agave

könyvek
Marko Kloos: Terms of Enlistment
Text copyright © 2014 Marko Kloos
Hungarian translation © Farkas István, 2016

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Marko Kloos: Terms of Enlistment – Frontlines
47North, USA, 2014

Fordította: Farkas István

ISBN: 978 96 3419 154 4

Agave Könyvek
Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője
A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund
A borítót tervezte: Kővári Nóra
Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán
Szerkesztő: Ács Eleonóra
Korrektor: Molnár Berta Eleonóra

Nyomta és kötötte: Print City Europe Zrt., 2016

Műfaj: science fiction

Robinnak, aki feleség, legjobb barát és a legtehetségesebb ember, akit csak
ismerek.
 1.
BÚCSÚ

– Elmehetnél meglátogatni apádat! – szólt anyám a konyhából.

Felnéztem a könyvolvasómból. Épp egy ételdobozt tolt a melegítőbe, így
nem láthatta a kényszeredett mosolyt az arcomon. Folytattam az olvasást a
Pequod pusztulásáról, ami ebben a pillanatban sokkal jobban érdekelt.
– Hallasz, Andrew?
– Igen, hallak anya. Csak nem figyelek rád.
– Ne légy már ilyen. Tényleg nem fogsz elmenni apádhoz elköszönni,
mielőtt kihajózol?
– Mi a fenének mennék? Tutira be lesz állva.
Anya kivette az ételt a melegítőből, behozta, és jelentőségteljesen elém
rakta.
– Rakd el azt az izét vacsora közben, kérlek.
Felsóhajtottam, szintén némi nyomatékkal, és kikapcsoltam az olvasót.
– Hónapokra el fogsz tűnni a kiképzésen, Andrew. Ahogy apád rákja áll,
valószínűleg nem látod már élve.
– Az a jó – feleltem.
Anya pillantásában a szomorúság és a düh keveredett, és egy percig azt
hittem, hogy lekever egy pofont, pedig tízéves korom óta nem tett ilyet.
Aztán megenyhült a tekintete, kinézett az ablakon. Az eső vastag
patakokban ömlött a szociális lakóövezetünk betonlabirintusára. Rühellem
az esős napokat, a nedvesség csak felerősíti a bűzt. Húgyszag és rothadó
szemét, a segélyváros állandó bukéja.
– Akkor is az apád – mondta anya. – Nem lesz több alkalmad, hogy
beszélj vele. Ha most nem látogatod meg, egy napon még bánni fogod.
– Te betörted az orrát, amikor otthagytad – emlékeztettem. – Azon sem
akadtál fel túlságosan, amikor kiderült, hogy rákos. Mi a fenéért kellene,
hogy engem érdekeljen?
– Annak már hét éve – felelte anya. Kihúzott egy széket, és ő is leült az
asztalhoz. – Sok minden történt azóta. Nagyon büszke volt rád, amikor
elmondtam, hogy elfogadták a jelentkezésed.
Rám nézett, én pedig próbáltam úgy tenni, mintha nem hallanám,
miközben felszakítottam az ételes doboz zárófóliáját. A mai nap íze a
csirkés rizs. Szociális étkezési fejadag – sok mindent nem tudsz kezdeni
vele, hogy vonzóbbá tedd. A villámmal megpiszkáltam a műcsirkehúsból
készült fasírtot, és ahogy felpillantottam, anya még mindig azzal a szomorú
nézésével meredt rám, amellyel rendszerint lelkifurdalást próbált kelteni
bennem. Egy pillanatig álltam a tekintetét, aztán megvontam a vállam.
– Rendben, átmegyek és meglátogatom – mondtam. – Aztán ha majd
útközben kirabolnak és megölnek, remélem, sajnálni fogod.

A szobám olyan kicsi, hogy csak egy ágy, egy asztal és egy szekrény fér
bele. A bútor rozsdamentes acélból készült, és a padlóhoz csavarozták,
hogy ne tudjuk eladni ócskavasnak. A szekrényem félig üres. Nincs annyi
cuccom, hogy telepakoljam.
Kihúztam a fölső fiókot, és az olvasót az ott heverő pár ruhadarabra
dobtam. Tavaly cseréltem egy doboz ezeréves peremgyújtásos lőszerért, és
a fickó, akitől kaptam komplett hülyének nézet. Az iskolai leltárjelzetet
lehetetlen volt levakarni róla, de a lakóövezeti rendőrök nem csináltak nagy
ügyet az iskolai tulajdonú holmikból. A rendszeres házkutatásokkor csak
fegyvereket és drogot kerestek. Az olvasót el is rejthettem volna, de a
zsaruk idegesek lesznek, ha nem találnak semmi tiltott cuccot.
Ahogy átvágtam a lakáson a bejárati ajtóhoz, anyám kidugta a fejét a
konyhafülkéből.
 – Andrew?
– Igen, anya?
– Vasárnap van. Megállnál az ételpontnál, és felvennéd a jövő heti
fejadagodat?
– Holnap elmegyek az alapkiképzésre, anya. Nem leszek itt, hogy
megehessem.
Anya csak nézett rám, szinte már úgy, mint aki szégyenkezik.
Megértettem, és bólintottam.
– Felveszem a fejadagom, anya.
Anya nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de én megfordultam, és
becsuktam magam mögött az ajtót. Hangját elnyelte az ajtó záródásának
tompa csattanása.

A lift a mi épületszárnyunkban megint nem működött. Kinyitottam a

mellette lévő lépcsőházajtót, és hallgatóztam. A lépcsőházban szívesen
tanyáztak mindenféle gengsztertanoncok, akik előszeretettel használták a
zárt helyet mások kifosztására. A lakóövezeti rendőrség csak akkor bukkant
fel, amikor fegyver és kábítószer után kutatott, egyébként távol tartották
magukat a házaktól. Minden emeleten voltak biztonsági kamerák, de a
legtöbb már rég nem működött. A segélypatkányokat le sem szarják.
A lakásunk a huszadikon volt, egy harmincemeletes épületben. A lépcsőn
mentem le, három-négy fokot is lépve egyszerre: a sebesség biztosított
védelmet, nem az óvatos lopakodás. A legalsó szinten megint megálltam és
hallgatóztam. Aztán kinyitottam az előtérbe vezető ajtót, és kirobogtam az
épületből, hogy magamhoz vegyem a fegyverem.
A fegyvereket törvény tiltotta a szociális lakóövezetekben, de nagyjából
mindenkinek volt. Én nem a lakásban tartottam az enyémet, részben a
véletlenszerű házkutatások miatt, részben mert anya szívrohamot kapott
volna, ha megtalálja. Egy vízmentes csőbe dugtam, amit az épület hatalmas,
mobil szemétégetőjének egyik résébe rejtettem. Remek hely volt, soha
senki nem kotorászott benne, és a konténert soha nem vitték máshová, ám
emiatt könnyű préda voltam, amíg ki nem jutottam az épületből.
Körülnéztem, hogy biztos legyek benne, senki sem lát, és odamentem a
szemétégető konténeréhez.
Amikor a résbe nyúltam, mindig attól féltem, hogy egyszer üresen
találom. Minden egyes alkalommal, amikor az ujjaim körbefogták a hideg,
mágneses tárolóhengert, megnyugodva sóhajtottam fel. Kinyitottam a
tárolót, és kivettem a fegyverem. Egy ősöreg forgópisztoly volt, legalább
százötven éve gyártották. Csak hatlövetű volt, de vacak lőszerrel is
működött, márpedig abból felénk sokkal több volt, mint a jóféléből.
Szánalmas lőszerkészletem javát kézzel töltögették, régi rézhüvelyekbe
lopott lövedéket sajtoltak a lőpor fölé. A revolverek népszerűbbek voltak
errefelé, mint az automaták, mert ha elcsettent egy lövés, akkor sem
akadtak el.
Betűztem a pisztolyt az övembe, a derekam mögé, ahol az öv a helyén
tarthatja. Kockázatos dolog illegális fegyverrel a gatyakorcban mászkálni,
de egy szociális telepen fegyver nélkül útnak indulni még sokkal
kockázatosabb.
Egy dolog azért jó az esőben. Ilyenkor fedél alá húzódik a legtöbb ember,
a prédára lesők is. Amikor esik, az utcák szinte békések. Felhúztam a
kabátom kapucniját, és elindultam az utcán.
Öt perc alatt bőrig áztam. Ezt akár teljesen megspórolhattam volna
magamnak, ha a ponyvák és az árkádok alatt haladok, de inkább vállaltam,
hogy vizes leszek. A kapubejárók és más sötét helyek veszélyesek. Csak
elsétálsz egy bejáró mellett, ahol pár fiatal bűnöző lebzsel, neked meszeltek.
Tavaly kevés híján kétszer is kiraboltak, úgyhogy a szokásosnál is
óvatosabb vagyok.
Apám a telep túlsó végén lakott. Volt arrafelé tömegközlekedés is, de a
bejáratok fémkeresőin nem tudtam volna átmenni a pisztolyommal,
úgyhogy gyalogoltam.
Ez az a hely, ahol felnőttem. Életemben nem voltam még a Boston
metroplex határain kívül. Holnap elutazom, hogy elkezdjem az
alapkiképzésemet, és ha nem hullok ki, soha nem látom ezt a helyet többé.
Magam mögött hagyok mindent, amit valaha ismertem, és mindenkit, aki
valaha ismert.
 És már alig várom.

Apa a harmadik csengetésre nyitott ajtót. Egy éve láttam utoljára, és

megdöbbentett, hogy mennyit változott azóta. Az arca csontsoványra
fogyott. Fiatalabb korában kimondottan jóképű fickónak számított, de a rák
mostanra szinte teljesen fölfalta. A fogai rettenetes állapotban voltak, szinte
visszahőköltem, amikor elmosolyodott.
– Nocsak, nocsak – mondta. – Eljöttél elbúcsúzni?
– Anya küldött.
– Hát persze, hogy ő.
Pár másodpercig csak néztük egymást, aztán megfordult, és visszament a
lakásba.
– Gyere csak be! – biztatott.
Beléptem az előszobába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Apa
visszament a nappaliba, és halk sóhajjal a heverőjére ereszkedett. Az előtte
lévő asztalon irgalmatlan mennyiségű gyógyszer és táplálék-kiegészítő
tornyosult. Apa elkapta a pillantásom, és megvonta a vállát.
– Egyik sem használ semmit. A doki a klinikáról megmondta, hat
hónapon belül a kukacokat fogom táplálni.
Gúnyosan akartam válaszolni, de valahogy nem tudtam rávenni magam.
A szoba betegségtől bűzlött, apám pedig nyomorultul festett. A rák belülről
falja fel, és itt fog meghalni, ezen a helyen, ahol a lépcsőházak
húgyszagúak. Semmi olyat nem mondhattam volna, amitől ő rosszabbul
érezhette volna magát, de olyat sem, amitől én jobban.
Tizennégy éves koromban bármit megadtam volna azért, hogy
megölhessem apámat, bosszúból az összes verésért és megaláztatásért. És
most itt volt előttem, olyan gyöngén, hogy még az övembe tűzött pisztolyra
sincs szükség. De bennem már nem maradt semmi gyűlölet.
– Azt hittem, anyád hazudik – mondta apa. – Nem hittem volna, hogy
elfogadják a jelentkezésedet. Te meg a könyveid.
– Na, igen, lehet, hogy az is benne volt – feleltem. – Olyan emberek
kellenek nekik, akiknek agyuk is van.
 – Csak a gombokat fogod nyomkodni valahol. Ki van zárva, hogy harcba
küldjenek, ahol megölhetsz másokat. Az egyszerűen hiányzik belőled.
Miért? Csak azért, mert sohasem szálltam szembe veled, amikor
homokzsáknak használtál?
A megjegyzése tökéletes indok lett volna arra, hogy visszavágjak, de
rájöttem, csak provokálni próbál, és nem akartam megadni neki ezt az
elégtételt.
– Majd meglátjuk – mondtam, mire halványan elmosolyodott. Annyira
hasonlítok rá, hogy szinte fáj. Ha kizúgok, visszakerülök a szociális
lakóövezetbe, és pont így fogok egy napon meghalni én is: magányosan,
rettegve, pár négyzetméterre beszorulva egy segélyváros közepén. A
szociális lakóövezetben nem sokáig maradnak üresen a lakások, ha valaki
meghal. Kihajítják a cuccod, kipucolják a kérót valami ipari
fertőtlenítőszerrel, átállítják az ajtó nyitókódját, és már adják is oda a
sorban következő segélypatkánynak, talán még aznap.
– Mikor hajózol ki?
– Holnap este. Nyolckor kell jelentkeznem a sorozóállomáson.
– Tartsd magad távol a bajtól. Ha letartóztatnak, feltöltik valakivel a
helyed a várólistáról.
– Emiatt ne aggódj. Ha elbizonytalanodom, majd megkérdezem
magamtól, te mit csinálnál, és az ellenkezőjét fogom tenni.
Apából felszakadt egy kuncogásféle. Amikor még egy fedél alatt éltünk,
egy ilyen szemtelenségért verés járt volna, de a rák mostanra már
megfosztotta a szenvedélytől.
– Micsoda kis faszfej lett belőled – csóválta meg a fejét apa. – Csak a
nagy egód, és más semmi. Igaz, ebben a korban én is pont ilyen voltam.
– Nem hasonlítok rád, apa. Egyáltalán nem.
Apa csak derűsen figyelt, én pedig elindultam kifelé.
Az ajtónál visszafordultam.
– Csak menj – mondta, amikor el akartam köszönni. – Majd találkozunk,
miután kihullottál.
Visszanéztem rá, a férfira, akitől a genetikai kódom felét kaptam. Azt
mondtam magamnak: ez az utolsó alkalom, hogy látom, mondanom kéne
valamit, amitől azt érzem, lezárok valamit. Ehelyett csak megfordultam, és
eljöttem.
Kiléptem a mocskos folyosóra. Amikor ráléptem az első lépcsőre,
hallottam, ahogy apám lakásának ajtaja csendesen becsukódik.

A hazafelé vezető úton megálltam az ételpontnál, hogy felvegyem a heti

fejadagomat. Lefóliázott, eldobható tálcákon kapjuk, huszonegy tálca egy
kartondobozban. Mindenki, aki segélyből él, jogosult egy dobozra hetente,
a szociális étkezési fejadag tizennégyezer kalóriájára.
Az ételben tápanyagokkal és vitaminokkal dúsított, feldolgozott fehérje
van, melyet mesterségesen ízesítenek élvezhetővé. Azt mondják,
szándékosan ízesítik éppen csak elfogadhatóra, hogy elejét vegyék a túlzott
fogyasztásnak, de szerintem nincs az a tudományos eljárás, amely képes
lenne kulináris élményforrássá változtatni a szociális fejadagot. A végén
úgyis olyan íze lesz, mint a döghúsnak, amelyből a városi legendák szerint
a nyers proteint kinyerik, és valószínűleg nem tévednek sokat. Az egyik
iskolai haverom szerint a fejadagokat részben újrahasznosított, a
szennyvíztelepekről származó emberi szarból készítik, és ebben is lehet
valami. A közösségi ivóvíz úgyis reciklált vizelet, semmiből sem tartana
rendesen végigcsinálni a kört.
Az eső továbbra is zuhogott. A mi házunkkal szomszédos magasház
árkádjai alatt pár fickó lézengett. Kiszúrták a dobozt a hónom alatt, de
egyiknek sem volt kedve bőrig ázni pár tálca pocsék ízű szójáért. Ezért
aztán maradtak, ahol voltak.
Ahogy lépkedtem fölfelé a lépcsőkön, eszembe jutott az övembe dugott
pisztoly.
Van még egy elintéznivalóm ma estére.

Eddie-vel két toronyház között, egy mocskos kis sikátorban találkoztam.

Eddie szinte mindennel seftel, aminek értéke van, fegyverekkel,
kábítószerrel, a lakóövezeten kívül beváltható élelmiszer-utalványokkal, és
olyan hamis személyikkel, amelyekkel néha még egy igazoltatást is meg
lehet úszni.
 – Mennyi lőszered van ehhez a cucchoz?
– Nyolc gyári, huszonhét kézzel töltött.
Eddie kifordította a revolver dobját és megpörgette, már negyedszerre,
mióta tárgyalni kezdtünk. Szinte fájt, hogy a fegyveremet más kezében
láttam. Tudtam, hogy ha sikerül most megállapodnunk, soha többé nem
fogom kézbe venni.
– És persze azok is benne vannak az alkuban – mondta Eddie.
– Naná. Mi a fenét kezdenék a skulókkal pisztoly nélkül?
– A 38-as Special elég elterjedt errefelé. Eladhatnád másnak is.
– Holnap bevonulok, nem érek rá csencselni. Mondjuk azt, hogy ez egy
csomagajánlat.
– Egy csomagajánlat? – hümmögött Eddie. – Rendben.
A nepper még egyszer megvizsgálta a revolvert, és bólintott.
– Két étkezési utalvány és hatvan gramm Kanada Kék. Elég egy hétre,
vagy akár tovább is, ha nem kezded el ész nélkül osztogatni.
Megráztam a fejem.
– Az anyagot tartsd meg. Ha pozitív tesztet adok, kihajítanak. Négy
étkezési utalvány.
Eddie elgondolkozva dörzsölgette az arcát. Tudtam, hogy már abban a
pillanatban, amikor bedobtam, eldöntötte, mit felel az ajánlatomra, de
hagytam, hogy végigcsinálja a rituáléját.
– Három utalvány, és tíz tabletta, rendes gyógyszer, te választhatod ki a
készletből.
Úgy tettem, mint aki gondolkodik.
– Három utalvány, tizenöt tabletta – mondtam végül.
– Legyen.
Eddie kezet nyújtott, én belecsaptam, a pisztolyom pedig eltűnt Eddie
számos ruhadarabjának egyikében.
– Milyen tablettáid vannak?
– Lássuk csak – kezdte sorolni. – Fájdalomcsillapítók, antibiotikumok,
vérnyomáscsökkentők, stimulánsok, nyugtatók.
– Milyen fájdalomcsillapítóid vannak?
– Fejfájásra, ilyesmire okés, de ha beléd lőnek, akkor nem ez kell.
 – Jó lesz ez – mondtam. – Ebből adj.
Eddie benyúlt a kabátjába, elővett egy gyógyszeres üvegcsét, és
leszámolt belőle tizenöt tablettát a tenyerembe.
– Remélem frankók – mondtam, miközben zsebre vágtam őket.
– Naná, hogy azok – felelte Eddie némi sértődöttséggel a hangjában. –
Az emberek tisztelnek, tudod. Ha kamu tablettákkal baszom át őket, soha
többé nem vásárolnak tőlem.
Újra a zsebébe nyúlt, és három utalványt húzott elő. Úgy tartotta őket,
mint a nyerő lapokat egy kártyapartin.
– Mindig öröm veled üzletelni – mondta, miközben elvettem a
papirosokat.
– Viszlát, Eddie – mondtam, és biztos voltam abban, hogy soha többé
nem látjuk egymást.

Amikor beléptem, Anya felnézett a kertévé műsorából.

– Na, milyen volt? – kérdezte.
– Értelmetlen – feleltem.
A nappaliban álló asztalhoz léptem, és kiraktam rá a maréknyi tablettát.
Anya szemügyre vette őket, és összevonta a szemöldökét.
– Semmi illegális – nyugtattam. – Csak fájdalomcsillapító. Úgy
gondoltam, tudnád használni, ha megfájdul a fogad.
Anya előrehajolt és felmarkolta a tablettákat.
– Honnan szedted ezeket, Andrew?
– Elcseréltem pár cuccomat.
Elővettem a zsebemből az étkezési utalványokat, és anya elé tettem az
asztalra. Előrehajolt, hogy közelebbről lássa, aztán a szája elé kapta kezeit.
– Andrew! Ezeket meg honnan szedted?
– Elcseréltem pár cuccomat – mondtam újra.
Olyan óvatosan emelte fel az asztalról az utalványokat, mintha törékeny
pergamenre nyomtatták volna őket. Minden egyes utalványért száz új dollár
értékű élelmiszert lehetett vásárolni a szociális lakóövezeten kívüli
boltokban. A kormányzat bocsátja ki őket minden hónapban, hogy aztán
egy betonfülke biztonságából kisorsolja a segélypatkányok között.
 – Használd fel, vagy cseréld el valamire – biztattam anyát. – Csak ne
hagyd, hogy átverjenek.
– Ezen ne aggódj, fiam – mondta anya, ahogy összefogta az utalványokat
és elsüllyesztette a zsebében. – Már másfél éve nem volt utalványunk.
Elpusztulok egy kis kenyérért és sajtért.
Tökéletesen fel voltam készülve, hogy mit fogok süketelni, ha anya arról
faggatna, honnan szereztem az utalványokat, de úgy belelkesedett, hogy
nem feszegette tovább a témát.
– Jó éjt! – köszöntem, és elindultam a szobámba. Anya rám mosolygott,
napok óta először.
Aztán visszafordult a plazmaképernyő felé, ahol valami ostoba kertévés
sorozat futott lehalkítva.
– Andrew? – szólt utánam, mielőtt beléptem volna a szobámba.
Megfordultam, és láttam, hogy megint rám mosolyog. – Reggel
megpróbálok elmenni egy élelmiszerboltba. Talán össze tudok rakni egy
tisztességes ebédet, mielőtt elutazol.
– Az nagyszerű lenne, anya.

Az utolsó éjszakámat a Boston-7 szociális lakóövezetben a Moby Dick

utolsó ötven oldalának olvasásával töltöttem. Holnap itt kell hagynom a
könyvolvasómat. Már legalább egy tucatszor elolvastam Melville regényét,
de nem akartam most, a vége előtt félbehagyni, egy örökre berakott
könyvjelzővel annál a pontnál, ahol elnyelik a Pequodot a hullámok.
„A második nap vitorlás közeledett, egyre közeledett és végül felszedett.
A bolyongva járó Rachel volt, amely visszafordulva kereste elveszett
gyermekeit, de csak egy árvát talált.”[*]
 2.
BEVONULÁS

– Ne tegye! – mondta a nő.

Nyilvánvaló célpontja voltam a tiltakozóknak, akik a katonai sorozóiroda
körül vertek tanyát. Egy ütött-kopott útitáska volt csak nálam, és
megspóroltam a seregnek az első hajvágásom költségét, mert három
milliméteresre nyírattam le a hajam.
– Hogy mondja? – kérdeztem.
A nőnek kedves arca volt, hosszú hajába itt-ott már ősz csíkok
keveredtek. A toborzóiroda előtt egész kis csapat tüntetett, táblákkal a
kezükben antimilitarista szövegeket skandáltak. Persze kellő távolságra a
bejárattól, ahol két csatapáncélos katona állt őrségben, és ellenőrizte a
behívóleveleket. A katonák pisztolyt és elektromos sokkoló botokat
viseltek, és bár egy pillantásra sem méltatták a tiltakozók csoportját, azok
jobbnak látták több méteres távolságot tartani attól a sárga vonaltól,
amelyik elválasztotta a járdát az iroda területétől.
– Ne tegye! – ismételte meg a nő. – Maga nem számít. Nekik csak egy
test kell. Meg fog halni odakint.
– Mindenki meghal – mutattam rá. Ez a bölcsesség még számomra is
nagyképűen hangzott. Huszonegy éves vagyok, ő meg erős hatvannak tűnt,
és valószínűleg lényegesen többet tudott élet és halál dolgairól, mint én.
 – De nem a maga korában – mondta a nő. – Szépen belógatják maga elé a
mézesmadzagot, és amit cserébe kap csak egy zászlóval leborított koporsó.
Ne tegye. Semmi nem ér annyit, mint az élete.
– Már feliratkoztam.
– Ugye tudja, hogy bármikor visszakozhat? Itt és most elsétálhat, ha akar,
és ők nem csinálhatnak semmit.
Ebből rögtön láttam, hogy soha életében nem járt tíz kilométernél
közelebb egy szociális lakótelephez. Elmenni innen, vissza oda?
– Nem akarok, asszonyom. Már döntöttem.
Szomorú pillantással mért végig, és kicsit elszégyelltem magam, ahogy
rám mosolygott.
– Gondolja végig – győzködött. – Ne dobja el az életét egy
bankszámláért.
Gyöngéden a vállamra tette a kezét.
A következő pillanatban már az aszfalton hevert, és a két katona a
bejárattól rajta térdelt. Nem is láttam, mikor hagyták ott az őrhelyeiket. A
nő felsikított a fájdalmában és a meglepetésében. Társai abbahagyták a
skandálást, és felháborodva tiltakoztak, de a katonák ügyet sem vetettek
rájuk.
– Fizikailag beavatkozni egy sorozóiroda munkájába D osztályú
bűncselekmény – jelentette ki az egyik, miközben rugalmas bilincset húzott
elő. Fölemelték a nőt a koszos aszfaltról, és talpra állították. Egyikük
bevezette az épületbe, míg a másik újra elfoglalta az őrhelyét a bejárat
mellett. A katona, amelyik a karjánál fogva elvezette, legalább kétszer
akkora volt a csatapáncélban, mint a foglya, aki nagyon törékenynek tűnt
mellette. Az idős nő átpillantott a válla fölött, hogy még egyszer szomorúan
rám mosolyogjon, én pedig másfelé néztem.

– Az épület betonból és acélból készült – közölte az őrmester. – Igen

masszív. Nem kell a vállaival támasztania.
A fickó, aki mellettem állt, ellökte magát a faltól, aminek addig
támaszkodott, és rávigyorgott az őrmesterre. A nő már továbbállt, mintha
nem is lenne értelme több időt vesztegetni a párbeszédre.
 A fogadóépület folyosóján sorakoztunk. Egy összecsukható asztalt
állítottak fel a folyosó végén, és valaki az újoncok azonosító kártyáit
szkennelte. A sor lassan haladt. Mire sorra kerültem, már késő este volt.
Egy jó órával az este nyolc órai határidő előtt érkeztem az épülethez, és
mostanra már tíz is lehetett.
Az asztal mögött ülő őrmester kinyújtotta a kezét az azonosítómért és a
behívómért.
– Grayson, Andrew – mondta a mellette ülő katonának, aki átböngészett
pár kinyomtatott lapot, és miután megtalálta, tett egy pipát a nevem mellé.
Az őrmester, fogta az azonosító kártyámat és betolta egy olvasóba az
asztalán.
– Állami főiskolai diploma, mi? – állapította meg, hangjában gúny és
derű keveredett. – Egy túlképzett jelentkező. Egy nap még tiszt is lehet
belőle.
Felkuncogott. Azután kihúzta a kártyámat az olvasóból, és behajította
egy vödörbe az asztala mellett, amelyben már egy halom azonosító hevert.
Felzümmögött termináljának a nyomtatója, és kiköpött egy teljesen
jelentéktelennek tűnő lapot, amit az őrmester a kezembe nyomott.
– Itt a megbízólevele, professzor. El ne veszítse. Menjen ki azon az ajtón,
és keresse meg azt a beszállókaput, ami rá van nyomtatva. Jelentkezzen a
kapuszolgálatosnál, ő majd felrakja a megfelelő siklóra. Következő!
A sikló, amely az alapkiképző-táborba vitt, az utolsó helyig megtelt. Az
üléshuzatok kopottak voltak, a biztonsági övek szakadozottak, a központi
folyosó szőnyegéről már rég lekopott minden minta. Mintha a kedvünkért
előtúrták volna a létező legöregebb járgányt, csak hogy egy fél dollárral se
költsenek többet az újoncokra, mint az feltétlenül szükséges.
A sikló felpörgő hajtóművei megremegtették a gép törzsét, és pár perccel
később felemelkedtünk a ködös éjszakai égbe. Páran az újoncok közül a
nyakukat tekergették, hogy kinézzenek az összekarcolt ablakokon, de én
nem erőltettem. Még ha ki is tudnék pillantani, pontosan azt látnám, amitől
mindannyian szabadulni igyekszünk: egyforma toronyházakat, a burjánzó
betonrengeteget, amely egy irdatlan nyúlfarmra emlékeztet, kivéve hogy ez
a dzsumbuj legalább ötször olyan büdös és fele olyan tiszta.
 Az egész életemet abban a szociális lakóövezetben töltöttem, amelyet
most magam mögött hagyok, és ha a SinoRusz Szövetség épp most vágna a
közepébe egy atombombát, én meg csak a tűzgömböt látnám a sikló
mögött, akkor sem éreznék semmit.

Hajnali négyre értünk oda a bázisra.

A sikló négy órát töltött a levegőben. Bárhol lehettünk az Észak-
Amerikai Nemzetközösség területén, Észak-Kanada és a Panama-csatorna
között. Különösebben nem érdekelt. Nekem az számított, hogy négyórányi
repülőútra voltam a Boston-7 lakóövezettől.
Amikor kiszálltunk a siklóból, feltereltek egy várakozó hidrobuszra.
Ahogy a busz elhagyta a siklóállomást, láttam, hogy városias környéken
vagyunk, de sehol nem voltak a lakóövezetek toronyházai, sőt még hófedte
hegyeket is lehetett látni a távolban. A hely tisztának, rendezettnek és
csinosnak tűnt, azaz teljesen más volt, mint egy szociális lakóövezet.
Annyira más, hogy akár egy másik bolygón is lehettünk volna.
A busz is zötykölődött velünk vagy két órát. Az indulás után nem sokkal
elhagytuk az ismeretlen város tiszta utcáit, és a lakatlan táj elképesztően
idegennek tűnt, mint egy fura és távoli gyarmatbolygó. Sziklás dombokat
láttam, a lankákon itt-ott csenevész bokrok nőttek.
Aztán megérkeztünk az úti célunkhoz.
A hirtelen váltás a katonai környezetre szinte sokkoló volt. Az egyik
pillanatban a furcsán kietlen tájat nézegettük, a következőben már egy
biztonsági kapun hajtunk át, amelyik mintha a semmiből bukkant volna fel.
Mielőtt a busz átért volna a kapun, még láttam, hogy a drótkerítés több
kilométerre nyúlik el, mindkét irányban.
Egyformának tűnő épületek és mesterséges gyepszőnyeg mellett mentünk
még vagy egy negyedórán át. Végül, számos kanyar után, amelyek egyre
néptelenebb mellékutakra vittek, megálltunk egy alacsony, jellegtelen
földszintes épület előtt, amely úgy festett, mint egy túlméretes konténer.
A busz ajtajai kinyíltak, és mielőtt még elgondolkozhattunk volna, hogy
maradjunk a helyünkön, vagy mutassunk kezdeményezőkészséget, és
szálljunk le, egy katona lépett fel a buszra. Terepszínű gyakorlót viselt. A
zubbonya ujját akkurátusan felhajtogatta, méghozzá úgy, hogy az utolsó
hajtással a terepszínű minta pont eltakarta a zubbonybelső világosabb
árnyalatát. A gallérján rendfokozatának jelzései; sokkal több csíkja volt,
mint annak az őrmesternek, amelyik a sorozóállomáson ellenőrizte a
behívómat. Arca enyhe ingerültségről árulkodott, mintha az érkezésünk
miatt félbe kellett volna hagynia valami kellemes tevékenységet.
– Figyelem! – szólalt meg. – Most szépen egyesével leszállnak a buszról.
Kint a betonon sárga lábnyomokat látnak. Mindenki rááll egy-egy ilyen
párra. Közben nem beszélgetnek, nem izegnek-mozognak és nem
vakaróznak. Ha bármi van a szájukban, azt kiveszik, és az ülésük melletti
szemetesbe dobják. Végrehajtani! – tette hozzá végül ellentmondást nem
tűrően, aztán lelépett a buszról, nem is nézett hátra, mintha biztos lenne
benne, hogy mindent pont úgy fogunk csinálni, ahogyan meghagyta.
Felkeltünk az üléseinkből, és leszálltunk a betonnal borított alakulótérre.
Sárga lábnyompárok voltak több sorban a betonra fújva, mindannyian
találtunk magunknak egyet-egyet. Amikor úgy-ahogy sikerült sorba
állnunk, a katona a buszról a szedett-vedett csapatunk elé lépett, egy feszes
rántással lesimította a gyakorlója elejét, kezét a háta mögé tette, és
vállszélességű terpeszben megállt előttünk.
– Gau rangidős őrmester vagyok. Nem én leszek a kiképzőjük, úgyhogy
nem kell túlságosan hozzászokniuk az arcomhoz. Csak azért vagyok itt,
hogy átsegítsem magukat az első két napon, ameddig elrendezzük a
dolgaikat, és felkészítjük magukat a kiképzőikkel való találkozásra.
– Figyelem! – mondta ismét, olyan hangsúllyal, mintha nemcsak a
figyelmünket akarta volna felkelteni, hanem abban is biztos akart lenni,
hogy testben és lélekben egyaránt jelen vagyunk.
– Maguk benne vannak abban a tíz százalékban, akiknek az Észak-
Amerikai Nemzetközösség Fegyveres Erői elfogadták a jelentkezését. Azt
gondolhatják, hogy ettől valamilyen módon különlegesek. Ám ez nincs így.
– Azt gondolhatják, hogy mivel átestek az első rostán, mi majd
erőfeszítéseket teszünk, hogy katonát faragjunk magukból, és kinek-kinek
segítünk leküzdeni személyes gyengeségeit. Nem így lesz.
 – Azt gondolhatják, hogy a kiképzőtábor olyasmi, mint amilyennek a
kertévékben látták. Nem olyan.
– Nem fogjuk megütni magukat, és nem fogunk rosszul bánni magukkal.
Bármikor dönthetnek úgy, hogy többé nem hajtják végre a parancsokat,
nem követik az instrukciókat. Ha nem hajtanak végre egy parancsot,
repülnek. Ha nem érik el a szükséges pontszámot vagy eredményt
bármelyik vizsgán vagy teszten, repülnek. Ha megütik egy újonctársukat
vagy elöljárójukat, repülnek. Ha lopnak, csalnak vagy elfogadhatatlanul
viselkednek, repülnek. Bármelyik kiképzőjüknek joga van bármely okból
kihajítani magukat.
– Ha repülnek, nem történik semmi. Egyszerűen csak felrakjuk magukat
egy hazafelé tartó siklóra. Nem tartoznak semmivel, nem lesznek
büntetőjogi következmények. Felbontjuk a szerződésüket, és újra civilek
lesznek.
– Az újoncok ötven százaléka repül, mielőtt befejezné az alapkiképzést, a
negyedük pedig elesik vagy megrokkan, mielőtt kitöltené a szolgálati idejét.
Most negyvenen állnak ezen a helyen, de csak húszan fogják letenni az
esküt az alapkiképzés végén. És csak tizenöten fognak leszerelni az öt év
letelte után.
– Ha úgy találják, hogy ezek az esélyek nem megfelelőek,
megfordulhatnak és visszaszállhatnak a buszra. Az visszaviszi önöket a
siklókikötőbe, ahonnan visszakerülnek a sorozóállomásukra. Ha mindezek
elvették a kedvüket a katonai szolgálattól, akkor takarítsák meg maguknak
és kiképzőiknek a munkát és a szenvedést, és szálljanak vissza a buszra,
most.
Gau őrmester várakozóan nézett ránk. Volt egy kis mormogás és
kavarodás, aztán hárman kiléptek a sorból, és visszaültek a buszra. Így,
hogy az elsők már kiléptek, a félénkebbek is megtalálták magukban a
bátorságot, hogy hasonlóképp tegyenek, és négy újabb ex-újonc lépett ki a
sorból, és somfordált vissza a buszra. Megfigyeltem, hogy egyikük sem
nézett hátra.
– Köszönöm, emberek! – kiáltott utánuk Gau őrmester. – És ezt a
legkomolyabban mondom. Jó látni, hogy néhányuknak még van annyi esze,
hogy észrevegye, ha valami dzsuvába lép.
Aztán felénk fordult.
– Maguknak viszont tényleg csak annyi agyuk van, mint egy fél marék
lepkének, és ezt is a legkomolyabban mondom. Menjenek be azon az ajtón,
egyesével, találjanak maguknak egy-egy helyet, üljenek le, és várják a
további utasításokat. Végrehajtani!

A helyiség üres volt, leszámítva a pár sor nyikorgó, írótáblás széket.

Mindenki leült. Ezután megszámoltam az üres székeket is: pontosan annyi
volt, ahányan a sárga lábnyomokon álltunk Gau törzsőrmester beszédének a
vége előtt. Az írótáblákon egyetlen vastaghegyű fekete filctoll feküdt, más
semmi. Néhány újonc játszani kezdett a tollával, levették a kupakot, ami
nem nyerte el Gau őrmester tetszését, amikor belépett a terembe.
– Nem emlékszem, hogy mondtam volna bármit is azokról a filcekről.
Azt mondtam, találjanak egy helyet, üljenek le és várjanak.
A megfeddett újoncok sietve rakták le a tollakat. Néhányan úgy néztek
Gau őrmesterre, mintha ezzel a vétséggel máris a kiszórandók listájára
kerültek volna.
– Fogják meg a filcet, és vegyék le a kupakot.
Tettük, ahogy mondta.
– Írják fel a bal kezük fejére a következő számokat: egy, nulla, hat, hat.
Ráírtam a kezemre: 1066.
– Ez a szakaszuk száma. Maguk az 1066. Alapkiképző Szakasz. Véssék
az eszükbe ezt a számot.
Ezerhatvanhatban volt a hastingsi csata. Már meg is jegyeztem a
szakaszom számát. Egy pillanatra eltöprengtem, hogy vajon folytatólagosan
számozzák-e a szakaszokat, és vajon mikor kezdték. Vajon ebben az
évtizedben, évben vagy hónapban vagyunk az 1066. újoncszakasz? Ha a
jelentkezők fele kiszóródik már az elején, hány szakaszt kell évente
keresztülhajtani az alapkiképzésen, hogy fenntartsák a fegyveres erők
létszámát?
Gau őrmester egy nagy köteg papírt rakott le a vele szemben ülő újonc
asztalára.
 – Vegyen le egy űrlapcsomagot a tetejéről, aztán adja tovább a köteget a
maga mellett ülőnek. Tegye az űrlapokat maga elé, és ne nyúljon hozzájuk,
ameddig nem mondom.
A papírköteg körbejárt a teremben. Amikor elém ért, levettem egy
csomagot a tetejéről, és továbbadtam a köteget. Meglepő módon nagyon
felszabadítónak tűnt pontosan azt tenni, amit mondanak. Nem kell azon
aggódnom, hogy felmérgesítem az őrmestert, amíg pontosan végrehajtom a
parancsait. Mostanra sikerült elérnem, hogy még az orromat sem vakartam
meg, ha nem utasított rá valaki, akinek stráfok vannak a gallérján.
– Fogják a tollat, és töltsék ki az űrlapokat. Amikor befejezték, tegyék
vissza a kupakot a tollra, és rakják a kitöltött űrlapok tetejére. Végrehajtani!
Adminisztrációs papírmunka – némiképp fölöslegesnek tűnik. Amikor
aláírtam a sorozási jelentkezőlapomat, órákat töltöttem a toborzóirodában
azzal, hogy mindenféle űrlapot töltsék ki. Ha egy szociális lakóövezetben
élsz, a kormány nagyjából mindent megtud rólad, ideértve a DNS profilodat
is, mire egy hónapos leszel, de ahogy kinéz, a katonai és a civil bürokrácia
nemigen beszélget egymással.
Kitöltöttem hát az űrlapokat, megadva eddigi létezésem összes adatát,
ezredjére is.
Az utolsó lap egy szerződés volt, öt hosszú bekezdés, jogásznyelven
megfogalmazva. Gyorsan átfutottam. Ugyanazt írták le, amit a
toborzóirodában mondtak. Valaha, ezer évvel ezelőtt, a toborzónak az volt a
dolga, hogy bátorítsa a potenciális újoncokat, hogy rávegye őket a
jelentkezésre, hangsúlyozva a katonai szolgálattal járó előnyöket, de nem
nagyon emlegetve a hátrányokat. Mostanra megváltozott a helyzet. Már
egyáltalán nem beszélt senki az előnyökről. Mindenki tisztában volt azzal,
hogy rendes ételt fog kapni, egy bankszámlát, és egy leszerelési igazolást,
ha kitölti a szolgálati idejét. A toborzóirodáknak mostanra az lett a dolguk,
hogy a katonaélet árnyoldalainak lefestésével tántorítsák el a jelentkezőket
a feliratkozástól. Kétségem sem volt afelől, hogy kvótájuk van arra nézve,
hány embert kell megfutamítaniuk.
A szolgálati időm leteltével aktiválják majd a számlámat, melyen ott vár
majd hatvankét havi fizetésem, hogy felmarkoljam. Ha meghalnék, mielőtt
a szolgálati időm kitelne, a számlámon lévő összes pénz visszaszáll az
államra, fedezendő a kiképzésem és a felszerelésem költségeit.
Aláírtam a szerződést. Végül is ezért vagyok itt, hogy kikerüljek a
szociális lakóövezetből, és hogy legyen esélyem egy valódi bankszámlára.
Nem érdekelt, mit fognak csinálni a pénzzel, ha meghalok. Ameddig nincs
a leszerelési igazolás a kezemben az a pénz úgyis csak egy absztrakció, pár
szám valahol egy banki adatbázis mélyén.
Amikor mindenki végzett, Gau őrmester az egyik újonccal összeszedette
az űrlapokat, és a terem elejében álló asztalra rakatta.
– Gratulálok – mondta. – Önök mostantól hivatalosan is az Észak-
Amerikai Nemzetközösség Fegyveres Erői állományába kerültek.
Vigyázzanak, ez a státusz csak ideiglenes, ameddig be nem fejezik az
alapkiképzésüket.
Nem volt ünnepség, nem volt eskü, sem parádé, sem szertartás. Aláírsz
egy űrlapot, és katona vagy. Ez egy kis csalódást okozott, de legalább
következetesek.
 3.
FUTÓLÉPÉS ÉS VÁRAKOZÁS

Az első napon a legtöbb idő azzal ment el, hogy álltunk, és vártuk, hogy
történjen valami. Volt egy újabb egészségügyi ellenőrzés, két orvos
vizsgálta végig az egész szakaszt, bele is telt vagy három órába. Csináltak
egy gyors szűrést és egy vértesztet, csak hogy lássák, nem élt-e valaki még
az utolsó civil perceiben valami tiltott anyaggal. Aztán kaptunk egy sorozat
oltást: gyors egymásutánban hat injekciót nyomtak belénk. Kíváncsinak
kellett volna lennem, hogy mi mindent nyomnak belém, de rájöttem, hogy
nem érdekel. Egyébként is nem valószínű, hogy lett volna értelme az
oltások ellen tiltakozni.
Az orvosi vizsgálat után Gau őrmester egy másik épülethez vezetett
bennünket, ahol alakzatban vártunk és figyeltük a többi szakaszt, ahogy
egyesével belépnek az ajtón. Ők egyenruhát viseltek, bő szabású,
álcamintás gyakorlót, amely szerintem bárhol feltűnő lett volna.
– Ebédidő! – jelentette be Gau őrmester, és ezek a szavak végre mosolyt
csaltak az újonctársak arcára, először a kora hajnali érkezésünk óta.
– Most egyes oszlopban bemennek az étkezdébe. Mindenki elvesz egy
tálcát a tálcatartóról. Bármiből vehetnek, nem kell külön engedélyt kérniük.
Amikor eleget szedtek, keresnek egy asztalt, és leülnek. Ha leültek,
megeszik, amit szedtek. Evés közben beszélgethetnek a többi újonccal.
Amikor a szakasz számát kiáltom, befejezik az étkezést, abbahagyják a
beszélgetést, lerakják a tálcákat a gyűjtőkre, és felsorakoznak az étkezde
előtt.
A legtöbben nem ettünk semmit azóta, hogy elindultunk otthonról a
sorozóirodába. Én is éhes voltam, és ahogy a szakasztársaim felcsillanó
szemeit néztem, nem voltam ezzel egyedül.
– Egy jó tanács – szólt még oda Gau őrmester, mielőtt bevezetett volna
bennünket az étkezdébe. – Ne szokjanak hozzá, hogy teleeszik magukat. A
belüket is ki fogják hányni, mihelyt elkezdődik a fizikai felkészítés. Azt
javaslom, mértékkel fogyasszanak.
Nem az 1066. szakasz volt az első újonccsoport, amelyik az
étkezőcsarnokba érkezett, a teret betöltötte az asztalnál ülők halk
beszélgetésének zaja. Mi viszont csendben sorakoztunk a tálcáinkkal. De
azért körül tudtunk nézni, és hitetlenkedve bámultunk egymásra. Az
étkezdét és a konyhát elválasztó üvegfalnál hatalmas fémtálcákra voltak
kirakva az ételek. Soha életemben nem láttam és nem szagoltam még ilyen
jó kajákat.
A cucc előttünk a tálcákon igazi volt. Láttam ott krumplipürét, szaftos
hússzeleteket, galuskát és rizst. Nagyon össze kellett szedjem magam, hogy
ne rohanjak a sor végére a tálcámmal, ahol fánkok, tortaszeletek és
kandírozott gyümölcsök várták azokat, akik még éhesek maradtak.
Valószínűleg csak a túlterhelt szaglásom játszott velem, de esküdni mertem
volna, hogy a sor végéről érzem a fánkról lecsorgó csokoládémáz illatát.
Mindannyian túl sok ételt szedtünk a tálcáinkra. Én vettem salátát, egy
nagy tányér levest, amelyben zöldségek és csirkehúsdarabok úszkáltak, és
egy jókora adag krumplipürét két szelet hússal. A sor végén át kellett
rendeznem a tálcámat, hogy felférjen rá még két fánk és egy szelet almás
rétes is. Ahogy visszanéztem a sorra, alig láttam olyat, aki kevesebbet
szedett volna nálam.
Találtam egy helyet az egyik hosszú asztalnál, és mihelyt a fenekem alatt
volt a szék, fejest ugrottam a kajámba. Már engedélyezték a beszélgetést, de
az első pár percben mindenki a zabálással volt elfoglalva.
– Ezt meg tudnám szokni – szólalt meg végül az egyik újonc az asztalnál.
Pálcikavékony fickó volt, az arcán hegek, foltokban gyér szakáll.
 – Azt majd le fogják borotváltatni veled – mutattam a szakállára. Csak
legyintett.
– Hát, bazmeg, ha ilyen kaját tolnak minden nap, felőlem aztán az utolsó
szőrszálamat is leborotválhatják.
Rajtunk kívül még négy újonc ült az asztalnál, mind azzal kísérletezett,
mennyi ételt képes a szájába tömni anélkül, hogy az állkapcsa kiakadna. Az
asztalnál egész jó volt az ivararány: három fickó, három csaj, és ahogy
körülnéztem, ugyanez volt az helyzet a többi szakasznál is.
– Ez valódi hús – jegyezte meg egy magas, rövid, sötét hajú lány az
asztalunknál. – Érezni benne a rostokat, meg minden. Azóta nem ettem
igazi húst, mióta elköltöztem az őseimtől.
– Marhahús – mondta a szomszédja és a villájával a tányérjára bökött. –
Az ott egy százdolláros marhahússzelet.
A lány levágott egy méretes falatot és a szájába gyűrte.
– Akkor itt megy tíz dollár – mondta teli szájjal.
Biztos voltam benne, hogy később még megizzasztanak bennünket
minden egyes falatért, de abban a pillanatban csak élveztem az evést, és
igyekeztem annyi kalóriát magamba gyűrni, amennyit csak hányás nélkül
bírok. Már magában a kaja miatt megérte bevonulni, és ha az összes katonai
étkezés ilyen lesz, széles mosollyal az arcomon fogok átugrani minden
karikán, amelyet csak elém raknak.

Ebéd után Gau őrmester elvezetett bennünket egy katonai ruhákkal és

felszerelésekkel tömött raktárba. A felszerelések kiadása pont úgy
működött, mint az étkezde. Egyesével végigmentünk a kiadóállomásokon.
Az első helyen a goromba arcú raktáros levett egy jókora hátizsákot és
egy, még annál is nagyobb vászonzsákot a polcról, és elém rakta a pultra.
A sűrűs szövésű vásznon kopásnyomok, a színe megfakult, és még
látszott az előző tulajdonos rávarrt névtáblájának a nyoma.
A felszerelés többi darabja is használt volt, állapotuk az alig kopottól a
majdnem használhatatlanig terjedt. Egy másik állomáson adtak egy
gyalogsági ásót és egy tábori kést. A kés pengéjén látszott, hogy már több
százszor élezték. A gyalogsági ásó vasát valaha zöld festék borította, ez
mostanra már jórészt lekopott, az éle pedig több helyen kicsorbult. Úgy
festett, leginkább olyan cuccokat kapunk, melyek szerencsés esetben
kibírnak még egy kiképzési ciklust, mielőtt kiselejteznék őket.
Méretet vettek rólunk a ruhákhoz, aztán kaptunk egy csomó gyakorlót.
Ezek is használtak voltak, de örömmel láttam, hogy legalább az alsóneműk
meg a zoknik vadonatújak. Felteszem, a kormányzati fillérbaszásnak is van
egy határa.
– Az már a magáé – mondta Gau őrmester, amikor látta, hogy az új
szürke térdzoknijaimat vizsgálgatom, mielőtt kipipálnám az átvételi íven, és
elraknám a vászontáskámba. – Ha kihullik, viheti magával a zoknijait és
alsóneműit. Úgysem akarná senki maga után viselni őket. Tekintse apró
szuvenírnek, amely a rövid katonaéletére emlékezteti.
Az egész délutánt azzal töltöttük, hogy degeszre tömjük a hátizsákjainkat
és a vászontáskáinkat egyenruhákkal, esőkabáttal, mindenféle tasakokkal,
sisakkal, bakanccsal, vegyvédelmi felszereléssel, futócipővel, papuccsal,
varrókészlettel, és egy csomó olyan dologgal, amiről fogalmam sem volt,
mire való. Amikor eljöttünk az utolsó állomásról, késő délután volt, és
mindenkin legalább ötvenkilónyi málha lógott. A szakasz néhány kisnövésű
tagja imbolygott a félmázsányi teher alatt, ahogy felsorakoztuk a
raktárépület előtt. Ötven kilóval a hátunkon elgyalogolni a körletünkbe
tökéletes testgyakorlásnak tűnt, de Gau őrmester egy busszal várt
bennünket.
A körletünk egy nagy, lapostetős épületben volt. Hosszan sorakoztak
egymás után ezek az egyforma épületek, csak úgy lehetett
megkülönböztetni őket, ha elolvastad a bejárat feletti kijelzőn, hogy hányas
számú szakaszok körletei vannak odabent. A mi épületünkben velünk
együtt hat szakaszt helyeztek el. Központi lépcső vágta ketté az épületet,
minden emeleten egy-egy nagy helyiség volt a lépcső két oldalán, az
elhelyezési körletek. Amikor Gau őrmester bevezetett bennünket a
sajátunkba, két sor emeletes ágyat láttunk a terem két oldalán. Az ágyak
lábánál két öltözőszekrény, ezek befelé néztek az ágysorokat elválasztó
széles, középső térre.
 – Mindenki neve ki van írva a priccsére – közölte Gau őrmester. –
Keressék meg a sajátjukat, és a rakják a felszerelésüket az ágyra.
Végrehajtani!
Volt egy kis zűrzavar, ahogy harminchárom újonc próbálta egyszerre
megtalálni a helyét, de hamar kiderült, hogy az ágyak névsorban vannak
kiosztva. Minden ágy fejénél két lepedő, egy takaró és egy párna feküdt
összehajtva.
Mint az kiderült, az emeletes ágyat az ebédlőben megismert sötét hajú
lánnyal osztottam meg. Bátorítóan mosolyogtunk egymásra, ahogy a
cuccainkat az ágyakra raktuk. Neki jutott a fölső ágy, kizárólag az ábécének
köszönhetően: a neve HALLEY, D., az enyém GRAYSON, A.
A következő órát azzal töltöttük, hogy kicsomagoljuk a felszerelésünket,
és elrakjunk mindent a szekrényünkbe, Gau őrmester iránymutatásának
megfelelően. A tiszthelyettes a körlet közepére állt, és az egyik újonc összes
cuccát kiborította a lába elé. Felemelt valamit, elkiáltotta a nevét, és
megvárta, hogy előtúrjuk a saját felszerelésünkből ugyanazt. Amikor látta,
hogy mindenkinek a kezében van, elmondta, hova rakjuk a szekrényünkbe.
Amint az összes felszerelés a helyére került, az őrmester újra kinyittatta
velünk a szekrényeket, és utasítást adott, hogy öltözzünk át melegítőbe és
futócipőbe. Átöltöztünk, és a szakasz most először egységesen nézett ki.
– A civil ruhájukat pakolják a szekrény jobb alsó fiókjába. A
legtöbbjüknek hamarosan szüksége lesz rá.
Amikor minden felszerelést elrendeztünk a szekrényekben, az őrmester
elvezette a szakaszt az étkezdébe. A vacsora semmiben sem maradt el az
ebédtől, megint bambára zabáltuk magunkat, pirított sajtos szendvics,
marhapörkölt, háromféle gyümölcs.
Vacsora után visszamentünk a körletünkbe, ahol mindenki talált az ágyán
egy katonai tabletet. A kijelző felett egy címke, rajta a tulajdonos neve.
Ilyen tabletet még soha nem láttam. Zömök volt és nehézkes, a monokróm
kijelző mintha a múlt századból maradt volna. Volt hozzá egy átlátszó
műanyag kijelzővédő, terephasználatra, és az egész szerkezet pontosan
passzolt a korábban kapott gyakorlók combzsebébe.
 – Nem az a kimondott csúcstechnológia – susogta oda az ágytársam,
miközben a tabletjét vizsgálgatta. – Az alsó tagozatban különb vasakkal
szaladgáltunk.
– Azok az új segédeszközeik – jelentette be Gau őrmester a körlet
közepéből. – Nem tűnnek valami nagy számnak, de tartósak és
megbízhatóak. Barátkozzanak össze a KT-ikkel, és nyissák ki az 1.001-es
oktatási anyagot, amelynek a címe: „Sorállományú és hivatásos tiszti
rendfokozatok”.
Leültünk két sorban a középső térben, előkerestük az oktatási anyagot, és
az őrmester felmondatta velünk a fegyveres erők rendfokozatainak
rendszerét, az elejétől a végéig. Miután pár tucatszor eldaráltuk a litániát, az
őrmester kikapcsoltatta a KT-ket, és elismételhettük az egészet újabb pár
tucatszor. Amikor kielégítőnek találta, ahogy memorizáltuk a
rendfokozatokat, elrakatta a tableteket.
– És most megnézzük, kiknek volt annyi esze, hogy megfogadják a
délelőtti tanácsomat. Az épület előtt hármas oszlopban sorakozó!
Végrehajtani!
Rémülten néztünk egymásra. Mindannyian degeszre tömtük magunkat
mind az ebédnél, mind a vacsoránál – főleg a vacsoránál, mivel egész nap
nem nagyon mozogtunk –, és a gyomrom még mindig kényelmetlenül tele
volt. A futásnak vagy a fekvőtámaszoknak már a gondolatától is elfogott az
émelygés.
– Ez azt jelenti, hogy most azonnal, emberek! – kiáltotta az őrmester, mi
pedig rohantunk kifelé a szakaszkörletből.

Amikor összeálltunk három girbegurba oszlopba, az őrmester az élünkre

állt, és elindultunk az úton. Először csak meneteltünk, de néhány méter után
Gau őrmester futólépésre váltott.
– Ne maradjanak le! – szólt, és a hangjából kiérződött, hogy ez nem csak
egy javaslat volt.

Az őrmester nem futott különösebben gyorsan, de tíz perc után már szúrt
az oldalam, a gyomrom pedig úgy járt föl-alá, mint egy rosszul beállított
ellensúly. Nyögtünk, köhögtünk és próbáltunk lépést tartani az őrmesterrel,
aki gyakorlóban és bakancsban futott, de még csak nem is zihált.
Harminc perc után az első emberek oldalra tántorodtak, és kihányták az
egész vacsorájukat az út szélére. Éreztem, ahogy az epe marja a torkomat,
ahogy a gyomrom szeretné a példájukat követni, de sikerült visszagyűrni a
hányásrohamot.
Az őrmester gyaloglásra váltott. Intett a szakasznak, hogy forduljunk
meg. Körülvettük a három újoncot, akik terpeszben görnyedeztek az út
szélén a hányástócsák felett. A friss hányásszag az orromba csapott, újból
émelyegni kezdtem, és az emésztetlen gyomortartalmamat az árokba
zúdítottam.
Mire végeztem az öklendezéssel, láttam, hogy nem csak én nem bírtam a
szagot. Már a fél szakasz ott gyarapította az árok bűzölgő tartalmát.
– Felteszem, tanultak az esetből – jelentette ki az őrmester, és a
hangjában nyoma sem volt kajánságnak vagy rosszindulatnak.

Amikor visszaértünk a szakaszkörletbe, az őrmester felsorakoztatott

bennünket a szekrények előtt. Mondjuk összehányt ruhában elég nehéz
méltóságteljesen kinézni.
– Legyen ez elég egy napra – mondta. – Ha azt kérdeznék maguktól,
miért nem repült még senki, a válasz igen egyszerű. Még nem kezdték el a
kiképzést, így nem kaptak lehetőséget arra, hogy elbasszanak valamit. Ez
holnaptól változni fog, pontosan 04:30-kor. Most viszont kapnak tíz percet,
hogy rendbe szedjék magukat a körlet végében található vizesblokkban.
Pontban 21:00-kor itt állnak sorban a szekrényeik előtt, a rendszeresített
hálóruhában. Végrehajtani!
A vizesblokk egyetlen jókora helyiség volt, az egyik falnál a vécék, a
másiknál a zuhanyzók, középen pedig kör alakban elrendezett,
rozsdamentes acélból készült mosdók. A magánéletnek sajnos már nem
jutott hely. A vécéken és a zuhanyzókon nem volt sem ajtó, sem köztük
térelválasztó.
Megtisztálkodtunk, és átöltöztünk a rendszeresített pizsamákba, a
parancsnak megfelelően. A férfi és a női változat semmiben nem
különbözött egymástól, formátlan kék göncök voltak, és egyáltalán nem
volt bennük semmi katonás. Amikor az őrmester parancsát követve
mindenki felsorakozott a szekrénye előtt, úgy néztünk ki, mint egy rakás
túlfejlett árva az ételosztásra várva.
– Alvásidő! – jelentette be Gau őrmester egy utolsó futólagos szemlét
követően. – Mindenki lefekszik az ágyába. Villanyoltás után már nincs
beszélgetés. Vészhelyzet esetén egyikőjük kopogtasson a rangidős kiképző
szobájának ajtaján, ahol ma én fogok aludni, ahelyett hogy a feleségemmel
lennék a saját szállásomon. Ne zavarjanak, csak ha már valaki legalábbis
vért hány.
Amint végignyúltunk a priccseinken, és magunkra csavartuk a durva
katonai pokrócokat, a plafonon világító LED-ek lassan elhalványultak. A
körlet sötétbe borult, nem hallatszott más, csak az újoncok szuszogása, és a
környezetfenntartó rendszerek zümmögése, amelyek tartották a körlet
húszfokos hőmérsékletét, és kiszűrték az összes mocskot a levegőből. Bár
messze voltunk a metroplexektől, de Chicagoföld, a Los Angeles-San
Diego-Tijuana Háromszög, és Nagy-New York lélekszáma is meghaladta
már az ötvenmilliót, és nemigen maradt olyan terület az országban, ahol
nem kellett környezetkondicionálókat használni.
Az ágytársam áthajolt priccse pereme fölött, de csak a körvonalait láttam
a majdnem teljes sötétségben.
– Annyira nem is volt rossz – suttogta.
– Kivéve a hányós részt – suttogtam vissza, mire halkan felkuncogott.
Az itteni kaja a legjobb volt, amit valaha ettem, de az ágy semmivel sem
volt jobb, mint otthon anyámnál, a lakóövezeti lakásban. A matrac pont
olyan volt, mint az otthoni, mintha ugyanabban az állami gyárban
fröccsöntötték volna.
Ahogy próbáltam elaludni, meglepve konstatáltam, hogy utolért a
honvágy. Amennyire vágytam arra, hogy lelépjek a szociális lakóövezetből,
egy részem ugyanannyira nem akart itt lenni, ahol teljesen idegenekkel
alszom együtt, hallgatom a szuszogásukat, elvétve a köhögésüket. Egy
részem visszavágyott a régi életem kiszámíthatóságába, ahol, ha
felébredtem, pontosan tudtam, hogy mit hoz a nap. Hogy itt mit fog hozni a
másnap, arról fogalmam sem volt. Ez felszabadító, ugyanakkor kurvára
félelmetes is.
A fülemre húztam a vékony, habtöltetű párnát. Ebben a csöndben végre
elaludtam, az agyam engedett túlhajszolt testemnek.
 4.
A DOLGOK LENDÜLETE

Pontosan 04:30-kor felkapcsolódtak a mennyezeti LED-ek, Gau őrmester

pedig bevonult a körletbe.
– Ki az ágyból, de azonnal! – kiáltotta minden bevezető nélkül. –
Mozgás, mindenki! Irány a mosdó, aztán öltözzenek föl az álcaruhájukba!
Amin azok a nagy foltok vannak. Akinek nem világos, nézzen utána a KT-
jén, az „egyéni harci egyenruha” címszónál. Reggeli szemle 04:55-kor,
úgyhogy igyekezzenek!
Húsz perccel később az egész szakasz ott sorakozott felöltözve a körlet
közepén. Ha Gau őrmester örült is a ténynek, hogy öt perccel a kitűzött idő
előtt elkészültünk, ennek semmi jelét nem adta. A rangidős kiképző
irodájából kilátott a körletre, láttam, tisztában van azzal, hogy a szakasz
felsorakozott a reggeli szemlére, de nem jött ki az irodájából egészen addig,
amíg a vizesblokk ajtaja fölötti óra 04:55-öt nem mutatott.
Elmasíroztunk reggelizni. Ez még csak a harmadik étkezésünk volt a
seregben, de az asztaltársaságok, amelyeket az első napon csak a véletlen
hozott össze, szilárd kis csoportokká váltak. A mi hatfős csapatunk eddig
minden étkezésre összegyűlt. Ott voltam én és a priccstársam Halley. Aztán
ott volt még Ricci, a sebhelyes arcú a vicces szakállával, és Hamilton, egy
atletikus alkatú, hosszú, szőke hajú lány. Velünk volt még Cunningham, aki
tele volt tetkókkal, és akinek lány létére már akkor is rövidre volt vágva a
haja, amikor még szó sem volt a seregről. Végül pedig ott volt Garda, egy
sötét szemű fickó, aki soha nem szólalt meg, csak ha kérdeztek tőle valamit.
Halley a SeaTacVan metroplexből jött, Ricci Dallas-Fort Worth-ből,
Hamilton pedig Utahból. Cunninghamet valami tennessee-i porfészekből
szalajtották, Garda viszont csak a fejét rázta, ha a szülővárosáról faggattuk.
– Ha ti választhatnátok ki, melyik fegyvernemhez mennétek? – dobta be
a kérdést Ricci a rántotta és a pirítós felett.
– Bazmeg – nevetett föl Halley – Örülök, ha meg tudom csinálni az
alapkiképzést. Utána oda vihetnek, ahova csak akarnak.
– Menj már – ellenkezett Ricci. – Mindenki szeretne valahova menni.
Halley egy újabb adag rántottát lapátolt a szájába, és megvonta a vállát,
mielőtt válaszolt volna.
– Segédfogalmam sincs. Az alapkiképzés végén majd eldöntik, hogy
mire vagyunk jók. Bár én például örülnék, ha valamit vezetnem kellene.
Tengerészgyalogos deszantgépet vagy tankot például.
– És te? – kérdeztem Riccit.
– Én a flottához szeretnék kerülni – felelte. – Csűrni egy csillaghajóval.
Nem kéne futkosnom, és attól tartanom, hogy belém akad egy skuló. Ezért
tényleg bármit megtennék, de frankón. Sikálnám a fedélzetet, takarítanám a
budit, akármit.
– Úgyis tengerészgyalogos leszel – ugratta Halley. – Vagy ami még
rosszabb, benyomnak a seregbe.
A tudásunk a haderőnemekről csak a kertévék számtalan,
ellentmondásokkal teli műsorából származott, na meg azokból a
toborzóvideókból, melyeket csak akkor mutattak meg a toborzóirodában,
amikor világossá vált számukra, hogy nem tudnak lebeszélni a
jelentkezésről.
A haditengerészet tulajdonában volt a nehéz felszerelés, a csillaghajók,
melyek a gyarmatok között cikáztak, és biztosították a nehéztüzérséget a
területi viták esetén, és a tengerészgyalogosok, akiket a gyarmatokra raktak.
A haditengerészet volt a legnépszerűbb hely, a legtöbb újonc álma, főleg
hogy a reménybeli flottaszolgálatosokat az alapkiképzés után egyből vitték
a Lunára, a Flotta kiképzőközpontjába. Mivel majdnem ötszáz gyarmatra
kellett kitelepülni, a tengerészgyalogságnál volt a legtöbb hely, ezért aztán
közülünk a legtöbben valószínűleg ott fognak kikötni.
Aki nem jutott be a haditengerészethez vagy a tengerészgyalogsághoz,
annak ott volt a Honi Hadsereg. A HH bokorugrói őrizték a békét a Földön,
a Nemzetközösség területén, és ők dózerolták el az elmérgesedett vitákat a
száz másik nemzetállammal. A hadsereg talpasai nem utaztak
csillaghajókkal, és nem védték a gyarmatokat, ők csak fegyveres erők szarát
lapátolták. A Földön a HH-nak kellett lerendeznie az összes ellenséges
hadsereget, közöttük az olyan szegény vagy kevésbé fejlett országokét,
amelyek nem tudtak részt venni a gyarmati terjeszkedésben. De a HH volt a
fő eszköze a kormányzatnak is, ha a határokon belül kirobbant
erőszakhullámot kellett megfékezni. Veszélyes dolog új bolygókra lépni,
vagy éppen megvédeni egy gyarmatot a sinorusz tengerészgyalogosok
inváziója ellen, de ez sehol nincs ahhoz képest, amikor egy deszantgép egy
lázongó szociális lakóövezet közepén tesz ki, ahol ötmillió, mindenre
elszánt honfitársad található a békétlenség és a felajzottság különféle
stációiban.
– Ha megpróbálnak benyomni a seregbe, én frankón hagyom az egészet a
francba – jelentette ki Ricci.
– Ezt nem mondod komolyan – kételkedett Cunningham. – Azok után,
hogy végigcsináltad az alapkiképzést?
– Pedig faszán ez lesz. Nem azért zupáltam be, hogy szétlőjék a fejem. A
flotta vagy semmi. Ha minden kötél szakad, még elmondhatom, hogy
három hónapig igazi kaját ettem, nem?
– És te? – kérdezte Halley, amikor a reggeli végén pakoltuk vissza a
tálcákat a tárolókba. – Te hova akarsz menni az alapkiképzés után?
Ugyanúgy vontam meg a vállam, mint ő, amikor Ricci kérdezte.
– Akárhova – feleltem. – Bármi jobb, mint hazamenni. – Elképzeltem,
hogy apám milyen önelégült képet vágna, ha vissza kellene sunnyognom a
lakóövezetbe, mert kivágnának, mielőtt befejezhetném az alapkiképzést.
Végtelen örömmel töltené el, ha a fia még odáig sem jutna, mint a
függelemsértés miatt lefokozott és leszerelt apja. Az életét adná, ha
megtudhatná, hogy nem ő a legnagyobb balfasz a családban, és nekem nem
áll szándékomban megadni neki ezt az elégtételt.
Elhallgattam egy pillanatra, amikor Halley elém lépett, hogy
becsúsztassa a tálcáját a gyűjtőbe.
– Ki akarok jutni az űrbe – folytattam a mondókámat, amikor én
kerültem sorra. – El erről a szaros szikláról, és talán egyszer végre szűretlen
levegőt szívhatok valami gyarmaton.
Gau őrmester hat méterről is szúrós szemeket meresztett ránk –
beszélgetni csak az asztalnál lehetett –, mi pedig igyekeztünk az odakint
felsorakozó szakaszhoz.

Reggeli után felvettük a fegyvereinket.

A fegyverszoba a századépület alagsorában volt. Nem voltak ablakai,
ellenben masszív fémajtó választotta el az alagsor többi helyiségétől. Gau
őrmester felsorakoztatott bennünket a fegyverszoba előtti folyosón, és átvett
egy puskát a szolgálatvezető őrmestertől. Figyeltük a fegyvert a kezében,
ezt a baljós fém- és polimerdarabot, mely egyszerre tűnt karcsúnak és
robusztusnak.
– Ez az M-66T fegyverrendszer, és ez lesz a leghűségesebb barátjuk a
kiképzés hátralévő idejére. A „T” jelzés mutatja, hogy ez a
gyakorlóváltozata azoknak a fegyvereknek, amelyeket majd a szolgálati
helyükön kapnak meg. Súly, egyensúly és működés tekintetében pontos
mása a majdani puskájuknak, egyetlen kivétellel.
A szolgálatvezető odanyújtott neki egy szögletes polimerdobozt, amit
Gau megfordított, és betolt a puska tusában található résbe.
– Éspedig hogy ez a fegyver nem tud éles lőszert kilőni. Ugyanolyan
előre csomagolt, eldobható tárat lehet beletenni, mint a szolgálati
fegyverekbe, de a gyakorlóváltozat tárjában csak áramkörök, akkumulátor
és súlyok találhatóak. A kilőtt lövedékeket elektronikusan szimuláljuk és
számláljuk.
Gau őrmester kivette a tárat a fegyveréből, végrehajtott egy szabályos
töltő-ürítő fogást, aztán a karjára vette a puskát, ahogy lassan végigsétált az
újoncok sorfala előtt.
 – Az M-66 egy többcélú egyéni lőfegyver, amelyet számos, különböző
harctéri fenyegetés leküzdésére terveztek. A fegyver elsődleges lőszere a
három milliméteres, hüvely nélküli tűlövedék, amelyet kétszázötvenes
eldobható tárakból tüzel. A puska tud lőni sima sorozatot, egyes lövést,
illetve tetszőlegesen beállítható egyedi sorozatokat. A tűzgyorsaság és a
sorozatok hossza szabadon igazítható a taktikai helyzethez, percenkénti
kétszáz és hatezer lövés között.
– A fegyver része még a negyven milliméteres integrált gránátvető,
amellyel igen sokféle töltetet lehet célba juttatni. A bevetés céljától függően
a töltet lehet nagy robbanóerejű, páncéltörő, repesz, kartács, gyújtó,
termobárikus, vegyi vagy éppen tömegoszlató. „Válassz csapást”
fegyvernek is hívjuk. Kiüthetünk egyetlen tüntetőt, vagy egy kisebb,
vasbeton épületet, csak a megfelelő gránátot kell kiválasztani.
– Mindannyian kapnak egy névre szóló M-66T puskát. A fegyverszámot
hozzárendelik a szolgálati azonosítójukhoz, és a DNS mintájukhoz. Egyet
véssenek az eszükbe, de nagyon: ha bárki célba vesz valakit anélkül, hogy
arra engedélyt vagy parancsot kapna, azonnal repül az alapkiképzésről.
Csak akkor érnek a fegyverükhöz, ha arra parancsot kapnak. Ha megkapták
a puskáikat, a vállukra veszik, és így megyünk vissza az elhelyezési
körletbe. A puskáját mindenki a szekrényébe teszi, de ha valaki csak egy
ujjal is hozzáér a lőkiképzés első napja előtt, annak azonnal véget ér a
katonai pályafutása.
Az őrmester végignézett az újoncokon, hogy lássa, elérték-e szavai a
kívánt hatást.
– Most egyesével odamennek a szolgálatvezető őrmesterhez, és átveszik
a puskájukat. Aki megkapta a sajátját, az a sor végére áll. Végrehajtani!
Figyeltem, ahogy az előttem sorban álló újoncok kilépnek, és egymás
után átveszik a fegyvereiket. Most először tényleg katonának éreztük
magunkat. Terepszínű gyakorlót viseltünk, és megkaptuk a fegyvereinket,
még ha ezekkel nem is lehetett éleset lőni. Néztem a vállakon átvetett
puskákat, ahogy a szakasztársaim elmentek mellettem a sor végére. A
fegyverek matt fekete műanyag ágyazásán sok volt a görbület, és volt
néhány szöglet. Már-már szervesnek tűntek.
 Aztán sorra kerültem, és a nevemre írták a puskámat. A fegyver
nehezebb volt annál, mint amit zömök formája sugallt, kicsit meg kellett
igazítanom a vállamon, mielőtt a sor végére indultam volna.
Amikor mindenki átvette a fegyverét, a törzsőrmester felsorakoztatta a
szakaszt a századépület előtt, és visszameneteltünk az elhelyezési
körletünkbe.
– Nyissák ki a szekrényüket, és rakják a puskájukat a szorítókapocsba a
szekrény jobb oldalán! – parancsolt ránk az őrmester. – Miután elrakták a
puskát, nem nyúlnak hozzá, nem néznek és nem is gondolnak rá egészen
addig, míg a kiképzőjük erre parancsot nem ad.
Minden szekrény hátfalában volt egy szorítókapocs, a szekrény aljában
pedig egy formázott bemélyedés a fegyver válltámaszának. Rögzítettem a
puskámat, aztán rázártam az ajtót, és csatlakoztam a társaimhoz, akik a
körlet közepén kezdtek felsorakozni. Gau őrmester kezét a háta mögött
tartva, laza pihenj tartásban várta meg, hogy az egész szakasz alakzatba
álljon a körlet közepén.
– Megkapták a rendszeresített felszerelésük utolsó darabját is. Készen
állnak a kiképzés megkezdésére. Most átadom magukat a kiképzőiknek.
Kövessék a parancsaikat, tegyék, amit mondanak, és akkor talán
viszontlátom néhányukat az avatáson tizenkét hét múlva.
Gau a bejárat felé fordult, ahonnan három őrmester masírozott be lépést
tartva. Nyilvánvalóan az ajtó előtt várták, hogy az őrmester befejezze a
beszédét. Rosszat sejtve figyeltük, ahogy végigmenetelnek a körlet
közepén, és megállnak pontosan Gau őrmester előtt. Mindhárman zord
arcú, szíjas katonák voltak, grammnyi súlyfelesleg nélkül. A három
őrmester közül az elsőnek egy ív is volt a stráfjai alatt, jelezve, hogy az
illető törzsőrmester. A másik kettőn a stráfok azt mutatták, hogy sima
őrmesterek. A rangidős kiképzőnk volt a legalacsonyabb közöttük. Társai
magasabbak voltak ugyan, de feleannyira sem tűntek ádáznak. Az egyik
egy borotvált fejű, tagbaszakadt, fekete óriás volt, a másik egy vörös hajú
nő. A haját a szabályzatnak megfelelően hordta: oldalt és hátul felnyírva, és
a feje tetején sem volt hosszabb fél centinél.
 A rangidős kiképző tisztelgett Gau őrmesternek, aki viszonozta. Gau
ezután hátraarcot csinált, és megkerülve a felsorakozott újoncokat, szó
nélkül kiment a körletből. A zömök rangidős kiképző úgy nézett végig
rajtunk, mint egy kisebbfajta, unalmas állatkerten.
– A nevem Burke törzsőrmester. A társaim Riley őrmester és Harris
őrmester. A mi dolgunk, hogy a legtöbbjüket hazaküldjük, a maradékról
pedig kitaláljuk, hogy mire alkalmas.
Riley és Harris őrmester kilépett Burke mögül, és pontosan egy lépéssel
hátrébb álltak meg, a törzsőrmester jobb és bal oldalán.
– Öltözzenek át a rendszeresített melegítőbe és futócipőbe! Végrehajtani!
– vakkantotta Burke törzsőrmester. Az alakzat felbomlott, ahogy az
öltözőszekrényeinkhez rohantunk. Ahogy behajítottuk a gyakorlót a
szekrénybe, és felhúztuk a kék melegítőt, Riley és Harris a két szekrénysor
végére állt, Burke törzsőrmester viszont maradt a körlet közepén. A három
kiképző egyszerre kezdett el hangosan számolni:
– Húsz. Tizenkilenc. Tizennyolc. Tizenhét. Tizenhat.
Fogalmam sem volt, mi történne, ha nem lennék sportfelszerelésben,
mire eljutnak a nulláig, és nem is igen akartam megtudni. Mire hétig
jutottak, már be volt kötve a cipőm, négyre pedig már újra a helyemen
álltam a sorban. Mindannyian visszaértünk az alakzatba, mielőtt lejárt az
idő, de pár tétova madár csak pillanatokkal a vége előtt találta meg a helyét.
– Legtöbbjük nincs formában – állapította meg Burke törzsőrmester. –
Otthon bizonyára egész nap a seggükön ültek, kertévét néztek, és szemetet
zabáltak. Fogalmam sincs, hogy lehet zsírpárnákat növeszteni abból a
szarból, amit alamizsnaként magukhoz vágtak, emberek, de túl sok itt a háj
a körletben.
Burke törzsőrmester ugyanolyan hanghordozással beszélt, mint Gau
őrmester. Az enyhe déli akcentustól eltekintve pontosan úgy. Azon
morfondíroztam, vajon külön tanítják nekik a kiképző őrmester
beszédmódot?
– Most elvégeznek néhány fizikai felmérést. Megnézzük, kik azok, akik
egyáltalán alkalmasak arra, hogy elkezdjék a kiképzést.
 Burke hátralépett, a vörös hajú őrmesternő vette át a helyét. Pillantása
kemény volt, akár a vídia.
– Szakasz! – süvöltötte. – Az épület előtt két sorban sorakozó!
Elrohantunk a kiképzők mellett, bár volt egy érzésem, hogy szerintük
akkor sem lennénk elég gyorsak, ha konkrétan kiteleportálnánk az épület
elé.
– Húzzanak bele, drága gyermekeim – hallottuk a nő hangját – Nem
órabérben fizetik magukat.
Úgy dübörögtünk lefelé a lépcsőn, mint egy megrémült hegyikecskenyáj.
Az épület előtt két sorban felsorakoztunk, a parancsnak megfelelően.
A kiképzőink kiléptek az épületből. Burke törzsőrmester megállt a
szakasz előtt, a vörös hajú őrmesternő a sorok bal oldalán, a borotvált fejű
fekete őrmester a jobb oldalon foglalta el a helyét.
– Most egy játékot fogunk játszani, a neve „Kövesd a vezért!”. Riley
őrmester lesz a vezér.
Burke a vörös hajú őrmesterünk felé biccentett a sor bal oldalán.
– Riley őrmester elvezeti a szakaszt egy kis futásra. A maguk dolga az,
hogy ne maradjanak le tőle. Harris őrmester lesz az utolsó ember. A
legjobban akkor járnak, ha mindig Harris őrmester előtt és Riley őrmester
mögött maradnak.
Riley őrmester úgy festett, mint aki simán le tud futni egy maratont, de
bíztam magamban, hogy tudom vele tartani a lépést. A nő gyakorlót és
katonai bakancsot viselt, mi melegítőt és futócipőt. Én pedig az elmúlt
három hónapban a lakóövezet lépcsőin futottam rendszeresen, hogy
felkészüljek a katonai kiképzésre.
Vezényszóra balra fordultunk, Riley őrmester futni kezdett, a szakasz
pedig követte.

Egy órával később már korántsem voltam olyan magabiztos az

állóképességemet illetően.
A szakasz közepén futottam, húszméternyire Riley őrmester mögött.
Amennyire meg tudtam állapítani, még csak nem is lihegett. Az indulás óta
ugyanabba az irányba futottunk, és még mindig nem láttuk a bázis határát.
Más szakaszok futottak el mellettünk, mindkét irányba. Azok az újoncok
tökéletes szinkronban futottak. Ezzel szemben a 1066. kiképző szakasz a
zihálás, lihegés és köhögés laza bolya volt, a szenvedés különféle stációiban
trappoló újoncoké. Riley őrmester eddig nem lassított. És eddig senki nem
mert Harris őrmester mögé kerülni a szakasz végén.
Végül Riley őrmester kezdett elkanyarodni az egy órája követett
nyílegyenes vonaltól. Volt egy nagy telephely az út mellett, az őrmester
pedig arrafelé vette az irányt, zavarba ejtő könnyedséggel ugorva át az út
szegélyköveit. A szakasz követte, bár párunkat csak az Isten mentett meg
attól, hogy hasra essünk a járdaszegélyben. Riley őrmester előbb lépésre
váltott, majd amikor a szakasz zöme odaért a jókora üres térre, megálljt
vezényelt.
– Két sor, drága gyermekeim! Ez a katonaság, nem a kisegítő iskola.
Sorakozó!
A parancsnak megfelelően felsorakoztunk.
– Hagyjanak rendes távolságot maguk és a maguk előtt álló újonc között
– utasította a hátsó sort, én pedig tudtam, mi következik.
– Fekvőtámasz! – jelentette be Riley. – Én számolok, maguk csinálják.
Senki ne próbáljon gyorsabb lenni nálam, különben kezdjük elölről.
Lement fekvőtámaszba, és a kezein támaszkodva nézte a szakaszt, ahogy
követjük a példáját.
– Egy.
Leengedte magát, hogy az arca kis híján a földet érte. Oldalra
pillantottam, és láttam, hogy Harris és Burke törzsőrmester együtt csinálja
velünk a fekvőtámaszokat, és közben figyelik a szakaszt, ahogy követjük
Riley őrmester számolását.
– Rendes fekvőtámaszokat akarok látni! – kiáltotta a kiképzőnk. – Az orr
minden egyes alkalommal érinti a földet.
– Egy – kezdte elölről. – Kettő. Három. Négy. Öt.
Túl voltunk a húsz fekvőtámaszon, mire az első újoncok kezdtek
összeomlani. Amikor világossá vált, hogy néhányunk már erősen
küszködik, a két tiszthelyettes a szakasz széleiről felemelkedett, és közénk
lépett.
 – Ha nem tud lenyomni harminc aprócska fekvőtámaszt, akkor nincs
értelme a kiképzés hátralévő részével terhelnie magát – kiáltott oda az egyik
remegő karú újoncnak Burke törzsőrmester. – Kímélje magát, és nyugodtan
feküdjön hasra.
Az újonc még megcsinált egy utolsó fekvőtámaszt, aztán nyöszörögve
elnyúlt a betonon. Burke törzsőrmester csak megvetően horkantott egyet, és
tovább állt.
Nem sokkal később már csak igen kevesen tartottuk az iramot Riley
őrmesterrel. Én negyvenkilencig jutottam, mielőtt a karom reszketni kezdett
a fáradtságtól, és fel kellett adnom. Kicsit szégyelltem magam, de addigra
már a szakasz nagy része arccal a földön feküdt, úgyhogy a büszkeségemen
nem esett nagy csorba. Riley őrmester nyomta a fekvőtámaszokat, és azt
figyelte, hogy a szakasz még aktív része hogyan apad négyre, majd háromra
aztán kettőre. Az utolsó újonc, aki megmaradt a kezén és a lábujjain
Hamilton volt, asztaltársaságunk szőke amazonja.
– Nos – hagyta abba Riley őrmester a fekvőtámaszokat, és talpra pattant.
– Ezen bizony még dolgoznunk kell. Csak egyikőjük van megfelelő
formában.
Hamiltont figyelte, aki maradt lent fekvőtámaszban.
– Fel! – vezényelt neki, Hamilton pedig engedelmeskedett.
– 1066. szakasz, ismerkedjenek meg a szakaszparancsnokukkal! –
jelentette be Burke törzsőrmester. – Hamilton újonc fog visszavezetni
bennünket a századépülethez. Futólépés, indulj!
Hamilton már majdnem elmosolyodott, de a parancs hallatára a mosoly
elhalt, még mielőtt láthattuk volna.

Délután a katonai mozgás alapjait tanultuk. Alaki kiképzésnek hívják, és

leginkább arról szólt, hogy a három kiképzőnk megpróbálta rávenni a
szakaszt, hogy egyszerre mozogjon, és hogy teljesen egyöntetűen,
ugyanabban a pillanatban reagáljon a mozgását irányító parancsokra. A
nálunk jobban kiképzett szakaszok ezt már a tökélyre fejlesztették, de mi
ettől még nagyon távol voltunk.
 – Hát ez szar – foglalta össze tömören a véleményét Harris őrmester,
ahogy próbáltunk lépést tartva elmenetelni előtte az alakulótéren. – Maguk
úgy járnak, mint egy görcsölő kecskenyáj. Azt akarom hallani, hogy a
talpuk egyszerre csattan minden lépésnél.
Kétórányi hangos és sok ismétléssel tarkított útmutatás után úgy találtam,
hogy az alakias mozgás akkor megy a legjobban, ha teljesen lekapcsolom
az agyam, és úgy csinálok, mint egy hangvezérelt robot. A szakasz többi
része is eljuthatott erre a felismerésre. Még mindig gyalázatosan ment, de
már kevésbé, mint az elején.
Van abban valami furcsa, ahogy az ember egyszerre lép egy csomó,
ugyanúgy öltözött másik emberrel. Úgy éreztem magam, mint egy
fogaskerék a gépezetben, de ez olyan része a katonalétnek, amely nem
zavart. Ha pontosan azt teszed, amit mondanak, akkor nem lehetsz sem a
legjobb, sem a legrosszabb egy adott feladat végrehajtásában, de eltűnhetsz
a tömegben, és szert tehetsz némi magányra. Az avatás abban a pillanatban
végtelenül távoli célnak tűnt, ezért úgy döntöttem, hogy a rövid távra fogok
koncentrálni. Úgy akartam végigcsinálni egy foglalkozást, hogy nem
üvöltenek velem, és nem kell extra fekvőtámaszokat nyomnom. Aztán jöhet
a következő foglalkozás, és talán így végig tudom tolni az egész napot.
A délután további részét a körlet középső terében, a szekrényeink előtt
ülve töltöttük, ahol a kiképzőink olyan témákról oktattak bennünket, mint a
katonai jog, a fegyveres erők fegyvernemeinek felépítése, vagy a
parancsláncok működése. Legtöbben elég fáradtak voltunk már a délelőtti
testgyakorlástól és az ebéd utáni alaki kiképzéstől, de amikor az első
újonctársunk elbóbiskolt, kaptunk egy kis bemutatót az éberség
megőrzésének fontosságáról. Burke törzsőrmester hirtelen megszakította a
Honi Hadsereg szerepéről és történetéről folytatott fejtegetését,
felegyenesedett és összefonta karjait a háta mögött.
– Olafsson újonc! – kiáltotta el magát.
Olaffson, aki szinte pontosan velem szemben ült a középső tér túloldalán,
hirtelen megrázkódott, és rémülten nézett körül.
– Úgy tűnik, problémái vannak az ébren maradással – állapította meg a
törzsőrmester barátilag. – Az oxigénhiánytól lehet. Fel! Most!
 Olafsson újonc engedelmeskedett, láthatóan zavarta, hogy hirtelen a
figyelem középpontjába került.
– Jelentkezzen Riley őrmesternél az előtérben – utalt Burke a körletnek
az első ágyak és a kiképzők irodája közötti részére, ahol bőséges tér állt
rendelkezésre. Riley őrmester már ott állt e nyílt tér közepén, karjait hátul
összefogva.
Ha az előtérben, Riley őrmester irányítása alatt elvégzett testgyakorlás
célja az volt, hogy Olafsson szervezetébe több oxigént juttasson, akkor
szemmel láthatóan pont az ellenkező hatást érte el. Tizenöt perccel később,
amikor Burke törzsőrmester a végére ért a Honi Hadsereggel foglalkozó
tananyagnak, Olafsson újonc arca már sötétvörös volt a hatodik
fekvőtámasz-felülés kör után.
– Rám figyeljenek, ha szabad kérnem! – rivallt ránk a törzsőrmester,
amikor észrevette, hogy páran az előtér felé pillantgatunk. – Biztosíthatom
magukat, hogy az elkövetkező tizenkét hétben mindegyikőjüknek temérdek
alkalma lesz egy kis irányított szabadidő eltöltésére az előtérben.
Aztán folytatta az értekezést a haditengerészet történetével és szerepével,
Olaffson újonc pedig folytatta erőfeszítéseit az előtérben, az egykedvű
Riley őrmester társaságában, aki az újabb fekvőtámasz-sorozatát kísérte
figyelemmel.
Még tizenegy hét és öt nap, mondtam magamnak, nyolcvankét nap futás,
üvöltözés, és büntető fekvőtámaszok az előtérben.
Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy felállok, odamegyek Burke
törzsőrmesterhez, és bejelentem: kiszállok, mielőtt szétizzadnám magam a
következő hetekben csak azért, hogy aztán minden értékelhető eredmény
nélkül vágjanak ki. Aztán eszembe jutott a szociális lakóövezet, a húgy- és
hányásszag a folyosókon és lépcsőházban, a mindent elárasztó szemét, a
nehéz fazonok, akik merő gonoszságból vagy unalomból teszik pokollá az
emberek életét – és azonnal száműztem a kiszállás ötletét. Persze gyűlöltem
a folyamatos fizikai terhelés gondolatát, és hogy minden másodpercemről
megmondják, hogy mit és hogyan csináljak, de a hazarepülés perspektívája
még sokkal szörnyűbb volt. Ugyanúgy végezném, mint anya és apa: nem
élnék igazán, csak léteznék.
 A francba, gondoltam, ahogy Burke törzsőrmester monoton értekezését
hallgattam a Nemzetközösség Haditengerészetéről, legalább csúcsformában
leszek, ha kibasznak.
 5.
LÖVÉSZÓVODA

A csatapáncélom kopott volt, és tele horpadással, de én imádtam.

Imádtam a puskámat is a kezemben, jobban, mint amennyire egy épelméjű
ember rajongani szokott egy tárgyért. Ezek így együtt, a puska és a páncél
különlegessé tettek engem, valamivé, ami több mint az egyszerű énem és
annak a technológiának az összege, amelybe be voltam szíjazva.
A kiképzés hetedik hetében jártunk, és a raj szintű harcászati képzés volt
az első dolog, amelyet nem bántam, hogy naponta csináljuk. Az elmúlt pár
hetet azzal töltöttük, hogy kiismerjük a puskánkat és a felszerelésünket, és
megtanuljuk a gyalogsági harcászat alapjait: a rajban és tűzcsoportban való
mozgást, a támadást, a védekezést – annak a táncnak az alaplépéseit, melyet
úgy neveznek: modern, integrált felszíni hadviselés.
Amikor először gyakoroltuk a rajban történő mozgást az integrált taktikai
hálózat segítségével, úgy éreztem magam, mintha egész életemben
rövidlátó lettem volna, anélkül, hogy erről egyáltalán tudomásom lett volna,
és valaki rám adott volna egy szemüveget. A sisakomba több
számítókapacitást építettek, mint a valamikori középiskolám teljes
szervertermébe. Az arcvédő lemez belső oldalán egyfajta okulár van a bal
szemem előtt. Egy holografikus vetítőrendszer, amelyet a páncél taktikai
számítógépe vezérel. Ez a számítógép elemez mindent, amit látok, és
taktikai jelzéseket ír a látómezőmre minden olyan dologról, ami fontos lehet
a közelben, legyen az például saját erő, vagy az ellenség, sőt tovább is küldi
ezeket az adatokat a rajom többi tagjának. Bármit is látok, azt a többiek is
látják, ahogy a számítógépeik integrálják a tőlem kapott adatokat a
kijelzőikbe. Ha bármelyikünk új veszélyt észlel, az illető taktikai
számítógépe a titkosított, drótnélküli hálózaton automatikusan elküldi az
információt a raj többi tagjának, és az egész raj pillanatokon belül értesül a
fenyegetésről. Még csak két hete tanítanak bennünket a rendszer
használatára, de már annyira hozzászoktam az adatáramláshoz, hogy
vaknak és ostobának érzem magam, ha nincs rajtam a csatapáncél.
A puska is hozzá van kötve a számítógéphez. Persze nem veszi célba az
ellenséget magától, de minden mást automatikusan csinál. Ha célra emelem,
a számítógép fogja meghatározni a célpontnak megfelelő sorozathosszt és
tűzgyorsaságot. A kiképzésen használt gyakorlópuskám ugyan nem lőtt ki
valódi tűlövedékeket, de volt egy hidraulikus rendszer a puska tusába
építve, amely kellően imitálta az éles lövések visszarúgását. Az illúziót
pedig egy, a dörrenést visszaadó hangmodul tette teljessé.
Előrenyomulni egy rajjal, és összecsapni más rajokkal a kiképző
támaszpont mesterséges csataterein meglepően magával ragadó élmény
volt. Háborúra készültünk, és tudtam, hogy odakint, a való világban igazi
tűlövedékekkel és robbanóanyagokkal kerülök majd szembe ártalmatlan
sugarak helyett, de egyelőre ez az egész inkább valamiféle roppant izgalmas
sporteseményre hasonlított. A rajok egymás ellen küzdöttek a kiképzésen,
megnyertük vagy elveszítettük az összecsapásokat, akárcsak egy
középiskolai bajnokságban. Még a szokásos öltözőbeli csipkelődés is
megvolt a harcászati gyakorlatok után, fennhéjázó győztesekkel és duzzogó
vesztesekkel. Senki sem halt vagy sebesült meg, leszámítva persze itt-ott
néhány zúzódást. A csatapáncél megrázott egy kicsit, ha „eltalált” egy
ellenséges lövedék, de nem volt különösképpen fájdalmas, inkább csak
kellemetlen, mint amikor megérintesz egy csupasz, alacsony feszültség alatt
álló drótot.
Túl voltunk az alapkiképzés felén, és már csak huszonheten maradtunk.
A szakasz tizenhárom újoncot veszített el hat és fél hét alatt. Az első héten
csak egy lány volt, aki az első futásunk közepén döntött úgy, hogy kiszáll,
utána azonban gyors egymásutánban mondtak csődöt az emberek.
Kilencen távoztak önként, négyet a kiképzőink tanácsoltak el, amiért nem
voltak képesek a parancsokat követni, vagy a megfelelő eredményeket
elérni. Az asztaltársaságunkból egy tagot vesztettünk, Cunninghamet, a
felnyírt hajú, kitetovált lányt. A harmadik hétig jutott, amikor úgy döntött,
elege van abból, hogy Riley őrmester oly sokszor zavarja extra
testgyakorlásra az előtérbe. A harmadik hét egyik délutánján a priccsére
dobta a tabletjét, és kisétált a körletből. Mi elmentünk egy
vegyvédelemórára, és amikor visszatértünk, az ágya már csupasz volt, a
szekrénye pedig üres. Soha nem a szakasz jelenlétében ürítették a
szekrényeket, de nem is vártak vele túl sokáig.

A városi hadviselés gyakorlóterén voltunk, egy átlagos kelet-ázsiai gettó

utánzatában. A bázis szélén volt, egy pár bokorral tarkított sivatagos
területen, és már odajutni is felért egy kiadós menetgyakorlattal. A városi
hadviselési gyakorlat harmadik napja volt. Minden reggel 05:30-ra
magunkra öltöttük a teljes harci felszerelést, és menetkészek voltunk.
Mindennap erős harminc kilométert gyalogoltunk a sivatagon keresztül a
VHGY-re, rajtunk a csatapáncél, fegyverzet, telepakolt hátizsák, és egy
tízliteres víztároló tasak. Az út két és fél óráig tartott Riley őrmester
tempójában, amely valahol a gyors gyaloglás és a lassú futás között volt.
A szakaszunkból három kilencfős raj maradt. Minden alkalommal,
amikor elvesztettünk egy újoncot, újraosztották a rajokat, hogy nagyjából
ugyanakkora maradjon mindenhol a létszám, és már nem tudtunk volna
feltölteni egy teljes, négyrajos kiképzőszakaszt. Ezen a gyakorlaton én
vezettem az egyik négyfős tűzcsoportot, a rajparancsnokom Ricci volt. Mi
voltunk a két támadó raj egyike, a védekező raj már beásta magát valahol a
„városban”. A védekezőket az ágytársam, Halley vezette.
Ricci gyalázatos rajparancsnok volt. Már kétszer daráltatta le a védőkkel
a rajunkat, a kiképzőknek már kétszer kellett leállítaniuk a gyakorlatot, és
ránk parancsolniuk, hogy kezdjük elölről. Ricci nem adta fel a tervét,
amelyben a főúton szökelltünk fedezéktől fedezékig. Ricci nem akart lövész
lenni, és ennek tanújelét is adta. Agresszív volt ott, ahol óvatosnak kellett
volna lennie, és tökölt, amikor rohamozásra volt szükség. Már
elvesztegettünk két órát a támadási tervének összerakásával és
végrehajtásával, csak azért, hogy Halley raja újra és újra szitává lőhessen
bennünket, én meg piszokul nem értettem, hogy a kiképzők miért nem
engednek valaki mást is oda a kormányhoz, a változatosság kedvéért.
– Gyorsabban kéne átvinned az embereidet azon az úton – okított Ricci,
ahogy – immár harmadjára – végigmentünk ugyanazon a mellékutcán, hogy
fedező pozícióba kerüljünk a főutca egyik kereszteződésében. Az illúzió
szinte tökéletes volt: az utca tele szeméttel, mindenféle testnedvvel
összefröcskölt és telegraffitizett fallal, a nyitott ajtajú boltokból nyekergő
kínai popzene szólt. Ugyan még sohasem voltam a Távol-Keleten, de ez a
műváros pont úgy nézett ki, mint azok, melyeket a hírműsorokban és a
filmekben láttam. Egyedül az emberek hiányoztak az utcákról.
– Tök mindegy, milyen gyorsan megyünk – mondtam Riccinek. Az út
végén, tőlünk szűk százméternyire volt egy közepesen magas épület,
pompás kilövéssel az útra. A védőraj legalább egy tűzcsoportot biztosan
felküldött oda. – Egy felállt védelmű raj ellen küldesz bennünket, és tudják,
hogy jövünk. Egy kurva tűlövedéket te sem tudsz lefutni.
– Nos, Mindentudó tábornok, van jobb ötlete?
Bekapcsoltam a sisakom taktikai kijelzőjét, és a városka felülnézeti képét
kezdtem el tanulmányozni.
– Osszuk ketté a rajt, és ne a főutcán menjünk, hanem két párhuzamos
sikátorban. Amikor a kereszteződéshez érünk, elpukkantunk pár
füstgránátot, és két oldalról rohanjuk le az épületet. Nem kerülhetjük ki
őket, mert felülről is szétlövik a seggünket, ha megpróbáljuk.
– Ha odavágsz egy füstgránátot, az olyan, mintha rájuk üvöltenél, hogy
„Helló, jövünk!” – ellenkezett Ricci.
– Ha nem érjük el a fedezékünket, akkor megint szitává lőnek. De a te
döntésed, főnök. – Csak egy kicsit vettem szarkasztikusra az utolsó szót.
Ricci azért bemutatta a középső ujját.
– Legyen két csoport! – adta be a derekát végül. – Én viszem az egyiket a
jobb oldali sikátorban, tietek a bal. Menjetek, és dobjatok füstgránátokat, ha
akartok. Majd mi kihasználjuk a zűrzavart, ameddig megbasznak
benneteket.
– Majd meglátjuk. Legalább nem fognak egyszerre lemészárolni
bennünket az útkereszteződésben, mint az előbb. Meg azelőtt.

Támadni elég szaros meló. A védők tudják, hogy jössz, és előbb-utóbb ki

kell lépned a nyílt terepre, hogy odamehess, ahol ők várnak. Viszont a tied a
kezdeményezés.
Háztól házig rohantunk, az árnyékvetők és portálok takarásában, hogy
álcázzuk kissé a közeledésünket a kereszteződéshez. A taktikai kijelzőmön
követtem, ahogy a másik tűzcsoport halad a jobb oldali sikátorban.
Úgy értük el a kereszteződést, hogy nem találkoztunk ellenséggel. Egy
ideig néztem, nincs-e mozgás a kereszteződést őrző épület tetején, de a
védőraj nem mutatkozott. Tudtam, hogy legalább egy tűzcsoportot
telepítettek abba az épületbe, egy természetes útszűkületet őrzött, amely
mellett nem tudtunk elmenni anélkül, hogy fel ne fedtük volna magunkat,
de a srácok jók voltak a bújócskában.
A rajcsatornára kapcsoltam.
– Bravo csoport a megadott helyen. Kész, amikor nektek jó.
– Háromra! – vezényelt Ricci, én pedig előhúztam egy füstgránátot a
mellvértem egyik hevederéből.
– Várd meg a füstöt! – mondtam, de Ricci már számolt.
– Egy... kettő...
Elkáromkodtam magam, letéptem a biztonsági zárókupakot a gránátról,
és a kereszteződés közepébe hajítottam.
– ...három!
A taktikai kijelzőmön láttam, hogy Ricci egész csoportja kiugrott a
fedezékből. Aztán hallottam a puskáik kelepelését, ahogy a rohanás közben
csípőből lőtték a sorozatokat.
– Faszfej – nyögtem, leginkább csak magamnak, és rohamot vezényeltem
a tűzcsoportomnak. A füstgránát egy fojtott pukkanással felrobbant, és egy
pillanat alatt sűrű füstfelleg töltötte be a kereszteződés felénk eső oldalát.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
 Berohantunk a füstbe, az épület felé. Alig ötven méter, de ez egy piszok
hosszú táv, ha tudod, hogy puskákkal és gránátvetőkkel felszerelt emberek
próbálják megakadályozni, hogy elérd a célvonalat.
A gyakorlópuskáknak nincs torkolattüze, de hallani azért lehetett az
épületből érkező sorozatokat, az utca mindkét oldalát megpróbálták tűz alatt
tartani. Úgy látszott, Halley épített a rajparancsnokunk ostobaságára, hogy
harmadjára is ugyanúgy fog támadni, és saját raját zömében abba az
épületbe küldte. A taktikai számítógépek számolták az egyedi találatokat, a
rajunk eredménye pedig eddig egy nagy büdös nulla volt.
Tőlünk jobbra, ahol Ricci emberei próbáltak áttörni a kereszteződésen,
már hallottam az első szentségelő újoncokat, ahogy Halley rajának virtuális
lövedékei megszórták őket. Keresztülfutottam a sűrű, mesterséges
ködfelhőn, és hallottam, ahogy szemben legalább két puska tüzet nyit. A
gyomrom összerándult, feszülten vártam a találatot jelző kis elektromos
sokkot. Ha egy újoncot eltalál egy virtuális lövedék, a taktikai számítógép
kiértékeli a találat helyét, és a szimulált sérülés súlyosságának megfelelően
kapcsolja le a rendszereket. Ha halálos sebet kaptál, a számítógép
lekapcsolja a kommunikátorod és a taktikai konzolod, hogy ne tudj
kommunikálni, vagy adatokat megosztani a rajod többi tagjával.
Lekapcsolja a puskád is, hogy ne csalhass, ne tudj visszalőni, ha már
egyszer „meghaltál”.
Szerencsére a csapatommal szemben álló védők jobbára csak vakon
tüzeltek a füstbe, remélve, hogy eltalálnak valakit. De veszteség nélkül
jutottunk át a füstfelhőn és a kereszteződésen.
Felsorakoztunk az épület oldalfalánál, én pedig megpróbáltam a
konzolomon utánanézni Riccinek és az embereinek. Az ikonjaik pirosan
villogtak, jelezve, hogy nem jön adat a jeladóikból. A kommunikátoron a
rajcsatornára kapcsoltam, bár tudtam, hogy ennek nincs sok értelme.
– Bravo a rajparancsnoknak. Hallotok, srácok?
A rajcsatorna néma maradt; mindenkit ledaráltak Halley csapatának
védői, Ricci embereinek a számítógépei már lekapcsolódtak a hálóról.
– Hát, úgy néz ki, magunk maradtunk – mondtam a csoportomnak.
 – Kurvára sokkal jobb, mint újra meghalni – felelte egyikőjük, és a
többiek egyetértően bólogattak.
– A játéknak még nincs vége – közöltem.
Volt egy bejárat az épület oldalán. Intettem a csoportomnak, hogy
foglalják el a helyeiket az ajtó két oldalán. Halley rendesen összekapta a
bandáját, ezért aztán nem akartam a csapattal ész nélkül berombolni az
épületbe. Levettem egy gránátot a mellvértemről, és lepattintottam a
biztonsági kupakot a hüvelykujjammal.
– Készen állunk? – kérdeztem, mire három bólintás jött válaszul.
– Repesz!
Behajítottam egy gránátot az ajtón, a folyosó falára célozva, hadd
pattanjon be a folyosóra. A gránát gellert kapott a betonfalon, és hallottuk,
ahogy továbbpattog a folyosón, de már elvesztettük szem elől.
– Basszameg! – hallatszott, utána meg zajok, ahogy valaki megpróbált
elinalni a horpadozott fekete gömböcske elől.
A gránát hangmodulja eleresztett egy lefojtott robbanást. A
gyakorlógránát virtuális repeszekké robbant, valójában sugarakká minden
irányba, amelyek a kemény felszínen ugyanúgy irányt változtatnak, mint az
igazi szilánkok.
– Gyerünk!
Párokban rohantunk be a folyosóra, pont, ahogy a könyvben meg van
írva. A folyosón nem volt senki, de volt egy ajtó, háromméternyire előttünk.
Mozgást láttam mögötte, odarohantam, lövésre készen. Halley egyik
embere próbált meg lábra állni az ajtó mögött. Célra emeltem a puskám, és
beleengedtem a hátába két rövid sorozatot, mielőtt megfordulhatott volna a
fegyverével. Volt még egy ellenséges katona a szobában, az ablaknál,
puskájával rám célzott. Tudtam, hogy meg fog előzni a lövéssel, és már
vártam a találatjelző áramütést, de amikor meghúzta a ravaszt, a puskája
néma maradt. A velem párban lévő újonc akkor ért oda az ajtóhoz, és
mindketten belelőttünk egy marék virtuális lövedéket a második védőbe.
– Tiszta – mondtam a sisakmikrofonomba, mire a csoportom másik két
harcosa is felbukkant a szobában, a puskáik tüzelésre készen.
 – Mi a fasz? – hitetlenkedett Halley második harcosa, miközben a
puskáját nézegette.
– Biztos eltalálta egy gránátrepesz – tippeltem.
– Lófaszt. Már az ajtón belül voltam, amikor felrobbant.
– A számítógép szerint halott vagy, szóval halott vagy – jelentette ki a
harcostársam. – Nincs értelme vitatkozni.
– Pofa be! – mondtam. – Vannak még helyiségek a szinten. Mozogjunk.
Az akció a legtöbbször jobb, mint a reakció. Párokba állva pucoltuk ki a
szintet, szobáról szobára haladva. Beköszöntünk egy gránáttal, aztán lőttünk
mindenre, aminek páncélja volt. Csupán egyetlen csapattársunkat vesztettük
el, akit kilőtt egy „sebesült”, miután eljátszotta a halálát. De a végére Halley
egész raját kifüstöltük egyetlen támadó tűzcsoporttal. A helyiségekben
semmilyen berendezés sem volt, ami megvédhette volna a védőket a
behajigált gyakorlógránátok szimulált repeszeitől, Halley raja pedig nem
talált elég gyorsan ellenszert a taktikánkra, ahogy párról párra levadásztuk
őket.
– Egész jó – állapította meg Burke törzsőrmester a szakaszcsatornán,
miután megtisztítottuk az utolsó helyiséget is. – Szedjék össze a vackaikat,
és sorakozzanak fel az épület előtt. Szakasz, végrehajtani!

– Mit tanultunk ma délelőtt? – kérdezte Burke törzsőrmester, miután

oktatási négyszögbe álltunk a gyakorlat kiértékeléséhez.
Megtanultuk, hogy Ricci újonc milyen kurvára nem vágja ezt a
lövésztaktika-dolgot, gondoltam magamban, de a törzsőrmester
megválaszolta a saját kérdését, mielőtt hangot adhattam volna a
véleményemnek.
– Az erős felállás a barátod, ha védelemben vagy, de ellened is lehet
fordítani. A védekező raj kicsit elbízta magát a harmadik körben, mert nem
vigyázott a hátsó szektorra, és nem biztosítottak maguknak visszavonulási
útvonalat. A támadó raj megőrizte a kezdeményezést, és felhasználta a
védők egymástól való elszigeteltségét arra, hogy helyi tűzfölénnyel győzze
le a védőket. Ez azt jelenti, Halley újonc, hogy magának több embere volt a
védelemben, de nem sokra ment vele, mert túlságosan szét voltak szóródva.
El voltak szigetelve egymástól, és a támadók emberenként győzték le a
raját, pontosan, ahogyan azt elvárták tőlük. Tíz a négy ellen volt az
alapfelállás a maga rajának a javára, de Grayson újonc csapata az egész
támadás során végig négy a kettő elleni összecsapásokat vívott, az ő javára.
Úgy hívjuk ezt: apránként győzött. Érthető?
– Igen, uram. – felelte Halley.
– Jól csinálták – mondta a törzsőrmester a rajunknak, mire a csoportom
tagjai kicsit kihúzták magukat. – Ha Ricci újoncnak sikerült volna agyat
növesztenie, és nem mészároltatta volna le az embereit a harmadik körben
is, a győzelmük egy pillanatig sem lett volna kétséges. Ahogy kinéz, maguk
közül nem mindenki teljesen reménytelen.
Ricci rezzenéstelen arccal hallgatta Burke törzsőrmestert, de tudtam,
hogy a vacsoraasztalnál lesz majd egy kis puffogás.
– Halley, most maguk lesznek a támadók. Sorakoztassa fel a raját, és
vigye őket a gyülekezőhelyre! – Adta ki a parancsot a törzsőrmester. –
Ricci, állítsa fel a raját védekezéshez. Lássuk, hogyan megy a defenzív
harcászat.

A napot egymás vértelen mészárlásával töltöttük.

Védelemben lenni egyszerre könnyebb és nehezebb. Magunk
választhatjuk ki a helyet a harcra, fedezékkel és álcázással készülhetünk, de
ki kell várnunk, hogy az ellenség megkezdje a támadást. Egyszer elsöpörtek
bennünket, kétszer viszont mi győztük le a támadókat, úgyhogy megvolt az
elégtétel a Halley csapatától korábban elszenvedett vereségekért. A nap
végén az eredmény döntetlen volt. Az egyéni győzelmek tekintetében
Halley egyik tűzcsoport-vezetője végzett az élen, tizennégy legyőzött
ellenséggel a neve mellett. Nagy meglepetésemre én lettem a második,
pedig az első két körben nem is volt találatom. Halley rajából tizenkétszer
lőttem ki valakit.
– Úgy fest, rátalált valamire Grayson – állapította meg Burke
törzsőrmester, ahogyan a szakasz találati listáit ellenőrizte. – Csak ne
gondolja, hogy maga egy született gyilkológép. Tudja, ez a szar azért nem
valódi harc.
 – Túlságosan is csíped ezt a témát – állapította meg Halley a körlet
vizesblokkjában, miközben próbáltuk lesikálni magunkról az egész napos
koszt. – Tökre élvezted a pályát, nem?
– Talán – vontam meg a vállam, és igyekeztem nem túl feltűnően
bámulni a formás hátsóját, amikor megfordult, hogy kimossa a sampont a
hajából.
– Ha nem figyelsz, még a végén a Honi Hadseregbe fognak beszipkázni –
rikkantotta oda Ricci a vizesblokk túloldaláról.
– Szóval ezért játszottad egész nap a bazári majmot? – kérdezte Halley,
mire pár újonc elnevette magát.
– Szerinted? – kérdezett vissza vigyorogva Ricci. – Inkább hagytam
volna, hogy rám írják: „Élenjáró lövész”? Az tuti beutaló a HH-ba.
– Hát, a múlt héten a tereptanon is bénáztál – mondtam. – És mintha a
tűzvezetési gyakorlatot is az utolsók között csináltad volna meg. Csak nem
az „irodai feladatok” foglalkozásra vársz, hogy megvillantsd az igazi
képességeidet?
– Nagyon vicces – felelte Ricci, és felém hajított egy flakon folyékony
szappant. Visszaütöttem, és a flakon a két zuhanysor közé pattant. Ricci
rám grimaszolt, ahogy a vizesblokk közepére ballagott a leesett cuccért.
Amikor lehajolt érte, Halley hangosan füttyentett. Ricci csak a középső
ujját emelte fel, vissza sem nézett Halleyre.
– Micsoda kis faszfej – dünnyögte Halley.

A kiképzés következő része már nem ment valami fényesen.

A „Légi- és űrhét”, ahogy Burke törzsőrmester nevezte, egy elméleti
oktatási nappal kezdődött, repülési elmélettel, műszertannal, a légköri és az
űrbéli közlekedés alapjaival ismerkedtünk. Az elméletet elég jól
megértettem ahhoz, hogy a tantermi képzés utáni záró teszteken jó jegyeket
szerezzek, de valahogy az agyam nagyon nehezen tudta az elméletet
átültetni a gyakorlatba. A tantermi oktatás után szimulátorokra ültünk, egy
akkora teremben, mint az elhelyezési körletünk. A szakasz minden tagja
kapott egy hangszigetelt szimulátor kapszulát, úgy néztek ki, mint hatalmas,
összenyomott tojások, amelyekből kábelek lógtak ki, de ha beleültél, a
tojáshéj belülről egyetlen hatalmas kijelzővé változott, az ülés és a
műszerek pedig a Wasp osztályú szabványos deszantgépek pontos másai
voltak. Beültél, felcsatoltad a sisakod, becsatlakoztál a TacLink konzolba, a
szimulációt futtató számítógép pedig mindent elkövetett, hogy elhidd, a
valódi vasat repülöd. Az egész szimulátort hidraulikus emelők tartották,
amelyek képesek voltak a kapszulát minden lehetséges irányba elforgatni és
megdönteni. Amikor az első magaspályás gyakorlóereszkedésemet
csináltam, az alattam kirajzolt bolygó képétől és a kapszula mozgásától
kellemetlenül elszédültem.
Az elmélet igen egyszerű. A jobb oldalon található botkormány vezérli a
deszantgép szárnyain és farkán található csűrőlapokat. A bal oldali gázkar
szabályozza a tolóerőt, az oldalán lévő többirányú kapcsoló pedig a
manőverező fúvókákat, a légkörön kívüli repüléseknél. Ha magad felé
húzod a botkormányt, fölfelé indul az orr, ha eltolod, akkor lefelé. Ha
jobbra vagy balra döntőd, a deszantgép abba az irányba fog elforogni a
hossztengelye mentén. A pedál a lábam alatt az oldalkormány. A pilótának
nincs más dolga, mint a botkormány, az oldalkormány és a gázkar
segítségével elirányítani a gépet oda, ahova akarja.
– Egy jó deszantgép-pilóta be tud fűzni egy tűt a Wasppal. Egy kiváló
deszantgép-pilóta ugyanezt megcsinálja egy dugig pakolt géppel, ellenséges
tűzben, egy hajtóművel, miután ellőtték a fél szárnyát – jelentette ki Burke
törzsőrmester, amikor bemutatta nekünk a szimulátorokat.
Ahogy kinézett, én nem voltam kiváló pilóta. Még csak jó sem. Két nap
után már kiegyeztem volna egy közepessel, de egyelőre még istentelenül
gyalázatos voltam. Valahogy a térérzékem nem tudta feldolgozni a
súlytalanság ismeretlen benyomásait, az agyam pedig képtelen volt
szinkronizálni a három tengely mentén történő manőverezést. A
gyakorlatok során előírt röpterveket kellett követni egy deszantzónába, a
sisakba épített taktikai kijelző pedig segítőkészen mutatta a megfelelő
vektorokat és egyéb navigációs adatokat a látóteremben, ahogy leoldottam a
deszantgépet egy virtuális hordozóról, és elkezdtem zuhanni az alattam lévő
bolygó felé.
 Ha nem volt bekapcsolva az automatikus leszállórendszer, még a gép
orrát is alig tudtam irányba állítani. A gázadás gyorsítja a járművet, de az a
fizika törvényeinek megfelelően mozog, amely szerint, ha elfordítom az
orrát, de nem járatom a hajtóművet, akkor csak a gép fog elfordulni a
haladás irányától, és nem az irány fog megváltozni. Mire kettőt
pislantottam, már oldalazva repültem, vagy a menetiránynak háttal, és
fogalmam sem volt, hogyan kéne menetirányba fordítani a gépet. A
deszantgép vezetése megköveteli, hogy folyamatosan ellenőrizd a jármű
mozgását mindhárom irányban, ami legalább annyira összetett, mintha futás
közben csapágygolyót egyensúlyoznál egy, az ujjaid hegyén tartott
tányéron. Ez meghaladta az én képességeimet, és még a harmadik nap
végén is ott tartottam, hogy minden egyes küldetésem egy légkörben
lángoló tűzgolyóban végződött.
– Grayson újonc eddig összesen kilencszázmillió nemzetközösségi
dollárt égetett el – foglalta össze az eredményeimet Burke törzsőrmester a
szokásos, gyakorlatvégi értékelésében. Éreztem, ahogy elvörösödöm,
miközben néhány újonc elnevette magát Burke megjegyzésén. – Sose
bánkódjon, Grayson! – tette hozzá a törzsőrmester, amikor észrevette a
zavaromat. – A szakasz többi tagja sem volt sokkal különb. Tudja, nem
várjuk senkitől, hogy igazából le tudjon szállni a géppel. Csak
megpróbáljuk kitalálni, melyikükben van annyi tehetség, hogy érdemes
legyen elkezdenie a rendes repülős kiképzést.
Hát, ezen legalább nem kellett aggódnom.

– Na, hogy ment? – kérdeztem Halleyt, ahogy ott ültünk a priccsemen az

esti zuhany után. Volt egy kis időnk szusszanni, és ránézni a tabletjeinkre a
takarodó előtt, Halley és én pedig rendszeresen összedugtuk a fejünket,
hogy egy kicsit kibeszéljük magunkból a napi feszültséget. Nem hasonlított
egy lányra sem azok közül, akiket otthon megismertem. Halley alig mesélt
az otthonáról, de azért látszott rajta, hogy sohasem volt közelebb ötven
kilométernél egy szociális lakóövezethez. Ordított róla a kertvárosi
középosztálybeliség: a szabályos és rendben tartott fogai, ahogy ügyelt a
kinézetére még a feszesnek finoman sem nevezhető egyenruhákban is,
ahogyan az evőeszközöket használta az étkezdében.
– Kétszer is letettem a gépet – mondta halkan, és büszkén vigyorgott.
– Ne bassz! Burke mit szólt hozzá?
– Azt mondta, úgy néz ki, van hozzá érzékem.
– Az látszik – jegyeztem meg. – Én bezzeg az összes gépemből meteort
csináltam.
– Úgy örülök, hogy legalább valamiben tehetséges vagyok.
Az eszembe villant, hogy ha sikerül befejeznünk az alapkiképzést,
különböző képességeink más és más fegyvernemekbe fognak juttatni
bennünket, és a Halleytől való elszakadás gondolata hirtelen elszomorított.
Tudtam, hogy nincs értelme ezen borongani, annyiféle tengerészgyalogos-
alakulat és flottaegység van, hogy szinte biztosan nem szolgálnánk együtt
akkor sem, ha ugyanannál a fegyvernemnél kötnénk ki, de nem tudtam nem
érezni. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy megpróbálom az
eredményeimet az övéi felé közelíteni, ellazulom a lövészharcászati
képzésemet, hogy ne kerüljek túlságosan Halley elé abban a kurzusban, ám
esélytelen, hogy lépést tartsak vele a szimulátoron, az pedig fel sem merült,
hogy megkérjem, dobja el az eredményeit a kedvemért. Ugyanakkor, ahogy
a sereg működik, nincs sok rendszer a szolgálati helyek elosztásában, és
simán megvan rá a sansz, hogy egymás közelébe kerüljünk.
Halley elmesélte az első sikeres leszállását a szimulátorral, én pedig
hallgattam és a kis gödröcskéket bámultam az arcán, amikor mosolygott.
 6.
AVATÁS

Az alapkiképzés utolsó pár hetére már teljesen összefolytak a testnevelési

foglalkozások, a tantermi órák, a szimulátoros feladatok, és a magánjellegű
„elhajlásaink” Halleyvel, amelyeket az egyre zsúfoltabb napirendünkből
tudtunk csak kikanyarítani, miközben kicseleztük a szinte állandó
ellenőrzést. Az éjjeleket a szolgálatos kiképzők mindig a rangidős kiképző
irodájában töltötték, mi pedig kitapasztaltuk, hogy az őrmestereink közül ki
alszik mélyen. Riley gyakorlatilag csak fél szemmel aludt, Burke
törzsőrmester pedig hajnalig fent volt, hogy a papírmunkát elvégezze.
Harris viszont általában gyorsan elaludt takarodó után, és húzta egészen az
ébresztőig. Ez azt jelentette, hogy minden harmadik éjjel volt egy
„kimaradásunk”, amikor Halley meg én az éjszaka közepén kilopakodtunk
a vizesblokkba, hogy egy kicsit kettesben legyünk, távol az újonctársak
szemeitől és füleitől.
A kapcsolatunk nem volt az a kimondott titok. Csak néhány, a
vizesblokkba hajnali kettőkor kicsoszogó embernek kellett átesnie rajtunk,
hogy a dolog átmenjen a köztudatba, és gyanítom, a kiképzőink is
megneszelték a dolgot. De valamiért nem avatkoztak bele, és nem
akadályozták meg, hogy kétszer-háromszor egy héten kisurranjunk a
vizesblokkba, a többi újonc pedig hallgatólagos áldását adta az ügyre. Már
nem sokan maradtunk. A szakaszunkban tizenkettőre apadt a létszám az
avatás hetére. Az asztaltársaságunk viszont jó formát mutatott: csak
Cunninghamet vesztettük el. Mindenki más végigcsinálta, Halley,
Hamilton, Garcia, Ricci és én is. Még mindig Hamilton volt a
szakaszparancsnok, ő viszi majd az erősen megfogyatkozott 1066. szakasz
zászlóját az avatáson.
Amikor az utolsó együtt töltött vacsoránkra meneteltünk az étkezdébe,
mi voltunk az abszolút utolsóhetesek: fittek és rendezettek, tükörfényesre
tisztított bakancsokban, teljes összhangban, tempósan masíroztunk.
Eltrappoltunk az újonnan érkezett szakaszok mellett; hosszú hajú, riadt
tekintetű civil ruhás kölykök nyája, akik pontosan úgy bámultak ránk,
ahogy mi az akkori utolsóhetesekre három hónappal ezelőtt.

Az utolsó éjszakánkon Riley őrmester volt szolgálatban. Halley és én már

éppen túltettük magunkat a csalódáson, hogy aznap éjjel nem tudunk egy
utolsó kis hóka-mókára eltűnni a vizesblokkban, amikor Riley kihozta a
tabletjét a rangidős kiképző irodájából, és leoltotta a villanyt.
– Ez az utolsó éjszakájuk – közölte a takarodóhoz a szekrények előtt
felsorakozott szakasszal. – Eljutottak idáig. Bízom abban, hogy senki nem
lesz akkora balfasz, hogy most csináljon valami baromságot, amiért ki
kellene vágnunk az avatás előtt – mondta, és már-már elmosolyodott. Alig
volt az több egy mosoly árnyékánál, de most először láttunk ilyet az
őrmester örökké zord arcán.
– Bulizhatnak egy kicsit, ha akarnak – tette hozzá, amikor hitetlenkedve
néztünk össze. – Csak ne hangoskodjanak, és ébresztőre legyenek ott, ahol
lenniük kell.
Azzal megfordult, a tabletjét a combzsebébe süllyesztette, és kiment a
körletből.
– Jó éjszakát, szakasz.
Egymásra vigyorogtunk, ahogy becsukódott mögötte az ajtó.
– Na, ehhez mit szóltok? – kérdezte kuncogva Hamilton. – Én azt
mondom, elő a tuti cuccokkal!
Mindannyian hordtunk föl kaját az étkezdéből, a kiképzőink állandó
intései ellenére. A folytonos testneveléstől és az előtéri büntetőfeladatoktól
állandóan éheztünk, az étkezések meg egyszerűen túl távol voltak
egymástól időben, hogy az a mi anyagcserénkkel komfortos legyen. Minden
alkalommal, amikor valami jól szállítható dolog volt a desszert, számos
újonc ment repetázni, aztán szalvétába csavarták a fánkokat és sütiket, a kis
csomagok pedig elsüllyedtek a combzsebekben. A kiképzők persze nem
voltak hülyék, de szemet hunytak a dolog fölött.
Az egyik üres priccsre hordtuk össze az összes dugi kaját, jókora adag
gyűlt össze a héten felszolgált desszertekből. Volt mindenféle fánk és süti,
sokféle gyümölcs, minyon, sőt még egy pár szelet, enyhén gyűrött almatorta
is. Pia természetesen nem, de a vizesblokk csapvize tiszta volt és hideg, mi
pedig úgy fel voltunk pörögve ettől az ellenőrzés nélküli éjszakától, meg a
közelgő avatástól, hogy úgy ittuk a vizet, mintha hideg sör lenne.
Faltuk az összehordott kaját, nemigen törődtünk azzal, hogy a megviselt
fánkok alighanem a hét elejéről származnak. Tósztokat mondtunk egymásra
hideg vízzel, serlegként emelgetve a fogmosó poharainkat. Hogy így
felszabadultunk a tilalmak alól, ugyanúgy dumáltunk és viccelődtünk, mint
az étkezdében, csak sokkal felszabadultabban. Eddig nem nagyon volt
alkalmunk beszélgetni egymással anélkül, hogy egy kiképző ne ólálkodott
volna hallótávolságon belül, ezért aztán már maga a kötetlen beszélgetés is
élmény volt tizenkét hét szociális gúzsba kötöttség után.
Később aztán elvonultunk Halleyvel a körlet hátsó falánál található egyik
üres ágyba. El kellett viselnünk néhány jószándékú beszólást a szakasz
többi tagjától, amíg egy függönyfélét eszkábáltunk a fölső ágy keretére
ócska katonai pokrócokból. Amikor kész lett a magánkuckónk,
becsusszantunk az alsó ágyra, ahová most már nem volt belátás. A ronda
pizsamáinkat az ágy végébe gyűrtük, és végre igazi ágyban lehettünk
együtt, ahelyett hogy kapkodva kufircolnánk a vizesblokk sarkában, arra
figyelve, nem jön-e valaki a körletből. Jött még némi füttyögés és
kommentár a szakasztársainktól, de túlságosan el voltunk foglalva
egymással, hogysem figyeltünk volna rájuk, aztán visszatértek a dolgukhoz,
és békén hagytak bennünket.
 – Azért ugye tartjuk majd a kapcsolatot? – kérdezte valamivel később
Halley, ahogy a vékony matracon heverésztünk. Emlékeztem az ágy eredeti
tulajdonosára: a fickót három hét után vágtak ki, „beilleszkedésre képtelen”
minősítéssel.
– Hát persze – vágtam rá. – Majd írogatunk egymásnak a MilNeten.
– Kár, hogy az alapkiképzés nem hosszabb egy-két hónappal – sóhajtotta
Halley, és én felnevettem.
– Azt hittem, alig várod már, hogy elhúzd innen a csíkot.
– Ez így is van. De nem bántam volna, ha még egy kis időt tölthetek
veled, kockafej. Még pár hét futást és büntetőfeladatozást is bevállalnék.
– Ó, ez olyan cuki – feleltem, és mindketten felnevettünk.
– De most komolyan. Szeretném, ha úgy lenne, de nem hiszem, hogy van
esélyünk ugyanabba az egységbe kerülni. Minden héten írnod kell,
megértetted? Tudni akarom, nem lőtték-e szét a burádat valami szaros
gyarmaton, az ismert galaxis szomorúbbik végén.
– Hé, azt sem biztos, hogy a tengerészgyalogsághoz kerülök. Lehet, hogy
hadtápos leszek egy hordozón, és a következő négy évet törölközők és
gemkapcsok kiadásával töltöm.
– Ugyan, menj már. Ötszáz csatahajója van a haditengerészetnek, és
olyan szinten vannak automatizálva, hogy tíz ember képes elvezetni őket.
Viszont van több száz gyarmat, és mindegyiken van legalább egy századnyi
tengerészgyalogos. Tutira a tengerészgyalogságnál fogunk kikötni.
– Nekem aztán mindegy. Bármi lehet, csak húzzunk el a Földről.
– Tudod, mit? Én kezdem megszeretni. Ez lenne az otthonunk, vagy mi.
Úgy értem, a szmoggal, a bűnözéssel meg minden.
– Ez komolyan mondod? Úgy érted, hogy nem cserélnéd el ezt a
koszfészket egy olyan helyre, ahol tiszta levegőt szívhatsz? Úgy hallottam,
vannak olyan kis gyarmatok, hogy csak ezer ember él az egész bolygón. El
tudod képzelni?
– Ja, el. – Lefelé nézett és mosolygott. – A nagybátyám a családjával
feljutott egy telepes hajóra pár évvel ezelőtt. Sorshúzáson nyerték. Most
van ötszáz hektár földjük a Laconián. Néhanap szoktak képeket küldeni.
– Talán a végén összedobhatnánk a leszereléskor kapott dohányt.
 – És akkor mi lesz? – kérdezte nevetve. – Jegyet veszünk egy telepes
hajóra, és elhúzunk a galaxis másik végébe földet túrni?
– Naná! Miért ne? Mi mást csinálhatnánk, amikor kitelik az időnk?
Inkább mennél haza, vásárolnál egy csomó szart, bámulnád a kertévéket,
amíg az agyad meg nem rohad, és maszkot húznál mindennap, amikor rossz
a levegő?
– Hát... – kuncogott Halley. – Pont erre készültem, de hogy így
összefoglaltad...
Megint rám nézett, tekintete az enyémbe kapcsolódott, és elkomolyodott.
– Még ötvenhét hónap van addig, Andrew. Az piszok sok idő. Ebben a
melóban meg még sokkal több. – A kezét az arcomra tette, és ott hagyta egy
pillanatra. – Próbáld meg túlélni a következő öt évet, aztán majd meglátjuk,
rendben?
Tisztában voltam azzal, hogy a következő öt évet a világegyetem
különböző sarkaiban fogjuk tölteni. Mindketten tudtuk, hogy a sereg nem
az a hely, ahol párt akarsz magadnak találni, vagy ahol könnyű egy
kapcsolatot fenntartani. Ő valószínűleg össze fog jönni valami vasalóállú
tiszttel, vagy akár többel is egymás után, és nekem is nyilván meglesznek a
magam kalandjai. Mire eljön a leszerelés, nem marad más nekünk a
másikból csak egy kellemes és távoli emlék. De az ötlet melegséggel töltött
el, az elmúlt hetek még élénken éltek bennünk.
– Leszerelés után megkereslek – fogadkoztam. – Te hozod a te suskádat,
én meg hozom az enyémet.

Az avatás napjának hajnalán egy felhő sem volt az égen.

Már jóval az ébresztő előtt ébren voltunk, hogy a körletet szemlekész
állapotba hozzuk, és hogy még egyszer kifényesítsük a bakancsainkat és az
övcsatjainkat.
Elgyalogoltunk az étkezdébe, az alapkiképzés utolsó közös étkezésére.
Reggeli után visszatértünk az elhelyezési körletünkbe, hogy lehányjuk
magunkról szakadt gyakorlóinkat, és felvegyük az ünnepi egyenruháinkat,
melyet csak pár napja osztottak ki. Burke törzsőrmester elmagyarázta, hogy
a díszegyenruhákat azért nem osztották ki az alapkiképzés elején, mert
egyrészt túl drágák ahhoz, hogy egy csomó olyannak is a kezébe nyomják,
akik úgyis kihullanak, másrészt az újoncok rendszerint annyi súlyt
vesztenek, és annyi izmot növesztenek az alapkiképzés alatt, hogy a
bevonuláskor kiosztott mérethelyes díszegyenruha úgy lógna rajtunk az
avatáskor, mint egy madárijesztőn.
Az egész ceremóniát begyakoroltuk az avatást megelőző hetekben. A
szakaszunk – már ami megmaradt belőle – a szakaszzászló mögött fog
bemasírozni az alakulótérre, hogy elfoglalja a helyét a többi avatásra váró
szakasz között. Utána az egységparancsnok mond majd egy rövid beszédet,
letesszük az esküt, a legjobb újoncok pedig megkapják az elismeréseket,
vagy éppen az előléptetéseket. Mindennel együtt vagy egy órán keresztül
fogunk aszalódni a napon, és hallgatjuk a parkettások beszédeit, aztán
utoljára visszatérünk a körletünkbe, hogy összeszedjük a cuccunkat, és
megkapjuk a beosztásunkat. Persze mindenki a leendő fegyvernemére és
szolgálati helyére kíváncsi leginkább, ezért aztán ez az egész cécó csak
fölösleges tortúra, de mivel megtanultuk befogni a szánkat, és parancsokat
végrehajtani, így fogunk tenni.
A sok-sok gyakorlás ellenére nem voltunk felkészülve arra a látványra,
amely az alakulótérre Burke törzsőrmester, és a zászlót vivő Hamilton
mögött bemasírozó szakaszunkat fogadta.
Az alakulótér egy óriási négyzet volt, nagyjából nyolcszáz méter hosszú
minden oldala, és tele volt az avatásra felsorakozott szakaszokkal. Száz és
száz szakaszzászló csapkodott a könnyű délelőtti szélben, amitől a tér úgy
nézett ki, mint egy színes vásznakkal díszített erdő. Tartottuk a lépést, és
nem forgattuk a fejünket, pedig a tizenkét hetes kényszerű elszigeteltség
után kicsit sokkoló volt ennyi embert látni.
Megtaláltuk a helyünket a sorban, és ott volt már a másik két kiképzőnk,
Riley és Harris őrmester is. Elfoglaltuk a helyünket a sok száz szakaszból
álló hatalmas alakzatban. Amikor az összes avatásra váró újonc beért a térre
és elfoglalta a helyét, már több ezer újonc állt felsorakozva a közepén
felállított pódiummal szemben. Mindannyian díszegyenruhában voltunk,
amit rögtön az ünnepség után le kell majd adnunk, és mind szikárnak és
keménynek látszottunk.
 Persze volt beszéd is. A kiképzőbázis parancsnoka könyörületesen rövid
ideig szónokolt a kötelességről, és a csillagok között ránk váró
kihívásokról. Egy rakás csillámporos szóvirág volt, amit mindenki tudott
már kívülről, de azt is tudtuk, hogyan kell vigyázzban állni és figyelni.
Aztán elmondtuk az esküt. Van abban valami misztikus, ahogy sok ezer
hang kántálja egyszerre ugyanazokat a szavakat.
– Ünnepélyesen esküszöm, hogy az Észak-Amerikai Nemzetközösség hű
katonája leszek, annak törvényeit és állampolgárainak szabadságát minden
körülmények között bátran védelmezem!
Így lettünk az Észak-Amerikai Nemzetközösség Fegyveres Erőinek
felesküdött katonái, az alapkiképzés végzősei, az a tíz százalék, amelyik
túlélte a tizenkét hét végtelen testnevelési foglalkozásait, az oktatásokat, az
elméleti és gyakorlati vizsgákat, a stressztűrési teszteket. Készen álltunk
arra, hogy szabadjára engedjenek bennünket a világegyetemben, hogy
harcoljunk, és ha kell, meghaljunk a Nemzetközösségért. Már csak egy
dolog volt hátra. Hogy megtudjuk, hogy a sereg pontosan milyen szerepben
lát bennünket a leghasznosabbnak.

A körletünkben már üresen álltak a szekrényeink, a felszerelésünket

szépen elpakoltuk a táskánkba és a hátizsákunkba. A kiképzőink a körlet
közepén álltak, mi meg kezdtünk felsorakozni a szekrényeink elé, ahogy
szoktunk, de Burke törzsőrmester leintett bennünket.
– Pihenj, emberek. Az alapkiképzés harminc perccel ezelőtt véget ért.
Jöjjenek ide, hogy átvegyék a beosztásukat.
Harris őrmester átadott neki egy csomag kitöltött nyomtatványt, ő pedig
az elejétől a végéig végigolvasta őket. Várakozással tipródtunk körülötte. A
vezetés meghatározta a szolgálati helyeinket, és most megtudtuk, hol és
miképpen fogjuk tölteni szolgálati időszakunk következő ötvenhét hónapját.
– Garcia! Tengerészgyalogság. Ötödik dandár, második zászlóalj.
Harckocsizó kiképzés várja majd az orientációs tréning után.
Garcia vigyorogva vette át a nyomtatványt, Burke törzsőrmester pedig
megrázta a kezét.
 – Remek. Kennedy, tengerészgyalogság. Hetedik dandár, első zászlóalj.
Lövésziskola.
Kennedy fogta a vezénylési parancsát, kezet rázott a törzsőrmesterrel, és
az újonccsoportból kilépve elkezdte a vackait összeszedni.
– Halley! Haditengerészet.
Mindannyian ujjongtunk. A haditengerészet volt mindannyiunk titkos
álma, ahová szerettünk volna bejutni. Vigyorogtam, ahogy Halley kilépett
átvenni a menetparancsát. Burke elővett még egy nyomtatványt, és a kettőt
együtt adta át Halleynek.
– Deszantgép-zsoké lesz. És azonnali hatállyal elő is léptették L2-nek.
Magának voltak a legjobbak az összesített teszteredményei. Ez azért szép
teljesítmény. Az elmúlt három képzési ciklusban egy embert sem vittek a
szakaszomból a haditengerészethez.
– Köszönöm, uram! – Halley arca sugárzott az izgatottságtól.
Belémhasított az irigység: ő egyből a flotta iskolájában fog kezdeni, és
valószínűleg még a hét vége előtt az űrből láthatja a Földet.
– Ricci! Tengerészgyalogság. Harmadik dandár, harmadik zászlóalj.
Tábori tüzérség. Buffos lesz.
Azt vártam, úgy reagál majd a tengerészgyalogos beosztására, mint
ahogyan annak idején ígérte az étkezdében, és ott helyben visszaadja a
menetparancsot, de csak átvette a papírt Burke törzsőrmestertől, és feszesen
tisztelgett, mielőtt hátralépett volna.
– Grayson! – szólított a törzsőrmester, és az izgalomtól összeszorult a
gyomrom, ahogy a sorsomat meghatározó szavakra vártam. – Honi
Hadsereg. Gratulálok, itt marad a Földön.

Tizenkét újonc érte meg az avatást a 1066. szakaszból, és ebből tizenegy

ment az űrbe. Én voltam az egyetlen, aki a Földön fog szolgálni, enyém a
fegyveres erők legszarosabb munkája, a Nemzetközösség háztáji
szemetének a feltakarítása.
Meg sem rezzentem Burke törzsőrmester szavaira, de az első reakcióm az
volt, hogy pofán vágom. Gratulálok? Nem hiszem, hogy okot adtam volna
neki, hogy haragudjon rám, vagy legalábbis nem többet, mint a többiek, de
nagyon úgy hangzott, mintha szórakozni akarna velem.
Minden lelkesedés nélkül összeszedtem a holmimat, a fejem még mindig
annak a felismerésétől forgott, hogy végül nem jutok ki az űrbe. De akkor is
végigcsináltam az alapkiképzést, meg akarom kapni a szolgálati időm
végén a saját bankszámlámat, és nem akarom sutba dobni azt a sok
erőfeszítést, amit már beletoltam ebbe a pályába, ezért aztán úrrá lettem a
késztetésen, hogy a menetparancsomat odavágjam a törzsőrmester lábai elé.
Az alternatíva az lett volna, hogy felpattanok egy siklóra, amely
visszafuvaroz egy szociális lakóövezetbe, vagy ahova a HH el tud
rekkenteni, és ennél azért minden jobb volt.
– Grayson! – szólított meg a törzsőrmester, amikor vállamra dobtam a
vászontáskámat.
– Uram! – letettem a táskát, és vigyázzba vágtam magam, de a
törzsőrmester intett, hogy ne erőlködjek.
– Pihenj! Nem tűnik túl boldognak a beosztásával.
– Nem, uram – feleltem, és igyekeztem nem túl csalódottnak látszani.
– Nincs semmi probléma a Honi Hadsereggel. Én is a HH-ban
szolgáltam, mielőtt ide vezényeltek volna kiképzőnek.
– Arra számítottam, hogy az űrbe megyek, uram. A HH csak a szar
melókat csinálja.
Burke törzsőrmester a fejét rázta.
– A HH az igazi katonaság. Hadd mondjak magának valamit az űrbéli
hadviselésről. A haditengerészek az egész életüket ablaktalan fémhengerek
fedélzetének sikálásával töltik. A tengerészgyalogosok meg eltáncikálnak a
sinoruszok katonáival, egy század egy másik ellen, olyan szépen
elrendezve, mint egy kibaszott focimeccs. Az nem katonalét, az faszverés.
Meg vannak róla győződve, hogy ők a lándzsa hegyes vége, de tudja mit?
Bármelyik HH-század, amelyben valaha szolgáltam, az év bármelyik
napján feltörölné a padlót akármelyik tengerészgyalogos-századdal. Tudja,
miért marad a HH-ra az összes szaros meló? Mert senki más nem tudna
megbirkózni vele, hát azért.
 – Na, haladjon, és kapja el a buszt – mondta, és fejével az ajtó felé intett.
– Ne hallgasson az űrbusz-sofőrökre, meg a leendő gyarmati majmokra,
hogy ők milyen kibaszott szerencsések. Még szart se tudnak semmiről, mint
ahogyan maga sem. Induljon, és felejtse el, hogy „mire számított”. Ez a
sereg, és mindenki leszarja, hogy mit szeretnénk. Azt esszük, amit elénk
raknak, és repetáért jelentkezünk, mert ez már csak így megy.

Egy busz várt ránk odakint, hogy elvigyen a siklókikötőbe. Három

hónappal ezelőtt magányos élmény volt az utazás a bázisra, a riadt és ideges
újoncok magukba fordulva ülték végig az utat. Ez a mostani sokkal inkább
volt társasági esemény, kihasználtuk az alkalmat, hogy beszélgessünk még
egy utolsót a szakasztársainkkal.
– Minden rendben lesz veled? – kérdezte Halley, miközben nézte, ahogy
a kinyomtatott menetparancsomat olvasgatom. Az ohioi Fort Shughartban
kell jelentkeznem a leendő egységemnél. Rá a Nagy-tavaknál várt a
haditengerészeti indoktrinációs tréning.
– Ja – feleltem. – Minden rendben lesz. Úgysem hittem, hogy habzsi-
dőzsi lesz ez az öt év.
– Csak húzd meg magad, rendben? És minden héten levelet akarok kapni
tőled.
– Egy hadihajón leszel. Lehet, hogy hetekig hálózat nélkül.
– De te azért csak küldözgesd azokat a leveleket. Nézni fogom rajtuk az
időbélyeget. És ha megöleted magad, kurvára le foglak ám baszni, azt előre
mondom.
– Jegyeztem – mondtam vigyorogva. – Te is vigyázz a seggedre.

A siklókikötőben elbúcsúztunk egymástól. A leendő

tengerészgyalogosokat egy sikló viszi Camp Pullerbe, ott képzik az összes
új tengerészgyalogost a Mississippitől keletre. Halley és én két különböző
siklóra szálltunk.
– Vigyázz magadra! – mondta.
– Te is.
 Megcsókoltuk egymást búcsúzóul, ezúttal inkább csak barátilag.
Figyeltem, ahogy a vászontáskájával a vállán a beszállókapuhoz ballag.
Én meg ugyanott voltam, ahol három hónappal azelőtt, amikor
felszálltam a siklóra a sorozóállomáson: egyedül, feszülten, és fogalmam
sem volt, mit hoz az elkövetkező pár nap.
 7.
ISTEN HOZOTT A
ZÁSZLÓALJNÁL

Az új egységem, a 3. Lövészhadosztály 365. Gépesített Lövész-

zászlóaljának B százada Fort Shughartban állomásozott, ezen a méretes
támaszponton, a Dayton metroplex egyik külső kerületében. A HH
döbbenetesen hatékonynak bizonyult. Arra számítottam, hogy megint végig
kell csinálnom azt a csigalassú adminisztrációs tortúrát, amit a
bevonulásom napján, de nem egészen fél órával azután, hogy leszálltam a
daytoni siklókikötőből érkező buszról, már elirányítottak a
századépületemhez, beosztottak egy rajba, és megkaptam a szekrényemet és
a priccsemet az egyik rajkörletben.
Az alapkiképzésen az egész szakasz egy körletben lakott. Itt, a B
századnál minden rajnak saját körletei voltak. A tiszteknek és a
tiszthelyetteseknek saját szobák jutottak, a legénységi állományúak négyen
osztoztak egy helyiségen. Minden legénységi körletben két emeletes ágy,
négy szekrény és egy asztal állt négy székkel. Az épület régi volt, de jól
karbantartott. A festék kifakult, a linóleum a padlón kopottas, de minden
tiszta. Minden emeleten volt egy közös vizesblokk, minden vécé és
zuhanyzó között térelválasztó.
 Amikor bementem a számomra kijelölt körletbe, a bajtársaimat az asztal
köré gyűlve találtam, éppen kártyáztak. Mind felnéztek, hogy szemügyre
vegyenek, én pedig köszönésképpen intettem nekik. Az új körlettársaim
közül ketten fiúk voltak, a harmadik pedig egy nagyon csinos lány.
– Grayson – mutatkoztam be. – Frissen az alapkiképzésről. Azt hiszem, a
ti rajotokba osztottak be.
– Bújj be! – invitált az egyikük.
Mindannyian kíváncsian méregettek, nyilvánvalóan azt latolgatták,
mennyit érek.
– Ott van a szekrényed – mutatott az egyik fickó bal felé, a falnál
sorakozó öltözőszekrényekre. – Amelyik a legközelebb van az ablakhoz.
– Kösz.
Odamentem a szekrényhez, és kinyitottam. Egy készlet rendszeresített
gyakorló lógott benne vállfán, és az egész szekrény olyan tökéletesre volt
pakolva, mint az alapkiképzésen, még egy vadonatúj pár bakancs is volt az
alján.
– Ez már foglalt – állapítottam meg, mire a körlettársaim egyszerre
nevettek fel.
– Az a te új cuccod. A hadtáp megkapta az adataidat, amikor a
zászlóaljhoz vezényeltek. Ők töltötték fel a már előre szekrényedet.
– Hát, ez nagyon menő.
A szekrények pont olyan elrendezésűek voltak, mint az alapkiképzésen.
A pár saját ruhadarabomat és cuccomat könnyedén el tudtam rakni az egyik
üres fiókba. Volt egy zárható rekesz az értékeknek, ebben egy katonai
tabletet találtam, sokkal kisebbet és vékonyabbat, mint amilyennel az
alapkiképzésen szerencsétlenkedtünk. Kivettem a szerkezetet a rekeszből,
és amikor bekapcsoltam, kiderült, hogy már a személyes
bejelentkezésemmel várt. A főképernyőn megjelentek olyan opciók is,
amelyeket eddig nem láttam. Az állományban lévő tabletek, szemben az
alapkiképzésen használtakkal, amelyek csak a szakasztársakkal és a
kiképzőkkel engedték a kapcsolattartást, már teljes körűen használják a
hálózatot.
 – Már letelt a szolgálat – szólalt meg az egyik új körlettársam mögöttem.
– Van időd elpakolni a holmidat. Az étkezde még egy háromnegyed óráig
nyitva van, ha ennél valamit.
– Köszi.
A bajtársaim a gyakorló HH-változatát viselték. Az egyes haderőnemek
más-más színeket részesítenek előnyben. A tengerészgyalogosok változó
színű mintákat viselnek, a környezet függvényében. A haditengerészetnél a
szürke és kék dívik, amely leginkább absztrakt illusztrációkra hasonlít. A
Honi Hadsereg digitális álcamintája a feketére, a szürkére és a fakózöldre
épít, a városi csataterek jellegtelen színeire. Az összes rendszeresített
mintázat közül ez tűnik a legfenyegetőbbnek és legkomolyabbnak.
Átöltöztem én is a gyakorlóba, hogy ne lógjak ki a sorból. Az új bakancsom
tökéletesen illett rám, de ugyanolyan bosszantóan csikorgós volt, mint
minden vadonatúj lábbeli. Majd két hetembe tellett, mire az alapkiképzésen
be tudtam törni a bakancsot a lábamra, és most kezdhetem elölről az
egészet.
– Na, és merre voltál alapkiképzésen? – kérdezte valaki, és az üres székre
mutatott. Leültem a körlettársaimhoz.
– Hát, tudod, fogalmam sincs. Soha nem mondták, én meg nem
kérdeztem.
– Mocsaras volt a hely, vagy sivatag cserjékkel, vagy kukoricatáblák,
ameddig a szem ellát?
– Sivatag cserjékkel.
– Az az oremi kiképzőbázis – mondta egy másik katona. – Én is ott
voltam. Annyira nem rossz. Nincs annyi bogár, meg akkora páratartalom,
mint amekkora a szegény charlestoni rüszüknek jutott.
Minden körlettársamnak voltak stráfjai. Az egyik L2-es volt, egy stráffal,
egy másik L3-as, egy ívvel a stráf alatt. Az embert nem léptetik elő L2-essé
rögtön az alapkiképzés után, hacsak nem végez kiválóan a
kiképzőzászlóaljban, mint Halley, L3-at meg senki nem kap az első
szolgálati évben. A harmadik harcos a szobában L4-es volt, egy tizedes.
– Én vagyok itt az egyetlen kopasz? – kérdeztem.
 – Ja – nyugtázta az egyik körlettársam. – A szakasz veled együtt négy
kopaszt kapott ebben a ciklusban. Elterítenek benneteket az állományban,
hogy menet közben tanulhassatok. Grayson a neved, igaz?
– Igen.
A katona kezet nyújtott az asztal felett.
– Az enyém Baker. Az a csaló geci ott, aki bele akar lesni a lapjaimba
Priest, ez a copfos meg itt Hansen.
Válaszképpen biccentettem mindegyiküknek.
– Mázlista vagy, Grayson. A mi rajunknak van a legfaszább
rajparancsnoka az egész zászlóaljban.
– Az egész dandárban – javította ki Hansen. Mandulaforma szemei
voltak, fehér és szabályos fogai, ami olyan fogászati ápolásról tanúskodott,
amilyen a szociális lakóövezeteknek a közelében sincs.
– Frankón? Hogy hívják a csávót?
– Nem csávó, csaj. – Priest feladta abbéli igyekezetét hogy Baker
lapjaiba kukkantson, és hátradőlt a székében. – Fallon főtörzsőrmester. Már
zászlós volt, de lefokozták, mert pofán vágott egy tisztet.
– Azt hittem, azonnal kivágnak, ha megütsz egy feljebbvalót – mondtam,
és azt tippeltem, hogy csak egy kopaszokat megvezető kamu történetet
próbálnak beadni.
– Ó, ez így is van – biztosított róla Hansen. – Kivéve, ha van egy
Becsületérmed. A minősített hősöket nem vágják ki. Rossz lenne a
sajtóvisszhang.
– Becsületérem? – kérdeztem, és az arcomra kiülő hitetlenség szemmel
láthatóan jól szórakoztatta a körlettársaimat. – Ti most szopattok?
A Becsületérem a legmagasabb katonai kitüntetés, amit a bátorságért
osztanak, mindig személyesen a Nemzetközösség elnöke adja át. Burke
törzsőrmester szerint tíz esetből kilencszer egy zászlóval borított koporsóra
teszi ezt a kitüntetést.
– Eszünkben sincs. Akkor kapta, amikor a Nemzetközösség pár éve azt a
kis kirándulást tette Kínába, a daliani csatában. Ha megkapod ezt a
kitüntetést, utána magad választhatod meg a szolgálati helyed, ő pedig
visszakérte magát a régi egységéhez, mihelyt kiengedték a kórházból.
 – Ez nagyon állat. Baromi kemény?
– Egyáltalán nem. A lógósokat nem állhatja, de ameddig rendesen
megcsinálod a rád eső melót, és nem látszol teljesen fogalmatlannak, nem
fog bántani.
– Ez annyira nem is hangzik rosszul. Arra számítottam, hogy... a francba,
igazából fogalmam sincs mire számítottam.
– Megmondom én. Valamiféle büntetőtáborra, nem igaz? – mondta Baker
barátságosan. – Azt gondoltad, kihúztad a legszarabb lapot a pakliból,
amikor bemondták, hogy a HH-ba mész.
Nem volt értelme tagadni, úgyhogy bólintottam.
– Elsőre mindenki ezt gondolja. Mi is így képzeltük mind. De ez egy
penge egység. Az őrmestereink vágják a témájukat, a tisztjeink meg jobbára
békén hagynak bennünket. Elvégezzük a melót, és vigyázunk egymásra.
Már majdnem két éve vagyok a HH-ban, és akkor sem vállalnék el egy
helyőrségi beosztást valami gyarmatbolygón, ha kétszer ennyit fizetnének.
A többiek egyetértően bólogattak.
Még mindig csalódott voltam, amiért nem jutottam ki az űrbe, és
fogalmam sem volt, hogy vajon két év múlva én is hasonlóképpen fogok-e
majd érezni a HH iránt. De akárhogy is, ez a hely lesz az otthonom a
szolgálati időm hátralévő részében, így aztán úgy döntöttem, megpróbálom
kihozni belőle a legjobbat.
– Kártyázol, Grayson? – kérdezte Hansen.
– Hát persze – feleltem, és az asztalhoz húztam a széket.

A reggeli ébresztő nyugis ügy volt. A jelzés 05:45-kor hangzott fel a

mennyezeti hangszórókból és a tabletekből – több mint egy órával később,
mint az alapkiképzésen. Az első hangra kipattantam az ágyamból,
előkaptam a tisztálkodó szereim a szekrényemből, és elindultam a zuhanyzó
felé, de a körlettársaim nem kapkodtak.
– Nyugodtság van – intett Baker, miközben kikászálódott az ágyából. –
Senki sem jön ide ugráltatni bennünket. Az étkezdét hatkor nyitják, a
parancshirdetés meg hétkor lesz. Senki nem fogja a kezedet, és ugráltat,
mint az alapkiképzésen.
 – A HH feltételezi, hogy van elég magadhoz való eszed, és tudod, hogyan
szedd rendbe magad reggelente – tette hozzá Priest a felettem lévő ágyból.
– Csak ne késs el a hét órai parancshirdetésről, ha nem akarsz nagy szarba
kerülni.
– Vágom – feleltem.
Fura érzés volt, hogy nem csesztettek az ébresztő után. Otthon sosem
kerültem ki az ágyból reggel kilenc vagy tíz előtt, de a három hónap
alapkiképzés korán kelőt faragott belőlem. Ott nem volt ilyen szabadság,
mivel kétszer annyi újonc volt, mint mosdó, vécé, zuhanyrózsa; senkinek
sem volt ideje lazázni, de ennek megvolt a maga célja. Egyszerűen csak
lekapcsoltad az agyad, és mentél a falkával, a napi rutin kiszámíthatósága a
maga módján még komfortos is volt. Most, hogy nekem kellett az órát
figyelnem, és beosztanom az időm a mosdókagyló és a vécé között, az
alapkiképzés merev rutinja szinte már hiányzott.
Ezért aztán azt csináltam, amit az oremi bázisra érkezésem óta
folyamatosan: követtem a falkát. A rajtársaimat nem zavarta, hogy hozzájuk
csapódtam az étkezdébe menet. Szándékosan lemaradtam kissé, és
előreengedtem a többieket a sorban, hogy ne nekem kelljen asztalt
választanom, és véletlenül se maradjak egyedül. Amíg megpakoltam a
tálcámat, fél szemmel figyeltem a többieket, és követtem őket az
asztalukhoz.
Az asztalnál ültek még más katonák is, olyanok, akiket nem ismertem, és
egy pillanatig azon gondolkodtam, hogy mégis inkább keresek magamnak
egy üres asztalt. De aztán Hansen elkapta a tekintetemet.
– Nem kell szégyenlősködni – mondta. – Ülj csak le, majd bemutatlak a
raj többi tagjának.
Kihúzott egy széket, én pedig letettem a tálcámat, mielőtt leültem volna.
– Fiúk, lányok, ez itt Grayson közlegény. Új hús a rajunkban. Grayson,
ez itt a teljes raj. Az a négy bohóc ott lakik a miénkkel szomszédos
szobában.
A raj másik fele is ugyanúgy méregetett, mint Hansenék az előző napon,
én pedig biccentettem nekik.
 – Hála istennek – sóhajtott fel az egyikük. – Ezek szerint már hivatalos,
hogy nem én vagyok a raj kopasza. Kösz, Grayson.
– Szolgálatodra – feleltem. – Csak majd passzold le a kézikönyvet,
rendben?
– Ó, abban nem sok minden van. Csak mindig legyen tele a frigó a
körletben, és reggelre pucold ki mindenkinek a bakancsát.
– Ne hallgass Phillipsre – szólt közbe Hansen. – Ha ehhez bármiben is
jónak kellene lenni, hát őt két napon belül kivágták volna.
Hansen bemutatta a raj többi tagját is. Phillips magas, sebhelyes arcú
fickó volt, drótszerű, vörös hajjal, és kerek szemüveggel. Jackson hasonlóan
magas fekete lány, aki a szemei alatt érdekes tetoválást viselt, valamilyen
törzsi mintát. Stratton markáns arcú mintakatona, a tökéletességében
kifejezetten félelmetes is lehetett volna, ha nem lett volna legalább fél fejjel
alacsonyabb mindenkinél a rajból. Végül ott volt Patterson, akinek alaposan
felnyírt haja sem rejtette el a tényt, hogy már erősen kopaszodik. Jackson
tizedes volt, Stratton és Paterson L3-asok, és még Phillipsnek is volt egy
stráfja. A rajból egyedül nekem nem volt semmilyen rendfokozati jelzésem.
– Ez nem kiképző egység – állapítottam meg. – Valahogy azt vártam,
hogy valamiféle továbbképzéssel folytatom. A szakaszomból a többi
újoncot beiskolázták erre meg arra.
– Valóban nem az. Ez műveleti zászlóalj – felelte Jackson. – A HH-
lövészeket nem kell iskolába küldeni. Az alapokat beléd verik az
alapkiképzésen, a lövészharcászat meg gyakorlatilag ugyanaz finomítva,
csak éles lőszerrel. Velünk fogod kitanulni a témát, a terepen.
– Ez egy kifejezetten aktív zászóalj – tette hozzá Stratton. – Minden
hónapban van egy-két éles bevetés. Valószínűleg hamarabb esel át a
tűzkeresztségen, minthogy betöröd az új surranódat.
Ezen nevetnem kellett, de úgy tűnt, hogy az asztal körül ülő katonák
közül senki nem veszi poénnak Stratton utolsó megállapítását. Nagyon
gyorsan a torkomon akadt a nevetés, amikor leesett, hogy Stratton
komolyan beszélt.
 – Szóval maga az új ember – állapította meg Fallon főtörzsőrmester,
amikor belépett a szobánkba. Alacsony nő volt, sötét haját copfba fogta
össze, és olyan keménynek látszott, mint aki képes porhanyósra verni a fél
rajt, anélkül, hogy különösebben leizzadna. A zubbonya ujját ugyanúgy
felhajtva viselte, mint a kiképzőink, az alkarján az izmok olyanok voltak,
akár az acélsodrony.
– Igen, asszonyom! – vágtam magam vigyázzba, de ő csak intett.
– Pihenj! – mondta. – Jézusom, a kiképzői nem húzták ki a karót, mielőtt
kiküldték volna magát a való életbe?
– Nem emlékszem, hogy bármilyen rendszeresített fűrészáruval lett volna
dolgunk, főtörzsőrmester! – jelentettem, mire a rajparancsnok
elmosolyodott.
– Egy okostojás. Mintha már nem lenne elég belőlük. Szerintem jól be
fog ide illeszkedni.

A könnyűgyalogság műveleti egységeinél a napirend nem túl bonyolult,

legalábbis azoknak a bokorugróknak, akik az elsütő billentyűt húzogatják.
Ha az a munkád, hogy emberekre lőj, vagy felrobbants mindenfélét, akkor
vagy azt tanulmányozod, hogyan tudnád a munkád jobban és
hatékonyabban végezni, vagy a már megszerzett készségeidet csiszolgatod.
Legalább annyi időt töltöttünk kinn a terepen, mint amennyit kézikönyv-
olvasgatásra és tantermi képzésre fordítottunk. Természetesen Fort
Shughartban is van városi harcra berendezett gyakorlóterület, és minden
szakasznak kötelező hetente kimennie oda, támadó és védekező harcászatot
gyakorolnia, hasonlóan az alapkiképzéshez. Van éles lőtér is, és Fallon
őrmester az első héten megcsináltatta velem a minősítő lőgyakorlatot az M-
66-osra.
A rendszeresített puskám valahogy másmilyen volt, mint a gyakorló
változat, melyet az alapkiképzésen használtunk, bár pontosan ugyanolyan
súlyú volt, és ugyanúgy kellett használni. Talán csak a tudat miatt, hogy ez
a puska valódi lőszert használ, valódi, páncélt és húst átütő tűlövedékeket
az ártalmatlan sugarak helyett, amelyeket csak számítógépek és szenzorok
képesek észlelni, valahogy sokkal nagyobb tisztelettel viseltettem a
fegyverem iránt. Általában nem éles lőszerrel gyakoroltunk, a városi
harcászati képzésekre vaktöltényeket használtunk, a csőszájakon pedig
gyakorló adapterek szolgáltatták a szimulált lövedékeket. De a lőtéren
semmi virtuális nem volt az M-66 csőtorkolatát elhagyó tűlövedékekben.
A lövészek minősítő lőgyakorlatán száz, véletlenszerű távolságban és
véletlen időpontban felbukkanó célt kell leküzdeni. Egymás után lőttem ki
őket. Az irányzékommal a célpontok közepére céloztam, és a
fegyverszámítógépre bíztam a tűzgyorsaság megválasztását. A puskám
rövid tűlövedék-felhőket böfögött minden célpontra, a legtöbb pedig
elborult, annak rendje és módja szerint. A mozgó célpontok először okoztak
némi gondot, főleg azok, amelyek keresztben mozogtak, de pár elrontott
lövés után rájöttem, hogy mennyi előretartás szükséges, és az eredményem
ennek megfelelően javulni is kezdett.
– Nem is rossz egy frissen avatott újonctól – állapította meg Fallon
őrmester, amikor befejeztem a sorozatot, és kiürítettem a fegyveremet a
biztonsági ellenőrzéshez. – Hetvenkilenc. Lövészeredmény. Még egy
találat, és meglett volna az Élenjáró lövész minősítés. Hagyhatja így is,
vagy tehet egy próbát az Élenjáróért, vagy akár a kiváló minősítésért.
– Megpróbálnám újra – mondtam, mire Fallon őrmester helyeslően
bólintott.
– A Lövész minősítés megfelel a kuktáknak és az aktatologatóknak, de a
Kiváló lövész sokkal jobban mutat a díszegyenruhán – mondta az őrmester.
– Na nem mintha számítana, ezt azért tartsa észben. Ami számít, az az,
hogy hogyan fog majd akkor lőni, ha a célpontjai viszonozzák a tüzet.
 8.
A NAGYKÖVETSÉG OSTROMA

Két héttel az érkezésem után harci bevetésünk volt. A bakancsaim

betörése még sehogy sem állt.
– Ne pakoljanak tartalék fehérneműt – igazított el bennünket Fallon
őrmester, amikor a felszerelésünket szedtük össze a körletben. – Könnyített
felszereléssel megyünk, csak az alapvető dolgokkal. Valószínűleg vacsorára
itthon vagyunk.
– Merre megyünk, főtörzs? – kérdezte Stratton.
– Egy rutinmelóra a Balkánon. Valakik már megint bejelentették a
függetlenségüket, és csatlakoztak a sinoruszokhoz. Csak átrombolunk a
deszantgépeinkkel, és kiürítjük a nagykövetséget.
– Vacsorára itthon – dörmögte Stratton. – Olyan nagyon nem bánom,
hogy a változatosság kedvéért most egy rutinmeló jön.
– Negyvenöt perc múlva a levegőben vagyunk – mondta a főtörzs. –
Kapják föl a báli gúnyájukat, szedjék össze a fegyvereiket a
fegyverszobából, és irány a busz. Tudják, mi a gyakorlat, úgyhogy mozgás.
Felsegítettük egymásra a csatapáncélt, ellenőriztük a kapcsokat és az
illesztéseket. Aztán lementünk a század fegyverszobájába, ahol a
szolgálatvezető őrmester és a segítői már vártak, hogy kiadják a
fegyvereinket. Már a többi raj is ott sorakozott a fegyverszoba előtt, de a
személyzet hatékony volt, és senki sem töltött tíz másodpercnél többet
azzal, hogy a nevére szóló fegyverét felvegye. A fegyvereinkkel együtt
kimentünk az épület előtt várakozó buszhoz, amely elvitt bennünket a
deszantgépekhez.
A gépesített zászlóaljunknak volt egy Hornet támadó deszantgép-
százada. Nem azok az űrjáró deszantgépek, amelyeket a tengerészgyalogság
használ: ezek csak a légkörben működnek, de cserében több páncél borítja
őket, és több fegyvert is visznek, mint a tengerészgyalogos-változat, mert
sem súlyt, sem helyet nem foglalnak azok a vackok, amelyek az
űrrepüléshez kellenek. Minden egyes deszantgép képes elvinni egy teljes
lövésszakaszt vagy egy harckocsit. Erre a bevetésre könnyű felszereléssel
mentünk, a parancsnokság szerint nem volt szükségünk nehézfegyverzetre,
ezért csak négy madárkát vittünk a deszantgép-század tizenkét gépéből,
ebbe a négy Hornetbe szállt be a zászlóalj egyik könnyűgyalogos százada, a
Bravo század.
Négy szakaszra való HH-katona tankok és tüzérség nélkül is jelentős
tűzerőt képvisel. A Hornet deszantgépek nemcsak elvisznek bennünket a
csatába, hanem légi támogatást is nyújtanak, sőt taktikai vezetési pontként
is lehet őket használni. Amire odaértünk a kifutópályára, már várt
bennünket a négy gép, járó hajtóművekkel, villogó navigációs fényekkel, a
hátsó rakodórámpáikat leeresztve. Zömök, ádáz külsejű járművek ezek, élek
és szögek mindenhol, masszív szárnycsonkjaik tele üzemanyaggal és
lőszerrel.
– Fő, hogy utazunk! – jelentette ki Fallon őrmester, ahogy felkelt az
üléséből, mire a buszon mindenki füttyögni és hujjogni kezdett, mintha csak
a nemzeti bajnokság egyik focimeccsére indulnánk.

A repülőút kicsit rázós volt. A deszantgépek nem a komfortjukról

híresek. Két sor ülés van a rakodótérben egymással szemben, végig a törzs
hosszában, de ezek alig többek, mint egy-egy háló deréktájon záródó
biztonsági övékkel, és az egész úgy fest, mintha csak utólag szerelték volna
be.
Valahol a Földközi-tenger keleti medencéjében a szakasz szolgálatvezető
őrmestere felállt, és elkezdte kiosztani a lőszeresládákat a
rajparancsnokoknak. Fallon őrmester megfogott két ládát, és odahozta
nekünk. Felpattintotta a légmentes fedeleket, és láthatóvá váltak a takarosan
csomagolt M-66-os tárak és gránátok.
– Fejenként öt tár – utasította a rajt, kétségtelenül azért, mert én is ott
voltam. – Négyet a tárzsebekbe, egyet a puskába. Felhúzni tilos, amíg földet
nem érünk, és parancsot nem adok rá.
Két rajtársam vételezett még pár indítócsövet, felismertem őket az
alapkiképzésről: Sarissa mintájú páncéltörő rakéták voltak. Egymás után
vettük ki a lőszereskonténerből a tárakat és gránátokat, amíg meg nem
teltek a tárzsebeink és a gránáttartó hurkok a csatapáncélok mellvértjén.
– Sisakot felvenni, TacLink ellenőrzés! Öt perc múlva műveleti
eligazítás.
– Mi lesz, ha valami balul üt ki, és több lőszerre lenne szükségünk? –
kérdeztem.
Fallon őrmester csak a raktér belső vége felé intett.
– A deszantgépeken van egy külön lőszertároló. Ha leragadnánk valahol,
akkor is lenne velünk annyi lőszer, hogy napokig lövöldözhetnénk.
Felvettük a sisakjainkat, és leeresztettük az okulárokat. Létrejött a
taktikai összeköttetés a számítógépek között, és a látómezőmben
megjelentek az ismerős rombuszok, amelyek a rajom és a szakaszom tagjait
jelölték.
– Hangcsatorna ellenőrzés! – vezényelt Fallon őrmester a rajcsatornán.
Mindannyian bejelentkeztünk a rajból. Ma Alfa-4 a hívójelem, én vagyok
az Alfa tűzcsoport negyedik tagja. Minden raj két, négyfős tűzcsoportból
áll. A rajparancsnokok állnak összeköttetésben a szakaszparancsnokkal, a
szakaszparancsnokok pedig a századdal. Ezzel a módszerrel a század
talpasainak csevegése nem zavarja a magasabb szintű csatornákon a
kommunikációt.
– Itt jön a mai adag – szólalt meg a szakaszparancsnokunk, ahogy a
számítógépeink megjelenítették a célzóna felülnézeti képét a kijelzőinken. –
Evakuáljuk a Nemzetközösség munkatársait a nagykövetségről.
A kiutasítást ma délelőtt kapták meg, páncéltörő rakéták formájában. A
helyi őrség még tartja magát, de nagyon rájuk férne pár profi katona
segítsége.
Az egyik térkép átalakult a követségi komplexum háromdimenziós,
sematikus ábrájává, a szakaszparancsnok pedig elkezdte megjelölni a
műveleti szegmenseket.
– Miután letettük a deszantgépeket, az első és a második szakasz védelmi
állást vesz fel, hogy tehermentesítse a nagykövetség biztonsági
személyzetét. Az első szakaszé a főbejárat és a keleti fal. A második
szakasz fedezi a hátsó frontot és a nyugati falat. Kétszáz főnyi személyzetet
és civilt kell kiemelni a nagykövetségről, ezért a gépek kétszer fognak
fordulni a nagykövetség és a kiürítési körlet között. A harmadik és a
negyedik szakasz biztosítja civileket. Amikor a deszantgépek visszajönnek,
felrakjuk rájuk a maradék civileket, rendezetten visszavonulunk, és
csatlakozunk a Bravo század másik feléhez a kiürítési körletnél. Ott
várakozunk, amíg a szállítógépek felszedik a kimenekítetteket, azután
visszaszállunk a deszantgépekbe, és húzunk haza. Rutinmunka.
– Ahogy mindig – mormolták a mellettem ülők.
– Hallották a parancsnokot – vette át a szót Fallon őrmester. – A második
rajjal együtt miénk a főbejárat. A harmadik és negyedik rajé a keleti fal. Ha
a helyiek begorombulnának, a szarosvödör alighanem a kapunál fog
kiborulni, úgyhogy mi leszünk az egész szakasz első lépcsője a buliban.
– Műveleti szabályok? – kérdezte Jackson tizedes. Nagyon fenyegetően
festett a csatapáncéljában, a sisakja az egész arcát eltakarta, kivéve a szeme
körüli tetoválásokat.
– Bárki, aki fegyvert fog ránk, vagy be akar hatolni a nagykövetség
területére, legális célpont. Éles lőszer használata engedélyezve. Használják
a fejüket, ahogy mindig.
– Értettem – felelte Jackson.
– Emlékeztetőül: a nagykövetség területe a nemzetközi jog értelmében
nemzetközösségi felségterület. Ha valaki kívülről ránk lő, azt hazavágjuk.
Na, nézzük át még egyszer azt a térképet, és ellenőrizzük a tűzcsoportok
pozícióit.
 – Öveket bekötni, szaktársak! – hallottuk a deszantgép közös csatornáján
fél órával később. – Megkezdtük a süllyedést a célzónába, érkezés tíz perc
múlva. Taktikai ereszkedést csinálunk, úgyhogy mindenki kapaszkodjon az
ebédjébe!
Erre szakasztársaim felnyögtek, én pedig kérdőn néztem a mellettem ülő
Strattonra.
– Taktikai ereszkedés. Nagy sebességű dugóhúzó, hogy megzavarjuk a
lőelemképzőket. Teljes gázzal csűrünk lefelé, és nyomuk egy satuféket, hát,
nagyjából öt másodperccel a földet érés előtt.
Stratton becsatolta magát, és feszesre húzta az öveket, miután rögzítette a
puskáját az ülése melletti fegyvertartóban. Sietve követtem a példáját.
A deszantgép hajtóművei fokozták a tolóerőt, aztán a gép leborított balra,
és ijesztő sebességgel süllyedni kezdett. A gép jobb oldalán ültem, a szoros
bal forduló a törzs belső páncélborításához préselt. A rakodótér túloldalán a
harmadik és negyedik raj tagjai lógtak ülőhálóikban, csak az övek tartották
őket a helyükön. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mi történne, ha a
velem szemben lévő bajtársamnak elszakadna az öve, és százharminc
kilónyi páncélozott katona repülne felém. Az ereszkedés rendesen
megtépett bennünket, de szerencsére rövid ideig tartott. Amikor a
deszantgép felemelte az orrát az ereszkedés befejezéséhez, nem is volt
olyan erős hányingerem. A gép törzsén nincsenek ablakok, így nem
láthatjuk, hová érkeztünk, egészen addig, amíg a leszállótalpak a földön
nem állnak, és a rakodórámpát le nem eresztik. A gép szinte gyengéden állt
meg a földön, a rajparancsnokok pedig azonnal kipattantak az üléseikből,
mielőtt a rámpa a negyedéig kinyílt volna.
– Csőre tölts! – kiáltotta Fallon őrmester.
Felkeltünk és csőre húztuk a fegyvereinket. A puskám zárszerkezete a
helyére vágódott, maga előtt tolva egy éles lőszert a töltényűrbe. Nem ez
volt az első alkalom, hogy éles lőszert töltöttem bele, de most először lehet,
hogy emberre fogok lőni vele, nem pedig valami géllel töltött műanyag
golyófogóra.
A rámpa földet ért. Odakint megláttam a körömollóval nyírt pázsitot, és
néhány alacsony épületet a háttérben. Az óceánnak ezen az oldalán még
éjjel volt, a sisakkamerám automatikusan éjjellátó üzemmódra váltott.
– Gyerünk, emberek!
Futva hagytuk el a deszantgépet, lövésre kész fegyverekkel. A taktikai
kijelzők mutatták a követendő irányt minden egyes rajnak, így nem kellett
senkinek külön vezetnie az embereket. Stratton előttem haladt, én pedig
követtem őt a füvön át a komplexum főbejáratához. Mögöttem jött az első
és a második raj, tizenhat kicsit rombusz a taktikai térképemen, melyet a
sisak beépített okulárja vetített a látómezőmbe.
– Alfa csoport, keressenek fedezéket a kapun belül balra, mondjuk, a
virágosládáknál! – adta ki az ukázt Baker tizedes a csoport csatornáján.
A kapu előtti járdaszigeten őrbódé, abban kucorgott két követségi őr,
tüntetésekre tervezett védőöltözetben. Maga a kapu kovácsoltvas
iparművészeti remek volt, sokkal inkább műtárgy, mint valódi védelem.
Felderültem, amikor láttam, hogy az őrök még a piros-fehér csíkos
sorompót is leengedték, mintha ez a szimbólumnál alig több műanyag
szerkezet bármi védelmet is jelentene, ha valaki elszánná magát a kapu
áttörésére.
Nehéz, beton virágtartók mögött foglaltuk el az állásainkat,
ötvenméternyire az őrbódé mögött. Az őrök futva vonultak vissza, amikor
megláttak, a sisakjuk úgy imbolygott, akár két teknősbéka. Volt rajtuk
traumapáncél, de ez a közelébe sem ér a mi csatapáncéljainknak: egy-egy
golyóálló lap a mellkason és a háton, amelyeket hevederek és gyorscsatok
fognak össze. Rövid csövű géppisztolyokkal voltak felfegyverezve – a
pisztolynál jobbak, de egy puska ezerszer jobb náluk.
– De jó, hogy megjöttetek, srácok! – örvendezett az egyikük. – Felőlünk
már húzhatunk is innen a fenébe.
– Valami zűr van a helyiekkel? – érdeklődött Baker tizedes.
– Mondhatjuk így is. Reggel belőttek pár gránátot a központi épületbe,
azóta meg hol innen, hol onnan lőnek kézifegyverekkel. Biztosan
kifosztottak egy fegyverraktárt. Időről időre el-elhajtanak mellettünk, de
hála istennek, célozni azt nem tudnak. Inkább csak megközelítenek egy
kocsival, és nagyjából felénk eresztenek el egy tárat.
 – Rendben, a következő kör már a miénk lesz – bólintott Baker. – Ti, fiúk
húzódjatok hátrébb egy kissé.
– Nem ellenkezem – nyilatkozta a másik őr, és mindketten hátrafutottak,
hogy fedezéket keressenek valahol.
– Bravo Egy Egy, a csoport a helyén – dörmögte Baker a
sisakmikrofonjába.
– Tudom, észkombájn. Harminc méterrel vagyunk hátrébb és jobbra.
Látom magukat – Fallon őrmester a csoport csatornáján válaszolt, és mind
elnevettük magunkat.
– Ezt a szart hallgassátok – mondta Hansen. A kapun túlról, a városból
folyamatos fegyverropogás hallatszott. Láttam a sárga lámpák világította
utcákat. A nagykövetség környéke úgy festett, mint egy üzleti negyed,
bezárt portálokkal, és kikapcsolt cégérekkel.
– Vajon vannak erre menő csehók? – kérdeztem.
– Nem akarsz kimenni és megnézni? Pont nálam van a korlátlanul
érvényes hitelkártyám – lengette meg a puskáját Stratton.
Már nyitottam volna számat egy frappáns visszavágásra, de motorzajt
hallottunk az utca vége felől, a kapun túlról, és mindenkinek fontos lett,
hogy fedezéket találjon. A távoli dübörgés belsőégésű motorból jött, abból a
fajtából, amelyet nehézgépekbe szoktak építeni. Éreztem, ahogy a járda
remeg tőle a lábam alatt.
– Ez nem jelent jót – állapította meg Hansen.
– A deszantgépek most szedik fel a civileket – mondta Fallon őrmester –
Ha bármi olyan fordul be a sarkon, ami veszélyesebb egy utcaseprő
kocsinál, lőjék szét a faszba.
Mozgás támadt az utca túlvégén. Egy páncélozott jármű tömpe orra
bukkant fel a keresztutcából, és mi végignéztük, ahogy bevette a kanyart,
miközben lezúzott egy szemeteskonténert, és egy cégért egy boltbejárat
felett. Harckocsi volt, régi fajta, lánctalpas. Jóval magasabbra emelkedett,
mint a modern tankok, és a moduláris fegyverrendszer helyett kerek,
páncélozott tornya volt, amely úgy nézett ki, mint egy feje tetejére fordított
nyeles serpenyő, az ágyúja majdnem olyan hosszú volt, mint maga a
harckocsi. Egy gördülő régiség volt, de ha találtak lőszert is hozzá, hát
rendesen el tudja rontani a napunkat.
– Bassza meg – szakadt ki Bakerből –, húzzunk a tűzvonalból, emberek.
Nem kellett kétszer mondania. A beton virágládák bírták volna a
kézifegyverek tüzét, de nem egy harckocsi ágyújáét.
– Priest, hozd ide a páncéltörőket!
A motorzaj erősödött, és újabb tank fordult be az utcába dízelfüstöt
eregetve. Egy harmadik követte, a nyomában egyenruhába és vértezetbe
öltözött katonákkal. A harckocsik szétváltak, elfoglalták az utca teljes
szélességét. Ekkor egy negyedik fordult be az utcába, és elfoglalta a helyét
az alakzatban.
– Hát ez fasza, egy egész kurva páncélos szakasz. Főtörzs, kéne még ide
pár tankelhárító.
– Már úton vannak – felelte Fallon őrmester.
Priest a puskáját páncéltörő rakétára cserélte, és lehúzta a porvédő
sapkákat a vetőcsőről.
– Grayson, fedezd Priestet. Csináljatok nekem ócskavasat.
Priest futva indult az utcafront felé, én lövésre kész puskával követtem. A
bajtársam végig a téglakerítés fedezékében maradt, óvatosan közelítette
meg a kaput, és még óvatosabban kukucskált ki a kapuoszlop mögül, hogy
felmérje az előrenyomuló ellenséges páncélos szakaszt. Ahogy taktikai
számítógépe kiértékelte a helyzetet, mindannyiunk látómezejében feltűnt
négy piros ikon a térképen, ahol Priest látta a tankokat.
Priest a hüvelykujjával felpattintotta az elsütő billentyűt védő fedelet,
aztán rám kacsintott. Hátralépett a faltól, és a vetőcsővel a levegőbe célzott.
Fojtott puffanás hallatszott, ahogy a kivető töltet kilőtte a rakétát a csőből,
aztán egy semmitmondó szisszenéssel beindult a rakéta saját hajtóműve,
mintha Priest csak egy nagyobbfajta játékrakétát engedett volna el. A rakéta
elsüvített az éjszakai égbe.
– Egy elefánt, két elefánt... – számolt Priest, de tovább nem jutott, mert
beleremegett a föld is a fal túloldaláról érkező hatalmas robbanásba. A
kijelzőmön az egyik tank piros ikonja kihunyt. Priest megint kikukucskált a
kapuoszlop mögül, de aztán sietve visszarántotta a fejét.
 – Ó, ó. Attól tartok, felbosszantottuk őket.
A tankok tüzet nyitottak a géppuskáikból. Betonszilánkok röpködtek,
ahogy az első sorozatok végigvertek a kapuoszlopon, amely mögül Priest
leskelődött, mi pedig a hátrahúzódtunk, végig a fal takarásában.
Alig jártunk húszméternyire a faltól, amikor az megrázkódott, és egy
ponton betonfelhővé robbant. A sisakom fülhallgatói automatikusan
kiszűrték a robbanás hangját, de még az elektronikus zajszűrő ellenére is
majdnem megsüketültem. Amikor hátralestem a vállam fölött, akkora
lyukat láttam a falban, mint egy garázsajtó.
– Asszem, sikerült pont azelőtt ideérnünk, hogy a szarosvödör kiborult
volna – kiáltottam oda Priestnek, aki felnevetett miközben a második
rakétája kilövéséhez készülődött.
– Ez a munkánk, ember. Mi vagyunk a takarítók.
Aztán kilőtte a második rakétát is az ég felé: pár szívdobbanás után újabb
robbanás, ezúttal közelebbről. Újabb tank-ikon villant fel és tűnt el a
kijelzőről. Nagyjából száz méterre, tőlünk jobbra, ahol Fallon őrmester és a
Bravo tűzcsoport foglalta el az állását, valaki más is kilőtt egy rakétát.
Figyeltem, ahogy a karomnál alig nagyobb szerkezet egy vakító lángcsóván
egyensúlyozva felröppen az égbe.
A harmadik tank robbanása olyan volt, mint a mennydörgés, közvetlenül
a fal túloldalán. A negyedik harckocsi felpörgette a motorját, láttam, ahogy
a lámpái már a belső oldal aszfaltját világítják meg.
– Egy átjutott a kapun! – üvöltöttem bele a TacLinkbe. A szemem
sarkából láttam még két rakétaindítás villanását onnan, ahol a harmadik és a
negyedik raj ásta be magát.
A kovácsoltvas kapu leszakadt a zsanérjairól, ahogy ötventonnányi acél
nekirontott. A piros-fehér sorompó átrepült a levegőn, és pattogva állt meg
valahol. A páncélos bedübörgött a nagykövetség területére, a géppuskái
szórták a lövedékeket, különösebb célzás nélkül mindenfelé. Priest hátulról
megragadta a taktikai mellényem hevederét, és fedezékbe rántott.
– Figyelj oda! – mondta.
A harckocsi enyhén kitért jobb felé, hogy ne szaladjon bele az őrbódéba,
és ne akadjon el benne. A tornya elkezdett felém fordulni.
 Aztán kifényesedett az ég a tank fölött, és megpillantottam a Sarissák
lefelé tartó robbanófejeit. Bevágódtak a tank törzsébe, közvetlenül a torony
mögött, és miszlikre robbantották.
A robbanás megrázta a földet a talpam alatt, a légnyomás pedig a
mögöttem álló Priesthez vágott. Acéldarabok záporoztak a beton
terelőkordonra, amely mögé bevetettük magunkat. Hallottam, ahogy a
nagykövetség előkertjébe repeszek és alkatrészek potyognak az égből. A
tank ágyúja viszonylag egyben maradt, pont a falra zuhant vissza, és hangos
kongás meg csörömpölés közepette kiesett az utcára.
Amikor elállt az acéleső, kilestem a fedezékből. A tankból nem sok
maradt, csak a váza alsó része, pár méter szétszakadt lánctalp és a hozzá
tartozó vezetőgörgők. Meglepő módon a robbanás, mely acélkonfettivé
aprította a tankot, meg sem karcolta az aszfaltot alatta.
– Ellenséges katonák közelednek – kiáltotta az őrmester a raj csatornán. –
Mindenki a falhoz, és keressen magának lőállást.
Az én csoportom odafutott a réshez, amelyet az ellenséges páncélosok
első és egyetlen lövése ütött a falban. Térdre ereszkedtem a félig ledőlt fal
előtt, és óvatosan átlestem fölötte. A TacLink abban a pillanatban több tucat
piros jelzőt rakott a látómezőmbe, jelezve a támadó lövészeket. A
legközelebbi csoportjuk futva rohamozta kaput, és már húsz méteren belül
jártak. Felemeltem a puskám, és célba vettem a csoport utolsó harcosát.
– Tüzet nyitok.
Elhúztam az elsütő billentyűt, mire a puskám kilőtt egy fél tucat
páncéltörő tűlövedéket. A sorozat a törzsén kapta el a sor végén futó
katonát, és azonnal leterítette. Láttam, ahogy a tűlövedékeim apró, porzó
lyukakat Ütnek az ósdi vértezeten, ahogy átvágnak rajta. Vettem már részt
balhékban a lakóövezetben is, párszor rendeztem már le embereket jó
alaposan, de most először voltam bizonyos abban, hogy megöltem egy
embertársamat. Nem volt időm ezen merengeni, mert katonák tucatjai
közelítettek felénk, és nem beszélgetni akartak. Átemeltem az irányzékomat
a következő katonára, de mielőtt lőhettem volna, Priest és Hansen is
elengedett egy-egy rövid sorozatot, és az ellenséges katona elzuhant.
 A támadók első csoportját, akik a kapu felé rohantak, már eltakarta
előlem a fal. Behúztam a fejem, ahogy a felőlük érkező ellenséges tűz
betonszilánkokat vágott az arcomba.
Hansen és Priest is lehúzódott, de nem elég gyorsan: Priest páncélját két
lövedék is eltalálta, amitől elvesztette az egyensúlyát. A földre zuhant, a
hátára hemperedett és elvonszolta magát a réstől.
– A kurva anyjukat, ezek tudnak lőni – nyögte. Láttam a két szürke foltot
a mellvértjén, ahol az ellenséges lövedékek szétkenődtek a kemény
páncélon.
Baker kivett egy gránátot a hevederéből, lepattintotta róla a biztosítót, és
áthajította a falon.
– Villanógránát!
A villanógránát nem túl hatásos modern csatapáncélt viselő katonák
ellen. A dörejt kiszűrik a sisakba épített fülhallgatók, az arclemezek pedig
maguktól megvédik a szemünket a villanástól. Ám az olyan katonáknak,
akiknek nem jutott modern felszerelés, egészen más lesz az élmény. Mintha
egy atomvillanásba néznének, miközben egy jégcsákány vágódik a fülükbe.
A gránát olyan hanggal robbant fel a fal túloldalán, amelyhez képest az
iménti lövés a tank ágyújából csak egy nedves petárda zaja volt. A
villanástól a követség előtti terület egy pillanatra olyan fényes lett, akár a
nap felszíne, kiégetve minden védtelen retinát egy százméteres sugarú
körben. Az ellenséges tűz egy pillanat alatt abbamaradt.
– Kapjuk el őket! – adta ki a parancsot Baker. Visszalépett a réshez,
felemelte a fegyverét, és elkezdte leszedni a célpontjait.
Csatlakoztunk.
A kapunál a második raj ugyanezt tette. Egy teljes lövészszakasz
rohamozta a nagykövetség kapuját, de mostanra jobbára vakok és süketek
voltak. A mi oldalunkon tizennyolc HH-lövész küzdött, mindegyikünk
összekapcsolva a többiekkel, megosztva egymással a célpontokat és a
lehetséges fenyegetés irányait. A nagykövetség előtti utca a pokol hetedik
körévé változott, ahogy a számítógép vezérelte puskákból érkező
tűlövedékek ezrei söpörték el az élet minden nyomát. Néhány ellenséges
katona talált magának fedezéket, parkoló autókat, szemeteskonténereket, de
néhány puskagránát ezekből is füstölgő maradványokat csinált.
Nem harc volt ez, hanem mészárlás. Az ellenséges katonák nem voltak
velünk egy súlycsoportban: úgy éreztük magunkat, mint egy csapat profi
bokszoló, akik épp most vertek péppé egy iskolaudvarnyi asztmás alsó
tagozatost. Mögöttünk két deszantgép emelkedett a magasba, teljes
teljesítményre kapcsolt hajtóművekkel. Másodpercekkel később két másik
gép is felszállt.
– Gépek a levegőben – kiáltotta Fallon őrmester. – Tizenöt perc alatt
megjárják az utat oda-vissza. Óra indul.
– Próbálunk kitartani – jelzett vissza Stratton.
Pár perccel később már semmi nem maradt, amire lőnünk kellett volna.
Az utcán testek és szétlőtt járművek roncsai hevertek. Itt-ott kis tüzek, ahol
a gránátok felgyújtottak valamit. Fanyar füst ülte meg a levegőt, a kilőtt sok
ezer, hüvely nélküli lőszer szaga.
– Tüzet szüntess! Puskákat újratölteni, és figyeljék a tűzkörleteiket.
Kivettem a majdnem üres tárat a puskámból, és végigtapogattam a
tárzsebeimet egy teli után. Négy tárzseb volt a taktikai mellényemen, és
mindegyikben egy kétszázötvenes tár, amikor kiléptem a deszantgépből.
Nem emlékszem, hogy tárat cseréltem volna a harc során, de két zsebem
már üres volt. Elparittyáztam a lőszerkiszabatom felét egy alig ötperces
lövöldözésben, több mint hétszáz lőszert. A puskám előagya még mindig
forró volt.
– Kibaszott céllövölde – mormogta Priest, miközben azt a pontot
dörzsölgette a páncélján, ahol az ellenséges lövedékek otthagyták a
nyomaikat. – Hogy lehetnek ilyen faszok, hogy csak így végiggrasszálnak
az úton, mintha egy kurva parádén, vagy mifenén lennének.
– Ha faszok, hát faszok – vonta meg a vállát Hansen, miközben sima és
begyakorolt mozdulattal tárat cserélt a fegyverében.
Tudtam, hogy a katonák, akiket megöltünk a maguk módján hatásos
fegyverekkel támadtak ránk, és egy szerencsés lövéssel az én mécsesemet is
kiolthatták volna. Mégis, az egész összecsapás alig különbözött a lőtéri
gyakorlatoktól: bukócélok, amelyek minden trükközés nélkül felborulnak,
ha egy sorozattal telibe vered őket.
Egy puskalövés dörrenése rezegtette meg a levegőt az utcában, mély
hangú dörej, amit nem lehetett egy napon említeni a tűlövedékeink rekedt
ropogásával. A kapunál, ahol a második raj állása volt, az egyik HH-katona
elborult. Mindannyian fedezékbe ugrottunk.
– Orvlövész! – szúrta ki a második raj egyik katonája. – A kirakat
mögött, az utca végén.
Egy új ikon jelent meg a TacLinkem kijelzőjén. A látómezőmben egy
vörös rombuszt vetített a számítógépem arra a helyre, ahol az orvlövészt
sejtették, bár egy fal volt közöttünk. Az orvlövész puskája ismét dörrent, és
a lövedék átütötte az őrház falát, ahol a második raj keresett fedezéket.
– Nem gyenge kaliber – állapította meg Priest. Mellette Hansen töltött be
egy puskagránátot a vetőcsövébe. Követtem a példáját. Kinyitottam a
gránátvető csőfarát, kivettem egy gránátot a mellényem zsebéből, és
becsúsztattam a vetőcsőbe.
Mindketten hátraléptünk a faltól, hogy legyen egy kis távolság, aztán a
gránátvető irányzékával célba vettük a vörös rombuszt, amely az ellenséges
orvlövész helyét jelezte.
– Tűz! – kiáltotta Hansen, és mindketten elsütöttük a gránátvetőinket.
A gránátvetőnek elég határozott a visszarúgása, hátra kellett lépnem
egyet, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. A lövés hangja viszont
kifejezetten tompa, olyan, mint amikor baseballütővel megütnek egy párnát.
A gránátjaink átrepültek a fal felett, az orvlövész irányába.
Hansen gránátja ért célba először, a nagy erejű robbanófej becsapódása
port és törmeléket szórt minden irányba. Az én gránátom berepült az
összetört kirakaton.
A gránát robbanása alig volt halkabb, mint a villanógránáté az
összecsapás elején. A bolt teljes utcafrontját bejáratostul és kirakatostul
kifújta az épületből, majd pár másodperccel később a teljes homlokzat
dübörögve az utcára omlott.
Egy pillanatra döbbent csend volt, majd páran a második rajból hangosan
felujjongtak. Mellettem Stratton felnevetett.
 – Hát, ez is egy elintézési mód. Orvlövész kiiktatva.
– Tartalékolja a termobárikus gránátokat a különleges alkalmakra –
feddett meg Baker a csoportcsatornán. – Drága cuccok.
– Hogy milyen alkalmakra? – kérdeztem vissza. – Pár hete jöttem az
alapkiképzésről. Az, hogy egy ellenséges orvlövész nagy kaliberű puskával
rám lő, nekem elég különleges.
Csak amikor az egész raj felnevetett, esett le, hogy a válaszomat a
rajcsatornára küldtem.

A bevetés hátralévő része kifejezetten nyugalmas volt. A második

szakasz fölterelte az utolsó civileket az üresen visszatérő két deszantgépre,
az első szakasz pedig fedezte őket. A helyi forradalmárok szemmel
láthatóan nem keresték az újabb összecsapás lehetőségét azután, hogy olyan
alaposan lerendeztük őket a követség kapuja előtt, mert egy árva lélek sem
merészkedett az utcára a visszavonulásunkig.
Amikor a deszantgépek készen álltak, hogy felvegyenek bennünket, az
első szakasz kettévált, és felváltva fedezve egymás seggét, visszatért a
követség kertjébe. Ez volt a küldetés legkockázatosabb szakasza, mert
minden valamirevaló taktikus kivárt volna eddig a pillanatig, hogy a
megpakolt deszantgépekre lőhessen valami nehézfegyverzettel. De a
helyiek, úgy festett, elhasználták minden bátorságukat: zavartalanul
szállhattunk be a deszantgépeinkbe, és egy puskalövés nélkül hagytuk
magunk alatt a követséget.
Nem sokkal a felszállás után a pilóta bedöntötte a gépet, és csinált egy
visszafelé hurkot. Éreztem, ahogy a nehéz bombák leválnak a géptörzsről,
és ahogy pár másodperccel később a földfelszíni robbanássorozat
lökéshullámai megdobálják a deszantgépet.
– Csak nem bombáztuk le a saját nagykövetségünket? – kérdeztem
Fallon őrmestert, aki kétülésnyire ült.
– De bizony – felelte. – Pár millió zöldhasúval már úgyis bukóban
vagyunk, akár mi magunk is felrobbanthattuk, nem igaz?
– De – ismertem el. – Elég nagy pocsékolás, nem?
Az őrmester derülni látszott a megállapításomon.
 – A háború maga a pocsékolás. Földig romboltunk egy csomó épületet. A
szerencsétlen balfaszokról, akiket megöltünk, már ne is beszéljünk. Csak
azt ne felejtsük el, hogy ezt az egész szart ők kezdték. Én boldogan
maradtam volna otthon, hogy a helyőrségi klubban sörözhessek a
haverjaimmal.

A Bravo századnak nem voltak veszteségei. A második raj egyik

katonáját, Harrisont leverte a lábáról az orvlövész első lövése, de a páncélja
megállította az.50 kaliberes lövedéket. Ez a lőszer elég erős ahhoz, hogy
átüsse az arclemezt a sisakon, és ha lövész csak egy arasszal feljebb céloz,
Harrisont azonnal megölte volna. Így viszont a szakasztársam megúszta egy
csúnya zúzódással a mellkasán, az orvlövészből pedig egyenletesen eloszló
szervesanyag-felhő lett.
A modern hadviselésben nincs helye a találgatásnak, senki nem
háryjánoskodhat, senki nem henceghet képzelt találatokkal. A TacLink
számítógépek a század minden egyes katonájának a szemszögéből
rögzítették a csatát, összesítették a találatokat, és elemezték az egyéni
teljesítményeket.
Fallon őrmester végignézte a raj találati listáját, amelyből kiderült, hogy
három ellenséges harcost lőttem le a puskámmal, már az orvlövészen kívül,
akit sikerült egy termobárikus puskagránáttal lenullázni. Az orvlövészért
járó dicsőséget 25-75 arányban osztotta el a számítógép Hansen és
közöttem, a kárbecslés alapján. Vagyis a valódi emberek megölése egy
számmá redukálódott egy összesítő listán, csak éppen ezek az elesettek nem
porolták le magukat csata után, és nem cseréltek helyet velünk, hogy most
ők legyenek védekezésben. Ma éjjel négy ember életének vetettem véget,
négy ember élettörténetére tettem pontot a puskámmal.
Azt hiszem, ezen elmélkednem kellett volna egy sort, és csodálkoznom
azon, hogy ezek az ellenséges katonák mennyire hasonlítottak rám –
próbálták túlélni a szolgálati idejüket, hogy a végén felmarkolják dohányt
de nem tettem. Azért jöttek, hogy megöljenek bennünket, ehelyett mi öltük
meg őket, és nem éreztem lelkiismeret-furdalást emiatt. Bizonyos
szempontból ez egyfajta üzleti tranzakció volt, semmi személyes, csak két
munkavállaló-csoport tette a dolgát. Nem éreztem dühöt vagy gyűlöletet,
vagy éppen szomorúságot azok iránt a katonák iránt. Felálltunk egy másik
válogatott ellen, és elkentük a szájukat. Még mindig lélegzem, egy nappal
közelebb kerültem a leszerelésemhez, és ez egyáltalán nem rossz.
 9.
ÉLET A SHUGHARTBAN

Fort Shughart maga is egy kis város. Minden, amire szükségünk van,
megtalálható a támaszpont határain belül. Vannak mozik, klubok,
sportlétesítmények és uszodák. Még egy kis park is van a bázis egyik
csendes sarkában egy tavacskával, benne kacsákkal, sétautakkal és
padokkal.
Amikor a helyőrségben voltunk, a munkanapok délután ötkor véget értek.
Hétköznapokon terepgyakorlatokra mentünk, meg ki a lőtérre, tantermi
foglalkozásaink voltak, vagy karbantartottuk a fegyvereinket és a
felszerelésünket. De délután ötkor véget ért a nap, és mehettünk a
dolgunkra reggel hétig. A legtöbben az étkezdében vacsoráztunk, aztán a
legénységi klubban lógtunk, elmentünk moziba, vagy softballt játszunk a
telephely mögötti jól karbantartott, fedett pályákon. A házas katonák
hazamentek a családjukhoz, a bázison található szállásaik úgy festettek,
mint akármelyik kertvárosi ház a szociális lakóövezeteken kívül. De a
hozzám hasonló, frissen sorozott népek még egyedülállók voltak, és
rajkörletekben szállásoltak el bennünket. Egy kicsit olyan volt, mint egy
kollégium, csak fegyvereink voltak meg egyenruhánk, és trigonometria meg
történelem helyett azt tanultuk, hogyan lehet ügyesebben embereket ölni,
meg felrobbantani a cuccaikat.
 Csíptem a surranótársaimat. Az első raj keményebben próbálkozott,
jobban dolgozott csapatként, és többet bulizott, mint a többi. Úgy néz ki,
Fallon őrmester Becsületérmének csillogásából a rajra is vetült némi fény,
és egyfajta kimondatlan kötelességgé vált a magasabb követelmények
teljesítése. A rajom legtöbb tagja vicces volt és barátságos, olyasféle
emberek, akikkel szívesen barátkoztam volna odahaza is. Itt a népek nem
próbáltak folyamatosan átkúrni szociális fejadagokkal vagy feketepiaci
tablettákkal. Egyedül Jackson tizedes, a Bravo tűzcsoport vezetője volt a
kivétel, ő inkább elvolt magában. Nagyon ritkán jött velünk biliárdozni,
vagy bedobni egy sört a legénységi klubban, ritkán nevetett mások viccein,
és nem szokott poénkodni sem. Volt benne valami félelmetes, és nem csak a
rá jellemző szigorú arckifejezés vagy a szeme körüli tetoválás. Ő sokkal
inkább volt elszánt arra, hogy a tökélyre fejlessze magát, mint a többiek, és
amennyire meg tudtam állapítani, szabadidejét leginkább futással,
gyakorlással és a katonai szakirodalom olvasásával töltötte.
A rajom többi tagja ennél sokkal megközelíthetőbb volt. Stratton a csapat
legsokoldalúbb tagja, Baker átgondolt és visszafogott, Priest, a póker-rém
és szoknyavadász, Paterson meg egy nagy, buta, jóravaló mélák. Phillips
egy kissé stráfbubus volt, így hívták errefelé azokat a tagokat, akik
szeretnek a rangidős tiszthelyettesekkel haverkodni, de jól tette a dolgát, és
bármikor hajlandó volt elcserélni a szaros melókat a többiekkel, úgyhogy
nem zavart senkit. Hansen volt a legmenőbb csaj a században, gyakorlatilag
az összes fickó – meg pár csaj – rá van gyorsulva. Halálosan hatékony volt
a kézitusában, amiért is a rajongói inkább csak nézték, mintsem tapogatták.
Nem tagadom, Hansen igencsak szemrevaló látvány volt, de még élénken
éltek bennem a Halleyvel kapcsolatos emlékek.
Halley.
Kapcsolatban maradtunk a MilNeten keresztül, majdnem mindennap
küldtünk egymásnak üzenetet. Az ő képzésprogramja a Flotta
kiképzőközpontjában elég zsúfolt volt, de mindig talált időt arra, hogy
minden harmadik üzenetemre válaszoljon. Rühellte a rengeteg asztrofizika-
és algebraórát, de szerette a súlytalansági gyakorlatokat, amellyel minden
tengerészkadétot beavatnak az űrbéli szolgálat finomságaiba. A
haditengerészet összes hajóján van mesterséges gravitáció, de a kadétoknak
éppúgy meg kell tanulniuk dolgozni a súlytalanság körülményei között,
mint ahogy a tengerészeknek annak idején kötelező volt az úszástudás. A
flottás indoktrináció után elviszik egy három hónapos deszantgép-pilóta
iskolába, aztán bekerül majd másodpilótának a haditengerészet valamelyik
harcigép-századába. Ott egy évig egy Wasp deszantgép bal oldali ülésében
repül majd, hogy aztán megkapja a saját Waspját. Nem kicsit vagyok
féltékeny a jövendő karrierjére, amely nagyjából a legmenőbb, ami egy öt
évre aláírt legénységi állományú katonával történhet. Halley az első
szolgálati évét jobbára tanulással fogja tölteni, de már zászlós lesz, mielőtt
az év véget érne, aztán pedig tengerészgyalogosokat dobál majd a
harcmezőre, és más harci bevetéseket repül, akár háromszáz tonnás
csatagépekkel. Én a jó öreg Földön fogok az ellenséggel szuttyogni, és az
első évvégén legfeljebb csak a bakancsaimnak és a mellemen keresztbe
vetett puskának parancsolok. Ő a szolgálati időnk végével tartalékos
hadnagy lesz, én meg a legjobb esetben is csak tizedes, nyolc fizetési
sávval, meg egy raklapnyi társadalmi osztállyal lejjebb.
Meglepő módon Halley volt az, aki esküdözött, hogy irigyli a
beosztásomat. Amikor egy hosszú és részletes beszámolót küldtem neki a
követség kiürítéséről, az első harci bevetésemről, szinte azonnal válaszolt.

– Bazmeg, ez kurva jó. Bárcsak ott lehettem volna.

– Ez most komoly? – kérdeztem vissza. – Nem meggymaggal
lőttek ránk. Volt vagy két tucat fickó, akik mind meg akartak
nyuvasztani bennünket.
– Ja, frankón komoly. Az elmúlt hónapot egy osztályteremben
töltöttem, vagy a szállásomon olvastam a tankönyveket. A
szobám nagyjából akkora, mint egy takarítószeres szekrény, és
egy olyan csajjal osztom meg, aki úgy horkol, mint egy kibaszott
dokkmunkás.

Bár tökéletesen ésszerűtlen volt, de megkönnyebbülten vettem

tudomásul, hogy egy lány a szobatársa, és nem egy fiúkadéttal osztozik a
hálóhelyén.

– Azért csak tarts ki. Hamarosan már a légelhárító ütegek tüzét

fogod kerülgetni egy deszantolásnál, valami éppen csak
terraformált sárgolyón a Külső íven.
– Hát hogy a faszba ne. Ha már kidugom az orrom, lehetnék egy
szép hullócsillag is, nem?

Nevettem a válaszán, de azért nem tudtam megfeledkezni a tényről, hogy

hány deszantgép-pilótának ért véget így a pályafutása. A gépek nem csak a
tengerészgyalogosokat hordták, ők adták a légi támogatást is. A sinorusz
tengerészgyalogosoknak is megvoltak a saját deszantgépeik és kellően
kifinomult légelhárító rakétáik. Az arzenálban egy gép sem sebezhetetlen,
még azok a hatalmas harci csapatszállítók sem, amelyek harcosok tömegeit
viszik a csatába, és annyi atomfegyvert, amennyivel egy közepes bolygót is
a sötétben derengő salakgolyóvá lehet bombázni. A Wasp masszív járgány,
de egy szerencsés lövés puskagránáttal, amely kritikus helyen találja el,
képes tűzgömbbé robbantani az egészet.

– Rohannom kell, a következő órám öt perc múlva kezdődik.

Jövök még.

Kikapcsoltam a tabletemet, és az üres kijelzőre meredtem. Próbáltam

Halleyt elképzelni ott fenn a Lunán, ahogy órákra jár, és ide-oda pattog a
súlytalansági gyakorlatokon. Ott van, ahol én szerettem volna lenni, én
pedig szégyenszemre féltékeny voltam rá. De ami még jobban fájt, az az a
tudat volt, hogy valószínűleg soha többé nem találkozunk.

A sereg egy alapvetően törzsi rendszer. Fort Shughart hatalmas

támaszpont, a 365. Gépesített Lövészzászlóalj csak az egyik a számos, itt
állomásozó egység közül. Van még egy vegyes légi ezred, egy légi szállító
ezred, egy katonai rendész zászlóalj, a Különleges Erők egy harccsoportja,
és még fél tucat másik zászlóalj, a legkülönbözőbb feladatokkal. Az
állománytábla szerint van még itt egy rakétaezred is a Stratégiai Nukleáris
Parancsnokság alárendeltségében, de a rakétasilók és a rakéták vagy kétszáz
kilométernyire vannak Indianában, az ezred egyetlen épülete, amely Fort
Shughartban található, az az ellátó század barakkja.
Természetesen minden fegyvernem lenézte az összes többit, ezért aztán
rendszeres a versengés az egységek között, hivatalosak és nem hivatalosak
egyaránt. Voltak az egész támaszpontra kiterjedő sportesemények, évente
lövészbajnokság, és persze hetente történtek verekedések a legénységi és
tiszthelyettesi klubokban. A lövészek meg voltak arról győződve, hogy az
utászok mocskos földtúrók, az utászok szerint pedig a lövészek túlságosan
szeretnének meghalni. A törzsi tagozódás folyatódott a zászlóaljakban, ahol
a századok versenyeznek egymással, és századszinten, ahol az egyes
szakaszokból lesznek a kis klánok. A szakaszokon belül folytatódott a
jóféle rivalizálás a rajok között, a rajokon belül pedig a tűzcsoportok között.
A zászlóalj vagy ezred a nemzetséged, a század a nagycsalád, a szakasz a
családod, a raj pedig a háztartásod. Mint minden családban, nekünk is
megvoltak a belső villongásaink, de mihelyt egy kívülálló kötött bele
valamelyikünkbe, összezártunk.

– Oda süssetek!
Egy asztal körül ültünk a legénységi étkezdében, és éppen vacsoráztunk,
amikor Jackson az ajtó felé biccentett a fejével.
– Úgy látszik, vacsoravendégeket kaptunk.
Az ajtó felé fordultam. Egy csoport katona jött be, szokatlan színvilágú
egyenruhában, és kellett pár másodperc, hogy felismerjem mintázatot.
– Szent szar, ezek tengerészgyalogosok. Űrmajmok. Mi a fenét keresnek
itt?
A tengerészgyalogosok nem látszottak szuperkatonáknak. Igazából pont
úgy festettek, mint a HH talpasai: felnyírt haj, zéró testzsír, szálkás izmú
alkarok a felhajtott ujjú zubbonyokban. A zubbonyoknak nem csak a
mintája más: ők úgy hajtják föl az ujját, hogy a belső, világosabb szín
kilátszik a hajtásnál, szemben a HH katonákkal, akik kínosan ügyelnek rá,
hogy az utolsó hajtás során az álcázó szín maradjon kívül.
 A tengerészgyalogosok tüntetően lazán sétáltak be az étkezdébe,
tökéletesen tudatában voltak a figyelemnek, amelyet a felbukkanásuk keltett
a HH katonái között. Mi nagyon ritkán láttuk más haderőnemek katonáit.
Néha felbukkant egy haditengerészeti deszantgép vagy sikló, útban a gyári
karbantartás felé, de az űrjáró gépeket tisztek vezetik, és azok nem
keverednek a legénységi állománnyal az étkezdében.
Figyeltük, ahogy a tengerészgyalogosok az ételes pulthoz tartanak.
Mindegyikük elvett egy tálcát és beálltak a sor közepébe, vagy tíz-tizenkét
HH-harcos elé. Azok morgolódtak maguk között egy kicsit, de a
tengerészgyalogosak kitettek vagy két rajt.
– Nem tudom, srácok, ti hogy vagytok vele – szólalt meg Jackson –, de
hirtelen úgy ennék egy kis desszertet.
Egymásra vigyorogtunk.
– Milyen igaz – mondta Stratton. – Toljunk be egy kis sütit vagy valamit.
Mindannyian hátratoltuk a székeinket, és felálltunk.
Körülöttünk jó pár HH-harcostárs követte a példánkat. Jackson a sor
elejére tartott, két kézzel fogta a tálcáját. Ahogy elment a
tengerészgyalogosok mellett, közülük páran azért végigmérték. Jackson
magas és szikár lány, sokkal inkább látszik futballedzőnek, mint harcedzett
lövészkatonának. Bevágott a sor elején álló tengerészgyalogos elé, és
amikor az egy desszertes tányért akart tálcájára tenni, kivette a kezéből. A
tengerészgyalogos hüledezve nézte, ahogy Jackson a saját tálcájára tette a
tányért.
– A HH még nem fejezte be az evést – tájékoztatta a döbbent
tengerészgyalogost. – Az alsóbbrendű haderőnemek addig nem esznek,
ameddig a valódi katonák nem végeztek.
A tengerészgyalogos hitetlenkedve felhorkant, megfordult, és összenézett
a bajtársaival. Jackson felvett egy villát, és belekóstolt a sütibe, láthatóan
nem törődve a ténnyel, hogy húsz tengerészgyalogos sorát tartja fel éppen.
Két haderőnem több tucat, árgus szemekkel figyelő katonája előtt a
tengerészgyalogosnak nem sok választása maradt, el kellett fogadnia a
kihívást. Visszafordult Jackson felé, és önelégülten elmosolyodott. Jackson
magas lány volt, de a fickó vagy egy fejjel magasabb, és súlyban is legalább
a másfélszerese. Kinyúlt, és a kezét Jackson vállára tette, hogy eltolja a pult
elől.
Jackson ledobta a villát, jobbjával elkapta a tengerészgyalogos csuklóját,
bal könyökével pedig bevágott a bordái közé. A tag meggörnyedt a
fájdalomtól, amikor Jackson egy íves mozdulattal kisöpörte a lábait, és a
tengerészgyalogos elterült az étkező padlóján.
Csak ennyi kellett, és az étkezde egy másodperc alatt csatatérré változott.
Jackson védelmére siettünk, amikor a hozzá legközelebb álló
tengerészgyalogos megpróbált valami hatásosabbat mutatni, mint fetrengő
bajtársa, és hamarosan rajunk minden tagja egy vagy két
tengerészgyalogossal hadakozott. Több mint kétszer annyian voltak, mint
mi, de egy csomó más szakaszbéli HH-katona is beszállt a csetepatéba.
Elkaptam egy tengerészgyalogost a zubbonya elejénél fogva, és belevágtam
a kajáspultba. Csak a pult átlátszó műanyag teteje mentette meg attól, hogy
fejjel beleálljon a krumplipürébe. Az egyik cimborája elengedett egy ütést,
és arcon talált, de aztán felbukkant Stratton a jobbomon, és egy tankönyvbe
illő horoggal kiütötte a tagot, pontosan állcsúcson. Tőlem balra két
tengerészgyalogos próbálta Hansent letarolni, akinek a copfja csak úgy
lobogott, ahogy oldalra lépett az első elől, és rettenetesen tökön rúgta a
másodikat. Amíg ezt néztem, egy másik tengerészgyalogos belém szállt
hátulról, és mindketten a földre kerültünk.
A következő percekben összefolytak az ökölcsapások, a rúgások és
lökések, szemem előtt tengerészgyalogos és HH-álcaminták kavarogtak a
verekedés hevében. A tengerészgyalogosok meglehetősen jó harcosok, de a
létszámelőny a mi oldalunkon volt, a közelharc-kiképzésünk pedig legalább
olyan jó, mint az övék.
Aztán felpattant az étkezde ajtaja, és egy rakás védőpáncélos katonai
rendész esett a nyakunkba. Mindannyian sokkoló botokkal voltak
felfegyverkezve.
– Abbahagyni! Abbahagyni! – kiabálta valaki egy sisakmikrofonba. A
rendészek nem vesztegették az időt azzal, hogy megvárják, amíg
engedelmeskedünk. Sokkoló botokkal terítették le a kezük ügyébe eső
verekedőket. Hallottam a fájdalomkiáltásokat, és a HH-katonák, csakúgy
mit a tengerészgyalogosok, hamarosan a földön hevertek, ötvenezer voltos
áramütésektől letaglózva. A verekedés véget ért.
A tengerészgyalogos, aki eddig földhöz szegezve tartott, elengedte a
galléromat. Aztán felállt, és a kezét nyújtotta.
– Tessék, hát nem elkúrták a bulit? – dörmögte, miközben segített
felkelni, és összevigyorogtunk. Az állkapcsom sajgott mindkét oldalon, az
orromból dőlt a vér, és tudtam, hogy a nap hátralévő részében kurvára fájni
fog a fejem, de akkor is ez volt az egyik legszórakoztatóbb esténk hónapok
óta.

Amikor másnap reggel kiléptünk parancshirdetésre a századépületből,

meglepetés várt bennünket: Garciano törzszászlós, a zászlóalj vezénylő
zászlósa állt a század szolgálatvezető őrmestere mellett. Volt egy tippem,
hogy mit keres itt a rangidős törzszászlós, és ahogy a szakasztársaimon
végigpillantottam, sokan szintén sejtették.
– Tiszthelyettesek, kilépni! Mindenki menjen a szolgálati helyére –
kezdett bele Garciano törzszászlós. – Ez most csak a fiatalabb legénységi
állományúakra tartozik.
A raj- és szakaszparancsnokok kiléptek az alakzatból, és visszatértek a
századépületbe. Nekik külön étkezdéjük van, és egyikük sem volt ott a múlt
éjjel, amikor mi tengerészgyalogosokkal díszítettük fel a miénket.
– Vicces dolog történt tegnap – kezdett bele a mondókájába a
törzszászlós, miután az utolsó tiszthelyettes is eltűnt a századépületben. –
Az este felhívott az őrparancsnok egy tündérmesével, miszerint egy rakás
katonám zaklatott egy marék tengerészgyalogost a legénységi étkezdében, a
vacsoránál.
Végiglépdelt az első sor előtt, a kezeit összefogta hátul, meg-megállt,
hogy szemügyre vegye azokat, akiken egyértelmű nyomokat hagyott a
tegnap esti csetepaté.
– Azt mondtam neki, hogy bizonyára téved, mert én biztosra veszem,
hogy egyik jakumóm sem olyan ostoba, hogy belekössön egy megbecsült
testvér haderőnem tagjaiba.
 Visszasétált az alakzat közepe elé. A törzszászlós nem volt magas, de
felépítése és tartása olyan volt, mint egy tapasztalt kocsmai verekedőé. Bár
az alakiasan felnyírt haja már hófehér volt, kinéztük belőle, hogy a
legtöbbünket elintézné pusztakezes harcban. A törzszászlósnak volt egy
csomó stráfja, és a zubbonya mellrészén számos színes szalag jelezte a
kitüntetéseit. Ha azt mondja „Ugrás!”, az egész zászlóalj a levegőben lenne,
és csak utána érdeklődnének, hogy milyen magasra.
– Ezért aztán most megszemlézzük mindenki kezét. Rogers
főtörzsőrmester és én megnézünk minden kezet, hogy lássuk, kinek van
friss, és nem jelentett sérülése.
Kinyújtottuk a kezünket magunk elé, mint egy csapat óvódás, akiket az
óvó nénik ellenőriznek, megmosták-e a kezüket étkezés előtt. Garciano
törzszászlós és Rogers főtörzsőrmester végignézte a sort, és mindenki,
akinek zúzódások voltak az öklén, vagy sebek az arcán, kapott egy szúrós
pillantást és egy mélyről jövő „Maga!” megszólítást.
Amikor a főtörzsőrmester és a törzszászlós végzett a szemlével, az utóbbi
visszatért a helyére, az alakzat elé.
– Azok, akikre rámutattunk, lépjenek ki az alakzatból, és álljanak sorba
ott – mutatott a törzszászlós a háta mögé.
A bütykeim le voltak zúzva, a szám fel volt dagadva, úgyhogy szépen
kiléptem a sorból a parancs szerint. Az egész rajom felsorakozott a
törzszászlós mögött, kiegészülve majdnem a teljes második rajjal, és jó pár
katonával a harmadik és negyedik rajból.
– Aki nem volt ott tegnap este az étkezdében, az lépjen ki, és menjen
vissza a szolgálati helyére. Leléphetnek.
A Bravo század maradék katonáinak nagyjából a fele lépett ki és ment
vissza a századépületbe; az arcukon megkönnyebbülés.
– Ezek szerint maguk jelen voltak, de nem vettek részt az állítólagos
verekedésben – állapította meg a törzszászlós, az alakzatban állókra nézve,
aztán felénk fordult. – És maguk voltak azok a rosszéletűek, akik úgy
döntöttek, okos ötlet nekimenni egy fél szakasz tengerészgyalogosnak, mi?
Nem szóltunk semmit. Parancshirdetés közben engedély nélkül beszélni
főbenjáró vétség. Csak álltunk, és vártunk a végzetünkre.
 – Nos, azt mondtam a katonai rendészeknek és a zászlóalj-
parancsnoknak, hogy kivizsgálom az ügyet és személyesen fogok
gondoskodni a megfelelő büntetés kiszabásáról. Ezért aztán a maguk
hétvégi eltávozása ugrott. Lesz egy külön foglalkozásuk szombaton, és egy
külön foglalkozásuk vasárnap.
Várt egy kicsit, hogy megemésszük a hallottakat, majd sötéten
elvigyorodott.
– Kiegészítő közelharc-kiképzésen vesznek majd részt a tornateremben.
Amit tegnap este felmutattak, az egyszerűen gyalázatos. Fel kellett volna
törölniük az étkezdét azzal az űrmajomcsordával, mielőtt a rendészek
kiérnek.
Majd a század másik feléhez fordult.
– Természetesen maguk is búcsút mondhatnak a hétvégi eltávozásuknak.
A telephelyre ráfér egy alapos takarítás. Maguk pedig önként jelentkeznek
Blauser törzsőrmesternél a munkára.
A katonák arcán az önelégültséget és a megkönnyebbülést felváltotta a
meghökkenés.
– Legközelebb, amikor a bajtársaik verekedésbe keverednek, maguk
ugranak és kisegítik őket, világos? Ha nem számíthatnak magukra, amikor
egy maréknyi bőrnyakú beléjük köt, hogyan fognak majd számítani
magukra ellenséges tűz alatt?
Graciano törzszászlós sarkon fordult, újfent összefonta a kezét a háta
mögött, és megrázta a fejét.
– Oszolj, mindenkinek! A közeljövőben ne kelljen idejönnöm,
megértették?

– Hát, ez kibaszott jó volt – lelkendezett Stratton, ahogy visszafelé

mentünk. – A legpengébb seggszétrúgás, amelyben valaha részem volt. Az
öreg harcos jól vágja ezt a témát, az biztos.
– Az tuti – értettem egyet. – Elég biztos voltam benne, hogy nekünk
meszeltek.
– Ne légy már nyúlbéla – szólt közbe Hansen, aki mögöttünk jött. –
Ismered a törzszászlóst. Meg fogja hívni ugyanezeket a
tengerészgyalogosokat egy kis extra közelharc-kiképzésre, aztán ránk küldi
őket, kettőt egy ellen.
– Nekünk van a világon a legfaszább melónk – Stratton vigyorát nem
lehetett levakarni. – Lövöldözünk mindennel, felrobbantunk minden szart,
bunyózunk és még fizetnek is érte. Megtarthatják maguknak az űrjárókat.
El se hiszem, hogy valaha a kurva haditengerészethez akartam kerülni.
Ebben a pillanatban a haditengerészet szóról beugrott Halley. Tegnap,
amikor a bedagadt számat ápolgattam a raj körletben, a tabletem csipogott
egyet. Üzenetet kaptam Halleytől, egy képet, amelyen egy vadi új,
súlytalansági harci szkafanderben pózolt, készen a deszantpilóta kiképzésre.
Nem volt képaláírás, de nem is volt rá szükség. Olyan büszkének látszott,
hogy majd kipukkadt, és csak attól, hogy a képre néztem, jobban sajgott a
szívem, mint a felrepedt szám. Ha valaki odajött volna hozzám, és egy
helyet ajánlott volna a Flotta iskolájában, gondolkodás nélkül elfogadom.
De ez nem fog megtörténni, és tudtam, hogy a hátralévő időmet a
seregben a HH talpasaként fogom tölteni. Bírtam az itteni harcostáraimat,
és próbáltam olyan bajtárs lenni, amilyet mindenki látni akar a saját oldalán,
ha egyszer a dolgok rosszra fordulnának.
Ezzel együtt egy pillanatig sem haboztam volna, ha a haditengerészet hív.
 10.
SZOCIÁLIS LÁZADÁS

– Kiborult a szarosvödör, kedves barátaim!

Fallon őrmester már teljes vértezetet viselt, amikor beviharzott a
rajkörletbe, ahol már kapkodva rángattuk magunkra a felszerelésünket. A
riadójel még sivított a folyosón, a körletben pedig vészjóslóan villogott a
vörös fény a rajparancsnokunk fölött.
– Mi a pálya, főtörzs? – érdeklődött Hansen, mi pedig abbahagytuk a
csörömpölést, hogy halljuk Fallon őrmester válaszát.
– Zavargás – felelte a parancsnokunk. – Az egyik szociális
lakóövezetben, Detroitban.
A körletben a lelkesedést felváltotta az aggodalom. Olyan érzés volt,
mintha az őrmesterrel együtt a nyitott ajtón a sarki szél is betódult volna a
helyiségbe.
– Nabasszameg – motyogta Hansen. A többiek egyetértően hümmögtek.
Láttam már zavargást szociális zónában, illetve nem magát a zavargást,
csak a nyomait. Tíz éves lehettem, vagy tizenegy, amikor kitört egy a mi
körzetünkben, amikor utcai csibészek, nehézfiúk, zavaros fejű
szélsőségesek és magukat forradalmárnak képzelő sutyerákok elfuserált
szövetsége megpróbált minden kormányzati intézményt felgyújtani a
környéken. A kormányzat azt tette, amit mindig is szokott, amikor a helyi
rendőri erők már nem tudnak megbirkózni a helyzettel: bevetette a
katonaságot. Két teljes HH-zászlóaljat, páncélosokkal és légi támogatással.
Az elképesztő technológiai fölény ellenére is két napig folytak a
csatározások. Anyám egy hétig nem engedett iskolába, aminek módfelett
örültem, de nem engedett ki az utcára sem, ami már nem volt annyira
örömteli. Amikor végül kijutottam a lakásból, három nappal a harcok elülte
után, HH-katonák álltak minden utcasarkon, az utcák még tele voltak
romokkal és kiégett autókkal.
– Cuccot fel, báránykáim. Könnyített harci felszerelés. A sátrak és a
piperecuccok maradnak, csak ide megyünk a szomszédba.
Az összes metroplex közül Detroit messze a legrosszabb. A
városközpontot nem kevesebb, mint huszonnégy szociális lakózóna veszi
körül, a metroplex lakosságának több mint nyolcvan százaléka segélyből él.
Tizenhárommillió ember lakik Nagy-Detroitban, ezek közül tízmillió
bezsúfolva száz emelet magasra tornyozott beton cipősdobozokba. Ehhez a
helyhez képest az én szülővárosom trópusi nyaralóhely.
Beöltöztünk, és segítettük egymásnak elrendezni a páncélokat. Ezúttal
nem viccelődtünk, mindenki feszült volt és nyugtalan.
– Voltál már lakóövezetben, Grayson? – kérdezte Priest, miközben a
gyorskioldó csatokat feszítettem meg a vértezetén.
– Lakóövezetben nőttem fel – válaszoltam. – Nem para, hogy vissza kell
mennem egybe.
– Hát, most legalább lesz nálad puska, és egy deszantgép adja a légi
fedezetet a fejünk fölül. De azért még elég szaros meló.
– A legszarosabb mind közül – értett egyet Hansen.
– Legalább nem lesznek tankjaik – próbáltam vigasztalni őket.
– Viszont kurva sokan lesznek, és kurva dühösek. Ha kitör a lövöldözés,
imádkozz, hogy hamarabb fogyjon ki belőlük a bátorság, mint a
puskáinkból a lőszer.

A deszantgépek már melegítették a hajtóműveiket, amikor leszálltunk a

buszról.
– Készítsék elő a beszállókártyáikat! – mondta a deszantgép
ugratóparancsnoka, miközben feltrappoltunk a rakodórámpán.
 – Vicces vagy ám, mint a seggem, Atkins – szólt előre Fallon őrmester a
mi kis oszlopunk végéről. – Csak ne felejtsd el, hogy két cukorral és sok
tejjel kérem.
Bekötöttük magunkat, rögzítettük a fegyvereinket, és figyeltük, ahogy a
szakasz többi tagja követi a példánkat. A nyári éjszaka forró volt és párás, a
levegőt megülte az üzemanyag szaga.
– Első szakasz, figyelem! – hallottuk a szakaszcsatornán. – Csak harminc
percig leszünk a levegőben, úgyhogy most kihagyjuk szokásos köröket és a
rajonkénti eligazítást. A célpontunk egy kormányzati adminisztrációs épület
a Detroit-7-es lakóövezetben.
Az arclemezemen életre kelt a taktikai kijelző, Weavig hadnagy pedig
végigmutogatta a bevetésünk részleteit. A célépület ugyanúgy nézett ki,
mint bármelyik kormányhivatal, ötemeletes épület, apró ablakokkal és
vasbeton falakkal.
– A második szakasz a tetőre érkezik, behatol az épületbe, és felülről
lefelé kitakarítja. A mi feladatunk, hogy szálljunk le az épület mellett, és
létesítsünk egy védvonalat körülötte. Minden sarkára jut egy-egy raj. A
többi szakasz más helyeket biztosít a környéken, úgyhogy ez a buli csak a
miénk. Biztosítjuk az épületet és a benne lévő kormányzati tulajdont. Ha
bárki be akarna jönni, azt határozottan lebeszéljük.
– Akkor mi lesz, hadnagy, ha esetleg lerohan bennünket a csőcselék? –
kérdezte az egyik rajparancsnok.
– Tegyenek meg minden védelmi intézkedést, amelyet szükségesnek
látnak. A deszantgépek ott lesznek felettünk, és a rajparancsnokok
kérhetnek légi támogatást. Csak nehogy véletlenül legéppuskázzanak egy
csomó kölyköt meg kiskutyát, mert az piszok rosszul mutatna az esti
hírekben.
– Nem lesznek kölykök vagy kiskutyák a zavargó zónában – mondta
Jackson tizedes, és megveregette a harci kése markolatát. A bal
combunkon, merev tokban mindannyian viseltük a késeinket, de Jackson a
sajátját nyéllel lefelé felapplikálta a mellényére. Jó párszor láttam, ahogy
borotvaélesre fente, és biztos voltam benne, tudja, hogyan kell használni.
 Elkapta a pillantásom, ahogy a raktér túloldaláról néztem, és teljes
döbbenetemre rám kacsintott.

A deszantgép a hagyományos módon ereszkedett le Detroitba, nem a

majrévasat szorongató taktikai landolással, hanem olyan simán, mintha csak
otthon szállnánk le, a bázison. A leszállótalpak földet értek, a raktérajtó
pedig magától lenyílt, ahogy felálltunk és összeszedtük a fegyvereinket.
A látvány, amely odakint fogadott bennünket olyan volt, mintha egy
katasztrófafilmbe csöppentünk volna. Egy nagy téren szálltunk le, a
hivatalépület előtt, és azonnal lezártuk sisakjaink arclemezét, hogy
megvédjük magunkat a sok tucat tűz fanyar füstjétől. A zavargás teljes
erővel tombolhatott, amikor megérkeztünk a tér fölé. A távolban fedezékbe
rohanó embereket láttunk, akik igen bölcsen átengedték a teret a teljesen
felfegyverzett deszantgépeknek. Nem maradt mögöttük más, csak pusztulat,
égő szemét és felgyújtott hidrokocsik. A hivatalépület utcafrontján
égésnyomok voltak, az alsó emeletek ablakai betörve. Mindenütt
hagyományos lőszerek rézhüvelyei hevertek szétszórva.
– Gyerünk, emberek – vezényelt Fallon őrmester a rajcsatornán. – Az
északnyugati sarok a miénk. Keressenek fedezéket, és figyeljenek a
tűzkörletekre.
A szakasz a parancsnak megfelelően szóródott szét. Az első raj futva
indult az épület bal első sarka felé. Közben hallottuk, ahogy a második
szakasz deszantgépe nagy zajjal leszállt az épület tetejére, sőt a sisak
felerősített audioáramkörei még a rakodórámpa nyitásának hidraulikus
sivítását is lehozták az utcaszintre. Mögöttünk elhagyták a gépet a harmadik
és negyedik raj utolsó katonái is. Amikor hátrapillantottam a vállam felett,
láttam, ahogy a gép lezárja a rakterét, és a pilóta már emelte is felfelé. A
deszantgépek a földön állva a legsebezhetőbbek, ilyenkor a legkönnyebb
eltalálni őket, ezért aztán a pilóták egy másodperccel sem maradnak tovább
a földön, mint az szükséges.
– Lófasz van itt, nem fedezék, főtörzs – hallottuk Bakert a raj csatornán.
– Használják azokat az oszlopokat – adta ki a parancsot Fallon őrmester,
és a sisakkijelzőinken egy pillanatra célpontok jelei villantak fel. A
hivatalépület második emelete némileg túlnyúlt az elsőn. Ezt a párkányt
egymástól szabályos távolságban álló betonoszlopok tartották. Behúzódtunk
az oszlopsor mögé a számunkra kijelölt saroknál, és veszélyeket keresve
szemrevételeztük a területünket.
A szociális lakóövezetekben általában a kormányzati épületek környéke
számít a legértékesebbnek az ingatlanárak szempontjából. Ha ez igaz itt is,
a Detroit-7 zónában, akkor a zóna többi része bizonyára egy szeméttelep,
mert az előttünk elnyúló utca rosszabbul nézett ki, mint a hajdani
lakóövezetem legrázósabb részei. Az épületek düledeztek, a legtöbb ablakot
bedeszkázták, a házak között foghíjak tátongtak, a régebbi épületeket
elbontották, hogy széthordják belőlük az építőanyagot. A legtöbb utcalámpa
nem működött, és ha a sisakomra szerelt infravörös érzékelők nem
segítenek, hát nem sokat láttam volna a késő esti sötétségben.
– Hova a faszba tűnt mindenki? – kérdeztem.
– Arra várnak, hogy a deszantgépek elhúzzanak a képből – vágta rá
Hansen.
Odafönt felszállt a második szakasz deszantgépe, és eldübörgött az
éjszakába. Aztán jött az ajtórobbantó töltet hangja: a második szakasz
bejáratot nyitott magának a tetőn. Minden úgy ment, mint a karikacsapás.
– Hoppá! – szólalt meg valaki a rajcsatornán.
A taktikai kijelzőmön piros rombuszok százai bukkantak föl, ahogy a
tüntetők elhagyták fedezékeiket, és elkezdtek visszaözönleni a kormányzati
épülethez. Elképzelni sem tudtam, hogyan volt képes ennyi ember eltűnni a
szem elől a mellékutcákban és a sötét foghíjtelkeken, de most előjöttek,
előbb párosával, aztán tucatjával, végül százával. Ránéztem a taktikai
térképemre, és láttam, hogy az épület másik sarkánál, amelyet a negyedik
raj biztosított, ugyanez történik.
– Figyelem emberek, társaságot kapunk! – hallottuk Weawing hadnagyot
a szakaszcsatornán. Olyan nyugodt volt a hangja, mintha csak azt jelentette
volna be, hogy az étkezdében ma fasírt lesz a vacsora krumplipürével.
– Valóban? – kérdezett vissza Fallon őrmester, a hangjából csöpögött a
szarkazmus. – Gázgránátokkal tüzelésre felkészülni! – vezényelte a
rajcsatornán.
 A mellvértemen egy tucat gránát lógott a puskagránátvetömhöz. Négy
gumilövedék, két sörétes, a maradék hat tömegoszlató gázgránát volt, az a
fajta, amelyet a seregben „nem halálos”-nak neveznek, ami a szó szigorúan
technikai értelmében igaz is. Azért a becsületesebb megfogalmazás az
„épphogy nem halálos” lenne. Egy szerfelett kellemetlen kémiai anyaggal
vannak töltve, ez átmegy bármilyen gázmaszkon vagy szűrőn, amely
minőségben elmarad a teljes csatapáncéltól. Az alapkiképzésen, amikor a
vegyvédelemről tanultunk, mindenkinek ki kellett bírnia tíz másodpercet
egy oszlató gázzal töltött térben. És tapasztaltuk, hogy ez olyan élmény,
melynek során az ember azt kívánja, bárcsak inkább éles lőszerrel lőtték
volna meg.
Kihúztam egy gázgránátot a hevederemből, és betöltöttem a puskám
vetőcsövébe. Tőlem jobbra a rajtársaim ugyanezt tették. Szemügyre vettem
a közeledő tömeget, és fegyvereket kerestem. Nem volt túl megnyugtató azt
látni, hogy mindenkinél van valami, amivel ütni, szúrni vagy éppen lőni
lehet. Egy évvel ezelőtt még én is a tömegben lettem volna, boldogan, hogy
a káoszban gond nélkül lehet a dolgokat tönkretenni vagy ellopni. De most
már a másik oldalon álltam, és nem okozott lelki törést, hogy célba vegyem
a felém hömpölygő tömeget.
– NE KÖZELÍTSENEK! – mennydörögte Fallon őrmester a tüntetők
felé. A páncélunknak volt egy hangosbeszélő funkciója, amelyet nagyon
ritkán használtunk azon kívül, hogy ostoba ugratásokat sütöttünk el vele
egymás rovására.
– OSZOLJANAK, KÜLÖNBEN TÜZET NYITUNK!
A tömeg dühös kiáltásokkal válaszolt, és mostanra az első soruk már
olyan közel ért, hogy képesek voltak mindenfélét hozzánk vágni, amit nagy
lelkesedéssel meg is tettek.
– Adjatok nekik! – mondta a rajparancsnokunk. – Gránátvetők, tűz, csak
oszlató töltetekkel! Éles lőszert csak önvédelemre!
Kilencen voltunk HH-katonák, velünk szemben sok százan. Legalább
ötvenszeres túlerő, és ha elérik az állásainkat, agyonvernek vagy
agyonszúrnak. Nézetem szerint ez tökéletes definíciója a jogos védelmi
helyzetnek, de engedelmeskedtem a parancsnak, és nem nyúltam a puskám
elsütő billentyűjéhez. Mellettem a rajtársaim a tömeg közepébe céloztak a
gránátvetőikkel, és magam is így tettem.
A puska megugrott a kezemben, ahogy a tüntetők első sorára lőttem. A
gránát egy fojtott csattanással felrobbant, és egy pillanat alatt felcsapott az
oszlató gáz fehér felhője. A raj első kilenc gránátja teljes szélességében
betöltötte az utcát fehér füsttel. A gázbarikád azonnal megtörte az
előrenyomuló tömeg lendületét, és láttam, ahogy sok százan kapkodnak
levegő után, a legtöbben négykézláb.
– Még egy kör, ezúttal messzebbre – vezényelt Baker.
Betöltöttem még egy gránátot, és átküldtem a tüntetők első sorai fölött,
bele a tömegbe, amely már igyekezett kikerülni a tüdőszaggató fehér
gázfelhőket. Tőlünk balra lövések visszhangoztak a téren, arrafelé, amerre a
negyedik raj tartotta a frontot. A lövések hangja nem olyan volt, mint a mi
rendszeresített puskáinké. Pár pillanattal később a negyedik raj viszonozta a
tüzet, először csak egy puska, aztán még egy engedett rövid tűlövedék-
sorozatokat a lövöldözők felé. Úgy festett, a helyzet kezd eldurvulni.
– Figyeljék a tűzkörletüket! – adta ki a figyelmeztetést Fallon őrmester. –
Ha bárki éles lőszerrel lőne, azt lőjék szét a picsába.
– Ezzel zárjuk is a ma esti műsor békésebbik felét – utánozta Stratton egy
kertévés bemondó stílusát. Hansen felnevetett.
A tömeg ziláltnak tűnt, de néhány embernek még mindig a harc járt a
fejében. A tömeg szélén felropogott egy automata fegyver, tőlem jobbra
pedig Baker kiáltott fel, ahogy pár lövedék eltalálta a csatapáncélját.
Megingott egy pillanatra, aztán megvetette a lábát, és gyorsan fedezékbe
húzódott, mint egy hirtelen jött jégeső elől. Az első sorozat éles lövedék a
tömeg irányából azt jelezte, hogy a kesztyűs kezű bánásmódnak annyi, én
pedig kibiztosítottam a puskámat. Amikor a lövész elengedett még egy
sorozatot, a fegyver csövén kitóduló forró gázok olyat villantak a
sisakkijelzőmön, mint egy jelzőfáklya. Célba vettem, és elhúztam a ravaszt.
A lövész a betontörmelék közé zuhant.
Az utcán egyre több lövés dörrent. Néhány tüntető igyekezett eltűnni a
tűzvonalból, mások összeszedték a bátorságukat és újfent megindultak.
Mindenfélét hajigáltak felénk, és hallhatóan ocsmányságokat kiabáltak.
Azok, akiknél a fegyverek voltak, a tömeget használták fedezéknek, ami
okos elgondolás volt, mivel nem lőhettünk le mindenkit az utcán, akkor
sem, ha szeretnénk. Ahogy lövedékek kezdtek becsapódni a mögöttünk lévő
épületbe, behúzódtam egy betonoszlop mögé. Az árkádok jelentették az
egyetlen védelmet az utcafront felől, ugyanakkor gyűjtötték a ránk kilőtt
lövedékeket is. Az árkádok alatti teret három oldalról beton határolta, nem
volt olyan vidám dolog ott táborozni az ellenséges tűzben. Felbátorodva a
ténytől, hogy mindannyian fedezéket keresünk, a tömeg újra megindult az
épület felé. Kipillantottam a fedezékem mögül, és a gyomromba
belemarkolt a félelem, ahogy láttam, a tüntetők első sora már csak néhány
tíz méterre van.
Előszerencsétlenkedtem a mellhevederemből az egyik sörétgránátot, és
ügyetlen ujjaimmal sikerült betöltenem a gránátvetőbe. Még nem kaptunk
engedélyt az éleslőszer-használatra, de ez a helyzetet elnézve már csak
másodpercek kérdése. Tőlem jobbra Hansen és Baker megpróbálta
figyelmeztető lövésekkel megfékezni a tömeget, de a lövéseik hangját
elnyomta a tüntetők bömbölése, és lövéseik dörrenései. Közvetlenül előttem
az egyik tüntető előhúzott egy régimódi sörétes puskát, és felém célzott
vele. Tíz méterről az öreg szórópuska csőtorkolata úgy meredt rám, mint
egy tarack veszélyesebbik vége, és semmi kedvem nem volt próbára tenni a
sisakom arclemezét: vajon kibírja-e a lövedéket, amely azon a csövön kijön.
Felemeltem vízszintesig a gránátvetőm csövét, és csípőből lőttem.
A gránátvető rekedtes dörrenése egy pillanatra lehűtötte a tömeget. A
betonárkádok alatt ez volt olyan hangos, hogy bekapcsolja a sisakom
túlvezérlés-szűrőit, és egy pillanatra süket csönd vett körül, hogy a
maradandó halláskárosodást elkerüljem. Előttem hirtelen rés támadt a
rohamozó tömegben. A gránátvetőm előtti harmincméteres sávban senki
nem maradt állva.
Kinyitottam a gránátvetőm, és újratöltöttem egy második sörétgránáttal;
ujjaim láthatóan maguktól tették a dolgukat. A tömeg szétvált előttem, hogy
kikerüljön a tűzvonalamból, jobbra és balra indultak, helyettem inkább a
rajtársaimat véve célba.
 Hansen és Stratton követték a példámat, sörétgránátokkal lőtték a
tömeget, mire az utcán kitört az őrület. A tömeg már elég közel jutott
hozzánk, hogy az élen nyomulók megpróbálhassák kitépni a kezünkből a
puskáinkat, és páran éltek is a lehetőséggel. Valaki megpróbálta elkapni
Baker M-66-osának a csövét, de csak egy ötös sorozatot kapott a mellébe.
Morbid csodálattal néztem, ahogy a páncéltörő tűlövedékek átütik a
szerencsétlen tüntetőt, és a társát, közvetlenül mögötte. Mindketten a földre
kerültek, de még többen jöttek, és a felénk özönlő tömeg egyszerűen
megsemmisítő volt.
Tőlem balra a tüntetők egy csoportja már megkerülte a betonoszlopot,
amelyet korábban fedezéknek használtam. Az egyikük egy ósdinak látszó
pisztollyal hadonászott. Meglátott, rám emelte a fegyverét, és miközben
megpróbáltam puskámat a vállamhoz emelni, elsütötte. Mintha egy pöröly
talált volna el, és a következő pillanatban már a hátamon csúsztam keresztül
a járdán. Felemeltem a puskám, és igyekeztem a támadóim felé fordulni.
Valaki megragadta a puskám csövét, érezem, hogy kezdi kicsavarni a
kezemből. Elsütöttem a sörétgránáttal töltött vetőcsövet. A támadó rögtön
elengedte a puskámat, ahogy telibe kapta a gránátomat, négyezer apró
fémgolyócskát, amelyek ezen a távolságon még csak férfiököl méretű
felhővé tudtak csak szétnyílni. A támadóm törzséből vér- hús- és
csontcafatok záporoztak, beterítve a páncélomat.
Körülöttem M-66-osok szaggatott sorozatai kerepeltek. Közvetlenül
mellettem három vagy négy ember vitte földre Baker tizedest. Az egyikük
megszerezte a puskáját, és igyekezett megfordítani, hogy célba vehesse a
tőle pár méternyire, a saját tüntetőivel birkózó Strattont. Célba vettem, és
gondolkodás nélkül hátba lőttem a puskást. Baker többi támadóját annyira
elfoglalta az, hogy földhöz szorítva tartsák a tizedest, hogy egyes
lövésekkel le tudtam szedegetni őket. Baker talpra küzdötte magát, és
felkapta a fegyverét.
– Ki használ éles lőszert? Ki használ éles lőszert?
Az üvöltés a szakaszcsatornából jött. Úgy hangzott, mintha a mi
szakaszparancsnokunk kiabált volna, aki az épület egyik kevésbé
frekventált sarkát biztosította a harmadik és a negyedik rajjal.
 – Bravo Egyes, ha megtenné, hogy idejön – felelte Fallon őrmester. –
Épp most rúgják porhanyósra a seggünket, ha még nem vette volna észre.
A taktikai kijelzőnkön hemzsegtek a vörös rombuszok. Pár száz piszok
dühös tüntető vett körül bennünket. A sörétgránátjaim elfogytak, a tár a
puskámban szinte üres volt. Kiejtettem az eldobható tárblokkot, és a suta
ujjaimmal kivettem egy telit a mellvértem tárzsebéből. Beletelt vagy három
próbálkozásba, mire megtaláltam a puskám alján a rést a teli tárnak. A
kiképzésen könnyedén és minden gond nélkül cseréltem a tárakat, de most
olyan érzés volt, mintha síkesztyűben próbálnék egy tűt befűzni. A helyére
csaptam a tárat, és tenyeremmel előrelöktem a závárt. A závár előresiklott,
betolt egy lőszert a töltényűrbe, a taktikai kijelzőm bal alsó sarkában pedig
a számláló 31-ről 249-re ugrott. A számítógépem figyeli a puskám tárját, és
jelzi, ha ideje cserélni, emellett a TacLinken keresztül értesíti a
rajparancsnokomat, ha fogy a lőszerem. Azt viszont nem figyeli a
számítógépem, hogy mennyire vagyok bepánikolva, hány találat érte már a
páncélomat, hányszor hánytam már el majdnem magamat, és hogy
mennyire szeretnék már újra a bázison lenni.
Kiválasztottam egy célpontot, céloztam és lőttem. És újra meg újra.
Célpontokból nem volt hiány. Már nem emberként gondoltam rájuk. Csak
sziluettek az irányzékom előtt, amelyekre csak egyszer lőhetek. A rajunk
összehúzódott egy szoros csoportba, és mindenki az előttünk lévő területet
fedezte, pont mint a kiképzésen. Pár pillanatig nem lehetett hallani mást,
csak a puskáink ropogását, ahogy szórták a halált, pár ezer lövést
percenként. Módszeresen és kitartóan lőttünk, akár az éles lőgyakorlatokon,
a Fort Shugharti lőtéren.
Aztán a helyieknek elegük lett.
A tüntetők újraszámolhatták az esélyeiket, mert a tömeg lendülete
hirtelen megtört, azzal a dühös energiával együtt, amely elég bátorsággal
töltötte el az élen rohamozókat, hogy ósdi kézifegyverekkel és otthon
barkácsolt kézigránátokkal próbáljanak lerohanni teljes csatapáncélos
katonákat. Az addigi formátlan tömeg sok száz emberre esett szét, akik
ezerfelé igyekeztek eltűnni a fegyvereink csöve elől.
 Zihálva kapkodtam levegő után. Úgy éreztem, azóta nem töltöttem meg
rendesen a tüdőmet, amióta kitört a tűzpárbaj. Körülnéztem, és láttam az
összes bajtársamat, álltak, fegyvereik lövésre készen pásztázták a hullákkal
elborított utcát. Az állásunk előtt valami fehér anyag borította a földet,
mintha havazott volna, és eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy azok
csak a tűlövedékeink műanyag burkolata, amely leválik a
wolframnyilacskákról, mihelyt a lövés pillanatában elhagyják a csövet.
Tőlünk tíz méterre balra a harmadik raj bokorugrói fordultak be futva a
sarkon, élükön a szakaszparancsnokkal. Weaving hadnagy csak
körülpillantott és már csapta is föl a sisakja arclemezét.
– Szent szar, emberek. Hát ez nagyon gyatrán fog kinézni a kertévé
híradóiban.
Fallon őrmester már épp válaszolt volna a hadnagynak a rajcsatornán,
amikor észbekapott, és odament a szakaszparancsnokhoz. Amikor odaért
elé, maga is felhajtotta az arcvédőjét.
– Valami gond van a TacLinkjével, hadnagy?
– Nincs azzal semmi.
– Hát, azért talán mégis érdemes lenne ellenőriztetnie majd a bázison,
hogy megtudjuk, miért nem volt képes jelezni magának, hogy nagyjából
ötszáz fegyveres rohant le bennünket.
Weaving hadnagy teste megfeszült, de hirtelen olyan hang hallatszott,
mint amikor egy jégdarab megpattan a bádogtetőn, a hadnagy pedig oldalra
tántorodott és eldőlt. Éles dörrenés rázta meg a levegőt, egy nagy erejű
puskáé.
– ORVLÖVÉSZ! – kiáltottuk hárman vagy négyen is egyszerre a
rajcsatornán, és mindenki fedezéket keresett. Fallon őrmester lehajolt, és
megragadta a hadnagy egyik karját, hogy biztonságos helyre húzza.
– Kéne egy kis segítség! – kiáltotta. Elhagytam a betonpillér
viszonylagos biztonságát, az őrmesterhez futottam, és megragadtam a
hadnagy másik karját. Ketten együtt már be tudtuk vonszolni a
magatehetetlen testet egy pillér mögé.
– A hadnagyot lelőtték – kapcsolt Fallon őrmester a szakaszcsatornára. –
Valkűr Hat Egy, itt Bravo Egy Egy. Hozzák le a gépet az épület elé,
sebesültszállítás, azonnal!
– Itt Valkűr Hat Egy, vettem. Érkezés kettő perc múlva – hallottam a
választ. Valkűr volt a deszantgép-rajunk neve, a Hat Egyes hozta a
szakaszunkat.
– Füstgránátot az utcába, és találják meg azt az orvlövészt – rendelkezett
Fallon őrmester. Priest és Patterson füstgránátokat húztak elő a
mellényükből, és az előttünk lévő utcába hajították őket.
A távoli puska ismét dörrent egyet, felporzott a beton az egyik oszlopon,
ahol a lövedék eltalálta.
– Lőjenek már vissza, a kurva életbe! – vezényelt az őrmester.
A füstgránátok tompa pukkanásokkal robbantak fel, fehér füsttel terítve
be az utcát előttünk. Az orvlövész nem zavartatta magát, újra lőtt,
mögöttünk az egyik ablak csörömpölve betört. Végre valamelyikünk
taktikai számítógépe összehozta a lövedékek legvalószínűbb röppályáját. A
TacLink mindannyiunk kijelzőjére odapöttyintette a lövész vélhető helyét
jelző ikont, pár száz méterre az utcán, és a körülöttem lévő két raj azonnal
tüzet is nyitott.
– Grayson, maga velem jön. Ellis őrmester, magáé a kormány egy időre,
rendben? Graysonnal kivisszük a hadnagyot a térre, és felrakjuk a
deszantgépre. A többiek addig fedezik a seggünket.
– Parancs, értettem! – felelte Ellis őrmester. Ő volt a harmadik raj
parancsnoka, és elvileg ugyanolyan rangidős, mint maga Fallon, de a század
nem hivatalos rangsorában a rajparancsnokunk olyan magasan volt, hogy a
többi tiszthelyettes csak jelenthetett neki.
A hadnagy eszméletlen volt. A lövedék beletépett a félig leeresztett
sisaklemezbe, és ferdén eltalálta a homlokát. Az arca csurom vér volt, a
homloka úgy nézett ki, mintha istenesen fejbe vágták volna egy baltával, de
lélegzett, és úgy látszott, a lövedék nem ütötte át a csontot. Fallon őrmester
levette a hadnagy sisakját, maga mellé ejtette, majd kinyújtotta felém a
kezét.
– Adjon egy traumacsomagot, Grayson.
Benyúltam a gyakorlónadrágom combzsebébe, és kihúztam egy
kötözőcsomagot. Feltéptem róla a fóliaborítást, kirázogattam belőle a
kötszert, és odaadtam az őrmesternek. Ő széthúzta, és a hadnagy homlokára
helyezte. A meleg kötszer azonnal ráforrt a sebre, és elállította a vérzést.
– Túl fogja élni, hogy begyűjthesse a Bíbor Szívet – dünnyögte az
őrmester. – Segítsen a géphez cipelni.
Mindketten megragadtuk a hadnagy egy-egy karját, hogy megemeljük a
testét, ami azért nem volt egyszerű. Magas fickó volt, alulról karcolta a száz
kilót, a csatapáncél dobott még ezen egy húszast.
– Hozza a puskáját is! – Lehajoltam, hogy fölszedjem a hadnagy M-66-
osát. Észrevettem, hogy még négy teli tár van a zsebeiben, a számítógépem
pedig mutatta, hogy még 250 lőszer van a puskában.
– Itt Valkűr Hat Egyes, egy perc múlva ott vagyunk – hallottam a
szakaszcsatornán. – Fejeket behúzni.
Az épület főbejáratához tartottunk, suta, rövid futólépésekkel: Weaving
hadnagy magatehetetlen tömege ott imbolygott közöttünk. Voltak még
tüntetők a téren mindenfelé, nem is kevesen, de kínosan kerülték velünk a
konfliktust, most, hogy így megmutattuk, készek vagyunk éles lőszert
használni.
Meghallottam a magasból érkező deszantgép turbináinak sivítását. Nagy
sebességgel jöttek, taktikai ereszkedéssel, abból is a rázósabb fajtával.
Ahogy befordultunk az épület előtti térre, csak pislogni tudtam, látva,
mennyi test hever a földön. Lehetett akár kétszer annyi, mint amennyit az
első raj állásai előtt hagytunk. A második raj nem fogta vissza magát.
– Bravo Egy Egy, itt Bravo Egy Kettő. Van három sebesültünk, akiket fel
kéne raknunk a gépetekre.
– Vettem, Bravo Egy Kettő. Hozzátok őket, de ne tököljetek.
A deszantgép kifejezetten látványosan érkezett meg. Kitört az alacsony
felhők közül, és csinált egy szoros utolsó fordulót. Egy pillanatra
megsuhintott valami mélyről jövő félelem, ahogy megpillantottam ezt a
hatalmas, halált hozó harci gépezetet. Akárki is tervezte a Hornetet, egy
másodpercet sem vesztegetett az esztétikára. Csupa él és lap, megtűzdelve
forgócsöves gépágyúkkal, és fegyvergondolákkal. Úgy nézett ki, mintha
valaki lázálmában keresztezte volna a lódarazsat a szitakötővel, ezt óriásira
nagyította volna, és leburkolja az egészet rétegelt páncélzattal.
 Ahogy figyeltem, a deszantgép kiengedte a leszállótalpait, és lelassított a
függőleges érkezéshez. Az utolsó pillanatban a pilóta elfordította gépet, így
a fara és a rakodórámpa nézett a hivatalépület felé, a fegyverei pedig a
lehetséges veszély irányába mutattak. Láttam, ahogy az orrgondola
gépágyúja jobbra-balra pásztáz a csövével, ahogy a fegyvervezérlés
önműködően keresi a célpontokat. Aztán leértek a leszállótalpak, és a
Hornet szinte lekuporodott az épület elé. A rakodórámpa a hidraulika
sivításától kísérve lenyílt.
– Megjött a fuvarja – mondta Fallon őrmester az eszméletlen
hadnagynak.
Kivittük a hadnagyot a térre. A deszantgép fara csak negyven-
ötvenméternyire volt az épülettől. A fedélzeti technikus kilépett a
rakodórámpára, és intett, hogy igyekezzünk.
Már tízméternyire sem voltunk rámpától, amikor egy nehézgéppuska
lövéseinek robaja rázta meg a teret. Körülnéztem a veszélyforrás után, arra
gondolva, hogy a deszantgép orrgondolájának gépágyúja talált magának
célpontot, de aztán láttam, hogy a nyomjelzők felénk húznak, nem pedig a
géptől elfelé.
– Harchoz! – kiáltotta az őrmester, és a földre vetettük magunkat,
Weaving hadnaggyal együtt. Előttünk olyan zaj hallatszott, mint amikor a
jégeső veri a bádogtetőt, ahogy az érkező lövedékek eltalálták a
deszantgépet.
– Honnan a faszból lőnek? – kérdezték üvöltve a szakaszcsatornán.
– A tetőkről – válaszolt valaki. – Géppuskák vannak a tetőkön, jobbra és
középen.
Előttünk a pilóta felpörgette a hajtóműveket, és elemelte a gépet a
földről. A fedélzeti technikus egy pillanatra megkapaszkodott, hogy ki ne
zuhanjon, aztán visszavonult a páncélozott gép belsejébe. Azon törtem a
fejem, vajon miért nem lő vissza az orr-gépágyú. A nyomjelző lövedékek
két lakóház tetejéről jöttek, az egyik a tér jobb oldalán állt, a másik a
hivatali épülettel szemben álló végében. Mindkettő szabványos szociális
panelház volt, harminc emelet magasak, én pedig rájöttem hogy a
deszantgép nem képes ilyen magasra célozni a földről a gépágyújával.
 A tetőre telepített géppuskák sorozatokat lőttek, húszasával szórták az
áldást. Fallon őrmesterrel ott maradtunk a nyílt téren, a relatív biztonságot
jelentő épület és a páncélozott deszantgép között. A gép hátsó ajtaja volt
közelebb, de a gép már egyméternyire volt a földtől, és nem úgy nézett ki,
mintha a személyzete szívesen várakozna, miközben ellenséges lövedékek
kopognak a páncélján.
– Honnan a kurva életből szereztek ezek nehézgéppuskákat? – kérdezte
Fallon őrmester. Kihúzott egy füstgránátot a mellényéből, és intett, hogy
kövessem a példáját. Kihajítottuk a térre a gránátjainkat, és pár
másodperccel később sűrű füst takarta el a pozíciónkat.
– Húzzunk a faszba – javasolta a rajparancsnokom. Karjainál fogva újra
megragadtuk az eszméletlen hadnagyot, és sietve megindultunk vissza, az
épület felé. Mögöttünk a géppuska-lövedékek staccatói folyamatosan verték
a deszantgép páncélját.
Hirtelen megváltozott a hajtóművek hangja, és még számomra is
világossá vált, hogy valami alapvető dolog ment tönkre. A turbinák
folyamatos süvöltése a megkínzottak sikolyára váltott. A vállam fölött
hátrapillantottam, és láttam, ahogy a jobb oldali hajtóműből dőlni kezd a
füst. Egy újabb sorozat nyomjelzős lövedék vágott végig a deszantgépen,
amely ekkorra már tizenöt méterrel volt a tér felett. A lövedékek
becsapódása helyén vörös és sárga szikrák pattogtak, egyértelművé téve,
hogy páncéltörő lövedékek csapódtak a kemény burkolatba.
– Ne álljon le most várost nézni, agyaska! – kiáltotta oda az őrmester.
Végre visszaértünk a betonárkádok fedezékébe.
A második raj pár katonája ott volt az árkád pereménél, és egyik
sorozatot a másik után küldték fölfelé, a deszantgépünket tépázó
nyomjelzős sorozatok forrása irányába. Akárki is telepítette oda azokat a
géppuskaállásokat, ismerte a Hornet képességeit. A deszantgép a földön a
legsebezhetőbb, és a géppuskák magasan voltak, a tetőkön, kívül az
orrgondola és a gyorstüzelő gépágyú tűzzónáján. A géppuskaállások helyét
vagy piszok nagy szerencsével, vagy ellenkezőleg, nagyon is gondos
tervezéssel választották ki. Leraktuk a hadnagy testét, a puskáját a
nyakamba akasztottam, keresztben a mellvértemen, és ellenőriztem a saját
puskám tárát. A mellényemben lévő gránátok csupa tömegoszlatásra való
cucc volt, semmi olyan, ami a bosszúságnál nagyobb problémát jelentene a
géppuskák kezelőinek. Különben is, semmim nincs, amit tisztességesen el
tudnék lőni a harmincemeletes épületek tetejéig.
– A faszszopók tudják, mit csinálnak – állapította meg Fallon őrmester, a
hangjában már-már tiszteletet véltem felfedezni. Együtt figyeltük, amint a
deszantgép elfordul, ahogy a pilóta igyekezett a fülkéjét és a megmaradt
hajtóművet távol tartani a lövedékektől, és próbálta kiemelni a gépét ebből
a beton lövedékcsapdából, de egy hajtóművel a Hornet csak lassan tudott
emelkedni. A géppuskák folyamatosan lőtték, a nyomjelzők követték a gép
mozgását. Mindkét géppuska a pilótafülkét próbálta eltalálni.
A deszantgép már vagy harminc méter magasra jutott, amikor ijesztő
hirtelenséggel rándult oldalra. A pilóta megfogta a sodródó gépet,
elfordította és leejtette az orrát, hogy sebességet gyűjtsön. Úgy döntött,
felhagy az emelkedéssel, és szintben repülve próbálja elhagyni a halálzónát.
A menekülési útvonal épp az egyik géppuskaállás mellett vitt el, és az a
géppuska el is hallgatott, amikor a deszantgép eldübörgött mellette, a
mélyen a tetővonal alatt. De a másik még ekkor is folyamatosan tűz alatt
tudta tartani, a nyomjelző lövedékek végig követték a Hornetet, ahogy
elhagyta a teret.
Felettünk magasan a második szakasz egy vagy két raja a hivatalépület
tetején foglalta el az állását. Hallottam puskáik sorozatait, ahogy felvették a
harcot a távoli tetőkre telepített géppuskafészkekkel. Az épület csak öt
emelet magas volt, így a géppuskák még mindig jelentős magassági
fölénnyel rendelkeztek. Miután pár másodpercig puskalövedékek
záporoztak feléjük a fölöttünk lévő rajok irányából, a nehézgéppuskák
kezelői úgy döntöttek, élnek helyzeti előnyükkel, és viszonozzák a
kedvességet. Az egyik géppuska, a tér szemben lévő oldalán, újra tüzet
nyitott, és a nyomjelzők ezúttal a mi épületünk teteje felé mutattak.
– Bravo Egy, itt Valkűr Hat Egy.
A deszantgép-pilótánk hívta a hadnagyot a szakaszcsatornán. Úgy
hangzott, mintha összeszorított fogakkal beszélne.
 – Valkűr Hat Egy, itt Bravo Egy Egy. A hadnagy kész. Mi a helyzet a
fuvarral? – kérdezett vissza Fallon őrmester.
– A gépnek annyi – jött a válasz. – Én a másodpilóta vagyok, a pilóta
halott, és a fedélzeti technikusomat sem érem el az interkomon. A jobb
oldali motor kész, és a pilótafülke felét is szétlőtték. Próbálok... várjatok
csak...
Hallottuk, ahogy a távolban a Hornet megmaradt hajtóműve még felvisít,
azután émelyítő véglegességgel elhallgat.
– Itt Valkűr Hat Egy, zuhanunk – jelentette be a pilóta tárgyilagosan a
szakaszcsatornán. Olyan nyugodtnak és összeszedettnek hangzott, mintha
csak a jövő heti időjárásról nyilatkozott volna.
Egy szűk kilométerről is hallottuk a zuhanás zaját. Robbanás nem volt,
csak a recsegés-ropogás, mintha egy óriás egy hatalmas, csavarokkal teli
zsákot borított volna ki egy fémasztalra. Pár pillanattal később a zajok
elhaltak.
– Ó, a kurva életbe! – nyögött fel Fallon őrmester. Aztán a
szakaszcsatornára kapcsolt. – Van egy lezuhant deszantgépünk, emberek. A
Valkűr Hat Egyes lezuhant a lakóövezetbe.
 11.
DESZANTGÉP VÉGVESZÉLYBEN

Odafönt nehézgéppuskák lövedékei aprították a tetőt, pont ott, ahol a

második szakasz talpasai bevették magukat. Nem voltunk egy csatornán
velük, de a kiabálásból sejtettük, hogy nem állnak túl fényesen a dolgaik.
Fallon őrmester kilesett az árkádok alól, és felnézett az éjszakai égboltra,
ahol a géppuskák nyomjelzős lövedékei úgy ostromolták az épület tetejét,
mint egy óriási raj rettenetesen dühös szentjánosbogár.
– Kirugdossa a szart belőlünk egy marék segélyen élő patkány –
dünnyögte maga elé. Aztán állított egyet a csatornaválasztóján, és beleszólt
a sisakmikrofonjába. Nem hallottam semmit a raj- vagy a szakaszcsatornán,
ami azt jelentette, hogy a századparancsnoksággal beszélhetett.
– Valkűr Hat Négy, itt Bravo Egy Egy. Valkűr Hat Egyet lelőtték,
hétszázötven méterre keletre ért földet. Nehézgéppuskák vannak a tetőkön,
és épp most rúgják porhanyósra a második szakasz seggét. Azt javaslom,
először rendezzétek le azokat a géppuskafészkeket, utána nézzétek meg, mi
maradt a lezuhant deszantgépből, vége.
Végighallgatta Valkűr Hat Négyes válaszát, aztán visszakapcsolt a
szakaszcsatornánkra.
– A második szakasz gépe rácsapást csinál. Mindenki húzza be a fejét.
Valkűr Hat Négy nem vesztegette az idejét. A rohamának első jeleként
gépágyúlövedékek csíkjai húztak át az égen, és a távolból meghallottuk a
Hornet oldalgondolákba szerelt forgócsöves gépágyúinak dübörgését.
A szemközti épület tetőszerkezete szikraesőben tört ki, ahogy a
gépágyúlövedékek becsapódtak a géppuskafészekbe. A géppuska
elhallgatott, és pár pillanattal később odafönt felbukkant maga a
deszantgép, ahogy mennydörögve befejezte rohamát a tér felett.
Észrevettem, hogy néhány gépágyúlövedék elvétette a tetőt, és lejjebb
csapódott be az épületbe, telibe találva a tető alatti lakásokat. A
harmincadikon számos ablak tört ki, és néhány lövedék hatalmas lyukakat
vágott a magasház utcafrontjaként szolgáló betonpanelekbe.
Ablakszilánkok és betontörmelék záporozott a térre.
– Bravo Egy Egyes, itt Valkűr Hat Egy – hallottuk a pilóta hangját a
szakaszcsatornán. A háttérben a műszerek elektronikus riasztásai csipogtak
és visítottak.
– Hallak, Hat Egyes. Mi a helyzeted? – jelentkezett vissza Fallon
őrmester.
– A gépnek befellegzett, bár a talpán áll egy kurva utca kellős közepén. A
műszerek meg a kommunikáció még működik, de az orrgondolámnak vége.
A pilótám és a fedélzeti technikusom halott, azt hiszem. Kurvára elkelne itt
egy kis segítség.
– Hat Egyes, maradj a seggeden. Jövünk és összeszedünk. Addig tartsd
zárva az ajtókat, elég szar környékre keveredtél.
– Vettem. Nem megyek sehova.
– Látunk a TacLinken. Nemsokára ott vagyunk.
Döbbenten néztem a rajparancsnokra, ahogy megszakította az
összeköttetést. Tényleg azt akarja, hogy kimenjünk oda, gyalog?
– Itt hagyjuk a hadnagyot a harmadik rajjal – mondta nekem. – Fogja a
lőszerét. Sétálni megyünk.
– Első raj, mögöttem sorakozó! – vezényelt utána a rajcsatornán. Én
kivettem Weaving hadnagy teli tárjait a tárzsebeiből, és átraktam őket a
sajátjaimba. Ami nem fért, azt a páncélom combzsebeibe.
– Egyetlen, tűzharcot átélt ember sem panaszkodott még soha azért, mert
túl sok lőszer lett volna nála – mondta magyarázatképpen az őrmester.
 – Gondolom – feleltem, és kissé remegő kézzel zártam le az utolsó
tárzsebet. Semmit sem szerettem volna most kevésbé, mint kimenni a
lakóövezet utcáiba, és eltávolodni a szakasztól.
Az első raj többi katonája futva érkezett. Elöl Stratton és Hansen,
mögöttük Jackson, Priest és Baker, végül pedig Paterson és Philips.
– Mi a terv, főtörzs? – kérdezte Baker, ahogy a raj összegyűlt
körülöttünk.
– A járgányunk nem egészen egy kilométernyire van abban az irányban –
magyarázta Fallon őrmester, és bejelölt egy útvonalat a TacLink
kijelzőinken, miközben beszélt. – Legalább egy pilóta még életben van,
úgyhogy odamegyünk, összeszedjük őket, és felrobbantjuk a roncsot. Nem
hagyhatjuk ott a sok finom hadianyagot, hogy a helyiek vegyék birtokba.
– Egy éjszaka a városban? – kérdezte évődve Stratton. – Látod, Grayson?
És még te panaszkodtál, hogy sohasem kapunk kimenőt a bázisról.
– Tudod mit? Felejtsd el, hogy valaha is mondtam ilyet – szóltam vissza
vigyorogva. Stratton jó hangulatát szemmel láthatólag semmi sem kezdte
ki, és a könnyedsége rám is megnyugtatóan hatott.
– Gyerünk, csináljuk! – vezényelt Fallon őrmester. Ellenőrizte a puskáját,
és kilépett a térre. – Laza ékalakzat emberek, mindenki figyelje a
tűzkörletét. Ha valamit meglátnak, előbb lövünk, utána kérünk bocsánatot.
És a gumilövedékeket el lehet felejteni. Bárki, aki ez után a tűzijáték után
kint van még az utcán, az ránk vadászik.

Megindultunk a szociális lakóövezet utcáin. A városvezetés végre eljutott

odáig, hogy lekapcsolja az energiát a lázadó blokkokban, ezért aztán nem
működött az utcai világítás. Cserébe volt egy csomó lángoló jármű és
szeméttároló mindenfelé. A sisakjaink képalkotó érzékelői elláttak
bennünket a megfelelő vizuális információval: alacsony fokozatú
fényerősítés, hőkép, meg még nagyjából három tucat optikai filter
dolgozott. A népeknek, akik velünk szemben álltak, nem voltak katonai
minőségű szenzoraik, de valahogy egész jól megtippelték, hogy nagyjából
merre járunk. Tüntetők kis csoportjai futottak át az utcán, és tűntek el a
mellékutcákban, jóval előttünk. Jókora távolságot tartottak tőlünk, senki
sem célzott ránk semmilyen fegyverrel, mégis úgy éreztem magam, mint a
városiharc-gyakorlatokon az alapkiképzésen, amikor egy megrendezett
rajtaütésbe gyalogoltunk bele.
A detroiti lakóövezet egy komplett pöcegödör. A hivatali épület környéke
villanegyed volt a távolabbi utcák düledező épületeihez képest. Otthon,
Bostonban a házak rém rondák, de nagyjából épek voltak. Itt Detroitban, a
szociális tömbök kétszer olyan ocsmányak voltak, és minden második a
pusztulás különféle stációiban járt. Két utcasarok között pár épület az
alapjáig le volt rombolva, másokból még maradt egy-két emelet, meg a
düledező váz. Mint egy-egy kirohadt fog egy amúgy is gyalázatos
fogsorban. Senki nem volt a romok között, amikor lövésre kész
fegyvereinkkel eltrappoltunk mellettük, de a lángoló kukák és szétszórt
ételesdobozok tanúskodtak róla, hogy a romok lakói nem lehetnek messze.
– Bravo Egy Egyes, itt Valkűr Hat Négy. Fölöttetek körözünk, és
követünk benneteket a taktikain. Figyeljetek, egy csoport követ benneteket
a párhuzamos utcán, nektek négy óránál.
A TacLink kijelzőinken megjelent pár tucat ellenséges mozgást jelző
vörös rombusz, a szomszédos, tőlünk jobbra lévő utcán tömörültek, és
tartották a tempót a rajjal.
– Vettem – nyugtázta Fallon őrmester. – Hogy néz ki a lezuhant gép
környéke, Hat Négyes?
– Ebben a pillanatban még tiszta, de ahogy nézem, a helyi csőcselék már
gyülekezik. Azt ajánlom, ne sokat szuttyogjatok odalenn.
– Erre mérget vehetsz, Hat Négy.
– Mi a faszt csinálnak ezek? – kérdezte Paterson. – Először belerohannak
a puskatűzbe, hogy elkapjanak bennünket, most meg visszahúzódnak?
– Dehogy húzódnak vissza, agyas – válaszolt Jackson tizedes. – Csak
arra várnak, hogy besétáljunk az egérfogóba. Pontosan tudják, hova
megyünk.
– Locsogást befejezni, alakzatot tartani! – szólt közbe az őrmester. – Még
van egy fél kilométer. Futólépés, emberek. Érjünk oda, mielőtt a
segélypatkányok ráteszik a kezüket a gép hadianyag-készletére.
 A deszantgép pont egy nagyobb útkereszteződés közepén állt, ami elég
nagy baj, mert nyílt téren volt, és minden irányból támadhatták. A jobb
oldali hajtómű még mindig füstölt, a páncélozott pilótafülkén több lyukat is
ütöttek a páncéltörő lövedékek. A bal oldali hajtómű mély, zümmögő
hangot hallatva alapjáraton pörgött. Egy fél tucat helybéli már megelőzött
bennünket, az oldalajtót csapkodták és fel-le ugráltak a pilótafülke tetején.
Fogalmuk sem volt arról, hogy közeledünk a sötétben.
Fallon őrmester egy jól irányzott lövéssel jelezte az érkezésünket, s
közben egy pillanatra sem esett ki a ritmusból. A deszantgép tetején ugráló
zavargó lezuhant a pilótafülkéről a betonra, meg sem próbálta lassítani a
zuhanását. A többiek, ahogy meghallották a puska dörrenését,
szétszaladtak, akár a csótányok a villanykapcsoló kattanására. Hagytuk,
hadd fussanak, mi pedig odarohantunk a megtépázott deszantgéphez.
– Hat Egyes, itt vagyunk kint. Nyisd ki az oldalajtót, ha tudod.
– Várjatok egy kicsit – felelte a másodpilóta. – Pár csontom eltört.
Odamentem a pilótafülke jobb oldalához, és benéztem. A pilóta a
műszerfalra volt dőlve, a sisakja oldalán tátongó ronda lyuk nem hagyott
kétséget az állapota felől. A pilótafülke jobb oldalát egy csomó
nehézgéppuska-lövedék találta el, és eléggé meggyengítették a
polikarbonátot ahhoz, hogy a végén egy-két lövedék bejusson a gépbe. A
Valkűr Hat Egyes pilótája sajnálatos módon pont a röppályájukban ült.
Figyeltem, ahogy a másodpilóta kikapcsolja biztonsági öve hevedereit, és
megpróbál kikecmeregni az ülésből. Az ezt követő sikoly elég hangos volt
ahhoz, hogy kihallatsszon a páncélozott pilótafülkéből.
– Főtörzs, az emberünknek el vannak törve a lábai. Várjon. –
Kopogtattam a pilótafülke oldalán. – Hat Egyes, le tudnád robbantani a
kabintetőt? Mint katapultálás előtt?
A másodpilóta elgyengülve biccentett, erőtlenül felemelte a hüvelykujját,
és megragadta a piros-sárga csíkos kart a pilótafülke oldalán.
– Srácok, hátrább kéne húzódnotok. Úgy értem, piszokul hátra.
Visszavonultunk az utca szélére, jó messzire a kabintető paneljeitől.
– Hajrá, Hat Egyes! Felőlünk mehet.
 A deszantgép pilótafülkéjének paneljei tompa reccsenéssel szálltak
szanaszét. Odarohantunk, és Jackson átadta Patersonnak a puskáját, mielőtt
felmászott volna az immár nyitott pilótaüléshez.
– Valaki jöjjön még ide segíteni – mondta Jackson. Én is hátraadtam a
puskámat, és felmásztam.
A másodpilóta is elég rossz bőrben volt. Mindkét lába eltörött, a jobb
karja véres, repülős kezeslábasának ujja cafatokban. A pilótafülkében vér,
elfüstölt elektronika és az iménti robbanás szaga keveredett. Felnézett ránk
sisakjának átlátszó arclemeze mögül. Rámosolyogtam, ahogy próbáltam
olyan pózba mozgatni, hogy Jacksonnal ki tudjuk emelni.
– Tartson ki! Semmi perc alatt kiszedjük innen.
– Vigyázat! – kiáltott valaki odakint, és a kereszteződés túloldaláról
hirtelen fegyverropogás hallatszott.
– Első raj, ellenség közeledik a pozíciótokhoz! – jelentette be Valkűr Hat
Négy meglepő hirtelenséggel.
– Nebassz, tényleg? – felelte valaki.
– Jackson, Grayson, vigyék hátra a pilótát, és nyissák ki nekünk azt a
kurva oldalajtót! – adta ki a parancsot Fallon őrmester. A raj viszonozta a
tüzet, a tüntetők fegyvereinek hangos dörrenései elkeveredtek a HH-puskák
sorozatainak kerepelésével.
Jacksonnal nagy hirtelen kiemeltük a másodpilótát az üléséből. Sikított,
ahogy hátravonszoltuk a pilótafülkét és a rakodóteret összekötő kisméretű,
de páncélozott ajtóhoz. A pilótafülke túl kicsi volt három élőnek és egy
hullának; ha valakinek sikerül belőnie az immár védtelen fülkébe, az jó
eséllyel eltalálja valamelyikünket. Jacksonon és rajtam teljes csatapáncél
volt, de a sebesült pilótanőn csak golyóálló mellény a kezeslábasa fölött.
Próbáltuk a testünkkel fedezni, amennyire csak tudtuk, miközben Jackson
megtekerte a pilótafülke ajtajának nyitókarját. Az ajtó félrecsúszott az
útból, mi pedig átpréseltük magunkat rajta, közöttünk a sebesült pilótanő.
Odakint egyre hangosabb lett a fegyverropogás. Hallottam, ahogy
lövedékek csapódnak be mellettem a deszantgép belső kabinfalába,
miközben igyekeztem bejutni az ajtó mögötti rakodótérbe. Az ösztöneim
azt tanácsolták, hogy húzzam le a fejem, és söpörjek a raktér biztonságába,
de inkább megálltam, és meghúztam a kart az ajtó belső oldalán. A
páncélozott ajtó a helyére siklott, és a majd négy centiméter vastag, réteges
kompozitpáncéllal lezárta a nyílást.
Átvergődtünk a szűk folyosón, amely összekötötte a pilótafülkét a
raktérrel. A pilótát félig Jackson húzta, félig én toltam. Végre beértünk a
raktérbe, és lefektettük a sebesültet a gumírozott padlóra, megfelelő
távolságban az oldalajtótól. A fedélzeti technikus a rakodórámpánál hevert,
kitekeredett tagokkal, arccal lefelé, mozdulatlanul.
Jackson odafutott az oldalajtóhoz és elfordította a vészhelyzeti nyitókart.
A pilótafülke ajtajával ellentétben ez egy zsanéron fordult, és befelé nyílt.
Ahogy az ajtó nyílt, az első raj katonái kezdtek beszállingózni a nyíláson.
Odakint folyamatos volt a puskatűz kakofóniája. A deszantgép törzsén
pattogtak a kézifegyver-lövedékek. Olyan volt, mintha kövekkel
dobálnának egy polikarbonát ablakot.
A raj bebotladozott a gépbe. Az utolsó Fallon őrtmester volt. Egy kézzel
lőtt kifelé az ajtón, és csak akkor engedte el az elsütő billentyűt, amikor az
ajtó rácsukódott a csőtorkolatra. Ahogy az ajtó bezáródott, az őrmester
hátralépett, és a századcsatornára váltott.
– Valkűr Hat Négyes, itt Bravo Egy Egy. A pozíciónkat elözönlötte az
ellenség. Bezárkóztunk a deszantgépbe. Nem tudnál egy kis anyagot dobni
a környékünkre?
– Bravo Egy Egyes, itt Valkűr Hat Négy. Nem bombázhatunk civil
területet, viszont nyomhatunk egy kört az ágyúinkkal.
– Próbáljátok nem eltalálni a deszantgépet, Hat Négyes. Itt dekkolunk a
raktérben.
– Vettem Egy Egyes. Maradjatok vételen.
A TacLink kijelzőm szerint a gépet ellepte a vörös rombuszok tengere.
Ablak ugyan nincs a raktéren, de a dörömbölés a gépfalon egyértelművé
tette, hogy be voltunk szorítva. A deszantgép páncélja elég vastag ahhoz,
hogy a kiabálás zöme ne hallatsszon be, de a lövedékek kopogása a
többrétegű páncélon nagyon is hallható volt.
– Hol a puskám? – kérdeztem, mire Stratton megvonta a vállát.
– Üresre lőttem, és még kint eldobtam. Bocs.
 – Hát, bazmeg. Most akkor mi a fasszal lőjek?
– Vételezzen egy másikat a gép fegyvertárolójából – szólt közbe Fallon
őrmester – És ha már ott jár, hozzon magának lőszert is. Baker, Jackson,
menjenek Graysonnal, és hozzanak lőszert a többieknek. Hozzanak el
mindent, amit el tudunk vinni. Azt hiszem, hosszú éjszakánk lesz.

A deszantgép fegyvertárolója a pilótafülke mögött volt, közvetlenül a

vécéfülke és az ételtároló mellett. Olyan volt, mint egy kis gardrób, amelyet
padlótól plafonig megtöltöttek a tartalék fegyverek és a hozzájuk tartozó
lőszerek. A kézifegyverek a belső falra szerelt polcon sorakoztak, alattuk
lezárt dobozokban a lőszer. Felkaptam két „TÁR, PUSKA, M-66, 45EA”
feliratú dobozt, és odaadtam Bakernek és Jacksonnak, akik mögöttem álltak
a szűk közlekedőfolyosón.
– Adj egy adag puskagránátot is – mondta Baker. Benyúltam a polcokra,
és kihúztam több, különféle műanyagdobozt negyven milliméteres
puskagránátokkal. A két rangidős átvette, és hátraadta a dobozokat a
raktérbe a többieknek, akik buzgón tárazták újra a fegyvereiket, és pakolták
tele a tárzsebeiket.
A tárolókban a fegyverek zöme a szabványos M-66-os volt, a
legtöbbünknek ez a rendszeresített fegyvere. Volt még pár Sarissa
páncéltörő rakéta a puskák mellett, ezeknek most nem sok hasznát láttuk, és
volt egy fél tucat TTR, amelyek viszont nagyon is hasznosak lehettek. A
Többcélú Taktikai Rakétavető rendszer alapja egy tömzsi kis cső, amely
tömzsi kis rakétákat tud kilőni a legkülönfélébb robbanófejekkel.
Alapvetően ugyanarra használható, mint a puskáinkba integrált gránátvető,
csak a TTR csőátmérője kétszer akkora, a rakéták hatótávolsága kétszer
akkora, a bumm meg legalább négyszer akkora, mint a puskagránátoké.
Kivettem egy M-66-ost a tárolóból, megtöltöttem egy friss tárral, és a
vállamra vettem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve fogtam egy pisztolyt is, és
begyűrtem a mellvértemen található egyik üres gránáttartó hurokba. Végül
pedig kivettem egy TTR csövet a rögzítő bilincséből. A hozzá való muníció
az alatta lévő polcon volt, színkódolt biztosítósapkák mutatták, hogy milyen
halálnemet szállítanak. A színkódok fele semmit nem mondott, pedig az
alapkiképzésen odafigyeltem, amikor a TTR-t tanították. Ismertem a nagy
robbanóerejű változat színkódját (vörös) és a termobárikusét (sárga és
fekete). Ezekből levettem egyet-egyet a polcról, az egyiket betöltöttem a
vetőcsőbe, a másikat a vállamra vettem, ahol összekoccant a puskámmal.
– Valami nagy dolgot tervez ma éjszakára, Grayson? – érdeklődött Fallon
őrmester, amikor visszaértem a raktérbe.
– Csak biztos akarok lenni abban, hogy elég nagyot fog szólni, főtörzs.
Odakint megszűnt a dörömbölés. Aztán egy sorozat gyorstüzelő-
robbanást hallottunk, mintha odakint valaki begyújtotta volna a világ
legnagyobb petárdasorát. Egy másodperccel később Valkűr Hat Négy
átdübörgött a fejünk felett.
– Bravo Egy Egyes, fedezékbe futottak. Csinálunk még egy fordulót.
– Vettem Hat Négyes, és nagyon köszönjük – nyugtázta a bejelentkezést
Fallon őrmester. – Szerelvényt igazíts, és felkészülni az indulásra! –
vezényelt utána a raj csatornán. – Bemegyünk ebbe a mellékutcába. – A
TacLink kijelzőn mutatta az útvonalat. – Mindenki kerüljön kurva messzire
ettől a géptől kurva gyorsan, mert amikor beindul az önmegsemmisítő, ez
lesz itt a világ legnagyobb repeszgránátja.
– Valaki nézze már meg a fedélzeti technikusomat – kérte a sebesült
másodpilóta. Elég vontatottan beszélt, mert Paterson, a raj szanitéce
benyomott neki egy szabványos fájdalomcsillapító keveréket a
traumacsomagból, és az van olyan jó anyag, hogy még a törött csontokról is
megfeledkezel tőle egy időre. A nő egy pár óráig nem fog érezni semmit
deréktól lefelé, de a törött lábain amúgy sem tudott volna futkosni.
– Eszméletlen, de él – felelte Paterson. – Rendesen kiütötte magát.
– Paterson, Baker, hozzák a technikust – vezényelt Fallon őrmester. –
Phillips, Priest, maguké a pilótanő. Robbantsuk fel ezt a gépet, mielőtt a
tömeg összeszedi a bátorságát és visszajön.
– Bravo Egy Egyes, itt Valkűr Hat Négy. Elvezényeltek bennünket, hogy
kiemeljük a második szakasz sebesültjeit. Egy darabig magatokra lesztek
utalva. Hat Kettő és Hat Öt már úton van Shughartból, becsült érkezés
tizenkilenc perc múlva.
 – Csodálatos – nyugtázta a rajparancsnokunk. – Ez az időzítés
egyszerűen maga a tökély.
– A századparancsnoksággal beszéld meg – mentegetőzött a Hat Négyes
pilótája. – Mi csak azt tesszük, amit mondanak.
– Ne vedd magadra, Hat Négyes. Végül is ti vagytok a második szakasz
szállítói.
– És most mi a terv, főtörzs? – kérdezte Jackson.
– Egyeztetek a századparancsnoksággal – felelte az őrmester és a
századcsatornára kapcsolt. Pár másodpercig tárgyalt velük, majd megrázta a
fejét, és visszakapcsolt a raj csatornára. – A zászlóalj beküldi az Alfa
századot és egy páncélos szakaszt. A második szakasznak sok a sebesültje.
Mi visszatrappolunk a hivatalépülethez, és beássuk magunkat az első és a
második szakasszal, amíg meg nem érkezik a lovasság.
– Ez egy egész értelmes tervnek tűnik – bólintott Baker. – Nagy kár, hogy
nem küldték velünk a tankokat már az elején.
– Szinte soha nem vetnek be tankokat belföldi balhéknál, Baker. Attól
olyan háborúsnak nézne ki a téma.
Nekem pedig piszokul háborúsnak tűnik ez az egész, gondoltam. Emberek
lőnek ránk, mi visszalövünk, és akit eltalálnak, az nem kel föl. Az Észak-
Amerikai Nemzetközösség állampolgárai vannak odakint, az a nép,
amelynek a védelmére felesküdtünk, de nem a polgári jogok jutnak először
eszedbe, amikor valaki elsüt egy fegyvert feléd. Akkor és ott nem volt más,
csak egyfelől a rémült és fáradt katonák aprócska törzse, elbújva egy
lerobbant deszantgépben, másfelől mindenki más, és nem volt katona a
rajunkban, aki ne lett volna kész lelőni közülük akárhányat, csak hogy
megmentsen közülünk egyet.
– Na, húzzunk innen! – adta ki a parancsot Fallon őrmester. – Mindenki a
hátsó rámpához. Mindenki keressen fedezéket, és ne a közelben. Repeszek
fognak röpködni mindenfelé. Stratton, maga fedez, amíg be nem élesítem a
töltetet. A többieknek indulás!
Összeszedtük a vackainkat, és felsorakoztunk a deszantgép hátsó
rámpájánál. Az eszméleténél lévő pilótát és a magatehetetlen fedélzeti
technikust két-két katona vitte. Örültem, hogy nekem csak a TTR-t kell
cipelnem, azok négyen, akik a sebesülteket viszik, aligha fognak lőni
bármire is. Jackson intett, hogy Hansennel hátulról fogjuk biztosítani a
menetet.
– Én vezetek – jelentette ki. – Ti ketten hátulról fedezetek.
Felnyúlt és elfordította a rámpa leeresztő karját, mire a raktér fényei
kialudtak, és a gép hátsó része kinyílt. A sisakkijelzőm villódzott egy kicsit,
ahogy igazodott a megváltozott fényviszonyokhoz. A rámpa még le sem ért
a földre, amikor Jackson kiugrott, és megindult futva a mellékutca felé.
– Mozgás, mozgás, mozgás!
A deszantgép fara nyugtalanítóan kiszolgáltatott hely. Nem előzhettem
meg a két sebesülthordozó párost, mert fedeznem kellett őket. Ezért aztán
ugyanolyan lassú voltam, mint ők. Befutottunk a mellékutcába, amint
Fallon őrmester meghatározott a számunkra, és a legtöbbünk cipelt valami
nehezet.
A mellékutca torkolata szűk százméternyire nyílt a deszantgéptől. A mi
kis páncélozott csipet-csapatunknak a hordozottakkal együtt harminc
másodpercébe került, hogy leküzdje ezt a távolságot. Amikor beértünk a
mellékutcába, hátranéztem a vállam felett. Fallon őrmester és Stratton
sprintelt lefelé a gép rakodórámpáján, én pedig fél térdre ereszkedtem, és a
TTR helyett a puskámat emeltem fel, hogy fedezzem őket. Mellettem
Hansen hasalt le, puskájával visszafelé célzott. A deszantgép mögött, a
kereszteződés másik oldalán valami mozgást támadt az épületek
árnyékában, ahogy a helyiek újra megindultak a deszantgép felé, jóval
óvatosabban, mint korábban. A légi támogatásunk már odavolt, a második
szakasz sebesültjeit szállították el, de maradt egy kis időnk, ameddig a
bennszülöttek rájönnek, hogy magunk vagyunk. Láttam valakinek a
körvonalait, aki az utcán közeledett, és a fényerősítőimnek hála, azt is
láttam, hogy puska van nála. Céloztam, és elengedtem egy gyors hármas
sorozatot. A sziluett villámgyorsan fedezék után nézett.
Fallon őrmester és Stratton elrohantak mellettünk, puskáik zörögtek a
kemény csatapáncélon.
– Fedezékbe, de büdös gyorsan! – üvöltötte az őrmester, és még a
rádióját sem kapcsolta be. Sietve visszavonultunk a mellékutcába, a
puskáinkkal végig a kereszteződésre célozva, egészen addig, ameddig be
nem kanyarodtunk a sarkon. Aztán megfordultunk és futottunk, elfelé a
veszélyes zónától. A bajtársaink már csináltak egy hevenyészett védvonalat
két hatalmas szemeteskonténerből. Csatlakoztunk a raj többi részéhez, és
levegő után kapkodtunk.
Egy pillanatra mennyei nyugalom volt, nem volt fegyverropogás, sem
kiáltások, sem hajtóműdörgés odafentről, csak kilenc HH-katona lihegése,
miután húsz kiló páncélban, fegyverrel a kézben lefutottak könnyű száz
métert.
– Hol a nagy bumm? – kérdezett bele a csendbe Stratton. – Kellett volna
lennie egy eget-földet megrázó nagy bummnak.
Fallon őrmesternek már nyílt a szája, hogy válaszoljon, amikor fura zaj
hallatszott a távolból, mintha valaki kinyitott volna egy gigantikus
sörösdobozt, aztán a sisakom akusztikus áramkörei teljesen lekapcsolták a
hangtovábbítást.
A védőáramkörök erőfeszítései ellenére, amellyel igyekeztek a
hallásomat megóvni, a deszantgép robbanása kis híján beszakította a
dobhártyámat. Éreztem, ahogy a robbanás lökéshulláma átsugárzik rajtam,
amint a hang sebességével távolodik az epicentrumtól. Olyan érzés volt,
mintha a földhöz csaptak volna és valaki a mellemen ugrálna. Egy
pillanatra azt hittem, hogy alacsony hatóerejű atomtöltet is volt a gép
pilonjain, és meg voltam róla győződve, hogy a főtörzs épp most rombolta
porrá a lakóövezet felét, velünk együtt. Azt már alig vettem észre, hogy a
földön fekszem, mert a lökéshullám egyszerűen levert a lábamról.
Egy ideig nem láttam és nem is hallottam semmit. Polarizált arclemezem
csak lassan vált átlátszóvá, az audiocsatornám néma maradt. Süket és vak
voltam a páncélgubómban, a beépített technológia megfosztott az
érzékeléstől, csak hogy megmentse a látásomat és hallásomat.
Ahogy a világ újra fókuszba állt, láttam, hogy bajtársaim szanaszét
hevernek körülöttem a földön, nagyjából ugyanúgy megzavarodva, mint én.
Térdre küzdöttem magam, megkerestem a puskámat, és ellenőrizni akartam
az állapotát a sisakkijelzőmön. Annyira hozzászoktam már a látómezőmbe
csatolt elektronikus kijelzőhöz, hogy rosszul éreztem magam, amikor nem
láttam semmit, sem szimbólumokat sem számokat az aktív TacLink
csatornákon, sem a fegyverem töltöttségét, sem a raj útvonaljelzőit, sem a
barátokat és ellenségeket jelző, színes rombuszokat. Csak a sisakszenzorom
zöldesre színezett képét láttam, a taktikai számítógép kiegészítő információi
nélkül. A fényerősítő volt az egyetlen technológiai előnyöm azokhoz az
emberekhez képest, akik ránk lövöldöztek.
Aztán a taktikai számítógépem sikeresen újraindult, feltápászkodott a
jókora sokkból, amely kitaszította digitális egyensúlyából. Láttam a
rendszerindítás ismerős kódsorozatát végigvillanni a kijelzőn, és öt
másodperccel később már újra rendesen láttam és hallottam.
Megnyitottam a TacLinket a rajcsatornán, és megköszörültem a torkom.
– Első raj, összeköttetés-ellenőrzés! Vesz valaki?
– Ja, ja, itt vagyunk – felelte Baker. – Öcsém, ez aztán jó nagyot szólt,
nem igaz?
– Hát nem is szarral gurítunk – válaszolt Hansen. – Nem hallottam ilyen
hangosat a kollégiumi buli óta, utolsó éves koromban.
– Védekező felállás, emberek! – szólt közbe Fallon őrmester. – Szedjük
össze magunkat, és mindenki figyelje a tűzkörletét.
Ez egy kissé feleslegesnek tűnt abban a pillanatban: bárki, akit
csatapáncél és integrált sisak nélkül kapott el a robbanás, vak és süket lesz
egy darabig. Azért még egyszer ellenőriztem a puskámat, felszedtem a
TTR-t, és felvettem a pozíciót az egyik szemeteskonténernél, hogy ha kell,
tűz alatt tarthassam a mellékutca bejáratát.
Az egész mellékutcát beborította a törmelék, amely egy perccel azelőtt
még sehol sem volt. Mindenütt polikarbonát szilánkok hevertek. Felnéztem
a mellettünk álló házakra, és láttam, hogy minden ablakot kitört a
lökéshullám, a sok tucat, centiméter vastag polikarbonát ablaktábla úgy tört
szilánkokra, mint a jég egy pocsolya tetején. Távolabb lángoló romok.
– Grayson, Hansen, menjenek az utca torkolatához, és nézzenek ki
óvatosan! – vezényelte Fallon őrmester.
Leporoltuk magunkat, és visszamentünk a mellékutca elejére, oda, ahol
pár másodperce voltunk.
– Szent szar! – szakadt ki Hansenből, ahogy kiértünk a sarokra.
 Az előttünk lévő terület nem is emlékeztetett arra az útra, ahová pár perce
rohantunk ki. A kereszteződés, ahol a sérült deszantgép földet ért, már nem
volt az a megszokott városkép, amelynek lennie kellett volna. Az úttestnek
tőlünk úgy hetven méterre vége szakadt, és egy füstölgő peremű kráter
jelezte, hogy hol robbant fel a deszantgép. A kereszteződést alkotó épületek
egyszerűen eltűntek. A mellékutcánk torkolatától a robbanási rádiusz
peremén álló romos házakig egyetlen egy ép ablak nem maradt. Mindent
törmelék borított, betondarabok, polikarbonát ablaktáblák szilánkjai,
megolvadt és kihűlt aszfaltcseppek. A deszantgép teljesen eltűnt, egyetlen
beazonosítható darabját sem láttam sehol.
– Mi a büdös francot tesznek az önmegsemmisítő töltetekbe? –
kérdeztem.
– Üzemanyag-levegő keveréket – felelte Hansen. – Egy kis terepi
trükközéssel. A tank van megbuherálva, beporlasztja a maradék
üzemanyagot a belső térbe. A gyújtókör ezt robbantja be, meg persze a
maradék lőszert és robbanóanyagot a fegyvertárolóban.
– Azt a picsa! Rendesen szétkúrtuk a környéket.
– Azelőtt sem volt az a kimondott üdülőövezet – kuncogott Hansen.
Végignéztem a területen a fényerősítőmmel. Sok száz kis tüzecske
lobogott mindenfelé, zöldesen világoltak a sisaklemezen. Azon töprengtem,
vajon hány embert robbantottunk fel a deszantgéppel együtt, vajon hány
embernek szakadt a fejére az otthonául szolgáló épület. Maradt ott valaki,
miután a gép lezuhant és kitört a lövöldözés? Próbáltam kitalálni, vajon én
mit csináltam volna otthon, a bostoni szociális lakóövezetben, és arra
jutottam, hogy aki ott marad, amikor a háza elé zuhan egy deszantgép, az
meg is érdemli, hogy az égig robbantsák.
– Fedezzenek, kijövünk – mondta Fallon őrmester. – Tűnjünk el innen,
amíg a csótányok le vannak sokkolva.
 12.
A DETROITI CSATA

Fallon őrmester a legkézenfekvőbb útvonalat választotta vissza, a hivatali

épület felé. Ugyanazon az úton hagytuk el a helyet, amelyiken idejöttünk, a
főútvonalon, mely visszavezet a nagy térre. A párhuzamos és mellékutcák
ugyan több fedezéket nyújtottak volna, de ez az ellenfeleinknek több
előnnyel járt volna, mint nekünk.
Megint a hátvédben találtam magam. Ketten-ketten közülünk a sebesült
pilótát és a fedélzeti technikust vitték. Akik nem cipeltek nehéz terhet,
elölről és hátulról biztosították őket, szintén párokban. Hansen és én
figyeltünk a mögöttünk elmaradó útra, a városkép idillien csendes és
nyugodt volt. Néha mozgást láttam az épületek kapujában, vagy a
betorkolló mellékutcákban, de senki nem lőtt ránk. Ami engem illetett,
boldogan fejeztem volna így be az éjszakát, és ahogy egymást fedezve
haladtunk a tér felé, reméltem, hogy a másik oldal is hasonlóképpen érez.
A fejünk fölött átrepült a második szakasz deszantgépe, hogy újra
leszálljon a hivatali épület előtti térre. Visszatartottam a lélegzetem, ahogy
elhúzott a magas lakótömb fölött, ahonnan nem is olyan régen egy
nehézgéppuska páncéltörő lövedékekkel szórta Valkűr Hat Egyest, de a
deszantgép gond nélkül repült át a tető felett.
– Erős háromszáz méter, emberek – mondta Fallon őrmester. – Nem
tudom, hogy vannak vele, de nekem már jólesne egy forró zuhany, és egy
levezető kufirc.
– Ámen! – nevette el magát Stratton.
– Gyanús ez a kurva nagy csend – dörmögött az élen Jackson. – Mi van,
ezek összepakoltak és hazamentek?
Már nyitottam a számat, hogy hozzátegyem a magamét Jackson nagyon
is közhelyes megállapításához, amikor valami a szemembe ötlött a
messzeségben. Fényvillanások jöttek egy távoli lakótoronyból, és én
felismertem ezeket a villanásokat, mielőtt a nehézgéppuska sorozatának
dübörgő hangja elérte volna az akusztikus szenzorokat a sisakomon.
– Fedezékbe! – üvöltöttem, és balra vetődtem, ahol egy kapualj kínált
némi védelmet. A sisakkijelzőm villogott, ahogy a számítógép frissítette a
veszélyjelzéseket és az ellenséges állásokat a taktikai térképemen.
– Magasház, tizenkét óránál, három vagy négy emelettel a tetővonal
alatt!
Az épületből érkező nyomjelző lövedékek a sötétben olyanok voltak,
akár a lézer, mint a festett vörös sugarak a régi tudományos-fantasztikus
filmekben, és nem mint a valódi lézerfegyverek láthatatlan, nagy energiájú
impulzusai. Az első sorozat pont a raj előtt csapódott be, a vörösen izzó
nyomjelzők megpattantak az aszfalton.
A rajom fedezéket keresve szétrebbent, de errefelé nagyon kevés volt, és
ráadásul semmi olyan, ami megállítana egy nehézgéppuska-lövedéket. A
lövész már követhetett egy ideje bennünket, mert csak akkor nyitott tüzet,
amikor jó messze jártunk a mellékutcáktól, és nem volt semmi, csak az utat
két oldalról határoló épületek. A legközelebbi mellékutca több mint ötven
méterre volt előttünk, túl messze, ezzel az erővel egy kilométerre is lehetett
volna.
Fallon őrmester fél térdre ereszkedett, célra emelte a fegyverét, és
visszalőtt oda, ahonnan a felénk repülő lövedékek érkeztek. A magasház
majd ötszáz méterre volt, nagyjából addig voltak hatásosak a puskáink. Az
őrmester M-66-osának hangja vékony volt és erőtlen a nehézgéppuska
mennydörgő lövéseihez képest. Az őrmester mellett Jackson és Stratton is
követte a rajparancsnok példáját.
 A nehézgéppuska elhallgatott egy pillanatra, aztán újra tüzet nyitott.
Ezúttal a sorozat rajta volt a célon. Elszörnyedve figyeltem, ahogy a
nyomjelzők eltalálják Strattont, aki hanyatt zuhant.
A szemem sarkából mozgást vettem észre, és megfordulva láttam, hogy
egy puskacső tűnik fel az egyik épület tetején, mögöttünk. Mozgolódás volt
a tetőn, emberek vettek fel tüzelőállást, és a gyomrom összeszorult, ahogy
rájöttem, a helyiek nem végeztek mára a csatározással. Ez bizony rajtaütés
volt, mi pedig egyenesen belesétáltunk.
A távoli nehézgéppuska megint tüzet nyitott. A lövész igen fegyelmezett
volt, csak rövid sorozatokat tüzelt. Akárki is kezelte azt a géppuskát, volt
már vele dolga korábban. Hansen belökött a kapualjba, és utánam préselte
magát, amikor a távoli gépágyú újabb sorozata előttünk szántotta fel az
aszfaltot. Nekiszaladtam az épület ajtajának, páncélozott tömegem
becsapódása megrázta az ajtó polikarbonát tábláit. A TTR csöve lecsúszott
a hátamról, én meg pont ráestem. Igyekeztünk eltűnni a járdáról, az utolsó
sorozat csak egy szűk méterrel kerülte el a lábamat. Az egyik nyomjelző
eltalálta a kapualjat, és letört belőle egy jókora betondarabot, porral és
törmelékkel terítve be bennünket.
A taktikai kijelzőmön két újabb raj-ikon kezdet el villogni, jelezve, hogy
valakiknek sürgős orvosi segítségre van szüksége. Rajunk szanitéce,
Paterson volt az egyik. A raj többi tagja előrefelé mozgott, a legközelebbi
mellékutca bejárata felé, de a nehézgéppuskás már tisztán befogta kis
csapatunkat, és a következő sorozata újabb bajtársamat terítette le, de nem
tudtam, melyiküket.
Hansen már újra állt, és a mögöttünk felbukkanó tetőtéri puskásokra
lövöldözött.
– Grayson, nyisd már ki azt a kurva ajtót! – szólt oda társalgási
hangnemben, és fejével a tőlem balra lévő bejárat felé intett.
Sörétgránátom már nem volt, a nagy robbanóerejűt pedig nem lett volna
tanácsos használni, mert a robbanás lökéshulláma elől ki kellett volna
lépnünk a nyílt utcára. A gumilövedékek meg csak lepattannának a két és
fél centis, átlátszó polikarbonát lapokról. Kézi tüzelésre állítottam a
puskámat, a tűzváltót pedig folyamatos sorozatra. Az ajtó közepére
céloztam, és elhúztam az elsütő billentyűt. A torkolattűz megvilágította a
bejáratot, ahogy a puskám percenként kétezer lövedékes sebességgel ontotta
magából a tűhegyes wolframlövedékeket, harminchárom nehézfémből
készült tűt másodpercenként. A wolframvihar könnyedén ette bele magát a
polikarbonát ajtólemezbe, pár másodperc múlva a felső panel megadta
magát, és műanyag szilánkfelhővé robbant.
Az így támadt nyíláson már be tudtam nyúlni, és működésbe hoztam a
vészhelyzeti zárkioldót. A vállammal betaszítottam az ajtót, és
megfordultam, hogy lássam, ahogy Hansen a hátán csúszik, és a sarkával
próbálja magát beljebb lökni az bejáraton. A puskája ott hevert mellette.
Kinyúltam, megragadtam a vértjét, és behúztam a bejáraton, el a
tűzvonalból. A páncéljával és a felszerelésével együtt majdnem száz kilót
nyomott, de olyan szinten zubogott bennem az adrenalin, hogy fél kézzel be
tudtam húzni az épület sötét előterébe anélkül, hogy a puskámat letettem
volna a másik kezemből.
– Megvagy? – kérdeztem, de feleletképpen csak nyögni tudott. Volt egy
lyuk a páncélján, pont ahol a mellvértje és a vállvértje összeért.
– Hozd ide a puskámat – kérte. – Egy kézzel is tudok lőni.
– Maradj a seggeden! – feleltem. A puskám már megint majdnem
teljesen üres volt, kiejtettem belőle a tárat, és betettem egy telit a
combzsebembe tömködött készletből. Aztán odaadtam Hansennek. –
Megfognád ezt egy percre?
Kimentem a bejárathoz, és felszedtem a TTR-t a földről. Az utcán
hallatszott a nehézgéppuska távoli dörgése. A taktikai kijelzőmön csak
kékben és pirosban villogó ikonok voltak, mind orvosi beavatkozásra várt.
Az utca túloldalán néhány fej lesett lefelé a tető pereméről. A rakétavetőt
átvettem a bal kezembe, a jobbommal meg kivettem a gránáttartó hurokból
az odadugott pisztolyt, amit még a deszantgép fegyvertárolójából
vételeztem. A fegyver nagyon furcsán és szokatlanul feküdt a kezemben:
csak egyszer lőttünk ilyennel az alapkiképzésen, amikor a kézifegyverekről
tanultunk. De a vértem számítógépe azonnal felismerte, összekapcsolódott
vele, segített célozni és a kijelzőm aljában megjelent a hátralévő lövések
száma.
 A pisztolyban csak huszonöt lőszer volt, a tárkapacitás pont egy tizede a
puskáménak, de közelharcban még mindig jobb, mint a puszta kéz.
Célba vettem az egyik fejet, és meghúztam a ravaszt. A pisztoly dörrent
egyet, és a fej a célgömb mögött hirtelen eltűnt. Kiáltozás tört ki a tetőn,
azután újabb fej bukkant fel, ezúttal egy puskacső mögött. Ahogy gyorsan
meg tudtam figyelni, a rám célzó fegyver igencsak hasonlított egy
rendszeresített katonai M-66-osra. Gyors ütemben elengedtem még három
lövést, mire a puskás eltűnt a tetőről. A fegyvere lebucskázott a tető
pereméről, és nagyot csattant az aszfalton. Egyelőre nem bukkant fel újabb
fej a tetőn.
Visszaraktam a pisztolyt a vértemre, és vállamra vettem a rakétavetőt. A
távoli nehézgéppuskás időközben egész rövid sorozatokra váltott, egyszerre
csak két-három lövés, kétségtelenül takarékoskodott a lőszerrel, míg
nekünk behúzva kellett tartanunk a fejünket. A TacLinkem kijelzője szerint
Hansen beljebb húzódott az előtérbe, miközben a rajom maradéka befutott a
mellékutcába, harminc méterrel feljebb. A kijelzőm szerint a raj több mint
fele vált harcképtelenné.
A TTR működtetése rém egyszerű. Legalább tucatszor elgyakoroltuk a
rakétavető használatát, valami, számomra is ismeretlen ok miatt szinte
hallottam Burke törzsőrmester felejthetetlen monológját, ahogy az ujjaim
önműködően tűzkész állapotba hozták a TTR-t.
Az irányzékommal a nehézgéppuska torkolattüzének villogására
céloztam, a jó háromszáz méterre álló magasház legfelső szintjén, és
meghúztam az elsütő billentyűt.
A rakéta megdöbbentő sebességgel hagyta el a vetőcsövet. Belső
hajtóműve felizzott, és az egész miskulancia elrepült a messzeségbe, alig
lassabban, mint egy nyomjelző lövedék. Azt vártam, hogy a látom a rakétát
kényelmesen felrepülni, mint a Sarissákat, amelyeket pár hete a követségnél
használtunk, de a TTR rakétája egy pillanat alatt elszáguldott, másodpercek
alatt elérve a célpontig.
A célzás nem volt épp tökéletes. A rakéta két emelettel a még mindig
tüzelő géppuska alatt csapódott be az épületbe. Hatalmas villanás hasított
bele az éjszakai sötétségbe, aztán a robbanás dörgése is végiggördült a
lakóövezeten.
Amikor felkaptam a rakétavetőt, egy nagy robbanóerejű és egy
termobárikus rakétát hoztam el hozzá, az egyiket pedig betöltöttem a
vetőcsőbe, hogy egyszerűbb legyen cipelni. A termobárikus volt az.
A TTR kilencven milliméteres rakétákat lő. Arra tervezték, hogy
ellenséges erődítményeket, megerősített építményeket romboljanak le
velük. Egy magasház ezekhez képest kifejezetten könnyed struktúra.
Acélváz, amelyre vékony betonpaneleket aggatnak fal gyanánt.
A rakétám vagy hat méterre a géppuskafészekként szolgáló ablak alatt
ütötte át a betonfalat, de a bunkerromboló robbanófej meglehetősen
nagyvonalú a célzási hibákkal szemben. A becsapódást környező homlokzat
kirobbant az utca felé, az ablakokból és falakból milliónyi repeszt és
szilánkot aprított a túlnyomás. Maga a robbanás lényegesen nagyobb volt,
mint a termobárikus puskagránáté, melyet az épületbe rejtőző orvlövészre
lőttem a nagykövetség kiürítésénél. Az eget betöltötte a lángoló törmelék,
ahogy a robbanás nyomása szétsugárzott. Aztán a kifáradt beton elkínzott
nyögésével a becsapódás fölötti teljes homlokzat leomlott. Elszörnyedve
láttam, hogy a robbanás fölött egymásba roskad vagy négy-öt emelet. Még
nagyobb betondarabok váltak le a homlokzatból. Mire az omlásnak vége
lett, a magasház fölött már hatalmas porfelhő terjengett. Az épület felénk
eső oldalán hatalmas, füstölgő, vagy öt emelet magas, és az épület
szélességének háromnegyedét kitevő seb tátongott.
Agyam egyik részében tudatosult, hogy épp most robbantottam fel húsz
lakást, mindent és mindenkit, aki bent volt. Valószínűleg megöltem a
nehézgéppuskásokat is, de rajtuk kívül még jó sok embert vágtam haza.
Férfiakat, nőket, talán gyerekeket is. Ettől émelyegni és szédülni kezdtem,
és kis híján elejtettem a rakétavetőt.
A közelben újra puskalövések dörrentek. Fél térdre ereszkedtem, és
eltávolítottam a vetőcsőből a rakétalövedék kiürült hüvelyét. Ahogy
leejtettem az üres hüvelyt és betöltöttem a másik rakétát, újra lőni kezdtek
az út másik oldalán lévő ház tetejéről. Éreztem, ahogy valami eltalálja a
páncélomat, pont a karom alatt. A becsapódás elég erős volt ahhoz, hogy
elejtsem a rakétavetőt. Hansen puskája ott feküdt a lábam mellett,
felkaptam, aztán hátrahúztam és előretoltam a forgózárat. A gránátvető üres
volt, de a tár még félig tele.
A lövész a tetőn egy nő volt. Buggyos és formátlan ruhát viselt, de tisztán
láttam hosszú haját és nőies vonásait a sapkája alatt. Fél térden állt a tető
pereménél, és egy régi, fatusás puskát tartott. Figyeltem, ahogy új lőszert tol
be a töltényűrbe. Gyakorlottan csinálta, nem vette le hozzá a puskát a
vállától, és a szemét sem az irányzékról.
Csak néztem a nőt, pont úgy festett, mint bárki, akit otthon ismertem, egy
megélhetési bűnöző túl nagy ruhában. El akartam hessenteni, vagy kiáltani
neki, esetleg mindkettőt, csak hogy ne lőjön rám, és ne kelljen ezért nekem
is rálőnöm. Aztán elsütötte a puskát.
A lövedék pont a szemöldököm felett talált el, a peremen, ahol az
arcvédő összeér a sisakkal. Olyan volt, mintha egy jól megküldött baseball-
labdával találtak volna fejen. Megbotlottam és seggre estem. A
sisakkijelzőm egy pillanatra kihagyott az ütéstől.
Gyilkos lövés volt, amely csak milliméterekkel vétett el. A nő azért lőtt
először a páncélomra, hogy felkeltse a figyelmemet, és megforduljak. A
második lövést már a sisakom arclemezének szánta, a vértezetem
leggyengébb pontjának. Fényerősítő szenzoraim épp időben kapcsoltak
vissza, hogy lássam, ahogy újratölti ezeréves mordályát. A jobb kezemben
még mindig ott volt Hansen puskája, és az ellenfelemmel ellentétben nekem
nem kellett a vállamhoz emelnem, hogy célozzak vele.
Ugyanabban a pillanatban lőttünk. Az ő lövedéke pont a szélénél ütötte át
az arclemezem. Ez is majdnem halálos lövés volt, de ez előzőnél ügyesebb.
Éles fájdalom vágott az arcomba a bal szemem alatt, a fülemig sugárzott,
mintha valaki végighasította volna a fejem egy éles késsel.
Az én puskám nem egy, de hat lövedéket küldött viszonzásképpen. A nő
pont a mellkasa közepébe kapta őket, a számítógép jól célzott. Nem sikított,
nem hátrált. Csak előredőlt, és semmi nem fékezte zuhanását az utca felé.
Ahogy alázuhant, ahogy végtagjai az ellenállás vagy az irányítás
legkisebb jele nélkül csapkodtak a levegőben, abból tudtam, hogy már
akkor halott volt, amikor átbukott a tető peremén. Mégsem tudtam
ellenállni a késztetésnek, hogy odarohanjak, ahol kificamodott tagokkal,
mozdulatlanul hevert a mocskos aszfalton.
Megragadtam a kabátja gallérjánál, és megfordítottam, hogy vessek egy
pillantást az arcára. A szeme nyitva volt, de már csak a halált látta. Nem
volt fájdalomnak jele az arcán, sem meglepetésnek, sem félelemnek.
Harmincévesnek tűnt, esetleg pár évvel fiatalabbnak. A sapkája leesett a
zuhanáskor, a haját laza copfban viselte. A színét a fényerősített kép alapján
nem tudtam megmondani, sötét volt – barna lehetett, vagy barnásvörös. Ha
otthon láttam volna a lakóövezet utcáján, nagyjából az utolsó dolog lett
volna, ami eszembe jut vele kapcsolatban, hogy megölöm. Még így, holtan
is jóval élőbbnek, jóval létezőbbnek tűnt, mint sok, általam ismert ember a
bostoni lakóövezetben. És bár megpróbált megölni, mégis szerettem volna,
ha nem kellett volna lelőnöm.
– Grayson, ha még lábon állsz, vonszold ide a segged! – hallottam a
rajcsatornán. Most először szóltak bele, mióta a géppuska tüzet nyitott. A
sisakképernyőm szerint Jackson tizedes szólított meg, de elég fura volt a
hangja, mintha összeszorított fogakkal próbált volna beszélni.
– Vettem! – feleltem, és megnéztem a helyét a térképen. A lövedék,
amely áttörte a sisaklemezem peremét, elvétette a számítógépem
monokuláris kijelzőjét, és még mindig folyt az adattovábbítás a
látóterembe. Olyan volt, mintha az arcom bal felét törött üveggel dolgozták
volna meg. Éreztem, ahogy a meleg vér lecsorog a nyakamon.
A raj egy mellékutcában húzta meg magát, tőlem előre és balra.
Újratöltöttem Hansen puskáját.
– Hansen, hallasz engem? – kérdeztem a rajcsatornán.
– Ja, ja, itt vagyok – felelte. – Az előcsarnok végében, közvetlenül a
kanyar előtt. Óvatosan nyúlj a ravaszhoz, amikor bejössz.
– Hogy van a sebed?
– A jobb karom üzemen kívül – jött a válasz. Fáradt volt a hangja. – De
rendben leszek. Csak adj egy másodpercet, hogy összekapjam magam.
– Van otthon valaki?
– Ha van is, elég agyasak ahhoz, hogy ne tolják elő a képüket. Nem
vagyok éppen társasági hangulatban.
 Az arcom bal felébe belenyilallt a fájdalom, ahogy elvigyorodtam. A
páncélunk termikus vérzéscsökkentő modulokkal van kibélelve, amelyek
automatikusan megpróbálják lezárni a sebeket, és csökkenteni a
vérveszteséget, de a sisakból ez a fajta bélés hiányzik, és a vér
akadálytalanul folyt le a nyakamon. Eljutottam a mellékutcába, ahol a
rajom maradéka ásta be magát. Puskám csöve végig a tetők peremét követte
az út átellenes oldalán; kész voltam rá, hogy bármilyen felbukkanó fejbe
tűlövedéket eresszek, de ha maradt is fent valaki, bölcsebbnek látta
meghúzni magát.
– Grayson, maradt még traumacsomagod? – kérdezte valaki, ahogy
befordultam a sarkon a mellékutcába. A rajom egy újabb szemeteskonténer
mögött dekkolt, sok volt szétszórva az utcán.
– Ja, van még vagy kettő.
– Ide velük!
Két bajtársam Fallon őrmestert ápolta, aki a hátát a falnak vetve ült.
Vértócsa terjengett a jobb lába alatt, és ahogy közelebb értem, láttam, hogy
a lába alsó része csúnyán szétroncsolódott. Odaguggoltam a katonák mellé,
akik az őrmesteren dolgoztak, és a combzsebemből kivettem a
traumacsomagokat.
– Strattont húzta le az útról, amikor bekapott egyet a lábába – mondta
Jackson mellettem. Odapillantottam a két mozdulatlan testre a
szemeteskonténer mellett, aztán kérdőn néztem Jacksonra.
– Strattonnak annyi, ember. Patersonnak is. Keresztül a kibaszott
páncélon, mindkettőnek.
– Bassza meg – mondtam, Jackson pedig egyetértően bólogatott.
– Ez bazmeg nem egy szociális lázadás – állapította meg. – Hevederes
nehézgéppuskák? Honnan a faszból szerezték őket? Az kurvára katonai
cucc.
– Leszedtem egy faszit egy M-66-ossal. – feleltem. – És az is kurvaélet,
hogy a nehézgéppuskás rohadéknak éjjellátó távcsöve volt. Már az első
lövésével rajta volt a célon.
– Akárkik is voltak, rendesen szétbasztak bennünket – szólt bele a
társalgásba Fallon őrmester. A hangja csak motyogás volt, minden
bizonnyal az emberes adag fájdalomcsillapítótól, amit belényomtak.
Próbáltam nem nézni arra a rettenetre, ami a jobb lábából maradt, de nem
tudtam nem odapillantani. Úgy nézett ki, mintha valaki egy apró
robbanótöltetet tolt volna bele a jobb lábszárába. Láttam a darabokra tört
páncélt, a péppé vált húst, a csontszilánkokat.
– Mi a szart csinálunk most, főtörzs? – kérdezte Baker.
A fejünk fölött mozgás támadt a tetőn, és egy másodperccel később egy
palack repült lefelé, a szájába lángoló rongyot gyömöszöltek. Eltalálta a
konténer peremét, onnan az aszfaltra pattant, de nem tört össze. Jackson
odafutott, kesztyűs kezével felkapta, és messzire hajította. A palack
összetört, és begyulladt. Baker és én felpattantunk és átfutottunk az utca
másik oldalára, hogy célba vehessük a támadóinkat. Nem láttunk senkit, de
egy pillanattal később két újabb palack érkezett a tető szélén túlról. Az
egyik kicsit nagy ívben érkezett, és az utca közepén csattant szét, de a
másik halál pontos volt. Éppen csak átesett a peremen, pont a konténer
mögött kuporgó csoport közepébe.
– El onnan! – üvöltötte Jackson. – A katonáknak a konténer mögött nem
kellett a biztatás, az üveg apróra tört, lángoló folyadék fröccsent
mindenfelé, mindenki igyekezett messzire jutni. Valaki Stratton és Paterson
mozdulatlan testét húzta el a konténertől. Mögöttem Baker tüzet nyitott a
tetőre.
– Ki kell jutnunk ebből a kurva utcából! – mondta Fallon őrmester a
rajcsatornába. A hangja meglehetősen közönyösen csengett, aminek
vélhetőleg nem a lelkiállapota, hanem inkább a vérében keringő
gyógyszermennyiség volt az oka.
– Az épület tiszta – javasoltam. – Hansen már úgyis ott van. Húzódjunk
be oda az áldás elől.
Kijöttünk a mellékutcából, és odamentünk a bejárathoz, ahol Hansent
hagytam egy pár perccel azelőtt. Minden katona, aki képes volt járni, vitt
vagy vonszolt valakit, aki nem. Jacksonnal ketten Strattont vittük, akinek
két, szépen vágott egycentis lyuk díszítette a mellvértjét, egy a hasánál, egy
pont a szegycsont közepénél.
 – Hansen, bejövünk! – szóltam előre. – Le ne szedj bennünket, ha egy
mód van rá.
– Vettem – felelte. – El ne csússzatok a vértócsában.

Az épület nem volt túl magas, tíz lakás emeletenként. Egy szociális
lakózónában soha nincsenek üres lakások. Még ezekre a papírvékony
betonpanelekből összehányt, szaros cipősdobozokra is hosszú várólista van.
A lakók minden bizonnyal az ajtóra tapasztották a fülüket, ahogy kis rajunk
benyomakodott a földszinti előtérbe, és abban is biztos voltam, hogy páran
közülük pillanatokon belül be is csatlakoznak a netre, hogy értesítsék
rólunk a szomszédokat.
Itt vannak, gyertek, kapjátok el őket!
A halottainkat az előtér sarkába fektettük, a sebesültjeinket a közepére,
kellően messze a bejárattól. Fallon őrmestert rendesen lezúzták, ráadásul
telenyomtuk droggal. Stratton és Paterson halott, és a raj összes többi
tagjának volt legalább egy kisebb sebesülése. Végre leszedtem magamról a
sisakot, és felszisszentem, amikor az alvadt vérbe ragadt bélés levált a
sebemről.
– Szereztél egy szépségtapaszt, Grayson? – évődött Baker. – Szerintem
megmarad majd a helye.
– Fasza, de tudod mit? Ezen ráérek aggódni.
– Le kell robbantsák a fejét, hogy olyan ronda legyen, mint te – tette
hozzá Hansen reszketeg hangon.
– Ahogy a dolgok most állnak, ez még összejöhet.
– Bravo PK, itt Bravo Egy Egy – szólt bele a sisakmikrofonjába Fallon
őrmester. PK, parancsnokság, azok az emberek a századszinten, akik a tüzet
irányítják, és akik továbbítják a főnökség parancsait a szakasz- és
rajparancsnokoknak.
– Az első raj beásta magát körülbelül ötszáz méterre a hivatali épülettől.
Kimentettük a másodpilótát és a fedélzeti technikust a Valkűr Hat Egyesről,
de van két halottunk, és a többiek megsebesültek. Van valamijük, amit ide
tudnának küldeni?
 Az őrmester a parancsnokság válaszát hallgatta, mi pedig próbáltunk
belehallgatni anélkül, hogy túlságosan nyilvánvaló lenne.
– Negatív, PK. Ki van zárva, hogy vissza tudjunk jutni gyalog úgy, hogy
a fél város itt van a seggünkben. Két emberem halott, és hárman közülünk
járóképtelenek. Alig van annyi emberem, hogy vinni tudjuk a halottjainkat
és a sebesültjeinket.
Újabb hallgatás, majd Fallon őrmester röviden felnevetett, mint aki
alapjában véve jól szórakozik.
– Figyeljen, ember, mást sem szeretnék, csak teljesíteni a parancsát, de
tényleg. A rajom harcképtelen. Ha most parancsot ad arra, hogy
gyalogoljunk keresztül Indiánországon, akkor holnap reggel csak a
darabjainkat kapargathatja össze. Küldjék ide a tartalék deszantgépet,
amikor megérkezik, és innen evakuáljanak. Le tud szállni az épület előtt, és
fedezheti a kivonásunkat.
A parancsnokság válaszától az őrmester csak a szemét forgatta.
– A géppuskások már készek. A Hat Négyes nullázta le az elsőt, a
másikból meg a szart is kirobbantotta az egyik emberem egy TTR-rel.
Főnök, az a deszantgép sokkal jobban bírja a kézifegyvertüzet, mint mi.
A parancsnokunk a választ várta, mi pedig már nem is próbáltunk úgy
tenni, mintha nem hallgatóznánk.
– Vettem, hadnagy. Ha még valakit elveszítek a visszaúton, biztos lehet
abban, hogy meglátogatom, mihelyst összeférceltek. Bravo Egy Egyes
kilép.
A rajparancsok erőteljesen nyomta meg a csatornaváltó gombját a
csuklóján.
– Gyalog kell eljutnunk az épület előtti térre, ahol felszednek bennünket.
Nem akarnak kockára tenni még egy madarat. A deszantgép várható
érkezési ideje tíz perc.
Végignéztem a raj maradékán. Van két holttestünk, Fallon őrmester és a
pilóta nem tud járni, a fedélzeti technikus még mindig eszméletlen. Hansen
sem fog cipelni senkit. Mind az ötünknek, akik még járni tudunk, vinnünk
kell valaki mást is. Harcról itt már nem nagyon lehet szó.
 – Na, gyerünk, lépjünk akkor – mondta Jackson tizedes, vállára vette a
puskáját, aztán lehajolt, hogy fölszedje az eszméletlen fedélzeti technikust.
– Grayson, te hozod a főtörzset. Húzzunk. Ha lekéssük a gépet, nagyon
meg leszünk baszva.
Nem akartam kimenni az utcára, de itt sem maradhattunk. Ha napfelkelte
után felébred a lakóövezet, és a népek elkezdik összeszedegetni barátaik
hulláit az utcán, a környéken talált katonákat lassú tűzön fogják megsütni.
– Tíz perc – mondta Fallon őrmester, ahogy a karját átvetettem a
vállamon. – Ne álljon meg a virágokat szagolgatni.
– Na, emiatt nem kell aggódnia.

Fallon páncélozott tömegét cipelve az első sarokra kifogytam a szuszból.

Azon az utcán futottunk, amelyik egyenes a térre vitt; minden egyes
útkereszteződésénél megálltunk, részben, hogy levegő után kapkodjunk,
részben, hogy ellenőrizzük, nem les-e ránk ellenség a keresztutcákban.
A lövöldözés akkor kezdődött újra, amikor másfél blokknyira értünk a
háztól, ahol előzőleg meghúztuk magunkat. Előttünk, a következő
kereszteződésnél valaki kidugta a fejét, és elkezdett a megtépázott
oszlopunkra lőni. Én voltam az élen, vállamon a rajparancsnokkal, ezért
aztán futás közben nem tudtam visszalőni. Oldalra mozdultam, és leraktam
az őrmestert egy kapualj fedezékébe, de mire felemeltem a puskám, a
lövész már visszahúzódott a sarok mögé. Aztán lövéseket hallottam,
hátulról, a kereszteződésből, amelyet épp az imént hagytunk el.
– Sarkokra vigyázni! – süvöltötte Jackson tizedes.
Felemeltem a puskám, és visszalőttem. Tűlövedékeim beletéptek a
betonba, de a lövész abban a pillanatban visszahúzódott, ahogy célra
emeltem a fegyverem. Ha így fognak zaklatni bennünket egész úton, órák
alatt sem érünk oda. Tudták, hol vagyunk, tudták, merre megyünk, és volt
annyi eszük, hogy ne álljanak bele egy rendes összecsapásba.
– Lőjetek futás közben! – vezényelt a tizedes. – Sorozatlövésre a
puskákat, és szórjátok meg a sarkokat, amint kidugják a fejüket. A
lőszerszintre figyeljetek, majd akkor cserélünk tárat, ha megállunk
szusszanni.
 Így is csak fájdalmasan lassan tudtunk haladni. Fallon őrmestert
bedrogoztuk ugyan, de még magánál volt, és jobb kezével tudott segíteni a
puskájával. A rajom többi tagja csak a holt terhet vitte. Tömbről tömbre
haladtunk, olyan gyorsan futva át a kereszteződéseken, ahogy csak bírtunk.
Minden roham után megálltunk, hogy levegő után kapkodjunk, és
újratöltsük a fegyvereinket. Kiosztottam a tartalék tárakat, amelyeket még
Weaving hadnagy készletéből vételeztem. Sorozataink fejének behúzására
kényszerítették az ellenséget, de lőszerkészletünk gyorsan apadt.
Ahogy közeledtünk a térhez, a lövöldözés egyre intenzívebb lett. Az
előbb még egy-egy ember próbálkozott gyors kapáslövésekkel, most
hárman-négyen dolgoztak össze, akár a lövészek tűzcsoportjai. Nagyon úgy
festett, hogy akinek még volt működő lőfegyvere, az mind kint volt az
utcán, és mind tudta, merre megyünk.
A változatosság kedvéért én haladtam elöl, Fallon őrmestert cipelve az
oldalamon. Egyfajta szimbióta organizmussá váltunk, egy lassan mozgó
lénnyé, három használható lábbal és két puskával. Amikor
kereszteződéshez érünk, ő fedezi a jobb oldalunkat, nekem jut a bal. A
sisakkijelzőm célzójele nélkül nem találnék el semmit. Ezzel együtt nem
vagyok túl pontos, ahogy a könyökhajlatomból lövök, miközben
imbolygunk előre, de arra azért elég, hogy az ellenség ne merje kidugni a
fejét a sarkok mögül. Hármas sorozatokat lövök, és a tárban már csak száz
lőszer maradt, a vértem tárzsebeiben meg még kettő teli tár.
– Negyed kilométer a felszedésig – mondta Fallon őrmester a
rajcsatornán, ahogy megálltunk fújni egyet az utolsó kereszteződés után.
Ahányszor kereszteződéshez közeledtünk, lázadók lőttek ránk a sarkok
mögül, és a mellékutcák mélyéről, amikor meg főutat kereszteztünk, a
jobbról és balról jövő tűz kétszer olyan intenzív lett, mert minden irányból
lőhetett ránk az összegyűlt tömeg. A klasszikus lövésztaktika szerint
füstgránátokat kellett volna bedobnunk a kereszteződésekbe, mielőtt
átrohanunk rajtuk, de az utolsó füstgránátjainkat sok száz méterrel ezelőtt
használtuk el. Már csak csatapáncéljaink egymásra lapolt rétegeiben
bíztunk, meg a tudatban, hogy a feketepiacon forgó kézifegyverek ezt nem
képesek olyan egyszerűen átütni.
 Futócipőben kétszázötven métert egy fél percig sem tart lefutnom. Most
felőlem lehetett volna kétszázötven kilométer is. Minden egyes
keresztutcából és mellékutcából lőttek ránk. Ellőttem egy sorozatot a
következő sarok felé, ahonnan éppen most eresztettek el két lövést az
oszlopunkra. A lövész rögtön behúzta a fejét, amikor látta a
fegyvercsövemet feléje lendülni, ezért sorozatom csak a koszos betont érte.
De azért újra elhúztam az elsütő billentyűt, és küldtem még két rövid
sorozatot oda, ahol az előbb a feje volt.
– Grayson, maradt még gránátja? – kérdezte Fallon őrmester. Elég
gyenge volt a hangja.
– Csak két gumitöltet – feleltem.
– Bassza meg. Mindjárt kifogyok.
Eközben célba vette egy mellékutca torkolatát, és elsütötte a puskáját.
Nem láttam senkit, de ahogy a sorozat elsüvített a sötétségbe,
fájdalomkiáltás harsant. Aztán az őrmester puskáján hátul maradt a zár,
jelezve, hogy a tár kiürült.
– Félre vele, és használja ezt – mondtam, és odanyújtottam a rajtam lógó
pisztolyt. A nő elengedte a puskáját, amely a szíjon lefelé billent az oldalán,
és átvette a pisztolyt.
– Honnan szedte ezt a játékstukkert? – kérdezte.
– A deszantgép fegyvertárolójából – feleltem – Ha átértünk a
kereszteződésen, majd megtöltöm a puskáját.
– Helyes. – Megemelte a pisztolyt. – Kurvára könnyebb ezt használni fél
kézzel.
A következő kereszteződés nagy volt, két főút keresztezte egymást.
Megálltam az egyik saroképületnél, és a puskámat kidugtam a sarkon túlra.
Az M-66-os össze van kötve a TacLinkkel, és kameraként is lehet
használni: úgy nézhetünk ki a fedezékből, hogy nem tesszük ki magunkat
az ellenséges tűznek. Ahogy a csőtorkolatom kibukkant a sarok mögül, egy
csomó vörös rombusz bukkant fel a taktikai térképemen: lázadók, akik bal
felől a kereszteződés felé tartottak. Legalább százan közeledtek, a legelsők
már ötven méteren belül jártak.
– Állj! – kiáltottam a sisakmikrofonomba.
 – Látjuk őket – felelte Jackson mögöttem. – Ha csak a fél bandánál van
fegyver, akkor sem érünk át élve.
– Itt maradunk a főtörzzsel a sarkon, és fedezünk benneteket. Átmentek,
aztán ti fedeztek bennünket.
– Van még lőszered?
– Két tár. Úgyhogy lépjetek, de kibaszott gyorsan!
Leeresztettem Fallon őrmestert a földre, és kicseréltem a félig üres tárat
egy telire a puskámban. Az őrmester a kezét nyújtotta, neki odaadtam a
másik teli tárat. Fél térdre ereszkedtem, kihajoltam a sarok mögül, és tüzet
nyitottam.
Az első csoport húszméternyire lehetett, amikor egyesével leszedtem
őket. Egy-egy lövés mindegyiknek. Mögöttük szétugrott a tömeg. Páran a
környező mellékutcákban kerestek fedezéket, mások megfordultak, és
futottak, amerről jöttek. Páran visszalőttek, őket szedtem le következőnek.
Fényerősítő optikám volt, számítógép vezérelte fegyverzetem és
csatapáncélom. Nekik ósdi fegyvereik voltak, és elemes zseblámpáik. Most
az egyszer mi leptük meg őket, és egyáltalán nem éreztem
lelkiismeretfurdalást, amiért törlesztek egy kicsit.
Mögöttem a raj maradéka átfutott a kereszteződésen. Jackson vitte a
technikust, Phillips a halott Patersont, Priest cipelte a pilótát, Baker és
Hansen pedig Stratton testét. Egy harcoló zászlóalj lövészraja voltunk,
csúcstechnikájú felszereléssel, és ebből egy csoszogó sebesültkülönítmény
(és két halott katona) maradt mindössze pár percnyi harc után, melyet
honfitársaink ellen vívtunk, az egyik városunk közepén.
Ekkora távolságon egyszerűen nem tudtam hibázni. Csak célba vettem az
előttem lévő alakokat, és módszeresen húzogattam az elsütő billentyűt. Egy
vézna fickó távcsöves puskával egy mellékutca torkolata felé futott, elé
céloztam, és egyetlen lövedékkel terítettem le. Kezét-lábát szétvetve terült
el a betonon. Egy lány futott el mellette, és lehajolt, hogy felvegye az
elejtett puskát. Mihelyst megérintette a puskaagyat, két lövedéket
eresztettem lehajló sziluettje közepébe. Fallon őrmester fekve tüzelt a
puskájából, az ő lövedékei is kivették a részüket a mészárlásból.
 A raj még éppen csak átért a kereszteződésen, amikor lövéseket hallottam
bal felől. Megfordultam, hogy beazonosítsam a forrását, amikor valami
eltalálta a páncélom bal oldalát. Jelentéktelen becsapódás volt, éppen csak
megbillentett, de utána hirtelen égető fájdalmat éreztem, és tudtam, hogy a
lövedék átütötte a vértezetemet. Még egy találat, ezúttal lejjebb, mint az
első. Olyan érzés volt, mintha valaki izzó szöget nyomott volna az
oldalamba, amit aztán egy kalapáccsal ütött be tövig. Ott találtam magam a
földön, Fallon őrmester mellett. A tüdőmből mintha egy pillanat alatt
kiszippantották volna a levegőt. Kiáltani akartam figyelmeztetésképpen, de
képtelen voltam egy nyögésnél több levegőt kisajtolni magamból.
Egy kis csapat lázadó bukkant föl az egyik útkereszteződésnél, melyet
épp az előbb hagytunk el. Az egyikük térdelt, és egy ismerős kinézetű
puskával célzott rám. Felismertem az M-66-os duplacsövű elrendezését,
meg a rendszeresített, összetett puskairányzékot. A saját fegyverem ott
hevert előttem. Megpróbáltam felvenni, de hirtelen háromszor olyan
nehéznek érződött, mit egy perccel azelőtt. A lövész megint célra emelte a
puskáját, és én tudtam, nem lesz erőm felemelni a sajátomat, mielőtt ő
kilőne egy újabb tűlövedéket.
Ekkor egy sorozat dörgött fel mögöttem. A lövész seggre esett, az arcán
szinte már nevetséges döbbenet. Egy futó pillanatig ott ült az utcán, a lábai
szétvetve, a puskája még a kezében, de már nem célzott semmire. Jött még
egy sorozat, a lövész az egészet az arcába kapta. Hanyatt dőlt, még mindig
a puskáját markolta. Két társa viharos sebességgel távozott a tűzvonalból,
és eltűntek a sarok mögött.
Jobbra néztem, és Jackson tizedest pillantottam meg, aki fél térdre
ereszkedve célzott valahova mögém. Négykézlábra küzdöttem magam, és a
puskám után nyúltam. A kijelző szerint még 159 lövedékem maradt a
tárban. Ezek szerint az elmúlt percekben majdnem százszor sütöttem el a
puskámat.
– Grayson, megvagy? – kérdezte Jackson a rajcsatornán.
Úgy éreztem, a bal oldalamból két kés áll ki. A fájdalom olyan éles volt,
hogy alig kaptam levegőt. Csak erőlködve tudtam úgy, ahogy teleszívni
levegővel a tüdőmet, és minden egyes lélegzetvétel az elviselhetetlenségig
fokozta a kínokat. Próbáltam levegőhöz jutni a válaszhoz, de csak egy
fejrázásra futotta.
– Baker, te velem jössz – mondta Jackson. – Aki még tud, toljon nekünk
egy kis fedező tüzet.
Baker és Jackson rohant vissza, át a kereszteződésen. Mögöttük Hansen
és Priest hajolt ki a sarkokon, és tüzet nyitottak. Be akartam szállni a
zárótűzbe a saját lövedékeimmel, de már nem maradt erőm, hogy
felemeljem a puskámat. Valaki megragadott a vértezetemnél fogva, és
kezdett átvonszolni a kereszteződésen. Láttam Jacksont, ahogy lábra segíti
Fallon őrmestert, az egyik kezével tüzel a puskájából, a másikkal a főtörzset
viszi. A számítógépem közölte velem, hogy még van egy nagy marék
lőszerem a tárban, a kijelzőmön pedig megjelölte azokat az irányokat,
ahonnan még mindig lőttek ránk a lázadók. De abban a pillanatban én már
csak utas voltam, már nem voltam képes élni a csúcstechnológia által
nyújtott előnyökkel.
Egyszer csak véget ért a hepehupás utazás, át a kereszteződésen. Arra
nem emlékeztem, hogy lecsuktam a szemem, de így kellett történnie, mert
most kinyitottam, és megpillantottam Bakert, aki fölém hajolt, és felhajtotta
az arclemezét.
– Mennyire súlyos? – kérdezte. Mögötte Hansen és Priest még mindig
lőttek, oda-vissza röpködtek a lövedékek, mert az egyre magabiztosabb
lázadók úgy döntöttek, hogy maradnak, és kikészítenek bennünket. Már
látták a sebesültjeinket, a vér ott volt a vízben, a cápák köröztek.
Nemsokára erősítést kapnak, mi pedig kifogyunk a lőszerből.
Megemeltem a puskám, már amennyire tudtam, és egy kézzel
megütögettem a tárat, hogy tudassam Bakerrel, még van lőszer benne. Ő
bólintott, és kivette a puskát a kezemből.
– Priest, itt van még egy fél tár – szólt a válla felett.
– Épp ideje. Már majdnem kifogytam. – Priest átvette a puskám, és
visszament a helyére, a sarokra.
Baker szemügyre vette a sérülést a páncélomon. A bal oldalam fehér
izzásról jéghidegre váltott. Még mindig az vitte el a legtöbb energiámat,
hogy levegőt préseljek a tüdőmbe; valami fontos megtört odabenn.
Életemben először úgy éreztem, lehet, hogy meghalok. Azt gondoltam,
talán illene félnem, mert bármelyik másodpercben elveszíthetem az
eszméletem, hogy soha többé ne ébredjek fel, de már túl fáradt voltam, és
túl távolra kerültem ahhoz, hogy ez érdekeljen.
– Belőjelek, testvér?
Bakernek kábító injekció volt a kezében, úgy csattogtatta az orrom előtt,
mint egy golyóstollat. Megráztam a fejem. Nem akartam betompulni, mert a
végén még nem tudom erőltetni eléggé a levegővételt, és itt fulladok meg.
– Bravo PK, itt Bravo Egy Egy – hallottam Fallon őrmester hangját. –
Elfogytunk. Több a sebesültünk, mint amennyit vinni tudunk. Az ellenség
körülzárt bennünket, mi pedig mindjárt kifogyunk a lőszerből. Küldjenek
egy gépet, vagy egy takarítókülönítményt hullazsákokkal. Maga dönt.
Jött válasz a szakaszcsatornán, de már nem tudtam kivenni, ahogy
kezdtem elveszíteni az öntudatomat. Olyan volt, mint egy ütős influenza,
amikor a fejed szédül, a lábad remeg, miközben tántorogsz a fürdőszoba
felé valami gyógyszerért.
Lehunytam a szemem, és hallgattam a körülöttem dúló csatát. A katonai
puskák dörejei egyre ritkultak, már csak egyes lövések dörrentek, néha egy-
egy rövid sorozat. A civilek fegyverei egyre sűrűbben hallatszottak, és úgy
tűnt, már minden irányból lőnek ránk.
– Eltaláltak! – kiáltott valaki a rajcsatornán. Már túlságosan kész voltam
ahhoz, hogy felismerjem a hangot – Baker volt az, vagy Priest? –, de amúgy
sem tehettem semmit. Ahhoz is alig volt erőm, hogy levegőt vegyek.
Aztán egy új hangot hallottam, menydörgő dübörgést a magasból. Az
orromat megcsapta az égő üzemanyag bűze, forró levegő vágott az
arcomba. Olyan hang hallatszott, mintha egy titáni cipzárt húztak volna le,
és felnézve megpillantottam egy Hornet osztályú deszantgép várva várt
körvonalait, amint gépágyúiból ontja a tüzet, miközben kecsesen
leereszkedik.
Egy időre megint elvesztettem az eszméletemet. Úgy éreztem,
ellebegtem a földről. Emberek beszéltek közvetlenül mellettem, de olyan
volt, mintha egy téglafal választana el tőlük, meg sem próbáltam megérteni,
mit mondanak. Kemény felszínnek ütődtem, amitől fellángolt a fájdalom az
oldalamban. Megvonaglottam, de erős kezek szorítottak le, és egy injekció
szúrását éreztem a nyakamnál.
Aztán elcsendesedett körülöttem a világ.
 13.
NAGY-TAVAK

Amikor fiatalabb voltam, gyakran álmodtam, hogy lezuhanok a

magasból. Az álom legrémületesebb része az a pillanat volt, amikor a
mélységbe lépés után elöntött a súlytalanság érzése, a másodperc, amikor
tudatosult bennem, hogy le fogok zuhanni, s a gyomrom elindult bennem
felfelé. Az álom annyira valósnak tűnt, hogy minden alkalommal meg
voltam győződve, valóban épp ezt történik velem, minden alkalommal
halálosan meg voltam rémülve, ahogy a föld felé zuhantam, és biztos
voltam abban, hogy az utolsó másodperceimet élem.
Persze mindig felébredtem, mielőtt becsapódtam volna, de valamelyest
azért sok százszor átéltem az életem utolsó pillanatait. És minden egyes
alkalommal éreztem a megbánást, a dolgokért, melyeket megtettem, és
amelyeket elmulasztottam megtenni, és azokért, melyeket nem sikerült
elérnem. Néha anyámra gondoltam, és a bánatra, amelyet az amúgy is
örömtelen életében egyetlen fiának túlélése fog a számára jelenteni.
Ez alkalommal nem ébredtem fel a becsapódás előtt. Most egy
valószínűtlenül hosszúnak tűnő zuhanás után földet értem. Nem szakadt
meg létezésem, ami megtörténne egy ilyen zuhanás után, amikor a test egy
töredékmásodperc alatt ízekre szakad, és az agynak csak annyi ideje van,
hogy észlelje az utolsó sokkot, mielőtt péppé kenődik. Ehelyett tudatában
voltam a becsapódásnak, az erőnek, amely minden egyes molekulámat
kibillentette pályájáról. Senki sem élhet túl egy ilyen zuhanást, és lám, én
mégis itt vagyok, fekszem a hátamon, lélegzem. Úgy fest, semmim sem tört
el, tulajdonképpen semmiféle fájdalmat sem érzek, és amikor megpróbálok
felülni, a testem tüstént engedelmeskedik. Csatapáncélomon egy karcolás
sincs, a puskám biztonságosan rögzítve a mellvértemhez.
Ezután éles fénysugár vetült az arcomra, és összerándultam. Egy kezet
éreztem a vállamon, szilárdan tartotta felsőtestemet, és az agyam végre úgy
döntött, ideje elhagyni az álmokat, és visszatérni a való világba.
Az éles fény egy tollszerű lámpából jött, amellyel közvetlen közelről
világítottak a szemembe. A hátamon feküdtem, de amikor megpróbáltam
ugyanazt tenni, mint az álmomban: felülni, még fél centire sem
emelkedtem, amikor két kéz gyengéden, de határozottan visszanyomott.
– Ezzel még várjon, katona. Még ne akarjon felülni, ha nem akarja az
összes varratot tönkretenni.
A hang barátságos volt, de profi, olyasvalakié, aki rendszeresen ad
tanácsokat, és hozzá van szokva, hogy azokat követik is. Egy nő állt
fölöttem, a HH rövid ujjú ingében, de nem tudtam kivenni a rendfokozatát.
Próbáltam megszólalni, de a torkom száraz volt, akár a pergamen, és csak
egy rekedt hörgésre futotta, melyet kicsit nehezen lehetett volna beszédnek
nevezni. A nő ezzel együtt megértette, hogy mit akarok mondani, mert
kikapcsolta a lámpáját, átnyúlt felettem, és egy műanyag bögrét emelt a
látómezőmbe.
– Víz, hideg, egy deci – határozta meg a bögre tartalmát, akár egy életunt
hadtápos. – Egyszerre csak keveset igyon. A varratok a hasában még
frissek.
A számhoz emelte a bögrét. Kortyoltam egy óvatosat, aztán egy
hosszabbat. Még csak nem is éreztem a vizet, ahogy lefolyt a torkomon,
csak hideget, ami beborította a nyelvemet, és elzúdult a nyelvcsapom alatt.
– Jobb már? – kérdezte a nő. Bólintottam. – Remek. Még egy percig ne
akarjon beszélni, jó? Van tippem, hogy mit akar kérdezni, úgyhogy
összefoglalnám a dolgokat. Ha még utána is akar beszélgetni, megteheti.
Rendben?
Bólintottam.
 – A Nagy-tavaknál van, a területi egészségügyi központban. Harc közben
sebesült meg, és az orvosaink összevarrták a darabjait. A sebesülésének
részleteiről a szolgálatos egészségügyi tisztet kell kérdeznie, de amennyire
tudom, volt egy légmelle, és most egy méterrel rövidebb a vékonybele, mint
amikor behozták. Egy darabig még itt marad, mielőtt visszaengedhetnénk
az egységéhez.
Egy pillanatra elhallgatott, és röviden elmosolyodott.
– Van még kérdése?
– Hol van a rajom többi tagja?
– Fogalmam sincs. Az elsősegélygép a legkülönfélébb intézményekbe
vitte magukat. Azon az éjjelen egy csomó sérültet hoztak, de nem tudom,
kicsodák, és hol vannak. Az ügyeletes tisztet kell megkérdeznie. Én csak
egy nővér vagyok.
– Mióta vagyok itt?
– Három napja – felelte a nő. – Pontosabban két és fél napja. Szombat
hajnalban hozták be, most pedig hétfő délután van.
– Bassza meg – mondtam. – Lekéstem a hétfő reggeli parancshirdetést. A
szolgálatvezető szét fogja rúgni a seggem.
A nővér finoman felnevetett. Megint átnyúlt felettem, és felkapcsolt egy
lámpát. A LED puha fényében már el tudtam olvasni a nevét, és ki tudtam
venni a rendfokozati jelzését. Tizedesi stráfokat viselt, és a jobb oldali
zsebe fölé varrt névszalag szerint a neve MILLER C. Ezek vagyunk
mindössze: egy rendfokozat, egy vezetéknév, egy kezdőbetű.
Megkérdeztem volna a keresztnevét, de legalább három fizetési sávval volt
felettem, és nem akartam megsérteni valakit, aki az elkövetkezendő
napokban a gyógyszereimet fogja adagolni.
– Van mindenféle a fiókjában. Leginkább olyasmi, amit a ruhájában
találtunk. Ha valamelyik nem a magáé, csak szóljon, és kidobom.
– A tabletem megúszta?
– Persze. Tudja, azokat a vackokat nem lehet elpusztítani.
A nővér fölkelt a székről, melyen addig ült, és lesimította egyenruhája
ingét.
 – Most itt hagyom egy időre. A hívógomb ott van a feje mellett, ha
szüksége lenne valamire. Nemsokára hozom a vacsorát.
Megint rám mosolygott, és kiment a szobából.
A szobában gyakorlatilag semmilyen bútor nem volt, leszámítva az
ágyat, amelyen feküdtem, egy kis, fehér éjjeli szekrényt, és egy monitort a
szoba falán. Olyan steril környezet volt, amilyet csak a szociális lakóövezet
bérleményeiben látni.
Az oldalamra fordultam, és szemügyre vettem az ágyam mellett álló
éjjeliszekrényt. Két fiókja volt, odanyúltam, és kihúztam a fölsőt. Ott volt
benne a dögcédulám a láncával együtt, a tabletem, egy pakli kártya, melyet
mindenki a traumacsomagok vízhatlan zsebében szokott hordani, meg egy
fél csomag mentolos cukorka, meg is feledkeztem róla, hogy a vértezetem
jobb oldali lábzsebébe gyűrtem, mielőtt a felszálltunk a deszantgépre. Az
arcomhoz emeltem a kezem, és találtam egy sebet, amely a bal
szemöldököm sarkától húzódott egészen a fülem mögé.
A tabletem az első gombnyomásra bekapcsolt. Az egész bevetésen ott
volt végig a zsebemben, és lehetetlennek tűnt, hogy egy elektronikai eszköz
túlélje azt a futást, zuhanást, azt hogy többször is meglőttek, de egy
karcolás sem volt rajta. Még az akkumulátor is teljesen fel volt töltve.
Ellenőriztem a MilNet kapcsolatot. Ez egy vezeték nélküli hálózat, amely
összekapcsolja a sereg összes kommunikációs rendszerét, és amelyet
minden katonai tablet el tud érni bárhonnan a Földről és a Lunáról. Vannak
még kisebb MilNet csomópontok a haditengerészet hajóin, és a
tengerészgyalogosok távoli helyőrségeiben is, de azok csak néhány naponta
szinkronizáltak a hálózat többi részével. A Naprendszer két lakott égitestjén
azonban a hálózat folyamatosan szinkronban volt, és csak bökni kellett
egyet a tableten az eléréséhez.
A hálózatot láttam, de valamilyen oknál fogva a tabletem nem tudott
felcsatlakozni rá. Mindent tudtam használni, amihez nem kellett a hálózati
összeköttetés, a naptáramat, a kézikönyveimet, a ballisztikus
számolótábláimat, még a könyvolvasómat is, de ha olyasmit próbáltam
elindítani, amihez hálózat is kellett volna, egy hibaüzenetet kaptam, noha
üzenetet akartam küldeni a rajtársaimnak, meg Halleynek, de el voltam
vágva a világtól, s ez igen ritka élmény volt. A lakóövezet hálózati
termináljai rendszeresen összefosták magukat, ha csak egy szúnyog
elfingotta magát egy kormányzati átjátszó antenna környékén, de a MilNet
kapcsolat olyan megbízható volt, hogy hiánya kifejezetten szürreálisnak
hatott.
Az éjjeliszekrényen volt egy távirányító a szoba végében található
monitorhoz, de nem vágytam arra, hogy valami unalmas kertévés műsorral
zsibbasszam szivacsosra az agyam, és az az anyag sem érdekelt, amelyet
hírműsornak adtak el.
Mivel nem tudtam kapcsolatba lépni senkivel, úgy döntöttem,
kihasználom a lehetőséget, és lefaragok valamennyit az alváshiányomból. A
tabletet visszadugtam a fiókba, és kényelmesebb helyzetbe tekeredtem. A
matrac kényelmesebb volt, mint a bázison, a szoba csendes, és akármilyen
gyógyszerekkel is tömtek tele, elálmosítottak.

Amikor az ajtó megint kinyílt, felébredtem. Az ablakban csillagfényes

éjszaka látszott, azaz odavetítették. A földrészen elég kevés hely maradt,
ahonnan még látszottak éjjel a csillagok, és meglehetősen biztos voltam
benne, hogy a Nagy-tavak vidéke nincs köztük, így Chicagóval és Detroit-
tal a szomszédságban.
– Hogy vagyunk? – kérdezte Miller tizedes, aki egy tálcát tartott a
kezében a vacsorámmal.
– Hogy maga hogy van, azt nem tudom, de én úgy érzem magam, mint
akit elütött egy busz – feleltem. – Mi van vacsorára?
– Magának Tizenhetes Számú Folyékony Étkezési Tápcsomag.
Választhat a vanília és az alma ízesítés között. De figyelmeztetnem kell, az
elnevezések nem teljesen pontosan írják le a várható ízélményt.
– Ehhez hozzá vagyok szokva – feleltem, miközben a jellegtelen, fehér
ételtárolókkal szemeztem. – Kóstolta valaha a szociális fejadagokat?
– Hát persze – felelte. – A Houston-23-as lakóövezetből származom.
Higgye el, ez itt igazi ínyencség a szociális kajához képest. Gondolja azt,
hogy tejturmix. A következő pár napban úgyis csak folyékonyat ehet. Az
orvos rendelése.
 – Megkóstolnám a vaníliát. Van ötlete, hogy a tabletem miért nem tud
bejelentkezni a hálózatra?
Miller tizedes megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs. Nem vagyok hálózati mérnök. Az anyazászlóaljának
Informatikai Támogatócsoportja felel a maga hozzáféréséért. Esetleg
kérdezze meg őket, ha majd kiengedjük innen. Még az is lehet, hogy
elromlott a játékszere.
Tudtam, hogy nem a tablettel van a baj, de én is csak megvontam a
vállam. Ha Miller tizedes tudja is, hogy miért kapcsoltak le a hálózatról,
akkor sem fogja elárulni. És nekem is megvoltak az elméleteim.
– Egye meg a vacsoráját, és hívjon, ha segítségre van szüksége.
– Attól tartok, nemsokára ki kell mennem. Szerintem nem szeretné, ha
felkelnék, és itt kódorognék.
– Nem, azt tényleg nem szeretném – mosolygott Miller tizedes. – Van
egy cső az ágya jobb oldalán. Használja, amikor csak akarja. A belei
üresek, úgyhogy a másik dolog miatt nem kell aggódnia. Az egy darabig
még nem lesz probléma.
– Ezt jó tudni. Köszönöm, asszonyom.
A nővér kiment a szobából, én pedig ittam egy kortyot az előttem lévő
tárolóból. A Tizenhetes Számú Folyékony Étkezési Tápcsomag íze pont
olyan jellegtelen volt, mint a rizskekszé, de volt valami halvány vaníliás
utóíze, így aztán megfogadtam Miller tizedes tanácsát, és úgy tettem,
mintha tejturmixot iszogatnék.
Brunyálócső, folyékony táp, egyágyas szoba és döglött MilNet
hozzáférés, gondoltam. Ez egy kurva hosszú hét lesz.
A rehab harmadik napjának reggelén látogatót kaptam. Éppen befejeztem
a reggelimet – már ehettem szottyosra áztatott kukoricapelyhet –, amikor
nyílt az ajtó, és besétált egy HH-őrnagy a legszebb társasági
egyenruhájában.
– Pihenj, folytassa tovább! – vezényelte barátságosan, mintha bizony épp
félrehajítottam volna a takarót, hogy vigyázzba vágjam magam, amint
megpillantottam az aranyszínű leveleket a váll-lapjain.
 – Jó reggelt, őrnagy úr – köszöntem. Elsőre azt hittem, az
egészségügyisektől jött, de aztán észrevettem a fegyvernemi jelzést az
egyenruháján, a lövészek két keresztbe rakott muskétáját. Automatikusan
végigpillantottam a bal zsebe feletti, színes szalagok salátáján, és láttam,
hogy csak elvétve akad köztük harc közben kapott jelzés. Volt egy „Sikeres
harci bevetésért” kitűző, de ezt minden harcoló zászlóaljnál szolgáló katona
megkapja, ha letöltött legalább két évet. Megvolt a céllövész szalag
pisztolyra és puskára is, mindkettőből az alapfok. A századunkban a
legtöbb katona nem viselte ezeket, hacsak nem érték el a kiváló minősítést,
a legfelső fokozatot. A társasági egyenruhán található kitűzők és szalagok a
katona messziről leolvasható névjegyei, az őrnagy névjegyén pedig ez állt:
aktakukac.
– Jó reggelt, közlegény – köszönt vissza. Körülnézett, hogy valami
ülőalkalmatosságot keressen. Mivel nem talált, odajött az ágyam mellé, és
olyan szerencsétlen pózt vett fel, mintha nem tudná eldönteni, maradjon
hivatalos, vagy legyen inkább laza.
– A nevem Unwerth őrnagy. Én vagyok a zászlóalj S2-ese.
– Igen, uram. – A zászlóaljnál az S2-es beosztásban lévő tiszt felelős a
hírszerzésért és a biztonságért. Eddig még nem volt dolgom a Pantheonban
lakozó parkettásokkal. (A katonák Pantheonnak nevezték maguk között a
zászlóaljparancsnokság épületét).
– Ha nem bánja, lenne néhány kérdésem, közlegény.
– Természetesen, uram.
– Emlékszik, mi történt a múlt szombaton?
– Természetesen igen, uram. Egy detroiti lakóövezetbe küldtek
bennünket, és szarrá lőtték a rajomat. Uram – tettem hozzá a végén.
Az őrnagy nem volt éppen elhízva, de szálkásnak sem mondtam volna.
Puhának látszott, és hirtelen már nem tűnt túl szimpatikusnak. Talán mert
úgy nézett rám, mintha egy másik, alsóbbrendű fajhoz tartoznék, vagy egy
elromlott gépalkatrész lennék.
– Nos, nagyjából erről volt szó – ismerte el. – Hadd kérdezzek valaki
konkrétabbat. Emlékszik arra, hogy az összecsapás során kilőtt egy
termobárikus robbanófejet tartalmazó rakétát egy TTR-ből?
 – Igen, uram, emlékszem. – Hirtelen ráébredtem, mit keres itt, és hogy
miért nem érem el a MilNetet.
– És meg tudná nekem mondani, hogy ki hatalmazta fel, vagy ki adott
parancsot arra, hogy éppen ilyen robbanófejet használjon?
– Nem kaptam külön parancsot annak a rakétavetőnek a használatára –
feleltem. – A bevetésre készülve a szakaszparancsnok engedélyezte az
állományunknak a halálos eszközök használatát, önvédelmi célra. Tűz alá
vették a rajomat, több embert eltaláltak, én pedig védtem magam, uram.
– Felteszem, azt tette, méghozzá meglehetősen határozottan. – Unwerth
őrnagy összeszorította egy pillanatra a száját. – A problémánk csak az
arányossággal van, Grayson közlegény. Maga egy nagy rombolóerejű,
erődítmények ellen kifejlesztett robbanófejet használt egy polgári célpont,
tulajdonképpen egy kormányzati tulajdonú épület ellen. Jelentős civil
áldozatokkal járt a maga önvédelmi megmozdulása. – A két utolsó szót alig
hallhatóan kihangsúlyozta. Arra jutottam, hogy az őrnagy kifejezetten
ellenszenves.
– A mi feladatunk, hogy védjük és oltalmazzuk a Nemzetközösség
polgárait, közlegény. Ha a szart is kirobbantjuk egy civil lakóépületből, az
nem annak a jele, hogy túl jól végeznénk a munkánkat, nemde bár?
Éreztem, hogy elvörösödöm.
– Mégis mi a francot kellett volna tennem, őrnagy úr? Bizonyra
megvannak a telemetriai adatok a számítógépeinkből, igaz? Talán
udvariasan meg kellett volna kérnem őket, hogy ugyan fejezzék már be a
ránk való lövöldözést?
– Úgy gondolom, választhatott volna valami arányosabb ellenintézkedést
– felelte az őrnagy. – Volt magánál más is, nem csak az a termobárikus
töltet.
– Nos, a helyzet az, hogy kicsit sietnem kellett, és nem volt időm a
címkéket olvasgatni, uram.
– Ez bizony nagy kár – felelte Unwerth őrnagy –, mert nekem kell
elrendeznem az ügyet a médiával és a hadosztályparancsnoksággal, és
higgye el, ez egy cseppet sem tölt el örömmel.
 Hát bazmeg, kurvára leszarom, hogy mi tölt el téged örömmel, és mi nem,
gondoltam. Egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy kimondom hangosan,
de aztán elvetettem az ötletet. Az őrnagy elég magasan volt a zászlóalj
táplálékláncában, én pedig a legalján. Akármit is tartogatnak számomra,
nem akartam még egy függelemsértési üggyel is tetézni.
– Csak a munkámat végeztem, őrnagy. A rajomat éppen szétlőtték, én
pedig kiiktattam a veszélyforrást. Ez minden, amit mondhatok az ügyről.
Éreztem, ahogy a düh fellángol bennem. Ez a seggfej, az élére vasalt
társasági egyenruhájában és az aktakukac kitűzőivel valószínűleg a
shugharti parancsnokságon volt, amikor bennünket szétlőttek Detroitban, és
ha tudott is valamit a csatáról, azt a deszantgépek kameráiból, és a
rajparancsnokaink telemetrikus adataiból tudta. Nem volt ott, amikor a
semmiből hirtelen nehézfegyverekből nyitottak ránk tüzet, és nem volt
annak az ezer puskának a boldogtalanabbik végén, amelyekből a helyiek
szórták ránk az áldást azon az éjszakán. Nem kellett valakit sok száz
méteren át a hátán cipelnie, egy dühös ellenségektől hemzsegő, városi
hadszíntéren. Nagyon bennem volt, hogy megragadjam a ránctalan
egyenruhája hajtókájánál fogva, és szétfejeljem az arcát.
Az őrnagy láthatóan észrevette érzelmeim gyors változását, mert kissé
elhátrált az ágyamtól.
– Nos, lesz még elég idő egy alapos kiértékelésre – mondta. – Áttekintjük
a kérdést a rajparancsnokával, és a csapata többi tagjával, ha visszakerült a
Shughartba.
– Már alig várom – feleltem. – Akkor talán kideríthetjük, ki volt az a
zseni, aki parancsot adott, hogy egy fél rajra való halottal és sebesülttel
gyalogoljunk vissza a térre. Csoda egy móka volt, ahogy cafatokra lőttek
bennünket.
Unwerth őrnagy szeme összeszűkült. A válaszom elsüthetett benne
valamilyen vezetői reflexet, mert kihúzta magát, kezét a háta mögé rakta, a
könyökét pedig kifeszítette, mintha pihenj állásban állna egy díszszemlén.
– Amikor utoljára átnéztem az aktáját, Mr. Grayson, abban az állt, hogy
maga a Bravo század első szakaszában szolgál, az első rajban,
közlegényként. Nem emlékszem, hogy a törzstiszti értekezleteken
összefutottunk volna.
Ezt válasz nélkül hagytam, csak bámultam rá.
– Maga a Honi Hadsereg katonája, aki esküt tett, hogy követi elöljáró
tisztjei parancsát, függetlenül attól, hogy egyet ért-e azokkal, vagy sem. Ha
ez túlságosan nagy kihívás lenne a maga számára, csak szóljon, és
tájékoztatom a személyügyet, hogy megváltozatta a döntését a szerződéses
időszakának végigszolgálása tekintetében.
Tudtam, hogy ezt ő sem gondolja komolyan; a HH nem ereszt senkit el
idő előtt, hacsak nem lövette magát teljesen szarrá az illető, és túl drága
lenne az orvosi kezelés. A méretes elbaszásoknál inkább katonai bíróság elé
állítják és lesittelik az embert. Nem éreztem magamban a fékezhetetlen
vágyat, hogy az egyetemes katonai jog finomságait egy ilyen aktabuzi
pöcsfejjel vitassam meg, ezért aztán hallgattam. Unwerth őrnagy ezt
beleegyezésnek vette.
– Tehát, amikor elengedik ebből az intézményből, visszaszállítják
Shughartba. Amint a bázisra ér, azonnal jelentkezik a százada
szolgálatvezetőjénél. Ha munkaidőn kívül érne oda, akkor az ügyeletes tiszt
helyettesénél jelentkezik. Érthető?
– Igen, uram, érthető.
– Remek. – Az őrnagy arcán látható volt az undor, ahogy körülnézett a
szobában. Nem is tudom, talán a privát szobám luxusa nem nyerte el a
tetszését, de az is lehet, hogy lealacsonyítónak érezte, hogy egy olyan senki,
szerződéses talpassal keveredett vitába, akinek még semmilyen
rendfokozati jelzés sem virít a gallérján.
– Most ennyiben maradunk – jelentette ki, és megfordult, hogy kimenjen
a szobából. – Később visszajövök, hogy felvegyem a teljes vallomását.
Pihenj, közlegény!
Ezt volt aztán a motiváló látogatás, gondoltam, miközben becsukódott
mögötte az ajtó.

A következő két napot kitöltötték az étkezések, a fizikai kiértékelések, és

a hosszan elterülő tömény unalom. Ahogy a gyógyszerek szintje szép lassan
csökkent a szervezetemben, már nem voltam kellemesen és állandóan
álmos, és a szórakozás hiánya még arra is rávitt, hogy belenézzek egy
kertévés hírműsorba.
Bekapcsoltam a szoba átellenes végében lévő holovetítőt. Egy olyan
hírcsatornát választottam, amely nem volt elérhető anyám lakóövezetében.
Olyan cuccokat reklámoztak, amilyeneket még sosem láttam, és egyébként
sem tudtam volna megvenni: kabátokat, amelyeket időjárásálló szálakból
szőttek, melyek még a színüket és a mintájukat is változtatták, a viselőik
hangulatát követve; személyi kommunikátor-táblákat, amelyek alig száz
évvel tűntek korszerűbbnek a mi monokróm tabletjeinknél; édességeket,
melyek úgy néztek ki, akár ehető ékszerek. Mindig is tudtam, hogy odakint
két világ van: egy kispályás, csóró, lakóövezeti söpredéknek, meg egy
légkondicionált, az elővárosi középosztálybelieknek, meg a gazdagoknak.
Csak mióta bevonultam, ez a másik, szebb világ sokkal inkább láthatóvá
vált a számomra.
Azt kértem az interfésztől, hogy mutasson nekem híreket az elmúlt
hétről, Detroitból. A számítógépes hírszerkesztő modul felrakott egy csomó
aktív hírcsempét a kijelzőre, hogy válasszak. Egy olyat választottam,
amelyik egy éjszakai légi felvétellel kezdődött, aztán hátradőltem.
– ”...tüntetések a Szociális Étkezési Fejadag összetételének
megváltoztatása ellen. A hatóságok úgy vélik, hogy engedély nélküli
serkentőszer készítése vezetett a robbanáshoz. Három polgár vesztette életét
a robbanás során, másik tizenhét megsebesült, többen súlyosan. A napok
óta tartó lázongás miatt a mentők nem tudták megközelíteni a helyszínt,
csak negyvennyolc órával az események után. A hatóságok szeretnék
emlékeztetni a lakóövezet lakosságát, hogy minden közszolgáltatást,
ideértve a szociális fejadagok kiosztását is felfüggesztik mindaddig, míg a
zavargások során a közszolgáltatást ellátók fizikai veszélyben forognak.”
A hírbejátszás véget ért. Választottam egy másikat, aztán még egyet.
Gyakorlatilag mind ugyanazt mondta. Nem részletezett zavargások egy
gyűlésen, aztán egy robbanás a lakóövezet egyik toronyházában, ahol
meghalt pár ember. A pontos okok ismeretlenek, de egy droglabort sejtenek
a robbanás hátterében.
 Visszaültem, levettem a hangot, azt kikapcsoltam az egész
holoképernyőt. A kórterem fala visszaállt a mosolytalan, antiszeptikus
fehérre.
Vajon miért nem említették meg a katonákat, akik ott haltak meg? Csak a
mi rajunkból ketten, és tudtam, hogy a harmadik rajnak sokkal súlyosabbak
voltak a veszteségei. Azt sem mondták, hogy a tüntetők között is volt
számos halott. Teljesen biztos voltam benne, hogy sok száz civilt öltünk
meg, felfegyverzett tüntetőket, akik bennünket próbáltak megölni, de akkor
is a lakóövezet lakói voltak, és az Észak-Amerikai Nemzetközösség
állampolgárai. Úgy nézett ki, hogy a hírek csak az épület szemmel látható
sérüléséhez köthető áldozatok számát említik, nyakon öntve a
legsemmitmondóbb magyarázattal. Egy szó nem hangzott el arról, hogy
katonák civileket lőttek volna le. Nem érzek egy csepp részvétet sem az
állig felfegyverzett rohadékok iránt, akik megpróbáltak szétlőni bennünket,
és arra kényszerítettek, hogy nem városba való tűzerővel válaszoljunk, de a
lakóépület mérgezett tüskeként lüktetett a lelkiismeretemben, amióta láttam,
hogyan omlanak egymásra a fölső emeletei. Ott nem mindenki volt tüntető,
de én megöltem őket. Véletlen volt persze, de attól még halottak, és én
lőttem ki azt a rakétát. Nem önmagukat robbantották fel egy illegális
droglaborral. Tudtam, hogy a sereg tudja ezt, a fenébe is, ott voltak a
nagyfelbontású, háromdimenziós felvételek a sisakkameráinkból.
Akkor pedig mi végre ez a tettetett tudatlanság? Miért sugallják azt, hogy
a zóna lakótornya baleset következtében repült a levegőbe?
Eszembe jutottak azok a hírek, melyeket még a lakóövezetben láttam,
amikor még anyámmal éltem. Ha az összes szart így elmismásolják, hogy ki
ne törjön valami nagy balhé, akkor sokkal rosszabb helyzetben vagyunk,
mint gondoltam.

Később aztán tettem egy kirándulást, és elhagytam a szobámat, amitől a

kedélyállapotom is rendesen megjavult. Miller tizedes szerzett nekem egy
motoros kerekesszéket, és miután elmagyarázta az üzemeltetésének
finomságait, továbbá a kórházi KRESZ alapszabályait, elkísért az első
túrámon a szobán kívülre.
 – Hova szeretne menni? – kérdezte, ahogy végiggurultunk a folyosón. A
kórház a szobámhoz hasonlóan ingerszegény volt, rozsdamentes acél
bútorok, csupasz, fehér falak, betonszürke linóleum.
– Nem is tudom. Van itt valami látványosság? Például egy olyan hely,
ahol vannak színek.
– Van egy edzőterem a legfelső szinten, és egy kávézó a földszinten. Ha
akarja, próbát tehet valami szilárd táplálékkal. Az orvos szerint a bélvarratai
most már ki fognak tartani.
– Hát ez igazán remekül hangzik – feleltem. – Van ott valami ehető?
– Hát persze. A szokásos reggeli péksütemények, meg többféle kávé –
hangzott a válasz, egy halvány mosoly kíséretében. – Nem sajnáljuk a
pénzt, hogy a vendégeink számára biztosítsuk a kulináris változatosságot.
– Akkor menjünk! Meghalok már, hogy rághassak végre valamit.

A kávézó egy fokkal vidámabb volt, mint az intézmény többi része. A

vetített ablakok párkányain kaspókban művirágok. Az ablakok túloldalán
csöndes tópart, amely vélhetőleg távolról sem emlékeztetett a valódi
látképre. Tudtam, hogy a Nagy-tavak partján már nem sok hely maradt
beépítetlenül, és ha volt is még ilyen, akkor a nagymenők kertvárosaiban,
nem egy katonai intézmény tőszomszédságában.
Volt egy ételespult a kávézó egyik falánál. Maga a helyiség olyan volt,
mint a shugharti étkezde kisebb, barátságosabb változata. Apró asztalok
álltak mindenhol a teremben, épphogy elég nagyok két embernek. Pár beteg
ténfergett bent, mindenkin ugyanaz a kétrészes, zöld kórházi hacuka volt,
mint rajtam.
Ahogy az ételespult felé gurultam, oldalamon Miller tizedessel, az egyik
asztal mellől hirtelen ismerős hang ütötte meg a fülemet.
– Grayson, aki mindig egyből kajáért indul.
Odafordultam, és Fallon őrmestert pillantottam meg az egyik asztalnál.
Ott ült a saját motoros kerekesszékében, előtte egy bögre kávé és egy üres
tányér.
– Hahó, főtörzs!
 Irányt változtattam, és odakormányoztam magam az asztalához. Fáradtan
rám mosolygott, ahogy odagördültem.
– Már azt hittem, magának vége, Grayson. Elég cefetül nézett ki, amikor
a hordágyra rakták.
– Én is azt hittem, hogy befellegzett – ismertem el. – A doki szerint két
tűlövedéket kaptam be a páncélomon keresztül. Az egyik a bal tüdőmet
perforálta, a másik a vékonybelemen ütött pár lyukat.
– Aú! – mondta az őrmester – Ez már elég lehet egy Bíbor Szívre.
– Azt erősen kétlem – feleltem. – Épp most filézett ki a zászlóalj S2-ese,
amiért belelőttem abba a magasházba a TTR-rel. Nem hinném, hogy a
közeljövőben bármilyen kitüntetést kapnék.
– Unwerth őrnagy? Az a hitvány, hájas disznó? Egyszer már pofán
vágtam, amikor szakaszparancsnok-helyettes voltam, ő meg még csak
százados. Még mindig nem tudom elhinni, hogy előléptették azt a
szánalmas szarkupacot.
Az őrmester felnézett Miller tizedesre, aki követett az asztalhoz.
– Nyugodtan itt hagyhatja egy időre velem, tizedes. Menjen és
szusszanjon egyet, vagy ilyesmi, rendben?
– Ez nem hangzik rosszul – ismerte el barátságosan Miller tizedes. –
Olyan húsz perc múlva visszajövök. Ne próbálkozzon fekvőtámaszokkal,
ameddig oda leszek, rendben?
– Nem kell aggódnia – feleltem. – Ha a pult felé megy, nem hozna nekem
valami harapnivalót?
– Van valami kívánsága?
– Bármit, ami jól néz ki.
– Rendben.
Miller tizedes odébbállt, Fallon pedig fáradt szemmel nézett utána. Az
őrmester valahogy törődöttnek látszott, mintha a személyiségének egy
részét ott hagyta volna Detroit utcáin. Lenéztem a lábára, arra, amelyet
olyan csúnyán megszaggattak a nehézgéppuska lövedékei, és
visszahőköltem, amikor észrevettem, hogy a lába már nincs meg. Fallon
jobb lába térd alatt véget ért, és a kórházi nadrág kihasználatlan szárát
szépen visszahajtották és odatűzték a felső részéhez.
 – Igen, annak már annyi – nyugtázta a reakciómat rajparancsnokom. – Az
egyik lövedék szilánkokra törte a csontot a lábszáramban. Nem maradt elég
darabja, hogy összerakják. De már felkészítettek a pótlására. Úgy hallottam,
a titánötvözet úgyis jobb, mint a csont meg a szövetek.
– Azt gondoltam, egy ilyen sebesülés automatikusan leszereléssel jár.
– Kivéve, ha egy baszott nagy kitüntetés lóg kék szalagon az ember
nyakában – mutatott rá az őrmester. – Azzal aztán minden szart meg lehet
úszni. Évente két tisztet ölhetek meg, és még csak kérdéseket sem tesznek
fel.
Erre felnevettem és megráztam a fejem.
– Ebben az esetben ajánlanék egyet, ha még nem telt be az idei keret.
– Amikor legközelebb felbukkan az a seggfej, kérje meg, hogy hozzon
egy tisztet a jogi szolgálattól, és addig ne szóljon egy büdös kukkot sem,
amíg meg nem érkezik, világos?
Erre magam is gondolhattam volna.
– Így lesz. A nyomorult azt sem volt hajlandó elárulni, mi történt a raj
többi tagjával, és nem tudok a MilNetre feljelentkezni, hogy üzeneteket
küldhessek.
– Ne basszon fel! – hajolt előre Fallon őrmester. – Kizárták a hálózatról?
Bólintottam, mire felháborodásában megrázta a fejét.
– Grayson, ne mondjon semmit, amíg nincs egy jogász a közelében. Arra
készülhetnek, hogy magára verjék a balhét valamiért. Maga nem csinált
semmi elítélhetőt abban a szarfészekben, úgyhogy ne hagyja.
– Ez kicsit kívül esik a hatáskörömön, főtörzs.
– Na, ennek majd utánanézünk. Merrefelé szállásolták el?
– A 3006-os szobában – feleltem. Az Unwerth őrnagy látogatása óta
érzett enyhe szorongásom most hirtelen pánikká erősödött.
– Stratton és Paterson elesett – közölte Fallon, és a hangjából eltűnt az
élet. – Hansen rehabon van, egy új vállízülettel. A többiek odahaza vannak
a zászlóaljnál, de egyelőre nem engedik őket sehova. Tisztára, mint egy
kibaszott büntetőegységnél.
– Azt hiszem, ez az én saram. Nem kellett volna azt a rakétát ellőnöm.
Bassza meg, azt sem tudtam, hogy egy termobárikus van betöltve. Csak
céloztam és lőttem: hadd menjen.
– Tudja mit, Grayson? Én pontosan ugyanezt tettem volna, mint ahogy
bárki más is a rajból. Kár erre több gondolatot vesztegetni. Kicsit negatív a
sajtóvisszhang a kertévéken, és a zászlóalj PR-esei összefosták magukat.
Majd elmúlik.
– Hát nem is tudom, főtörzs. Az őrnagy nagyon elszántnak tűnt, hogy
seggbe kúrjon érte.
– Ennek majd utánanézünk – ismételte az őrmester. – Még az is lehet,
hogy váltok egy-két szót vele. Régóta ismerjük mi egymást ezzel az
Unwerth őrnaggyal.
– Azért ha lesittelnek, mondja meg a rajnak, hogy nem vagyok egy
csődtömeg, rendben?
– Emiatt ne aggódjon. Ha megpróbálják átbaszni, az egész zászlóalj tudni
fog róla, erről kezeskedem. Nem dobjuk oda a mieinket a farkasok elé, csak
hogy valami cukorseggű civil főmuftit kiengeszteljünk.
Az őrmester szavai kicsit megnyugtattak, de még mindig úgy éreztem,
mintha egy kard függene a fejem felett. Fallon őrmester sok szívességet
kérhet a zászlóaljtól, elvégre nem sok Becsületéremmel kitüntetett katona
van aktív szolgálatban, ezért aztán őt különleges megbecsülés övezi, akár
egy trófeát a zászlóalj vitrinjében, de akkor is csak egy főtörzsőrmester.
– Igaz, hogy az ember maga választhatja meg a szolgálati helyét, ha
megkapja azt az érmet? – kérdeztem.
– Igen – felelte az őrmester. – Része a csomagnak. Van még
zsoldkiegészítés, melyet haláláig minden évben megkap az ember. Adnak
még egy szép, kék zászlót egy szép fadobozban, és még a parkettások is
előre tisztelegnek. És ha új szolgálati megbízatást akar az ember, megkapja.
Csillaghajó-parancsnok persze nem lehet, de ha tankot vagy deszantgépet
akartam volna vezetni, simán beiskoláztak volna a megfelelő okatási
intézménybe.
– És miért nem akart máshová menni?
– Mert nem akartam itthagyni az embereim. Egy másik haderőnem csak
másfajta szar. Én pedig maradok annál a szarnál, amelyet már ismerek. Azt
hiszem, utáltam volna megint újonc lenni. Bassza meg, el tud képzelni egy
törzsőrmestert a Flotta kiképzőközpontjában? Ahogy együtt ül a sok,
alapkiképzésről éppen csak kikerült kopasszal?
Próbáltam elképzelni a csatákban csiszolt Fallon őrmestert, amint a
csillagközi hajózással, és a fedélzeti biztonsággal foglalkozó előadásokon
ül, miközben a többi kadét a Becsületérem szalagját bámulja, és
mosolyogva megráztam a fejem.
– Miért nem választotta a nyugállományba vonulást? Felmarkolni a
jutalmat, és haza menni?
Fallon őrmester úgy nézett rám, mintha azt javasoltam volna, hogy dobja
le az összes ruháját, és táncoljon egyet az asztalon.
– Nyugállományba, de hova? Maga azt hiszi, hogy bárki is leszerel
hatvan hónap után? Mit gondol, Grayson, mennyi a továbbszolgálók aránya
a seregben?
A fejemet ráztam.
– Kilencvenegy százalék. Száz katonából, aki megéri a hatvanadik
hónapot, kilencvenegy választja a szolgálat folytatását. Maga tényleg azt
hitte, hogy öt év után csak felmarkolja a zsetont, és megpattan?
– Hát, igen. Miért? Más nem így van vele?
– Azzal a pénzzel, amit kap? A külvilágban az szart sem ér. L3-asként,
vagy a legjobb esetben L4-esként fog leszerelni, az mondjuk, félmillió
dollár öt évre. Akkora összeg, hogy szociális lakásra már nem tarthat
igényt, de a külvárosban maximum egy seprűtartó sufnit tud belőle venni.
És kurvára kevés az a pénz ahhoz, hogy jegyet válthasson belőle egy
gyarmatosító hajóra. És ha mégis visszamenne egy szociális lakóövezetbe,
ugyan miféle fogadtatásra számít, mint a HH obsitosa?
– Nem is tudom. Apám volt katona, de még az elején kirúgták. Más
veteránt nem ismerek.
– Megvan ám annak is az oka, Grayson. Bassza meg, a múlt pénteken
vágtunk haza több száz segélypatkányt. Mit gondol, mit éreznek most az
egyenruhások iránt, mi? Mindig a hadsereget vetik be, ha egy
segélyvárosban elszabadulnak a dolgok. Mit tippel, mi fog történni, ha
felbukkan odahaza a cuccaival egy málhazsákban, meg egy állami
bankkártyával a zsebében, rajta egymillió nemzetközösségi dollárral?
 Összeszorítottam a számat. Amit az őrmester mondott, kikezdhetetlennek
tűnt, naná, én meg teljesen hülyének éreztem magam, hogy ezen nem
gondolkoztam el korábban. Nem voltak frissen leszerelt exkatonák a
lakóövezetünkben, azok, akik elmentek az alapkiképzésre, sohasem tértek
vissza. Meg voltam győződve arról, hogy azért nem jönnek vissza, mert
nem akarnak, és nem azért, mert nem tudnak.
– Nem, nem. Mindannyian kényszerpályán vagyunk attól a pillanattól
kezdve, hogy aláírtuk a papírokat az alapkiképzés elején. Az öt leszolgált év
után már nem mehetünk haza, és nincs elég pénzünk bármi másra, ezért
aztán aláírunk újabb öt évre, aztán még öt évre. Mire kettőt pislant az
ember, már az életfogytiglanját tölti. Ráhajt a tízéves jutalomra, aztán a
tizenötösre, aztán azt mondja magának, hogy akár húszig is kihúzhatná.
Rám nézett, egyik ujjával a kávésbögre peremén körözött.
– Tudják, hogy a többség alá fogja írni a továbbszolgáló papírt. És
komolyan, mi a faszt tudnánk mi csinálni a civil életben? Az elmúlt
tizenegy évet harcoló katonaként töltöttem. Értek a kiscsoportos
harcászathoz. Tudom, hogyan kell minden szart felrobbantani, és embereket
ölni. El tud képzelni, amint egy boltban dolgozom?
– Nem, nem tudom. A szart is kiijesztené a civilekből.
– Ez már nem a mi világunk, Grayson.
Igazából soha nem is akartam visszamenni a lakóövezetbe. Semmi nem
maradt már ott nekem, abban a másodpercben megszűnt az én világom
lenni, amikor a lábamat az alapkiképzésre induló siklóra tettem. De volt egy
homályos, ám kellemes vágyálmom, hogy ha egy évtized után kikerülök a
seregből, lesz majd elég pénzem egy jó kis középosztálybeli, kertvárosi
kéglire, ahol nem kell azon aggódnom, hogy valaki hátba szúr egyheti
szaros fejadagért. Most rá kellett döbbenjek, hogy valójában mennyire távol
kerültem az előző életemtől.
– Elkúrtam, főtörzs? – kérdeztem. – Örökre kiírtam magam?
Nem válaszolt azonnal, de a szája sarkában ott bujkált a beavatottak
mosolya.
– Ezt büntetni kéne – mondta maga elé végül. – Kölykök a maga
korában, akik még szart sem tudnak a sok szarról. Csak belengetik eléjük a
sztéket az étkezdében, és tessék, már alá is írták a papírt.
– Akkor most mit csináljak?
– Mit akart a seregtől? Mit kérne, ha az elnök holnap a nyakába
akasztaná azt az érmet? – kérdezte Fallon őrmester. A nő halvány mosollyal
figyelte az arcom, mintha már tudná, mit fogok válaszolni.
– Komolyan kérdezi?
Bólintott.
– A legkomolyabban. Grayson közlegény, Becsületérem. Kérhet bármit.
Mihez kezdene ezzel a lehetőséggel?
Nem akartam válaszolni, nehogy úgy tűnjön, nem vagyok hűséges az
egységemhez, ugyanakkor nehezemre esett volna elhallgatni az igazságot
Fallon őrmester elől. Ezért elmondtam az igazat.
– Kérnék egy beosztást egy űrjáró haderőnemnél. Haditengerészet,
tengerészgyalogosok, egyre megy. Csak legyek kint az űrben. – Ha már el
kell szakadnom a régi életemtől, akkor ez az elszakadás legyen annyira
teljes és radikális, amennyire csak lehet. És tudtam, hogy a
gyarmatbolygókon legalább friss a levegő, nem olyan, amelyen
negyedmillió szomszéddal osztozkodom egy fél négyzetkilométeres
területen.
– Na ne szívasson – emelte meg a szemöldökét Fallon őrmester.
– Nem teszem.
– Hát, végül is ez az egyetlen útja, hogy a magunkfajták lepattanjanak
erről a szaros szikláról. Most regélhetnék arról, hogy mekkora nagy szopás
a többi haderőnem, de az igazat megvallva, nem kárhoztatom egy kurva
másodpercig sem.
 14.
ÉGETŐ SZAKMAI HIÁNY

A tabletem ugyan továbbra sem engedett fel a MilNetre, de az olvasó

alkalmazás működött. A legtöbb katona a szakaszomban csak kézikönyvek,
kezelési útmutatók és szabályzatok olvasgatására használta a tabletjét, én
viszont régen rájöttem, hogy bármilyen elektronikus szöveg megjelenítésére
alkalmas. Van egy csomó nyílt irodalmi adatbázis, és nekem legalább két
órámba telt, mire egy kisebb könyvtárra való klasszikust lapátoltam a
tabletemre.
A sötétség mélyénnek a harmadánál jártam, a második fánkomnak pedig a
felénél, amikor kinyílt az ajtó, és Unwerth őrnagy lépett be rajta.
– Pihenj, közlegény! – vezényelte, miközben megtöröltem a számat, és a
fánkot, a szalvétát meg a tabletemet letettem az éjjeliszekrényre. Piszokul
utáltam, hogy ő tökéletes társasági egyenruhát viselt, én meg még mindig az
ócska kórházi göncben parádéztam. Az öltözetünk különbözősége miatt
sebezhetőnek éreztem magam, és az, hogy ágyban voltam, csak rontott a
helyzeten. Ennél már csak akkor éreztem volna kellemetlenebbül magam,
ha a mosdóba nyit be, miközben éppen szarok.
– Őrnagy – köszöntöttem. – Reggeli óta megjárta a Shughartot oda és
vissza?
– Így van. Az ebédnél beszélgettem a zászlóaljparancsnokkal. Látom,
magát is tisztességesen etetik itt.
 – Így van, uram. Mintha csak otthon lennék.
– Nos, ez remek. Készen áll arra, hogy kiértékeljük a küldetést?
Hivatalosan rögzítenem kell a maga változatát az eseményekről.
– Úgy tudom, jogom van a Jogi Szolgálat egy képviselőjét megkérni,
hogy tartózkodjon a helyiségben, miközben ön ezt teszi.
Unwerth őrnagy olyan arcot vágott, mintha valami kellemetlen szag
csapta volna meg az orrát. Barátságos viselkedését mintha egy pillanat alatt
elfújták volna.
– Közlegény, magának az égvilágon semmihez sincs joga. Magát csak
három nanométer választja el a hadbíróságtól, és örülhet, amiért nem
hoztam magammal két katonai rendészt a szobája elé, akik még a mosdóba
is elkísérik. A maga helyében én próbálnám ezt az ügyet nem nagydobra
verni. Szóval most vagy elmondja nekem a maga változatát az
eseményekről, hogy rögzíthessem, vagy leírom, hogy megtagadta a
beszámolót. Gondolkozzon el ezen. Örülnék, ha ezt gyorsan meg tudná
tenni, megtakarítana nekem egy csomó papírmunkát. Az igazat megvallva,
kezd egy kicsit fárasztani a hozzáállása.
Meggondoltam a dolgot a függelemsértéssel kapcsolatban. Kinyúltam,
hogy csinos egyenruhája hajtókájánál fogva megragadjam, de mielőtt
elérhettem volna, valaki hirtelen hátrarántotta. Láttam, ahogy képén a sötét
elégedettséget felváltja a hirtelen jött döbbenet.
Az őrnagy nyitva hagyta a szobám ajtaját, és egyikünk sem hallotta,
ahogy Fallon őrmester bejött. Már nem ült a motoros tolószékben, és még
így is, hogy az egyik lába térdtől lefelé hiányzott, elég ereje volt, hogy
olyan könnyedén elrántsa Unwerth őrnagyot, mint egy félig pakolt
málhazsákot. Az őrnagy meglehetősen idétlenül a seggére esett, az őrmester
pedig egy pillanat alatt ott volt rajta. Egyik kezével elkapta a gallérját, és a
padlóhoz szegezte. A másikkal kikapott egy tollat az őrnagy ingének a
zsebéből, a hüvelykujjával lepattintotta róla a kupakot, és a toll hegyét az
őrnagy torkának nyomta. Utána olyan közel hajolt az arcához, hogy szinte
összeért az orruk.
– Figyeljen, faszfej! – mondta. A hangjában annyi volt az elfojtott düh,
hogy a megszólítás csak egy durva hörgésnek hallatszott. – Az a tag ott az
enyéim közül való. Sok száz méteren keresztül cipelt ellenséges területen.
Ha még egyszer meghallom, hogy úgy beszél vele, mint egy első időszakos
kopasszal, aki nem ért vissza idejében az eltávozásról, hát kitépem a
légcsövét és lehugyozok a torkán, világos?!
Láttam, ahogy Unwerth őrnagy torka megmozdul a tollhegy alatt, ahogy
nyel egyet. A szeméből sütött a páni rémület, és ez a látvány nem kevés
elégedettséggel töltött el. Egy részem kifejezetten akarta, hogy Fallon
őrmester nyomja át azt a tollat az őrnagy torkán.
Végül az őrnagy alig észrevehetően bólintott. Az őrmester elengedte, és
leejtette a tollat is. Arcát eltorzította az utálat, mintha éppen most fejezett
volna be egy pusztakezes latrinatakarítást.
– Őrmester, maga nincs észnél – mondta Umwerth őrnagy. Próbált
magabiztosnak tűnni, de a hangja még remegett. – Ismét rátámadott egy
feljebbvalójára. Most aztán kipenderítik, Becsületérem ide vagy oda.
– Mehet és följelenthet – felelte Fallon őrmester. – Talán még lecsukniuk
is sikerül, mielőtt megint elkapom. Igazából a maga helyében imádkoznék,
hogy így legyen. De egy dolgot mondanék magának: a zászlóalj minden
egyes katonája tudni fog a maga kis machinációjáról, ahogy Graysonra
próbálja verni ezt a balhét, és onnantól az élete annyit sem ér, mint egy
vödör langyos húgy. Remélem, élvezi majd, ahogy minden szarás előtt
leellenőrzi, nem csempészett-e valaki repeszgránátot a segge alá.
– Fallon, maga nincs eszénél – ismételte magát Unwerth őrnagy. Felállt,
megigazította a gallérját és a nyakkendőjét. – Nem fenyegethet meg. A
parancsnok bevágja egy cellába, és magára rohad a műanyag lakat.
– Hát hogyne – értett egyet Fallon őrmester. – Lehet, hogy megteszi. És
gondolja végig, micsoda remek szalagcímek jelennek majd meg a
Honvédségi Hírekben: „Egy Becsületéremmel kitüntetett katona próbált
megölni egy tisztet”. Lelkesítő, nem igaz? Biztos vagyok benne, hogy a
civil sajtó odáig lenne érte.
Az őrmester közelebb lépett hozzá, mire az őrnagy elhátrált.
– Szarok rá, őrnagy. Le akar csukatni? Tegye. Majd meglátjuk, hajlandó-
e a parancsnok a rossz sajtóval küszködni. De ha Graysonból csinálnak
bűnbakot a detroiti fiaskó miatt, gondoskodom róla, hogy egy hónapon
belül hullazsákban meressze a seggét.
Az őrnagy a nyakkendőjét és az ingét igazgatta. Vetett rám egy dühös
pillantást, aztán újra Fallon őrmester szemébe nézett. Szinte éreztem rajta a
félelem bűzét, de igyekezett valami tartást felmutatni egy senkiházi
közlegény és a rajparancsnoka előtt.
– A hadosztályparancsnokság parkettásai őrjöngenek Detroit miatt. A
civilek nemkülönben. Még mindig a tüzeket oltogatják, tudja? Az a rakéta
tizenkétmillió dollárnyi kárt okozott a kormányzati tulajdonban, és megölt
harminchét civilt. Maga nincs eszénél, ha azt hiszi, hogy a zászlóalj ezt a
szőnyeg alá tudja söpörni.
– Oldja meg. Nem érdekel, hogyan csinálja. De ha Graysont lenyomják,
akár csak egy hétvégi kimenő-megvonással, már kezdheti is szopogatni a
pisztolycsövét.
– És mégis hogy a büdös francba kellene ezt megoldanom?
– Tüntessen el! – szólaltam meg.
Unwerth és Fallon is meglepődve nézett rám. Az agyam ezerrel pörgött,
és eszembe jutott a beszélgetés, amit a főtörzzsel folytattam korábban,
amikor azt kérdezte, vajon milyen szolgálati helyet választanék, ha
lehetőségem lenne választani. Becsületérmet ugyan nem szereztem, de talán
adhatok Unwerth őrnagynak egy jó lehetőséget, hogy megszabaduljon
tőlem, és közben nekem is leesik valami.
– Hogy mit csináljak? – kérdezte az őrnagy.
– Helyeztessen át – feleltem. – Helyeztessen át egy másik haderőnemhez.
Utána elmondhatja a hadosztály fejeseinek, hogy kirúgatott, és ők is
mondhatnak valamit a civil sajtónak.
– Esélytelen – vélte Unwerth őrnagy. – Senkit nem helyeznek át a HH-
ból.
– Ó, dehogynem – ellenkezett Fallon őrmester. – Mindig is csináltak
haderőnem-közi áthelyezéseket. Csipogjon csak rá az S1-es haverjaira, és
intézze el.
– Csak olyankor csinálunk ilyesmit, amikor égető szakmai hiányt kell
pótolnunk. Szar beosztásoknál. Olyan helyekre, amelyekre nincs önként
jelentkező. – Az őrnagy rám nézett, és az arcán láttam, hogy az ötletet
kezdte némiképp vonzónak találni.
– Akkor csinálja! – mondta Fallon őrmester. – Csinálja, különben az
egész zászlóalj megtudja, hogy miért vágtam pofán először, mielőtt
lefokoztatott.
Unwerth őrnagy rámeredt az őrmesterre. Fogalmam sem volt, mije van
az őrmesternek az őrnagyról, de remek zsaroló potenciálnak kellett benne
lennie, mert az őrnagy csak lehajolt, felszedte a tányérsapkáját a padlóról,
és szó nélkül kiment a szobából. Az ajtót szinte becsapta maga mögött.
– Egy tucat katonai rendésszel fog visszajönni, és mindkettőnket
bevarrnak – véltem.
– Nem, nem fog ő ilyet tenni – felelte Fallon őrmester. – Higgye el
nekem. Szépen fel fogja hívogatni a cimboráit, és kér néhány szívességet.
Maga meg megkapja az áthelyezését, majd meglátja.
– Nem akármilyen szart tudhat róla.
– De nem ám.
Az őrmester nem osztott meg több részletet az ügyről, de láttam, hogy
tökéletesen közömbös maradt annak ellenére, hogy épp most támadta és
zsarolta meg a zászlóalj S2-es törzstisztjét.
– Mondjuk úgy, hogy volt egy egyszer használatos szabadulókártyám,
amit most elhasználtam a maga kedvéért. Most fejezze be az evést, és
pihenjen egyet. És ne aggódjon többet Unwerth őrnagy miatt. Amikor a
legközelebb meglátogatja magát, ügyelni fog a modorára.

Másnap reggel észrevettem, hogy a tabletemen újra működik a hálózati

hozzáférés. Éppen a reggelim közepén tartottam – rántotta és pirítós, mellé
egy tányér rizspehely –, amikor meghallottam az új üzenet érkezését jelző
halk csippanást. Az éjjeliszekrény fiókjából elővettem a tabletet, és a
képernyőre pillantva láttam, hogy nyolcvankilenc üzenetem érkezett.
Ezeknek több mint a fele hivatalos, a századtól vagy a szakasztól érkezett
körlevél volt, beosztásváltozások, és más, általános hírek és bejelentések.
De a többi levelem személyes volt, főleg a szakasztársaim érdeklődtek a
hogylétem felől. Gyorsan átpörgettem a bejövő leveleket, amíg meg nem
találtam azt, amit csak reméltem, hogy ott lesz, egy levelet HALLEY
D/SBCFS/LUNA/HADITENGERESZET feladóval.
Olyan türelmetlenül nyitottam ki a levelet, mint ahogy egy
barbiturátfüggő tépi le a kupakot egy üveg feketepiaci fájdalomcsillapítóról.

Minden okéság veled? Napok óta híredet sem hallottam.

Őrszoliba küldtek a bázis túlsó végére, vagy mi a tök? Mindegy,
lényegtelen, csak dobj egy üzit. Hivatalosan is túl vagyunk a
repülőkiképzés felén. Ha azt hiszed, hogy Riley őrmester kemény
volt, akkor találkoznod kellene a repülésoktatómmal. Holnap
repülök először önállóan a pilóta helyén. Majd küldök képeket, ha
megengedik, hogy fényképezzek. Adj hírt magadról, rendben?
Ez parancs volt, közlegény! (Már magasabb a rendfokozatom,
hehe!) – D

Elolvastam az üzenetet még párszor, csak hogy biztos legyek benne, fel
tudom majd idézni, amikor csak akarom, ha valamiért megint
felfüggesztenék a MilNet hozzáférésemet.
Előhívtam a billentyűzetet, hogy válaszoljak. El akartam mesélni neki
mindent, a pénteki belföldi riasztást, a raj szétlövését, Stratton és Paterson
elestét, a sebesüléseimet, hogy a hadbíróság lebeg a fejem felett. De ahogy
ujjaimmal a billentyűzet felett simogattam a levegőt, rájöttem, hogy
egyáltalán nem tudok ezekről írni. Akárhogyan is rendezem el a szavakat és
a mondatokat a fejemben, a szöveg a közelében nem járna annak, ami
bennem kavarog. A MilNet nem alkalmas az ilyenfajta beszélgetésre, és
persze Halleyt sem akartam terhelni a rossz hírekkel.
Elkezdtem a választ írni, annyira homályosan és általánosan, amennyire
csak tudtam, pedig annyi minden kavargott a fejemben, hogy úgy éreztem,
lerobban a koponyám teteje, ha nem oszthatom meg a nyomorom valakivel,
aki az én oldalamon áll. Megírtam Halleynek, hogy pár napot a
gyengélkedőn töltöttem, de hamarosan visszatérek a zászlóaljhoz, hogy ő
csak egy suttyó kis seggnyaló, az oktató házi kedvence, amiért előttem
léptették elő, és hogy ez egyébként sem számít, mert belőlem hamarabb lesz
kétcsillagos tábornok, mint hogy őt a haditengerészet, minden megfontolást
félretéve, rendes tisztté avatná. Persze pont így történik majd: amikor végez
a repülőiskolában, zászlóssá fogják előléptetni, mielőtt az első
haditengerészeti beosztását megkapná. Talán akkor már nem is leszek a HH
kötelékében, és soha nem fogom hírét venni, mert nem fogom többé elérni a
MilNetet. Ha kivágnak a seregből, Halley soha többé nem fog tudni
utolérni, már ha egyáltalán szóba állna egy kirúgott exkatonával, akit
függelemsértés miatt még le is fokoztak.
A gondolat, hogy visszakerülök a lakóövezetbe, és a hátralévő életemben
azon merenghetek, hogyan basztam el életem egyetlen lehetőségét, és
hogyan vesztettem el a barátaimat, nagyobbat ütött rajtam, mint bármi más
az elmúlt héten. Az, hogy a halál épp csak elkerült a Detroit 7-es körzetben,
még feleennyire sem volt felkavaró. Még a tény, hogy meghalt Stratton, akit
legjobban kedveltem a rajból, sem rázott meg annyira, mint az, hogy
visszakerülhetek oda, ahonnan jöttem, és arra leszek kárhoztatva, hogy
örökre ott maradjak, miután megízleltem az életet máshol. A lakóövezetben
minden unalmas, szürke és reménytelen, de erre nem jöttem rá, amíg nem
éltem egy kicsit másképpen. A dolgok nagy része, amit a seregben
csinálunk fárasztó, unalmas vagy veszélyes, de legalább élünk annyira,
hogy érezzük az unalmat vagy a félelmet. A lakóövezetben az érzelmeknek
nincs kontrasztja. Csak felébredsz minden nap, és épp olyan élettelennek
érzed magad, mint az ágy, amelyből felkeltél; a köztulajdon egy darabja
vagy, amelyet majd szétszednek és újrahasznosítanak, ha egyszer majd nem
éri meg megjavítani.
Elküldtem az üzenetet a MilNeten, fel a műholdra, aztán át a szűk
négyszázezer kilométernyi űrön, amely a kórházi szobám és a Luna
Űrhadviselési Repülőiskolája között terpeszkedett. Aztán kikapcsoltam a
tabletemet, és elraktam az éjjeliszekrény fiókjába.
Évek óta először éreztem, hogy a sírás fojtogat, és mivel senki nem volt a
szobában, aki láthatta volna, szabad folyást engedtem a könnyeimnek.

Délután lementem az étkezdébe, hogy megnézzem, ott van-e Fallon

őrmester. Ott találtam a sarokban, az egyik vetített ablak mellett, amint a
térdét hajlítgatta, és a lába alsó részét nézegette. Amikor meglátott,
elvigyorodott, és az ujjaival megkopogtatta új sípcsontját, amely az
anodizált fém tompaságával csillogott.
– Titánötvözet – mondta, ahogy leültem vele szemben egy székre. –
Kicsit fura érzés, de sokkal erősebb, mint a régi lábam. Lehet, hogy a
másikat is ki kéne cseréltetnem.
– Ez gyorsan ment – állapítottam meg. – Nem csak tegnap rakták fel az
illesztéseket?
– Tegnapelőtt. Előre soroltak a pótalkatrész-osztásnál. Cserében végig
kell szenvednem pár nyilvános kerekasztal-beszélgetést a Honvédségi Hírek
pojácáival. És persze le kell még nyomnom pár hetet a rehabon. Mintha
bizony hirtelen elfelejtettem volna járni.
– Köszönöm, amit értem tett, főtörzs. Nem kellett volna vásárra vinnie
értem a bőrét. A fenébe is, csak egy senki közlegény vagyok, három
hónapja a zászlóaljnál. Magának sokkal több veszítenivalója van, mint
nekem.
– Hagyja ezeket a faszságokat, Grayson – nézett rám keményen az
őrmester. – Senki nincs a rajban, aki kevesebbet érne, mint a többiek.
Felveszi a puskáját, és őrséget áll. Közülünk való, és nem számít, hány stráf
van a zubbonyán. A picsába is, nézzen Unwerthre. Őrnagy, és mégis,
bármelyik bokorugró baka tízszer többet ér bárkinél a fajtájából.
– Hát persze. De mégis ő szokott a zászlóaljparancsnokkal ebédelni, nem
mi.
Fallon őrmester erre hangosan felnevetett.
– Hadd mondjak el valamit a főnökről. Ő igazi lövészkatona. Valójában
őrmester volt, mielőtt elküldték volna a tiszti iskolába. És kurvára ki nem
állhatja a mi Umwerth őrnagyunk pofáját. Szerinte csak egy
szelvényvagdosó kis buzi, amivel nem is jár messzire a valóságtól, ha
engem kérdez.
– Szelvényvagdosó?
– Azok a figurák, akik szépen végigszambáznak a ranglétrán, és közben
csak az előléptetéseket gyűjtögetik. Ha harcolókat vezetnek, azt hátulról
teszik. És ha harcoló parancsnokként teljesítik az abszolút minimumot a
következő előléptetéshez, azonnal beadják az áthelyezési kérelmüket.
Amikor a zászlóaljhoz kerültem, Unwerth őrnagy még csak Unwerth
alhadnagy volt, és ő volt a szakaszparancsnokom. Azt kell mondjam, ő volt
a sinorusz hadsereg leghasznosabb tisztje Daliannál.
– Ekkor volt, hogy maga kiütötte? – kérdeztem vigyorogva. A történet
legendaként járt szájról szájra a zászlóaljban, százféle változatban mesélték,
és persze mind erősen túlzott. Az még a mérsékeltek közül való volt, amely
szerint Fallon őrmester berontott a századparancsnokságra, és puskatussal
csapta le szakaszparancsnokát, a századparancsnok és a zászlóalj
törzsfőnökének a szeme láttára.
– Nos – mondta Fallon –, a főnök parancsba adta, hogy senkinek sem
mesélhetem el a történetet, a legkevésbé első időszakos szerződéseseknek.
Mondjuk úgy, hogy Unwerthnek volt egy csomó rossz döntése, és nagy
szerencse, hogy egyáltalán még lélegzik.
Az őrmester lehajtogatta új fémprotézisére a kórházi nadrág szárát.
Mindig takarékosan bánt a mozdulataival. Hatékony volt és célratörő.
Láttam, ahogy pontosan háromszor hajtja vissza a nadrág alját, és egy végső
mozdulattal az összes ráncot kisimítja a nadrágszárból.
Vajon meddig kísértheti egy ember büntetlenül a szerencséjét,
morfondíroztam. Ez a nő túlélt egy csomó veszélyes küldetést, közben
bezsákolt egy Becsületérmet, és fel sem merült benne, hogy kilépjen, még
akkor sem, amikor ezüsttálcán kínálták fel neki a fizetett nyugállományba
helyezést. Ellőtték a fél lábát, erre csak a vállát vonta meg, és pár hét múlva
már megy is vissza a tűzvonalba. Ez a munkája, és addig fogja csinálni,
amíg egy napon olyan részét fogják ellőni, amelyet az orvosok nem tudnak
helyettesíteni. Tudom magamról, hogy engem nem olyan fából faragtak,
mint Unwerth őrnagyot, de nem is olyanból, mint Fallon őrmestert.
– Nem akarom cserbenhagyni a rajt – böktem ki végül.
Az őrmester rám nézett és elmosolyodott. Olyan ritkán mosolygott, hogy
egy pillanatra egészen más embernek tűnt.
– Emiatt aztán egy másodpercig se aggódjon, Grayson. Majd küldenek
pár új kopaszt az alapkiképzésről. Ha egyszer el tudta kapni a sereg tökét,
és rá tudja venni őket valamire, amit maga akar, akkor használja ki az
alkalmat, mert az ilyen lehetőség bizony kurva ritka. Főleg hogy az ilyen
tökszorongatósdi általában fordítva működik.
– Nem akarom, hogy a raj azt higgye, cserbenhagytam őket.
– Nem fogják azt hinni. Majd elmondom nekik, hogy mi volt itt a
háttérben.
Egymásra néztünk az asztal felett. Valami furcsa történt péntek óta. Ő
még mindig a rajparancsnokom, én meg az alárendeltje, de a viszonyunk
valahogy megváltozott. Rendfokozatban és beosztásban még mindig
ugyanakkora a távolság közöttünk, mint amikor ledobtak bennünket
Detroitban, de valami sajátos módon egyenlőek lettünk. Egy bizonyos
szemszögből nézve közelebb érzem magamhoz, mint bárki mást, akár
Halleyt is.
– Hiányozni fognak. Stratton is hiányozni fog. Elképesztő fazon volt.
– Az volt, az már bizonyos – mosolyodott el ismét Fallon őrmester. –
Soha be nem állt a szája, mindenből és mindenkiből képes volt tréfát űzni.
Hiányozni fog az az öntelt kis pöcs. Rendes fickó volt.
Egy darabig csendben üldögéltünk. Fallon őrmester az érintetlen
kávésbögréjét tanulmányozta, én az asztal sima műanyag felületének azt a
pontját, ahol a kávém gőzölögne, ha történetesen vettem volna.

A hét végére pacallá untam magam. Az agyam csak véges mennyiségű

tévénézést viselt el, utána már egy villát akartam a fülembe szúrni.
Csak két dolog volt, ami segített megőrizni az elmém épségét: a
mindennapi csevegés Fallon őrmesterrel az étkezdében, és az üzenetek,
amelyeket Halleyvel és a surranótársaimmal váltottunk. Megtudtam, hogy
Halley kiváló minősítéssel repülte meg az első jobbüléses vizsgáját. A
deszantgépeken a jobb oldalon ülnek a pilóták, pont fordítva, mint
bármilyen más, a hadrendben található járműben. Szemmel láthatólag
Halleynek volt tehetsége a Wasphoz.
Azt is megtudtam, hogy Strattont és Patersont ezen a hétvégén fogják
eltemetni a szülővárosaikban. Stratton SeaTacVan-ból származott, a Seattle-
Tacoma-Vancouver metroplexből, Patterson Michiganből, valahonnan a
Felső-Félsziget egyik kisvárosából. A HH hagyományai szerint az elesett
katona bajtársai díszőrséget állnak a temetésen, és a rajparancsnok vezeti a
gyászkülönítményt, de Fallon őrmester még a rehabon volt, ezért aztán a
zászlóalj úgy döntött, a szakaszparancsnokot küldi helyette. Weaving
hadnagy sérülései elég könnyűek voltak, hogy a shugharti bázis
gyengélkedője is el tudja látni. A raj legnagyobb része még mindig
könnyített szolgálatban volt, de mindenki menni akart a temetésekre.
Stratton volt a legjobb barátom a rajban, szerettem volna elmondani a
családjának, hogy milyen jól kijöttünk az első másodperctől kezdve, hogy
hogyan segített beilleszkednem, amikor megérkeztem a rajhoz. Szerintem
ez olyan dolog, amit én is szerettem volna hallani, ha a fiam csatlakozik a
sereghez, és két évvel később egy koporsóban hozzák haza.
Pénteken, pont ebéd előtt a szobám ajtaja megint kinyílt, és Unwerth
őrnagy vitorlázott be rajta, hibátlanra vasalt társasági egyenruhájában.
– Pihenj! – vezényelt, ahogy belépett. Ugyan már elég erős voltam
ahhoz, hogy újra fekvőtámaszokat nyomjak, de nem ugrottam volna
vigyázzba a kedvéért. Ő reflexből vezényelt, és ezzel megkímélt
mindkettőnket egy csomó kényelmetlenségtől.
Odajött az ágyamhoz, sapkáját a hóna alá csapta. Felnéztem rá, és
látványosan lekapcsoltam a tabletemet. Pont egy Halleynek írt üzenet
közepén tartottam, és némileg bosszantott a megszakítás, de még mindig
Unwerth őrnagy kezében volt a sorsom, ezért a bosszankodásba egy jó adag
izgalom is keveredett. Ezzel együtt eltökélt voltam, hogy nem mutatok több
gyengeséget ez előtt a pöcs előtt, ezért aztán csak viszonoztam helytelenítő
pillantását egy remélhetőleg semlegessel.
– A következő a helyzet – kezdett bele. – Szereztem magának egy
haderőnemközi áthelyezést a haditengerészethez.
Éreztem, ahogy a gyomrom összeugrik, és nyilvánvaló volt, hogy nem
igazán tudtam eltitkolni a megkönnyebbülésemet, mert az őrnagy gonoszul
rám mosolygott.
– Ellenben van pár dolog, aminek nem fog örülni. Először is elveszíti a
csapatszolgálattal töltött idejét. Ez azt jelenti, hogy úgy kezd a
haditengerészetnél, mintha csak most jött volna ki az alapkiképzésről. A
365-ösöknél eltöltött időszaka nem számít bele az ötvenhét hónapos
szolgálati kötelezettségébe, sem az előléptetési jogosultságába.
Igaza volt, ennek tényleg nem örültem, de ő diktálta a feltételeket, és volt
egy erős sejtésem, hogy nem igazán van helye az alkunak, ha itt akarom
hagyni a HH-t és ki akarok jutni az űrbe.
– Másodsorban a Neurális Hálózatokhoz fog kerülni. Erre a területre
keresnek most leginkább embert, ezért aztán, ha befejezi a technikai
kiképzést, az egész, a szolgálati szerződéséből még hátralévő idejét náluk
fogja tölteni.
Próbáltam felidézni, mit tudok a HH hálózatos srácairól, de csak az jutott
eszembe, hogy a NH admin felülete előtt ülnek jó sokat. Ez nem hangzott
sem túl izgalmasnak, sem túl nehéznek, de tudtam, hogy ez az egyetlen
lehetőségem, hogy azonnal átkerüljek a flottához, úgyhogy csak
bólintottam.
– És végül – mondta Unwerth őrnagy azonnal átvezénylik, mihelyst az
egészségi állapota megengedi, egyenesen innen. A Nagy-tavaknál
jelentkezik a Haditengerészet soron következő indoktrinációs képzésére,
pontosan úgy, mintha az alapkiképzésről érkezne. Ha aláírta a papírokat,
nem megy többé vissza a Shughartba.
Ezt a feltételt nehezebb volt elfogadni, mint az első kettőt együtt. Nem
bántam, hogy elbukom azt a pár hónap szolgálati időt, amelyet a
zászlóaljnál töltöttem, és azt sem, hogy miután kitanulom a módját, a
hátralévő időmet egy számítógép terminál előtt ülve fogom tölteni. De hogy
ilyen sebességgel és véglegességgel szakítanak ki a rajomból, az bizony
olyan volt, mint egy újabb haslövés. Láthatóan ezt nem sikerült lepleznem,
mert Unwerth őrnagy rosszalló pillantást vetett rám.
– Egy kicsit késő már meggondolni a dolgot. Jó néhány szívességet
kellett kérnem ehhez. Ne higgye, hogy visszacsinálom az egész hercehurcát
a papírmunkával.
– Aláírok bármit, amit alá kell írnom.
Az őrnagy letette a sapkáját és a táskáját az ágyam végébe, majd a
táskájából elővarázsolt egy helyes köteg papírt.
 – Mármost, ha akarja, felolvashatom az összes apró betűs részt, de ezt át
is ugorhatjuk, és egyből aláírhatja, aztán mindketten mehetünk a dolgunkra.
Nincs benne rejtett klauzula, amelynek eredményeképp egy finomító hajóra
kerülne ércet törni.
Amit eddig az őrnagyról hallottam, az alapján annyira hittem neki, mint
magamnak, ha azt mondanám, hogy elhúzok egy Hornet-osztályú
deszantgépet a fogammal, de tudtam, hogy tart Fallon őrmestertől, és azt is,
hogy a főtörzs kitörné a nyakát, ha megpróbálna átverni. Kinyújtottam a
kezem a papírokért. Gyorsan átfutottam a lapokat – tömény jogászduma,
pont, mint az a szerződés, melyet még Oremben írtam alá –, és az utolsó
oldalra lapoztam. Egy toll volt odatűzve a lapokat összefogó kapocsra.
Rövid katonai pályafutásom során immár harmadjára írtam alá egy
csomó formanyomtatványt, és változtattam meg a jogállásomat egy
tollvonással.
– Ettől a pillanattól fogva ön nem tartozik a Honi Hadsereg állományába,
Mr. Grayson.
Lassan bólintottam, ahogy visszaadtam a papírköteget az őrnagynak.
Elrakta a táskájába, és várakozóan nézett rám.
– A tabletje a hadsereg tulajdona – mondta, látva értetlenségemet. – Le
kell adnia. Majd kap egy másikat a haditengerészettől.
Fogtam a tabletemet, melyen még ott volt a Halleynek írt, de
félbehagyott üzenet, és zsibbadt ujjakkal odaadtam az őrnagynak. A
tabletből senki nem tud kiolvasni semmi személyeset, az adataim meg úgyis
a MilNeten vannak. Amint megkapom és bekapcsolom az új tabletemet, a
félig megírt üzenet ott lesz a képernyőjén, pont ahogy abbahagytam. Ezzel
együtt mégiscsak olyan érzésem volt, mintha a naplómat adnám oda egy
erőszakoskodónak. Unwerth őrnagy elvette a tabletet, és a táskájába
csúsztatta anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá. Aztán elővett pár
összehajtott nyomtatványt a zsebéből, és az ágyra dobta.
– A vezénylési parancsai, és ezzel végeztünk egymással. Isten önnel, Mr.
Grayson – mondta, és megfordult, hogy kimenjen.
– Egy pillanat – szóltam utána. – A személyes holmim még a
Shughartban van.
 – Majd elküldetem – felelte anélkül, hogy megállt volna. Kinyitotta az
ajtót, és kiment, vissza sem nézett. Még az ajtót sem csukta be, mintha csak
sajnálta volna az ehhez szükséges energiát rám pazarolni. Figyeltem, ahogy
elsiet a folyosón a lift felé.
A tabletem nélkül nem maradt a számomra semmi szórakozás, nem
tudtam kapcsolatba lépni sem a rajommal, sem Halleyvel. Ott feküdtem a
vékony párnán, és az ablak vetített képét bámultam, amely egy szeles, őszi
tópart illúzióját próbálta eladni nekem.
Pontosan azt kaptam, amire azóta vágytam, mióta beléptem a
toborzóirodába: helyet egy űrjáró haderőnemnél. Amint az orvosok
alkalmasnak találnak az aktív szolgálatra, felszállok egy katonai siklóra,
amely elvisz a Nagy-tavakhoz, ahol a haditengerészet összes újonca átesik
az első képzésén, és hat héttel később megyek a Lunára, a technikusi
iskolába. Végre az űrben leszek, és sok százezer kilométerről láthatom a
bolygót. A kiképzés után meg egy csillagközi hadihajóra kerülök, amely
fényévek tucatjaira visz ettől a helytől.
De akkor meg miért érzem magam úgy, mint akit az út szélére löktek, és
otthagytak?
 15.
VIGYÁZZ, MIT KÍVÁNSZ!

A cuccom már másnap megérkezett. A zászlóalj még csak nem is futárra

bízta a néhány civil cuccom. Helyette egy szabvány katonai postadoboz
érkezett, egy műanyag konténer, alig nagyobb, mint egy ételestálca. Benne
két készlet ruha, amelyek akkor voltak rajtam, amikor az alapkiképzésre
mentem, és amelyeket utoljára akkor viseltem, amikor Fort Shughartba
utaztam.
Furcsának tűnt újra látni a civil cuccaimat. Ezek az utolsó kézzelfogható
dolgok, amelyek a régi életemhez kötnek. Az egyik együttest akkor
viseltem, amikor elmentem meglátogatni apámat – rövid ujjú ing,
szintetikus gyapotból készült farmer, és egy vékony, jellegtelen szürke
kapucnis dzseki. Ócska, filléres, csóróknak való rongyok. Amikor
felpróbáltam őket, hirtelen alábbvalónak éreztem magam, méltatlannak,
idegennek. Valamiképp elkezdtem visszaváltozni senkivé: már nem vagyok
a HH katonája, és még nem vagyok a haditengerészetnél sem.
Visszavettem a kórházi ruháimat. Akármilyen egyszerű és egyszínű,
mégiscsak egyfajta egyenruha volt, és visszaváltoztatott valakivé, akinek
helye és dolga van ebben a katonai egészségügyi intézményben. Már nem
éreztem magam utcai söpredéknek, aki beszökött valahová, ahol semmi
keresnivalója.
 Amikor lementem az étkezdébe, hogy megigyam a mostanra már
szokásossá vált délutáni kávémat Fallon őrmesterrel, feltűnt, hogy a
tabletem helye az övemben, ahová be szoktam tűzni, természetellenesen
üres. Nem is voltam tisztában azzal, mennyire hagyatkoztam rá, amíg el
nem vették.
– Üdv, főtörzs – köszöntöttem Fallon őrmestert, ahogy leültem vele
szemben az asztalához. Aznap leeresztve viselte sötét színű haját, és ez volt
az első alkalom, hogy a szokásos, rohamsisak alá való frizurája nélkül
láttam. Így sokkal nőiesebbnek tűnt, fürtjei puhán keretezték finoman
kidolgozott vonásait. Az őrmester vonzó nő, és ha szemüveget viselne,
katona helyett simán könyvtárosnak néznék, feltéve persze, hogy kellően
laza ruhákat visel, amelyek elrejtenék a sziklakemény harcos testalkatát.
– Üdv, tengerész takony!
Elvigyorodtam erre a köszöntésre.
– Még nem. Meg kell várnom, hogy a dokik elengedjenek, aztán be kell
jelentkeznem a Nagy-tavaknál, az első adandó indoktrinációs kurzusra.
Innen egyenesen oda kell mennem.
– Jó magának. Ezek szerint ma találkoztunk utoljára.
– Miért, mi lesz holnap?
– Elküldenek egy másik rehabilitációs intézménybe. Pár hétig valami
terapeuta fogja mutogatni, hogyan járjak. Teljesen le leszek eresztve, mire
visszakeveredem a zászlóaljhoz.
Le mertem volna fogadni a fél leszerelő zsoldomba, hogy Fallon
őrmester már most nyomja a fekvőtámaszokat és a húzódzkodásokat a
szobájában. Előre sajnáltam szegény gyógytornászt, aki minden bizonnyal
képtelen lesz majd lépést tartani újdonsült páciensével.
– Az őrnagy elvette a tabletemet, amikor aláírtam a vezénylési papírokat,
így aztán senkit sem tudok utolérni. Ha hamarabb jutna vissza a rajhoz,
minthogy kapnék a tengerészettől egy rendes tabletet...
Nem tudtam eldönteni, hogy azt akarom, mondja el a rajnak, hogy
sajnálom; vagy, hogy hiányoznak; vagy, hogy szégyellem, hogy búcsúzás
nélkül hagyom el őket, ezért aztán nem fejeztem be a mondatot. Fallon
őrmester csak bólintott.
 Aztán áthajolt az asztal fölött, és kinyújtotta a kezét.
– Már nem vagy a rajomban. A szó szoros értelmében már nem is vagy
katona, úgyhogy akár tegeződhetünk is. Briana vagyok.
Megráztam a kezét.
– Andrew, de ezt már úgyis tudtad.
Kicsit furcsa volt így, Brianaként gondolni rá a Fallon őrmester helyett.
Egy hete így szólítani jókora taplóság lett volna, és valószínűleg
függelemsértés is. De most csak két ember voltunk, akiket már nem kötnek
a katonai hagyományok és protokoll bonyolult szabályai.
Ezzel együtt valahol még mindig úgy gondoltam rá, mint a
parancsnokomra. Ő volt a legkeményebb, leginkább hozzáértő,
legbiztosabb kezű katona, akivel valaha találkoztam, aki szigorúan az
érdemeik alapján bírálta el az alárendeltjeit. Ha a seregnek csak a tizede
állna a Fallon őrmesterhez hasonló katonákból, akkor már ötven éve
lerugdostuk volna az összes sinorusz katonát minden lakott égitestről, a
Földtől a Zéta Reticuliig. De ahogy a dolgok állnak, lehúznak bennünket az
Unwerth őrnagy-félék, akik úgy szambáznak végig a rendszeren, hogy csak
az éppen szükséges minimumot teljesítik. Ha a hadsereg a tükörképe annak
a társadalomnak, amelyet védelmez, akkor kész csoda, hogy a
Nemzetközösség még mindig csúcsragadozó lehet a Terrán. Még ezzel a
sok holtsúllyal is álljuk a sarat a Sinorusz Hadsereggel meg a soktucatnyi
helyi hatalommal szemben, amelyek a Közel-Keletet és a Csendes-óceán
Parti Övezetét lakják, és melyeknek a nyersanyagkészletei szűkösek,
sérelmeik a szomszédaikkal szemben viszont számosak.
– Remélem, azért még összefutunk. Tarthatjuk a kapcsolatot a MilNeten?
– Hát persze. És ha majd szabadságra mész, visszajössz a Földre egy-két
hétre rokonlátogatóba, akkor ugorj be a Shughartba, nézz be a rajhoz,
rendben?
– Mindenképpen számíthattok rám – feleltem, bár tudtam, hogyha
egyszer vissza is jövök a Terrára, nagyon nagy ívben fogom elkerülni a
szülővárosomat.
– Ür... – mondta olyan hangon, mintha az elmúlt hetek legnagyobb
marhaságát hallotta volna. – Nem tudnának annyit fizetni, hogy tengerész
takony legyek, az biztos.
– Sosem akartad itt hagyni a Földet?
– De nem ám. – Felvette a műanyag kávésbögrét, és ivott egy kortyot. –
Hónapokig rohadni egy baszott nagy, ablaktalan titáncsőben, hízni a
flottakajától, ráadásul a fedélzeten a kibaszott tengerészgyalogosok az
egyedüli harcolók? Kösz, inkább kihagyom. Maradok ezen a túlnépesedett
szargolyón a kínaiakkal meg az indiaiakkal, köszönöm szépen. Vannak ám a
Terrán egész kellemes helyek, tudtad?
– Naná – bólintottam, visszaemlékezve a békés, középosztálybeli
kisvárosra az oremi kiképzőbázis szomszédságában, a körömvágó ollóval
gondozott fákra és gyepre, a tiszta, hósipkás hegyekre a távolban. – Csak
attól tartok, sanszom sem lesz, hogy egy ilyen helyen élhessek, legalábbis
nem ezen a bolygón.
– Szóval ráúszol a húszéves szolgálatra, és egy helyre egy telepes hajón?
Megvontam a vállam.
– A gyarmatokon sincs kolbászból a kerítés, Andrew. Azt hiszed, az
emberek csak a lakóövezetekben gonoszak és erőszakosak? Fogd az ezer
legjobbat és legnemesebbet közülünk, pakold fel őket egy gyarmatosító
hajóra, küldd el őket a Harmincason túlra, hajítsd le őket egy még lakatlan,
terraformált kavicsra, és biztos lehetsz benne, hogy hamarosan viszontlátod
az összes szaros emberi silányságot a Terráról. Lesznek lógósok, lesznek
álszentek, lesznek társadalmi világváltók, hatalomvágyók, lesznek bigott
szentfazekak, és három hónap béke után újra bandákba fognak verődni,
hogy egymást baszogassák. Azt hiszed, az Unwerth-félék csak a seregben
bukkannak fel? Egy tucat ilyen figurát láttam a civil életben. Képzeld el,
hogy egy ilyen faszfej a gyarmati elöljáród, és a legközelebbi döntőbíróság
több fényévnyire van. A külső gyarmatokat csak egyszer-kétszer látogatja
meg a haditengerészet, aztán valami öreg csotrogány lehajítja az ellátmányt,
megnézi a műholdakat, és olyan sebességgel húzza el a belét a rendszerből,
ahogy csak a csövön kifér. Lesz majd egy darab földed, de ott aztán tényleg
magadra leszel utalva, az ismert galaxis legeldugottabb végében.
Egy pillanatra elhallgatott, kortyolt a kávéjából, mielőtt újra megrázta
volna a fejét.
 – Ez a fajta elszigeteltség tényleg hazavágja az ember agyát: tudod, hogy
olyan messze vagy az emberiség többi részétől, hogy ha a helyi nap novává
robbanna, nemzedékek kellenének, hogy valaki a Terrán kiszúrja, még
akkor is, ha távcsövet használ. Na, és ott van a környezet. Simán kiköthetsz
egy olyan helyen, ahol mínusz tíz fok már hőhullámnak számít. Máshol a
helyi év háromnegyedéig nem kel fel a nap, vagy éppen nem megy le.
Erre nem tudtam mit válaszolni. Minden, amit mondott, hitelesnek
hangzott. A gyarmatok nem azok a kimondott üdülőhelyek, bár a
kormánynak ki kell sorsolnia a helyeket a telepes hajókon. Pont, mint a
seregben: mindig százszor annyi jelentkező van, mint ahány hely. Ezzel
együtt is csak alig pár gyarmat lépte át az egymilliós lélekszámot. A kilátás,
hogy az egész bolygón kevesebb, mint tizedannyi emberrel fogok
osztozkodni, mint ahányan a Nagy-Boston-i metroplexben élnek,
egyszerűen felfoghatatlannak tűnt. Fogalmam sem volt, hogyan fogom
megélni, hogy ennyi helyem lesz, vagy, hogy ilyen tiszta levegőt szívok, de
nagyon szerettem volna kipróbálni.
– Azt hiszem, vállalom a pár hónap sötétséget, cserébe azért, hogy soha
többé nem kell lélegző maszkot viselnem – böktem ki végül.
Fallon őrmester pont olyan mosollyal nézett rám, mint ahogy anyám,
amikor valami elbűvölően ártatlan, ugyanakkor teljesen nevetséges dolgot
mondtam kiskoromban.
– Tudod, nincsenek ám tökéletes helyek. Az egyik így szar, a másik meg
másképpen. Ami engem illet, maradok annál a szarnál, amelyiket ismerem.
– Hát, nekem viszont már elegem van ebből a szarból, és a változatosság
kedvéért kipróbálnék valami másfélét.
Ezen mindketten nevettünk. Nem akartam belegondolni abba, hogy most
látom őt utoljára. Az elmúlt két hónapban többet nevettem, mint a seregbe
lépésem előtti utolsó két évben. A rajtársaim majdnem olyanok voltak
nekem, mint a testvéreim, és az egyetlen dolog, amit bánok, amikor hajóra
pattanok és tengerész leszek, az az újdonsült barátaim elvesztése. Biztos
vagyok benne, hogy a flottánál majd szerzek új barátokat, de megint én
leszek az új hús, akinek bizonyítania kell.
 – Remélem, jól fogsz kijönni belőle – mondta. – Amit most megcsíptél,
meglehetősen ritkán történik a seregben, főleg a magunkfajtákkal. Használd
ki jól!
– Így lesz – feleltem. – És ha meghallom, hogy valami bőrnyakú
mocskolja a HH-t, ígérem, ott helyben pofán vágom.
Fallon őrmester helyeslően kuncogott.
– Ezt el is várom. És hogy biztosan emlékezz arra, honnan érkeztél,
gondoskodom arról, hogy megkapd a harci bevetésért járó kitűzőt. Ha ilyet
viselsz a tengerész egyenruhán, az olyan, mintha a homlokodra tetoválnád:
„A HH katonája voltam”.
A harci bevetésért járó jelvényt a frontkatonák kapják az első olyan
bevetésük után, amikor ellenséges tűz alá kerülnek. Hogy konkrétan mi
számít ellenséges tűznek, azt a zászlóaljparancsnok dönti el. Néhány
parancsnok viszonylag alacsonyra teszi a mércét, és azokat a bevetéseket is
számolja, amikor az élen haladó deszantgépet eltalálja pár
kézifegyverlövedék. A 365. GLZ parancsnoka ennél sokkal komolyabb
nézeteket vall. De kétségem sem volt afelől, hogy az, aki képes a zászlóalj
S2-esét így ugráltatni, az ezt az ígéretét is be tudja váltani, és ráveszi a
zászlóaljat, hogy adják ki a jelvényt egy közlegénynek, aki két harci
bevetésen van túl.
– Azt hiszem, már így is túl sokat tettél értem, főtörzs – mondtam. Bár
nem bántam volna, ha a bal mellzsebem fölött ott virít a harci bevetést jelző
kitűző, nem akartam, hogy Fallon őrmester túlfeszítse a húrt a
parkettásoknál. A Becsületérmet is csak véges alkalommal lehet
kihasználni, mielőtt a parancsnok úgy találná, hogy az őrmester sokkal
jobban szolgálná a sereget egy isten háta mögötti toborzóirodában, valahol
Manitoba északi részén.
– Pofa be, és amikor a jelvény megérkezik a szolgálati postával, szépen
feltűzöd a flottás gúnyádra, és megmutatod a sok aktakukacnak és
konzolhuszárnak, hogy te harcoló katona vagy.
– Parancs, értettem, asszonyom!
 16.
INDOKTRINÁCIÓS TRÉNING

A flotta hallgatójának lenni olyan volt, mint régen az iskolában. Nem

voltak a Burke törzsőrmesterhez hasonló, szigorú kiképzők, és senki még
csak a hangját sem emelte fel. Kiképzőink tengerésztisztek voltak,
tökéletesre vasalt keki színű ingekben és pantallókban.
Szállókon laktunk, minden hallgatónak külön szobája volt, és a Boston-7
lakóövezet elhagyása óta a flotta indoktrinációs tréningjén történt meg
először, amikor egyedül aludtam a szobámban. A bútor olyan volt, mintha
még senki nem használta volna. A beköltözéskor egy vadonatúj tablet várt
az asztalon, a polcok tele voltak valódi papírra nyomtatott tananyaggal, sőt,
a szobámhoz külön fürdőszoba tartozott, zuhanyozóval.
Az Indok, vagyis a flotta indoktrinációs képzése öt hétig tartott, és szinte
az összes időt légkondicionált osztálytermekben töltöttük. Mindennap
voltak erőnléti foglalkozások, de a legtöbbször valamilyen labdajátékot
játszottunk más kiképző szakaszok vagy századok ellen, és soha nem
futottunk fel és alá a flottabázis útjain. Kiképzőink elmagyarázták, hogy
Chicago metroplex közelsége miatt olyan gyalázatos a levegőminőség,
hogy a kültéri futás tilos. Ezért aztán labdát rugdostunk vagy dobáltunk a
„hajónk” tornatermében.
Az első héten az átvezénylésemből fakadó kultúrsokktól szenvedtem. A
sereg alapkiképzésén azt a szabályt követtem, hogy mindig a tömeggel
futok, és soha nem tűnök ki. Itt, az Indokon kitűntem, akármit is csináltam.
A kiképzőm kérdéseire adott válaszaim túl hangosak, tisztelgéseim túl
feszesek, fizikai felmérőim eredményei túl jók voltak. Az élek az
egyenruhámon túl tökéletesek, cipőm túl fényes, tantermi válaszaim túl
gyorsak. Egy hét sem kellett hozzá, és a teljes kiképzőszázad tudta, hogy a
HH-ból vezényeltek át.
Magadra maradni nem túl nehéz az Indokon. Rendes munkanapjaink
voltak, pont, mint a HH-ban, az esték és a vasárnapok szabadok. A
szabadidőmet vagy az edzőteremben töltöttem, vagy a szobámban, és a
szakirodalmat bújtam. A tabletjeinken, szemben az alapkiképzéssel, nem
volt semmilyen korlátozás, és elég sok időt töltöttem azzal, hogy leveleket
váltottam Halleyvel és a régi rajommal. A rajtól rendesen megkaptam a
magamét, hogy tengerész takony lett belőlem, Halleyt viszont kifejezetten
lenyűgözte, hogy sikerült haderőnemet váltanom. Amikor elküldtem neki az
első üzenetemet az új címemről GRAYSON
A/INDOK/RTC/TERRA/HADITENGERESZET, azzal vádolt meg, hogy ez
valami nagyon kimunkált ugratás. Két kör levélváltásba került, hogy
meggyőzzem, már tényleg a haditengerészetnél vagyok.

Fogalmam sincs, hogy ezt hogy hoztad össze, de gratulálok – írta.

Messze vagyok már a 365. GLZ-től, és távol Unwerth őrnagy

territóriumától, de valamiért nem akartam a MilNeten keresztül írni
Halleynek Detroitról. És nemcsak azért, mert fogalmam sem volt, hogy
kettőnkön kívül ki olvassa a leveleinket, hanem mert egyszerűen nem
voltam képes szavakba önteni azt, ami ott történt. Háromszor kezdtem bele
a levélbe, de mind a három a vadonatúj tabletem elektronikus
szemeteskosarában kötött ki. Személyesen akartam neki elmondani. Nem
akartam egy MilNet üzenetre bízni, amiben nem láthatta az arcom, és nem
hallhatta a hangomat, ahogyan elmagyarázom, miért robbantottam fel egy
épületet, talán emberek százaival, csak azért, hogy a saját életemet
mentsem. Még abban sem voltam biztos, hogy én magam el tudnám-e
fogadni ezt az érvelést.
 Így csak az igazság egy kis szeletét osztottam meg, hogy a rajparancsnok
közbenjárt az érdekemben.

– Pár hét múlva jössz a Limára, a szakképzésre. Izgulsz?

– Hát hogy a fenébe ne, írtam. Én leszek az első segélypatkány a
háztömbünkből, aki kijut az űrbe. Te látod a Földet az
ablakodból?
– Nem. A szállásunknak nincsenek ablakai. Az étkezdében van
egy teljes panorámafal, de rossz irányba néz. Csak egy csomó
csillagot látsz.
– Majd megbirkózom vele. Összefuthatunk odafönt?
– Azt kétlem. A szakiskolád egy másik komplexumban van, nem
ott, ahol a katonai pilótákat oktatják. És persze amúgy sincs sok
szabadidőnk. De figyelj, akkor is ugyanazon a sziklán leszünk.
Talán ugyanarra a hajóra fognak vezényelni.
– Az piszok menő lenne – feleltem –, de azt hiszem a múlt héten
felhasználtam az összes mázlimat, úgyhogy ne állj addig fél
lábon, amíg ez összejön.

A negyedik héten végre kiszabadultunk a tanteremből. A Fedélzeti

Biztonsági Képzésre átmentünk a bázis egy másik épületébe. Ebben egy
Lancer-osztályú romboló teljes méretű szimulátorát építették fel. Egy
tökéletes, és megdöbbentően meggyőző másolatot: százötven méter hosszú
törzs navigációs fényekkel, antennarendszerekkel, rakétasiló-fedelekkel és
páncélozással. Az egész dolog úgy fest, mintha bármikor fel tudna szállni
az űrbe, és szükség esetén csatlakozhatna a flottához.
A Fedélzeti Biztonsági Képzés a csillagközi hajózás óvodája.
Megtanultuk, hogyan kell mozogni egy hadihajó szűk lépcsőin és folyosóin.
Amilyen nagynak látszik a romboló törzse kívülről, olyannyira szűk
belülről.
Volt a kiképzésnek egy igencsak mozgalmas része, a tűzoltási és kiürítési
gyakorlat. Mindannyian oxigénpalackokkal ellátott vákuumruhát húztunk, a
hajó rendszerei pedig roppant meggyőzően szimuláltak egy jelentős méretű
fedélzeti tüzet. Felváltva kapcsoltuk össze a tűzoltótömlőket a falakba
épített tűzcsapokkal, és vonszoltuk ki hallgatótársainkat a füstjárta
folyosókról a biztonságba. Az edzőtermen kívül itt fordult elő először, hogy
jól leizzadtam az erőlködéstől. Kifejezetten élveztem, hogy a változatosság
kedvéért valami fizikai dolgot is művelünk. Volt egy érzésem, hogy a
kiürítési gyakorlatok inkább pszichológiai célt szolgálnak, hogy a legénység
érezhesse, valamiképpen még ura a sorsának akkor is, amikor az űrhajó
lángolva sodródik a mélyűrben. Egy kiürítés még mindig jobb, mint ülni a
fenekeden és várni, hogy megégj vagy megfulladj. Így aztán megtanultam,
hogyan kell kezelni a tűzoltó berendezéseket, és hogyan kell használni a
vákuumruhába épített hőkereső szenzorokat, ha sűrű füstben kell az
áldozatokat megkeresni.
Egy egész napot töltöttünk a szimulált rombolón vészhelyzeti
gyakorlatokkal, az alacsony fokozatú riasztásoktól a mentőkapszulás
kilövésekig. A hadihajókon a mentőkapszulák egyenletesen vannak a
törzsön elosztva, hogy vészhelyzet esetén senkinek se kelljen messzire
mennie egy kapszuláért. Ha a hajó szétesőfélben van, keress egy kapszulát,
lődd ki, és reménykedj, hogy a kivetőmotor nem egy gázóriás gravitációs
kútjába hajított bele.
A szimulátor mentőkapszuláit természetesen nem lőtték ki a törzsből.
Odarohantunk a legközelebbi menekülőajtóhoz, lecsúsztunk a kapszulákba,
és lezártuk az ajtókat. A kapszula megrázkódott, imitálva a sikeres kilövést,
és ezzel a gyakorlat véget ért. Megfigyeltem, hogy mindenki kapszulája
elhagyta a hajót, és kijutott az űrbe, én meg azon gondolkoztam, vajon a
kapszulás mentések sikeressége hányszor éri el a száz százalékot. A vezető
oktató csak mosolygott, amikor kifelé menet feltettem neki ezt a kérdést,
úgyhogy kénytelen voltam magam levonni a következtetéseket.

A képzés ötödik hetének végén csináltunk egy csomó képességfelmérő

tesztet és írásbeli vizsgát, igazolandó, hogy nem aludtuk át az
indoktrinációs tréninget, és a legtöbbünkről megállapították, hogy alkalmas
a flottaszolgálatra. Az avatás napján fel kellett vennünk az új tengerész
díszegyenruhánkat, és az iskolaparancsnok szemlét tartott. Aztán
megkaptuk a sapkánkat, és ezzel elnyertük helyünket a flottában.
Az avatáson soron kívül előléptettek. A flotta szerint megérdemeltem az
L2-es minősítést, mert én értem el a legjobb összetett teszteredményeket a
kiképző században. Büszkének kellett volna lennem, hogy végre
előléptettek, és kaptam egy rendfokozati jelzést az addig csupasz
galléromra, de aztán eszembe jutott, hogy mostanra már a seregben is
megkaptam volna az előléptetést. Megráztam az iskolaparancsnok kezét, és
mosolyogtam, amíg feltűzte az L2-es stráfokat. Én vittem a szakaszzászlót,
miközben kivonultunk az ünnepélyről, de nem éreztem úgy, hogy bármit is
elértem volna az elmúlt öt hétben.

– Nem érezted, hogy az Indok kicsit csalódás volt az alapkiképzés

után? – kérdeztem aznap este Halleyt a MilNeten keresztül.
– Valamelyest – jött a válasz. – Kicsit laza volt, nem?
– Csak nem érzem azt, hogy kiérdemeltem volna azokat a
stráfokat. Túl könnyű volt az egész. Egész más, mint az
alapkiképzés.
– Azt hiszem, értem, mire gondolsz. Ne aggódj, a szakképzés
sokkal nehezebb lesz. Ha a tiéd csak egy kicsit is hasonlítani fog
az enyémre, akkor nem sok szabadidőd lesz hét közben.

Erős kétségeim voltak abban a tekintetben, hogy a Neurális Hálózatok

iskolája lenne olyan nehéz, mint a katonai pilótáké, de azt sem hittem, hogy
olyan nyugodt lenne, mint az Indok. Ha valami az Indoknál is kevésbé
formális és fárasztó, az már azzal jár, hogy a hallgatók egész nap az ágyban
fekszenek, és a kaját is felszolgálók hordják nekik.

Másnap reggel felcipeltem az új málhazsákomat egy, a Lunára tartó

siklóra.
Soha nem voltam vallásos. Anyámat katolikusnak nevelték, pont mint
Nagy-Boston lakosságának kétharmadát, és engem is megpróbált annak
nevelni, de az elsőáldozás után többé nem mentem templomba. A Föld
körüli pályáról nézni a bolygónkat viszont szinte vallásos élmény volt. A
sikló felszállt, és tíz perc alatt átvágott kilencven kilométernyi, egyre
vékonyodó légkörön, majd a hátára fordult, tökéletes kilátást biztosítva
utasainak a tetőablakokon keresztül. Az ilyen kisebbfajta siklóknak nincs
saját mesterséges gravitációja, hatpontos biztonsági hevederek rögzítettek
bennünket az üléseinkbe. Amikor éreztem, hogy a gravitáció gyengül, le
kellett gyűrjem magamban a késztetést, hogy kikapcsoljam az öveket, és
ide-oda pattogjak a sikló padlója és mennyezete között.
Ebből a magasságból szemlélve a Föld csodálatos helynek látszik.
Betöltött az alattam lévő bolygó hatalmassága, az örvénylő felhőalakzatok,
amelyek mintha a csillámló vízen lebegnének, a horizont gyengéd íve.
Láttam a légkör vékony és fényes rétegeit, amelyek elválasztják a bolygó
csillogását az űr feketeségétől, a szinte jelentéktelen vékonyságú
levegőpaplant, amely távol tartja a felszíntől a fölötte tanyázó hideg
sötétséget. Mióta aláírtam a vezénylési papírjaimat, most először
döbbentem rá, hogy talán utoljára látom az anyabolygómat. Ha elesnék a
feltárt galaxis valamelyik zugában, akkor az első pillantásom a Földre az
utolsó is lesz egyben. De senki a régi a szomszédságomból nem fogja látni
azt, amit én láttam ebben a pillanatban, ezért aztán, ha a következő héten
meghalnék, még akkor is én vittem a legtöbbre.
Láttam már a Földről készített képeket, de a puszta kép nem tudja átadni
a bolygó teljes nagyságát és fenségét. Lenyűgöztek az ablakon keresztül
elém táruló hegyek, a tavak és az óceánok, és rá kellett jönnöm, hogy az
egész életemet az alattam elterülő hatalmas térség pár négyzetkilométerére
bezárva töltöttem. Egy hegyet sem másztam meg, és egy óceánt sem
szeltem át a Terrán, és ha jól mennek a dolgaim a flottánál, soha nem is
fogok.
Azt mondtam magamnak, számos gyarmat van odakint, hegyekkel,
óceánokkal és tiszta levegővel, és ezek az ismerős formájú földrészek csak
a felszín véletlen elrendeződése. De ahogy a sikló lassan elszakadt a bolygó
görbületétől, most először be kellett ismerjem magamnak, hogy egy kicsit
hiányozni fog a hely, persze nem az a része, ahol felnőttem, a bűzlő urbánus
mocsok a szülővárosomból, hanem a Föld maga, a helyek, amelyek
visszatartottak volna attól, hogy az űrbe vágyakozzam, ha lett volna
esélyem látni őket a saját szememmel.
 17.
NEURÁLIS HÁLÓZATOK

A Neurális Hálózatok Iskolája volt a negyedik szolgálati helyem nyolc

hónap alatt. Újra hozzá kellett szoknom egy új épülethez, új napirendhez, az
új oktatókhoz és az új hallgatótársakhoz.
Az iskola tantervében nem volt semmi olyan, aminek ne lett volna köze a
hálózatokhoz. Nem volt testnevelés, nem voltak lőgyakorlatok, nem volt
alaki kiképzés, és nem kellett rendfokozatokat vagy hadtörténetet
memorizálni. Ehelyett napi nyolc órát töltöttünk a tipikus hadihajó-fedélzeti
hálózatok feladatainak tanulmányozásával, és azzal, hogy hogyan kell
ezeket a hálózatokat felügyelni és üzemeltetni az adminisztrációs
konzoljainkról. Minden héten új témát kezdtünk, és minden hétvégén
vizsgát tettünk a magunk mögött hagyott hét tananyagából. Utoljára a
középiskolában töltöttem ennyi időt osztályteremben. A mesterséges
gravitáció, továbbá az ablakok hiánya könnyen elfeledtette, hogy a Lunán
vagyunk; időről időre emlékeztetnem kellett magam, amikor esténként egy
kis kocogásra indultam volna a friss levegőre, hogy odakint bizony csak a
vákuum van.
Egy héttel a záróvizsgák előtt kaptam egy postai dobozt.
Megnéztem a kódolt címkéjét, a Honi Hadsereg 365. GLZ-jétől jött, a
régi egységemtől. Eszembe jutott Fallon őrmester ígérete, hogy küld nekem
egy harci bevetésért járó kitűzőt, és feltéptem a pecsétet.
 A dobozban nemcsak egy dobozka volt, hanem mindjárt három.
Kinyitottam az elsőt, amelyben egy csillogó, új, a harci bevetésért járó
kitűző lapult, melyet az alapszintért adnak. A másodikban egy Bíbor Szív
volt, a harmadikban pedig egy Bronzcsillag.
A medálok dobozai alatt egy takarosan összehajtogatott üzenet lapult.
Kinyitottam. Kézzel írt lap volt, Fallon őrmester határozott betűivel.

Andrew, Itt van pár cucc a zászlóaljtól. Teljesen szabályszerűek,

és mire ezeket a sorokat olvasod, már fel is vezették a kartonodra
a flottánál. A raj minden tagja megkapta őket, kivéve Priestet,
akinél elmaradt a Bíbor Szív, mivel olyan szerencsétlen volt, hogy
megúszta az egészet egy karcolás nélkül. Stratton és Paterson
kitüntetéseit a múlt héten küldtem el a családjuknak.
Viseld őket, kiérdemelted. A raj üdözletét küldi.
A legjobbakat,
Briana Fallon, zls, HH

Kétszer is megnéztem az aláírását, mielőtt észrevettem az új rendfokozati

jelzést: zls, zászlós. Úgy fest, Detroit után visszakapta a régi rendfokozatát.
Kivettem a medálokat bársony bélésű tokjaikból, és a tenyeremen
méregettem őket. A Bronzcsillag vörös és kék szalagon volt, rajta egy apró
bronzszínű V betű, jelezve a vitézséget, amelyet ezzel a kitüntetéssel
jutalmaztak. A Bíbor Szív az a katonai kitüntetés, melyet harc közben
elszenvedett sebesülésért osztanak, ezt kaptam elismerésképpen a
kilyukasztott tüdőmért, és a katonai egészségügyi központban eltöltött
három unalmas hétért. A két medálhoz járt még két vékonyabb szalag,
ezeket kell viselni a társasági egyenruhán. Kivettem a szalagokat, és a
szekrényemhez léptem. Feltűztem őket a társasági egyenruhám
zubbonyának bal zsebe fölé. A harci bevetést jelző kitűző, egy kis ezüst
deszantgép szemből, amelyet két oldalról ívelt szárnyak foglalnak keretbe, a
kitüntetési szalagok fölé került. Amikor minden dísz a helyén volt,
kisimítottam a zubbonyt, és percekig nézegettem az összeállítást: két szalag
az alapkiképzésről és a flotta indoktrinációs kurzusáról, amelyek mellé
most odatűztem a Bíbor Szív és a Bronzcsillag szalagjait, fölöttük pedig a
harci bevetésért járó szárnyacskák. A szalagok tulajdonképpen színes
szövettel behúzott bronzlemezkék, a kitűző pedig egy krómmal bevont
pléhdarab. Önmagukban nem jelentenek semmilyen eredményt vagy
dicsőséget.
Jó érzés, hogy van kézzelfogható, hivatalos bizonyítéka annak, hogy jól
végeztük a dolgunkat Detroit utcáin, de egy egész raktárra való szalagot és
kitűzőt adnék azért, ha még egyszer lemehetnék az étkezdébe Strattonnal,
és egy óráig ugrathatnánk és cinkelhetnénk egymást a szendvics és a kávé
felett. A régi rajtársaim voltak az első korombéliek, akik úgy festett,
komálnak, és nem azokért a dolgokért, amelyeket megszerezhettem vagy
megtehettem nekik, ahogy a kölykök annak idején a szülővárosomban. A
szociális lakóövezetekben mindenkinek csak önmagára van gondja. De
Detroit utcáin, a rajommal egymásra figyeltünk.
Halley három nappal az én NH-s záróvizsgáim előtt fejezte be a
pilótakiképzést. A vizsgák másnapján küldött egy üzenetet, hogy átment, és
egy vadonatúj pár pilótaszárnyat visel az egyenruháján.

– 91%-os eredmény az utolsó repülésteszten – írta. – Én vagyok a

Wasp kibaszott királynője.
– Gratulálok – válaszoltam. – Mikor kerülsz hajóra?
– Holnap. Tegnap este megkaptuk a vezényléseinket. A
Versailles-ra megyek.

Megnéztem, mit ír a tabletem a Nemzetközösség Versailles nevű

hajójáról. A flotta egyik kiszolgált fregattja, egy régebbi osztályból.
Majdnem harminc éve állították szolgálatba, ami annyit tesz, már csak pár
év választja el az ócskavasteleptől.

– Nem is tudtam, hogy vannak tengerészgyalogosok azokon a kis

fregattokon.
– Csak egy szakasz. Egy deszantgép, meg egy másik, tartalékban.
Én leszek azon a teknőn a négy pilótából az egyik.
 – Hát, jó neked. Lesz még eltávozásod, mielőtt kihajóznátok?
– Volt öt nap szabim, de valamiért törölték az eltávomat. Azt
mondták, majd a következő küldetés előtt kivehetem. Hé, lehet,
hogy akkorra már te is el tudsz szabadulni!
– Az menő lenne – feleltem, pedig fogalmam sem volt, mit
kezdhetnék egy-két hét szabadsággal.
– Elmehetnénk valamelyik katonai üdülőhelyre, és mást se
csinálnánk két hétig, csak zabálnánk meg kufircolnánk. Na, mit
szólsz hozzá?

Halley válasza olyan volt, mintha olvasta volna a gondolataimat.

– Vállalhatónak tűnik a program – üzentem vissza. – Írj fel rá.

Az utolsó vizsgánk egy pokolian fárasztó nyolcórás maraton volt,

számítógépes tesztekkel és gyakorlati problémákkal. A rendszerfelügyeleti
konzoljainkat használva kellett egy fiktív hajó tisztjeinek kéréseit
teljesítenünk, és kijavítanunk egy sor, egyre összetettebb problémát. A
végső teszten el kellett hárítanunk egy, a létfenntartó rendszerekben
bekövetkezett teljes rendszerösszeomlást tizenöt perc alatt, mielőtt a
legénység megfulladt volna. A legtöbben azonosították a probléma okát,
egy rosszindulatú vírust, de voltak páran, akik nem találták meg időben a
megoldást, és elbukták a vizsgát, ami annyit tesz, hogy újra kell járniuk a
kurzust.
A nap végén jött a kötelező avatási ceremónia, és örömmel láttam, hogy
ezúttal nem kell díszegyenruhában elmasíroznunk egy csomó magas rangú
tiszt előtt. Ehelyett a részlegparancsnokunk feltűzte a Neurális Hálózatok
Adminisztrátora kitűzőt az ingünkre, megrázta a kezünket, és leparancsolt
minket az étkezdébe az avatási bulira.
Mindannyian összegyűltünk az étkezdében, elkeveredtünk a
kiképzőinkkel, és ittuk az ócska, alkoholmentes sört. Mindenki felajzva
várta, hogy kiderüljön, melyik hajóra vezénylik, és a kiképzőink
szerencsére nem hagyták a feszültséget sokáig fokozódni. Az egyik
segédtiszt behozott egy nagy műanyag kupát, és ahogy körülálltuk, láttuk,
hogy egy csomó kis, fehér henger van benne.
– Mindegyikben egy hajó neve van – mondta a parancsnokunk. –
Megkeverjük, egyenként idejönnek, és húznak egy nevet. Azért csináljuk
így, hogy mindenkinek egyenlő esélye legyen feljutni azokra a
luxuscirkálókra, amelyeken mindannyian szolgálni akarunk.
Nagyon sokféle hajó jelezte igényét hálózatos szakemberre, a kis
korvettektől a hatalmas hordozókig, és a két véglet között volt még
mindenféle: fregattok, rombolók, ellátó hajók, flottairányító cirkálók és
mélyűri felderítőhajók. Amikor rám került a sor, igyekeztem leplezni az
izgalmamat; gyorsan belenyúltam a kupába, kihúztam egy hengert és
lepattintottam a kupakját, mielőtt agyalni kezdtem volna az egész
szertartáson. Egy papírdarabot ráztam ki a hengerből, és hangosan
felolvastam az összegyűlt tömegnek.
– NACS Polaris.
Füttyögés és hujjogás hallatszott mindenhonnan a teremből, ahogy
kimondtam a hajóm nevét.
– A büdös életbe, Grayson – mondta a kupáért felelős segédtiszt
vigyorogva. – Megütötte a főnyereményt.
Kérdőn vontam fel a szemöldökömet, és már nyúltam a tabletemért,
amikor egy mellettem álló hallgatótársam készségesen felvilágosított.
– Vadonatúj hordozó. A haditengerészet legújabb és legnagyobb hajója az
új Navigátor-osztályból. A legkorszerűbb hajó a flottában, Grayson.
Az ingem zsebébe gyűrtem a papírfecnit, és újabb italért indultam,
miközben a következő ember odajárult a kupához, hogy kihúzza leendő
szolgálati helyét.
Már majdnem a végén jártunk a húzásoknak, amikor az egyik hallgató
kihúzta a papírt a hengeréből, bejelentette az új szolgálati helyét, én pedig
összerezzentem a meglepetéstől, amikor meghallottam a hajója nevét:
– NACS Versailles.
Volt egy kis általános mormogás, ahogy a többiek utánanéztek a
tabletjeiken, és látták, hogy a Versailles egy ócska kis fregatt, egy mostanra
már elavult hajóosztályból, amelyet már régen túlhaladtak az újabb építésű
hajók.
– Egy rozsdás teknő – állapította meg valaki kuncogva, de nekem
egyáltalán nem volt kedvem vele nevetni. Ehelyett inkább odamentem a
társamhoz, aki csalódott arccal lépett el a kupától.
– Cseréljünk! – mondtam, ő pedig a meglepetéstől tágra nyílt szemekkel
nézett rám.
– Viccelsz? – kérdezte. – Nem te húztad a Polarist?
– De. Mit szólsz hozzá? Elcserélem veled a vezénylésemet. Na?
– Ezt komolyan mondod? Miért cserélnéd el velem azt a hajót egy
fregattért?
– Van egy barátom a Versailles-on.
– Ó, vagy úgy! – szemével a legközelebbi kiképzőt kereste, az arcán a
hitetlenkedés keveredett a hirtelen jött izgalommal. – Szerinted
elcserélhetjük a megbízatásainkat, csak úgy?
– Nem látom be, miért ne tehetnénk. A menetparancsainkat úgyis csak
holnap állítják ki. Kérdezz meg egy segédtisztet.
Odament az egyik oktatónkhoz, és csöndesen pár szót váltott vele.
Amikor visszajött hozzám, már meg tudtam tippelni, mit mondott neki az
oktató, mert sugárzott az arca.
– Azt mondta, ha mindketten benne vagyunk, akkor nem probléma.
– Hát, én benne vagyok. Te hogy vagy vele?
– Viccelsz? Naná, hogy benne vagyok, persze.
Kinyújtottam a kezem, és elvettem a céduláját. Odaadtam neki az
enyémet, a jegyemet a flotta legkorszerűbb hajójára. Óvatosan vette el,
mintha azt hinné, hogy az utolsó pillanatban kiderül, csak átverés az egész.
Aztán elsétált, és úgy nézett vissza a válla fölött, mint aki azt hiszi, nálam
teljesen elmentek otthonról. Talán így is volt, de ha arra gondoltam, hogy
megint közel kerülhetek Halleyhez, érezhetem az illatát, hallhatom a
nevetését, olyan izgalom vett erőt rajtam, amit eszem ágában nem volt
elcserélni egy jobban felszerelt szabadidőközpont, vagy egy tisztább
étkezde homályos ígéretéért.
 A következő reggel megint a málhám csomagolásával talált. A
személyzeti iroda kiállította a végleges vezénylési parancsainkat, mi pedig
szépen besorjáztunk az irodába felvenni a hivatalos okmányokat.
Mindannyian a társasági egyenruhánkat viseltük, mert ez az előírt a ruházat,
amelyben az új egységünknél jelentkeznünk kell. Láttam, ahogyan néhány
hallgatótársam titokban a bal mellzsebem fölötti szalaggyűjteményre pislog.
Mindannyiunkat a flotta hajóira helyeztek, úgyhogy siklókra szálltunk,
mely a Kikötőbe vitt bennünket.
A Versailles-t a Kikötő egyik távoli sarkába dokkolták be. Úgy tűnt, sok
kilométernyi, egyre szűkebb és koszosabb folyosón kellett átvágnom, mire
elértem a NACS Versailles FF-472 feliratú zsilipet. Két tengerészgyalogos
őrizte a bejáratot, rajtuk a harci gyakorló tengerészgyalogos változata,
övükön automata pisztoly.
– Újonnan vezényeltek a hajóra – mondtam, miközben átadtam a
parancsaimat az egyik tengerészgyalogosnak. – Merre találom a műveleti
tisztet?
A tengerészgyalogos megszemlélte a kinyomtatott parancsot, majd a
mellzsebemet.
– Hú, hát próbáld meg a parancsnoki központot. Te vagy az új hálózatos
fickó?
– Igen, uram.
– Menj át a zsilipen, végig az átjárón a központi folyosóig, és ott fordulj
jobbra. Ott lesznek a liftek. Menj le az ötös fedélzetre. A parancsnoki
központ ott lesz pont előtted, ahogy kilépsz a liftből.
– Köszönöm, uram.
Visszavettem a parancsomat, felkaptam a málhám, amit a lábamhoz
tettem, és bemutattam egy tökéletesen kivitelezett HH-tisztelgést. A
tengerészgyalogos tizedes viszonozta, én pedig beléptem a zsilipbe, hogy
életemben először felszálljak egy hajóra.

A Versailles-on már kezdett meglátszani a kor. Mindenütt felfedezhető

volt az elhasználódás patinája. Az átjárók padlója fényesre kopott az
évtizedes gyalogforgalomtól, az elválasztófalakon található jelzéseket
szemmel láthatóan már jó néhányszor újrafestették. A hajó belseje kissé
zsúfoltabb és sokkal megviseltebb volt, mint a romboló-szimulátor a Nagy-
tavaknál. De azzal együtt, hogy milyen öreg volt a hajó, az összes fedélzet
és közlekedőfolyosó tiszta volt és rendezett. A padló kopott volt, de sehol
nem láttam széthagyott ellátmányos ládákat, és a folyosókon, szemben a
Kikötővel, nem tornyoztak fel hasznavehetetlen alkatrészeket.
Lementem a lifttel az ötös fedélzetre. A parancsnoki központot nehéz
eltéveszteni. Egy jókora, kör alakú helyiség, amely a fedélzet jelentős
területét elfoglalja. A bejáratok és az ablakok páncélozottak, a nyitott
bejárat peremén látszanak azok a tömítések, amelyek önálló életfenntartó
rendszerről árulkodnak. Ez a kapitány és a rangidős törzstisztek
harcálláspontja, a hajó egyik legjobban védett része.
Odaadtam vezénylési parancsomat a PKK bejáratát őrző
tengerészgyalogosnak, aki röviden átfutotta majd intett, hogy bemehetek.
– Hagyd itt kinn a cuccodat – mondta, és a zsákomra mutatott. – A főnök
utálja, ha a népek beviszik a motyójukat egy sima lejelentkezéshez.
– Rendben. – Levettem a zsákom a vállamról és nekitámasztottam a
falnak, hogy ne legyen útban.
A parancsnoki központ külső ívén végig legénységi kezelők ültek a
konzoloknál. A helyiség közepén a padlót besüllyesztették, és egy hatalmas
holografikus kijelző asztalt raktak oda. A holoasztal mellett három tiszt állt,
halkan beszélgettek. Az egyikük felnézett, amikor beléptem. Magas volt és
szikár, mintha egy elit gyalogsági egységből került volna ide. Keki ingjének
gallérján korvettkapitányi aranylevelek jelezték, hogy ő a legmagasabb
rangú tiszt a csoportban. Odamentem hozzá és tisztelegtem.
– Andrew Grayson, NH2, szolgálattételre jelentkezem, uram!
A korvettkapitány barátságos arccal viszonozta a tisztelgést. A névtáblája
szerint a neve CAMPBELL, T., az ingén csak az űrhadviselés aranyszínű
kitűzője.
– Mr. Grayson – mondta, amikor leengedtem a karom a tisztelgésből. –
Maga lenne az új hálózatos emberünk?
– Igen, uram. Tegnap fejeztem be a Neurális Hálózatok szakképzését.
 Campbell korvettkapitány sokatmondó pillantásokat váltott a mellette
álló hadnaggyal.
– Nos, Mr. Grayson, isten hozta a fedélzeten. Én vagyok a műveleti
tisztje. Válthatnánk egy pár szót?
– Természetesen, uram.
Követtem a korvettkapitányt a folyosóra. Amikor már a PKK
hallótávolságán kívül kerültünk, megállt és odafordult hozzám.
– Minden egyes vezényléskor kapok olyan embereket, aki szeretik
kicsinosítani az egyenruhájukat, hogy elkápráztassák a fiúkat és lányokat a
Kikötőben. Na, mármost, mielőtt holmi kellemetlen félreértések adódnának,
elárulná nekem, hogy mit keres egy frissen végzett szakiskoláson egy
vitézségi kitüntetés, egy bevetési kitűző, és egy kibaszott Bíbor Szív? És ha
nem tud kielégítő magyarázattal szolgálni, pontosan öt másodpercet kap
arra, hogy eltüntesse ezeket a zubbonyáról, mielőtt a fedélzetmesterem
meglátja, és fogdába nem vágatja jogosulatlan jelzések viseléséért.
Éreztem, hogy zavaromban elpirulok, de egy pillanattal később már csak
magamra voltam mérges, amiért elszégyelltem magam a műveleti tiszt
vádja miatt.
– Negatív, uram. A kitüntetéseim hivatalosak. Haderőnem-közi
átvezényléssel kerültem a flottához a Honi Hadseregtől. Ellenőriztesse a
fedélzetmesterével a személyi kartonomat.
Campbell korvettkapitány megemelte a szemöldökét.
– Ne bassza meg.
Elővette a rendszeresített tabletjét, és elkezdett gépelni a kijelzőjén.
– Nem kell ide a fedélzetmester. Itt és most is meg tudom nézni a
kartonját.
Megvártam, ameddig átvágja magát néhány menün. Pár másodpercig
tanulmányozta képernyőt, majd halkan felnevetett.
– Nos, azt hiszem, ezt benéztem.
Kikapcsolta a tabletjét, és zsebre vágta. Aztán kezet nyújtott.
– Elnézését kérem, Mr. Grayson. Két éve vagyok ennek a hajónak a
műveleti tisztje, de még soha nem volt a HH-tól vezényelt emberem.
– Semmi gond, uram. Nem szükséges elnézést kérnie.
 Megráztam a kezét. Egyszerre éreztem magam kényelmetlenül, amiért a
műveleti tisztet zavarba hoztam, ugyanakkor kellemesen is, hogy tisztáztam
magam.
– Hozza a felszerelését, megmutatom az irodáját.

A Neurális Hálózati Központ megerősített helyiség a hajó tatrészében. A

Foxtrot fedélzeten van, a gépészet mellett, jó messze a PKK-tól és a
legénységi szállásoktól. Campbell korvettkapitány kinyitotta a páncélozott
bejáratot, én pedig beléptem mögötte. A szoba elejében volt egy
adminisztrációs konzol és két szék, a hátsó traktus tele volt neurális
feldolgozóegységekkel és adattárolókkal.
– Mostantól ez mind a magáé – közölte a korvettkapitány. – Igazából
három hálózati adminisztrátornak kellene lennie a hajón, ideális
körülmények között. Maga lett volna a kettes számú, de a hálózatos
altisztem összeszedett valamit az utolsó utunkon. Az elmúlt pár hétben
egyáltalán nem volt hálózatosunk.
– Nem lesz egy altiszt, aki a részleget vezeti? Ki lesz akkor az elöljáróm?
– Közvetlenül nekem fog jelenteni – felelte Campbell korvettkapitány –
Szervezetileg tartozhatna éppen a főgépész alá is, de ő pont olyan keveset
tud a neurális hálózatokról, mint én, úgyhogy vehetjük egy kicsit
áramvonalasabbra is a parancsláncot. Most maga lesz a saját
részlegvezetője. Nagyon ne lelkesedjen, ha valami elszáll, maga viszi el a
balhét egyedül.
– Majd megoldom, uram.
– A jó hír, hogy ez hivatalosan zászlósi beosztás. Nyűgözzön le, és jó
eséllyel megkapja az altiszti rendfokozatot, amint meglesz hozzá a
szolgálati ideje.
– Értettem, uram.
– Nagyszerű. Na, hadd csináljam meg magának a belépőkódot, aztán
megkeressük a fedélzetmestert, hogy kerítsen magának egy alvóhelyet is.

Az egyágyas kabin, amelyet kaptam, közel sem volt akkora, mint

amilyenben a szakképzés alatt laktam, de még mindig lényegesen
kényelmesebb a „hárman egy kabinban” felállásnál, ahogy a legénységi
állomány új tagjait szokták elszállásolni. Volt egy priccsem, amit fel lehet
hajtani, egy apró vizesblokkom vécével, egy asztal és egy szék, a padlóhoz
rögzítve, pont úgy, mint az otthoni bútorom a lakóövezetben, a Földön. Itt
persze egész más az ok, nem a lopásokat akarják megelőzni, hanem a
károkat, amelyeket a nehéz és rögzítetlen tárgyak okoznának, ha véletlenül
a hajót valami keményebben megrázná. A szekrényemet megpakoltam a
cuccaimmal, aztán a társasági egyenruhámat lecseréltem a lényegesen
kényelmesebb fekete-kék gyakorlóra, amelyet a legénységi állományúak
viselnek napi munkájuk során. Azután leültem az asztalomhoz, és
nekiláttam annak, amire már azóta készültem, hogy a korvettkapitány
engedélyezte a hálózati hozzáférésemet: megnéztem a legénység mozgását
jelző adattáblákat, és kikerestem HALLEY, D. zászlós nevét.
Halleyt a Versailles harcirepülő-századához osztották be, ami egy csöppet
túlzó elnevezés a pontosan kettő deszantgépre, meg még egyre, amelyet M-
zárolva tartottak a tartalékban. A hajó személyzetkövető rendszere a
dögcédulákba épített RF-chipet használta, és ezek szerint Halley ebben a
pillanatban az eligazító helyiségben tartózkodott, a Foxtrott fedélzeten.
Mire kitaláltam, hogy pontosan merre kell menni, és eljutottam a
megfelelő folyosóra, az F5103-as helyiségben véget ért az eligazítás.
Elmentem a nyitott bejárat előtt, és próbáltam feltűnés nélkül bekukkantani,
de csak egy sor üres széket láttam. Tovább sétáltam, mert nem akartam a
folyosón előhúzni a konzolomat, hogy megnézzem, Halley merre ment.
Ahogy követtem a folyosó kanyarulatát, szinte beleszaladtam egy csoport
pilótába, akik sötétzöld kezeslábasaikban a hirdetőtáblát tanulmányozták,
rögtön a kanyaron túl.
– Hoppá. Bocsánat – mondtam, ahogy lefékeztem, egy
századmásodperccel azelőtt, hogy felismertem, Halley is ott van a
csoportban. Abbahagyta a beszélgetést a mellette álló pilótával, és a
meglepetéstől tágra nyílt szemekkel nézett rám. Nem pontosan így
terveztem el, hogy a tudomására hozom, a Versailles-on vagyok, de már
csak egy méterre állt tőlem, esélytelen volt, hogy ezt újrajátsszuk.
 Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy csak odabiccent és mond egy
halk hellót, hogy tiszttársai ne tudják meg, egy legénységi állományúval
barátkozik, de Halley egy pillanat alatt elsöpörte ezt a feltételezésemet.
– Hú! – tört ki belőle egy olyan ember lelkesedésével, aki épp most talált
egy rég elveszettnek hitt zsoldutalványt a zsebében.
Egy lépéssel átvágott a közöttünk lévő távolságon, megragadta a
zubbonyom elejét, és nekipréselt a folyosó falának, mielőtt szájon csókolt
volna. Mögötte a többi pilóta csak pislogott és nevetgélt.
– Szent szar, Andy, mit keresel te itt? – kérdezte, miután végül
elengedett. A szám még kellemesen zsibbadt volt a váratlan csóktól.
– Átvezényeltek – böktem ki. – Én vagyok az új hálózati
adminisztrátorotok.
– Hú! – mondta megint, és magához húzott egy újabb csókra.
Nem ellenkeztem.
– Negyed óra múlva leteszem a szolgálatot. Ráérsz?
– Az NHK-ban fogok ügyködni. Tudod, merre van? Megrázta a fejét.
– Ezen a fedélzeten, Foxtrott 7700.
– Tizenöt perc. Remélem, pihentél.
– Igen, asszonyom.
 18.
A VERSAILLES

A hajónk két nappal a fedélzetre lépésem után hagyta el a Kikötőt. Mire

leoldott a hajó rögzítése, már eléggé rajta voltam a Versailles folyamatain,
hogy ne kelljen megkérdeznem, hogy fogunk menni, vagy mit fogunk
csinálni. A Versailles-t egy sima ellátmány- és postafuvarra küldték a
Nemzetközösség egyik gyarmatára, a Willoughby nevű bolygóra. Ez egy
nem túl régen terraformált bolygó, az Auriga csillagkép egyik csillaga körül
kering. A csillagászok úgy emlegetik: Capella Ac, a tengerészgyalogosok
számára viszont „egy mocskos pörsenés az ismert galaxis szarosabbik
végén”. Halley szerint, akinek kiváló jegyei voltak asztronómiából és
asztrofizikából, ez az állítás nem teljesen helytálló, mivel a Capella
rendszer csak negyvenkét fényévnyire van a Földtől, távolabb ugyan, mint a
külső és belső gyarmatokat elválasztó harminc fényéves határ, de jóval
beljebb, mint a már felfedezett tér pereme, amely hatvanegy fényévnyire
húzódik. A Capella Ac nem a szarosabbik végén van betelepült galaxisnak,
de hogy a nyaknál lejjebb, az biztos.
A számomra ez persze nem jelentett lényeges különbséget. Most először
fogom elhagyni a naprendszert, és bár a Versailles törzsén nincsenek
ablakok, remek kilátást élvezhettem a hajó szenzorai és külső optikai
érzékelői révén. Bár a hajó már benne járt a korban, hálózati berendezései
remek állapotban voltak, és nem sok dolgom volt azon kívül, hogy
figyeljem a működésüket, és időről időre lefuttassak egy-egy önellenőrzést.
Az űrhajóval való utazás egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre
számítottam. A külső vizuális viszonyítás hiánya és a mesterséges
gravitáció miatt az út olyan sima volt, hogy ha nem tudtam volna, hogy egy
űrhajón ülök, azt hihettem volna, hogy a Lunán vagy a Földön dekkolok,
egy oktatóteremben. Az út első pár napján rendszeresen figyeltem a külső
kamerák képeit, de ahogy magunk mögött hagytuk a Kikötőt, nem nagyon
maradt más látnivaló, mint a feketeség, meg néha egy-egy távoli csillag.
Halley az őrszolgálatait eligazításokkal, szimulátoros gyakorlással és más
pilótatevékenységekkel töltötte. Én a NHK-ban, készen arra, hogy
hibajegyeket vegyek fel, és megjavítsak dolgokat, ha például az étkezde
ételkiadója valamiért nem lenne képes jelezni a raktárosoknak, hogy kiürült.
Ez pedig azt jelentette, hogy egy nyolcórás váltás során hét és háromnegyed
órám maradt a hajó adatbázisaiban turkálni, vagy figyelni a biztonsági
kamerákat, hátha rajtuk keresztül megpillanthatom a barátnőmet.
Úgy tűnt, Halley inkább büszke és nem sértődött, amikor bevallottam
neki, hogy a hajó biztonsági rendszerén keresztül követem.
– Te aztán pokolian unhatod magad abban az irodában – sajnálkozott. –
Nagy kár, hogy nincsenek biztonsági kamerák a zászlósok zuhanyzójában, a
harmadik fedélzeten, mert akkor valami sokkal jobbat is láthatnál, mint a
seggem, ahogy a folyosókon ténferegek abban a borzasztóan előnytelen,
zöld repülős kezeslábasban.
– Teljesen jól néz ki a segged a kezeslábasban – feleltem. Az NHK-ban
voltunk, ahol Halley az utóbbi időben szeretett megbújni, ha valami
nyugodt helyet keresett a papírmunkához, vagy csak valami másról akart
beszélgetni, mint deszantgépek, ráközelítési vektorok vagy dokkoló
eljárások.
– Ó, úgy gondolod? Foster zászlós alighanem egyetérthet veled, mert az
utóbbi időben kicsit tapogatós lett.
– A zászlós cimboráid nem tették szóvá, hogy a legénységi állományúak
között vadászgatsz?
– Hát már hogy a francba ne tették volna szóvá? Csak éppen az erkölcsi
alap hiányzik. Foster és Rickman is ugyanezt csinálja. Foster az egyik
altisztet dugja a Meghajtásról, Rickman meg az egyik bíboringesre van
rágyorsulva a röpfedélzetről.
– Bíbor – melyik is az? Utántöltés?
– Igen, üzás. A vörösök a lőszeresek, a sárgák a csavarkulcs-pörgetők.
– Ez aztán az elitizmus. És hogy hívjátok ti, menő pilóták a hálózati
adminokat?
– Hogy a többit hogy hívják, arról fogalmam sincs, de téged csak úgy
emleget Rickman hadnagy, hogy „az a szerencsés kis fasz”.
– Hát, jó tudni, hogy legalább egy dologban jobb vagyok nála.
Halley tabletje felberregett az asztalon, ő pedig sóhajtva felvette, hogy
elolvassa a kijelzőjére érkezett üzenetet.
– Ördögöt a falra. Jelentkeznem kell az eligazító helyiségben. Látlak még
este, a szolgálat után?
– Arra mérget vehetsz – mondtam. Nem vacsorázhattunk együtt, mert
más étkezdékben ettünk; engem kihajítottak volna a tiszti étkezdéből, őrá
csak fura szemeket meresztettek volna, ha a legénységiekkel együtt eszik.
De nekem külön kabinom volt, ami szerfelett ritka kiváltság egy hadihajón,
és a szabadidőnk jó részét ott töltöttük.
– Viszlát, konzolzsoké – köszönt el egy gyors csókkal.
– Viszlát, pilótabige – viszonoztam.
Figyeltem, ahogy kilép az ajtón, és eltűnik a folyosón. A világon semmi
baj nincs a hátsó felével abban a repülősgöncben.

Éppen a legénységi étkezde felé tartottam, amikor meghallottam a

beosztásomat a hangosbeszélőn.
– Neurális hálózati adminisztrátor, jelentkezzen a műveleti tisztnél a
PKK-ban. Neurális hálózati adminisztrátor, jelentkezzen a műveleti tisztnél
a PKK-ban.
Megfordultam, és elindultam lefelé a lépcsőn az ötös fedélzetre.
A PKK-ban nagyobb volt a nyüzsgés, mint amikor először jártam ott. A
műveleti tiszt megint a holoasztal mellett állt, és egy iratköteget nézett át
éppen. Odamentem az asztalhoz, és tisztelegtem.
– Korvettkapitány úr, Grayson NH2 szolgálattételre jelentkezik.
 A korvettkapitány felnézett a papírjaiból.
– Á, Mr. Grayson.
Félretolta papírhalmot, és közelebb intett.
– Pihenj. Mr. Grayson, milyen távolságban van most a hajó a
legközelebbi távközlési átjátszóállomástól?
– Három és fél fénypercnyire. Egy orbitális átjátszó, a Mars körül kering.
– Remek – felelte. Egészen biztos voltam benne, hogy ő is tudta a
kérdésére a választ, és csak arról akart megbizonyosodni, hogy az új
hálózati adminisztrátora képben van-e. – Nemsokára belépünk a Capella
felé vezető Alcubierre-járatba. Hajtsa végre a fénysebességet megelőző
eljárásokat, és az összes adatbázist szinkronizálja a fő hálózattal, mielőtt
fénysebesség fölé lépnénk.
– Parancs, értettem, uram. Már csinálom is.
– Nagyszerű. 18:00-kor személyesen nekem jelentse a hálózati készenlét
állapotát.
– Parancs, értettem.

Nem tudok túl sokat a csillagközi utazásra szolgáló hajtóműveinkről. Azt

tudom, hogy Alcubierre-meghajtóknak nevezik őket, és az a hajó, amelyik
egy Alcubierre-buborékban halad, sem venni, sem küldeni nem tud
üzeneteket, hiszen lehagyja még a fénysebességgel közlekedő
adatcsomagokat is. Egy Alcubierre-út előtt minden hadihajó szinkronizálja
az összes fedélzeti adatát az adott naprendszer hálózatával. A szakképzésen
megtanultuk, hogyan kell csinálni. Gyakorlatilag csupán utasítani kell a
számítógépet, de a flottaszabályzat előírja, hogy egy szolgálatos hálózati
adminisztrátor kétszer ellenőrizze a szinkron eredményét, őt pedig egy
rangidős elöljáró ellenőrizze. Úgy találtam, hogy napi tevékenységem zöme
automata eljárások felügyelete, és az állandó készenlét arra, hogy
leharapják a fejem, ha egy hibát nem veszek észre időben.
Visszatértem az NHK-ba, kinyitottam az admin-konzolomat, beléptem a
rendszerbe, és elindítottam az Alcubierre-utazás előtti eljárásokat. Amíg az
adattárolók szinkronizálódtak a legközelebbi haditengerészeti
átjátszóállomásokkal, hogy biztosan ne egy hónappal ezelőtti leveleket
vigyünk, én végigellenőriztem a vonatkozó üzemeltetési szabályzatot, hogy
minden rendben megy. Talán egy kicsit megilletődöttnek vagy idegesnek
kellett volna lennem, amiért olyan részleget viszek, ahol két legénységi és
egy altiszti állományú operátornak kellene dolgoznia, de az igazat
megvallva olyan szinten van automatizálva minden, hogy bárki, aki képes
elolvasni az ellenőrző listát, a székéből el tudja irányítani az NHK-t. Ezzel
együtt nem akartam okot adni a műveleti tisztnek a neheztelésre, és mindent
a könyv szerint csináltam, manuálisan ellenőriztem minden egyes
adatbázis-szinkron időbélyegét, amikor a számítógép jelezte, hogy a
művelet befejeződött. Aztán megnyomtam a kommunikációs gombot a
konzolom mellett.
– PKK, itt a Hálózat.
– Hálózat, itt a PKK. Jelentsen! – jött a válasz.
– Jelentem, a hálózat kész az Alcubierre-áthaladásra. Minden adatbázis
szinkronizált és ellenőrzött.
– PKK igazolja, hogy a hálózat kész az Alcubierre-áthaladásra.
A hajón olyan szintű az informatikai rendszerek integráltsága, hogy egy
másodpercig nem kétséges, hogy a PKK abban a pillanatban tisztában volt
az adatbázisok állapotával, amikor a szinkronizálás befejeződött. Csakhogy
ez a katonaság, és mindennek megvan a maga eljárása és rituáléja. Olyan,
mint egy kabuki színház, egyenruhában. Megvannak a megfelelő gesztusok,
szófordulatok és mozdulatok, melyeket mindenki követ, mert ez a dolgok
rendje.
A konzolomat utasítottam, hogy keresse meg azt az RFID csipet, amelyik
Halley, D. zászlós dögcéduláján található. A rendszer meg is találta,
mégpedig a tiszti étkezdében. Rákapcsolódtam az étkezde biztonsági
kamerájára, és láttam, ahogy egy asztalnál ül a pilótatársaival, és evés
közben valamiről beszélgetnek. Elővettem a tabletemet, és egy üzenetet
firkantottam neki.

Nem ülnél át az asztal másik oldalára, hogy jobban lássam a

segged? Ez a kameraszög most nem az igazi.
 Elküldtem az üzenetet, és vigyorogva figyeltem a kamera képét. Halley
kiegyenesedett ültében, és előhúzta a combzsebéből a tabletjét, anélkül,
hogy abbahagyta volna a beszélgetését a mellette ülő zászlóssal. Figyeltem,
ahogy elolvassa az üzenetet a kijelzőjén. Felnézett, megkereste a kamera
lencséjét a plafonon, aztán megvakarta az orrát a középső ujjával.
Elmosolyodtam, és küldtem neki még egy üzenetet.

Attól tartok várnod kell, amíg letelik a szolgálatom.

Nem szeretem az Alcubierre-áthaladást. Amikor a hajó belép az

Alcubierre-járatba, és bekapcsolja az Alcubierre-hajtóműveit, hirtelen
minden csontomban és izmomban kellemetlen érzés támad. Nem
kifejezetten fájdalom, csak egy különös érzés, mintha egy gyengéd, ám
ellenállhatatlan erő próbálná a testem minden molekuláját egyszerre több
irányba húzni. Az ízületeim és a fogaim mintha lötyögnének a helyükön, a
bőröm kellemetlenül bizsereg. Persze pár órányi kényelmetlenséget
valószínűleg még mindig könnyebb elviselni, mint párévnyi unalmat egy
csillagközi utazáson, de ettől még biztos, hogy az Alcubierre-áthaladás nem
lesz a kedvencem a csillaghajó-utazások során.
A hadihajók teljes harckészültségben vannak, amikor be- vagy kilépnek a
járatokból, mert ezek a pontok rögzítettek a térben. A haditengerészet
tranzitpontjai természetesen szigorúan titkosak, nehogy egy kilépéskor
beleszaladjunk egy jó kis sinorusz rajtaütésbe, de minden hadseregnek van
hírszerzése, ezért aztán a nullánál mindig nagyobb az esélye, hogy sinorusz
rombolók fogadóbizottságába futunk a normál térbe való visszatérésnél.
Harminc perccel az Alcubierre-járatból való kilépés előtt a Versailles-on
megint elrendelték a harckészültséget.
– Kilépésre felkészülni! – jött meg minden részlegnek a parancs a PKK-
ból. – Kilépés tíz... kilenc... nyolc... hét...
A Capella A-tól alig húsz fénypercnyire léptünk vissza a normális űrbe, a
Terrától viszont negyvenkét fényévnyire. Nem várt bennünket sinorusz
flotta, hogy lerobbantson az égről. Éreztem azt a pillanatot, amikor az
Alcubierre-meghajtás leállt, mert a kényelmetlen érzés, amely az elmúlt
tizenkét órában nyomasztott, hirtelen megszűnt. Az előttem lévő
adminisztrációs konzol kijelzője szerint a hajó neurális hálózata megkezdte
az áthaladás utáni önellenőrző tesztsorozatot. Eltérítettem egy kis gépidőt,
hogy behozzam a törzs külső héján található optikai szenzorok képét, mert a
Capella nem akármilyen csillagrendszer. A legérdekesebb, hogy a rendszer
közepén két csillag kering egymás körül, színeik akár a Napunké, sárga, de
átmérőjük majd tízszer akkora. A csillagászok szerint volt még két vörös
törpecsillag is a környéken, „mindössze” tizenegyezer Nap-Föld
távolságnyira, de azokat nem tudtam megtalálni.
Merő kíváncsiságból megnéztem az útvonaltervet. Az Alcubierre-járat
kilépőpontja a Capella A-nál sokkal közelebb volt az úti célunkhoz, mint a
belépőpont a Földhöz. Csak tizenöt fénypercnyire voltunk a Capella Ac-től,
Willoughbytől, és órákon belül pályára állunk körülötte. Úgy festett, a
miénk az egyetlen űrhajó a környéken, sem a Nemzetközösségtől sem
mástól nem volt ott senki.
– Minden részlegnek: a harckészültségnek vége. Vissza a rendes
szolgálathoz – adta ki a parancsot a műveleti tiszt. – Isten hozott mindenkit
a Capella rendszerben.

Pont a szolgálatom végén kezdte meg a hajó a pályára állást. Bár éhes
voltam és fáradt, úgy döntöttem, még egy kicsit ott maradok az NHK-ban,
hogy figyeljem, amint közeledünk az első naprendszeren kívüli bolygóhoz,
amelyet életemben látok.
A képeket néztem, amikor felberregett a bejárati jelző. Odamentem, és
kinéztem a kémlelőnyíláson. Halley volt az.
– Halihó! – mondta, ahogy kinyitottam neki a bejáratot. – Nem bánod, ha
meghúzom itt magam egy kicsit? Ki akarom tölteni ezt a röptervet, de
anélkül, hogy Rickman hadnagy folyton a fülembe duruzsolna.
– Hát persze – feleltem, és intettem, hogy jöjjön be. Átlépett a bejárati
nyíláson, és ledobta magát az egyik székbe a konzol előtt.
– Nem járt még le a szolgálatod? – kérdezte. – Már 22:30 van.
– De, már lejárt. Csak gondoltam, maradok még egy kicsit, és nézem,
ahogy pályára állunk. Ide süss!
 Megmutattam neki a saját konzolom képernyőjét. Előrehajolt, hogy
szemügyre vegye, és félretolta a röptervet.
– Azta! Ez a Willoughby? Nem hittem volna, hogy már ilyen közel
járunk.
– Hamarosan keringőpályára állunk. Nem kéne neked mindenfélét
furikáznod a deszantgépeddel?
– De kéne, de csak holnap reggel 06:00-tól. Azt hiszem, még nincsenek
felkészülve az éjszakai leszállásokra.
Együtt figyeltük, ahogy az azúr és barna glóbusz lassan elfordult
alattunk. Sok szempontból hasonlít a Földre, ugyanakkor számos dologban
kifejezetten másféle. Elégszer láttam a Terra ismerős képét az űrből
készített felvételeken, hogy egy másik bolygó eltérő alakú kontinensei egy
kissé megszédítsenek.
– Odasüss! – lelkesedett Halley. – Vajon hogy működik ez a
terraformálás-dolog? Vajon hoznak ide élő állatokat, amikor felállítanak egy
kolóniát?
– Maximum kémcsőben, mint genetikai mintát, vagy embriót. Erősen
kétlem, hogy egy gyarmati hajó rakterét arra pocsékolnák, hogy élő
marhákat szállítsanak benne. Van fogalmad, milyen piszok drága lenne egy
egész tehenet elszállítani negyvenkét fényév távolságba, át a galaxison?
A hajó olyan hevesen rándult oldalra, hogy elvesztettem az
egyensúlyomat, és nekiestem az egyik adattároló szekrénynek. Halley
meglepetten kiáltott fel.
– Ez meg mi a fene volt? – kérdeztem, amikor kiegyenesedtem.
A mennyezeti világítás villogni kezdett, és átváltott a vörös-narancssárga
üzemmódra, amely az aktív harci manőverek közben világít. A
hangosbeszélő bejelentette, hogy elrendelték a harckészültséget, de akárki
is beszélt a PKK mikrofonjába, a mondat feléig sem jutott, amikor egy
reccsenéssel megszűnt az adás. Majd a robbanásszerű dekompresszió
hangja ért el bennünket az alattunk lévő fedélzetről. A hajó megint
megrándult, még erősebben, mint az előbb, és a hirtelen mozdulat egy
másik acélszekrényhez vágott. A fejem nekicsapódott a peremének, én
pedig elterültem a gumírozott padlón, és vészes gyorsasággal csúsztam az
eszméletlenség felé. Hallottam, hogy Halley felsikít, és a PKK vészreteszei
lezárják a bejáratot. Aztán az agyam leoltotta a villanyt.
 19.
KIJUTNI!

Arra eszméltem, hogy hideg levegő simítja végig az arcom. A fejem jobb
oldalát nedvesnek és ragacsosnak érzem, és amikor a kezemmel a
homlokomhoz nyúltam, mély, véres sebet tapintottam a jobb szemöldököm
felett. Sötét volt és hátborzongató csend. Csak az adattárolók ismerős
zümmögését lehetett hallani. Felnéztem, és Halleyt láttam magam mellett.
– Talpra matróz! Nagy szarban vagyunk. – Szemügyre vette a sebet a
fejemen, és együtt érzően fintorgott. – Elég pocsékul nézel ki. Rendben
vagy?
– Ja – feleltem. – Túlélem.
A kézi konzolom ott hevert a hátsó falnál. Odamentem és felvettem. Még
mindig működött. Visszatettem az asztalra, a gépem elé. Aztán
megnyomtam a fedélzeti kommunikátorom gombját a PKK felé.
– PKK, itt a Hálózat.
Nem jött válasz, és Halley is a fejét csóválta.
– Már próbáltam. Az egész cucc döglött. Nem mondtak semmit a
hangosbeszélőn keresztül sem. Olyan csend van, mint egy sírban.
Bejelentkeztem a kézi konzolon, és nem tartott sokáig kideríteni, hogy a
Versailles alaposan lerobbant. Gyakorlatilag az összes életfontosságú
alrendszer ontotta a riasztásokat és a hibaüzeneteket.
 – Szent szar – nyögtem fel. Halley odalépett, és vetett egy pillantást a
kijelzőmre.
– Na, mi van?
– Az energiahálózatnak annyi. Minden kész, egészen a harmadlagos
körökig. Ennek egyszerűen nem lett volna szabad bekövetkeznie. A helyi
akkumulátorokról megyünk.
– És a reaktorral mi van? – kérdezte Halley. Ellenőriztem a gépészeti
szekciót, és a rémülettől összefacsarodott a gyomrom.
– Kész. Meghajtás nélkül vagyunk az űrben. Ez nem valami jó hír.
– Hát, ja, nekem is leesett, hogy nagy szarban vagyunk.
Lejjebb lapoztam a magas prioritású üzenetek között, és a rémületet
felváltotta a pánik.
– Húsz kurva perce kiadták a parancsot a hajó elhagyására!
– Szent szar – mondta Halley is. – Mennyi ideje kuksolunk itt?
– Nagyjából már egy órája, ahogy kinéz.
Halley odament a bejárat vezérlődobozához, és rávágott.
– Pirosan világít. Nincs elég lélegzésre alkalmas levegő a túloldalon.
Nem fog kinyílni.
– Hát akkor hogy a büdös életbe fogunk innen kikeveredni? Ha lehet, én
nem szeretnék itt megfulladni.
– Nyugi, Andy! Nézd meg a ketyerédet, és találjuk ki, hogy tudunk
kijutni, mielőtt elfogy a levegő.
Megpróbáltam lekérni a rendszerből a legközelebbi használható
mentőkapszula helyét, de csak egy újabb rossz hírre bukkantam.
– Faszom. Mindet kilőtték.
– Mit lőttek ki?
– A mentőkapszulákat. Mindet kilőtték. Nem maradt egyetlen
mentőkapszula sem a törzsben. Az utolsót hét perce lőtték ki.
Halley egy bősz mozdulattal a levegőbe csapott a kezeivel, ami,
tekintettel a helyzetünkre, már-már komikusan szánalmas volt.
– Hát, ez kibaszott jó, de tényleg.
– A kézi konzollal, azt hiszem, ki tudom iktatni a vészreteszeket, de utána
nem lesz levegőnk.
 – Meg semmilyen lehetőségünk, hogy lepattanjunk erről a rohadt hajóról.
– Halley egy pillanatra elhallgatott, majd pattintott egyet az ujjaival. – Meg
tudod nézni, hogy a deszantgép ott van-e még a röpfedélzeten?
– Igen, egy pillanat.
Gyorsan átpörgettem egy tucat helyzetleíró lapot és almenüt, amíg meg
nem találtam az egyik hangárkamera élőképét. A kamera egy csomó üres
dokkolókampót mutatott, egy lezárt hangárbejárat felett. A röpfedélzet üres
volt és sötét.
– Elment. Úgy néz ki, a spanjaid nélküled pattantak meg.
– Hát, akkor ennek annyi.
– Nincs még egy deszantgépetek ezen a teknőn?
Láttam az arcára kiülő izgalmat, amely sokkal jobb volt, mint a félelem
egy másodperccel ezelőtt.
– Dehogynem! A tartalék! Ott van lerögzítve a röpfedélzet távoli
végében. Nem mutatja a kamera?
Végigkattintottam a röpfedélzeti kamerák képeit, amíg az egyiken meg
nem pillantottam egy Wasp deszantgép gyönyörű látványát.
– Itt is van. Mintha sajnálták volna az időt a beindítására.
Halley áthajolt a vállam felett, és a képernyőt tanulmányozta.
– Ez a madár száraz és üres. Sem kakaó, sem lőszer. Még ha fel is tudjuk
rakni a dokkolókampókra, és kijutunk vele a hangárbejáraton, ballisztikus
pályára fogunk állni. Túl közel van a bolygó.
– A feltöltés nem automatikus? – kérdeztem.
– De. A lőszerész majmoknak kézzel kell betárazni a fegyvereket, de a
tankolást a számítógép csinálja. Mondjuk, fogalmam sincs, hogyan. Tudod,
általában már feltöltve és felkészítve vár, mire ideadják a kulcsokat.
– Hát, tudni éppen én sem tudom, hogyan kell feltölteni, de fogadni
mernék, hogy a számítógép tudja.
Pár perc alatt átvágtam magam azokon, amelyek még szóba álltak a
neurális hálózattal, és arra számítottam, hogy a röpfedélzeti automaták már
üzemen kívül lesznek, vagy a biztonsági rendszer fogja megelégelni, hogy
egy távoli helyről piszkálom. Szerencsére egyik sem következett be. Az
utántöltő modul üzemképes volt, és várta az utasításokat. Távolból
bejelentkeztem a parancsfelületére, majd a kijelzőmet megmutattam
Halleynek, hogy segítsen a menükben.
– Ez lesz az – mondta és rábökött a FELKÉSZÍTÉS INDÍTÁSRA ÖT
menüpontra.
– Kész szerencse, hogy rendesen felcímkézik a dolgokat – feleltem, és
elindítottam a műveletet. Az állapotjelző INICIÁLT/FOLYAMATBAN
státuszra váltott, én pedig visszakapcsoltam a kamera képére, hogy
megbizonyosodhassam, valami tényleg történik a röpfedélzeten. A
deszantgép mellett sárga figyelmeztető fény kezdett villogni. Ahogy
figyeltük, felbukkant a képen az utántöltő modul robotkarja, és
rácsatlakozott a Wasp tetején található betöltőnyílásra.
– Na, kakaó már lesz. Mennyi idő alatt telik meg a tank?
– Tíz perc kell hozzá. Másik öt, hogy beindítsuk az avionikát, és
végigfussuk a felszállás előtti ellenőrzést, meg még kettő, hogy az egész
gépet odavigyük a hangárbejárat fölé.
Tompa moraj rázta meg az űrhajó törzsét a lábunk alatt. Az adattárolók
közül valamelyik sípolni kezdett, majd egy időre az összes világítás
lekapcsolt. Amikor visszatért a fény, az NHK összes adattárolója
elhallgatott. Még soha nem voltam úgy ebben a helyiségben, hogy ne
hallottam volna az adattárolók hűtőegységeinek halk zümmögését, ezért a
háttérzaj hirtelen hiánya rosszat sejtetett.
– Azt hiszem, a cuccod beadta a kulcsot – állapította meg Halley.
– De be ám.
A konzolom még működött, és a hatótávolságában lévő eszközökkel
össze is tudott kapcsolódni, de a hangár rendszerei felé megszakadt a
kapcsolat. Egy hadihajó neurális hálózata roppant ellenálló, tartalék
adatkapcsolat tartalék adatkapcsolat hátán, de most nem láttam messzebb a
konzolom hatósugaránál, nagyjából egy fél fedélzetnyire minden irányba.
Valami komoly dolog szállt el éppen, és a Versailles haldoklott. Ha a
kapcsolat fél perccel korábban szakad meg, nem tudtam volna a deszanthajó
ottlétét leellenőrizni a hangárban, és főleg nem tudtam volna elindítani a
repülésre való felkészítését.
– Húzzunk el innen, amíg tudunk – mondtam.
 – Legyen így – vágta rá Halley. – Húzzunk.

Nem sokat láttam a NHK páncélajtajának kémlelőnyílásán. A folyosó

odakint sötét volt, és nem tudtam eldönteni, vajon füst van odakint vagy
vákuum. A rendszer csak annyit tudott, hogy a bejárat kinyitása veszélyes
lenne, ezért a biztonsági zárat lezárva tartotta.
– Ki tudod nyitni a kis játékszereddel? – kérdezte Halley a konzolomra
mutatva.
– Igen, felül tudom írni a biztonsági beállításokat. Viszont nincs elég
levegő a túloldalon. Ha kinyitom a bejáratot, a túlnyomás kiszívja innen a
levegőt, és megfulladunk.
– És mi van az infrás maszkokkal? Minden fedélzeten van belőlük egy
raklapnyi.
– Hát persze! – csaptam a homlokomra, hogy így elsiklottam egy
magától értetődő megoldás felett. A haditengerészet infravörös
képalkotóval kiegészített gázálarcait vészhelyzeti szekrényekben tárolták
minden fedélzeten. Volt egy saját kis oxigéntartályuk, és arra tervezték őket,
hogy a matrózok egy komolyabb fedélzeti tűz esetén is lássanak, és levegőt
kapjanak. Megnyitottam a konzolt, és megkerestem egy alaprajzon a
legközelebbi vészhelyzeti szekrényt.
– Van három tároló a falon, közvetlenül a hátsó lépcső mellett.
Tizennyolc méterre, balra. Vissza tudod tartani addig a levegőt?
– Majd kiderül. Ha elájulnék, csak oda kell vonszolnod, te ádáz,
harcedzett veterán.
– Nem sok választásom van. Én tutira nem tudom elvezetni a
deszantgépet.
Mindketten nevettünk, pedig piszokul be voltunk gyulladva.
– Merre megyünk majd, ha meglesznek a maszkok?
Megint megnéztem a konzolt.
– Le a lépcsőn, a hetes fedélzetre. Arrafelé nem látok tüzeket. A maszk
infrájával rendben kell legyünk. Csak figyelj majd a lábad elé.
– Remélem, nem téved a kütyüd – mondta Halley, ahogy felhúzta a
repülős ruhája cipzárját. – Rühellném, ha kinyitnánk az átjárót, és ropogósra
sülnénk.
– Ellenőrizd a kezeddel az átjárót, mielőtt kinyitnád – idéztem a flotta
Indok-kurzusának tűzoltással foglalkozó leckéiből.
– Rendben. Na, húzzunk a sunyiba.
Nem igazán akartam felcserélni a NHK relatív biztonságát és önellátó
oxigénkészletét a bejárat túloldalán található levegőtlen folyosókra, de
fogalmunk sem volt, mennyi ideig képes még a Versailles kitartani.
Megnyitottam a konzolt, és megtaláltam a bejárati vezérlés vészhelyzeti
nyitóját. Tartottam tőle, hogy a rendszer elutasítja a kérésemet, de az
ajtópanel színe vörösről zöldre váltott. Ráhajtottam a fedelet a konzolomra,
és elraktam a hordozózsebbe.
– Kész vagy? – kérdezte Halley, a keze a nyitópanel felett.
– Ajtó után balra, tizennyolc méter. Kész vagyok – feleltem. – Gyerünk.
Halley a tenyerével rácsapott a nyitópanelre, mire a reteszek hangos
kattogással visszahúzódtak a fészkükbe. Halley kinyitotta a bejáratot, és a
helyiségbe azonnal betört a füst. Átléptük a küszöböt, és futni kezdtünk a
folyosón.
A levegő kellemetlen, fanyar szagú volt, mint az átforrósodó kábeleken
kigyulladó szigetelés. A szemem azonnal égni kezdett. Semmilyen fény
nem volt, még a vészhelyzeti villogok sem működtek, amelyeknek pedig a
hajó akkumulátorainak a kimerüléséig bírniuk kellett volna. Kinyújtottam a
karom, és a folyosó falát tapogatva haladtam. Előttem Halley köhögni
kezdett, pár másodperc múlva már nekem is kellett. A levegő égette a
tüdőmet, és biztosra vettem, igen gyorsan meghalunk, ha nem találjuk meg
azokat a mentőmaszkokat.
A NHK bejáratához legközelebbi tároló kevesebb, mint húszméternyire
volt, de a füstjárta, sötét folyosón sokkal többnek tűnt. Visszatartottam a
lélegzetem, hogy a mérgező füstöt távol tartsam a tüdőmtől, úgyhogy mire
elértük a tárolót, a szervezetem már friss levegőért sikoltozott. Halley
kinyitotta az ajtaját, beletúrt a sötétbe, és ideadta az egyik gázmaszkot.
Gyorsan a fejemre húztam, és ráharaptam a csutorájára, hogy aktiváljam.
Egy másodperccel később tiszta, oxigéndús levegő tódult a tüdőmbe. A
szaga ugyan olyan volt, mint az öreg zokniké, de még így is ezerszer jobb
volt, mint a maró füst, amely mostanra már teljesen elborította a Versailles
ezen részét. A maszk optikái maguktól bekapcsoltak, és újra láttam a
körülöttem lévő dolgokat, igaz egy idegen, vöröses színvilágban,
köszönhetően az infravörös képalkotónak.
Halley haladt az élen, ahogy lefelé indultunk a lépcsőházban az alsó
szintek felé. Amikor elértük a hetes fedélzet lépcsőfordulóját, Halley rátette
a kezét a csukott bejáratra. Megkopogtattam a vállát. Megfordult, én meg
először a vállamon lógó tokban cipelt kézi konzolomra, aztán az ajtóra
böktem. Halley bólintott, én meg elővettem a konzolt, és bekapcsoltam,
hogy kiderítsem, mi vár ránk az ajtó túloldalán.
Tűz az nem volt, de belélegezhető levegő sem. Közelebb intettem
Halleyt, és lekopogtam neki az üzenetet. Megnézte a kijelzőt, majd
bólintott, és a feltartott hüvelykujjával köszönte meg a figyelmeztetésem.
Aztán kireteszelte és kinyitotta az ajtót.
Ezen a folyosószakaszon már néhány holttest is volt. Valaki a legénységi
állományúak kék gyakorlójában hevert a fal tövében, a feje alatt sötétlő
vértócsa. Halley a hátára fordította, de még az infraszemüveg szemcsés,
vöröses képén is látszott, hogy ezen a matrózon már nem lehet segíteni. Az
arca tiszta vér volt, az orra alatt és a szája körül megalvadt vér széles
csíkjai, a szemei félig nyitva. Halley visszaeresztette a padlóra.
A hajó következő részlegében már volt tartalékáram. A vörös mennyezeti
lámpák világítottak, a padlón futó narancsszínű jelzések, amelyek a
mentőkapszulák felé mutatták az utat, sürgetően lüktettek. Minden egyes
alkalommal, amikor elmentünk egy kapszulazsilip mellett, megnéztem, nem
tévedett-e a számítógép, de a fedélzetről minden egyes kapszulát kilőttek,
és a zsilipjeiket lezárták.
A hangár a hetes fedélzet közepét foglalta el. Jobb és bal felől egy-egy fő
közlekedési folyosó határolta. Halley odament a nyitó panelhez, és
begépelte a belépési azonosítóját. A fény narancsról zöldre váltott, a bejárat
reteszei szolgálatkészen visszahúzódtak, és az ajtó kinyílt, a levegő pedig
elkezdett kifelé áramlani.
Bent, a sötétben a deszantgép még mindig a helyén állt a falnál, az
üzemanyagtöltő csőből dőlt az anyag a tankokba. Az egyetlen fény a
helyiségben a villogó vészjelző lámpa volt a plafonon, mely a hangár
belsejét derengő, narancsszínű fénnyel töltötte meg. Halley lezárta
mögöttünk a hangár bejáratát, mire a kis légbiztonsági jelzés a maszk
kijelzőjében előbb narancs- majd zöld színűre váltott. A hangárban még
belélegezhető volt a levegő. Levettem a maszkot a fejemről, és
szippantottam egy aprót a levegőből, hogy ellenőrizzem a számítógép
helyzetértékelését. Bűzlött az üzemanyag szagától, de egyébként rendben
volt. A hüvelykujjammal jeleztem Halleynek, hogy minden rendben, mire ő
is követte a példámat.
– Bárcsak legalább hangátvitel lenne ezekben – mondta, ahogy lehúzta a
fejéről a mentőmaszkot.
– Igen, tudom. Nem kellene a madárkának mostanra már feltöltve lennie?
– kérdeztem, fejemmel a még mindig a tárolóhelyéhez rögzített deszantgép
felé biccentve.
– De – felelte Halley. – Menj, és vegyél egy repülősisakot abból a
szekrényből. Én addig ellenőrzőm a gépet.
Éppen kivettem a sisakot a Halley által megjelölt szekrényből, amikor a
mennyezeti világítótestek életre keltek, és olyan fényességgel árasztották el
a hangárt, amelybe belesajdult a mentőmaszk infravörös fényerősítőjéhez
szokott szemem. Már nyitottam a számat, hogy mondjak valamit Halleynek,
amikor a lámpák megint kialudtak, és ezúttal a narancsszínű vészhelyzeti
villogó is lekapcsolódott. A hangár tökéletes sötétségbe borult. Az utántöltő
automata mély hangú zümmögése is elhalt.
– Bassza meg! – hallatszott Halley hangja a sötétből. – Ennyit az
akkumulátorokról.
Újra felhúztam a mentőmaszkot, hogy legalább az infrával lássak. Halley
kinyitotta a deszantgép beszállónyílását, intett, hogy siessek, és beszállt a
Waspba. Ahogy utána indultam, felkapcsolódtak a gép belső fényei, és
megint láttam az infraszemüveg nélkül is.
– A gépnek vannak saját akkui – magyarázta Halley. – Viszont csak
azokkal nem tudjuk kinyitni a hangárajtót.
– Akkor mi legyen?
 – Izzítsd be a kis kézi szerkentyűdet, lássuk, nem találsz-e valahol még
egy kis energiát a röpfedélzetnek, különben itt ragadunk örökre. Fogalmam
sincs, hogy eléggé lelassultunk-e már ahhoz, hogy bolygó körüli keringési
pályára álljunk, és ha lehet, nem szeretnék a légkörbe érve elégni ebben a
szarosvödörben.
Leültem a csúszásmentes padlóra, és bekapcsoltam a konzolomat. A
helyi hálózat teljesen halott volt, még a vezeték nélküli felhőhöz sem
tudtam kapcsolódni. Végignéztem a helyi csomópontokat, de mindegyik
teljesen néma volt.
– Semmi! – kiáltottam előre a pilótafülkébe, ahol Halley becsatolta magát
a pilóta helyére. – A háló kész, szart se látok.
A hangár fényei hirtelen újra kigyulladtak. Még az utántöltő robotkar
halk zümmögését is meghallottam, ahogy újra dologhoz látott. A
konzolomra néztem, és láttam, hogy a hálózat magához tért.
– Mit csináltál? – kiáltott vissza Halley.
– Kurvára semmit. Magától jött vissza.
– Be tudsz lépni az utántöltés-vezérlésbe?
– Azonnal, már rajta vagyok.
Emlékezetből átnavigáltam a menüfán a röpfedélzeti rendszerekhez. Az
elérés szerencsére elég gyors volt, mivel itt voltam közvetlenül a megfelelő
csomópontok mellett, és nem kellett keresztüljutnom sok száz méternyi,
sérült neurális összeköttetésen. Az aktív menü szerint még mindig a
FELKÉSZÍTÉS INDÍTÁSRA ÖT művelet folyt, a kijelző szerint már a
háromnegyedénél járt.
– A rendszer szerint még öt perc.
– Szakítsd meg! Ha elmegy az energia, mielőtt a hangárajtó fölé vinnénk
a gépet, baszhatjuk.
– Megpróbálom.
Szerencsére az utántöltő rendszer funkciót elég egyértelműen
felcímkézték, valószínűleg hogy a legénységi állomány is tudja üzemeltetni.
A feladatok közül töröltem az üzemanyagtöltést, és utasítottam a rendszert,
hogy vigye a Waspot az indítóállásba. Egy pillanattal később a töltőrendszer
zajai megszűntek, és az üzemanyagcső visszahúzódott a gépből. Majd
figyelmeztető szirénák szólaltak meg, és a dokkolókampók halk zörgés
közepette a deszantgép fölé álltak.
– Eddig remek – mondta Halley nem kevés megnyugvással a hangjában.
– Na, vonszold ide a segged, és szíjazd be magad.
Meglehetősen idegenül éreztem magam a deszantgép bal első ülésében.
Az automata dokkolókampók leereszkedtek a Waspra, rákapcsolódtak a
felfüggesztési pontokra, majd felemelték a gépet a leszállótalpairól.
Mellettem Halley a repülésvezérlő rendszerek indításával foglalatoskodott,
a fő képernyőjén ellenőrzőlisták elemeit nyugtázta tempósan, miközben
ujjai különféle képernyők és kapcsolók fölött táncoltak. Reszkető kézzel
húztam meg magamon a biztonsági övet, miközben a dokkolódaru idegölő
lassúsággal vitte keresztül a gépet a hangáron.
– Csatlakoztasd be a sisakodat – figyelmeztetett Halley. – Ha megsérül a
törzs, jobban jársz, ha be vagy kötve az oxigénellátásba.
A fejemre húztam a sisakot, és a maszkból jövő csövet bekötöttem a
pilótafülke oldalfalán a megfelelő aljzatba. A sisakot nálam kisebb fejű
emberre méretezték, belső borítása kellemetlenül szorította a fejem.
Bekötöttem a kommunikációt is, és bekapcsoltam az interkomot.
– Ha egy kínai romboló vár bennünket odakint, akkor ez egy kurva rövid
út lesz – jegyeztem meg borúsan.
– Ha lenne odakint egy kínai romboló, már régen a fedélzetem
rohangálnának, vagy porrá lőttek volna bennünket – felelte Halley anélkül,
hogy levette volna tekintetét a kijelzőkről. – Különben is, egészen
konkrétan lófaszt sem tudunk tenni ez ügyben, kivéve, ha nem akarsz ebben
a lerobbant teknőben várni a mentőhajóra.
– Nem, köszi. Nem rajongok a fulladásért.
A dokkolódaru vízszintes mozgása leállt, majd leeresztette a gépet a
hangárzsilipbe. Már csak pár másodperc, és kijutunk a hajóból, én pedig
visszatartottam a lélegzetem, miközben a földi panteon összes istenségéhez
imádkoztam, hogy csak addig tartson még ki az energia, ameddig
leoldódunk a dokkolókampókról.
– Egyes beindít – mondta Halley, ahogy felnyúlt, és egy panelen
átkattintott egy sor kapcsolót. Mögöttünk folyamatos és hangos sivítással
beindult a deszantgép egyik hajtóműve. Amikor a hajtómű elérte a Halley
által kívánatosnak tartott fordulatszámot, egy újabb sor kapcsoló billent át.
– Kettes beindít.
A zaj a duplájára erősödött, ahogy a második hajtómű is beindult. A
rezgés átjárta az egész géptörzset.
– Úgy érzem magam, mint amikor engedély nélkül nyúltam le a szüleim
hidrokocsiját – vigyorgott Halley. – Még soha nem vezettem ezeket
egyedül.
– Van elég üzemanyagunk, hogy lejussunk?
Kesztyűs kezével bökött párat az egyik kijelzőre, és megvonta a vállát.
– Félig vagyunk. Elég a felszínig, meg még egy kicsit.
A gép alatt megnyílt a padló. A hangárzsilip a törzs alsó részén található.
Normális esetben a hajó hasa néz a bolygó felé, de most csak az űr végtelen
üressége látszott a nyitott zsilipből. Halley helyzetértékelésével szemben én
még mindig egy kínai cirkálóra számítottam, amely a Versailles közvetlen
közelében várja, hogy beélesített fegyvereivel miszlikre lőhessen bármit,
aminek sikerül elhagynia a hajót.
A hangárzsilip külső lamellái kinyíltak, a deszantgép és az űr között nem
maradt más, mint háromméternyi zuhanás a zsiliptéren keresztül.
– Indulunk – jelentette be Halley. – Kioldás három másodperc múlva.
Kettő. Egy. Kioldás.
Megnyomott egy gombot a gázkaron, és a Wasp kizuhant a hajó
zsilipjéből: hatvantonnányi űrjáró, szabadesésben. Éreztem, ahogy a
gyomrom a torkomig ugrik. Ahogy elhagytuk a Versailles törzsét és
mesterséges gravitációs mezejét, a magasról zuhanás élményét felváltotta a
hirtelen súlytalanság, amitől, ha nem lettem volna bekötve, kilebegtem
volna az ülésemből. A lebegő érzés nem tartott sokáig, mert Halley
felpörgette a hajtóműveket, és mihelyt elhagytuk a Versailles gravitációs
mezejét, meredek fordulók egész sorába csavarta bele a deszantgépet. Előbb
balra fordultunk, majd jobbra, közben a hajtóművek alá épített védelmi
rendszerek egy sorozat csalit szórtak szét a nyomvonalunkon.
– Azt hiszem, most már jók vagyunk – állapította meg Halley, amikor
befejezte a meredek fordulókat, és átváltott egy valamivel kevésbé
gyomorhintáztató repülési profilra. Beálltunk a Versailles körüli pályára,
hogy megnézhessük.
– Szent szar! – szakadt ki belőlem, Halley csak egyet fújt a
sisakmikrofonba.
A Versailles úgy festett, mintha valaki oldalba lőtte volna egy gigászi
sörétes puskával. A törzsön vágott sok száz lyukból szürke füst szivárgott.
Alattunk a bolygó sokkal közelebbinek tűnt, mint ami egy tisztességes
keringési pályához szükséges, a megviselt fregatt pedig meghajtás nélkül
sodródott, orral a bolygó zöld és barna felszíne felé.
– Remélem, mi voltunk az utolsók – mondta Halley –, mert ez a roncs
millió izzó darabként fog a légkörbe érni.
Lassan elhúztunk a törzs mellett. A sima, szivarforma hajótestet az
orrától a tatjáig beborították a lyukak. Egyik sem volt szélesebb bő fél
méternél.
– Ezeket nem rakéták csinálták, és nem is nehézlövegek – morfondírozott
Halley. – De akkor mi a bánatos jó fene volt?
– Akármi is volt az, tisztességes munkát végzett – feleltem. – Fogadni
mernék, hogy nem maradt légmentesen záródó helyiség a törzs innenső
oldalán.
A Versailles-t törmelékfelhő követte céltalan röppályáján. Voltak benne
darabok a páncélburkolatból, megfagyott folyadékcseppek és mindenféle
maradvány azokból a helyiségekből, melyeket a vákuum takarított ki.
Ahogy a törzs mellett haladtunk, Halleynek időről időre ki kellett térnie a
nagyobb törmelékdarabok elől. Láttunk holttesteket is, megfagyott és
megfulladt tengerészeket, ahogy pörögve-bucskázva sodródtak el a hajótól.
Voltak testrészek is, karok, lábak, fejek, amelyeket vagy a becsapódások
ereje, vagy az utána fellépő robbanásszerű dekompresszió szakíthatott le a
testekről, és amelyek a másodperc tört része alatt repültek ki az űrbe.
Eszembe jutott, hogy a műszaki legénység szállása a törzs jobb oldalának
külső részén volt, és elgondolkodtam, hogy vajon Halley és én is itt
lebegnénk-e, ha a szolgálatom végén eljöttem volna az NHK-ból. Minden
elképzelhető halálnem közül a vákuumban haldoklás tűnt az egyik
legkevésbé kívánatosnak.
 – Nézzük, ki jutott még le erről a roncsról – mondta Halley. A
csatornaváltót a haditengerészet vészhelyzeti frekvenciájára állította.
– A NACS Versailles személyzetének, itt a Stinger Hat Kettes. Ha veszi
valaki az adást, a hajón vagy egy mentőkapszulában, kérem, jelentkezzen.
Csak statikus recsegés hallatszott. Halley még kétszer megismételte az
adást, de nem jött válasz, még csak egy megnyomott ADÁS gomb
magányos kattanása sem.
– Eltávolodunk a roncstól, és megyünk a bolygóra – jelentette be Halley,
ahogy fordulóba húzta a gépet. Addig néztem a Versailles-t a pilótafülke
oldalablakán keresztül, amíg a fregatt roncsa el nem tűnt a szemem elől.
– A NACS Versailles személyzetének, itt a Stinger Hat Kettes – üzente az
éterbe Halley, amikor eltávolodtunk a roncsok közül. – Hall bennünket
valaki?
Ezúttal jött egy recsegős válasz a vészfrekvencián. Halley rám nézett, és
nagyot sóhajtott.
– Hála istennek. Már kezdtem azt hinni, hogy egyedül maradtunk –
mondta. – Versailles személyzet, maradjatok vonalban. Lejjebb megyek,
hogy javítsak a vételen. A következő üzenet öt perc múlva.
Elszakadtunk a Versailles maradványaitól, és megindultunk a bolygó
felé. Más körülmények között ez egy pazar panorámarepülés lehetett volna.
Közöttünk és a kékeszöld bolygó között nem volt semmi, csak néhány
műszer, és egy két és fél centis golyóálló üveg. Az előttünk elterülő
bolygón érintetlen óceánok, hósapkás hegyek, vad és lakatlan kontinensek
tárultak a szemünk elé. A Nemzetközösség telepe az egyetlen emberi
jelenlét Willoughbyn, ezerkétszáz fő mindössze, a Terra kétharmadát kitevő
méretű bolygón.
Ahogy egyre mélyebbre süllyedtünk a bolygó körüli pályán, Halley a
hátára fordította a gépet, hogy jobban lássuk a külvilágot. Nagyon könnyű
kézzel irányította a járművet, és a Wasp úgy reagált, mint egy erős, jól
idomított állat. Még emlékeztem rá, mennyire nehezen tudtam a szimulátort
még csak nagyjából is irányban tartani az alapkiképzésen, és Halley szerint
egy valódi deszantgépet repülni legalább ötször nehezebb.
 – Csodaszép, nem? – kérdezte, és csak bólintani tudtam. – Nézd csak azt
a rengeteg földet odalenn, és mind lakatlan. Lerakhatnánk a gépet a semmi
közepén, és a készleteken elélhetnénk évekig. Kicsit hamarabb teljesülne a
kívánságod, hogy legyen egy birtokod egy gyarmaton.
Válaszképpen felnevettem, de a gondolat, hogy Halleyvel kettesben
legyünk hajótöröttek egy isten háta mögötti világban, egy pillanatra szinte
már erkölcstelenül izgalmasnak tűnt.
– A tengerészet utánunk jönne és felkutatna bennünket. Szerintem
szeretnék visszakapni a deszantgépüket, és alighanem a szerződéses időnk
még hátralévő részétől sem kívánnának eltekinteni.
– Egy frászt jönnének. A Versailles a légkörben fog elégni. A flotta felől
nézve ott égtünk a hajóban, a deszantgéppel együtt.
Egy pillanatra nem tudtam eldönteni, hogy csak viccel-e – a lehetőség
szinte úgy lebegett kettőnk között, mint valami megfogható dolog. Aztán
egy újabb recsegős üzenet jött a vészhelyzeti frekvencián, és a fülsértő hang
visszarántott bennünket a valóságba.
– Lehet, hogy nem kellett volna szétkürtölni, hogy egy működő Wasp-pal
a seggünk alatt vagyunk idefenn – állapította meg Halley. – Így azért már
nehéz lenne észrevétlenül megpattanni.
– Stinger Hat Kettes, hall engem?
A hang a vészcsatornán olyan tisztán szólalt meg, mintha a saját
rakterünkből jött volna.
– Tisztán és érthetően – felelte Halley. – Itt Stinger Hat Kettes, kérem,
azonosítsa magát.
– Stinger Hat Kettes, itt a parancsnokhelyettes. Jelentse a helyzetét és az
állapotát!
– A Stinger Hat Kettes bolygó körüli pályán van. A hajót elhagytuk, és a
felszín felé tartunk, uram.
– Hat Kettes, jelentse a fegyverei állapotát!
Összenéztünk.
– Jelentem, üresek, uram. Ez a tartalék deszantgép. Csak tankoltunk
valamennyit, de a pilonok üresek.
– Vettem, Hat Kettes. Hát ez elég szomorú.
 Halley megnyomott pár gombot a taktikai kijelzőn, mielőtt válaszolt
volna.
– Uram, a TacLinkem szerint a mentőkapszulája innen négyszáz
kilométernyire van északra. Húsz percen belül maguk fölé tudok érni.
– Minél hamarabb annál jobb. Hat Kettes, van bármilyen fegyverzet a
fedélzetén?
– Jelentem, van, uram. Egy teli fegyvertároló van a raktérben a
szabványos taktikai készlettel.
– Csodálatos! – jelentette ki a parancsnok műveleti helyettese, és a
hangjából áradó megnyugvás kifejezetten riasztó volt. – Gyorsítsa fel az
ereszkedését annyira, amennyire csak biztonságosan lehetséges. Ne törje
össze a gépét, mert ebben a pillanatban a magáé az egyetlen vasunk a
rendszerben.
– Ez vajon mi a fenéről beszél? – kérdezte tőlem Halley. – Mi van a
másik deszantgéppel? Amelyik tele van levegő-föld rakétákkal és
bombákkal.
Csak a vállamat vonogattam.
– Uram, a Hat Egyes nem ért le magukkal együtt a felszínre?
– Hát, ha le is értek, nem állnak szóba velünk. Idefelé jövet
megpróbálhatják utolérni őket. De most siessenek, ha tegnap ideértek volna,
már az is késő lenne.
– Parancs, értettem, uram. Úton vagyunk.
Halley megszakította a kommunikációs csatornát, és megint kezelésbe
vette a taktikai konzolját.
– A repülési profil szerint huszonkét perc múlva lent leszünk a felszínen.
Végig padlógázzal megyünk, úgyhogy kösd be magad rendesen. Egy kicsit
rázós lesz.
– Mi a fene folyik odalenn? Olyan volt a hangja, mintha rendesen be
lenne szarva. Gondolod, hogy a sinoruszok próbálják elfoglalni a bolygót?
– Fogalmam sincs – felelte Halley, és módosította a röppályánkat, a Wasp
orra már a távoli horizont alá mutatott. – De húsz percen belül minden
bizonnyal megtudjuk. Úgyhogy most pofa be és kapaszkodj.
 20.
VÉSZSÜLLYEDÉS

Ha a HH taktikai ereszkedése nagysebességű süllyedés egy expressz

liftben, akkor az utunk a Willoughby légkörébe egy rakétával gyorsított
szabadesés volt a liftaknában. Ahogy beléptünk az atmoszféra felső részébe,
Halley felhúzta a gép orrát, hogy a Wasp hővédelemmel megerősített
haspáncélja kapja a légkörbe nagy sebességgel történő belépés keltette
súrlódás javát. Egy erős tíz percig mást sem láttam az ablakon keresztül,
mint a túlhevült gázok örvénylő áramlását. Halley a gázkarral és a
botkormánnyal tartotta a gépet a megfelelő röppályán, de a mozdulatai túl
finomak voltak ahhoz, hogy érezzem őket. Nekem nagyon úgy látszott,
mintha hasmánt zuhannánk a légkörbe, és csak Halley nyugodt és
összeszedett viselkedése óvott meg a totális pániktól. Amikor a pilótafülke
külső héján alábbhagyott a tűzijáték, az űr feketesége átadta a helyét a
halványkék égnek.
– Magasság harmincezer méter – jelentette be Halley, sokkal inkább
magának, mint nekem.
– Csináltad ezt már egyedül? – kérdeztem.
– Legalább Rickman hadnagy mindig ott ült a másodpilóta helyén, a bal
oldalon. Nyugi, Andrew, tudom mit csinálok.
– Soha nem kételkedtem benne – nyögtem, és még erősebben markoltam
az ülésem fröccsöntött kartámaszát, ahogy ő fokozta a tolóerőt, és éles
kanyarba fordította a Waspot.
– Elég pocsék idő van odalent – mondta Halley, amikor hatezer méter alá
értünk. – Csak viharokat látok. Azt hittem, ezt a helyet már terraformálták.
Kinéztem a felhőzóna tetejére: kavargó szürke és fekete massza, ameddig
a szem ellát.
– Csak azért mert terraformált, nem jelenti azt, hogy olyan, mint a Föld
tavasszal – idéztem Fallon őrmester szavait az egészségügyi központból.
– Hát, ha így néz ki egy bolygó, miután egy évtizedig járatták a
légkörcserélőket, akkor nem akarom tudni, milyen volt, amikor a
felderítőhajók ideértek. Kapaszkodj, ez most egy kicsit rázós lesz.
Halleynek különös tehetsége van a finom fogalmazáshoz. Amikor
beértünk a Willoughby felszíne fölött fortyogó felhőzónába, a deszantgép
úgy elkezdett hánykolódni, mint műanyag zacskó egy szélfútta
mellékutcában. Még alig értünk be a felhők közé, amikor kövér esőcseppek
kezdtek kopogni a szélvédőn, olyan hangosan, mintha puskalövedékek
volnának. Aggódva pillantottam Halleyre, de ő csak a műszereire és a
repülésre figyelt. Semmiben nem tudtam a segítségére lenni, hogy egy
darabban tegye le a gépet, ezért aztán próbáltam minél jobban
belepréselődni a páncélozott ülésem vékony párnázatába.
– Micsoda egy elbaszott időjárás – állapította meg Halley egy idő után. –
Ezerötszáz méteren vagyunk, és odakint huszonöt fok van. Kurvára olyan,
mint Florida tavasszal.
– Túl meleg van?
– Ehhez a sziklához képest? Hát hogy a faszba ne! A tegnapi időjárási
előrejelzés szerint a hőmérséklet az évnek ebben a szakában éppen csak
fagypont fölött van.
Végül beértünk a felhők alá, a sárbarna felszín kényelmetlenül közelinek
tűnt. Halley kiemelte a gépet a süllyedésből, és egy kicsit jobbra döntötte,
hogy alaposabban szemügyre vehesse az alattunk elterülő vidéket.
– Hú, majdnem a felszínig leér ez a szmötyi – mondta. – Ötszáz méter
alatt vagyunk. – A botkormányon lenyomta az ADÁS gombot. – Versailles
legénység, itt a Stinger Hat Kettes. Tizenöt kilométernyire vagyunk tőletek.
Érkezés öt perc múlva. Keresnétek nekem egy szép, lapos helyet, és
megjelölnétek néhány infrafáklyával?
– Hallunk, Hat Kettes – jött a válasz a vészhelyzeti csatornán. – De,
khm... nem lesznek fáklyák. Ellenség van a közelben. Csak hozd le a gépet
a kapszula mellé, amilyen közelre csak tudod. És nyisd le a rámpát, mert
elég gyorsan kell megcsinálnunk az evakuálást.
– Hat Kettes, vettem – felelte Halley, és értetlenül nézett rám. – Miféle
ellenség? Miről beszél ez? A vészjelzőm teljesen üres.
– Talán helyi vadállatok? – tippeltem, de Halley a fejét rázta.
– Odalent, pár algafélétől eltekintve nincsen semmilyen élőlény, amely
nem a telepeseket szállító hajóval jött volna.
– Kínaiak? Esetleg ruszkik? Úgy gondolják, hogy ellenséges csapatok
lennének a bolygón?
– Segédfogalmam sincs, Andrew. Csak azt tudom, hogy pillanatnyilag
sajnálom, hogy nincs semmi azokon a pilonokon, mert ha olyasmibe futunk
bele, amire lőni kéne, akkor legfeljebb a középső ujjunkat mutathatjuk be
neki.

A mentőkapszula úgy nézett ki, mint egy hatalmas ágyúlövedék. Az

oldalán feküdt egy lankás dombocskán, az ejtőernyő úgy borította be, akár
egy narancsszínű takaró. Halley alacsonyan körberepülte a helyet, én pedig
embereket láttam a kapszula mellett, akik sürgetően integettek felénk.
– Hát, ez elég laposnak látszik – mondta. – Kapaszkodj, leszállok oda,
arra a kis térre.
Alacsony szögben besiklottunk és leszálltunk, nem egészen száz méterre
a földön heverő mentőkapszulától. Amikor már stabilan álltunk a három
leszállótalpon, Halley elvette a tolóerőt, és benyomott egy gombot a
konzolján. A hátunk mögül felhangzott a leszállórámpa hidraulikájának
ismerős sivítása. Pár pillanattal később már bakancsok dübörögtek a
rámpán, majd a rakodótérben.
– Ki se kösse magát, pilóta! – hallatszott egy lihegő hang a vészhelyzeti
csatornán. – Felszáll, és felhúzza a rámpát, amint arra parancsot adok,
világos?
 – Parancs, értettem.
További dübörgés hallatszott hátulról, ahogy a legénység újabb tagjai
futottak fel a rámpán.
– Felszállás! – jött a parancs a rádión. – Húzzunk innen a bánatos
francba, de azonnal!
Halley rácsapott a rámpa kapcsolójára, aztán megragadta a botkormányt
és a gázkart, és felpörgette a hajtóműveket.
– Kapaszkodni ott hátul! – kiáltott bele a fedélzeti hírközlőbe, és
felemelte a deszantgépet. A gép farkát oldalra lendítette, így az orra arra
nézett, amerről jöttünk. Aztán fokozta a tolóerőt, és visszaemelkedtünk a
felhők közé. Nem egészen harminc másodperc telt el azóta, hogy a
leszállótalpak megérintették a bolygó felszínét.

A raktérben a műveleti tiszt a fedélzeti technikus helyét foglalta el, és

bekötötte magát a fedélzeti hírközlőbe. A rakodótér és a pilótafülke közötti
páncélozott ajtó nyitva volt, és láttam, hogy a legénység kinyitja a
fegyvertárolót, és elkezdi a kézifegyverek szétosztását, bár a deszantgépen
újra meg újra dobott egyet a turbulencia.
– Beszéljen, uram – jelentkezett be Halley. – Mi történt odalenn?
– Nem helyi eredetű fajjal találkoztunk, az történt.
Hitetlenkedve néztünk össze. A Föld űrjáró nemzetei már több száz
bolygón és holdon létesítettek gyarmatokat, a legtávolabbiakat az Eta
Coronae Borealisnál, de még soha senki nem találkozott olyan életformával,
amelyet meg lehetett volna szemlélni mikroszkóp nélkül.
– Nem helyi eredetű fajjal? – kérdezett vissza Halley. – Vagyis kibaszott
idegenekkel!
– Igen, kibaszott idegenekkel – felelte a műveleti tiszt. – Feltéve persze,
hogy a gyarmatosítók nem hoztak olyan állatokat, amelyek huszonöt kurva
méter magasak. És most keressen nekünk valami elfogadhatóbb időjárást,
és maradjon távol a felszíntől, érthető?
Halley felvitte a deszantgépet a felhőzóna fölé. Az út nem volt annyira
hepehupás, mint az ereszkedés, de még így is felsóhajtottam a
megkönnyebbüléstől, amikor kijutottunk a felhők közül, és újra a tiszta kék
eget láttam.
– Túl vagyunk a turbulencián – jelentette Halley a műveleti tisztnek az
interkomon. – Mi az utasítás, hova vigyem a gépet? Még negyvenöt percre
elegendő üzemanyagunk van.
A raktérben Campbell korvettkapitány kicsatolta magát a fedélzeti
technikus üléséből, előrejött a pilótafülkébe, és megállt a két emelt
háttámlájú pilótaülés között.
– Zászlós, milyen messze van a legközelebbi gyarmati település a
jelenlegi pozíciónktól? – kérdezte Halleyt. Ő megnézte a navigációs
képernyőjét, és megvonta a vállát.
– Jelentem, fogalmam sincs. Ez a tartalék gépünk, uram. Az adattárolói
üresek. Nem volt időnk feltölteni a navigációs adatokat, mielőtt elhagytuk
volna a hajót. A műholdak alapján meg tudom határozni a pozíciónkat, de
nincs semmi a térképemen.
– Talán ki tudom szedni a térképet a számítógépből – szóltam közbe. A
korvettkapitány rám nézett, én pedig feltoltam a sisakom arclemezét.
– Mr. Grayson – ismert fel. – Örülök, hogy lejutott a hajóról. Na, jöjjön
hátra, és indítsa be a kis játékszerét, legyen szíves.
– Parancs, értettem uram. – Kicsatoltam az övem, és kikászálódtam a
páncélozott pilótaülésből.
Még mindig elképzelhetetlennek tartottam az egészet. Az Alcubierre-
meghajtás feltalálása óta terjeszkedünk a csillagok között, és senki nem
talált még csak egy kósza rádiójelet sem egy másik civilizációtól. Még
emlékszem az iskolából azokra a vitákra, amelyek a tudományos
csatornákon folytak. Az „egyedüli Föld” hívei azt állították, hogy
valószínűleg mi vagyunk az egyetlen értelmes faj a galaxisban, Sagan és
Kopernikusz követői viszont meg voltak róla győződve, hogy a
világegyetem tele van a miénkhez hasonló űrjáró fajjal. Ez a kérdés egészen
mostanáig nem volt meggyőzően eldöntve. Még csak hatvanegy
fényévnyire jutottunk az otthonunktól, ami annyit tesz, hogy csillagászati
léptékkel nézve még mindig a saját előkertünkben söprögetünk. De ha
valóban űrutazásra képes idegen fajba futottunk, akkor a galaxisban
biztosan többen is vannak.
– Hogy néznek ki? – kérdeztem a parancsnokhelyettest – Ellenségesek?
– Hogy ellenségesek-e? Hát, kurvára remélem, hogy nem. Amelyiket
láttam, az viszont kibaszott nagy volt. Az esőben elment a kapszulánk
mellett, alig volt pár száz méternyire. Beleremegett a föld, bassza meg.
– Befogtam két jelet, két másik kapszuláról – szólalt meg Halley. –
Mindkettő lent van a viharzónában. Maguk aztán rendesen szétszóródtak
ezen a sziklán.
– El tud bennünket vinni hozzájuk a rendelkezésre álló üzemanyaggal? –
kérdezte a korvettkapitány. Halley végiggondolta a kérdést, aztán megvonta
a vállát.
– Éppenséggel el, de utána vége a dalnak. Az egyik háromszázötven
kilométerre van keletre, a másik háromszázra északnyugatra. És szart se
fogok látni lefelé menet.
– Akkor felejtsük el egy időre. Nézzük meg a térképet, és majd később
megpróbáljuk felvenni velük a kapcsolatot.
– Parancs, értettem!

A rakodótérben ott volt a Versailles három tisztje, mindhárman frissen

végzett fiatal tisztek a PKK-ból, és négy feszültnek tűnő tengerészgyalogos,
gyakorló egyenruhában.
– Hol van a parancsnok, uram? Nem volt ott a PKK-ban, amikor a találat
érte a hajót?
– A parancsnok egy másik mentőkapszulába szállt – felelte Campell
korvettkapitány. – Ahogyan azt a szolgálati szabályzat előírja. Ha az egyik
kapszula elég vagy összezúzódik, nem vész oda mindkét rangidős tiszt. De
most indítsuk be ezt a vackot, és nézzük, ki tudjuk-e találni, hogy hol a
fenében is vagyunk.
A konzolomon ott volt a navigációs fejtörő megoldásának a fele. Elő
tudtam varázsolni a Willoughbyt leíró teljes topográfiai adatbázist, benne az
összes, a bolygón fellelhető építmény koordinátáival, és az összes, a bolygó
körül keringő műhold pályaadataival, csak éppen azt nem tudtam
megmondani, hol vagyunk.
– Halley, tudnál nekem mondani egy koordinátapárt? – kértem tőle az
interkomon.
– Hát persze. Egy pillanat.
Ellenőrizte az egyik kijelzőjét, és ledarált egy számsort. Én beadtam a
számokat Willoughby műholdas térképének, és a konzolomon megjelent
egy szálkereszt, amely a helyzetünket jelölte, és amely zavaróan úgy festett,
mint egy intelligens fegyverrendszer irányzéka.
– Itt vagyunk – jelentettem a műveleti tisztnek, és feléje fordítottam a
kijelzőt. Ő egy ideig tanulmányozta, majd elkomorodott.
– Na, erre varrjon gombot. Kibaszottul rossz helyen vagyunk. A fő
település a másik féltekén van. – Visszafordította a kijelzőt, és a mutató- és
a hüvelykujjával az orra tövét kezdte el masszírozni. – Hát ez egyszerűen
pazar. A járgányunkon nincs fegyverzet, és mindjárt elfogy az üzemanyag
is, mi pedig háromezer kilométernyire vagyunk a legközelebbi
töltőállomástól, közben pedig, ahogyan kinéz, éppen új vezetőség érkezett a
bolygóra.
Addig módosítottam a térkép beállításait, amíg csak azt a területet
mutatta, ameddig a gép a meglévő üzemanyagkészletével Halley szerint
még el tudott repülni. Egy széltében-hosszában több száz kilométeres,
jóformán lakatlan félsziget felett jártunk. De volt tőlünk délre egy jel a
térképen. Ellenőriztem, kevesebb, mint százötven kilométernyire.
– Van itt valami, de fogalmam sincs, mit jelent ez a szimbólum.
Ismét a műveleti tiszt felé fordítottam a kijelzőt. Vetett egy pillantást a
térképre, és ujjával a szimbólumra bökött.
– Ez az egyik terraformáló állomás. Egy baszott nagy légkörcserélő,
alatta egy fúziós erőművel.
– Van ott vajon élelem és víz?
– Ó, igen. Vannak telepített karbantartók. Kaja, forró víz, zuhany és
alvópriccsek. Még kommunikációs eszközeik is vannak. A fenébe is, még
üzemanyagot is találhatunk. Remek gondolat, Mr. Grayson.
Visszafordította a kijelzőt felém, és összecsapta a kezét.
 – Jól van emberek, találtunk egy pihenőhelyet. Menjünk, nézzük meg,
otthon vannak-e?

A terraformáló állomás egy hatalmas, dobozforma épület, hasonlít azokra

a hangárokra, melyekben a flotta fregattjait építik. A festetlen betonépületet
rendesen megviselte már az időjárás, amióta tíz éve felállították a
terraformáló hálózatot. A főépület hosszabbik oldala mellett egy sor kisebb
épület sorakozott, mindegyik tetején egy hatalmas, négyszögletes kémény,
amelyek elég nagynak látszottak, hogy egy deszantgép is le tudjon szállni
bennük anélkül, hogy megkarcolná az oldalait.
– Ritka ronda, nem igaz? – szólalt meg mögöttem Campbell
korvettkapitány, hangot adva a gondolataimnak. – Hármas osztályú
atmoszféracserélő. Ezen kívül még hatvanhárom ilyen van a bolygón.
Piszok sokba kerül egy ilyesféle bolygó terraformálása.
Néztem az ormótlan, ronda betonhegyet alattunk, ahogy Halley lassan
körberepülte a komplexumot, és próbáltam elképzelni ebből több mint
félszázat egy sorban. Már az anyagköltsége is roskasztó lehet, de
valószínűleg eltörpül a mellett a kiadás mellett, melyet a hatvannégy
légkörcserélő gépészetének ideszállítása jelentett, negyvenkét fényévre a
Földtől. Hirtelen ráébredtem, miért voltak mindig is anyagi gondjai a
Nemzetközösségnek, és hogy miért kell a segélyvárosokat proteinpasztával
és újrahasznosított szarral etetni.
– Aki ébren van odalenn, húzza be a fejét. A Haditengerészet Stinger Hat
Kettese leszállásra készül – jelentette be Halley a nyilvános csatornán.
A masszív főépület egyik végénél egy előre gyártott elemekből
összeállított épületcsoport állt, mellette salakos, durva, fehér vonalakkal
megjelölt leszállóhely. Erre tette le Halley a hatvantonnás harci gépet, olyan
finoman, hogy nem is éreztem, mikor értek földet a leszállótalpak. Az isten
háta mögötti hely épületei épek voltak, láttam odabenn a fényeket. Halley
lekapcsolta a tolóerőt, és aktiválta a rakodórámpa leeresztő kapcsolóját.
Aztán felnyúlt, és átkattintott egy sor fontosnak látszó kapcsolót, a
hajtóművek pedig egyre halkuló sivítással leálltak.
– Na, nézzük, ki lakik itt – mondta.
 Hátul a tengerészgyalogosok lövésre kész fegyverekkel kisorjáztak a
rakodótérből. Mögöttük haladtak a tengerésztisztek, akik sokkal kevésbé
látszottak harciasnak a köznapi egyenruháikban.
– Hát, akár mi is kiszállhatnánk – mondta Halley. – Mert hacsak nem
dugdosol valahol pár tonna deszantgép-naftát, ez a madárka nem repül már
sehová.
Kicsatoltuk a biztonsági öveket, és levettük a sisakokat. Halley az ülésén
hagyta a sajátját, én pedig követtem a példáját. Kifelé menet Halley
megpaskolta a pilótafülke burkolatát, mintha egy hűséges paripának
köszönné meg, hogy biztonságban elhozta a célig.
Kinyitottam a fegyvertároló ajtaját, és levettem egy puskát az állványról.
Halley odalépett mellém, és ő is kivett egyet. Ellenőrizte a töltényűrt, aztán
kinyitotta a lőszeresfiókot, és elkezdte adogatni a tárakat.
– Ugye még emlékszel, hogyan kell ezeket használni? – kérdeztem
vigyorogva, mire bemutatott, és folytatta a pakolást. Egy-egy tárat raktam a
combzsebeimbe, egyet pedig a puskába toltam. Hogy megint egy rendes
puskával voltam felfegyverezve, némileg javított a komfortomon.
Ahogy Halley mellettem töltötte a fegyverét, hirtelen déjà vu érzésem
támadt, eszembe jutottak a városi hadviselés gyakorlataink az
alapkiképzésen, amikor arra készültünk, hogy szimulált összecsapásokban
mérjük össze a fegyvereink erejét: gyakorlópuskák a fényérzékelő páncélok
ellen. Az ebben a fegyvertárolóban található összes eszközt és felszerelést
arra tervezték, hogy csatapáncélos emberek használják őket más
csatapáncélos emberek ellen. Nekem pedig eszembe ötlött, hogy nem
igazán vagyunk arra felkészülve, hogy próbára tegyük magunkat a
galaxisban, túl a mi kis békés csillagrendszerünk langyos pocsolyáján.
– Huszonöt méter magas – dünnyögte maga elé Halley, ahogy egy
málhamellényt húzott a repülős ruhája fölé. – Fogadjunk, azt kívánod,
bárcsak lennének nukleáris töltetek is a TTR rakétái között.
Mire kiléptünk a gépből, hogy csatlakozzunk a legénység többi tagjához,
már ott várt ránk a fogadóbizottság. Egy egész raj tengerészgyalogos jött
elő az egyik épületből, hogy köszöntsön bennünket. Nem volt rajtuk a teljes
páncél, csak a mellvért és a lábszárvédők, de nem viseltek sem sisakot, sem
málhamellényt, biztos jeléül annak, hogy az érkezésünk meglepte őket.
Amikor Halley és én csatlakoztunk a csoporthoz, a tengerészgyalogos raj
parancsnoka éppen leeresztette a fegyverét, és tisztelgett a
parancsnokhelyettesünknek.
– Becker őrmester, jelentkezem, uram. Mi vagyunk a kikülönített őrraj.
És nagyon örülünk, hogy megérkezett a haditengerészet.
– Campbell korvettkapitány, NACS Versailles. Beavatna bennünket,
őrmester, hogy mi a fene folyik ezen a bolygón?
Az őrmester elbizonytalanodva nézett össze a rajával.
– Azt reméltük, maga majd elmondja nekünk, uram. Egy hónapja nem
hallottunk semmit Willoughby City felől.

A terraformáló állomás személyzete egy raj tengerészgyalogosból és

tizenkét civil technikusból állt. Még a mi öt tengerésztisztünkkel és a
Versailles négy tengerészgyalogosával kiegészített csoport is bőven elfért az
állomás étkezdéjében. Campbell korvettkapitány volt messze a
legmagasabb rendfokozatú tiszt közöttünk, és minden teketória nélkül vette
fel a műveleti tiszt szerepét.
– Három hete nem tudják felvenni a kapcsolatot a bolygó fő
településével? – kérdezte.
– Jelentem, nem. Az egyik reggel épp kapcsolatban voltunk, a szokásos
helyzetjelentésünket adtuk le, amikor az összeköttetés egyszerűen
megszakadt, minden előjel nélkül. Végigfuttattuk az ellenőrzéseket a
berendezéseinken, egészen a műholdkapcsolatig, de minden úgy működik,
ahogyan kell.
– Becker őrmester!
– Igen, uram?
– Fogja az embereit és az enyémeket, és állítson fel körkörös őrséget a
telep körül. Harrison tizedes majd elmondja, mire kell figyelni. Ha bármit
látnak errefelé közeledni, riaszt.
– Parancs, értettem, uram! – felelte az őrmester, majd az embereihez
fordult. – Hallották a parancsnokot! Gyerünk, emberek!
 A tengerészgyalogosok összeszedték a fegyvereiket, és kisorjáztak az
étkezdéből.
– Mi folyik itt, kapitány? – kérdezte a műveleti tisztet az egyik civil
technikus. – Megtámadtak bennünket a sinoruszok?
– Nos – felelte a kapitány –, a jó hír az, hogy amennyire tudjuk, nincs
egyetlen sinorusz egység sem öt fényévnél közelebb ehhez a helyhez.
– Attól tartok, van rossz hír is. Gondolom, nem véletlenül küldte ki az
összes tengerészgyalogost őrségbe.
– De nem ám – mondta jelentőségteljesen Campbell kapitány.

A felfedezés, hogy az emberiség most először találkozott egy

földönkívüli fajjal, láthatóan megrázta a technikusokat. Az viszont
elszomorította őket, amikor világossá vált, hogy nem azért jöttünk, hogy
elvigyük őket egy a közelben várakozó flottaegységre, és hogy a hajó,
amellyel érkeztünk, mostanra már valószínűleg szétszóródva hever valahol
a bolygón.
– Hát, ez szép befejezése egy gyalázatos hónapnak – állapította meg a
technikusok vezetője, miután Campbell kapitány befejezte a civilek
tájékoztatását mindarról, ami történt azóta, hogy pár órája elhagytuk az
Alcubierre-járatot.
– Nekem mondja? – felelte a kapitány.
– Amióta elvesztettük a kapcsolatot Willoughby Cityvel, az időjárás
teljesen megbolondult. Azóta gyűjtjük az atmoszférikus adatokat, mióta ez
az állomás üzemel, de még soha nem láttunk ilyesmit.
– Mi is láttuk, hogy piszok meleg van odakint – szólt közbe Halley. –
Úgy tudtam, hogy most éppen csak fagypont felett kellene lennie a
hőmérsékletnek.
– Ebben az időszakban az elmúlt öt évben, mióta a terraformálók átadták
a kulcsokat, mindig plusz öt fok körül alakult a hőmérséklet – mondta az
első technikus. – Most meg húsz fokkal van a normális felett, és az elmúlt
három hétben már öt-öt fokkal emelkedett hetente.
– Van egy kibaszott nagy viharzóna innen pár száz kilométerre északra.
Óránként száznegyven kilométeres szelek, és eső, háromezer métertől
egészen a felszínig.
– Több eső esett erre a múlt héten, mint az azt megelőző három
hónapban. Nagyon sok vihar volt. De hadd mutassak valamit, ami még
inkább zavarba ejtő.
A technikus elővett egy hordozható terminált, bekapcsolta és az asztalra
rakta. A műveleti tiszt és a többiek mögé gyűltek, hogy lássák a kijelzőjét.
– A terraformáló állomások a bolygón hálózatba vannak kötve, így meg
tudjuk osztani és szinkronban tudjuk tartani az adatainkat – kezdte a
beszámolóját a technikus. – Nem sokkal azután, hogy elvesztettük a
kapcsolatot Willoughby Cityvel, az állomások kezdtek leszakadni a hálóról,
mostanra már csak negyvenkilenc állomás maradt. Mindennap leszakad
egy-kettő. De nem ez a legrosszabb hír.
Gépelni kezdett a billentyűzeten, aztán a kijelzőjére mutatott.
– Mikor átadták gyarmatosításra a bolygót, a légkör összetétele
meglehetősen hasonlított a földiére. Volt 80,3 százaléknyi nitrogén, 18
százalék oxigén, 0,8 százalék argon és 0,01 százalék széndioxid.
Előhívott egy másik képet.
– Amióta megszakadt a kapcsolat a központtal, a légkör oxigéntartalma
esni, széndioxid-tartalma viszont emelkedni kezdett. Most ott tartunk, hogy
van 15 százalék oxigén, 80 százalék nitrogén és 3 százalék széndioxid. Az
oxigénszint hetente egy százalékpontot esik, a szén-dioxid viszont egy
százalékpontot nő. Ezzel az ütemmel számolva pár héten belül nem fogunk
tudni lélegezni. Ha hozzávesszük ehhez a hőmérséklet növekedését, akkor
tízévnyi terraformálás eredménye tűnt el egy hónap alatt. Az egymás után
lekapcsolódó terraformáló állomások nem magyarázzák meg a légkör ilyen
mérvű és ilyen sebességű változását. Az állomások már csak karbantartó
módban vannak, hiszen a terraformálás már jobbára készen van. Jobbára
készen volt – igazította ki magát a mérnök.
– Gondolja, hogy ezt ők csinálták? – kérdezte a Versailles egyik
hadnagya Campbellt. Ő egy pillanatig hitetlenkedve nézett a beosztottjára,
majd olyan élesen nevetett fel, hogy összerezzentem.
– Ó, dehogy, Benning hadnagy. Szerintem csak valaki véletlenül
elállította a termosztátot a fő atmoszféracserélőn. – Körbenézett az őt
figyelő civil mérnökök és tengerésztisztek csoportján, majd megvonta a
vállát. – Hát, emberek, nagyon úgy tűnik, hogy valaki más nézte ki
magának a helyet, mi pedig megkaptuk a kilakoltatási végzést.
 21.
A GYARMAT VÉGZETE

A műveleti tiszt elküldött bennünket, hogy mérjük föl az állomás

tartalékait. Még ha beleszámoljuk azokat az embereket is, akiket mi
hoztunk, akkor is hónapokra elég élelem és víz volt. Az itteni raktárakkal és
a deszantgép fegyvertárolójával számolva mindenkit állig fel tudunk
fegyverezni, és mindenkinek jut élelem és szállás, amíg az ellátóhajó
megérkezik a Willoughbyre. Egy dolog nem volt: elég oxigén, ha a bolygón
nagyon elromlanának a dolgok.
– Milyen szállítóeszközeink vannak? – kérdezte a műveleti tisztünk,
amikor megint összegyűltünk az étkezdében, hogy számba vegyük a
készleteket.
– Van fél tucat felszíni teherhordó egy barakkban, meg két ultrakönnyű –
jelentette Halley.
– Hogyan szoktak eljutni a központi bázisra? – kérdezte Campbell
kapitány az állomás vezetőjét, egy Hayward nevű hórihorgas, ősz hajú
férfit, aki úgy festett, mint aki folyamatosan a szabadban dolgozik, és
kétkezi munkát végez.
– Pocsolyaugrókkal – felelte. – Légkörjáró siklók, amelyek havonta
kétszer jönnek Willoughby Cityből, vagy ha sürgős segítségre van
szükségünk egy olyan esethez, amellyel a mi dokink nem boldogul.
 – Elég hosszú út – szólalt meg Halley. – Az a hely vagy háromezer
kilométerre van innen délre, nem?
– Kétezer-nyolcszáz. Hatórányi repülés, ha az időjárás is úgy akarja.
– Az legalább két hét a teherhordókkal, ha elegendő üzemanyagot tudunk
vinni – számolta ki Campbell.
Hayward a fejét rázta.
– Soha nem jutnak el oda teherhordókkal. Az úton van egy hegylánc,
meg egy tengerszoros.
– Hát, bassza meg – morgott a műveleti tiszt. – Akkor majd itt fogjuk
kivárni a felmentősereget.
– Nincsenek véletlenül üzemanyag-tárolóik? – kérdezte Halley
Haywardot. – Úgy értem, kakaó másnak, mint a teherhordóknak vagy az
ultrakönnyűeknek.
– Van egy tartály beásva a leszállóhely alá. Az tele van JP-101AA-val. A
pocsolyaugrók azt használják. Azok általában annyi üzemanyaggal jönnek,
hogy elég legyen a visszaútra is, de szükség esetére mi is tárolunk belőle
majdnem húszezer liternyit.
– JP-101AA – ismételte meg Halley.
– Igen. Légköri repüléshez. Tudja használni?
– Ezek a hajtóművek sok mindennel elmennek. Kevesebb lesz a tolóerő,
és nem léphetek ki az atmoszférából, de igen, lehet használni.
– Viszont nincsen töltőberendezésünk, csak egy hordozható kézi
pumpánk. Egy örökkévalóság lesz azzal feltölteni azt a szörnyeteget. –
Kinézett az ablakon, hogy egy pillantást vessen a száz méterre álldogáló
deszantgépre. – Tényleg, mennyi üzemanyag fér bele?
– Kilencezer-kilencszáznyolc kilogramm – vágta rá Halley egy
pillanatnyi habozás nélkül.
Az egyik technikus elfüttyentette magát.
– Az majdnem tizenhétezer liter – mondta a technikus Haywardnak. –
Úgy fest, csak egy feltöltésre lesz elég, ami a tárolónkban van.
– Ó, nem probléma – felelte az állomásvezető. – Van egy sejtésem, hogy
mire a hónap véget ér, nemigen lesz már kereslet arra a cuccra.
 Az utántöltés négy óráig tartott, pedig tucatnyian dolgoztunk rajta. Egy
Wasp-osztályú deszantgépet kézi pumpával és a szabványtól eltérő
csatlakozójú csövekkel megtankolni olyan feladat, mint mondjuk teletölteni
egy fürdőkádat úgy, hogy vizes törölközőket csavarunk ki fölötte. Felváltva
tanyáztunk a gép tetején, hogy kézzel szorítsuk a töltőnyílásokba a vékony
üzemanyag-csövet, amelyet a vészhelyzeti kézi pumpa töltött meg
üzemanyaggal a föld alatti tartályokból. Mire végeztünk, mindenki
üzemanyagtól bűzlött, még a műveleti tiszt is.
– Na, a madár tele van – jelentette ki Campbell kapitány, amikor újra
összegyűltünk az étkezdében. – Elmegyünk, és megnézzük, mi folyik
Willoughby Cityben. De jobb lesz, ha nem viszek el mindenkit erre a túrára,
hátha valami baj történik.
– Nem vitatkozom – értett egyet Hayward. – Mi nem vagyunk katonák,
csak a terhükre lennénk, fiúk.
– Azt javaslom, a lehető legkisebb terheléssel menjünk – szólalt meg
Halley. – Még soha nem repültem ezt a gépet légkörre szánt üzemanyaggal,
így fogalmam sincs, hogyan fog viselkedni.
– És mi lesz, ha bajba kerülnek? – kérdezte Schaefer tizedes. – Lehet,
hogy szüksége lesz fegyveresekre a felszínen, ha odaérnek.
Campbell kapitány megrázta a fejét.
– Ez nem valószínű, tizedes. Legyünk realisták, ha a telepet
elpusztították, akkor a rosszfiúknak sokkal nagyobb tűzereje van, mint
amellyel mi bármit is tudnánk kezdeni, és maguk négyen nem sok
különbséget jelentenének. Inkább tudjak gyorsan eltűnni onnan, mintsem
azon kelljen aggódnom, hogyan tudom magukat is biztonságosan kijuttatni.
– Értem, uram – felelte a tizedes.
– Adams őrnagy, maga lesz a parancsnok, amíg távol vagyok. Ha
megszakadna az összeköttetés, és nem érnénk vissza tizenkét órán belül,
akkor beássák magukat, és várják, hogy a mentőhajó befusson. Világos?
– Parancs, értettem, uram. Beássuk magunkat, és várjuk a felmentő
sereget.
– Schaefer tizedes, ameddig Halley zászlós felkészíti az útra a gépet,
maga és az emberei kiürítik a fegyvertárolóját és rakodó rekeszeit. Csak
három puskát és egy rakétavetőt hagyjanak ott nekünk, arra az esetre, ha le
kellene szállnunk valahol a vadonban. Ne pocsékoljuk el azt a sok jó vasat,
ha netalán lerobbantanának bennünket az égről.
– Értettem uram. Már csináljuk is.
– Nagyszerű! – a műveleti tiszt összecsapta a kezét. – Gyerünk, állítsuk
irányba a dolgokat!

– Újra itt – állapította meg Halley, ahogy becsatoltuk magunkat a

pilótafülke üléseibe. A hajtóművek már jártak, melegedtek, de a hangjuk
valahogy más volt, mélyebb és durvább, mint azelőtt. – Húzd meg rendesen
azokat az öveket. Ha katapultálnunk kellene, gondolom, nem akarsz a
kilövéskor kicsúszni a hevederekből.
– Az tényleg gáz lenne – ismertem el. – De kérhetem, hogy ne ecseteld
tovább a katapultálás-témát? Ha lehet, nem szeretnék ejtőernyős
élményeket a mai nap számos új tapasztalatához.
– Ó, pedig remek móka. Amolyan „majd összefosod magad a parától”–
féle.
Figyeltem, ahogy végigmegy a felszállás előtti ellenőrző listán,
lényegesen kényelmesebb tempóban, mint azt pár órával ezelőtt, a
Versailles hangárjában tette.
– Oké, a gép készen áll. Minden rendben. Kapitány, maga is
bekötözködött ott hátul?
– Igen – válaszolta az interkomon a műveleti tiszt. – Ha készen áll,
indulhatunk.
Halley megmarkolta a gázkart és a botkormányt, és pár pillanattal később
már a leszállóhely felett lebegtünk. Halley óvatosan jobbra és balra csóválta
a gép farkát, hogy ellenőrizze a megváltozott működését. Megint
elcsodálkoztam azon, hogyan tud egy ilyen hatalmas és ronda gépezet ilyen
könnyedén mozogni.
– Indulunk-jelentette be Halley. – Stinger Hat Kettes újra a levegőben.

Hamarosan megint elértük a hatezerméteres utazómagasságot a félsziget

sziklás felszíne felett.
 – Mondd még egyszer a központi telep elhelyezkedését – kérte Halley.
Ellenőriztem a műholdas térképet a konzolomon.
– Willoughby City százhetvenkilenc fokra van a légkörcserélő
állomástól, a távolság kettő nyolc kettő egy kilométer.
– A koordinátákat légy szíves.
Felolvastam a koordinátákat a kijelzőmről, ő pedig begépelte őket a
navigációs konzoljába.
– Így ni. Most már a madárka számítógépe is tudja, hogy hová megyünk.
Ettől egy kicsit kevésbé érzem rosszul magam a miatt.
A szélvédőn keresztül előremutatott egy hatalmas viharcellára, amely
eltakarta az egész szárazföldet előttünk.
Az űrbe jutás képessége nélkül a deszantgép csak egy nagyra nőtt,
bumfordi repülőgép. Halley egyáltalán nem volt boldog attól, ahogy a gép
viselkedett a nem a számára tervezett üzemanyaggal.
– Úgy mozog, mintha valaki egy fordulatszám-korlátozót rakott volna
bele – panaszkodott, amikor átrepültünk a Hayward által korábban említett
hegylánc felett. – Alig tudtam hatezer méterig emelkedni, és csak négyszáz
kilométert megyünk óránként. Legalább kétszer ilyen gyorsnak kellene
lennünk.
– Még mindig jobb, mint gyalogolni – mondtam én.
– De nem sokkal. Olyan az érzés, mintha tele lenne kővel a rakodótér.
A központi település felé haladva több, földet ért mentőkapszulából
érkező vészeseti helyzetjelző adást fogtunk be. Mostanra már megint a
viharzóna fölött repültünk, és bár Halley ötpercenként próbálkozott a
vészhelyzeti csatornával, senki nem válaszolt odalentről. Halley leolvasta a
helyzetjelzők koordinátáit, ahogy felbukkantak a TacLink kijelzőjén, én
pedig felvittem őket a konzol műholdas térképére. Egyik kapszula sem volt
közelebb százötven kilométernél a repülési útvonalunkhoz, és amikor
rákérdeztünk az interkomon, Campbell úgy utasította Halleyt, hogy ne
térjünk el az eredeti iránytól.
– Vannak tartalékaik, és van rádiójuk. Nem akarom a madarat
megpakolni stopposokkal, és esetleg hazavágni mindenkit, ha rosszul sülne
el ez az út. Ráadásul üzemanyagunk sincs elég. Ellesznek rendben, amíg ide
nem ér a mentőhajó.
– Parancs, értettem, uram – felelt Halley.

A viharfelhők sűrűek voltak, akár egy szemfedél, semmit nem engedtek

látni a felszínből. Egy faj éppen most veszi át az uralmat a bolygó felett,
átalakítva a saját igényei szerint, és mi nem láthatjuk, voltaképpen mivel is
állunk szemben, ameddig alá nem merülünk a sötét örvények közé, amíg a
magunk sebezhetőségében fel nem bukkanunk közöttük. Úgy éreztem
magam, mint a kisgyerek, akit valami jelentéktelen feladattal leküldték a
szülei a szörnyektől hemzsegő pincébe.
A levegőben már elveszítettem az időérzékemet, mikor végül Halley a
gép orrával megcélozta az alattunk dühösen kavargó felhőket.
– Készülj egy kis rázkódásra. Nyolcvan kilométerre vagyunk. Lejjebb
megyünk, meglátjuk, be tudom-e a fogni a leszállósugarat.
– Leszállósugarat?
– Az automatikus leszállássegítő rendszer irányítósugarát. Az le tudja
tenni a gépet úgy, hogy semmit nem látok, és nem is nyúlok a kormányhoz.
Rettegve figyeltem, ahogy lassan a felhők közé süllyedtünk, ahol csak
elszórt villámok törték meg az ég sötétjét. Ahogy elértük a felhőket, a szél
megint elkezdte a gépet dobálni, de ezúttal a rázkódás sokkal kevésbé volt
agresszív, mint amikor először hatoltunk keresztül a viharzónán.
– Willoughby Irányítás, itt a Haditengerészet Stinger Hat Kettes gépe –
jelentkezett be Halley. – Hetes ötös kilométerre északra, műszeres
leszálláshoz készülünk.
Csak statikus recsegés érkezett válaszképpen, Halley pedig még kétszer
ismételte meg az adást, mielőtt egy vállrándítással feladta volna.
– Az összes repülésirányító rendszerük működik. Látom a rádiótornyokat
és a leszállósugarat. Akármi is történt odalent, kakaójuk még van.
Amikor a felhőzóna alá értünk, még messzebb voltunk a földtől, mint
amikor a műveleti tiszt csapatáért ereszkedtünk. Az eső szitálássá szelídült.
Halley hatszáz méteren szintbe hozta a gépet, és kezdtünk egész messzire
ellátni.
 – Az időjárás javul – állapította meg Halley. – Még a végén nem is lesz
szükség a leszállósugárra.
Tekergettem a nyakam, hogy lássam a felszínt, próbáltam kiszúrni egy
idegen létformát, amelyet már ebből a magasságból is észre lehet venni, de
odalenn semmi nem mozdult. A vidék pont ugyanolyan unalmas és
semmitmondó volt, mint a sziklás fennsíkok és dombok a légkörcserélő
állomásnál.
– Ötven kilométer – jelentette be Halley. – Odalent semmi mozgás. Sem
a radaron, sem infravörösben. Én csak a rádiótornyot láttam előttünk.
– Tartsa nyitva a szemét! – utasította Campbell az interkomon keresztül.
– Ha bármi veszélyeset lát, vigyen vissza bennünket a felhőzóna fölé.
– Ó, hát emiatt kurvára nem kell aggódnia – dünnyögte halkan Halley,
anélkül, hogy az ADÁS gombot benyomta volna a botkormányán.

A városka, amely egy szűk kilométernyire előttünk bukkant ki a kavargó

párából, jobbára érintetlennek tűnt. Ahogy közeledtünk, ki tudtam venni az
előre gyártott épületek sorait: betonból és acélból készült dobozokat
polikarbonát ablakokkal. A házak rendben sorakoztak a gondozott
betonutak mellett. A terraformáló állomás vezetője Willoughby Cityként
hivatkozott a helyre, de ez a megnevezés finoman szólva is túlzás volt. A
talaj sápadt okker színű volt. Föntről látszott, hogy hol próbálták meg a
telepesek fűtelepítéssel becsempészni a mi növényzetünket erre a bolygóra,
de úgy tűnt, hogy a Willoughby még nem túl barátságos a földi fűhöz.
Halley csinált egy magas átrepülést a település fölött, aztán egy meredek
fordulót, hogy lássuk a felszínt. Átnéztem mellette a pilótafülke vastag,
jobb oldali üvegén, de nem láttam semmi különöset. A házakon és az
utakon nem látszott rombolás nyoma. Sok épületben még fényeket is
láttam.
– Nekem okésnak tűnik – mondta Halley. – Gyerünk lejjebb, és nézzük
meg közelebbről.
Csináltunk még egy átrepülést, ezúttal sokkal alacsonyabban és
lassabban. Észrevettem valamit, ami nem tűnt fel hatszáz méter magasról
nézve. Voltak lent emberek, de nem reagáltak arra, hogy egy deszantgép
röpköd alacsonyan a településük felett. Csak feküdtek a járdák betonlapjain,
a falaknak dőltek, vagy arccal lefelé hevertek a házak közötti okkerszínű
porban. A legtöbben egyedül vagy párosával hasaltak vagy hevertek a
hátukon, mintha a telep egész lakossága egyszerre döntött volna egy kis
közös ejtőzés mellett. A szám egy pillanat alatt kiszáradt, és éreztem, ahogy
a szívem a torkomban dobog. Ahogy Halleyre néztem, láttam, hogy az
ajkába harap, miközben a lenti látványt figyeli.
– Parancsnok, jó lenne, ha idejönne, és maga is megnézné ezt – mondta
aztán az interkomba.
Pár másodperccel később Campbell kapitány belépett a pilótafülkébe.
Megmarkolta mindkettőnk ülését, hogy stabilan álljon, és odahajolt az
ablakomhoz, hogy szemügyre vegye a városkát alattunk. További
magyarázat helyett Halley egy finom balfordulóba döntötte a gépet, hogy a
kapitány jobban láthassa a temetővé vált városkát.
– Uramisten – szakadt ki tompán a kapitányból.
– Az épületek érintetlenek – állapítottam meg. – Nem látok rajtuk
semmilyen sérülést. Mi a fene csinálta ezt velük?
– Faszom se tudja – felelte Halley. – De ha nem bánja, parancsnok,
inkább nem szállnék le, és nem kockáztatnám meg, hogy valami
szennyeződést vagy fertőzést szedjünk össze.
Eddig eszembe sem jutott a vegyi támadás, de ahogy Halley hangot adott
az aggodalmának, hirtelen kezdtem nagyon rosszul érezni magam az
alacsony repülési magasságunk miatt. Tudtam, hogy csak a túlfeszült és
rettegő agyam szórakozik velem, de szinte láttam magam előtt, ahogy a
halálos gáz felhőjét felkavarják a hajtóműveinkből lefelé áramló, forró
gázok. A vegyi hadviselési óráinkon láttunk képeket és videókat kémiai és
biológiai támadásokról, amelyek a legutóbbi kínai-koreai konfliktusban
történtek a Földön, és a közeli felvételek a saját véres hányásukba
belefulladt szerencsétlen nemzetközösségi katonákról rendesen beleégtek az
emlékezetembe.
– Legyen így – értett egyet Halleyvel a kapitány – Nem szeretném én
sem kihányni a tüdőmet. Gyerünk feljebb, és nézzük meg, mi újság a
rádión, hátha valaki élve kijutott. Talán a tengerészgyalogosaik, ha időben
maszkot tudtak húzni.

A magasban köröztünk a település felett egy darabig, és próbáltunk

kapcsolatba lépni a tengerészgyalogosokkal, akik esetleg kijutottak a
városkából. Halley húsz percig küldözgette a felszólításokat az általuk
használt frekvenciákon, de nem jött válasz.
– Ha nyolcvan kilométeren belül vannak, hallaniuk kellene bennünket.
De már nem sokáig tudunk itt körözni, ha vissza akarunk jutni az állomásra
azzal az üzemanyaggal, amely még a tartályokban van.
– Világos – felelte a parancsnok. – Csináljunk még egy hurkot dél felé,
aztán irány vissza az állomásra.
– Jó sok röpködés a nagy büdös semmiért – mondtam Halleynek halkan,
ügyelve arra, hogy az ujjam távol legyen az ADÁS gombtól. Halley csak a
vállát vonta meg erre.
– Még mindig jobb, mint aszalódni a seggünkön arra várva, hogy
befusson a következő hadihajó, és összeszedjen bennünket.
Egy halk csippanás hangzott a TacLink konzolja felől, amire felkapta a
fejét. Rábökött a kijelzőre, elolvasta a kiírást, és szinte felpattant az
üléséből.
– Mi az? – kérdeztem, attól tartva, hogy újabb rossz hír esett be.
– Egy vészhelyzeti transzponder. A Versailles másik deszantgépéé. A
Stinger Hat Egyes.
Az ujjai a kommunikációs konzolon száguldoztak, ahogy új frekvenciára
állt.
– Stinger Hat Egyes, itt Halley a Hat Kettesben. Veszem a vészjelzőtök
adását négy hatos kilométerre tőlem délre. Ha valaki veszi az adást odalenn,
kérem, válaszoljon.
És megint nem jött válasz. Halley még kétszer ismételte meg az adást,
aztán dühösen fújtatott egyet.
– Esküszöm, ez a kibaszott Elromlott Rádiók Bolygója vagy mi. Tele van
már a tököm azzal, hogy magammal beszélek.
Lenyomta az interkom gombját.
 – Parancsnok, bejött a másik deszantgép vészhelyzeti transzpondere.
Körberepülném a helyet, hogy lássuk, vannak-e túlélők.
– Csinálja! – hagyta jóvá a műveleti tiszt.
Amikor újra beértünk a rázós időjárási zónába, Halley radarral kezdte
pásztázni előttünk a felszínt. Átnéztem a kijelzőjére, az előttünk elterülő
bolygófelszín egy ék alakú szeletére, melyet időről időre végigsimított a
deszantgép fókuszált radarnyalábja.
– Általában nem szoktuk így, folyamatosan pásztázni a radarral a felszínt
– magyarázta Halley, amikor észrevette, hogy a kijelzőjét figyelem. – Egy
ilyen radarcsóva működésbe hozná az ellenséges veszélyjelzőket: úgy
néznénk ki a kijelzőiken, mint egy karácsonyfa. Ha például most sinorusz
katonák lennének odalenn, olyan lenne, mintha nagybetűkkel kiírtuk volna
magunkra: Ide lőjetek!
– Tudod mit? Szinte már azt kívánom, bárcsak a sinoruszok lennének
odalent – mondtam, mire ő elmosolyodott.
– Na, ja. Ki gondolta volna, hogy egyszer idáig jutunk, mi?
Egyszerre a gép riasztó hirtelenséggel maga mögött hagyta a sűrű
felhőzetet, és egy tiszta zónába érkezett. Az egyik pillanatban még csak
méterekre láttunk előre a szakadó esőben, a következőben tiszta volt az idő.
Meglepve néztem ki az oldalsó ablakon, és láttam, ahogy a felhőfal elmarad
mögöttünk. Sok száz méterrel alattunk megpillantottam a felszínt. Úgy
festett, mintha egy hurrikán szemébe érkeztünk volna. A tiszta időjárás e
hatalmas amfiteátruma lehetett vagy harminc kilométer átmérőjű.
– Te jó szagú úristen! – szakadt ki Halleyből a csodálattal vegyes
döbbenet.
A deszantgép előtt, a tiszta terület közepén elképesztő méretű torony
nyújtózkodott az ég felé. A színe olyan volt, mint a piszkos hóé, és olyan
magas, hogy még a pilótafülke átlátszó tetőpaneljein keresztül sem láttam a
tetejét, hiába tekergettem a nyakam. A magasságához képest az építmény
lehetetlenül vékonynak tűnt, bár ebből a távolságból is nyilvánvaló volt,
hogy az átmérője több száz méter lehet. Az alapjánál kiöblösödött, mint egy
fatörzs alsó része.
– Hát ez meg mi a kurva élet?
 – Uram, idejönne, és vetne erre egy pillantást? – szólt Halley a műveleti
tisztnek, aki rögvest kicsatolta magát az üléséből, és előrejött a
pilótafülkébe.
– Jézusom – mondta, amikor megpillantotta a távoli sötét felhők előtt az
égbe nyúló tornyot.
– A radaron nincs semmi – jelentette csodálkozva Halley.
– Hogy micsoda?
– Nem látszik a radaron – felelte pilótánk, és végigléptetett a radar
üzemmódjain. – Sem a felszíni pásztázón, sem a levegő-levegőn, sem a
milliméteresen. Ha az idő nem tisztult volna ki ilyen hirtelen, simán
nekirepültünk volna, észre sem vesszük.
– Úgy fest, elég gyorsan dolgoznak – morfondírozott hangosan
Campbell. – Mennyi idő alatt is építették ezt meg? Kevesebb, mint egy
hónap alatt?
Nekem egyáltalában nem tűnt úgy, mintha ezt a dolgot építették volna.
Nem voltak látható támaszok, sem kábelek, sem gerendák. A torony felülete
simának és tökéletesnek tűnt. Olyan volt, mint egy gigantikus fa, amelyről
lehántották a kérget.
– A vészhelyzeti transzponder ötfoknyira balra van tőlünk, körülbelül hét
kilométerre – jelentette Halley. – Majdnem pont annak az izének a tövénél.
– Egyelőre csak repülje körül – adta ki az utasítást a műveleti tiszt. –
Tartsa a távolságot. Nem akarok még egy vészhelyzeti transzpondert az első
mellé.
A tiszta időjárás ezen szigete szinte teljesen kör alakú volt, a magas
piszkosfehér építménnyel a közepén. Halley balra húzta a Waspot, és
párhuzamos pályára állította a felhőfallal.
– Infravörösben látszik – állapította meg. – Nem éppen tűzforró vagy
ilyesmi, de határozottan hőt ad le a környezetnek.
– Eddig rendben is van, de mégis mi a fene ez?
Előrehajoltam, hogy újra kinézzek a fölső paneleken. A felhős ég
felettünk lényegesen világosabb volt, mint a távolban tornyosuló felhőfal,
és ahogy a pontosan fölöttünk lévő felhőket elnéztem, észrevettem a gyors
mozgást, a szélben vágtázó viharfelhőket. Ólomszínű felhők tartottak a
vihar szemének közepéből a falak felé.
– Ez egy terraformáló – mondtam. – Egy légkörcserélő, bárhogyan is
nevezik azok.
Halley követte a tekintetem, és Campbell is előrehajolt a középső konzol
felett, hogy ő is megnézze.
– Azt hiszem, igaza van Mr. Grayson – mondta végül. – És ha valóban
így áll a helyzet, attól tartok, el kell felejtenünk ezt a bolygót.
Campbell visszahúzódott, és megállt a két pilótaülés között.
– Tizenöt kurva évünkbe tellett, hogy felépítsük a saját terraformáló
hálózatunkat ezen a sziklán, és alkalmassá tegyük az emberi életre. Ha ezek
a valamik képesek voltak beszambázni ide, és felhúzni a saját,
működőképes hálózatukat három hét alatt...
Nem fejezte be a mondatot, de megértettem a célzást. Ha ez itt egy
működő légkörcserélő, akkor az idegen faj olyannyival fejlettebb nálunk,
hogy versenybe szállni velük ugyanazért az űrbéli ingatlanért körülbelül
annyi eséllyel kecsegtetett, mint gyurmával és faágakkal elindulni egy
modern építészeti versenyen.
– Nézzük meg közelebbről, de óvatosan.
– Parancs, értettem, uram. A maga helyében én bekötném magam ott
hátul, csak a biztonság kedvéért.

Csináltunk egy széles fordulót, amíg a hatalmas fehér torony a

látómezőnk közepére nem ért. Halley gyorsan megmérte a Wasp optikai
irányzórendszerével, és megállapította, hogy az építmény közel kilencszáz
méter magasan tűnik el a felhők között.
– Végre van egy egészen halvány radarvisszhangom – mondta. – De nem
böködöm tovább a sugarammal. Nem akarom felbosszantani a helyieket.
Felőlünk nézve a transzponder pont a torony túloldaláról szórta az éterbe
a strukturálatlan elektronikus sikolyait. Halley csökkentette a magasságot,
és egy lassú jobbfordulóval kerülte meg a törzset, melynek következtében
tökéletesen szemügyre tudtam venni az építményt. Mostanra már csak
néhány száz méterre voltunk tőle, és kisebb felszíni hibákat vettem rajta
észre, amelyek távolabbról nem voltak láthatóak. Szabálytalan alakú
kitüremkedések és göcsörtök, ami tovább erősítette a sejtésemet, hogy ezt a
tornyot nem építették, hanem növesztették.
– Százötven méter – jelentette Halley. – Azt hiszem, ennél alacsonyabbra
nem mennék.
A helyet, ahol a másik deszantgép a felszínbe csapódott, nem volt nehéz
észrevenni. Az elsődleges kráter alig száz méterre lehetett a torony
alapjától. Onnan egy megperzselt szélű árok vezetett egy kisebb
törmelékmezőig. A sziklás talajba vágott fekete sebhely végén ott feküdt a
roncs, amely valaha a Stinger Hat Egyes volt. A deszantgép annyira össze
volt zúzódva, hogy ha nem tudnám, hogyan néz ki egy Wasp, hát fel sem
ismerem. Alacsonyan repültünk át a roncsok felett, és láthattam, hogy
néhány darab még mindig lángol.
– Látsz ejtőernyőket? – kérdezte Halley.
– Nem tudom. Mit keressek?
– A kupola külseje terepszínű, a belseje narancssárga. Azzal lehet jelezni
a kutató-mentőknek.
Alaposan szemügyre vettem a szerencsétlenség helyszínét, ahogy ott
köröztünk fölötte, de semmi olyat nem láttam, ami nem a deszantgép
alkatrésze lett volna. Amikor közelebbről megnéztem az idegen építmény
alsó részét, valami mást is észrevettem: égésnyomokat és becsapódási
sérüléseket.
– Úgy látszik, a cimboráid megpróbálták megdolgozni – mutattam meg
Halleynek a becsapódásnyomokat. Odapillantott az építmény törzsére, és
egy pillanatra szemügyre vette a sérülésnyomokat.
– Bazmeg. Tényleg azt csinálták. Az a barom Rickman úgyis csak a
farkával tudott gondolkodni. Azt hiszem, tényleg nekiestek ennek az
izének.
– Kíváncsi vagyok, vajon hogy szedték le a deszantgépet. Gondolod,
hogy vannak fegyvereik?
– Olyan nagyon nem szeretnék most ezen agyalni. Húzzunk innen,
mielőtt szembe találkozunk velük.
 22.
WILLOUGHBY 47

– A Versailles legénysége minden tagjának, figyelem! Itt a műveleti tiszt.

Mindenki tartsa a pozícióját, és ne próbáljon eljutni semmilyen gyarmati
településre. Ellenséges megszálló erő tartózkodik a bolygón. A parancs:
mindenki húzza meg magát, és kerülje az érintkezést, amíg a mentőhajók
meg nem érkeznek. Megismétlem, ne kíséreljék meg sem a
kapcsolatfelvételt, sem az eljutást egyik gyarmati településre sem, és
kerüljék a harcérintkezést is, hacsak támadás nem éri magukat.
Magasan repültünk, jóval a viharzóna felett, Campbell kapitány pedig pár
percenként megismételte a rádión sugárzott üzenetét. Jött néhány
válaszüzenet a hajótörött bajtársainktól, de a műveleti tiszt, nagy
megkönnyebbülésemre, minden esetben elutasította a kérést, hogy
felszedjük őket. Természetesen nem akartam magukra hagyni őket, de nem
jártak volna sokkal jobban a deszantgép rakterével sem, mint ha odalent
kitartanak a mentőkapszuláik mellett, én pedig nem akartam újra
belemerülni a viharzónába, és újabb baljós felfedezéseket tenni. Egyébként
is, az üzemanyagkészletünk éppen csak elég volt a terraformáló állomásra
való biztonságos visszajutásra, ahol a többieket hagytuk.
– Ennyit arról, hogy belefutunk a pofonzivatarba – szólt oda Halley,
miközben a műveleti tiszt a gép rádiójával foglalkozott a fedélzeti technikus
helyén. – A hajónknak annyi, a gyarmatunkat elsöpörték, és már építik is a
saját dolgaikat.
– Szerintem itt nem is volt szó pofonszórásról – feleltem, és
beleborzongtam a sok száz halott telepes látványának friss emlékébe. Nem
voltak látható sérülések sem a halottakon, sem az épületeken. – Azt a helyet
nem elsöpörték, hanem egyszerűen csak kifüstölték. Mint ahogyan te
kártevő-mentesítenéd mondjuk, a konyhádat, ha ellepnének a hangyák.
Bedobsz egy hangyairtó patront, aztán később visszamész, és összesöpröd a
döglött rovarokat.
– Ez aztán a lélekemelő gondolat. Mintha még annyira sem méltatnának
bennünket, hogy igazi fegyvereket használjanak.
Tőlünk balra a Capella belső ikernapjai már félig a horizont mögött
voltak. A méretük nagyobb, a színük fakóbb volt, mint a mi Napunké, és
elképesztő látványt nyújtottak: mintha egyszerre két hidrogénbomba
robbant volna föl a távolban. Az ég a horizonton egyszerre volt
narancsszínű, vörös és sötétlila. Ez volt az első, Naprendszeren kívüli
naplementém, és eszembe jutott, hogy a Földön soha nem volt alkalmam
kiülni, hogy megcsodáljam a naplementét.
– Hát, nagyon remélem, hogy a flotta egy öreg fregattnál valami
komolyabbat fog küldeni, hogy megnézze, mi történt velünk – folytatta
Halley –, különben jó sok mentőkapszula fog még idepotyogni.

Az éjjel a Willoughbyn koromsötét. Nincs holdja, mely planetáris

lámpaként szolgálna. Nem sokkal azután, hogy az ikernapok utolsó szelete
is elsüllyedt a látóhatár alá, a külvilág eltűnt. Még a horizont cakkos vonalát
sem tudtam kivenni, és a külső vizuális támpontok hiányában kezdtem
elveszni.
– Húzd le az arclemezed, és bökd meg azt a kapcsolót a bal
halántékodnál – mondta Halley, miután elpanaszoltam neki a rossz
érzésemet. – Abba a tökfödőbe építettek infravörös és fényerősítő
áramköröket is.
Amint lassan átkeltünk a hegyláncon, a hajtóművek küzdöttek rendesen,
hogy távol tartsanak bennünket a legmagasabb csúcsoktól. Halley
megpróbált kapcsolatba lépni a még mindig sok száz kilométer távolságban
lévő terraformáló állomással.
– Willoughby Negyvenhetes Terraformáló, itt a Stinger Hat Kettes.
Veszitek az adást?
Újabb hosszú és néma szünetre számítottam, de a válasz az állomásról
szinte azonnal befutott.
– Stinger Hat Kettes, hallunk benneteket. Örülök, hogy újra itt vagytok.
– Willoughby Negyvenhetes, kettő kilenc nulla kilométerre vagyunk
tőletek délre, és leszálláshoz közeledünk. Milyen az idő felétek?
– Pocsék – jött a válasz. – Sűrű eső, a látótávolság négyszáz méter alatt, a
szél déli, ötven kilométer per óra. Biztos le akarsz szállni ebbe a trutymóba?
– Nincs más hely, ahova mehetnék. Még harminc percre elegendő
üzemanyagom van. Vagy ott szállok le, vagy a susnyásban. Csak
kapcsoljátok fel a navigációs fényeket. A radar fog rávezetni a
komplexumra, és a végén a fények mentén szállok le.
– Vettem, Hat Kettes. Várni fognak a fények. Sok szerencsét, és légy
óvatos.
Halley felém fordult, és elnevette magát.
– Legyek óvatos? Egy fegyvertelen géppel repülünk, fogytán az
üzemanyag, egy olyan bolygó felett, amelyen óriási és messze nem
barátságos lények kóborolnak, arra készülünk, hogy gyalázatos időjárásban
szálljunk le, műszeres támogatás nélkül, és azt mondja nekem, hogy legyek
óvatos?!
– Újragondoltam én ezt a haditengerészeti karrier-dolgot – feleltem. – Ha
egyszer megszabadulunk erről a bolygóról, irodai beosztásra fogok
jelentkezni, vagy mondjuk egy mosodába, lepedőket hajtogatni. Valami
stresszmentes beosztásra egy csöndes űrállomáson, vagy ilyesmi.
– Erre biztosan nagy esélye lesz, fiam – szólalt meg mögöttünk a
műveleti tiszt. Olyan fáradt voltam, hogy nem hallottam meg, amikor bejött
a pilótafülkébe. – Nem akarom összetörni a hírrel, de épp most futottunk
össze az első értékelhető földönkívüli fajjal az emberiség történetében. Ha
egyszer megszabadulunk erről a bolygóról, maga lesz az egyik
legnépszerűbb fickó az egész flottában. Úgy értem, rögtön azután, hogy a
hírszerző fiúk végeztek velünk.

Mire odaértünk az állomáshoz, határozottan el voltam szánva a

pályamódosításra egy hátországi beosztás felé, távol a deszantgépektől és
mentőkapszuláktól. A süllyedés a viharzónán keresztül olyan érzés volt,
mintha a szél összevissza lökdösné a deszantgépet, de Halley jeges
nyugalommal kezelte a kormányszerveket, úgyhogy befogtam a számat, és
igyekeztem eggyé válni az ülésemmel. Hiába volt mindenféle csoda optikai
áramkör a sisakomban, csak akkor vettem észre az állomás fényeit, amikor
már csak néhány száz méterre voltuk a leszállóhelytől. Szerencsére
gyorsabban sikerült letenni a gépet, mint aggódni kezdhettem volna a
süllyedési sebességünkön. Mihelyt a gép talpai megcsikordultak a
leszállóhely kavicsain, Halley elvette a tolóerőt, és egy hangosat fújt.
– Majd emlékeztess rá, hogy beírjam ezt az utat a repülési naplómba –
mondta. – Méghozzá a Szar időben teljesített repülések közé.
Ötvenkilométeres széllökések, egy lófaszt.
A legközelebbi épület nem volt harminc méterre a leszállóhelytől, de
mire odafutottunk, már bőrig áztatott a zuhogó eső.
– Kész vagyok – szólt oda Halley, ahogy az adminisztrációs épületben
elkezdtük kicsavarni az esővizet a hajunkból. A gumírozott padlón
pocsolyák maradtak utánunk. – Imádok repülni, meg minden, de több mint
tíz óráig kapaszkodni a botkormányba kissé fárasztó.
– Mikor aludt utoljára? – kérdezte a műveleti tiszt.
Halley megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs, uram. Pont vége volt a váltásomnak, amikor eltalálták
a hajót. Talán huszonnégy órája?
– Menjen, és kerítsen magának valami száraz ruhát – adta ki a parancsot
Campbell. – Biztosra veszem, hogy a tengerészgyalogosoknak vannak
tartalék gyakorlóik valahol. Aztán egyen valamit, keressen egy priccset, és
aludjon egyet. Ez magának is szól, Mr. Grayson.
 A terraformáló állomáson voltak lakószobák a technikusok és a
tengerészgyalogosok számára is, de nem akartuk senki ágyát elfoglalni.
Ezért aztán szereztünk két összehajtható tábori ágyat, és felállítottuk őket az
egyik raktárhelyiségben. A Versailles-t ért támadás óta nagyjából állandó
mennyiségű adrenalin és félelem keringett bennem, és egyáltalán nem
éreztem magam álmosnak, de a meleg raktár relatív biztonságában hirtelen
erőt vett rajtam a fáradtság. A puskáinkat a falnak támasztottuk, a ronggyá
ázott haditengerészeti ruháinkat pedig száraz tengerészgyalogos
gyakorlókra cseréltük, mielőtt végignyúltunk a recsegős tábori ágyon.
– Kurvára be vagyok szarva – mondta Halley, ahogy a légkondicionáló
halk hümmögését hallgattuk. Az ágyak rövidek voltak, és lényegesen
kényelmetlenebbek, mint a priccseink a hajón. A takarók érdesek voltak, és
szaguk alapján az elmúlt öt évet egy poros raktári polcon töltötték.
– El nem tudom képzelni, miért – feleltem. – Egy csodálatosan buja
bolygó, barátságos bennszülöttekkel...
– Előfordul, hogy nem vagy ennyire seggfej, Andy?
– Nem, sajnos nem. Tudod, ez az én védelmi mechanizmusom, amely
elrejti a világ elől, hogy milyen kurvára be vagyok szarva én is.
– Á, értem – mosolyodott el Halley. – Örülök, hogy nem én parázom
egyedül. Nem lehetséges, hogy mi ketten bajnokok vagyunk a baj
vonzásában?
– Erről neked fogalmad sincs, hidd el – feleltem.
Az egymás mellé felállított tábori ágyak olyan közel voltak, hogy szinte
összeértünk. Átnyúltam, hogy átkaroljam a vállát, ő pedig közelebb
csúszott, hogy odafészkelje magát az oldalamhoz, mintha csak arra várt
volna, hogy átöleljem.
– Köszi, hogy ma megmentetted a seggünket – súgtam a fülébe.
Felnézett, és odahajolt, hogy megcsókoljon.
– Köszi, hogy ma nem hagytál cserben – dünnyögte.
Kis idő múlva valaki eltrappolt a raktárhelyiség ajtaja előtt, mire hirtelen
felriadtam. Olyan volt, mintha csak perceket szundikáltam volna, de amikor
az órámra néztem kiderült, hogy több mint hat órát aludtam.
 Távoli dübörgés rázta meg a levegőt, olyan halkan, hogy inkább éreztem,
mintsem hallottam. A padló alig észrevehetően vibrált az ágyaink alatt.
Aztán megszűnt a rázkódás, hogy azután pár másodperccel később újra
kezdődjön, egy kicsivel erősebben. Olyan hangja volt, mint egy nagyon
enyhe földrengésnek, vagy nagy távolságban felrobbanó tüzérségi
lövedékeknek. Volt valami ebben a tompa és állandó vibrálásban, amitől
kezdtem magam szerfelett kényelmetlenül érezni.
Mellettem Halley forgolódott az ágyán. Odanyúltam és felráztam.
– Kelj fel, és ugorj bele a bakancsodba. Gyerünk!
Az alacsony frekvenciájú rezgések a lábunk alatt pár másodpercenként
visszatértek, minden alkalommal erősebben. Minden rázkódást mély hangú
dübörgés kísért, lassan és szabályosan, mint egy óriási szív dobogása.
– Mi a fene ez? – kérdezte álmos hangon Halley.
– Azt hiszem, kurva nagy szarban vagyunk – feleltem.
A fejünk fölött felsüvítettek az állomás szirénái.

Felrántottuk a bakancsunkat, és fogtuk a puskánkat. A kézi konzolom ott

volt a védőtokjában a fal mellett. Azt is felkaptam, és tokostól a vállamra
akasztottam. Aztán átrohantunk az étkezdébe, ahol kis csapatunk már
javában tárazta a fegyvereket, és húzogatta feszesre a hordozó hevedereket.
– Mindenkinél legyen rádió – szólt éppen a műveleti tisztünk, amikor
beléptünk a helyiségbe.
– Mi az ábra, uram? – kérdeztem.
– A tetőn őrködő tengerészgyalogosok szerint valami közeledik. Még
nem látják, hogy micsoda, de észak felöl jön, keresztül a viharzónán. Van
egy olyan megérzésem, hogy akármi is az, kibaszott nagy.
A lábunk alatt megrázkódott az állomás padlózata, mintegy megerősítve
a kapitány iménti állítását.
– Katonák! – kiáltott Harrison tizedes. – Rakétavetőket fel, és irány a
tető!
A Versailles-ról érkező tengerészgyalogosaink részleges páncélt viseltek,
sisakot, mell- és lábvértet, kétségtelenül a helyi készletből vételezték.
Mindannyian magukhoz vettek egy-egy TTR indítócsövet az asztalról,
ahová a deszantgép fegyvertárolójából származó felszerelés volt szétrakva,
aztán futva indultak kifelé az ajtón. Az étkezdében nem maradt csak a flotta
pár billentyű-harcosa, és egy kis csoport aggodalmasnak tűnő civil
technikus.
– Ha valaki ért a puskákhoz, az jobban teszi, ha magához vesz egyet –
szólította meg a civileket a műveleti tisztünk.
Nálam ugyan ott volt a puskám a deszantgépről, de azért odamentem az
asztalhoz, hogy számba vegyem, mit hagytak meg nekünk a
tengerészgyalogosok. Az összes TTR vetőcsövet és a hozzájuk való
robbanófejeket elvitték, de maradt egy csomó puskagránát.
Tengerészgyalogos gyakorlómra felhúztam egy málhamellényt, és a zsebeit
kezdtem telerakni tartalék tárakkal és negyven milliméteres
puskagránátokkal. Mellettem Halley ugyanezt csinálta. A technikusok csak
idegesen ténferegtek körülöttünk, nézték, mit csinálunk, és úgy
tanulmányozták az asztalon heverő puskákat, mint mérsékelten érdekes, ám
igen veszélyes műtárgyakat.
– Mi a parancs, hová menjünk? – kérdezte Halley a parancsnokot, amikor
végeztünk a betárazással.
– Az igazat megvallva, fogalmam sincs – felelte az. – Keressenek egy
megfelelő helyet, és használják a puskáikat. A bőrnyakúak már mind fenn
vannak a főépület tetején. Valakinek itt kell maradnia, hogy a rádiót kezelje.
– Van egy óvóhelyünk – mondta az állomás vezetője. – A főépület
pinceszintjén. Van saját levegőellátása, és hírközlő berendezései.
– Nagyszerű! – örült meg a hírnek a parancsnok. – Maguk civilek
odamennek, és meghúzzák ott magukat. Benning hadnagy, maga velük
megy, és gondoskodik arról, hogy valaki felvegye a telefont, ha a flotta
befutna, és hívogatni kezdene bennünket. A többieknek irány a tető, legyen
még több lövész a csapatban. Gyerünk, emberek, ne várassuk meg a
vendégeinket.

Az eső elcsendesedett, mióta pár órája leszálltunk a deszantgéppel. A

légkörcserélő épületének teteje lapos volt, gumírozott, és akkora
alapterületű, mint egy lakótömb. A nedves gumi nyiszogott a bakancsaink
alatt, ahogy a födém ajtótól a tető pereméig futottunk, ahol a
tengerészgyalogosok már kiépítették a tüzelőállásaikat. Az épületnek még a
keskenyebbik oldala is vagy kilencvenméteres volt; a három tüzelőállás
egyenlő részekre osztotta. Az egyes tüzelőállások között még így is piszok
sok hely maradt. Az épület jobb sarkán lévő állásban éppen egy
nehézgéppuskát raktak egy háromlábú állványra, mellette, áttetsző
rakaszokban ott állt a lőszer.
– Barátok hátul! – kiáltott Campbell, ahogy a középső tüzelőállás
tengerészgyalogosai mögé értünk. – Hoztunk még pár ravaszrángatót,
őrmester.
– Azok mindig jól jönnek, uram – felelte Becker őrmester. – Minél több,
annál jobb.
– Hová menjünk, fiam? Jobb, ha itt maga irányítja a fesztivált, mert én
pont semmit nem érek gyalogharcosként. Csak azt mondja meg, hogy hová
álljak, és mikor lőjek.
– Rendben, uram. Ha ön is egyetért vele, osszuk szét az embereit, és
egészítsük ki velük az én csoportjaimat.
– Legyen így – mondta Campbell. – Halley zászlós és Mr. Grayson,
maguk jelentkezzenek Harrison tizedesnél. Davis hadnagy és Grazio
hadnagy, maguk menjenek Schaefer tizedeshez, és tegyék, amit mond. Én
itt maradok az őrmesterrel, és ugyanezt fogom csinálni.
Mire Halleyvel elértük a födémnek azt a sarkát, ahová Harrison tizedes
állította az embereit, a közeledő dübörgés már olyan erős volt, hogy az
adminisztrációs épület előregyártott paneljei is megremegtek tizenöt
méterrel alattunk. Valami nagyon nagy tartott a terraformáló állomás felé,
az eső utáni párán keresztül. Észrevettem, hogy Halley a leszállóhelyet
figyeli, ahol a deszantgép úgy gubbasztott a salakon, mint valami óriási
rovar. Az igazat megvallva, szívesebben lettem volna most hatezer méterrel
a felszín felett, és Halley arcát elnézve, ő sem érzett másképp.
– Itt jön! – kiáltotta az egyik tengerészgyalogos – Négyszáz méter, egy
óránál.
Arra néztünk, amerre mondta, és egy hatalmas alak körvonalait
pillantottuk meg, több száz méterre előttünk. A köd és a pára valamelyest
még mindig takarta, de az alakját és a méreteit már nagyjából ki lehetett
venni: dermesztően nagy volt, mintha egy romboló tartana felénk a
homályból. Azután látogatónk lassú, hatalmas lépésekkel, amelyek szinte
apró földrengésekként rázták meg alattunk az épületet, kibontakozott a
ködből.
– Szent szar – szakadt ki Harrison tizedesből. Hallottam, ahogy a vékony
arcvonalunkban néhány tengerészgyalogos felkiált a meglepetéstől.
Kétség sem fért hozzá, hogy egy idegen eredetű létforma tart felénk a
sziklás fennsíkon. Az agyam próbált valamilyen párhuzamot találni a földi
biológiában, de semmire sem jutottam. A lény egyszerre tűnt hüllőfélének,
madárnak és emlősnek. Láttam egy hatalmas, szem nélküli fejet, amely
lassan pásztázott jobbról balra és vissza, tojáshéj színű, esőáztatta bőrével
be lehetett volna borítani egy futballpályát is. A mellső végtagjai
lényegesen hosszabbnak tűntek, mint a hátulsók, és valami egészen
lehetetlen módon csatlakoztak a törzséhez. Ezekre támaszkodva haladt
előre, mintha egy óriási repülőkutya mászna a szárnyain. Még így,
előregörnyedve is megvolt vagy tizenhat-tizennyolc méter magas, és úgy
festett, kétszer ilyen magasra is ki tudna nyújtózkodni, ha felegyenesedne és
a hátsó végtagjaira állna. Az egész megjelenése egyszerre volt ismerős és
hátborzongatóan idegen.
– Gépágyú! – kiáltott Becker őrmester. – Szedjétek le!
A tető másik sarkában a gépágyú személyzete tüzet nyitott. A
rajfegyvernek olyan volt a hangja, mint egy irdatlan légkalapácsnak.
Percenként háromszáz lövedéket lőtt ki, lassú, tiszteletet parancsoló
dörgéssel.
Figyeltem, ahogy a lövedékek végigkorbácsolják a ködből kibukkanó,
hatalmas testet, és ahogy szikrákat szórva mindenfelé apró, ám fényes kis
robbanásokkal lepattannak róla.
Az idegen lény felvisított, de olyan élesen, hogy még abból a távolságból
is szinte belesüketültünk. Nem hasonlított semmire, amit valaha hallottam,
magas és trillázó sikoly volt, amelytől végigfutott a hátamon a hideg, és
szerettem volna azonnal valami lyukat keresni magamnak, ahová
elbújhatok. Háromszáz méterre lehetett tőlünk, amikor megtántorodott és
oldalra billent. Aztán újra lábra állt, és folytatta az útját. Hatalmas mérete
miatt úgy látszott, mintha nehézkesen haladna, de valójában ijesztő
sebességgel fogyasztotta a ködfal és a terraformáló állomás közötti
távolságot.
– Ez szórakozik velünk, bazmeg – nyögte mellettünk Harrison tizedes.
– Rakétavető! – kiáltott Becker őrmester. – Tölts és célozz, de csak akkor
tüzelj, ha jelt adok!
A gépágyú továbbra is hosszú, egyenletes sorozatokkal szórta a
nyomjelző lövedékeket. Az idegen lény egyenesen a zárótűz felé tartott, a
nyomjelzők úgy pattantak le róla, mintha kerámia kompozit páncélt viselne.
A tengerészgyalogos gépágyúirányzó a törzsét célozta, próbált gyenge
pontot találni, de úgy festett, nincs ilyen. A gépágyú rendszeresített lőszere
kettős hatású, a lövedék páncéltörő csúcsa mögött van egy nagy erejű
robbanófej, beburkolva egy repeszhéjjal. Ezekkel a lövedékekkel ezer
méterről ki lehet lőni egy páncélozott járművet. Az idegen ellenálló irháján
a lövedékek csak szikraesőt szórtak, akárcsak valami túlméretezett
tűzijáték. A lény szemmel láthatóan bosszús volt, időről időre
fülrepesztőeket sikított, de továbbra is felénk tartott.
A tető peremén tengerészgyalogosok vették vállaikra a TTR-ek zömök
indítócsöveit, és vették célba a közeledő lényt. Nálam csak egy puska volt,
a cső alatti gránátvetővel, amely éppen csak elhordott odáig, de azért
betöltöttem egy repeszgránátot én is.
– Három, kettő, egy. Tűz!
Fél tucat rakétavető dörrent ugyanabban pillanatban, fél tucat rakéta
hagyta el a vetőcsövet. Az idegen lény felé száguldottak, fúvókáik úgy
fénylettek, mint megannyi hatalmas és dühös szentjánosbogár. Az egyik
lövés túl rövidre sikerült, a lény előtt csapódott a földbe, sziklát és sarat
fröcskölve szerteszét. Egy másik alig egy méterrel az idegen mellett húzott
el. A maradék négy robbanófej a törzsét találta el, hatalmas tűzgömbök
villantak fel az éjszakában.
A TTR robbanófejek egyidejű becsapódása elérte azt, amire a gépágyú
nem volt képes, leverte a lényt a lábáról. Ott fetrengett a saras földön, és
idegtépően visított. A tengerészgyalogosok győzelmi kiáltásokat
rikkantottak.
A gépágyú is beszüntette ádáz tüzét. Belenéztem a puskám optikai
irányzékába, és a legerősebbre csavartam a nagyítást. A lény a földön
vergődött, kevesebb mint háromszáz méterre tőlünk. Az irhájából, ahonnan
a TTR robbanófejek eltalálták, füst szállt fel. Végtagjai felcsapták a sarat,
ahogy ide-oda dobálta magát. Aztán megtámaszkodott, és lassan újra a
lábra állt. Lépett egyet előre, mintha azt próbálgatná, hogy a lábai még
mindig működnek-e, majd újra megindult a légkörcserélő felé, igaz talán
nem annyira magabiztosan, mint az előbb.
– Nabazdmeg – mondta Halley elbámulva. Én, egyetértve vele csak a
fejemet tudtam csóválni. A lény épp az imént nyelt el annyi
robbanóanyagot, amennyi képes lenne apró szilánkokra robbantani egy
deszantgépet, és újra jár, mintha csak alig viselte volna meg az ügy.
– Rakétások, újratöltés! – vezényelte Becker őrmester az általános
csatornán. – Azzal a páncéltörő szarral, de kurva gyorsan!
A TTR-lövészek új robbanófejeket töltöttek a csövekbe, és célzásra
emelték fegyvereiket. Én is felkaptam volna egy rakétavetőt, de
megerősített csapatunknak csak hat jutott, mindegyikhez három robbanófej,
és most mind a hat a tengerészgyalogosok kezében volt. Nekem csak
puskám volt, melynek gránátja elázott petárda a TTR rakétáihoz képest, de
azért csak célra emeltem, és a gránátvető irányzólétrájával célba vettem a
mennydörgő lépésekkel közeledő idegent.
– Három, kettő, egy. Tűz!
Újra fél tucat rakétavetőcső töltete indult elfojtott dörrenéssel a célpontja
felé. Ez a sortűz már valamivel pontosabbra sikerült, mint az első. Csak egy
rakéta vétette el a lényt, a többi eltalálta. Az egyik a feje hátsó részét ékítő,
pajzsszerű nyúlványt trafálta el, láttam, ahogy a nagy sebességgel
becsapódó páncéltörőhegy darabokat tép ki belőle. A többi rakéta a törzs
közepébe csapódott, pirotechnikai szempontból az előzőnél lényegesen
kevésbé látványosan.
Ezúttal a lény, leginkább a saját lendületétől hajtva, egy fülrepesztő
sikoly kíséretében a földre zuhant. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy
milyen közel jutott hozzánk, amikor a feje a leszállóhelytől, és az alvó
rovarként rajta kuporgó deszantgéptől alig tizenöt méternyire vágott árkot a
földbe. A lábunk alatt a födém beleremegett a becsapódásba. A lény újra
felvisított, és megint kapálózni kezdett, de már nem annyira hevesen, mint
az előbb. Egy, a földön törött szárnnyal vergődő madárra emlékeztetett;
láthatóan úrrá lett rajta a rémült, kapkodó és őrült kétségbeesés.
– Tűz! – vezényelt az őrmester, és az adminisztrációs épület előtti tér a
pokol hetedik körévé változott, ahogy egy tucat tengerészgyalogos vette
egyszerre tűz alá az idegen lényt.
Tőlünk jobbra a gépágyú újra tüzet nyitott. Végig a tető peremén
felkerepeltek a tűlövedékszóró puskák. A lényre céloztam, és elkezdtem
puskagránátokkal lőni. Mellettem Halley követte a példámat. Kis,
megerősített rajunk minden fegyverrel, amely a kezébe akadt, a földre
került idegent lőtte. A zaj fülsiketítő volt. Egymás után vettem elő a
gránátokat a málhamellényemből, és lőttem ki olyan gyorsan, amilyen
gyorsan csak a gránátvető csőfarába tudtam tömködni őket. Amikor
elfogytak a gránátjaim, a tűlövedékekkel folytattam. Ilyen közelről a
hatalmas alakot lehetetlen volt elvéteni. Egyik tárat a másik után ürítettem
bele, kétszázötven lövedéket három másodperces sorozatokban,
wolframtűket olyan gyorsan, amennyire csak a technológia engedte.
Az alak odalent már nem mozgott, és már mind holt anyagot lőttünk. De
az irányzékom még rajta volt a célon, az ujjam még mindig húzta az elsütő
billentyűt, egészen addig, míg a zártömb hátul nem maradt, jelezve, hogy
kiürült az utolsó tár is.
– Tüzet szüntess! Tüzet szüntess! – kiáltotta valaki a közös csatornán, és
a fegyverropogás fokozatosan elhalkult. Pár másodpercig nem volt más zaj,
csak a födémen kopogó esőcseppeké. Odalent mozdulatlanul feküdt az
idegen lény, elterülve a sárban, alig pár tucat méterre az adminisztrációs
épülettől. Kiejtettem az üres tárat a puskámból, és a mellényemet
tapogattam egy teli után, de csak arra jöttem rá, hogy ellőttem a teljes
gránát- és lőszerkészletemet.
A tengerészgyalogosok hangosan hujjogattak és kiáltoztak örömükben.
 – Levarrtuk a gecit! – rikkantotta Harrison tizedes, és hasonló kiáltások
hangzottak mindenfelől. Halleyvel csak fáradt pillantásokat váltottunk,
miközben a tengerészgyalogosok egymás páncélját csapkodták, és az
öklüket lengették örömükben. Lenéztem a földön fekvő, hatalmas idegen
lényre: a bőre még mindig több helyen füstölgött, ahol a rakétáknak és a
gépágyúlövedékeknek végül sikerült átrobbantaniuk elképesztően szívós
irháját. Legyőztük, de gyakorlatilag az összes rendelkezésre álló
lőszerünket bele kellett lőnünk, és még így is száz méternél közelebb jutott
a tetőn felállított tüzelőállásainkhoz.
Halley is lepillantott a lényre, aztán fáradtan visszanézett rám.
– Ez kurva közel volt – mondta, mintegy visszhangozva a saját
gondolataimat.
A lábunk alatt finoman megremegett a terraformáló állomás, és a
levegőben felhangzott az ismerős dübörgés, amelytől összeugrott a
gyomrom. Felnéztem, és Halley arcára pillantva láttam, hogy ő is
észrevette. Körülöttünk elhalt a nevetés és az ujjongás, ahogy a
tengerészgyalogosok is észlelték a kiújuló rezgéseket. Ezúttal azonban a
rezgések disszonáns és aritmikus hullámokban jöttek, nem olyan
egyenletesen, mint a legutóbb.
– Ó, bassza meg – nyögött fel Halley.
– Fegyvereket újratölteni! – adta ki a parancsot Becker őrmester a
középső tüzelőállásból. – Fel azokkal a rakétavetőkkel, de kibaszott
gyorsan!
Minden tüzelőállás mellett volt egy kis halom lőszer. Kinyitottam egy
puskatárakkal megrakott lőszeresládát, de már félig üres volt, a negyven
tárból már húszat ellőttünk. Kivettem egy tárat, a puskámba csattintottam,
két másikat pedig a málhamellényem tárzsebeibe raktam. Az egyik
tengerészgyalogos lerakta mellém a TTR-e vetőcsövét, és kivett egy rakétát
egy nagyon kis halomból.
– Ez minden, amink maradt? – kérdeztem.
– Csövenként három robbanófejünk volt – felelte. – Ebből kettőt már
ellőttem, és a maradék már nem páncéltörő.
 Riadt kiáltások törtek fel a tűzvonalban, és amikor megfordultam nem
egy, de négy újabb óriási, idegen lény imbolygott ki a ködből, alig pár száz
méterre tőlünk.
– Ó, bassza meg – ismételte magát Halley.
 23.
SÖTÉTBE BORULVA

Az újonnan érkezők nem az előző látogató útvonalát követték. Ehelyett

megálltak a köd peremén, és széles vonalban bontakoztak szét, mintha
nemcsak társuk végzetével lennének tisztában, de kézifegyvereink
korlátaival is. Amikor végül megindultak felénk, még szélesebbre húzták
szét arcvonalukat, már több mint száz méter volt két lény között. A front
már vagy négyszáz méter széles volt, és sokkal gyorsabb léptekkel
közeledtek, mint az első látogatónk. Tizennégy katonával a három
tüzelőállásban, miután a lőszer háromnegyedét ellőttük, azonnal tudtam,
hogy semmi esélyünk feltartóztatni az újabb támadást.
A tető jobb oldalán a gépágyú kezelői újra tüzet nyitottak. A nagy rakasz,
amelyből a lövedékeket adagolták a gépágyúba, átlátszó polimerből készült,
és még így, majdnem száz méterről is látszott, hogy a maradék lőszer
milyen kétségbeejtően kevés.
– Bal szárny! – üvöltötte Harrison tizedes. – Lőjétek a bal szélsőt. Tűz!
Mivel az érkezők széthúzták az arcvonalat, a tüzelőállások arra
kényszerültek, hogy megosszák tüzüket. A mi csoportunk, Harrison tizedes
körül, a bal oldalról érkező idegent kezdte el aprítani. Ugyanazt tettem,
mint az imént: sorozatlövésre állítottam a puskámat, és az egyik tárat a
másik után ürítettem az előrenyomuló idegenbe.
 – El ne kúrd nekem azt a rakétát! – figyelmeztette a TTR-lövészét
Harrison tizedes. – Engedd közelebb! Cohen, fogd az utolsó rakétát, és
segítsd betölteni, amilyen gyorsan csak lehet. Találjon célba mind a kettő!
A jobbunkról, a gépágyúsok felől örömkiáltások hallatszottak. Arra
néztünk, és láttuk, hogy a gépágyúsok ezúttal a lénynek nem a törzsét,
hanem a lábát igyekeztek eltalálni, és erőfeszítéseik hatásosnak
bizonyultak. Ahogy a nyomjelzős lövedékek elkezdték az alsó végtagjait
szaggatni, lény kizökkent biztos és egyenletes járásából. Néhány nyomjelző
lepattant az irhájáról, és úgy kacsázott el a sötétbe, mint szélfútta zsarátnok,
de számos lövedék tisztán átütötte a lény bőrét. Az megeresztett egy
rettenetes, dobhártyaszaggató üvöltést, és eldőlt. Olyan kecsesen csapódott
be a földbe, akár egy összedőlő épület.
– A lábukra célozzatok! – jött a közös csatornán. – Célozzatok lefelé, és a
lábukat lőjétek!
Módosítottuk a tüzet, és a fennsíkon felénk tartó idegen lábait vettük
célba. Az optikai irányzékomon keresztül láttam, ahogy tűlövedékeink és
gránátjaink felcsapják a sarat a hatalmas, háromujjú lábak előtt. Csakhogy
ami működött a nagysebességű gépágyúlövedékekkel, azt sajnos mi a
szánalmas kézifegyvereinkkel nem tudtuk megismételni. Tudtam, hogy a
lövéseink zöme célba talált, de az idegen tántoríthatatlanul nyomult előre. A
TTR-lövészünk kilőtte a két megmaradt rakétájából az elsőt. Meghallottam
a vetőcső ismerős pukkanását, és felnéztem a puskám irányzékából, hogy
kövessem a rakéta útját. Az egy villanással eltalálta az idegen lábának a
felső részét, majd lepattant róla, és a lény mögött robbant fel a sárban.
– A kurva életbe! – méltatlankodott hangosan a lövész. Bajtársa felemelte
az utolsó rakétát, és hátulról betöltötte a vetőcsőbe. A leggyorsabb TTR
újratöltés volt, amit valaha láttam. Bekattintotta a záróreteszeket, és
megveregette a lövész vállát.
– Kész!
A lövész újra célzott. Ekkorra már a lény olyan közel volt, hogy egy jól
elhajított kővel is eltalálhattam volna. A rakétavető megint böffent egyet, és
a rakéta elhagyta a vetőcsövet. Egy töredék másodperccel később a
robbanófej bevágódott a bal mellső láb felső részébe, pont a térdízület és a
mar közé. Ilyen közelről a robbanás lökéshulláma egy-két lépést engem is
hátralökött. Az idegen elbotlott, és sivítva zuhant előre a sebesült lábára.
Zuhanás közben vállával nekiütődött az épület sarkának, és levert a
lábamról. A födémet szerencsére gumi borította, de a fejem még így is
olyan erővel koppant neki, hogy csillagokat láttam. Amikor visszanyertem
uralmamat az érzékeim felett, a puskám már nem volt a kezemben.
– Gyerünk hátra! – kiáltotta az egyik tengerészgyalogos. – Ez fel fog
kelni!
A tengerészgyalogosok visszahúzódtak a tető peremétől. Két kéz ragadta
meg a kölcsönkapott tengerészgyalogos gyakorlóm gallérját, és amikor
odanéztem, láttam, hogy Halley nyúlt le értem.
– Húzzunk innen, jó uram! – kiáltotta.
Tőlünk jobbra, a két másik tüzelőállásnak még a mi csekély és átmeneti
sikerünket sem sikerült megismételnie. Az a két lény, amely az idegenek
arcvonalának közepén jött, elérte az épületet. A pajzsforma kitüremkedés a
fejükön éppen csak felért a födém pereméig, de hosszú mellső végtagjaikkal
egészen messzire be tudtak nyúlni. Láttam egy hatalmas, háromujjú kezet,
amint belemarkol a gumiborítású födémbe: a tetőszerkezet úgy rogyott be a
roppant ujjak alatt, mint a fólia az ételtároló dobozokon. A másik lény nem
vesztegette az idejét ilyen tapogatózó megközelítésre, óriási karjával
egyszerűen lesújtott a tetőre, mely akkorát csattant, mint egy felrobbanó
tüzérségi lövedék. Ez alkalommal mindenki, aki még állt, elterült. A födém
közöttünk, és Becker őrmester meg Campbell kapitány tüzelőállása között
átszakadt.
Talpra küzdöttem magam, és felhúztam Halleyt is. A födém megbillent,
és a frissen vágott hasadék felé lejtett. A puskám csak párméternyire hevert
tőlem, de amikor elindultam érte, a lény, melyet pár pillanattal korábban
terítettünk le, átnyúlt a tető peremén, és háromujjú kezét éppen előttem
mélyesztette bele a gumiborítású födémbe, hogy megkapaszkodjon.
– Baszd meg a puskád! – kiáltotta Halley, és húzni kezdett. – El kell
tűnnünk innen, de azonnal.
Nem láttam, hogy a parancsnok vagy Becker őrmester életben van-e, de
nem akartam parancsokra várni, miközben az idegen behemótok éppen
szétszedik alattunk az épületet.
Az út vissza a feljárathoz sokkal hosszabbnak tűnt, mint amikor
megérkeztünk a tetőre, pedig úgy éreztem, legalább kétszer olyan gyorsan
futunk. Mögöttünk olyan volt a zaj, mintha valaki a bolygó körüli pályáról
fregattokat hajigálna le a földre.
Amikor elértük a lejáratot, egy pillanatra összezsúfolódtunk, ahogy tízen
próbáltunk meg egyszerre átjutni ugyanazon az ajtón.
– Hol az a kibaszott óvóhely? – süvöltött át a lármán Halley.
– Lefelé, az alagsori szinten! – kiáltott vissza az egyik
tengerészgyalogos, miközben átjutottunk az ajtón, és robogtunk lefelé a
lépcsőkön. – Végig a lépcsőn, és az alján jobbra.
Úgy dübörögtünk lefelé, mint egy megriadt állatcsorda. Egy pillanatra
bevillant az alapkiképzés, amikor időre kellett felsorakozni az épület előtt,
és úgy találtam, hogy a halálos veszély még egy jól felbosszantott rangidős
kiképző őrmesternél is jobban motivál a lépcsőn való gyors ereszkedésre.
Alighogy elértem a legfelső szint lépcsőfordulóját, hatalmas csapás rázta
meg az épületet, és sokan megint elvesztették az egyensúlyukat. Nekem
sikerült két kézzel megkapaszkodnom a korlátba, így nem vertem be a
fejem a lépcső fém padlórácsozatába. A fények hunyorogtak egy darabig,
aztán teljesen kihunytak.
– Mi a fene?! – mondta valaki. – Hogy a francba tudták megszakítani az
áramot? Ez a hely egy kibaszott fúziós erőmű!
– Haladj tovább, agyas! – felelte egy másik tengerészgyalogos. – Ez most
kurvára nem számít.
Lefutottunk a lépcsőn egészen az alagsorig. Az épület a fejünk fölött
minden egyes újabb csapásba beleremegett. Az áram nélkül maradt épület
pincefolyosóján csak a vörös tartalékfények világítottak, baljós derengésbe
vonva a helyet. Fölöttünk valamelyik szinten valami nehéz csapódott
mennydörgő lármával a padlóra, amitől megremegtek a falak. Úgy éreztem
magam, mint az egyszeri kismalac a mesében, ahogy menekül a gonosz
farkas elől, miközben az éppen elfújja a házát.
Az óvóhely bejárata egy kisméretű, páncélozott ajtó volt a folyosó
végébe süllyesztve. A torlódás megismétlődött, ahogy egy tucat katona
futott össze a félhomályos alkóvban az óvóhely bejárata előtt. Az élen álló
tengerészgyalogosok előbb ököllel, majd puskatussal kezdtek dörömbölni
az ajtón.
– Benning hadnagy, kinyitná ezt a kurva bejáratot? – kérdezte Halley a
kommunikátorán keresztül.
– Azonnal – jött a hadnagy tompa hangú válasza a közös csatornán. –
Lépjenek hátra, az ajtó kifelé nyílik.
A tengerészgyalogosok szabaddá tették a bejárat előterét, valaki pedig
belülről kireteszelte és kinyitotta a páncélajtót. Maga az ajtó volt vagy
harminc centiméter vastag, a betonfal meg, amelybe vágták, legalább
kétszer ennyi, de látva azt, ami odafenn a födémmel történt, volt bennem
némi félelem azzal kapcsolatban, hogy bebújjak ide, miközben a látogatók
széttiporják fölöttünk az épületet. Egy részem legszívesebben elrohant
volna, hogy találjon egy kijáratot, aztán elinalt volna a dombok közé. Aztán
a tengerészgyalogosok löktek rajtam egyet, átkecmeregtünk a szűk
bejáraton és bejutottunk az óvóhelyre.
A vészhelyzetekre épített bunker szűk helyiség volt, amelyet már
megtöltöttek az állomás civil technikusai. Ahogy nagy hirtelen újabb egy
tucat ember érkezett, ráadásul terjedelmes csatapáncélokban, a zsúfoltság
olyan mérvű lett, mint a legénységi állomány hálókörleteiben egy
hadihajón. Valaki lezárta mögöttem a bejáratot, és a felülről érkező
rettenetes recsegés-ropogás elhalkult valamelyest.
– Mindenki lejutott épségben? – kérdezte egy hang, melyben felismertem
Campbell kapitány reszelős baritonját.
– Létszámellenőrzés! – kiáltott Becker őrmester.
– Rivers és Okuda még odafent vannak – mondta valaki. – A gépágyúnál
voltak. Már rádión sem érem el őket.
– Ó, bassza meg. – Becker őrmester ellenőrizte puskája tárját, aztán
átvágta magát az embereken. – Két ember jöjjön velem. McMurty,
Gonzales, maguk ketten.
– Függessze fel a parancsot, őrmester – szólalt meg Campbell kapitány. –
Az az ajtó most zárva marad.
 Becker őrmester megfordult, és a parancsnokunkra meredt, aki a helyiség
másik végében állt.
– A tengerészgyalogosok nem hagyják hátra az övéiket, uram. Ha az
embereim még odakint vannak, akkor kimegyek, és lehozom őket.
– Akkor a semmiért fogja széttapostatni magát. Annak az egész
tetősaroknak vége. Láttam, ahogy lezúzták a gépágyúval együtt. Az
emberei elestek, őrmester. Tegyen le erről.
Támadt némi morgás az állomás tengerészgyalogosai között, de a
műveleti tisztünk volt messze a legmagasabb rendfokozatú katona a
környéken, és McMurty meg Gonzales igencsak megkönnyebbült, amikor
közbelépett. Halley meg én átvágtuk magunkat a bejáratnál szorongó
csatapáncélos tengerészgyalogosok között, és csatlakoztunk a kapitányhoz
és Benning hadnagyhoz a helyiség túlsó sarkában.
Körülöttem hirtelen megindult a beszélgetés, a civilek tudni szerették
volna, mi történt a tetőn, a tengerészgyalogosok pedig több mint lelkesen
osztották meg az élményeiket. Campbell kapitány Benning hadnagyot
tájékoztatta a részletekről, mivel a hadnagynak csak nagyon vázlatos képe
volt a rövid összecsapásról, hisz csak az elszórt rádióüzeneteinket hallotta.
Aztán jött egy újabb váratlan rázkódás, sokkal erősebb, mint a korábbiak,
és a helyiség vészvilágítása kihagyott egy pillanatra. Rémisztő robajt
hallottam, és kikövetkeztettem, hogy az épület nagyobb része épp most
omlott össze a fejünk fölött. Aztán jött egy újabb, csontrepesztő rázkódás,
olyan volt a hangja, mintha a sinoruszok most találták volna el egy
termobárikus tüzérségi lövedékkel az óvóhely előterét. A legtöbb
tengerészgyalogos hasra vágta magát, kiabáltak és káromkodtak. Halleyvel
együtt mi is lekuporodtunk, és a mennyezetet néztük.
Az óvóhely alapjában véve egy négyzet alakú helyiség volt, nagyjából
tízméteres oldalakkal, és minimális mennyiségű bútorzattal. Volt egy
kommunikációs konzol a hátsó falon, és fémpadok a falak mellett, a
betonpadlóhoz rögzítve. Valami helyiség nyílt a kommunikációs konzol
mellett, de nem is ajtó, csak egy térelválasztó zárta le. Odamentem,
félrehúztam a térelválasztót, és benéztem. Egy vegyi vécé volt ott
mindössze, és néhány megpakolt polc. Semmilyen szilárd dolog nem volt
az egész óvóhelyen, amely alá érdemes lett volna bebújni, ha egyszer a
látogatóinknak sikerül áttörniük a bunker födémét.
Odafenn a megkínzott és elgyötört fémszerkezet hangjai rettenetes
crescendóba csaptak. Éreztem, ahogy az óvóhely padlója minden egyes
rázkódásra és csattanásra megremeg. A bezárt ajtó mögött olyanok voltunk,
mint egy csapat patkány egy dobozban: sem elmenekülni, sem elbújni nem
tudunk, ha a bunker födémje, bármiből is készült, nem lesz képes ellenállni
annak, hogy huszonöt méter magas lények taposnak rá. Egy pillanatra
elgondolkodtam, vajon milyen nehezek lehetnek, de aztán úgy döntöttem,
inkább nem foglalkozom ilyen becslésekkel, miközben odafenn több ilyen
lény éppen a földdel teszi egyenlővé a terraformáló állomást.
– Mi történik, ha megroppanják a fúziós reaktort? – kérdeztem.
– A mágneses zárómező megszűnik, és az erőmű leállítja magát – felelte
az egyik civil technikus. Piszkos overallján a BARMORE név volt
olvasható.
– És amikor megszűnik, az képes megölni azokat a behemótokat?
– Sajnos nem. Amikor a mágnestekercsekből hirtelen eltűnik a kakaó,
lesz egy robbanás, de igen kicsi. Aligha fog azoknak az izéknek ártani.
Az óvóhely újra megrázkódott. Betonpor hullott a mennyezetről.
– A picsába! – mondta Halley. Követtem a tekintetét, és észrevettem,
hogy az óvóhely fala megrepedt. Csak pár milliméteres volt a repedés, de a
padlótól a plafonig tartott. A világítás megint pislogott párat, aztán kialudt.
És ezúttal nem kapcsolódott vissza.
– Elment a vészhelyzeti energia – állapította meg az egyik technikus.
– Ne bassz! – mormolta egy tengerészgyalogos.
Körülöttünk a tengerészgyalogosok felkapcsolták páncéljaik taktikai
lámpáit, és a helyiség baljós vörös fénybe borult. A légcserélő ventillátorai
erőtlenül pörögtek még egy ideig, azután leálltak.
– És most? – kérdezte Halley.
– Van itt egy tercier akkumulátorcsomag – mondta Barmore technikus.
Odament a kis raktárhoz, a térelválasztó mögé – Valaki idevilágítana?
Az egyik tengerészgyalogos közelebb lépett. Barmore eltávolított egy
panelt, és felfedett mögötte egy sor biztonsági fedéllel takart, régimódi,
mechanikus kapcsolót. Néhányat felkattintott, mire az óvóhely lámpái
kigyulladtak. Pár pillanattal később, miután kifújt egy kis betonport, a
levegőkeringető-rendszer is életre kelt.
– Meddig fog ez kitartani? – kérdezte Campbell kapitány.
– Egy óráig, legfeljebb kettőig – felelte Barmore. – Egy kicsit tovább, ha
felváltva visszatartjuk a lélegzetünket.
– Mindenki ellenőrizze a fegyverét és a felszerelését – szólt oda a
tengerészgyalogosainak Becker őrmester. – Ha elfogy a levegő, kimegyünk.
Akár vannak odakint óriásszörnyek, akár nem.
Ránéztem a tengerészgyalogosakra, akik nem tűntek túlságosan lelkesnek
ettől az ötlettől. Volt egy pár M-66-os puskánk, meg néhány pisztolyunk, de
senkinek sem sikerült egy rakétavetőt megmentenie a nagy kavarodásban.
Tudtam, hogy ez a tűzerő nem lesz elég akár csak egyetlen ilyen lény
megállításához sem. Viszont a fulladás sem szerepelt túl magasan a
„kívánatos halálnemek”-listámon, úgyhogy úgy döntöttem, a
tengerészgyalogosokkal tartok, amikor kitörnek a páncélajtón.
Ebben a pillanatban életre kelt a kommunikációs konzol. Akárki is
használta utoljára, a maximumra állítva hagyta a hangerőt: a hirtelen zajtól
összerezzentem.
– Nemzetközösségi személyzet, nemzetközösségi személyzet, itt a NACS
Manitoba, a vészhelyzeti csatornán. Ha bárki nemzetközösségi állampolgár
hallja ezt az adást, kérem, jelentkezzen.
Az óvóhelyen abbamaradt minden beszélgetés, és harminchat szempár
fordult a kommunikációs konzol felé. Egy pillanatra a döbbenet csöndje
töltötte be a teret. Aztán Campbell parancsnok odarohant a konzolhoz, és
leült elé.
– Manitoba, itt a Versailles műveleti tisztje, vétel.
Nem jött válasz, csak halvány statikus sustorgás. Azután a Manitoba
megismételte az üzenetét:
– Nemzetközösségi személyzet, nemzetközösségi személyzet, itt a NACS
Manitoba...
Campbell kapitány megpróbált újra válaszolni, de a Manitoba nem
nyugtázta. A kapitány elkeseredésében öklével a konzol oldalára csapott.
 – Valaki megnézné ezt a kurva kommunikátort? Ha nem tudunk
segítséget hívni, nekünk befellegzett.
– A Versailles vészhelyzeti jelzőbójája eljuthatott az Alcubierre-járatba –
gondolkodott hangosan Halley. – És a flotta erősítést küldött. Erre a
hónapra csak a Versailles volt betervezve, hogy utánpótlást hozzon ide.
– Viszont ez kurvára nem segít rajtunk, ha ez a kommunikátor beadta a
kulcsot – mondta Campbell kapitány. Mögöttünk a tengerészgyalogosok és
a technikusok izgatottan sustorogtak. Odafönt látogatóink folytatták az
épület földig rombolását, de a recsegés-ropogás már távolabbról hangzott,
ahogy a komplexum hátsó része felé tartottak.
– A felszerelés rendben van – állapította meg az egyik technikus, miután
leellenőrizte a konzolt. – A vétel magától értetődően működik. Amennyire
meg tudom mondani, az adás is, de a vonal a tetőtányérhoz nyilván
megszakadt.
– Nem tud valaki kifutni, és a csatapáncél rádiójával válaszolni? –
kérdezte Halley. Becker őrmester megrázta a fejét.
– Kijutni éppen ki tudnánk, de a páncél rádiójának nincs elég energiája,
hogy elérjen egy bolygókörüli pályán lévő hajót. Nem érünk fel az orbitális
pályákig, és a hajó akkor sem venné az adást, ha pont fölöttünk állna.
– Mi a helyzet a Waspoddal? – kérdeztem Halleyt. – Már persze ha még
nem vágták haza.
Halley és Campbell kapitány meglepve néztek rám.
– Hát, éppen működhetne – ismerte el Halley. – Ha fel tudunk szállni.
Csakhogy egy hideg és sötét gép előkészítése a felszállásra legalább tíz
perc. Legyen öt, ha szarsz a szabályzatra meg a biztonsági előírásokra. De
nem hiszem, hogy lenne annyi időnk, Andy.
A bezárt ajtóra meredt. Az arckifejezéséből láttam, nem rajong az
ötletért, hogy megpróbáljon a deszantgépéig eljutni, miközben odafenn
éppen eltörlik az állomást. Az igazat megvallva, én sem rajongtam. Sőt,
rögtön, miután kimondtam, szinte már azt kívántam, bárcsak
visszaszívhatnám, hogy eltüntethessem a Halley arcára kiülő aggodalmat.
– De nem kell a gépen lenned ahhoz, hogy előkészítsd a felszállásra, nem
igaz? – kérdeztem. – Hogy csináltuk a feltöltést a Versailles-on? A
közelében nem jártunk a gépnek.
– Hát nem emlékszel? – kérdezett vissza Halley. – Azt a hajó neurális
hálózatán keresztül csináltuk. Csakhogy itt nincs ilyen hálózatunk, vagy
tévedek?
Hirtelen tudatára ébredtem a vállamon átvetett ütésálló toknak, amelyben
a kézi konzolom rejtőzött.
– Nem, az nincs – ismertem be, és végigsöpört rajtam egy
adrenalinhullám. – De egy nagyon frankó kis hordozható hálózatot össze
tudok rakni.
Megpaskoltam az oldalamon lógó tokot. Halley egy pillanatig értetlenül
nézte, aztán elkerekedett a szeme.
– Andy, ezért megint bemásznék az ágyadba az alapkiképzésen.
– Csak annyi kell, hogy rálássak a deszantgépre. A vezeték nélküli
karbantartó-hálózat hatótávolsága nyolcvan-száz méter. – Halleyre néztem.
– Mondd, hogy megvan a rendszergazda-elérésed a madárkád hálózatához.
Egy pillanatig habozott, aztán előhúzta dögcéduláját a repülős overallja
alól. A hátoldalára laminált csíkot ragasztottak egy hosszú, kézzel írt
számsorral.
– Sosem tudtam visszaemlékezni erre a baszott hosszú kódra, ezért aztán
a fedélzeti technikusom leírta nekem.
– Nem tudnánk elérni őket a felszínről, fedezékből? – kérdeztem.
– A kommunikátor öt kilowattal ad – felelte Halley. – De itt a hegyek
között, meg ezzel a viharzónával? Nem biztos, hogy veszik az adást, csak
ha pont fölénk érnek. Ha biztosra akarunk menni, akkor fel kell szállnunk,
és a hegyek meg a viharzóna fölé kell kerülnünk. Hatezer méterről az egész
félteke fölött hallani fognak.
– Fogja a katonáit, és fedezzék Mr. Graysont és a zászlóst – mondta az
őrmesternek Campbell kapitány. – Ha valamelyik lény elindulna visszafelé,
maguknak csak annyi ideig kell elvonniuk a figyelmét, amíg Halley zászlós
fel nem száll.
Becker őrmester végignézett megviselt tengerészgyalogosainak
hevenyészett csapatán. Azután bólintott, és újra felemelte a puskáját.
 – Gyerünk, emberek! Mutassuk meg a zászlósnak, milyen az, ha
tengerészgyalogosok a hátvédjei.

Jó tíz perc alatt tudtunk kikecmeregni a felszínig. Az alagsorból kivezető

rámpát beborította a törmelék, rendesen megizzadtunk és bekoszolódtunk
mire átpréseltük magunkat a lezuhant beton- és acéldarabokon. Mikor
elértük a szabadba nyíló ajtót, Halleyvel leültünk egy kicsit, hogy
összeszedjük magunkat. A szívem a torkomban dobogott, a feszültség
abroncsként szorította össze a mellkasomat.
Aztán Becker őrmester lassan kinyitotta a dupla ajtó egyik szárnyát, és
kióvakodott, hogy csöndesen felderítse a külvilágot.
– Ki lehet jönni! – szólt pár másodperccel később. A távolból még
hallatszott a recsegés-ropogás, de már nem tűnt olyan intenzívnek és
vadnak.
Kisorjáztunk az ajtón, és követtük Becker őrmestert. Ő jelzett a
tengerészgyalogosainak, hogy vegyenek föl védekező alakzatot, azok pedig
lövésre kész fegyverekkel szétváltak. Nagyon sebezhetőnek éreztem
magam, kint a nyílt terepen, fegyver nélkül.
A pusztítás valami elképesztő volt. Megfordultam, hogy visszanézzek az
épületre, de csak egy romhalmazt láttam. Az állomásnak ezt a végét teljesen
elpusztították, csak az acélváz maradéka ágaskodott a leomlott betonfalak
között, ameddig csak elláttam. Ami valaha a Willoughby 47 terraformáló
állomás elülső harmada volt, az most csak egy romhalmaz. Száz méterrel
arrébb az épület egy része összedőlt, az emeletek úgy lapultak egymáson,
akár egy trehányul összerakott szendvics. Az épület romjain keresztül
elláttam egészen a leszállóhelyig, ahol Halley Waspja várakozott; éppen
ráláttam a deszantgép farkán található függőleges vezérsík tetejére.
Az eső hideg, acélszürke hullámokban zuhogott. A tengerészgyalogos
gyakorlóm pillanatok alatt átázott. Kézi konzolom vízhatlan és golyóálló
tokban lógott a vállamon, és mint ilyen, ebben a pillanatban sokkal
ellenállóbb volt, mint a viselője. Halley a falmaradvány mellé lapult, majd
szorosan a fal mellett maradva futott vagy hetven métert, az alagsori rámpa
dupla ajtajától egészen az épület sarkáig. Ha az egyik behemót épp most
fordult volna be a sarkon, Halleynek nem lett volna ideje visszafutni az
óvóhelyre. Egy pillanattal később én is összeszedtem magam, és utána
trappoltam.
Hogy eljussunk a sarokhoz, törmelékhalmokon kellett átmásznunk, és az
épület acélszerelvényei és a vasbeton falak maradványai között kellett
bujkálnunk. A sisak szenzorai nélkül képtelenség volt ötven-hatvan
méternél messzebbre ellátni ebben az esőben.
Halley elérte a sarkot, és lehasalt, mielőtt kilesett volna mögüle. Aztán
vigyorogva fordult vissza.
– Még ott van. Gyerünk, Andy, csináld. És húzz bele.
Nem kellett sokat noszogatnia. Letérdeltem mellé a sárba, és kihajtottam
a konzol borítását. Halley deszantgépe talán száz méterre lehetett az épület
romjaitól, ami a gép helyi vezeték nélküli hálózatának a maximális
hatótávolsága. Bekapcsoltam a konzolt, és nekiláttam közeli virtuális
csatlakozópontokat keresni.
– Bassza meg – morogtam, amikor nem tűnt fel semmi a kijelzőmön.
– Mi a baj? – kérdezte Halley. A távolban mennydörgésszerű robaj
hallatszott, Halley odakapta a fejét, aztán visszanézett rám.
– Nem találok csatlakozópontot. Valószínűleg túl messze van. Vagy az
eső miatt. Vagy mindkettő.
Újra körülnéztem, és kifutottam a nyílt terepre, Halley hideg és sötét
deszantgépe felé. Ötven méterre hevert ott a földön egy jókora darab a
födém borításából, úgy nézett ki, mint egy vihar tépte sátor. Bekúsztam alá,
hogy valamelyest takarásban legyek. Pár másodperccel később
toccsanásokat hallottam a hátam mögött, ahogy Halley követett.
– Mondd, hogy látod a hálózatot!
Újra rákerestem a hálózati portokra. Ez alkalommal találtam egyet.
– Látom a hálózatot. Kérem a belépési kódot.
Halley lehúzta a nyakából a dögcéduláját, és a kezembe nyomta.
Beletöröltem az elázott gyakorlómba, és leolvastam a kódot, majd
begépeltem a konzolba.
– Bent vagyok. Gyere és segíts a felszállás-előkészítő lépéseknél.
Halley közelebb kúszott, és szorosan mellém feküdt.
 – Ugorjuk át, amit lehet. Kell az avionika, a kormányzás, és járjanak a
hajtóművek. Minden mást majd be tudok indítani a levegőben.
Végiglépkedtem a gép virtuális vezérlőpaneljén, és egyesével
beindítottam azokat a rendszereket, amelyeket Halley megjelölt.
– Az elektromos hálózat bekapcsolva.
Előttünk felkapcsolódott a Wasp fülkevilágítása, a szárnycsonkok végén
villogni kezdtek a navigációs fények.
– Fő adatbusz bekapcsolva. Avionika bekapcsolva.
– A hajtóműveket csak egyesével indítsd be. Mivel nincs külső
betáplálás, az akkumulátorokról fognak indulni. És azokban nincs elég
kraft, hogy mindkettőt egyszerre berántsák.
– Rendben. – Hagytam, hogy átnézze az üzemanyag-ellátó alrendszerek
menüjét. Rábökött a kijelzőre.
– Ezeket itt. Kapcsold be az átkötést, és a másodlagos szivattyúkat is. A
hajtóműveket indítsd be utoljára, mert azok piszok nagy zajt fognak csapni.
– Mennyi ideig kell járatni őket, mielőtt felszállhatnánk?
– Egy-másfél percig.
A Neurális Hálózati Iskola egyetlen tesztje sem jelentett akkora nyomást,
mint amilyet most éreztem, ahogy Halley Waspját készítettem elő
távirányítással egy vészfelszállásra, ellenséges területen. Nem akartam
belegondolni, mi történne, ha hibáznék, és elkúrnám az egyetlen esélyt arra,
hogy a deszantgépet a levegőbe emeljük.
– Szólj, hogy mikor indíthatom őket – mondtam Halleynek. Ő vett egy
reszketős levegőt, és kinézett a gépére, amelynek navigációs fényei zöld és
vörös csíkokkal festették meg az éjszakai esőt.
– Csináld – mondta.
Esőverte kijelzőmön ráböktem az 1. HAJTÓMŰ INDÍTÁSI FOLYAMAT
MEGKEZD/MEGSZAKÍT feliratra.
Ötven méterrel előttünk a deszantgép bal oldali hajtóműve finom
sivítással elindult, és másodpercről másodpercre hangosabb lett. Tíz
másodperccel később már torokhangon üvöltött.
– Húsz százalék. Huszonöt. Harminc.
– Negyvennél indíthatod a másikat.
 – Rendben. – Ujjam ott várakozott a 2. HAJTÓMŰ INDÍTÁSI
FOLYAMAT MEGKEZD/MEGSZAKÍT felirat felett.
A hátunk mögött, a távolban a pusztítás szórványos zajai hirtelen
elcsendesedtek.
– Ó, ó – mondta Halley.
Pár pillanattal később a már ismerős tompa rázkódással megremegett
alattunk a talaj.
– Flotta, húzzanak onnan a francba! – hallottam Becker őrmester
figyelmeztetését a fülhallgatómon keresztül. – Itt mindjárt kezdődik a tánc.
Jön egy mumus a déli falból.
Néhány másodperc múlva felkerepeltek a tűlövedéket szóró puskák a
lerombolt komplexum déli oldalán; a fiúk folyamatosan tüzeltek. A
kijelzőmre néztem.
Negyven százalék.
Olyan erősen nyomtam meg a kijelzőt, hogy az majdnem berepedt.
Szánalmas fedezékünk előtt felpörgött a második hajtómű is, bár sivítását
alig hallottuk az első hajtómű bömbölésétől.
– Nyisd ki az oldalsó ajtót – kiáltotta Halley. – Aztán futás!
Úgy tettem, ahogy mondta, miközben ő talpra ugrott. Eltartott egy
darabig, mire a menüben megtaláltam az ajtók vezérlését, és mire
aktiváltam, addigra ő már félúton volt a madara felé. Felugrottam, és
utánafutottam.
A hátunk mögött elszabadult a pokol. Néhány tengerészgyalogosnak még
voltak puskagránátjai, és hallottam a gránátvető csövek böffenéseit, amelyet
a gránátok mély, de erőteljes hangú robbanásai követtek. Utána
dobhártyarepesztő sikítás hallatszott. Hátranéztem a vállam felett, de rögtön
megbántam. Az egyik óriási idegen jött elő az esőből, ott tornyosult a
terraformáló állomás délkeleti sarkának maradványai felett. Valamelyest
még elfedte a zuhogó eső és a sötétség, de a torkolattüzek és a
gránátrobbanások fényében látszott, hogy gyorsan mozog. Pont az épület és
a deszantgép között jártam, és abból, ahogy ez az izé mozgott, csak egyfelé
vezetett kiút. Soha nem jutnék vissza az alagsori lejárathoz, melyet a
tengerészgyalogosok őriztek.
 – Tűnjön el innen! – üvöltötte át Becker őrmester a csatazajt. – Mi tíz
másodpercen belül fedezékben leszünk.
Visszafordultam Halley gépe felé, és lefutottam életem leggyorsabb
ötvenméteres sprintjét. A bejárat a deszantgép másik oldalán volt, ezért a
Wasp hasa alatt csúsztam át, nehogy a hajtóművek csóvái elsodorjanak.
Aztán felpattantam, és bevetettem magam a nyitott oldalajtón.
A pilótafülkében Halley már az ülésében ült. Mögöttünk, a deszantgép
farkának holtterében egy újabb üvöltés harsant, olyan hangos, hogy kis
híján a hajtóművek dübörgését is elnyomta.
– Ülj le és kapaszkodj! – kiáltotta Halley. Ledobtam magam a
másodpilóta páncélozott ülésébe, miközben ő megragadta a botkormányt és
a gázkart. Még arra sem volt időm, hogy bekössem magam, amikor a Wasp
előrelendült. Odakint, a pilótafülke vastag polikarbonát ablakain túl hevert
az első, általunk megölt idegen teteme, és elállta az utunkat. Halley
káromkodva rántotta fel a Wasp orrát, és csak centikkel kerülte el az
ütközést. A maradványokon túl a sötétség és az eső takart el mindent, mi
pedig teljes gázzal indultunk meg az éjszakába. Halley elsősorban
sebességet akart, nem magasságot. Oldalra pillantottam, és láttam, hogy
még a sisakját sem vette fel, sem éjjellátó, sem infravörös: vakon és süketen
repült. Eszembe jutott, hogy mennyi meredek domb és hegy veszi körbe a
terraformáló állomást, és már nyitottam a szám, hogy odakiáltsak
Halleynek, de egy pillantás az arcára elárulta, hogy tökéletesen tudatában
van ennek a problémának. Keményen jobbra döntötte a gépet, és felhúzta az
orrát, hogy magasságot is szerezzen.
Miután eltelt egy perc és még mindig nem bukkant ki hegy előttünk a
sötétből, hogy szétkenődjünk rajta, újra lélegzetet vettem. Halley
stabilizálta az emelkedő spirálunkat, egyenesített valamennyit a gépen, és
kapcsolókat állítgatott. A gép már nem dőlt meg olyan meredeken, és
szintbe álltunk. Aztán Halley elengedte a botkormányt, és bekötötte magát.
Követtem a példáját, és felvettem a sisakot, amelyet levertem a helyéről,
amikor kapkodva leültem.
– Mindjárt jobb – állapította meg Halley, ahogy bekapcsolta sisakját, és
leengedte az arclemezét. Amikor működésbe hoztam a saját sisakomat,
odakint a világ ismét láthatóvá vált, igaz, csak a zöld különféle
árnyalataiban. Magunk alatt hagytuk a terraformáló körüli dombokat, és egy
kényelmes jobbspirállal emelkedtünk a felhők közé.
– Hát ez a terv kurva gyorsan ment a lecsóba – állapította meg Halley. –
Azt hiszem, ez volt a leggyorsabb felszállás, amit valaha is Wasppal
megcsináltak.
Egymás után indította el az alrendszereket, miközben a gépet a
robotpilóta kormányozta. Adtam magamnak egy másodpercet, hogy
ellenőrizzem, nem kell-e cserélnem a gyakorlóm nadrágját, de szerencsére
nem kellett.
– És most? – kérdeztem.
– Most bekapcsoljuk a rádiót, felmegyünk a viharzóna fölé, és lehívjuk a
barátainkat az űrből – felelte Halley. – Aztán egy szép, biztonságos helyen
leteszem ezt a gépet, és kapok egy szívinfarktust.

– Manitoba, itt a Stinger Hat Kettes, a NACS Versailles tartalék

deszantgépe. Veszitek az adást? Vétel.
– Stinger Hat Kettes, tisztán és érthetően hallak. Mi az állapotod és a
pozíciód? Vétel.
A válasz kristálytisztán hangzott. A Willoughby 47-es fölött köröztünk,
hatezer méter magasan, de csak ezer méterrel a felhőtakaró felett, amely,
legalábbis felőlünk nézve, az egész kontinenst befedte.
– Manitoba, baráti erők vannak odalenn, akiknek légi támogatásra és
kiemelésre van szükségük a Willoughby 47 terraformáló állomáson. Az
állomás ellenséges idegen létformák támadása alatt áll. A létszám
harmincnégy fő, mindannyian visszahúzódtak a vészhelyzeti óvóhelyre.
– Vettem Hat Kettes. Maradj vételen.
A flotta híradósa meglepően nyugodt maradt, ahhoz képest, hogy csak az
imént jutott tudomására, hogy idegenek vannak a bolygón.
Pár perccel később a Manitoba újra jelentkezett.
– Hat Kettes, itt a Manitoba. Shrike támadógépek és két deszantgép tart a
koordinátáid felé. A támadógépek várható érkezési ideje hét perc. A
hívójelük Hádész, és majd ellenőriztetik veled a célpontokat, mihelyt a
közelbe érnek. A deszantgépek azután hajtják végre a kiemelést, miután a
Shrike-ok végeztek a takarítással.
– Vettem, Manitoba – felelte Halley, és rám vigyorgott. – Visszamegyek
a felhőalap alá, és megjelölöm nektek a célpontokat. A látótávolság
gyalázatos odalent. A Wasp célkijelölőjével fogom a rosszfiúkat
megvilágítani. Nem fogjátok eltéveszteni őket, huszonöt méter magasak.
– Ööö... vettem, Hat Kettes.

Halley visszavitte a Waspot a felhők közé. Az ereszkedés nem volt

annyira félelmetes, mint a vak emelkedésünk, de még így is ökölbe szorított
kézzel csináltam végig, míg a szél úgy dobálta a hatvan tonnás harci gépet,
mint megáradt patak a parafadugót.
Mire kiértünk a felhők alá, már kevesebb mint százötven méter magasan
voltunk. Halley visszafordult a terraformáló állomás felé, amely sötéten állt
odalent. Még egykilométeres távolságból is láttam a hatalmas lényeket a
romba dőlt épület körül. Visszatértek az állomás lassú és módszeres
elpusztításához. Feltekertem a nagyítást az optikámon, és megcsodáltam
tökéletesen idegen fiziológiájukat. Úgy néztek ki, mintha valaki fogta volna
a denevérek, gyíkok, madarak és az emberszabásúak leghátborzongatóbb
részeit, és egy lehetetlenül magas, hórihorgas lénnyé gyúrta volna őket.
Halley imbolygó lebegésre váltott, és beindította az irányzórendszereket.
– Istenem, bárcsak lenne pár rakétám azokon a pilonokon. Vagy csak
száz lövedék a gépágyúhoz. – Szálkereszteket illesztett mind a négy lény
sziluettjére, és ádáz mosollyal megnyomta botkormányán a tűz-gombot.
– Stinger Hat Kettes, itt Hádész Három Nulla, jövök feléd, felszíni
célokra tárazva. Mondd, hogy ki kicsoda odalenn.
– Hádész Három Nulla, a jófiúk beásták magukat az alagsori óvóhelyre –
felelte Halley. – Egy kilométerre délkeletre lebegek az állomástól,
célmegjelölőm az ellenségeidre mutat. Megismétlem, a jófiúk az óvóhelyen
vannak. Amint lőtávolságba értek, engedjetek rá mindent a megjelölt
célpontokra.
– Vettem, Hat Kettes. Maradjatok készenlétben, és esetleg dugjátok be a
fületeket odalenn.
 Sem figyelmeztető hang, sem hajtóműdörgés nem jelezte a támadógépek
érkezését. A légi támogatás első jele egy nagyöbű gépágyú dübörgése volt,
ahogy elképesztő sebességgel ontotta magából a lövedékeket. Egy
kilométerre előttünk az egyik lény eltűnt a nagy kaliberű lövedékek
záporában. Egy pillanattal később egy Shrike támadógép húzott el
mellettünk teljes gázzal, a csóvája meghimbálta deszantgépünket. Pilótája
egy újabb sorozatot pumpált lövedékeiből a lénybe, aztán jobbra felhúzta a
gépét, és eltűnt a felhők között. Amikor elült a porfelhő, a lény már a földön
vergődött.
Egy másik irányból fél tucat, rendkívül gyors rakéta bukkant ki a
felhőkből. A lángcsóvák a terraformáló állomás felé tartottak, mindegyik
Halley irányzósugarait követte a tornyosuló idegenek felé. A becsapódást
követő robbanások olyan fényesek voltak, hogy sisakjaink arclemezei egy
pillanatra elfeketedtek, hogy megvédjék a szemünket. Amikor újra láttunk,
már egyetlen egy idegen sem állt.
Halley reszketegen felsóhajtott.
– Úgy látszik, lehet az ember annyira kimerült, hogy képtelen ujjongani –
állapította meg.

A Wasp egy kis, sima földdarabon szállt le, biztonságos távolságban a

terraformálótól. Halley leállította a hajtóműveket, és megpaskolta maga
előtt a műszerfalat. Odafenn a Shrike-ok köröztek alacsonyan, arra az
esetre, ha újabb látogatók érkeznének.
– Nyolcpercnyi üzemanyag maradt – mondta Halley. – Köszönöm, hogy
kitartottál, Hat Kettes.
A hajtóművek egy utolsó rándulással végleg leálltak, és mi kiléptünk a
gépből. Odasétáltam egy nagyobb betondarabhoz, és leültem. De valami
hirtelen jött vágy miatt inkább úgy, ahogy voltam, végignyúltam a nedves
földön. Halley odajött, és nyögve zökkent le mellém, még azzal sem
törődött, hogy valami ülőhelyet keressen. Tőlünk pár száz méterre a
terraformáló állomásból nem maradt más, csak egy halom szanaszét
hajlított acél meg betontörmelék.
– Torkig vagyok mára a halálközeli élményekkel – nyilatkozta Halley.
 – Remélem, ez itt vereségnek számít – feleltem. – Mert ha ez győzelem,
hát kurvára nem szeretném látni, milyen az, ha szétrúgják a seggünket.
 24.
A KEZDET VÉGE

A flotta most az egyszer felkészülten érkezett. Az esőfelhők közül

harminc perccel később leereszkedő deszantgépek szárnyvégtől
szárnyvégig meg voltak rakva levegő-föld rakétákkal. A Shrike-ok tovább
köröztek a fejünk fölött, ahogy a deszantgépek leszálltak a Willoughby 47
romjai mellé. Amint a rakodórámpák lenyíltak az átázott földre, mindegyik
gépből egy teljes raj zárt csatapáncélos tengerészgyalogos került elő.
– Ej, de örülök maguknak, emberek – köszöntötte a tengerészgyalogosok
rangidősét Campbell kapitány, amikor azok odaértek a túlélők zilált és
megfáradt csapatához. – Kezdett kissé barátságtalanná válni a helyzet
idelenn.
– Mi is így hallottuk – felelte a tengerészgyalogos. Mivel zárt páncélt
viselt, a hangja a sisakhangszóróból jött, amitől nyugtalanítóan
mesterségesnek hatott. – Összezördültek az új szomszédokkal, ha jól látom.
Az újonnan érkezett tengerészgyalogosok fedezete alatt odasiettünk a
várakozó deszantgépekhez. Amikor felmentem a közelebbi Wasp
rakodórámpáján, láttam, hogy a pilótafülkébe vezető ajtót lezárva hagyták,
és a fedélzeti technikus is hermetikus vegyvédelmi ruhában irányítja a
beszállást.
A deszantgépek pilótái nem vesztegették az időt a nézelődésre. Mihelyt a
civilekből, tengerészgyalogosokból és a flotta hajótöröttjeiből álló kis
csapatunkat szétosztották a két Wasp között, a pilóták maximális
teljesítményre kapcsolták a hajtóműveket, és a gépek a levegőben voltak,
mielőtt a rámpák bezárultak volna.
– A többi emberemet is felszedik? – kérdezte a kapitány a
tengerészgyalogosok rajparancsnokától, aki ott ült vele szemben. A
tengerészgyalogos megrázta a fejét.
– Mi nem, uram. De kiemeléseket csinálnak mindenhol ezen a bolygón.
Azt hiszem, leküldték a harccsoport szinte összes deszantgépét.
– Milyen hajók vannak a bolygó körül?
– A Hatvanhármas Hordozó Harccsoport, uram. A Manitoba, két cirkáló,
két romboló és egy fregatt.
– A mindenit! – álmélkodott a kapitány. – Tisztességes kontingenst
küldtek.
– Itt voltunka környéken, gondolom ezért. Éleslövészettel egybekötött
flottagyakorlat a Deimosnál. Nekünk a gravitáció nélküli harcászatot kellett
volna gyakorolnunk, amikor a bójájuk kibukott az Alcubierre-járaiból, és
elkezdett sikítani.
– Bocs, hogy elszúrtuk a gyakorlatukat – mentegetőzött a kapitány, de a
tengerészgyalogos csak nevetett.
– Sose bánja, uram. Egy harci bevetés mindig jobb, mint egy gyakorlat.
Még három bevetés, és meglesz a kiváló műveleti minősítésem.
Most a kapitányon volt a nevetés sora.
– Ahogy most a dolgok állnak, fiam, maguknak tengerészgyalogosoknak
nagyon hamar meglesznek a minősítéshez szükséges bevetéseik.

A Wasp rakterének nincsenek ablakai, de meg tudtam mondani, mikor

hagytuk el a Willoughby légkörét, mert egyszerre már csak a biztonsági
övem tartott az ülésemben. Hallottam, ahogy a hajtóművek hangja
megváltozik, a deszantgép átváltott űrrepülésre, és kiemelkedett a
bolygókörüli pályára, hogy randevúzzon a hordozóval.
A mozgás érzése és a súlyom akkor tért vissza, amikor beléptünk a harci
hordozó keltette mesterséges gravitációs mezőbe. Még soha nem voltam
olyan deszantgépen, amely egy, az űrben lebegő valamivel dokkolt, és
olyasféle élményt vártam, mint amilyen a Neurális Hálózatok Iskolájába
való érkezésem volt a siklóval a Lunára, de a deszantgép csak letette
leszállótalpait valami kemény padlózatra. Aztán megint mozogtunk, mert
egy hatalmas lift nyelte el a gépet.
Amint a rakodórámpa leereszkedett, az üdvözlő bizottság már ott várt
bennünket. A hordozó hangárja hatalmas volt a Versailles kis, kétgépes
röpfedélzetéhez képest. Waspok és Shrike-ok egész sorát láttam ott, a
hangár pezsgett, a különböző színekkel megjelölt személyzet üzemanyaggal
és lőszerrel töltötte föl a röpfedélzeten parkoló gépeket. A mi hajóink a
hangárnak egy olyan sarkába érkeztek, melyet átlátszó és hajlékony
polimerfal választott el a többi részétől, és nem messze a gépektől egy
dekontaminációs sátrat állítottak fel.
– Hát, tényleg vágytam már egy jó zuhanyra – mondta Halley szárazon,
amikor megpillantott egy csapat vegyvédelmist, akik zárt védőruhákban
integettek, hogy menjünk a dekontaminációs sátorba –, de nem egy
kibaszott hangár kellős közepén, és főleg nem úgy, hogy a fél hordozó
engem bámul.

Lesikáltak, leöblítettek és beszórtak vagy egy tucat különféle szerrel,

mielőtt a vegyvédelmisek megengedték, hogy tiszta gyakorlót húzzunk. A
Manitoba felfegyverzett tengerészgyalogosai még a mentesítés után sem
engedtek bennünket a legénység közelébe. Bevezettek egy nagy helyiségbe,
amely úgy nézett ki, mint egy sebtében kiürített raktár, és egy tucat
egészségügyi tiszt és nővér vett kezelésbe bennünket, hogy ellássák az
apróbb karcolásainkat és zúzódásainkat. Amikor végre meggyőződtek arról,
hogy senki sem fog hirtelen csápokat növeszteni, hogy aztán felfalja a
legénység többi tagját, áttereltek bennünket egy újabb helyiségbe, egy
eligazító terembe, amely elég nagy volt, hogy egy egész század katonát
befogadjon, és még hely is maradjon benne. Az előadói pulpitus elé
tálalóasztalokat toltak be szendvicsekkel és italokkal.
Ahogy ott álltunk az asztalok körül, faltuk a szendvicseket, és ittuk a
flotta bambiját, tisztek léptek a helyiségbe. Szétválasztották a társaságunkat,
és egyesével vezettek el bennünket kisebb helyiségekbe, hogy
kikérdezzenek. Azok után, amiken keresztülmentünk, utáltam, hogy
elválasztanak Halleytől, és le kellett küzdenem a hirtelen késztetést, hogy
behúzzak egyet annak a zászlósnak, aki kivezette őt a helyiségből, és elvitte
tőlem. Én a hangár egyik karbantartó helyiségének a sarkában felállított
asztalánál kötöttem ki, velem szemben két tiszt ült. Egy korvettkapitány,
űrbéli bevetést jelző kitűzővel, és a Katonai Hírszerzés egy hadnagya. Bár
neki volt alacsonyabb rendfokozata, mégis ő vezette a beszélgetést.
Ismerve a sereg igencsak borús álláspontját a felszerelés elvesztését vagy
tönkretételét illetően, és tudva, hogy éppen most veszítettünk el egy több
mint egymilliárd nemzetközösségi dollárt érő hadihajót, a rajta lévő összes
felszereléssel együtt, meglehetősen ellenséges számonkérést vártam a
hírszerző tiszttől. Ehelyett a kikérdezés szinte már barátságos volt, a
vádaskodás legapróbb jele nélkül. A tisztek végighallgatták a beszámolómat
az eseményekről, kezdve onnan, hogy kiléptünk az Alcubierre-járaiból
odáig, hogy megérkeztek a mentőgépek, alig egy órával ezelőtt.
– Azt kell, hogy mondjam, leszedtek bennünket a keringőpályáról, de
fogalmam sincs, hogy történt. Amikor kijutottunk a tartalék deszantgéppel,
nem volt a környéken másik hajó, csak a Versailles.
– Nem hajó volt – mondta a korvettkapitány. – Érkezéskor az összes
szondánk ki volt engedve. Új barátaink kicsit feljavították a környéket, és
most csak ennyit mondhatok.
– Úgy érti belefutottunk valamibe? Valami bolygó körüli aknamezőbe?
A flottatiszt a hírszerzőre nézett.
– Igen – felelte a hadnagy. – Valamilyen kapszulafélék. Ha egy hajó
közel kerül hozzájuk, felpattannak, és megszórják a környéket nagy
energiájú repeszekkel. Elsőre nem szúrtuk ki őket, mert nem látszanak a
radaron, de a Linebacker cirkálók megoldották a problémát.
Tudtam, hogy normál körülmények között ez a két tiszt azt sem mondaná
meg, hogy mennyi az idő, nemhogy részleteket osszon meg velem az
ellenséges tevékenységről, de igencsak felajzotta őket a tény, hogy ennek az
emberiség történetében egyedülálló akciónak kellős közepén vannak, és ez
az izgalom egy időre elfeledtette velük azokat a szociális és szakmai
határokat, amelyek elválasztják a törzstiszteket a tapasztalatlan szerződéses
katonáktól. Nem osztottam a lelkesedésüket. Fáradt voltam, zaklatott, és
nem akartam mást, csak keresni egy ágyat, és aludni. Válaszoltam a
kérdéseikre, elmeséltem a részleteket, amelyekre rákérdeztek, és még
párszor elismételtem, hogyan történtek a dolgok. Végül a tisztek
megelégedtek az információmennyiséggel, melyet ki tudtak sajtolni az
agyamból, és leléphettem, mehettem vissza a legénységhez.

Visszaérve folytattuk az evést, és az információmorzsák csereberélését,

hogy összerakjuk a teljes képet. A Hatvanhármas Hordozó Harccsoport
nagyjából négy órával ezelőtt bukkant elő az Alcubierre-járaiból, és teljes
harckészültségben közelítette meg a Versailles utolsó ismert pozícióját a
Willoughby fölött, készen arra, hogy megütközzön a sinoruszokkal.
Ehelyett egy aknamezőt találtak a bolygó körül, amely nem látszott a
radaron, és nem szerepelt az űrbe telepített fegyverek felismerését tanító
kézikönyvekben. A Manitoba deszantgépei még mindig a Versailles
hajótörött tengerészeit hordták fel a felszínről, és azt pletykálták, hogy az
idegen terraformáló építmények elpusztítására vezényelt támadógépek,
miután az összes rakétájukat kilőtték, csak azért tértek vissza, hogy
nagyobb robbanófejeket vigyenek magukkal.
– És most mi fog történni? – kérdeztem a korvettkapitányt, miután
végeztünk az étkezéssel, és arra vártunk, hogy a legénységünk elkóborolt
maradéka is befusson.
– Nos, azt hiszem, elintézik a dolgot odalenn. Erős a gyanúm, hogy
nemsokára a fél kibaszott flotta itt fog keringeni a bolygó körül. Aztán, azt
hiszem, visszavisznek bennünket a Kikötőbe. Mindannyiunkat beraknak a
vezénylésre várók állományába, amíg a flotta ki nem találja, hogy mi a
fenét kezdjen velünk. Még az is lehet, hogy végül megkapja azt a mosodás-
hajtogatós beosztást, Mr. Grayson – tette hozzá.
– Mit gondol, van arra esély, hogy eltávozást kapjunk? – kérdeztem, mire
harsogva felnevetett.
– Épp most szaladtunk bele egy értelmes idegen fajba – magyarázta. – Ha
azt hiszi, hogy vissza fognak engedni bennünket a Földre, akkor bizony
nagy csalódás vár magára. Búra alatt fognak tartani bennünket, amíg ki nem
találják, hogyan osszák meg ezt a remek hírt az otthoniakkal.
Begyűrte szendvicse maradékát a szájába, és leöblítette az itala utolsó
kortyaival.
– Tudja, van ebben a helyzetben valami különös irónia – folytatta. –
Annak idején, a törzstiszti kiképzésen egy csomó harci szimulációt és
helyzetgyakorlatot kellett végigcsinálnunk, hogy lássák, hogyan bírják az
emberek a parancsnoki terhelést. Azokat a gyakorlatokat, amelyekben
idegen lényekkel találkoztunk csak úgy hívtuk: „bogárcsaták”.
Letette a műanyag tányérját a széke mellé, a földre, és sóhajtva hátradőlt.
– És tessék, itt vagyunk, az első valódi bogárháborúban, és mi vagyunk a
bogarak.

Amikor Halley visszatért a kikérdezésről, egyből odaintett magához,

amikor észrevett a helyiség hátsó részében. Odamentem hozzá, és elhúztunk
két széket egy csendesebb sarokba. Mostanra már mindenki a székeken
elnyúlva szunyókált vagy beszélgetett.
– Épp most raknak nukleáris tölteteket azokra a támadógépekre –
mondta. – Visszafelé átvágtunk a röpfedélzet egyik sarkán, és tökéletesen
láttam. Mark 65-ös irányított atomrakéták, tizenöt kilotonnásak.
– Szent szar! – A sereg utoljára negyven évvel a születésem előtt vetett
be atomfegyvereket, az utolsó világméretű összecsapásban a sinoruszok
ellen, és csak az atomcsapásoktól meghalt ötmillió ember. Utána alá is írták
a Svalbardi Szerződést, amely véget vetett a közvetlen földi
konfliktusoknak a két tömb között. – Nyilván a hagyományos rakétákkal
nem tudták lezúzni azokat a szarokat.
– Ez azért haza fogja vágni a placcot odalenn – vélte Halley. – Ha azok
az izék csak feleannyi légkörcserélőt építettek, mint mi, akkor majd száz
rakétát fogunk ellőni. Pár évtizedig senki sem fog odalenn földet művelni.
Bár az ötlet, hogy lakhatatlanná bombázzunk egy bolygót csak azért,
hogy egy versengő idegen fajt levakarjunk róla, nevetségesnek tűnt, de a
detroiti tapasztalataim alapján úgy gondoltam, a flotta pontosan ezt fogja
tenni.
 A legénységi szálláson kijelöltek néhány üres hálókörletet a számunkra,
távol a röpfedélzettől, hogy pihenhessünk egy kicsit. Harminchat órája
csupán hat órát aludtam, és kezdtem hangokat hallucinálni. A hálókörletek
előtt két egészségügyis osztogatta az ipari erősségű nyugibogyót
mindenkinek, aki kérte, de mi Halleyvel úgy gondoltuk, megvagyunk
nélküle: olyan fáradtak voltunk, hogy már állva is el tudtunk volna aludni.
A Manitoba lényegesen újabb hajó volt a Versailles-nél, és minden
sokkal modernebb volt rajta, de a legénységiek priccsei ugyanolyan szűkek.
Halleyvel megpróbáltunk egy priccsre feküdni, de végül arra jutottunk,
hogy az még egy embernek is csak szűkösen elég. Úgyhogy hagytam, hogy
legyen az övé az egész, én meg bevackoltam magam az alatta lévőbe.
Elhúztam a függönyt, amely valamelyest elszigetelt a külvilágtól, és úgy,
ahogy voltam, ruhástul tekertem magamra a vékony takarót. A hadihajó
életének zajai végiggyűrűztek a törzsön – a hangosbeszélő, bakancsok zaja
a fémfedélzeteken, zümmögő gépezetek –, de rövid haditengerészeti
karrierem során már megszoktam, hogy pontosan ilyen zajokra aludjak el.

Egy hadihajón nincs nappal vagy éjszaka, csak váltások vannak. Az

ügyeletes parancsnokság másfél váltásnyit hagyott bennünket aludni,
mielőtt egy altisztet küldtek volna, hogy felébresszen. Amikor
kikecmeregtem a koporsónyi helyemről, fogalmam sem volt, hogy az első,
a második vagy a harmadik váltás ideje van, mert a belső órám elvesztette
azt a finom behangoltságát, amelyet nagyjából akkorra sikerült elérnem,
amikor a Versailles belépett az Alcubierre-járatba, a Capella A felé.
Amíg aludtunk a Manitoba deszantgépeinek sikerült a hajótörött
legénység újabb pár tucat tengerészét felhoznia a bolygóról. Amikor
visszatértünk az eligazító terembe, már több széksort megtöltött a Versailles
legénységi és tiszti állománya. Általános volt a nyugtalanság, ahogy az
emberek igyekeztek megtalálni a barátaikat és körlettársaikat. Én még nem
ismertem túl sok embert a legénységből, úgyhogy maradtam Halleyvel. Ő
körülnézett, hogy megtalálja a pilótatársait, és elkomorodva jött rá, hogy
nem lel egyet sem.
 – Nagyon úgy néz ki, hogy én vagyok az egész repülőszázad – állapította
meg. – Rickman a többi pilótával együtt a veszteséglistán van.
Csináltam egy gyors létszámellenőrzést, és úgy láttam, nagyjából
hatvanan lehetünk az eligazító helyiségben, ez a Versailles rendes
személyzetének kevesebb, mint a harmada. Még ha hozzászámoltam azt a
maréknyi sebesültet, akiket az egészségügyi részlegen ápoltak, akkor is az
jött ki, hogy legénységünk nagyon komoly veszteségeket szenvedett.
– Figyelem, emberek! – szólította meg műveleti tisztünk az összegyűlt
legénységet, amikor az izgatott beszélgetés végre elhalkult valamelyest.
Mindenki abbahagyta a beszélgetést, és a korvettkapitányra néztünk.
– Itt végeztünk – folytatta. – A Manitoba itt marad, és folytatja a felszíni
hadműveleteket. Néhányan maguk közül hazautaznak a Bunker Hill-len. A
hadnagy úr mindjárt felolvassa a névsort.
Egy pillanatra szünetet tartott, pillantása végigsöpört a Versailles
legénységének összegyűlt maradékán.
– Pár kikérdezésre még számítsanak, aztán új helyekre vezénylik
magukat, Isten tudja hová. Majd a flotta eldönti. Azt szerettem volna, ha
kapunk egy új fregattot, amelyre felfesthetnénk az „FF-472” jelet, és újra
együtt repülhetnénk, de ez a lehetőség nincs a pakliban.
Néhány matróz csendesen kuncogott és egyetértően mormogott.
– Azoknak, akik visszatérnek a Lunára az új megbízatásukért: amíg nem
jelentkeznek az új műveleti tisztjüknél vagy parancsnokuknál, addig a
NACS Versailles legénységének tagjai, és ha azt hallom, hogy valaki nem
viselkedik ehhez méltóan, hát személyesen látogatom meg az illetőt, hogy
átméretezzem a koponyáját. Érthetően fogalmaztam?
– Igen, uram! – feleltük olyan hangosan, hogy a korvettkapitány kissé
hátrahőkölt.
– Rendben – mondta. – Örülök, hogy ezt a kérdést tisztáztuk.
– Uram! – tette fel a kezét az egyik altiszt. – Van valami hír a
parancsnokról?
– Hill sorhajókapitány mentőkapszuláját a múlt éjjel találták meg –
közölte a műveleti tisztünk szárazon. – Az ejtőernyőjük valamiért vagy nem
nyílt ki, vagy leszakadt a kapszuláról az ereszkedés során.
 A helyiséget azonnal halálos csend töltötte be.
– Nem voltak túlélők. A parancsnokkal a mentőkapszulában ott volt
Schiller korvettkapitány, Munoz hadnagy, Ellis főaltiszt és Conelly
tengerészgyalogos hadnagy.
Pár másodpercig olyan csönd volt, hogy egy leeső tű neszét is meg
lehetett volna hallani.
– A visszaúton majd emlékezzenek meg az öregről és a PKK
személyzetének többi tagjáról. Lesz elég idejük az Alcubierre-járatban. A
főnök jó ember volt és remek parancsnok.
Ránézett a mellette álló hadnagyra, aki írótáblát tartott a kezében,
amelyre pár lapot csíptetett.
– Mr. Benning most fel fogja sorolni azoknak a neveit, akik egy órán
belül indulnak vissza a Bunker Hill-en. Akinek a neve nincs a listán, az itt
marad velem. Aki megy, annak sok szerencsét és biztonságos utat kívánok.
Büszke vagyok, hogy együtt szolgálhattam magukkal, és örömmel
teszem újra, ha úgy hozza a sors.

Az én nevem rajta volt a Bunker Hill listáján, Halleyé viszont nem.

Azt reméltem, eltölthetek még egy kis időt Halleyvel, olyat, amelyben
nincs halálos veszélyből való menekülés, vagy egy néptelen bolygó feletti
röpködés egy fegyvertelen deszantgépen. De ahogy most a dolgok álltak,
nem jutott másra idő, csak egy gyors búcsúra a zsúfolt folyosón, a hangár
mellett.
– Most mondd, hát nem kibaszottul mesés ez? – kérdezte Halley, ahogy
harmadjára próbáltuk elengedni egymást. – Megmozgattál minden kurva
követ, hogy áthelyezzenek a szarosvödrömre, erre kilövik alólunk.
– Azt hiszem, a világegyetem nem szível engem – feleltem.
– Ó, azt éppen nem hinném, Andy – mondta, és megcsókolt. – A végén
feljutottál a megfelelő hajóra. És nem fulladtunk meg az űrben, és nem
kenődtünk szét a felszínen. Elég biztos vagyok benne, hogy csak egy szenes
folt maradt volna belőlem a földön, ha nem hagyom ott Rickmant a
váltásom végén, hogy veled lógjak.
– Hát, ez igaz – ismertem el.
 – Csak vissza kell állnunk erre a távkapcsolat-dologra. Ki tudja, nem
igaz? Nem olyan nagy ez a flotta. Próbálj meg valami nagy vasra feljutni,
amelyen sok a deszantgép, oké?
– Úgy lesz.
Még egyszer megöleltük egymást, nem törődve az elhaladók
pillantásaival. Halley megcsókolt, aztán gyengéden ellökött magától.
– Menj, mielőtt valamelyikünket fogdába vágják engedély nélküli
távollét és lekésett utazás miatt.
– Vigyázz magadra! – mondtam neki, amire felnevetett, azzal a vidám,
sötét nevetésével.
– Már te is próbáltad, Andy. A Wasp másodpilótájának ülésében nem
tudsz óvatos lenni, nem tudtad?
– Viszlát, pilótabige – búcsúztam.
– Viszlát, konzolzsoké – felelte.

– Az utolsó – mondta a Wasp fedélzeti technikusa, amikor nem túl

lelkesen felmentem a rakodórámpán. – Kösse be magát, már így is késésben
vagyunk.
– Parancs, értettem, uram – feleltem, és kerestem egy helyet a hátsó
kijáratnál. A fedélzeti technikus is belépett a deszantgépbe, és egy
gombnyomással elkezdte felhajtani a rakodórámpát. Előhorgásztam az
ülésemhez tartozó, megviselt biztonsági hámot, és magamra csattintottam.
– Sajnálom, ami a hajójával történt – mondta a technikus a záródó rámpa
zaján keresztül. Csak bólintottam. – Hát, egy héten belül a Lunán lesz. A
maguk számára véget ért a dolog.
A deszantgép hajtóművei életre keltek, én hátradőltem és lehunytam a
szemem, hogy ne is lássam a folyamatosan szűkülő hátsó nyíláson keresztül
a helyet, ahol Halley tűnt el pár pillanattal azelőtt.
Ezt erősen kétlem, gondoltam magamban. A dolog csak most kezdődik.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Amikor évekig dolgozol egy regényen, és az sikeres lesz, jó hosszú

azoknak a listája, akiknek köszönettel tartozol. Ha évekig dolgoztál egy
regényen, és nincs ilyen listád, akkor vagy szuperhős vagy, vagy mindent
rosszul csináltál.
Ez a regény azon az anyagon alapul, mellyel a SF/F írók Viable Paradise
workshopjára jelentkeztem. Mint ilyen, köszönettel tartozom az összes VP
XII. barátomnak kritikus meglátásaikért, javaslataikért és bátorításukért,
különösen Tiffani Angusnek, Claire Humphreynak, Katrina Archernek,
Sarah Brandelnek, Madge Millernek, Jeff Macfee-nek, Chang Terhunenek,
Steve Kopkának és Curtis Chennek, a mostani VP XII. Twitter-
csoportomnak és alkalmi kritikusaimnak. Ugyancsak sokkal tartozom
instruktoraimnak: Patrick Nielsen Haydennek, Steven Gouldnak, Laura
Mixonnak, Dr. Doyle-nak és Uncle Jimnek, Elizabeth Bearnek, és John
Scalzinak, aki nagyon kedvesen még egy személyes kritikát is beszorított a
programjába a számomra. Mindannyian hozzájárultatok annak a kis
űrhajós-robbantgatós regénynek a sikeréhez, amelyet a Viable Paradise XII-
n tettetek bírálat tárgyává.
Köszönöm barátaimnak és a családomnak, akik voltak olyan kedvesek, és
nem kezdték el a szemüket forgatni, valahányszor azt hallották tőlem, hogy
még „a regényemen dolgozom”.
Köszönöm ügynökömnek, Evan Gregorynak, az Ethan Ellenberg
Irodalmi Ügynökségnél, aki nem hagyta, hogy elkótyavetyéljem az
anyagomat némi csecsebecséért, meg egy marék, színes üveggyöngyért.
És végül, köszönöm az olvasóimnak – azoknak, akik most fedeztek fel,
és különösképpen azoknak, akik évek óta követik az irományaimat a
blogon. Én kitettem a kis űrhajós-robbantgatós regényemet, ti megvettétek,
kedveltétek, és innentől csodálatos dolgok történtek. Köszönet a
támogatásért és a kedves szavakért.
 MARKO KLOOS

Az eredetileg német származású, de egy ideje már az USA-ban élő Marko

Kloos az egyik legnépszerűbb military sci-fi író ebben az évtizedben.
Fiatalon hosszú ideig szolgált katonaként a hazájában, de miután leszerelt
és a tengerentúlra költözött, egyre több időt szentelt a könyveknek és az
írásnak. 2008-ban elvégezte a Viable Paradise nevű workshopot, ahol
többek közt John Scalzi is tanította az írás fortélyaira. A Frontvonalak című
első regénye először magánkiadásban jelent meg 2013-ban, és váratlan
sikerének köszönhetően a folytatásokra már lecsapott az Amazon imprintje,
az SF regényekkel foglalkozó 47North. A sorozat jelenleg négy részből áll,
és 2017-ben érkezik az ötödik.
Kloos jelenleg New Hampshire-ben él a feleségével és két gyerekével.

Herman Melville: Moby Dick, a fehér bálna (Szász Imre fordítása)

[*]

196
 Table of Contents
1. BÚCSÚ
2. BEVONULÁS
3. FUTÓLÉPÉS ÉS VÁRAKOZÁS
4. A DOLGOK LENDÜLETE
5. LÖVÉSZÓVODA
6. AVATÁS
7. ISTEN HOZOTT A ZÁSZLÓALJNÁL
8. A NAGYKÖVETSÉG OSTROMA
9. ÉLET A SHUGHARTBAN
10. SZOCIÁLIS LÁZADÁS
11. DESZANTGÉP VÉGVESZÉLYBEN
12. A DETROITI CSATA
13. NAGY-TAVAK
14. ÉGETŐ SZAKMAI HIÁNY
15. VIGYÁZZ, MIT KÍVÁNSZ!
16. INDOKTRINÁCIÓS TRÉNING
17. NEURÁLIS HÁLÓZATOK
18. A VERSAILLES
19. KIJUTNI!
20. VÉSZSÜLLYEDÉS
21. A GYARMAT VÉGZETE
22. WILLOUGHBY 47
23. SÖTÉTBE BORULVA
24. A KEZDET VÉGE
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
MARKO KLOOS