Per Petterson

Átkozom az idő
folyamát
– regény -

scolar
I
 1

Sok éve már ennek. Anyámat valami betegség

gyötörte, ami nem akart elmúlni, és hogy
elhallgattassa az aggodalmaskodók kórusát – a
fivéreimet meg apámat –, elzarándokolt a
háziorvosunkhoz, aki emberemlékezet óta őrködött
egészségünk felett. Valóságos matuzsálem lehetett,
ugyanis nem tudok arról, hogy valaha is más orvost
kerestünk volna fel panaszainkkal – és ő már akkor is
aggastyánnak tűnt, mikor először ültem a
rendelőjében. Ez idő tájt jó néhány mérföldre laktam
orvosunktól, de még mindig hozzá jártam.
Egy igen gyors rutinvizsgálat után az idős
családorvos haladéktalanul beutalta anyámat az Aker
kórházba további kivizsgálásra. A kórház a Sinsen-
csomópontnál állt, a mi oldalunkon, azaz Kelet-
Oslóban. Anyám a hatalmas épület fehér, néhol
élénkebb alma- vagy halványzöld csempéjű falai
között több, nemegyszer fájdalmas vizsgálaton esett
át, végül hazaküldték azzal, hogy az eredményekre
két hetet kell várni. Eltelt a két hét; a vizsgálatok
alapján azt mutatták ki, hogy anyám gyomorrákban
szenved. Éjjelente, különösen akkor, mikor még a
gyerekek kicsik voltak, álmatlanul vergődtem attól
való félelmemben, hogy tüdőrákos leszek. Erre,
tessék, gyomorrákom van. Mennyi elfecsérelt idő! –
ingatta a fejét, mikor megtudta a diagnózist.
Anyám már csak ilyen volt. Sokat dohányzott,
ahogy felnőtt koromtól fogva én is. Jól ismerem az
érzést, mikor az ember álmatlanul, zsibbadt
végtagokkal hever a paplan alatt, és száraz, sajgó
szemmel mered a sötétbe, miközben az élet a szó
szoros értelmében hamuvá porlad a szájában. Habár
én inkább a magam épségéért aggódtam, nem amiatt,
hogy a gyerekeim apátlan árvák lesznek.
Anyám ült a konyhaasztalnál a borítékot
szorongatva, és merengve nézett ki az ablakon. Mióta
már, hogy ugyanaz a kép fogadta: a füves előkert, a
fehérre mázolt kerítés, a szárítóállványok és a szürke
sorházak egyhangú láncolata. Rendre felötlött benne,
hogy egyáltalán nem szeret itt élni. Viszolygott a
norvég szürkegránittól, a fenyőerdőktől, a
fennsíkoktól, és a hegyekért sem rajongott. A
konyhaablakból nem látszottak a magas csúcsok, de
ő pontosan tudta, hogy a norvégok nap mint nap saját
hegyeik súlya alatt görnyedeznek.
Felkelt, kiment az előszobába, felemelte a
telefonkagylót, tárcsázott, majd rövid beszélgetés
után letette, visszaült a konyhaasztalhoz, és várta
apámat. Apám jóval korábban nyugdíjba ment,
tizennégy esztendővel fiatalabb felesége azonban
még dolgozott, bár aznap épp szabadnapja volt –
illetve szabadságot vett ki.
Apám sokat járt el otthonról, egyfolytában
tüsténkedett, anyám számára teljesen homályos
ügyleteket bonyolított le, és soha semmilyen
kézzelfogható eredményt nem tudott felmutatni. Ám
ekkorra fegyverszünetet kötöttek – a szenvedélyes
viták tüze rég ellobbant. Mindaddig, míg apám nem
szólt bele az ő dolgaiba, békében járhatott a maga
útján. Mi több, anyám a védelmébe vette, oltalmazta
másokkal szemben. Ha megpróbáltam vitatkozni
apámmal – például anyámat követve védelmembe
vettem a nőmozgalmat –, anyám határozottan a
tudtomra adta, hogy törődjek a magam dolgával.
Könnyű neked őt kritizálni, hiszen soha semmiért
nem kellett megküzdened, te elkényeztetett tökmag!
Úgy mondta ezt, mintha az életem sínen lett volna.
Pedig életemben először válás előtt álltam, és a világ
darabokra hullott körülöttem. Bizonyos napokon
nem bírtam eljutni a konyhából a fürdőszobába
anélkül, hogy útközben legalább egyszer térdre ne
essek.

Aznap apám valószínűleg Vålerenga városrészben

járt, ő szerinte legsürgetőbb teendői ügyében.
Idevalósi volt, én is itt születtem a háború után hét
évvel, ezért aztán gyakran visszatért ide, hogy
erősítse az Öregfiúk Csapatát, azaz a vele egykorú és
hasonló anyagi helyzetű férfiak gyülekezetét.
Hazatértekor anyám még mindig a konyhaasztalnál
ült. Szájában Salem vagy Cooly cigaretta fityegett –
a tüdőráktól rettegők mentolos cigarettát szívnak.
Apám megállt az ajtóban. Kezében ütött-kopott
irattáskát tartott, olyat, amit az általános iskola
hatodik és hetedik osztályába járva én nyűttem el,
helyesebben mondva azt, az én egykori
iskolatáskámat használta. A táska tehát akkor, amikor
ez történt, több mint huszonöt éve megvolt.
– Ma elutazom – közölte anyám.
– Ugyan hova? – kérdezte apám.
– Haza.
– Haza? – hitetlenkedett apám. – És már ma? Nem
kellene ezt megbeszélnünk? Hadd gondoljam végig!
– Nincs mit megbeszélnünk – hangzott a válasz. –
Már megrendeltem a jegyet. Megérkezett az Aker
kórházból a lelet, rákbeteg vagyok.
– Rákos vagy?
– Igen. Daganat van a gyomromban. Haza kell
mennem.
Negyven éve élt Oslóban, de még mindig Dánia
jelentette számára az otthont – pontosabban az a
különleges város a kicsi ország legészakibb
csücskében.
– Szóval egyedül akarsz menni?
– Igen – felelte anyám, és tudta, hogy a hanglejtése
bántó, s elszomorítja apámat. Neki magának sem
okozott ez különösebb örömet, ennyi év együttélés
után mégiscsak különb bánásmódot érdemel a
férjem, gondolta, ám úgy érezte, nincsen más
választása. Muszáj egyedül lennie. Fennhangon
azonban csak ennyit mondott:
– Nem maradok sokáig, pár nap múlva
visszajövök. Be kell feküdnöm a kórházba a műtét
miatt. Legalábbis remélem. A lényeg, hogy a ma esti
komppal indulok. – A karórájára pillantott. – Azaz
három óra múlva. Legjobb lesz, ha most
becsomagolok.
A szüleim sorházban laktak: a konyha és a nappali
a földszinten volt, a három hálószoba és az icipici
fürdőszoba pedig az emeletet foglalta el. Jómagam is
ebben a lakásban nőttem fel; ismertem minden egyes
sérülést a tapétán, minden repedést a parkettán, a
pince valamennyi félelmetes zugát. Olav Selvaag
tervei alapján építették a házat; elég volt jó alaposan
belerúgni a falba, és máris a szomszédban találta
magát az ember.
Anyám elnyomta a csikket a hamutartóban, és
felállt. Apám kezében a táskával lecövekelt az
ajtóban. Másik kezét félszegen, bizonytalanul
kinyújtotta a felesége felé. Apám nem nagyon
ölelgette a szeretteit; anyám sem volt az a dédelgetős
típus, de most óvatosan, majdnem gyengéden tolta
arrébb apámat, hogy elférjen mellette. Apám
kiengedte, de rendkívül lassan és nehézkesen, így
jelezve anyámnak azt, amit nem bírt szavakba önteni.
Elkéstél, mondta magában anyám, túl késő van már
ehhez, de ezt apám persze nem hallhatta. Épp annyi
ideig hagyta, hogy apám eltorlaszolja a kijáratot,
hogy azt hihesse, lám, negyvenévnyi együttélés és
négy fiúgyermek – egyikük halott volt már – olyan
erős köteléket hozott létre kettőjük közt, hogy
mellette marad, és nem rohan el csak úgy hanyatt-
homlok a megrázó hír hallatán.

Dániába rendszerint a Holger Danske nevű

kompon utaztunk, ami nem sokkal az itt elbeszélt
események után fejezte be a pályafutását.
Kiderítettem, hogy bérlakássá alakították át, és
menekültek lakták, előbb Stockholmban, később
Malmőben. Végül fémhulladékként végezte egy
ázsiai ország tengerpartján, Indiában vagy talán
Bangladesben. Történetünk idején azonban még
menetrend szerint térült-fordult Oslo és anyám észak-
jütlandi szülővárosa között.
Anyám szerette a viharvert bárkát, úgy tartotta,
méltatlanul keltik rossz hírét – a nép ugyanis csak a
Tróger Holger gúnynévvel illette. Pedig sokkal
derekabb tengerjáró volt, mint az alkoholmámorban
fürdő vízi kaszinók, amelyek manapság vonulnak
pöffeszkedve ezen az útvonalon. Meglehet, a Holger
Danske rossz időben ugyancsak dülöngélt, és
tengeribeteggé tett pár utast, ám a hullámsír nem
fenyegette soha. Magam is nemegyszer rosszul
lettem a fedélzetén – katonadolog!
Anyám kedvelte a hajón szolgáló kevésszámú
legénységet. Ők is jól ismerték őt; ha feltűnt a
hajóhídon, úgy üdvözölték, mintha közülük való
lenne.
Ezúttal talán észrevették, hogy valami súly
telepedett egész lényére, a járására, a nézésére. Ajkán
mosoly játszott, nem igazi mosoly, hiszen semmi
mulatságos nem történt – mindig ezt az arckifejezést
öltötte fel, ha valami nyomasztotta, és nyilvánvalóan
olyasmi foglalkoztatta, amit nem gyanított senki.
Azokban a pillanatokban különösen szépnek láttam.
A bőre kisimult, szemében különös, tiszta fény gyúlt.
Kiskoromban gyakran néztem őt elmerülten, amikor
nem tudta, hogy a közelében vagyok, vagy
egyszerűen megfeledkezett a jelenlétemről – ilyenkor
a magány és az elhagyatottság érzése szorongatta
torkomat. Ugyanakkor izgalmas pillanatok voltak
ezek, mert anyám úgy nézett ki, mint egy
filmszínésznő, mintha Greta Garbo lenne a Krisztina
királynőben, amint a film legvégén álmodozva áll a
hajó orrában, úton egy nem evilági hely felé – pedig
csak a konyhánkban üldögélt egy piros acélcső
széken, kezében cigaretta, előtte nyitott, még
kitöltetlen rejtvényújság. Lehetett volna akár Ingrid
Bergman is a Casablancából, ugyanolyan volt a
frizurája és lágy arcéle, ám anyám soha nem mondta
volna Humphrey Bogartnak, hogy: „Kettőnk helyett
kell gondolkodnod”. Legalábbis hangosan nem.
Ha a Holger Danske legénysége észrevett is rajta
valami szokatlant, amint apró barna műbőr
bőröndjével – most, hogy megörököltem tőle,
mindenhová ezzel utazom – a hajóhídra lépve
köszöntötte őket, egyikük sem kérdezősködött. Azt
hiszem, anyám hálás volt ezért.

Odalent, a kabinjában a bőröndöt egy székre

helyezte, leemelt egy fogmosó poharat a mosdó
feletti polcról, alaposan kiöblítette, majd elővette a
ruhaneműbe bugyolált üveget. Egy négydecis Upper
Ten volt – a kedvenc whiskyje, és gyanítom,
gyakrabban fogyasztott égetett szeszt, mint sejtettük.
Bár nem sok közünk volt hozzá, a fivéreim olcsó
löttynek titulálták az Upper Tent, főleg, mivel
átkeléskor vámmentesen lehetett jó minőségű
alkoholt vásárolni. Jobban kedvelték a
malátawhiskyt, például a nagyobb kompokon
kapható Glenfiddich vagy Chivas Regal márkát, és
hosszan szónokoltak a szájpadlást simogató single
maltról és egyéb badarságokról. Gúnyolódtunk
anyámon a rossz ízlése miatt, mire hidegen végigmért
minket, és csupán ennyit mondott:
– Az én fiaim lennétek, ti sznob csirkefogók? –
Majd hozzáfűzte: – Ha már bűnözök, hadd fájjon!
A szívem mélyén egyetértettem vele: én is a norvég
Upper Tent vásároltam azon ritka alkalmakkor,
mikor bemerészkedtem az alkoholszaküzletbe. Az
Upper Ten messze nem simogatta a szájpadlást: csak
úgy égette az ember torkát, és ugyancsak
megkönnyeztetett, ha felkészületlenül ért az első
korty. Nem volt rossz ital – de olcsónak olcsó volt.
Anyám tehát hirtelen mozdulattal lecsavarta az
üveg kupakját, negyedéig megtöltötte a poharat, majd
két hajtásra kiitta. Olyan istentelenül égette a száját
és a garatját, hogy hosszan köhögött, még pityergett
is a fájdalomtól. Majd gyorsan újra a bőröndbe
süllyesztette a whiskyt, mintha csempészárut
rejtegetne, és a vámosok feszítővassal, bilincset
csörgetve tülekednének az ajtaja előtt. A
mosdókagyló feletti tükör előtt leöblítette az arcát,
alaposan megtörölközött, és a molett nők szokása
szerint elöl lehúzogatta a ruháját. Azután felment a
minden tekintetben szerény önkiszolgáló étterembe,
és megtekintette a rövid, könnyen átfutható étlapot.
Tökéletesen megfelelt neki ez az egyszerűség –
egyszóval a lehető legjobb hajóra szállt.
Anyám egyfolytában olvasott, mindig lapult a
táskája mélyén egy könyv, és ezúttal is vitt magával
olvasnivalót az étterembe. Ha Günther Grassnak új
könyve jelent meg, bizonyosra lehetett venni, hogy
anyám épp azt olvassa, méghozzá eredeti nyelven.
Mikor érettségi után felhagytam azzal, hogy németül
olvassak – azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nem
volt többé kötelező –, anyám a sárga földig lehordott,
és szellemileg eltunyult kölyöknek nevezett. Azzal
védekeztem, hogy elvi okokból teszem, antifasiszta
vagyok. Erre rettentő méregbe gurult, reszkető
mutatóujját vádlón felém emelte, és azt sziszegte,
ugyan mit tudsz te Németországról és a német
történelemről, és mindarról, ami ott történt, te
tökmag?! Gyakran nevezett tökmagnak, valóban nem
vagyok magas növésű, de hát ő sem volt az. Viszont
mindig is jókötésű férfi voltam, és a gúnynevem
magában foglalta mindkét tulajdonságot: anyámhoz
hasonlóan alacsony növésű vagyok, viszont izmos,
akár apám. Anyám ilyennek szeretett, legalábbis
remélem. Ezért aztán ha veszekedés közben
tökmagnak hívott, soha nem vettem magamra. És
igaz, ami igaz, abban az időben tényleg nem sokat
tudtam Németországról.

Nem hinném, hogy beszélgetős kedvében lett

volna, mikor belépett a Holger Danske éttermébe –
valószínűtlennek tartom, hogy olyan asztal mellé
telepedett volna, ahol már ültek, hogy elfecserésszen
útitársaival, meghallgassa a véleményüket,
megismerje a hasonló háttérrel rendelkező emberek
vágyait. Meglehet, hogy fordítva gondolkodott, és
máskor az vonzotta a többiekhez, hogy
mindegyikünk más és más, épp ez az izgalmas,
hiszen a változatosság gyönyörködtet. Szeretett
rátapintani a különbségekre, és ezáltal megismerni az
embereket. Ám ezúttal egy üresen álló kétszemélyes
asztalhoz ült le, némán evett, és belemélyedt a
könyvébe, mialatt ebéd utáni kávéját kortyolgatta.
Mikor a csésze kiürült, a hóna alá csapta a könyvét,
és felállt. Ahogy felemelkedett a székről, hirtelen
olyan fáradtság vett erőt rajta, hogy szentül hitte,
abban a pillanatban összeesik, és soha többé nem bír
majd felállni. Megkapaszkodott az asztal szélében; a
világ úgy ringott körülötte, mint maga a hajó, és úgy
érezte, képtelen lesz elhagyni az éttermet, és a
recepciónál leereszkedni a lépcsőn. Végül csak
sikerült: mély levegőt vett, és határozott léptekkel
vágott át az asztalok között, céltudatosan lépkedett
lefelé a kabinok irányába. Arcán merev mosolyával
csak párszor ütközött a falnak odalent a hosszú
folyosón. Megkereste a kabinját, kabátzsebéből
előhalászta a kulcsot, és amint beért, rögtön magára
zárta az ajtót. Leereszkedett az ágyára, és jókora adag
Upper Tent töltött a fogmosó pohárba. Három
hajtásra kiitta a whiskyt, és csak úgy potyogott a
könnye a fájdalomtól.

Az északjüt kikötőben anyám a hajóhídon át

elhagyta a Holger Danske fedélzetét. Megérkezett
szülővárosába, amelyet negyvenévi távoliét után is
otthonának nevezett. Apró, barna bőröndjével
kezében végigsietett a rakparton, és elhaladt a
hajógyár mellett, mely a legtöbb dán hajógyárral
ellentétben nem zárta be kapuit a nyolcvanas
években. Ellépkedett Tordenskjold admirális fehérre
meszelt, régi időkből származó lőtornya mellett –
valaha százötven méterrel közelebb állt a vízparthoz,
ám a városvezetés áthelyeztette, a következő módon:
a torony körül árkot ástak, majd kerítettek egy sor
viharvert vasúti talpfát. Gigantikus méretű
húzószerkezettel vontatták el, több mint ezer liter
zöldszappant locsoltak szét, hogy jobban csússzon az
alapzat. A művelet végül sikerült: a kör alakú,
iszonytató súlyú kőtornyot centiméterről
centiméterre haladva vontatták a megfelelően
előkészített új terepre. Ilyen módon a hajógyárat
megtoldhatták egy új szárazdokkal, miközben
sikerült megóvni a város kevés számú
nevezetességeinek egyikét. Mindez már a múltba
veszett, s anyám e pillanatban arra sem mert volna
mérget venni, hogy valóban talpfák és folyékony
szappan segítségével vontatták el a tornyot; elég
hihetetlenül hangzott, ráadásul ő akkoriban már
Norvégiában élt, akarata ellenére, sorsa foglyaként.
Akárhogy történt is, a torony végül átkerült új
helyére.
Örökké bosszús, türelmetlen apját három évvel
korábban temették el a fladstrandi templom
sírkertjében, közvetlenül a gyönyörű Plantagen park
mellett. A temető és a park közötti területen bükkfák,
vén kőrisek és hársfák sorakoztak. Nagyapámat
ugyanabba a sírba helyezték örök nyugalomra, ahova
kék szemű, zavarodott nagyanyám mondhatni önként
ereszkedett le két évvel azelőtt, és ahol anyám korán
elhalálozott bátyja immár harmincöt éve nyugodott,
akarata ellenére.
Közös sírkövükön leszegett fejű galamb
gubbasztott. Fémből volt, elrepülni nem tudott, ám
nemegyszer mégis nyoma veszett, és ilyenkor hűlt
helyén csak egy kis pecek árválkodott. Valaki
elorozta, ki tudja, talán egész vitrinre való
gyűjteménye volt galambokból, angyalokból és
egyéb keresztény szellemiségű
bronzszobrocskákból, s esténként, összehúzott
függönyök mögött óvatosan, félve simította végig a
fényes, hideg testeket. Valahányszor a galamb eltűnt,
anyám újat rendelt a közeli temetkezési vállalattól,
amely az új szobrot a régi helyére erősítette.
Meglehet, hanyag munkát végeztek, mert a galamb
három év alatt háromszor is tolvajok áldozata lett.
Ha majd kimegy a temetőbe, és visszafele elsétál
vagy elbiciklizik az idősek otthona mellett, már nem
a belvárosi házba tér haza. Ott volt a régi otthona, egy
bérházban, kinti vécével, a főutcát a tengerparttal
összekötő Lodsgadéban. Már nem mutathat büszkén
az emeleti cserepes virágokra azzal, hogy ő
idetartozik, itt lett azzá, ami, hogy aztán az anyja
vezette földszinti tejboltból nyíló kis szoba ablaka
felé bökjön, és sikertelenül megpróbálja szavakba
önteni, kicsoda volt a bátyja. Érkezése reggelén hiába
is kopogtatott volna a nyitva álló kovácsoltvas kapu
mögött megbúvó ajtón, zsemlével teli papírzacskót
szorongatva. Senki nem nyitotta volna ki, ez már nem
volt az ő utcája. Így hát elkerülte a Lodsgadét, inkább
a kikötő mentén gyalogolt, és még most, három év
elteltével is különös remegést érzett a gyomrában. A
pályaudvarnál taxiba szállt. Az autó indexe villogni
kezdett, és az útpadka mellől kikanyarodva a Nordre
Strandvej irányában elhaladt a tengerészeti iskola
mellett, elhagyta az égig érő nyárfák takarásában
megbúvó, nagy műgonddal kivitelezett bástyák és
ágyúk díszítette Tordenskjold-erődöt, majd az
evezősegylet épületeit. Anyám gyakran eljárt
biciklivel az evezősegylet kávézójába, ilyenkor a
tengerre néző üvegfal előtt üldögélve iszogatta
Tuborgját. Figyelte, miként siklanak be peckesen a
móló keskeny vízi ösvényére a kékre és pirosra
mázolt csónakok, és mint repülnek ki a nyílt vízre
fedélzetükön horgászfelszereléssel. Hobbihorgászat
folyt itt, hiszen köztudott volt, hogy komoly
nagyhalat már évek óta nem lehetett fogni e
partszakaszon.
A taxi továbbhajtott a szélfútta, messzeségbe nyúló
homokos síkságon, ahol a homoknádat és a bokrokat
sok évezrede kényszerítette térdre az ítéletidő. Kora
reggel volt; a tenger ólomszínű, pórusos bőrként
feszült a partra, a vízre tejfehér páraréteg nehezedett.
Az aszfalt kaviccsal felszórt úttá változott, és a kocsi
ősöreg csipkerózsák és göcsörtös fenyők között
kanyargott. Maga az út nem tartott tovább egy
negyedóránál. Anyámnak különös érzése támadt,
mintha lassított felvételen zajlana mindez: az
autóablakot befátyolozó könnyű köd, a víz felett
lebegő szürke fény, a szigeten magasodó
világítótoronyból előtörő sápadt fénysugár. Itt-ott
még felütötte fejét pár élénkpiros, már-már kékbe
hajló, kínai lámpáshoz hasonlatos kései rózsa, az
utolsók ebben az évben. Mikor a másik oldalon levő
ablak felé tekintett, a nyaka puhán, finoman fordult
el; megnedvesítette az ajkát, lepillantott a kezére, és
megmozgatta az ujjait. A bőre érzéketlenül feszült, és
a szája mosolyra húzódott, maga sem tudta, miért.

Mielőtt kiszállt a taxiból, megbeszélte a sofőrrel,

hogy négy nappal később, hajnalban érte jön. A férfi
örült a korai fuvarnak, nem árt néha korán kezdeni a
napot, bizonygatta, és beismerte, bizony nem
gyakran kel a kakasokkal, mert esténként szeret a
pohár fenekére nézni.
– Akkora borravalót adok, hogy abból tíz korsó
sörre is telik – felelte anyám –, csak legyen itt a
megbeszélt időpontban. Fontos lenne, van ugyanis
egy tervem – tette hozzá, és majdhogynem
fenyegetően emelte mutatóujját a sofőr felé. Ám a
fiatalember csak vigyorgott, mire anyám is
elmosolyodott.
– Itt leszek – bizonygatta a férfi. A borzas fenyők
árnyékában felvitte anyám bőröndjét a teraszra, és
miután bezsebelte a busás fizetséget,
visszakászálódott a sofőrülésbe, és elköszönt
utasától. Tett egy félkört, majd a nyaraló előtti füves
tisztásról visszakanyarodott az útra. Intett anyámnak,
azzal elporzott. November volt, csütörtöki nap; a
hajnali derengésben messziről világított a kocsi
tetejére erősített taxilámpa.
II
 3

Nem is értesültem anyám elutazásáról. Akkoriban

épp elég bajom volt. Már több mint egy hónapja nem
beszéltünk – ez talán nem meglepő annak fényében,
mennyire felgyorsultak körülöttünk az események
1989-ben, ám mégis szokatlanul hosszú időnek
tetszett. Szándékosan kerültem őt, nem akartam
hallani a véleményét az életemben bekövetkezett
változásokról.
Anyám az egyik délután egyedül szállt metróra a
Grorud-völgybeli Veitvet állomáson, és a
főpályaudvarig utazott. Barna műbőr bőröndjével
átvágott a régi Østbane-pályaudvar előtti esőáztatta
téren: a tenger felől fújó viharos szélben repkedtek a
hajfürtjei. A J. C. Hagen & Co tulajdonában lévő
lapos tetejű kikötői épület felé tartott, ahonnan nem
messze, egy ferdén kiszögellő mólónál vesztegelt a
Holger Danske – mint később kiderült, ezen a héten
tette meg legutolsó útját. Én ugyanebben az
időpontban Nittedal kavicsos útjain hajtottam a város
felé, a hátsó ülésen hét- és tízéves lányom ült. 1984-
es gyártású, ezüstszürke Volkswagen Passatot
vezettem, egy barátomé volt, akit tíz éve ismertem, és
aki tűzbe tette volna értem a kezét.
 Sötétedett; a szürkület lassú hullámokban áradt
szét, mint gyerekkoromban a jütlandi partokat ellepő
dagály. Akkoriban – és nyilván most is – minden
alkalommal ugyanolyan váratlanul és hirtelen
emelkedett meg a vízszint. November eleje volt, a
lányok a Michelle című Beatles-dalt énekelték, egyik
régi lemezemről ismerték; a Rubber Soul című
albumon szerepelt ez a szám. A dal maga nem
mestermű, ám ők imádták Paul McCartneyt, a
gyerekek szívesen éneklik a számait. Jólesett
hallgatni őket, még a francia sorok is jól csengtek. A
Hellerud-síkság után Skjetten felé vivő, hegyek
övezte egyenes úton elengedtem a kormányt, és
lelkesen megtapsoltam őket.
Örültem, hogy hátul ülnek, így ugyanis beszélgetés
közben nem kellett egymás szemébe néznünk.
Észrevettem, hogy időnként egymás tekintetét is
kerülték, ilyenkor mindhárman szótlanul bámultuk a
tájat. Éreztük, hogy valami elromlott. Ők is tudták, én
is tudtam, de leginkább ő volt ennek tudatában; épp
ezért nem tartott velünk kirándulásaink alkalmával,
így álltunk.

– Szeretnétek szántóföldeket nézni? – ez a kérdés

akkoriban gyakran elhangzott odahaza, és a lányok
majdnem minden alkalommal izgatottan kikiabáltak
a kuckóikból:
– Gyerünk! Indulás! – Míg ő csupán ennyit
mondott.
– Menjetek csak. Én itthon maradok.
Hiszen tulajdonképpen az volt a kirándulások célja,
hogy egyedül maradhasson. Ha csatlakozni támadt
volna kedve, aligha tudtuk volna, mitévők legyünk,
miről beszélgessünk, merre nézzünk. Így azonban
hármasban letrappoltunk a garázsba vezető lépcsőn;
a nehéz, sárga acélajtó két szárnya hangosan,
dörögve csapódott be mögöttünk. Általában északra
indultunk, Nittedal felé. Ha bőven volt időnk,
Nannestad felé vettük utunkat, megesett, hogy
eljutottunk egészen az eidsvolli folyóig. Lassú
tempóban átgurultunk a szép öntöttvas hídon,
miközben tekintetünk a kocsi alatt hömpölygő
folyamot pásztázta, majd otthagytuk az autót a
belvárosban, és gofrit ettünk abban a kávézóban, ahol
nemegyszer megfordultunk már.
A legjobban mégis a földek között kanyargó
kavicsos utakat kedveltük: a rétek, szántóföldek,
dróthálós kerítések, fehér kerámiagombbal pettyezett
viharvert villanypásztorok és rozsdásodó, ki-be dőlt
szögesdrót kerítések közrefogta hepehupás utakat.
Nagyszerű mulatság volt a hol zöld, hol szürkésbarna
szántóföldek között hegynek föl-le száguldozva
Beatles-dalokat harsogni teli tüdőből, miközben hol
jobbról, hol balról bukkant fel egy újabb kanyar.
1989 ősze volt.
A patakokat csupaszon ágaskodó fák szegélyezték;
Eidsvoll, Nannestad vagy Nittedal tompa fényben
fürdött, és távolabb a messzeségbe vesztek a
szalmasárga földek. Egy-egy kanyar mögött
természetellenes, narancssárga színű sáv tűnt fel,
jelezve, hogy a tarlót nemrég gyomirtó szerrel
kezelték. Arrébb lila színt öltött a táj, majd ott, ahol a
parasztok a tél beállta előtt szántottak, az utolsó
halvány fénynyalábot is elnyelte a szurokfekete föld.
A sötétebb részek mellett még gyorsabban
száguldottunk el, de azért teli szájjal nevettünk, és
cérnavékony, ijedt hangon sipítoztunk:
– Vigyázz, az isten szerelmére! Fekete lyuk a
láthatáron!
Már sokat meséltem nekik a fekete lyukakról,
melyek képesek pillanatok alatt tárgyakat,
embereket, egész földrészeket elnyelni, ki tudja, talán
a mi világunkat is beszippantják majd. Áthajtottam az
ellenkező sávba, a lányok sikoltoztak a hátsó ülésen,
épphogy megmenekültünk! Megkönnyebbülve
felsóhajtottunk, és nevettünk, mert még soha ilyen
vészesen közel nem jártunk a kozmikus szakadékhoz.
Utána elénekeltük az I should've known better című
számot legalább két szólamban, miközben a
kormányon vertem a taktust.
A tájat hullámokban öntötte el a korai szürkület,
lassan már az orrunk hegyéig sem láttunk. A
kocsiban a vállunkra és a kezünkre telepedett a
sötétség. A lányok haja sárgán és vörösen ragyogott
az út menti lámpák fényénél, a számok világítottak a
sebességmérőn, és a reflektor sugara hol
felragyogott, hol kihunyt, attól függően, jött-e
szembe autó. Skjettenhez érve elcsendesedtünk, és a
Strømmen állomás melletti hídon már némaságba
burkolózva hajtottunk át.
Úgy fél napja lehettünk úton: szédelegtünk az
éhségtől, a fejünk minden egyes sarkán zsibbadás lett
úrrá – már ha a fej esetében lehet sarkokról beszélni
ám a világ valamennyi kincséért sem törtük volna
meg a csöndet. A sötétben a műszerfal jobb oldalán
felvillant az irányjelző fénye, mikor az erdő szélén
tettünk egy utolsó kitérőt: éles kanyart véve
megkerültük a kórházat, aztán a régi templomnál
felkapaszkodtunk a hegyekbe, hogy visszaérkezzünk
külvárosi otthonunkba. Furdalta oldalamat a
kíváncsiság, vajon mire gondolhatnak a lányok,
mialatt némán ülnek a hátsó ülésen. Jómagam a
feltartóztathatatlanul közeledő váláson rágódtam,
ami néma szárnysuhogással tartott felém, mint
bagoly a fekete éjszakában. Nemrég határoztunk úgy,
hogy elválunk. Tizenöt évig kitartottunk egymás
mellett, és felneveltük a két rikítóan vöröses-sárga
hajú kislányt. Pontosabban szólva ő döntött.
Az arcom merev maszkká változott, a szám
kiszáradt.
Ha valaki a hogylétem felől érdeklődött volna, azt
felelem, fájdalmat érzek itt, és a mellkasomra, illetve
a nyakszirtemre bökök. Reggelente, útban a
munkahelyem felé, égő szemhéjjal ültem a buszon, és
egyre korábban értem be. Nem tudhattam, mi vár
rám. Rettegtem attól, ha egyedül maradok, a helyzet
elfajul. Féltem, mi lesz a testemmel. Mi lesz, ha
erősödik a mellemben a sajgó fájdalom, ha még
küzdelmesebbnek bizonyul a legapróbb falat
lenyelése is, ha a lábamat nem engedi el a bénultság
érzete, ha a gondolataim szakadozott
rádióhullámként már csak céltalanul repkednek, ha
álmomban egyre többször zuhanok majd bele a
végtelenbe, és végképp esélytelennek bizonyulok
mindezzel szemben. Ebből az állapotból semmilyen
tevékenység nem tudott kimozdítani, egyetlen
gondolat sem bírt felrázni. Annyit tehettem csak,
hogy ülve kivárom, míg a tomboló fájdalom
legpusztítóbb viharai elmúlnak, s képessé válók a
legalapvetőbb dolgok elvégzésére: arra, hogy
kenyeret szeljek, kimenjek vécére, megtegyem a
nappaliból az előszobán át a hálóba vezető utat, majd
leroskadjak az ágyra. Néha feladtam a küzdelmet, és
ülve elaludtam; olyankor kulcscsörgésre riadtam fel,
és mintha pattogó, kék láng gyúlt volna a fejemben:
ő érkezett haza.
Egyedül a Nittedal, Nannestad és Eidsvoll
környékén tett kirándulásokhoz éreztem erőt. Talán a
tél közeledtét jelző színek vagy éppen a hiányuk
miatt, esetleg az erdő kontúrjai, a kanyarok tették.
Úgy éreztem, emlékezni fogok minderre a távoli
jövőben, mikor már jóra fordultak a dolgok. Segített
a tudat, hogy nem egy helyben veszteglek, hanem
ráérősen haladok előre pezsgőszínű Mazdámban,
vagy, mint 1989. november elején, a kölcsönkért
ezüstszürke Volkswagen Passatban. Meg hát a hátsó
ülésen ott gubbasztottak a lányok, és Paul
McCartney-dalokat énekeltek, például az Eleanor
Rigbyt meg a When I'm sixty-four címűt. Először
hallottam két vékony gyerekhang előadásában ezeket
a számokat, és tudtam, ezt is megőrzi az
emlékezetem.

Az utolsó csúcsra harmadik sebességben

kapaszkodtunk fel. A meredek út hosszú volt, a
kanyarokban megcsillanó jég kifejezetten
kísértetiessé tette. Odafönt nagy kört írtunk le az
erdőszéli alacsony háztömbök körül, majd
elkanyarodtunk a mi épületünk felé, és egyenesen
legurultunk a föld alatti garázsba, melynek automata
redőnye valami hiba miatt már hetek óta nem
záródott. Megálltam a garázs túlsó végében, és
körültekintően leparkoltam arra a helyre, ahol a
szürke betonfalra a lakásunk száma volt felmázolva.
A durva erezetű gerendák lenyomatán még az
évgyűrűk is látszottak. A lányok befogták a
szemüket, sikítottak, visszafojtották lélegzetüket,
ugyanis a szűk helyen nagyon bonyolult volt a
manőverezés; egyszer ütköztünk egy kocsival. A
tulajdonos, aki azóta szerencsére elköltözött, óriási
patáliát csapott. Fölöttünk lakott, néha esténként
olyan hangerővel bömböltette a hifijét, hogy a
felesége kiabálva kérte, ugyan halkítsa már le.
Ezúttal nem történt baj. Szépen besiklottam a
helyünkre, egyenlő távolságot tartva a mellettünk
parkoló kocsiktól. Még szerencse, hiszen az autó nem
az enyém volt. Kikászálódtunk, és hetykén, nagy
lendülettel becsaptuk az ajtót, aminek visszhangja
végiggyűrűzött az egész garázson. Gondosan
ellenőriztem, minden megfelel-e az előírásoknak,
mindent bezártam-e, megvan-e a kulcs, majd
libasorban felmentünk a lépcsőn, elöl a lányok, hátul
én, kelletlenül kullogva.
Kinyitottuk az ajtót, beléptem az előszobába, aztán
a nappaliba, végül a konyhába értem. Itt ugyanaz a
kép fogadott, mint idestova tíz éve mindennap:
ugyanazok a plakátok, szőnyegek, az átkozott, piros
karfás székek, és valahogy mégis minden másként
hatott, mint régen, mikor vállvetve, kéz a kézben
dacoltunk a világgal, ő meg én, csak te meg én
vagyunk, mondogattuk, csak te meg én. Valami eltört.
Megszűnt a dolgok közötti összefüggés, egyre nőtt a
távolság, az üres tér, a világ pusztán keringő
műholdakból állt, melyek összetalálkoztak, majd a
következő pillanatban folytatták magányos útjukat.
Óriási akaraterő kellett volna ahhoz, hogy áthidaljuk
a távolságot, ám én gyenge voltam, nem mertem
lendületet venni. Egészen más hangulatba kerültem
itt, mint mikor délután áthaladtunk azon a három-
négy községen a kelet-norvégiai Romerike
megyében, Oslótól keletre.
Akármerre is jártunk, az autó védőburokként ölelte
körül a testemet; ám idefent, a lakásban minden
elhomályosult és darabokra esett. Mintha ismeretlen
vírus támadta volna meg az egyensúlyszervemet.
Behunytam a szemem, hogy úrrá legyek a káoszon,
és ekkor hallottam, hogy nyílik a fürdőszobaajtó, és
ő lépett ki rajta. Ha macskakövön, kavicsos úton,
kőpadlón vagy parkettán járt – bármilyen felületen
felismertem a lépteit. Megállt szemben velem,
hallottam a légzését, de annyira nem állt hozzám
közel, hogy az arcomon éreztem volna a leheletét.
Várt. Vártam én is. A lányok egyikük szobájában
nevetgéltek. Szokatlan módon vette a lélegzetet, úgy,
mint soha azelőtt. Továbbra is szorosan lehunyt
szemmel álltam. Egyszerre felsóhajtott.
– Atyaisten, Arvid. Nem fejeznéd be? Annyira
gyerekesen viselkedsz.
Ám eszem ágában sem volt kinyitni a szemem.
Hiszen így is világos volt számomra, hogy már nem
szeret. Nem akar együtt élni velem.
– Telefonált a bátyád – mondta. – Biztosan fontos.
Egy darabig még álldogált velem szemben, majd
sarkon fordult, és visszatért a fürdőszobába.
Óvatosan kinyitottam a szemem; még épp láttam,
amint háttal nekem eltűnik az ajtó mögött. Alaposan
megdörgöltem a nyakszirtemet.

Mikor az egyik fivérem elújságolta, hogy anyám a

betegségéről tudomást szerezvén azon nyomban
elutazott Dániába, a családnak időt sem hagyva, hogy
komolyan beszéljenek vele, vagy az általuk
szükségesnek tartott vigasztaló szavak kíséretében
engedjék el, azonnal döntöttem. Elintéztem egy gyors
telefonhívást, és anyám Dániába érkezése után
pontosan két nappal én is partra szálltam az északjüt
kikötővárosban.
A viharvert, igazságtalanul becsmérelt Holger
Danske fedélzetén érkeztem meg, akárcsak ő.
Elaludtam, olyannyira, hogy lekéstem a reggelit; arra
ébredtem, hogy egy nő dörömböl a kabinom ajtaján.
– Szárazföldet értünk! – kiabálta. – Megérkeztünk,
el kell hagynia a kabint!
Egy pillanatig azon tűnődtem, nem egyike volt-e
azoknak, akikkel tegnap este megismerkedtem a
bárban.

Mire az este lassan esős éjszakába torkollott, a

szűkös bár csak úgy hemzsegett a vendégektől. Főleg
férfiak, ám itt-ott elvétve akadt egy-egy nő is – ma
már biztos sokkal többen lennének. Hosszan
beszélgettem több nővel, némelyikük igen csinos
volt.
Egész tömeg verődött össze azokból, akiknek
aznap este kedvük szottyant némi alkoholra. Mi, akik
valósággal sóvárogtunk az ital után, összepréselődve
szorongtunk, egyik kezünkben a merőlegesen tartott
cigarettával, másik kezünkben mellünkhöz szorított
sörös vagy whiskyspohárral. A poharat lassan,
óvatosan, ingmellünket súrolva emeltük a szánkhoz.
Volt ott egy férfi, akinek nem tetszett az ábrázata –
különösen nézett rám. Mintha olyasmit tudott volna
rólam, amiről nekem nem volt tudomásom, de amit ő
könnyűszerrel felfedezhetett; például anélkül, hogy
sejteném, meztelen vagyok, ő látja a testemen
éktelenkedő összes kinövést és májfoltot, és nem
bírom előle eltakarni magam, mint ahogyan arra sem
bírok rájönni, vajon ő mit olvas ki a nézésemből.
Amit látott és tudott, az felsőbbrendűvé tette velem
szemben, hozzáfűzöm, teljes joggal. Legalábbis
akkor így éreztem. Persze lehet, hogy csak
képzelődtem, hiszen biztos voltam benne, hogy soha
azelőtt nem láttam őt, és ő sem ismerhet engem. Ám
ettől függetlenül valahányszor felém fordult –
márpedig ezt gyakran megtette –, a tekintetéből sütött
a mindentudás és a megvetés. Nyugtalanított,
képtelen voltam összpontosítani, és egy alkalommal
– útban a mosdó felé, vagy a kabinjába, hogy
felhozzon valamit, amit odalent felejtett –, szerintem
nyíltan provokálva, oldalba lökött. A sör rálöttyent
kedvenc új ingemre. Biztos voltam benne, hogy
szándékosan jött nekem, és most már kifejezetten
fenyegetve éreztem magam; érthetetlen módon rám
tört a halálfélelem. A majdnem teli söröspoharat
letettem az egyik asztal sarkára, és kihátráltam a
bárból.
Először felkapaszkodtam a fedélzetre, hogy
kiszellőztessem a fejem. Betaszítottam a nehéz ajtót,
és kiléptem a sötétben a mellvéd elé. A folyosóról
kiszűrődő halvány fénynél láttam a fejem fölé
felfüggesztett bumfordi, Zeppelinre emlékeztető
mentőcsónakokat. Az ajtó vészjósló kongással
csapódott be mögöttem. Morajlott a tenger, és
hangosan fütyült a hullámokat meglovagoló szél. A
hideg novemberi estén nem csaptak magasra a
hullámok, de azért fodrozódásnak sem lehetett
nevezni. A Holger Danske szelíden ringatózott a
fekete éjszakában. A sötétben csak a hajó oldalát
nyaldosó tajték fehérlett, és parázsló cigarettám
világított. Nem esett jól a dohányfüst. Vártam, mikor
leszek rosszul, de ennyi hullámzást még kibírtam
émelygés nélkül. A mellvéden át elhajítottam a
cigarettát – a hajótestnek ütközve felparázslott, majd
semmivé porladt. Óvatos léptekkel hátráltam,
mígnem a hideg falnak ütköztem. Nekidőltem, és
csak bámultam bele a vaksötétbe, míg lassan ki
tudtam venni a formákat. Most könnyebben
lélegeztem. Már elhagytuk a Færder-szigeti
világítótornyot, és kifutottunk a nyílt tengerre, mely
régi ismerősként ölelte körül a hajót. Hirtelen az
jutott eszembe, hogy ha a bárban látott férfi utánam
jön ide, nekem végem. Nagyobb termetű volt nálam,
játszi könnyedséggel beledobhatna a vízbe, és akkor
mindörökre nyomom veszik majd. Olyan félelmetes
volt a gondolat, hogy visszamenekültem, pedig
életem során sokszor ácsorogtam éjszaka a
fedélzeten, és ilyenkor mindig elárasztott a
nyugalom, melyre némelykor ugyancsak nagy
szükségem volt.
Nekiveselkedtem a nehéz ajtónak, melyet a szél
szinte odatapasztott a kerethez. Odabent
végigmentem a folyosón, aztán a lépcső következett,
és mindjárt a kabinomhoz értem.
Épp csak leültem az ágyra, hogy megszabaduljak a
cipőmtől, mikor dörömböltek az ajtón. A szó szoros
értelmében megdermedtem a félelemtől, azután
lassan felálltam. Nem tudtam, mitévő legyek.
Mozdulatlanul hallgatóztam: ismét felhangzott az
éles, száraz kopogtatás – ekkor már tudtam, mit kell
tennem. Jobb kezemet ökölbe szorítottam, két-három
lépéssel az ajtónál termettem, feltéptem, és
villámgyorsan ütöttem. A folyosói félhomályban
nem láttam az arcot, de pontosan céloztam: ütésem az
illető állkapcsát találta el, pont a fültövénél. A férfi
nagy puffanással a szemközti falnak esett, talán
inkább a sokk hatására, mint ütésem erejétől. Mikor
becsaptam az ajtót, és egyetlen mozdulattal
ráfordítottam a kulcsot, égő fájdalom hasított az
ujjperceimbe. Lélegzet-visszafojtva hegyeztem a
fülem, de odakintről egy pisszenés sem hallatszott.
Vártam még egy darabig, azután lefeküdtem, de még
mindig füleltem, egészen addig, mígnem elnyomott
az álom. Másnap ébresztett a nő, az ajtómon
dörömbölve :
– Szárazföldet értünk! Megérkeztünk, el kell
hagynia a kabint!
Úgy tetszett, a pár órával ezelőtti incidens távoli
álomkép volt csupán. Pedig a kezem még mindig
sajgott, és nehezen mozgattam az ujjaimat.

Megborzongtam a csontig hatoló szélben, és

végigsiettem a kikötői placcon. Émelyegtem, forgott
velem a világ. Elhordott viharkabátot viseltem, a
vállamon utazózsák, amilyen a matrózoknak szokott
lenni. Bandukoltam a kanyargós Lodsgadén, mely
annyi emlék ébresztett bennem. Elhaladtam a Sinatra
bár mellett – mikor kicsi voltam, révkocsma állt a
helyén.
A hosszú Danmarksgadén haladva megtorpantam
az apró bor- és dohánykereskedés kirakata előtt, ott,
ahol régen a Colosseum mozi működött.
Kiskoromban gyakran jártam ide, anyámmal itt
néztük meg a Lázadás a Bountyn című filmet, a
főszerepben Marlon Brandóval, aki Fletcher
Christiant játszotta. Anyám nagyon szerette Brandót,
morcos arckifejezését, mely egyszerre volt
elmosódott és mégis egyértelmű. A fiatal Paul
Newman is nagy kedvence volt, különösen A svindler
című filmjét kedvelte. Mindkettőjükben volt valami
különös, kirobbanó erő, míg James Dean inkább
aranyos volt. Anyám tulajdonképpen nem kedvelte
különösebben James Deant, nyűgösnek, éretlennek
tartotta, nincsen benne tartás, mondogatta, egykettőre
feledésbe merül majd. Az ő szemében a Most és
mindörökké és a Kallódó emberek Montgomery
Cliftje volt a legnagyobb. Megbabonázta őt a színész
pillantása, sebezhetősége, méltósága.
A bor- és dohánykereskedés még zárva volt. Bár az
éjszakai ivászat után nem kívántam cigarettát vagy
alkoholt, mégis lecövekeltem a kirakat előtt. Három
üveg különböző márkájú francia calvados keltette fel
a figyelmemet. Egyszerre tudatára ébredtem, hogy
még soha nem ittam calvadost. Kiszámítottam, hogy
ha taxizás helyett gyalogszerrel megyek a nyaralóba,
telni fog a középső üvegre – ez a fajta épp megfelelő
lesz nekem. Egyébként volt saját kocsim, egy
norvégiai szerelőműhelyben vesztegelt
meghibásodott motorja miatt. Valószínűleg rég
megjavították már, csak még nem szántam rá magam,
hogy elmenjek érte. Ezért odahaza általában busszal
vagy gyalog jártam. Tulajdonképpen ez tökéletesen
megfelelt nekem, mert a buszon tudtam aludni.
Amint felszálltam és leültem, máris elnyomott az
álom, és ez paradicsomi állapotnak tűnt. De most
Dániában voltam, megkívántam a calvadost, és mivel
taxira így nem futja, marad a séta. Én már csak ilyen
vagyok. Nem fűlt a fogam a testmozgáshoz.
Elgyötört voltam, nem is emlékszem már, mikor
éreztem utoljára ilyen fáradtságot, a kimerültség már-
már eufóriába csapott át. Mérlegeltem kicsit a dolgot,
és végül kivártam azt a tíz percet, míg kinyit a bolt.
A középső üveget vettem meg, barna papírzacskóban
adták ide. Az egész filmszerűen hatott; elvégre
norvég vagyok, és Norvégiában az égetett szeszt nem
csavarják barna papírzacskóba. Szívderítő volt
szereplőnek lenni. Biztosan könnyebben esik a
hosszú séta, ha filmvásznon mozgó figuraként
gondolok magamra.

Sok évvel azelőtt anyám felszólítására elolvastam

Erich Maria Remarque A diadalív árnyékában című
regényét, és ennek kapcsán hosszan beszélgettünk a
calvadosról.
 – Nagyszerű könyv – vélekedett –, egy árnyalatnyit
talán szentimentális, de épp a te korosztályodnak
való.
Nem voltam még húszéves sem, és nem sértődtem
meg, hiszen jóformán azt sem tudtam, mit jelent a
szó, és így nem sejtettem, hogy rám nézve
lekicsinylően hathat a kijelentés, miszerint egy
tizenéves fiúnak tetszhetnek a szentimentális
olvasmányok. Pedig anyám nem sértésnek szánta,
egyszerűen csak leszögezte, hogy a regény
hasznomra válik. Igaza lett, a könyv szíven talált,
hiszen szinte kamasz voltam még. Mondogattuk
egymásnak, milyen boldogan megkóstolnánk
egyszer a calvadost, ami az én szememben valóságos
varázsitalnak rémlett. Az aranyszínű folyadék
végigcsörgedezett Remarque egész regényén,
patakokban csordogált, és kivételesen jelentős
szerephez jutott, hiszen számunkra elérhetetlenül
drágán adták a fellelhető egyetlen fajtát. A regényben
Boris és Ravic, a két jóbarát folyton calvadost
rendelt. Egyikük Sztálin, másikuk Hitler elől
menekült Párizsba a német megszállás előtti
években. Európa pokollá változott abban az időben,
és az életről folytatott beszélgetéseiket olvasva egy
zsoltár jutott eszembe: Hála néked az emlékekért,
hála néked a reményért, köszönöm, ó Uram, a
fájdalom keserű jussát. Nem is olyan régen egy
temetésen énekeltem ezt a zsoltárt.
A kora reggeli szürkeségben felsétáltam a
Danmarksgadén, tüntetően vittem a hónom alatt a
barna papírzacskóba tekert üveget. Én játszottam azt
a férfit, aki rögtön nyitáskor vásárolt egy üveg francia
brandyt. Az általam alakított figura csak a
filmvásznon létezik, és a második világháború
környékén íródott regényekben – és én mégis úgy
bandukoltam ott, kizökkent időben és térben.

Ahogy a nyaralónkhoz értem, kezemben az

utazózsákkal, hónom alatt az üveggel, átvágtam a
pázsiton és a súlyos, komor fenyőágak árnyékában a
fészert is elhagyva lépdeltem tovább. A bejárati ajtó
nyitva állt, de anyám nem volt odabent. Soha nem
zárta kulcsra az ajtót, csak ha hazautazott
Norvégiába, olyankor a vizet és az áramot is elzárta.
Apám szokása volt, hogy lelakatolt, amit csak
lehetett: bőröndöt, biciklit, ajtót, majd később égen-
földön kereste a kulcsot. Ha épp ajtót kellett kinyitni,
mi, többiek toporogva fagyoskodtunk, és az járt a
fejünkben, mennyire jellemző rá! Soha nem lehetünk
elég óvatosak, mondogatta ilyenkor a bosszúságtól
kivörösödve.
Az asztalon egy könyv feküdt, ezúttal nem Günther
Grass, hanem egy megfakult Penguin-zsebkönyv,
Somerset Maugham Borotvaélen című regénye
angolul. Arról szól, hogy egy amerikai pilóta az első
világháborút követően Indiába utazik, és ott
meghatározó lelki átalakuláson megy keresztül.
Mindig is idegesített a regény, igazi hippi-könyv,
legalábbis azzá lett. Ugyan hogy jut eszébe most
ilyesmit olvasni?! Letettem a zsákot, és kezemben az
üveggel előbb a fenyők között, majd a kaviccsal
felszórt úton lesétáltam a tenger felé. Ahol a kanyart
sűrűn benőtte a vadrózsa, rátértem egy keskeny,
homoknáddal benőtt ösvényre, és kijutottam a partra.
Kegyetlenül süvített a szél. Rögtön felfedeztem
anyámat: egy alacsony homokdűnén üldögélt, meleg
kabátját szorosan összehúzta magán, a gallérját
felhajtotta. Hajadonfőtt volt, sötét hajfürtjeibe bele-
belekapott a szél; még most, hatvanéves korában is
alig őszült. Magányosan ült, szokásához híven a fejét
már-már természetellenesen felvetette, sokan
arrogánsnak tartották emiatt. Pedig nyoma sem volt
benne ilyesminek: e pillanatban mindenről
megfeledkezve, álmodozó tekintettel nézte a tengert,
és valószínűleg egészen más foglalkoztatta, mint ami
elétárult. Cigarettázott; nyilván Cooly vagy Salem
márkát szívott, vagy talán olcsó dán Lookot.
Biztosra veszem, hogy hallotta a lépteimet, de nem
fordult hátra. Mikor már majdnem odaértem hozzá,
halkan ráköszöntem:
– Szia.
Továbbra is mozdulatlanul ült, és csak ennyit
mondott:
– Kicsit maradj még csendben.
– Én vagyok az – feleltem.
– Tudom jól – válaszolta –, már ahogy a kavicsos
úton közeledtél, hallottam, milyen iszonyú lármát
csapnak a gondolataid. Le vagy égve?
A fenébe is! Tudtam, hogy beteg, hogy meg is
halhat, nyilvánvalóan ezért jöttem utána, és most
mégis kicsúszott a számon:
– Mama. Válófélben vagyok.
Láttam a hátán, hogy összeszedi magát, és lassan,
nehézkesen áthelyezi a súlyt onnan, ahol ő van, oda,
ahol szerinte én lehetek.
– Gyere, ülj le – azzal arrébb húzódott, pedig hely
volt bőven. Kezét végigfuttatta a borzas fűcsomókon,
és már-már türelmetlen hangon így szólt: – Gyerünk
már!
Odamentem, és letelepedtem mellé az alacsony
dűnére. Kihámoztam az üveget a barna
papírzacskóból, és letettem közénk a földre.
Belenyomtam a fehér, apró szemcsés homokba,
nehogy felboruljon, ám nem hiszem, hogy anyám
észrevette volna. Még csak egy pillantást sem vetett
rám, és ez elbizonytalanított.

Sok évvel a történtek előtt, a hetvenes évek elején

Oslo Dælenenga kerületébe jártam főiskolára. Az
épület a Dælenenggata és a Gøteborggata sarkán állt.
Reggelente nevetségesen rövid utat kellett
megtennem, mert akkoriban a főiskolától alig egy
kőhajításnyira laktam, a Carl Berner téren.
Akkoriban töltöttem be a huszadik életévemet, és ez
volt életem első albérlete. Amint megkaptam a
diákhitelt, elköltöztem a Veitvet állomáshoz közel
eső otthonunkból, az Olav Selvaag tervezte teraszos
sorházból, ahol az ötvenes évek végén és a hatvanas
években felnőttem Akkoriban ezt várták el a
fiataloktól, akár akartuk akár nem, ha már egyszer
odaföntről ezt sugallták, tartották a környékünkön.
Mikor birtokba vettem az új helyet, első dolgom
volt, hogy a kapott pénzből a belvárosban vegyek
magamnak egy TR 200 Tandberg márkájú erősítőt,
egy Lenco lemezjátszót, és két húszwattos
hangszórót – a nevére már nem emlékszem, de
kitűnően szólt. Ami azt illeti, hajszálra ugyanazt a
hifitornyot vettem meg, amit annak idején a
legidősebb bátyám állított össze a maga
diákhiteléből. Abban az időben sok dologban
utánoztam őt, persze nem mindenben. Én
kommunista voltam, sőt maoista, ő nem, neki
rendkívüli kézügyessége volt, fúrt-faragott, rajzolt,
festett ebben meg sem próbáltam versenyre kelni
vele. Inkább olvastam, mégpedig rengeteget. Olyan
hévvel bújtam a könyveket, olyannyira elmerültem
olvasmányaimban, hogy a bátyám kedvet kapott
ahhoz, hogy kövesse a példámat, és ezzel
mérhetetlenül boldoggá tett engem.

Ha a főiskola épületét elhagyva lesétáltam a

Gøteborggatán, hamarosan a Freia csokoládégyárhoz
értem. Gyakran tettem meg ezt az utat, hiszen anyám
itt dolgozott. A cukorkarészlegen állt a szalag mellett
sok-sok évig a hét öt napján, napi nyolc órában,
illetve túlórázott is. Dælenenga és Rodeløkka
kerületben állandóan csokoládé- és kakaóillat
terjengett, különösen reggelente, mikor a levegő még
csípős és párás volt. Csak olyankor volt ellenemre a
szag, ha előtte való este túl sok sört ittam. Egyébként
az illat biztonságot árasztott, gyerekkori emlékeket
ébresztett bennem: terített asztal mellett ülünk a
családi ebéden, körülöttem kedves arcok, illatozik a
kávé, a napfény rézsútosan beesik a ragyogó fehér
rolón át, s az egész jelenet középpontjában ott vagyok
én, azzal az érzéssel, hogy egyszerre minden a
legnagyobb rendben van. Ha néhanapján késő este
Dælenenga közelében, a Carl Berner tér melletti kicsi
lakásban engedtem, hogy ez az emlék magával
ragadjon, hirtelen olyan heves vágyakozás fogott el a
gyerekkorom után, hogy megrettentem.
Ha aznap már nem volt több órám, vagy ráuntam
az ebédlőben való ücsörgésre, gyakran megesett,
hogy végigbaktattam a Gøteborggatán, majd jobbra
fordultam a Dælenenga Stadion felé, amerre a Freia
személyzeti bejárata esett. Itt megálltam, nekidőltem
a régi téglafalnak; jó szagot árasztott,
természetszagot, az apámmal Østmarka és
Lillomarka hegységekben tett kirándulásokra
emlékeztetett. Felsandítottam Arnold Haukeland
óriási, fényes, lassan körbeforduló fémszobrára, mely
magas talapzaton állt a kapu mellett. Új volt, csak
két-három évvel azelőtt avatták fel. Szélhárfát
mintázott, melyből szélfúvás esetén zene csendül fel,
de mikor arrafelé jártam, soha egy árva hangot nem
hallatott. Sodortam egy cigarettát Petteroe 3 márkájú
dohányból, és olyan ráérősen eregettem a füstöt, mint
később soha. Álltam a napsütésben, és anyámat
vártam, aki a műszak befejeztével hamarosan
elhagyja a nagy épületet, és egyenesen a kapu felé tart
majd. Már messziről láttam őt, ahogy kilép az ajtón,
és ilyenkor mindig Rudolf Nilsen munkásköltő
versének kezdő sorai jutottak eszembe:

Rég láttam már, hogy felém tartasz,

Érzem, tudom, a közelemben vagy.

Persze a vers nem egészen illett a helyzethez,

hiszen Nilsen a szerelméhez írta valamikor a húszas
években. Mégis felötlöttek bennem a sorok, elvégre
Dælenenga, Rodeløkka és Grünerløkka környékén
jártunk, Kelet-Oslóban, Rudolf Nilsen
felségterületén, egy gyár bejáratánál; biztosan sok
itteni munkásnőnek csapta a szelet. A kapun ugyan
nem a jegyesem fordult ki, hanem az anyám, de
szerettem őt, úgy, ahogy a versben áll.
Felegyenesedtem, és elkurjantottam magam:
– Freia csokoládét vegyenek!
– Nem kérek – felelte.
– Egy kis karamellát?
– Azt még kevésbé! – pirulva nevetett, mikor
észrevette, hogy az őr heherészve hallgatja a
párbeszédünket. – Mit keresel itt? – kérdezte halkan,
mikor a kapuhoz ért, és az őr kiengedte. – Le vagy
égve?
 Persze hogy le voltam égve, mint mindig, de
kikerültem a választ:
– Micsoda? Arra célzol, hogy némi aprópénz
reményében várom egész nap gályázó, holtfáradt
anyámat? Na de mama!
– Mennyire van szükséged?
Megvontam a vállam.
– Nesze – azzal kis női táskájából elővette az ócska
barna erszényét, gyakorlott mozdulattal egyik
kezével letakarta – nehogy egy kíváncsi,
kenyérkereső szerepétől megfosztott férj
belepillanthasson –, a másikkal kinyitotta, és
előhalászott egy többszörösen összehajtogatott
százkoronást, aztán vonakodni látszó fia kezébe
nyomta.
– Tedd el! – mondta.
Persze rögtön láttam, mennyit akar adni.
– A fenébe is, mama, ez száz korona! Nem
fogadhatom el.
Akkoriban ez tényleg hatalmas pénzösszeg volt.
Egyhavi lakbérem volt százhetven korona.
– És most már ne beszéljünk róla többet. Apádnak
se említsd! – mondta.
– Vele úgysem találkozom soha – feleltem.
– Arról aztán nem ő tehet – válaszolta erre, és
ebben igaza volt. Megígértem hát, hogy nem szólok
neki, miért is tettem volna? És hát igaz, ami igaz,
ugyancsak jól jött az a százkoronás. De aznap nem
csak azért mentem elé, mert pénzre volt szükségem,
illetve egyáltalán nem ez az ok vezetett – a
pénztelenség állapota életmóddá vált, már fel sem
vettem. El akartam újságolni neki valamit, amiről
fogalma sem volt még.
– Megiszunk egy kávét Bergersennél, mielőtt
hazamész? – kérdeztem tőle. Javaslatom olyannyira
szokatlan volt, hogy gondolkodás nélkül igent
mondott Általában együtt visszasétáltunk a
Gøteborggatán, majd a Dælenenggatán át a Carl
Berner térre jutottunk. Elhagytuk a Ringen mozit –
tizenegy évesen itt láttam a Zorro seregét, két
részben adták le, két egymást követő szombaton,
életem leghosszabb hete volt – utána átkeltünk a
kereszteződésen, majd a metrómegállóhoz jutottunk.
Végig könyvekről beszélgettünk, új filmekről és
régiekről, melyeket újra meg újra megnéztünk, mint
például a Szombat este, vasárnap reggel a fiatal
Albert Finneyvel a főszerepben, épp azon a héten
ment a tévében. Anyám Albert Finneyt is nagyon
szerette, különösen, ahogy a film elején áll a
bicikligyárban az esztergapad mellett, feltűrt ingujjal,
és merészen pálcát tör az idősebb munkások felett,
akik még mindig a háború előtti idők elvárásai szerint
hajbókolnak. Márpedig ő semmiképp nem fogja így
elvesztegetni az életét, és senkinek nem engedi, hogy
elnyomás alatt tartsa!
– Szeretném én azt látni, hogy valaki leigázna! Jól
akarom magam érezni – a többi mind propaganda!,
mondta a fogai közt szűrve a szavakat. Gyerekes
hőzöngés volt a részéről, anyám ezt jobban tudta
bárkinél. Ennek ellenére kaszáló mozdulatot tett
parázsló cigarettájával, és a Carl Berner tér közepén
hunyorítva, észak-angolosan ropogtatva az r-eket jó
hangosan elismételte Albert Finney mondatát: – All
the rest is propaganda! Bármennyire is imponált
nekem a kijelentés, anyám sötét nevetése
elbizonytalanított. Majd témát váltottunk, és a
cukorkarészleg művezetőjére terelődött a szó, aki
szabadosan viselkedett a női munkásokkal szemben
– a Freiában szinte csak nők dolgoztak, a
cukorkarészlegen legalábbis. Anyám már látni sem
bírta ezt a visszataszító fickót, és lázadást tervezett,
így hát meghánytuk-vetettük a tervét.
Megérkeztünk a Bergersen cukrászdához, melyet
csak én neveztem el így, mert a sarokban az ablaknál
minden áldott nap egy Bergersen nevű férfi üldögélt,
és ugyanazt az újságot bújta. Megjött Bergersen,
mondogatta a személyzet. A cukrászda a Ringen
mozival szemközti rövid utcában volt, ami
tulajdonképpen a Tromsøgata folytatása, ugyanazt a
nevet viselte, de itt apró, névtelennek tetsző zsákutcát
képezett.
Odabent a kabátokat a bejáratnál lévő állófogasra
akasztottuk, majd kávét rendeltünk, és réteges
krémest. Amint beléptünk, elkezdtem neki
magyarázni, milyen fordulatot vett az életem, hogy
úgy döntöttem, félbeszakítom a tanulmányaimat a
Dælenenggata és a Gøteborggata sarkán lévő
főiskolán, ahol akkor már két éve tanultam
diákhitellel, melyből a hifitornyot is vásároltam.
Vége a főiskolának és a késő éjszakáig tartó
tivornyázásnak, és mindezt azért, mert a kommunista
párt, melynek tagja voltam, kampányt indított annak
érdekében, hogy minél több párttag üzemben
helyezkedjen el. Senki nem kényszerített erre az
elhatározásra. Nem sokkal azelőtt az albérletemben
felkeresett a központi bizottság egy embere, és
hosszan, szenvedélyesen szónokolt. Azt mondta, a
nagy Háború hamarosan a nyakunkon van, talán már
jövőre készültségben kell lenni, hiszen a Szovjetunió
már fegyverkezik, ezt jómagam is tudhatom az idén
Håøya szigetén megrendezett nyári tábor után.
Márpedig ebben az esetben nem sok értelme van a
tanulásnak, a fiúkkal kell tartani, ugyebár. Ezt a
kifejezést használta, a „fiúk” alatt az üzemi
munkásokat értette. Azzal sokatmondóan az ablakon
túli világ felé bökött, de tulajdonképpen rossz
irányba, mert nem arrafelé mutatott, ahol pár
háztömbbel arrébb anyám is dolgozott üzemi
munkásként – és ilyképp a „fiúk” csapatát erősítette,
bár a Freiában szinte csak nők melóztak –, ám nem is
az ellenkező irányba, amerre apám pár
metrómegállóval arrébb egy másik gyárban robotolt
nap mint nap. A központi bizottság tagja a
Finnmarkgata végében álló Munch Múzeum felé
bökött, ahova gyakran eljártam vasárnaponként,
hogy elmerülten álldogáljak a színekben gazdag,
puha, mégis hátborzongató festmények előtt,
melyeket annyira szerettem. Nem akartam csalódást
okozni, mindig is próbáltam mindenkinek a
kedvében járni, így hát tudtam, mi a dolgom.
Egy héttel a beszélgetésünk után a főiskolán részt
vettem egy gyűlésen, ahol hozzám hasonló
világnézetű és politikai hitvallású emberek jelentek
meg, a bevezetőt én tartottam: arról beszéltem,
mennyire fontos a mostani időkben, hogy a párt
pozíciója a munkásosztály tagjainak körében is
megszilárduljon. Kiváló beszéd volt, bár sehogyan
sem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy az
általam emlegetett munkásosztály nem egészen
egyezik azzal a munkásosztállyal, melynek anyám és
apám is a tagja. Hasonlítottak ugyan egymásra, annyi
biztos, de volt közöttük eltérés, és szigorúan véve
más-más világban léteztek. Emiatt kissé
kényelmetlenül éreztem magam, de valószínűleg az
ellentmondást csak én vettem észre, mert
szónoklatom befejeztével mindenki megveregette a
vállam, és elismerően nyilatkozott a bevezetőről.
Nem tudom, milyen utcában, miféle közegben
nőhettek fel, akik ezúttal jelen voltak; a gyűlés
végeztével egyedül én jelentettem ki, hogy
otthagyom az iskolát. Az ígéretemet megtartottam,
ahogyan cserkészkoromban is. Az egész Őzike
őrsben én voltam az egyetlen, aki komolyan vette a
cserkészesküt. Sok tekintetben hasonlított a két
helyzet.
Próbáltam mindezt megosztani anyámmal. A
kabátomat felakasztottam a fogasra, közben láttam,
hogy a pult mögött álló nő már tálcán hozza a kávét
és a krémest, leültem, még mindig dőltek belőlem a
szavak, és amint megfordultam, hogy szemtől
szembe kerüljek anyámmal, és nyugodtan
beszélgethessünk, a tenyere árnyékként suhant át az
asztal felett, és hatalmas csattanással egyenesen az
arcomat találta el. Az ablak másik oldalán egy férfi a
teherautójáról jókora, virágokkal teli pléhládákat
cipelt be a cukrászda melletti üzletbe, az utca túlsó
oldalán álló téglaépítésű bérház tetején megcsillant a
napfény. Két bicikliző kislány hazafelé tartott az
iskolából, a táskájuk a csomagtartóra volt erősítve.
Tízévesek lehettek, s az évszakhoz képest túl lengén
öltöztek. Valahol mélyen megrezdült bennem a
lánytestvér utáni örök vágyakozás. Ha lett volna
húgom vagy nővérem, én is más lettem volna, nem
az, aki éppen egy hatalmas pofont kapott a Bergersen
cukrászdában. – Mennyire jellemző, hogy csak
fivéreim voltak, méghozzá három! Az arcom sajgott,
vörösen égett, fogalmam sem volt, mit mondhatnék.
Az asztallapot bámultam, meg a pultot; a szemem
sarkából láttam, hogy anyám felemelkedik. Néma
csönd volt a cukrászdában, csak a fagylaltgép
zümmögése hallatszott. A pincérnő az asztalunk felé
tartva megtorpant, majd odajött, óvatosan letette a
tálcát, azzal eliszkolt. Csak ekkor jutott eszembe a
százkoronás. A zsebemből előhalásztam az apróra
hajtogatott papírpénzt.
– Tessék – mondtam –, így már nyilván nem adod
nekem.
Éreztem, hogy a másik arcom is lángba borul, és
felnéztem. A kabátja a karján lógott, sápadt volt, a
szeme fénylett.
– Te idióta! – vágta a szemembe, azzal ott hagyott.
 Nem emlékszem, hogyan jutottam ki az utcára,
megettem-e a krémesemet, esetleg mindkettőt, a
százassal fizettem-e, azt sem tudom felidézni, hogyan
teltek az azt követő napok. Most azonban, hogy ott
ültem anyám mellett Északkelet-Dániában a
tengerparton, egy alacsony dűnén, 1989
novemberében egy kora reggeli órában, hirtelen
minden eszembe jutott. Velünk szemben egy
Hirsholmen nevű sziget terült el. A közepén magasló
világítótorony szerves része lett minden egyes itt
töltött nyaramnak, anyámnak pedig egész életét
végigkísérte. Azon törtem a fejem, vajon
megváltoztatja-e az ember gondolkodásmódját, ha
szeme sarkából szinte állandóan egy világítótornyot
lát.
Végigszívta a cigarettát, majd a csikket lassú, kicsit
nehézkes mozdulattal elnyomta a porhanyós
homokban, és felém fordult.
– Mi ez itt? – kérdezte, és a két lábam közé
süllyesztett üvegre bökött.
– Calvados – feleltem.
– Calvados – ismételte bólogatva, kissé bágyadtan.
– A diadalív árnyékában, ugye?
– Igen – feleltem – A diadalív árnyékában.
Megint bólogatott, még mindig szórakozottan,
ugyanakkor gondterhelten:
 – Szép könyv, egy árnyalatnyit talán
szentimentális. Nem árt még tizenévesen elolvasni.
– Bizony – feleltem.

Azt hitte, ismer engem, pedig tévedett. Tévedett

akkor 1989-ben a tengerparton, tizenöt évvel
korábban a Bergersen cukrászdában, és még mielőtt
kommunista lettem volna. Nem követte a
fejleményeket, tekintetét másfelé vetette. Mikor
hazatértem, nem tudta, honnan jövök, mikor
elmentem, nem kérdezte, hova indulok. Nem tudta,
hogy sodródom, hogy tizenhat, tizenhét, tizennyolc
évesen árva vagyok, és kétségbeesetten nyargalok a
Trondhjemsveienen, és a 6-os főút Veitvet és Grorud
közé eső szakaszán. Járom az utat mindkét irányban;
a szántóföldeken túl, jobb kéz felé esett a női börtön,
mely roppant, sötét, titokzatos és egyben
valószínűtlen fekete lyukként tátongott a vaskos
téglafalak rejtekében, majd ugyanazon az oldalon
felbukkantak a Kaldbakken dombon fekvő
alacsonyabb bérházak, és balra, Rødtvet irányában,
az erdő borította hegyoldalt szegélyező magasabb
lakóépületek. Az erdő olyan irdatlan rengeteg volt,
hogy ha egyszer elrejtőztél ott, nem talált rád senki.
Errefelé mindig ősz volt, november, örökké
november; ha a késő esti órákban szemerkélni
kezdett az eső, olyan gyorsan szedtem a lábam, hogy
a magasban a fények mintha folyton le-fel
kapcsolódtak volna. Egy-egy lámpa időnként
megsercent, kéken villant egyet, miközben a
fejemben szavak kergették egymást, és mint egy
elektromos áramkörben, gondolatok szikráztak fel.
Ha akkor valaki az agyamon metszést végez, hogy
közelről tanulmányozhassa az odabent zajló
folyamatokat, talán valóban láthatott volna egy kék
fényű kisülést.

A gimnázium épülete völgyben feküdt, az Østre

Aker vei mentén, közel a grorudi vasútállomáshoz és
a csillag alakú sorházakhoz, ahol vasúti dolgozók –
mozdonyvezetők, váltók, szerelők – laktak. Ám
mielőtt még ideértem volna, jobbra fordultam, a
Trondhjemsveien egyik keresztútjára a
futballegyesület épületénél, ahol a focipálya terült el.
Azután elhaladtam a templom és a temető előtt, és a
lankás út végén egy utolsó kerülőt tettem a Heimdal
elnevezésű vörös téglás épület előtt, amelyben
esténként keresztény fiatalok gyülekeztek. Többször
megpróbáltam átmenni a tű fokán, ám a lépcsőházban
mindig megtorpantam – hitetlenségem miatt nem
engedélyeztem magamnak a belépést. Valahányszor
arra jártam, mindig ki voltak világítva az ablakok.
Odabent fiatal testek mozogtak, hozzám hasonló
fiúk, de főként tetőtől talpig keresztény lányok,
akiknek sikerült megtalálni Istent. Formás csípőjük
volt, blúzuk alatt gömbölyödött a mellük, és sima
keresztény bőrük aranyszínűen ragyogott, olyan
természetességgel, mely nekem nem jutott
osztályrészemül. Zavarba jöttem, ha arra gondoltam,
életüket valaki más kezébe helyezték, magukat egy
hatalmasabb lény gondjaira bízták, és lelkük a belőle
áradó sugárzó fényben fürdik. Megénekelték ezt az
örömöt pirulás és szégyenkezés nélkül, tekintetüket
az égre fordítva, arcukon üdvözült mosollyal.
Boldogan szaladgáltak, hangosan kacagtak, és bármit
tettek is, keresztény hitük óvta őket örökké.
Már nem toporogtam a lépcsőházban, és nem
néztem vágyódva az ablakokat; nem kívánkoztam
közéjük, az életemet a magam kezébe vettem. De
megroppantam az egyedüllét súlya alatt.
Elkanyarodtam az iskolaépületek irányába, melyek
idegenül, baljóslatú barátságtalansággal sötétlettek
az őszi estén. Átvágtam az iskola előtti üres téren,
nehéz csizmámban faltól falig visszhangzott minden
lépésem. Egyszerre megéreztem anyám jelenlétét.
Nem tréfálok, egész bizonyosan éreztem, hogy a
nyirkos sötétben egyenesen engem néz, amint
ballagok a groruddaleni gimnázium udvarán – az
ablakokban most nem lógott egyetlen gyerek sem,
senki nem hajolt felém az első emeletről, hogy
valami rég áhított, kedves, szívmelengető
semmiséget kurjantson felém. Tudtam, min töpreng:
nem találtatik-e majd ez a fiú túl könnyűnek?
Elboldogul egyedül, vagy könnyűnek találtatik?
Biztos vagyok benne, hogy az utóbbitól tartott, volt
bennem valami, ami szkeptikussá tette őt: egy
torzulás a személyiségemben, repedés az alapzatban,
melyről csak ő tudott. Mindent készen kaptam,
márpedig a való élet nem ilyen, gondolta, és ebben
igaza volt.

Mire visszaérkeztünk a nyaralóba, mindketten

átfagytunk. Az üveget letettem a nappaliban az
asztalra, majd odaléptem a Jetül kályhához. Apám
közvetlen a gyártótól vette egy kiárusításon, majd
ideszállíttatta – akkorra már kibéleltették a ház
kéményét, így a szüleim hidegebb hónapokban is
kellemes meleget tudtak teremteni.
 A fáskosárban felhalmozott tűzifából csinos kis
máglyát raktam. Volt elég gyújtós, a huzat is
megfelelt, így egykettőre fellobbant a tűz. Jó kályha
volt: ahogy a lángok magasra csaptak benne, a szoba
szinte azonnal átmelegedett. Az arcomat
megsuhintotta a tűz, álmos lettem, lehunytam a
szemem.
– Elválunk – mondtam.
– Igen, említetted. De nem tudom, miért. Miért
válsz el?
A hátam mögött tett-vett, talán a konyhasarokban.
Az élénkülő lángokat bámultam.
– Mert így már nem mehet tovább – feleltem; ez
úgy hangzott, mintha az én ötletem lett volna, én
jutottam volna erre a következtetésre, pedig nem így
történt.
– Nyilván ő akar válni – jegyezte meg anyám.
– Miből gondolod?
– Ismerlek.
– Nem ismersz. – Válaszra sem méltatott. – Te
magad is lehetnél elvált.
– Igazán? Csakhogy házas vagyok.
– Ha olyan jól ismersz, hogyhogy nem tudod, miért
válok el?
– Jaj, Arvid! Hagyd ezt, kérlek!
A kályha előtt térdepelve kinyitottam a szemem.
Lassan felálltam, majd odafordultam hozzá.
– Legjobb lesz, ha lefekszem. Csak egy
félórácskára. Rendben?
– Hát persze – válaszolta anyám. Leült az
asztalhoz, és rágyújtott. A hangja fakó volt, tompán
kongott, mintha fal mögül beszélne. Szokásomtól
eltérően nem a két apró hálókamra egyikébe
vonultam el, hanem inkább a nappali közepén álló
régi díványra heveredtem le. Nem akartam magamra
maradni alvás közben, és amíg ébren volt, őt sem
akartam egyedül hagyni.
Fekhelyem először ide-oda himbálódzott, akárcsak
a hajó néhány órával azelőtt. Enyhe rosszullét
környékezett, de hamarosan megszoktam, végül már
kellemesen hatott rám a ringatózó mozgás. A durva
szövésű kárpit szaga a nyarak és a hatvanas évek
emlékeit árasztotta. Hallottam, amint anyám lapoz
egyet, bizonyára a Borotvaélent olvasta. Egyszer
csak kattant egyet az öngyújtója, én elengedtem
magam, zuhanni kezdtem, és elaludtam, nem várva
meg, hogy földet érjek.

Már azelőtt, hogy teljesen magamhoz tértem,

tudtam, nem a gyerekkori otthonunkban vagyok, sem
az általam Sasfészeknek elnevezett külvárosi
sorházban; nem a magam megszokott ágyában
fekszem, ahol nagyjából tíz éve éjszakánként nyitott
szemmel bámulok bele a sötétbe. A nyaralónkban
vagyok, mely oly fontos szerepet kapott az
életemben. Ez az apró, négyszögletes ház kisiskolás
koromban többször is megmentett attól, hogy Hudøy
szigetén töltsem a nyarat. Az oslói fjord egy
távolabbi pontján található táborba azokat küldték,
akiknek nyáron nem volt hova menniük, mert
mindkét szülőjük dolgozott, és a családnak nem volt
pénze utazásra, vagy egyszerűen csak azt akarták,
hogy gyerekeik lebarnuljanak a napon, érje őket a
szél, és nagyokat fürödjenek a tengerben. A hatvanas
években ez jelentette a legelterjedtebb gyógymódot
mindenféle gyerekbetegségre.
A napnál világosabbnak tűnt számomra, hogy nem
bírnám elviselni a közösségi nyomást, a sok gyereket
a hálóteremben, az ebédlőben, a reggeli tornánál – s
azt, hogy esténként a többiekhez hasonlóan az ágyam
előtt kelljen térdepelve imádkozni. Részt vennék
mindenben, mert nem vagyok elég erős ahhoz, hogy
félelemmel és szabadságvággyal telve megvessem a
lábam a tömeggel szemben.
Amint lassan kapaszkodtam az éber tudatállapot
felé, anyám hangját és egy ismerős, mély férfihangot
hallottam: a gazdája, bármennyire is fékezte magát,
soha nem bírt halkan beszélni. Ráadásul olyan öblös
hangja volt, hogy bárhol szólalt meg, ott
beleremegtek a falak és a bútorok – nekem is remegni
kezdett a gyomrom. Igyekeztek csendben
beszélgetni, nehogy felébredjek. Hason feküdtem,
mozdulatlanul, orromat a kárpitba fúrva, kezemet
összefontam a tarkómon. Abban az időben gyakran
ébredtem ebben a testhelyzetben, mintha
géppuskatűzben lennék, és fedezéket keresnék,
ahogy az afrikai országokról, Kongóról és Angoláról
szóló tudósításokban látni, vagy a háborús filmekben,
ahol a tűző napon a foglyok arccal előre, portól
eldugult orral, cserepes ajkakkal, méltóságuktól
megfosztva fekszenek egymás mellett, míg a
szövetségi katonák mosolya és cigarettája fehéren
világít felettük.
Épp anyám beszélt:
– Végül is szükség volt azokra az intézkedésekre.
Nem mehetett minden tovább a régiben, kibírhatatlan
lett volna. De sok ellensége van, a hadsereg is ellene
fordult, egy hajszálon múlik az egész. Fogalmam
sincs, mi lesz most. – Azután hozzátette: – Bárcsak
élhetnék addig, hogy megtudjam, miként végződik az
egész! – Hirtelen sírva fakadt, majd ugyanolyan
váratlanul abbahagyta, és dühbe gurult. Onnan
tudtam, hogy többször is sikertelenül próbálta
meggyújtani a cigarettáját. Az öngyújtó csak kattant
párszor.
– Azt mondom, menjünk át hozzám egy kávéra,
hagyjuk aludni a fiút. Úgy fest, mint a mészárszékre
szánt borjú.
A mély hang átdübörgött a csontjaimon.
– Válófélben van – mondta anyám.
– Az istenit – felelte a férfi, akinek a vezetékneve
Hansen volt, és soha senki nem szólította másképp.
Hansen anyám legjobb barátja volt, bár messze
éltek egymástól, és bizonyosan nem leveleztek.
Előnyugdíjazott vasúti munkás volt, alacsony
téglaépítésű sorházban lakott a városban.
Motorbiciklijén évszaktól függetlenül kijárt a
nyaralóba, amilyen gyakran csak tudott.
– Én soha nem váltam el, egyszóval az ilyesmiben
nincsen tapasztalatom – jelentette ki Hansen, majd
rövid szünet állt be. Azután ismét megszólalt: – Hát
ez itt micsoda?
– Arvid vette. Francia brandy, calvados.
– No, akkor pénze van a legénynek – felelte
Hansen. – Gyere, politizáljunk inkább a sövény túlsó
oldalán. Kapsz egy csésze kávét meg süteményt, ha
kérsz. – Elképzeltem, ahogy megcirógatja anyám
arcát.
Felkeltek az asztaltól, és kimentek. Rögtön tudtam,
hogy Gorbacsovról van szó, a szovjet elnökről,
akinek fején egy ismeretlen nemzet térképe virít.
Előző évben választották meg, utolsó vezetője volt
egy politikai képződménynek, egy hetven évig tartó
kísérletnek, mely régen kudarcba fulladt már. De
akkor még senki nem tudta, hogy Gorbacsov lesz az
utolsó a vezérek sorában. Ő maga sem.
A legfiatalabb fivérem egyszer elment az oslói
szovjet követségre, és nagy nehezen kikönyörgött a
személyzettől egy fotót az elnökükről. Pedig
akkoriban már leáldozott a személyi kultusz napja,
még Kínában is, pedig ott tagadhatatlanul tartotta
magát jó pár évig. Az öcsém hazavitte a képet,
bekeretezte, és anyánknak ajándékozta a
születésnapjára e szavak kíséretében:
– Akaszd fel az ágyad fölé. Beszélgethetsz vele
elalvás előtt, mint régen Arvid tette Maóval.
Anyám ki is tette a képet, persze tréfából.
Egyébként nem igaz, hogy Maóval beszélgettem, az
nagyon is gyerekes lett volna. Igaz, a hetvenes
években valóban lógott egy Mao-kép a heverőm
felett, hiszen csak ott volt hely. De ugyanott virított
egy kép Bob Dylanről meg Joni Mitchellről egy
kaliforniai strandon (Oh California, California, I'm
coming home), és oda akasztottam fel egy Turner-
tájkép másolatát is. Valahol olvastam, hogy mintha
színes gőzzel festett volna, és ez a gondolat annyira
megtetszett, hogy mikor találtam egy reprodukciót,
mely a kelet-angliai Whitby tengerpartját ábrázolta
(jártam ott az azt megelőző évben), megvettem;
ahogy tanulmányoztam a festményt, igaznak éreztem
az állítást.
A Mao-kép a jól ismert színretusált fénykép volt.
Mao enyhén előregörnyedve ül az íróasztalánál, és
kínai tustollal vagy ecsettel ír. Mindig azt gondoltam,
illetve reméltem, hogy ezen a képen nem politikai
vagy filozófiai cikket ír, hanem verseinek egyikét,
talán épp azt, mely így kezdődik:

A búcsú tünékeny pillanata, s a falu egykoron.

Átkozom az idő folyamát: harminckét évet visz az
ár.

Verseiben Mao emberként mutatkozik meg, akit

rokonnak éreztem, mert hozzám hasonlóan észlelte
az idő múlását; az idő váratlanul felzárkózik hozzám,
apró elektromos ütésként cikázik a bőröm alatt, és
képtelenség megállítani, bármennyire szeretném is.
Mire az áramütések végre csillapodnak, más ember
lettem, s ez kétségbe ejtett.
Hol vannak már a hetvenes évek! Körülbelül fél
évvel az itt elbeszéltek előtt láncot alkottunk az oslói
kínai nagykövetség előtt egy, még a hetvenes
években összeverődött társasággal, jelszavakat
skandáltunk, tiltakoztunk, és mindenáron el akartunk
juttatni egy levelet az excellenciás nagykövet úr
részére. Már nem emlékszem, személyesen jött-e ki,
vagy valaki átvette-e egyáltalán a levelünket. Arra
szólítottuk fel nagy hévvel a kínai hatóságokat és az
általunk évekig olyannyira tisztelt kínai kommunista
pártot, hogy ne öljék meg a diákokat és a hozzájuk
csatlakozó fiatal munkásokat a Tienanmen téren,
hogy vessenek véget a vérontásnak, melynek nyomán
1989 júniusában vörös vérpatak csordogált a
hatalmas téren. Különös érzés volt szenvedélyesen
követelni a demokrácia bevezetését Kínában, abban
a hatalmas országban, mely valaha maga volt a
megtestesült Jeruzsálem a szemünkben, de megszűnt
az ígéret földjének lenni. Mao csaknem tizenhárom
évvel azelőtt halt meg; az oslói éjszakában több ezren
vonultunk fel gyászmenetet tartva, rúdra erősített
képekkel és a szélben lobogó fekete zászlókkal,
karunkon gyászszalaggal. Most mi lesz? – kérdeztem
magamtól akkor. 1989 júniusára már csak a különös,
szomorkás érzés maradt. Sok tüntetőtársamat akkor
láttam tíz év után újra. Mindenkin nyomot hagyott az
idő, nem egynek őszült a halántéka. Elfogytak a
jelszavak, a levegő üres volt, akárcsak érkezésünk
előtt. Elhagytam a kínai nagykövetséggel szembeni
járdát ővele, aki tizenöt évig az életet jelentette
számomra, de már nem akart együtt lenni velem.

Felvettek egy üzembe, mely nem messze volt a

keleti metróvonalon lévő Økern állomástól. Már két
hónapja dolgoztam ott. A gép mellett álltam, a nap a
parkolóra néző hatalmas ablakokon rézsútos
nyalábokban világított be. A kavargó szürke porban
olyannyira tömörnek tűntek a fényoszlopok, hogy az
ember attól félt, egy óvatlan pillanatban beüti a fejét.
Szinte furcsállom, hogy nem történt meg soha.
Reméltem, hogy a levegő nem ugyanolyan sűrű a
raklapok között, a futószalag mellett, ahol én álltam.
De hiába, hiszen innen kavargott elő a por.
Este és éjszaka feketén tátongtak az ablakok. A
rézsút oszlopok semmivé foszlottak, a fény az
ablakból a gépek fölé vándorolt, ahol hosszú, borzas
láncban függtek a neoncsövek. A por most már a
fejünk felett táncolt csillogó konfetti gyanánt.

Néhány emberrel rendszerint ugyanabba a

műszakba voltunk beosztva – elitalakulatnak
neveztük el a csapatot. Bizonyos napokon körforgás
volt, ilyenkor megesett, hogy a csapatból csak ketten
tartózkodtunk a gépet körülvevő emelvényen, a
többieket nem ismertük. Képtelennek bizonyultam
megszokni ezt. Mint mikor két hónap vakáció után
arra tértem haza, hogy apám átrendezte a nappalit,
minden tótágast áll, és az első napokban
valahányszor az előszobából a nappaliba
száguldottam, hogy a testvéreimmel tévét nézzek,
egy széknek ütköztem.
A többiek nem tudtak úgy együttműködni, mint az
elitalakulat, a ritmusnak befellegzett, és valahogy
mindig fáradtabb voltam, ha körforgásban
dolgoztunk. Míg elszaladtam a villástargoncáért,
hogy új, papírral teli raklapokat hozzak – és
berakodjak a liftbe, melyet azért használtunk, hogy
kíméljük a hátunkat –, a posztom melletti tároló
kiürült. Ekkor az egész szalagot meg kellett állítani,
mert az összehajtogatott, szöveget és képet
tartalmazó ív ahelyett, hogy a lap közepére került
volna, megakadt a láncon – márpedig ennél a gépnél
a feladatunk az újság összeállítása volt. Ilyenkor a
Sony America gúnynevű férfi szörnyű haragra
gerjedt, üvöltözött, és majd keresztüldöfött a
pillantásával. Hassan, az elitalakulat gépkezelője
soha nem tett volna ilyet. Ugyanazt a munkát
végezték, de soha nem együtt. Sony America maga is
tudta volna vezetni azt a targoncát, miért kellettem
ehhez én? Az én dolgom a tároló feltöltése lett volna.
Tulajdonképpen nekem is dühbe kellett volna
gurulnom, majd háttal Sonynak leülni egy raklapra és
sodorni egy cigarettát, de ez szabotázsnak minősült
volna, és tudtam, hogy ebben a műszakban senki nem
állna mellém. Így hát nem szóltam, csak viszonoztam
szúrós tekintetét.

A futószalag mellett dolgozók közül Ellyvel jöttem

ki a legjobban. Ugyanabban az ütemben végeztük a
dolgunkat, ugyanakkor tartottunk szünetet is;
egymásra néztünk, és felnevettünk, valahányszor
sikerült pontosan ugyanakkor ugyanazt a mozdulatot
végeznünk, mintha csak egy négykarú ember két felét
alkotnánk. Ha a tároló tele volt, és minden simán
ment, álldogáltunk, ő keresztrejtvényt fejtett, én
olvastam, majd ugyanakkor kezdtük újra a munkát.
Hassanról ilyenkor áradt az elégedettség, lábát a
konnektor melletti láncburkolaton nyugtatta, és ócska
papírra nyomott arab hetilapokat olvasott.
Míg elszaladtam a targoncáért, Elly sietve
feltöltötte a tárolómat, nehogy megálljon a
futószalag. Rajta kívül senki nem tette ezt meg.
Félóránként helyet cseréltünk. Öt tárolót vastag,
rostos, könnyű papírral töltöttünk fel, mely a Folium
papírgyárból származott. Csak úgy szállt belőle a por,
de kellemes fogása volt. Az utolsó tárolóba a finn
Kirkniemiben gyártott fényes, nehéz, merev papírt
tettünk.
Valahányszor posztot cseréltünk, Elly akkorát
taszított rajtam a csípőjével, hogy fejjel előre
nekiestem a raklapnak, és csak úgy repült a sok papír.
Gömbölyded csípője maradandó nyomot hagyott a
combomon; nevetett, nevettem vele én is, Hassan
pedig lemondóan az égnek emelte a kezét, és a fejét
rázta.
Ha elfáradtam, és untam már Sony Amerikát,
vaskos déli tájszólását utánoztam, melyet soha nem
tudott levedleni. Sokan elismerően állapították meg,
milyen ügyes vagyok. De pár órával később mindig
megbántam a gúnyolódást, mikor a korai vagy késői
műszak végeztével, vagy az éjszakai túlóra után a
gyár és az Økern bevásárlóközpont közötti dombon
bukdácsoltam lefelé, a metrómegálló irányába.
Egységet kellene kovácsolnom a munkásosztály
tagjai között, nem bomlasztani. Ez volt a párt
irányadó elve, és Sony Amerika nem számított
ellenségnek.

Az éjszakai műszak leteltével a peronon álltam. Az

ellenkező irányból befutott a metró, megállt, a
leszállók kiözönlöttek, és új utasok szálltak fel.
Hosszan állt bent, majd elindult. Alaposan
bebugyolált nők és férfiak siettek kifelé, tollal bélelt
dzsekiben, sötét felöltőben, rövid tweedzakóban,
gyapjúkabátban, sálba bugyolálva, kezükön egy-
vagy ötujjas kesztyű, és mindannyian a környékbeli
üzemekbe tartottak. Többen szálltak itt le, mint a
völgyben található többi állomáson.
Miután mind felmentek a lépcsőn, a várófülke
mögül egy lány merészkedett elő; azelőtt már
többször felfigyeltem rá. Az épp kifutó szerelvényről
szállt le de a tömeggel együtt nem ment fel a lépcsőn,
hogy a forgókaron át kijusson a térre, hanem eltűnt a
várófülke mögött, mely boltíves tetejével leginkább
egy kínai pagodára emlékeztetett, majd előjött, és
most a peron legszélén ácsorogva várta a következő
járatot. Megtörölte a száját a kabátujjával – vékony
kinőtt dzsekit viselt. Hosszú szőke haja és frufruja
volt, úgy nézett ki, mint Joni Mitchell a Blue
borítóján, fiatalabb kiadásban. Befutott a metró,
felszálltam átmentem a szemközti ajtóhoz, és néztem,
míg ki nem futottunk az állomásról. Mikor
észrevette, hogy figyelem, elfordult.
Éjszakai túlórából hazafelé tartva többször is
lejátszódott ez a jelenet: a lány megjelent a várófülke
mögül, túl rövid kabátjában vagy dzsekijében
fagyoskodva várta a következő vonatot, és
elfordította a fejét, ha magán érezte a tekintetemet.
Hát ilyesmiket láthatott az ember kora reggel, ha
nem süppedt bele a körülötte zsibongó lármába, vagy
ha erőt vett rajta a kimerültség annyira, hogy
egyszerre csak egy dologra tudott koncentrálni.

A metró a Carl Berner téren is megállt; ez volt a

kék megálló. Tøyen zöld volt, Grønland sárga,
majdnem bézsszínű, és így tovább, rendetlen
összevisszaságban követték egymást a megállók.
Mindig is bosszantott ez a reménytelenül gyermeteg
norvég szemlélet – bár kicsit európaibb,
kontinentálisabb módon intézték volna a megállók
rendszerbe kapcsolását! Mert lám, hirtelen feltűnt
egy látszólag ok nélkül betonszürke állomás:
befejezetlennek, nyersnek hatott a rideg, nyirkos fal,
de most már végérvényesen így marad, csak mert
valaki szerint ez művészien hat.
A kék színű Carl Berner téri megállónál szálltam
le. Dupla műszakból tértem éppen haza (dolgoztam
egész este és éjjel is), a túlóra pedig több pénzt
jelentett. A fáradtságtól szinte részegen
támolyogtam. A gépnél töltött utolsó órákban, mikor
már közeledett a váltás, rengeteget hülyéskedtünk, a
legrosszabb vicceken is nevettünk, a fejünk könnyű
volt, akár a héliummal töltött léggömb. A testem
gumiszerűen laza volt, szerettem ezt az érzést, jó volt
ez a fáradtság, hiszen mindannyian egy cipőben
jártunk.
A peronról kivezető lejárón majdhogynem
folyékony lábbal jöttem le. A Narvesen kioszkban sor
állt, ezek az emberek dolgozni indultak, nem haza,
mint én. Újságokat vettek, a Norvég Hetilapot meg
kólát. Beálltam a sorba, az aznapi Dagbladetet
kértem. Különös módon fontosnak éreztem magam,
a testem más volt, mint a körülöttem állóké. Gépeket
működtettem, éjjel-nappal, ha kellett. Kimért
léptekkel, felvetett fejjel mentem ki a törésálló
üvegajtón. Odakint váratlanul ért a hideg és a
sötétség – közeledett a tél. Folytattam utamat a tér
felé vezető lejtőn, odalent a sarkon befordultam
balra, majd egy darabon a Trondhjemsveien mentén
gyalogoltam. Mielőtt elkanyarodott volna a belváros
felé, a kereszteződésnél befordultam a
Finnmarkgatára. Ebben az utcában volt kicsi, első
emeleti lakásom.
A zebrán találkoztam egy nálamnál legalább tíz
évvel idősebb ismerősömmel, és megálltunk az utca
kellős közepén. Ugyanannak a kommunista pártnak
voltunk tagjai. Franknak hívták, szakmunkásként
dolgozott egy Hasle állomáshoz közel eső üzemben.
A törzsgárda tagja volt, egész életében ott húzta az
igát, szemben velem, aki még csak két hónapja
robotoltam. A Frank csak fedőnév volt, a valódi nevét
nem tudtam. Jómagam Arne voltam Arvid helyett, de
néha a valódi nevemen mutatkoztam be, mert
mindkettő A-val kezdődött, és két szótagú volt.
Ostoba helyzet; magam választottam a fedőnevet,
most már nem változtathattam rajta. Frank
köszöntött:
– Jó reggelt, elvtárs! Munkába mész ilyen korán?
– Nem – feleltem –, hazafelé tartok az éjjeli
szakból. Ott lakom – mutattam fel az ablakomra,
mely pont a kereszteződésre nézett.
Odatekintett, bólogatott, majd visszafordult.
– Gondolom, túlóráztál. – Igennel feleltem, bizony,
túlóráztam, és pokolian fáradt vagyok. Mire azt
válaszolta, az éjszakai túlóra összehozza a
munkásokat, jót tesz a közösségnek, segíti a
kommunista elköteleződést.
– Ebben igazad van – helyeseltem, bár az igazat
megvallva, aznap éjjel megfeledkeztem politikai
elveimről. Csak álltam a gépnél, zavarodottan
tekingettem körbe, ha elérkezett a szünet ideje, és
együtt bolondoztam a többiekkel. Egyszer Hassan
káromkodva csapkodott egy csavarkulccsal, mert egy
rosszul összehajtott papírlap beakadt a futószalag
végén, és megfeszültek a szíjak, csikorogtak a
fogaskerekek.
A targoncák előtt fociztunk egy narancssárga
rongylabdával – gumipánttal, madzagokkal kötöztük
össze, mint a háború előtt a fiúk a grundokon. Abban
az évben rendezték a világbajnokságot, és a
lelkesedés még a lábunkban volt, annak ellenére,
hogy végül Nyugat-Németország vereséget mért
Hollandiára a döntőben.
Egy kocsi közeledett, hangosan dudált, mivel zöld
jelzést kapott, de elálltuk az utat. Frank – akinek nem
ez volt a valódi neve – így búcsúzott:
– Aludj jól, és ébredj harcra készen! – Mire azt
feleltem, úgy lesz. Mindketten folytattuk a magunk
útját, az autó elindult. Beléptem a kapun, majd a
belső lépcsőházba, aztán felkaptattam az első
emeletre, és kulcsomat az ajtózárba illesztettem.

Néma csend fogadott a porszagú lakásban. Még

mindig zakatolt a fejem, testemben lüktetett a gépek
zörgő kattogása. Ütemes kopogást éreztem a
halántékomban, a fülem csengett. Ha most
lefekszem, biztosan nem tudok elaludni.
Szívesen ittam volna egy kávét, de az csak rontott
volna a helyzeten. Benéztem a hűtőszekrénybe, hátha
találok némi sört, de nem volt otthon, gyümölcslevet
pedig nem kívántam. Így hát engedtem magamnak
egy pohár vizet. Leültem az asztalhoz, arcomat a
kezembe temettem, és behunytam a szemem. Jó
darabig ültem így. Néha kicsit aggasztott, hogy amit
az üzemben termelünk, olyannyira haszontalan,
egyenesen népbutító célt szolgál. De nem ez a fontos.
A lényeg a munka.
Felkeltem, bementem a nappaliba, és az asztalról
felvettem a könyvet, amit akkoriban olvastam
Afganisztánról: Jan Myrdal Kultúrák keresztútján
című művét. Keletről nyugatra és nyugatról keletre
tartó utak találkoztak itt, a bölcsesség karavánjai
utaztak erre, a ritkás levegőben alig hallható dalok
lebegtek. Ahogy forgattam a könyvet a
konyhaasztalnál, úgy éreztem, a mondatok fölött
megnyílik az ég. Kitárul a világ teljes nagyságában,
feltárul a múlt és a jövő, a történelem egyetlen nagy,
hömpölygő folyam, melynek mindannyian részei
vagyunk. A világ népei ugyanarra vágynak,
ugyanarról álmodnak, és kéz a kézben kört alkotnak
a bolygó körül.
Átmentem a nappaliba, levetkőztem, és mielőtt
lefeküdtem, vetettem egy pillantást a Bob Dylan- és
Joni Mitchell-képek által közrefogott Maóra.
Olvastam pár oldalt, közben le-lecsukódott a
szemem. Félretettem a könyvet, most már el tudok
aludni, gondoltam, sikerülni fog, meg fogjuk
csinálni!

Felkeltem a viharvert díványról, és az ablakhoz

léptem. A mi házunktól Hansen nyaralójáig
kitaposott ösvény vezetett a fűzsövényen keresztül.
Anyám és Hansen épp eltűntek a szemem elől;
felötlött bennem, mikor több mint húsz éve Ingerrel
sétáltam át – zavartalanul ölelkezhettünk, mert a
szülei nem tartózkodtak otthon. Azt hittem, annak a
kapcsolatnak soha nem lesz vége, mígnem egy
nyáron az a hír fogadott, hogy eladták a házukat, és
Inger eltűnt örökre. Ha jól belegondolok, soha nem
voltam képes előre megsejteni a nagy változásokat,
mindig csak akkor ismertem fel az eseményeket,
mikor már a küszöbön álltak. Nem láttam át, hogy
Mao szavaival éljek, miként fedik egymást a
különböző szellemi áramlatok, hogy a felszín alól
feltörő folyam az általános vélekedéssel szembeni
irányt is vehet, és ha a sorsdöntő pillanatban nem
vagy elég éleslátó, könnyen megeshet, hogy magadra
maradsz.
 Az ajtóban felhúztam és bekötöttem a
bakancsomat, magamra öltöttem a viharkabátot,
megkerültem a ház sarkát, és egyenesen a kertben
álló vénséges vén havasi törpefenyő felé vettem az
utam. Tíz évvel ezelőtt még hárman voltak, de kettőt
tövestül kicsavartak a téli viharok, és apám egy egész
nyáron át azzal foglalatoskodott, hogy megfelelő
méretű hasábokra fűrészelje az elhalt fát; majd
felaprította és felhalmozta a fáskamra előtt, a szél
ellen kötéllel a tetőre rögzített vas hullámlemez alatt.
Az utolsó törpefenyő nem engedett a mostoha
időjárásnak, rendíthetetlenül állt, és bizony
meghazudtolta a nevét. Magasra nőtt, egyre
terebélyesedett, elfoglalta a kert Hansenék felé eső
részét, és délután beárnyékolta a területet. A legalsó
ágak a mi tetőnket súrolták, és volt nagy recsegés-
ropogás, valahányszor a tenger felől fújt a szél.
Anyám évek óta hangoztatta, hogy ki kellene vágni,
eltüntetni a föld színéről, egy forgács nem sok, annyi
se maradjon belőle! Telt-múlt az idő, ám apámnak
csak nem akaródzott csak képletesen szólva – ekkora
fába vágni a fejszéjét – hiszen nem volt már fiatal.
A sövény mentén indultam el, majd a Hansen
házához vezető ösvényen túlhaladva rákanyarodtam
arra a kaviccsal felszórt útra, melyen néhány órával
ezelőtt jártam. Még el is szégyelltem magam egy
kicsit, amiért nem haladok előre, és ugyanazokat az
utakat járom be újra meg újra.
Útközben összetalálkoztam egy idős asszonnyal,
aki biciklivel a város felé tartott. Barna táskáját a
kormányra akasztotta. Rögtön felismertem őt. Egy
Bente nevű lány anyja volt, akivel az egyik fivérem
igen meghitt viszonyba került. Nem a bátyám, nem is
a legfiatalabb öcsém, hanem az utánam következő
testvérem, aki már meghalt. Hat évvel ezelőtt.
Biccentettem a nő felé, de nem ismert fel vagy nem
akart felismerni, és szó nélkül elbiciklizett mellettem
fekete, dán gyártmányú kerékpárján. A város déli
részén laktak, biciklivel egyórányira a nyaralótól.
Tizenöt-húsz méterre tőlem hirtelen megállt, és
lábával ügyetlenül fékezett a talajon. Épphogy csak
nem dőlt el táskástul, mindenestül. Egyik kezével
megkapaszkodott a nyeregben, és hátrafordult.
– Te vagy az, Arvid? – kérdezte Fru Kaspersen,
ugyanis így hívták. Teljes nevén Else Marie
Kaspersen, de senki nem szólította így.
Odasétáltam hozzá, és megálltam előtte.
– Igen, én vagyok az.
– Szóval itt vagy. És anyád?
– Ő is – feleltem.
– Sokat gondoltam rá – mondta Fru Kaspersen. –
Hogy van?
 – Jól. Ragyogóan.
– Örülök. – Tekintetét a pedálra szögezte. –
Sajnálom, ami az öcséddel történt. Nagyszerű fiú
volt.
Az öcsém, melyik öcsém, hiszen teljesen
megfeledkeztem róla! Persze ez önámítás volt a
részemről. Hogy is felejtettem volna el!?
– Tudod, sokáig azt reméltem, a vejem lesz.
– Hát, végül is Bente nem akarta a dolgot.
– Gondolod? Én úgy emlékszem, az öcséd szakított
vele – felelte Fru Kaspersen.
– Amennyire én tudom, nem így volt.
– Talán igazad van. Nem is tudom. Annyi biztos,
nem lett volna ellenemre, ha a lányom hozzámegy.
– Sejtem – válaszoltam.
– Annyira sajnálom ezt a tragédiát.
– Gondolom – mondtam fennhangon, pedig
magamban egész más véleményen voltam. Átkozott
boszorkány, mit tudsz te az irgalomról, ugyan már!
Semmit. Semmit!

– Emlékszem, mintha tegnap történt volna – tette

hozzá.
– Pedig idestova hat éve halott – mondtam
nyomatékosan.
– Ilyen régóta?
 – Igen.
Megrázta a fejét, és az ajkába harapott, biztosan a
lánya jutott eszébe. Lehet, hogy félresiklott az élete,
esetleg egy idiótával hozta össze a sors. Talán ha az ,
öcsémet választja, akkor az öcsém még mindig élne.
– Hát igen, a múltat nem tudjuk megváltoztatni –
sóhajtotta. – Add át üdvözletemet az anyádnak.
Üzenem neki, ha marad még pár napig,
meglátogatom.
Te be nem teszed hozzánk a lábad, gondoltam.
Soha a büdös életben! Hangosan csak ennyit
mondtam:
– Átadom. Megígérem. – Elégedetten nyugtázta a
válaszomat, majd arcát beárnyékolta az aggodalom.
– Sietnem kell, későre jár. Ilyenkor novemberben
már csípős az idő.
– Bizony, ilyen ez a november. – Mire azt
válaszolta:
– Viszlát, Arvid.
– Viszlát, Fru Kaspersen.
Azzal elkarikázott. Néztem utána, míg el nem tűnt
a kanyarban a vadrózsabokrok mögött, azután
folytattam utamat a tengerpart felé.
Mikor leértem, ugyanoda igyekeztem, ahol reggel
anyámmal ültem. Körülnéztem. Az utóbbi években
rohamosan terjeszkedett a nádas, és ezen a
partszakaszon már lehetetlenség volt fürdeni –
hacsak nem szerelkezett fel egy nagyobbfajta
bozótvágóval. A nád elszaporodásának oka egy patak
volt, mely valamivel északabbra a tengerbe
torkollott; déli irányból egy ideig a parttal
párhuzamosan folyt, majd elkanyarodott a nyílt
tenger felé. Azon a részen édes- és sós víz
keverékéből származó furcsa pocsolya alakult ki,
mely különös jelleget kölcsönzött a partszakaszon élő
növényzetnek. Mikor még kisgyerek voltam, hidat
ácsoltak a patak és a nádas fölé, hogy száraz lábbal
eljuthassunk a jó fürdőhelyekre, de mára a híd
teljesen elkorhadt. Akinek fürödni szottyant kedve, a
városhoz közelebb eső strandokra kirándult.
Lehunytam a szemem, és kezemmel beletúrtam a
homokba. A világért sem lettem volna máshol;
orromban éreztem a jól ismert szagot, a bőröm szinte
itta a levegőt, amelyet évről évre belélegeztem, de
soha olyan elemi erővel nem itatott át, mint hétéves
koromban. Bár abban az időben minden más volt:
meleg nyár volt, a parton még nem burjánzott el a nád
és a bozót, a part és a víz széle egymástól élesen
elvált, s a víz fölött már csak a levegő feszült. Az
alacsony homokdűnék tövében játszottunk. A keletre
eső szigeten világítótorony magasodott. A ködbe
burkolódzó torony nem bocsátott ki fényt, mégis
minden egyes pillanatban tudatában voltam a
jelenlétének; láttam a szemem sarkából.
Ez még a hatvanas évek előtt történt. Aznap
rekkenő hőség volt, a levegőben rothadó hínár és
poshadó medúzák szaga terjengett. A tengernek eme
illatába a homoknád penetráns bűze és az édes
narancslé aromája vegyült. A földön egy apró, fekete
hajú kisfiú kuporgott, és ásott a sötét, nedves
homokban. Ez voltam én. Körülöttem szőke, magas
takbaszakadt fivéreim viháncoltak. Akkoriban még
csak ketten voltak. Kedvesek voltak velem, de
valahogy túl sok helyet foglaltak el. Valahányszor
megfordultam, egyikükkel mindig szemközt találtam
magam.
Az ösvényen észak felől egy mezítlábas férfi
közeledett. Feltűrt nadrágja alatt csak úgy világított
lábszára. Nagy szemekkel bámult ránk, míg elhaladt
mellettünk, majd pár lépésre tőlünk megállt, és
lenézett anyámra, aki oldalt felkönyökölve,
cigarettázva feküdt a skótkockás pléden. Akkoriban
még nem félt a tüdőráktól, és mentolmentes Carltont
szívott. Másik kezében egy vaskos Günther Grass-
regényt tartott, Németországból kapta, biztosan a
Bádogdob volt – abban az évben jelent meg az első
kiadás, és óriási sikert aratott. Napbarnított anyám
piros alapon kék csíkos fürdőruhát viselt, jól
emlékszem a rafináltan meggyűrt, kreppszerű
anyagra, álmaimban gyakran megjelent.
– Asszonyom – szólította meg a férfi –, meg kell
hogy mondjam, igazán nagylelkű öntől, hogy ezt a
kis menekültgyereket magával hozta a családi
nyaralásra.
Szóról szóra ezt mondta, dánul ugyan, de
tökéletesen értettük. Szikrányi kétség sem fért hozzá,
melyik gyerekre céloz, bár abban az évben elég sokat
nőttem. Minden szem felém fordult. A bátyáim rossz
néven vették az ismeretlen férfi szavait, bár nem
igazán értettem, miért. Elvörösödtek, anyám is
mintha kínosan mosolygott volna. Nem válaszolt, a
férfi megemelte szalmakalapját – ma is előttem van
fekete szalagos panamakalapja –, és ment tovább
peckes léptekkel, kezét hátul összefonva,
mezítlábasan, elégedetten, mint aki jól végezte
dolgát, egyre távolodott a pléden fekvő félénk
hölgytől. Biztosra vette, hogy helyesen ítélte meg a
helyzetet. Vajon honnan érkezett a kis menekült?
Koreából talán, vagy a tibeti hófödte csúcsok közül?
Bár a vonásai nem ázsiai eredetre utaltak, és nem is
úgy néz ki, mint aki az Algériában dúló háború elől
keres menedéket, mert annyira nem sötét a bőre.
Talán a magyarországi forradalom üldözte idáig?
Rengeteg lehetséges forgatókönyv volt, de fogalmam
sincs, azon kívül, hogy más vagyok, és feltűnően nem
hasonlítok a bátyáimra, megfordult-e egyéb is a
fejében. Menekültnek vélt, akkoriban ez volt az
egyetlen lehetséges magyarázat a kinézetemre, és a
szószátyár férfi nem tudta magában tartani ezt a
felismerést.
Bárcsak ne tette volna! Azóta sem tudom elűzni a
szavai emlékét. Bármennyire hasonlítok is apámra,
bármilyen gyakran értésemre adták, hogy akartak
engem – az egyetlen előre tervezett gyerekük voltam
ez a tény csak megerősítette a gyanúmat, miszerint
nem voltam magától értetődően tagja a családnak.
A férfi távozásával odalett a játék okozta öröm.
Még jó ideig a parton maradtunk, anyám újra
rágyújtott, és visszatért a könyvéhez, de guggoló
helyzetemből megfigyeltem, hogy egyetlenegyszer
sem lapozott. Újra meg újra elolvasta ugyanazokat a
sorokat, kedvetlenül, figyelmetlenül, de az is lehet,
hogy csak táncolt a szeme előtt a sok betű. Ez
nyugtalanított; kizökkent a világ, úgy tettem, mintha
játszanék, pedig teljesen elment a kedvem tőle.
Ez volt az ötvenes évek utolsó nyara, utána
elkezdődött az új évtized, Kelet és Nyugat között
falat húztak fel, és én megtanultam nyelni; ha az adott
helyzetben nem láttam más kiutat, lenyeltem a
sérelmet, és hagytam leülepedni odabent, mintha mi
sem történt volna. Azt mímeltem, hogy játszom,
ennek megfelelő arckifejezést öltöttem, mintha a
mozdulataimnak lenne értelme és iránya – pedig nem
volt.

A nádas part felé eső oldalán, a növényzet

sűrűjében az elkorhadt híd felé kanyargós ösvény
vitt. Harminchét évem súlya alatt feltápászkodtam a
dűnéről, leporoltam a nadrágomat, és elindultam ezen
az úton. Nemsokára már nem láttam sem a tengert,
sem a világítótornyot, csak kétoldalt a sárga, vastag,
zörgő nádszálakat. Mintha Kínában a Jangce folyó
partján menetelnék a bambuszok rengetegében. Kínai
voltam; remegett a lábam, mint a japánok elleni
harcokban kimerült katonának vagy Du Fu költőnek,
akire több száz évvel ezelőtt rengeteg veszély
leselkedett hosszú utazásai során.
Az egyik kanyarban fából ácsolt stéget pillantottam
meg. Hozzá kötözve egy piros, egy zöld és egy kék
csónak ringatózott a vízen. Az evezők az
ülődeszkának támasztva feküdtek. Közel s távol
semmi sem volt, csak az ösvény, a nád és egy
talpalatnyi füves terület a stég előtt. Háttal a
kikötőnek és a partnak óvatosan bemásztam az
egyetlen csónakba, melyben nem állt víz, és leültem
a középső keresztlécre. Hozzá sem értem az
evezőkhöz, csak néztem mozdulatlanul a tükörsima,
zöld patakvizet, mely egyáltalán nem emlékeztetett a
nyílt tengerre. Soha életemben nem voltam
boldogtalanabb, mint abban az órában.

Nem tudom, meddig üldögélhettem a csónakban;

mikor felkeltem, minden tagom sajgott, teljesen
átfáztam. Nagy lendületet vettem, és megkíséreltem
kiugrani a stégre, ám abban a pillanatban, mikor
teljes súlyommal a pallóra nehezedtem volna, csak a
lábujjhegyem ért hozzá, s a széléről lecsúszott – én
pedig beestem a vízbe, egyenesen a stég és a csónak
közé. Annyira szűk volt az a rés, ahová zuhantam,
hogy a tarkómat bevertem a csónak peremébe. Az
agyamat sűrű sötétség lepte el, és szikrák villantak
fel. Megrémültem a belém nyilalló fájdalomtól, és
mikor kitátottam a számat, hogy segítségért
kiabáljak, vizet nyeltem. A víz befolyt a kabátom alá,
átitatta a pulóveremet, és lefelé húzott. Köhögtem,
kapálóztam, és próbáltam kiúszni, de nem volt elég
hely. Végül ráeszméltem, hogy itt leér a lábam, így
felegyenesedtem – a víz legfeljebb a mellkasomig
érhetett. Képtelenség volt a csónak mellett
felkapaszkodni a stégre, ezért aztán búcsút intettem
maradék méltóságomnak, nagy levegőt vettem, és
lebuktam a víz alá. Az iszapos vízfenéken térdre
ereszkedve átkecmeregtem a csónak túlsó oldalára,
ahonnan ki tudtam mászni. Elterültem a stégen, és
csak akkor keltem fel, mikor a hidegtől vacogni
kezdett a fogam.
Csúfos kalandom színhelyéről kétféleképpen
távozhattam: vagy vissza azon az ösvényen, amelyen
jöttem, vagy a patak mentén, a csónaktulajdonosok
házai mellett elhaladva. Viszont egy porcikám sem
kívánta, hogy bárki is meglásson jelenlegi
állapotomban, ezért átvágtam a füves területen, és a
magas náddal szegélyezett ösvényen indultam vissza.
Most nem megfontolt kínai utazó módjára
lépkedtem, hanem hanyatt-homlok rohantam, és
botladozva érkeztem meg a fészerhez.
Elszáguldottam a kertet beárnyékoló fenyő mellett,
és a házat megkerülve a nyitott teraszajtóhoz értem,
mely egyenesen a nappaliba nyílott. Anyám
egymagában állt a szoba közepén, lehorgasztott
fejjel, két kezét a halántékára szorítva.
Felegyenesedett, mikor beléptem, és
megtámaszkodtam az ajtófélfában. Úgy bámult rám,
mintha az égből pottyantam volna oda, majd hirtelen
erősen a szemem közé nézett:
– De Arvid, tulajdonképpen honnan jössz te?
A kabátujjamból, a hajamból csöpögött a víz.
Megfordultam, és a fák takarásában megbúvó tengeri
ösvény felé mutattam.
– Onnan – válaszoltam.
– Te jó ég – rázta a fejét anyám –, nem úgy
értettem.
– Ja – feleltem. Rámeredtem; betegnek tűnt.
– Mit nézel? – kérdezte.
– Téged. Téged nézlek.
– Hát ne tedd! – felelte, azzal sarkon fordult, és ott
hagyott.

10

Fru Marie Kaspersen a beszélgetésünk során a

következőkre tett tapintatlan célzást:

Egy reggel felhívott a bátyám a munkahelyemen,

és kérte, hogy siessek azonnal az Ullevål kórházba.
– Ne késlekedj, indulj azonnal!
Az öcsémről volt szó, aki utánam következett a
sorban, és akit Fru Kaspersen szívesen fogadott volna
később a vejének. 1983-at írtunk. Akkoriban egy
könyvkereskedésben dolgoztam Oslo belvárosában,
a nemzeti galéria mellett. Két éve voltam már ott,
előtte egy vaskos heti magazint gyártó üzemben
robotoltam – a gyártási folyamat utolsó
láncszemeként öt évig álltam a futószalag mellett.
Azt hittem, kötelességem ez. Tévedtem.
Épphogy megérkeztem, mikor csörögni kezdett az
angol és amerikai kiadók katalógusai közé beékelt
telefonkészülék. Felkapcsoltam a lámpát, áthajoltam
a pulton, és felvettem a kagylót. Korán volt,
egymagam tartózkodtam az üzletben. A vasárnapokat
és minden második szombatot kivéve minden áldott
reggel futva tettem meg a háztömbök között az utat a
megállóig, buszra ültem, elégedetten a remegő
ablaküvegnek hajtottam a fejem, és édesdeden
aludtam, amíg meg nem érkeztünk Oslóba.
Rendszerint elsőként érkeztem meg a
könyvkereskedésbe, és szívem szerint a vasárnapokat
is ott töltöttem volna. Annyira szerettem ott lenni,
mint sehol máshol. Felnőtt életem során először
ébredtem úgy reggelenként, hogy nincsen bennem
ellenérzés a hamarosan induló munkanappal
szemben. Munkahelyem iránti határtalan
rajongásomban csak sokára fogtam fel, hogy a
lelkesedésemben közrejátszik az a tény, hogy
otthonomat megkönnyebbült sóhaj kíséretében
hagyhatom magam mögött.

A könyvkereskedésből nem volt nehéz eljutni az

Ullevål kórházig. Sétáltam egy háztömbnyit a
Pilestredeten – a párhuzamos utcában –, majd
villamosra szálltam, és egy negyedóra múlva már
meg is érkeztem.
Kora ősz volt, a tiszta eget egyetlen felhő sem
árnyékolta be. A villamoson leültem az ablak mellé,
arcomat az üvegnek nyomtam, és figyeltem az
épületeket, melyeknek mesterségesen sárgás
árnyalatot kölcsönzött a lentről jövő, derengő
napfény. Mintha egy színházi díszlet részét képeznék
a láthatatlan fényszórók megvilágításában. Az az
érzésem támadt, hogy még soha nem láttam ilyen
valószínűtlenül sárgás fényt, de lehet, hogy rosszul
emlékszem.
Jól tudtam, mi fogad majd az utazás végén, de
egyelőre ki akartam iktatni a gondolataimból. Ezt a
negyedórát tetszésem szerint tölthettem el. A tizenöt
perc kész örökkévalóságnak tetszett; egy egész
emberöltőt bezsúfolhatok ebbe az egyre táguló,
végtelen térbe. Valójában tudtam, hogy bizonyos
számú perc és másodperc elteltével, néhány
megállóval arrébb megérkezem; leszállok, a
Kirkeveienen sétálok száz métert, majd befordulok a
baloldalt álló torony boltíves kapuján, és belépek
abba a kórházépületbe, melynek tizenkettedik
emeletén fekszik zárt ajtók mögött az idősebbik
öcsém.
 – Ha kiszálltál a liftből, a jobb oldali folyosón
indulj el, és kérdezd meg az ügyeleti szobában, merre
találod – magyarázta a bátyám a telefonban –, mondd
nekik a nevét! – tette hozzá tőle szokatlanul
parancsoló hangon. Kételkedtem abban, ki bírom-e
mondani az öcsém nevét.
Mindez azonban még előttem volt; addig is
elmenekültem az agyam egy zugába, melyet nem
töltöttek meg zsúfolásig az öcsémmel kapcsolatos
gondolatok. Bizakodtam benne, hogy megfelelő
összpontosítással egész sor témán átrághatom
magam. Valamilyen okból elsőként egy epizód ugrott
be Hemingway Vándorünnepéből: Hemingway és
idősebb, köztiszteletben álló írótársa, Scott
Fitzgerald Párizsban, a rue Jacob és a rue de Saint-
Pères sarkán álló kávéházban kimennek a mosdóba
azzal a céllal, hogy megvizsgálják Fitzgerald nemi
szervének méretét. Felesége, Zelda, lekicsinylően
nyilatkozott a szóban forgó testrészről, kijelentve,
hogy a szerelmi kapcsolatban döntő szerepet játszik
a méret, és Fitzgerald testi adottságait tekintetbe véve
soha nem lesz képes boldoggá tenni egy nőt. Az író
teljesen összetört. Ám a mosdóban Hemingway
megállapította, hogy minden a legnagyobb rendben,
Scott, biztatta őt, nincsen veled semmi gond, csak hát
felülnézetből más a benyomás, inkább oldalról nézd
meg magad, utasította őt, aztán látogass el a Louvre-
ba, nézd meg az ott kiállított szobrokat, és látni
fogod, hogy szerencsés fickó vagy. Hemingway nem
volt rossz tanácsadó, de mikor 1983-ban – a szóban
forgó évben –, már harminc fölött, újraolvastam az
epizódot, először a lekezelő hangnem ütötte meg a
fülem. Három évtizeddel a történtek után
Hemingway még mindig azon törte a fejét, miként
járassa le Fitzgeraldot, aki pedig már a párizsi epizód
idején is úton volt az összeomlás felé, és életét
mindenki által elfeledett, magányos alkoholistaként
fejezte be, míg Hemingway ígéretes íróból igazi
legendává lett. A történet Hemingway írói pályája
során néhol a felszínre bukkanó kicsinyességről
árulkodott, és a rue Jacob sarkán a kávéházi
mosdóban lezajlott jelenet olyan kínos volt
számomra, mintha személyesen érintett lettem volna.
Azon töprengtem, mennyire befolyásolta
Hemingway írásait nyilvánvaló hajlama a
gonoszkodásra. Jó ideig tudtam volna követni és
példákkal dúsítani ezt a gondolatmenetet, ha abban a
pillanatban a villamos be nem kanyarodik az oslói
Állatorvosi Főiskola vöröstéglás épületegyüttese elé.
A villamossíntől jobbra elterülő épületek Adamstuen
nyugat-oslói kerület részét képezték. Nem ismertem
ezt a környéket, és ha valaki rákérdezett volna, be
sem tudom tájolni – de egy évvel korábban úgy hozta
a sors, hogy egyszer erre akadt dolgom. Messziről,
északkelet-oslói otthonomból érkeztem egy
kölcsönadott autóban. A mellettem levő ülésen
kihajtogatott térkép feküdt: az Állatorvosi Főiskola
felé tartottam, hogy elaltattassak egy kutyát, aki
szintén nem az enyém volt. A mai napig nem értem,
miért tettem meg ezt a szívességet. A szuka egy
közeli családtagom tulajdonát képezte, és számomra
ismeretlen okból nem tarthatták tovább. Ismertem a
kutyát, amikor a gazdái nehéz élethelyzetben voltak,
többször magamra vállaltam a kora reggeli
sétáltatást. A magunk távolságtartó, udvarias módján
baráti viszonyba kerültünk, hiszen elégszer láttuk
egymást, azóta, hogy ő kölyökkutya volt, én meg
fiatalember. Ugyan volt benne valami idegesítő, mert
félig vadászkutya volt, talán tacskó, és a kelleténél
fegyelmezetlenebbűl viselkedett. Egyre csak húzta a
pórázt, míg dühömben majd felrobbantam, viszont
mikor szabadjára engedtem, hamar árkon-bokron túl
járt. Rendkívül bosszantott, különösen, ha siettem,
mert el kellett érnem az oslói buszt, és ehelyett kutyát
kergettem az erdőben a lakótelep körül, ahol mind a
mai napig lakom. Többször is hálát adtam az égnek,
amiért nem az én kutyám.
Ám amikor bekanyarodtam a nagytestű állatok
klinikájához tartozó parkolóba, rendíthetetlen
nyugalommal ült a hátsó ülésen, és kíváncsian
tekintett ki a piros Opel Kadett ablakán – mindig
ebben a kocsiban hozták-vitték. Most először
békésen, szófogadóan ügetett mellettem. Beléptünk
az épületbe, és odamentünk az üvegablakhoz. A
recepciós nő olyan átható kék tekintettel meredt rám,
hogy egész kényelmetlenül éreztem magam.
Kérdésére elmagyaráztam, hogy szeretném
elaltattatni az állatot.
– Értem – felelte, azzal előrehajolt, és szemügyre
vette a kutyát, aki felnézett rá, és óvatosan csóválni
kezdte a farkát.
– Ott várakozzon, ahol a többiek – mutatott a
váróterem felé, teljesen feleslegesen. Húztam egy
sorszámot, és a pórázt szorongatva leültem. A kutya
lefeküdt elém, pofáját a cipőm orrán nyugtatta. Az
utolsó perceiben szerettem volna halkan szólni hozzá
pár vigasztaló szót, de semmi nem jutott eszembe
Egyébként teljesen nyugodt volt, szinte zárkózott, bár
a terem hemzsegett a ketrecben érkező macskáktól,
hörcsögöktől és egyéb jószágoktól.
Valamivel később az egyik ajtóban megjelent egy
fehér köpenyes férfi, és az én számomat kiáltotta.
Felálltam, odamentem hozzá, és átadtam neki a
pórázt.
 A kutya szófogadóan követte őt. Visszaültem, és
vártam, bár erre utasítást nem kaptam senkitől. Kicsit
nyugtalanított, hogy senki nem kérdezte meg, vajon
az én kutyám-e. A helyzet így valamiképp
bizonytalan, kétes kimenetelű lett, bármi
megtörténhet a kutyával, hiszen olyan végtelen
bizalommal viseltet a világgal szemben.
Nem telt bele tíz perc, és a makulátlan köpenyt
viselő férfi visszatért. Magához intett. Szélesre tárta
az ajtót, hogy elférjek mellette, és egy
kézmozdulattal a belső ajtó felé invitált.
– Bizonyára látni akarja – mondta.
– Igen. Persze – feleltem. Mivel még mindig
mereven kinyújtott karral állt, előrementem, és
kinyitottam a benti ajtót. Az állat egy jéghidegnek
tűnő, fényes fémasztalon feküdt kiterítve,
természetellenes pózban, az oldalán; soha nem láttam
még ennyire mozdulatlannak. Egy döglött kutya
némább, mint egy fennsíkon álló ház vagy egy üres
szobában álló szék.
– Simán zajlott le – fűzte hozzá a köpenyes férfi.
Nem válaszoltam. Vajon magammal kell vinnem?
Már láttam, ahogy kilépek a váróterembe, karomban
a szőrös testtel, a feje élettelenül lóg, a fülei
himbálódznak, és elvonulok az odakint várakozó
tömeg előtt. Ám az orvos nem utalt erre a lehetőségre,
így üres kézzel elindultam kifelé.
– Köszönöm – mondtam.
– Ezt ne felejtse itt! – szólt utánam a férfi.
Összerezzentem, megfordultam, és átvettem tőle a
pórázt és a kicsatolt nyakörvet. Az üvegablaknál
kifizettem a szolgáltatást, a kocsiban a mellettem
levő ülésre helyeztem a pórázt, a térképre, melyen
golyóstollal bekarikáztam Adamstuen területét.
Amint elhagytam a városrészt, rögtön kitöröltem az
emlékezetemből; ököllel nagyot csaptam a
kormányra, és szidtam magam, amiért voltam olyan
hülye, hogy megnéztem a döglött állatot, miért kell
mindig mindenre igent mondani, csak mert azt
hiszed, muszáj! – záporoztak az ütéseim a
kormányra, akárcsak most a villamos üvegablakára.
Már elhagytuk az Állatorvosi Főiskolát, mire
fölrémlett, hogy az a negyedóra, melyet én kellemes,
nyugodt gondolatoknak akartam szentelni, nem
állandóan táguló, végtelen buborék, hanem illékony
idő, mely egy óvatlan pillanatban kisiklik az ujjaim
közül.
Nem sokkal később megérkeztem a Kirkeveien
egyik kereszteződéséhez – ez a megálló esett a
legközelebb az Ullevål kórházhoz.

A tizenkettedik emeleten kiszálltam a liftből;

tettem pár lépést jobb kéz felé, azután megtorpantam.
Nem álltam még készen arra, ami rám várt. A
torkomon mintha valami megakadt volna. A folyosón
északra, keletre és nyugatra nyíló hatalmas ablakok
sorjáztak.
Nekidöntöttem a homlokom a hozzám légközelebb
eső ablak üvegének, lenéztem, és olyan ütést éreztem
a gyomromban, hogy azt hittem, menten lezuhanok.
Hőhullám csapott át a testemen, a fejemben
fülsüketítő orkán dúlt, és minden apró, ottlelejtett
gondolat nagy erővel csapódott a koponyám falának.
Homlokomat az üvegnek feszítve megvetettem a
lábam, megfogódszkodtam a keretben, és tágra nyílt
szemmel, szilárdan álltam. Ha épp akkor, a
tizenkettedik emelet magasságában arra szállt volna
egy halálos betegszállító mentőhelikopter, a pilóta
egy ablakra feszülő, kimeredt szemű, elnyíló szájú
maszkot látott volna. Szorosan lehunytam a szemem,
mély levegőt vettem, ameddig bírtam,
visszafojtottam lélegzetem, és mikor újra felnéztem,
a világ megszűnt forogni.
Odalent, az épület tövében egy férfi vagy fiú rohant
el teljes erejéből a bejárat előtt, eltűnt a sarkon, nem
sokkal később megjelent a másik sarok felől, és futott
körbe-körbe. Rémlett, hogy ismerem valahonnan. és
ilyen magasságból egyfajta eltorzult vonást véltem
benne felfedezni.
A folyosón végighaladva megálltam az ügyeletes
nővéri szoba nyitott ajtajában, és az öcsém után
érdeklődtem. A nővér válaszolt, majd hosszú
pillantást vetett rám. Valamivel távolabb
megtaláltam a szobát, és beléptem.
Odabent váratlan látvány fogadott. Egyedül feküdt
odabent, és a kórterem nagyon más volt, mint amit
eddigi kórházi látogatásaim során tapasztaltam Az
ágya sem volt szokványos, és lélegeztetőgépre volt
kapcsolva. Rögtön láttam, hogy menthetetlen – nem
ő lélegzett, a gép fújta belé az oxigént, olyan
szabályos időközönként, amire ember nem képes, és
közben hátborzongató, mechanikus módon fújtatott.
Szörnyű látvány volt – a gép fájdalmat okozott neki,
behatolt a testébe, és az öcsém magatehetetlenül
feküdt, nem tudott védekezni a gépies ütések ellen.
Anyám az ágy szélén ült, fogta a kezét – nem sírt,
csak egyre azt hajtogatta: kisfiam, édes kisfiam, és
látszott, hogy minden egyébről megfeledkezett, csak
az az elkerülhetetlen változás létezett számára, mely
talán már be is következett. Elmerülten figyelte a fiát,
idősebbik öcsémet; magas volt, izmos, egyáltalán
nem hasonlított rám. Nyilván fontos szerepet töltött
be addigi életemben. Biztosan én is sokat jelentettem
számára ebben a huszonhét évben – gondolatokat
közöltünk egymással, és a korkülönbség meg a
hasonlóság teljes hiánya ellenére sok csínyt
kieszeltünk együtt – hogy miket is, az kiment a
fejemből. Ott feküdt a lélegeztetőgép martalékaként,
lekötözve, akár egy magányos, meztelen űrhajós, aki
pilótaülésébe szegezve száguld a hideg világűrben,
úton egy apró, meleg fészek felé – már ha létezik
ilyen hely, én sajnos nem hiszem. Abban a
pillanatban, hogy beléptem a kórterembe, tömbökben
olvadt el addigi életem, és egyetlen vele kapcsolatos
élményre sem tudtam visszaemlékezni. Semmilyen,
az utóbbi évekből vagy a gyerekkorunkból
előbukkanó közös titok sem jutott eszembe.
Márpedig lehetetlen, hogy mindez csak úgy eltűnjön
– ha erősen összpontosítok, majd csak visszatér az
emlékezetem! Ám az agyam egy részét mintha
szórakozottság uralta volna, egy csúszós teflonlap,
amelyről minden berepülő gondolat lecsúszott, majd
megsemmisült – szeszélyes elmém tréfát űzött
velem. Mintha álomkórban éltem volna; a körülöttem
zajló fontos eseményekből nem fogtam fel az
égvilágon semmit.
Az ablaknál apám ült, ajkán teljességgel oda nem
illő mosoly lebegett. A kórház épületeit bámulta, és
az Ullevål Kertvárosban sorakozó makulátlan,
angolos, leheletnyit fellengzős házakat. Meglehet,
ellátott egészen az Ullevål Stadionig.
Mikor visszafordult az ablaktól, rám nézett, ahogy
az ajtótól két lépésre megdermedve álltam.
Ráeszméltem, hogy az arckifejezése, a szeme, a
halvány mosoly mind-mind a zavar jelei; zavarban
volt, miközben tőle pár méterre harmadik fia egy
lélegeztetőgépre kapcsolva haldoklott, vagy talán
már meg is halt. Hasonlítunk egymásra, mindenki azt
hajtogatta állandóan, mintha egyazon formába
öntöttek volna minket. Én is feszengtem. Még nem
érintett meg a halál szele, ismeretlen volt számomra,
és ez zavarba hozott. Legszívesebben eltűntem volna
onnan. Egyikünk sem tudta, mit is mondhatna, és
mikor pillantásaink keresztezték egymást, gyorsan
elkaptuk a tekintetünket. Mély keserűség fogott el. A
testemet korábban elárasztó hőhullám már eltűnt, a
tagjaim, az arcom megmerevedett, akár a
kartonpapír. Elnéztem anyámat, amint az ágy fölé
hajolva kuporgott, és azon tépelődtem, vajon akkor is
ennyire megfeledkezne-e a külvilágról, ha én lennék
lélegeztetőgépen, és én haldokolnék a kórház
tizenkettedik emeletén. Engem is ilyen odaadással
figyelne-e – vagy túl rövid az árnyékom, túl
könnyűnek találtattam?
Hátráltam két lépést, még egyszer összenéztünk
apámmal, majd a zsebemből előhalásztam a
dohányzacskót, jeleztem, hogy kimegyek rágyújtani,
kinyitottam az ajtót, megfordultam, és elhagytam a
szobát. Anyám egyetlenegyszer sem nézett fel, hogy
osztozzék velem a történteken.
Ezen a szárnyon is sok volt az ablak, és a folyosó
vakító fényben fürdött. Elfordultam, és kutatni
kezdtem a napszemüvegem után; mikor megtaláltam,
feltettem, és rányomtam az orrnyergemre. Hátamat a
falnak vetve sodortam egy cigarettát, megnyaltam a
ragasztócsíkot a papíron, és mikor elkészültem,
elindultam keresni egy dohányzóhelyiséget.
Visszafelé a folyosón egy üvegfal mögött találtam
egy apró társalgót, benne asztal és székek. Ebben az
állapotban nem bírtam leülni, így az üvegtálnak dőlve
cigarettáztam. Szabályos időközönként eregettem a
füstöt, és kényszerítettem magam arra, hogy ne
gondoljak semmire – nem bizonyult nehéznek.
Mikor a csikk már majdnem a körmömre égett, és
elnyomtam az asztalon álló bádog hamutartóban, az
üvegfal előtt egyszer csak elszáguldott a kisebbik
öcsém. Nyitott szájjal, zihálva közeledett a lift felől,
szép férfiarca eltorzult, felpuffadt, mintha rovarok
csípték volna össze, a szeme bedagadt. Vakon ment
előre, nem nézett se jobbra, se balra, mégis tudta az
utat. Világossá vált, hogy már járt a tizenkettedik
emeleti kórteremben, es most tér vissza, miután
kétségbeesetten körbe-körbenyargalászott a kórház
körül.

11

Egy héttel azután váltottunk szót, hogy Økern

állomás várófülkéjéből utoljára láttam őt
előmerészkedni. A Trondhjemsveienen, azaz a hatos
főút járdáján karikázott. Én nem sokkal azelőtt
léptem ki egy årvolli bérház kapuján, és az új
könyvtár melletti gyalogúton igyekeztem a főút felé.
Sötét volt; egy gyűlésen vettem részt a lakóház
nyolcadik emeletén, a liftakna melletti kétszobás
lakásban, ahol elvtársi elkötelezettségemet
mérlegelték. Nemcsak politikai minőségben, hanem
teljes emberi mivoltomban ítélkeztek felettem –
hiszen a magán- és politikai szféra elkülöníthetetlen
egymástól. A gyűlésen hat párttag vett részt; ketten
közülük fiatalabbak voltak nálam, még gimnáziumba
jártak, szemükben kérlelhetetlen fénnyel villogott a
forradalmi hév. Jómagam is elkötelezett voltam, ám
ők különös szigorral folytatták le a vizsgálatot, és
végül a vártnál rosszabbul szerepeltem. A találkozó
végeztével Årvollból, a hegyről lefelé, Carl Berner
téri otthonom felé tartottam.
 Valamivel a kereszteződés előtt találkoztam össze
a lánnyal – ellenkező irányba, hegynek felfelé
biciklizett. Rögtön megismertem; az a kinőtt kék
kabát volt rajta, mint legutóbb, és ugyanolyan kitűzőt
viselt, mint én: piros-kék alapon sárga csillagot
ábrázolt, és a külső fehér körben az állt: Éljen a
Nemzeti Felszabadítási Front! – Csupasz nyaka
láttán magam is fázni kezdtem. Észrevettem, hogy ő
is felismert – inkább tudtam, mint láttam, hogy
elpirult. Mikor elkarikázott előttem, ráköszöntem,
mire fékezett, és megállt tőlem pár méterre.
Hátrafordult, és összehúzta magán a kabátot.
Hosszan néztem rá, majd megszólaltam:
– Már többször láttalak.
– Tudom – felelte.
Odamentem hozzá, és megtámaszkodtam a
nyergen.
– Tetszik a kabátod – folytattam. Őszintén így
gondoltam, bár túl kicsi volt rá; úgy nézett ki, mintha
egy iskolai zenekar vokalistája lenne.
Nevetett, és így szólt:
– A bátyám konfirmációs zakója. Csak egyszer
viselte, soha többé látni sem akarta. Nekem tetszik,
rajta nem állt sehogy sem.
– Szerintem csinos – állapítottam meg. Szemtől
szembe nagyon fiatalnak tűnt, fiatalabbnak, mint
addig hittem.
– Ezek szerint konfirmáltál? – Mosolyogtam,
nehogy rossz néven vegye bárgyú kérdésemet.
– Igen – felelte, és megint felnevetett. Hogy mikor,
arról hallgatott, és most én pirultam el. Pirulós
voltam, éreztem, ahogy arcomba szökik a vér. Olyan
közel álltunk egymáshoz, hogy nyilván ő is
észrevette. Elengedtem az ülést, és a kitűzőre
mutattam:
– Helyes.
– Támogatom őket – felelte a lány.
– Kiket? – Kérdésemmel, ugyancsak elítélendő
módon, próbára akartam tenni.
– A Nemzeti Felszabadítást Frontot. Vietnám
amerikai megszállása ellen küzdenek.
– Jól teszed – bólogattam.
– Tudom – válaszolta.
– Hát igen – nem nagyon tudtam, mit is
mondhatnék még – majd még biztosan összefutunk.
– Itt én Økern állomás peronjára céloztam.
– Remélem – felelte, és ő bizonyára másféle
találkozóra gondolt. Így hát kerek perec megadtam
neki a címemet. Nem mosolygott, csak óvatosan
biccentett, majd ki-ki ment a maga útján.
Egy héttel később betoppant hozzám, és attól fogva
az iskolából hazafelé menet újra meg újra
meglátogatott. A pirosra festett konyhában
üldögéltünk, ő teát ivott, én beszéltem neki csupa
olyasmiről, amiről azt hittem, értek hozzá:
könyvekről, Afganisztánról és a kultúrák
keresztútjáról, az íróasztalnál ülő Maóról, Edvard
Munchról és a Pártról. Viszonzásképp mesélt a
családjáról, és elmondta, miért fél hazamenni tanítás
után. Egyik délután nálam írt leckét. Letelepedtem
mellé, segítettem neki – késő estig beszélgettünk, és
szívtuk egymás után a cigarettákat. A kéztartása
megindított: behajlított csuklóval tartotta melle előtt
a parázsló végével lefelé fordított cigarettát. Ez volt
az első együtt töltött éjszakánk.

Pár nappal később csöngettek nálam. Ugyanabban

a parányi lakásban laktam, ahova akkor költöztem,
mikor beiratkoztam a Dadenenggata és Gøteborggata
sarkán álló iskolába, amit később otthagytam.
Akkoriban a kék kabátos lányon kívül nem sok
látogatóm akadt, hiszen barátaimmal, akikkel két
évig osztoztam jóban-rosszban, önként
megszakítottam a kapcsolatot. Két éven át együtt
üldögéltünk az ebédlőben, a dohányzóban, esténként
egy korsó sör felett a kocsmában – és most szem elől
vesztettük egymást. Új barátokra még nem tettem
szert, hacsak nem számítom a párttagokat – a
legtöbbjüket kedveltem, de a kapcsolatunk nem vált
személyessé. Így nem sokan csöngettek be hozzám,
kivéve az alattam lakó Fru Andersent – folyton
kifogásolta a lépcsőmosási technikámat, mivel
Krystall folyékony szappan helyett Zalo
mosogatószert tettem a vízbe.
Az óra épp elütötte a déli tizenkettőt. A
konyhaasztalnál olvastam, illetve próbáltam olvasni
egy William Faulkner-kötetet, bár az amerikai szerző
nem szerepelt a párt olvasmánylistáján. Az Absalom,
Absalom két lapja közé selyemszállal átszőtt kínai
könyvjelzőt fektettem, és kimentem ajtót nyitni.
Szokásomhoz híven előbb kinéztem a kukucskálón,
és anyámmal találtam szemben magam.
Az utolsó találkozásunk óta eltelt két hónap során
egyszer sem láttam őt, nem is beszéltem vele.
Egyszer sem szálltam metróra keleti irányban a
Groruddalenben fekvő Veitvet állomás felé, hogy
meglátogassam, még az ingyen ebéd reményében
sem.
Anyám egyik kezében lapos, fehér papírzacskót
egyensúlyozott az ujjhegyén, mintha tálcával suhanó
pincér lenne egy előkelő étteremben. Tekintetét az
ajtóra szegezte, és ajkára fagyott mosollyal
várakozott. Elnézett a kukucskáló mellett, így
remélhetőleg nem vette észre, hogy bentről figyelem.
A fehér, lapos zacskót szemmagasságban tartotta.
Ősz volt, így szürke kabátját viselte piros sállal.
Közelgett az ötvenedik születésnapja, tehát
akkoriban fiatalabb volt, mint én most, mikor ezeket
a sorokat írom – különös belegondolni ebbe.
Összességében véve jól nézett ki.
Valami mégis megváltozott. Vízválasztó támadt az
előtt és az után között; átléptem egy határt, átszeltem
egy folyót: talán a Rio Grandét, és Mexikóba
érkeztem, ahol ijesztően más világ fogadott. A
megtett út viszontagságai nyomot hagytak az
arcomon. Anyám rögtön látni fogja, hogy a folyó két
partján állunk. Bántja majd, hogy önként elhagytam
őt, többé nem fog szeretni, nem vagyok a fia. Szinte
a fülembe csengtek a szavai: Távozz tőlem, idióta!

Tehettem volna úgy, mintha nem lennék otthon:

matiné-előadásra mentem, vásárolni, meglehet, még
tart a reggeli műszak. Igaz, ez utóbbit nyilván már
kiderítette, és egyébként is: sóvárogtam utána. Így
hát kitártam az ajtót.
– Szia – köszöntöttem.
– Szia. Na végre – tette hozzá, mert ugyancsak
megvárakoztattam.
– Gyere be! – azzal félreálltam, ő pedig átlépte a
küszöbömet. Nem volt sem gyengéd, sem bosszús, az
a „gyerünk, essünk túl a bohóckodáson” kifejezés ült
az arcán, ami olyannyira jellemző volt rá. Az apró
előszobából a konyhába mentünk. Egyedül ebben a
helyiségben volt rend, és ez jó aránynak számított,
mert ezen kívül csak egy szobám volt, ahol viszont
kupacokban tornyosult az összes holmim.
– Le vagy égve? – kérdezte.
– Nem – feleltem. – Tulajdonképpen nem.
– Hát persze – mondta, és a fehér zacskót óvatosan
letette az asztalra. Gyors pillantást vetett az Absalom,
Absalom felé.
– Nehéz olvasmány – jegyezte meg.
– Egyetértek – válaszoltam –, de azért tetszik.
– Még szép. Szégyellem bevallani, de én soha nem
tudtam végigrágni magam rajta – mondta. Az igazat
megvallva egész biztosra vettem, hogy jómagam sem
fogok a végére jutni. Így is lett, ám ennek ellenére is
szép könyvnek tartom.
Három ujjával kibontotta a zacskót, és elővarázsolt
belőle egy kicsi papírtálcát, rajta két szelet krémessel.
Csak bámultam a süteményt, és fogalmam sem volt,
mit mondhatnék. Nem tudom, örültem-e, vagy
inkább kínosan éreztem magam.
– Bergersenéktől van? – nyögtem ki végre.
– Nem – felelte. Azután megkérdezte:
– Van kávéd?
 – Persze.
– Akkor tegyél fel vizet, és főzzünk két adagot!
Engedelmeskedtem; mintha bármiféle
tevékenységet csak akkor tudtam volna elvégezni, ha
ő előbb felszólít rá. Vizet forraltam; közben
fölfigyeltem arra, hogy lopva a kezemet nézi,
megváltozott-e. Hát persze: a bőröm vörös és
repedezett volt, a körmöm gyászkeretes. Még mindig
sajgott a testem a sok hirtelen mozdulattól és az
emelgetéstől, nem szoktam hozzá, hogy ennyi órán át
robotoljak. Úgy tűnt, mintha két hónapja éjjel-nappal
dolgoznék – ám eszem ágában sem volt szóba hozni
a témát, anyám pedig nem kérdezett az üzemről.

Az ajtó feletti órára pillantottam – még három órám

volt az esti műszak kezdetéig. Jutott rá idő bőven,
hogy elfogyasszuk a süteményt, majd metróra
szálljak Økern állomás felé, mely két megállónyira
volt innen keletre. Apám ugyanott dolgozott, amióta
az eszemet tudom, hosszú éveken át, de már
nyugdíjba ment; nem tudta többé elviselni az állandó
zajt, a gépek dübörgését, a port, a váltott műszakot.
Kimerítette, hogy mindig máskor tért nyugovóra,
folyton összetörte a csészéket és kistányérokat, nem
vette be a gyomra a robotolást. Egész életében
minden vasárnap négy mérföldet síelt, de idővel már
nem tudta megtenni ezt a távolságot.
– Ma nem mész be a munkahelyedre? – kérdeztem.
– Hova? A Freiába?
– Igen. Hova máshova?
– Már nem dolgozom ott.
– Nem is tudtam.
– Ugyan honnan tudtad volna?
Forró vizet öntöttem a filterrel kibélelt barna
műanyag filtertartóba, tettem bele három
evőkanálnyi kávét, és vártam, hogy elkészüljön.
Eközben kifelé bámultam az ablakon, a
Finnmarkgatát néztem, az Ola Narr parkban
magasodó csupasz fákat, és az ablakkeretet, melyet
élénkpirosra festettem. Tudtam, ha elköltözöm
valaha – márpedig ez elég valószínű jó vastagon le
kell kenni fehér festékkel. A kávét az ablakkerethez
hasonlóan élénk árnyalatú narancssárga termoszba
öntöttem, az asztalra tettem, és készültem leülni, de
anyám hangja megállított:
– Tegyél ki csészét és alátétet! – Engedelmesen
csészét és alátétet vettem elő a polcról, majd
kihúztam a konyhakredenc legfelső fiókját,
kiemeltem a szedőlapátot – mindig ezzel szedtem
süteményt –, letettem a krémes mellé, és leültem. Azt
hittem, most már elégedett, de miután gondosan
szétosztotta a süteményt, felpattant, és hozott két
villát a legfelső fiókból.
– No – mondta –, akkor most lássunk neki, essünk
túl rajta!
Egykettőre eltüntettük a süteményt. Evés közben
szünetelt a társalgás. Anyám mintha visszatekerte
volna az idő fonalát. A krémes jó minőségű volt, rég
ettem ilyen finom süteményt, márpedig én
szakértőnek számítok ezen a téren. Odakint tombolt
az ősz: az ablak előtt por kavargott, gesztenye-, juhar-
és hárslevelek kergetőztek, az aszfalt keményebbnek
tűnt, mint nyáron, akár egy páncélozott felület – jaj
annak, aki elbotlik rajta! Ám odabent a konyhában a
központilag szabályozott – és szintén pirosra mázolt
– radiátor ontotta a jóleső meleget az altestemre.
Hirtelen felfogtam, hogy elkéstünk ezzel; hamarabb
kellett volna meglátogatnia, vagy talán nekem kellett
volna kimetróznom a fából épült Selvaag-házhoz,
ahol, ha mérgedben belerúgtál a vékony
kartonlemezből épült falba, a szomszédban landolt a
lábad. Rájöttem, hogy ő is érzi ezt, és tudja, hogy én
tudom; viszont ha nem beszélünk róla, csak csendben
majszoljuk az édességet, sakkban tarthatjuk a
tisztánlátás keserű tényét. Egyébként sem azért
állított be hozzám, hogy megkövessen, hanem mert ő
hozott a világra. A fia vagyok, anyaként jött el
hozzám. Akárhogy is, de elkéstünk; a túlfeszített,
kirojtosodott drótfonat egy sistergéssel elpattant; a
zaj tisztán kivehető volt a szoba négy fala között,
biztos voltam benne, hogy anyám is meghallotta.
A labda egyelőre az én térfelemen volt, márpedig
én át akartam passzolni neki. Ezért hogy feldobjam a
hangulatot, és némi színt vigyek a piros konyhában
folyó társalgásba, megkérdeztem tőle:
– Szóval kirúgott a művezető? – Mosolyogtam,
mert tudtam, hogy ez lehetetlen.
– Nem – felelte. – Én rúgtam ki őt.
– Te? – hüledeztem.
– Azaz inkább belerúgtam. A sípcsontjába,
méghozzá teljes erőből, azután leléptem. Örökre.
– Na de csak nem hagyhatod ott ilyen hirtelen a
munkahelyedet? Hiszen léteznek szabályok! Tíz évig
dolgoztál ott, elveszítenéd a jogaidat?!
– Remélem, elnézed anyádnak a durva kifejezést,
de magasról teszek a jogaimra.
Nem volt nehéz átsiklani a kifejezés felett, viszont
szíven ütött az a gondolat, hogy apám soha nem tett
volna ilyet, mi több, én magam sem, jóllehet, én
voltam a lázadó, aki otthagyta az iskolát, ahol pedig
olyasmit tanultam, amiről mindig is álmodtam;
mindezt azért, hogy felcsapjak gyári munkásnak a
szüleimhez hasonlóan, akik kényszerűségből
robotoltak az üzemben.
 – És most mihez kezdesz? Úgy értem, szereztél új
munkát?
– Szobalány vagyok a Park Hotelban – vetette oda
nyersen, és dacosan a szemembe nézett, mintha azt
várná, hogy lenézem emiatt, pedig az igazat
megvallva fogalmam sem volt róla, mit csinál egy
szobalány. Ezt meg is mondtam neki, mire
elmagyarázta:
– Porszívózok, beágyazok, kisúrolom a
vécécsészét, szóval ilyesmit – mondta.
Addigi életem során egyetlen éjszakát sem
töltöttem szállodában, de felfogtam, hogy
tulajdonképpen ugyanazt a gyűlöletes munkát végzi
a Park Hotelban, mint odahaza. Meg is mondtam
neki:
– De mama, hiszen utálsz takarítani.
– Így igaz, ám most nincsen ellenemre. Elvégre
fizetést kapok érte, és azért ez jelent némi
különbséget, nem gondolod?
Elismertem, hogy így van.
Üldögéltünk a konyhaasztal két oldalán, és
majszoltuk a krémest. A piros keretes ablakon át a
Finnmarkgatára nyílt kilátás, meg a Munch Múzeum
és a Carl Berner tér közé ékelődő Ola Narr parkra.
Némaság telepedett a szobára, egyikünk sem szólt,
kerültük egymás pillantását. A gondolataim azokra a
filmekre terelődtek, melyeket együtt láttunk fekete-
fehér tévénkben, a Sinsen vagy Grorud moziban,
esetleg a Ringenben, ahova innen a szemben levő
utcán át vezetett az út. Felidéztem azt a tíz évvel
korábbi estét, mikor a Majorstua kerületi Colosseum
moziban jártunk, csak mi ketten. A nagy versenyt
néztük meg, Yves Montand és James Garner játszotta
a két autóversenyzőt. Kicsíptük magunkat az
alkalomra, anyám sárga virágmintás kék ruhát viselt,
én meg szürke Beatles-zakómat, melynek nem volt
gallérja, hanem a nyakrész fekete csíkkal volt szegve.
Alig kezdődött el a film, és én már lelkesen
rajongtam Yves Montand-ért. A kormánynál ülve
keménynek, határozottnak mutatkozott, de
ellentétben James Garnerrel, a szemében mintha
szomorúság ült volna. Do you ever get tired, of the
driving, kérdezte Montand, mire James Garner
nemmel válaszolt. I sometimes get tired, vallott
Montand. Persze lehet, hogy a mélabút csak azért
tulajdonítottam neki, mert francia volt, mindenesetre
anyám tökéletesen értette, miért éppen ő lett a
kedvencem.
Yves Montand meghalt a filmben, épp akkor,
mikor Eve Marie Saint oldalán már-már megtalálta a
boldogságot, mely talán felderítette volna bús francia
tekintetét. Égő benzintenger közepette kicsúszott a
pályáról. Befogtam a szemem, és nagyokat nyeltem.
Miután kijöttünk a moziból, a Majorstua-állomás felé
vezető úton, a parkolónál anyám kénytelen volt
megállni, hogy megvigasztaljon. Visszhangzott
minden a zúgó, bömbölő motorok zajától, mert a
férfiak a filmtől átszellemültem kipirult arccal
járatták autóik motorját, hogy amikor egy gyors
mozdulattal kiengedik majd a kuplungot, a kerekek
sikítva fölpörögjenek, és a lehető legélesebb kanyart
véve közvetlen a sávvonal mellett elhúzzanak.
Anyám az ő mély tónusú hangján hangosan,
szeretetteljesen nevetett rajtuk, és én csatlakoztam
hozzá: elbűvölve kacagtam, cincogva, pár oktávval
magasabban. Gyerek voltam még, a szemem
könnytől homályos; felnéztem rá és értettem, mi
folyik itt: a felnőttek a film hatására bőgetik a motort,
és anyám azért nevet, mert gyerekesnek, ugyanakkor
szeretetreméltónak tartja őket. Ha lett volna autónk,
ugyanígy tettünk volna mi is – padlóig taposott
gázzal viharzottunk volna ki a parkolóból, és
anyámmal a jobb oldalamon, keresztül-kasul bejártuk
volna egész Oslót.

– Emlékszel A nagy versenyre? – kérdeztem.

– A tehetségkutatóra gondolsz?
– Nem. Arra a filmre, amelyben Yves Montand
játssza a főszerepet. Együtt láttuk a Colosseumban.
– James Garner volt a másik versenyző, ugye?
Persze hogy emlékszem. Izgalmas volt. Száguldozó
autók, na meg Monte-Carlo – idézte fel arcán halvány
mosollyal. – De a végén meghalt, mármint Yves
Montand. Szomorú vége lett, te pedig nyüszítve
sírtál, mint a fába szorult féreg. De azt hiszem, nem
kettesben voltunk, mintha a bátyád is velünk lett
volna.
Egyszerre eszembe jutott, hogy tényleg ott volt a
bátyám, anyám két oldalán ültünk a Colosseum tágas,
magas vetítőtermében. Nem kettesben néztük a
filmet, és nyilván a bátyám is velünk tartott, mikor
megálltunk a parkolónál, mert én annyira
nekikeseredtem. Ő biztosan nem sírt, mikor az
átszellemült, kipirult felnőttek járatták a motort,
mielőtt fölengedték volna a kuplungot, majd éktelen
nyikorgás közepette elhajtottak, és a Majorstua-
állomásnál szinte két keréken vették be a kanyart.
Ám a bátyám nem volt rajta azon a képen, melyet
erről az estéről őriztem. Azon nyomban likvidáltam
őt, akárcsak Sztálin Trockijt.
Megint csönd lett. Az utolsó morzsáig mindent
megettünk, aztán anyám tenyerére támaszkodva
felkelt az asztaltól, négyrét hajtotta az apró,
négyszögletes papírtálcát, összegyűrte a fehér
zacskót, és a szemetesbe hajította.
– Látunk vasárnap? Családi ebéd lesz, a testvéreid
is jönnek.
– Rendben – feleltem –, jól hangzik. Ott leszek,
hacsak nem kell gyűlésen részt vennem.
– Jó – mondta anyám. Mereven állt, mintha akart
volna mondani még valamit, de ha így volt is, végül
meggondolta magát. Kikísértem, kinyitottam előtte
az ajtót. Anélkül, hogy egyszer is hátranézett volna,
lement a lépcsőn, melynek minden egyes fokát Zalo
mosogatószerrel súroltam le.
III
 12

Pár héttel azelőtt, hogy a rozoga, vén Holger

Danske fedélzetén Dániába utaztam anyámhoz, a
reklámkatalógusok és a szokásos két napilap mellett
– azóta voltam előfizetőjük, amióta elköltöztem
otthonról, tizenhét éve már – egy levelet találtam a
postaládámban. Kinyitottam a borítékot, aztán
néhány lépésnyire a lakásajtómtól balra eső
postaládáktól, leültem a legalsó lépcsőfokra. Fázott a
hátsóm, de általában ide szoktam letelepedni, ha azon
nyomban döntést kellett hozni, márpedig sejtettem,
hogy most is erről lesz szó.
A nagy alakú borítékban méretes, indákkal és
levelekkel díszített képeslap bújt meg. A hátoldalán
sűrű sorok női kézírással, mely alapján valószínűnek
tartottam, hogy a feladó valamikor az ötvenes
években járhatott elemibe.
A levél így kezdődött:
„Szombaton, október 28-án láttalak az oslói
főpályaudvaron egy rövid pillanat erejéig. Rajtam
akkor színes pomponokkal díszített fekete sapka volt.
Nagyon hasonlítasz apádra – olyan vagy, mint ő volt
akkoriban, mikor ismertem. A Vålerenggatában
nőttem fel, az 5-ös szám alatt, a ti lakásotokkal
szemben. Jól emlékszem a szüleidre – különösen
anyádra.”
A jobb alsó sarokban aláírta a nevét – teljesen
idegenül hangzott számomra. Alatta zárójelben az
állt: született Frantzen.
Vålerenggata 5-ös szám! Kocka alakú bérház a
Smålensgata és a Vålerenggata sarkán, amerre a
villamos jár. Hazafelé menet útba esett a csempézett
padlójú tejesbolt – a boltíves bejáraton át látszott a
belső udvarban álló szárítóállvány. Mint megannyi
élettelen test, úgy lógtak rajta a fehér trikók, míg az
apám ruhatárából sem hiányzó kockás ingek
szüntelen röpködtek, integettek felém a kötélről. A
bejárattól balra nyílt az első lépcsőház, melynek
biztonsági üvegből készült ajtaján kicsi ablakot
vágtak. A második emeleten laktunk. A téglafalak
között megrekedt különös szagot magamban
összekapcsoltam nagyapám barna kabátjával, pöttyös
csokornyakkendőjével, amit ingujjra vetkőzve is
örökké viselt, ingeivel, barna cipőjével a ragacsos
kencével, melyet a hajára használt, és barna címkével
ellátott kicsi üvegcsében tartott. Valójában ebben a
lépcsőházban hét család lakott, beleértve a földszinti
házmestert, ezért teljességgel lehetetlen volt, hogy
egy személyben ő feleljen a szagért. Különben is,
tapasztalataim szerint Oslo valamennyi bérházában
ugyanilyen szag terjengett. Nagyapámat általában jó
embernek, jó kereszténynek tartották. Anyám meg én
mérsékelten rajongtunk érte.
A velünk szemben lévő ajtón a Frantzen név állt.
Emlékszem, hogy a levélnyílást fedő fémlap kívül
volt, nem belül, a kukucskálót pedig nem értem el,
hiába ágaskodtam. Ha anyámmal kéz a kézben a
boltból vagy a villamosmegállóból jövet felmentünk
a lépcsőn, elsőnek a Frantzen-ajtó fogadott
bennünket. Ekkorra mindkettőnk testén úrrá lett
valamiféle ellenállás, mintha karunkat és lábunkat
súlyos, bénító hatású elektromos áramkör kötötte
volna össze. A z miatt emlékszem az ajtajukra; azt
hittem, ezt a betűt csak Zorro használja.
Frantzenék ajtaja a második emeleten jobb oldalról
nyílt, a miénk pedig balról. Az ajtónkon nagyapám
neve állt. Középső nevét – Adolf – csupán egy
közbevetett A. jelezte; a háború utáni években ez
egyáltalán nem volt meglepő. Engem róla neveztek
el, ugyanaz a kereszt- és a vezetéknevünk, mindig is
utáltam a nevemet. De az Adolfot megúsztam, mert a
vålerengai templomban a pap kereken
visszautasította, hogy erre a névre kereszteljen.
A középső A.-val ellátott ajtó mögött laktunk:
anyám, apám, az ő két testvére és az apja, végül a
bátyám és én. Kétszoba-konyhás szűk kis lakás volt.
 A falak sötétek – ma homályosnak mondanám, a
roló szinte mindig le volt eresztve. Nem tudom,
miért. Talán valaki azt gondolta, ha kiszűrjük a fényt,
hűvösebb lesz odabent.
Fogalmam sem volt róla, hogy anyám ismerte-e az
átellenben lakókat, akiknek ajtaján Frantzen állt z-
vel. Soha senkit nem láttam oda hazaérkezni vagy
elmenni otthonról, persze sok minden elkerülte a
figyelmemet, hiszen még elég kicsi voltam, mikor
elköltöztünk onnan. Lopva, nagy hirtelen szöktünk
el, az éj leple alatt, teherautón robogtunk Økern
állomás és Bjerke kerület felé Groruddalen völgyén
át, az erdő és a fény, Vesletjern, Alunsjøen és
Breisjøen tavak irányába.
Megesett, hogy míg a család férfitagjai
munkahelyükön tartózkodtak – a Salomon
Cipőgyárban –, csöngettek az ajtónkon. Ilyenkor
anyám elhagyta a szobát, ahol a bátyám meg én
aludtunk a kanapén fejtől lábig, az előszobában
kikukucskált, és ha az odakint kéregető nem volt túl
marcona ábrázatú, ajtót nyitott, beengedte, és
leültette a ruhafogas alatt. Majd a konyhában kent
neki egy szelet kenyeret. Általában szakállas férfiak
csöngettek, munkanélküliek, nincstelenek, a háború
előtti időkből származó toprongyos ruhákban,
csavargók, akik éjjel fák és bokrok alatt aludtak a
templom melletti parkban vagy a kapualjakban, a
Strømsveien sarkán álló amerikai stílusú
benzinkúthoz közel, esetleg a kanyarban álló
hatalmas ház tövében, mely az Üdvhadsereg
kadétiskolájának adott otthont – a harmadik emeleten
egyenruhás keresztény férfiak párbajtőröztek, úgy
képzeltem, zokniban, hogy kíméljék a parkettát.
Anyám némelyik koldusnak egy pár viseltes cipőt is
adott.
Kisebb koromban gyakran megfordult a fejemben,
hogy a valódi apám is közöttük volt – úgy éreztem,
megoldaná a gondjaimat, ha lenne egy ismeretlen,
névtelen apám, aki örökké csak rója az utcákat
elnyűtt kabátjában és anyámtól kapott cipőjében,
fáradhatatlanul, nyughatatlanul keresi a helyét, azt a
pici, sötét zugot, ahol én várom őt felhúzott lábbal
kuporogva, homlokomat a térdemnek támasztva,
mozdulatlanul, lélegzet-visszafojtva. Egy éjjel majd
ráismerek a házak között visszhangzó léptekre. Bár
több évtizede nem szövök ilyen álmokat, mégis
mélyen megrendültem, hasonlítok apámra, de ezt már
hosszú évek óta nem emlegette senki. Nyilván, mert
akiknek feltűnne az egyezés, nagyrészt mind
halottak.
Én pedig nem akartam rá hasonlítani. Nem akartam
a tükörbe nézve apámmal szembesülni. Ám már
egészen korán megértettem, hogy az összes nyíl ebbe
az irányba mutat, és eljön az idő, mikor mindenki
számára nyilvánvaló lesz, mennyire egyformák
vagyunk. Ez aztán majd örökre elidegenít anyámtól,
a köztük lévő házastársi kötelék ellenére. Meg voltam
győződve róla, hogy valójában semmi közük
egymáshoz, és én mindörökre apámhoz vagyok
láncolva, mert úgy nézek ki, úgy gondolkodom, mint
ő, és ezzel akaratom ellenére a szakadék, a tátongó űr
másik oldalára kerülök, ahol apám üldögél a
félhomályos, bútorokkal zsúfolt szobában, Adolf
nagyapámmal és a nagybátyáimmal egyetemben.
Egy csapat borongó férfi, akik vállvetve lecövekeltek
egy olyan helyen, ahova anyám soha nem ment
volna, mert ő más, mint ők, őt erőszakkal hurcolták
oda, és különös módon ez a tény megszabadította
láncaitól.
A legidősebb gyerekük, a bátyám, anyámhoz
tartozott, mert nem kívánt gyerek volt, titkolózás és
szégyen közepette született Dániában, egy kicsi,
Laesø nevű szigeten, a homoknádban, legelő birkák
között. Ide menekült anyám nagy sebbel-lobbal,
mikor a bátyám még fénylő halacska volt a hasában,
és az üldöztetés olyan természetességgel kötötte őket
össze, melyben nekem soha nem volt részem.
Magzattestét napfény és fájdalom járta át, ám nem
kívánt, törvénytelen gyermek létére mégis
biztonságban volt odabent a habkék, csillogó
üregben. Csecsemőként a réten barangoló
pásztorkutyák vették körül, a kikötő felett köröző
sirályok, a szigetre boruló kék égbolt. Ezzel szemben
én a születésem után apám arcát láthattam, és a
himbálódzó roló mögött a poros ablakpárkányon
veszteglő három szürke, ványadt galambot, meg a
Vålerenggatában csörömpölő villamost. A négy fiú
közül én voltam az egyetlen, akinek eltervezték a
születését, mindketten akartak. Unos-untalan
emlegették ezt, mint valami örvendetes hírt,
gratulációt. Olyan legitimitáshoz jutottam, mely ellen
tiltakozott minden porcikám. Törvényen kívüli
akartam lenni, mint anyám és a bátyám, hozzájuk
akartam tartozni, osztozni akartam a fájdalmukban,
és éjszakánként az utcákat járva keresni a valódi
otthonomat. Szerettem volna Zorro-álarc mögé
rejtőzve ajtót nyitni idegen férfiaknak. Mindaz, ami
kettejüknek magától értetődő volt, számomra idegen
maradt, és ijesztő. Így, ahogy teltek az évek,
magányos, ingoványos talajra vágyó lovas vált
belőlem. Bűvészkedtem, színészkedtem anyámnak,
nevetést csaltam ki belőle egy-egy rossz viccel,
melynek csattanója nyelvi zűrzavarba fulladt. Amint
kinyitottam a számat, hihetetlen sebességgel
összevissza dőltek ki rajta a mondatok. Tovább
voltam pelenkás, mint más gyerek, csak hogy
magamhoz láncoljam anyámat, már olvasni is
tudtam, mire szobatiszta lettem. Ám minden
erőfeszítésem dacára apámra hasonlítottam.

Akkoriban, a Vålerenggata 5-ös szám alatt semmi

nem volt egyszerű és magától értetődő. Ezért
szemmel tartottam a környezetemet; így bizonyára
észrevettem, hogy erős, robusztus anyám napról
napra fogy, az öle már nem olyan puha, mint régen.
De nem szóltam, nem figyelmeztettem férfi
lakótársainkat, akik egytől egyig vakoknak
bizonyultak. Későn kezdtem el beszélni, csak pár
szót ismertem akkoriban. Anyámnak egyedül kellett
segítséghez folyamodnia, kideríteni, ugyan mi
okozza a fogyást, a fájdalmakat, a rendszertelen
időközökkel jelentkező vérzéseket; titokban
vonszolta el magát a körzeti orvoshoz, majd a
nőgyógyászhoz, cipelve magával a bátyámat meg
engem. Egyfolytában várótermekben üldögéltünk,
ahol akkoriban még játék sem volt. Ültünk harangozó
lábbal, és bámultunk egymásra; néha a bátyám az
ölébe vett, és a magazinok képeit nézegettük. A
várakozás kész örökkévalóságnak tűnt; eközben
anyám a szégyentől mardosva, felpolcolt lábbal
feküdt a hangszigetelt dupla ajtó mögött. A
nőgyógyász a vizsgálat végén hátrataszította a székét,
levette vastag szemüvegét, és így szólt:
– Sajnálom asszonyom, úgy gondolom, jobb, ha
nyíltan beszélek magával. Valószínűleg rákos.
Meglátjuk, mit tehetünk. Hiszen gyermekei vannak.
– Igen – felelte –, gyermekeim vannak.

Mikor hazatértünk Sagene vagy talán Bjølsen

városrészben tett eltitkolt kirándulásunkról, a férfiak
még dolgoztak, és mivel anyám szépen kitakarított
pár órával azelőtt, átment Fru Frantzenhez, aki már
hazatért a munkahelyéről, és a konyhában üldögélt
lányával egyetemben, aki ötven évvel később levelet
fogalmazott nekem.
Anyám tehát ott ült Frantzenék konyhaasztalánál,
és arcát kezébe temetve keservesen sírt, mert
kimerítette a hosszú út hazáig, ráadásul még a
gyerekeket is magával kellett vinnie. Fru Frantzen,
aki tudott anyám állapotáról, megkérdezte:
– Hogy sikerült a vizsgálat, lányom?
– Rákos vagyok, és meg fogok halni – felelte
anyám.
– Nem biztos az – felelte Fru Frantzen –, sokan
túlélik. És neked gyerekeid vannak.
– Bizony. Gyerekeim vannak, kettő is. Amióta
megszülettek, egymás hegyén-hátán kell élniük
odaát, és most ráadásul anya nélkül maradnak, aki
megadná nekik azt, amire szükségük van. Mindeddig
szörnyen elhanyagoltam őket.
– Nem igaz – rázta a fejét Fru Frantzen –, hogy
mondhatsz ilyet?
– De igen. Még életükben nem ettek csokoládét.
Egyetlenegyszer sem – mondta anyám. Lehet, hogy
így volt, de ezt soha nem vetettük a szemére. Viszont
e nap után csak úgy tömte belénk a Freia
tejcsokoládét meg Kvikklunsj nápolyis szeletet, és a
hétköznapok már-már ünnepi fényt kaptak. Bár
ilyenkor mindig pityergett a közelgő halál miatt,
hogy az eljövendő éveket nem töltheti velünk. A
csokipapírt gondosan erre a célra beszerzett kicsi
zacskókba gyűjtötte, a szomszéd lépcsőház
szeméttárolójába dobta, majd alaposan letörölte az
arcunkat, mielőtt a férfiak hazaérkeztek.
Végül mégsem halt meg. Továbbélt, és született
még két fia. Nem tudom, mitől gyógyult meg, talán
rossz volt a diagnózis, esetleg átesett egy jól sikerült
beavatkozáson, melyről én nem tudtam. Vagy
egyszerűen csak megcsömörlött a második emeleti
lakásban a férfiak között, a rolók mögött tengetett
sanyarú életébe, fogyni kezdett, és a bánatba
betegedett bele. Nem lehetetlen, hogy így történt,
mert nem sokkal később hanyatt-homlok
elmenekültünk a Smålensgata és Vålerenggata
sarkán álló bérházból, ahol állandóan csörömpölt az
a fránya villamos. Új építésű Selvaag-sorházba
költöztünk Veitvet állomásnál – a mi házunk abban
az évben épült fel. A férfiak közül csak apám tartott
velünk. Anyám rövid időn belül magához tért, és
majdnem tökéletesen visszanyerte régi formáját.

13

Csuromvizes voltam, és dideregtem. Bementem

anyám után a nappaliba, majd levettem a
viharkabátot – a gomblyukak túl szűkek voltak, ezért
jó ideig bajlódtam vele. Anyám hátat fordított nekem,
én pedig az összes ruhadarabomat a földre dobáltam,
miközben csörgött a combomról a víz. Átkutattam a
zsákomat, de nem hoztam váltást, se tiszta nadrágot,
pulóvert vagy inget. Viszont találtam íróeszközt, és
kínai írásjelekkel díszített noteszokat – a 70-es évek
közepe óta őrzik titkaimat, a létezésükről nem tudott
senki, még a kék kabátos lány vagy a párttagok sem.
Évtizedek óta lapulnak a bőrkabátom, katonai
kabátom, viharkabátom zsebében – attól függően, mit
viselek éppen. Azt hiszem, nem bírom tovább, csupán
ennyi áll az egyik üres oldalon, minden olyan nehéz.
Egy másik helyen annyit jegyeztem be, túl késő van.
Nem emlékszem, mire célozhattam. A zsák
legmélyén találtam egy teljesen feleslegesen
becsomagolt takarót; akkoriban már nem lehetett a
Holger Danske fedélzetén álló padokon aludni. Ha az
ember éjszaka kelt át Dániába, kabinjegyet kellett
váltania, egyébként is, novemberben a tengeren már
túl hideg volt a szabad ég alatti alváshoz – a takarót
inkább csak megszokásból hoztam el magammal.
Mikor már az összes ruhadarabom gőzölgő
halomban hevert a padlón, szorosan magam köré
csavartam a plédet. Nehezen vettem levegőt, biztosra
vettem, hogy tüdőgyulladást kaptam, lüktetett a
homlokom, nyomorultul éreztem magam.
Belerúgtam a ruháimba – eszeveszett, fékezhetetlen
düh öntött el, pedig anyám nem ártott nekem semmit.
Fejét oldalra billentve figyelmesen szemlélte fiát,
aki plédbe csavarva, csöpögő hajjal állt a szoba
közepén. Igazán adhatott volna egy törülközőt, de
nem tette, talán még mosolygott is kicsit, ironikusan,
de lehet, hogy ez csak kívánság volt a részemről.
Lassú léptekkel bement a hálóba, kinyitotta a
sarokban álló szekrényt, és karján ruhadarabokkal
tért vissza. Apámé volt, utoljára sok évvel azelőtt,
fiatalkoromban láttam a holmiját; apám is fiatalabb
volt, és még kitöltötte a ruháit. Piros szegélyű
acélszürke pulóvert kaptam, egy színehagyott trikót,
khaki színű nadrágot, mely valaha bézs vagy
szürkésbama lehetett, akár a forró gyarmatokon viselt
brit egyenruha, ám sok évtizedes meleg vízben való
mosás után teljesen kifakult. Nem is a színük volt a
lényeg, hanem az, hogy mikor esetlen, ügyefogyott
mozdulatokkal magamra öltöttem apám
ruhadarabjait – anyám ezúttal nem fordított hátat –,
minden úgy állt rajtam, mintha rám öntötték volna.
Pedig apám számára vásárolták legalább húsz évvel
azelőtt. Bár jólesett a száraz, meleg ruha tapintása,
különös érzés volt, hogy egy másik férfi ruhája ilyen
természetességgel simul a testemre.
– Gondoltam – jegyezte meg anyám –, hogy jó lesz
rád.

Aznap még nem ettem semmit. A hajón kihagytam

a zsemléből, dán vajból, zsíros tejből és kávéból álló
reggelit, még egy Kvikklunsj szeletet vagy Freia
tejcsokoládét sem ettem. A meleg, száraz ruha
elbágyasztott, szédültem, mint aki berúgott.
– Nem eszünk valamit? – kérdeztem. – Van itt
valami ennivaló?
– Persze.
– Akkor harapjunk valamit!
 Anyám vetett rám egy pillantást, majd megfordult,
és kinyitotta a hűtőszekrényt. Én a konyhapult feletti
szekrényhez léptem, kistányért és csészéket vettem
elő, mint mikor még engedelmes kicsi fiú voltam, és
segítettem neki. Lesimítottam a terítőt, lehúzogattam
a két szélén, azután az asztal két végébe evőeszközt
tettem ki. Anyám tojásrántottát készített a tűzhelynél,
halkan dünnyögött, dúdolt magában, egy lassú Elvis-
számot: Are you lonesome tonight. Szalonnát pirított,
és kenyeret tett az időtlen idők óta a pulton álló
krómacél pirítóba. A tűzhely fölé szerelt ventilátor
olyan zajt csapott, hogy képtelenség volt beszélgetni.
Nem bántam.
Asztalhoz ültünk, jólesett megpihenni. Lehunytam
a szemem, majd újra kinyitottam – még ez is fárasztó
volt, mintha kartont hajtogatnék. Felemeltem a
csészét, és belekortyoltam a kávéba. Rég nem
kóstoltam ilyen finomat.
Anyám a kezemet nézte. – Mi történt veled? –
kérdezte. Visszatettem a csészét az alátétre, és
szemügyre vettem a jobb kezem. Az ízületeknél
kipirosodott a bőr, és kicsit fel is dagadt.
Megmozgattam a kezem, majd ökölbe szorítottam.
Fájt. Elmagyaráztam, mi történt.
– Jaj, Arvid – sóhajtott –, miért mész bele
ilyesmibe?
 – Én nem kezdeményeztem semmit, ő támadott
rám! Abban a pillanatban döntött, hogy meglátott a
bárpultnál.
_ Nem hinném – felelte anyám.
– Csak jobban tudom. Én voltam ott!
– Efelől nincsen kétségem.
Mikor megittuk a kávét, megkérdeztem tőle:
– Kérsz egy korty calvadost? – Próbáltam
furfangosan mosolyogni, hogy tréfaként is érthesse a
szavaimat, hiszen még csak déli egy óra volt, és
összerezzentem, mikor így válaszolt:
– Köszönöm, jól fog esni. Igyuk meg a teraszon!
– Ilyenkor? De hiszen hideg van!
– Bebugyoláljuk magunkat paplanba – javasolta.
Hát jó. Akkor vigyük a paplant. Felkeltem, majd
serényen felkaptam az asztal végében álló üveget, a
mögöttem lévő konyhakredencből kivettem két
vizespoharat, kimentem a teraszra, a
kempingasztalnál jócskán töltöttem magunknak,
majd visszasiettem. Anyám már készenlétben állt a
két paplannal; az egyiket elvettem tőle,
megpaskoltam, azután kiléptünk a szabadba, és
elhelyezkedtünk a testünk köré csavart takaróval.
Anyám gyapjúkesztyűt húzott; olyan hideg volt,
hogy a kilélegzett levegő páraként gőzölgött elő a
szánkból.
 Anyám rágyújtott, éreztem a megperzselődött
gyapjú szagát. Nem szólt, a poharak érintetlenül
álltak az asztalon, mert nem akartam előbb inni, mint
ő. Előhalásztam a zsebemből a kék dohányzacskót, és
merev ujjakkal sodortam egy cigarettát. Hangtalanul
dohányoztam, és csak meredtem magam elé. Aztán
előrehajoltam, és kinéztem a kertünk és a szomszéd
ház között burjánzó rét felé. Régen lovak meg üszők
legelésztek ott. Kiskoromban gyakran eregettem
sárkányt arrafelé, de mostanra valóságos bozóttá
változott a terület, és a hosszú lábú vadakon kívül
más élőlény számára járhatatlan volt a sűrű, magas
fű. Korábban hemzsegett a rét a nyulaktól,
sündisznóktól, fácánoktól és csibéiktől, akik
novemberre már felcseperedtek. Akadt itt rengeteg
rágcsáló is, sasok köröztek odafenn, a semmiből
előreppenő egerészölyvek, a levegőben szinte
mozdulatlanul szitáló, majd nyílként alázuhanó
sólymok. Esténként baglyok mutatkoztak a
tölgyfákon; némán gubbasztva a halálba kergették
delejes tekintetükkel a kiszemelt áldozatot. Éjjel
nagy zajjal cikáztak a tetőn a fák közül előrontó
nyestek. Minden állat számára jutott eleség bőven.
A csikket elhajítottam a fűre, azután mégiscsak a
poharam után nyúltam, ittam az egészségünkre, bár
anyám mindeddig hozzá sem nyúlt az italához. Ekkor
ő is megemelte a poharát.
– Egészségedre, Arvid – mondta, nagyot kortyolt a
calvadosból, azután köhögött. – A fenébe, micsoda
ereje van! Elsőrangú ital. Gondolj bele, ilyen vén
fejjel iszom először calvadost!

Utána némán üldögéltünk. Anyám sokáig nem

szólt egy szót sem, csak nagyon szabályos
időközönként, zihálva vette a levegőt – a figyelmes
szemlélőnek úgy tűnhetett, mintha összpontosítana a
lélegzésre; beszívta a levegőt, majd kifújta, egész
elálmosodtam tőle. Lehunyt szemmel feküdtünk az
állítható székeken, csak a fejünk látszott ki a paplan
alól, meg a jobb kezünk, amivel a pohár után
nyúltunk. Eszembe jutott, hogy úgy nézhetünk ki,
mint a kilátásban gyönyörködő tüdőbetegek a
hakadali Glitre szanatórium vagy a svájci hegyi
kórház teraszán. Pedig anyámnak és nekem nem a
tüdőnkkel volt baj.
– Jobban vagy? – kérdeztem.
Nem válaszolt.
– Igen – felelte végül.
– Én is.
Hirtelen azt kérdezte: – Emlékszel Öcsire?
Öcsire? Már hogyne emlékeznék rá? Miért
emlegeti őt így? Megijedtem, talán történt valami
Öcsivel, amiről én nem tudok? Nyilván biztonságban
van, odahaza Norvégiában, utolsó inasévét tölti egy
bádogos mellett. Más volt, mint a testvérei. Nem
akart gimnáziumban továbbtanulni, gyűlölte az
iskolát, diszlexiás lévén nem olvasott könyveket.
Nagyon jóban voltunk. Öcsi volt az utolsó a gyerekek
sorában; az idősebbik öcsém már meghalt.
Egyszerre rájöttem, mire céloz anyám. A réten, a
térdig érő fűben jókora bakugrásokkal egy kutya
közeledett. A német juhász az összecsomósodott
száraz fű és tövis alkotta kéreg alatt mozgó állatkát
üldözött. Egyszer láttam egy hasonló módon vadászó
rókát – megütköztem számomra furcsa mozdulatain.
– A kutyára gondolsz? – kérdeztem.
– Igen.

Valahányszor ideutaztunk, a sövény túlsó oldalán

egy Teddy nevű német juhász várta az öcsémet.
Pontosan tudta, mikor érkezünk; megsúgta neki csak
a kutyákra jellemző hatodik érzéke, hogy mikor
érkezik ő. Ilyenkor már reggel erőt vett rajta a
nyugtalanság, toporgott a küszöbön, aztán a
sövénynél várta, hogy saját autónkon vagy taxival
beforduljunk.
Amint kinyílt az autó ajtaja, Teddy átfúrta magát a
sövényen. Öcsire vetette magát, és leteperte a földre.
 Hancúroztak, utána Öcsi felugrott, és berontott a
házba ruhát váltani. Rövidnadrágban, tornacipőben,
sarkában a német juhásszal elfutott a partra, majd
egészen az északra fekvő Strandbyig és vissza –
ugyancsak hosszú utat tettek meg. Két órával később
lógó nyelvvel, boldogan bukkantak fel, levetették
magukat a fűbe, és szorosan egymás mellett fekve
pihegtek. Ez így ment minden nap – Öcsi imádta a
kutyát.
– Ő a legcsinosabb közöttetek – tette hozzá anyám
váratlanul. Igaza lehetett, mégis rosszul esett, hogy
ilyen módon rangsorol bennünket. – Teddy nem
élhetett örökké. Milyen kár!
– Nagy kár – feleltem, és az járt a fejemben, hogy
Öcsi tényleg nagyon jóképű. Egyszer a Karl Johans
gatén megállította egy nő, és azt kérte, a nővére hadd
készíthessen kettejükről egy fényképet. Többen
figyelték a jelenetet, és ő pirulva mesélte el otthon az
esetet. Hanem a teraszon ülve csak azt idéztem fel,
kicsi korunkban hogyan simultunk egymáshoz, és
miként cipeltem őt mindenhova a hónom alatt.
Eszembe jutott testének meleg tömörsége, hogy
milyen határtalan bizalommal fordult hozzám. Pár
szót ismételgetett folyton, köztük az én nevemet,
mintha tudománya eddig terjedne csupán, és én a
világért el nem engedtem volna őt. – Soha nem fog
rendesen megtanulni járni – mondta akkor anyám. –
Tedd már le a földre, az isten szerelmére!
De én nem akartam letenni, ő pedig egyre csak
csimpaszkodott belém.

14

Mindkét pohár kiürült. Anyám nehézkes

mozdulattal felállt, összetekerte a paplant az ölében,
és indult volna be a hálószobába. Szorosan lehunyta,
majd kinyitotta a szemét; felpattantam, és elálltam az
utat:
– Rosszul vagy? – kérdeztem.
– Igen – felelte.
– Tehetek érted valamit? – mire elhárított:
– Majd én gondoskodom magamról. Menj arrébb!
– azzal mellbe lökött.
– De mama – ellenkeztem –, miért nem engeded,
hogy segítsek? Hiszen itt vagyok.
– Kézenfekvőnek tűnik, de nem akarom. És most
már hagyjuk ezt!
Ezzel befejezettnek tekintette az ügyet. Égett a
szemem, tüzelt a lábam, anyám félretolt, bement a
nappaliba, azután a hálóba, becsukta maga mögött az
ajtót, és többé egy nesz sem hallatszott.
 Utánairamodtam, a hálószoba előtt megtorpantam,
és a zárt ajtóra függesztettem a tekintetem.
Megfordultam, belenéztem a fürdőszobaajtó mellett
függő tükörbe; nem tetszett az ábrázatom, a szemem.
Erőt vett rajtam a nyugtalanság. Bevittem a
poharakat, a konyhapultra helyeztem mindkettőt. A
mosogatónál megtöltöttem őket meleg vízzel és
mosogatószerrel, elöblögettem a reggelinél használt
csészéket, csészealjakat meg az összes többi
mosatlant. Mindent alaposan eltörölgettem, s
visszaraktam a polcra. Letöröltem a konyhapultot,
kiráztam a terítőt, azzal kifogytam a tennivalóból.
Anyám olyan hirtelen vonult vissza, hogy kint
felejtette a Borotvaélent. Ez módfelett szokatlan volt
tőle, mégsem kiabált, hogy hozzam utána.
A nagyobbik ablakhoz léptem, félrehúztam a
függönyt, és kinéztem a rétre. Egyetlen állatot vagy
érdekes madarat sem láttam. A felhők takarásában az
alacsonyan járó nap fakó sugarakat szórt a magasra
nőtt, sárga, kiszikkadt fűre, és hosszú árnyékot csalt
ki minden fából és nagyobb bokorból. A rét túlsó
oldalán elterülő tanya főépületének kéménye
bodrozódó füstöt eregetett. A pajta krétafehéren
világított a fakó fényben.
A tanya felé vezető úton egy motorkerékpáros
közeledett. Bukósisakot viselt, bár nem száguldozott.
A napsugár meg-megcsillant a visszapillantó tükrön,
és az apró járgány brummogását tisztán vitte az őszi
levegő, még a mi nappalinkba is behallatszott. A
meleg tűzhelyhez léptem, és tettem bele pár
fahasábot, hogy a tűz ki ne aludjon. Lehajoltam,
felvettem száradó bakancsomat. Hosszú cipőfűzőmet
többször is körbetekertem a bokám körül, majd
kimentem, és megálltam a hideg novemberi
napfényben a nyaraló előtti pázsiton.
Elnéztem a rét fölött. A kémény rendíthetetlenül
eregette magából a füstöt, de a motorbiciklis már
eltűnt. Megfordultam, és a sövény mentén elsétáltam
a Hansen kertjéhez vezető ösvényhez. Mélyen
lehajoltam, és a sövényen vágott résen átevickéltem
a másik oldalra. Körbesétáltam a nyaralót, mely alig
volt nagyobb egy fészernél. Hansent az apró
szerszámoskamra előtt találtam egy fűrészbakra
erősített farmotor fölé görnyedve. Mikor meghallotta
a lépteimet, felegyenesedett, kezében a
franciakulccsal félig hátrafordult, és rám villantotta
különös, ám végtelenül kedves, fogatlan mosolyát.
– Pokolian hasonlítasz apádra! – kiáltott fel, és
hangjától vibrálni kezdett a levegő.
– Tudom – feleltem.
– Különösen ebben az öltözékben. Egy pillanatig
azt hittem, szóval, tudod...
 Értettem, mire céloz, de csak réges-rég elkoptatott
válaszokat tudtam volna adni. Hansen leült a terasz
szélére, ledobta a franciakulcsot – az a kőre esett,
csakis csavarkulcsokra jellemző száraz csilingeléssel
–, beletörölte a kezét egy narancssárga rongyba, amit
aztán a hátsó zsebébe gyűrt.
– Soha nem fogom tudni rendbe tenni ezt az ócska
teknőt – jegyezte meg.
– Mi hibádzik?
– Nem tudom – felelte –, már mindent
megpróbáltam. Egyszerűen nem indul, szóval
valószínűleg eveznem kell majd.
Hansen nem volt atlétatermetű. Kicsit
emlékeztetett Andy Cappre, a képregényfigurára, de
szeretnivaló módon. Szabályos időközönként
angolnacsapdákat helyezett el a folyóban, máskor
meg lepényhalra horgászott. Évek óta egy apró
csónakkal járt ki a vízre, melynek tatjára felszerelte a
motort. Hansen soha semmit nem vett újonnan;
jobban kedvelte az egyszerű szerszámokat, az ősrégi
farmotorokat, és az ütött-kopott robogóját. Szerette
viharvert, másodkézből szerzett, nem túl nagyigényű
szerszámait, melyeket a vasutas kollégáktól szerzett
be. Számára teljesen értelmetlennek tűnt egy új tárgy
megvásárlása. Soha nem volt pénze, és nem hinném,
hogy valaha is jelentőséget tulajdonított volna a földi
javaknak.
– Csak óvatosan a túlzott fizikai munkával –
feleltem. Nem volt valami bölcs válasz, de pusztán
ennyire telt. Egy ideig csöndben voltunk, majd
Hansen megszólalt:
– Arvid barátom, igaz, hogy válófélben vagy?
– Bizony így van.
– A fenébe! Részvétem.
– Hát – feleltem –, azért belehalni nem fogok.
– Volt már rá példa – vélekedett Hansen –, annyit
azért lehet tudni. Hozok magunknak egy-egy sört. –
Nyögve feltápászkodott, az összeeszkábált,
üvegezett verandán át bement a házba – a zsebéből
kikandikáló narancssárga rongy úgy repkedett, akár
egy dühös zászló, egy vasúti jelzőzászló, ami
robbanásveszélyes anyagot vagy forradalmi
gondolatokat szállító vonat jöttét jelzi: Lenin
visszatérőben van genfi száműzetéséből a pétervári
Finladszkij-pályaudvar felé, vigyázat! vigyázat!,
kiabálja Hansen. Persze annyira nem volt idős, hogy
szemtanúja lehetett volna ennek az eseménynek.
Hamar visszajött két sörrel. Az egyik jéghideg üveget
felém kínálta.
– Éljen a nép! Húzd meg jól!
Nagyot kortyoltunk az italból, és Hansen
megjegyezte:
 – Ártani nem árthat.
A teraszon ülve átjárta testemet a szél, és fázott a
kezem. A környező mogyoróbokrok, tölgyek,
nyírfák, füzek és égerek, az ősi szilvafák és más
fafajták csupaszon, lombfosztottan meredtek az
égnek. Fújt az északi szél Skagen és a fenyőerdők
meg a gránit borította, jeges Norvégia felől, ahol
apám épp a jól ismert erdei ösvényeket rótta, mert
nem tudta, mi egyebet kezdhetne magával.
Hansen szívélyes mozdulattal magához intett:
– Gyere, menjünk be a Kristálypalotába, ott
ledobhatjuk a kabátot!
Odabent tényleg meleg volt, a hősugárzó vörösen
világított rostélya mögött, és hullámokban ontotta a
meleget. Helyet foglaltunk a fehér műanyag
székeken, kezünkben a zöld sörösüveggel. A
calvados puskaporként perzselte a gyomromat, így a
korty sör jobban esett, mint valaha bármi más. Mi
lenne, ha elkezdenék inni, akár napi
rendszerességgel, milyen jó lesz majd lehunyni a
szemem, és érezni az alkohol simogatását.
Becsuktam a szemem. A Kristálypalotában meleg
volt, és csönd. Csak a sör pezsgése és a fák felett
köröző sirályok vijjogása hallatszott.
– Az anyád – kezdte Hansen.
– Igen? – kérdeztem várakozva, de nem nyitottam
ki a szemem.
– Beteg – fejezte be a mondatot.
– Tudom. Ezért vagyok itt. – Nem válaszolt, mire
folytattam: – Ezért jöttem. Különben miért lennék itt
ebben az évszakban? Messze van még a nyár.
Nyilván nem azért utaztam idáig, hogy a strandon
süttessem a hasam.
– Nyilván – ismerte el.
Kinyitottam a szemem. A szemközti falon rámás
üvegezett kép lógott: a Christian Radich leeresztett
vitorlákkal siklik a kék óceánon a Biscayai-öbölben,
vagy talán az Északi-tengeren, úton Newcastle felé.
Hansen évekkel ezelőtt, ötvenedik születésnapjára
kapta a képet anyámtól. A kép melletti könyvespolc
zsúfolva volt John Steinbeck-regényekkel – itt
díszelgett az Édentől keletre egy szép, kétkötetes
kiadása, és a sor végén ott állt Erich Maria Remarque
Három bajtárs című regénye. Még tizenéves
koromban olvastam, akárcsak a Hiába futsz című
kötetét. Egy autóversenyzőről szólt, akinek a
szerelmese tüdőbajban szenved; rendszeresen
látogatja őt a svájci Alpokban fekvő Bella Vista
szanatóriumban. Remarque majd minden könyvében
szerepel egy tüdőbajos nő – ami valljuk be, kicsit
fárasztó.
 Kezemben az üveggel feltápászkodtam, a kicsi
könyvespolchoz léptem, és levettem a Három
bajtársat. A díszkötésű könyv borítójára Karl, az
országút ördöge (a gimnáziumi némettankönyv
szerint Karl, das Chaussegespenst) színes képét
tették – Karl volt a három bajtárs közös
versenyautója. A negyedik főszereplő a tüdőbajos
lány volt – akár a négy hőst felvonultató Három
testőrben D'Artagnan.
– Hogy van? – kérdezte Hansen anyámra célozva.
– Elfáradt, és lefeküdt.
– Érthető. Nem bánnád, ha én is követném a
példáját?
– Hogyhogy? – kérdeztem.
– Én is ledőlnék kicsit.
– Beteg vagy?
– Dehogy. Elfáradtam, na meg már nem vagyok
olyan fiatal, mint te.
– Persze, feküdj csak le. – Tettem két lépést az ajtó
felé, azon törtem a fejem, vajon azt akarja-e, hogy
induljak.
– Rendben – felelte Hansen. – Örülök, hogy nem
veszed rossz néven. – Felállt, aztán egy hajtásra
megitta a maradék sört. – Ha akarod, maradj idebent,
és bármikor szívesen látlak – tette hozzá, majd eltűnt
a Kristálypalota mögötti hálószobában, zsebében a
forradalmi lázban égő ronggyal.
Bármikor szívesen látlak. Tanácstalanul
ácsorogtam, nem tudtam, elinduljak-e, vagy
beleolvassak a Három bajtársba. De a verandán
mintha elfogyott volna a levegő, nyomasztó volt a
hőség, és valami hibádzott a könyvvel. Mintha a
bolondját járatták volna velem.
Még mindig az üveget szorongatva kisiettem a
Kristálypalotából. Akár haza is utazhatok,
gondoltam, senkinek nem hiányoznék.
Átvágtam a keskeny teraszon, melyet Hansen maga
épített, elhagytam a fűrészbakot, és mikor megálltam,
hogy visszanézzek, egy fácánon akadt meg a
szemem. Mozdulatlanul állt egy csupasz bokor
csíkokra szabdalt árnyékában, feltűnően hosszú
farktollai az út felé mutattak. A madár barna, zöld és
piros színekben tündökölt, és fenyegető némaság
lengte körül. Csak piros tollakba ágyazott fényes
szeme követte minden mozdulatomat, és ez
megijesztett.
– A pokolba – átkozódtam hangosan. – Ez jel – és
miközben visszamásztam a sövényen át a saját
kertünkbe, égő pontként fúródott hátamba a madár
tekintete.
 15

Egy szombati napon, valamivel éjfél előtt sétáltam

a belváros irányába; aznap ünnepeltük anyám
ötvenedik születésnapját, és elhatároztam, a
szüleimtől gyalog megyek egészen a Carl Berner
térig. Metróval akár negyedóra alatt is otthon
lehettem volna, de muszáj volt kiszellőztetnem a
fejemet.
Hosszú volt az út a Carl Berner térig, csak az utcai
lámpák néhol narancssárga, máshol hasító kék fénye
világított a sötét éjszakában.
Akkor már sok éve jártam ezen az úton, igaz,
mielőtt elköltöztem volna otthonról, majdnem
mindig az ellenkező irányba, a külváros felé
igyekeztem. Szerettem bekerülni a közlekedés
vérkeringésébe – mindig a jobb oldalon mentem, az
ellenkező oldalon úgy képzeltem, minden autós
engem bámul, némelyikük talán még le is tekeri az
ablakot, mutogat rám, abban a hitben, hogy az egész
világon egyedül az én életem halad rossz irányba.
Ekkor már három éve nem a szüleimmel éltem. Az
anyám ötvenedik születésnapja alkalmából rendezett
ünnepség után hazafelé, Oslo belső kerületei felé
tartottam: elhagytam Årvollt, majd a Sinsen-
csomópontot, Torshovdalent, és a jobb kéz felé eső
utca végén komoran szürkéllő Rosenhoff-iskolát. A
gimnázium előtt két évig jártam oda. Az épület egy
18. századi börtönre emlékeztetett, például a párizsi
Bastille-ra; a falai között eltöltött években bizony
nem sok örömem telt. Most azonban magam mögé
utasítottam az iskolaévek emlékét, és folytattam utam
a Carl Berner tér felé vezető hosszú, lejtős szakaszon.
Mikor végre megérkeztem, rácsodálkoztam a térre
– ez akkoriban gyakran megesett velem. Milyen szép,
mint egy kerek nap, és a szerteágazó utcák akár a
napsugarak. Ilyen lehetett egy nagyvárosi tér a két
háború között, például az Emil és a detektívek
Berlinjében, Zürichben, Baselben vagy Budapesten –
ahol a buszsávok és a villamossínek macskakőbe
ágyazott fényes, kanyargó acélpályái gondosan
megtervezett rendszert követve keresztezték
egymást, és magasan az emberek feje felett sudár,
fényes fémoszlopok továbbították a rézsútosan
egymással szemben álló épületek felé a kábelek
sokaságát. Szinte összefüggő hálót alkottak, mely azt
a benyomást keltette, hogy az esőt sem engedi át.
A Carl Berner tér különálló világ volt; nyugat felé
a fejedelmi Christian Michelsen sugárút torkollott
bele, amelynek mindkét oldalát nyílegyenes, pompás
hársfasor övezte – a fák akkor éppen meztelenül
ágaskodtak a szürke éjszakában. Kelet felé a
Grenseveien kapaszkodott hegynek fel, majd eltűnt a
metrómegálló mögött. A Grenseveien Carl Berner
térre néző épületeinek homlokzatán, majd a sarkon
túl a Finnmarkgatában neonreklámok virítottak,
akárcsak a tér túlsó felén a benzinkútnál, és jobbra
vagy balra, attól függően, melyik irányból közeledett
az ember, állt a Ringen mozi. A Trondhjemsveien
felé eső bejárata fölött piros neoncsövek világítottak.
A Ringen mozi mellett könyvkereskedés működött,
ám a vetítés végén a még káprázó szemű közönség a
Tromsøgatára nyíló kijáraton özönlött ki, épp
szemben a Bergersen cukrászdával.
Mire átvágtam a téren, már kezdtem összeszedni
magam, nem forgott velem a világ. Későre járt,
örvénylő sötét vett körül; az északi szélben
kavarogva szállingóztak a hópelyhek. A belváros felé
vivő sávokon ritkás volt a forgalom, így a széles utca
közepén sétáltam a villamossíneken, lépteim
kopogtak a burkolatkövön; enyém volt a tér, ez volt
az én nagyvárosi terem: a háború előtt az egyetlen
Vörös Tér a folyó keleti oldalán. Később a hetvenes
években is ezen a néven emlegették, mert az általános
vélekedés szerint a jelzőlámpák nagyrészt pirosan
világítottak.

A lépcsőházba belépve a földszinten megütötte

orromat a Zalo mosogatószer friss illata. Felmentem
az első emeletre, és kulcsomat megfordítottam a
zárban. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót,
csak a zár halk kattanása hallatszott.
Egyből éreztem, hogy ő is odabent van: a tudattól
hullámzott, remegett a gyomrom. Hogy minél tovább
tartson ez az érzés, cipőmet levéve egyenesen a
konyhába mentem, nem köszöntem, nem közeledtem
a résnyire tárt, nappaliba nyíló ajtó felé, mely mögött
a könyvespolc takarásában a heverő állt.
Kapott kulcsot a lakáshoz. Jöhetett-mehetett, ahogy
kedve tartotta. Előfordult, hogy itt írt házi feladatot,
vagy kora reggel, iskolakezdés előtt érkezett, és
együtt reggeliztünk. A családja elől hozzám
menekült, nálam sírta ki magát a nehéz utazás miatt
– iskolába menet Økern állomáson mindig leszállt,
hányt egyet a várófülke mögött, majd Haslénél is
lekergette a hányinger. Mikor nálam aludt, és reggel
együtt sétáltunk le a Carl Berner téri
villamosmegállóba, majd elkísértem az iskolába, a
Deichman-könyvtár mögött álló oszlopsornál lett
rosszul. A bérházuk közvetlenül a metrómegálló
mellett állt; egy alkalommal ott vártam rá, és az
ablakon át láttam, ahogy az anyja megpofozza, mert
rossz kabátot vett fel. A bátyja kék konfirmációs
zakója volt rajta, épp moziba készült velem – a Klute
című filmet, főszerepben Jane Fondával és Donald
Sutherlanddel, ismét műsorra tűzték a Frogner
moziban. Én már láttam egyszer, de ő még nem.
Kulcsomat hangtalanul a konyhapultra tettem,
majd továbbra is zajtalanul elővettem egy üveg
narancslevet a hűtőből, töltöttem magamnak, és
leültem. Az asztalon Victor Hugo Nyomorultak című
regénye feküdt – már végeztem az első kötettel, és
jócskán benne voltam a másodikban.
Kortyoltam egyet, és visszafelé lapozgattam, hogy
felidézzem, hol hagytam el a történetet aznap reggel.
Szombat volt, és ágyban fekve, paplan alatt, a
könyvet a párnán megtámasztva olvastam majdnem
déli fél tizenkettőig. Szokatlan volt ez, de égtem a
vágytól, hogy minél több oldalon átrágjam magam,
mielőtt elkezdődik a nap, és kénytelen leszek metróra
szállni és hat megállót utazni Groruddalenig, hogy
részt vegyek az anyám ötvenedik születésnapjára
rendezett összejövetelen.
Levetkőztem a konyhában, ruhadarabjaimat egy
széktámlára akasztottam, azután kimentem az apró
fürdőszobába, és az ünnepséget az egész estével
egyetemben leöblítettem magamról. Fogat mostam,
majd mezítláb beosontam a sötét nappaliba a
könyvespolc takarásában álló heverőhöz,
megkerülve a könyvhalmokkal elborított íróasztalt. A
falon függő Mao-képet nem láttam a sötétben. Óvatos
mozdulatokkal befeküdtem a paplan alá. A heverő túl
keskeny volt kettőnk számára, de nem is volt
szükségünk sok helyre. Reméltem, hogy ölelésemben
tovább alszik majd, és csak hajnalban ébred fel arra,
hogy időközben megérkeztem. Ám ő átmelegedett,
az én testem viszont lehűlt, így azonmód felébredt, és
felém fordult:
– Te vagy az?
– Persze, hogy én.
– Biztos?
– Hagyd abba, mindjárt féltékeny leszek.
– Tényleg?
– Igen – feleltem.
– Akkor jó.
– Mert csak mi ketten vagyunk – mondtam –,
ketten a világ ellen.
– Igaz – válaszolta –, te meg én, te meg én, meg a
pártod. Hamarosan én is belépek.
– Így van. De egyelőre még túl fiatal vagy.
– Lehet. Bár nem érzem magam annak.
– Tudom jól – bólintottam –, bizonyos értelemben
idősebb vagy a korodnál. – Pedig fiatalabb volt nálam
több évvel, és én is fiatal voltam. Megfordultam, és
addig dörzsöltem a tenyerem, míg fel nem
melegítettem.
 – Na, gyere – suttogtam, azzal megérintettem
egészen különleges módon, ő pedig mozdulatlan
maradt.
– Ez pokolian jólesett – suttogta végül. Ez a
bizonyos simogatás csak kettőnké volt, ketten
tudtunk róla, senki más; akkoriban persze még sok
mindenről fogalmunk sem lehetett.
– Figyelj csak, erre most nincs időnk – ellenkezett.
(Ez pokolian jólesett.) – Hol tartasz a könyvben?
– Amióta utoljára voltál itt, jócskán haladtam.
– De jó! – ujjongott, azzal hanyatt fordultunk, váll
váll mellett, kéz a kézben feküdtünk, tekintetünket a
mennyezetre függesztve, bár a vaksötét éjszakában
nem láttuk a plafont. Épphogy elfértünk, ő szorosan
a fal mellett feküdt, nekem a bal lábam lelógott az
ágyról. Folytattam a mesélést nagyjából onnan, ahol
abbahagytuk, mikor utoljára feküdtünk így egymás
mellett. Akkor azért szakítottuk félbe a történetet,
mert nem tudtam, mi következik; nógatott, hogy
olvassak gyorsabban, sokkal jobban esett neki
hallgatni engem, mint olvasni a könyvet; ilyenkor
maga előtt látta a történteket, nem úgy, mint nappal.
Siettem az olvasással, amennyire tőlem tellett.
Szokás szerint összebújtunk, és meséltem neki Jean
Valjeanról, akit akasztófára ítéltek, mert kenyeret
lopott. Ám egy tűzeset során sikerült elmenekülnie;
szabad volt, nevet és identitást változtatott, és új
emberként egészen a polgármesterségig vitte. Ám
másodszorra is menekülni kényszerült, mert a
gyűlöletes, kitartó kopóként szimatoló Javert rendőr
felügyelő felismerte őt.
Aznap éjjel az 1832-ben játszódó eseményekről
meséltem neki: Jean Valjean a párizsi
katakombákban, a csatornarendszerben menekült
botladozva, miközben hátán cipelte az eszméletlen
Mariust. Marius diákfelkelő volt, és Jean Valjean
imádott örökbe fogadott lányának, Cosette-nek a
szerelme. Fejük felett, az utcákon tombolt a
forradalom, a negyedik társadalmi osztály harcba
szállt. Az elnyomottakon volt a sor, le peuple
feltámadt, a nép küzdött, a csőcselék, a hozzánk
hasonló emberek, olyanok voltak, mint mi, azaz mi
szerettünk volna hasonlítani hozzájuk. A csőcselék
barikádokat épített a házak között a szűk utcákban,
még a sugárutak előtti időkben; a széles sugárutak
később épültek, és itt már képtelenség volt háztól
házig érő barikádot építeni, viszont kényelmesen
elfért a széles hadoszlopokban masírozó hadsereg,
hogy csírájában elfojtson minden zendülésre tett
kísérletet – hiszen ez lenne a sugárút lényege.
A gyerekekkel ellentétben, akik elszenderednek
esti mese közben, a lány éber maradt, kék szeme
világított a sötétben, szája mohó volt, keze meleget
sugárzott.
– Jean Valjean erős férfi volt, mégis milyen nehéz
lehetett neki Mariust cipelni a csatornában! –
jegyezte meg.
– Az biztos. Nekem soha nem sikerült volna –
feleltem.
– Miért mondod ezt? Te is elég erős vagy.
– Gondolod?
– Nem gondolom, hanem tudom. – Tetszett, ahogy
ezt mondta.
Mire befejeztem az aznapi, vagy aznap esti, vagy,
ha úgy tetszik, aznap éjjeli részletet, fáradt voltam, és
elcsigázott.
– Nem eszünk valamit? – kérdezte.
– Inkább aludnék, ha nem baj. Halálosan
kifárasztott az ünnepség.
– Nem mesélsz róla? Tetszett anyádnak az
ajándék?
– Nem – válaszoltam.
Nem is vettem neki semmit. Írtam ugyan egy
beszédet, de mire rám került volna a sor, alaposan
berúgtam.
– Értem. Rendben, aludj csak, de nekem muszáj
ennem valamit. Furcsa, de megéhezem, ha téged
hallgatlak.
 – Egyél csak.
– Te meg aludj – felelte, megsimogatta az arcomat,
majd átmászott rajtam, és mielőtt még ez a szőke,
törékeny, fiatal kicsi lány lekászálódott volna a
sötétben a heverőről, mély álomba zuhantam.

16

Aznap reggel ágyban maradtam, és Victor Hugót

olvastam egészen addig, míg már nem lehetett
szégyenkezés nélkül tovább lustálkodni – ekkor
felkeltem, lezuhanyoztam, és azonmód vizesen,
mezítláb kimentem a konyhába, és az asztal felett
állva tanulmányoztam papírra vetett beszédemet.
Korábban már több alkalommal végigolvastam.
Ajándék helyett írtam, az az ötletem támadt, hogy
békejobbot nyújtok anyám felé, és a szándékom
komoly volt. A Rio Grandéról akartam beszélni, a
hatalmas, földrészeket és kultúrákat kettészelő
folyóról, mely olyan széles, hogy igazi
megpróbáltatás elvergődni az amerikai partról
Mexikóba – talán csak egy kétségbeesetten menekülő
útonállónak sikerülhet. Így hát nem csoda, hogy a
folyó két partján állva anyám meg én nem hallottuk
egymás kiáltását.
 – Rio Grande a folyó neve ugyebár, írtam. – A Rio
Grande annyit tesz, mint nagy, hatalmas, óriási,
folytattam, és tudod mama, van egy jó hírem: a folyó
kiszáradt! Valódi csoda ez, a szakértők döbbenten
állnak előtte. Csak pár apró kis ér maradt, így most
már könnyűszerrel át lehet jutni a szemközti partra,
ráadásul elmaradtak az őszi, nyári és tavaszi esőzések
– mondtam volna nevetve –, így hát nincs még késő,
egyikünk átszeli a folyómedret, vagy találkozunk
félúton, és épphogy csak nedves lesz a lábunk, annyi
baj legyen! – így hangzott a két A4-es papírra leírt
beszéd egy része.
Kirámoltam a szekrényből az összes ruhámat, és a
földre terítettem minden darabot. Meglepően kevés
holmim gyűlt össze, de hát anyám ötvenedik
születésnapi ünnepségére csak nem mehettem örökké
hordott, elnyűtt katonai kabátomban. A sötét
tweedzakóra esett a választásom – anyámtól kaptam,
hogy fel tudjak öltözni rendesen apám egyik
fivérének a temetésére. Ő volt az a nagybátyám, aki
Groruddalenbe való menekülésünk után a vålerengai
lakásban maradt. A négy fal között áporodott
agglegényszag terjengett, hétről hétre, évről évre
mindig ugyanaz a pár fogás került az asztalra,
ugyanazt a kávét itta, mindig ugyanolyan cipőpasztát
és mosogatószert használt, hajszálra egyforma
alsónadrágokat és atlétákat vett magának, épp annyit,
amennyire egyetlen embernek szüksége van, és a
középső fiókban tartotta őket. A felső fiókban mindig
ugyanolyan márkájú avas, töredezett, megfehéredett
csokoládét tartott, míg a legalsó fiókban szépen
összehajtogatott barna zoknik lapultak – utóbbiakat
az Üdvhadsereg üzletének éves kiárusításán szerezte
be. Ott élt egészen addig, míg meg nem halt a
félhomályban úszó nappali kanapéján, a rengeteg
bútor között, ahova a leeresztett, krémsárga rolón át
csak pár hajszálvékony fénysugár tévedt be. A
temetése óta eltelt két év során egyszer sem viseltem
a zakót.
A vállfán lógó tweedzakót a vécéajtóra
akasztottam, négyrét hajtottam a két papírlapot és
becsúsztattam a belső zsebbe, majd zokniban
kimentem a lépcsőházba, leballagtam a földszinti
postaládához és felhoztam a könyvklub barna
kartonba csomagolt küldeményét, azt hiszem, Ernest
Hemingway Akiért a harang szól című regényének
első kötete volt. A csomaggal együtt felvittem a két
újságot és a 170 koronás lakbérre kiállított zöld
csekket.

Szombati nap volt. A Carl Berner téren metróra

szálltam, pár megállót mentem csak; elhagytuk
Hasle. Økern és Risløkka állomásokat. Elhaladtunk a
Siemens magas, vörös épülete előtt, majd következett
jobb kéz felé a völgyben húzódó Østre Akervei és a
szintén jobb oldali vasúti sínpár, aztán az alnabrui
rendező pályaudvar mellett is elrobogtunk – itt
párhuzamos sávokban tehervagonok görögnek
lomhán a fényes síneken, vagy különös némaságba
burkolózva, elmerülve önmagukban vártak a sorukra.
A nap még mindig a nyugat felőli hegygerinc fölött
vesztegelt, de idelent a völgyben már sötétedett – a
legkomiszabb évszakban jártunk, állandóan sötét
volt, és zuhogott. A rendező pályaudvar felett
gomolygó felhőkből vattaállagú fény áradt a
mesterséges világításra, de a sínek között már alig
lehetett kivenni valamit.
Amíg Veitvet közelében éltem, a nyitott ablakon át
éjszakánként behallatszott a tehervagonok
zakatolása, az acélkerekek nyüszítése és a
fékcsikorgás elnyújtott, jajongó dallama. Majd egy
kattanással összekapcsolódtak a vagonok. Akkoriban
úgy képzeltem, kéz a kézben, vállt vállhoz vetve
állnak; hangjuk vigasztalóan hatott a néma sötétben.
Veitvet állomás előtt az ajtóhoz léptem. Ott szembe
találkoztam egy távoli ismerősömmel, akivel a
köszönésen kívül nem sok szót váltottam az évek
során. A fia egy osztályba járt az öcsémmel – azzal a
testvéremmel, aki utánam következett, nem a
legfiatalabbal. Köszöntöttük egymást.
– Szervusz – mondta.
– Jó napot – válaszoltam.
– Elköltöztél, ugye? – kérdezte, mire én igennel
válaszoltam. – Itt szállsz le, nem, ezen az állomáson?
Erre bólogattam. A szerelvény megállt, kinyíltak az
ajtók. A férfi leszállt, ám én odabent maradtam,
kapaszkodtam a rúdba, míg be nem csukódtak az
ajtók. Az ismerősöm megtorpant odakint,
visszafordult, és csodálkozva meredt rám az ajtó
üvegén keresztül. Hirtelen felemelkedett az ökle,
dörömbölni kezdett az ajtón, és valamit kiabált, de
nem tudtam kivenni, mit. Arca megfeszült, eltorzult,
valamilyen okból irtózatos haragra gerjedt.
Számat az üveghez nyomtam, és halkan, jól
kivehető szájmozgással annyit mondtam:
– Menj a pokolba, te idióta! – és arra gondoltam, a
francba, valami egyértelmű jel kellene! Felemeltem a
kezem, és olyan mozdulatot tettem vele, mely
ékesebben beszélt minden szónál.
A férfi keze még mindig az ajtón volt, mikor a
metró elindult. Ekkor leengedte a karját, én pedig
visszaültem, és lüktető halántékkal, elszorult
lélegzettel mentem még négy megállót Grorudig. Ott
leszálltam, felcaplattam a lépcsőn, és odafent
megálltam. Keletre, a hátam mögött a Narvesen-
kioszk állt, nyugat felé a sínek terültek el. Sodortam
egy cigarettát, és addig szívtam, míg a körmömre
nem égett, után visszafordultam, és ahhoz a
vágányhoz siettem ahol az ellenkező irányba tartó
szerelvények állnak meg. Megvártam a következő
vonatot, mely menetrend szerint, öt perccel később
futott be. Pontosan érkezett; felszálltam. Nem ültem
le, hanem görcsösen kapaszkodtam a rúdba, és
szétvetettem a lábam, mintha nem is metrón, hanem
hajón utaznék, mely magasan lovagol a hullámok
hátán, majd hirtelen hullámvölgybe zuhan,
hánykolódik az Északi-tenger tajtékzó habjai között
a mostoha időben. Ezúttal leszálltam Veitvet
állomáson.
Lementem a lépcsőn, és a tekepálya mögötti
kijáraton át hagytam el az állomást – a tekepálya
bejáratánál a jól ismert alakok lézengtek,
cigarettáztak, ki tudja, mi mindent kevertek a
dohányba, és rengeteg értelmetlen sületlenséget
hordtak össze. Egyesek toldozott-foldozott afgán
szőrmekabátban álldogáltak, melyet fázósan húztak
össze magukon a csípős hidegben.

Hirtelen nevetségesnek éreztem, hogy csupán

családunk öt tagja előtt mondjam el a beszédemet –
túl átlátszónak, túl intimnek tűnt a helyzet. A
szüleimnek nem voltak barátai. Gyerekkoromban
kizárólag családtagok jöttek hozzánk látogatóba:
nagynénik, nagybácsik, a nagyapám Vålerengából –
hétvégenként baptista prédikátorként
tevékenykedett, hétköznap a cipőgyárban dolgozott,
míg nyugdíjba nem ment, és végül ugyanabban az
évben, ugyanazon a héten halt meg, mint VII.
Haakon király. Arra sem volt példa, hogy anyám
vagy apám este elment volna otthonról és későn jött
volna haza, mert barátokkal találkoztak egy
kávézóban, moziban, esetleg vendégségben jártak.
Sok embert ismerhettek olyan kerületekből, mint
Lambertseter, Bøler vagy Oppsal, ha számításba
vesszük munkájukat és társadalmi helyzetüket. De
nem jártak el, amennyire én tudtam, nem voltak
barátaik. Nagy ritkán Nesben lakó nagynéném vagy
apám fivérei jöttek el hozzánk házastársaikkal.
Anyám Koppenhágában élő gyermektelen húga
minden második karácsony alkalmával látogatott
meg minket, és adta az előkelőt. Autóimportőr férje
rettegett tulajdonosa volt egy szupernyolcas
kamerának, mellyel mindenféle felvételeket
készített. Puritánabb körülmények között élő,
munkában megkérgesedett tenyerű nagyszüleim is
betoppantak időnként. Mindig komppal érkeztek, a
hajuk és öltözékük szürke volt. Különös, porszínű,
szélfútta magányban ácsorogtak a rakparton, várták
apámat, aki taxival jött értük, ami akkoriban
ritkaságszámba ment. Néha én is elkísértem –
nagyszüleim egészen aprónak tűntek hatalmas
bőröndjeik mellett.

Lebaktattam a meredek lejtőn, elhagytam a szép

piros telefonfülkét. Gyerekként kék sapkánkat a
szemünkbe húzva, életünket is kockára téve,
szánkóval száguldoztunk errefelé. Egy letűnt korban
történt, melyet elmosott az idő folyama. Átvágtam a
Rådyrveienre vezető kanyarulaton, majd a sorházak
következtek, a kockaköves út, és végül beléptem a
házunkba. Az előszobai tapéta mintája nem változott,
a tükör is ugyanaz volt, akárcsak a kalaptartó polc,
amelyen, amióta az eszemet tudom, rég elfeledett
tárgyakat, ottfelejtett kesztyűket és sálakat tartalmazó
dobozokat tároltunk. Az ajtócsapódást elnyelte a
kavargó hangzavar. A bal kéz felé nyíló kicsi
konyhában nyüzsgött mindkét országból ideérkezett
rengeteg rokon, akadtak itt városiak és falusiak
egyaránt. Az asztal és a tűzhely között álldogáltak, és
még a konyhapulton es a mosogató két oldalán is
ültek. A nappali tele volt a mi sorunkon és a távolabbi
épületekben lakó szomszédokkal, a lépcsőn, akár a
galambdúcban a madarak, úgy gubbasztottak a
számomra ismeretlen emberek Mindenki poharat
tartott a kezében, cigarettázott, beszélgetett, minden
sarokból nevetés csendült fel. A régi Selvaag ház
túlcsordult saját falain.

Koppenhágai nagynéném töltött nekem. Továbbra

is bágyadtan felsőbbrendűnek mutatkozott, vonzó
volt fényes, testhezálló ruhájában, bár már elmúlt
negyvenéves, és szeretett a pohár fenekére nézni.
Soha nem bírtam öt különösebben, mellette
tökkelütöttnek tűntünk valamennyien.
A poharamban pezsgő volt – fel nem foghattam,
ugyan honnan szerezték rá a pénzt, mindenesetre egy
hajtásra kiittam, es új poharat vettem a tálalón álló
tálcáról. Mikor nem sokkal később asztalhoz ültünk,
mindenki a névkártyával kijelölt helyére, már a
harmadik poharat ürítettem ki.
Egyik szomszédunk felállt, és üdvözölte a
jelenlévőket. Valamilyen okból kifolyólag mindig
Arvarsnak hívott, csupa szeretetből, nem volt ellene
kifogásom, hiszen kedveltük egymást, legyek hát
Arvars, ha ez neki örömet okoz. Teherautó-sofőr volt,
és leküzdhetetlen szenvedélyt érzett az ügetőlovak
iránt – tartott egy lovat, mielőtt ideköltözött. Anyám
és apám nevében köszöntött mindenkit az anyám
ötvenedik születésnapja alkalmából rendezett
ünnepségen. Anyámat nagyon szereti, folytatta,
közülünk való, és mégis más, talán épp ezért örvend
ekkora népszerűségnek. Mást mond, mint amihez a
fülünk szokva van – a szomszédunk így fejezte ki
magát, más dolgokról beszél, biztosan azért, mert
dán, és rengeteg könyvet olvasott. Istennek legyen
hála érte, fűzte tovább a derűs férfi, mert néha bizony
ugyancsak egyhangú beszélgetések folynak vacsora
után a lépcsők előtt, ugyanazokról az unalomig
ismert témákról, ne is tagadjuk. Ilyenkor jólesik
eldiskurálni anyámmal, aki odakint üldögél Carlton
cigarettát szívva, arcán titokzatos mosollyal, jó
hallgatni csodálatosan sötét nevetését. Ráadásul nem
derogál neki tanácsokkal ellátni őt az ördöngös
szeszfőző készülékkel kapcsolatosan, melyet a
konyhai mosogató mellett tart, illetve időnként
odalent a pincében, a közös mosókonyhában álló régi
kádban, ahol évente háromszor működésbe jön, nagy
habzással és szörcsögéssel. Fogalma sincs róla,
honnan vette ezt a tudást, talán egy vastag, idegen
nyelven írott könyvből. Az L alakú asztalnál ülő
társaság nevetett, én is hahotáztam teli torokból.
Anyám egyáltalán nem pirult el, csak ült, arcán
mosollyal, kezét ölében tartva a férje, azaz apám
oldalán, aki kissé szégyenlősen mosolygott a fal felé.
 Ilyen beszédet tartott szomszédunk, aki Arvarsnak
nevezett, és akit annyira kedveltem. Soha ezelőtt és
ezután nem hallottam őt így beszélni; szellemes volt,
szórakoztató, csak úgy sziporkázott, és a közönség
díjazta őt. Hangos nevetés hullámzott az asztal körül,
mikor aztán befejezésül elmondott egy viccet, amely
semmilyen módon nem kapcsolódott az
elhangzottakhoz, és amelyet már vagy huszonötször
hallottunk – a lappról és a lapról, ami azt illeti,
meglehetősen trágár vicc volt; „Mi áll a lapon? És a
lappon?” –, poharát a mennyezet felé emelte, és ivott
anyám egészségére. Mindannyian megemeltük a
poharunkat, majd kiittuk, ebben én vittem a prímet.
Más szónok nem lépett a helyébe – nem is várta
senki, ráadásul a beszédek közben gyakori a kínos
feszengés. Így amikor felemelkedtem az asztal és a
fal közötti keskeny résben, és késemmel
megkocogtattam kiürült poharamat, mindenki
meglepődve, arcán óvatos mosollyal fordult felém.
Tartottak attól, mi következhet. Jól tudták
valamennyien, hogy már nem tanulok a Carl Berner
térhez közel eső, Dælenenggata és a Gøteborggata
sarkán álló iskolában. Anyám akarta, hogy ott
tanuljak tovább, jóformán betuszkolt az
intézménybe, mert legszívesebben ő maga is
beiratkozott volna oda. A dán és norvég rokonságot
meg a sorunkon valamennyi szomszédot lázba hozta,
hogy kommunista vagyok, azaz maoista, amiről
eddig csak a tévében hallottak, és hogy a
munkásosztály tagja akarok lenni – pedig hát oda
tartozom! Az ő szemükben annak lett volna értelme,
ha el akartam volna szakadni a munkásosztálytól. Ez
esetben büszkén vállon veregettek volna, amiért
sikerült felkapaszkodnom. Jót akartak nekem, hiszen
szerettek, miképp én is szerettem őket.
Mielőtt egy hang is kilőtt volna a torkomon,
rádöbbentem, hogy részeg vagyok. Aznap nem ettem
még semmit, nem volt étvágyam, vagy egyszerűen
megfeledkeztem az evésről, éhgyomorra hajtottam
fel három pohár pezsgőt és egy pohár bort. Mikor
felálltam, dühöngő orkán tombolt a fejemben, az
agyamat tavaszi áradás és habzó hullámzás öntötte el.
Tettem egy lépést oldalra, egy ünneplőben feszítő
gazdálkodó székének ütköztem. Istálló- és tejszagot
árasztott, biztos voltam benne, hogy egyik
nagybátyám az, mert nem először láttam. Semmi
kifogásom nem volt a szaga ellen, épp ellenkezőleg,
a gyerekkorra emlékeztetett, nem a sajátomra, hanem
valaki máséra. Nem elég, hogy berúgtam, ráadásul
még a leírt beszédet is a kabátzsebemben felejtettem,
a kabátom viszont a többiekével együtt az
előszobában lógott. Olyan hőség uralkodott a
lakásban, hogy mindenki nekivetkőzött. Most már
képtelenség lett volna kikecmeregni az előszobába a
papírokért, mert túl szűkösen voltunk. Kínos lett
volna ennyi embert felállítani, meg már egyébként is
szót kértem.
Halványan rémlett, hogy a Rio Grandéról akartam
beszélni, de hogy pontosan mit akartam mondani, mi
volt a jelentősége a folyónak, arra nem sikerült
rájönnöm. Így hát feladtam. Éreztem, hogy a
számban tótágast állnak a mássalhangzók, és
képtelen lennék akár egy hangot is kiejteni. Anyám
nyugodtan, majdhogynem álmodozó arckifejezéssel
nézett rám, mint akinek elkalandozott a figyelme, és
várt. Apám – nem egyedüliként – a szemközti falat
bámulta.
Óvatosan megkapaszkodtam a mellettem ülő férfi
székében. Émelyegtem. Még egy szót sem szóltam,
de már pihenőre volt szükségem. Tekintetemmel a
poharamat kerestem, hogy a számhoz emeljem, de
nem találtam – különben is üres volt. A mellettem ülő
gazdálkodó nagybácsi látta, hogy az asztalon
matatok, ezért a legközelebbi üvegből jókora adag
bort töltött nekem, majd a poharat kezembe nyomta.
Lenéztem rá, mire bólintott, és halványan
elmosolyodott. Viszonoztam a biccentést, kedves egy
bácsi volt, a legrendesebb valamennyi nagybátyám
közül. Nagyot kortyoltam, azután a poharat
visszatettem az asztalra. Kinyitottam a számat, és
álldogáltam így egy darabig, aztán becsuktam. Egy
pisszenés sem hallatszott, nem csörömpölt egyetlen
pohár, kés vagy villa sem. Próbáltam összpontosítani,
de már lerítt rólam, hogy részeg vagyok. Tekintetem
lesiklott a tányéromra, kézfejemmel megdörzsöltem
a szemem, akárcsak kiskoromban, vége már a
napnak, jó éjszakát kívánunk.
– Mondani akartál valamit, Arvid? – érdeklődött
anyám csodálkozva. Pontosan tudtam, milyen arcot
vág most.
– Azt hiszem, mégsem – válaszoltam. – Semmi
nem jut eszembe veled kapcsolatban. Semmi.
– Talán nem is baj – felelte.
Felemeltem a tekintetem, és pillantásom az asztal
végén ülő bátyámra esett. Dühösen meredt rám. Az
idő talán megérett a távozásra, de nem tudtam, bírok-
e járni. Ittam még egy kortyot, megkapaszkodtam a
gazda bácsi vállában, aztán visszaereszkedtem a
székemre. Elfogadta felé nyújtott kezemet, és olyan
erősen rázta meg, mint a parasztemberek általában.
– Sajnálom – suttogtam. – Ezt elrontottam.
– Úgy bizony. De legközelebb majd jobban sikerül.
– Megfordultam, és a szemébe néztem. Hirtelen nem
rémlett, mikor is láttam őt utoljára, vagy láttam-e
valaha.
– A nagybátyám vagy, ugye? – kérdeztem.
– Nem, de nem tesz semmit.

Még maradtam egy ideig, de az este fennmaradó

részéről nincsenek emlékeim. Nem tudom, szóltam-e
valakihez, vagy nekem mondott-e valaki valamit –
tekintettel a történtekre, egyáltalán nem biztos, hogy
akadt beszélgetőpartnerem. Mikor végre felfogtam,
hogy elérkezett az indulás ideje, a konyhai órán már
jócskán elmúlt tizenegy. Erre tisztán emlékszem.
Az előszobában megkerestem a tweedzakót,
melynek zsebében ott lapult a beszéd, kinyitottam az
ajtót, és kiléptem a szabadba, a metszően hideg
levegőre. Végigsiettem a kockakővel burkolt úton, és
ott helyben úgy döntöttem, gyalogszerrel megyek
vissza a Carl Berner térre.

17

A tenger felől fújó szél az arcomba vágott, és

megkergette az odafent úszó felhőket. Apám
pulóvere alatt fázott a hátam. Háttal álltam a
sövénynek és Hansen kicsi házának; Ingerre
gondoltam, akivel a sövény mögött csókolóztam.
Emlékszem a szája ízére, különös volt, de tetszett,
viszont arról fogalmam nem volt mi legyen a
következő lépés. Tizenhárom éves voltam, ő pedig
tizennégy, az ő fészerpadlásukon heverésztünk, és
Nick Carter-könyveket olvastunk. Nick a nappali
ablakánál cigarettázott. Megfordult, a csikket
elnyomta egy hamutartóban – a tetején levő gombot
megnyomva a fedél forogni kezdett, és a hamu eltűnt.
Odalépett a kanapén heverésző szőke nőhöz, gyors
mozdulattal felemelte, bevitte a hálószobába, és az
ágyra dobta. Nem szerettél volna a helyében lenni?
– kérdezte Inger. Dehogynem, feleltem, és elképzelni
sem tudtam, mire céloz.

Akár haza is indulhattam volna – viszont aznap már

nem közlekedett komp. Anyám aludt, nekem meg
nem volt kedvem üldögélve várni, hogy felébredjen.
Tekintetem a törpefenyőre tévedt, göcsörtös csúcsát
méregettem, meg a tetőt seprő ágakat. Kiittam a sört,
és az üveget letettem a sövény mellett a gazba.
Hirtelen világossá vált számomra, mi a teendő, és
azon nyomban cselekedni akartam. Mire anyám
felébred, már el is készülök. Ha majd elhúzza a
függönyt, és homlokát az ablakkeretnek támasztva
kinéz a kertre, egyszerre olyan egészségesnek és
könnyűnek érzi magát, mint rég, s tudni fogja, hogy
ez az én művem. Látja majd, hogy megváltozott a
kert, míg ő aludt, mert ami apámnak nem sikerült, azt
elvégeztem én helyette.
A fáskamra ajtaja nyikorogva kitárult; a fény egy
terjedelmes tuskóra esett, mely középen állt a döngölt
padlón, a tetejébe egy balta volt belevágva.
Vadonatúj hasítófejsze volt, apám kapta
hetvenötödik születésnapjára. Élemedett korához
képest még mindig jó erőben volt, de én már régóta
sokkal erősebb voltam nála, és ezt pontosan tudta ő
is.
A sarokba támasztva egy másik fejsze állt. A nyele
rövidebb volt, az élét már megfogta a rozsda.
Régebben ezzel aprítottuk a fát – élét mély vágások
barázdálták, a nyele megrepedezett. Időtlen idők óta
nem köszörülte, nem tisztogatta senki, de nekem épp
megfelelt. Munkakesztyűt húztam, és kivittem
magammal ezt az ócska baltát, kiválasztottam egy
ásót meg kapát, és a kampóról leakasztottam a
kenderkötelet. A fenyőhöz léptem. Soha életemben
nem vágtam még ki fát gyökerestül, de egyszer
megfigyeltem Hansent, amint nem sokkal a tél beállta
előtt nekiesett egy veszélyesnek ítélt fának.
Megragadtam a tetőnkre ráboruló legalsó ágakat,
felmásztam, a karomra tekert kötéllel. Átvetettem a
törzs felső részén, és olyan csomót kötöttem a
kötélre, amilyet a cserkészeknél tanultam huszonöt
évvel ezelőtt. Nem sok mindenre emlékszem abból
az időből, de a csomó megkötését rögtön felidézték
az ujjaim.
Elhelyezkedtem az egyik ágon, és a kötelet a
könyökömről körkörösen leeresztettem a talajra.
Levettem a kesztyűmet, a pulóverem alá gyűrtem,
sodortam egy cigarettát, és meggyújtottam
ötkoronás, kék öngyújtómmal. Hátamat a fa
törzsének vetve a füstöt nyugodt, mély lélegzettel
szívtam be. Amikor a csikket elnyomtam a törzsön,
ahogy kialudt a parázs, a földre hajítottam. Azután
üldögéltem még egy ideig.
Letekintettem Hansen üres kertjére. Hansen nem
mutatkozott, a fácán is eltűnt. A fák között fehérlett a
fűrészbakra erősített farmotor. A háztetők felett a
tengert néztem. Az északi széltől tajtékzott a víz,
gyűröttnek tűnt, akár egy rongy vagy egy szelet
krepp-papír. Bénítóan hidegnek hatott a mogorva lila
színben játszó tenger. A látóhatár fényesen ragyogott
a napfényben, de a napsugarak nem jutottak el idáig.
Az alacsony égbolt szürkén borult a tájra, a feltámadó
szél átjárta a fenyő lombját, hogy beleborzongtam.
Ekkor történt valami. Talán elájultam egy pillanatra,
mert a következő emlékképem, hogy verejtékben
úszik az arcom, és úgy markolom a kötelet, hogy az
ujjperceim belefehérednek. Letöröltem az arcomat,
tenyeremmel jól megdörgöltem a szemem, felvettem
a kesztyűt, és egyik kezemmel az ágakban, másikkal
a kötélben megkapaszkodva, óvatosan lemásztam.
Úgy ereszkedtem le, mint a hegymászók. A fenyő
lábánál ismét elvesztettem az eszméletem, de ahogy
homlokom a fatörzshöz koccant, egyből magamhoz
tértem.
Mély lélegzetet vettem egyszer, kétszer,
háromszor, és próbáltam mozgatni a jobb kezem.
Kinyitottam, majd összeszorítottam az öklöm, fájt
egy kicsit, de ki lehetett bírni. Megragadtam az ásót,
és ásni kezdtem a fa körül a homokos talajt. Zúgott a
fejem, de tántoríthatatlan maradtam. Ahogy körbeért
az ásónyom, továbbmélyítettem a törzs irányában az
árkot, azután még mélyebbé tettem. Végül az ásó
gyökereknek ütközött. Tovább mélyítettem a kört, és
egyre több élénkvörös meg fehér gyökér tűnt elő.
Leültem pihenni, lábbal az árokban. Levettem a
kesztyűmet, újabb cigarettát sodortam, rágyújtottam,
és lehunyt szemmel szívtam. A dohányzás
meglepően jólesett, mosolyt csalt az arcomra.
Felugrottam, és megragadtam a fejszét. Jó fogása
volt. Meglengettem párszor a vállam fölött, mint a
tévében a golfjátékosok az ütőt, azután teli erőből
belevágtam egy gyökérbe, amely rögtön kettévált.
Reméltem, hogy anyámat nem ébreszti fel a
csapkodás, de valószínűleg nagyon mélyen aludt,
hiszen beteg és elgyötört volt. A homokos föld aljára
le-lecsapott a fejsze, az élén újabb csorbulások
keletkeztek. Irtottam a gyökereket a fa körül;
némelyik azonnal engedett, mások csak több jól
irányzott csapás után. Szívós gyökerek voltak, a
földben átitatta őket a nedvesség, és nehezen adták
meg magukat. Pedig engedniük kellett, nem volt
könyörület. Záporoztak rájuk az ütések jobbról és
balról, és végül nagy összevisszaságban hevertek
egymás hegyén-hátán.
A fájdalomtól felszisszenve egyenesedtem fel,
megragadtam a kötelet, és tettem pontosan tizenöt
lépést a fáskamra irányába. Megvetettem a sarkamat
hátrafeszültem, és teljes erőből húzni kezdtem a
kötelet. Éreztem a karomban, hogy a fenyő nagy
recsegés-ropogás közepette kész megadni magát.
Felém hajolt, aztán ismét kiegyenesedett, és
szálfaként állt. Valahányszor nekifeszültem, mindig
ugyanez játszódott le. Már-már feladtam a küzdelmet
– nem megy a dolog. Mikor anyám ébredés után
félrehúzza majd a függönyt, és kinéz az ablakon, nem
láthat változást, marad minden a régiben.
Elengedtem a kötelet, ismét a fenyőhöz léptem,
tovább mélyítettem az árkot, kissé a fa alá ástam, míg
elő nem tűnt a legvastagabb gyökér, mely olyan
erősen kapaszkodott a földbe, akár egy vashorgony.
Mély levegőt vettem hát, és ferde szögben
továbbástam a gyökér körül. Mikor teljesen a
felszínre került, letettem az ásót, felkaptam a fejszét,
szétvetettem a lábam, hogy minél közelebb kerüljek
a talajhoz, és lesújtottam. A hatalmas ütéstől a fejsze
visszarúgott – égő fájdalom hasított az alkaromba, és
a könyökömtől lefelé mintha lebénultam volna.
Eldobtam a fejszét, a kurva életbe, nem bírom
tovább! – ordítottam.
Mikor enyhült a fájdalom, térdre estem, behunytam
a szemem, míg ki nem tisztult a fejem, azután a
kezem a mellkasomnak dörzsöltem, megráztam a
fejem, és felálltam, hogy némileg több furfanggal
ismét próbát tegyek. Újra meg újra lesújtottam a
fejszével, majd az ásóval. Húsznál is több ütést
mértem a gyökérre különböző irányból, mire az
megadta magát; alvilági, fémesen csikorgó üvöltéssel
– mintha elpattant volna egy húr odalent.
Visszahátráltam a fáskamra felé, megmarkoltam a
kötél végét, és felkészültem.
Azután teljes erőből hirtelen megrántottam a
kötelet, erre a fa azonnal megingott, majd súlyosan,
nagy suhogás közepette kidőlt. Félreugrottam, és
arrébb gurultam – épphogy megúsztam a dolgot. A
pokolba is, gondoltam ott a fűben elterülve, és csak
bámultam az alacsony, szürke, széljárta égboltra.
Most már nem számított semmi, sikerült
véghezvinnem, amit elterveztem. Nevetésemet
átitatta a magány. Előttem van az élet – még semmi
nem dőlt el.
Pihentem a földön, míg vacogni nem kezdtem.
Hallgatóztam, vajon felébredt-e már anyám. Ám a
ház néma volt, a konyha felől egy pisszenés sem
hallatszott. Biztosan altatót vett be, attól aludt olyan
mélyen. Felültem, és úgy tettem, mintha eljátszanék
a gondolattal, hogy most rögtön felaprítom a
fenyőágakat. Vagy várjak inkább? Habozva ültem
még egy darabig – arra az esetre, ha valaki figyelne –
azután úgy döntöttem, egyelőre várok.
Felálltam, lesöprögettem a pulóveremet és a
nadrágom hátulját, leoldoztam a kötelet a fa
törzséről, majd a szanaszét heverő szerszámokat
visszavittem a fáskamrába, a falnak támasztottam
őket, a kötelet összecsavartam a kezem és a
könyököm köré, csomót kötöttem rá, felakasztottam
a kampóra, majd becsuktam magam mögött az ajtót,
és a pázsiton át elindultam a fészer felé.
Közeledett a szürkület; a fekete, őszi este lassan
behajózik a tenger felől, és a sötét éjszaka
ponyvaként ereszkedik alá, ráterül a partra, aztán
laposan elnyújtózik a szántóföldek, rétek, utak és
ösvények felett, és végül rám nehezedik teljes
súlyával, hogy felállni sem bírok majd.
Ám a vaksötét éjszaka leszálltáig maradt még pár
óra A fészerhez érve kinyitottam az ajtót. és
beléptem. Odabent a sok-sok év alatt kiszáradni nem
tudó nedves fal dohos szaga fogadott Tekintetem a
régi biciklimet kutatta. A hátsó falnak támasztva
tálaltam. Norvég gyártmány volt, Svithun, acélkék-
fehér csíkos vázzal. Mindkét kereke lapos volt, ám az
egyik sarokban felfedeztem egy rozsdás pumpát.
Nehézkes, ügyetlen mozdulatokkal felfújtam. A
kerekek épek voltak, de mivel hosszú ideig
használaton kívül álltak. kiszokott belőlük a levegő.
Kivittem a kerékpárt a gyepre, taszítottam rajta egyet,
és felpattantam az ülésre. Elszoktam a biciklizéstől,
ráadásul a lánc rozsdásan csikorgott a fényes
láncvédő hurka alatt. Idejét sem tudtam, mikor ültem
utoljára kerékpáron, mindenesetre most alaposan
beletapostam a pedálba.

18

A Skageni úton mentem be a városba. Dagadt a

mellem a büszkeségtől, ha a kidöntött fenyőfára
gondoltam, mely méltóságteljes dán mivoltában
feküdt a kertben. Ráérősen elkarikáztam a régi DK-
benzinkút mellett – nyaranta, ha már minden üzlet
bezárt, mindig itt szereztünk be sört. Nemegyszer
hajtottam be ide enyhén illuminált állapotban, amikor
pedig már nem lett volna szabad több alkoholt innom.
Elhagytam az út jobb oldalán álló Storkøb üzletet,
majd a bal oldalon hosszan húzódó kőfalat, melynek
túloldalán a fladstrandi templom magasodott A
templom meszelt fala szinte vakítóan fehérlett a
délutáni napsütésben. Elérkeztem a temetőhöz. Ott,
ahol a magas fák terebélyesedtek, észrevétlenül
összeolvadt az apró Plantagen parkkal. Valahol a
temető két széle között félúton megálltam, és a
biciklit a falnak támasztottam.
Az enyémen kívül csak egy női kerékpár
árválkodott itt. Elővettem a zsebemből a dohányt,
sodortam egy cigarettát, majd hátamat a falnak vetve
elszívtam. Úgy tartottam ujjaim között, mint a
bicikligyári munkást megformáló Albert Finney tette
volna, ha felbukkanna a múltból. Felnéztem, és a
szemben működő temetkezési vállalatra esett a
tekintetem. A bejárat mellett kétoldalt fényes, sima,
négyszögletes sírkövek sorakoztak. A köveken
gubbasztó bronzgalambok alázatos, idegesítően
keresztény módon sandítottak lefelé. Megfordultam,
és visszanéztem a kereszteződésben álló kórház és az
idősek otthona felé. Az idősek otthona
háromemeletes épületének egyik teraszán üldögélt
egy fonott székben élete utolsó éveiben nagyanyám,
mielőtt örök nyugalomra helyezték volna a
temetőben. Azon ritka alkalmakkor, mikor
meglátogattam őt – az egyik kislányommal, vagy
mindkettejükkel kézen fogva –, az ölében egy
papírlap feküdt, a következő szöveggel: Ma Arvid jön
látogatóba. De azután hamar megfeledkezett a
papírról – ernyedten tartotta kötött pléddel borított
térdén, és nem ismert fel.
Fel nem foghattam, mi történt a testemmel; talán az
elszívott cigaretta hatott rám narkotikumként, vagy a
háztetők fölött rézsútosan eső, békét árasztó napfény
tette, mely egyenesen az arcomba sütött,
mindenesetre egyszerre jobban éreztem magam, mint
az azt megelőző hetekben bármikor. Szinte elbódított
a jókedv, és úgy döntöttem, a fák között, a kavicsos
ösvényen besétálok a temetőbe, amíg még világos
van. Szerettem a temetőt, és régebben gyakran
megfordultam itt.
Szokatlannak tűnt a csupasz fák alatt járni, minden
élesebben rajzolódott ki, mint nyáron. Bár a nap már
lebukóban volt, messzire el lehetett látni. A
temetőben szabályos formára nyírt sövények
húzódtak, melyek derékszöget zártak be minden
egyes sírhely körül. Néhol lánc is került a sövény és
a márvány közé, és egyes sírokat az alacsony
sövénybe épített, kicsi, fehér öntöttvas kapun át
lehetett megközelíteni. A legtöbb sírkő tetején
galamb gubbasztott, akadtak közöttük valódiak is. Ha
megneszelték kavicson csikorgó lépteimet,
szétterjesztették szárnyukat, és felrebbentek.
Tudtam, merre igyekszem, de nem akartam
egyenesen odasietni, ezért befordultam balra, és az
ösvényeken járva tettem egy kört, helyesebben
szólva négyszöget, így egészen szokatlan irányból
közelítettem meg a sírt, ezúttal szemből láttam a
kövekbe vésett neveket – így megtalálni is könnyebb
volt.

A kőbe három név volt vésve; előtte ott térdepelt

anyám, és elszáradt ágakat, fonnyadt virágokat
gyomlált ki az apró cserepekből, melyeket legutolsó
látogatása alkalmával hozott A virágok rég elnyíltak
már, de itt maradtak, mert a sírt hónapokig nem
gondozta senki. Megálltam pár méterre tőle.
– Te vagy az? – kérdezte anyám anélkül, hogy
hátrafordult volna.
– Igen – nem válaszolt, így folytattam. – Azt
hittem, otthon alszol.
 – Amint látod, tévedtél.
– Látom. – Mély levegőt vettem. A közérzetem
még mindig ragyogó volt. – Segítsek?
Félig felém fordult, és kisírt szemmel nézett rám.
– Mi van a homlokodon? – kérdezte.
– Nekimentem egy fának – feleltem.
– Pont most?
– Igen.
– Részeg voltál?
– Nem. Csak nem rúgok be egy pohár calvadostól
meg egy sörtől.
– Sörtől?
– Meglátogattam Hansent.
– Vagy úgy. És miről beszélgettetek?
– Leninről.
– Leninről?
– Igen – erősködtem, mire megrázta a fejét, és a
mögöttem húzódó ösvény felé bökött. Az arca
felpuffadt, a szeme dagadt volt. – Idehoznád az egyik
vödröt a kamraajtó elől?
Megfordultam. A pár méterre lévő, csúcsos tetejű,
téglából épült kamra egész szép volt a maga
régimódi, fennhéjázó módján. Ajtaja előtt nagy rakás
vödör sorakozott A kamra vízcsappal és
cementvályúval volt felszerelve. – Hát persze –
feleltem. Jó kedvem volt. Odamentem, levettem a
legfelső műanyag vödröt, és odaadtam neki. Elvette,
és a két térde közé szorította, majd ráhasalt a
fonnyadt virágok és elszáradt ágak halmára, melyet
puszta kézzel szedett össze, hirtelen mozdulattal az
egészet felnyalábolta, és teljes erőből belenyomta a
vödörbe. Kiegyenesedett, levette a kesztyűjét,
végigszántott a haján, és csak ült némán. Kínosnak
éreztem a csöndet, ezért gondoltam egyet, és
előrukkoltam délutáni hőstettemmel:
– Kivágtam a fenyőt – azon nyomban éreztem,
hogy nem lett volna szabad épp abban a pillanatban
kimondanom.
– Tényleg?
– Bizony ám!
– Örülök; de az igazat megvallva, tartozol ennyivel
apádnak. Hiszen már nincs hozzá ereje, és hát annyit
tett érted – felelte, és én forrongtam magamban,
ugyan mi az ördögöt tett értem az apám?!
– Most, hogy apád megöregedett, te vagy az
erősebb. Érted?
– Persze – bólintottam.
– Biztos?
– Hogyne, értem. De még nem fejeztem be a
munkát, az ágak még szanaszét hevernek. Eltart egy
ideig, mire eltakarítom az egészet.
– Hát persze – válaszolta, de a következő
pillanatban már meg is feledkezett a fenyőről. A
cipőm orrát bámultam.
– Eszedbe jut még néha a testvéred? – kérdezte.
– Igen.
– Én minden áldott nap gondolok rá.
A magam részéről nem mondhattam el ugyanezt,
de azért gyakran eszembe jutott ő meg a halála napja,
s minden alkalommal furdalt a lelkiismeret.
Olyannyira összenőtt velem ez az érzés, hogy
nehezen tudtam volna elválasztani a saját
személyiségemtől. Az öcsém hat évvel azelőtt halt
meg.
– Rám nem gondolsz minden nap, ugye? –
faggattam.
– Nem. Miért tenném?
– Igaz. Te sem jutsz eszembe minden nap. – Ez
nem volt igaz, így hozzátettem: – De igen.
– Nem lenne rá szükség – válaszolta háttal nekem.
– Dehogynem.
Felém fordult, s rám sandított, miközben csupasz
kezével megtámaszkodott a sírkő előtt kaviccsal
beszórt talajon. Nehézkes mozdulatokkal
feltápászkodott, és olyasmit készült mondani, amit
egész biztosan nem akartam hallani. Azután mégis
hallgatott.
– Hamarosan besötétedik – mondta. –
Hazabiciklizünk?
– Én még teszek egy kört.
– Remélem van lámpád.
– Van – feleltem. Tényleg volt, viszont dinamó
már rég nem működött a kerékpáron. Nyilván egy
másik biciklire szerelték fel, vagy a szemétre került.
Mit tudom én!
Együtt ballagtunk a murvával felszórt ösvényen a
falba épített kapu felé. Egy kezeslábast viselő férfi
közeledett, készült bezárni a temetőt. Biccentett
felénk, anyám visszabiccentett. Kiléptünk a kapun, és
a kerékpárok felé tartottunk.
– Hát akkor szervusz – vetette oda anyám háttal
nekem, a nyeregben ülve. Én is fellendültem a
biciklimre, azzal mindenki ment a maga dolgára. A
kereszteződésnél még az idősek otthona előtt nagy
ívben balra hajtottam. Egész hosszú utat tudtam már
magam mögött, mikor egyszerre hasogatni kezdett a
mellem, és felüvöltöttem.
– A kurva életbe! A kurva életbe!
A legszívesebben a földhöz vágtam volna a rozoga
biciklit, hogy letépjem róla a nyerget, elgörbítsem a
kormányt, szétcincáljam a kerékagyból szerteágazó
küllőket; aztán az a gondolatom támadt, hogy
visszafordulok, és még a benzinkút előtt utolérem
anyámat, majd valami kedveskedő beszéddel
meglágyítom szívét. Végül nem tettem semmi
ilyesmit, hajtottam tovább a belváros felé,
elkarikáztam a bíróság épülete előtt, ahova a részeg
randalírozókat zárták, és ahol egyszer jómagam is
eltölteni kényszerültem az éjszakát, majd a Nytorv
úton haladtam tovább, és végül bekanyarodtam a
főutcára, a Danmarksgadéra.

19

A Carl Berner térre leereszkedett az éjszaka.

Álmodtam, de abban a pillanatban, hogy felriadtam,
már is elfelejtettem, mit. Az arcom fázott, hideg
uralta az apró sötét nappalit. A lány szorosan
mellettem feküdt. Dobogó szívem lángra lobbant a
közelségétől, miközben a városban, a lakásomtól
nem messze tűz ütött ki. Egy férfi félelemtől reszkető
hangon kiáltozott, társa zihálva felelt neki, miközben
minden erejüket összeszedve futottak. Felvonított a
tűzoltóautók szirénája, a kereszteződésnél áthajtottak
a piroson, bár amúgy sem járt arra egy teremtett lélek
sem. A nyitott ablaknál tisztán hallottam a fülsüketítő
lármát. A kék fények az ablaknak ugrottak, majd
visszapattantak. Égett a lány vállát ölelő karom, forró
volt a mellkasomra fonódó kar, annyira sütött a
meleg egymáshoz feszülő bőrünkből, hogy nem
gyúltunk lángra.
Felkeltem a heverőről és meztelenül az ablakhoz
léptem. Hideg decemberi éjjel volt, hótakaró fedte az
alattunk húzódó téglafal tövében a bokrokat és a járda
aszfaltját. Kihajoltam, hasam a jéghideg párkánynak
feszült. Már hajnalodott, csakhogy a narancssárga-
kék fények miatt úgy tűnt, még mindig sötét éjszaka
van.
– Mi történik odalent? – kérdezte a lány.
– Ég az utcában az egyik ház. Egy bérház a Munch
Múzeumnál.
– Jaj ne, remélem, nem a múzeum! – Legalább
minden második vasárnap elzarándokoltunk oda, már
kapunyitás előtt ott ácsorogtunk.
– Nem, nem olyan messze. A Munch Múzeum
megúszta, nem úgy a bérház.
Felkelt ő is, és odajött hozzám. Egymás mellett
álltunk, én meztelenül, ő maga köré csavarta a meleg
paplant. A Finnmarkgatán álló utcai lámpások
égővörös kört vetettek a hóra, és az utca túloldalán
több helyen is fény gyúlt az ablakokban.
– Nem fázol? – kérdezte.
Megrázkódtam, és így feleltem:
– De, most már igen – mert éreztem, hogy
átfagytam, akár a Frogner-szoborparkban álló
csillámló, dértől fehérlő meztelen alakok
decemberben és januárban. Erre odavont maga mellé,
a paplan alá, és egy ideig egymás testét melengettük.

Azután szorosan maga köré csavarta a paplant,

visszatipegett a heverőhöz, és lefeküdt.
– Kérlek, ne ébressz fel többet! Muszáj aludnom,
hogy szép legyek.
– Rendben – egyeztem bele, bár magamban
megállapítottam, ennél szebb már nem is lehetne.
Becsuktam az ablakot, jéghideg inget és nadrágot
húztam, és mezítláb, kezemben a cipőmmel és a
zoknimmal kimentem a konyhába. Óvatosan
behajtottam magam mögött az ajtót, mire felkiáltott:
– Ne csukd be az ajtót, légy szíves! – Nyitva
hagytam hát, és nem kapcsoltam fel a villanyt.
Felnyitottam a régimódi tűzhely fedelét, melyet még
a szüleimtől hoztam el magammal. A sötétben jó
alaposan összedörzsöltem a tenyeremet a tűzhely
felett, majd feltettem vizet forrni. A kanna alatt
felfröccsentek a vízcseppek, és sistergett a vörösen
izzó öntöttvas platni. A fűtőszálból a hengeren át halk
morajlással áramlat a meleg. Kedves volt a fülemnek
a duruzsoló kanna ismerős hangja. Valaha minden
reggel ezt hallgattam a sámlin állva, kezemet előre
nyújtva, pontosan fél órával azután, hogy apám
busszal elindult a gyárba, Ilyen korán még csak
anyám és én tartózkodtunk a konyhában. A többiek
aludtak, sötétség honolt odakint és a nappaliban, csak
a tűzhely lámpája világlott sárgán. Mintha puskapor
ropogott volna a lábas alatt, melyben forrt a kakaóhoz
melegített tej. Késésben voltunk, mert az öcsém és a
bátyám még javában húzták a lóbőrt; fogalmuk sem
volt, hogy ébren vagyok, hogy már jó ideje
hánykolódtam álmatlanul, és vártam, mikor záródik
be az ajtó apám mögött, mikor hallom meg lépteinek
zaját a ház előtti kockaköveken. Nem tudták, hogy a
paplan alá bújva számoltam a perceket, míg
hallgattam, amint döngő léptekkel felkapaszkodik a
lejtőn, elhalad a piros telefonfülke, majd a
bevásárlóközpont előtt. A Trondhjemsveien
megállója felé tartott, itt szállt fel a város felé tartó
sárga-zöld buszra. Ekkorra én már felkeltem,
hangtalanul felöltöztem, nehogy a többiek
megneszeljék, mire készülök, ha hirtelen
felriadnának, és kimennének a mosdóba. Azután
lelopakodtam a nappaliba vezető lépcsőn, és
kimentem az előszobába, ahol dán nagybátyám képe
lógott ezüstrámába foglalva. Jespernek hívták, a
képen csíkos, bojttal ellátott ködvágót viselt és dán
katonai egyenruhát. Röviddel a felvétel után meghalt,
harminchárom évesen, mint Jézus.
 Elértem a konyhaajtót, és a küszöbön
megtorpantam. Anyám a tűzhelynél állt, háttal
nekem.
– Te vagy az? – tudakolta.
– Igen, én – feleltem. Minden egyes alkalommal
tudta, hogy én vagyok az, tudta, hogy én jövök, bár
mezítláb, hangtalanul közeledtem sötét, rejtélyes alak
módjára, mint az erdőben lopakodó indiánok.
– Nem tudsz aludni?
– Tudod, hogy nem – válaszoltam. Ilyenkor
biztosan mosolygott magában, mielőtt megfordult
volna. Szemtől szembe nem mosolygott, szélesen
biztos nem, de bosszús sem volt, hiszen sejtette, hogy
kijövök hozzá. Elővette az asztal alól a sámlit, letette
a tűzhely elé, azután leguggolt, és a konyhaszekrény
legalsó polcáról, az egerek ellen felszerelt háló mellől
kivette a tejet. Feltérdeltem a sámlira, majd felálltam,
és karomat kinyújtottam a tűzhely felett; éreztem,
amint a vibráló meleg felkúszik a kezemen és a
mellkasomon, egészen az államig és a számig,
miközben pattog a platni a lábas alatt. Még nem
jártam iskolába, így addig lábatlankodtam a
konyhában, ameddig kedvem tartotta.

A meleg kávét kanárisárga bögrébe töltöttem, és

leültem az asztalhoz. A lángokban álló bérház járt a
fejemben, meg az ott lakók, akik álmukból arra
riadtak, hogy a levegő vörösen, forrón remeg
körülöttük. Karjukban a gyerekeikkel bukdácsoltak
ki a lépcsőházba, majd le a földszintre, és épp az
utolsó pillanatban rontottak ki a sötét decemberi
éjszakába; testüket szinte megbénította a meglepő
hideg. A tűzoltók már a helyükön voltak, nekem
pedig nem akaródzott lemenni, és a bámészkodók
között ácsorogni. Hamarosan egyébként is indulnom
kellett, közeledett a hajnali hat óra. Lecsuktam a
tűzhely fedelét, szendvicset készítettem, zsírpapírba
csomagoltam, és betettem az apáméhoz olyannyira
hasonló táskába. Ebben a nagy bőrtáskában hordtam
az uzsonnámat és a baloldali Arbeiderbladet és
Klassekampen egy-egy összehajtogatott példányát –
címlappal lefelé, hogy ne lehessen látni. A két elülső
zsebben jegyzetfüzet és toll lapult, valamint a területi
pártvezetőség legfrissebb határozatai. Betettem azt a
könyvet is, amit akkoriban olvastam.
A szobába mentem, hogy az ablakon át beszűrődő
szürke, tompa világosságban vessek egy utolsó
pillantást a szendergő lányra. Némán álldogáltam,
nehogy felébresszem, mert hamarosan neki is fel
kellett kelnie, hogy elinduljon a belvárosi iskolába.
Néha, mikor elnéztem őt így, nyugtalanság szállt
meg, mert olyan fiatal volt a párnán nyugvó arc. Azon
rágódtam, hogy szinte kislány még. Ó, Arvid,
sóhajtott fel még szinte félálomban, álom és ébrenlét
határán lebegve. Soha nem szólta el magát, nem
bukkant fel egy másik ölelkezés emléke, Gunnar,
Espen, esetleg Tommy, nem, Tommy semmi esetre
sem, Arvid, csak Arvid, mert ő volt az első, élet-halál
ura, aki minden szálat a kezében tartott. Nehéz terhet
rótt rám, mikor felfogtam ezt. Nem érezte magát
fiatalnak, nem is tűnt annak, legalábbis mentálisan;
mert olyasmit tudott, amit én nem. Pedig hát igenis
fiatal volt, és én gyötrődtem emiatt.
Testemben hordoztam a lány melegét és a
tűzhelyből áradó hőt, mikor kora reggel kiértem a
Carl Berner térre. Átvágtam a villamossíneken, fejem
fölött keresztirányba futottak az áramvezetékek. A
neonreklámok még nem világítottak, és ez így volt
rendjén: jó érzés volt átkarolni saját magam és a
kabátom alatt őrzött meleget, ahogy vaksin baktattam
a hajnali szürkületben. Lassan, zavartalanul éledtek
fel bennem a gondolatok, míg elértem a
metróállomást, és beleolvadtam a decemberi
hidegben áramló tömegbe. Élveztem, hogy egy közös
mi része lehetek, és ezáltal túlnövök magamon, soha
azelőtt nem tapasztalt módon egy közösségbe
tartozom. Nem számított, hogy a két oldalamon,
előttem és mögöttem siető emberek nem érzik
ugyanezt. Akármit gondoltak is, én tudtam, hogy így
van. Íme, a negyedik társadalmi osztály, úton a
metróállomás, a munkahely felé. A pártban mindenki
neheztelt rám, amiért gyakran a „negyedik társadalmi
osztály” kifejezést használtam a „munkásosztály”
helyett. Akik tudták, mit takar a kifejezés,
anakronizmusnak bélyegezték, időbeli
ellentmondásnak; azt sem tudjuk, mi az a negyedik
társadalmi osztály, baromság az egész, jelentették ki.
Ám eszem ágában sem volt felhagyni a
használatával, mert bár ők nem értették, én
helytállónak tartottam az elnevezést. Egyikük sem
ismerte Victor Hugót, csak azt olvasták, ami az orruk
előtt volt, nem sejtették, hogy azt fogjuk
megvalósítani, ami kudarcba fulladt a forradalom
éveiben, 1830-ban, 1848-ban és 1871-ben. Persze az
én táskámban is ott lapultak a területi pártvezetőség
legújabb határozatai; tudtam, hogy soha nem fogom
tudni ezeket kizárni az életemből, hiszen amúgy sem
bírok sok mindent egymagam véghezvinni. Túl
félénk voltam, és magányos, hátamat a falnak vetve
harcoltam, s nem akartam egyedül maradni. De ott és
akkor, a félhomályban, úton a metrómegálló felé,
nem volt jelentősége annak, hogy képtelen vagyok
sutba dobni a határozatokat. Az engem közrefogó
emberek, férfiak és nők egyaránt, ezzel együtt is
többet tudtak nálam. Túl keveset tudtam. És azon a
hajnalon nem is törekedtem másra, mint hogy a
tömeggel együtt lépkedjek a megálló felé.

Elsiettem a rakodórámpa mellett, és a műanyag

lengőajtón át beléptem a kinti hidegről a fűtött
terembe.
A fal mellett villástargoncák sorakoztak. Odabent
csend fogadott, és szokatlanul hűs levegő – még nem
záporozott a gépek zakatolása a fülvédőkre, nem
szúrta a szemem a kavargó por, nem vibrált a hőség,
az olvasztókamrákból nem áradt égett műanyagszag,
nem zúgtak a futószalagok, és nem viszketett ragadós
izzadságban fürdő testem. A megszokott, kék
overallos társaság a kávéautomata körül gyülekezett,
folyt a társalgás erről-arról. Elly világoskék
kötényében álmosan, mogorván ácsorgott közöttük,
máskor a lábával harangozott öt raklap
magasságában. Rajta kívül nem ismertem más Ellyt.
Szép lába volt. Idősebb lehetett nálam legalább tíz
évvel, és annyinak is nézett ki, de minduntalan
rátévedt a tekintetem. A többi férfi válla felett rám
mosolygott, kacsintott, visszakacsintottam, azután
lementem az alagsori öltözőbe – most, hogy valaki
felmondott, végre kaptam én is egy szekrényt. Ennek
tudatában felvetett fejjel jártam.
 Már két órája ment a műszak, mikor megkeresett a
művezető. A levegő porral volt terhes, zakatolt a kicsi
meg a két nagy gép, az egyik mellett ott álltam én.
Rendszeres időközönként a targoncámmal
odaszállítottam a hét csomag papírral feltöltött
raklapokat, hogy meg ne álljon a futószalag. Az
álomcsapatban olajozottan működött minden, bár
ketten hiányoztak aznap. Levettem a fülvédőmet,
lehajoltam, és a fülemet a művezető szájához
illesztettem. Azt ordította, hívat a személyzeti főnök.
Most azonnal. Vetett rám egy pillantást, azután
otthagyott. Négyen álltunk a futószalag mentén
elhelyezett emelvényen: Elly, Reidun, Reidar és én.
Intettem a gépet működtető Hassannak, a mellemre
mutattam, majd az irodáknak otthont adó tömb
bejáratára. Az állomásomat szépen, egyenletesen
feltöltöttem több ív porózus, rostos szerkezetű
papírral, mely a Folium papírgyárból származott.
Azután jött Hassan. Jobb kezét feltartotta, és bal
mutatóujjával egyenként rámutatott minden ujjára,
közvetlenül az arcom előtt, nehogy elkerülje a
figyelmemet. Bólogattam, ő mosolygott, és mivel
minden rendben ment, átvette a posztomat. Hassan
nagyszerű fickó volt. Leereszkedtem az emelvényről,
átvágtam a termen, és a hangszigetelt ajtón kilépve az
üzemnek arra a részére jutottam, ahol szőnyeg
borította a padlót, és a lift mellett virágcserepek
díszelegtek.
Az ötödikre mentem. Az ajtón csupán annyi állt,
Tommy – nyilván azt sugallta a név, hogy ő is
közülünk való, egy a tengernyi alkalmazott között.
Mintha bizalmaskodni akart volna az ajtó, és ez nem
tetszett. Viszolyogtam tőle. Bekopogtam, és
beléptem.
– Igen – mondtam kérdően.
– Jó napot – felelte –, csak egy pillanatra hívattam.
– Több percen át várakoztatott. Azon tépelődtem,
talán ki akar készíteni lelkileg, éreztetni akarja
velem, hogy idióta vagyok és kevesebb nála.
Bizonytalanná váltam. Nem féltem, de
elbizonytalanodtam. Talán tud valamit, amit én nem,
amit ellenem fordíthat. Ha ilyesmiben törte a fejét,
sikerült elérnie a célját, de ő nem tudott erről. Míg
várakoztam, halvány mosoly lebegett a szám körül.
Végül felemelte a fejét:
– Tudja, miért alkalmaztuk?
– Nyilván, mert jelentkeztem az állásra.
– Mert az apja idetelefonált, és megkért rá, hogy
adjunk magának munkát.
– Vagy úgy.
– Szerettük az apját. Bejött minden áldott nap,
végigcsinált minden ráosztott műszakot, soha nem
volt beteg, soha nem berzenkedett. Nem az ő hibája,
hogy végül nem bírta a változó beosztást és a
túlórákat. Hiszen már nem fiatal.
– Tudom – szúrtam közbe.
– Hát ez volt az egyetlen oka.
– Értem.
– Ez minden.
Megfordultam, és elindultam az ajtó felé. Mikor
már a kilincshez ért a kezem, egy pillanatra
megálltam, és visszaszóltam:
– Tudja, mi az a negyedik társadalmi osztály?
– Fogalmam sincs.
– Sejtettem – válaszoltam, és próbáltam
szarkasztikus mosolyt erőltetni az arcomra, de
éreztem, egy cseppet sem érdekli, mit takar a
kifejezés, és mi lehet a célom ezzel a kérdéssel. Ismét
elmerült a papírjaiban, és nem látta az
arckifejezésemet. Eljátszottam a gondolattal, mi
lenne, ha teli erőből sípcsonton rúgnám a Tommy
nevű személyzeti főnököt; biztosan kipenderítene,
mégis emelt fővel távoznék az üzemből. De tudtam,
ilyesmire nem lennék képes, és erősen ziháltam, míg
lefelé tartottam a lifttel.
 20

Fel nem foghattam, miért érzem úgy, mintha száz

éve hagytam volna el a Holger Danske fedélzetét,
pedig aznap kora reggel érkeztem. Már rég el kellett
volna telnie a napnak. Novemberi este volt, eljött a
sötétedés ideje, de nyugaton a sápadtan sugárzó nap
makacsul csimpaszkodott a háztetőkbe.
Elkarikáztam az északi városrészben fekvő
Paladsteateret előtt. A régi mozi előtt hosszú árnyak
vetültek a járdára, és éles vonalak rajzolódtak ki a
szemközti házak falán, de nem elég hosszúak és
sötétek ahhoz, hogy kioltsák a rézsútosan vetülő,
kihunyni nem akaró fényt.
Utamba esett egy újságosbódé; az újságok
állványokon sorakoztak. LEOMLOTT A FAL, állt
nagy betűkkel az állványra kifeszített összes
címlapon. Kapkodni kezdtem a levegőt, ugyan mikor
történhetett ez, szörnyű, igazán szörnyű, hogy nem
követtem az eseményeket! Elsírtam magam, arcomon
peregtek a könnyek, míg a Gammeltorvról indulva
átszeltem a várost, elhajtottam a Love patika előtt a
kereszteződésnél, majd a Svane patika előtti téren.
Az idő észrevétlenül, a hátam mögött elrepült, és én
még csak meg sem fordultam, borzasztó ez!
Könnyezve hajtottam a déli városrész felé a hosszú
Søndergadén. Az irányt gyerekjáték kikövetkeztetni,
ha az ember egy kicsit is tud dánul. Azért igyekeztem
arra, mert régebben gyakran söröztem a Møllehuset
közelében, a vízimalomnál. A legtöbb üzlethez
hasonlóan zárva volt a Bangsbo uradalom parkjánál
lévő jégbüfé is. A park bejáratánál kétoldalt
talapzaton fekvő aranytigriseket mindenki
oroszlánnak nézte. Az uradalom már régóta
múzeumként működött, kellemes hely volt, gyakran
jártam ide a lányaimmal. A tágas, patkó alakú
főépületben a város és a tengerpart környékéről
származó régi tárgyakat állítottak ki, több mint száz
éves bútorokat, csipkés ingmellel díszített ruhákat,
munkaruhákat, rengeteg megsárgult fényképet.
Kifelé menet a pultnál jégkrémet vettünk, azután
álldogáltunk a várárok feletti hídon, és száraz
kenyérrel etettük a kacsákat. Apró darabokat törtünk,
és bedobáltuk a vízbe. A récék minden irányból
villámgyorsan odaúsztak, bukdácsoltak összevissza,
egész hullámverés keletkezett. Időnként a víz alatt
süvítve megjelent egy-egy piros hátú hal; ők értek
elsőként a lebegő kenyérdarabokhoz, bekapták
villámsebesen, és már le is buktak a teaszínű
mélységbe.

Elkanyarodtam az uradalmi park felé, és

megtöröltem átfagyott, nedves arcomat. Már nem
patakzottak a könnyeim. Emlékezetemben felvillant
az összes valaha látott, Berlint ábrázoló kép,
különösen az, amelyiken egy fényes sisakot viselő
katona láthatatlan szárnyakon repül a kelet és nyugat
között húzott szögesdrót felett, makulátlan
egyenruhában, hátán csővel lefelé fordított
géppisztollyal. Csaknem harminc évig lebegett a fal
tetején spirálalakban megtekert drót felett – vajon
földet ért végre?
A biciklin ülve leengedtem a lábam, és belestem a
hatalmas kőrisek, gesztenyefák és bükkök
takarásában álló nagy fehér ház és a fehér híd felé. A
kopáran, világtalanul meredező ágak között messzire
el lehetett látni. Magányos férfialak járta a területet
hóna alatt vászonzsákokkal, és betakarta azokat a
virágágyásokat, melyek nem bírták a hideget. Már ha
lesz fagy – egyáltalán nem biztos.
Azután sarkon fordultam, és visszakarikáztam egy
darabon azon az úton, amelyen jöttem. A
Søndergadén abba a sörözőbe igyekeztem, ahova
akkoriban jártam, amikor még rendíthetetlenül állt a
fal. Ám odaérve csak a hűlt helyét találtam. Lassan
elhaladtam az épület előtt. A Santal-misszió szokás
szerint használt bútorokat, ruhákat, és unalmasabbnál
unalmasabb szamárfüles könyveket árusított kis
üzletében. A nagy ablakoktól jobbra esett a söröző
ajtaja. Nem árválkodott kint még egy ZÁRVA vagy
ELKÖLTÖZÖTT A ... CÍMRE tábla sem – a söröző
egész egyszerűen eltűnt. Az ablak felett kék
neonbetűkkel a FONA felirat díszelgett. Két
kezemmel beárnyékoltam a szemem, az ablakhoz
hajoltam, és bekukucskáltam. Odabent eladó
televízió-készülékek és hifitornyok sorakoztak.
– Az istenit! – káromkodtam fennhangon.
Egyszerre rettenetesen megkívántam egy sört.
Meghasadt az életem, űr keletkezett, és csak sörrel
lehetett megtölteni.
Egy férfi haladt el előttem. Meghallotta a
szitkozódást, és szemmel láthatóan óvakodva
igyekezett a következő ház ajtaja felé, mely nyilván
egy magánlakás bejárata volt, az egyik ablakban
ugyanis fehér cserepes muskátli állt. Jól sejtettem:
kulcsot halászott elő a zsebéből. Azután hirtelen
megfordult, vetett felém egy pillantást, és elindult
felém. Rájött, mit akarok itt, és a kék bicikliről arra
következtetett, hogy nem vagyok dán – ugyanis az
összes dán kerékpár fekete.
– Jó ideje nem járhatott erre – szólított meg –, két
éve bezártak.
Svédül szólt hozzám, és eltűnődtem rajta, miért
hiszi minden dán a norvégokra, hogy svédek, és miért
beszélnek hozzájuk ilyen csapnivaló svédséggel. A
fenébe, hiszen három különböző skandináv ország
vagyunk!
– Elköltöztek – tette hozzá, és a belváros felé
bökött. – Most a Rose könyvkereskedés
szomszédságában vannak.
Mintha bizony magától értetődő lenne, merre van a
Rose könyvkereskedés. Ami azt illeti, én tudtam,
merre keressem. Gyerekkoromban és később is
sokszor kerékpároztam arra; ácsorogtam a kirakat
előtt, bámultam az üveg másik oldalán tornyosuló
vadonatúj könyveket, vagy lapozgattam az üzlet elé
kipakolt filléres kiadványokat. Soha nem találtam
kedvemre valót közöttük, az áhított könyvekre pedig
nem telt.
– Köszönöm – feleltem. – Ez esetben
visszafordulok a Rose könyvkereskedés felé, és
leiszom magam a sárga földig.
– Maga nem is svéd, hanem norvég.
– Nem rossz. Tényleg. Ez esetben talán nem rúgok
be annyira.
– Remélem is – válaszolta.
– Még egyszer köszönöm – azzal felültem a
kerékpárra.
– Sok szerencsét! – mondta búcsúzóul.
 *

Előbb megálltam a könyvkereskedés előtt. Késő

volt, már lelakatolták a védőrácsot, hiába világítottak
a kirakat fölé szerelt lámpák, a napfény makacsul
tartotta magát. Az elmúlt évekhez hasonlóan Klaus
Rifbjerg ismét új könyvvel jelentkezett. Megakadt a
szemem La Cour összes versein, és ott volt Tom
Kristensen Pusztítás című regénye puhafedeles
kiadásban. A regény főszereplője Ole Jastrau, egy
alkoholista újságíró és kritikus. Elsőre olyan
elrettentő olvasmány volt, hogy megfogadtam
magamnak és a nemlétező istennek, hogy soha nem
kezdek el inni. Letettem a biciklit a tárolónál, és
benyitottam a sörözőbe.
Sötét, majdhogynem barna homályban úszott a
helyiség. A sűrű dohányfüstön át először csak a
megvilágított bárpultot vettem ki, azután előtűntek a
pulton könyöklő férfiak és körülöttük a rengeteg
üveg, végül a kétoldalt sorakozó bokszokban ülő
férfiak és pár nő. A kocsma közönsége sörözött és
cigarettázott, feltételezem, hogy Prince márkájút
szívott.
A kis közösség számára köztudott dolgokról
beszéltek – amelyekről azonban én mit sem tudtam.
Eszmecserét folytattak bizonyos ügyekben
bekövetkezett legújabb fejleményekről, melyeket
fontosnak tartottak megvitatni – például a jégtörő
szükségességéről napjainkban, hiszen a jég már nem
olyan szilárd, mint régen, vagy hajóépítésről, és az
Alpha Diesel cég által gyártott benzintartályok
méretéről. Biztosan szó esett a Falról is, mely
számomra megdöbbentő hirtelenséggel egyszer csak
leomlott, a betondarabok csak úgy záporoztak kelet
és nyugat felé. A kinti némaság után fülsiketítően,
szinte fájdalmasan hatott a minden zugot betöltő
zsivaj. Ám mikor lementem a lépcsőn, és megálltam
odalent, hirtelen csönd lett. Mindenki elhallgatott, és
felém fordult. Óvatos, már-már határozatlan
léptekkel a bárpulthoz siettem, és kerestem egy rést
az ott ácsorgók sorfalán, akik könyökölve bámultak
rám.
Rendeltem egy sört:
– Csapoltat kérnék – ugyanis a bárpulton csak
Carlsberg meg Tuborg üvegeket láttam, márpedig
nem kívántam az üveges sört. Fél fogamra sem elég
az a langyos lötty.
A rendelésem nem okozott gondot. A pultos elővett
egy poharat, meghúzta a kart a sörcsapon, és már
zubogott is az ital. A túlcsorduló habot falapáttal
lefölözte, azután színültig töltötte a poharat, alátétet
vett elő – zöld-fehér betűkkel a Carlsberg felirat
díszelgett rajta, felette piros korona –, és letette elém
az italt.
Az odabent iszogató férfiak és nők ismét
beszélgetni kezdtek. Előbb halkabban, aztán egyre
emeltebb hangon, míg végül csaknem ugyanolyan
lármát csaptak, mint beléptemkor. Azért érződött
némi különbség, óvatosabbak voltak, már-már
belterjes nyelven beszéltek, mintha csak a hajógyári
személyzeti főnök spiclije lennék – nyilván a
legtöbben közülük ott dolgoztak.
Nagyot kortyoltam a sörből, majd még egyet, mert
kifejezetten jólesett. Letettem a poharat a Carlsberg
alátétre, sóhajtottam egyet, sodortam egy cigarettát
Petteroe 3 dohányból, és rágyújtottam kék
öngyújtómmal. A tőlem második férfi a szomszédom
előtt felém hajolt, végigmért, azután a dohányra esett
a tekintete:
– Maga norvég.
– Így van – nyugtáztam. Azon tűnődtem, ugyan
miféle nap a mai, hogy csak olyan dánokkal hoz
össze a sors, akik beható ismeretekkel rendelkeznek
a skandináv nyelvek terén.
– Hát már elnézést, hogy megkérdezem, de akkor
mit csinál itt?
– Szeretnék elfogyasztani egy sört – feleltem.
– Persze, hát azt a vak is látja, de azt máshol is
megteheti a városban. Miért pont itt? Hát hiszen nem
ismer itt senkit, nem igaz?
– De igen – válaszoltam, és feltűnt, milyen gyakran
használja a hát szócskát.
– Akkor miért ide jött?
– Mert idevalósi vagyok, és ott iszok sört, ahol
kedvem tartja. – Egyszerre elpárolgott minden
félelmem, hátat fordítottam a bárpultnak, és
szembefordultam a tömeggel. Sebezhetetlennek
éreztem magam. Ez persze nem volt igaz. de az ott
tartózkodók ezt nem tudhatták.
– Aha. Hát akkor idevalósi?
– Gyakorlatilag majdhogynem itt nőttem fel –
vágtam vissza.
– De hát nem dánul beszél – mutatott rá.
– Valóban nem. De kis erőfeszítéssel megértem
magukat.
– A legtöbb dán svédnek hiszi a norvégokat. Mert
hát nem hallják a különbséget.
– Hát ez az. Roppant bosszantó – és közben arra
gondoltam, a hát állandó használata még jobban
idegesít. Ismét meghúztam a sort, és egy hajtással
kiittam. Megemeltem a poharam a bárpultos felé:
– Még egyet kérnék.
– Máris – felelte.
Megérkezett a következő korsó, majd a következő
és mire a negyediket is kiittam, már meglehetősen
részeg voltam. Émelyegtem, zúgott a fejem Mát az
ötödik korsó volt a kezemben, a számhoz emeltem,
nagyot kortyoltam belőle, és közben arra gondultam,
most már tényleg indulnom kéne, még egy csepp, és
itt helyben elterülök. Ismét ittam, és ekkor a
legsötétebb zugban felállt egy férfi, és elindult felém.
Némileg bizonytalanul járt A bárpult fényeinél
zombiszerűnek tűnt. Ahogy lassan előtűnt az arca,
észrevettem, hogy az arccsontja felett kékes színű,
feldagadt folt virít. Nem hittem a szememnek, őt
ütöttem meg a kompon Még mindig felém tartott.
Tanácstalan voltam, rettenetesen megijedtem és
félelmemben a poharamat szorongattam A férfi
megállt tőlem egy méterre. Nem szólt, csak pislogott
párat, szorosan lehunyta a szemét, majd kinyitotta,
erősen bámult, azután megszólalt; panaszos hangja
majdnem könnyeket csalt a szemembe.
– De miért kellett megütnöd?
Mélyet lélegeztem, és nem kezdtem el
mentegetőzni:
– Őszintén sajnálom. Tényleg. Azt hittem, rosszat
akar nekem. – Ekkor már nagyon részeg lehettem,
mert hozzátettem: – Azt hittem, le akar dobni a
fedélzetről.
– Micsoda? Ledobni? – egészen meg volt
zavarodva, és megszántam, de nem az arcán
éktelenkedő kék folt miatt.
– Sajnálom – ismételtem –, nagy ostobaság volt a
részemről. Az a helyzet, hogy kicsit be voltam rúgva,
és megijedtem magától.
– Tőlem? De hiszen én vagyok az, Mogens!
– Micsoda?
– Mogens vagyok. A barátod. A barátokat nem
szabad megütni.
– Hogy mi barátok lennénk? – eszerint részegebb
volt, mint gondoltam. Nálam is többet ivott.
– Hát persze hogy barátok vagyunk. Nem
emlékszel? Én rögtön felismertelek a hajón –
bizonygatta Mogens reszketegen, és most már
összetéveszthetetlenül a türelmetlenség
mellékzöngéje csengett a hangjában.
Nem tudtam mire vélni a dolgot. – Szóval felismert
a Holger Danske bárjában – de ki lehet? Kezdett
derengeni, hogy ő Mogens, jézusom, Mogens!
Hiszen egyetlenegy Mogenst ismertem csak, és
valóban barátság fűzött hozzá. Egyszerre felismertem
őt, annyit változott csak, hogy hozzám hasonlóan
idősebb lett. Mekkorát tévedtem előző este vagy
inkább éjszaka a Holger Danske bárjában, mikor
feltételeztem, hogy a helyiség túlsó végében álló férfi
mit sem tudhat az életemről! Hiszen Mogens hosszú
évekig a barátom volt. Valahányszor nyaranta
behajóztam a Vistula, Kronprins Olav, Skipper
Clement, Akershus, Cort Adeler vagy Peter Wessel
fedélzetén, minden egyes alkalommal a
kompkikötőben várt, integetett, tekintetét
állhatatosan a mellvédre függesztve, ahol én hajoltam
ki veszélyesen messzire, és visszaintegettem neki.
Rejtély volt számomra, honnan tudta érkezésem
időpontját. Ha esett, ha fújt, aznap reggel, bármelyik
komp fedélzetén jöttünk is, ott várt a zöld
kikötőépületnél. A Rose könyvkereskedés melletti
sörözőben hirtelen derengeni kezdett, hogy
valószínűleg legalább egy héten át minden reggel
kiment a mólóra, hátha épp aznap érkezem a
hatalmas komp fedélzetén, és mikor megpillantom őt
a zöld épület mellett, a kezem üdvözlésre emelkedik.
Erősen igyekeztem egyenesen állni és nem
dülöngélni, és kinyújtottam felé a jobb kezem.
– Szervusz, Mogens. Rég láttalak. Örülök, hogy
újra találkozunk.
Elfogadta felé nyújtott kezemet, és erősen
megszorította:
– Tényleg? – azzal a bal öklével arcon vágott,
miközben a jobbjával tartott, így nem vágódtam el
teljes hosszában, hanem fennakadtam a karján.
Még egyszer megütött, azután elengedte a kezem,
és hagyta, hogy lecsússzak a földre a vendégek lába
közé. Az istenit de fájt! Lehunytam a szemem és
fekve maradtam, hogy kicsit magamhoz térjek.
Sajgott az arcom, soha nem érzett fájdalom járt át. A
bárpultnál álldogálók közül senki nem segített fel.
Felkönyököltem, és láttam ahogy Mogens sarkon
fordul, és ingatag léptekkel visszatér a legsötétebb
zugban álló asztalhoz. Elveszítettem őt. Hevesen
vágyni kezdtem egykori barátságunk és a lehetséges
folytatás után, de messze volt már a sok szép nyár.
Nem csak azért, mert huszonöt év távlatából nem sok
mindenre emlékeztem hanem mert nem is volt
értelme az emlékezésnek.

21

Közeledett a karácsony, és én már lassan fél éve

álltam a gép mellett. Igyekeztem a gyakorlatba
átültetni valamennyi párthatározatot, de törekvésem
kudarcba fulladt. Indultam a helyi szervezeti
vezetőség egyik posztjáért, ám csupán négy
szavazatot kaptam: kettőt apám öreg cimboráitól,
akik nem merték másra leadni a voksukat, egyet
Ellytől, és egyet a takarítótól. Utóbbi siketnéma volt,
és rosszkor emelte fel a kezét. A pártban Kis
Sztálinnak gúnyoltak, pedig soha nem emlegettem
Sztálint, gyűlöltem őt, mindent tönkretett.
Érdekes módon a munka ment, mint a
karikacsapás. Nem dolgoztam rosszabbul, mint
mások, sőt én voltam a leggyorsabb, legprecízebb
munkás az elitalakulatban, semmi nem esett
nehezemre, legtöbb feladatomban örömet leltem.
Szerettem a futószalag melletti robot ütemét, az
olvasztókamrából áradó csípős szagot, szerettem a
villástargoncával áthajtani a kemény műanyag
lengőajtók között a rámpához; egy raklapnyi
fóliázott, tucatjával csomagolt újságot szállítottam
ide, majd a szűk helyen óvatosan befordultam a
teherautó platójához, finoman lesüllyesztettem a
villákat, utána centiméterről centiméterre leengedtem
terhemet a megfelelő helyre, kifaroltam, és azonmód
indultam az újabb szállítmányért.
A Dælenenggatában iskolatársaim bizonyára
vesztesnek bélyegeztek volna, és unalmas, lélekölő
tevékenységnek tartották volna a végtelenségig
ismétlődő mozdulatsort, de őszintén szólva nekem
kedvemre való volt ez a fajta tevékenység. Engem is
váratlanul ért, hogy munka közben nyugodtan
elmélkedhetek számomra fontos dolgokról, vagy
álmodozhatok, ha túl nagy a zaj. A munka nem volt
bonyolult, de próbára tette a precizitást és a
ritmusérzéket, és megkövetelte az együttműködést a
többiekkel. Élveztem, mikor a testem egy szerelőt
keresve körbejárta a termet, vagy a teherliften
leereszkedett a nyomdába, vagy egyszerűen csak állt
a futószalagnál Elly mellett, felügyelte, hogy minden
úgy menjen, mint a karikacsapás, és a pár perces
szünet során haladjon egy oldalt Sven Lindqvist Wu
Tao-tzu mítosza című könyvében. Ebben a regényben
áll a következő idézet:
Lehetséges-e a társadalmi és gazdasági
felszabadítás erőszak nélkül? Nem. És erőszakkal?
Úgy sem.
Elgondolkodtató kijelentés; sokat tűnődtem rajta,
ahogy egymás után sorban teltek a napok. Az
események azonban váratlan fordulatot vettek.
Politikai értelemben szakadék tátongott köztem és a
többi kollégám között; valahányszor megpróbáltam a
szót a vörös, azaz forradalmi, és a kék, azaz
konzervatív szakszervezeti irányvonalra terelni,
elnézően megveregették a vállamat, mosolyogtak, és
a fejüket ingatva otthagytak, hogy az egyik raklapra
leereszkedve rágyújtsanak, vagy két emelettel feljebb
az ebédlőben kártyázzanak egyet az ebédszünetben.
Bár apám sok éven át dolgozott ott, mindenki
kedvelte, és a munkatársaim úton-útfélen
megállapították, mennyire egyformák vagyunk, én
nem akartam hasonlítani hozzá, nem akartam úgy
szeretni a munkámat, ahogy ő. Mindig is úgy
éreztem, hogy elütök tőle. Más akartam lenni.
Világmegváltó terveket dédelgettem, vízválasztó
akartam lenni az idő folyamában. De nem így lett, és
egyszerre ráébredtem, hogy lehetetlenség
teljességgel hátat fordítani annak az Arvidnak, aki
addig a pontig voltam, nem bírom őt a hajánál fogva
felemelni, hogy azután egy másik Arvid testébe
eresszem le, akit még nem ismertem, akiről nem
tudtam semmit. Képtelenség tudatosan elhagyni azt
az Arvidot, akihez annyira ragaszkodtak a szerettei,
akinek barátságosan integettek, akit becenevén
hívtak a szomszédok, ha összetalálkoztak vele a
házuk előtti kockaköves úton, akinek, ha le volt égve,
anyja százkoronásokat dugdosott. Így hát
felesküdtem a negyedik társadalmi osztályra, mely
tulajdonképpen nem is létezett már, anakronizmus
volt, időbeli ellentmondás. Talán én magam is időbeli
ellentmondássá váltam. Meglehet, keletkezett egy
törés a személyiségemben, egy repedés az
alapzatban, mely évről évre mélyült.

Aznap kettős műszakba voltam beosztva: este

dolgoztam, éjszaka túlóráztam, és kezdtem
felőrlődni. Összezavarodtam, becsapva éreztem
magam. Hazafelé a metró hosszan vesztegelt Hasle
állomáson, mert egy férfi összeesett a kocsiban.
Összevissza rúgkapált, epilepsziás lehetett; soha nem
láttam még rohamot. Fejét a padlónak csapkodta. Az
utasok többsége olyan fáradt volt, hogy nem tudták,
mitévők legyenek; nem akarták elhagyni az őket
körülvevő álmos buborékot, ezért csak ácsorogtak
némán, zavarodottan. Végül nekem kellett
kikászálódnom a magam buborékjából, mert
arcomba csapott a kellemetlen valóság. Utasítást
adtam rá, hogy fogják le, nehogy összezúzza magát.
Én futottam a metróvezetőhöz, hogy
figyelmeztessem, mert cserkész voltam, vagy
kommunista, valamelyik a kettő közül. Végül minden
elrendeződött, leszálltam a kék állomáson. Miközben
kiléptem az utcára, fejemben egy szélmalom forgott
körbe-körbe. Megvirradt; szokatlannak tűnt a
szabadban lenni, hiszen hosszú ideig mesterséges
fény vakított el. Szokásommá vált a hunyorgás, és ha
esett, ha fújt, napszemüveget hordtam. A torkomban
apró horzsolás keletkezett, mely nem gyógyult be –
mintha állandóan torokgyulladásom lett volna.

Ahogy kiléptem az állomásról, egyszer csak

megpillantottam Ellyt, aki a Grenseveienen
közeledett a Carl Berner tér felől, cigarettázva,
világos kabátban, vállán kék bőrtáskával. Majdnem
összeütköztünk. Megtorpant, megálltam én is, mikor
már csak alig egy méterre voltunk egymástól.
Zavarba jöttem, mert nem a megszokott
munkáskötény volt rajta, és ettől idegenné,
bonyolultan nőiessé vált. Lángba borult az arcom.
– Szia, Arvid. Itt szédíted a nőket?
Parfümje elegyedett a téli levegővel. Átható, erős
illatot árasztott, és teljesen letaglózott – elvégre ezt is
akarta.
– Hát, ami azt illeti, megyek haza aludni. Dupla
műszakban dolgoztam, este meg éjjel. – A
nyelvemen volt, hogy elmeséljem neki a metróbeli
közjátékot, de nem éreztem hozzá erőt.
– Akkor zúghat a fejed rendesen – felelte.
Én igennel válaszoltam, majd hozzátettem:
– Általában nem a Carl Berner téren szállsz fel,
ugye?
– Épp költözöm, ezért vagyok késésben most is.
Együtt éltem valakivel, ne is beszéljünk róla, átkozott
idióta! Egy ideje a Munch Múzeumnál bérelek lakást,
a Tøyen parkkal szemben, szóval akár Tøyennél is
felszállhatnék. Most, hogy ilyen közel lakunk
egymáshoz, látogass meg egyszer, ha van kedved!
Örülnék – rám villantotta mosolyát.
– Nagyszerű lenne – feleltem, de nem tudtam,
komolyan gondolja-e. Eközben viszont már meg is
mondta a címét.
– Ezt soha nem fogom tudni megjegyezni –
vetettem közbe.
– Várj – azzal kotorászni kezdett a kék táskában, és
tollat meg egy használt borítékot vett elő. Közel járt
a negyvenhez, én még csak húsz múltam.
– Fordulj meg! – rendelkezett mosolyogva. –
Hajolj előre egy kicsit!
Engedelmeskedtem, ő pedig ráérősen leírta a címét
a borítékra a hátamat használva asztalnak. Még
erősebben éreztem a parfümje illatát, hátamon matató
keze mintha felszakította volna torkomban a sebet,
gyengéd érintése nyomán majdnem sírva fakadtam.
Aztán megembereltem magam. Elly leírta az utca
nevét és a házszámot, s a borítékot óvatos
mozdulattal a kabátzsebembe csúsztatta, majd
hozzám simult. Hátulról átölelt, éreztem az ajkát a
fülemen, a parfümje illatát, a világos, idegenszerű
kabáton át egész testét, és a fejemben csak úgy
száguldoztak az alaktalan, vad gondolatok.
Hazaérve a konyhába mentem, kivettem a
gyümölcslevet a hűtőszekrényből, és a
konyhaasztalnak támaszkodva ittam egy nagy
pohárral. Bementem a nappaliba, a heverő mögül
előkaptam az ágyneműt, magamra húztam a paplant,
és bámultam a mennyezetet. Próbáltam elcsitítani
fejemben a zsongást.

Késő délutánig aludtam, és még mindig

heverésztem, mikor ő megérkezett. Villamossal jött
az iskolából.
Saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, hallottam, ahogy
az előszobában leveszi a kabátját. A ruhám odakint
lógott, így tudhatta, hogy otthon vagyok, de ő
egyenesen a konyhába ment, mint egy felnőtt nő, aki
sokévi együttélés után kialakította szokásrendjét.
Vizet forralt a kannában, a vízcseppek sisteregtek a
forró platnin. Érkezéskor mindig teát ivott.
Reggelente már nem hányt, és a héten csak pár
alkalommal járt haza, talán már az otthont is az én
lakásom jelentette neki. Azután elővette könyveit a
hátizsákból, és egy bő órát töltött a házi feladat
megírásával. Ezalatt én bágyadtan, mégis
várakozással telin feküdtem a nappaliban. Végül
bejött, befeküdt mellém a paplan alá. Később
szokásunk szerint a takarót magunk köré csavarva
ültünk a heverőn. Este volt már, decemberben hamar
sötétedett, de még nem szállt le az éj. Cigarettáztam,
parázslott a vége, a szürke füst alig láthatóan
kígyózott felettünk, majd a huzat elhajtotta a fal felé,
és végül kikergette a nyitott ablakon át a
Finnmarkgatára. Odakint nagy volt a forgalom
mindkét irányban. Az autók fényei meg-
megcsillantak a dupla üvegen, elkanyarodtak Mao
képe felett, és végül a heverőnél állapodtak meg. A
kereszteződésnél a lámpa zöldről sárgára, majd
jajpirosra váltott, azután ismét zöldre. Melegünk volt,
izzadtunk, fénylett a bőrünk. Gyakran felötlött
bennem, ha valaki ilyenkor kilesne minket, olyasmit
látna, amit nem kaphat meg soha, mindig hiányozni
fog az életéből, és ezért a látványunk szíven ütné.
Odakínáltam neki a cigarettát, de nem vette el. Felé
fordultam; lesütött szemmel ült.
– Na – mondtam.
– Na – válaszolta.
– Valami baj van?
– Nincs.
– Biztos?
– Ma valahogy más voltál.
– Hogyhogy más?
– Nem tudom. Más.
– Nem volt jó neked?
– De igen.
– Az jó, nem?
– De igen. – Az ajkába harapott, a paplant bámulta,
és hangtalanul sírt. Talán már szeretkezés közben
sírva fakadt, de nem vettem észre. Átöleltem a vállát,
és magamhoz vontam.
– Tudod, hogy csak te vagy meg én – becézgettem
–, csak te meg én, és a mi dolgainkról nem tud senki,
pedig égnek a kíváncsiságtól. Aki tud rólunk,
elszomorodik, mert szeretne olyan boldog lenni, mint
mi, ám az lehetetlen. Nekik nem adatott meg. Csak te
meg én ismerjük ezt az érzést – magamhoz
szorítottam, a karja ernyedten lógott. Nem ölelt át,
nem simogatott.
– De más volt. Mintha mindenki látta volna, mit
csinálunk. Mintha nem csak mi lennénk itt.
Nem tudtam, mit mondhatnék. Elengedtem őt, és
elszívtam a cigarettát, majd előrehajoltam,
elnyomtam a csikket az asztalon a könyvhalmok
között megbúvó hamutartóban. Végigsimítottam a
hátát.
– Hazamentél tegnap este? – kérdeztem. Pedig
tudtam, hogy otthon volt.
– Igen.
– Rossz volt?
– Nagyon.
– Talán csak elfáradtál. Nyugodtan feküdj le, nem
baj, ha még korán van. Megtanultad a leckét?
– Megcsináltam, amikor ideértem. Nem maradt sok
hátra, holnap reggel befejezem a Deichman épülete
mögött. Már nincs olyan hideg.
 – No látod. Aludj kicsit.
– Fáradt vagyok.
– Lefekszem melléd. Ma nem megyek gyűlésre.
– De jó – felelte, azzal lefeküdtünk, betakartam őt,
és a karomban tartottam, míg el nem aludt. Akkor
felálltam, meztelenül kimentem a konyhába, leültem
az asztalhoz, és sodortam egy cigarettát. Vacogtam
az ablak mellett, alig bírtam megtartani a gyufát.
Nem fért a fejembe, hogyan érezte meg, hogy
megkívántam egy másik nőt.

22

Autózajra ébredtem. Nem tudtam, hol vagyok,

milyen napszak van. Névtelenül, hontalanul
lebegtem az időben. Lehettem volna tizenkettő és
hatvannyolc éves egyaránt. Felnyitottam a szemem,
az emeletes faágy fölöttem húzódó deszkáit
bámultam. Emlékeztem erre a kiszolgált
bútordarabra, és ráismertem a saját életemre.
Eszembe jutott az előző este minden apró részlete,
aztán egy koppanással visszazuhantam a nyaralóba.
Kellemetlen érzés kerített hatalmába: mintha a
személyiségem jobbik fele, rám nézve hízelgő
vonása veszett volna el alvás közben.
 Az autó megállt, a motorja brummogott még egy
darabig, azután valaki elfordította a slusszkulcsot, és
csönd lett. Felemeltem a fejem a párnáról, óvatosan
az ablak felé hajoltam és kipislantottam. Egy taxi állt
a ház előtt. Még derengett, mintha őrölt borssal
hintették volna be a levegőt, feketébe és szürkébe
öltözött a világ. A fekete kocsinak csak az oldalát
láttam, így lehetett volna akármilyen márka. Audira
tippeltem, igen, egész biztosan Audi. A taxi
jelzőlámpája nem világított. Egy fiatal sofőr szállt ki,
megkerülte az autót, és a bejárat felé közeledett.
Átlépett két, útját keresztező fenyőágon, megkerülte
a fatörzsnek támasztott kerékpáromat. A terasz felé
tartott, majd eltűnt a látóteremből. Vajon mit keres
itt? Lendületet vettem, és felugrottam az alsó
fekvőhelyről – hű! de borzasztóan hasogatott a fejem
az előző este megivott sörtől. Nagyon felöntöttem a
garatra, az egyszer biztos! Megtapogattam lüktető
arccsontomat, azután felmarkoltam a szék hátán lógó
nadrágot, az atlétát és a sötétszürke, piros szegélyű
pulóvert, mely valaha az apámé volt – illetve övé volt
a történet idején is, hiszen apám nem halt meg.
Ruháimat a hónom alá csaptam, és kisiettem az apró
előszobába a vécéajtó elé. Az ajtótól valamivel
jobbra a fivérem egy festménye függött: az itteni
tengerpartot ábrázolta már-már narancssárga reggeli
fényben. Kelet felé a figyelmes szemlélő
felfedezhette a Laesø-sziget egy csücskét, és a
látóhatár szélén feltűnt Hirsholmen-sziget, rajta az ég
felé nyújtózkodó világítótorony. Elbicegtem a
konyhasarokig, majd beléptem a nappaliba. Anyám
indulásra készen állt a tükör előtt. Fehér virágmintás
kék blézert viselt tengerészkék nadrággal, frissen
mosott göndör haja szinte repkedett a feje körül.
Egyik kezével rúzsozta magát, a másikban kék
táskáját tartotta, a karján a kabátja lógott. Világos
krémszínű, majdnem fehér volt a kabát. A földön kék
vászontáska állt, mellette cipzáras gumicsizma.
Anyám szeme szokatlanul keskeny volt, mintha épp
csak hunyorogni bírna.
A sofőr a teraszon várta. Ott állt mellette Hansen is,
a nappaliból áradó villanyfény megvilágította a
combját és a könyökét, meg az egyik arcélét, mintha
tábortűz lobogna mellette, míg másik oldalról a
szürke, szemcsés hajnali világosság esett rá. A sofőr
húszas évei elején járhatott. Mosolyogva, zsebre
dugott kézzel diskuráltak. Talán ismerték egymást,
hiszen kisvárosban éltek. Hansen is jól fel volt
öltözve, sötét kabátot viselt világos nadrággal –
szokatlan látványt nyújtott, mint aki ünnepségre
készül, esküvőre, születésnapra vagy évfordulóra.
Soha nem láttam őt teljes díszben. Gyér haját
bevizezte és hátrafésülte, A tarkóján libegett még pár
göndör hajfürt, kabátja szorosan feszült a pocakján.
– Mész valahova? Most? – nyaggattam anyámat. –
Hány óra van? Hansennel mész?
– Nem akartunk felébreszteni – felelte. – Hiszen
olyan mélyen aludtál.
– Nem akartunk? Hogyhogy mi? – faggatóztam. –
Természetes, hogy felébresztesz. Nem mehetsz el
csak úgy! Előbb meg kell beszélnünk.
– Dolgom van... nincs mit beszélni róla. Annyira
nem bonyolult ügy. Mi történt az arcoddal?
– Semmi – vágtam vissza –, már egyáltalán nem
érzek semmit, pedig borzasztóan fájt. Hansennel –
folytattam ugyanazzal a levegővel –, Hansennel
megbeszélted? De mit? És velem mi lesz?
– Mi lenne?
Mély levegőt vettem, és rámeredtem.
– Nem fogok itt maradni, ha ti elutaztok!
Kínos volt hallani a saját hangomat. Mintha nem is
a számon jöttek volna ki a szavak, hanem máshonnét,
egy másik idősíkról. Gyerekesen nyafogtam, a
hangom elvékonyodott, élesebb lett. Egyébként elég
öblös hangom van, de most elvesztettem az uralmat
felette. Mintha gyomorszájon vágtak volna, vagy
elektromos áramot vezettek volna a gyomromba. Ha
a köldökömre tettem a kezem, au, au, rettenetesen
fájt!
– Csak két napig leszünk távol.
– Veletek tartok – jelentettem ki.
– Arvid, harminchét éves vagy.
– Ugyan mi köze az életkoromnak ehhez az
egészhez? – majdhogynem meztelenül álltam vele
szemben, a holmimat szorongatva, térdeim össze-
összekoccantak.
– Várjatok meg, egy pillanat, és készen vagyok! –
bizonygattam, azzal elrohantam. Futtában
megpillantottam a nekem szóló cédulát, anyám az
asztal közepére tette. Bevágódtam a mosdóba, a
ruháimat ledobtam a vécéülőkére, azután vizet
spricceltem az arcomra, a hónaljamra és a hajamra. A
hajamat egész feszesen hátrafésültem, és közben
mindvégig gondosan kerültem a tükörben a saját
tekintetemet. Apám legutolsó látogatásakor hagyott
ott egy dezodort, azt hiszem, Old Spice volt, piros
alapon fehér, kacskaringós felirattal. Sebesen
végighúztam a hónaljamon, az illata jól illett a
ruházatomhoz. Egy dobozból fájdalomcsillapítót
vettem elő, bevettem két szemet, és ittam a csapból.
A fémízű víztől felfordult a gyomrom. Míg fogat
mostam, nagy igyekezettel próbáltam másra
gondolni.
Miután felöltöztem, visszamentem a nappaliba.
Anyám már a teraszon állt, épp kezet fogott a
sofőrrel, aki vigyorgott, és úgy viselkedett, mint egy
farkát csóváló kiskutya. Anyám tanácstalanul
széttárta a karját, Hansen arcán kesernyés mosoly ült,
ő is tanácstalannak tűnt. Nem érdekelt, mit
gondolnak; nem akartam magamra maradni.
Levettem a viharkabátot az ajtó melletti akasztóról,
és felöltöttem apám elnyűtt ruhadarabjaira. A kabát
nem volt éppen patyolattiszta, leporoltam hát elöl, és
megpróbáltam lesimítani a legmélyebb ráncokat.
Begomboltam a duplasoros, horgonnyal díszített
fémgombokat, azután elbajlódtam fűzős
bakancsommal. Állapotomat tekintve egész gyorsan
elkészültem. Hirtelen ötlettől vezérelve
visszaszaladtam a konyhapulton álló calvadosért.
Furcsa módon érintetlennek tűnt, mintha egészen tele
lenne még. Kinyitottam a kabátom, és a karcsú
üveget becsúsztattam a belső zsebembe. Végre
indulásra készen álltam, és kimentem a többiekhez.
– Indulunk?

Előreültettek a sofőr mellé, aminek ő szemmel

láthatóan nem örült. Jobb szerette volna, ha anyámat
tudhatja maga mellett, de nem tehetett semmit.
Nekem mindegy volt, hol ülök, rá se néztem, hanem
álomittasan hátradőltem az ülésen. Kikanyarodtunk
az útra, és egyszerre Fru Kaspersennel találkoztunk
össze, aki fekete kerékpárján a nyaralójuk felé tartott.
Megfordult, és a kocsit bámulta. Nyilván felismert
minket, de nem köszönt. Mintha sírt volna.
Némán ültünk a kocsi félhomályában. Lehunytam
a szemem. Úgy rémlett, vattarétegen keresztül
szűrődnek be a kinti szürke hangok, a tenger is
tompán zúgott. Az aszfaltútról néma remegés
gyűrűzött fel a lábamon át a gyomromba. Végül
elszunnyadtam, és amikor felébredtem, a kocsi már
megállt. Enyhült a fejfájásom. Balra a hajógyár
fényszórói világítottak. A reflektorok egy hajótestre
irányultak, melynek kéménye a DFDS feliratot
viselte. A hátra vetülő árnyékokat a rozsdaszínű
acéllemezeken dolgozó lánghegesztőből áradó fény
törte meg. A látóhatáron hajó közeledett a móló felé.
A halványkék hajóorr az égnek meredt, a tatja
alacsonyan úszott, a lámpái még égtek.
Halászhajónak tűnt, egyike azon keveseknek, melyek
itt horgonyoztak. Hajnalodott, rövidesen ránk
köszöntött a reggel. Jobbra, a mólónál utasszállító
ringatózott; kisebb volt, mint az Oslóba és
Göteborgba tartó kompok. A kéményére kék
festékkel az F/L feliratot mázolták – vagyis Laesø
szigetére közlekedett. Kinyitottam a kocsiajtót, és
kiugrottam a rakpartra.
 – Laesøre megyünk?
Senki nem válaszolt, így megfordultam, és
bekukucskáltam a hátsó ülésre. Anyám hátradőlt,
szemét lehunyta, teste botmerevségűvé változott,
száját összeszorította. Hansen két kézzel átfogta
egyik karját, és ezt tudakolta tőle:
– Rosszul érzed magad? Visszaforduljunk?
Mehetünk másik nap is – győzködte. – Akármikor.
Nem készülök sehova.
– Jól vagyok – felelte anyám –, csak kissé
elfáradtam, és fáj a hasam. Mindjárt elmúlik.
A hangja fojtott volt, fátyolos, mintha kút mélyéről
érkezne, és hirtelen rádöbbentem, hogy
megfeledkeztem a jövetelem céljáról. Az agyamat
borító síkos teflonról ismét lepattant minden.
Egyszerre annyira elernyedtem, annyira kifáradtam
önmagámtól, hogy odaléptem, és a nyitott kocsiajtón
át beszóltam:
– Mama, nem jövök veletek. Nem baj, ha elmentek.
Becsszóra. Visszagyalogolok, sokszor megtettem
már ezt az utat. A francba, tegnap is gyalog jöttem
haza! Meg máskor is.
Ám anyám halk sóhajtással előrehajolt, kinyitotta a
kocsiajtót, és megkapaszkodott a szélében.
– Uramatyám, ne bolondozz! Most már velünk
jössz.
 Kinyújtottam felé a karom, ő megfogódzkodott a
kabátomban, lassan felemelkedett az ülésről és
kiszállt. Szorítottam a karját, a világért el nem
engedtem volna.
– Arvid, most már elég legyen! Állok én a magam
lábán is.
– Mama – azzal sírva fakadtam, még Hansen
jelenléte sem feszélyezett. Elengedtem anyám karját,
és futottam egy kört az autó körül, homlokomat a
motorháztetőre hajtottam. Soha olyan szívtépően
nem zokogtam még. Teljesen értelmetlenül
dörömbölni kezdtem az Audin, tettem még egy kört,
és rácsaptam a fényesre lakkozott csomagtartóra,
bámuljanak csak, a kurva életbe, ha annyira
kíváncsiak! Odafutottam a komphoz, a hajótesthez
simultam, alattam kavargott a kikötő jéghideg, fekete
vize. Sírva megfordultam, a fiatal sofőr vigyorgott
kínos zavarában, azt sem tudta, hová nézzen. Nagyon
fiatal volt, el nem tudta képzelni, mi következhet
még.
– Jól van, Arvid, nincsen semmi baj. Most már elég
legyen – intett anyám, és mivel még mindig
patakzottak a könnyeim, esetlenül megveregette a
vállam, először finoman, aztán erősebben. – Elég
legyen most már, hallod?
Ekkor végre elcsendesedtem. Hansen odalépett
hozzánk, szemmel láthatóan szégyenkezett miattam.
Felmentünk a hajóhídra. Nem okozott fennakadást,
hogy nem váltottam jegyet, mert a komp soha nem
volt tele ilyen korán. Mikor a fedélzetre értünk,
anyám elővette ócska, barna erszényét, és kifizette a
jegyemet.

23

Kéz a kézben álltunk a küszöbön. Üdülőben

voltunk. Egyszer már jártam ott, de nyáron nem
nyúltak ilyen hosszúra az árnyékok. Azért jöttünk el
ide, hogy magunkban legyünk. Dermesztő, hideg tél
volt A gondnokasszony a főépület mögött közeledett
a tengerparttól felfelé vezető kaptatón. Kék, steppelt
kabátot viselt és halas vödröt cipelt; valószínűleg
sügér lehetett benne, bár kamaszkorom óta nem
horgásztam, és nem ismertem fel a különböző
fajtákat. A gondnokasszony jól megnézett magának,
aztán a lányra siklott a tekintete. Rögtön felmérte,
milyen fiatal, és ismét engem vizslatott.
– Maguk vették ki a házat? – kérdezte.
– Igen – feleltem.
– Csak holnap reggelre vártam magukat.
– Úgy volt, hogy ma érkezünk.
 – Tényleg? – csodálkozott.
– Bizony.
– Akkor nyilván tévedtem. Nincs jelentősége,
magukon kívül egy lélek sincs itt, üres a hely. Azt a
házikót választják, amelyiket akarják.
Pontosan tudtam, melyik házat szeretném, és
megadtam neki a számát. A gondnokasszony
kinyitotta az ajtót, letette a vödröt a bejáratnál, és a
falra erősített tábláról, melyen kampókon lógva
sorakoztak a számozott kulcsok, leakasztotta a
miénket.
– A ház mögött áll egy halom tűzifa. Vegyenek
belőle bőven, és szóljanak, ha bármi másra
szükségük lenne.
– Rendben – válaszoltam –, azt hiszem, mindenünk
megvan.
– Holnap reggel kocsival boltba megyek, ha
kérnének valami élelmiszert.
Megköszöntük, és bizonygattuk, hogy feltétlenül
megkeressük, ha kell valami.
Leléptünk a küszöbről, és végigballagtunk a
főépület előtti üres téren. A bal oldali újságosbódé be
volt zárva, és a VG napilapot hirdető táblákat
bevitték. Elhaladtunk egy ponyvával fedett traktor
mellett, elhagytuk a fák között megbúvó házakat, és
végül elértük a parton álló, vörösre festett házikót.
Sziklára építették az alapzatát, így a vízre néző
homlokzat magasabban feküdt, mint az ösvényre
néző fal, ahonnan a terasz és a bejárati ajtó nyílt. Az
ablakból kilátás nyílt az öböl szemközti partján
húzódó hegygerincre, ahol az oszlopszerű fenyőfák
serege egészen a vízpartig húzódott. Az öböl egy
távoli pontján a nyári főszezonban vegyesbolt
működött. A nyaralók áteveztek ide, és a csónakok
egymást súrolva ringatóztak a kikötőben. Pompás
látvány, lelkendezett egy hölgy utolsó látogatásom
alkalmával. A bolt most zárva tartott.

Pár órával azelőtt buszra szálltunk Ankerløkkán, a

Akerselva folyó menti barátságos térségben. Ma
nyulánk kollégiumi épületekkel van beépítve;
akkoriban buszállomás működött a többi oslói
templomhoz hasonlóan vörös téglából épült Jakob-
templommal szemben. Lenyűgöző látványt nyújtott,
ahogy a templom elrejtőzött a folyó és a mesebeli
motívumokkal díszített híd felé vezető, mezítelen
fasor mögött.
Tehát Ankerløkkán szálltunk fel, és leghátul
foglaltunk helyet. A busz ráérősen, a menetrendhez
igazodva kikanyarodott a Storgatára, és akárcsak a
dalocskában, kanyarogtunk hegynek föl, hegynek le.
Átszeltük a keleti városrészt, elhagytuk Grønlandot
és Gamlebyent, majd délre tartottunk. Ljan
állomásnál felkapaszkodtunk a hegyoldalra vagy a
Herregårdsveienre, esetleg egy harmadik útvonalon
mentünk, már nem emlékszem. Annyi biztos,
Hauketo felé tartottunk. Akkoriban nem sorjáztak ott
a lakótelepi háztömbök; mintha vidéken, egy erdőben
jártunk volna. Lejtőnek fel a dízelmotor majd
szétvetette a buszt, és a vibrálás hullámokban járta át
a combunkat és a gyomrunkat. Már-már erotikus
élményt nyújtott. Ő két kézzel fogta az alhasát;
– Még, még, még kérek – hajtogatta lehunyt
szemmel, arcán széles, érzéki mosollyal. Azután
felemelte a kezét, és szégyenlősen nevetett. Halkan
énekeltük a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg
indulóját:

Te, a nép seregének katonája

Tudd, hogy fő a fegyelem.
Mindig eszedben legyen
A forradalmárok három parancsolata
És nyolc szabálya...

és így tovább. Csak pár utas fordult hátra. Halkan

nevettünk rajtuk, meg a dalon is, muszáj volt, hiszen
a busz egy norvég erdőn vágott át; és bár
Norvégiában nyilvánvalóan nap mint nap dúlt az
osztályharc, ez a heves küzdelem a többség számára
nem tűnt ennyire egyértelműnek. Mindegy, a dalnak
– induló lévén – jó ritmusa volt, és éneklés közben az
előttünk lévő ülés háttámláján doboltunk.
A piros, már-már burgundi színű busz a halványkék
keretű ablakaival sietség nélkül hajtott az útszéli
vendéglő melletti kereszteződés felé. Jobb kéz felé
terült el Hauketo állomás; mi balra, Enebakk
irányába kanyarodtunk. Még mindig ugyanolyan volt
itt minden, mint egykoron: minden egyes kanyar, a
megállókban felállított fabódék és a rozsdás táblák.
Az út szélén, a csupasz erdő előterében a viharvert
kioszkok zárva sorakoztak, csordultig megtöltötte
őket az üresség és az eltűnt idő. A polcokon nem állt
halomban a Kvikklunsj vagy Freia csokoládé, nyoma
veszett a Winston, South State, Blue Master vagy
Tiedemanns Teddy márkájú, füstszűrő nélküli
cigaretták színes sorainak.
Már nem esett, hanem havazott; a tiszta, hideg
levegő magában hordozta a valódi tél ígéretét. A busz
belsejét azonban jó meleg járta át. Csak tízen vagy
annál is kevesebben utaztunk, bár aznap a téli
menetrend szerint ez volt az egyetlen járat.
Novemberben a negyedik társadalmi osztály, avagy a
munkásosztály egyetlen tagja sem indult a tóparti
üdülőbe – sem a Spikerverket acélüzem dolgozói,
sem a kőfejtők és földművesek szakszervezetének
tagjai nem készültek családos, Lysern-parti
pihenésre, az öbölben halászatra, nem heveredtek le
behúzott evezőiket a csónakülésnek támasztva,
kezükben az Arbeiderbladet aznapi számával, vagy a
kék eget bámulva, hogy ilyen módon szellőztessék ki
fejüket egy újabb, szalag mellett, dupla műszakban
eltöltött év után.
A többi utas idevalósi volt, a főút mentén laktak.
Csak mi tartottunk az üdülő felé. Leghátul ültünk a
négyes ülésen, és figyeltük, hogy a busz nyomán
támadt légörvényben miként kavarog a jéghideg,
csillogó por – akár a habok a hajó nyomdokvizén. A
por sárga függönyként ereszkedett a kanyargó útra,
és a szél minden kanyarban félrevonta, majd
fellebbentette; végül bekúszott a fák közé, és eltűnt.
– Boldog vagy? – kérdezte tőlem.
– Igen – feleltem.
– Én is.
Ősszel és télen a busz a 120-as főút egyik
kereszteződésénél megállt, nem ment el az üdülőig.
Erre nem számítottunk. Kénytelenek voltunk
gyalogolni. A tüskés tarlóval borított mezőn dér ült,
a jeges, keményre fagyott kavicsos út recsegett a
csizmánk alatt, úgy hangzott, mint mikor spanyol
gitáron verik a taktust. Egy órába telt, mire
odaértünk.
A főépületben semmi mozgás. Ahogy a placcról a
küszöb elé léptünk, teljes némaság fogadott minket.
Leheletünk párafelhőként látszott a fagyos időben.
Már-már sötétedett, a tó felett bágyadt, áttetsző kék
fény, az ajtóra erősített lámpa tompán, sárgán
világított. Kopogtunk, majd megráztuk az ajtótól
jobbra függő rézcsengőt. Nem sokkal később a ház
mögül elősietett egy hölgy kék steppelt kabátban. A
tenger felől vezető ösvényen jött, kezében vödörrel.

Kinyitottam az ajtót, és előreengedtem a lányt. A

táskát letettem a bejárat előtt, és rögtön a ház mögé
siettem tűzifáért. Mindkét karom tele volt, a halmot
az állammal támasztottam meg. Ám mikor beléptem,
a kályhában már pattogott a tűz. Az egyik zugban
hasábokkal teli kosarat fedeztem fel. Azon
tanakodtam, kellemetlenül érint-e, hogy ő rakott
tüzet, nem én. De nem zavart.
– Hogy te miket tudsz! – csodálkoztam.
– A cserkészeknél tanultam. Két éve jártam ott
utoljára. De hát tudod, akit egyszer felavattak, az
mindörökre cserkész marad.
Énekelni kezdett:

Immár a nap leáldozott,

 Teremtőnk kérünk Tégedet,
Légy kegyes és maradj velünk,
Őrizzed, óvjad népedet.

A gonosz álmok fussanak,

És minden éji képzelet,
Az ellent kösse meg kezed,
Testünket, hogy ne rontsa meg.

Szokása szerint elpirult, pedig engem mulattatott.

Szórakoztatóbb volt nálam.
Másnap későn keltünk. Mire felébredtem, már
bekúszott a fény. Köd ült a vékony, fehér jégpáncéllal
borított víz felett – mintha megszilárdult tejszín lett
volna. Az órára pillantottam, nadrágot, pulóvert
húztam, óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót,
és a főépület felé vettem az irányt. Ébredéskor
döbbentem rá, hogy alig maradt dohányunk.
Majd' megfagytam, mire elértem a főépületet.
Útközben, a kioszk előtt vettem észre a traktor
mellett parkoló Fordot: brummogott, és nagyban
eregette a füstbodrokat. A gondnokasszony a kocsi
másik oldalán kaparta le a jeget az ablakról.
Megkerültem az autót, és odaléptem hozzá:
– Az istenit, de hideg van! – A nő mosolyogva
bólintott, azzal tovább takarította a jeget. Vártam,
elnyűtt csizmámban mezítláb topogtam. Végre
elkészült, és a jégkaparót bedobta az anyósülésre.
– Kifogytunk a dohányból – mondtam neki –,
hozna nekünk?
Elgémberedett ujjakkal kotorásztam a zsebemben,
és elővettem a dohányzacskót, hogy ha esetleg nem
dohányos, biztosan tudja, melyik fajtát szeretném.
– Persze, nem gond – felelte, mire átadtam neki a
pénzt. Végigmért. – Nem fázik? Alig van magán
ruha.
Vacogtam a hidegtől. A kötött pulóver a házikóban
alvó lány első sikeres műve volt; a bőröm átderengett
a durva kötésszemek alatt. Úgy tűnt, mintha a
gondnokasszony jól megnézne magának, majd beült
a kocsiba, áthajtott a főépület előtti téren, fel a
kavicsos úton, rákanyarodott a 120-as főútra, és
sebesen robogott a bolt felé.
Az ösvényen visszaballagtam a házikóhoz.
Mikor beléptem, alaposan megdörzsöltem a
tenyerem és a fülem, hogy majd' lobot vetettek. A
kályhához léptem, szélesre tártam az ajtaját, és
felhalmoztam odabent pár fahasábot – Stonehenge
formájú építmény lett. A résekbe ősrégi újságok
összehajtogatott lapjait tömködtem. A papírhoz
gyufát tartottam, és csaknem tövig égettem. Még
kétszer megismételtem ezt, azután behajtottam a
kályhaajtót. A fa olyan száraz volt, hogy hamar
fellobbantak és elharapództak a lángok. Mikor
teljesen becsuktam az ajtót, a tűz pattogni kezdett.
Hallottam, ahogy megfordul az ágyban, tekintetét a
hátamon éreztem.
– Gyere ide mellém, édes – hívott.
– Jövök – feleltem, azzal levettem a pulóvert meg
a nadrágot, és bebújtam mellé a paplan alá.
– Hű, de átfagytál – szisszent fel –, pokolian
fázhatsz.
Nagy erővel elkezdte dörgölni a testemet, majd
történt, aminek történnie kellett. Utána szokásunk
szerint szorosan egymás mellett feküdtünk, kéz a
kézben, a meleg átkúszott az ő testéből az enyémbe.
Elcsodálkoztam, ugyan hogy vészeltem át azt az időt,
amikor még nem ismertem; honnan jött a meleg?
– Elmenjünk csónakázni reggeli után?
– Hiszen befagyott a tó – ellenkeztem.
– Talán meg tudjuk roppantani – erősködött.
– Lehet, mert elég vékony.
– Próbáljuk meg, jó móka lesz! – lelkendezett.
– Rendben, de előbb heverésszünk egy kicsit –
egyeztem bele. Lehunytam a szemem, és
hozzábújtam. – Már csak egy zacskó dohányunk van,
úgyhogy megkértem a gondnokasszonyt, vegyen
nekünk. Épp indulófélben volt. – Kinyitottam a
szemem. – Az istenit, hogy megbámult, mielőtt
beszállt volna a kocsiba!
– Biztosan tetszettél neki ebben a pulóverben –
vélekedett.
– Gondolod?
– Hát persze. A mellkasod átlátszik a kötésszemek
alatt.
Felnevettem.
– Zavar, hogy megnézett magának?
– Ugyan már! Ez azt jelenti, ő meg én valamiben
egyetértünk. Nincs ebben semmi rossz. Hiszen neki
semmi köze hozzánk.
Lehunytam a szemem. A szavai jólestek, épp ezt a
választ vártam. A kályhában pattogott a tűz, a szobát
átjárta a nyírfa édeskés illata, mely régi, kedves
ismerősként telepedett közénk.

Csak egy éjszakára és a rákövetkező napra jöttünk.

Aznap délután már a 120-as főúton kijelölt
megállóban kellett lennünk. Keveselltem az időt,
megfogadtam, hogy jól ki kell használnunk a nap
minden egyes percét. Ám elszunnyadtam, ő követte
példámat, felébredtünk, majd újra elnyomott minket
az álom. Végül felkeltünk, felöltöztünk, és
megreggeliztünk. Még mindig kábán lesétáltunk a
partra, és a gerincére fordítottuk a csónakot. A csónak
alatt a hangában megtaláltuk az evezőket. Együttes
erővel átcipeltük a sziklákon, majd a vízre löktük. Az
evezőket betettük a csónakba, és az ülés alá
bekészítettük a lány horgászbotját. A vékony, száraz
jég már repedezett.
Óvatosan araszoltam előre a csónakban,
leereszkedtem a középső ülésre az orrnak háttal, és az
evezőket becsúsztattam a villába. A lány szorosan
mögöttem szállt be, és feltérdelt a hátsó ülésre, hogy
eltaszítsa a parttól a csónakot. Aztán felegyenesedett,
és leült szemtől szembe velem. Mosolygott.
– Evezz csak – biztatott.
– Akarsz te evezni? Elfelejtettem megkérdezni.
– Nem gond. Majd nézem, ahogy erőlködsz. Evezz
csak!
Valószínűleg jól evezett. Az én szakterületem az
indiánkenu volt. Az evezős csónakot a cowboyokra
hagytam.
– Végül is én vagyok a férfi – feleltem nevetve.
– Az egyszer biztos – helyeselt, és álmatagon
figyelt leeresztett szemhéja mögül.

Minden egyes evezőcsapásnál hangos recsegés

kíséretében rojtos szélű lyukak keletkeztek a csónak
mögötti széles sáv két oldalán, járművünk
ellenállásba ütközött; mintha csak a Fram vagy Gjoa
elnevezésű sarkkutató hajó haladt volna nagy
ropogás közepette a sarki jégtengeren. Persze nekünk
sokkal könnyebb dolgunk volt.
– De vicces! – ujjongott. – Imádom ezt a hangot.
Nehéz?
– Dehogy – bizonygattam –, éppolyan könnyű,
mint nyáron.
Két pamuttrikó volt rajta, meg izlandi pulóver. A
nyaka köré lila sálat tekert, és olyan bőrsapkát viselt,
mint a halászok az észak-norvégiai Lofoten-
szigeteken. A kezét egyujjas kesztyű védte. Alaposan
be volt bugyolálva, de az arcát kicsípte a hideg. Én
három jó meleg, piros-kék kockás flanelinget
viseltem – apám készletéből származtak a tőle kapott
pulóvert, valamint kabátot és egyujjas kesztyűt.
Fedetlen fővel voltam, a sapkát férfiatlannak
tartottam. Kicsit fázott a fülem, de nem tűnt
vészesnek.
– Horgásszunk? – fordult hozzám.
– Rendben. De akkor te kezeld a botot, mert én
evezek.
– Szívesen!
Lehámozta a kesztyűjét, és elővette az ülés alól az
üvegszálas, palackzöld botot, fölemelte,
megigazította a villantót, hüvelykujjával könnyedén
kioldotta az orsó rögzítését, majd villámgyors, már-
már észrevehetetlen mozdulattal elrepítette a horgot.
Látszott, hogy érti a dolgát. A horog tőlünk jókora
távolságra roppantotta át a hártyavékony jeget.
Műanyag dingink túlságosan is könnyű játékszere
volt az elemeknek. Minél többet eveztem, annál
inkább éreztem, hogy súlyát és sebességét tekintve
meg sem közelíti a fából épített csónakot. Csak nagy
küszködés árán tudtam egyenesben tartani, és
alaposan megizzadtam. Nem tagadom, felbosszantott
az erőlködés. A lány fagyos arcocskája kipirult,
mohó tekintettel méregette a damilt meg a fehér
jeget. A part menti fák a pogány régmúltból
felbukkant titokzatos alakokként úsztak a ködben. Az
öböl piros házikói felett halvány rózsaszín szalag
lebegett, és a köd mögött felsejlett a nap korongja.
Megdorgáltam magam amiatt, hogy így méregbe
jöttem: ugyan mit idegeskedsz, mikor ilyen szép itt,
boldogabb nem is lehetnél, hát izzadj egy kicsit!
– Hű de kemény munka ez az evezés! – fakadtam
ki.
– Tudom – felelte –, a műanyag túl könnyű.
Egyszer csak kapása volt. Összerezzent, és
felordított:
– Megvagy! A kurva életbe, most elkaptalak, te
dög! – kiabálta. Még soha nem hallottam őt ilyen
erősen káromkodni; imponáló volt, kifejezetten
felizgatott.
Fárasztotta egy ideig a halat, azután lassan
feltekerte a damilt, és zsákmányát óvatosan beemelte
a csónakba.
– Sügér, és nem is kicsi! – büszkélkedett.
– Gratulálok – mondtam őszintén, mire előrehajolt,
és hirtelen mozdulattal fejet hajtott, mint Chaplin
vagy a rajzfilmbeli Pinocchio, akinek kobakját zsinór
rögzítette. Sapkáját megbökte, bal kezét a jobb
mellére tette, a botot, melynek végén a hal
himbálódzott, ívesen meghajlítva tartotta a feje fölött.
– Íme, egy apró halacska önnek, drágaságom. –
Elnevettem magam, majd leszedtük a sügért a
horogról, és a csónak aljára dobtuk. Ugyancsak
fickándozott, és a lány sajnálgatta egy kicsit.
Megragadtam az odakészített husángot, és jól fejbe
vágtam a halat. Ficánkolt még egy kicsit, azután nem
mozdult többé.
Felegyenesedtem, hátamon éreztem a nap melegét.
A köd oszladozott, a jég olvadóban volt. A lány arca
ragyogott, haja aranyos fényben úszott. A nap felé
fordult, szemét lehunyta az erős fényben.
– Lebarnultam? – kérdezte.
Ismét felnevettem:
– Te meg én. Csak te meg én.
– Hát nem pompás mulatság? – kérdezte
mosolyogva.
Elengedtem az evezőket. A csónakot körülölelte a
csend. Öbölparti, sziklára épült házikónk felől nem
hallatszott semmi nesz, kéménye némán eregette a
füstöt. Abban a pillanatban elképzelhetetlennek tűnt,
hogy ez a végtelenül boldog pillanat egyszer
szilánkokra törik, és megsemmisül.
IV
 24

Lesøre érve a komp Vesterø falu kikötőjébe futott

be. Innen elballagtunk a közeli hotelba, egy
kőhajításnyira a parttól. Nem volt hosszú séta.
Anyám is jól bírta, különben sem nyomorék,
jelentette ki. A kicsi szállodából kilátás nyílt a
halászmólóra – a sirályok serege tornádóként
keringett az árbocok között. Valahányszor
megcsillant rajtuk a napfény, vakító fehéren világított
a mellük. Kavargott a sok viharsirály, csér és jókora
ezüstsirály a narancssárga, zöld és vászonszínű
vitorlák körül. A rakpart egész hosszában a vízen
hánykolódó piros bóják lebegtek, és gömbökön úszó
hálókat feszítettek ki legyező alakban.
– Most más itt – jegyezte meg anyám.
– Mihez képest? – firtattam.
– Mint negyven éve – felelte.
– Azóta nem jártál itt?
– Nem.
Beléptünk a szállodába, és letettük a
poggyászunkat. Nálam nem volt csomag: az
utazótáskát Hansen hozta, és anyám pedig a hóna
alatt szorongatta kék kézitáskáját. Apám ruháit
viseltem, a kabátom nedves volt még – jó alaposan
meg akartam szárítani, mert fáztam benne, és féltem,
hogy megbetegszem.
Anyám a recepciós pulthoz lépett, elővette a
táskájából elnyűtt erszényét. Sok pénzt hozott
magával, és szokatlanul költekező kedvében volt –
ami egyáltalán nem volt ínyemre. A már lefoglalt
szobák mellé egy harmadikat kért, nyilván az én
részemre. Nem jelentett problémát, hiszen abban az
évszakban alig lézengett néhány szállóvendég.
Anyám megváltozott, tősgyökeres dánnak tűnt.
Ki-ki felment a maga szobájába. Anyámnak le
kellett pihennie egy órára, így Hansen is nyugovóra
tért. A calvadost az éjjeliszekrényre tettem, a
kabátomat pedig ráterítettem az ablak alatti meleg
radiátorra. A szobát kellemes meleg hatotta át.
Leültem az ágyra, és a kikötőt néztem elmerülten.
Közben arra kényszerítettem volna magam, hogy
végiggondoljak bizonyos dolgokat, de nem jutottam
egyről a kettőre.
Hátradőltem a puha ágyon. Lehunytam a szemem,
az idő elsüllyedt, és mire feleszméltem, letelt az egy
óra. Belebújtam a gőzölgő kabátba, és lementem a
földszintre, hogy egyek valamit a többiekkel.
Anyámék már odalent tartózkodtak. Érdekes módon
semmi kivetnivalót nem találtam abban, hogy az
asztalfőn apám helyett Hansent látom, és mikor
rádöbbentem erre, lelkiismeret-furdalásom támadt.
Az ablak mellett foglaltunk helyet. Farkaséhség
gyötört. Anyám kis idő elteltével áthajolt az asztalon,
és az utat kémlelte. Ez kétszer megismétlődött;
harmadszorra felállt, felvette székre akasztott
kabátját, és így szólt:
– No, akkor induljunk.
Hansen is felkelt, és ezúttal nem tudakoltam, hova
megyünk. Félbehagytam a falatozást – távolról sem
laktam jól –, és követtem őket. Ugyan mi mást
tehettem volna? Az úton egy motorját járató taxi állt.
Beültünk, mindenki oda, ahol előzőleg utazott. Én a
sofőr mellé, a többiek hátra. Nem tudom, miképp
alakult így az ülésrend, talán már reggel
megbeszélték.
Déli irányban indultunk el Byrum felé, mely egyike
volt a három nagyobb falunak. Az út két oldalán
villanypásztor, kőkerítés, az alacsony cserjesorok és
magas fák mögött legelők terültek el laposan,
ameddig a szem ellát. Az esőáztatta föld komoran
feketéllett. Gyors iramban közeledtünk Byrum felé.
Feltűnt a falu tornya, nem mondanám különösebben
magasnak, de a síkságon szembeötlő volt. Az
aprócska lőrések egy lovagvár hangulatát idézték, de
a funkciójuk rejtély volt számomra. Talán csak
látványosságként szolgált a torony, ami
meglehetősen szokatlan egy keresztény faluban.
Micsoda elbizakodottság a magasba törni, ahová csak
Isten háza törhet! Egyébiránt itt állt az ország
legrégibb temploma, de mi megállás nélkül
hajtottunk el mellette, és délnek tartva elhagytuk a
falut.
Éles szögben elkanyarodtunk keleti irányba,
mintha visszatérnénk a tengerpart felé. Meglehetősen
értelmetlen manővernek rémlett, de a sofőr nyilván
tudta, mit csinál, meg hát mi közöm nekem ahhoz,
merre hajt? Murvával felszórt úton haladtunk, és bár
a levegő párával volt terhes, a talaj csontszárazzá
szikkadt, és a kocsi mögött kavargott a por. Néhány
kilométerrel később megálltunk. Minden irányban a
végtelen róna terült el. Nem messze közepesen nagy,
sárga téglás ház állt, szokatlanul csúcsos tetejét
kiszögellő padlástér osztotta ketté. Nem tűnt réginek,
de nem volt új építésű sem: nem háború utáni
stílusban épült, bár azt biztosra vettem, hogy még a
születésem előtt tették le az alapkövét. Az épület
mögött birkanyáj legelészett. Jókora mozgástérrel
rendelkeztek, mégis valamennyi állat egy aprócska
pajta előtt tolongott – most, hogy közeledett a tél,
bizonyára szénát szárítottak odabent.
Anyám kiszállt a kocsiból, Hansen azonban a
helyén maradt, így én sem mozdultam. Tett pár lépést
a ház felé, megtorpant, majd visszasietett, a hátsó
ülésen lévő kézitáskából kivett egy borítékot, és
becsapta az ajtót. Kinyitotta a borítékot: négy fekete-
fehér fénykép került elő. A kocsiajtónak dőlt, és a
fényképeket szétterítette a kezében, mint aki
pókerjátszmára készül.
– Miért jöttünk ide? – kérdeztem.
– Itt született a bátyád – felelte Hansen. – Ebben a
házban.
Előredőltem, hogy az ablakon át láthassam a
fényképeket. Valóban a sárga házat ábrázolták. Két
képen anyámat fedeztem fel: a fűben ült, lábánál
pásztorkutya, homlokán gyémánt alakú folttal. Nem
értek a kutyákhoz, de hűséges tekintetéből csak úgy
sütött: a világ végére is elment volna érte.
Azon a képen anyám fiatal volt, és gyönyörű, lenge
kötényt viselt a ruháján. A másik kép a küszöbön ülve
ábrázolta, mellette egy idősebb nő, nem az anyja,
mert csak olyan tíz évvel lehetett öregebb nála. Az
utolsó két képen a ház látszott két különböző szögből
lekapva. Aki fényképezte, nyilván élénken akart
emlékezni az épületre.
Anyám visszacsúsztatta a borítékba a képeket,
kinyitotta a kocsiajtót, és a borítékot a hátsó ülésre
tette. Tekintetét Hansenre emelte – a férfi
mosolyogva bólintott felé. Erre anyám sípolva mély
levegőt vett, kifújta, azután becsukta az ajtót, és
reszketeg léptekkel elindult az épület felé.
A bejárathoz érve legalább egy percig
mozdulatlanul állt, mielőtt bekopogott volna. Senki
nem jött ajtót nyitni. Erre visszafordult felénk, kezét
segélykérő mozdulattal tárta szét. Hansen ismét
bátorítóan biccentett felé. Anyám most
határozottabban kopogtatott. Nem sokkal később
megjelent az ajtóban egy hölgy, idősebb volt
anyámnál, talán hetven körüli. Megálltak egymással
szemben. A beszédüket nem hallottam.
– Maradjunk a kocsiban? – kérdeztem.
– Csak ameddig kell – felelte Hansen.
– Rendben.
A két nő a küszöbön álldogált. A napfény
megcsillant a szélvédőn, majd elillant. A sofőr
résnyire letekerte az ablakot, és a házat szemmel
tartva szívta Prince márkájú füstszűrös cigarettáját.

– Felismerlek – szólalt meg anyám –, te vagy

Ingrid. Megismersz?
Az idős hölgy jobb könyökét nehézkesen az
ajtófélfának támasztotta, öklét pedig a levegőbe
emelte; úgy festett, szokása ez a mozdulat.
Figyelmesen tanulmányozta anyám arcát, karját
visszaengedte az ajtófélfától, hátrált két lépést, és
kötényzsebéből szemüveget halászott elő.
– Igen – felelte –, felismerlek. Emlékszem a
nevedre is. Itt éltél egy ideig, nem sokkal a háború
után. Talán pár évig lehettél itt. Hát igen – tette hozzá
mosolyogva –, elszállt felettünk az idő. De mégis
ugyanazok vagyunk, akik voltunk.
– Nem hiszem – felelte anyám.
– Talán igazad van. Kerülj beljebb!
– Köszönöm.
Anyám követte őt az előszobába, és lehajolt, hogy
lehúzza bokacsizmáján a fényes cipzárt. Mire Ingrid
megjegyezte:
– Mikor itt voltál várandósan, akkor is mindig
levetted a cipődet. Semmi szükség rá, ma száraz idő
van, legfeljebb felseprek... Készítek kávét – tette
hozzá mosolyogva, azzal eltűnt a konyhában.
Bekapcsolta az egyik gázplatnit, és fényesre súrolt
fütyülős kannában vizet forralt. Anyám belépett a
nappaliba. Nem volt könnyű ráismerni a helyiségre –
a nappaliról lerítt, hogy idős hölgy lakja. Akárki
voltál is fiatalon, eljön a nap, mikor minden
berendezési tárgy katonás rendben áll: a
csecsebecsék, horgolt térítők, apró porcelánkutyák,
porcelánból készült pásztorfiú egy alpesi
malomkerék mellett, a bekeretezett kép, amelyen
angyalok őrködnek a patak fölé veszélyesen közel
hajló, halat kergető lenszőke kislány fölött, az időtlen
idők óta az ablakban virágzó fehér és piros muskátli.
Anyám kigombolta a kabátját, lecsúsztatta a vállán,
és a kisasztalnál ülve a pajtát tanulmányozta – ott
sereglett a sok nagyra nőtt birka, némán álltak a fal
felé fordulva, mint régen, ősszel és télen, ha fújt, ha
esett. Nyaranta a hangás réteken legeltek. Szabadon
barangolhattak, de este mindig visszatértek, akárcsak
a norvég hegyekben élő kecskék.
Ingrid egy tálcán behozta a virágos kannába
kitöltött kávét és a csészéket.
– Még mindig tartasz birkákat – jegyezte meg
anyám.
– Nincs szívem eladni őket. Emberemlékezet óta
tartunk itt birkákat, jobban mondva én. Még mindig
jól elboldogulok velük. Hiszen tudod, Karlsen
fuvaros korán meghalt.
Még mindig Karlsen fuvarosnak hívta az urát,
akárcsak negyven évvel azelőtt.
Ingrid háttal az ablaknak leült a kanapéra.
– Ellés idején egy szomszédom segít, és ha bármire
szükségem lenne, ott a telefon – magyarázta
mosolyogva. – De már nem sokáig fogok vesződni
velük.
Csészét tett az asztalra anyám elé, azután várt.
Nyoma sem volt benne a türelmetlenségnek.
Előrehajolt, és kitöltötte az átható illatú, kétszer
pörkölt kávét.
– Még egyszer látni akartalak – szólt anyám –, csak
pár napja döntöttem úgy, hogy eljövök ide. Így érzem
helyesnek.
– Nagyon örülök – felelte Ingrid. – Ritkán vetődik
ide látogató. Csak a fiam jön néha: odaát lakik a
városban. Miután elmentél, az első években gyakran
gondoltam rád. Azután lassan megfeledkeztem az
egészről – mondta csendesen, óvatosan, nehogy a
szavai bántóan hassanak.
– Én is sokat gondoltam rád. Megesett, hogy úgy
éreztem, nincsen másom rajtad kívül. Fel akartalak
keresni, de soha nem jöttem el, pedig gyakran
hazalátogattam – válaszolta anyám, és abba az
irányba mutatott amerre a szárazföldet vélte, persze
nem arra volt. Aztán hozzátette: – Ez a ház életem
második részének a kezdetét jelzi. Vagyis az első
végét. Vagy talán mindkettőt egyszerre. És veled is
így vagyok. Jó dolgom volt itt, jobb nem is lehetett
volna. Szívem szerint maradtam volna, de amikor a
fiam egyéves lett, Norvégiába kellett költöznünk.
Akkoriban azt hittem, nincs más választásom. Pedig
volt. – Azzal homlokát a térdére hajtva sírva fakadt.
– Nem úgy alakult az életem, ahogy szerettem volna,
ahogy reméltem. Nem, bizony nem – tette hozzá
elcsukló hangon –, és most beteg vagyok.
Ingrid még mindig mosolyogva fordult hozzá:
– Komoly?
– Igen, legalábbis az orvosok szerint – felelte
anyám.
– Sajnálom. Sétáljunk egyet, miután megittuk a
kávét? Bírod erővel?
– Igen.
Kávéztak. Anyám letörölte a könnyeit, most már
mindkettőjük arcán mosoly ült. Jólesett neki a
melegben beszélgetni, anyám egy pillanatig úgy
érezte, képtelen lesz kimenni a hidegbe.
– A fiad az, aki odakint ül a kocsiban? Szívesen
megnézném meglett emberként.
– Nem, ő az öccse.
– Nem jönne be?
– Nem. Harminchét éves, de túlzás lenne azt
állítani, hogy felnőtt. Válófélben van, és nem tudom,
mitévő legyek vele. És ott van Hansen, aki jó
barátom. Nem bánja, ha várnia kell.
– Nem lesz nagyon drága a taxi?
– Előre megbeszéltük a viteldíjat; ki tudom fizetni.
– Akkor jó – bólintott Ingrid, felemelkedett, kiment
az előszobába, és kabátot öltött. Anyám követte.
A teste elnehezedett, ellenállt akaratának.
– A séta megkönnyíti a beszédet – jelentette ki
Ingrid, anyám helyeselt.
Ingrid kendőt kötött.
– Csípős hideg van odakint. Valami kellene a
fejedre.
Azzal egy polcról fehér, rózsamintás kendőt vett le,
anyám idős orosz nőkön látott hasonlót. Hiszen én
magam is idős nő vagyok, döbbent rá.

Nyílt az ajtó, és a két fejkendős asszony kilépett.

Az idősebbik határozott mozdulattal behúzta maga
mögött az ajtót, megfordult, és kíváncsi pillantást
vetett az autó felé. Valamilyen meggondolásból
kulcsra zárta az ajtót, de nem hinném, hogy miattunk
tette. Azután zsebre dugott kézzel távolodtak tőlünk
a sík területen kanyargó úton. Csak találgathattam,
miről beszélgetnek.
Mikor úgy húsz méterre eltávolodtak tőlünk,
Hansen kinyitotta a kocsiajtót, egy lendülettel
odakint termett, és öles léptekkel elindult az
ellenkező irányba. Követtem őt.
– Megmacskásodott a lábad? – kérdeztem tőle.
– Igen.
– Nekem is.
Séta közben felhajtottam a kabátom gallérját. A
szürke ég szinte a fejünk búbját súrolta, a párás,
ragacsos levegő szorította a halántékomat. Már jó
ideje gyalogoltunk, mikor elővettem a
dohányzacskómat, sodortam két cigarettát, és az
egyikkel megkínáltam Hansent.
– Köszönettel elfogadom.
Meggyújtottam mindkettőt. Pokolian jólesett
eregetni a füstöt.
– Mit gondolsz, miről folyik közöttük a szó? –
kíváncsiskodtam.
– Nem nehéz kitalálni – felelte Hansen –, nyilván
arról az időről beszélgetnek, amikor anyád a bátyád
születése idején itt élt. Merthogy itt született.
– Tudom. Az előbb mondtad. Tulajdonképpen
mindig is tudtam róla, de soha nem bírtam elképzelni
ezt a helyet. Senki nem mesélt róla.
– Így igaz. Talán jobb lett volna, ha beszélnek róla
neked.
– Szerintem is – azután hozzátettem: – Vajon rólam
is említést tesznek?
– Nem valószínű.
– Igazad lehet.
Hansennek nem volt ínyére a társalgás, így némán
folytattuk utunkat. A terület olyan sík volt,
amilyenhez foghatót csak Dániában látni. Mintha
valami eszelős vasalóval rontott volna rá a vidékre.
Nem messzire házak csoportját véltem felfedezni.
Néhány tetőt száraz hínár borított. Az épületek körül
alacsony lucfenyők és fenyőcserjék ágaskodtak.
Körbejártuk a fákat, azután elindultunk visszafelé,
lassan poroszkáltunk, az idő halkan ketyegve járt,
akár egy taxióra. A kocsihoz érve gyorsan
beszálltunk. Odabent csak úgy áradt a meleg, a sofőr
járatta a motort. A benzinóra felé sandítottam, de a
tartály még legalább félig tele volt.
A két kendős asszony feltűnt az úton. Kart karba
öltve közeledtek, enyhén előregörnyedve a párás szél
ellenében. Már-már kéz a kézben megálltak a ház
előtt. Még lehetett mondanivalójuk egymásnak, mert
bementek. Az autó ajtajának dőlve vártunk.
Negyedórával később anyám kicsi csomaggal a
kezében kilépett az ajtón.

A szálloda földszintjén elköltött vacsora után

felmentem a szobámba a calvadosért és három
műanyag pohárért. Mikor visszaértem, anyám és
Hansen az asztalnál cigarettáztak. Letettem eléjük az
üveget és a poharakat. Odakint már besötétedett.
Egymásra néztek, azután anyám tekintete rám siklott.
Halványan mosolygott, nem túl lelkesen, de nem is
szkeptikusan. Töltöttem magunknak. Hansen a maga
poharát a szájához emelte, és így szólt:
– Koccintsunk hát A diadalív árnyékában című
regényre.
 Anyám is felemelte a poharát:
– Úgy bizony. Igyunk Borisra és Ravicra. Isten
áldja mindkettőjüket!
Nevetésben törtek ki. Én is megemeltem a
poharam, mosolyogtam, igaz, óvatosabban, mint ők,
majd kortyoltam a calvadosból. Erős, kiváló ital volt,
sokkal jobban ízlett, mint a whisky. Az alkohol
vörösen parázslott a gyomromban, Hansen dörmögő
hangja még a falakat is megrengette.
– Az istenit! – csettintett elismerően. – Ez aztán a
jó ital!
– Igyunk még egyet! – ajánlottam, és felkaptam az
üveget, de Hansen a fejét rázta.
– A mai napra elég ennyi, megyek aludni. Holnap
találkozunk – jelentette ki anyám.
– Dettó – így Hansen. Ami annyit jelentett, hogy ő
is nyugovóra tér, és úgy is lett. Együtt felmentek az
emeletre, így aztán egyedül maradtam az asztalnál.
Töltöttem magamnak, és aprókat kortyoltam az
italból. A kikötőt kémleltem, a rakparti fényeket, a
kivilágított hajókat, és a gyalogút mentén elhelyezett
lámpásokat. Azután felkeltem, leakasztottam a
széktámláról a viharkabátot, az üveget a belső
zsebembe csúsztattam, és kezemben a pohárral
lesétáltam a tengerhez. Kimentem az egyik mólóra,
ahol végig halászhajók sorjáztak. Végigsétáltam
rajta, majd megálltam, és hallgattam a sötétben,
ahogy a szelíd hullámok csobbanások kíséretében
nyaldossák a betont. Teletöltöttem a poharat, ittam
belőle, majd visszaballagtam. Jókedvem kerekedett,
nyilván a calvadostól. Tudtam ezt, de nem zavart.

25

Hansen még nem kelt fel, így ketten álltunk a

nyugatra néző tengerparton, a szárazföldet kémlelve.
Megváltozott az időjárás: egyszerre beköszöntött a
fogcsikorgató hideg. Már derengett, a hőmérséklet
fagypont alá süllyedt, a levegő fényes volt, és
áttetsző, akár egy aláereszkedő nagyítóüveg-lencse.
A lencsén át kirajzolódott a túlparti város: északi és
déli irányban rozsdavörös csík jelezte a háztetők
sorát, középen a templomtorony magasodott. Tiszta
időben a városon túli dombról látni lehetett azt a
partszakaszt, ahol ekkor álltunk.
Épphogy ki tudtam venni a régi gabonatároló
tetejét. A gránitszürke, masszív építmény oldalára
fehér alapon piros betűkkel a dlg logót festették. A
felirat mintha a kikötő felett lebegett volna – a betűk
persze felismerhetetlenné váltak ekkora távolságból.
A tároló üres volt, csak a visszhang és több
kilométernyi fekete üresség töltötte ki. Minden
változófélben volt, maga a város is. Elszaporodtak a
sétálóutcák és üzletek, új sörözők nyíltak, egyre több
komp szállította ide a kapatos norvégokat és
svédeket.
Anyám felé fordultam. Az ég kitisztult, a szél
borotvaként vágott az arcunkba. Bal kezével
szorosabbra vonta maga körül a kabátja gallérját,
jobb kezében cigaretta ízzott. Kesztyűs tenyerével
védte a cigarettát a szél ellen, amely belekapott
göndör hajfürtjeibe. Még mindig sötét hajában napról
napra szaporodtak az ősz hajszálak.
A viharkabát volt rajtam, csupasz kezemben
cigarettát tartottam én is. A fülem valószínűleg már
teljesen elfehéredett, az ujjaim elkékültek. Végül
annyira fázott a kezem, hogy azt hittem, menten
szétreped; a körömágyam erősen sajgott. Nem bírtam
tovább, elhajítottam a cigarettát a keményre fagyott
homokon. Zsebre dugtam a kezem, és többször
ökölbe szorítottam, majd kinyitottam. A jobb kezem
kezdett felengedni, talán mert elzsibbadt. Feldagadt
arcom rettenetesen égett a fagyos hidegben.
– Nincs kesztyűd? – kérdezte anyám.
– Nincs.
– De kelekótya vagy! – azzal oldalba lökött.
Elöntött a boldogság. – Mindig is az voltál – tette
hozzá.
– Tudom – feleltem –, kicsi koromtól fogva.
– Sajnos nincs mit kölcsönadjak. Csak egy pár
kötött kesztyűm van.
– Semmi gond. Zsebre dugtam a kezem.
– És a cigarettád?
– De mama, nem kell folyton dohányoznom!
– Persze hogy nem. Tulajdonképpen abba kellene
hagynunk. Vagyis nekem – elhallgatott, mereven
nézett maga elé, majd megszólalt: – Istenem, nincs is
már értelme leszoknom.
Jó lett volna mondani valami kedveset, de nem
tudtam, mit illik ilyenkor válaszolni, egyáltalán, van-
e ideillő válasz – kétlem. Aki az ellenkezőjét állítja,
nem tudja, mit beszél. Azt mondtam ki, ami először
az eszembe jutott.
– Félsz?
– Ugyan mitől? – kérdezett vissza, azután hirtelen
felém fordult, és először nézett a szemembe, amióta
lementünk a partra. Elvörösödtem, lehorgasztottam a
fejem, és a földet tanulmányoztam.
– Azt hiszed, félek a haláltól?
– Nem tudom.
– Nem – felelte –, nem félek a haláltól. De az
istenit, nem akarok még meghalni!
Visszafordult a tenger felé, és mélyet szívott a
cigarettájából. Elnézett a lágy hullámok felett, a
szemközti parton pihent a tekintete, míg lassan
kifújta a füstöt.
Való igaz, anyám nem félt semmitől. Viszont sok
mindent látni akart a halála előtt. Persze
mindannyiunknak vannak ilyen vágyai. Anyám
szerette volna megélni a Fal leomlása után a
Szovjetunió bukását, és ami azután következik: vajon
Gorbacsov győzedelmeskedik-e, vagy visszavonul,
és azt nyilatkozza, hogy a dolgok elfajultak – ez
utóbbi forgatókönyv nem tűnt teljességgel
valószínűtlennek. Akárhogy történik is, szomorú lett
volna lemaradni róla. Én magam is látni akartam a
fejleményeket, és a kívánságom teljesült. Ám én
rettegtem a haláltól. Nem attól, hogy halott vagyok;
ez felfoghatatlan állapotnak rémlett, ezért ésszel
felérni nem lehetett. Tehát nem a haláltól féltem,
hanem a meghalástól. Az az egy másodperc, amikor
biztosan érzed, most eljött a rettegett pillanat, mikor
rájössz, hogy arra az emberre fognak emlékezni, aki
voltál, nem arra, aki akartál lenni. A nyakadon a
szorítás egyre fojtogatóbb lesz, nem nyílik
semmilyen ajtó, hogy fényárban úszva előbukkanjon
az imádott nő vagy férfi, és egy kézmozdulattal
magához vonjon, hogy az ajtón belépve együtt
pihenjetek az öröklétben.
 – Visszamenjünk? – kérdeztem anyámat.
– Én még maradok egy kicsit. Te menj csak, majd
követlek.
– Biztos?
– Persze hogy biztos – erősködött, de úgy éreztem,
nem szabadna otthagynom, ezért nem mozdultam. –
Az istenért, menj már! – szólt rám, erre persze nem
volt mit tenni.
– Rendben.
Megfordultam, és elindultam a szálloda irányába.
Hátulról belém kapott a szél. Kis idő múlva
megtorpantam a homokos parton húzódó gyalogúton,
és hátrafordultam: anyám a túlparti város felé nézett.
Hirtelen gondolattól vezérelve letértem az útról, és
balra kanyarodtam a „dűnék” felé, ahogy kicsi
koromban hívtam a hosszúkás, alacsony
domborulatokat, melyeket bonyolult hálóként szőtt
be a homoknád. A legmagasabb bucka mögött, a
szélárnyékban melegebb volt, mint a part többi
részén. Óvatosan dörzsölgettem a fülem.
Hátamat a buckának vetve leültem. Arcomat a
galléromba mélyesztettem, a kezemre ráhúztam a
kabátom ujját, karomat keresztbe fontam a mellemen,
és összekuporodtam.
Később térden, könyökön csúszva felmásztam a
dűne tetejére, és onnan végigpásztáztam a partot.
Anyám még mindig ott állt, nekem háttal.
Felerősödött a szél, fehér tajtékot vetettek a
hullámok. Lenyűgöző látványt nyújtott.
Visszahátráltam, és leültem az előbbi helyemre. A
homokot bámultam, bár nem sok látnivaló akadt
rajta. Harminchét éves vagyok. A Fal leomlott, én
meg itt ülök.
Becslésem szerint úgy negyedórát gubbasztottam
így. Utána négykézláb ismét megközelítettem a dűne
tetejét, és kinéztem a part felé. Anyám most térdepelt.
Különös volt így látni őt.
Pár percig fekve figyeltem, hátha felemelkedik, ám
nem tette. Visszatértem őrhelyemre, hátradőltem, és
összeszorított szemmel próbáltam összpontosítani.
Kutattam valami fontos, különleges gondolat után, de
bármennyire erőlködtem is, nem találtam ilyet.
Letéptem pár elszáradt homoknádszálat, és azt
rágcsáltam. Az érdes növény felsértette a nyelvemet.
Aztán leszakítottam egy maréknyit, a számba
tömtem, és rágtam teljes erőből, miközben vártam,
hogy anyám felkeljen, és elinduljon felém.
 A mű eredeti címe Jeg forban ner tidens elv
2008, Foriaget Oktober A/S.

Fordította Földényi Júlia

Szerkesztette Solymosi Bálint

Hungarian translation Földényi Júlia, 2012
Hungarian edition Scolar Kiadó, 2012

A földrajzi és személyneveket a norvég kiejtést

figyelembe véve láttuk el toldalékokkal. A kötetben a
veien, vei és gata végű helyszínek a magyar út, utca szónak
felelnek meg.

Elektronikus változat:
-A-