Hans Rath

Kell egy pszichológus, mondta Isten

Ha Isten nem lenne, ki kellene találni – Voltaire
 ISTEN VICCES

Az éjszaka közepén ott áll az ajtóban a volt feleségem.

– Mi történt? – kérdem tőle döbbenten.
– Segítened kell. A házasságom az összeomlás szélén áll.
– A mostani házasságod? – hebegem, és zavartan a hajamba
túrok.
– Persze, hogy a mostani! – csattan fel. – Szerinted melyik? A mi
házasságunkat három hónapja felbontották, az már nem tud jobban
összeomlani.
– Kösz, hogy emlékeztetsz rá – mondom tompán.
– Szívesen. Na mi lesz, beengedsz?
Hideg éjszakai levegő tolakszik be mellette aprócska lakásomba.
– Kevésbé szívesen – válaszolom őszintén.
– Miért? – kérdi, és gyanakodva kukucskál be a lakásba a vállam
fölött. – Talán egy másik nő van itt?
– Mi az, hogy egy másik nő? – kérdezek vissza. – Elváltunk. Ha
kedvem tartja, orgiákat is rendezhetek, és még csak meg sem kell
beszélnem veled.
– Na, az aztán rád vallana! – kiabál. – Mivel nem jutottál túl
rajtam, ráveted magad az első ribancra, aki az utadba kerül!
Sóhajtok. Fáradtan nincs kedvem veszekedni, és ezzel Ellen is
tisztában van. Úgyhogy a házasságunk alatt lehetőleg mindig kora
reggel vagy késő este kezdett balhézni.
– Beszéljünk reggel – kérem barátságosan.
Összeszorítja a száját, és elgondolkodik. A másodperc töredékére
feltámad bennem a remény, hogy talán tényleg beleegyezik. Pedig
hét év házasság után illene tudnom, hogy tévedek.
– Az ugye megvan, hogy ez a lakás igazából az enyém? – kérdezi
gúnyosan. – Meg a rendelőd is, amelynek a bérleti díját már egy
ideje nem fizeted! Szerintem ezek után elvárhatok egy icipici
szívességet.
 Rám néz. Ismerem ezt a nézést. Ha most az orrára csapom az
ajtót, kikapcsoltatja a vizet vagy a villanyt. Vagy mindkettőt. Esetleg
kilakoltatásra is számíthatok. Ellen nagyon kellemetlen tud lenni, ha
nem úgy táncol az ember, ahogy ő fütyül.
Bosszúsan félreállok, hogy bejöhessen.
– Most mit vagy ilyen? – méltatlankodik a konyha felé masírozva. –
Megesküdtél, hogy segítesz annak, aki rászorul!
– Semmi ilyesmire nem esküdtem – felelem, és becsukom az ajtót.
– Ha a hippokratészi esküre gondolsz, azt a pszichológusok nem
teszik le.
Eltűnik a konyhában.
– Fehérborod nincsen? – kiabál vissza. A válaszomat meg sem
várva, jó nagy zajjal elkezd kotorászni a hűtőmben.
– A fagyasztóban van – igazítom útba, és lehanyatlom egy
konyhaszékre.
– A fagyasztóban? Hát ott fel tud robbanni az üveg! –
szörnyülködik.
– Na, még jó, hogy jöttél – vágom rá. – Ugyan felvertél álmomból,
meg előtte elraboltál pár évet az életemből, de legalább a
fehérborom nem robban fel mindennek a tetejébe.
Tölt magának, és kérdőn felemeli a palackot. Bólintok, és én is
kapok egy pohárral.
– Na, mondjad – biztatom, és iszom egy kortyot.
– Mi van? Itt? Most komolyan, ebben a kis konyhában beszéljek a
házassági problémáimról?
– Hol szeretnél beszélni róluk? Van még egy kis fürdőszobám, meg
egy kis hálóm.
– Most mi van már megint? – ordít. – Nem felel meg a drágalátos
igényeidnek a lakás, amit kaptál? Tudod te, hogy a barátod, Adam
Weberknecht…
– Adam Weberknecht nem a barátom. Még csak nem is ismerem
valami jól.
– Jó, az a lényeg, hogy ő a válása óta egy híd alatt lakik!
– Ott biztos több a hely, mint itt. Lehet, hogy majd meglátogatom.
Megvetően kifújja a levegőt az orrán, belekortyol a borába és
elfintorodik.
 – Úh. Ez sem volt valami drága, igaz?
– Két euró valamennyi – rántom meg a vállam.
– Aha. Olyan is. Majd vigyél egy üveggel Adam Weberknechtnek,
ha meglátogatod a híd alatt.
– Bocs, Ellen. Amint újra megengedhetek magamnak valami
márkás pezsgőt, szólok.
– Tudod, mi a te bajod, Jakob? – kérdezi élesen.
– Tudom. Az, hogy beléd botlottam – válaszolom.
Elengedi a megjegyzést a füle mellett.
– Az a te bajod, hogy lekvár vagy. A legkisebb nehézségtől
megfekszel.
– Milyen jó, hogy már tudjuk, nekem mi a bajom. Akkor talán
rátérhetnénk arra, hogy neked mi bajod van.
– Csak hogy világos legyen: nem ingyen kérem ám a segítségedet.
Légy szíves, számlázd ki, rendben?
– Jó, meglesz.
– Egyébként a honoráriumodat természetesen levonom a bérleti
díjból, amivel tartozol. Elvégre…
– Jól van, Ellen – intem le. – Inkább meséld el, hogy mi nyomja a
szívedet.
Megint iszik a borából, és körülnéz.
– Nyomaszt ez a pici konyha.
– Ellen, késő éjjel van! Tényleg nem ér rá reggelig? Tied a holnapi
első időpont. Reggel nyolcra már jöhetsz is, rendben?
Iszik még egy korty fehérbort, és végigmér.
– Abból, hogy el vagy maradva a bérleti díjjal, már sejtettem, hogy
rosszul megy a praxisod. De azt nem tudtam, hogy a csőd szélén
állsz.
– Ezt honnan veszed?
– Az a pszichológus, aki az éjszaka közepén időpontot tud adni
másnap reggelre, totálisan le van égve.
– Kösz az értékelést – mondom. – És akkor most beszéljünk rólad.
– Nyugodtan elmondhatod, ha rosszul állsz anyagilag.
– Kölcsön akarsz adni, vagy élvezkedni a nyomoromon?
Eltűnődik.
 – Na figyelj, Ellen. Amikor megtudtam, hogy a házassági
szerződésünk kizárólag azt a célt szolgálta, hogy biztonságban tudd
tőlem a halálos beteg nagybátyád millióit, abban a pillanatban örökre
elvesztetted a jogodat arra, hogy beleüsd az orrodat a
pénzügyeimbe. Ha ez boldoggá tesz, felőlem zsarolhatsz azzal, hogy
anyagilag függök tőled, de a tanácsaidtól kímélj meg, légy szíves.
Rám néz, és a szája széle lefelé görbül. Közben összeszorul az
ajka, mint mindig, amikor támadásba lendül.
Megelőzöm:
– És most mondd el, miért vagy itt, különben már fekszem is
vissza.
Ekkor csöngetnek.
– Már itt is van! – mondja riadtan Ellen.
– Kicsoda?
– Armin. A férjem. Valahogy észre kell térítened! Őrülten féltékeny,
és rám egyszerűen nem hallgat!
A csengő megint megszólal. Ezúttal hosszabban.
Feltámad bennem a gyanú.
– Te tudtad, hogy idejön! Direkt idecsaltad, hogy ne neked kelljen
megbirkóznod vele, hanem nekem!
– Még jó! – feleli. – Hát melyikünk a pszichológus?
Beletelik egy pillanatba, míg megemésztem, hogy a volt nejem
milyen magától értetődően rángat bele az éjszaka közepén a
házassága problémáiba.
– Oké. Drogozott? – kérdezem. – Vagy ivott?
Rázza a fejét. Megint csöngetnek.
– Pillanat, jövök! – kiáltom az ajtó felé, majd visszafordulok
Ellenhez: – Van még valami, amit tudnom kéne?
– Bokszoló.
– Bokszoló?
– Igen. Profi.
– Szóval ott áll az ajtóm előtt egy féltékeny pasas, aki
hivatásszerűen ver össze embereket? Neked elmentek otthonról,
hogy idehoztad?
Ellen vállat von.
– Bocs, de…
 – Milyen súlycsoport?
– Pehelysúly.
Kilesek a kémlelőnyíláson. Nyiszlett alakot látok a félhomályban,
aki talán a nyakamig érhet. Kicsit idegesnek, de amúgy
ártalmatlannak tűnik. Megnyugtató látvány.
– Nyitom! – mondom, és elfordítom a kulcsot. Abban a pillanatban
felpattan az ajtó, és Armin beviharzik a lakásba, olyan gyorsan, hogy
nem is igen veszem észre, hogy ütéshez készül. Csak akkor esik le,
hogy Ellen férje be fog húzni nekem egyet, amikor az ökle már
milliméterekre jár az orromtól. Még épp van időm arra a
reményteljes gondolatra, hogy talán sikerül baj nélkül elintézni a
dolgot, amikor reccsenést hallok, és éles fájdalom hasít az arcomba.
Olyan érzés, mintha valaki egy kalapáccsal beleverte volna az
orromat a koponyámba.
Miközben a padlóra csuklom, mint egy nedves zokni, eldöntöm
magamban, hogy búcsút intek a szakmának. A dolgok mostani állása
szerint amúgy sem várna rám fényes jövő. Szomorú, de igaz:
nyomorultul megy az üzlet. Csak idő kérdése, hogy mikor húzhatom
le végleg a rolót. És hát nem is lehetek valami jó pszichológus, ha
olyan rémes az emberismeretem, mint amilyen most is. Milyen kár,
gondolom, ahogy egy puffanással a ronda szőnyegre rogyok. Pedig
igazából szeretem a munkámat. Meg mondjuk nem is értek semmi
máshoz. Aztán minden elsötétül előttem.
Egy mentőautóban térek magamhoz. A fejem zúg, és valami lüktet
a halántékom alatt. Beteges bőrszínű langaléta fickó ül mellettem.
Rág valamit, és egy magazinban lapozgat. – Maradjon fekve – szól
rám anélkül, hogy felnézne belőle.
Leteszem a fejemet, mire a lüktetés átvándorol az orrom
környékére.
– Kaphatnék valami fájdalomcsillapítót?
– Sorry, de most kaptam be az összeset – motyogja, és tüntetően
nyel egy nagyot.
– Maga is páciens? – kérdezem ingerülten.
Megrázza a fejét.
– Dr. Kessels vagyok. Az orvos.
 – Aha – mondom bizonytalanul. – És akkor miért eszi el előlem a
fájdalomcsillapítót?
– Mert harminc órája talpon vagyok, és elfogyott az amfetaminom.
Vagy szeretné, ha elvinne a gyomorfekélyem?
– Azt nem. Viszont az orrom meg baromira fáj.
Bosszankodva felsóhajt, és öklével rácsap a vezetőfülke falára.
– Kapcsold be a szirénát! Valakinek sietős!
A sziréna feljajdul, az autó pedig nagyot rántva felgyorsít.
– Köszönöm – mondom.
Az orvos legyint.
– Sokat nem segít magán. Vagy háromtucatnyian vannak maga
előtt a balesetin. És egy betört orral eléggé hátul van a listán.
– Esetleg keresztülmehetnének rajtam, mielőtt bevisznek – vetem
fel.
Rekedt nevetésben tör ki, amitől köhögőrohamot kap, de leküzdi
egy asztmaspray segítségével, amelyre némi keresgélés után talál
egy limlommal teli dobozban. Nehézkesen lélegezve visszaül a
kisszékére.
– Ne röhögtessen már egy láncbagóst.
A mentőautó csikorgó gumikkal lefékez.
A kórház folyosóján vásári hangulat uralkodik. Ahogy az orvos
előre megmondta, tolong itt pár tucat beteg, plusz a családtagok és
a barátok. A legtöbben beszélgetéssel ütik el a várakozási időt. Van,
aki telefonál, mások kártyáznak. Nekem ki kell töltenem egy
többoldalas betegfelvételi űrlapot, és fel kell készülnöm néhány óra
várakozásra. De legalább most már kapok fájdalomcsillapítót.
Keresek egy helyet magamnak, és nekifogok, hogy
áttanulmányozzam az űrlapot.
– Én meg ezt hittem, én vagyok itt az egyetlen, aki viccesen néz ki
– szólal meg egy hang.
Negyvenes évei végét taposó férfi áll előttem bohócjelmezben.
Mindkét hüvelykujját pöttyös hózentrógere alá dugva tartja, és
vigyorog. A homlokán és az őszes borostáján sminkmaradványok
látszanak. Mintha egyenesen a cirkuszból jött volna.
– Maga olyan, mint Jack Nicholson a Kínai negyedben – folytatja,
és leül mellém. – Amúgy az egy jó film. Ismeri?
 Nem értem, mire gondolhat, aztán a nyakamat nyújtogatva
megpillantom a szemközti üvegablak tükrében, hogy a kialvatlan dr.
Kessels átmenetileg bekötözte az orromat, méghozzá nem kevés géz
felhasználásával. Mintha nem is ellátni akart volna, hanem
leszigetelni.
Sóhajtva hátradőlök, és a bohócra nézek, aki engem mustrálgat,
és feltehetőleg a válaszomat várja. Csak sajnos közben elfelejtettem
a kérdést. Épp megtudakolnám, mi volt az, de a bohóc megelőz:
– Ki vitt be magának ilyen tiszta ütést?
Mintha kifejezetten el lenne bűvölve az orrtörésemtől.
– A volt nejem férje – válaszolom.
– Tud a fiú – jegyzi meg a bohóc.
– Nem csoda. Profi bokszoló.
– Akkor örüljön, hogy egyből padlót fogott. Különben valószínűleg
még csúnyábban elintézte volna.
Ezen meglepődöm.
– Honnan tudja, hogy egyből padlót fogtam?
– Hát… régebben én is bokszolgattam – feleli. – És ez itt – mutat
az orromra – tiszta K.O. Gondolom, mire annyit mondott volna,
fapapucs, már feküdt is. És azt is gondolom, hogy váratlanul érhette
az ütés, mert ilyen tiszta orrtörést gyakorlatilag lehetetlen
összehozni, ha az ellenfélnek fent van a fedezéke.
Muszáj mosolyognom. Teszik nekem ez a tag.
Kezet nyújt.
– Egyébként Abel Baumann vagyok.
– Jakob Jakobi – mutatkozom be én is. – Örvendek. Hát maga
miért van itt?
– Vicces történet – mondja Baumann. – Fellépésem volt egy céges
ünnepségen. És utána szúrást éreztem a szívem táján. De nincsen
semmi szervi bajom. Az utóbbi időben párszor már előfordult ilyen.
Az orvosom szerint pszichoszomatikus a dolog.
– Hát az lehet – helyeselek. – Nagy stressznek van kitéve a
munkában vagy a magánéletben?
Baumann bólogat.
– Mondhatjuk.
 – És terhes ez magának? Gyakran érzi magát fáradtnak és
lehangoltnak? Vagy esetleg rosszul alszik?
Baumann megint elgondolkozik, aztán kissé hátrahőköl.
– Helló, várjunk csak! Maga ért ehhez a pszichoizéhez, nem?
Néha a magánéletemben is előjönnek a terápián használt
kérdezési technikák. Foglalkozási ártalom, amibe már beletörődtem.
– Így van. Pszichoterapeuta vagyok.
– Hát ez óriási! – örvendezik Baumann. – Nekem pont egy ilyen
magafajta kéne, hogy elmúljon a szívbajom. Az orvos is ezt mondta.
Normális esetben átadnám Baumann-nak a névjegyemet, és
felajánlanám, hogy jöjjön el a rendelésre, csakhogy Ellen férje
fürdőköpenyben küldött padlóra, úgyhogy se pénz, se irat, és a
tetejébe még névjegy sincs nálam. És egyébként is most akartam
felhagyni a praxisommal. Talán ez a Baumann jobban tenné, ha
másik terapeutát keresne. Olyat, akinek professzionálisabb a
fellépése, és van jövője a szakmában.
– Sajnálom, de jelenleg nem praktizálok – hazudom.
Elgondolkodva néz rám.
– Hogyha a pénzről van szó… – mondja aztán –, az nem
probléma. Van pénzem.
– Nem. Nem a pénzről van szó. Csak épp a szakmai útkeresés
fázisában vagyok.
– Aha. – Baumann csalódottnak látszik. – Na és, mibe kerül az
ilyesmi? – érdeklődik. – Csak hogy képben legyek.
– Nálam egy foglalkozás negyvenöt percig tart, és nyolcvan
euróba kerül. Hogy ebből mennyit fizet az egészségpénztár, az
egyénfüggő. Új páciensekkel mindig tartok egy próbafoglalkozást,
hogy lássam, működik-e a kémia. Ezt például a legtöbb pénztár nem
téríti meg.
– De kár, hogy most nem praktizál – sajnálkozik Baumann. – Pedig
elég biztos vagyok benne, hogy köztünk működne a kémia.
Megvonom a vállam, mintha én is sajnálkoznék.
– És arra sem tudom rábeszélni, hogy legalább ezt a
próbafoglalkozást megtartsuk? Az még semmire nem kötelezné. –
Egy százast húz elő a bohócjelmezből, és meglobogtatja az orrom
előtt. – Kápéban fizetek. Szóval egy próbafoglalkozásra futja
magánál. Előre fizetek. És még kijön belőle egy kis reggeli is
kettőnknek.
– Most rögtön terápiás beszélgetést szeretne?
– Persze, miért ne? Van a sarkon egy kávézó, ahol beszélhetünk.
Ilyenkor biztos nincs ott senki. Itt meg úgyis még órákig kéne
várnia.
Ebben igaza van. Általában nagyon nem szívesen foglalkozom
páciensekkel rendelési időn kívül, pláne, ha még nem is ismerem
őket. Másrészt viszont jól jönne egy kávé, meg egy normális reggeli.
Ez a Baumann egyébként is rendes pasasnak látszik, átlátható
problémákkal. Szóval miért ne vetnék el egy-két elvet, ha a helyzet
úgy kívánja? Elvégre a pácienseimnek is folyton ezt prédikálom.
– Megbeszéltük – felelem tömören, és felkelek a székről. – Csak
szerzek még pár fájdalomcsillapítót, aztán mehetünk reggelizni. De
ha már a foglalkozást kifizeti, akkor a reggelit én állom.
Baumann vidáman bólogat.
– Korrektül hangzik.
Félórával később egy kávézóban ülünk a kórház közelében. A pult
mögött akkora kávéfőző masina áll, mint egy halászcsónak. Apró
termetű olasz fényesíti a fémfelületet, úgy, mintha egy bikinis
szépség testét kenné be naptejjel. Minden mással a hervadófélben
lévő felesége törődik. A házasságuk valószínűleg nem boldog, de a
kapucsínójuk világszínvonalú.
– Már elkezdtük a foglalkozást? – kérdezi Baumann, mialatt a
signora édesköményes szalámit, pármai sonkát és egyéb
finomságokat tálal fel.
– Mindjárt jön a frissen facsart dzsúsz is – mondja az asszony, és
elsuhan.
– Nem. Maga mondja meg, mikor kezdjük – válaszolom Baumann-
nak. – Ha készen áll, kezdhetjük.
– Jó, én kész vagyok. Mit akar tudni?
– Mit szeretne elmesélni?
Baumann kortyol a kapucsínóból, hátradől és összefonja a karját a
mellkasán.
– Amiről itt beszélünk, az ugye köztünk marad?
 – Igen. A pszichológusoknak elvileg titoktartási kötelezettségük
van. Miért kérdi?
Felfigyel egy szóra.
– Mi az, hogy elvileg?
Vállat vonok.
– Hát ugye, kivételek mindig vannak. Ha például az a
benyomásom támadna, hogy maga veszélyt jelent önmagára vagy
másokra, akkor a törvény bizonyos feltételekkel arra kötelez, hogy
jelentsem ezt. De ilyesmi nagyon ritkán fordul elő.
Tűnődve bólogat.
– Olyasmiről akar beszélni, ami jogilag problémás lehet? –
kérdezem.
Most Baumann vonja meg a vállát.
– Mit tudom én, mit tart maga jogilag problémásnak. Csak arra
szeretnék garanciát, hogy nem csukat be. Az ugyanis nekem most
nagyon nem volna alkalmas.
– Ilyen garanciát sajnos nem adhatok – válaszolom. – Vannak
törvények, és nekem be kell tartanom őket.
Felsóhajt, és egy darabig az abroszt bámulja töprengve.
– Talán még egyszer nyugodtan át kellene gondolnia, akar-e
egyáltalán beszélni velem – javaslom. – El is felejthetjük ezt az
egészet. Fizetnie sem kell. – A pillantásom az előttünk álló finom
falatokra téved, és sietve hozzáteszem: – Bár a reggeli árával
kisegíthetne. Honorárium nélkül ugyanúgy nincs egy vasam sem,
mint eddig.
Még egy kicsit gondolkodik.
– Értem – mondja végül. – Meg tudná nekem ígérni azt, hogy egy
ilyen döntésnél nemcsak a törvényeket veszi figyelembe, hanem a
megérzéseit is? Tudja, a törvényben nem igazán bízom.
– De a megérzésemben igen? – kérdezem csodálkozva.
Bólint.
– Magát ma már pofán vágták egyszer. Nyilvánvalóan tudja, hogy
a tévedéseink fájhatnak is.
Én is hátradőlök, és iszom egy korty kapucsínót. Ki ez az ember,
aki itt ül velem szemben? Szemlátomást rosszul mértem fel ezt a
bohócruhás pasast. Ki tudja, miféle meglepetéseket tartogat még
Abel Baumann. Az érdeklődésemet mindenesetre felkeltette.
– Jó, megígérem – mondom. – És most izgatottan várom, hogy
mit akar elmesélni.
Baumann megköszörüli a torkát, és előrehajol. Ebben a pillanatban
érkezik a signora a frissen facsart dzsússzal, és tesz egy hevesebb
mozdulatot, amivel véletlenül a törött orromba könyököl. Egy
pillanatra felvillan előttem a csillagos égbolt, aztán megint elsötétül
minden.
 ISTEN KÉPZELEG

Apró kórteremben ébredek. Nagy nehezen feltápászkodom. Mintha

az egész testemben izomlázam lenne, még olyan helyeken is,
amelyekről nem is sejtettem, hogy van ott izom. Mi történt velem?
Az ablakra nézek, és megállapítom, hogy sötét van. Még el sem
kezdődött a nap? Különös.
Két öregemberrel osztozom a kórtermen. Az egyik hangosan
horkol, a másik tátott szájjal hever, és meg sem mukkan. Ha nem
emelkedne és süllyedne a takaró a légzése ritmusára, azt hihetné az
ember, hogy halott.
Pillantásom a villódzó tévére esik, amely a szemközti falon lóg a
plafon alatt. Mintha igyekeztek volna direkt úgy felrakni, hogy a
lehető legkevesebbet lehessen látni a műsorból. Épp egy focimeccs
megy némán. Ezzel az erővel akár hoki is lehetne.
Halk nyikorgás. Nyílik az ajtó, és anyám gondosan, ám
visszafogottan sminkelt arca jelenik meg.
– Visszatért az élők sorába – szól hátra valakinek, akit én nem
látok. – Majd később menj ki cigizni, drágám.
– Okés – válaszol egy hang a folyosóról. Az öcsémé, Jonasé.
Pár pillanattal később már mindketten az ágyam fejénél állnak.
– Mi történt? – kérdezem. – És miért vagytok ti itt?
Anya szemrehányóan ráncolja a homlokát, majd Jonashoz fordul:
– Nem megmondtam? Meg nem köszönné. Mint rendesen.
– Mit köszönjek meg? – értetlenkedem, kissé idegesen, amiért
anya harmadik személyben beszél rólam, pedig jelen vagyok. Tudja,
hogy ettől a falra mászom, mégis folyton ezt csinálja.
Most rám néz megrovó tekintettel:
– Órákig ültünk abban a rémes büfében, és vártuk, hogy felébredj
a kómából. Már egészen betegre aggódtuk magunkat!
– Kómából, milyen kómából?
 Jonas csitító kézmozdulatot tesz, és a pillantásával jelzi, hogy
anyánk kissé túloz. Ez is szokása.
– Komplikációk adódtak a műtétednél – magyarázza Jonas. – Egy
hajszálon múlt az életed.
Az információ csak lassan jut el a tudatomig. Különös, kellemetlen
érzés fog el. A leghalványabb emlékem sincs az elmúlt órákról.
Feltehetőleg átaludtam a saját halálomat. Óvatosan megtapogatom
az orrom. Eszembe jut Abel Baumann, a pincérnő és a dupla kiütés.
– Ne aggódj, most már minden rendben van – mondja Jonas.
– De most aztán szentül meg kell ígérned nekünk, hogy felhagysz
az ivással! – teszi hozzá anyám színpadiasan.
Kérdőn pillantok Jonasra, de csak a vállát vonogatja.
– Egy anyát nem lehet becsapni! – folytatja anyám. – Tudom én,
hogy mélyaltatásban legtöbbször akkor merül fel komplikáció, ha a
beteg súlyos alkoholista! Ilyen pillanatokban derül fény az igazságra!
Sóhajtok.
– Anya, nem vagyok alkoholista.
– Ellentől egész mást hallottam! A hűtőd tartalmából ítélve
kizárólag lőrén élsz!
Gondolhattam volna, hogy már rég beszéltek egymással. Anyám
és az exnejem ugyanis csudamód megértik egymást. Nem csoda,
hiszen meglehetősen egyforma a jellemük. Beletelt pár évembe,
mire felfogtam, hogy Ellen személyében kvázi az anyámat vettem
feleségül, mármint pszichológiai értelemben. Ez egyrészt rettenetes,
másrészt viszont érthető. Egy terapeuta éppoly kevéssé védett a
neurózistól, mint egy fogorvos a szuvasodástól. Bár ez a hasonlat
sántít, mert a fogfájás a legtöbb esetben pár nap alatt elmúlik, míg
egy neurotikus házasság akár hét évig is eltarthat.
– Egyébként Ellen is be akart jönni. Megpróbálta áttenni az
időpontjait, de nem sikerült. Úgyhogy üdvözletét küldi. Ha akarod,
reggel érted jön. – Anya előveszi az okostelefonját, és egy
mozdulattal feloldja a kijelzőzárat. – Írjak neki?
– Ne – mondom. – És miért nem mehetek haza már most? Jól
vagyok.
– Még egy éjszakára bent akarnak tartani – feleli Jonas. –
Megfigyelésre.
 – Én sem akarnék a szükségesnél több időt tölteni ebben a
lepusztult, huzatos lyukban – jelenti ki anyám, és rövidre vágott
hajával babrál. – Miután láttam, hogy a privát páciensek elegáns,
frissen felújított, egyágyas szobában fekszenek, ahol még
plazmatévé is van.
– Nahát, milyen kár, hogy nem vagyok privát páciens – mondom.
– Pedig de jól jött volna egy plazmatévé, amikor kómában feküdtem.
Anya gúnyos mosolyra húzza keskeny ajkát.
– Talán az öcséd be tud fizetni egy éjszakára az egyik jobb
szobába.
– Anya, ne már! – szól közbe Jonas tettetett felháborodással.
Valójában órákig képes volna elhallgatni, ahogy anya agyba-főbe
dicséri.
– Tudtad, hogy a banknál felajánlottak neki egy zsíros tengerentúli
állást?
Elismerően biccentek oda Jonasnak.
– Nem. De gratulálok. És a tengeren túl pontosan hol?
– Miért olyan fontos az? – förmed rám anya.
– Szerintem nem mindegy, hogy a Wall Streeten ül, vagy valahol
az Andokban.
– Sem egyik, sem másik – válaszolja Jonas leereszkedően. – Azt
akarják, hogy segítsek kiépíteni egy befektetési bankot Floridában.
Ha az arrogancia fertőző volna, az öcsém már karanténban lenne.
Anyámmal együtt.
– Florida – ismétlem el, és füttyentek. – Azt hallottam, hogy az
igazi nyugdíjas-paradicsom. Nem viszed anyát is? Esténként
kiülhetnétek a partra homárt enni és ekézni engem.
– Szeretnéd, ha eltűnnék, mi? – vág vissza anyám. – De én
természetesen Berlinben maradok. Először is nem akarom eladni a
családi fészket, másodszor pedig egy anya mindig arról a gyerekéről
gondoskodik, aki a legtöbb gondot okozza. Jonasról tudom, hogy
megáll a maga lábán. Még negyven sincs, de máris van egy jó
állása, és egy rakás pénzt keres. És azon sem csodálkoznék, ha
hamarosan bemutatna nekünk egy csinos amerikai kislányt…
– Felfogtam ám, anya, hogy én vagyok a problémás gyereked –
szakítom félbe. – De köszi a fájdalmas részleteket.
 – Nagyon szívesen – feleli anya jeges mosollyal.
– Egyébként is alaptalan az aggodalmad – folytatom. – Jól
megvagyok egyedül is, és nem áll szándékomban a segítségedet
kérni.
Anya megvetően fújtat az orrával.
– Jól megvagy egyedül? Hát én egész mást hallottam! Ellen
mesélte, hogy sem a lakás, sem a rendelő bérét nem tudod fizetni!
És úgy látom, a páciensek sem állnak sorban nálad. – Sóhajt egy
jelentőségteljeset. – Még jó, hogy apád ezt már nem érte meg. Most
biztosan…
Erőteljes, kurta kopogás fojtja belé a szót. Megtermett ápolónő
nyitja ránk az ajtót egy lendületes mozdulattal, és így szól:
– A látogatók legyenek kedvesek kifáradni a folyosóra. Csak egy
pár perc. Köszönöm szépen!
A vizit megment anya kiselőadásától arról, hogy mekkora
csalódást nem tudok már szerencsére okozni az apámnak, aki öt
évvel ezelőtt megboldogult. Mondhatni, bölcs előrelátással.
Szívinfarktust kapott nem sokkal a hetvenedik születésnapja előtt.
Nem meglepő fordulat egy munkamániás, és kevéssé sportos
alkoholista életében. Noha apa napi fél üveg whiskyjét vagy
konyakját sosem volt szabad alkoholizmusnak nevezni. Mivel
kizárólag tizenhét óra után ivott, és sosem mutatta semmi jelét a
részegségnek, a napi nyolc-tíz rövidital hivatalosan a munka után
megivott egy-egy sör általa kedvelt változatának számított.
Az ápolónő rutinos mozdulatokkal kiosztja a gyógyszereket.
Ágyszomszédaim kerek tablettás dobozokat kapnak, amelyek
napszakok szerint rekeszekre vannak osztva. Az én asztalkámon egy
műanyag pohárka áll, benne két pirulával.
– Közepes erősségű fájdalomcsillapító. Csak elővigyázatosságból,
hátha éjjel megint megfájdulna az orra.
– Köszönöm – mondom.
Biccent, és az ajtóra mutatva közli, hogy a doktor úr is itt van. Egy
pillanatra meglátom anyát, aki éppen Jonast győzködi valamiről.
Biztos az én sivár életkörülményeimet ecseteli neki, nem
fukarkodván a sötét színekkel és az apokaliptikus fordulatokkal. Apa
halála óta rendszeresen végig kell hallgatnom, milyen keserű
csalódást jelentek mind pszichoterapeutaként, mind a társadalom
hasznos tagjaként. Anya azt hiszi, túlságosan nagyok voltak nekem
apa nyomdokai, amikbe lépni akartam. Pszichológiai szempontból ez
üres közhely, hiszen minden gyerek megpróbálja legalább egyszer a
szüleit másolni. A kérdés csak az, hogy utána tényleg követi-e ezt a
kijelölt utat, vagy letér róla.
Beismerem, hogy az én esetemben eléggé kézenfekvőnek
látszanak a dolgok. Apám a híres pszichológus, Barholomäus Jakobi
volt. A szivárvány színeinek vásárláspszichológiai hatásáról írt könyve
alapműnek számít, és előbb tudományos hírnévhez, majd különféle
vendégprofesszori címekhez, végül pedig egy hatalmas villához
juttatta Berlin-Zehlendorfban. Bár anya sosem unja meg ezt a házat
a családi fészkünkként emlegetni, már évek óta egyedül él ott, és
nem hajlandó a számára túl nagy ingatlannak legalább egy részét
kiadni.
Ismét nyílik az ajtó, és ugyanaz a nyakigláb, beteges külsejű alak
lép be, aki múlt éjjel dr. Kesselsként mutatkozott be nekem.
– Üdvözlöm! Hogy van?
Megvonom a vállam.
– Köszönöm, egész jól.
– Örülök – mondja, és köhög. – Sajnálom, hogy reggelig még
maradnia kell, de nem akarok kockázatot vállalni. Különben képes
lesz pont ma éjjel elpatkolni, és majd megint azzal jönnek nekem,
hogy elbasztam a műtétet.
– És elbaszta? – érdeklődöm tréfásan.
– El hát – feleli, és az orvosságos pohárkámra sandít. – Mint egy
kezdő. Rossz utasítást adtam az altatónővérnek. De csak azért, mert
már majdnem ötven órája fent vagyok.
– Ez úgy hangzik, mintha itt mindent egyedül magának kellene
csinálnia – vetem közbe.
– Mondjuk úgy, hogy a jelenlegi egészségügyi rendszer nem
kifejezetten dolgozóbarát. – Le nem veszi a szemét a tablettáimról.
– Egyet átengedek magának – mondom. – De lehet, hogy a
másikra még szükségem lesz.
– Nahát, ez rendes magától, köszönöm! – Kiszedi az egyik
tablettát a pohárkából, és a szájába dugja. – Egyébként meg nem
kell aggódnia. Biztos vagyok benne, hogy reggelre túllesz mindenen.
Az orra meg olyan lesz majd, mint új korában.
– Pontosan mi történt velem? – kérdezem.
Kinyitja a szomszédom gyógyszeres dobozkáját, és abból is vesz
néhány szemet, mintha mogyoró lenne.
– Semmi különös. Megállt a szíve.
– Ó! – lepődöm meg.
– De csak pár percre.
– Őszintén szólva nekem ez elég soknak tűnik.
– Ugyan! – tiltakozik, és a szájába dobja az összegyűjtött
tablettákat. – Drámaibbnak hangzik, mint amilyen. Jó, az igaz, hogy
bizonyos értelemben egy rövid ideig halott volt. És kétszáz évvel
ezelőtt az is maradt volna. – Kurtán felnevet, és köhög néhányat. –
De nekünk ez már rutinmunka. Pánikra semmi ok.
– Hát akkor szerencsém van, hogy még egyáltalán élek.
– Ez a helyes hozzáállás! – feleli, és az ajtó felé fordul. – Most
mennem kell vissza a műtőbe. Bonyolult szívprobléma. Drukkoljunk
neki. Magáért tehetek még valamit?
Már épp megráznám a fejemet, amikor eszembe jut valami.
– Van kint egy negyven körüli pasas, meg egy rövid, sötét hajú
idősebb hölgy. Megmondaná nekik, hogy nyugalomra van
szükségem, és nem szabad zavarni?
Elmosolyodik.
– Család, mi? Semmi gond, lekoptatom őket.
A következő pillanatban már nincs sehol. Azonnal megszólal a
lelkiismeretem, hogy ilyen ócska kifogással ráztam le anyát és
Jonast, pedig egész nap itt ültek a kórházban miattam. Szerencsére
a lelkiismeret nem piszkál sokáig. Először is még úgyis évekig
hallgathatom, hogyan aggódott a családom önfeláldozóan az
életemért. Másodszor meg hullafáradt vagyok. Az a hazugság végül
is csak egy aprócska túlzás volt. Lassan leragad a szemem.
Amikor megint felébredek, már késő éjjel van. Odakint minden
koromsötét. A szobában is csak a tévéképernyő halvány fénye
világít. A szobatársaim valami régi filmet néznek. Mindketten
egészen éberek. Zacskózörgést és majszolás zaját hallani.
 A képernyőre koncentrálok, és felismerem James Stewartot. Egy
barátságos fickóval beszél, aki régimódi alsóneműben van. Ismerős a
jelenet. Ez is egy olyan film, amit mindig megismételnek karácsony
táján. Töröm a fejem, hogy mi lehet a címe, és rémleni kezd, hogy
James Stewart öngyilkos akar lenni, a barátságos fickó meg egy
angyal, aki igyekszik őt megmenteni. Mintha benne volna a címben
az élet szó. Fejtörés közben megint elfog az ólmos fáradtság.
Lecsukódik a szemem, és visszautazom Álomországba.
Reggel frissen és kipihenten ébredek. A téli nap hideg fénybe
vonja a szobát. Döbbenten konstatálom, hogy a szobatársaim
eltűntek, méghozzá ágyastul. Felülök és körülnézek.
– Gondoltam, az egyágyas szobának jobban örülne – mondja Abel
Baumann. A látogatók kisasztalánál ül az ágyam mellett, két csésze
gőzölgő kávéval, és felém nyújtja az egyiket. – Kér? Még egész friss.
– Köszönöm. – Elveszem a csészét, de közben azon tűnődöm,
hogy akár rossz néven is vehetném Baumanntól, hogy követett
engem a betegágyig. De kedvelem őt, valahogy jó az aurája. Mégis
ügyelnem kell arra, hogy tartsam a professzionális távolságot. Iszom
egy korty kávét. Jólesik. – Hol van az a két öreg, akik itt feküdtek?
– Áthelyeztettem őket egy másik szobába – feleli Baumann.
Csak most veszem észre, hogy orvosruhára cserélte a
bohócjelmezét.
– Maga itt dolgozik? – kérdezem zavartan.
Baumann végigsimít őszülő borostáján.
– Nem. Ezt a hacukát csak kölcsönvettem.
Kérdő pillantásomat látva hozzáteszi: – Őszintén szólva elég
gyakran… ööö… veszek kölcsön dolgokat.
– Kölcsönvesz egy orvosi köpenyt, és áthelyeztet betegeket? –
kérdezem hitetlenkedve.
Baumann megvonja a vállát.
– Ha az új főorvosnak adom ki magam, kicsit kényelmesebbé
tehetem a helyzetünket, nem? Egyébként ennyi jár nekem, már
vizitet is tartottam.
– Maga itt… vizitelt? – kérdezem elhűlve. – Hát ez aztán nagyon
nincs rendben. Remélem, tudja.
Baumann legyint.
 – Csak vigasztaltam az embereket. Ezért már csak nem csuknak
le!
– Hát én ebben nem lennék olyan biztos.
– Igazából nem a vizit miatt jöttem. Látni akartam, mi van
magával. És gondoltam, talán egyszersmind meg tudunk beszélni
egy időpontot az első foglalkozáshoz. Tegnap nem jött össze.
– Rendben. – Eszembe jut, hogy ma elengednek. Később
találkozhatunk is. – Nem kocsival jött véletlenül?
Baumann a fejét rázza.
– Általában gyalog járok.
Azon tűnődöm, lehúzzam-e Baumannt a taxipénzzel. Egy
reggelivel már így is lógok neki. A professzionális távolságtartás
fogalmába nem igazán passzol bele, ha a pszichológus pumpolja a
páciensét. Mire mindezt végiggondolnám, kivágódik az ajtó, és
betüremkedik a megtermett ápolónő, ezúttal két rendőr kíséretében.
– Ő az! – jelenti ki, és Abelre mutat, aki barátságos mosolyával
sem tudja leplezni, hogy hirtelen nagyon kényelmetlenül érzi magát.
– Tudja igazolni, hogy a kórház alkalmazottja? – förmed rá az
egyik rendőr.
Abel erre is csak a fejét rázza.
– Csak kölcsönvettem ezt a göncöt. Vissza is akartam adni… –
kezd bele, de a másik rendőr félbeszakítja:
– Velünk jön.
Fürgén, rutinosan belekarolnak a döbbent Baumannba, és az
ajtóhoz terelik.
– Elnézést a zavarásért – mondja nekem egyikük, a másik pedig
bólogat hozzá. Abel könyörögve néz rám, de egy szót sem szól.
Mielőtt bármit mondhatnék, a rendőrök vele és a nővérrel együtt
eltűnnek a folyosón.
Beletelik néhány szörnyű másodpercbe, míg ráébredek, hogy nem
tudok csak így belenyugodni a történtekbe, és a sorsára hagyni Abel
Baumannt. Lehet, hogy hivatalosan még nem a páciensem, de már
bejelentkezett az első foglalkozásra.
Elszántan ledobom magamról a takarót, kiugrom az ágyból, és
indulnék az ajtó felé, de a vérnyomásom a hosszú nyugalmi fázis
után nem tud ilyen gyorsan felpörögni. Teljes hosszomban elterülök.
Szerencsére az orromon kívül nem ütöm meg semmimet. Egy
csapásra teljesen éber leszek.
Arra lépek ki a folyosóra, hogy a rendőrök épp beszállnának
Abellel a liftbe.
– Egy pillanat! – kiáltok utánuk. – Várjanak! Én is jövök!
A rendőrök meglepetten néznek, de egyikük odaáll a fotocella elé,
hogy megállítsa a liftet. Odasietek hozzájuk, és látom, hogy
Baumann megkönnyebbülten mosolyog.
– Maguk valamilyen kapcsolatban állnak egymással? – néz rám
bizalmatlanul az a rendőr, aki a liftet tartja.
– Baumann úr a páciensem – válaszolom.
A rendőr a mosatlan hajamat és a piszkos köntösömet méregeti.
Aztán Baumannhoz fordul, aki hófehér köpenyében a gyógyászat
eleven szobra lehetne.
– Ez igaz? – kérdezi tőle.
Baumann bólogat.
– Igen. Ő a pszichoterapeutám.
A rendőr kurta, de sokatmondó pillantást vet a kollégájára. Aztán
egy biccentéssel jelzi, hogy én is beszállhatok a liftbe.
 ISTEN TANÁCSTALAN

A tervem, hogy kihúzom Abel Baumannt a pácból, teljes csődnek

bizonyul. A végén mind a ketten bajba kerülünk. Abel azért, mert
visszaeső. Már tucatnyi alkalommal letartóztatták, mert másnak adta
ki magát. Alig két héttel ezelőtt, néhány utcával arrébb napokig
építészként irányította egy óriási szállodakomplexum építési
munkálatait. Ennek köszönhetően a szállodában most feleannyi
szoba van, mint a tervekben, mivel Baumann elrendelte egy csomó
válaszfal kiütését. Nagyobb, világosabb, barátságosabb szobákat
szeretett volna, áll a vallomásában. Sajnos az illető falak nem
elhanyagolható jelentőséggel bírtak az épület statikájának
szempontjából. Más szóval: a félkész épület bármelyik percben
összeroskadhatott volna. A még menthető mentésén igyekvő
mérnökök azt is csodának tartották, hogy egyáltalán még áll.
A körzeti rendőrfőnök, egy rozmárbajszú, mogorva ember a
szememre hányja, hogy nem tudtam erről. Schavinski
rendőrfőtanácsos szerint, ha már elvállalom valakinek a képviseletét
mint pszichológus, akkor legalább valami halvány fogalmam lehetne
arról, hogy kit képviselek. Én kikérem magamnak, hogy beleszóljon a
pszichológusi tevékenységembe, magamban azonban el kell
ismernem, hogy teljesen igaza van. Egyébként is csak arra szeretne
megkérni, hogy a jövőben ügyeljek egy kicsit jobban a páciensemre,
mert ő nem győzi ezt a papírmunkát.
Közben Schavinski egyik embere jelenti, hogy a betegágyamat a
formaságok elintézése nélkül hagytam el. Biztosan a megtermett
ápolónő köpött be. Mindenesetre alá kell írnom, hogy saját
felelősségemre jöttem el. A nyomtatványt majd elfaxolják a
rendőrségre. Schavinski rendőrfőtanácsos szemlátomást személyes
sértésnek veszi, hogy még a kórházi papírmunkát sem intéztem el.
Ellent sajnos nem érem el. Ő elhozhatná az igazolványomat.
Ennyivel minimum tartozik.
 Üzenetet hagyok a hangpostáján, de nem sok reményt fűzök
hozzá, hogy a közeljövőben visszahív. Milliomos lévén szörnyen
elfoglalt nő. És mivel általában mindenki többet kér tőle apró
szívességnél, az üzeneteit csak késő este ér rá lehallgatni.
Így aztán Schavinski rendőrfőtanácsos úgy dönt, hogy néhány
órán át a ház vendégszeretetét fogjuk élvezni. Egész pontosan
addig, amíg ők elintézik a papírmunkát, és eldöntik, hogy rács
mögött maradjon-e Baumann, vagy sem.
Kamraszerű cellába zárnak minket, ahol két kőkemény priccs vár
ránk. A végükben összehajtogatott sötétszürke takarók hevernek,
amelyeknek már a látványától is viszketni kezdek. De legalább
kapunk egy kanna kávét, meg néhány szendvicset is.
Csöndben reggelizünk. Baumann-nak mintha nyomná valami a
szívét. És valóban, egy idő után megköszörüli a torkát, és így szól:
– Egyébként nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam.
Legyintek.
– Itt legalább nyugodtan beszélgethetünk.
Baumann meglepetten kapja fel a fejét.
– Ez azt jelenti, hogy még mindig segíteni akar?
– Azt még nem tudom – válaszolom. – De megbeszéltük, hogy ezt
néhány próbafoglalkozás során döntjük majd el.
Baumann csodálkozva néz.
– Én meg azt hittem, hogy tisztára pipa rám. Mégiscsak miattam
ülünk itt.
Megvonom a vállam.
– Aki hozzám fordul, az rendszerint bajban van. Ez a munkámmal
jár.
Mosolyogva bólogat.
– Tehát akkor rögtön kezdhetjük is?
– Hogyne, ha szeretné – felelem.
– Jó, hogy szeretném. Mit akar tudni?
– Például mit jelent a maga számára, hogy mások bőrébe bújik?
– Ó, semmi különöset – mondja Baumann.
– Akkor miért csinálja állandóan?
– Hogy segítsek. – Ezt úgy mondja, mintha csodálkozna, hogy
nem jöttem rá magamtól.
 – Aha. És kinek segít azzal, ha építésznek adja ki magát, és
lakhatatlanná tesz egy szállodát?
Baumann leint.
– Az eredeti tervek szerint lett volna lakhatatlan. Ideális hely arra,
hogy frusztrált üzletemberek öngyilkossági gondolatokra jussanak.
Higgye el, csak az első évre fél tucat öngyilkosságot akadályoztam
meg. Igaziból hálásnak kéne lenniük nekem. Csak úgy dőlnek majd
hozzájuk a szakmai díjak.
– Úgy sejtem, egy rakás pénzbe fog kerülni, hogy helyreállítsák az
eredeti állapotokat. Sok hálára ne számítson.
– Ugyan már! Ezeket az állítólagos statikai szakértőket csak azért
hívta az építtető, hogy átverhesse a biztosítót! Az épületnek semmi
statikai baja nincsen. Csak olyan falakat üttettem ki, amikre amúgy
sem volt szükség.
– És ezt honnan tudja ilyen jól? Mégiscsak építész?
Baumann bólint.
– Már jó ideje nem, de valamikor dolgoztam építészként.
Egyre jobban szórakozom. Hátradőlök, és iszom egy korty kávét.
– Reggel még azt állította, hogy orvos. Vagy azt akarja bemesélni,
hogy az is?
Baumann egykedvűen vállat von.
– Az is vagyok. Akár hiszi, akár nem.
Leteszem a csészét.
– És ugyebár ez vonatkozik a többi esetre is, amikben segített?
Baumann ismét bólint.
– Pontosan. Sokoldalú vagyok.
– De a valódi szakmája cirkuszi bohóc – szögezem le.
– Ahogy vesszük – feleli Baumann. – Pár évig egy cirkusznál
voltam, de most már csak nagy ritkán lépek fel. Egy ügynökségen
keresztül lehet lefoglalni engem. Születésnapi zsúrokra, esküvőkre,
karácsonyi bulikra. Meg még ahova kellek.
– Annak alapján, amiket ez a Schavinski mondott, úgy tűnik, maga
minden létező szakmában dolgozott már.
– Hát igen – mondja tömören Baumann.
– És hogy kell ezt elképzelnem? – érdeklődöm. – Miket csinált az
utóbbi időben?
 A középső ujját a homlokára teszi, és kis, körkörös mozdulatokat
tesz vele.
– Az utóbbi időben… – mormolja – voltam bíró a fiatalkorúak
törvényszékén…
– Mivel természetesen jogot is végzett – szólok közbe, és
igyekszem tartani a tárgyilagos hangnemet.
– Pontosan. De bevallom, hogy az is elég régen volt már –
válaszolja Baumann zavartalanul.
– És ott mit csinált? Mármint bíróként.
– Például felmentettem pár kölyköt, akiket mindenféle
betörésekkel vádoltak.
– Megsajnálta őket, vagy tényleg ártatlanok voltak?
– A bátyjaikat próbálták fedezni.
– Tehát akkor végül is segített nekik eltussolni egy
bűncselekményt.
– Nem egészen – mondja Baumann. – Kicsivel később ügyészként
gondoskodtam róla, hogy letartóztassák a valódi elkövetőket.
– Szóval ügyész is volt – jegyzem meg, és közben erőlködnöm
kell, hogy ne hangozzak ironikusnak. – Utána esetleg belógott
valahogy arra a bíróságra is, és személyesen ítélte el a bandát?
Baumann a fejét ingatja.
– Akartam, de rajtakaptak, miközben a bizonyítékokat
hamisítottam.
Egy pillanatra elhallgatok.
– Hát még milyen munkákat végzett?
Baumann kortyint a kávéjából.
– Lássuk csak. Voltam robbanóanyag-szakértő, banki ügyintéző,
magfizikus, tűzoltó, kapitány…
– Hajóé vagy repülőé? – kérdezem, és magamban remekül
mulatok Baumann felsorolásán. Ugyan hogy tudott volna ilyen
munkakörökbe beférkőzni? Rá kell vennem Schavinskit, hogy
belenézhessek az aktákba. Addig meg reménykedem, hogy Baumann
életveszélyes kalandjait csupán a képzelete szülte.
– Mindkettő – válaszolja könnyedén Baumann.
– Pilótának is kiadta magát? Komolyan? – Eddigi derűm hirtelen
megrökönyödésbe csap át. – És milyen repülő volt?
 – Egy 737-es.
– Remélem, teherszállító.
Baumann megrázza a fejét.
– Nem. Utasszállító.
– Utasszállító? – képedek el még jobban. – Maga emberekkel
repült?
Nagyon remélem, hogy csak egy erős téveszmével van dolgom.
Baumann bólint.
– Méghozzá éppen százzal. De csak Marokkóba, meg vissza – teszi
hozzá sietve, mintha ettől bármi is jobb lenne.
Most már komolyan elgondolkozom Baumann-nak a világ
megjavítására tett kísérletein. Ha a történetei igazak, akkor
határozottan veszélyt jelent önmagára és másokra is. Vagyis ha nem
akar zárt osztályra kerülni, le kell állnia a segélyakciókkal. Méghozzá
azonnal.
– Baumann úr, nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom… –
kezdek bele diplomatikusan –, de nem szabad többé mások
személyazonosságát bitorolnia. Ez nemcsak önre, de másokra nézve
is halálos lehet.
Baumann csalódottan néz, de nem kímélhetem meg a leszidástól.
– Ha pilótaengedély nélkül egy utasszállító gép kormányához ül –
folytatom –, az…
– Van pilótaengedélyem – szakít félbe Baumann.
– Tényleg? – válaszolom, és nem tudom tovább visszafogni az
iróniámat: – Na és esetleg az is eléggé régi? Mint a jogi meg az
orvosi diplomája? Meg az építészmérnöki?
Baumann elgondolkozva simogatja háromnapos borostáját.
– Értem, mire gondol – motyogja zavartan, majd hozzáteszi: – De
attól még értek ezekhez.
Látom, hogy egyértelműbben kell fogalmaznom.
– Ide figyeljen, az, hogy orvosnak öltözik, és úgy önt lelket az
emberekbe, még úgy-ahogy rendben van. De pilótának kiadni
magát, és felszállni egy utasokkal teli repülőgéppel, az felelőtlenség!
Baumann hevesen megrázza a fejét.
– Az lett volna felelőtlenség, ha nem teszem. Az a pilóta, aki
eredetileg vezette volna a gépet, egy apró pályaeltérés miatt
összeütközött volna egy magánrepülővel. – Tart egy kis
hatásszünetet. – Csupán egy kis figyelmetlenség, de senki nem élte
volna túl. – Majd komoly arccal megismétli: – Tényleg. Senki.
Még nem alkottam végleges véleményt Baumann pszichés
állapotáról, de az már most világos, hogy komoly problémái vannak.
– Na és honnan tudja, hogy ez történt volna? – kérdezem.
– Egyszerűen csak tudom – feleli Baumann.
– Aha. Szóval akkor maga valami médium? – találgatok.
Baumann megrázza a fejét.
– Nem. Az nem.
Mivel meg sem próbálja érthetőbben elmagyarázni, elhatározom,
hogy provokálom egy kicsit. Hátha az megoldja a nyelvét.
– Akkor egy zseniális fizikus, aki feltalálta az időgépet?
Baumann elmosolyodik, és megint a fejét rázza.
– Nem. Az sem. Feltaláltam ezt-azt, de zseniális egyik sem volt.
– Aha. Hát akkor honnan ismeri Isten titkos terveit? – faggatom. –
Netán maga lenne személyesen a Jóisten?
Baumann láthatóan összerezzen, aztán harsogva felnevet.
– Ez igen! – kiabálja, és újra rázni kezdi a nevetés. Még a könnyei
is kicsordulnak. – Fején találta a szöget, dr. Jakobi! Valóban az
vagyok.
Ez megdöbbent. Vajon ez most egy újabb téveszme, vagy
Baumann csak belement a játékba?
– Személyesen a Jóisten ül maga előtt – jelenti ki, és letörli az
arcáról a nevetés könnyeit.
Csend.
– Vicces – jegyzem meg egy idő múlva közömbös hangon. –
Bennem egész más kép élt magáról.
Baumann felemeli a mutatóujját, és megjátszott szigorúsággal így
szól:
– Az tilos. Rólam nem szabad képet készíteni.
– Azt mindenesetre látom, hogy Istennek van humorérzéke –
mondom.
Baumann bólint.
– Isten nem is tehet mást, mint hogy humorral szemlélje a
dolgokat. – Némi mélabú vegyül a mosolyába. Tűnődve bámulja a
padlót. – Ez az igazság, dr. Jakobi. Tényleg én vagyok az. – Hozzám
hajol, és egyenesen a szemembe néz. – Én vagyok Isten. És köztünk
szólva jó nagy szarban vagyok. Örülnék, hogyha tudna nekem
segíteni, doktor úr.
Lassan a csészémért nyúlok, elgondolkozva a számhoz emelem, és
iszom egy kis kortyot. Aztán még egyet. És még egyet. Ez a kis
rituálé arra való, hogy időt nyerjek. Mindig, amikor szükségem van
egy kis gondolkodási szünetre, de nem akarom megszakítani az
aktuális foglalkozást, iszom néhány korty kávét lassított felvételben.
Gondolatban összefoglalom az eddigieket: páciensem súlyos
szkizofrén pszichózisban szenved, amely egyrészt abban fejeződik ki,
hogy különféle személyazonosságokat vesz fel, és mindegyik
szerepében a világot igyekszik jobbá tenni. Másrészt Abel Baumann-
nak van egy olyan egészen eredeti téveszméje is, hogy ő nemcsak
holmi kiválasztott, hanem maga Isten. Az még nem világos, hogy
ugyanarra a személyre gondolunk-e, amikor Istenről beszélünk. Elég
ember akad a politikában, a gazdaságban vagy a showbizniszben,
aki istennek tartja magát, de nem a bibliai értelemben. Úgy döntök,
lehorgonyzom itt.
– Pontosan kire vagy mire gondol, amikor azt mondja, Isten?
Baumann nevet.
– Melyik részét nem értette az Isten szónak, dr. Jakobi?
– Szóval azt akarja mondani, hogy maga a mindenható Isten –
pontosítok.
– A mindenható Isten – mondja utánam Baumann, ízlelgetve a
szavakat. – Sajnos már ez is régen volt. Már nem vagyok
mindenható. Ha úgy volna, most nem ülnénk itt.
– Isten nem mindenható? – csodálkozom.
– Egyáltalán nem – erősíti meg Baumann.
– De nem volt mindig így – mondom.
– Nem. Az első problémák már régen jelentkeztek, de igazán csak
huszon-egynéhány éve romlott el a helyzet.
Úgy sejtem, közelítünk a traumához, amely részben vagy
egészben felelős Baumann pszichózisáért.
– Szóval volt egy konkrét kiváltó ok.
Baumann bólint, de nemigen akaródzik tovább beszélnie.
 Biztató kézmozdulatot teszek, de ő megrázza a fejét, és megint
hátradől.
– Ma nem. Mindjárt lejár az időnk.
Meglepetten pillantok az órára.
– Dehogyis! Van még elég időnk! És éppen úgysincs jobb dolgom.
– De – ellenkezik Baumann. – Magát mindjárt elengedik. Nekem
sajnos még egy darabig itt kell maradnom. De nem probléma.
Estefelé én is kimegyek.
Nem vettem volna észre valamit? Felkelek, és kikukucskálok az
ajtó apró, rácsos ablakán.
– Nincs ott senki – közlöm Baumann-nal.
A következő pillanatban a folyosó végén kinyílik egy ajtó, és egy
kollégája kíséretében megjelenik Schavinski rendőrfőtanácsos.
Döbbenten nézek Baumannra, de ő csak vállat von.
– Egy s más azért még megy – mondja. – Mégiscsak én vagyok
Isten.
Feltárul a cellaajtó, és belép Schavinski.
– Kint várja az öccse. Maga elmehet. Ha lesznek még kérdéseink,
jelentkezünk. – Baumannra pillant. – Magának sajnos még egy
darabig maradnia kell. De azon vagyunk, hogy este már maga is a
saját ágyában alhasson.
– Majd felhív? – kérdezem Baumannt.
Bólint, névjegyet vesz elő, és a kezembe nyomja.
– Ha erre jár, nézzen be.
Kurta pillantást vetek a kártyára.
– Telefonszáma nincs?
– Nem kell. Tudni fogom, mikor jön.
A rendőrfőnök aggodalmasan pillant rám.
– A páciensem csak viccel – mondom, és a kabátzsebembe dugom
a névjegyet.
 ISTEN SZABADLÁBON

Az öcsém drága göncben támaszkodik a még drágább kocsijának, és

mezítlábas cigit szív.
– Fosul nézel ki – mondja köszönésképpen.
– Én is örülök, hogy látlak – köszönök vissza, és gyorsan kinyitom
az utasoldali ajtót, mert jeges szél lebegteti meg a
fürdőköpenyemet.
Jonas elpöcköli a cigijét, beszáll és indít. Aztán fog egy csomag
nikotinos rágót, és a szájába tesz egy szemet.
– Képzeld ezzel a cuccal lementem napi húsz szálra! Fasza, mi?
Lassan kigurul a kocsival a szinte álló forgalomba.
– Fasza – helyeselek. – Már sokkal könnyebben is köhögsz.
Elégedetten bólogat.
– Hosszú távon majd egészen le akarok szokni – mondja. – Csak
per pillanat nem megy. Sok a stressz.
Egy ideig csöndben vergődünk a déli csúcsforgalomban.
– Jakob…
– Hm?
– Pontosan mennyire rossz a helyzet?
Olyan hangon kérdezi, mintha rettentően, drámaian nyugtalan
lenne. A színpadias viselkedés iránti vonzalmát anyától örökölte.
Mivel semmi kedvem a sikeres öcsémmel a sikertelenségemről
beszélgetni, azt felelem:
– Jól vagyok, már alig fáj.
Bosszúsan oldalt pillant rám.
– Tudod jól, hogy nem az orrodról beszélek.
– Hanem? – kérdezem csodálkozást színlelve. Láthatóan elég
rosszul sikerül.
Jonas idegesen forgatja a szemét.
– Természetesen az anyagi helyzetedről. Meg olyan nagyon az
sem nyugtat meg, hogy a rendőrségről kell elhoznom a bátyámat.
 – Egy páciensnek segítettem – mondom. – Ami meg az anyagi
helyzetemet illeti, az elmegy.
– Szinte sejtettem. Kell pénz?
– Nem. Boldogulok.
– De anya aggódik – mondja, és megint felcsendül a hangjában az
a pátosz.
– Tudom – felelem. – Neki az a kedvenc hobbija, mióta apa
meghalt. De ennek semmi köze hozzám. Csak kompenzál, amiért
nincs már, aki fölött anyáskodjon.
– Apa fölött nem is anyáskodott – ellenkezik Jonas. Most sem
akarja meglátni az igazságot, mint ahogy soha nem is akarta, ha ez
került szóba.
– Papíralátétet tett a pohara alá, hogy vedelés közben ne hagyjon
nyomot az asztalon. És egy szó nélkül töltötte ki neki mindig újra a
piáját. Ha engem kérdezel, nemcsak hogy anyáskodott fölötte, de ő
anyáskodta halálra.
Jonas dühösen fújtat.
– Elképesztő, Jakob, hogy mennyi mocskot össze tudsz hordani.
– Úgy sejtem, ez családi vonás – vágok vissza.
Jonas még nem fejezte be:
– És hálátlan is vagy! Csak segíteni akartunk neked!
Ez igaz, de nagyon nagy árat fizettem érte. Amikor legutóbb
lejmoltam az öcsémtől, végig kellett hallgatnom egy végtelen hosszú
előadást a fogyasztási céllal eladósodott emberek lezüllöttségéről.
Pedig nem egy teleshopcsatornát akartam kifosztani a pénzből,
hanem ki akartam fizetni a lakbért. Akkor még tévesen úgy
gondoltam, hogy a pechszériám nem lesz tartós. Annyit
mindenesetre megértettem aznap, hogy az öcsém csupán azért lett
bankár, hogy morális fölényben érezhesse magát. A szegénységet
alapjában véve a gyengeség jelének tartja.
Szóval, ha Jonas most magától pénzt ajánl nekem, akkor vagy
valami rosszban sántikál, vagy olyan mélyre süllyedtem a szemében,
hogy a morális győzelme immár egyértelmű.
– Ha Floridában leszek, nem tudlak majd kihúzni a pácból –
mondja. Mintha legalább naponta meg kellene mentenie az
életemet. Már az is furcsa, hogy feláldozta az értékes ebédszünetét,
csak hogy elhozhasson a rendőrségről. Ebédszünetben ugyanis
rendszerint dolgozni szokott.
– Szóval, ha pénz kell, csak szólj – fűzi hozzá. – Méghozzá
mostanában, légy szíves.
Lehúzza az ablakot, elővesz egy cigit, és rágyújt.
Két másodperc alatt cefet hideg lesz a kocsiban. Mivel mégsem
akarom a saját autójában megtiltani az öcsémnek a dohányzást,
hallgatok, és amennyire tudom, összekuporodom a fürdőköpenyben.
A hőérzetem azonban így is fagypont alatt marad. Hamarosan
zsibbadni kezd a szám, és reszketek is egy kicsit.
– Fázol?
– Egy kicsit – válaszolom fogvacogva.
Kidobja a cigit, és felhúzza az ablakot.
– Hát szólalj már meg, ember!
– Még sosem ajánlottál nekem pénzt – szólalok meg, amint a
testhőmérsékletem visszaállt a normálisra. – Ebédszünetet meg
utoljára akkor tartottál, amikor bombariadó volt a bankban.
Jonas ingerült pillantást vet rám. Mintha elbizonytalanodott volna.
– Nem akarod inkább egyszerűen elmondani, hogy mi nyomaszt?
Úgy néz, mintha rajtakaptam volna valamin, miközben a nikotinos
rágójáért nyúl, amiből egyszerre bekap kettőt, és gondolkodik. Én
várok.
Aztán megköszörüli a torkát.
– Az az igazság, hogy a tököm tele van a pénzügyi szektorral.
Szeretnék elmenni Floridába, de nem azért, hogy ott elkezdjek egy
újabb melót. Már be is adtam a felmondásomat.
Hoppá. Számítottam valami újdonságra, de ekkora hírre nem. Az
öcsém, anyuci mintagyereke bedobja a törölközőt, mert az egyéni
boldogsága fontosabb neki a család hírnevénél. Minden tiszteletem.
– Anya meg fog ölni – mondom. Bólint.
– Pont ezért nem szabad neki megtudnia. Amikor azzal poénkodtál
a kórházban, hogy velem kéne jönnie Amerikába, majdnem
szívrohamot kaptam. Képzeld csak, nagyon is tetszett neki az ötlet!
– Nem szabad megtudnia? – ismétlem döbbenten. – Biztos vagy te
abban, hogy felnőtt férfi létedre ezt a gyerekes bújócskát akarod
játszani vele?
 – Ezt testvérként kérdezed, vagy pszichoterapeutaként?
Jó kérdés. Nekem magamnak is gondolkoznom kell rajta.
– Jakob, nagyon jól tudod, hogy képes agyonszekálni valakit
puszta jóindulatból a tanácsaival. Nekem most kell egy pár hónap,
hogy kitisztuljon a fejem.
– És van pénzed? – kérdezem. – Biztos, hogy pont tőled kéne
tarhálnom?
Elvigyorodik, előkapar egy cigit a zakójából, és lehúzódik a
járdához. Megjöttünk.
– Megígéred, hogy ez köztünk marad?
– Ne aggódj, hallgatok, mint a sír – válaszolom. – És kösz a fuvart.
Megnyugodva bólint.
– Kell még valami?
Megrázom a fejemet, és becsapom a kocsi ajtaját. Jonas
búcsúzóul kezet nyújt, aztán gázt ad.

Mikor a kalandos délelőtt után megfürödve és kissé lenyugodva épp

leülnék a konyhában, hogy egy üveg lőrével öblítsem le ezt a napot,
az ajtócsengő kiragad jóleső letargiámból. Semmi kedvem látogatót
fogadni, úgyhogy ügyet sem vetek rá.
Megint megszólal, ezúttal nyomatékosabban.
– Nyisd már ki, Jakob! – hallom Ellen hangját. – Tudom, hogy ott
vagy!
Pillanatnyi gondolkodás után visszakiabálok:
– Nem vagyok egyedül!
– Na, ne kamuzzál, nyissad már ki, meg lehet itt fagyni!
Sóhajtok egyet, de ülve maradok.
– Hát jó! Ha nem nyitod ki, kinyitom én! – Hallom, hogy kulcsot
dug a zárba. – Hallod, Jakob? Most bejövök a lakásodba!
– Azt próbáld meg! – kiáltok ki.
Rövidke csend.
– Jól van! Kapsz tíz másodpercet, hogy kinyisd az ajtót! De utána
tényleg bemegyek! – fenyegetőzik.
Néhány lélegzetvételnyi időre megint csend lesz. Aztán a kulcs
elfordul a zárban, hallani a zsanérok halk nyikorgását, utána meg
egy hangos reccsenést, ahogy a biztonsági lánc megfogja az ajtót.
 – Bazmeg, Jakob! – szitkozódik Ellen dühösen. – Mi ez itt?
Eddigre már az előszobában állok.
– Te meg vagy huzatva, Ellen? Mi az, hogy csak így ideszambázol,
és kényszerítesz, hogy engedjelek be a lakásomba? Legközelebb mi
lesz, rám gyújtod a házat, hogy én jöjjek ki?
Az ajtó résében felbukkan Ellen orra hegye.
– Tudom, hogy amúgy is haragszol rám. Ezért jöttem. Bocsánatot
szeretnék kérni.
Választ vár, de tőlem ugyan nem kap.
– Nyisd már ki, Jakob! Légy szíves! Hoztam pezsit! Meg egy
méregdrága Chablis-t. Nagyon sajnálom azt a dolgot Arminnal.
Na, ez jellemző. Simán napirendre tért afölött, hogy kaptam egyet
Armintól az orromra, és most a lehető legegyszerűbb módon
szeretné tisztázni. A becsületemről van szó, másrészt viszont már
régen nem ittam egy finom Chablis-t.
– Vedd ki az orrod az ajtóból – mondom.
Megteszi, én pedig leveszem a biztonsági láncot, és kinyitom az
ajtót. Ellen szemrehányóan csettint a nyelvével.
– Most komolyan, Jakob, muszáj volt ez a cirkusz?
Elengedem a fülem mellett a megjegyzését, és nyúlok, hogy
elvegyem az üvegeket.
– Köszönöm a látogatást és az ajándékot – mondom. – Elfogadom
a bocsánatkérést. Felejtsük el, ami történt.
Benyomakszik mellettem a folyosóra.
– Szeretnéd, mi? Azok után, hogy ennyit várattál a hidegben,
szerintem az a minimum, hogy megkínálsz egy pohár pezsgővel.
Mire a konyhába érek, ő már az üveg kinyitásával foglalatoskodik.
– Hogy van az orrod?
– Hogy van a házasságod?
Pukkan a dugó. Miután pezsgőspoharam nincsen, Ellen két
borospoharat tölt tele az aranylóan csillogó folyadékkal.
– Arminnal éppen szünetet tartunk. Valahogy túlságosan…
impulzív. Egyébként hivatalosan nem is vagyunk házasok. Az igent
ugyan kimondtuk, de a Maldív-szigeteken. A német jog szerint
érvénytelen a házasságunk.
– Fogadni mernék, hogy te előre tudtad ezt.
 A szemembe néz, és rám emeli a poharát.
– Ennyire számítónak tartasz engem, Jakob?
– Még szép. – A válaszom úgy hangzik, akár egy pisztolylövés.
Megcsóválja a fejét.
– Furcsa. Ha egy férfi cselekszik gyakorlatiasan, akkor ő egyenes
és következetes. De ha egy nő, akkor ő mindjárt hideg és számító.
A legkevésbé sincs kedvem a volt feleségemmel arról vitatkozni,
hogy hideg és számító-e. Mellesleg persze, hogy az. De mivel nem
akarok veszekedni, inkább azt mondom:
– Beszéljünk valami másról.
– Azt meséltem már, hogy az apám majdnem negyven év után
egyszer csak fogta magát, és egy vas nélkül utcára tette az
anyámat?
Bólintok.
– Méghozzá mindig akkor meséled el, amikor azt próbálod
megmagyarázni, miért akartad egyedül magadnak a nagybátyád
millióit. Vagyis nagyjából mindig.
Ellen tűnődve bólogat.
– Azért érdekes, hogy nekünk sem sikerült bevenni a kanyart,
nem? Úgy értem, mégiscsak házassági tanácsadó vagy.
Ez így nem egészen igaz. Házassági tanácsadó voltam. Az
ügyfeleim leléptek, miután értesültek a válásomról. Pedig egy
tönkrement házasság egész hasznos lehet, ha az ember másoknak
próbál segíteni, hogy megmentsék a kapcsolatukat. De megértem,
hogy az emberek nem szívesen járnának olyan pszichológushoz, aki
a saját életét sem képes kézben tartani. Ahogy bulimiás táplálkozási
tanácsadóhoz sem. Vagy kövér fitneszedzőhöz.
– A mi házasságunk már tavalyi hó. Mit számít most már, hogy
milyen esélyeket játszottunk el? – kérdezem.
Kiüríti a poharát, és bőkezűen újratölti mindkettőnkét.
– Eszedbe jutott már, hogy esetleg megpróbálhatnánk újra?
Ezzel most meglepett.
– Nem.
– Tényleg? Soha?
– Nem, soha. De arra sokszor gondoltam, utólag, hogy bárcsak
beszéltél volna velem akkor ahelyett, hogy rám erőltetted azt a
szerződést…
– Azt hittem, neked ez soha nem a pénzről szólt – veti közbe
élesen.
– Nem is. Hanem arról, hogy nem bíztál bennem. Nem tudom, mit
képzeltél. Talán azt, hogy megpattanok a fele pénzeddel…
– És ha azt? – szakít félbe újra. – Állandóan ilyenekről hallani!
Igen, lehet, hogy egyszerűen féltem. Lehet, hogy nem akartalak
elveszíteni.
– Hát pedig sikerült – felelem.
Ezúttal nem vág vissza.
– Hát jól van – bólogat, és láthatóan erőt kell vennie magán, hogy
tovább tudja mondani: – Ezennel hivatalosan is beismerem, hogy
akkor hibát követtem el. Beszélnem kellett volna veled. Sajnálom,
hogy elvesztettelek.
Akaratom ellenére is feltámad bennem a harag.
– Ellen, rongyos pár millióért kicsináltad a házasságunkat! Nem
várhatod el, hogy ezt csak úgy megbocsássam!
– Hát azért az nem rongyos pár millió volt – javít ki tárgyilagosan.
– Leszarom, mennyi volt! – torkolom le. – Egyszerűen nem akartál
osztozkodni! És ez teljesen rendben is lett volna, hiszen a te
örökségedről volt szó, nem az enyémről. De becsapni engem, hogy
aláírjam azt a rohadt házassági szerződést, na, azt nem lett volna
szabad!
Csendben néz rám, majd így szól:
– Majdnem száznegyvenmillió volt.
– Mi? – Azt hiszem, rosszul hallottam.
– Az örökség. Száznegyvenmillió – ismétli meg. – És a bíróság
ennek a felét neked ítélte volna. Érted a problémát? Fogalmam sem
volt róla, hogy megelégszel-e pár millióval. És ha nem, akkor én
elvesztem a pénz felét, és ezért…
– Na, álljunk meg egy pillanatra! – vágok közbe. – Azt akarod
mondani, hogy a legrosszabb esetben is maradt volna hetvenmillió
euród?
Úgy bólint, mintha ez teljesen magától értetődne.
– És akkor mi a büdös francnak kellett engem lepattintanod? Hát
ez sokkal több, mint amennyit egy normális ember egy egész élet
alatt el tud költeni!
– Jó, de az is lehet, hogy te meg pikk-pakk leléptél volna a
hetvenmillióddal, meg valami kurvával. És én pontosan ezt akartam
megakadályozni – jelenti ki határozottan.
– De hát így is elváltunk – értetlenkedem teljesen összezavarodva.
– Most akkor hol ebben a logika?
– Ott van benne a logika, hogy ugyan elváltunk, de nem kellett
még pluszban hetvenmilliót is utánad dobnom.
Nem bírok szabadulni az érzéstől, hogy Buñuel valamelyik
szürreális mesterművének a szereplője vagyok. Iszom egy nagy
korty pezsgőt, hogy visszarántson a valóság talajára. Aztán így
szólok:
– De hát még akkor is mocskosul gazdag lettél volna. Meg
egyébként is csak a te fixa ideád volt, hogy el akarom rabolni az
örökségedet. Ha őszinte lettél volna velem, nemcsak az egész pénzt
tarthattad volna meg, de minden valószínűség szerint a házasságunk
is megmaradt volna.
Megint tölt mindkettőnknek, félretolja a kiürült palackot, és
közelebb húzza a Chablis-t, mintha attól tartana, hogy az titokban
meglóg.
– Na, látod, pontosan erről akartam veled beszélni – mondja
diadalmas mosollyal.
– Miről is? – kérdezem, mert már megint elvesztettem a fonalat.
– Hát a házasságunkról. Ugyanis szerintem nem is volt az annyira
rossz.
Még mindig nem értem, mire akar kilyukadni.
– Arra gondoltam, hogy talán mégiscsak meg kellene próbálnunk
újra – folytatja Ellen. – Ha végre szíveskedsz befejezni a papolást
arról, hogy így meg úgy visszaéltem a bizalmaddal, hajlandó vagyok
átutalni neked egy nagyobb összeget. Tudnod kell, hogy ez a dolog
nálam sem csak a pénzről szól. Szeretném, ha ajándéknak
tekintenéd. Egyáltalán nem kötelezne semmire. Csak egy kérésem
lenne hozzád.
– Te meg akarsz venni? – kérdezem elhűlve.
– Egymillió euróra gondoltam – pontosít Ellen.
– Ó! – csúszik ki belőlem.
 – Azt csinálsz vele, amit akarsz, de cserébe ígérd meg, hogy
komolyan elgondolkozol azon, hogy adj egy utolsó esélyt a
kapcsolatunknak. – Félreteszi a poharat, előredől, és mélyen a
szemembe néz. – Volt nekünk jó is együtt, Jakob. És most több mint
elég pénzünk lenne arra, hogy beteljesítsük az álmainkat. Zárjuk le a
múltat, és kezdjük az egészet elölről!
Előkeresem a fiókból a dugóhúzót, és nekiállok, hogy kibontsam a
Chablis-t. Igaza van. Tényleg nem voltunk rossz pár. És a pénzéből
nagyon is kellemesen élhetnénk. Egyetlen aprócska bökkenő van az
egésszel: hogy nem akarok a volt feleségem kitartottja lenni.
– Jól értem, hogy fel akarsz ajánlani nekem egy „egyelőre exférj”
státuszt? – kérdezem.
Mulattatja a kérdés. Töltök magunknak, ő megkóstol egy kis
kortyot, és szemlátomást elégedett a választásával. Én is beleiszom a
borba, és elismerően nézek Ellenre. Nem fukarkodott a pénzzel.
– Hű. Ez aztán nem volt olcsó, mi?
Mosolyog, de nem szól semmit.
– Megtisztelő – folytatom –, hogy képes lennél kerek egymilliót
rám költeni. De tényleg. Esetleg megpróbálhatnál lízingelni is. Vagy
olcsóbban megszerezni a kényszerárverésen.
Ellen arca elkomorodik.
– Csak segíteni akarok neked, Jakob. Ahogy mondtam: ez a millió
semmilyen feltételhez nincs kötve. Csakis annyit kérek tőled, hogy
gondold át a dolgot.
Miért hiszi azt mindenki, hogy muszáj nekem segítenie?
– Köszönöm, nincs szükségem a segítségedre – közlöm
határozottan. – Sem a pénzedre.
A szája megfeszül.
– Hány páciensed maradt? – kérdezi éles felhanggal. – Tíz? Húsz?
Úgy saccolnám, legfeljebb húsz.
– Egy – válaszolom az igazságnak megfelelően.
Ellen, aki épp kortyolni készül a borból, megdermed, és leteszi a
poharat.
Bólogatok, hogy jól hallotta.
– Mivel nem engedhetek meg magamnak asszisztenst, egy kicsit
elkeveredtem az időpontokkal – mesélek tovább. – És a bank nem
akar nekem hitelt adni.
– Akkor miért nem fogadod el a pénzt? – kérdezi.
– Te elfogadnád tőlem, ha az én helyemben lennél?
Utánagondol.
– Nem. Én a házassági szerződéssel való trükközés után szép
lassan megmérgeztelek volna, és besöpörtem volna az örökséget.
Muszáj vigyorognom. Mindig is bírtam a szövegét.
– De viccen kívül: igen, elfogadnám – folytatja. – De én
gyakorlatiasabb vagyok, mint te. – Rám néz. – És akkor most hogyan
tovább, Jakob?
Rántok egyet a vállamon.
– Talán ez az utolsó páciens kihúz a bajból. Mindenesetre úgy
gondolja, hogy ő maga Isten.
– Érdekes – mondja Ellen. – Még Istennek is vannak gondjai? –
Felvihog. – Hát ez elég bonyolult. Ráadásul neki kivételesen még azt
sem mondhatod, hogy az elfuserált gyerekkor, meg a szüleivel való
rossz kapcsolata miatt van minden baja. – Megint vihog, aztán feláll.
– Bocsáss meg egy pillanatra, rögtön visszajövök – mondja, és
eltűnik a fürdőszoba irányába.
Szórakozottan bólogatok. Szöget ütött a fejembe, amit Ellen
mondott: vajon Abel Baumann-nak van családja? Segítene, hogyha
beszélhetnék valakivel, aki ismeri.
A mobilom zökkent ki a gondolkodásból.
– Jakobi.
– Itt Schavinski rendőrfőtanácsos. Szeretném közölni magával,
hogy szabadlábra helyeztük a védencét. Az ügyész csak azért hagyta
magát rábeszélni, mert Baumann úr a maga gondnoksága alatt áll.
Egyébként most kaptam meg a betegkartonját. Orvosi értelemben
minden rendben van nála. Ez azt jelenti, hogy most maga jön.
– Egy pillanat! – tiltakozom. – Én csak a pszichoterapeutája
vagyok, nem a jogi képviselője! Ha megint valami hülyeséget csinál,
az egyedül az ő dolga. Csak hogy tisztázzuk.
Csend. Schavinski köhécsel, és papírzörgés is hallatszik.
– Hát pedig ma délben egész mást mondott. – Megint papírzörgés.
– És ahogy látom, azt az egész mást alá is írta.
– Hogy mit írtam én alá?
 – Azt, hogy veszélytelennek tartja Baumannt. Minden tekintetben.
Felolvassam magának?
– Nem, nem kell – mondom. Mivel gyakran írok alá úgy papírokat,
hogy később ebből problémám lesz, Schavinskinak igaza lehet. – És
akkor most megkaptam a nyakamba Baumannt, vagy mi van?
– De meg ám! – válaszolja Schavinski kedélyesen. – És a legjobb,
hogy megspórolt nekem egy csomó papírmunkát!
– Maga veszélyesnek tartja őt? – érdeklődöm.
Schavinski tétovázik.
– Abszolút személyes kérdés – fűzöm hozzá.
– Hát, ha engem kérdez, a pasas hibbant, és puszta véletlen, hogy
eddig nem esett miatta baja senkinek – feleli Schavinski. –
Egyébként volt már olyan, hogy egy atomerőmű legszigorúbban
őrzött részén tartóztattuk le. Azt már ne tőlem kérdezze, hogyan
jutott be oda.
– Köszönöm az értékelést – mondom.
– Az orvosi papírjait elküldöm postán. És mivel ma jó napom van,
mellékelek hozzájuk egy példányt a maga vallomásából. Csak hogy
tudja, mit írt alá. Na, szép estét magának, dr. Jakobi.
A beszélgetés ezzel véget ér. Rosszkedvűen harapdálom az
ajkamat. Messze nem ismerem még olyan régen Baumannt, hogy
megbízhatóan meg tudjam őt ítélni. Azt, hogy veszélytelennek
tartom, még akkor mondtam, amikor nem tudtam, hogy Istennek
hiszi magát, és néha úgy is viselkedik. Amikor elképzelem, hogy
talán éppen most kormányoz a kifutópályára egy utasokkal teli
Jumbo Jetet, menten rosszul leszek. Felugrok, kirohanok a folyosóra,
és a kabátomért nyúlok. Közben bekopogok a fürdőszobába:
– Ellen, bocs, de közbejött valami, és…
– Itt vagyok – hallom Ellen hangját. A hálószoba nyitott ajtaján át
megpillantom, hogy meztelen felsőtesttel, karját a mellén keresztbe
téve ül az ágyamon.
– Na, mit gondolsz az ajánlatomról? – kérdezi mosolyogva a biztos
győzelem tudatában.
Felrángatom a kabátomat.
– Berontasz ide, felajánlasz nekem egymillió eurót, és most még
dugni is akarsz? Ha adhatok egy baráti jó tanácsot: keress egy
terapeutát.
Az arca egy csapásra elsötétül.
– Bocsánatot kértem tőled! Odaajándékozok neked egy vagyont!
Vadonatúj, anyagi gondoktól mentes életet kínálok neked! Mit akarsz
még, Jakob?
– Hogy zárd be az ajtót, ha elmész – válaszolom, és kilépek a
hideg levegőre.
– Jól vigyázz, Jakob – hallom a hátam mögött Ellen fenyegető
hangját. – Tudok én más húrokat is pengetni.
Hátra sem nézve becsukom az ajtót, és elindulok. Remélhetőleg
Isten időközben nem keveredett bajba.
 ISTEN EGYÜTTMŰKÖDŐ

Az Abel Baumann névjegyén szereplő címen nincsen semmi. Ott,

ahol háznak kéne lenni, csak egy üres telek tátong. Csak alaposabb
megfigyelés után veszem észre, hogy a hely mégis lakott. Öt vagy
hat lakókocsi rejtőzik a fák mögött, rajtuk kívül csak bokrokat és
szeméthalmokat tudok kivenni a félhomályban. Egy fából és
hulladékvasból összetákolt valamiről kiderül, hogy saját készítésű
postaláda. A filctollal ráfirkált cím egyezik a Baumann névjegyén
lévővel. Szóval itt lakik Isten. Egy lakókocsikból álló várban, egy
illegális szemétlerakóhelyen. Valamivel fenségesebbnek képzeltem az
Ő országát.
A telefonom kijelzőjének tompa fénye világítja meg az utat,
miközben odabotorkálok a lakókocsikhoz, és felriasztok két akkora
patkányt, hogy először azt hiszem róluk, kóbor kutyák. Szerencsére
ők éppen annyira tisztelnek engem, mint én őket. Alkalomadtán
majd meg kell kérdeznem Istent, pontosan mire gondolt, amikor
létrehozta egyik-másik teremtményét.
Hófehér taréjfrizurás öregember nyitja ki a lakókocsi ajtaját,
nagyjából egy fél örökkévalósággal azután, hogy bekopogtam rajta.
Láthatóan jó sok időt rászánt, hogy átkeljen lakhelyének szűk tíz
négyzetméterén.
– Na miva'? – kérdezi, és végigsimít az alkarján, amelyre egy
lángoló kereszt van tetoválva.
– Szép – mutatok a tetoválásra. – Jelent valamit?
Bólint.
– Azt jelenti, hogy valamikor fiatal és hülye voltam. A seggemet
nem akarja megnézni? Arra azt a híres Michelangelo-képet
varrattam, amin Isten megteremti Ádámot. Ha összeszorítom a
farpofáimat, összeér a mutatóujjuk.
– Sajnos most sietek – hárítom el az ajánlatot. – Nem tudja
véletlenül, hol találom Abel Baumannt?
 A tarajos bólogat.
– De, Freddynél. Valami esküvői buli van ottan, és Abel be akart
kukkantani.
Zavar ez a szóhasználat.
– Bekukkantani? Vagyis őt nem hívták meg az esküvőre?
A tarajos bólogat.
– Ja. Mondhatjuk, hogy szokás szerint.
– És hol van ez a Freddy? – kérdezem szorongva. Úgy sejtem,
Abel hívatlan felbukkanása egy esküvőn aggodalomra adhat okot.
– Maga valami zsaru, vagy micsoda? – A tarajos tüntetően
keresztbe fonja a karját a mellén. Bár már hetvenen is túl járhat,
mégis figyelemre méltó izmok feszülnek meg a csíkos pulóvere alatt.
– Nem. A terapeutája vagyok – válaszolom.
A tarajos képe felderül.
– Ja, maga az! Már sokat hallottam magáról – mondja, és
örvendezve megrázza a kezemet. – Én amúgy Heinz vagyok.
Közismertebb nevemen Vasember Heinz. Erőművész. A cirkuszban
ismerkedtünk meg Abellel. – Vasember Heinz vasmarka egy szívélyes
satu erejével szorítja a kezemet. – Freddy pizzériája itt van az
utcában, csak öt percre. Inkább ne egyen semmit, mert az asszony
főztje egészen tré. De baromi rendes népek amúgy.
A vendéglő valóban nagyon rokonszenves. Freddy neje, Valentina
testvérek közt is megvan vagy másfél mázsa, a férje, egy sovány,
hátranyalt hajú, vékony bajszú férfi mégis „kis gazellám”-nak becézi
szeretetteljesen.
Abel Baumann az előtér egyetlen asztalánál ül, mindjárt a pult
mellett. Egy dupla grappa áll előtte. Itt rendesen a pizzafutárok
várakozhatnak a bevetésre, gondolom magamban. Baumann
érdeklődve néz a nagyterembe, ahol Freddy és két segítője éppen
egy nagyjából harmincfős társaságot szolgál ki kávéval, italokkal és
tiramisuval. A dundi, húszas évei végén járó, dús, hollófekete hajú
menyasszony nagylelkűen adagolja cingár vőlegénye tányérjára a
desszertet, én pedig leülök Baumann mellé.
– Vasember Heinz mondta, hogy itt találom.
– Tudom – feleli Baumann anélkül, hogy levenné a szemét a benti
eseményekről.
 – Ja, igen. El is felejtettem. Akkor biztosan azt is tudta, hogy
idejövök, igaz?
Baumann komolyan bólogat, és beleszürcsöl a grappájába. Intek
az elsuhanó Freddynek, hogy én is kérek egyet, és megpróbálom
kideríteni, mit keres az asztaltársam ezen az esküvőn.
– Ismeri őket?
Baumann megrázza a fejét.
– Valaki mást ismer itt?
– Freddyn és Valentinán kívül? Nem.
Freddy leteszi elém a grappát. Iszom egy kis kortyot.
– Akkor elárulja, hogy mit csinál itt?
– Ott! Most! – mondja Baumann, és a fejével az ifjú házasok felé
bök. Látom, hogy a vőlegény dúsan megrakott tányérjával leül az
ünnepi asztalhoz, míg a menyasszony végighordozza tekintetét a
társaságon. Úgy tűnik, meggyőződött róla, hogy valamennyi vendég
el van látva. Csak mikor jobban megnézem, akkor látszik rajta, hogy
gondolatban egész máshol jár. Álmodozó mosolya árulja el.
Sütkérezik a pillanatnyi boldogságban. Testének minden sejtjével
élvezi ezeket a csillogással és szerelemmel teli perceket, az
eljövendő földi örömök fényében fürdő másodperceket.
– Ennyi volt – szólal meg Baumann, és csak a fejével fordul felém.
– Ez volt élete csúcspontja.
Bólintok.
– Legalábbis az eddigi életéé.
Abel erőteljesen megrázza a fejét.
– Nem. Az egészé. Éppen most jutott túl az élete abszolút
csúcspontján.
– De hát senki sem tudja, mi jön még ezután – mutatok rá
ingerülten.
– De. Én igen. Én tudom – ellenkezik Baumann. – Gyerekeket
akar, de nem lesz neki egy sem. Néhány év múlva ezt csalódottan be
is látja majd. Akkorra a házassága már nem létezik. A tiramisuhegy
mögött ülő fazonnak, aki ma elvette, szeretője lesz, és elválik, hogy
új életet kezdhessen azzal a másik nővel. Akkorra az a másik nő már
terhes lesz tőle. Azon a másik nőn a mi szépséges menyasszonyunk
húgát értem. És ez örökre összetöri majd a szívét.
 A páciensemnek nyilvánvalóan pszichotikus rohama van.
– Ezért van itt? – kérdezem. – Ez valami isteni küldetés? Meg
akarja óvni a menyasszonyt a boldogtalan jövőjétől?
– Meg kéne? – kérdezi tréfásan, és egy hajtásra eltünteti a
grappáját.
– Rajta! – felelem egy biztató kézmozdulattal.
Végigmér.
– Most komolyan… istenbizonyítékot kér tőlem?
Ingatom a fejemet. Nincs semmi kifogásom a szokatlan
megoldások ellen, hogyha segítenek javítani Baumann pszichés
állapotán. De azt azért nem fogom elhinni, hogy hatalmában áll
megváltoztatni az ember sorsát. Majd biztos bemutat valami
bűvésztrükköt, tesz egy-két varázslatosnak szánt kézmozdulatot,
aztán bejelenti, hogy jobbá tette a menyasszony életét. Az
ellenkezőjét sosem lehet majd bebizonyítani, mert addig évek telnek
el. De mivel érdekel, hogy vágja ki magát a páciensem, lazán így
felelek:
– Hát jó, miért ne?
Baumann úgy néz rám, mintha azon töprengene, teljesítse-e a
kérésemet.
– Rögtön a nagy műsort akarja, vagy elég lesz egy kis kóstoló is?
– kérdezi mosolyogva.
– Ahogy magának kényelmesebb – mondom.
– Jó, majd kitalálom – feleli Baumann kissé lecsillapodva. – De
most valami másról szeretnék beszélni magával.
Odainti Freddyt az asztalunkhoz, és miközben köszönetet mond
neki, egy bankjegyet nyom a kezébe.
Aztán egy borítékot húz elő a kabátja belső zsebéből, és átnyújtja
nekem.
– Ezerötszáz euró.
– Miért? – kérdezem.
– A honoráriuma. Amiért elkísér engem Münchenbe.
A borítékra pillantok, aztán megint Baumannra.
– Holnapután már vissza is érnénk. Ha nem elég ennyi pénz, csak
szóljon. Természetesen ezen kívül a költségeit is megtérítem.
– És mit keresnénk Münchenben?
 – Meglátogatnánk a családomat. Meg akarta ismerni őket, hogy
többet tudjon meg rólam, nem?
– Sose mondtam ilyet.
– De gondolta – mondja Baumann. Nyilván nagyon döbbent képet
vághatok, mert hozzáteszi: – Ne aggódjon, nem automatikusan
olvasom a gondolatait. Csak akkor, ha nagyon erősen rám gondol.
Vagy én koncentrálok magára.
Még mindig értetlenül bámulom.
– Na, hát valahogy csak kapcsolatba kell lépnem a
teremtményeimmel. És nekik is velem.
– Á, szóval úgy érti, hogy amikor ilyen gondolataim támadtak, az
olyan volt, mint egy ima! – találom ki, és lenyűgöz páciensem
intelligenciája. Egyértelmű, hogy meg szeretném ismerni a családi
környezetét. Nem kell gondolatolvasónak lennie ahhoz, hogy ezt
megsejtse. De hogy egy helyes sejtést kisebb csodaként ad el, azt
figyelemre méltónak találom.
Baumann megvonja a vállát.
– Fogalmam sincs. Nevezze, aminek akarja. Egyébként a
legtöbben amúgy is csak azért imádkoznak, hogy oldjam meg a
problémáikat, vagy biztosítsam a helyüket a paradicsomban.
Lenyúl maga mellé, kis bőröndöt emel fel, és az asztalra teszi.
– Gondoltam, mehetnénk az éjszakai vonattal, és holnap este
vissza is jöhetnénk. Így megspórolnánk a szállást.
Látja, hogy most meg a bőröndjére pislogok csodálkozva.
– Csak a legszükségesebbeket pakoltam be – magyarázza. –
Gondoltam, magának majd a pályaudvaron veszünk fogkefét, meg
ezt-azt, amire még szüksége van. De elugorhatunk még magához is,
ha jobban tetszik.
– Nem, nem, jó lesz így – felelem arra gondolva, hogy Ellen
valószínűleg még mindig ott vár engem a lakásomon. Ahogy
ismerem, nem adja fel egykönnyen. Úgyhogy ebben az értelemben
pont kapóra jön nekem az éjszakai vonat Münchenbe.
– Helyes – zárja le Baumann. – Nagyon örülök, hogy benne van.
Mindeközben továbbra is figyeli, hogy mi történik az ünnepi
asztalnál. Követem a példáját, és azt látom, hogy a násznép
lakmározik. Semmi különös. Egy ideig csöndben nézelődünk.
 – Pontosan kivel találkozunk Münchenben? – érdeklődöm.
– Van egy fiam – feleli Abel. – Tudja, hogy terápiára járok. És
szeretné magát megismerni. – Tart egy kis szünetet. – Meg aztán ott
van az anyja is. – Elgondolkodik egy kissé. – Hogy úgy mondjam,
nem a legjobb a kapcsolatunk.
– Elváltak? – kérdezem.
– Nem is voltunk házasok. A gyerekünk egy viszony gyümölcse. Ő
és a férje nevelték fel.
Nem áll módomban átgondolni Baumann családi kapcsolatait, mert
ebben a pillanatban tompa puffanás hallatszik, amit hangos
csörömpölés követ. Poharak dőlnek, az egyik a padlóra esve
összetörik, és a tartalma szétterül a terrakotta csempén. Síri csend
támad. Még a gyerekek sem zajonganak.
A csendért egy fiatal, vékony, rövid hajú nő a felelős, aki szűk
estélyi ruhát visel. Egyik kicsi, kemény öklével az asztalra vágott, a
teríték csörömpölt, a vendégek pedig elhallgattak.
Most dühtől vöröslő arccal és összeszorított szájjal áll. Még mindig
ökölbe szorított kezével az asztalra támaszkodik. A bütykei egészen
elfehérednek. A nő feszültsége vibrál a teremben, ezért senki nem
meri megtörni a csendet.
Végül megteszi ő maga:
– Én ezt nem értem – préseli ki magából. – Nem bírom felfogni,
hogy veheted el a nővéremet, mintha a szerelmünk nem is létezne.
A fejek egyszerre a vőlegény felé fordulnak, és ezzel egy időben
kollektív felhördülés hallatszik.
A vőlegény a már szinte abszurd módon hatalmas tiramisuja előtt
ül. Röviddel a fiatal nő kitörése előtt dugta a szájába a kanalat, és
most úgy maradt. Most, hogy valamennyi szem rámered a teremben,
lassan kihúzza a szájából, és nagyot nyel. Óvatosan a feleségére
pillant, aki aggodalmas, de egyben reménykedő várakozással nézi őt.
– Ez hazugság – mondja rekedten. De úgy hangzik, mintha azt
mondaná: „majd később megbeszéljük, drágám.”
A menyasszony pislog, és a szeme nedvesen csillog.
– Higgy nekem! Hazudik! – bizonygatja rémülten a vőlegény. –
Sose volt köztünk semmi! Tényleg semmi! Kérlek, szívem, én…
 Hirtelen elhallgat, mivel újdonsült felesége felemeli a kezét. Az
arca mintha megkövült volna. Valószínűleg sejti, hogy a húga igazat
mond. Nyomós ok nélkül senki nem tesz tönkre egy esküvőt.
A húg zokogva ereszkedik vissza a székére.
– Micsoda disznó vagy! – szakad ki belőle. – Még három napja
sincs, hogy az ágyamban feküdtél, és azt mondtad, hogy
legszívesebben lefújnád az esküvőt!
Egy idősebb hölgy átkarolja, és aprócska zsebkendőt nyújt át neki.
Ebben a pillanatban a menyasszony is sírva fakad.
– Ez az az este volt, amikor állítólag hirtelen Hamburgba kellett
utaznod?
Míg a vőlegény idegesen pillantgat egyik nőről a másikra, és azon
töri a fejét, vajon hogy vehetné el a helyzet élét, a társaság éledezni
kezd a sokkból. Itt is, ott is sugdolózás támad, két fiatal nő,
valószínűleg két koszorúslány, felugrik, és gondjaiba veszi a frissen
házasodott asszonykát, akinek sminkjét könnypatakok mossák el. Az
elárult húg eközben az idős hölgy vállán sír.
A személyzet fürgén nekilát, hogy eltávolítsa az üvegszilánkokat,
és közben felszolgálnak némi pálinkát is. A jelenlévőknek nyilván
meg kell nyugodniuk. Legalábbis úgy néz ki, Freddy abban
reménykedik, hogy a rövidital elejét veszi a helyzet további
eszkalálódásának. Téved.
Halk surrogással eltávolodik az asztaltól egy elektromos kerekes
szék, amelyben egy hatvan körüli ormótlan férfi ül.
A vőlegény feje fölül meglepő gyorsasággal elmúlt a veszély, de a
kerekes székes most előhúz egy mankót, és „te rohadt szarházi”
felkiáltással megcélozza a fiatalember koponyáját.
Az ütés célt téveszt, mert a vőlegény felugrik, és kitér előle.
Mindenki ordítozik, valóságos tömegjelenet alakul ki.
– Ne! Apa! Kérlek, ne! – sikoltozik a menyasszony.
A kerekes székes férfi rá se hederít. Az ütés lendületétől
túlságosan előredőlt, a parókája lecsúszott, és most nem lát tőle.
Kapkodva szedi össze magát, és közben felrántja a mankót. Az a
vőlegény lába között hever, aki beleakadt felborult széke támlájába.
Az örömapa így teljes erőből ágyékon vágja őt a mankóval.
 Az érintett meg sem mukkan, csak rettentően meglepettnek tűnik,
és az arca elfehéredik. Fájdalmában összeszorítja a lábait, amelyek
közé így beragad a mankó. Az örömapa dühösen kirántja a vőlegény
lába közül a – most látszik csak – meglepően nagy fogantyújú
mankót. Erre már fojtottan felhördül a násznép. A legtöbben
valószínűleg ugyanarra gondolnak: a fejbe verés kellemesebb lett
volna.
A vőlegény továbbra sem mutat reakciót. Aztán mégis átvillan az
arcán egy halvány mosoly, térdre rogy, és arccal belezuhan a családi
adag tiramisuba.
Mialatt a vendégek felugrálnak, és Freddy telefonálni rohan,
Baumann veszi a bőröndjét.
– Szívesebben távoznék, még mielőtt a rendőrség ideér. Abból
megint csak a baj lenne.
Aggodalmasan nézek rá.
– Egy ilyen erejű tökön verés a legrosszabb esetben reflexes
szívmegállást is okozhat.
– Ne izguljon! – csitítgat Baumann. – Csak jó sok jégre lesz
szüksége, meg még több türelemre. Ha elmúlik a hányás és a
hidegrázás, akkor a legrosszabbon túl van. De a nászéjszakáját
mindenesetre soha nem felejti el. – Baumann az ajtó felé bök a
fejével. – Na, mi lesz, megyünk?

Mikor az InterCity Express már teljes sebességgel repeszt velünk,

kielemezgetem Baumann bűvésztrükkjét, és úgy érzem,
megfejtettem. Feltételezem, hogy a páciensem ekkora botrányra
nem készült, de egy kisebbre igen. El tudom ugyanis képzelni, hogy
Baumann tudott a vőlegény és a húg viszonyáról, ahogy valószínűleg
az asztalnál ülők nagy része, és talán még Freddy is, aki beavathatta
őt. Nem alaptalanul reménykedett tehát abban, amit most „jó kis
műsornak” nevez. És biztosan arra is számított, hogy értesítenek
engem a szabadon engedéséről. Tudta, hogy csupán idő kérdése, és
felbukkanok Freddynél. És ehhez az állítólagos jövőbe látó
képessége sem kellett.
Elégedetten kortyolok a boromból. Csak mi ketten ülünk az
étkezőkocsiban. Baumann egy jó zsíros borravaló segítségével még
arra is rávette a pincért, hogy ilyen kései időpontban kenyeret és
sajtot hozzon nekünk. Emellett az ablakban is áll négy negyedliteres
üveg vörösbor, amit Baumann „ez csak annyi, mint egy normál
üveg!” felkiáltással tartaléknak vett. Szerintem direkt számolta el
magát.
Ahogy a pályaudvarra tartottunk, esni kezdett az első hó. Nagy
pelyhekben hullott, és kevesebb mint félóra alatt fehérbe borította a
várost. A hóréteg most még vékonyka, akár a pongyola, de kora
reggelre már vastag takaró lehet belőle.
A vonat menetszelétől úgy kavarognak az ablak előtt a hópelyhek,
mintha vihar tombolna odakint. Nézegetem a színjátékot, és
eszembe jut, hogy küszöbön a karácsony. Lassan ez az év is felkerül
a történelem polcára, és belepi a por. Fura egy dolog az idő.
– Mélabú ellen amúgy is a legjobb gyógyszer a bor – szólal meg
Baumann váratlanul.
A szavai kiragadnak a gondolataimból.
– Magyarázattal tartozik – mondom neki.
Baumann bólint.
– Tudom. Majd holnap. Most iszunk, eszünk valamit, aztán
kipihenjük magunkat, és holnap megválaszolom a kérdéseit. – Látja,
hogy én mégis szeretnék most beszélni, és hozzáteszi: – Jó hosszú
volt ez a nap.
Ez igaz. Érzem is a kellemetlen feszülésen az orrom tájékán. De
Baumann-nak akkor is még ma el kell mondania nekem, honnan
szerezte a pénzt az útra, és az én fejedelmi honoráriumomra.
Szeretném ugyanis, ha nem rángatna ki az éjszaka közepén a
fülkémből a vasúti rendőrség, mert Baumann elkövetett valamit. Ha
nem jön közbe az esküvői balhé, már korábban is megkérdeztem
volna.
– Az utazás költsége. Meg a honoráriumom. Ez a spórolt pénze?
Baumann hallgat, gondolkodik, majd így szól:
– Nem, miért kérdezi?
Én is hallgatok, és fürkészve nézem.
Baumann tűnődve visszanéz, aztán megérti.
– Azt hiszi, hogy loptam?
Felvonom a vállamat.
 – Fogalmam sincs. Mondja meg.
– Emiatt tényleg ne aggódjon. Való igaz, hogy nem járok mindig
egyenes úton. De ez még messze nem jelenti azt, hogy sötét
ügyletekbe keverednék.
– Remek. Akkor nyugodtan megmondhatja, honnan van a pénz.
Elveszi az egyik borosüveget, lecsavarja a tetejét, és tölt
mindkettőnknek.
– Csak hogy megnyugodjon: nyertem.
A szemöldököm néhány milliméterrel feljebb vándorol. Nyerte?
– Úgy bizony, teljesen legálisan – folytatja. – Ha akarnám, a világ
összes kaszinóját kifoszthatnám. De nem akarom. Szerényen és
feltűnésmentesen viselkedem. – Elvigyorodik. – De ha mégis kellene
soron kívül egy kis pénz, bemegyek a legközelebbi játékterembe, és
elhozom.
– Szóval Isten hazárdjátékot játszik? Érdekes. Einstein meg pont
azt mondta magáról, hogy nem szerencsejátékos.
– Tudom. Nagy okostojás volt az az Einstein – válaszolja
Baumann. – Isten nemhogy kockázik, de rulettezni is szeret. Meg
Black Jackezni. Sőt, Isten néha pókerezik is. Azt hiszi, hogy aki nem
szerencsejátékos, az tudna olyasmit teremteni, mint az ember?
Mire átvonulunk a hálókocsiba, már régen elmúlt éjfél. Baumann
lakosztályt bérelt nekünk, így a hálófülkéinket összeköti egy vékony
ajtó. Még akkor sem kell felemelnünk a hangunkat, hogy
beszélgethessünk, amikor csukva van. De mivel mindketten fáradtak
vagyunk, nem túl gördülékeny a társalgás. Hallom, ahogy Baumann
hangosan gargalizál. A vízcsap csobogása is áthallatszik az ajtón.
Aztán egy „jó éjt” következik, majd a villanykapcsoló kattanása.
– Jó éjt! – visszhangozom, és én is leoltom a lámpát.
Amilyen hullafáradt vagyok, pillanatokon belül el kéne, hogy
nyomjon az álom. Ehelyett éberen bámulok a sötétségbe, és
végiggondolom a napot Abel Baumann-nal. Szeretnék csak egy
kicsivel közelebb kerülni a legfontosabb kérdéshez, hogy ki is ő?
Annyi biztos, hogy nem Isten. Úgy tűnik azonban, hogy ismer pár
trükköt, amelyekkel befolyásolni képes az egyszerűbb elméket.
Lehet, hogy a cirkuszban ismert egy látnokot, aki elárulta neki a
szakmai titkait. Vagy lehet, hogy a páciensem maga is illuzionista
volt, mielőtt a bohóci pályára adta a fejét. De még akár egykori
kollégám is lehet, aki szögre akasztotta a tudományos karriert az
áltudomány kedvéért. Nem is lenne meglepő, ha egy pszichés
problémákkal küszködő pszichológust tisztelhetnék Baumann
személyében.
– Ne agyaljon ennyit – hallom a szomszédból Baumann hangját.
Muszáj mosolyognom. Nem kell látnoknak lennie, hogy kitalálja,
rajta gondolkozom. Inkább azt mondanám, hogy a páciensem egy
különösen tehetséges bűvész.
Baumann fülkéjéből csak zörejek hallatszanak. Aztán egy
koppanás.
– Nem gondolkodom többet! – szólok át. – Megígérem.
Az elválasztó ajtó kinyílik, és fény hatol be a fülkémbe. Abel jelenik
meg a félhomályban. Egy üveg whiskyt és két poharat tart a
kezében.
– Íme a javaslatom – mondja. – Iszunk egy-két pohárral, aztán
addig válaszolgatok a kérdéseire, míg egyikünk el nem alszik.
Kiülök az ágy szélére.
– Korrektül hangzik.
Leteszi a poharakat egy kis egérszürke asztalra, leül a hozzá
tartozó székre, és tölt.
– De csak úgy vagyok hajlandó lemondani az éjszakai
nyugalmamról, ha nem kell többet magáznom.
Felém nyújtja az egyik poharat.
– Abel vagyok.
Úgy érzem, jót tesz a terapeuta-páciens kapcsolatunknak, ha
elfogadom az ajánlatát.
– Jakob – válaszolom, és ráemelem a poharamat.
Iszunk. Kellemes égést érzek a belsőmben.
– Rendben, Jakob, akkor ne kímélj! – biztat Abel. – Mit akarsz
tudni?
Odatartom a poharamat.
– Előbb kérek még egyet. Nem mindennap esik meg, hogy Isten
kínál meg egy itallal.
 ISTEN FRUSZTRÁLT

– Kezdjük a legelejéről – javaslom.

Abel, aki épp egy korty whiskyvel van elfoglalva, leteszi a poharát.
– Az ősrobbanástól, vagy honnan?
Úgy kérdezi, mint egy érettségiző diák, aki nem teljesen biztos
benne, hogy jól értette-e a vizsgakérdést.
Elvigyorodom. Voltaképpen Abel Baumann életének történetét
szeretném hallani. De Isten életrajza biztosan cselekménydúsabb, és
talán választ adhat néhány olyan kérdésre is, amelyek már régóta
foglalkoztatják az emberiséget. Honnan jövünk? Hová tartunk? És mi
ez az egész?
– Neked kell megmondanod, hol kezdődik a történeted – felelem
diplomatikusan. – Elvégre nem voltam ott, amikor a világot
teremtetted.
Kötelességtudóan bólogat.
– Jó. Akkor az ősrobbanás. – Játszani kezd az ujjaival. – Az
ősrobbanást úgy képzeld el, mint az én első szilveszteri
tűzijátékomat. Csaptam egy jó kis estét magamnak, és
megteremtettem az eget és a földet. A Föld először kietlen és puszta
volt. Kicsit úgy nézett ki, mint most a hold. Csak épp ezen az
ősföldön volt egy hatalmas óceán, amely a legnagyobb részét
beborította. Töksötét volt, így hát elhatároztam, hogy megteremtem
a fényt, és láttam, hogy…
– Abel – szakítom félbe.
Felkapja a fejét.
– Igen? Mi az?
– Pontosan így írja a Biblia is.
– Így. Na és? Nem minden téves, ami a Bibliában van! – mosolyog
rám diadalmasan.
Szkeptikus tekintettel méregetem.
 – És miért van olyan érzésem, hogy Mózes első könyvének szabad
átdolgozását akarod nekem a saját történetedként beadni?
Abel csupán néhány másodpercig állja a pillantásomat, aztán kinéz
az ablakon, zavartan végigsimít a fején, majd felveszi a poharát, és
egy hajtásra kiissza.
– Hát jó – mondja megtörten. – Átláttál rajtam. Az igazság az,
hogy már nem emlékszem arra, amikor a világot teremtettem. Ezért
aztán azt sem tudom, hogyan teremtettem. – Tölt még. – De hát
meg is van már pár millió éve. Ha nem több!
Összekaparom szerény asztrofizikai ismereteimet:
– Tudomásom szerint, egyesek azt állítják, hogy az ősrobbanás
előtt egy üres, időtlen tér volt. Istennek már ebben az üres térben
léteznie kellett, mivel ő ugyanúgy végtelen, mint az univerzum
maga. Ezek szerint te nem évmilliók vagy -milliárdok óta vagy itt,
hanem örök időktől fogva.
Abel homlokán mély gondolkodóráncok jelennek meg.
– Hát ez mindenesetre megmagyarázná, miért jutott egyáltalán az
eszembe, hogy világmindenséget teremtsek. Képzeld csak el:
egyedül az üres térben! Örökkön örökké. Semmi ital. Sehol egy film
vagy egy könyv. És senki, akivel dumcsizni lehetne egy kicsit.
Szerintem halálra unhattam magam.
Elgondolkozva kortyol a whiskyjéből.
Intelligens elmebetegek tudják, hogy nem kell a világképük
minden egyes részletét megmagyarázniuk. Elég, ha az állításaik
ellenkezőjét sem lehet bizonyítani. De Abel nem ráz le engem ilyen
könnyen.
– Világos – mondom. – Jó sok minden történt az ősrobbanás óta.
– Mintegy mellesleg hozzáteszem: – De a paradicsomra csak
emlékszel még, nem?
– Úgy érted, az első emberekre?
Bólintok.
– Vagy rájuk, igen.
– Persze – vágja rá Abel egyből. – Néha még álmodom is arról,
amikor felkerestem az első embereket a barlangjaikban. Álomszerű
idők voltak azok.
 – Tehát már az első emberek között is ott voltál – szögezem le
teljesen semleges hangon. – Megkérdezhetem, hogy csináltad?
– Hát, ahogy akkoriban mindent. Néha ember, néha pedig állat
alakjában jelentem meg.
– Szóval alakot is tudsz váltani – következtetek.
Abel megrázza a fejét.
– Inkább… kölcsönveszem a testeket.
– Tehát ez egyfajta lélekvándorlás?
– Mondhatjuk így is – erősíti meg Abel.
– Szóval rendszeresen testet cserélsz, és ily módon már az
emberiség hajnala óta a földön jársz?
Érdekes elmélet, gondolom. És nehéz megcáfolni.
– Kisebb szünetekkel – pontosít Abel. – De nem akarom kizárni,
hogy ezzel kapcsolatban is elfelejtettem egy-két dolgot.
– És ezt hogy kell elképzelnem? Az ókori Egyiptomban mondjuk
köveket vontattál a gízai piramisokhoz? A francia forradalomban ott
romboltad a Bastille-t a tömeggel? Embereket segítettél be a
mentőcsónakokba a süllyedő Titanicon? Vagy hogy?
Abel ingatja a fejét.
– Na jó. Hát az ókori Egyiptomban például öleb voltam, aztán
írnok, utána meg többgyermekes családanya. A Bastille ostromának
idején cselédlányként szolgáltam egy manchesteri családnál.
Egyébként a ház ura szörnyen tolakodó fráter volt. Hogy a Titanic
elsüllyedésekor hol voltam, annak utána kell gondolnom. –
Eltöpreng. – Elfelejtettem – állapítja meg végül, és úgy csóválja a
fejét, mintha maga sem akarná elhinni, hogy minden igyekezete
ellenére sem képes felidézni, mit csinált egy áprilisi éjszakán,
nagyjából száz éve.
– De alapvetően igazad van – folytatja. – Pár százezer éven át úgy
függeszkedtem az emberiségen, mint az ágról ágra lendülő majom.
Jókat mulattam. Sajnos közben nem vettem észre, hogy kicsúszott a
kezemből az irányítás… – Abel újra akarja tölteni a poharát, de
meggondolja magát, leteszi az üveget, és eltolja maga elől az üres
poharat. – Jólesne most egy kávé, hát neked?
Vállat vonok.
– Jólesni jólesne. De attól tartok, hogy az éjszaka közepén…
 Kopogás szakít félbe. Voltaképpen csodálkoznom kellene azon,
hogy a kiszolgálószemélyzet egyik tagja kérés nélkül hozott nekünk
két kávét. De tudom, hogy Abelnek van érzéke a show-elemekhez.
Úgy sejtem, lefizette a pincért, és az előbb titokban küldött neki egy
SMS-t. Én így csináltam volna.
Szándékosan egy szóval sem kommentálom a mutatványt, csak
beleiszom a kávéba. Az ólmos fáradtság menten elillan. Szerencse,
mert semmiképpen sem szeretném félbeszakítani a beszélgetést. Az
az érzésem, hogy nagyon fontos ponthoz érkeztünk. Lehetséges,
hogy nagy léptekkel közelítünk a traumához, amely kiváltotta Abel
pszichózisát.
– Éppen arról meséltél, hogy kicsúszott a kezedből az irányítás.
Mire gondoltál pontosan?
– Na igen, ha én azt tudnám – válaszolja Abel. – Az mindenesetre
tény, hogy az emberiség rossz irányba indult. De bármennyire
szeretném, nem tudom megmondani neked, hogy mi siklott félre. És
azt sem, hogy mikor.
– Egyesek azt mondják, hogy a bűnbeesés miatt az embert
kigolyózták a paradicsomból.
– Az egy marhaság! – rázza indulatosan a fejét Abel. – Én soha
sehonnan nem tiltottam ki senkit! Pláne almaevésért!
– A bűnbeesés csak egy metafora – mondom. – Egyébként nem
egyedül te gondolod úgy, hogy az emberiség rossz úton jár. Egy
csomó szervezet van, amely az emberi jogok megsértését, a
háborúkat, a környezetszennyezést és a többi gaztettet igyekszik
megakadályozni.
– Tudom – feleli Abel. – Eleget támogattam ilyen mozgalmakat az
emberiség története során. Sajnos sikertelenül. És most azon
tűnődöm, vajon segítene-e valamit, ha tudnánk, pontosan mikor
veszítette el az ember a mértéket.
Észreveszi kérdő pillantásomat, és kiegészíti az elmondottakat:
– Neked még nem tűnt fel? Az ember sose tudja, mikor elég. Ez
gyakorlatilag mindenre érvényes. Evésre, ivásra, munkára, pénzre.
Akinek jó élete van, jobbat akar, akinek jobb, az még jobbat.
A csórók milliomosok akarnak lenni. A milliomosok milliárdosok. Aki
meg már milliárdos, az az összes milliárdos közül a leggazdagabb
akar lenni.
Belebámul a kiürült kávéscsészébe.
– Azt olvastam, hogy a New Yorkban élő milliárdosok pénzéből az
összes ottani hajléktalant milliomossá lehetne tenni. Vicces, nem?
Én is megiszom az utolsó korty kávémat.
– Szerinted kapunk még kettőt?
– Nekem még van – mutatja Baumann a színültig teli csészét. Vet
egy pillantást az asztalra, majd hozzáteszi: – De neked is.
– Nem, éppen most… – Úgy akarom folytatni, hogy „ittam meg”,
de elakad a szavam, mert az én csészém is tele van.
Abel ártatlanul szürcsölgeti a kávéját. Összehúzott szemmel
méregetem, ami egy idő után kis mosolyra készteti.
– Megesküdtem volna, hogy egy magadfajta ember nem esik
hanyatt egy kis csodás kávészaporítástól – mondja. – Nem egyszerű
trükk, de azért egy hozzám hasonlóan gyakorlott bűvész számára
kivitelezhető.
Aztán elkomolyodik az arca, és egyenesen a szemembe néz.
– Most már tehát semmi okod nincs kételkedni abban, hogy csak
pszichés problémám van, ugye, dr. Jakobi?
A provokáció ott lebeg a térben. Hallgatunk.
– Na jó – mondom kissé ingerülten. – Beszéljünk világosan.
Abel harciasan bólogat, miközben én folytatom:
– Ha tényleg te vagy Isten, miért nem változtatsz azon, ami nincs
ínyedre? Állítólag te teremtetted a világot. Akkor nyilván arra is
képes vagy, hogy részben vagy egészben újrateremtsd. Hol a
probléma?
– Ó! Ezt vehetem úgy, mint annak a jelét, hogy lassan rátérünk a
valódi problémámra? – kérdezi Abel élesen.
– Azt hittem, végig azt csináltuk – felelem kissé higgadtabb
hangon, nehogy újra elmérgesedjen a helyzet.
– Egy kicsit sem – jelenti ki Baumann. – Ahhoz ugyanis legalább a
lehetőségét mérlegelned kellene annak, hogy igazat mondok. Attól
félek, hogy nem tudsz nekem segíteni, ha a történetemet továbbra is
csak a pszichózis tüneteként értelmezed.
 Az intelligens pszichotikus gyakorlatilag semmilyen eszköztől nem
riad vissza, hogy érvényt szerezzen a világképének. Ezt már tudom a
korábbi eseteimből. Abel kérése tehát nem ér teljesen váratlanul.
Hátradől, és kinéz az ablakon. Követem a pillantását, iszom egy kis
kávét, és az odakint örvénylő hópelyheket figyelem. A hóesés
felerősödött.
Egy darabig csendben ülünk.
– Szóval komolyan higgyem el, hogy te vagy Isten – szólalok meg.
– Mérlegeld a lehetőségét. Többet nem kérek – válaszolja Abel. –
Úgy értem, odakint egy csomó ember van, aki hisz bennem, pedig
jóval kevesebb tanújelét kapta a létezésemnek, mint te.
– Én tudós vagyok – ellenkezem, de az ügyes védekezésnek
gondolt érv csupán gyenge kifogásnak hangzik.
Abel számára is.
– Tudós – ismétli meg gunyorosan. – Vagy úgy. Na és mégis, mit
tud egy tudós?
– Például azt, hogy nem szabad mindent elhinni – felelem.
Abel pillantása az üres csészémre esik.
– Még kávét?
Barátságos a hangja, mégis ott cseng benne egy leheletnyi
provokáció.
Előrehajolok, és anélkül, hogy levenném a szememet a
csészémről, így szólok:
– Köszönöm, kérek.
Feszült csend.
Akárhogy koncentrálok, elszalasztom a döntő pillanatot. Egyszer
csak, mintha egy másodpercre nem néztem volna oda, a csészém
megint tele van illatos, gőzölgő kávéval.
Értetlenül nézek Abelre, de ő csak megvonja a vállát.
– Mit mondjak, Jakob? Úgysem hinnéd el.
– Próbáljuk meg – mondom. – Hátha mégis meggyőzöl.
Abel megint a fejét ingatja, de aztán beadja a derekát.
– Akkor történik, amikor pislogsz – magyarázza. – Olyankor az
agyad egy pár ezredmásodpercre kikapcsolja az érzékelést, hogy ne
lásd a saját pislogásodat. Ezért aztán mindenről lemaradsz, ami
eközben történik. Meg egyébként mindenki más is.
 – És ez alatt az idő alatt töltöd újra a kávémat?
– Úgy valahogy – feleli Abel vigyorogva.
– Talán pincérnek kellett volna menned – csipkelődöm. – Ilyen
sebességgel a két kezét összetenné bárki, hogy nála dolgozz.
Abel szelíden mosolyog.
– A bolygónak, amelyen ebben a pillanatban ülünk, szintén csak
egyetlen szempillantásra van szüksége ahhoz, hogy közel tizenöt
kilométert haladjon a világűrben. Ez nem az én bölcsességem,
hanem… – élvezettel hangsúlyozza ki a következő szót –
tudományos tény. Melyik a különösebb? Az, hogy én bele tudok
varázsolni egy kis kávét a csészédbe, vagy az, hogy ezzel a világgal
egyetemben majd kétszázezer kilométer per órás sebességgel
száguldunk keresztül egy végtelen fekete űrön?
Bizalmatlanul szemezünk egymással. Két egymást kerülgető
bokszoló, akik a megfelelő pillanatra várnak, hogy bevihessék a
döntő ütést. Egyelőre dicstelen döntetlenre áll a meccs.
– Még nem válaszoltál a kérdésemre – szólalok meg. – Ha te vagy
Isten, miért nem alakítod át a világot egy csettintéssel úgy, hogy
megfeleljen az elképzeléseidnek?
– Mit érdekel az téged? – felesel Abel hetykén. – Úgyse hiszed el,
hogy én vagyok Isten!
Összefonja a karját a mellén, és komoran bámul ki a hóviharba.
Én is az ablak felé fordulok, és a táncoló pelyheket nézem.
Tényleg ijesztő belegondolni, hogy a beszélgetésünk alatt több száz
kilométert utaztunk a világűrben. Meglepő, mennyi mindent képesek
vagyunk elhinni mi, emberek, mert tudni véljük, hogy úgy van.
– Megpróbálhatok a közös munka idejére kialakítani egyfajta
szakmai szkizofréniát – kezdem.
Abel felnéz.
– Ez azt jelenti, hogy pszichológusként továbbra is az a tudósi
meggyőződésem, hogy Abel Baumann egy súlyos pszichózisban
szenvedő ember. És ha kritikus helyzetbe kerülünk, akkor ezen
meggyőződés alapján hozom majd meg a döntéseimet.
– De…?
– De mostantól lenne egy magánember Jakob Jakobi is. És ő nem
tudná tagadni, hogy vannak dolgok földön és égen, amelyekre
nincsen magyarázat. Sőt, ez a magánember kész lenne bizonyos
ismeretlen hatalmak létezését is elismerni. De hogy ezt nevezhetjük-
e istenhitnek, az még kérdéses.
– Mindenesetre – állapítja meg Abel – kezdetnek ez is megteszi.
– De azt ugye megértetted, hogy külső segítséget kell igénybe
vennem, hogyha nem tudjuk kézben tartani a helyzetet?
Abel bólint.
– Azt csinálod, amihez értesz. És én is azt csinálom, amihez értek.
Kicsit meglepődöm.
– Ez a Biblia?
Abel a fejét rázza.
– Nem. Ez a Szemtől szemben. De Niro és Al Pacino első közös
filmje.
A kávémért nyúlok, de a rám törő kimerültségroham visszatart.
– A valódi problémádról akartunk beszélni.
Abel bólint.
– Igen. És emellett azt is tudni akartad, miért nem alakítom
egyszerűen olyanná a világot, amilyennek szeretném. –
Megpróbálkozik egy hanyag nevetéssel, de inkább feszültnek tűnik. –
A szomorú, és egyben egyszerű magyarázat a következő: nem
tudom. Fogy az erőm. Rosszabb napokon úgy érzem, óráról órára
gyengébb leszek. Egyébként sem vagyok már olyan mozgékony, mint
régen. Az emberiség tempója könyörtelenül gyorsul, és én már nem
bírom követni.
Nem hiszek a fülemnek.
– Isten nem tud lépést tartani a saját világával?
Abel bólogat.
– Bizony nem. Mit gondolsz, miért vannak szívpanaszaim? És miért
jelentkeztem önként terápiára? Elhiheted, hogy jó pár dolgot
szeretnék megváltoztatni ezen a bolygón, de meg van kötve a
kezem. Méghozzá azóta, hogy besurrantam Abel Baumann testébe.
Ez az egész túl gyors nekem. Abel összetett személyiségét még
kialudva sem egyszerű átlátni.
– Ez a besurranás azt jelenti, hogy kölcsönvetted Abel Baumann
testét, igaz? – foglalom össze fáradtan.
– Pontosan – feleli.
 – Akkor volna még egy kérdésem ezzel kapcsolatban – folytatom.
– Hogyha Isten besurran valakinek a testébe, akkor mi lesz annak az
embernek a lelkével? Ott marad a testben? Tud Isten jelenlétéről?
– Sétálni megy – vágja rá azonnal Abel.
– Sétálni. Aha. És az mit jelent?
– Olyasmi, mint az álom. Néha aközben is sétálni megy a lélek.
Vagy amikor az ember valami távoli helyre kívánkozik. A lélek
gyakran ott is van, de a test nincs. – Abel kritikusan méreget. – Most
sem hiszel nekem, ugye?
– Hát, tudod, én eddig azt hittem, a lélek csak akkor hagyja el a
testet, amikor az ember meghal.
Abel legyint.
– Ezt felejtsd el! A lelkek teljesen kiszámíthatatlanok. Komolyan!
Azt csinálnak, amit akarnak. Van, amelyik csak úgy lebeg fel-alá, és
nem akarja, hogy korlátozza őt egy test. Mások egyetlenegyszer sem
hajlandók újjászületni. Megint mások növényekben, állatokban,
vizekben vagy épp elemekben lakoznak. Egyesek nyugtalanok, mint
egy madárraj, mások komótosak, mint egy elefántcsorda.
Hangosat fújok.
– Hát ez elég… elcsépelt.
– Te akartad tudni – vonja meg a vállát Abel.
Bólintok.
– Jó, szóval amikor kölcsönvetted Abel Baumann testét, feltűnt,
hogy már nincs a kezedben az irányítás.
– Úgy van – feleli Abel. – De ennél régebbre nyúlik vissza a
probléma. Csak addig nem vettem észre. Azért nem, mert teljesen
ártatlanul kezdődött. A Földön évmilliókon keresztül gyakorlatilag…
semmi sem történt. A legkisebb változás sem. Biztos ezért voltak az
első emberek is annyira tompaagyúak. Hatszázezer évükbe telt a
tuskóknak, mire feltalálták a marokkövet. Ezt képzeld el! Hatszázezer
évbe! A marokkő! Gondoltam, jó leszek az én báránykáimhoz, és
megajándékozom őket néhány találmánnyal: az íjjal és a nyíllal, a
ruhával, a tűzkővel meg a kerékkel. Persze nem egyszerre, hanem
egy évezred alatt, mert nem akartam túlterhelni őket. – Abel
megsimogatja a borostáját. – Beismerem, közrejátszott ebben némi
egoizmus is. Rettentő lehangoló nézni, ahogy az emberek egy
fikarcnyit sem fejlődnek. Úgy tűnt, az ajándékaim megadják az
emberiségnek a kezdőlökést. Idővel az emberek maguk is szerencsét
próbáltak feltalálóként. Méghozzá olyan látványos sikerrel, hogy
megint be kellett avatkoznom. Az emberek ugyanis nemcsak hasznos
és értelmes dolgokat találtak fel, hanem számos ötletük volt arra is,
hogy hogyan csapják be, rabolják ki és öljék meg egymást.
– Beavatkozáson azt érted, hogy megbüntetted őket? –
találgatom.
– Miért büntettem volna? Nem tiltottam meg nekik semmit,
úgyhogy megszegni sem tudtak semmilyen tilalmat. Egyébként
akkoriban annak a naiv elképzelésnek voltam a rabja, hogy óvatosan
a helyes útra tudom terelgetni az emberiséget. Ezért igyekeztem a
nemes ügyeken fáradozó embereket támogatni. Nemcsak fontos
találmányokban és felfedezésekben volt benne a kezem, hanem
segédkeztem egyedülálló műalkotások, fontos politikai döntések és
epikus jelentőségű beszédek megszületésében is. Végig abban a
reményben, hogy ezekkel jobbá tehetem a világot.
– Ezt hogy képzeljem el? – kérdezem egyszerre kimerülten és
döbbenten. – Besurrantál Michelangelo testébe, és kifaragtad a
Dávid szobrot?
Abel elneveti magát.
– Michelangelo azon kevesek közé tartozott, akiknek nem volt
szükségük a segítségemre. De például Balzacnak én főztem a kávét,
amíg az Emberi színjátékon dolgozott.
Most nekem kell nevetnem.
– Ha jól tudom, Balzac többek közt abba halt bele, hogy túl sok
kávét ivott.
– Igen, az hülye dolog volt – ismeri be Abel. – Egyébként is túl
sokat vártam attól a regényciklustól. Idegeskedtem is eleget utána.
Balzac helyett az ifjú Louis Pirandeau-nak kellett volna segítenem.
– Sose hallottam róla. Kellett volna?
Abel a fejét rázza.
– Ismeretlen maradt. Pedig nagyon jó író volt. Balzac kortársa. Ha
Pirandeau-nak segítek, ma biztosan létezne néhány egészen kiváló
könyve. Így viszont átvette a családi üzletet, és soha nem publikált
semmit.
 Még nem akarok aludni, de érzem, hogy a kávé nem tudja tovább
kordában tartani a fáradtságomat.
– De miért nem állítottad le egyszerűen a gonosztevőket? –
tudakolom. – Besurranhattál volna az ő testükbe is, és csinálhattál
volna belőlük jobb embert.
– Igaz – mondja Abel. – Ez rövid távon megoldás is lett volna. De
csak rövid távon. A lelkeket nem lehet csak úgy átprogramozni.
Tanulniuk kell. Ez néha évekig tart, néha évtizedekig, és van, hogy
évszázadokig is. Egyébként sem lehetek ott mindenhol egyszerre.
Már a korai időkben is rendszeresen előfordult, hogy tucatnyi lélek is
meglógott előlem, amíg egynek a megmentésén fáradoztam. Ma már
egyenesen katasztrofális ez az arány. Egy aljadékot jó útra térítek, és
ezer támad a helyébe, akik még sokkal rosszabbak. Komolyan nem
tudom, hova vezet mindez.
Abel félretolja a csészét, inkább a poharát veszi fel, és whiskyt tölt
magának.
– Na, egy utolsót. Aztán muszáj lefeküdnöm.
Szó nélkül elé tolom az én poharamat is. Abel abba is tölt.
Koccintunk.
– Egyébként már sokszor feltettem magamnak a kérdést: mi a jó
és mi a rossz? – Abel elcsigázva kortyol egyet. – Bizonyos
helyzetekben ez az ital helyettesíti az orvosságot. Máskor meg
elveszi az ember eszét. Vagy ott van a pénz. Az ember értelmes
dolgokat is vehet rajta, de egész nemzeteket is káoszba taszíthat
vele. Úgy látom, a legszebb és legnemesebb dolgot is bármikor az
ellentétére lehet fordítani, ha az ember nagyon akarja. – Abel
tekintete elsötétül. – Na. Szóval ez a helyzet: végigkepesztettem a
világtörténelmen, és igyekeztem mindent jobbra fordítani. És mi lett
az eredménye? Semmi! Nulla! Csőd minden vonalon. Nézd csak meg
a világot! Éhezés, háború, katasztrófák, elnyomás, igazságtalanság
és környezetszennyezés, ameddig a szem ellát. Kihagytam valamit?
Fáradtan az ágyra támaszkodom.
– Nem kell külön magyaráznod, hogy a világ nem egy kéjmámor.
De a legtöbb ember ezen a bolygón nem is találja olyan szörnyűnek
az életet.
Abel rám néz.
 – Azt akarod mondani, hogy nekem is egész jó lehetne, ha nem
lennének ezek a hülye tévképzeteim?
– Hát lehet, hogy jobb boldog bohócnak lenni, mint boldogtalan
Istennek – gondolkozom hangosan.
– De hát, ha Isten vagyok! – ellenkezik Abel. – Mit csináljak?
– Hát én mit csináljak? – kérdezek vissza. – Ha Isten nem tud
magán segíteni, hogy segítsen rajta egy egyszerű ember?
Abel hozzám hajol.
– Mi lennék én az emberek nélkül, Jakob? Semmi! Csak akkor
tudok bármit is tenni, ha elég sokan hisznek bennem. Ha már senkit
nem érdekel a jó, akkor nekem annyi. És éppen ez a problémám. Az
erőtlenség, amit érzek, nagyobb lesz, valahányszor egy ember
elveszíti a hitét. Érted, Jakob? Az én kiégésem a világ kiégése.
Hallgatunk. Nagyon érdekes elméletet barkácsolt össze ez az Abel,
állapítom meg magamban.
– És pontosan mit tehetek érted én?
– Világos, hogy valamit rosszul csinálok. Segíts kideríteni, mi az,
hogy az emberek újra higgyenek bennem. – Merőn a szemembe néz.
– De ehhez előbb neked kell hinned bennem, Jakob. Hogy
győzhetném meg az emberiséget, ha a saját pszichoterapeutám is
bolondnak néz?
Viszonzom a pillantását, de nem szólok semmit. Rendkívül
intelligens sakkhúzás volt tőle, hogy csak akkor kezelhetem, ha
valóságnak fogadom el a téveszméit.
Elmosolyodik.
– Ne feledd, Jakob, hogy olvasok a gondolataidban.
– Helyes – mondom. – Akkor képben vagy.
 ISTEN SZERETTEI

– Késtél.
Az ajtót nyitó asszony a negyvenes évei közepén jár, dús,
szénfekete haja van, és erősen sminkeli a szemét. Kék dirndlit visel,
ami még jobban kiemeli amúgy is feltűnő túlsúlyát. A nyakában egy
hasonlóan túlméretes feszület lóg vékony bőrszíjon. Kicsit úgy néz ki,
mintha a Megfeszített a dekoltázsát stírölné.
– Mert a vonat is késett – magyarázkodik Abel szűkszavúan.
– Na, akkor légy üdvözölve – mondja a nő, és félreáll, hogy
bemehessünk.
Ételszag terjeng a levegőben. A folyosó telis-tele van
kegytárgyakkal: keresztekkel, szentszobrocskákkal, rózsafüzérekkel,
meg mindenféle Madonnákkal. A szobrocskák egymáshoz
tökéletesen illeszkedő talapzatokon állnak, amitől a folyosó úgy néz
ki, mintha egy óriási nyomdagép betűszekrénye lenne. Az egésznek
a végén házioltár áll, amelyet két karvastagságú gyertya világít meg.
– Maga meg az Abel lélekgyógyásza lehet – üdvözöl szívélyesen az
asszony. – Én vagyok a Maria. Legfőbb ideje volt már, hogy valaki
foglalkozzon az Abellel.
A falon lógó bronz szenteltvíztartóra mutat.
– Ha kiszolgálná magát a doktor úr…
– Köszönöm szépen, de nem vagyok túl vallásos.
– Hát itten ez akkor is úgy szokás – közli nyersen.
Olyan ellentmondást nem tűrő a hangja, hogy nem is ellenkezem,
csak zavartan a szenteltvíztartóba mártom az ujjam hegyét, és
gyorsan keresztet vetek. Abel, akinek szintén végig kell csinálnia a
procedúrát, szemlátomást jól szórakozik.
– Ezekkel sokat fáradozhatott valaki – jegyzem meg az
akkurátusan elrendezett szobrocskákat nézve.
– Az a Josef volt, az uram – feleli az asszony, és a konyhába vezet
bennünket. – Merthogy ő asztalos.
 Az asztalon egy tál müncheni fehér kolbász, egy kosár perec és
egy nagy pohár édes mustár áll. Maria azt mondja, hogy hoz sört
meg üdítőt, és azzal eltűnik.
Szúrós szemmel nézek Abelre.
– Mariának és Josefnek hívják őket? Ez ugye valami vicc?
– Nem, miért? – feleli Abel. – Ez Bajorország, az lenne a furcsa, ha
nem így hívnák őket.
– Ráadásul… asztalos?
– Mi a bajod ezzel a tiszteletre méltó foglalkozással?
– És neked meg Mariának véletlenül van egy fiatok, akit Josef
kvázi adoptált?
– Véletlenül igen. Mariának három gyereke van, három különböző
férfitól. És a három közül egyik sem Josef. Valahogyan elfogadta,
hogy a felesége rendszeresen teherbe esik másoktól. Mint azt
könnyedén észrevehetted, mindketten nagyon vallásosak. Josef hiszi,
hogy Isten próbára akarja tenni. Maria pedig abban hisz, hogy Isten
azért küld neki más férfiakat, mert Josef terméketlen.
– Ja, ezt nem tudtam. Elnézést.
– Nincs miért – feleli Abel. – Rosszul hiszi. Josef nem terméketlen,
csak ők ketten nem passzolnak össze biológiailag. Josefnek is volt
viszonya, a szomszédasszonnyal. Neki nemzett is egy gyereket. De
hogy ezt miért hallgatta el Maria elől, azt nem tudom.
– És a fiatokat meg Jézusnak hívják – tippelek.
– Christiannak – javít ki Abel.
– Mi van Christiannal? – kérdezi Maria, aki épp ekkor ér vissza a
konyhába.
– Találkozunk vele – válaszolja Abel. – Később.
Maria bólint, de nem úgy fest, mintha nagyon feldobta volna a
tervünk. Az asztalra teszi a magával hozott üvegeket.
– Üdítőt vagy sört?
– Üdítőt – feleljük egyszerre Abellel. Még a csontjainkban érezzük
az elmúlt éjszakát.
Megnyikordul a konyhaajtó, és egy zömök, hatalmas tenyerű
ember lép be rajta. Bőrnadrág van rajta, és kockás ing, amelyből
kikandikál őszülő mellszőre.
– Adjon Isten jó napot!
 – Adok is, Josef! – köszön vissza tréfásan Abel.
Maria férje biccent, leül a megterített asztalhoz, és keresztet vet.
– Imádkozzunk.
Megvárja, míg mindenki összeteszi a kezét, és lehajtja a fejét.
– Az Úr adott innunk, az Úr adott ennünk, illő most azért hálával
lennünk, minden teremtett lényt számba vennünk.
Milyen helyes ima, gondolom, és megköszörülöm a torkomat, hogy
áment mondjak, de Josef egy szemrehányó pillantással leint. Ezek
szerint még nem végzett. Gyorsan visszaváltok imádkozó
testtartásba.
– Minden teremtett lényt számba vennünk – ismétli meg Josef
nyomatékkal. – Réti nyúlporontyot, tó mélyén a pontyot, méheket a
kasban, fecskét a magasban…
Kérdő pillantást vetek Abelre. Semmi reakció.
– Kígyót lenn a fűben, pockot a szérűben… – Josefnek annyira
tetszik az ima, hogy komoly arcán elragadtatott mosoly terül szét. –
Medvét az erdőben, sast a hegytetőben…
Úgy saccolom, hogy csak a hazai állatvilág lajstromba vétele is
órákig tartana, és reménykedem, hogy az ima szerzője gyorsan
kifogyott a rímekből.
– …pusztában a rókát, ág hegyén a csókát, kőszálon a zergét,
dúcában a gerlét…
Jézus Isten, nem állítaná le valaki?
– …szút az apró résben, varjat a vetésben…
Muszáj tüsszentenem. Josef megáll, és türelmesen megvárja, míg
minden zaj elül, és újra beáll a tökéletes csend. Mondaná tovább az
enciklopédikus imát, de ekkor mély ránc jelenik meg a homlokán.
Elfelejtette, melyik sornál szakítottam őt félbe szentségtelen
tüsszentésemmel.
– Varjat a vetésben! – sietek gyorsan a segítségére. Attól rettegek,
hogy ha nem jut eszébe, hol hagyta abba, Josef elölről kezdi az imát.
Istennek hála, erre felderül. Akkor a folytatásra is emlékszik.
A szemem sarkából látom, hogy Abel nem tudja visszatartani a
vigyorgást.
– Szút az apró résben. Varjat a vetésben – kezd bele újból Josef. –
Kakukkot a szilfán. A kecskét a sziklán. Csalitban a marhát.
A szajkót, a szarkát. Oroszlánt, gazellát. Zsiráfot, gorillát. Folyóban a
gébet…
A kolbászokra sandítok. Ebből én ma már nem eszem.
– …szegény, s gazdag népet… – hallom Josefet, és hegyezni
kezdem a fülemet. Mi az, témát váltott? Minden állatot felsorolt?
Feltámad bennem a remény, hogy az ima még az éjszaka beállta
előtt véget érhet.
– …hegyen-völgyön élőt, éretlent és érőt. Legyen ember, állat,
leljen békét nálad. Van lelke, vagy nincsen… – Josef hatásszünetet
tart, így sajnos tökéletesen lehet hallani az én unott sóhajomat,
amelyre azonban ügyet sem vet. – Áldd meg, Uramisten. Ki nekünk
ételt, italt adott, annak neve legyen áldott.
– Ámen – mondja Maria, és szélsebesen keresztet vet, hogy minél
előbb kiszolgálhasson mindenkit kolbásszal és pereccel.
Halleluja! A misében is az a legszebb, amikor véget ér. Erre
nagyon jól emlékszem még abból az időből, amikor anyám
vasárnaponként mindig elrángatott a templomba.
– Jó étvágyat! – mondom udvariasan. Abel némán bólint. Maria és
Josef azonban úgy néz rám, mintha valami disznó viccet mondtam
volna. Mint megtudom, vendéglátóink nem szeretik, ha valaki beszél
evés közben. Az időrabló, dögunalmas imádkozás, az igen, érdekes
dolgokról beszélgetni, azt azonban nem. Szerencsére gyorsan elfogy
az a pár szál kolbász. Különben nagyon nehéz dolgom lenne.
Étkezés után Josef és Maria áttessékelnek a tisztaszobába. Csak
engem. Ez jól jön, mert egyébként is beszélni akartam velük Abelről.
– Nagyon örülünk, hogy Isten végre módot talált, hogy szegény
Abelünkön segítsen – vág rögtön a közepébe Josef. A rusztikus
pipatartóból kiválaszt egy különösen ocsmány pipát, és nekiáll
körülményesen megtömni. – Tudja, az én nagyapám, a Jeremias
több mint húsz éven át ágyhoz volt kötözve. Kérdem én magától:
ártott az neki?
– Öö, attól tartok, hogy nagyon is ártott – felelem óvatosan. –
Szerencsére az utóbbi évtizedekben alapvetően megváltoztak a
terápia módszerei…
– Nem. Nem ártott neki – vág a szavamba emelt hangon Josef, és
egy prédikátor stílusában folytatja: – Ha ugyanis engedelmeskedünk
Isten tervének, a lelkünk megváltatik. Szent Pál példát mutatott
nekünk erre. Mikor a testvérek kérlelték, hogy ne adja magát üldözői
kezére, Pál így szólt: „Mit míveltek sírván és az én szívemet
kesergetvén? mert én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is
kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézusnak nevéért.”[1]
– Ámen – szól közbe Maria, és gyorsan keresztet vet.
– És aztán Pált is ágyhoz kötözték? – bukik ki belőlem.
Josef, aki éppen rá akart gyújtani a pipájára, megmerevedik, és
megkövült arccal mered Mariára. Ő tehetetlenül vonogatja a vállát.
A férje megvetően néz rám, aztán meggyújtja a pipadohányt.
Pillanatokon belül émelyítően édes illatú füstfelhők árasztják el a
levegőt.
– Tulajdonképpen mit mesélt önöknek Abel a problémájáról? –
kérdezem.
– Nem sokat – feleli Josef. – Ha az én véleményemet akarja
hallani: amikor a Maria terhes lett, az Abel simán ki akarta húzni
magát a dologból. Ezért találta ki azt a marhaságot, hogy ő Isten.
Mint azok, akik nem akarnak katonák lenni. Azok is bolondnak
tettetik magukat. Vagy buzeránsnak.
– Öhm, tudomásom szerint a homoszexualitás már nem kizáró ok
a katonai… – kezdem, de aztán inkább csak legyintek. Nem sok
értelme lehet Joseffel a hivatalos személyek homoszexualitásáról
vitatkozni.
– Emlékeznek még, mikor mondta Abel először, hogy ő Isten? –
érdeklődöm.
– Hát, a Christian a nyáron lett huszonegy – feleli Maria. –
Úgyhogy logikusan huszonegy éve.
Megint keresztet vet, nyilván nem árt egy kis égi támogatás, ha az
Abel Baumann-nal való viszonyáról van szó.
– És önök megpróbáltak azóta segíteni rajta?
Josef hevesen bólogat.
– Személyesen az Oettinger plébános úrhoz vittem el az Abelt! De
az se tudott vele mit csinálni. Akkor írt a püspökségnek. A püspök
visszaírt, hogy az egyház nem illetékes ebben a dologban. Hogyha
az ördög szállta volna meg az Abelt, azt ki tudnák űzni belőle. De ha
az Isten száll meg valakit, az ellen még a Vatikán sem tud
intézkedni.
– Na és akkor elvittük ahhoz a Spindler professzorhoz – veszi át a
szót Maria. – Az is olyan bolondorvos, mint maga. Az meg azt
mondta, hogy az Abel ugyan eléggé hülye, de nem annyira, hogy be
kelljen zárni. Végül is van elég ember Bajorországban, aki nemcsak
azt hiszi, hogy ő az Isten, de még úgy is viselkedik. Az Abel legalább
még egy ártalmatlan eset, azt mondta a professzor.
Megdöbbentő, milyen egyszerű tud lenni az élet Bajorországban!
– De tényleg. Mi megpróbáltunk mindent – zárja le az elbeszélést
Maria.
– De meg ám – helyesel Josef, és a pipáján pöfékel. – Itt már csak
a Mindenható segíthet. Imádkozzunk is el egy rózsafüzért szegény
Abelért.
– Csak nyugodtan, de nélkülem, mert nekem sajnos mennem kell
– mondom sietve. – Abellel még dolgunk van, és arra is ügyelnem
kell, hogy ne csináljon semmi ostobaságot. De az egész biztosan
nem fog ártani, ha imádkoznak értünk. És az ételt is nagyon szépen
köszönöm.
Mire Josef száját elhagyja a biztató „akkor Isten magával”, én már
ki is léptem az ajtón. Semmi kifogásom az égi hatalmakkal folytatott
konstruktív párbeszéd ellen, de azt hiszem, hogy azért nem muszáj
állandóan rajtuk lógni.

– Na, mit gondolsz róluk? – kérdezi Abel kicsivel később, amikor már
egy helyi járatú vonaton döcögünk keresztül a behavazott tájon. –
Kicsit fárasztóak, nem?
Mivel ez költői kérdés, inkább megspórolom a választ.
– Ezért nem él a fiad Münchenben? – kérdezek inkább én is. –
Mert az anyja meg a mostohaapja az idegeire mentek?
Abel nevet.
– Szép is volna. Christian a legrosszabb mind közül. Azért jött el,
mert nem voltak elég ájtatosak neki. Úgyhogy szerzetesnek állt. Még
én sem tudtam megakadályozni. – Az órájára pillant. – Egyébként
Christian szigorúan véve nem az én fiam, hanem Abel Baumanné.
Erről már meséltem.
 – Nem – ellenkezem. – Vagy legalábbis nem eleget.
Abel meglepődik.
– Nem?
Bólintok.
– Nem ám.
Megint megnézi az óráját.
– Na jó. Szóval, amikor besurrantam Abel Baumann testébe,
eredetileg csak pár percre akartam benne maradni. De Abel lelke
úgy döntött, hogy nem jön vissza. Úgyhogy vártam. Először egy pár
órát. Aznap éjjel Abelnek randevúja volt Mariával. Maria pedig
elcsábította őt… vagyis engem… szóval engem, de az ő testében.
– Szóval lefeküdtél vele – tisztázom.
– Le – mondja Abel. – Baumann lelke még másnap reggel sem
tért vissza, én pedig vártam még néhány napot, aztán úgy
döntöttem, elhagyom a testét. Volt más dolgom is. Különben is úgy
gondoltam: sajnálom, de vessen magára.
– Mármint azért, mert…
Abel bólint.
– Már mondtam, hogy a test nem élhet lélek nélkül.
Kell pár másodperc, amíg teljes egészében felfogom, mit jelent ez.
– Mi? Ilyen egyszerűen elintézted magadban Abel Baumann
halálát?
Abel átható tekintettel néz rám.
– Jakob. Csak a jegyzőkönyv kedvéért: én vagyok Isten. Nekem
szabad ezt. – Megint az óráját nézi. – Egyébként is Baumann hibája.
Én szívességet akartam tenni neki. Ő meg elcseszte.
Abel feláll, az ajtóhoz lép, és kinéz.
– Amúgy pedig… láthatod, hogy nem hagytam el Abel testét.
Előbb meg akartam bizonyosodni róla, hogy Maria és a gyerek jól
van…
– Szóval akkor… azon az éjszakán… te… vagyis Baumann…
teherbe ejtette őt?
– Úgy néz ki – feleli Abel, és kifelé néz.
– Simmingig még van majdnem húsz perc – jegyzem meg.
– Tudom. Az utolsó szakaszon busszal kell mennünk.
 Újból megnézi az óráját, és a másik kezével egyszer csak
megfogja a vészféket.
– Abel! – szólok rá riadtan.
Nem reagál, csak az órájára összpontosít.
– Abel! – kiáltom, és felugrom, de már késő.
Meghúzta a vészféket. Csikorognak a kerekek, én pedig
visszazuhanok az ülésre. Míg a fékező vonat lendülete belepasszíroz
a párnába, afféle látomásom támad. Ugyanis úgy látom, mintha
Abelre egyáltalán nem vonatkoznának a fizika törvényei. Noha neki is
ugyanúgy fel kellene borulnia, mint nekem, úgy sétál és ül le a még
mindig hangosan fékező vonaton, mintha nem történne semmi.
A vonat egy rántás és egy utolsó csikordulás kíséretében megáll.
Ettől én az ülésről a padlóra kerülök. Szájtátva tápászkodom fel.
– Tudom, mit gondolsz – vigyorog Abel. – Az a képességem, hogy
rövid időre dacoljak a fizika törvényeivel, azzal lehet összefüggésben,
hogy Isten vagyok. De lehet egy újabb trükk is, amit a cirkuszban
tanultam. Mondjuk azoktól, akik gúlákat szoktak kirakni magukból.
– Miért állítottad meg a vonatot? – kérdezem levegőért kapkodva.
– Mert két perc múlva kisiklott volna – magyarázza nyugodtan
Abel. – Előttünk, pontosan a sínek alatt, ott hever egy második
világháborús bomba. A lehűlés miatt most adta meg magát, és
mindjárt felrobban.
– Aha – mondom halkan.
Sziszegve nyílik az ajtó, és hideg szél fúj be a kocsiba. Vasutas
egyenruhát viselő kövérkés fickó vörös feje bukkan fel.
– Melyikük húzta meg a vészféket?
Abel rám mutat:
– Ő volt.
Én csak döbbenten bámulok rá.
– Csak viccelek – suttogja Abel. – Nyugi! Úgyis mindjárt
meglépünk.
– Na és szabad kérdeznem, miért húzta meg a vészféket? –
kérdezi szigorúan a stresszesnek látszó kalauz.
Tanácstalanul hallgatok. Csak a szél halk susogását hallani.
Abel már megint az óráját nézi. Egy pillanatra mozdulatlanná
merevedik, aztán rám néz, és az ajka hangtalan „bumm”-ot formáz.
 Ugyanebben a pillanatban robbanás zúzza szilánkokra a tél
csendjét.
A kalauz megütközve néz a hang irányába, majd egy hangos „ó,
hogy az a kurvaélet!” kiáltással eltűnik a látóterünkből.
– Nyomás! – szól rám Abel. – A busz nem vár!
Nem sokkal később, mikor a térdig érő hóban gázolunk, már
határtalan jókedve van. Élvezettel szívja be a hideg téli levegőt, és
egyre a bennünket körülvevő hegyeket és erdőket nézegeti.
– Hát nem csodaszép, Jakob? Azt kell mondanom, hogy a
teremtésemnek legalább egy része tökéletesen sikerült! Te mit
gondolsz?
Némán és komoran magam elé meredve trappolok tovább a
hóban. Nem érdekel, hogy Abel az engedélyemmel játszik. Amúgy is
ott tartok, hogy otthagyom a szakmát. De nem akarok mindennek a
tetejébe még a rendőrséggel is szembekerülni. Ezenfelül pedig
halálra idegesít, hogy képtelen vagyok megmagyarázni, hogyan
rendezte el ezt a jelenetet Abel. Tényleg egy második világháborús
bomba robbant fel? Vagy terv szerinti robbantás történt, amiről
Abelnek tudomása volt? De akkor miért engedtek a közelbe egy
utasokkal teli személyvonatot? Vagy Abel maga helyezett el és
robbantott fel egy bombát? De biztosan gondolt arra, hogy a
feltételezett szabotázsakció nyilvánosságra kerül, és én az újságból
értesülök róla, hogy nem világháborús bombáról van szó. Nem, ezt a
mutatványt az én páciensem valahogy máshogy intézte. De hogyan?
– Jakob! Minden rendben? – Abel hangja aggodalmasan cseng.
– Semmi nincs rendben. Mondtam, hogy be kell vonnom a
hatóságokat, ha elfajulnak a dolgok.
Abel megtorpan. Egészen meg van ütközve.
– Ezt most hogy érted?
Én is megállok.
– Abel, én vagyok a felelős azért, hogy te ne keverd a szart. Nem
gondolod, hogy szólnod kéne nekem, mielőtt nekiállsz vészféket
húzogatni, meg bombát robbantgatni?
Abel megvonja a vállát.
– Miért, mit mondtam volna? „Jakob, csak szólok, hogy bomba van
a sínek alatt, és mindjárt meghúzom a vészféket”?
 – Hát például!
Abel keresztbe teszi a karját.
– És erre te mit válaszoltál volna? „Rendben, Abel, akkor én most
jól megkapaszkodom, nehogy pofára essek”?
Haragosan nézünk egymásra.
– Nem, valószínűleg megpróbáltalak volna megállítani.
– Látod? – mondja, és továbbindul. – Mivel szerettem volna
elkerülni, hogy mind a ketten kipurcanjunk, muszáj volt rád
erőltetnem a megfelelő döntést.
– Hát talán éppen ez az egyik hiba, amit elkövettél! – kiáltok
utána. – Lehetséges ám, hogy az emberek nem szeretik, ha rájuk
erőltetnek valamit, akár jó döntés az, akár nem!
Megint megáll, csodálkozva hátrafordul, és így szól:
– Ezt értsem úgy, hogy jobban szerettél volna meghalni?
– Nem! – ordítok. – De mi közöd hozzá? Törődj a saját dolgoddal!
Neked tökmindegy, meghalsz-e, vagy sem!
Még jobban meglepődik.
– Ezt hogy érted? Már miért volna mindegy?
– Ne mondd már, hogy nem mindegy neked, él-e Abel Baumann,
vagy sem! Nem leszel többé ebbe a testbe zárva, és ha az én lelkem
eljut az örök vadászmezőkre, akkor a tiednek pláne nem kell
aggódnia! Végül is te vagy Isten! Ha a lélek utazásáról van szó,
neked elsőosztályú jegyed van!
Figyelmesen szemügyre veszem. A provokációm ki kell, hogy
csalogassa a fedezékéből.
Néz engem, aztán beesik a válla.
– Tudod, Jakob, az az igazság… – elakad. Nehezére esik a
beismerés. – Az az igazság, hogy piszkosul félek a haláltól.
Most én nézek rá döbbenten. Aztán elröhögöm magam.
– Hát ez jó! – kiabálok. – Isten fél a haláltól!
Abel rezzenéstelen arccal vár, amíg lecsillapodom. Lassan nekem is
leesik, hogy nem viccelt.
– Amit a lelkekről mondtam, az igaz: minden lélek halhatatlan. De
néhányan közülük olyan állapotban vannak, amit a legtöbb ember
életnek sem nevezne. Ez egyfajta álomtalan alvás, majdnem azt
mondhatnám, hogy kóma. Előfordul, hogy egy-egy lélek felébred
ebből az állapotból. De olyanok is vannak, akik olyan sokáig
alszanak, hogy nem tudni, magukhoz térnek-e valaha is. Hogy miért
van ez így? Őszintén szólva halvány fogalmam sincsen. De
mindenesetre ez az állapot már nagyon közel van a halálhoz.
– Ez valamiféle nirvána? – kérdezem.
– Igen. Úgy is mondhatjuk – feleli Abel.
– Érdekes. Szóval akkor a buddhistáknak is igaza van – állapítom
meg.
Abel bólogat.
– Egyik világvallás sem lőtt mellé teljesen. Viszont egy kicsit, de
jelentőset valamennyien tévednek. – Felélénkül a szél. Abel még
jobban a fejébe húzza a gyapjúsapkáját. – Mindenesetre a mostani
nyomorúságomnak logikus következménye lenne, ha a nirvánában
kötnék ki: az emberek egyre kevésbé és kevésbé hisznek bennem,
így én egyre gyengülök és gyengülök, amíg aztán a végén teljesen el
fogok tűnni. Néha úgy érzem, mintha egy gondolat lennék, amelyet
az emberiség ki akar verni a fejéből. És a megérzésem is azt súgja,
hogy lassacskán lejár az időm.
– És mindez úgy kezdődött, hogy Isten kölcsönvette Abel
Baumann testét – idézem fel, és magamban továbbgondolom: most
pedig valószínűleg egy fontos lépéssel közelebb kerültünk Abel
traumájához.
Megint bólogat.
– Rögtön tudtam, hogy Maria teherbe esett az együtt töltött
éjszaka után. És azt hiszem, ő is tudta. Másnap eljött hozzám, hogy
véget vessen a viszonyunknak. Talán reménykedett is abban, hogy
én lelépek, Josef meg elismeri az apaságot.
– De Isten nem lépett le.
Abel rám néz, és felsóhajt.
– Sokkal rosszabb. Egy pár nappal később megpróbáltam, de nem
sikerült. Pedig nagyon szerettem volna. Gyorsan megbizonyosodtam
róla, hogy a gyereknek jó dolga lesz Mariánál és Josefnél. Baumann
lelke pedig még mindig nem tért vissza. Szóval… – felszálló
repülőgépet utánoz a kezével.
– Szóval úgy gondoltad, szeded a sátorfádat – egészítem ki a
mondatot.
 Abel bólint.
– De nem ment. Valahogy itt rekedtem ebben a testben. És minél
nagyobb erőfeszítéssel igyekeztem kijutni Baumann testéből, mintha
annál mélyebbre csúsztam volna belé. Először azt hittem, ez csak
átmeneti állapot. Amolyan isteni elgyengülés. Vagy megbillent az
univerzum rendje. De a napokból hetek lettek, a hetekből hónapok,
és a legkisebb változás sem történt.
– Bonyolult dolog ez a lélekvándorlás? – érdeklődöm.
– Egyáltalán nem – feleli Abel. – Nem nehezebb, mint kinyitni vagy
becsukni egy ajtót. De Abel Baumann esetében úgy tűnik, elhagytam
a kulcsot. Nem nyílik az ajtó.
– És már több mint húsz éve arra vársz, hogy ez megváltozzon? –
kérdezem.
– Mi az a húsz év? Több mint százmillió évig tartott, mire egy hal
kimerészkedett a partra. Egyébként is annyi tennivalóm volt
közben…
– Vonatokat kellett megállítanod és repülőket eltérítened?
– Például – mondja Abel. – Nem sokkal a szülés előtt beavattam
Mariát és Josefet. Gondoltam, ha valaki, hát ők megértik a
problémámat. Nem jött be.
– Ma azt mesélték, hogy… – kezdem.
– Tudom, mit meséltek – szakít félbe Abel.
– Ó. Gondolatátvitel? – találgatok.
Megrázza a fejét.
– Nem. Ezúttal simán csak hallgatóztam az ajtónál.
Enyhe havazás kezdődik.
– És most veszem észre, hogy ennek a testnek, amelynek már
több mint húsz éve a foglya vagyok, ugyanúgy fogy az ereje, mint az
enyém. És aggódva töprengek rajta, hogy vajon mi lesz majd, ha ez
a test egy napon megadja magát.
Felnézek az égre. A hópelyhek hangtalanul hullanak. Olyan a
látvány, mintha egy meteorrajon repülnék keresztül.
– Mit gondolsz? – kérdezi egy idő után Abel.
– Nem úgy volt, hogy olvasol a gondolataimban? – kérdezek
vissza.
– De az nem azt jelenti, hogy mindig értem is őket – feleli.
 – Épp arra gondoltam, hogy nagyon is emberiek a problémáid.
– És ez persze nem illik Istenhez – állapítja meg Abel.
– A te helyedben örülnék, hogy pszichotikus vagyok. Ha tényleg
Isten volnál, valószínűleg senki sem tudna segíteni rajtad.
Abel sóhajt.
– Hát ez az – mondja.

[1] Apostolok cselekedetei 21, 13. Károli Gáspár fordítása

 ISTEN FIA

A Simmingi Szent Sonnhild kolostor közösségét tizenhárom barát

alkotja, akik kézműiparból és mezőgazdaságból élnek. Ezt a
fogadószobában heverő prospektusból tudom meg. Volt időm
elolvasni, mert Abel fia már egy teljes órája várat bennünket.
A kolostori prospektus két fontos információval szolgál a
számomra. Először is azzal, hogy problémákkal küszködnek az
utánpótlást illetően. Van egy fénykép a barátokról. A tizenháromból
legalább kilencen úgy néznek ki, mint akik hamarosan alulról
szagolják a kolostor saját termesztésű retkét. Egyikük esetében
abban sem vagyok biztos, hogy élt még, amikor a fotó készült.
Másrészt legalábbis megsejtem, ki lehet Abel fia. A kevés fiatal
szerzetes egyike a kiköpött mása.
Az is mélyen megérint, hogy mennyi mindent kell nyújtania az
embernek a szentté avatáshoz. A prospektus szerint Simmingi
Sonnhild a 16. században nemcsak embereket és állatokat gyógyított
a csodafőzeteivel, de visszahozott az életbe egy erre utaztában
halálos lovasbalesetet szenvedett püspököt is. Sőt, a források
kifejezetten feltámasztásról beszélnek, mivel több óra is eltelt a
püspök utolsó lélegzetvétele óta, amikor Sonnhild talpra állította.
Kedves történet, állapítom meg, egyben remek lehetőség, hogy
szívassam egy kicsit Abelt.
– Tudtad, hogy a nő, akiről a kolostort elnevezték, sokkal több
csodát tett, mint te? – fordulok hozzá. – Úgy értem, a
kávészaporításnál többet. Simmingi Sonnhild holtakat keltett életre!
Te is mutathatnál nekem ilyesmit.
Abel komolyan bólogat.
– Igen, Sonnhild nagyon tehetséges orvos volt. De annál a
püspökös esetnél nekem is be kellett segítenem egy kicsit. Annyi élet
maradt a fazonban, mint a bécsi központi temetőben. A dagadék úgy
megijedt, amikor leesett a lóról, hogy ott helyben megállt a szíve.
 – Itt azt írják, hogy már órák óta halott volt – lobogtatom meg a
prospektust. – Én úgy tudom, szívleállásnál csak pár perc van a
reanimációra.
Abel szánakozva néz.
– Jakob, ez most komoly? Azt nem hiszed el, hogy én vagyok
Isten, de simán készpénznek veszel tizenhatodik századi
beszámolókat, amiket egy kolostor prospektusában olvasol?
Talált, süllyedt. Ledobom a prospektust az asztalra.
– Egyébként szerintem legalább egy kis kávéval megkínálhattak
volna, ha már ennyit váratnak.
– Christian direkt csinálja ezt. Így adja a tudtunkra, hogy itt
másképp járnak az órák – mondja Abel, semmi kétséget nem hagyva
afelől, hogy egyáltalán nincs ínyére ez a bánásmód. – Tudnod kell,
hogy az ember itt fölötte áll a világi dolgoknak… legalábbis a fiam
így hiszi.
– És? Talán nem így van? – kérdezem. – Úgy tudom, elég
közkeletű elképzelés a kolostorokról, hogy ott az ember elfordul a
világtól, hogy Isten felé fordulhasson.
– Jó, hát ez igaz – Abel. – Nem az esetem, de igaz.
Nyikorogva kinyílik egy súlyos faajtó, és egy szerzetesi csuhát
viselő fiatalember lép be. Az Abellel való hasonlatossága élőben még
szembetűnőbb, mint a fényképen.
– Elnézést, hogy ennyit kellett várniuk, de… – visszanyeli a
mondat végét, amikor meglátja Abelt, és idegesen folytatja: – Nem
mondta anya, hogy jobb lenne, ha…
– De. Mondta. Tudom, hogy nem akarsz látni – zárja rövidre Abel
a magyarázkodást. Látszik rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül
lepleznie a csalódását. – Én csak azért vagyok itt, mert elkísértem
Jakobot, odakint meg havazik. – Halványan elmosolyodik. – Meg
aztán, mert örültem, hogy láthatlak. – Némi habozás után
hozzáteszi: – Őszintén szólva kicsit abban is reménykedtem, hogy
talán elbeszélgethetek veled.
Christian látványosan elengedi a füle mellett a beszélgetésre tett
ajánlatot, és kezet nyújt nekem:
– Szóval ön dr. Jakobi. Örülök, hogy megismerhetem.
Megmutathatom önnek a kolostort, miközben beszélgetünk? –
Invitáló gesztussal az ajtóra mutat.
– Hát persze – válaszolom. – De talán az édesapja is szeretne…
– Az apám már ismeri a kolostort – vág a szavamba Christian,
majd Abelre néz: – Szólok Zakariás testvérnek, hogy hozzon neked
kávét. Enni is kérsz valamit?
Abel szomorúan legyint.
– Nem. De egy kávé jólesne.
Biccentenek egymásnak. Látom Abelen, hogy sokért nem adná, ha
Christian valami aprócska jelét mutatná a szeretetnek: szólna egy
barátságos szót, megszorítaná a kezét röviden vagy csak kicsit
rámosolyogna.
Abel fia azonban elfordul, és kimegy a szobából anélkül, hogy
egyetlen további pillantásra is méltatná az apját.
– Miért ilyen tüntetően tartózkodó az apjával? – kérdezem kicsivel
később, már a kolostor gyűléstermében. Az eddig látott
helyiségekhez hasonlóan ez is kicsi, és gyéren bútorozott. Egyszerű
fakereszt ékesíti a vakolatlan követ. A többi fal teljesen dísztelen.
Már több ilyen kereszttel is találkoztam rövidke utunk során. Úgy
sejtem, egyszerre rendelhették meg őket a kolostor megnyitásakor.
Christian észreveszi, hogy elgondolkodva szemlélem Krisztus
szenvedéseinek jelképét.
– Van itt saját asztalosműhelyünk – mondja. – Ott készült ez a
kereszt. Mellesleg eladásra is készítünk, méghozzá szép sikerrel, még
Latin-Amerikába is. Egyszerű és olcsó modell, és kívánságra előre
megáldva szállítjuk le.
– Mert a bajor áldás különösen jó? – érdeklődöm.
– Mert sokan vannak, akiknek fáradságos utazást kell tenniük, míg
találnak valakit, aki papi áldásban részesítheti őket – magyarázza
Christian türelmesen.
Ezen elgondolkozom.
– Ez érdekes. Mit gondol, bűnbocsánatpiac is van? – kérdezem. –
Azoknak, akik túl messze laknak a legközelebbi gyóntatófülkétől.
Vagy akiknek kevés az idejük. Lehetne árulni búcsúcédulatömböket,
hogy a bűnösök érvényteleníthessék a bűneiket. És egy ilyen cédula
bűnönként…
 – Köszönöm, nem szükséges folytatnia az ízléstelen viccét – szakít
félbe sértődötten Christian. – Megértettem.
– Akkor árulja el, milyen súlyos bűnt követett el az apja, hogy egy
kedves szót sem érdemel magától, amikor meglátogatja?
Elégedetten nyugtázom Christian szája sarkának ideges rángását.
Kezd morcos lenni rám a szentember, talán egyenesen dühös is. De
én pontosan ezt akartam elérni. Ha a beszélgetésünk alatt is olyan
összeszedett lesz, mint az apja fogadásakor, akkor semmi újat nem
fogok megtudni tőle. Ezért ki kell zökkentenem Christiant a
nyugalmából. Csak úgy fog megmutatkozni, milyen érzelmi kapcsolat
van közte és Abel között. Így hát nekilátok.
– Nem ez van a Tízparancsolatban is? – kérdezem szenteskedően.
– Hogy az embernek tisztelnie kell az apját és az anyját?
Christian szája sarka erősebben rángatózik. Úgy nézem, bármelyik
pillanatban elfogyhat a türelme.
És ekkor valami váratlan történik. Christian lehunyja a szemét,
vesz két mély lélegzetet, és visszaalakul a nyugalom szobrává.
– Megértem, hogy védi a pácienseit – mondja higgadtan. – De
engem is meg kell értenie. Az az ember, aki a fogadószobában vár
bennünket, Istennek tartja magát. És ez nemcsak súlyos bűn,
hanem…
– Úgy beszél róla, mint egy idegenről – vágok közbe.
Christian megvonja a vállát.
– Ez meg is felel a valóságnak. Gyakorlatilag sosem láttam az
apámat, mert mindig a világot kellett megváltania. Logikus, hogy a
nevelőapám sokkal közelebb áll hozzám. És arra sem emlékszem,
hogy a vér szerinti apám nagyon összetörte volna magát azért, hogy
változtasson ezen. Most pedig felbukkan maga, és azt próbálja
beadni nekem, hogy ennek ellenére az adósa vagyok. Mi vitte rá erre
a különös következtetésre, dr. Jakobi?
– A logika – felelem.
Christian várakozóan néz.
– Ha az a helyzet, hogy az apja súlyos pszichózistól szenved, azt
várnám, hogy egy olyan mélyen hívő keresztény, mint amilyen
bizonyára ön is, gondoskodik róla. Nem is csak azért, mert a vér
kötelezi, hanem egyszerű könyörületességből.
 – Aki Istennek tartja magát, az természetszerűleg ellenáll
mindenfajta tanácsnak – ellenkezik Christian. – És a betegségéből
adódóan nem is akarja, hogy gondoskodjanak róla. Sajnos.
Anyámmal többször megpróbáltuk már terápiára küldeni, de eddig
sikertelenül.
– Tőlem Abel maga kért segítséget. Úgyhogy a fáradozásaik végül
is mégsem voltak hiábavalók – világosítom fel.
– Azért tette, mert megszakítottuk vele a kapcsolatot. Már
hónapokkal ezelőtt. Tudta, hogy ha nem változtat, sose lát minket
többé – mondja Christian, a falon lógó fakeresztet nézegetve, mintha
az valami nehezen értelmezhető modern műalkotás lenne.
Csend lesz.
– Feltette már valaha magának a kérdést, hogy lehet-e valami az
apja történetében? – kérdezem aztán.
Christian döbbenten mered rám.
– Ezt hogy érti? Azt akarja kérdezni, hiszek-e abban, hogy az
apám valóban Isten?
Vállat vonok.
– Megeshet, hogy különleges kapcsolatban áll Istennel. Ezt a
kolostort is egy olyan nő tiszteletére alapították, aki különleges
kapcsolatban állt Istennel. Hátha az apja esetében is hasonló a
helyzet.
– Ezt most tényleg komolyan mondja? Számolnom kellene a
lehetőséggel, hogy éppen egy szent ül a fogadószobánkban? Aki
cirkuszi bohócként dolgozik? És tetejébe a vér szerinti apám?
– Miért is ne? A testvéreivel hisznek abban, hogy egy nő úgy
ötszáz éve halottakat támasztott fel errefelé. Elég nyilvánvalóan van
tapasztalatuk abban, hogy elhiggyenek olyasmit, amit mások
hihetetlennek találnak.
– Maga szórakozik velem – jelenti ki.
– Nem. Csak felteszem a kérdést, hogy mi van, ha az édesapja
lelkiállapota nem csupán pszichés eredetű. Ez pusztán egy hipotézis.
Végigmér.
– Rendben. Mit javasol? – kérdezi gúnyosan. – Küldjem őt
Rómába, hogy személyesen a pápa mondhasson véleményt róla?
Vagy akár itt és most szentté is avathatnánk! Tudja, biztos, ami
biztos. Vagy mit gondol, elég, ha először csak imádkozunk hozzá?
Esetleg az is okos lenne, ha…
– Köszönöm – szakítom félbe. – Önnek sem szükséges folytatnia a
viccet, megértettem.
Christian arca hirtelen megint elkomorodik.
– Nem vett számításba egy harmadik lehetőséget, dr. Jakobi.
Tisztán logikusan gondolkozva ugyanis előfordulhat, hogy az apám
nem is elmebeteg… – tart egy kis szünetet. – …és nem is szent.
Elégedetten veszi tudomásul, hogy csodálkozom ezen.
– Szóval tényleg nem gondolt még harmadik lehetőségre, dr.
Jakobi? Nem jutott még eszébe, hogy az apám egyszerűen egy
cinikus, aki mindenből és mindenkiből viccet csinál?
Szóhoz sem jutok. Ez a lehetőség tényleg nem jutott az eszembe.
Pedig elég kézenfekvő: az is lehet, hogy Abel narcisztikus
személyiségzavarban szenved. Vajon ez eddig miért nem merült fel
bennem?
Christian mintha kitalálná, mire gondolok.
– Apám rendelkezik azzal a kétes tehetséggel, hogy manipulálni
tudja az embereket. Számára az egész élet egy cirkuszi mutatvány.
Szórakozás. Illúzió. Aztán a publikum tapsol. Legalábbis általában.
Csak sajnos nem tud megragadni a valóságnál. Amint valódi
problémát kellett volna megoldani, eddig még mindig kereket oldott.
Leül egy székre, összefonja a kezét, és az ölébe teszi. Elnézően
mosolyog.
– Mivel fogta meg? A csodás italszaporítással? A „pislogás közben
történik”-számmal? Az „élet csúcspontja” trükkel?
Látja az arcomon, hogy mi a helyzet.
– Ó, máris beletrafáltam? Ez gyors volt. Még ott lett volna a
gondolatolvasás is. Meg a kézrátétellel gyógyítás. Hát azt tudta,
hogy az apám a világ összes kaszinóját ki tudná fosztani, ha akarná?
Csak nem akarja, mert fontosabb dolga is van, mint pénzzel
megoldani a világ problémáit… pedig sokan vannak azon a nézeten,
hogy elegendő pénzzel sok nyomorúságnak véget lehetne vetni. De
ez mellékes. – Kis szünetet tart, hogy emészthessem a szavait. –
Egyébként minden újságcikket összegyűjtöttem az apámról, amit
találtam – fűzi hozzá gyorsan. – Ő lehetett volna a második Houdini,
ha nem a komikuspályát választja. Ha szeretné, megmutathatom az
anyagot. Megláthatja belőle, hogy az apám nagy bűvész, de sajnos
semmi több.
Hosszas csend.
– Na igen. Hát ez… – keresgélem a megfelelő szót.
– Kiábrándító? – ajánlja fel Christian.
– Valahogy igen – vallom be. – Pedig nem tartottam őt szentnek,
Istennek pedig pláne nem. De néha valami különös energia sugárzik
belőle. Valami belső fény, amit csak keveseknél érezni. – Látom,
hogy Christian nem osztja ezt az észrevételemet. – De lehet, hogy
ezt is csak bemesélem magamnak – teszem hozzá. – Hiszen mi,
emberek mindig szeretnénk valami jelét kapni annak, hogy van egy
másik világ.
Megértően bólogat.
– Tudom, nem öröm, ha az embert megfosztják az illúzióitól, dr.
Jakobi. De sajnos néha szükség van erre.
Én is letelepszem egy székre, és tűnődve bámulok kifelé. Hóval
borított tölgyfa sötétíti el az ablakot.
Arra riadok fel, hogy sietős léptek kopognak a folyosó kőpadlóján.
Christian pillantása is a nyitott ajtó felé fordul. Egyik szerzetestársa
siet el előtte lobogó csuhában. A léptek gyorsan távolodnak, már-
már egészen elhalnak. Aztán halljuk, hogy kinyílik, majd kisvártatva
újra becsukódik egy ajtó. Végül a gyors léptek megint közelednek.
Christian felkel, összeteszi a kezét a mellén, és vár. Amikor a siető
szerzetes újfent elrohan az ajtó előtt, érces hangon kikiált neki:
– Benjámin testvér, te vagy az?
Botlás zaja hallatszik, aztán egy tompa puffanás, és olyasfajta
csörömpölés, mint amikor valaki feltöri a malacperselyét.
Christiannal kíváncsian kilépünk a folyosóra, ahol éppen egy igen
fiatal barát szedegeti össze az aprópénzét. Benjámin testvér esés
közben szétterítette a megtakarítását a padlón. A cserépedény,
amelyben őrizte, összetört.
– Elnézést kérek a sietségért – mondja a fiatal szerzetes –, de
Demetrius testvérnek remekül megy a lap, és mind összedobjuk a
pénzt.
– Remekül megy a lap – ismétli színtelen hangon Christian.
 – Igen. Pókerezünk. Édesapáddal. Vagyis tulajdonképpen csak
Demetrius testvér játszik vele. És most végre elkapta!
– Merthogy remekül megy neki a lap – ismétli meg újra Christian.
A szája széle megint idegesen rángatózni kezd. – Arról a Demetrius
testvérről beszélsz, akit az Úristen tavaly nyáron abban a
kegyelemben részesített, hogy betöltötte a kilencvennyolcadik évét?
Kezdem sejteni, hogy Demetrius testvér lehet az, akit
tetszhalottnak véltem a prospektusban látott fényképen.
Az ifjú szerzetes buzgón bólogat.
– Jesse testvér úgy hiszi, Isten az ő végtelen jóságában ezen a
nem mindennapi módon akar nekünk egy új kisteherautót
biztosítani. – Benjámin testvér lankadatlan sebességgel kaparássza
össze a pénzét. – Tudnál esetleg segíteni, testvérem?
Christian meg sem hallja a kérést. Az arca időközben egy bíborosi
kalap színét vette fel, az alsó ajka nyolcas erősséggel remeg.
Határozott léptekkel végigsiet a folyosón, hogy felderítse a kolostori
játékbarlangot. Nem akarok lemaradni a műsorról, ezért fürgén
utánaeredek, magára hagyva szegény Benjámin testvért.
A kolostor konyhájában megdöbbentő kép fogad. A szerzetesek a
hosszú asztal egyik vége körül gyülekeznek, ahol mozdulatlanul ül
egymással szemben Abel és az ősz Demetrius testvér. Mindketten öt-
öt kártyalapot tartanak a kezükben, az asztalon pedig jelentős
mennyiségű készpénz hever. Mellettük bor, sör, a kolostor többféle
házi főzésű pálinkája, konyak, whisky és egy hatalmas, bontatlan
üveg pezsgő áll. A kibicek kiszolgálták magukat itallal, a többség
dohányzik, amitől az egész társaságot sűrű füstgomoly takarja. Még
néhány további változtatással a hely príma nightclub lehetne.
– Mind meg vagytok őrülve? – dörren rájuk Christian bíborszínű
arccal. – „Nincsen-é megírva: Az én házam imádság házának
neveztetik minden nép között?”
– Psszt! – pisszegi le egy idősebb barát. A többiek csöndben
bólogatnak, de közben le sem veszik a szemüket a játékról. Abel
bosszúsan felnéz, meglátja tajtékzó fiát, és mintha egy pillanatig azt
fontolgatná, hogy félbeszakítja a partit. De aztán visszafordul a
kártyáihoz.
 – „Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt”![2] – mondja végig
Christian feltartóztathatatlanul.
– Jó, jó, ne ugrálj már annyit, Christian – szól vissza neki egy
ősöreg, púpos szerzetes, aki botra támaszkodik, míg a szabad
kezében egy többszörös adag konyakot egyensúlyoz. – Mindjárt vége
van a partinak.
Christian fortyogva leül az egyik padra, és imára kulcsolja a kezét.
Ezzel szinte pontosan egy időben nagy zajjal kinyílik a konyhaajtó, és
belép Benjámin testvér. Kapkodva lepakol az asztalra néhány
bankjegyet, és közli:
– Ez háromszáz. Elejtettem a perselyemet. De kétszázat még
össze tudok szedni.
Demetrius elveszi a pénzt, a magasba emeli, és kérdőn Abelre
pillant. Abel így szól:
– Ha te azt mondod, hogy a testvéred jó még kétszázra, akkor a
testvéred jó még kétszázra.
Demetrius az asztalra teszi a bankjegyeket. Azt nem tudni, hogy
azért reszket, mert ideges, vagy azért, mert kis híján százéves.
– Jó. Akkor hadd lássam!
Mindenki lélegzetvisszafojtva hallgat. Abel lassan leteszi a lapjait
az asztalra. Két magas párja van, király és dáma.
Demetrius reszkető kézzel fedi fel a kártyáit. Két hetese van, egy
kilencese és egy bubija. Az ötödik lapot eltakarja a bubi. Demetrius
kihúzza alóla a kártyát. Egy harmadik hetes az.
– Dicsértessék az Úristen! – kiált fel valaki megkönnyebbülten.
– Amint a mennyben, úgy a földön is, most és mindörökké –
egészíti ki valaki.
Az öregember elégedetten mosolyog, és Benjámin elé tolja a
pénzt:
– Számold meg, testvérem, légy szíves!
Azzal tölt magának egy dupla whiskyt, és egy hajtásra legurítja.
Christian mintha nem értené, mi történik.
– Demetrius testvér nyert valamennyit? – kérdezi tőlem halkan.
– Becslésem szerint úgy tizenhatezret – válaszol helyettem Abel,
aki meghallotta a kérdést.
 Döbbent moraj fut végig a konyhán.
– Akkor nemcsak azt a kisteherautót vehetjük meg, de új
munkagépeket is beszerezhetünk az asztalosműhelybe! – kiált fel az
egyik barát boldogan.
– Sőt, talán még ortopéd matracot is vehetünk Peter testvérnek! –
teszi hozzá egy másik.
– Dehogyis! Nem kell nekem ortopéd matrac! – károg a botra
támaszkodó szerzetes, és tölt még magának konyakot. – Az a
kuruzsló a faluban zöldségeket beszél, nem vagyok én még
vénember!
Christian elhűlve néz körbe. Csak lassanként érti meg. A semmiből
felbukkan Abel, és mindenkinek italt nyom a kezébe. Aztán felemeli a
poharát:
– Demetrius testvérre, eme szent csarnok Cincinnati Kölykére[3]!
– Egészen pontosan tizenhatezer-hétszázötven, a mi betéteink
levonása után! – közli diadalmasan az eredményt Benjámin testvér.
Izgatott sugdolózás támad. Pukkan a pezsgő dugója. Benjámin
vastag pénzköteget nyújt át egy krumpliorrú figurának. Az elveszi és
azonnal elrekkenti egy fémkazettába, amelyet aztán túlméretezett
lakattal zár le, és a hóna alá csap.
– Miért csináltad ezt? – kérdezi Christian, és félretolja a poharát
anélkül, hogy egy kortyot is inna belőle.
Abel adja az ártatlant.
– Micsodát?
– Amikor egymás közt rendezünk játékestet, Demetrius testvér
egy parti Fekete Pétert sem képes megnyerni – válaszolja Christian.
– Most meg hirtelen ő lett… a póker királya?
Abel megvonja a vállát.
– Hát, Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Elfordul, hogy utolérje a körbejáró konyakosüveget. De
Christianon látszik, hogy nem hisz neki.
Én is megvonom a vállamat.
– Fogalmam sincs, honnan van a pénz, de ha legális úton
szerezte, szerintem tekintse egyszerűen az ég adományának.
[2] Márk 11,17. Károli Gáspár fordítása
[3] Utalás Norman Jewison A Cincinnati Kölyök című 1965-ös filmjére, amely egy zseniális
ifjú pókerjátékosról szól.
 ISTEN BIZONYÍTÉKA

– Segített valamit a beszélgetés Christiannal? – kérdezi Abel, amikor

másnap összeülünk reggelizni a hálókocsi-lakosztályunkban.
Tegnap épphogy elértük a vonatot, és kimerülten azonnal ágyba
zuhantunk. Meglett a böjtje annak, hogy a kelleténél több itallal
ünnepeltük az új simmingi pókerkirály dicsőségét.
Mostanra viszont kipihentük magunkat, és olyan korán keltünk,
hogy van még egy félóránk, mielőtt a vonat befutna Berlinbe.
– Mivel gyakorlatilag csak rólad beszéltünk, képben kéne lenned –
válaszolom. – Vagy nem volt elég térerő a gondolatátvitelhez?
– Azt hittem, nem szereted, ha olvasok a gondolataidban –
replikázik Abel.
– Nem is. De ez láthatóan eddig sem tartott téged vissza –
igyekszem provokálni.
– Végül is nekem mindegy – mondja Abel. – Egyébként meg
tegnap annyira a pókerre koncentráltam, hogy még a
beszélgetésetekre sem tudtam figyelni. Úgyhogy egészen magatok
voltatok. Nem tudok semmiről.
– Érdekes – állapítom meg kissé gúnyosan, és hátradőlök.
– Mi az érdekes? – kérdezi gyanakvóan Abel.
– Hogy a képességeid mindig pont akkor hagynak cserben, amikor
neked megfelel.
Abel összefonja a karját, és egy darabig csak méreget.
– Éppen tippelhetek is, hogy mit mondott neked Christian –
javasolja, és kihívóan néz.
Biztatóan intek neki.
– Kérlek. Feszülten figyelek.
– Jó. A fiam elmélete röviden összefoglalva az, hogy én egy
sarlatán vagyok. Vagy cinikus, aki sosem akar felnőni, vagy pedig
örök bohóc. Ennélfogva egyszerűen örömöt okoz nekem, hogy
bolondnak nézem a világot.
 A tekintetéből kiolvasom, hogy megerősítést vár. Bólintok, ő pedig
folytatja:
– Minden, amit teszek, hamis varázslat. Egy kis illúzió, egy kis
artisztika, esetleg még egy icipici pszichológia. Ki tudja?
Mindenesetre az állítólagos csodatételeimre gond nélkül adható
racionális magyarázat. Röviden: pár csodatrükk még nem bizonyíték
arra, hogy valóban én vagyok Isten. A bizonyítékkal több mint két
évtizede adós vagyok, pedig könnyedén szolgálhatnék vele, ha az
volnék, akinek mondom magam.
– Lenyűgöző – mondom. – Majdnem olyan, mintha mégis olvastál
volna a gondolatainkban.
– Azt is elmondta Christian, miért van az a furcsa hobbim, hogy az
orránál fogva vezetem a világot?
– Nem – válaszolom. – De nem is szükséges. Ha abból indulunk ki,
hogy nem Isten vagy, hanem egy pszichés problémákkal küszködő
ember, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy félsz a saját
identitásod elvesztésétől, manipulatív viselkedést mutatsz és
kapcsolati gondjaid is vannak.
– Ó. Hát ez nem hangzik egészségesen – állapítja meg Abel, aki
szemlátomást jól szórakozik.
– Nem is az – mondom. – A tünetek borderline vagy narcisztikus
személyiségzavarra utalnak.
Abel arcáról elszáll a derű. Veszi a kávéscsészéjét, és iszik egy
kortyot, miközben a kint elsuhanó már-már valószerűtlenül szép téli
tájat nézi.
– Szóval te neki hiszel. És nekem nem.
– Nem könnyű ám olyan istenben hinni, aki… – azon töröm a
fejem, hogyan vezethetném rá Abelt, hogy nagyon nem úgy néz ki,
mint aki élet és halál mindenható ura.
– …aki olyan, mint én? – fejezi be a mondatot.
A hallgatásom igazolja a gyanúját. Megint kinéz a téli idillre, és
egészen tanácstalannak tűnik.
– Tulajdonképpen miért nem mutattál soha Christiannak perdöntő
bizonyítékot arra, hogy te vagy Isten? – érdeklődöm békülékenyen.
Fürkésző pillantást vet rám.
 – Valóban Christianról van szó, vagy inkább te magad akarsz
istenbizonyítékot látni?
Megvonom a vállamat.
– Tulajdonképpen arról van szó, hogy rengeteg a tisztázatlan
kérdés – mondom diplomatikusan.
– Igen? Például?
– Például hogy miért nem robbantasz bankot egy pár kaszinóban,
ha egyszer képes vagy rá. A pénzzel sok jót tehetnél, és még a fiad
is elismerné, hogy ilyesmit nem lehet olcsó cirkuszi trükkökkel
véghezvinni.
– Tegnap is elég csinos összeget hagytam ott – válaszolja Abel.
– Az is egy kaszinóból származott?
Bólogat.
– De ha ez ilyen könnyen megy neked, akkor miért nem csinálod
nagyban? Sok pénzzel sokat el lehet érni.
Nemigen számítok rá, hogy Abel elárulja, honnan származik
valójában a pénz, de egy próbát megér, hogy provokáljam. Hátha
legalább annyit beismer, hogy hibádzik az érvelése.
Nagy levegőt vesz.
– Na jó. Tegyük fel, hogy azt csinálom. Mi történne?
Mindenképpen a nyakamra jönne a sajtó. Az emberek tudni akarnák,
hogy rámolom ki egyik kaszinót a másik után. És a válasz
valószínűleg a rendőrséget is érdekelné. És akkor mi lenne? Meg
kellene mondanom nekik az igazat?
Csendben töprengek.
– Mondjuk, hogy megtenném – folytatja Abel. – Egyszerűen
megmondom nekik, hogy én vagyok Isten. Megtehetem. Akkor mi
történne? Elegendő lenne a kaszinós számom annak az
elhitetéséhez, hogy én vagyok a világ tulajdonképpeni ura?
A világvallások képviselői belátnák, hogy igazat beszélek? Gondolod,
hogy elismernének engem közös vezetőjüknek? Hogy attól a naptól
fogva mindenkinek egyetlen istene lenne, akármelyik vallást követte
is azelőtt?
– Hát nem lennék olyan biztos benne – ismerem be.
– Akkor egy véleményen vagyunk. Valószínűbb ugyanis, hogy
megpróbálnának hiteltelenné tenni, bíróság elé állítani vagy esetleg
mindjárt megölni engem. A legtöbb embernek ugyanis ugyanolyan
srófra jár az agya, mint neked meg a fiamnak: nem hisznek az
egyszerű megoldásokban. És ez teljesen független a vallási
hovatartozástól, ahogy azt Christian példáján is láthattad. Akár hisz
az ember a Bibliának, akár nem, egyvalamiben biztosan igaza van:
küldj az embereknek egy istent, és találnak rá okot, hogy keresztre
feszítsék.
Hallgatok.
– Hát talán valami impozánsabb bizonyítékra volna szükség –
mondom aztán. – Valami… istenibbre. Úgy értem, lehet, hogy
néhány kaszinó kifosztása tényleg nem elég ahhoz, hogy meggyőzd
az embereket a létezésedről.
– Aha, és mit gondolsz, mivel tudnám megváltoztatni a világot? –
kérdezi Abel. – Mondjuk néhány természeti katasztrófával?
A vállamat vonogatom.
– Nem tudom. Igen. Talán.
– Jó, és mit szeretnél? – tudakolja Abel gúnyosan. – Özönvizet?
Járványt? Aszályt? De jó lehetne egy sáskajárás is. Vagy ha
elsötétíteném a napot, az már elég lenne?
Tanácstalanul meredek rá.
– Fogalmam sincs – nyögöm ki.
– Érted már, Jakob? Nem olyan egyszerű ám csodákkal terelni az
emberiséget a helyes útra. Ha mondjuk a sarki jégsapkák nem a
globális felmelegedés miatt olvadnának, hanem azért, mert én azt
parancsolom nekik, attól az emberek még bőven nem kezdenének el
Istenben hinni. Sőt, ellenkezőleg.
Idegesen töröm a fejem.
– Akkor megjósolhatnál valamit – javaslom. – Valami világrengető
eseményt, amit hétköznapi ember nem tudhat előre.
– Mi az, hogy hétköznapi ember? – kérdezi Abel. – Aki
világrengető dolgokat jósol meg, arra rögtön ráfogják, hogy a
birtokában van valami titkos tudásnak. Vagy nem? Tételezzük fel,
hogy mondjuk, megjósolok egy polgárháborút valamelyik kicsike
országban. Akkor mi lenne? Nagyon egyszerű: besuvasztanának egy
katonai bázisra, és megpróbálnák kiszedni belőlem, hogy honnan
szereztem az információt. És nagy valószínűséggel nem elégítené ki
őket az a magyarázat, hogy én vagyok Isten.
– De nem muszáj pont ilyen kényes témával a nyilvánosság elé
állnod… – ellenkezem, és gondolatban felmérem a lehetőségeket. –
Talán jobb volna, ha egy természeti katasztrófát jósolnál meg.
Abel mosolyog.
– Jó. Akkor tegyük fel, hogy Los Angeles térségében erőteljes
földrengés lesz a közeljövőben. Sőt, apokaliptikus méretű
katasztrófa. A tenger egész városrészeket nyel el a cunami és az
özönvízszerű esőzés következtében. A tudósítások úgy néznek ki,
mintha Hollywood a legjobb speciális effektjei segítségével rendezte
volna meg a saját bukását. De a képsorok, amelyeken a „Hollywood”
felirat elmerül a Csendes-óceánban, ezúttal a szörnyű valóságot
mutatnák.
– Nem rossz – bólogatok elismerően. – Ez éppen megfelelne.
Abel visszabólogat.
– Csakhogy egy ilyen katasztrófa után biztosan megkérdeznék
tőlem, hogy miért nem akadályoztam meg. És itt a bibi. Egy olyan
isten, aki szükségesnek érzi, hogy feláldozzon pár millió embert, csak
hogy bizonyítsa a létezését, nem kell a kutyának se.
Zavartan hallgatok.
Abel megvonja a vállát:
– Szóval ez az én problémám – mondja. – Ha nem rekedtem volna
itt egy testben, és nem veszíteném el lassanként az erőmet,
valószínűleg tudnék neked meggyőző bizonyítékkal szolgálni. De erre
nem kerül sor, mert neked bizonyíték kell a létezésemre ahhoz, hogy
segíts nekem újra képessé válni egy ilyen bizonyíték megmutatására.
– Hát igen. A róka fogta csuka esete – jegyzem meg.
Egy darabig egyikünk sem szól semmit. Csak a vonat halk
zakatolását hallani. Odakint a zajt elnyeli a téli táj. A csend szinte
tapintható.
– Mit mond a megérzésed? – kérdezi aztán Abel.
Megvonom a vállam.
– Egyszer ezt, egyszer azt. Ezért hallgatok szívesebben a tényekre.
– Ettől féltem – mondja Abel, és kiissza a kávéját. – Netán… ki
akarsz szállni?
 Meglep az ajánlata.
– Megérteném – folytatja. – Ha Isten évek alatt sem tudja
megoldani a saját problémáit, hogy sikerülne egy embernek néhány
nap alatt?
– Erre aludnom kell egyet – jelentem ki. – Őszintén szólva jelenleg
halvány sejtelmem sincs róla, hogyan segítsek neked.
– Rendben – mondja Abel. – Gondolj át nyugodtan mindent, aztán
majd találkozunk. Ha ki akarsz szállni, nem gond. Végül is csak az
emberiség boldogulásáról meg az univerzum jövőjéről van szó.
– Akkor jó – felelem.

Hazaérve újabb bosszúság fogad. Valaki egy csomó limlomot pakolt

le a garzonlakásom ajtaja elé. A cuccot ponyva takarja, azt pedig
hólepel. Mintha egy lavina állt volna meg az ajtóm előtt. Attól tartok,
illegálisan lerakott szemetet találok a ponyva alatt, amelynek az
eltakarításáról most nyilván nekem kell majd gondoskodnom.
A kulcsom akadozik a zárban. Közel állok a dührohamhoz, de nagy
erőfeszítések árán nyugodt maradok. Úgysem segít, ha felhúzom
magam. Lehet, hogy belülről egy másik kulcs van a zárban, na, erre
a gondolatra aztán igazán begurulok. Bár valószínűleg csak befagyott
a zár, gondolom magamban. De egy pillantással meggyőződöm az
ellenkezőjéről. És felfedezek valami még sokkal dühítőbbet is: új a
zár. Alaposabb szemrevételezés után kiderül, hogy még csak a
gyártója sem ugyanaz, mint a kulcsomé.
Rossz házhoz jöttem? Hátralépek, hogy meggyőződjem róla,
valóban az én lakásom-e ez. Közben a pillantásom az eddig
szemétkupacnak vélt halomra esik, és rossz előérzetem támad.
Megtisztítom a hótól a ponyva egy részét, és óvatosan felemelem. Az
előérzetem bizonyossággá válik. A ponyva alatt az én kevéske
tulajdonom hever. Néhány kartondoboz dossziékkal, könyvekkel és
ruhákkal, pár kép, meg kisebb berendezési tárgyak. Ennél többet
nem hoztam magammal a válás után. Nem akartam, hogy a bútorok
a zátonyra futott házasságomra emlékeztessenek. Ezért béreltem
bútorozott lakást. Egészen mostanáig. A lakás ajtaján ugyanis most
új zár van, mivel Ellen a távollétemben lecseréltette. Ezen a
jellegzetes módon nyilvánította semmisnek a bérleti szerződésünket.
Elmehetnék megnézni, új zár van-e a rendelőmön is, de
megkímélem magam ettől. Ha Ellen csinál valamit, azt rendesen
megcsinálja. És miután a rendelő berendezésének lízingelésénél ő
volt a kezes, ott még a lábtörlő sem az enyém.
Szállingózni kezd a hó.
Telebeszélhetném Ellen hangpostáját gyűlölködő tirádákkal, vagy
hosszas sirámokkal, amiért a tél közepén, karácsony előtt utcára tett.
De biztos vagyok benne, hogy mindkét reakció megerősítené őt
abban, hogy ugyanannyira megbántott a kidobásommal, mint én őt
azzal, hogy nem akartam tőle sem pénzt, sem szexet. Azaz
bizonyítva látná, hogy a bosszúja sikeres volt.
Úgy döntök, nem adom meg neki ezt az örömöt. Amikor a
hangposta jelentkezik, higgadtan és barátságosan szólok bele a
telefonba:
– Szia, Ellen, Jakob vagyok. Most látom, hogy kirámoltattad a
cuccaimat az utcára. Kösz szépen. Úgyis ki akartam dobni mindent.
Csak pár akta, a szerelmesleveleid meg az esküvői fényképek. Mehet
az egész a szemétbe. Légy szíves, mondd meg, nekem kell-e
elszállíttatnom, vagy ha elintézted, akkor mennyibe került.
Köszönöm, szia! Ja, és remélem, hamarosan látjuk egymást.
Befejezem a hívást, mélyeket lélegzem, és élvezem a tiszta, hideg,
téli levegőt. Aztán taxit rendelek, és nekiállok ruhákat keresni a
ponyva alatt. Elveszek egy szatyor cipőt, egy bőrönd fehérneműt
meg egy ruhazsákot. Ez jó is lesz.
A maradékot Ellen felőlem el is égetheti. Van mit felvennem, és
ráadásul a birtokomban van ezerötszáz euró, aminek az elköltéséről
valószínűleg nem kell számlákat bemutatnom Abelnek. Ennél
rosszabb körülmények között is kezdtek már emberek új életet.
Egy szűk órába telik, mire beérek a belvárosba. Sosem fogom
megérteni, miért muszáj az öcsémnek feltétlenül itt élnie. Alig
vannak fák, a kávézókat és üzleteket a mindenütt hemzsegő turisták
igényeire szabták, ennek köszönhetően az utcák zsúfoltak és
zajosak. Tényleg el kell ezt viselni csak azért, hogy az embernek
menő lakcíme legyen?
A kaputelefon panelje akkora, mint egy háborús emlékmű,
ráadásul egy boltív alatt van, amely mögött kamera figyel, hogy a
lakó önmaga felfedése nélkül eldönthesse, ki léphet be a várába.
– Szia, Jakob! Hát te mit keresel itt? – Jonas hangja kissé ingerült.
Mintha sietne valahová.
– Héderezhetek egy darabig nálad?
A kamera mintha elgondolkodna.
– Nem kérném, ha volna más lehetőségem – teszem hozzá. –
Amúgy mínusz hat fok van. És havazik.
Zümmögés. Az ajtó kinyílik.
Az előtér akár egy luxusszálló aulája. Súlyos vörös szőnyeg vezet a
liftekig.
A lakásokat is hasonló nagyvonalúsággal méretezték. Az öcsém
egy loftlakást bérel, amely lényegében egyetlen légtér; méghozzá
akkora alapterülettel, mint egy teniszpálya. Van még egy háló és két
fürdőszoba is, amelyek nevetségesen aprónak hatnak a hivalkodóan
óriási lakótérhez képest. Jonas eredetileg meg akarta venni a lakást,
de a ruszkik és az amcsik rátették a mancsukat az összesre, még
mielőtt a komplexumot egyáltalán elkezdték volna építeni.
Jonas szereti a spártai körülményeket. Például csak egyetlenegy
kép van a lakásban. A pop-art alkotás egy mamutot ábrázol – úgy
sejtem, életnagyságban. A mamutnak jutott a hálátlan feladat, hogy
kitöltse az óriási falat az ablakfronttal szemben.
A kandalló előtt keskeny, világosszürke kanapé áll. Mellette egy
kisasztal, rajta vagyonos szingliknek szóló szaklapok. A témáik a szép
nők, gyors autók, jachtok, drága órák és a kockahas. Az étkezőtér
olyan messze van a kandallótól, hogy az ember úgy érzi, mire
egyiktől a másikig ér, megváltozik az időjárás. A vakító fehérre
lakkozott asztal és a hozzáillő székek kedélyes összeülésre biztatnak
a nyitott dizájnerkonyha előtt, amely még mindig arra vár, hogy egy
nap felavassák. Jakob közvetlenül a felújítás után költözött be a
lakásba, és vagy étteremben eszik, vagy rendel valamit, így a
tökéletesen kialakított, minden igényt kielégítő konyhát mindeddig
még ki sem próbálta. Csak a beépített bortartó polcokat és a
hűtőszekrényt használja. Nem egy keményen dolgozó háziasszonyt
ismerek, aki könnyekben törne ki ilyen mértékű pazarlás láttán. Úgy
sejtem, Jonas ukrán takarítónője is erős érzelmekkel küzdhet, amikor
hetente lefúj néhány porszemet a tálalóról: Mi mindenre lenne képes
ez a konyha, hogyha hagynák neki!
– Mindjárt jövök! – kiabál Jonas. – Tölts magadnak inni, vagy
valami!
– Nem gond, van időm! – kiabálok vissza.
Leteszem a holmimat a mamut lábához, és ekkor megpillantok két
bőröndöt, meg néhány utazótáskát, amelyeket eddig eltakart a
kanapé. Az egyik bőröndön egy repülőjegy hever. Éppen el tudom
olvasni, hogy a 6:20-as Prága–Havanna járatra szól, csak oda,
amikor felbukkan Jonas.
– Bocs, csak még el kell intéznem pár dolgot, mielőtt lelépek.
– De hogyhogy Kubába? És miért már holnap kora reggel? –
értetlenkedem.
Kikapja a kezemből a repülőjegyet, gyorsan összehajtja, és egy
szó nélkül a zakója zsebébe dugja.
– Pont szenteste kell neked Kubába repülnöd? – folytatom
szemrehányóan. – Hát anyával mi lesz?
– Erről akartam neked szólni – feleli Jonas. – Sajnos ezúttal
egyedül kell gondoskodnod róla.
– De mi az isten történt, ami miatt egy napot sem tudsz várni?
Egyébként is azt hittem, hogy Floridába mész.
Bűnbánóan néz rám.
– Úgy is volt. Csak hát rossz voltam.
– Na, és ki akarja a fejedet? – viccelődöm. – A BKA?[4] A CIA? Az
Interpol?
– Rosszabb – mondja Jonas. – Egy nő. Pontosabban az
igazgatótanács egyik tagjának a felesége.
– Hadd találjam ki: viszonyotok van.
– Volt. Csak ő bemesélte magának, hogy a házassága egy
hazugság…
– Hát figyelembe véve, hogy csalja a férjét, ez nem áll nagyon
messze a valóságtól – jegyzem meg.
– Jó, de ez akkor sem ok arra, hogy mindjárt meg akarjon szökni
velem! – méltatlankodik Jonas.
Döbbent arcom láttán bólogatva megerősíti:
 – Igen, velem akar jönni Amerikába.
– És ezt megakadályozandó, te inkább Kubába mész? Nem…
kamaszos ez egy kicsit?
– De, abszolút. De ez egy szörnyű, tapadós spiné. És pár nap
múlva amúgy is indultam volna. Talán így megérti, hogy nem
viszonzom az érzéseit.
– Szerintem meg fogja. De ez akkor sem szép húzás tőled.
Megszólal a csengő diszkrét és dallamos hangja.
– Ez a taxi lesz – mondja Jonas. – Akkor ránézel anyára?
– És a bútoraid? – kérdezem.
– Maradnak. Vigyél el nyugodtan bármit, amit akarsz. A többi is el
lesz intézve. Drágább lenne odaszállíttatni, mint újat venni
mindenből. – Kulcscsomót húz elő, és átnyújtja. – A kocsi a
mélygarázsban áll. A lízingszerződés a hó végéig él, aztán elviszik.
A lakás január végéig fizetve van. És a konyhában maradt még pár
üveg bor. Szolgáld ki magad.
Megint csengetnek, és Jonas kihussan a folyosóra. – Igen, jövök
már! – szól bele odakint a kaputelefonba.
Össze vagyok zavarodva. Tudtam, hogy sor kerül majd erre a
búcsúra, mégis kicsit hirtelen jött.
Jonas átad egy kicsinyke, finom papírba burkolt csomagot.
– Oda tudnád adni anyának? Karácsonyi ajándék.
Bólintok, és magamhoz veszem a csomagot.
– És légy szíves, egy szót se arról, hogy mikor, hova és ki elől
repülök. Komolyan nem tudom, meddig ér el ennek a nőnek az
őrülete.
Megint bólintok.
– Hallgatok – ígérem, és egy kis szünet után hozzáfűzöm: – És
megkóstolom a borodat.
Elmosolyodik.
– Kösz, tesó.
Kurtán, szinte futólag összeölelkezünk. Bartholomäus Jakobi
házában férfiatlan dolognak számított egy kézfogásnál szorosabb
testi közelségbe kerülni egymással.
– Mikor látjuk egymást újra? – kérdezem.
 – Majd meglátogatsz, ha rendeződnek a dolgok – válaszolja Jonas.
Mintha azt mondaná: valamikor, ki tudja?
– Rendben – mondom, mintha tényleg megbeszéltünk volna
valamit.
Felkapja a holmiját, és pár pillanat múlva eltűnik a liftben.
Visszaballagok a lakásba, és szemügyre veszem átmeneti
szállásomat: egy bazi nagy loftlakás, amelyhez sportkocsi, és egy
kisebb borkészlet is tartozik. Nem rossz ahhoz képest, hogy alig két
órája még hajléktalan voltam.

[4] Bundeskriminalamt, Szövetségi Nyomozóiroda

 ISTEN CSODÁJA

Fegyelmezetten várok estig, mielőtt megengedek magamnak egy

pohár bort. Szerencsére télen korán sötétedik.
Úgy gondolom, hogy Jonas valami középkategóriás itókát hagyott
nekem. Biztosan olyasféle ajándék lehet, amelyet az ember valamiért
sajnál kidobni, de lehetőleg azért nem is iszik meg. De hát az én
helyzetemben nem lehetek válogatós, úgyhogy a legjobbakat
remélve vetek egy optimista pillantást a kínálatra. Elképedve
tapasztalom, hogy óriásit tévedtem. A polcon hat délceg bordeaux-is
palack várja, hogy szép sorban kitekerjem a nyakukat. És ha jól
látom, egy olyan sincs közöttük, amelyikért ne kéne az embernek jó
mélyen a zsebébe nyúlnia. Boldogan kihúzok egy Pomerolt, és némi
keresgélés után találok vörösboros poharat is, meg dekantálót,
amelyen még ott fityeg az árcédula. Az öcsém egy igazi sznob. Amíg
a bor lélegzik, mászkálok egy kicsit a lakásban, és véletlenül
kiderítem, hogy a kandalló melletti szekrény egy besüllyeszthető
plazmatévét rejt.
Ellátom magam borral, és végigpörgetem a csatornákat.
A Pomerol valami isteni. A szokásos karácsony előtti műsor megy:
misék, színes hírek, karácsonyi dalok, közlekedési információk, bibliai
témájú filmek, a jeges útról szóló figyelmeztetések, gyerekműsorok
és az ünnepekre vonatkozó tippek tarkabarka egyvelege. Aki még
most sem tudja, mit főzzön, ajándékozzon vagy énekeljen
karácsonykor, innen megtudhatja. Tíz perc tévézés után elködösül a
tudatom, pedig mindössze két korty bor van bennem. Abel szavai
járnak a fejemben: hogy az ember sosem tudja, mikor elég. Azt
hiszem, lehet benne valami, mert semmi mással nem vagyok képes
magyarázni a tévéből ömlő zajos, cukormázas baromságot.
Megszólal a mobilom. Legszívesebben oda se bagóznék, de amint
elhallgat, mindjárt újra csörög, amivel azt óhajtja közölni velem,
hogy valaki rábeszélt a hangpostámra. Aztán még egyet, hogy
emlékeztessen a hangpostaüzenetre. Azután egy perc múlva kezdi
elölről. Ez így együtt most már annyira idegőrlő, hogy inkább
felveszem.
– Jakobi.
– Mit csinálsz most? – kérdezi Abel.
– Semmi különöset, miért?
– Gondolkodni akartál a kezelésemen. Azt hittem, talán van valami
kérdésed. Csak mert én mindjárt indulok a moziba, és amikor filmet
nézek, nem hallom, mi történik a világban.
– Mit nézel? – érdeklődöm.
– Valami vígjátékot – feleli Abel derűsen. – Tudod, a filmekben
oldódik meg az élet sok rejtvénye. Na? Ezt ki mondta?
– Sejtelmem sincs.
– Steve Martin a Grand Canyonban.
– És? Oldottál meg rejtvényeket?
Nevet.
– És veled mi van? A segítségedre lehetek valamiben?
– Nem, menjél csak nyugodtan moziba. Mulass jól.
– Kösz.
A Pomerol után nyúlok, és iszom egy kortyocskát. Az ilyen bor
tényleg segít, hogy az ember higgyen egy magasabb rendű
létezőben, gondolom magamban, és ezzel egy időben rádöbbenek,
hogy hullafáradt vagyok. Óvatosan félreteszem a bort, mélyeket
lélegzem, és ott helyben bebólintok.
A csengő diszkrét és dallamos hangja riaszt fel álomtalan
álmomból. Odakint koromsötét van, tehát órákig aludtam. A lakás
mennyezetén apró, kékes fényű lámpák világítanak. Úgy látszik,
sötétben automatikusan bekapcsolnak, és megóvják a lakót attól,
hogy éjszaka eltévedjen. A halvány fényben olyan az előszoba,
mintha egy UFO folyosója lenne.
Megint megszólal a csengő. Előkaparom a mobilomat. Fél kettő. Ki
keresheti ilyenkor az öcsémet? Még nem vagyok teljesen ébren,
úgyhogy kis időbe telik, amíg eszembe jut: ez Jonas szeretője! Jonas
meg is jósolta, hogy valószínűleg szaglászni fog utána. Tapadósnak
nevezte, és amikor felfogom, mennyire késő van, tökéletesen
egyetértek ezzel.
 Harmadszor is csöngetnek. Úgy döntök, hogy egyszerűen nem
reagálok rá. Csönd van a lakásban, és nem gyújtottam villanyt. Ha
nyugton maradok, Jonas csalódott szeretője egyszer majd csak
megunja, és elkotródik.
Csend. Eltűnődöm, vajon hogy nézhet ki a nő. Az öcsém esete a
magas, nagyon vékony nő, a gazellatermetű modell, aki mellett egy
normál testalkatú férfi úgy fest, akár a rodoszi kolosszus. Vajon az
igazgatótanácsi tag felesége beleillik ebbe a képbe?
Ismét megszólal a csengő, ezúttal csak röviden. Úgy tűnik, az
eldobott szerető lassan feladja. Most jut eszembe, hogy a kamerán
keresztül megkockáztathatok egy észrevétlen pillantást, ha akarok.
De akarok?
Végül a kíváncsiságom győz. Lassan kilopakodom a folyosóra,
bekapcsolom a kijelzőt, és… nem látok semmit. Csupán az üres
éjszakai járdát a ház előtt. Tüzetesen megvizsgálom a kijelzőt, és
megállapítom, hogy több kamera közül lehet válogatni, és van egy
olyan közöttük, amely azt mutatja, ki áll közvetlenül a lakásajtó előtt.
Jonas szeretője valahogyan bejutott a házba? Ráadásul az éjszaka
közepén? Nyugtalanul megnyomom a megfelelő gombot.
És elámulok. Egy negyvenes évei közepén járó nő húsos arca néz
vissza rám harciasan. Látom, hogy mozdul a karja, és a következő
pillanatban újra megszólal a csengő. Összerezzenek. A nő távolról
sem emlékeztet Jonas eddigi gebe barátnőire. Inkább úgy fest, mint
egy kelet-európai kalapácsvetőnő. Jonas mellett ő nézne ki úgy, mint
a rodoszi kolosszus. Nem csoda, hogy Jonas titokban iszkolt el ez
elől a természeti csapás elől. Most én magam is így fogok tenni, és
teljes csendben maradok, amíg el nem megy.
Mozdulatlanul fixírozom a kijelzőt. A nő mereven bámul a
kamerába. El lehet képzelni, hogy nézünk ki. Egy örökkévalóságnak
tűnő idő után leengedi masszív vállát, és elfordul.
Megkönnyebbülten, de óvatosan fújok egyet. Ebben a pillanatban a
nő megmerevedik, és visszafordul. Kutató tekintete mintha szó
szerint áthatolna rajtam. Mintha azt akarná mondani: tudom, hogy
itt vagy. Érzem. Hallom a légzésedet.
Hirtelen megjelenik a szemében az elszántság. Megint elfordul, és
eltűnik a kamera látóteréből. Már épp fellélegeznék, amikor sötét
alakok surrannak be a folyosóra. A következő pillanatban
megreccsen a fa. Az ajtó az arcomba vágódik, és nekilódít a fali
fogasnak, amelyen az egyetlen ott lógó kabát csupán jelentéktelen
mértékben tompítja a becsapódásomat. Ugyanebben a pillanatban
vérpatak fakad az orromból, és négy feketébe öltözött, állig
felfegyverzett kommandós nyomul be a lakásba, amelyet rögtön el is
kezdenek átkutatni.
Aztán felbukkan Jonas vélelmezett szeretője is. Nyugodtan belép a
betört ajtón, meglátja sérült arcomat, és elővesz egy adóvevőt.
– Minden rendben. Megvan. Él, de kapott egyet az orrára.
Küldjétek fel az orvost. Kösz. Vége.
Közben géppisztolysorozat hallatszik. Aztán előkerül az egyik
kommandós, és a nő lába elé dobja az utazótáskámat és a
ruhazsákomat.
– A lakás tiszta – jelenti, és hozzám fordul. – Elnézést, de az egyik
emberem kicsit ideges, mert nemsokára apa lesz. Tévedésből
belelőtt a mamutjába.
Egy biccentéssel jelzem, hogy nem neheztelek érte.
A nő a poggyászomra mutat.
– Készült valahova? – kérdezi gúnyosan, majd előveszi és
felmutatja az igazolványát: – Jutta Kroll főfelügyelő. Én vezetem az
ügyet.
Megint a zsebébe nyúl, és mutat nekem valami írást, aztán leteszi
egy asztalkára.
– Ez egy házkutatási végzés. Csak a papírok érdekelnek minket,
meg a készpénz. Hajlandó együttműködni?
Csak jelzésértékűen rázom a fejemet, mert épp azzal vagyok
elfoglalva, hogy ne fulladjak bele a saját vérembe.
– Szinte sejtettem – mondja Kroll főfelügyelőnő. – De akkor is
velünk kell jönnie.
Újabb papírt húz elő a zsebéből, és felolvassa:
– Jonas Jakobi, letartóztatom okirat-hamisításért, hűtlen
kezelésért, csalásért, árfolyam-manipulációért, mérleghamisításért és
jogosulatlan tranzakciók lebonyolítása céljából a bank belső
informatikai rendszerébe való betörésért.
 Akaratlanul is hangosan felnevetek. Aztán elsötétül előttem a
világ.
Egy mentőautóban térek magamhoz, és felismerem a nyurga
alakot, aki a legutóbbi orrműtétem alkalmával kis híján a másvilágra
küldött. Dr. Kessels, ha jól emlékszem.
– Hány óra van? – szólítom meg.
– Olyan fél három lehet – feleli. – Csak rövid ideig volt
eszméletlen. Hogy érzi magát?
– Jól – mondom, és megpróbálom kitapogatni, hogy a helyén van-
e még az orrom. Ebből az alkalomból kiderül, hogy az orvos
tamponokat tömött az orrlyukaimba.
– Rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában. Ezúttal nem sérült
meg az orra. Úgy sejtem, hogy a vérzést az ijedség váltotta ki. Csak
egy pár megpattant erecske. Azért kér fájdalomcsillapítót?
– Még nem vette be mindet? – kérdezek vissza.
Nevetve megrázza a fejét.
– Nem, most van megint amfetaminom. Az úgyis jobb. Szóval
annyi fájdalomcsillapítót kaphat, amennyit akar. Kér?
– Köszönöm, nem. Tulajdonképpen hova visznek?
– A kapitányságra. A felügyelő asszony sürgősen beszélni akar
magával.
Fanyalogva húzom a számat.
– Mit művelt? – kérdezi.
– Semmit – válaszolom a teljes meggyőződés mély hangján.
Megint nevet.
– Ezt ismerem. Akkor a következő három mondatra lesz szüksége:
„Erre sajnos nem emlékszem.” „Erről nem tudok semmit.” Illetve:
„Erről nem szeretnék nyilatkozni.”
– Köszönöm, ezt megjegyzem – mondom.
– És ne hagyja magát sarokba szorítani – tanácsolja. – Ez a Kroll
nem csak úgy néz ki, mint egy díjbirkózó, azt hallottam, hogy igazi
nehézfiúkat is padlóra küldött már.
A kihallgató helyiség szűkösen van bebútorozva. Egy asztal, két
szék, a sarokban magányos páfrány. A falon Berlin térképe lóg,
mellette méreten felüli falióra, amelynek ketyegése cafatokra
szabdalja a csöndet. Biztos vagyok benne, hogy szándékosan ezt a
típust választották, felőrlendő az őrizetesek idegeit. Hát az enyéimet
speciel egy fikarcnyit sem őrli. A szülőházam tele volt ilyen órákkal,
mivel Bartholomäus Jakobi iszákos volt ugyan, de a precíz fajtából.
Egy fiatal nyomozó hozott kávét meg vizet. Ahogy ott ülök,
orromban a tamponokkal, minden bizonnyal úgy nézek ki, mint
Pumbaa, a varacskos disznó az Oroszlánkirályban. Nyílik az ajtó, és
belép Kroll főfelügyelőnő. Ha őt is valami nem emberi lényhez
kellene hasonlítani, az a jeti lenne. Vagy Csubakka a Csillagok
háborújából.
Az asztalra dobja a személyimet, és kihúzza magát.
– Maga nem Jonas Jakobi. Hanem a fivére, Jakob.
– Rendőrnek kéne mennie – válaszolom. – Olyan a szimata, akár
egy detektívnek.
– Nahát, egy Humor Herold! – kiabál színpadiasan, és lezöttyen a
székre. A bútordarab feljajdul a súlya alatt. – Ne féljen, mindjárt
nem lesz kedve nevetni. Azt megígérem.
Két órával később még mindig van kedvem nevetni. Időközben
megtudom, hogy az öcsém mesés, hárommilliárd eurós összeget
lopkodott össze. Ezzel a kaszinókapitalizmus csúcsbűnözői közé
verekedte magát, ami azt jelenti, hogy az igencsak mérsékelt, négy-
hatéves szabadságvesztés letöltése után újabb rakás pénzt fog majd
keresni könyvekből, filmekből és előadókörutakból. De elképzelhető,
hogy ez sittre vonulás nélkül is sikerül neki, ha ma olajra tud lépni
Csubakka főfelügyelőnő elől. Kuba rendszerint nem szokott kiadni
senkit, és ha Jonasnak volt annyi esze, hogy abból a rengeteg
pénzből egy pár százezer eurót készpénzben tartson magánál, akkor
elég kellemes körülmények között kezdhet új életet a karibi
partokon. Kívánom neki, hogy így legyen. És mindent megteszek,
hogy elősegítsem a menekülését. Valahogy már-már jobb érzés,
hogy egy csaló a testvérem, mint hogy az a mintagyerek, akit Jonas
mindig is eljátszott előttünk.
Az elmúlt két óra nem múlt el nyomtalanul a felügyelőnő fölött.
Újabb kávét hozat, és a halántékát masszírozza.
– Le kéne pihennie – mondom. – Fáradtnak látszik.
Abbahagyja a masszírozást, és megvetően néz rám.
 – Tudom, hogy az öccse még nem hagyta el Európát. Érzem. És
azt is tudom, hogy maga meg tudja mondani, melyik gépre van
jegye.
– Ki mondta, hogy egyáltalán repülővel akar menni? – válaszolom.
– Azzal akar? – puhatolózik.
Türelmesen mosolygok.
– Puszta kedvességből csevegek itt magával – mondom, és erélyt
színlelve folytatom: – Ha folyamatosan hülyének néz, megtagadom a
vallomást. Jogilag megtehetem. Hiszen az öcsémről van szó.
Előrehajol.
– Komolyan azt hiszi, hogy ilyen könnyen kimászik ebből?
Bevarrom bűnpártolásért!
Kopognak. Civil ruhás idősebb férfi nyit be.
– Jutta, tudnál jönni egy kicsit? Találtunk valamit.
Kroll egy pillanatig gondolkozik, aztán így szól:
– Mondd csak. Nincs titkolnivalónk dr. Jakobi előtt.
A nyomozó belép. Rosszat sejtek.
– Feltörtük Jonas Jakobi számítógépének a jelszavát. Vonatjegyet
akart foglalni ma éjszakára, de félbeszakította a foglalást.
– Érdekes – mondja Kroll. – Na és hova akart menni?
– Párizsba. A Charles de Gaulle Repülőtérre.
A főfelügyelőnő végigmér.
– Egybevág ez az ön információival, dr. Jakobi?
Ösztönösen az órára pillantok. Mindjárt öt. Jonas gépe másfél óra
múlva száll fel. Akkor nem árt, ha a rendőrség előbb Párizsban
keresi. Kroll követi a pillantásomat, és úgy tűnik, elégedett a
reakciómmal.
– Ellenőrzünk minden járatot, ami a következő három órában
Párizsból a tengerentúlra indul – rendelkezik, felkapja a
kávéscsészéjét, és a következő pillanatban a kollégájával együtt
eltűnik.
Nem bírok visszatartani egy fáradt, de elégedett vigyort. Az
öcsémnek tehát eszébe jutott az a zseniális ötlet, hogy kamu utat
foglal. Egy ilyen körmönfont csalótól tulajdonképpen nem is várhatna
mást az ember, mégis elismeréssel adózom neki. Már csak az a
kérdés, sikerült-e ezzel a csellel elég sokáig lefoglalnia a
rendőrséget.
Sajnos a párizsi kitérő csupán egy szűk félórát visz el, aztán Kroll
főfelügyelőnő már megint ott ül velem szemben az asztalnál.
A kollégái átvizsgálták a párizsi utaslistákat, és nem találtak semmit.
A nyilvántartásban lévő fényképek és a térfigyelő kamerák
felvételeinek számítógépes összevetéséből pedig kiderült, hogy
Jonas az utóbbi tizenkét órában nem tette be a lábát a Charles de
Gaulle reptérre.
Mindebből a főfelügyelőnő számára is napnál világosabb, hogy
Jonas átejtette. És van egy elmélete: aki balra cselez, az valószínűleg
a jobb sarokra fog lőni. Úgy gondolja tehát, hogy Jonas azért dobta
be Párizst csalinak, mert az ellenkező irányba akar menekülni. Vagyis
a keresett repülőtér meggyőződése szerint Kelet-Európában van. Úgy
véli, Berlintől keletre nem sok nagy repülőtér jöhet számításba. Csak
az a kérdés, nem egy kisebb repteret vett-e célba Jonas, és/vagy
nem hamis papírokkal utazik-e.
A részletektől eltekintve a főfelügyelőnő ezzel a felvetéssel
aggasztóan közel jutott az igazsághoz. Kezdek megijedni.
Megint kopognak, és kinyílik az ajtó. Tátva marad a szám. Abel
Baumann a látogató. Jól szabott, szemlátomást drága öltönyt visel,
és diplomatatáska van nála.
– Maga ki? – förmed rá Kroll. – És mit keres itt?
Abel névjegyet húz elő pompás zakója felső zsebéből, és átnyújtja.
– Szeretnék négyszemközt beszélni a védencemmel.
A főfelügyelőnő elveszi a névjegyet, és mérsékelt lelkesedéssel
bólogat. Azután elhagyja a helyiséget, ezekkel a szavakkal:
– Tíz perc. És értesse meg vele, mennyire komoly a helyzet.
Alighogy az ajtó becsukódik, Abel a szájára teszi a mutatóujját, és
int, hogy üljek le. Elővesz egy cetlit, és elém tolja az asztalon.
Elolvasom: Lehallgatnak, vigyázz, hogy mit mondasz el!
Amíg a cédulát nézem, Abel örvendezve így szól:
– De örülök, hogy látlak, Jakob, végre megint magunk vagyunk!
Bólintok, és így felelek:
– Jó, hogy itt vagy. Már órák óta faggatnak. Nem tudom, mit
akarnak tőlem, nem is rólam van szó, hanem az öcsémről.
 Abel elégedetten bólogat, és egy kacsintással jelzi, hogy jól
csinálom.
– Jó, de nyilván azt hiszik, hogy tudod, hova akar menni.
– Tudom is – válaszolom. – De nem muszáj az orrukra kötnöm,
igaz?
– Nem. Bár megkímélnéd magad egy csomó kellemetlenségtől, és
az öcséd büntetését is enyhíthetné, de valóban jogod van tartani a
szádat. Egyébként is beszélnem kéne veled előbb, hogyha…
– Nem. Nem fogom beköpni Jonast – szakítom félbe, és az órára
sandítok. Háromnegyed hat. Ha a rendőrség még egy félórát
elveszít, akkor Jonas megúszta.
– Meg tudom érteni – mondja Abel. – Akkor egyszerűen
megtagadod a vallomást, én meg igyekszem a lehető leggyorsabban
kivinni téged innen.
Feláll.
– Várjál. Ennek milyen jogi következménye lehet rám nézve? –
kérdezem, és ráfirkantom Abel cédulájára: Még kell egy félóra.
Abel elveszi a papírszeletet, és gondosan elrakja a
diplomatatáskájába.
– Ezt nem tudom pontosan megmondani, Jakob. Politikai vonzata
is van az ügynek. Ez a Kroll főfelügyelőnő biztosan pikkelni fog rád,
ha elszabotálod a nyomozását. Attól tartok, kétségbeesésében
megpróbálja majd rád húzni a bűnpártolást.
– Igen, ezt mondta is – helyeselek.
– Ezt mindig mondják – világosít fel Abel. – De még bőven nem
jelenti azt, hogy sikerül is neki.
Az órára nézek. Abel követi a pillantásomat.
– Ha akarod, tárgyalok velük. – Majd sokatmondóan hozzáteszi: –
De negyedóráig is eltarthat. Sőt lehet, hogy tovább is.
Bólintok.
– Jó. Megkérdezni nem kerül semmibe.
Sajnos Abelnek tíz percébe sem telik garanciát szerezni a
főfelügyelőnőtől arra, hogy büntetlenül távozhatok, ha beszélek.
Már majdnem hat óra, amikor fogcsikorgatva belemegyek abba,
hogy eláruljam az öcsémet:
 – Jonas tényleg Párizsba akart menni, de nem azért, hogy
repülőre szálljon. Marseille-be akart vonatozni, hogy onnan hajóval
átkeljen Észak-Afrikába.
Kroll idegesnek látszik.
– Észak-Afrika nagy. Pontosan hova akart menni?
– Mit tudom én – válaszolom. – Nem tűnt nagyon válogatósnak.
– És lehetséges az, hogy a tetejébe potyautasként száll fel a
hajóra, és készpénzben fizeti ki a viteldíjat? – kérdezi Kroll
fennhéjázva. – Akkor nem kerül fel az utaslistára!
– Honnan tudjam? – válaszolom gorombán. – Lehet.
A főfelügyelőnő szinte felnyársal a tekintetével.
– Ha átkúr, nagyon hosszú időre lecsukatom. Erre megesküszöm
magának.
Előveszem a legjobb pókerarcomat.
– Mikor akart indulni? – tudakolja Kroll.
– Gondolom, ma reggel.
Megérti, hogy nincs értelme tovább szorongatnia, és ezekkel a
szavakkal fordít hátat nekem:
– Valamennyi hajót át kell vizsgálnunk, amely ma reggel indul
Marseille-ből Észak-Afrikába.
– De hát ez őrültség! – hallom az egyik kollégáját, mielőtt
becsukódik az ajtó.
Abel rám néz, és szinte észrevehetetlenül biccent. Elismerően.
– Megpróbálok szerezni magunknak friss kávét – mondja
jókedvűen.
Tíz perccel később nyugodtan üldögélve várjuk, hogy Kroll, noha
nem találja Marseille-ben Jonast, szabadon eresszen, mivel nem
tudja bizonyítani, hogy hazudtam neki. Még hét perc van hátra, és
aztán az öcsém már hegyen-völgyön túl jár.
Egyszer csak kivágódik az ajtó. Kroll viharzik be egy kollégájával,
aki telefont szorít a füléhez. Ijedtemben kilöttyentem a kávémat.
– Tudjuk, hogy Prága! És azt is tudjuk, hogy hamis papírjai
vannak! – bömböli Kroll. – Felvette egy kamera, de nincs rajta egy
utaslistán sem! Milyen néven utazik?
Erről tényleg fogalmam sincsen, csak a vállamat tudom vonogatni.
– Akkor azt mondja meg, melyik gép az.
 Rémült arcomat látva megismétli:
– Melyik gép az?
Áthajol az asztalon, és félretolja Abel táskáját, amely leesik, de
Abel időben elkapja. A táska azonban nincs becsukva, így két
golyóstoll hullik ki belőle, meg egy kis papírszelet, amely levitorlázik
a padlóra. Mielőtt Abel összeszedhetné, egy pillanatig látni lehet, mit
írtam rá: Még kell egy félóra.
Kroll a cédulára mered, aztán rám. A pillantásából egyaránt
sugárzik a diadal és a gyűlölet. Nagyot nyelek. Az órára néz, aztán
Abelre. Majd lehunyja a szemét, és lázasan számolni kezd.
– A gép a következő tíz percben fog felszállni – szól oda a
kollégájának, aki a telefonjába beszél halkan.
– A prágai kolléga azt mondja, két gép áll a kifutópályán, és
akármelyik lehet az. Az egyik Kubába megy hat-húszkor, a másik
Mexikóba három perccel később.
– Mind a kettőt tartóztassák fel! – utasítja Kroll. Közben egyenesen
a szemembe néz. Nem tudom, látja-e rajtam, milyen keserű nekem a
vereség. Csak két perc kellett volna, legfeljebb három. Nem több.
Három kibaszott perc!
Kroll kollégája elveszi a telefont a fülétől.
– A prágai kolléga azt mondja, nem tartóztatnak fel repülőket
találomra. Meg kell neveznie a megfelelő gépet, vagy mind a kettő
megkapja a felszállási engedélyt.
Újra feltámad bennem a remény. Kroll még mindig a szemembe
mered.
– Mexikó vagy Kuba? – kérdezi fenyegetően.
Abelre pillantok, aki biztatóan bólogat. Jó, hogy így bízik bennem,
de én akkor is mindjárt összeszarom magam.
– Mexikó vagy Kuba? – teszi fel nyomatékosabban a kérdést Kroll.
– Hallgass a megérzéseidre.
Abelre nézek, és hirtelen nem tudom, hogy tényleg ezt mondta-e.
Én legalábbis nem láttam, hogy mozgott volna a szája.
Farkasszemet nézek a főfelügyelőnővel, és megpróbálom kitalálni,
mire gondol. A megérzéseimre kell hallgatnom, gondolom. Perceknek
tűnő másodpercek múlva leolvasom az arcáról, hogy azt hiszi,
hazudok. És ebben a pillanatban már tudom, mi a teendő.
 – Kuba – mondom határozottan.
– Megy ez. – Örömmel bólint, aztán a kollégájához fordul, aki
éppen beleszólna a telefonba, és egy erőteljes kézmozdulattal
megállítja.
– Mexikó – mondja. – A mexikói gép az.
A másik nyomozó ingerülten néz vissza rá.
– De hát most mondta, hogy…
– A mexikói gépet tartsák fel! – vág a szavába Kroll nyersen. –
Tudom, mit csinálok! A kubai gép mehet.
Engem egy pillantásra sem méltat többé. Felszegi a fejét, és
kimegy. A telefonáló nyomozó egy vállrándítással követi, és
továbbítja a parancsát a prágai kollégának.
Abel elégedetten néz.
Pár perccel később, mikor már felkészültünk arra, hogy hamarosan
elmehetünk, újra felbukkan a főfelügyelőnő. Ezúttal is kivágja az
ajtót, és úgy néz ki, mint aki most futotta le a maratont.
– Ezért megfizet! Garantálom, hogy ezért rács mögé kerül! – ordít
vörös fejjel. – A drágalátos öcsikéje meglépett!
– És pontosan miért is akarja bezárni a védencemet? – érdeklődik
hanyagul Abel. – Azért, mert igazat mondott önnek? Több tanú
jelenlétében? Én az ön helyében ezt nem verném nagydobra.
Kroll megvetően horkant. Ő is tudja, hogy elvesztette a játszmát.
Még vet ránk egy utolsó, gyűlölettel teli pillantást, aztán eltűnik.
Egy pillanatig teljes a csend, aztán nagyot sóhajtok.
– Minden rendben? – kérdezi Abel aggódva.
– Köszönöm, a legnagyobb mértékben – felelem fáradtan, de
boldogan. – Húzzunk innen.
– Előbb talán vedd ki azokat az izéket az orrodból – javasolja Abel.
 ISTEN ÚTJAI

A tél a markában tartja a várost. A forgalom csak araszol. A jeges

járdán vastagon bebugyolált emberek igyekeznek épségben
átvergődni a tolongáson. A szokásos ronda decemberi reggel volna,
ha nem állna küszöbön a karácsony. A gondolat, hogy a mai este a
szeretet ünnepe, mintha néhány fagyos lélegzetvétel idejére jobb
hellyé tenné a világot. És ezen az sem változtat, hogy nemcsak
ölelkezés és csókolózás, de veszekedés és verekedés is lesz a
fenyőfa alatt. A lényeg a gondolat. És lehet, hogy ennyi a titka az
egésznek.
Abel ezúttal mintha valóban olvasna a gondolataimban.
– Ha nincs hova menned ma este, csak szólj. Az én lakókocsim a
te lakókocsid is.
– Kösz, de nekem most anyámról kell gondoskodnom. Nehéz lesz
megértetni vele, hogy Jonas nem tud elmenni hozzá este.
– Hazudhatsz is – javasolja Abel.
– Hát azt mindenképp fogok. Azt hiszed, az orrára akartam kötni,
hogy a kedvenc fiacskája nemzetközileg körözött bűnöző?
– Ahogy mondtam: ha meggondolnád magad…
– Kösz mindent– mondom. – Ezt is.
Abel biccent, búcsút int, aztán eltűnik a tömegben.
Arra gondolok, hogy jó lenne elhoznom a cuccomat Jonastól,
mielőtt elmegyek anyámhoz. Különben még egyszer be kell majd
mennem a városba. Bár az talán nem is volna olyan rossz. Úgy
anyámnak lenne egy kis ideje magára napközben.
Amikor megállok a szülőházam előtt, a torkom összeszorul a
látványtól. Ahogy ez az impozáns épület ott áll behavazva, álmosan,
felidézi a gondtalan gyerekkor emlékeit. A szánkózásokat, a
hógolyócsatákat, és egy Nepomuk nevű bernáthegyit, aki sok évig
élt a családdal, míg anya túlzott cigarettafogyasztása sírba nem vitte.
Miután Nepomukkal krónikus obstruktív tüdőbetegség végzett, anya
leszokott a dohányzásról. Így legalább néhány füstmentes évet
köszönhettünk a kutyának.
A felső szinten kinyílik egy ablak.
– Azon tűnődsz, hogy jó címre jöttél-e, vagy elfelejtetted az
ajándékomat? – kiált le anya. – Inkább gyere be, mert még azt
hiszik a szomszédok, hogy kitettelek az utcára szenteste!
Mire válaszolhatnék, az ablak újra becsukódik.
– Szép tőled, hogy még előfordulsz itt néha – mondja anyám,
ahogy belépek a házba. Gyors puszit nyom az arcomra.
A pillantásom a folyosón álló bőröndre esik.
– Az meg mi?
– Egy bőrönd.
– Azt látom. De mit akarsz vele?
Huncutul mosolyog.
– Meglepni Jonast. Úgyhogy azonnal indulok Floridába.
– De… hát… na de… – hebegek döbbenten.
– Felhívott a pályaudvarról, és azt mondta, karácsonyi fogadás van
a banknál, és a vezetőség azt szeretné, hogy találkozzon az új
munkatársaival. De valahogy olyan szomorú volt a hangja. Ezért az
éjszaka azt találtam ki, hogy egyszerűen odarepülök, és vele töltöm
az ünnepeket.
– De… de az ahhoz túl messze van… – ellenkezem erőtlenül.
– Dehogy. Az időeltolódás miatt nyerek hat órát. És délután Jonas
amúgy is a fogadáson lesz. Én meg addig megfőzöm neki a
kedvencét.
– És velem mi lesz? – kérdezem szemrehányóan. Annyira meg
vagyok döbbenve, hogy észérvek eszembe sem jutnak a terve ellen.
Ezért attól sem riadok vissza, hogy morális nyomás alá helyezzem.
– Gyere velem – mondja. – Tegnap még volt elég hely az
interneten. Ha akarod, mindjárt utánanézhetünk.
Tanácstalanul nézek rá. Most mit csináljak?
– Ha túl drága neked a repülőút, akkor ezt kapod tőlem
karácsonyra – mosolyog szelíden. – Szokatlan helyzetek néha
szokatlan intézkedéseket kívánnak meg.
Leülök a lépcsőfordulóba.
 – Most mi van? – kérdezi rosszkedvűen. – Azt ne mondd, hogy
megsértődtél, mert nem szeretném karácsony este magára hagyni
az öcsédet egy idegen országban!
– Jonas nincs Floridában – nyögöm ki nagy nehezen.
– Dehogy nincs, tegnap maga mondta nekem! – Fényes
prospektust kapar elő a táskájából, és megmutatja. A brosúrával
miami luxuslakásokra akarnak vevőket toborozni. – Nézd csak! Azt is
tudom, hol lakik!
– Anya, Jonas nincsen Floridában. Akadt néhány… problémája a
munkahelyén, csak nem akartalak ezzel zaklatni.
Egy szemernyit sem bizonytalanodik el, csak mintha bosszúsabb
lenne egy kicsit.
– Jakob, miféle marhaságokat beszélsz össze már megint?
– Ez nem marhaság. Meg akarlak óvni attól, hogy tíz órát ülj egy
repülőn, aztán arra érkezz meg, hogy a fiad nincs ott, ahol gondolod.
Ellentmondást nem tűrő mozdulattal a kabátjáért nyúl, és így
válaszol:
– Ugyan, Jakob! Már gyerekkorotokban is mindenféle fura
történetet találtál ki, hogy bajba keverd az öcsédet! Emlékszel még
arra, amikor egy egész napra bezártad Jonast a pincébe? Mi meg azt
hittük, hogy elszökött itthonról. Már a rendőrséget akartuk hívni,
amikor berezeltél, és bevallottál mindent.
Rövid megfontolás után úgy döntök, előadom anyámnak ugyanazt
a mesét, amit Jonas nekem adott elő: hogy már elege van a
munkájából. Hogy új életet akar kezdeni Amerikában. Hogy valami
nyugalmasabbra vágyik, mint a pénzügy világa. Hiszen anya maga
mondta, hogy a szokatlan helyzetek néha szokatlan megoldásokat
kívánnak. Megtört arcot vágok, és belefogok a hantázásba.
Nyugodtan végighallgat, aztán egy pillanatig gondolkozik, és
villámgyorsan levonja a következtetést:
– Szóval Jonas mégiscsak Miamiban van.
– Igen is, meg nem is – improvizálok. – Nyugodtan át akarta
gondolni a jövőjét. Úgyhogy lakóautót bérelt, hogy kiutazzon vele a
Keysre.[5]
Már-már szánakozva néz rám.
 – Pont szenteste? – kérdezi gyanakvóan.
Odanyújtja nekem a kabátját, hogy felsegíthessem rá.
– Minek etetsz ilyen mesékkel? – folytatja. – Jonas mondta, hogy
nála laksz, mert egy vasad sincs, és az utcára kerültél. Tényleg úgy
kell meghálálnod a nagylelkűségét, hogy hazudozol róla?
Szóval a bűnöző öcsémnek van bőr a pofáján, és azzal dicsekszik,
hogy megmentett a hajléktalanságtól.
Csengetnek.
– Ez a taxi lesz – mondja anya, és kiválaszt egy sálat.
– Küldd el – kérlelem. – Akkor elmondom az igazat: Jonas
elkövetett a banknál egy-két icipici könyvelési hibát. Úgyhogy most
lehet, hogy nyomoz utána a rendőrség. És mivel bizonyítani akarja
az ártatlanságát, az ünnepek alatt végig dolgozik.
– Annál inkább szüksége van a támogatásomra – vágja rá azonnal.
A hangja szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy ezt a történetet
is színtiszta hazugságnak tartja.
Megint csengetnek. Anya ajtót nyit, és belép a taxisofőr, hogy
kivigye a holmiját.
– Rögtön jövök én is! – mondja neki anya, és előreengedi.
Becsukja az ajtót, de nem veszi le a kezét a kilincsről.
– Nem is vártam, hogy elkísérsz – fordul hozzám. – Mindig is
kellemetlen volt neked segítséget elfogadni a családodtól. Az a
gyanúm, hogy van neked valami furcsa fóbiád az érzelmi kötődéssel
kapcsolatban. De hát mit tudok én? Én csak az anyád vagyok, aki
emellett majdnem negyven évig házasságban élt az utóbbi évszázad
egyik legfontosabb pszichológusával.
Kihasználom a szünetet, amikor levegőt vesz, és ellövöm az utolsó
puskaport:
– Higgy nekem, anya, Jonas nagyon nagy bajba került! El kellett
tűnnie! Ezért nincsen Miamiban.
Oda sem figyel rám.
– De tudnod kell, hogy én elfogadom ezt. Örültem volna, ha
hármasban töltjük a karácsonyt, de hát nem történik mindig minden
úgy, ahogy szeretnénk.
– Jonas elsikkasztott egy rakás pénzt a banktól – mondom tovább.
A kezembe nyomja a ház kulcsait.
 – Frissen vetettem az ágyadat, és a hűtőszekrény dugig van. Mire
Jonas felhívott, már mindent bevásároltam. Ha akarod, ide is
hívhatsz néhány embert. Van elég étel.
– Jonas soha többé nem jöhet vissza Németországba, mert itt
többéves börtön várja – vallom be még ezt is.
Megpuszilja az arcomat.
– Boldog karácsonyt, kisfiam. És ne hagyd égve mindenhol a
villanyt.
Kinyitja az ajtót, odatipeg a hóban a várakozó taxihoz, és onnan
int búcsút. Gépiesen visszaintek neki, és a távozó autó után nézek.
Csak akkor engedem le a kezemet, amikor a jármű már régen
látótávolságon kívül van. Kábult vagyok, de nem a hidegtől. Talán
erélyesebben kellett volna fellépnem, hogy lebeszéljem anyát az
utazásról?
Fagyoskodva visszamegyek a házba, és becsukom az ajtót. Ezzel
egy időben elhatározom, hogy hagyom, hogy a dolgok hadd
menjenek a maguk útján. Így talán anya majd felfogja, hogy Jonas
nem az, akinek gondolja. Egyébként is erős természet. Azt
feltételezem, hogy amikor kiderül a fiáról az igazság, az csak rövid
időre fogja őt kizökkenteni. Ma este talán egy kis miami
hotelszobában üldögél majd búsongva. De sokkal valószínűbb, hogy
egy luxusszállodába jelentkezik be, ahol koktélba fojtja a bánatát,
aztán ünnepi vacsorával és kiadós szépségkezeléssel vigasztalja
magát.
Mielőtt elindulnék Jonashoz, hogy lehozzam a holmimat,
belekukkantok a hűtőszekrénybe. Valóban olyan bőséges a készlet,
hogy akár Abelt is meghívhatom. Ha jól értettem, nincs terve ma
estére. És ez remek alkalom lenne, hogy megköszönjem neki az
ügyvédi segítséget.
Amikor a hűtőajtót kinyitva egy szarvasgombás szalámi gurul
elém, tudom, hogy anyám kivételesen nem túlzott. A frizsider
tartalmából gond nélkül nyithatnék egy első osztályú éttermet. Van
osztriga, kaviár, többféle rák, különböző sültek és pástétomok,
szárnyasok, saláták és nemes sajtok is, a többi fogáshoz méltó
levezetésnek. Szuperlatívuszokkal leírható svédasztal, amelyet már
csak fel kell tálalni. Anya évek óta nem használja a tűzhelyet, ahhoz
azonban ragaszkodik, hogy karácsony este maga melegítse meg a
megrendelt finomságokat. Hogy miért csinálja, az máig rejtély Jonas
és az én számomra, mert egyébként még a kanasztapartijaira is fel
szokott bérelni egy diáklányt, hogy gondoskodjon a falatkákról és a
rágcsálnivalókról.
A hűtő melletti szekrényben találok még kenyérféléket és egy
igencsak figyelemre méltó borválogatást. Szóval Abel jöhet. Úgy
határozok, beugrom hozzá, miután elhoztam a dolgaimat.
Jonas lakását lepecsételte a rendőrség. Egy pillanatig habozok,
hogy feltörjem-e a pecsétet. A pénzbüntetés nem izgat, pénzem
amúgy sincs. De vajon lecsukhatnak-e ilyesmiért?
Arra jutok, hogy nincs más választásom. Ha most elmesélem Kroll
főfelügyelőnőnek, hogy szeretném elhozni a ruhámat, mert azon
kívül csak annyi tulajdonom van, amit magamon viselek, egész
biztosan elintézné, hogy legközelebb az új évben válthassak ruhát.
Azt pedig nem tudom, hogy rajta kívül ki tehetné lehetővé számomra
a törvényes bejutást Jonas lakásába. Így hát reménykedem abban,
hogy a legrosszabb esetben rendes bírót kapok, és kinyitom az ajtót,
eltépve ezzel a hatósági pecsétet. Ha sietek, és nem érnek tetten, jó
eséllyel megúszom szárazon.
A kommandósok nem végeztek félmunkát. A kanapé úgy fest,
mint egy óriási, megtépázott madár. A plazmatévé szekrénye előtt
DVD-k és üres tokok hevernek. Mellettük a kandallóba való tűzifa
éppúgy szét van dobálva, mint az én holmim. A ruháim szerteszórva
hevernek mindenféle kacattal együtt, amit a rendőrök a lakás
különböző sarkaiból hurcoltak ide, aztán csak úgy elhajigáltak.
Miközben összeszedegetem a dolgaimat, a pillantásom az óriási
mamutos képre esik. Az ideges kommandós lövései éppen az agyarai
között érték az állatot. Tiszta munka.
Már a kijárat felé tartok, amikor eszembe jut: ha már tényleg
börtönbüntetést kockáztatok, hülyeség volna itt hagyni Jonas borát.
Először is már az enyém, mert nekem adta, másodszor meg a
nyomozás szempontjából valószínűleg semmi jelentősége annak,
hogy milyen borokat szeret az öcsém. Elpakolom a maradék öt
üveget, és végre távozom.
 Arra lépek ki a lakásból, hogy ott áll egy fiatal nő. Harminc körül
járhat, vékony és sötétszőke. Szemlátomást rám vár. Barna
szőrmekabátja alól fekete hótaposó tűnik elő. Nyilván Kroll
főfelügyelőnő kollégája. Egy fiatal rendőrnő kapta a feladatot, hogy
megfigyeljen engem, és most le fog tartóztatni, amiért betörtem egy
hatóságilag lepecsételt lakásba. Hogy is gondolhattam akkora
hülyeséget, hogy az elengedésemmel Kroll lezártnak tekinti az
ügyet? Ünnepelhettem volna fényűzően a karácsonyt. Ehelyett most
biztosan egy szociopatával kerülök egy cellába, akinek egészen
sajátságos elképzelései vannak a szeretet ünnepéről. Magamnak
köszönhetem.
– Itt van esetleg Jakobi úr? – kérdezi halkan a fiatal nő.
– Jonas Jakobi? – kérdezek vissza döbbenten.
– Hát ez az ő lakása – mondja. De ez is inkább kérdésnek hangzik.
– Igen – felelem, és kiokoskodom magamban, hogy a nő nem
lehet rendőr, ha nem tudja, hogy Jonas már rég lelécelt.
– Váratlanul el kellett utaznia – mondom, és bizonytalanul
hozzáteszem: – Sokáig nem jön vissza.
– Értem – feleli lassan, töprengve.
Becsukom magam után az ajtót, mert ha már nem tartóztatnak le
most rögtön, szeretnék eltűnni innen, amíg még tart a szerencsém.
– Maga a testvére? – Ez most kérdés, viszont inkább hangzik
kijelentésnek. – Nagyon hasonlítanak egymásra.
– Megkérdezhetem, ki akarja ezt tudni?
– Jaj, elnézést. Hanna Kaufmann vagyok. Jonassal a bankból
ismerjük egymást.
Zavartnak látszik.
– Barátok? – tippelek.
– Hát… – nagy levegőt vesz. – Nem. Őszintén szólva nekünk
viszonyunk van. Vagyis jobban mondva volt.
Most esik le, hogy az igazgatótanácsi tag felesége áll előttem.
Jonas szeretője tehát nem csak kitaláció. Ugyanakkor nem úgy néz
ki, mint valami zaklató. Ebben az öcsém valószínűleg túlzott, így
akarta hihetővé tenni, hogy a nő miatt kell elhagynia az országot.
Mindegy, nem az én dolgom. Elhatározom, hogy le fogom rázni.
 – Nos, ahogy mondtam, az öcsém nincs itt. Csak pár személyes
holmit hoztam el a lakásból. Úgyhogy sajnos nem tudok segíteni.
Elsétálok mellette, és mivel nem akarok beszélgetésbe bonyolódni,
a szőnyeget bámulom, miközben a liftre várok.
– És nem tudja véletlenül, hol találhatom meg?
– Nem. Sajnálom – hazudom. – Itt felszámolt mindent, az biztos.
Világ körüli útra mehetett, vagy ilyesmi.
– Gondjai vannak, igaz? – kérdezi gyorsan és halkan.
– Fogalmam sincs. Ezt tőle kell megkérdeznie.
– Meg is tenném, de nem érem el.
Nem csoda. Jonas mobilját lefoglalta a rendőrség. Természetesen
volt annyi esze, hogy ne vigye magával.
Széttárom a karomat.
– Hát, ahogy mondtam, sajnálom.
Megint elfordulok, de ő még nem akar elengedni.
– Esetleg át tudna adni neki egy üzenetet? – Látom a
kétségbeesést a szemében. – Az sokat jelentene nekem. Nagyon
sokat.
– Jelenleg én sem tudom őt elérni – mondom. – De hogyha ő
megkeres, akkor természetesen tudok neki szólni. Csak nem tudom,
mikor lesz az. Megmondom őszintén, azt sem tudom, megkeres-e
még valaha.
– Úgy látom, így is maga az egyetlen esélyem – állapítja meg, és
zavartan felnevet. – Úgyhogy muszáj megkockáztatnom, nem igaz?
– Rendben. Szóval mit közöljek vele?
– Azt, hogy terhes vagyok.
Az öcsém úgy gyűjti a problémákat, mint más a bélyeget,
gondolom magamban.
– Szeretném tisztázni, hogy semmit sem várok Jonastól – folytatja
a nő. – Egyáltalán semmit. Nem is számítok rá, hogy majd
jelentkezik. De tudnia kell, hogy apa lesz. Nem akarok később
szemrehányást tenni magamnak, amiért elhallgattam előle.
Meglep, hogy ilyen nyugodt. És mi lesz a házasságával? El tudja
fogadni a férje, hogy a neje gyereket vár egy alkalmazottjától, aki
ráadásul kifosztotta a bankot? Vagy elválnak, és egyedül kell
felnevelnie a gyerekét?
 Meg is kérdezhetném tőle, de nem akarok udvariatlan lenni. Nem
tartozik rám. Úgyhogy csak bólintok, és ennyit mondok:
– Szólok Jonasnak, ha jelentkezik. Megígérem.
– Köszönöm – feleli, majd gyorsan előkeres egy névjegyet, és
átadja.
Vetek rá egy futó pillantást. Céges névjegy.
– Asszisztens? – olvasom csodálkozva.
– Igen. Az ő asszisztense vagyok.
Érdekes.
– És feltételezem, nincs is férjnél.
– Nem vagyok – rázza a fejét, aztán kissé hátrahőköl: – De már a
viszonyunk legelején megmondtam Jonasnak, hogy nem fogom
veszélyeztetni a házasságát, hogyha erre gondol. Tudom, hogy
fiatalkora óta szereti Annabelt. És azt is tudom, mennyit szenvedtek,
amiért nem lehet gyerekük amiatt a nyomorult genetikai hiba miatt,
amit nem is kutat senki, mert annyira ritka.
Házasság? Annabel? Genetikai hiba? Beletelik egy pillanatba, mire
felfogom, hogy az öcsém egy személyes tragédia kifundálásától sem
riadt vissza annak érdekében, hogy ágyba vigye az asszisztensét.
– Bizony, ronda történet – mondom komoly arccal. Sem a hely,
sem az idő nem megfelelő arra, hogy elmondjam Hannának az
igazat. Ez egyébként is Jonas dolga lenne, elvégre az ő volt
szeretőjéről és az ő gyerekéről van szó.
– Köszönöm a segítségét – mondja, és a kabátja zsebébe
süllyeszti a kezét. Magányosnak, és kissé elveszettnek látszik.
Eltűnődöm, vajon van-e valakije, akivel eltöltheti a ma estét.
Nekem mondjuk semmi kedvem nincsen Jonas terhes exbarátnőjét
pátyolgatni, de azért nem venném a szívemre, ha egy szál egyedül
kellene töltenie a karácsony estét. Ha senkije nincs a világon, csak
egy körözött bűnöző, aki épp a Karib-szigeteken bujkál, az a
minimum, hogy meghívom magamhoz vendégségbe.
– Vannak rokonai? – kérdezem.
Bólint.
– Nemsokára indulok Hamburgba. Az ünnepeket mindig a
szüleimnél töltöm.
– Ennek örülök – válaszolom, elleplezve a megkönnyebbülésemet.
 Habozik egy kicsit.
– Csak még azt nem tudom, beszéljek-e nekik a terhességről, vagy
ne.
Ezt már neki kell eldöntenie, gondolom magamban, és hallgatok.
– Beszéljek? – kérdezi.
– Mi szól ellene? – válaszolom diplomatikusan.
– Hát a körülmények nem éppen… ideálisak – mondja.
– Miért nem? Vőt ugyan nem tud felmutatni a szüleinek, de unokát
igen. Azért az is valami.
Elmosolyodik.
– Igaz. Így is lehet nézni.
– A karácsony a szeretet ünnepe – fűzöm hozzá. – Kiváló alkalom
elmondani a szüleinek, hogy nagyszülők lesznek. Ami pedig Jonast
illeti: ki tudja, hátha nincs még vége a történetnek.
Az ajkamba harapok, mert ezzel túl messzire mentem. Talán nem
veszi észre, reménykedem.
– Komolyan gondolja? – kérdezi ugyanolyan reményteljesen.
Sóhajtok.
– Fogalmam sincs. Utazzon el szépen Hamburgba, gondoljon át
nyugodtan mindent, beszéljen a szüleivel, és töltse kellemesen az
ünnepeket. A többi majd kialakul. Boldog karácsonyt kívánok önnek.
– Igen. Boldog karácsonyt – viszonozza tétován bólogatva.
Hazafelé azon tűnődöm, vajon hogy fogadja majd Jonas, hogy
Hanna gyereket vár tőle. Korábban, amikor a saját életemen
gondolkoztam, nekem egyértelmű volt, hogy egyszer családom lesz.
Jonasszal másképp állt a helyzet. A képzeletemben ő amolyan örök
aranyifjú volt. Időskorára festett hajjal, két botrányosan fiatal nő
társaságában képzeltem el, nem felelős családapaként, aki szülői
értekezletre jár, és hétvégenként kirándul a családjával. Most meg
apa lesz, miközben az én legutóbbi próbálkozásom a tisztes polgári
életre éppen mostanában bukott meg látványosan.
A metrókocsi ajtajának szisszenése rezzent fel a gondolataimból.
Abel Baumann száll fel, és most hasít belém a felismerés, hogy a
Hannával való beszélgetés közben teljesen elfeledkeztem arról, hogy
be akartam nézni hozzá. Leül mellém.
– Micsoda véletlen – mondja a legkisebb meglepetés nélkül.
 – Te tudod, hogy meg akarlak hívni vacsorára? – kérdezem
elképedve.
– Honnan tudnám? – feleli Abel. – Mit képzelsz rólam, hogy
gondolatolvasó vagyok? De jó lesz. Egészen véletlenül semmit sem
terveztem mára, akár rögtön mehetek is.
Muszáj vigyorognom. Szenteste, vagyis késő délután. Van borom,
van tiszta ruhám, és éppen egy ínyenc vacsorára tartok. Ráadásul
egy olyan ember társaságában tölthetem az estét, aki azt állítja,
hogy ő Isten. Emberi elgondolás szerint ez ugyan nem lehetséges,
de elképzelésnek szép.

[5] Szigetcsoport a floridai félsziget csúcsánál, kedvelt üdülőhely.

 ISTEN SAJTTÁLA

Több mint félórát vitatkozunk azon, hogy tudnánk a hűtőszekrény

tartalmából egy félig-meddig értelmes menüt összehozni. Abban
egyetértünk, hogy osztrigával és egy pohár pezsgővel kell
kezdenünk. Csakhogy, míg Abel szerint ezután egy darab
pástétommal kellene folytatnunk, barna kenyérrel és enyhe csatnival,
hogy aztán áttérjünk a lazacra és a garnélára, én úgy gondolom,
jobb lenne, ha először végigmennénk a hűtőszekrény teljes
tengeriállat-tartalmán, hogy aztán a pástétomokat, sülteket,
sonkákat és szalámikat követően a sajtkülönlegességekkel zárjunk.
Ahogy a vitából kiderül, mindkettőnket a kiváló sajtválaszték izgat
leginkább. Bizonyos értelemben sajnáljuk, hogy csak a vacsora
legvégén kerül majd műsorra.
– Hát akkor hagyjuk az egész hóbelevancot, és együnk csak sajtot
bagettel – javasolja Abel. – Aztán megfejeljük egy minőségi
vörösborral, és nézünk mellé valami hülyeséget a tévében. Ha jól
tudom, ma este megy John Huston Biblia-filmje. Ő maga játssza
Noét – vigyorog. – Piszokul látványos és giccses, de pont ezért
őrülten vicces!
Jó terv. Bele is egyezem.
Húsz perccel később végzünk a szenteste előkészületeivel. Abel
felbontott és dekantált egy palack bort, egy második pedig már
levegőzik. Én magam időközben a sajttállal foglalatoskodtam. A tévé
előtti dohányzóasztalon akkora vágódeszka hever, mint egy
kocsikerék. Vigyáznunk kell, nehogy már attól jóllakjunk, hogy
ránézünk. Anya már megint túlvásárolta magát. Ez is szokása.
Amikor látjuk, hogy a sajt nem hagyott maga után látható űrt a
hűtőszekrényben, felteszem magamban a kérdést, hogy ugyan ki
fogja ezt az ételhegyet megenni. A java meg fog romlani. Igazán kár
érte.
 Felhangzik a Big Ben harangjátéka, vagyis az ajtócsengő. Anyának
nincs semmi különös kötődése Londonhoz, egyszerűen csak eredeti
ötletnek tartja ismert dallamok megerőszakolását. Ehhez mérten
válogatta a telefonja csengőhangjait is. Ha Jonas keresi, a We are
the championst játssza. Ha én, akkor a Hit the road, Jacket.
Anya szerint ez mulatságos.
– Csöngettek! – kiabálok be a nappaliba, ahol Abel éppen
ügyködik. – Megnézem, ki az!
– Rendben! – szól vissza Abel.
Három úriember áll az ajtóban hegedűvel. Mielőtt rájönnék, mi ez
az egész, a hangszerek zokogni kezdik az I'm dreaming of a White
Christmast. Pontosabban az örökzöld slágernek egy töményen
szirupos verzióját. De ez az előadásmód valahogy még illik is a téli
idillhez a villanegyedben.
Miközben azon tűnődöm, vajon hol tartja anya ilyen esetekre az
aprópénzt, a hegedűk egy utolsó, hosszúra nyújtott sóhajjal
elhallgatnak.
– Boldog karácsonyt, kedves uram! – Mondja az egyik zenész
enyhe kelet-európai akcentussal. Úgy sejtem, három eredeti magyar
cigányzenész áll előttem.
– A testvéreimmel nagyon nagy családot kell eltartanunk. Le
lennénk kötelezve, ha tetszene segíteni valami kicsiséggel.
Egyébként mindenféle hitelkártyát is elfogadunk. – Felvillantja arany
fogsorát. – Csak vicceltem, kedves uram.
Bólintok, és intek nekik, hogy várjanak. Anya aprópénztartóját
keresve beleütközöm Abelbe, aki láthatóan hallgatózott.
– Miért nem adod nekik az ételt? – kérdezi. – Kár lenne érte, és
úgysem tudjuk mindet megenni.
– Remek ötlet. Megkérdezem őket – válaszolom, és indulok vissza
az ajtóhoz.
– Összepakolok valamit! – szól utánam Abel.
– Élelmiszert is elfogadnak? – kérdezem a három muzsikust.
Kétkedve néznek össze. Aztán a szószólójuk egy kissé meghajol,
és megköszörüli a torkát:
– Tudja, kedves uram, az a helyzet, hogy sok honfitársa szerint
térden állva kellene hálálkodnunk egy kis kenyérért meg felvágottért.
Ezért aztán ne vegye rossz néven, ha udvariasan megkérdem: mivel
szeretne megkínálni bennünket?
Tetszik nekem a pasas.
– Nos, bizonyos körülmények felmerülése folytán ebben a házban
ma este elmaradt az ünnepi lakoma – magyarázom. – Így hát tudok
ajánlani friss osztrigát, garnélát és lazacot. Ezen kívül szolgálhatok
pástétommal, sonkával, sültekkel és természetesen friss kenyérrel.
Látom a kételyt a tekintetükben.
– Nem vicc – mondom. – Mind megkaphatják.
Még egy darabig eltart a hitetlenkedő hallgatás.
– Nagyon szívesen – mondja aztán a szószóló, és örömében
megint kivillantja az aranyfogait.
Abelt a konyhában találom. Keresett három nagy kartondobozt, és
dugig rakta őket étellel. Első pillantásra is világos, hogy a dobozok
teljes tartalma nem származhat a hűtőből. Az fizikai lehetetlenség.
Abelnek is feltűnik az ámulatom, és gyorsan becsukja a
hűtőszekrény ajtaját:
– Te ezt nem tudhatod, de hármuknak összesen több mint húsz
emberről kell gondoskodniuk – mondja. – Ennyi elég lesz az
ünnepekre, és nem kell ebben az időben az utcát járniuk.
– Jó, végül is karácsony van – válaszolom, mintha ez egyértelmű
magyarázat volna a soron kívüli csodálatos ételszaporításra.
Valójában úgy értem: nem fogom karácsony este azon törni a
fejemet, hogy csinálta Abel ezt a dolgot a kajával. Ez ráér holnapig.
– Úgy bizony! – mondja Abel lelkesen.
Amikor átadjuk a dobozokat a muzsikusoknak, végignézek az
élelmiszereken, és észreveszem, hogy még valami hiányzik: a bor,
amit anya vett.
– Egy pillanat! – mondom, és újra eltűnök a konyhában.
Bedugok két palackot a szószóló dobozába, aki megnézi az
üvegeket, és elismerően biccent.
– Ó! Pouilly-Fuissé! Jó kis bor, talán egy kissé drága néhány
kevésbé ismert burgundihoz képest. De akkor is meg vagyok hatva.
Én nemkülönben. És elcsodálkozom azon, hogy egy ilyen kopott
kabátú utcazenész ennyire ért a borokhoz.
Látja rajtam, mire gondolok.
 – Nem játszottunk ám mindig az utcán – mondja. – Amikor még
megvolt a vasfüggöny, Kelet-Európa-szerte ismertek minket a
koncerttermekben. Egynéhány évig úgy éltünk, mint a királyok! –
Még egyszer utoljára felvillantja az aranyfogait. – Hát igen, változnak
az idők. Boldog karácsonyt!
– Boldog karácsonyt! – kívánom nekik viszont.
Jókedvűen és elégedetten távoznak az ajándékokkal.
– Ezt te intézted így – mondom Abelnek, amikor a súlyos borok,
nemes sajtok és John Huston röhejes Biblia-filmje mellett összeülünk
a nappaliban.
Abel a fejét rázza.
– Nem. Kivételesen nem.
Beleszürcsölök a boromba, és hallgatok. Feltűnésmentesen
figyelem, ahogy páciensem az esti műsort élvezi. A kanapé egyik
végében helyezte magát kényelembe. Lábát egy zsámolyon
nyugtatja, a kezét összefonta a hasán. A bora egy kis asztalkán áll
mellette. Szemlátomást szórakoztatja a film.
Arra gondolok, hogy milyen szívesen hinnék neki. Egész
mellékesen mindkettőnk számára előnyt jelentene, ha elhinném,
hogy ő Isten. Ő meg lenne győzve róla, hogy tudok neki segíteni. Én
pedig egy csapásra vallásossá válnék. Nemcsak a spirituális hazámat
lelném meg, hanem a világos morális szabályokat, és ezekből
következően az életcélomat is. Isten szolgálatában azon kellene
fáradoznom, hogy jobb hellyé tegyem a világot. Megerőltető,
ugyanakkor vonzó feladatnak tűnik.
– Mire gondolsz? – kérdezi Abel.
– Semmire – válaszolom zavartan.
Abel elégedetten bólint.
– Akkor jó. Ma este csak üldögéljünk, és ne csináljunk semmit.
Szinte egyszerre pillantunk a tévére. Noé éppen bárkájának
hatalmas bejáratánál áll, és az előtte elvonuló állatokat szemléli. Mint
egy ajtónálló, aki elveszítette a fonalat.
Nem tudom, melyik az álmosítóbb: az öcsém bordeaux-ija, vagy
John Huston filmje. Mindenesetre, amikor felpattan a szemem, és
már egy másik műsor megy, tudom, hogy elszundítottam. Abel
ugyanerre a sorsra jutott. A feje oldalra billent, és a kanapé támláján
nyugszik.
Túl meleg van a szobában. Kinyitok egy ablakot, hogy
szellőztessek, de mindjárt be is csukom, mert odakint dermesztően
hideg van. Rövid idő alatt óriásit esett a hőmérséklet. Inkább a
fűtést tekerem lejjebb, és visszaülök a kanapéra, iszom egy korty
bort, és unatkozva böngészek a csatornák között. Közben megint
leragad a szemem.
Mire felébredek, a szoba már jelentősen kihűlt. Abel még mindig
alszik. Megint feljebb veszem a fűtést, közben a tévére pillantok.
Vicces, gondolom. Ez ugyanaz a film, amit pár napja a kórházban is
láttam. És már megint nem jut eszembe a címe. James Stewart
kétségbeesett családapát játszik. Egy angyalnak kell megmentenie őt
az öngyilkosságtól. De mi a franc lehet a címe?
– It's a Wonderful Life – szólal meg Abel. A szeme még mindig
csukva van, de egyértelmű, hogy felébredt. – Vagyis Az élet
csodaszép. Egy tipikus Capra a negyvenes évekből.
– Egy… micsoda?
Kinyitja a szemét.
– Frank Capra. Úgy hívják a rendezőt.
– Semmit nem mond a neve.
– Arzén és levendula? Cary Granttel?
– Na, az már igen.
– Azt is Capra rendezte – mondja Abel.
– Nahát, hogy te miket tudsz!
– Hát igen – nyugtázza Abel, megdörzsöli a nyakát, és a derekát
igazgatja.
Visszaülök. Már majdnem éjfélre jár az idő. Csendben nézzük,
ahogy James Stewart perel a sorsával.
– Mókás ötlet – jegyzi meg egy idő után Abel. – Szerintem sokakat
érdekelne, milyen lenne a világ, ha ők meg sem születtek volna.
A mondat csak lassan szivárog el a tudatomig. Akkor aztán
végigcikázik rajtam egy őrült gondolat. Töprengve nézem Abelt.
– Mi az, mi van? – A borospohara után tapogatózik. – Valami
rosszat mondtam? – Épp beleinna a pohárba, de megáll. – Ne! Ezt
nem gondolod komolyan, ugye?
 Bólogatok.
– De. Egyáltalán képes vagy rá?
– Arra, hogy megmutassam neked, milyen lenne a világ, ha te
meg sem születtél volna?
Megint bólogatok.
– Arra bizony.
– Igen. Arra képes vagyok. De te biztos vagy benne, hogy tudni
akarod? Mi van, ha az életednek eddig semmi említésre méltó hatása
nem volt?
– Igazság szerint épp erre számítok – ismerem be. – De azért a
részletek érdekelnének.
– Sőt, lehet, hogy a létednek negatív következményei vannak.
Senki nem látja előre, mit eredményeznek a tettei. Még én sem. Ki
tudja, miféle mélységekbe kell majd betekintened?
Egyszerre világosság gyúl az agyamban.
– Értem már, Abel! Ki akarsz bújni. Az ugyanis, hogy megmutasd,
milyen lenne a világ nélkülem, több egyszerű bűvésztrükknél. Biztos
rengeteg idő kell hozzá, hogy egy ilyen nehéz számot betanulj, igaz?
Abel iszik egy korty bort.
– Téged hallgatva az lesz a benyomása az embernek, hogy
kielégítő istenbizonyíték volna a számodra, ha meg tudnám mutatni
neked a világot Jakob Jakobi nélkül.
Gyorsan átgondolom a választ, és arra jutok, hogy igen. Egy olyan
felfoghatatlan élmény, amilyenen a filmben James Stewart
keresztülmegy, meg kell, hogy győzzön egy felsőbb hatalom létéről.
Aki ezt is trükknek tartja, azon már az ég sem tud segíteni.
– Hát igen – felelem. – Mindenesetre nehezebb lenne
megmagyarázni, mint a többi mutatványodat.
Abel mosolyog.
– Aztán az utazás végén majd azzal jössz, hogy hipnotizáltalak,
bedrogoztalak, vagy valami más módon csaptalak be.
– Az lehet – mondom. – Vagy esetleg meggyőződöm róla, hogy
mégis te vagy Isten.
Abel gondolkozik egy kicsit, majd feláll.
– Rendben. Akkor talpra!
– Minek? – kérdezem.
 – Leginkább azért, mert abban a világban, ahol Jakob Jakobi nem
létezik, ezen a helyen nem áll kanapé.
– Mi van? – kérdezem felnevetve. – Mi ez a hülyeség?
– Ez nem hülyeség – erősködik Abel. – Most tapsolok egyet, és
abban a pillanatban átkerülünk abba a világba, amelyikben te meg
sem születtél. De tényleg gondold meg, hogy nem szeretnél-e előbb
felállni.
Vizsgálódva méregetem, és látom, hogy komolyan gondolja.
– Jól van – mondom. – Azt valóban szeretném tudni, milyen volna
nélkülem a világ. De ülve maradok.
Abel bólint, és tapsol. A következő pillanatban egyszerre sötét
lesz, és úgy érzem, mintha valaki kirántaná alólam a kanapét.
Fenékre esem, és egy kicsit meg is ijedek.
– Én szóltam – mondja Abel. – De van egy jó hírem is: ebben a
világban semmidet sem tudod eltörni. Mivelhogy nem is vagy.
Kétkedve körülnézek. A szemem hamar hozzászokik a sötétséghez.
Felismerem, hogy ugyanabban a házban vagyunk, kint ugyanaz a hó,
és valószínűleg ugyanazon a fagyos éjszakán járunk. És mégis
valahogy minden más. Például tényleg nincsen kanapé. A sarkot,
ahol a tévének kéne állnia, egy óriási karácsonyfa foglalja el, amely
alatt játékok hevernek. Mintha egy egész hordányi kisgyereket
ajándékoztak volna meg ma este.
Észreveszem, hogy eltűnt a szobát a szomszédos étkezőtől
elválasztó fal. Anya mindig tervezte, hogy a két kisebb helyiséget
egybenyitja egy nappali-étkező komplexummá. Úgy látszik, ez most
csodamód meg is történt. De hogyan? És ki csinálta?
– Abban a világban, ahol te nem létezel, ez nem is Jakobiék háza
– szólal meg Abel. – Jelenleg egy tehetős fogorvosé, aki a
családjával él itt.
Elképedve hallgatok.
– Egyébként rendes emberek – folytatja Abel. – Négy gyerekük
van. Amúgy a ház urát rögtön meg is ismerheted. Ugyanis valami
zajt vélt hallani, és bármelyik pillanatban leérhet a lépcsőn.
Még most sem jön ki belőlem egy hang sem.
– Hé! Van ott valaki? – kérdezi egy mély férfihang. Léptek
dobognak a lépcsőn.
 – Most mi lesz? – suttogom izgatottan a sötétben.
Mielőtt Abel válaszolhatna, kinyílik a kétszárnyú ajtó, és felgyullad
a villany.
Erőteljes alkatú negyvenes férfi lép be a szobába. Egyik kezében
golfütőt tart. Kissé lomhának tűnik, de amikor találkozik a
pillantásunk, világosan látom, hogy használni is fogja a nála lévő
eszközt.
– Meg tudom magyarázni – mondom, miközben ő szótlanul elindul
felém. Hogy pontosan hogy fogom megmagyarázni, az még
számomra is rejtély. Első körben csak szeretném elkerülni, hogy rám
vágjon a golfütővel. Amilyen szerencsém van, biztosan az orromat
találná el.
– Várjon már egy pillanatig, kérem! – fogom könyörgőre,
védekezően felemelem a kezemet, és hátrálni kezdek.
A férfi rendíthetetlenül közelít tovább. Már épp felkészülök arra,
hogy felemeli a golfütőt, és lesújt vele, amikor valami nagyon furcsa
történik: keresztülmegy rajtam, mintha levegőből lennék.
Aztán ellenőrzi, be van-e zárva az ablak.
– Mi van ott, szívem? Minden rendben? – szól le egy riadt női hang
az emeletről.
– Igen, drágám, feküdj csak vissza! Nincs itt semmi, biztos a szél
volt – válaszol a férfi, lekapcsolja a lámpát, és becsukja az ajtót.
Megint lépések zaja, aztán csend lesz.
– Ez meg mi volt? – kérdezem halkan.
– Beszélhetsz normál hangerővel is – mondja Abel. – Ebben a
világban senki nem lát és hall téged. Ugyanis te nem vagy itt,
emlékszel?
– De hát hallott! Én csaptam a zajt, ahogy a padlóra estem. Azért
jött le, nem?
– Nem. Csak hallani vélt valamit. Az ő számára mi kísértetek
vagyunk. De az, hogy nem hall és nem lát bennünket, még nem
jelenti azt, hogy ne lenne valami sejtése az ittlétünkről.
– Hát ez óriási – mondom lenyűgözve.
– Én nem mondanám. Vannak sokkal nagyszerűbb dolgok is.
Például… ez itt!
 Megint tapsol, és abban a szempillantásban már egy sorház előtt
állunk egy karácsonyi díszekbe borult településen. Fogalmam sincs,
hogy pontosan hol. Csak ing, nadrág és zokni van rajtam. Még nem
fázom, de ez biztosan másodperceken belül megváltozik. Abel is
lengén van öltözve.
– Ne izgulj – mondja. – A kísértetek nem fáznak meg. Mivel nem
létezel, a hideget sem érzed. Meg egyébként az éhséget,
szomjúságot és álmosságot sem.
– Akkor az orromnak sem szabad fájnia – kekeckedem, és meg
akarom tapogatni a kötést. Döbbenten állapítom meg, hogy eltűnt.
Az orromat mintha kicserélték volna.
– Aki nem létezik, annak orrtörése sincsen – magyarázza Abel. –
És jó lenne, ha egy-két dolgot most már magadtól is be tudnál látni.
Elvégre nem vagy teljesen hülye, ugyebár.
– Jól van, na – mondom. – Azt hiszem, megértettem a rendszert.
– Akkor jó – nyugtázza elégedetten Abel.
– És hol is vagyunk most?
– Kölnben. Pontosabban Köln egyik elővárosában. Itt él… – Abel
megköszörüli a torkát. – Bartholomäus Jakobi és a családja.
Megütközve nézek rá.
– Nem véletlenül figyelmeztettelek előre, hogy ez a dolog megrázó
élményekkel is járhat – siet tisztázni Abel. – De ha akarod, bármikor
kiszállhatunk.
– Ha én nem születek meg, apám még most is élne? – kérdezem
értetlenül.
Abel némán bólint.
– De… hogyhogy?
– Ez hosszú történet. És ahogy mondtam, nem kell
meghallgatnod. Azt is lehet, hogy tapsolok, és megint ott termünk
anyád házában.
A házat nézem, és látom, hogy az egyik földszinti helyiségben
kigyullad a villany. A súlyos függöny mögött egy férfi körvonalai
sejlenek fel.
Kérdőn Abelre pillantok.
– Igen. Az ott az… apád. Nem mindig alszik jól. Végül is nem fiatal
már, majdnem hetvenöt éves.
Megbabonázva meredek az ablakra. A torkom összeszorul.
– Menjünk be – szólalok meg végül.
Abel bólint, és tapsol.
 ISTEN CSODÁT TESZ

Amikor megpillantom az öt éve halott apámat, cserbenhagy a lábam.

Elvágódom, mint egy zsák, és beverem a tarkómat a konyhapadlóba.
Valami megcsikordul. Nem tudom, hogy a járólap vagy a koponyám.
Apa, aki épp egy üveg gyümölcslét vett ki a hűtőből, egy pillanatra
bosszúsnak tűnik. Aztán vállat vonva tölt magának, és leül a kis
konyhaasztal mellé.
Feltápászkodás közben gyorsan elismétlem Abel kiselőadását erről
a világról, a mostani helyzetre alkalmazva:
– Mivel itt nem létezem, koponyaalapi törésem sem lehet. Emellett
elájulni sem fogok. Igaz?
Abel elégedetten bólogat, és feltartja a hüvelykujját.
A konyhapultnak támaszkodom, és figyelem, ahogy apa fáradtan
szopogatja a narancslevet.
– Alig néz ki idősebbnek, mint ahogy emlékszem rá – állapítom
meg.
– Sportol, nem dohányzik, és csak alkalmanként iszik – válaszolja
Abel. Majd kérdő tekintetemet látva hozzáteszi: – Ez nem jelenti
mindjárt azt, hogy egy másik életben azért kezdett inni, mert elvette
anyádat.
– Hanem akkor mit jelent? – faggatom.
– Semmit. Sokféle oka lehet annak, hogy egy élet ilyen vagy olyan
irányt vesz. Talán egyszerűen csak úgy érezte, nem tud felnőni a
szakmai nyomáshoz.
– Miért, itt nincs ugyanolyan szakmai nyomás alatt? – kérdezem.
Abel a fejét rázza.
– Nincs. Itt jelentéktelen pszichológiaprofesszor, aki békés,
nyugodt életet él.
– Békés? Jelentéktelen? És mi van azzal a világszerte tartott
rengeteg előadással, miután megjelent a könyve a szivárvány
színeinek vásárláspszichológiai hatásáról?
 – Az a könyv sosem készült el – válaszolja Abel. – Ebben az
életben apád tudományos munkássága meglehetősen középszerű.
– Miért nem írta meg a könyvet?
– Amikor elvette anyádat, mert ő teherbe esett veled…
– Na állj! – szólok közbe. – Én ezt a történetet úgy ismerem, hogy
már régen el voltak jegyezve, mikor anya terhes lett. Sőt, házasok is
lettek volna, ha nem akkor hal meg az apai nagyapám, és nem kell
elhalasztani az esküvőt.
– Ez a hivatalos verzió – ellenkezik Abel. – Valójában apád azért
vette feleségül anyádat, mert terhes volt. Anyád rögtön abbahagyta
a tanulmányait, és a feleség- és anyaszerepre koncentrált. Ezért adta
oda a szakdolgozatához készített jegyzeteket is apádnak. Neki már
nem volt fontos, hogy elvégezze az egyetemet. Úgy gondolta, talán
az újdonsült férje tud valamit kezdeni az ötleteivel a szivárvány
színeinek vásárláspszichológiai hatásáról.
– Anya találta ki az elméletet?
Köpni-nyelni nem tudok.
– Nem teljesen – feleli Abel. – Közös eredmény volt. Anyád adta
az impulzust, de apád fejlesztette tovább, és támogatta meg
tudományosan az ötletét.
Halk nyikorgással kinyílik az ajtó, és fiatal nő lép be rajta.
A harmincas évei közepén, maximum a végén járhat. Földig érő
virágmintás hálóinge azonban idősebbnek mutatja.
– Nem tudsz aludni? – kérdezi szeretettel.
Apa a fejét rázza.
– Egyedül szeretnél lenni?
Apa fáradtan bólogat, és megpróbálkozik egy mosollyal.
– Jó. De légy szíves, hamar gyere vissza az ágyba. Itt hűvös van.
A nő csókot nyom apa homlokára, aki hálásan megpaskolja a
kezét.
– Ez ki? A felesége? – kérdezem, miközben a nő kimegy.
– A második felesége. Lydia. Van egy közös fiuk. Niklas.
Tizenkilenc éves, és Kanadában tanul. Sajnos egy hóvihar miatt a
montreali reptéren rekedt, ezért ma este nem ünnepelhették
hármasban a karácsonyt.
 – Sajnálom – mondom, és az embert nézem, aki egy másik
életben az apám lett.
– De akkor ezek szerint először anyát vette el – kombinálom ki.
– Nem. Ebben az életben ők ketten egyáltalán nem házasodtak
össze. Rettenetesen bonyolult kapcsolatuk volt. Mivel anyád nem
esett teherbe veled, apád nem érezte kötelességének, hogy elvegye.
És anyádnak is hiányzott a döntő érv, pedig szeretett volna behajózni
a házasság kikötőjébe. Apád tehát élvezte az agglegényéletet.
Anyádnak nem volt más választása, mint hogy elhagyja, vagy más
nőkkel osztozzon rajta. Nehéz szívvel az utóbbit választotta.
Eltöprengek.
– Ez azt jelenti, hogy ebben a világban Jonas sem létezik? –
kérdezem.
– De igen – feleli Abel. – Ebben az életben Jonas anyád és
Bartholomäus Jakobi házasságon kívül született gyermeke. Anyád és
egy másik diáklány, Marlene Stern gyakorlatilag egy időben esett
teherbe apádtól.
– És ő Marlenét vette el – találom ki.
– Pontosan. Ő néhány évvel fiatalabb volt anyádnál, sokkal
alkalmazkodóbb, simulékonyabb, és ráadásul egy olyan ember lánya,
akiről apád úgy sejtette, segítheti a karrierjét.
– Szóval megtalálta a számítását?
– Ahogy vesszük – válaszolja Abel. – Mindenesetre katedrát
kapott.
– A valódi életében világhírű lett – vetem ellene.
– Jó, de ezt igazán nem sejthette, amikor Marlene mellett, és
anyád ellenében döntött – mondja Abel.
– És aztán elhagyta Marlenét Lydiáért?
– Ahogy mondod. A Marlenével való házasságából született Max.
Amikor ő nagyjából annyi idős volt, mint most Niklas, Bartholomäus
beleszeretett egy akkor tizenkilenc éves diáklányba, aki ma a
felesége. Az új tavasz az ötvenes évei közepén érte, és Marlene
valószínűleg egyszerű kapuzárási pánikként értékelte és a szőnyeg
alá söpörte volna a viszonyt, hogyha Lydia nem esik azonnal
teherbe.
– De mi lett Marlenével? És Jonas féltestvérével?
 – Anyáddal ellentétben Marlene nem fordított hátat a hivatásának.
Ma szociológusként dolgozik Hamburgban. Max még itt él Kölnben.
A válás után nem tudta, mihez kezdjen, és néhány évig
pincérkedésből tartotta fenn magát. Ma saját kocsmája van az
óvárosban, és nagy előszeretettel dongja körül a kisegítő
pincérnőként dolgozó egyetemista lányokat. Mondhatni, szakasztott
apja.
– Konkrétan miből gondolod azt, hogy büntetlenül sértegetheted
az apámat? – kérdezem kihívóan.
– Ez itt nem az apád – vágja rá azonnal Abel. – Te ebben a
világban nem létezel, úgyhogy a vizet sem kell felkapnod, ha
csúfolódom olyanokon, akikhez neked semmi közöd.
Hát ez jó érv, azt meg kell hagyni.
Bartholomäus Jakobi megissza az utolsó korty narancslevet.
A poharat a mosogatóba teszi, az üveget meg vissza a hűtőbe. Kifelé
menet leoltja a lámpát. Hallani, ahogy felmegy a lépcsőn. Az ajtó
halkan nyikordul, aztán végleg csönd lesz.
Egy ideig nem történik semmi.
– Azon gondolkozol, biztosan tudni akarod-e, mi lett az anyáddal
és az öcséddel? – kérdezi Abel a sötétben.
– Azon – felelem. – Ez nehezebb volt, mint hittem.
– Tudom. Mondtam, hogy bármikor kiszállhatsz.
Megint csönd.
– Előbb ugorjunk be Jonashoz – kérem.
Ahogy akarod. – Abel tapsol.
Egy családi ház behavazott kertjében állunk. Most világos nappal
van. Körülnézek. Ez valami felkapott új lakónegyed lesz. A szomszéd
telkeken is hivalkodó családi házak állnak. Úgy sejtem, a vastag
hótakaró alatt mintaszerű kerti bútorok rejtőznek, amelyek nyáron
mintaszerű kerti sütögetések díszletéül szolgálnak.
– Itt lakik Jonas?
Abel a ház felé bök a fejével. A jókora ablakfront mögött egy
karácsonyi reggelijét fogyasztó öttagú családot lehet homályosan
kivenni.
– Ez most…
 – Jonas a családjával - fejezi be a mondatomat Abel. –
A feleségével, Janával három gyerekük van: Melinda, Maja és Mimi.
Tizenöt, tizenhárom és kilencévesek. És képzeld csak, mind
bolondulnak a lovakért! Melindának éppen némi gondja akadt.
A pubertás miatt…
– Ne már, Abel! – szólok rá idegesen. – Felfogtad te, hogy engem
itt minden frusztrál? Ha én nem lennék, az apám még élne, az
öcsém rendes ember lenne, és a szerető családjával élne egy csinos
kertvárosi házban! Még mi derül ki? Az emberiség elkerült volna pár
járványt meg háborút, ha én nem jövök a világra?
– Túlbecsülöd magad – feleli Abel tömören. – És ahogy mondtam,
mindig minden több tényezőből tevődik össze. Az, hogy az öcsédnek
ebben az életben nem kellett harcolnia az anyja elismeréséért, nem
csak azért van, mert te nem vagy. Hanem azért is, mert az apja sem
volt ott.
– Aki egy másik nőt vett el, mert én nem születtem meg.
Végeredményben ezért is én vagyok a felelős.
– Hát ez elég abszurd – véli Abel. – Ebben a világban te egyáltalán
nem is létezel. Hogy akarsz bármiért is felelős lenni?
– De az igazi világban létezem – vágok vissza. – És most, hogy
tudom, hogy nézne ki nélkülem, kellemetlenül… nélkülözhetőnek
érzem magam.
– Na tisztázzuk – rázza Abel a mutatóujját. – Te akartad tudni,
milyen lenne nélküled a világ. Ha problémád van vele, ne nekem
panaszkodj.
– Jó, mindegy – legyintek. – Itt legalább Jonas egy becsületes és
mellé sikeres menedzser. Helyes!
– Az öcséd egy unalmas bankfiókvezető, aki nem bűnözői
tevékenységbe fekteti az energiáját, hanem esti grillezésekbe. És
ennyi az egész – mondja Abel.
– Szóval azt állítod, a való életben Jonas azért sikkasztott, hogy
bizonyítsa anyának a szeretetét? – kérdem tépelődve.
– Azt nem. De ahogy látod, más körülmények között nem bűnöző
vált volna belőle, hanem derék családapa.
Kíváncsian pillantok a házra.
– Megnézhetjük közelebbről is a Jakobi-féle mintacsaládot?
 – Fliedermann-Jakobi – helyesbít Abel. – Jana leánykori neve
Fliedermann.
A következő pillanatban ott állunk Fliedermann-Jakobiék
konyhájában. Hangokat hallunk, de hogy pontosan mit mondanak,
azt nem értem.
– Ez meg mi volt? – kérdezem döbbenten.
– Hogy a konyhába kerültünk? Gondoltam, jobb lesz lassan
megközelíteni őket.
– Nem erre gondoltam – mondom. – Nem tapsoltál a kertben,
hogy idehozz minket.
– Ja, hogy az! – érti meg Abel. – A tapsolás csak amolyan szokás.
Nincs rá szükség. Csettinthetnék is például.
Megteszi, és abban a pillanatban hatalmas embertömeg közepén
állunk az éjszakai Times Square-en, New Yorkban.
– Figyelj! – mondja Abel, és megint csettint. Egyszerre világos
lesz, és egy luxushajó fedélzetén termünk, amely éppen a sydney-i
operaház előtt halad el.
– Vagy így! – kiáltja Abel, és meghúzza a bal fülcimpáját. Ezúttal a
karácsonyra feldíszített Szent Péter téren landolunk Rómában, ahol
hívek ezrei várják a pápa megjelenését.
– A másikkal is megy! – lelkendezik Abel, és most a másik
fülcimpáját húzza meg. Egy csapat turistával ácsorgunk a Kheopsz-
piramis tövében. Abel elégedetten vigyorog.
– Sőt úgy is, ha…
– Abel, ne hülyéskedj, légy szíves – vágok a szavába. – Csak
simán vigyél vissza… – elakadok. – Hol is lakik Jonas?
– Bonnban – feleli Abel, és megint a Fliedermann-Jakobi család
konyhájában állunk.
– Bonnban? De hát utálja Bonnt! Két évig dolgozott itt, és majd
kibújt a bőréből örömében, amikor végre Berlinben talált munkát!
– Ebben az életben nem hagyta el Bonnt. Itt tanult, és mielőtt
leléphetett volna, Jana megkaparintotta magának – mondja Abel, és
átcaplat a nappaliba. – Azt hiszem, most egy kicsit csodálkozni fogsz.
– Min? – kérdezem utánaeredve. – Csak azt ne mondd, hogy
Jonas leszokott a cigiről.
 – Pedig leszokott. Vagyis Jana mellett tulajdonképpen arra sem
igen volt alkalma, hogy rászokjon. Nikotin és alkohol terén
hajlíthatatlan az asszonyka. Az egyetlen, amit megenged neki, az… –
Abel arrébb áll, hogy rálássak a reggelizőasztalra. – De hát nézd
csak meg magad!
Elkerekedik a szemem. A dúsan terített asztal végén trónoló
Jonasnak ránézésre úgy száz kiló túlsúlya lehet. Hófehér inge
gallérjából vörös, malacszemű, pofazacskós arc türemkedik elő. Az
egész külseje egy buldogra emlékeztet.
– Bűnözőként boldogabbnak tűnt – állapítom meg valamelyest
megszeppenve.
Abel válaszolna, de Jonas egyik lánya megelőzi.
– De megígértétek, hogy gondolkoztok a pónin! – nyafog. – Abból
a pénzből, amit nagyiéktól kaptam karácsonyra, pár hónapig biztos
tudnám fizetni a takarmányt!
Jonas lassan oldalt fordítja buldogfejét, és fáradt pillantást vet
szikár feleségére. Jana vállat von.
– Ebben igaza van, drágám. Tényleg át akartuk gondolni ezt a
dolgot. Ezt ígértük neki.
Úgy beszél, mint egy idősgondozó, aki a legrozzantabb páciensét
figyelmezteti már sokadszorra, hogy vegye be a gyógyszereit.
– Légyszi, apu! Lemondok a fele zsebpénzemről! – teszi hozzá jó
stratégiai érzékkel a leendő pónitulajdonos.
Jonas buldogfeje lassan a másik irányba, a kislány felé fordul. Az
arca épp csak egy kicsit feszül meg, ahogy fájdalmasnak tűnő
mosollyal bejelenti:
– Na jó, hát ebben az esetben akkor kapsz egy pónit.
Mialatt a kislány felugrik, és hálálkodva apja nyakába borul, Jana
boldogan mosolyogva megfogja férje húsos mancsát.
– Akkor nekem meg kell egy új lovaglóruha! – jelentkezik szólásra
a legidősebb lány. – A kabátom már tökre kikopott!
– Apátok előbb szeretne nyugodtan megreggelizni – kérleli őket
szelíden Jana. Úgy tűnik, mintha kifejezetten élvezné a karácsony
reggeli idilli zűrzavart.
– Ez mindig így megy? – kérdezem enyhe undorral.
– Pontosan mire gondolsz?
 – Hát ez az egész olyan… – keresem a megfelelő kifejezést.
– Hazug? – segít Abel.
– Ezt így azért nem mondanám – válaszolom. – Inkább
mesterkélt.
– Akkor mesterkélt. Mindenesetre úgy néz ki, hogy az öcséd szeret
végletekbe esni – konstatálja Abel. – Én személy szerint úgy érzem,
hogy mértéktelenül túloz. Akár mint csaló, akár mint kispolgár.
Hát ebben van valami, gondolom a zsírtömeget nézve, aki egy
másik életben az öcsém. Én arrogáns hólyagként ismerem. De ahogy
elnézem őt így, a kertvárosi kalickájában, méternyi vastag
bánathájba göngyölve, muszáj megsajnálni. Szeretném felvidítani
azzal, hogy egy másik életben ő egy karcsú bűnöző.
Hirtelen rémisztő gondolat villan az agyamba: vajon anya miért
nincs itt? Jonas sosem hagyná, hogy egyedül töltse a karácsonyt. És
nyilván anya is a fia, a menye és az unokái társaságában kívánná
megülni a szeretet ünnepét.
Abel megválaszolja a kérdésemet, mielőtt feltehetném:
– Anyád tegnap este itt volt – mondja. – Mind együtt ünnepelték a
karácsonyt. Szép, harmonikus ünneplés volt. Maradt volna éjszakára
és reggelire is, de sajnos ma reggel más kötelezettségeinek kellett
eleget tennie.
– Más kötelezettségeinek – ismétlem utána, és próbálom kitalálni,
hogy Abel válasza mögött jó vagy rossz hír rejtőzik-e.
De csak bólogat.
– És? – kérdezem. – Őt is megnézzem, vagy inkább ne?
Abel ingatja a fejét.
– Hááát… – mondja elnyújtva némi habozás után – azt hiszem,
igen. Igen. Megnézheted.
Bólintok, és abban a pillanatban valami menzán találjuk magunkat.
A berendezés egyszerű, mint az itt felszolgált reggeli is.
A jelenlévőket azonban ez a legkevésbé sem zavarja.
A legtöbbjüknek az arcára van írva, hogy nemigen szokott
rendszeresen étkezni. Az itt összegyűlt hajléktalanokról gondoskodó
segítők percenként raknak meg tálcákat sajtos-kolbászos
szendvicsekkel. A kávét és a teát is végtelennek tűnő mennyiségben
mérik. Amint megürül egy-egy szék, rögtön letelepszik rá valaki.
Becslésem szerint úgy negyven ember számára lehet itt hely. Egy
délelőtt alatt néhány száz rászorulót is elláthatnak étellel-itallal.
Anya két összetolt asztalból kialakított pultnál áll, és arra ügyel,
nehogy elapadjon a kávé- és teautánpótlás. Mások körülötte
kenyeret kennek, megint mások a tálcákat viszik ki az asztalokra,
vagy a használt edényeket szedik össze. Mindezt gyorsan és
rutinosan csinálják, hogy az ajtó előtt álló éhes vendégeknek ne
kelljen túl soká várniuk.
Anya pontosan úgy néz ki, ahogy én is ismerem. Az alakja vékony,
feketére festett haját rövidre vágva hordja. A sminkje gondos és
visszafogott. Csupán az öltözéke nem olyan drága és elegáns, mint a
valódi életben, egy hozzá képest jelentéktelen szürke ruhát visel. De
talán ez is csak az alkalom miatt van. Anyát ismerve biztos csak el
akarja kerülni, hogy az egyik haute couture modelljét tönkretegye az
olcsó krémsajt.
– Mindig úgy öltözik, ahogy most – mondja Abel. – Ebben az
életben édesanyádnak sem pénze, sem kedve nincs a
páváskodáshoz. Még kozmetikushoz sem jár.
Figyelem anyát, ahogy jókedvűen, szorgalmasan és céltudatosan
végzi a munkáját, és meghatódom.
– Jól áll neki ez a visszafogott stílus – állapítom meg. – Az meg,
hogy nem csak pénzzel jótékonykodik, hanem önkéntes munkát
végez, egyenesen szenzációs. Nekünk még a születésnapi tortánkat
is rendelte, mert sütni lusta volt.
– Nem önkéntes – világosít fel Abel. – Ő vezeti ezt a szervezetet.
Sőt, ő is alapította, és a Rajna-vidék legfontosabb
segélyszervezetévé fejlesztette. Ez itt az ő élete munkája,
pontosabban annak egy része.
Kifejezéstelen arccal bámulok rá. Úgy látom, megint jól szórakozik.
– Tudom, mit akarsz mondani. Ha te nem jössz a világra, nemcsak
apád élne, hanem az öcséd sem fosztana ki bankokat. Ráadásul
anyád sem pazarolná a tehetségét kizárólag arra, hogy apádról
gondoskodjon. Ellenkezőleg. Egy tekintélyes karitatív szervezetet
vezetne, amely egyetlen karácsony reggelen több száz rászorulót
képes ellátni élelemmel. Milyen jelentéktelennek tűnik ehhez képest
a valódi élete… – Abel átható pillantást vet rám. – Sikerült nagyjából
szavakba öntenem a csalódottságodat?
– Nem is csak nagyjából – felelem. – És? Mindez az én hibám?
Abel vállat von.
– Ha engem kérdezel, szerintem minden csak nézőpont kérdése.
Lehet, hogy anyád csak azért segít ezzel a szervezettel más
embereket, mert apádért nem tudta feláldozni magát.
– És miért is kéne, hogy ez megvigasztaljon engem? – kérdezem.
– Miután apád elhagyta, anyád magára maradt Jonasszal –
válaszolja Abel. – Pedig hemzsegnek az olyan férfiak, akik
önfeláldozó feleséget szeretnének.
– Talán mert egyedülálló anya volt – vetem fel. – A hetvenes
években az komoly akadálya volt egy kapcsolatnak.
– De okos, érdekes és igen mutatós is volt – ellenkezik Abel.
– Na jó, hova akarsz kilyukadni?
– Nagyon egyszerű: apád volt az élete szerelme – közli.
Elgondolkozom, és rájövök, hogy a való életben a szüleim
kapcsolata már-már tragikus volt.
– Apám az anyám kedvéért csinált karriert, ő maga sosem vágyott
rá. Ezért kezdett el piálni. Anyám meg nemcsak az alkoholizmusát
viselte el szerelemből, hanem a saját karrierjéről is lemondott, hogy
a közös boldogsághoz, vagy épp boldogtalansághoz járulhasson
hozzá.
– Üdv a világomban – mondja erre Abel. – Hát kérdem én, egy
ilyen felállás fényében ki hinné el, hogy létezik a Mindenható? Ha
már egy egyszerű házasság is érthetetlen, hogy érthetné meg valaki
az emberek milliárdjait? Nem beszélve a közöttük lévő billiónyi,
billiárdnyi kapcsolatról?
– Ez még mindig nem vigasztal meg engem, amiért szemlátomást
semmivel sem vittem előre ennek a milliárdnyi embernek az életét.
Abel sajnálkozva tárja szét a kezét.
– De tényleg nem értem el semmit? – kérdezem. – Csak volt
néhány páciensem, akinek segítettem. Esetleg néhány házaspár, akik
nem váltak el, mert használt a terápiám.
Abel felemeli a fejét. Olyan, mintha a plafont nézegetné, de
valójában a messzeségbe tekint. Lehet, hogy pont az én életem
pereg a lelki szemei előtt.
Kis idő múlva megrázza magát, és rám néz:
– Megdöbbentő. De tényleg nem találok semmit, amivel jobb
kedvre deríthetnélek. Volt ugyan egy házasság, amelyet átmenetileg
megmentettél, de sajnos pár hónappal később ők is elváltak, és az
utolsó veszekedésük következtében leégett egy társasház. Sérültek
ugyan nem voltak, de azt hiszem, ebben az esetben még jobb is lett
volna, ha inkább mindjárt elválnak.
– Csodás – mondom. – Legalább a volt feleségemnek hiányzom
ebben az életben?
A kérdés költői. Biztos vagyok benne, hogy Ellen fényesen megvan
nélkülem.
– Jó, hogy kérdezed – feleli Abel.
Elegáns étterem előterébe érkezünk. Mások is várakoznak itt, a
vérprofi recepciós hölgy pedig mosolyogva üdvözöl, és az asztalához
kísér mindenkit. A tömeg közepette csak egy kis idő elteltével
ismerem fel benne Ellent. Pillanatnyilag ugyan kissé stresszesnek
tűnik, de alapjában véve boldog ember benyomását kelti. Pont,
ahogy vártam.
– Az övé az étterem? – kérdezem.
– Meg az élettársáé. Ő a szakács, és meglehetős hírnevet szerzett
a halkülönlegességeivel.
– Ellen vette neki a helyet? – faggatózom tovább.
– Megvetést hallok kicsendülni? – kérdez vissza Abel.
Megvonom a vállam, mire Abel elvigyorodik.
– Nem gazdag – közli aztán tömören. – A nagybátyja, akitől a való
életben a vagyonát örökölte, ott azért gazdagodott meg, mert
támadt egy zseniális ötlete. Az viszont édesapád könyvén alapult…
– …amit ő ebben a világban nem írt meg – fejezem be a
mondatot. – Ezért aztán nem volt örökség sem.
– Úgy bizony – mondja Abel. – De azért Ellen és Marco elég jól
kijönnek. Az étterem évek óta stabilan működik, és a kettejük
kapcsolata is boldog.
– Hölgyeim és uraim, kérhetem egy pillanatra a becses
figyelmüket? – szólal meg ebben a pillanatban egy hófehér
szakácskabátot viselő kopasz férfi.
 – Marco? – fordulok Abelhez, míg az időközben teljesen megtelt
étterem asztalainál elhallgatnak a beszélgetők.
Abel bólogat.
– Csupán jelezni szeretném, hogy a mai menünket aggodalom
nélkül élvezhetik annak ellenére, hogy valamennyi fogás a tonhal
jegyében készült. Amint tudják, az ökológiailag problémás halászati
módszerek miatt általában nem szolgálunk fel tonhalat. Azokat a
példányokat azonban, amelyek ma az önök tányérjára kerülnek, bot
nélküli módszerrel fogták ki az Indiai-óceánból. Ez egy ősi metódus,
amelyet a Seychelle-szigeteken a mai napig alkalmaznak. A tipp egy
barátomtól származik, aki azt is elmesélte nekem, hogy ilyen
tonhalak szerepelnek néhány francia csúcsétterem terveiben is. Én
azon leszek, hogy ma felvegyük velük a versenyt!
Diszkrét taps a láthatóan elégedett vendégektől.
– Jól néz ki, jó a szövege, fantasztikusan főz, és mindezek mellett
még környezettudatos is? – hitetlenkedem. – Még mi? Dinamit az
ágyban?
Abel faarccal néz rám.
– Mindegy – legyintek. – Ennyire pontosan nem muszáj tudnom.
Látva, hogy a volt nejem mennyire imádja az élettársát,
tulajdonképpen választ is kapok a kérdésemre.
– Azt hiszem, lassacskán be is fejezhetjük – szólok oda Abelnek. –
A Capra-filmben James Stewartnál működött ez a dolog, de
mindenkinél nem jöhet be.
Abel bólint, és kifelé menet felkap egy fél üveg bort, meg két
poharat. Arra számítok, hogy visszatérünk a való világba, de
megdöbbenésemre az étterem ajtaja mögött egy lépcső kezdődik,
amely egy magas ház behavazott tetejére vezet. Idefent jeges
szélnek kell fújnia. Mivel semmit sem érzek belőle, még mindig
abban a világban járunk, amelyikben én nem létezem. Nem szép
Abeltől, hogy itt kezd el borozni. Ugyanis, ha jól értem, én nem
ihatok belőle, mivel nem is vagyok.
– Ez nem egészen igaz – mondja Abel, és leül a tető peremén
húzódó alacsony mellvédre. A lábát lógázza a tátongó mélység fölött,
és tölt. – Csak azt mondtam, hogy nincsenek szükségleteid, és nem
érzékelsz semmit. A hideg idefent valódi, mégsem érzed. Ezt a bort
is meg tudod inni, csak az ízét nem érzed majd.
Leülök mellé, elveszem tőle a poharat, ráköszöntöm, és
belekóstolok. Stimmel. Semmit sem érzek. Abel szemlátomást annál
többet. Élvezettel forgatja a szájában a bort, aztán elismerően
bólogatva leeregeti a torkán, és így szól:
– Ez a Marco tud valamit az élet szépségeiről.
– Ismerősnek tűnt nekem – jegyzem meg. – Egész idő alatt azon
gondolkozom, honnan.
– Igen? – Abel vállat von. Úgy látszik, ő sem tud segíteni.
Leteszem a poharamat. A válás és a praxisom tönkremenése óta
leginkább ízetlen bort ittam. Elhatározom, hogy ez a jövőben változni
fog. Legalább egy örvendetes eredménye van ennek a különös
éjszakának.
Végignézek a város háztetőin. Innen a tévétorony is látszik az
Alexanderplatzon. A legtöbb ház ablakai ki vannak világítva. Olyan a
város, mint egy óriási adventi naptár: minden ablak mögött egy-egy
sors.
Néhány sarokkal odébb, egy másik toronyház tetején megpillantok
egy alakot. Egy nő az. Ahogy a tető széle felé indul, egy pillanatra a
mi irányunkba néz. Elhűlve látom, hogy Hanna az. Hanna Kaufmann,
aki a valódi életben Jonas asszisztense és a jövendőbeli közös
gyermekük anyja.
– Mire készül? – kérdezem rosszat sejtve.
– Öngyilkos akar lenni – feleli Abel szenvtelenül, és kortyol a
borából.
Dermedten bámulok rá.
– Meg kell akadályoznod! Terhes! Jonastól! Ma délben mondta
nekem!
– Nem terhes. Ebben a világban nem.
Zavartan pillantok a tetőre, ahol Hanna arra készül, hogy a mélybe
vesse magát. Ott áll, és lefelé néz. Vékony kabátját cibálja a szél.
– Abel, kérlek! Muszáj megtenned! Nem nézhetjük itt ölbe tett
kézzel, ahogy ez a nő a halálba ugrik!
– Csak ebben a világban ugrik – feleli Abel. – És azért, mert Jonas
ma szakított vele.
 – Mert… mi? Miket beszélsz?
– Ő ebben a világban is az öcséd asszisztense és szeretője. De
Jonas most elhagyta. A gyerekei miatt. Különben Jana beadta volna
a válókeresetet.
Megint Hannára nézek, aki még mindig a mélységgel szemez.
– Nézd inkább úgy – javasolja Abel –, hogy talán a valódi világban
a terhes Hanna is azon a tetőn állna, ha te ma nem beszéltél volna
vele.
Reménytelenül túlterheltnek érzem magam. Ismét Hannára
pillantok, aki most az égre néz, aztán, mintha lassított felvételen
látnám, előredől, és egy hang nélkül eltűnik a sötétségben.
– Ne! – ordítok, és felugrom. Megcsúszom a jeges mellvéden,
elveszítem az egyensúlyomat, és próbálok fogódzót találni a síkos
kövön. Hiába.
A mélybe zuhanok, de előtte Abel még biccent nekem, és utánam
szól:
– Ne izgulj, Jakob! Ebben az életben nem halhatsz meg!
Felém rohannak a karácsonyi díszben pompázó utca fényei.
A másodperc töredékére még a kásás hóval borított, piszkosszürke
aszfaltot is megpillantom.
A becsapódás olyan érzés, mintha leütnének egy
hatalmas légycsapóval. Ugyanabban a pillanatban kinyitom a
szememet.
 ISTEN SZENVED

Hol vagyok? A foltok csak lassan alakulnak éles képpé.

– A lakókocsimban – motyogja Abel álmosan. Kis konyhaasztalnál
ül egy csésze gőzölgő kávéval. – Még pontosabban a
vendégkanapémon. Ez egyébként különös megtiszteltetés. Ezen az
exkluzív bútordarabon ugyanis jó néhány cirkuszi legenda
éjszakázott már. Kérsz kávét?
Tompán bólogatok, és nagy nehezen talpra kecmergek. Lehet,
hogy Abel kanapéja exkluzív és legendás, de kényelmesnek egy
kicsit sem kényelmes. Bár egy öreg dobkályhának köszönhetően
fullasztó hőség van a kis helyiségben, a zoknim nedves és jéghideg.
Visszagondolok a karácsony esti kirándulásunkra. Csak álom lett
volna? Lehúzom a zoknimat, és a kályhára terítem.
Abel odanyújt egy csésze kávét. Hullafáradtnak látszik.
– Köszönöm – mondom, és iszom egy kortyot.
Fáj az orrom. Óvatosan megtapogatom, és érzem rajta a kötést.
A gondolatra, hogy megint abban a világban vagyok, ahol szegényen
és sikertelenül bár, de legalább létezem, elönt a boldogság hulláma.
– Mennyit aludtam? – érdeklődöm.
– Tíz percet? Tizenötöt? – feleli Abel vállvonogatva. –
Mindenesetre nem többet, mint amennyi idő nekem kellett ahhoz,
hogy begyújtsak, és feltegyem a kávét.
A homlokát masszírozza az ujjbegyeivel, és közben fájdalmas arcot
vág.
– Mi van, fáj a fejed?
– Pokolian. Két napon és majdnem három éjszakán át utaztunk.
Az ilyesmi egyébként is őrült fárasztó, de ahogy öregszem, egyre
nehezebb lesz.
– Azt hiszem, értem, mire gondolsz – mondom. – Nekem is olyan,
mintha egy örökkévalóságig tartott volna.
Abel felemeli a fejét, és komoly arccal rám néz.
 – Jakob, ez nem álom volt, ha netán úgy értetted. Tényleg abban
a másik világban jártunk. És még ha a te személyes időérzéked
máshogy is érzi, ott töltöttük a karácsonyt. December 27-e van.
A szentestét tehát, mint mondtam, két nappal és majdnem három
éjszakával magunk mögött hagytuk.
Csodálkozva előkeresem a telefonomat, hogy ellenőrizzem Abel
állítását. Tényleg december 27-e van. Az akku mindjárt lemerül.
Szenteste még fel volt töltve.
– A pénzed, meg a többi személyes holmid még édesanyád
házában van. Talán emlékszel, hogy kissé sietősen távoztunk onnan.
Az anyád egyébként már hazafelé tart Floridából. – Felmutat egy
húszast. – Ha netán taxit akarsz hívni…
Igen. Beszélnem kell anyával. Nemcsak azért, hogy elmondjam
neki az igazat a kisebbik fia bűnözői karrierjéről, hanem mert azt is
tudatnom kell vele, hogy Hanna terhes Jonastól.
– Kölcsön tudsz adni egy pár cipőt? Meg valami kabátot?
Abel bólint.
– Naná.
– Visszajövök, amint mindent rendbe raktam.
– Helyes.
A csodálatos utazásunkon töprengek. Ha nem álom volt, akkor
micsoda? Valamiféle hipnózis? Vagy szuggesztió? Az biztos, hogy
rajtam hagyta a nyomát. Szinte euforikus vágyat érzek rá, hogy
rendbe tegyem a dolgaimat. Az elmúlt két nap és három éjszaka
megmutatta nekem, hogy változtatnom kell az életemen. Mégpedig
sürgősen. Különben egy nap annak sem lesz semmi nyoma, hogy
egyáltalán a világon voltam.
– Kell segítség? – kérdezi Abel, és kabátot, meg egy pár cipőt
nyom a kezembe.
– Most nem. De lehet, hogy még visszatérek erre.
– Nem probléma. Bármikor.
Most látom csak, hogy nem egyszerűen fáradtnak látszik, hanem
ijesztően sápadt is az arca.
– Szerintem pihenj le – javaslom neki. – Jól vagy, vagy hívjak
orvost?
Megrázza a fejét.
 – Semmi baj. Csak elfáradtam.
– Jó. Ha kipihented magad, elkezdjük a munkát – ígérem.
Magához von, átölel, és gyengéden megveregeti a vállamat.
– Ennek örülök. Sok szerencsét, Jakob.
A szokatlan gesztus olyan, mintha hosszú időre búcsúzna el. De
ebbe nem gondolok bele mélyebben.
Tiszta, hideg levegő csap meg, amikor kilépek a lakókocsiból.
Vasember Heinz rászolgál a nevére. Egy szál vékony nadrágban és
pulóverben guggol a lakókocsija mellett, és havat tömköd egy
teáskannába.
– Hahó, doki! – kiált oda. – Kellemesen teltek az ünnepek?
– Köszönöm – mondom, és trappolnék tovább a hóban az utca
felé, amikor egyszerre megtorpanok, és csak meredten bámulom az
erőművészt.
Észreveszi, és kezében a kannával felegyenesedik, majd ő is
végignéz magán.
– Mi van, lyukas a gatyám? Vagy virágcsokor nől a seggemből?
Beletelik egy pillanatba, mire felfogom, hogy van valami Vasember
Heinzben, ami a párhuzamos világban szerzett karácsonyi
élményeimre emlékeztet.
– Van magának gyereke? – kérdezem.
– Van. Egy fiam – feleli Heinz, és nevet. – De az már negyven lesz,
már nem hisz a Télapóba!
– Nem gasztronómiával foglalkozik véletlenül?
Vasember Heinz félrebillenti a fejét.
– Maga mindig olyan furákat kérdez, amikor erre jár. Mér érdekli
hirtelen a fiam?
Az őszinte válasz ez volna: mert egy világban, ahol én nem is
létezem, láttam egy embert, aki Vasember Heinz szakasztott mása.
Ezért volt Marco olyan ismerős! A tetoválások és a taraj miatt csak
második pillantásra tűnik fel, hogy Marco, a csúcsséf és Heinz, az
erőművész minden bizonnyal rokonok.
– Egyszerű. Szeretném, ha egyszer főzne nekem – teszem próbára
a szerencsémet.
Heinz csak néz rám. Mintha gondolkozna valamin. Aztán egyszerre
lazít a testtartásán.
 – Abel mesélt magának Marcóról. Most meg maga járatja velem a
bolondját, ahogy Abel szokta.
Bólogatok, és megkönnyebbülten elmosolyodom. Közben
igyekszem leplezni a döbbenetemet afölött, hogy Heinz fiát tényleg
Marcónak hívják. Én egy másik világban láttam őt. Az, hogy a
valóságban is létezik, valahogy kísérteties. Visszanézek Abel
lakókocsijára, ahol minden nyugodt. Akármit jelentsen is ez a mi
karácsonyi utazásunk, az biztos, hogy több volt, mint álom.
– A Bábel Tornyában főz – mondja Heinz. – Az egy ilyen
látványbejzli. A város legnagyobb fejesei járnak oda. Marco igaziból
csak a húspogácsákat forgatja ottan. De hát valamiből élni kell.
A taxiban azon tűnődöm, vajon Ellen és Marco lehetne-e a való
világban is boldog pár. Lehet, hogy a másikban csak azért volt így,
mert ott a sors más emberekké formálta őket? Vagy a valóságban is
működne köztük? Hátha itt a körülmények miatt nem jönne össze?
Döntök, és előveszem a mobilt.
– Szia, Ellen. Jakob vagyok. Békét ajánlok. Azt ugyan nem hiszem,
hogy ebben az életben még egyszer egy pár leszünk, de attól még
nem kell utálnunk egymást. Ássuk el a csatabárdot. Meghívlak
vacsorázni. Ma este. És ne mondd, hogy nem érsz rá. Ha dolgod
van, az úgyis csak a pénzedről szól, azt holnap is elintézheted.
Találkozzunk nyolckor a Bábel Tornyában. Jó kis hely, tetszeni fog. Írj
egy SMS-t, vagy csak simán legyél ott. Addig is szia.
Anyát apa dolgozószobájában találom meg. Az íróasztalnál ül,
előtte vagy fél tucat fotóalbum, és tobzódik az emlékekben.
Emberemlékezet óta nem járt ebben a szobában. Apa halála óta
valószínűleg a takarítónő is többször lépett be ide, mint anya.
Csak egy pillanatnyi késéssel ismer fel. Aztán lassan leveszi a
szemüvegét, és odahúz maga mellé egy széket.
– Leülnél velem egy kicsit, Jakob?
Leülök, és ő megfogja a kezemet.
– Sajnálom – mondom. – Kíméletesen akartam közölni, de…
Egy fejrázással elhallgattat.
– Hagyd csak, Jakob. Nem kell magyarázkodnod. Örülök, hogy
megtettem ezt az utat, mert másképp még most is azt hinném, hogy
Jonas becsületes ember. – Nem képes véka alá rejteni a
csalódottságát. – Amikor megálltam az üres telek előtt, ahol az
állítása szerint a luxuslakása van, még azt hittem, hogy én tévedtem.
Aztán amikor elmentem a bankja címére, és ott meg egy
gyorsétterem volt, már értettem, hogy van valami a történetedben.
Gyors kézmozdulattal kitöröl egy könnycseppet a szeme sarkából.
Apa halála óta nem láttam ilyen megtörtnek. Egyik alapelve, hogy
a gyengeséget sosem szabad kimutatni. A világon semmit nem utál
annyira, mint hogyha sajnálják.
Érzem, hogy én is mindjárt elsírom magam, úgyhogy igyekszem
optimistának tűnni:
– Anya, nem tudom pontosan, miért csinálta ezt Jonas, de azt
hiszem, óriási nyomás volt rajta – költök valamit gyorsan, hogy
védelmezzem a félresikerült öcsémet. – Egy csomó dolgot lehet
hallani arról, hogy mit kell trükköznie a befektetési bankároknak, ha
nem akarják elveszíteni az állásukat.
Abból, amit összehandabandázok, úgy tűnik, mintha a bolygó
összes befektetési bankárának muszáj lenne lopott milliárdokkal
zsonglőrködni, hogy ne kerüljön az utcára. Ez persze óriási túlzás, de
amikor az ember anyja érzelmi szükségállapotban van, akkor a cél
szentesíti az eszközt. Ezt nem egy neves pszichológus is aláírná. Épp
folytatnám a védőbeszédemet, de anya következő mondata úgy ér,
akár egy pörölycsapás:
– Biztosan miattam tette – mondja halkan.
– Hogy… mi… kicsoda? – hebegem.
– Jonas. Biztosan miattam csinálta a stiklijeit – magyarázza,
szemlátomást kelletlenül. – Úgy áll a helyzet, hogy apád ugyan jól
keresett, de azért nagy vagyont nem hagyott hátra. Én azonban
próbálom úgy őrizni az emlékét, hogy eleget teszek a társadalmi
kötelezettségeimnek. Csak hát az sajnos nem olcsó mulatság. És ez
a ház is rengeteg pénzt emészt fel. Csak abból, amibe tavaly a tető
felújítása került, már egy jobb lakást lehetne venni.
– Jonas adott neked kölcsön – értem meg elhűlve.
– Inkább úgy mondanám, hogy ajándékba. Mindketten tudtuk,
hogy nem kell majd visszafizetnem. Mindenképp meg akarta
akadályozni, hogy elveszítsem a házat. Tudja, milyen sokat jelent
nekem.
 – Átírattad rá a házat? – kérdezem, és rettegek tőle, hogy
bólogatni fog.
Félig kérdő, félig megrovó pillantást vet rám.
– Nem azért kérdem, mert az örökségem miatt aggódom –
magyarázom. – Mind a ketten megérthetnétek végre, hogy nekem
nem fontos a pénz. De ott voltam, amikor egy csapat fegyveres
rendőr fenekestül felforgatta Jonas lakását. Minden tulajdonát
lefoglalják. És még csak most kezdték el keresni, hol a vagyona.
Csak idő kérdése, mikor veszik el ezt a házat is.
Meglepettnek tűnik.
– Felajánlottam neki a házat – vallja be. – Többször is. – Majd
sietve hozzáteszi: – Persze ezt veled is meg kellett volna beszélnem.
De Jonasnak nem kellett a ház. Beszélni sem volt hajlandó róla. Azt
akarta, hogy egy nap majd ketten örököljétek. És mindig azt
mondogatta, hogy jó tartalék arra az esetre, ha váratlan fordulatot
vennének a dolgok.
– Mintha tudta volna, hogy egyszer összeomlik a rendszere –
jegyzem meg. – Nagy franc a te másodszülötted!
Bólogat, és önkéntelenül is elmosolyodik egy kissé.
– Tudod, hova ment valójában?
– Kubába – válaszolom. – De hogy ott pontosan hova, arról
fogalmam sincs. Lehet, hogy az is csak egy állomás volt, és már ki
tudja, merre jár.
– El tudod érni?
Megrázom a fejemet.
– Itt hagyta a telefonját, hogy ne tudják bemérni. Nem tudom,
hogy az e-mailjeit olvassa-e. De mindenesetre óvatos lennék, mert
úgy sejtem, hogy a rendőrség figyeli a fiókját.
– De akkor hogy találjuk meg?
Nevetnem kell.
– Ezt kérdezi a rendőrség, valamint a jövendőbeli unokád anyja is.
Felpillant. Bólogatok, hogy jól hallotta.
– Jonas teherbe ejtette az asszisztensét – magyarázom, és közben
az jut eszembe, hogy talán kissé túl lazán közöltem anyával ezt a
hírt.
Ő is így gondolja.
 – Ezt azért közölhetted volna kíméletesebben is – mondja. –
Elvégre ebben az egész katyvaszban ez az egyetlen jó hír.
– Örülök, hogy így látod.
– Még szép! Mindig is szerettem volna unokát – jelenti ki. – És
Jonas nyugodt lehet. Majd gondját viseljük a gyereknek.
– Jonas még nem tudja, hogy apa lesz – világosítom fel. –
Cserébe a jövendő anya meg Jonasról nem tudja, hogy lelépett. Sőt,
azt hiszi róla, hogy nős. Szerintem ezt azért találta ki, hogy Hanna
ne is reménykedjen komoly kapcsolatban.
Anya értetlenül csóválja a fejét.
– A legszívesebben jól elfenekelném – mondja egy szikrányi irónia
nélkül.
– Attól tartok, anya, hogy az nem elegendő büntetés
hárommilliárd euró elsikkasztásáért.
– Akárhogy is – mondja –, el kell mondanunk ennek a nőnek az
igazat. Mit is mondtál, hogy hívják? Rendes lány?
Megvonom a vállamat.
– Fogalmam sincs. Hannának hívják, és szimpatikusnak tűnt. De
csak egyszer beszéltem vele, és akkor is csak röviden.
– Hanna. Csinosnak hangzik. – Anya végighordozza a tekintetét az
asztalon szétszórt albumokon. Minden fénykép egy-egy történetet
mesél neki. És ezekből a történetekből mint apró mozaikdarabkákból
áll össze az élete.
– Kár – mondja nagyot sóhajtva. – Legalább a karácsonyt velünk
tölthette volna.
Ez pompás végszó, mert rögtön beugrik róla, hogy még nem volt
alkalmam átadni anyának Jonas karácsonyi ajándékát. Feltartott
mutatóujjal jelzem, hogy várjon egy kicsit, és felugrom, hogy érte
menjek.
– Ezt tőled kapom? – kérdezi kicsit később, és az asztalra teszi az
apró, csillogó papírba csomagolt dobozkát.
– Jonastól. Karácsonyra – felelem.
– Te nem akartál nekem adni semmit? – kérdi tettetett szigorral.
– De. Az én ajándékom az lett volna, hogy veled töltöm a
szentestét, és nem vagyok világszerte körözött csaló.
 Mosolyogva bólogat. Aztán óvatosan kibogozza az ezüstös szalagot
Jonas ajándékán. Kis papírdoboz kerül elő.
– Mi lehet ez? Csak nem gyűrűt ajándékoz nekem?
Belenyúl a dobozba, és egy összehajtott cédulát húz ki belőle.
Meglepetten hajtogatja szét. Valami írás van rajta. Anya elolvassa,
és kisimulnak az arcvonásai. Odaadja nekem.
A cetlin az áll: Café Caribe, Havanna, Avenida del Puerto, 15 óra.
– Szóval nemcsak tudta, hogy összeomlik a rendszere, de
alaposan fel is készült rá – értem meg.
Anya bólint.
– És ebben a kávéházban mindennap tizenöt órakor meg lehet őt
találni. Szóval mégiscsak lehetséges beszélni vele.
– Havannába akarsz repülni?
Megint bólint.
– Véletlenül még nem pakoltam ki. Ha ezt előbb tudom,
megspóroltam volna egy átkelést az Atlanti-óceánon, de így legalább
összehozhatom Jonast a menyasszonyával.
– Csak viszonyuk volt, anya – javítom ki.
– El tudod érni valahogy ezt a Hannát? – kérdezi anya anélkül,
hogy akárcsak tudomást venne a közbevetésemről. Az imént még
egy rakás szerencsétlenség volt, de a lehetőség arra, hogy aktivizálja
magát, egy csapásra visszavarázsolta őt a régi formájába. Ez egy
igen bonyolult egyvelege mások ignorálásának, az akaraterőnek és a
túlcsorduló energiának, ami eddig is átsegítette őt az életen.
– Megadta a számát.
– Nagyszerű. Akkor légy szíves, mondd meg neki, hogy holnap
megyünk Kubába – rendelkezik, és újonnan szerzett lendületével
hozzáteszi: – Ezúttal elkísérsz? Megígérem, hogy apád becsületes
úton megkeresett pénzéből fizetem az utat.
Anya újra a régi. A tőle megszokott, magától értetődő módon
megtette magát a karibi misszió parancsnokának.
Hamar belátom, hogy egy pszichológus jelenléte hasznos lehet
ennél a komplikált családegyesítésnél Havannában. Másrészt viszont
nem akarom cserbenhagyni Abelt, hiszen a szavamat adtam, hogy
segítek neki.
 – Még el kell intéznem pár dolgot itthon – válaszolom. – Amellett
azt sem kéne kockáztatnunk, hogy a rendőrség ráakadjon Jonas
nyomára. Azt nem hiszem, hogy téged követnek, de magamat
illetően már nem lennék ennyire biztos.
– Kiad egyáltalán Kuba bárkit is? – érdeklődik anya. Mintha a
szakmája lenne, hogy szökevényeknek segítsen.
– Alapvetően nem, de az előfordulhat, hogy elfogják, és egy másik
országban állítják bíróság elé, vagy le is csukják. Sejtelmem sincs,
hány ellenséget szerzett Jonas a csalásaival. De meggondolva, hogy
hárommilliárdról van szó, valószínűleg nem keveset.
Anya komoran bólogat.
– Az bizony lehet – mondja.
– Majd meglátogatom, ha egy kicsit elült az ügy – ajánlom. – Az
eltarthat egy pár hétig, de hát van időnk.
– Mit gondolsz, mikor neszeli meg ezt a dolgot a sajtó? – kérdezi
már egy hétpróbás ügyvéd hangján.
Megvonom a vállamat.
– Gondolom, elég hamar.
– Jó – mondja elszántan, és becsukja a fotóalbumokat. – Én
előkészítem az utazást, te meg előkeríted ezt a Hannát.
Ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Hanna nem veszi fel a
mobilját, és üzenetet sem lehet hagyni neki.
Késő délutánra már annyit hívogattam a számot, hogy tudom
kívülről. Estefelé furcsa sejtésem támad. Eszembe jut Abel tanácsa,
hogy hallgassak a megérzéseimre, és úgy döntök, elmegyek ahhoz a
házhoz, amelyiknek a tetején Hannát láttam. Ha egy másik világban
az öngyilkosságot fontolgatta, miért ne lehetne így ebben a világban
is?
Majd két órába telik, mire megtalálom a házat. A városnak ebben
a részében nagyon hasonlítanak egymásra az utcák, és sötét is volt,
amikor Abel idehozott.
Kalapáló szívvel érkezem meg a tetőre vezető ajtóhoz. Tisztán
logikusan nézve rendkívül valószínűtlen, hogy itt találom Hannát.
Lenyomom a kilincset, és kinyitom az ajtót, amely hangosan
megnyikordul. A következő pillanatban elkerekedik a szemem.
 Hanna ott áll a tető peremén. Az ajtó nyikorgása felriasztotta.
Egymás szemébe nézünk, és látom az övében az ólmos bánatot.
Csupán egy apró lépés választja el a sötét mélységtől. A kabátja
lobog a szélben.
 ISTEN HÍV

– Kérem, ne tegye! – kérlelem Hannát, és lassan odanyújtom neki a

kezemet.
Olyan, mintha rám nézne, de a pillantása valójában a távolba
réved. Azt sem tudom biztosan, észleli-e, hogy itt vagyok. Részeg
lenne? Vagy drogozott? Elfordul tőlem, és megint a mélybe bámul.
– Tudom, hol van Jonas. És el tudom önt vinni hozzá – mondom,
és várom, hogy a szavaim kiváltsanak valami hatást.
Rövid, de számomra örökkévalóságnak tűnő ideig nem történik
semmi. Aztán anélkül, hogy a fejét felém fordítaná, lassan kinyújtja a
bal karját, mintha meg akarná fogni a kezemet. Mivel van köztünk
néhány méternyi távolság, ezt felhívásnak veszem arra, hogy menjek
közelebb.
Vigyázva, előrenyújtott karral lépek oda hozzá, készen arra, hogy
elkapjam. Jeges szél bömböl idefent. És az egész tető is jeges. A hó
alatt mindenütt fagyott vízrétegek rejtőznek. Egy rossz mozdulat,
egyetlen meggondolatlan lépés elegendő lehet, hogy elveszítsem az
egyensúlyomat.
Úgy kell kényszerítenem magam, hogy elmenjek a tető széléig.
Mire elérem Hanna kezét, már remeg a térdem.
– Kérem, nagyon óvatosan jöjjön ide hozzám – mondom neki.
Egy pillanatig habozik, de aztán erősödik a szorítása. Majd
ugyanebben a pillanatban olyan erővel, amit sosem tételeztem volna
fel róla, a mélység felé ránt. Csak egy pánikszerű, vergődő
mozdulattal tudom megakadályozni, hogy lezuhanjak. Döbbenten
meredek Hannára. Viszonozza a pillantásomat, és a tekintete ezúttal
teljesen tiszta.
– Érzi? – kérdezi. – Ahogy dübörög a vér az ereiben? Ahogy
dörömböl a szíve? Ahogy a tüdeje megtelik friss levegővel? –
A láthatár felé fordul. – Az ember különösen erősen érzi, hogy él,
amikor lenéz a mélybe.
 Csak néhány pillanat múlva vagyok képes megszólalni.
– Sajnos nekem van egy kis tériszonyom – mondom akkor, még
mindig levegő után kapkodva. – Amellett én inkább akkor szoktam
különösen erősen érezni, hogy élek, ha van előttem egy pohár jó
bor. Nem vagyok adrenalinfüggő.
Megint rám néz.
– Tériszonya van? És mégis megpróbált megmenteni. Ez igen. Meg
vagyok tisztelve.
– Abban a pillanatban úgy látszott, hogy meg kell menteni –
magyarázom dideregve.
Hanna felnevet.
– De nem kellett. Tudom, mit csinálok. Gyakran álldogálok itt. És
beismerem, néhányszor már gondoltam arra, hogy leugrom.
– Nem kell azt elkapkodni. Mit szólna, ha most egy icipicit hátrébb
lépnénk innen a peremtől? – kérdezem diplomatikusan.
– Nyugodjon meg – mondja anélkül, hogy egy millimétert is
mozdulna. – Ha itt áll az ember, az a legfontosabb, hogy ne
görcsöljön, különben úgy lezuhan, mint egy darab kő.
– Kösz a felvilágosítást – felelem, és észreveszem, hogy kezdek
begörcsölni.
– Ne féljen, nem akarok leugrani – nyugtatgat. – Most, hogy egy
másik életért is felelős vagyok, már a saját életem sem csak az én
dolgom.
– Ennek örülök. De nem beszélhetnénk meg mégis valahol a
talajszinten? – makacskodom.
A szemembe néz.
– Igazat mondott? Tényleg tudja, hol az öccse? És tényleg el tud
vinni hozzá? Vagy csak azért mondta, hogy visszatartson egy
potenciális öngyilkost?
Megrázom a fejemet.
– Az öcsémtől eltérően én néha igazat is szoktam mondani.
Mintha halvány mosolyt látnék átsuhanni az arcán. Aztán
megkönnyebbülve érzem, hogy óvatosan elhúz engem a tető
széléről.
Nem sokkal később egy kínai büfében ülünk két gőzölgő
teáscsésze mellett. Míg én továbbra is falfehér vagyok, és enyhén
reszketek, Hanna inkább megéhezett a huzatos kalandunktól. Enne
valamit.
Erről egyszerre eszembe jut, hogy találkára hívtam Ellent, amiről a
dolgok jelenlegi állása szerint jócskán el fogok késni. Sietve taxiba
rakom Hannát, és felhívom anyámat, hogy immár az ő feladata
tájékoztatni a jövendőbeli menyét az igazságról Jonasszal
kapcsolatban. Mivel amúgy is meg akarja ismerni őt, legjobb, ha
kötetlenül, vacsora közben teszik fel egymásnak a fontos kérdéseket.
Dicséretet nem várok az ötletemért, inkább egy pár csípős
megjegyzést. Annál jobban meglepődöm, amikor anya a legnagyobb
örömmel reagál:
– Remek ötlet, Jakob! Vannak dolgok, amiket jobb, ha a nők
egymás közt beszélnek meg. Neked is szép estét kívánok, és add át
Ellennek szívélyes üdvözletemet!
Mire megkérhetném anyát, hogy lehetőleg ne legyen már sülve-
főve együtt a volt feleségemmel, leteszi.
A Bábel Tornya zajos és kényelmetlen. Ellennek rossz kedve van,
több okból is. Először is tíz perc késéssel érkezem, amit sértőnek
érez. Fontos találkozókat mondott le, hogy eljöhessen. Azt, hogy a
terhes Hannával kellett foglalkoznom, átlátszó kifogásnak tartja.
Aztán a Bábel Tornya tényleg inkább látványkajálda, mint igazi
étterem. Az exnejem szemében, aki jobban szereti, ha klasszikus
zenére szolgálják fel neki a rákot, ez a kettes számú sértés.
– És itt mit együnk? – förmed rám. – Hamburgert sült krumplival?
– Pontosan azt – felelem. – Egyébként azt hallottam, hogy itt a
legjobb a hamburger a városban.
Legnagyobb meglepetésemre az étlapon semmilyen hamburger
nem szerepel. Szusi viszont a világon minden formában.
– Igaziból jobban is esne a szusi – mondja Ellen. – Csak előtte
szeretném tudni, járt-e már valaha valaki a tisztiorvosi szolgálattól
ebben a lebujban.
Ellen szurkálódása pompásan beleillik abba a tervembe, hogy
összeismertessem őt Marcóval.
– Szeretnék beszélni a szakáccsal – közlöm a piercinges, nyüzüge
fiúval, aki üveges vietnami sört hoz nekünk, mert Ellennel nem
bízunk a kimért fehérborban.
 – A szakács tudni szeretné, mit akar tőle – mondja a nyüzüge,
amikor nem sokkal később visszatér az asztalunkhoz.
– Kérdezni szeretnék valamit – szerelem le.
– Most ez mi? – kérdezi Ellen. – Ennek a putrinak a szakácsa
biztos nem engedi meg, hogy benézz a konyhájába! Inkább majd
megint kapsz egyet az orrodra!
– Csak hadd csináljam végig – kérem, miközben újra megközelíti
az asztalunkat a nyüzüge.
– A szakács azt kérdezi, hogy mit akar kérdezni tőle.
– Az istenit már! – csattanok fel. – Ilyen nehéz felfogni? Hozza ide
a szakácsot! Világos?
A nyüzüge megszeppenten bólogat, és elinal.
Ellen teli szájjal vigyorog.
– Most már fogadni mernék rá, hogy a szakács behúz neked
egyet.
– Ha nem, te fizeted a vacsorát – ajánlom.
Bólint. Ebben a pillanatban tagbaszakadt ázsiai férfi áll meg az
asztalunknál, szakácskabátban, és ránézésre úgy tíz év tapasztalattal
valamilyen küzdősport terén. Izmos karját összefonja széles mellkasa
előtt.
– Na, mi az?
– A szakáccsal szeretnék beszélni – mondom. Mivel a fickó egy
kicsit sem hasonlít Marcóra, azt feltételezem, hogy nem a megfelelő
embert küldték ide.
– Én vagyok a szakács.
– Másik nincs esetleg? – próbálkozom.
A nagydarab ázsiai erőteljesen megrázza a fejét.
– Hamburgert sem készítenek – mondom, és valami kellemetlen
érzésem támad a gyomrom táján. Úgy néz ki, hogy Ellen
megnyerheti a fogadást. Kár az orromért. Pedig már nem is fájt.
A férfi úgy néz rám, mintha elmentek volna nálam otthonról.
– És?
– Gondoltam, van… – válaszolom tanácstalanul.
– Bajt akar? – kérdezi tömören.
– Azt azért nem – felelem riadtan, de őszintén.
 – Akkor mit rángat ki a konyhából egy ilyen piszlicsáré hülyeség
miatt? Dugig van a hely, alig győzöm a rendeléseket! – Fejcsóválva
elindulna, de megtorpan. – Harmadik emelet, asszem. Vagy a
negyedik. Kérdezzék Patrickot. Az tudja.
Aztán morgolódva eltrappol.
– Köszönjük! – kiáltok utána. – És elnézést a…
Mogorván legyint, és egyetlen további pillantásra sem méltatva
engem eltűnik a konyhában.
– Az amerikai étterem a negyediken van – világosít fel később a
piercinges Patrick.
– Ja, hogy itt több étterem van! Értem.
– Ázsiai, olasz, arab, meg amerikai – sorolja Patrick, és kissé
arrogáns hangnemben hozzáteszi: – Ezért az a nevünk, hogy Bábel
Tornya.
– Elegáns francia éttermük friss tenger gyümölcseivel nincsen
véletlenül? – kérdezi élesen Ellen.
Patrick adós marad a válasszal. Ő is ugyanolyan elfoglalt, mint a
szakács, így már a következő asztal felé tart.
– Együnk egy hamburgert – javaslom. – Állítólag tényleg nagyon
jó itt, és az amerikai étterem is biztos jobb, mint ez a szusizó.
Tévedés. Az amerikai szint még sokkal zajosabb és
kényelmetlenebb. A csicsás étterem falai tele vannak lapostévékkel,
amelyeken épp amerikai foci megy. Hallani a sportriporter izgatott
kommentárját és a közönség ordítozását a stadionban. Két hangos
éljenzés között Ellen megjegyzi:
– Felőlem te nyugodtan vegyülhetsz itt a tinikkel, Jakob, de az
biztos, hogy én nem maradok itt.
– Várjál már egy kicsit… – erősködöm, de a mondatom második
felét elnyomja a helyben ülő szurkolók zajos tetszésnyilvánítása.
A személyzet egyik szeplős, baseballsapkát viselő tagja kiszúrja,
hogy Ellennel ott állunk elveszetten a bejáratnál. A fiatal nő gyorsan
a hóna alá kap két étlapot, és odasiet hozzánk.
– Asztal két személyre? – kérdezi erős amerikai akcentussal.
– Egy pillanat – mondom neki, és megpróbálom rávenni Ellent,
hogy legalább egy aprócska esélyt adjon a helynek. Ő azonban már
leírta ezt az éttermet. Most éppen felveszi a telefont, beszélgetés
közben a tulipiros bejárati ajtó felé indul, és mutatja, hogy
kövessem, mert ő távozik innen. Mivel nem reagálok azonnal,
rosszkedvűen elfordul, és teljesen a telefonbeszélgetésre koncentrál.
Visszafordulok a szeplős pincérnőhöz:
– Nem tudja véletlenül, dolgozik-e ma Marco?
Lehajtja a fejét, mintha azon töprengene, kire gondolhatok.
– Itt szakács – teszem hozzá.
Erre felderül az arca.
– Ja, Marco! Magas, vékony, rövid hajú, és olyan tetoválás van a
nyakán, mint George Clooney-nak az Alkonyattól pirkadatigban.
Tetoválás? Haj? A túlsúlyos Jonas jut eszembe, és arra gondolok,
hátha vele ellentétben Marco épp ebben a világban néz ki úgy, hogy
Ellen szóba sem állna vele.
– Már rég itt kéne lennie – folytatja a szeplős pincérnő. –
Gondolom, megint késik, de bármikor itt lehet.
Elgondolkozva nézek Ellenre, aki még mindig elmélyülten
telefonál, és még mindig ott áll a rikító piros lengőajtó előtt, amely
ebben a pillanatban óriási svunggal kitárul. Olyan csattanással vágja
őt homlokon, hogy még a meccs zaját is elnyomja. Mialatt Ellen
szédelegve kalimpál a karjával, belép Marco. Nagyon siet, de
észreveszi a tántorgó nőt, és azonnal megérti, mi történt. Épp,
amikor Ellen elveszíti az egyensúlyát, Marco odaugrik hozzá, hogy
elkapja. Mielőtt még Ellen tarkója a padlónak ütődne, Marco
kinyújtja a karját, és térdre veti magát. Mivel eközben előrefelé is
mozog, az utolsó húsz-harminc centit a sima padlón csúszva teszi
meg, akár egy jégtáncos, aki egy lélegzetelállító kűr fináléjára vezeti
kecses partnernőjét. Ellen felsőteste így nem a padlóra zuhan,
hanem puhán és biztonságosan landol Marco erős karjában.
– Azta… – mondja halkan a szeplős pincérnő, és hallani a hangján,
hogy nem bánná, ha Marco őt is megmentené. Tökéletesen
megértem, hisz rám is nagy hatást tett a férfi reakciójának
sebessége. Marco pedig továbbra sem esik ki a szerepéből, és mire
megmozdulnék, már a karjába is kapja a kábán mosolygó Ellent, és
megindul vele a konyha felé. Vállat vonva a herceg és a királylány
után ballagok.
 Ellen sérülése mindössze egy alig látható piros folt a homlokán.
A műanyag bejárati ajtó pillekönnyű, képtelenség vele komoly kárt
tenni valakiben. Inkább a meglepetéstől és az ijedségtől veszíthette
el az egyensúlyát.
Marco ennek ellenére úgy bánik vele, mint a hímes tojással, ami
Ellennek láthatóan a kedvére van. Egy kényelmes fotelbe teszi le őt a
konyha mögötti személyzeti társalgóban, majd a helyi kis
házipatikából árnikacseppekkel átitatott vattapamacsot ad neki a
homlokán lévő állítólagos duzzanatra. Meg egy kis jéghideg márkás
pezsgőt, hogy felélénkítse a vérkeringését.
– Ez igazán nem szükséges – sugárzik Ellen, miközben elveszi a
poharat, és koccint Marcóval. Az, hogy én is itt vagyok, és
alkalmasint ugyancsak meginnék egy pohárka pezsgőt, úgy tűnik,
senkit nem izgat.
– Ugyan, szívesen teszem – válaszolja Marco elbűvölő modorban.
– Sőt, szeretném meghívni önt a Burger de luxe szendvicsünkre is.
Első osztályú biomarhahúsból, és egészen friss hozzávalókból
készítjük. Én találtam ki. Sajnos a legtöbb vendég a kevésbé
fényűző, ezért olcsóbb fogásokat kedveli. – Leteszi a poharát. –
Gyorsan megkérdezem a konyhában, nem kezdhetnék-e ma egy
félórával később. És akkor társaságot is nyújthatok a vacsorához, ha
megengedi. – Csábítóan mosolyog. – Végül is ez vészhelyzet.
– Igen, boldogan – leheli Ellen, mialatt Marco eltűnik a konyhában.
Egy pillanatig utánanéz, aztán felém fordul, és merengve
elmosolyodik:
– Hát nem édes?
– Akkor mégis hamburgert eszünk? – incselkedem.
Az arca egyszeriben komoly lesz.
– Őszintén szólva azt hiszem, hogy te nem érdemeltél ki egy
hamburgert. Elvégre miattad majdnem kitörtem a nyakamat, és úgy
nézek ki, mint akin átment egy kamion. Sokkal szívesebben futottam
volna össze ezzel a Marcóval véletlenül, kulturált körülmények
között, de neked muszáj volt a pincérnővel flörtölni.
– Nem is flörtöltem vele – ellenkezem.
– Mindegy. Akkor sem kell még mindennek a tetejébe eltolnod az
első ígéretes randimat a válás óta. Röviden: legjobb lenne, ha
magunkra hagynál bennünket.
– De éhes vagyok! – tiltakozom. De csak azért, hogy idegesítsem,
hiszen már régen eldöntöttem, hogy elhagyom a helyszínt.
Teljesítettem a küldetésemet. Ellen és Marco megismerkedtek.
A többi már az ő dolguk. Az viszont igaz, hogy éhes vagyok. Nagyon
éhes.
– Ne légy már ilyen önző! – pöröl Ellen. – Máshol is…
De ekkor elhallgat, mert benéz Marco.
– Megoldva. Egy kicsivel később kezdek. Az étel meg öt perc
múlva kész. Három Burger de Luxe mindennel?
– A sógorom épp indulni akar! – helyesbít sietve Ellen. – Most
hívták fel, és el kell rohannia egy fontos találkozóra!
Közben úgy néz rám, mint valami képregényhős, aki halálos
radioaktív sugarakat tud lövellni a szeméből.
– Így van, én nem kérek – helyeselek. – Sajnos most rögtön
mennem kell.
– Kár. Nem tudja, mit hagy ki – válaszolja Marco barátságosan
mosolyogva, és becsukja az ajtót.
– A… sógorod? – idézem hitetlenkedve Ellent.
– Jaj, most mit izélsz már! Nem kell mindjárt megtudnia, hogy
elváltam. A pasik mindig azt hiszik, hogy az elvált nők komplikáltak
vagy összeférhetetlenek.
– És mit gondolsz, meddig tudod eltitkolni előle, hogy te mind a
kettő vagy? – kérdezem.
– Lekésed a fontos találkozódat – vág vissza Ellen csípősen.
A metró felé menet leküzdöm a kísértést, hogy gyorskajával
verjem el az éhemet. Ez nem olyan egyszerű, mert az illata betölti a
levegőt. De arra számítok, hogy anyánál van még otthon egy kis
kenyér meg sajt, amit majd leöblíthetek Jonas kitűnő vörösborával.
Legnagyobb meglepetésemre anya nincs otthon. Vörösbort,
kenyeret és sajtot viszont találok. Meg egy nekem szóló üzenetet
anyától a hűtőajtón: Kedves Jakob! Nagyon tanulságos és egyben
roppant fontos estét töltöttem Hannával, és nála fogok aludni. Azt
hiszem, szüksége van némi támogatásra. Ezért még beszélgetni
akarunk, és reggel onnan indulunk a repülőtérre. Vagyis nem kell
minket kivinned. A poggyászomat is átviszem. Délelőtt fél tizenegy
körül legyél ott a bejelentkezésnél, hogy elbúcsúzhassunk. Ezer
köszönet! Anyád.
Anyát tehát megint elkapta a gépszíj. Egyetlen este alatt nemcsak
besorozta Hannát jövendőbeli menyének, hanem átmenetileg be is
költözött hozzá. De csak rövid ideig aggodalmaskodom Jonas volt
szeretője miatt. Lehet, hogy most úgy érzi, anya letámadta őt, de
nála jó kezekben lesz. Emellett így nekem is lesz egy kis nyugtom.
Ezért aztán most szeretnék egy palack jóféle borral felkészülni rá,
hogy holnap a reptéren tett látogatásomat követően megkezdjem
Abel Baumann kezelését. Elég ciki lenne, ha nem sikerülne
megmentenem a Mindenhatót, és vele a világot.

A repülőtéren óriási a nyüzsgés. Sítúrára indulók ácsorognak a

csomagmegőrzőnél, hátizsákos turisták nézegetik az útikönyvüket,
és jó karban lévő nyugdíjasok igyekeznek melegebb éghajlatra.
Ahogy végignézek rajtuk, hirtelen engem is elfog a vágy, hogy
elutazzam innen messzire. Nem volna rossz pár hétre elrepülni oda,
ahol süt a nap.
Eltart egy ideig, mire a terminál túlsó végén észreveszem anya
nercbundáját. Háttal áll nekem, és úgy látom, a kijelző
tanulmányozásával van elfoglalva. Biztosan ő az, mert azoknak a
színes selyem fejkendőknek az egyikét viseli, amelyeket apa minden
lehetséges alkalomra ajándékozott neki. Közelebb érve
megállapítom, hogy anya egyedül van. Hannának semmi nyoma.
Biztos épp felfrissíti magát, gondolom. Aztán az tűnik fel, hogy nem
látok anyánál semmi poggyászt, még egy kézitáskát sem.
Mivel meg mernék esküdni, hogy anya áll előttem, magabiztosan
megkerülöm a fejkendős nőt… és tátva marad a szám.
– Ellen? Mit keresel te itt? És miért vannak rajtad anyám ruhái?
Ellen kikandikál óriási napszemüvege fölött.
– Gyere ide, és üdvözölj, mintha nem történt volna semmi különös
– mondja, miközben felém nyújtja a karját. – Aztán megiszunk
valahol egy kávét, és szépen nyugodtan elmagyarázom, mi van.
Néhány lépésnyire ott van a számtalan reptéri kávézó egyike,
amelyek a környezetüktől ugyan jelentősen elütnek, de többé-
kevésbé ugyanazt a választékot kínálják. Ellen úgy ül le, hogy
odakintről ne lehessen látni az arcát, és leveszi a napszemüveget.
– Ha most feltűnés nélkül elnézel mellettem, nem veszel észre
valakit, akit ismersz? – kérdezi.
Kilesek a jókora ablakfronton át a váróterembe.
– Feltűnés nélkül! – sziszegi.
Összerezzenek, és olyan feltűnésmentesen leselkedem, hogy már
az a feltűnő.
– Na? – kérdezi Ellen.
– Semmi – mondom. – Mi folyik itt egyáltalán?
– Meg mertem volna esküdni, hogy a rendőrség a nyomomban
van. De ez is volt a dolog lényege: anyukáddal azt beszéltük meg,
hogy te meg én lefoglaljuk a rendőröket, hogy ő meg Hanna
zavartalanul elhagyhassák az országot.
Nevetnem kell.
– Kiötöltetek egy tervet, hogy hogyan cselezzétek ki a
rendőrséget? Nem túlzás ez egy kicsit?
– Az ember nem lehet elég óvatos – torkol le Ellen. – A rendőrség
megpróbálhatja kideríteni Jonas pontos tartózkodási helyét Kubában
úgy, hogy mindannyiunkat megfigyelnek. Hiszen feltételezhető, hogy
egyikünk előbb vagy utóbb meglátogatja őt.
Válaszolnék, de elakad a lélegzetem, mert ekkor Jutta Kroll testes
alakja nyomul be a látóterembe. Két egyenruhás rendőr kíséretében
elbattyog a kávézó előtt.
Ellen meglátja a riadalmat a szememben.
– Láttad.
Bólintok.
– Ez ugyanaz a nyomozónő, aki Jonas szökésének a napján
kihallgatott. De azt hiszem, nem látott meg.
– Egész biztos, hogy meglátott. És engem is. De nem baj. Igazán
jó akkor lenne, ha azt hinné, hogy mi nem láttuk meg őt. De
mindegy is. Hanna és Esther úgyis mindjárt indul.
– Mégis hogy? – kérdezem.
– A magángépemmel – válaszolja Ellen szenvtelenül. - Minden
pillanatban várom az SMS-t, hogy elindultak.
– Neked van egy magángéped?
 – Igen, de osztozom rajta két másik üzletemberrel.
– Így kell azt – mondom tettetett komolysággal. – Így nem olyan
drága. Én is gondoltam már rá, de a bankom nem partner benne.
Ellen megvetően felvonja az egyik szemöldökét.
Iszom egy korty kávét. Valamelyest felvidít, hogy egy kicsit
húzhatom őt a mesés vagyonával.
– Na és jól sikerült az este? – érdeklődöm.
– Igen. Nagyon is – feleli, és ő is kortyol a kávéjából. – Közben
eltűnődtem, hogy vajon véletlenül találkoztam-e Marcóval, vagy
valahogy a te kezed is benne van-e. Az a balhé a szusiszakáccsal
mindenesetre elég furcsa volt.
Adom az értetlent:
– Miből gondolhattam volna, hogy megtetszik neked egy
gyorskajálda szakácsa? Mit képzelsz, hogy valami isteni jelet kaptam,
vagy mi?
– Aztán arra jutottam, hogy ez képtelenség – fejezi be, de
továbbra is fürkészően néz a szemembe.
Farkasszemet nézek vele. Fogalmam sincs, mennyi ideig.
Szerencsére a telefonja zümmögése megment a további kellemetlen
kérdésektől és pillantásoktól.
A várt SMS jött meg. Anya és Hanna biztonságban vannak.
Ahogy keresztülvágunk a várótermen, Kroll főfelügyelőnő állít meg
bennünket. Most jött rá, hogy kísérőm fejkendője alatt nem a
körözött csaló, Jonas Jakobi édesanyja rejtőzik, hanem csupán a volt
feleségem. Egy pillanatig attól tartok, hogy Jutta Kroll ott helyben
elájul. Az arcszíne egy lélegzetvételnyi idő alatt mély rózsavörösről
vakító fehérre vált.
– Ez… de hát ez nem… lehet… – dadog, és felváltva néz Ellenre,
meg rám.
– Nem gondoltam volna, hogy kétszer egymás után bedől
ugyanannak a trükknek – jegyzem meg kedélyesen.
Kroll megvetően fújtat. Ebben a pillanatban fut vissza a vér az
arcába, amely újra erőteljes vörös színt ölt.
– Nincs még ennek vége – fenyegetőzik. – Találkozunk még, dr.
Jakobi. Abban biztos lehet!
 – Szerintem kedvel téged – mondja Ellen, amikor újra kettesben
maradunk.
– Nem igazán az esetem – válaszolom. – Azonkívül meg puszta
kézzel ki tudná törni a nyakamat. Veszekedés és szex közben is
folytonos életveszélyben lennék.
– Akkor is. Jót tenne neked egy erős nő – véli Ellen.
– Kipihenhetnélek először téged meg a házasságunkat? –
kérdezem.
Ebben a pillanatban női hang szakítja félbe a beszélgetésünket:
– De kedves maguktól, hogy kijöttek elénk!
A hang gazdája Abel egykori szeretője, Maria, aki most érkezett a
férje, Josef, és a fia, Christian kíséretében. Alaposan megrakott
poggyászkocsit tolnak maguk előtt.
– Bocsánat, de azt hiszem, itt valami félreértés… – kezdem, de
ekkor megértem, hogy Josef, Maria és Christian valószínűleg nem
városnézésre utaztak Berlinbe.
– Történt valami Abellel? – kérdezem aggódva.
Három döbbent arc néz szembe velem.
– Akkor maga még nem tudja – mondja Christian.
– De mit? Mit nem tudok? – kérdezgetem rémülten.
– Az Abelnek balesete volt – válaszolja Maria, szemlátomást csak
nehezen türtőztetve magát. – Heinz értesített bennünket. Ő van vele
a kórházban.
Hitetlenkedve meredek rájuk, majd Ellenre nézek.
– Kint áll a kocsim – mondja ő. – Rögtön indulhatunk.
Bólogatok, bár csak fél füllel hallottam az ajánlatát. Gondolatok
ezrei örvénylenek a fejemben.
– Súlyos? – kérdezem.
Josef bólint.
– Igen, súlyos. Nagyon súlyos.
A szavai ott maradnak lebegve a levegőben, akár a dohányfüst.
– Mennyire? – faggatózom tovább, pedig nagyon félek a választól.
– Most erősnek kell lennie – feleli Christian, és áthatóan néz.
Mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy képes vagyok elviselni a
válaszát.
 Olyan, mintha a hallgatásunk elnyelné a repülőtér lármáját. Mintha
Christian hangja is valahonnan a távolból érkezne, amikor folytatja:
– Csak órái vannak hátra, dr. Jakobi. Az orvosok biztosak benne,
hogy Abel nem fogja túlélni az éjszakát.
 ISTEN LEBEG

Rögtön felismerem a kórházat. Ide hoztak engem is, miután Ellen

féltékeny bokszolója orrba vágott. És azon az éjszakán itt
találkoztam először Abel Baumann-nal. Az a rettenetes gondolat
hasít belém, hogy utoljára is itt fogom őt élve látni.
A váróban ma is óriási a tömeg. Most azonban majdnem kizárólag
cirkuszosok vannak itt. Abel kollégái mintha egyenesen a munkából
érkeztek volna, ugyanis szinte valamennyien jelmezt viselnek a
sietősen magukra kapkodott kabátok alatt. Látok egy frakkos-
cilinderes embert is, aki bűvész vagy állatidomár lehet. Netán maga
a cirkuszigazgató. Vannak itt izmos férfiak tarkabarka
tornadresszben, kecses nők hófehér balerinaruhában, még egy
bohóc is, akinek lesminkelni sem volt ideje.
Ismerős arcot keresek a tömegben, és felfedezem Vasember Heinz
taraját. Ugyanebben a pillanatban ő is észrevesz engem, Abel
családját, meg Ellent, aki idehozott bennünket. Rögtön elszakad a
csoporttól, és odasiet hozzánk.
– Nagyon örülök, hogy eljöttek. Rólatok már többször kérdezett –
ez utóbbit Mariának és Christiannak mondja. Josef sértődötten
ráncolja a homlokát, de igyekszik elrejteni a rosszkedvét.
– És magával is beszélni akar – folytatja Heinz, és ezúttal rám
mutat. – De mindenképpen négyszemközt.
Beleegyezően bólogatok, miközben Heinz a kórterem felé indul
Mariával és Christiannal. Josef tétován ácsorog egy darabig, aztán
sóhajt egyet, és a sorsába beletörődve elsomfordál.
Leülök. Úgy érzem, mintha az egész éjszakát itt töltöttem volna,
pedig csak most érkeztem.
Ellen vizsgálódva néz rám.
– Mit gondolsz, magadra hagyhatlak?
– Persze. Kösz a segítséget.
– Nincs mit. Ha szükséged van még valamire, csak szólj.
 Megpuszilja az arcomat.
– Minden jót, Jakob.
Hátradőlök, és lehunyom a szememet. Egy darabig még hallom
Ellen sarkának kopogását a kövön. Aztán beleolvad a környező
zajokba, és eltűnik közöttük.
– Hát ismét találkozunk – hallom. – Ezek szerint sikerült
megúsznia a dutyit.
Kinyitom a szememet. Dr. Kessels áll előttem.
– Hogy van az orra? – kérdezi, és mellém ül.
– Egész jól – válaszolom.
– Mutassa csak – kéri, majd egyik kezét a homlokomra teszi, a
másikkal pedig óvatosan felemeli a kötés sarkát.
Meg van elégedve a látottakkal.
– Igaziból már le is lehetne venni, de én azért egy pár napig még
rajta hagynám. A biztonság kedvéért. Egyébként remekül néz ki. –
Visszaragasztja a kötést. – Meg is van. Ha csak az orra miatt jött,
akkor most megspóroltam magának néhány óra várakozást.
– Nem. Abel Baumann miatt jöttem – mondom.
– Ó. Sajnálom – feleli. – Rokona?
– Mondhatjuk, hogy a barátja. Bár még csak nemrég ismerjük
egymást. – Eltöprengek rajta, hogy valóban barátok vagyunk-e
Abellel, de nem tudok válaszolni magamnak. – Meg az orvosa is
vagyok.
Dr. Kessels meglepődik ezen.
– Mármint kezelem – helyesbítek. – A pszichológusa vagyok.
Kessels lassan bólogat.
– Ez talán megmagyarázza a némiképp szokatlan körülményeket –
feleli, és tűnődve végignéz a várakozó cirkuszosokon.
– Attól tartok, nem tudom követni – mondom.
– Nem az artistákra gondolok – magyarázza Kessels. – Már
hallottam, hogy véletlenül épp a városban van a társulat. Sőt,
kifejezetten nagyszerűnek tartom, hogy ezek az emberek két előadás
között idejönnek, hogy a kollégájukkal legyenek. Nap mint nap látok
itt családtagokat, akiket jóval kevésbé érdekelnek a hozzátartozóik.
– Akkor milyen szokatlan körülményekről beszél? – kérdezem.
– Maga semmiről nem tud?
 – Nem. Azt is csak véletlenül tudtam meg, hogy Abel kórházban
van. Azt mondták, súlyos balesete volt.
– Való igaz, jól mondták. – Ebben a pillanatban megszólal Kessels
csipogója. Odapillant. – Sajnos mennem kell. Újabb vészhelyzet.
Feláll.
– Nem mondaná el legalább röviden, hogy mi történt?
– Hát igen. Öm… – habozik. – Szóval röviden: a páciensének egy
kard fúródott a mellkasába. Méghozzá a szíve közepébe. A szerv
bármelyik pillanatban összeomolhat. Tulajdonképpen már az is
csoda, hogy ez eddig még nem történt meg. Sajnos semmit nem
tehetünk érte, mert amint eltávolítjuk a kardot, egészen biztosan
összeomlik a szíve.
Pont úgy nézek rá, ahogy Abelre néztem, amikor azt mondta, hogy
ő maga Isten.
– Tudom, mit akar mondani – folytatja az orvos. – De a páciense
nem járul hozzá, hogy bármilyen gépre rákapcsoljuk. Ezért aztán
mesterséges szívet sem akar. Azt mondta, inkább meghal.
Még mindig nem tudok megszólalni. Nemcsak azért, mert Abel
elutasítja az orvosi segítséget, hanem azért is, mert még mindig nem
értem, hogyan fúródhatott egy kard a mellkasába.
Megint megszólal dr. Kessels csipogója. Ismét a készülékre pillant,
és most már tényleg elindul.
– Elnézést! – kiabál vissza. – Muszáj mennem! Kérdezze a tarajos
pasast, ő majd elmagyarázza!
Beletelik némi időbe, mire alkalmam nyílik zavartalanul beszélni
Vasember Heinzcel. Miután bevitte Mariát, Josefet és Christiant
Abelhez, a várakozók megrohanják őt a kérdéseikkel. Heinz pedig
türelmesen válaszol mindegyikre. Aztán leül mellém.
– Beszélt a dokival?
– Csak röviden – felelem. – Újabb vészhelyzete van. De annyit már
tudok, hogy Abelnek beleállt egy kard a mellébe. És hogy minden jel
szerint bele fog halni.
Heinz elgondolkozva bólogat.
– Azt is tudja, hogy az a kard Mihály arkangyalé volt?
Hitetlenkedő hallgatásom elegendő válasz neki.
– Értem. Szóval nem tudja. Látja azokat a manusokat?
 Egy csapat sötét öltönyös szögletes férfira mutat, akik a
cirkuszosoktól némileg takarva, egy kávéautomata körül álldogálnak.
– Azok ott biztonságiak. Azért vannak itt, hogy a kardot őrizzék.
Állítólag színaranyból van. El akarják vinni, amint… – nem fejezi be a
mondatot, lenéz a padlóra, és hallgat.
Türelmesen, csöndben várom, hogy folytassa, de néma marad, és
mintha belefeledkezett volna a gondolataiba.
– Heinz…
Úgy néz rám, mintha mély transzból zökkentettem volna ki.
– Bocsánat, hol tartottunk?
– Gondolom, el akarta magyarázni, hogy került egy arkangyal
színarany kardja Abel mellkasába.
Bólogat, és összeszedi magát.
– Van ez a vándorkiállítás, talán már hallott róla. Tizenkét
középkori szobor, amikről mindenki azt hitte, hogy már rég elvesztek.
És ezekből összeáll egy ilyen ciklus az utolsó ítéletről. Csak egy pár
éve sikerült az egészet helyreállítani. És most minden nagyvárosban
megmutogatják.
– És mi köze ennek Abel sérüléséhez?
– Az egyik szobor Mihály arkangyalt ábrázolja, aki az
aranykardjával megöli a sárkányt.
– Egy szobor szúrta le Abelt? – szalad ki a számon.
– Az. Sajnos. Vagyis hát nagyjából – feleli Vasember Heinz. – Ez a
szobor egy embermagasságú talapzaton áll, amelyre bibliai idézetek
vannak vésve. A látogatók, főleg iskolai osztályok emellett a talapzat
mellett sétálnak el.
Kezdem sejteni, mi történhetett.
– És az arkangyal kezéből kiesett a kard. Azt hiszem, ezt hívják
anyagfáradásnak.
– Pontosan – mondja Heinz. – Ezer év eléggé megviselte a
szobrot. De ennél is rosszabb volt. Nem a kard esett le, hanem az
egész angyal ledőlt. Abel véletlenül épp ott volt a kiállítóteremben,
amikor egyszer csak kis darabkák kezdtek lepattogzani a talapzatból,
aztán a szobor előrebillent. Pont egy csapat iskolásra esett volna, ha
Abel nem ugrik oda, és nem löki félre a gyerekeket. De sajnos a kard
így pont őt kapta el.
 Heinz keserűen felnevet.
– A sors iróniája, mi? Pont az az angyal nyírja ki az Úristent, aki
közvetlenül mellette áll a mennyei seregben!
Döbbenten pillantok rá.
– Istent?
Most Heinz lepődik meg.
– Maga a terapeutája, nem mesélt magának arról, hogy ő Isten?
– De mesélt – felelem. – De még senkivel nem találkoztam, aki
hitt volna neki.
– Nyilván hiszek neki – mondja Heinz. – Sosem kételkedtem a
történeteiben.
– De miért ilyen biztos benne? – kérdezem.
– Már mondtam, hogy fiatalon csináltam pár hülyeséget. Ilyen
alapvető kérdésekre kerestem a választ. Ki vagyok én? Honnan
kerültem ide? És hova megyek? Mi az élet értelme? Tizenöt évet
feccöltem bele, hogy választ találjak ezekre. Minden földrészt
bejártam érte. – Egy pillanatra elhallgat, mintha a világ minden
tájáról származó emlékeit ízlelgetné. – Tudja, sokféle ember akadt az
utamba, és azt hiszem, néhányat közülük nyugodtan lehet szentnek
nevezni. De olyannal, mint Abel Baumann, még nem találkoztam.
Érzem, hogy olyan fény van benne, ami nem erről a világról való.
– Teljesen az érzéseire hagyatkozik? – kérdezem elképedve.
Heinz bosszúsan néz rám.
– Persze, mi másra? Semmi nincs, ami konkrétabb volna, mint egy
érzés. Ez az oka annak, hogy az emberek nem ismeretekre vágynak,
hanem szerelemre, boldogságra és barátságra.
Tűnődve hallgatok.
Mielőtt eszembe jutna valami válasz, kinyílik az ajtó a folyosó
végén, és a zokogó Maria lép ki rajta. Josef átöleli az egyik karjával.
A másik kezével a felesége vállát simogatja gyengéden. Christian
utánuk jön. Fáradtnak, emellett nemhogy nyugodtnak, de egyenesen
derűsnek látszik.
Mialatt Josef lassan a kijárathoz kíséri Mariát, Christian átadja
nekem a hírt, hogy Abel most engem szeretne látni.
– Az édesanyjának nehéz volt? – kérdezem, és a sírógörcsöt
kapott Maria után nézek.
 – Fájdalommal, ugyanakkor megtisztulással járó beszélgetés volt –
feleli Christian, és jámboran összeteszi a kezét a melle előtt. – Mint
végül minden szegény bűnös, a halálos ágyán apám is beismerte a
bűnét, és bűnbocsánatot nyert.
Összenézünk Heinzcel. Valószínűleg mindketten arra gondolunk,
hogy vajon mi válthatta ki Abel meglepő vallomását.
– Apám beismerte, hogy az istenkáromló történetei puszta
kitalációk voltak – folytatja Christian. – Ahogy azt már valamennyien
régóta sejtettük, csupán a családja iránti felelősség alól akart kibújni.
Nem valami dicséretes, mégis nagyon emberi cselekedet. Már
korábban be kellett volna vallania az igazságot. Sok gondtól
megkímélte volna a hozzátartozóit, különösen édesanyámat.
Büszkén, méltóságteljesen bólint. Nem tudni, hogy töpreng, vagy
csupán csöndes derűvel nyugtázza a felismerését. Olyan dölyfösnek
és önelégültnek látszik, hogy kis híján rosszul leszek, ha ránézek.
– Sajnos apám azt nem akarta, hogy meggyóntassam.
Reménykedjünk, hogy Isten így is megbocsátja súlyos bűneit.
Mindjárt szentmisét mondok a kórház kápolnájában, hogy elnyerjem
számára az isteni kegyelmet. Szeretettel meghívom önöket is,
valamint természetesen mindenkit, akit apám félrevezetett. – Az
artistákra pillant, aztán biztatóan felénk biccent. – Nagyon örülnék,
ha valamennyien együtt tudnának imádkozni velünk.
Christian ünnepélyesen elvonul. Heinz és én utánanézünk.
– Micsoda nagyképű pöcs – szűri a szót a foga között Heinz. – Alig
hiszem, hogy egy ilyen az Isten fia.
– Engem egy kicsit vigasztal, hogy még Istennek is megvan a baja
a gyerekeivel – mondom, és bemegyek Abelhez.
A kórteremben halvány fény dereng. Ahogy becsukom az ajtót,
mindjárt teljes csend lesz. Gyönge fertőtlenítőszag terjeng a
levegőben. A szívmonitor halk zajjal végzi a feladatát. Valahogy
megnyugtató a monoton pittyegés. Azt jelenti, hogy Abel szíve még
ver.
– Te vagy az, Jakob? – kérdezi elhaló hangon.
A melléből kiálló aranykard egy kissé megremeg.
– Igen, én – felelem, és gyorsan hozzáteszem: – Ne mozogj,
odamegyek.
 Nagyon félek, hogy összeomlik a szíve.
Hadvezérre emlékeztet, aki megvívta utolsó csatáját. Hamuszürke
arca láttán megijedek. Észre is veszi.
– Én is meg vagyok lepve, Jakob. De ez a szomorú valóság: vége
van. Egy fél pillanatig nem vigyáztam, és tessék, most meghalok.
– Tudnak rajtad segíteni, Abel! Csak meg kéne…
Apró kézmozdulattal leint.
– Vége van, Jakob. Évezredek óta piszmogok már itt, és nem
értem el semmit. Ez a kard itt csak feltette a pontot az i-re. Nézzünk
szembe a valósággal! Kész vagyok. Már akkor is régen ki voltam
készülve, amikor találkoztunk, csak nem akartam belátni.
Felületesen lélegzik.
– Ezért hazudtál Christiannak? – kérdezem. – Mert fel akarod
adni?
– Nem. Mert nem akarom tovább nehezíteni az életüket. Ha
mindenáron egy tökéletes istenben akarnak hinni, hadd tegyék. Nem
neheztelhetek rájuk érte. Tényleg nehéz egy kicsit olyan istenben
hinni, aki folyton hibázik. – Abel szája ferde mosolyra húzódik. –
Pont ezért nem hisz bennem senki.
Nem tudom megakadályozni, hogy könnyek gyűljenek a
szemembe, de próbálom őket visszanyelni.
– Heinz hisz benned. Ő maga mondta. – Megint nyelnem kell. – És
én is hiszek benned.
Abel szeme egy kurta pillanatra felcsillan.
– Hát, remélem, két hívő elég lesz, hogy megóvjon a nirvánától.
– Még annyi tennivalód van itt… – próbálkozom.
Tompán elmosolyodik.
– Mindent megpróbáltam, Jakob. Talán nem is baj, ha most
pihenek egyet az örökkévalóságig. A nirvána megfelelő helynek tűnik
egy kiszolgált isten számára.
– De te még nem vagy az, Abel. Nem szabad feladnod! Még sok
embert megtéríthetsz! De ahhoz előbb talpra kell állnod…
– Hagyjad, Jakob. Ha az embereknek egy napon majd újra
szükségük lesz rám, nyugodtan hívhatnak. Ha nem foglal le
túlságosan, hogy halott vagyok, szívesen eljövök.
 Muszáj mosolyognom, pedig a szemem közben újra könnybe
lábad.
– És mi van azokkal, akiknek most van szükségük rád? – kérdezem
rekedt hangon.
– Biztos vagyok benne, hogy egyedül is boldogulsz.
Nem tud elnyomni egy kis köhögést. A mellében a kard megint
megrezzen.
– Vigyázz, Abel, ne mozogj! – kérlelem.
– Már késő… – leheli. Látom, hogy remeg a szemhéja.
– Abel, várj! Kérlek! Maradj itt!
Lassan nemet int a fejével, és azt suttogja:
– Kösz mindent, Jakob.
Látom, hogy vér fakad a tátongó sebből a szíve alatt, és felugrom,
hogy segítséget hozzak, de éles, egyenletes sípszó állít meg.
Rémületen meredek a fülsiketítően sipító készülékre.
Valaki feltépi az ajtót. Kórházi dolgozók rontanak be. Egy ápolónő
megszabadítja Abel élettelen testét az elektródáktól, egy másik
véget vet az idegtépő sípolásnak.
– Azonnal meg kell műteni! – kiabál egy sörtehajú fiatal orvos. –
És valaki hozza dr. Kesselst! Gyerünk, gyerünk, mozgás!
A kórház dolgozói másodpercek alatt kitolják Abel ágyát a
folyosóra. Ahogy az ajtó becsukódik, megint teljes csend támad.
Kimerülten és kétségbeesve lerogyok egy székre.
Ha tudnék, most imádkoznék. De kihez? Egészen máig hitetlen
voltam, Istennel az oldalamon. Most hívő vagyok, Isten nélkül.
 ISTEN MEGY

Isten halott. December 28-án délután halt meg, mert összeomlott a

szíve. Míg az orvosok az életéért küzdöttek, maga Isten feladta a
küzdelmet. Fáradt volt, kedvetlen, és az ereje végén járt.
A teremtésben csalódva, teremtményeitől cserbenhagyva Isten
elhagyta ezt a világot, mégpedig feltehetően örökre.
Nem akartam elhinni, hogy meghalt, és még most sem tudom
felfogni. Miután az orvosok leálltak az újraélesztési kísérletekkel,
Isten holttestét egy hűtőkamrába vitték. Egy temetkezési vállalkozó
levetkőztette és megmosdatta, összevarrta a sebet a szíve alatt, és
bepúderezte az arcát, hogy elfedje halotti sápadtságát. Aztán fehér
inget és sötét öltönyt adtak Istenre, és egyszerű fenyőfa koporsóba
fektették. A temető kápolnájába szállították, ahol a hozzátartozók
kívánsága szerint felravatalozták.
Amíg Isten ott feküdt, nem távoztam mellőle, mert szilárdan
hittem, hogy egyszer csak kinyitja a szemét, és csodálkozva rám néz,
mintha semmi nem történt volna. Hittem ebben a csodában, mert
megértettem, hogy a világnak szüksége van Istenre. Még akkor is,
ha az olyannyira tökéletlen, hogy alig lehet megkülönböztetni egy
tehetséges cirkuszi artistától. Egy tehetetlen, de jóságos Istennel
ugyanis még mindig jobb, mint nélküle.
Természetesen egy kicsit arra is alapoztam, hogy Istennek nagy
tehetsége van a hatásos belépőkhöz. A halálból való feltámadás egy
nem is akármilyen tétellel bővítené a csodatételei listáját. Már csak
ezért is meg voltam győződve róla, hogy Isten nem várja meg, míg
Abel Baumannt eltemetik.
De tévedtem. Láttam, ahogy a koporsófedél rácsukódik a
holttestre. Hallottam a barátok és hozzátartozók sírását, a szertartást
végző Christian kegyes szavait, és a mélabús cirkuszi zenészek
játszotta lassú gyászindulót. És aztán láttam, ahogy a koporsó lassan
a föld alá süllyed, hogy a gyászolók virágokat dobnak rá, részvétüket
nyilvánítják a családnak, majd sorban egymás után távoznak a
temetőből.
Én még mindig egy padon ülök a sírja mellett. Már Maria, Josef és
Christian is órák óta elment. A sírásók vastag földréteget hánytak
Isten földi maradványaira. Úgy kellett összetörniük a fagyott rögöket,
aztán egy kis kotrógéppel tolták be a földet a sírba. Olyan volt,
mintha maga a föld is tiltakozna az ellen, hogy eltemessék belé
Istent.
Most már csönd van. Hamarosan alkonyodik. A levegő hideg és
tiszta. A távolból olykor-olykor tűzijáték-rakéták durranása hallatszik,
pedig az új év majd csak néhány óra múlva veszi kezdetét. Az
emberek türelmetlenül várják, hogy megszabaduljanak a régitől, és
üdvözölhessék az újat.
Amikor szállingózni kezd a hó, felkelek. Az utolsó könnyeimet is
elfolyattam, és az Istentől kapott jelbe vetett utolsó reményemet is
eltemettem Abel Baumann-nal. Most fázom, fáradt és éhes vagyok.
Talán le is fogom inni magam, még nem tudom biztosan.
Mindenesetre nem szeretném végignézni, ahogy a hó a feledés
leplébe burkolja ezt a helyet. Kevesebb mint egy óra múlva Abel
sírját nem lehet majd megkülönböztetni a többitől. A frissen hullott
hó miatt úgy tűnik majd, mintha egyáltalán nem is járt volna itt
senki.
Egy darabig céltalanul ődöngök az utcákon, egy helyet keresve,
ahol emberek között lehetek egyedül. Nem egyszerű, mert a legtöbb
bár és étterem teljesen tele van. Ahol meg akad még szabad asztal,
ott nem szívesen adják oda egy magányos úrnak, aki szemlátomást
nincs éppen szilveszteri hangulatban. Mivel semmi kedvem anya
óriási házában átlépni az újévbe, eszembe jut, hogy elnézek Freddy
pizzériájába, amely a város egy kevésbé vonzó negyedében van, és
nem bonyolít túl nagy forgalmat. Azonkívül Heinz azt is megmondta,
hogy Freddy neje borzalmasan főz. Ha tehát a pizzéria nyitva tart
szilveszterkor, akkor egy kis szerencsével ott találok helyet.
Bejön a számításom. Csak néhány asztalnál ülnek. Rendelek egy
üveg vörösbort, meg valami tésztát, amit minden bizonnyal még
Freddyné Valentina is el tud készíteni.
 Ahogy körbehordozom a tekintetemet a helyen, legnagyobb
megdöbbenésemre felfedezem azt a párt, akiknek a lagzija éppen itt
ért olyan botrányos véget. Nyilvánvalóan kibékültek, mert most
szerelmesnek és boldognak látszanak. Úgy tűnik, a cingár vőlegény
is felépült a lágyékát ért támadásból. Egy jókora adag tejszínes
tortellini előtt ül, és jó étvággyal fal.
A Freddy által felszolgált vörösbor egész tűrhető, ahogy a neje
tésztája is. Evés közben azon töröm a fejem, vajon mi történhetett
az ifjú párral a lagzi óta, amikor belép a menyasszony húga.
Szívélyesen üdvözli őket, aztán leül az asztalukhoz, és ő is nekilát az
evésnek.
Egészen meg vagyok döbbenve. Mi az, megbeszélték a dolgot? Az
esküvő napján úgy tűnt, a húg szerelmi vallomása gyakorlatilag
semmissé tette a házasságot. Most meg olyan, mintha testvériesen
osztoznának a férfin.
Eltolom a tányéromat, hátradőlök, és visszagondolok a lagzi
estéjére. Akkor még pszichés problémákkal küzdő bohócnak
tartottam Abelt. Ma már hiszem, hogy Istennel találkoztam, aki
gyarló volt, gyönge és tehetetlen. Talán csak egy emlék egy másik
időből. Vagy egy másik világból. De én felfedeztem ezt az emléket.
És most is itt van. Legnagyobb meglepetésemre képtelen vagyok
Istent nemlévőnek tekinteni.
Freddy lép oda az asztalomhoz.
– Minden rendben van?
– Köszönöm – mondom, és még mindig töprengve bámulom a
fura hármast.
– Ismeri a kedves vendégeket? – érdeklődik Freddy.
– Véletlenül itt voltam a kissé félresikerült lakodalmuk estéjén –
válaszolom. – És most egy kicsit csodálkozom.
– Hát az bizony tényleg bolond egy történet – mondja Freddy, és
bizalmasan megkérdezi: – Akarja hallani?
Ránézek, és még gondolkozom a válaszon, de már hallom is a
saját hangomat:
– Nem, köszönöm, nem szükséges.
Freddy egykedvűen vállat von, és továbbáll a következő asztalhoz.
 Most értek meg valamit: alapjában véve teljesen mindegy, hogy
Abel Baumann pszichésen terhelt cirkuszi bohóc volt-e, vagy pedig
maga Isten. És az sem fontos, hogy valójában csodákat tett-e, vagy
csak bűvésztrükköket mutatott be. Csak az számít, hogy a vele átélt
események teljesen megváltoztattak engem és az életemet. Úgy
gondolom, ennél többet nem várhat az ember Istentől.
Valentina tésztáját ízlelgetve az az ötletem támad, hogy ma éjjel
Abel Baumann-nal fogok koccintani. Ha csak lélekben is. Az órámra
pillantva megtudom, hogy még bőven van időm elfogyasztani a
szilveszteri vacsorámat.
Röviddel éjfél előtt lépek ki arra a háztetőre, ahol karácsony este
Abel Baumann-nal üldögéltem. Akkor olyan világban voltunk,
amelyben én nem léteztem. Ma éjjel épp fordítva van. Időközben
elállt a havazás. Hoztam magammal egy üveg vörösbort, meg két
poharat. Leteszem a poharakat az alacsony mellvédre, és töltök.
Még négy perc van éjfélig. Szép a kilátás idefentről. Élvezem, amíg
még nyugalom van.
Rezeg a telefonom. Üzenet anyától. Egy videót küldött. Nem is
tudtam, hogy ilyen jól megy neki a modern kommunikáció.
Lenyűgöző!
Beletelik egy pillanat, amíg letöltődik a fájl. A látványtól elönt a
bánat. Jonas, Hanna és anya egy álomszép tengerparton állnak a
karibi napsütésben. Az öcsém az egyik karjával a szerelmét, a
másikkal anyát öleli át. Nyugalom, sőt egyfajta eufória látszik rajtuk.
– Szevasz, bratyó! – mondja Jonas. – Nem is tudom, hogy
köszönjem meg, amit értem tettél. Anya és Hanna elmesélt mindent.
Nélküled most biztos nem lennék itt. És talán sose tudtam volna
meg, hogy apa leszek. Nem is sejted, hogy ez mennyit jelent
nekem…
– Tényleg nagyon sokat jelent neki! – vág a szavába Hanna. –
Álmomban sem gondoltam volna, hogy Jonas azt kéri, maradjak
vele, azt meg főleg nem, hogy… megkéri a kezemet.
– Bizony, tesó, ez a nap híre. Összeházasodunk! – kiabálja nevetve
Jonas. – És természetesen te is ott leszel. Megvárunk! Ha hónapokig
tart is! Megígérem!
 – Szeretném szívből megköszönni a segítségét. Ha maga nincsen…
– Hanna elhallgat, gondolkozik, majd boldogan mosolyogva folytatja:
– Szerintem tudja, mit akarok mondani.
– Szerintem meg nyugodtan tegezheted – mondja anya a maga
karakán módján. – Végül is hamarosan a sógorod lesz. Különben se
dicsérjük túl Jakobot, mert még a fejébe száll.
Barátságosan mosolyog, és egy kissé zavartan rángatja a nyári
ruháját, miközben erőt gyűjt a most következő kis beszédhez:
– Másrészt csak csatlakozni tudok Hannához és Jonashoz.
Mindnyájunknak sokat segítettél, fiam. Ezért remélem, hogy most
már rád mosolyog a szerencse.
– Azt persze mi is reméljük! – szól közbe Jonas.
– És ezért – folytatja anyám – kívánunk neked boldog újévet, és
mindent, ami ahhoz tartozik.
– Boldogságot és egészséget! – kiabál Hanna.
– Meg jó sok pénzt – egészíti Jonas vigyorogva.
Majd anya feddő pillantására hozzáteszi:
– Bár persze mind tudjuk, hogy nem a pénz a legfontosabb az
életben.
– Köszönünk mindent, Jakob – foglalja össze anya, majd
szemlátomást meghatottan mondja: – Vigyázz magadra, kisfiam.
Szeretünk téged.
Jonas egyetértően bólogat, Hanna pedig hanyagul puszit dob
nekem.
Mélységesen felkavarva bámulom a telefon kijelzőjét. Úgy érzem,
mintha megöleltek volna úgy, ahogy Bartholomäus Jakobi házában
idáig nem volt szokás.
Jonas eltűnik a képből, biztos a kamerát megy kikapcsolni. Én is
már épp leállítanám a videót, amikor anya felkiált:
– Egy pillanat, Jonas! A legfontosabbat majdnem el is felejtettem!
– Megint a kamerába néz: – Jakob, légy szíves, nézz bele apád
íróasztalának a jobb felső fiókjába. A legalján van pár irat, ami neked
szól. Tudni fogod, mihez kezdj velük. Legalábbis remélem. Tudom,
hogy nem szívesen fogadsz el ajándékot anyádtól, de ezt nagy
butaság volna visszautasítani. Már úgyis ki van fizetve. Vedd úgy,
hogy ez egy isteni jel.
 Rövid szünet következik, aztán Jonas hangját hallani:
– Na? Kész? Kikapcsolhatom?
Anya bólint, mire a kép kimerevedik.
Döbbenten bökök rá a videóra, hogy előhívjam a menüt. Néhány
másodperccel később újra hallom anya utolsó mondatát:
– Vedd úgy, hogy ez egy isteni jel.
Felnézek az éjszakai égboltra. Ebben a pillanatban felzúgnak a
harangok, és szikraeső kíséretében felrobbannak az első rakéták.
Mindezt egyre erősödő trombitálás, kiabálás és egyéb lárma kíséri,
ahogy az emberek reményteljesen ünneplik az újévet.
Pillantásom a borosüvegre és a két pohárra esik. Ha most tényleg
jelt kaptam Istentől, akkor indulnom kellene. Másrészt olyannak
ismertem meg Istent, akinek mindig belefér egy pohár ital, és aki
utál rohanni. Végül úgy döntök, iszom egy kortyot az egészségére,
aztán megyek.
Az utcákon teljes a káosz. Nem is számítottam rá, hogy kapok
taxit. Sajnos épp most omlott össze a tömegközlekedés is. Senki
nem tudja, meddig tart a forgalmi zűrzavar. Bár gyalog hosszú az út
a külvárosig, nekiindulok. Más választásom nincsen.
Egyszer csak összerezzenek. Az utca túloldalán Jutta Kroll
főfelügyelőnőt pillantom meg. Egy öreg Golfban ül, és mintha
telefonálna, de fogadni mernék, hogy engem figyel. Biztos személyes
ügynek tekinti, hogy felderítse Jonas Jakobi esetét, ha attól sem riad
vissza, hogy szilveszter éjjelén kövessen.
Átballagok a túloldalra, és bekopogok az autó ablakán. Kroll
azonnal felismer, és ezekkel a szavakkal húzza le az ablakot:
– Nahát, dr. Jakobi, mit keres maga itt?
– Csak boldog újévet akartam kívánni önnek – válaszolom. – És az
is eszembe jutott, hogy hátha haza tudna vinni. Ha már úgyis követ,
legalább nekem is lenne valami hasznom belőle.
– Jól van, szálljon be – feleli rövid tétovázás után, majd újra a
füléhez emeli a telefont: – Majd visszahívlak, édesem.
– Magánbeszélgetés szolgálatban? – dorgálom megjátszott
komolysággal. – Aztán nehogy megtudják a felettesei!
– Nem vagyok szolgálatban – mondja, és indít. – De tényleg
magánbeszélgetés volt. A férjemmel. Épp Japánban van.
 – Ez érdekes. Miért, mit csinál? – kíváncsiskodom.
– Szusimester. De nem Japánban dolgozik, ha erre gondol.
A szüleit látogatja meg.
Kroll főfelügyelőnő férje japán? Épp elképzelem, ahogy oltárhoz
vezeti, vagyis inkább vonszolja őt egy nála két fejjel kisebb ázsiai,
amikor megkérdezi:
– Ismeri a Bábel Tornyát? Ilyen tematikus étterem. Na, ő ott a
szusimester.
A nyiszlett férj képe menten szertefoszlik a lelki szemeim előtt, és
megjelenik helyette a Bábel Tornya izmos harcművész-szakácsának
impozáns alakja.
– Nem ismerem, de szívesen kipróbálnám – hazudom.
Merengve bólint, és indexel. Lassan távolodunk a belvárostól. Egy
darabig mindketten hallgatunk.
– Ha meg az öccse ügyére gondol, abban már nem én vagyok az
illetékes – szólal meg váratlanul. – És ma tényleg nem vagyok
szolgálatban. Szóval, ha megfigyelik magát, akkor biztos nem egy
kollégám.
– És mégis hazavisz? – felelem. – Hát ez nagyon kedves öntől.
Köszönöm.
– Szívesen. Azt nem mondanám, hogy tartozom magának, de az
igaz, hogy nem könnyítettem meg az életét. Személyes ügyemnek
tekintettem, hogy elkapjam az öccsét.
– Személyes? – lepődöm meg. – Hogyhogy? És hogyhogy csak
tekintette?
– Nagyon egyszerű. Azért, mert személyesen is érintett a dolog.
Az anyám kapott némi nyugdíjat egy olyan alapból, amit az öccse
tönkretett. Általában így szokott ez lenni: ha hárommilliárdnak lába
kel, az furcsa módon nem pár száz milliomost érint, hanem pár
százezer szegényt. És meg voltam róla győződve, hogy az öccse
esetében is ez a helyzet.
– De? – kérdezem feszülten.
– De az öccsének sikerült olyan tőketársaságokhoz kötnie a
veszteségeket, amelyeknek a tagsága annyira exkluzív, hogy ezúttal
kizárólag gazdagok fizettek rá a dologra. Ne kérdezze, hogy csinálta.
Az egyik pénzügyi szakértőnk megpróbálta elmagyarázni nekem, de
sajnos hiába.
Megérkeztünk. Kroll lehúzódik a járdához.
– Nekem mindenesetre csak az számít, hogy az anyám továbbra is
kapja a nyugdíját. Az öccse valami csodálatos módon gondoskodott
erről – mondja. – Furcsa, de bizonyos értelemben hálával tartozom
neki.
Kinézek. Még mindig tűzijáték világítja be az eget.
– Köszönöm, hogy ezt elmesélte – mondom. – Örülök, hogy
legalább egy kis betyárbecsület szorult az öcsémbe.
Kroll mosolyog.
– Több is. Több minden szól amellett, hogy azért trükközött, mert
az emberein akart segíteni. Nem kizárólag felebaráti szeretetből,
hiszen az ő bőrére is ment a játék, de ha jól látom, az öccse azért
döntött úgy, hogy mindent magára írat, hogy így a többiek
kikerüljenek a tűzvonalból.
– De miért?
Megvonja a vállát.
– Az engem is érdekelne. Mindenesetre nem úgy néz ki, mintha
jelentősebb összegeket sikerült volna megtartania. Lehet, hogy
mégiscsak becsületes pasas, akinek egyszerűen csak pechje volt.
– Ez úgy hangzik, mintha legszívesebben futni hagyná – húzom az
agyát egy kicsit.
– Jó esélye van rá, hogy így is megússza. Feltéve, ha van annyi
esze, hogy ott maradjon, ahol van. De úgy látom, az öccsének nem
kell a szomszédba mennie sütnivalóért.
Kinyitom a kocsi ajtaját.
– Adja át neki az üdvözletemet! – mondja Kroll.
Bólintok, és becsukom az ajtót.
Nem sokkal később apám íróasztalánál ülök a sötétben. A William
James-összes mögött találtam egy palack vénséges vén konyakot, és
most Bartholomäus Jakobi egészségére iszom egy pohárral.
A falakon a szilveszteri rakéták fényei villódznak. A tűzijáték
durrogása itt csupán távoli mennydörgésnek hangzik.
Csak most kapcsolom fel az asztali lámpát, és kihúzom a jobb felső
fiókot, hogy megnézzem, mit rejtett oda anya.
 Egy tengeri hajóútra szóló jegyet, az ő nevére. A hajó Hamburgból
indul Londonon át Miamiba, ezután a Bahamák következnek, majd…
megmerevedek olvasás közben… Kuba.
Gyorsan kiszámolom, hogy szűk két hét múlva leszek ott
Havannában. A hajó holnapután indul. Elegendő időm van elintézni a
formaságokat, és venni egy új fürdőgatyát. Elégedetten töltök
magamnak még egy konyakot.
 ISTEN ÉL

Az MS Buatier igazi nosztalgiahajó. Mintha az utazás valamikor a

múlt század elején kezdődött volna. A retró külsejű hajótestben
azonban a legmodernebb technika rejtőzik, amint azt az ember a
hajó szintén huszadik század eleji stílusú prospektusából
megtudhatja. Szóval egy úszó Disneylanden utazom. Azt a kellemes
érzést nyújtja az utasoknak, mintha visszakerültek volna egy olyan
korba, amikor még mindkét világháború éppoly távoli volt, mint az
internet vagy az ingatlanbuborék. A vendégek beszívhatják a
gyarmati idők illatát, amikor a távoli vidékekre indított
rablóhadjáratokat még expedíciónak nevezték, és nem zavarták meg
őket mindenféle emberjogi szervezetek.
A stewardok a fedélzeten ízig-vérig britek. Seregnyi, zömmel
filippínó alárendeltnek parancsolnak, akik nem érintkeznek
közvetlenül az utasokkal. A hajón dolgozók valamennyien kék
egyenruhát viselnek, hogy első pillantásra fel lehessen ismerni őket.
A stewardok egymást a kereszt-, segédeiket viszont a
vezetéknevükön szólítják. Ez különösen akkor idegesítő, amikor egy
fiatal steward ugráltat meglett férfiakat. Ilyen például Mr. Higgins, a
fitneszrészlegért felelős steward. A langaléta, lófogú fiatalember
egyenruha nélkül egyetemistának nézne ki. Az MS Buatier-n fél tucat
törölközőhordozót kommandíroz, köztük két ősz indiait, akik elől
valószínűleg gondosan titkolják, hogy a britek már rég kivonultak a
szubkontinensről.
Az edzőterem is retró stílusú, csak a gépek modernek. Másképp
valószínűleg nem lehetne rájuk biztosítást kötni. Az utasok
átlagéletkora becslésem szerint hetven év körül lehet. Ha a
császárság korából származó fitneszgépek lennének a teremben, az
biztosan már önmagában megduplázná a csonttörések számát a
fedélzeten. Bár attól félek, a legidősebb utastársak esetén egy
erősebb széllökés is elég lenne ahhoz, hogy lefújja őket a legalsó
fedélzetre. Az MS Buatier azonban ilyen esetekre is fel van készítve.
Orvoscsapat és műtő is található rajta, kivételesen szintén nem retró
kivitelben. Amikor körbevezettek bennünket a hajón,
meggyőződhettem róla, hogy az orvosi ellátás elsőrangú és
teljességgel naprakész. Talán ez a magyarázat arra, hogy a
különösen koros utasok a partraszállások idején is szívesebben
maradnak a kikötő közelében. Vagy éppen el sem hagyják a hajót.
Egyébként az új fürdőnadrágom remekül illik a környezethez:
türkizkék retró modell, amelyet leárazva, és főként sietve vásároltam
anélkül, hogy előbb rendesen megnéztem volna. Egyáltalán nem
lógok ki benne a virágos fürdőruhás hölgyek és a tényleg a hatvanas
évekbeli fürdőnadrágot viselő urak közül. Ha a vacsorához öltönyt-
nyakkendőt vennék, és egy óriási kalapban pompázó hölgyet
vezetnék az asztalhoz, egészen hétköznapi utasnak tűnnék –
leszámítva talán a korkülönbséget. De a nagyteremben felszolgált
többfogásos étkezésekről lemondok, és inkább a többi étterem
egyikében fogyasztok el egy gyors steaket.
Az esti szórakozás nehezen alakul. Megnézhetném a moziban az
Ének az esőbent, vagy a színházteremben a Grethe Weiser-revüt.
Lesz még ezenkívül táncos teaest a Viktória királynő-teremben, és
kirakósjáték-verseny a hajókönyvtárban. Talán azt is
megpróbálhatnám, hogy előbb megnyerem a kirakósversenyt, aztán
a teaesten összeismerkedem egy jó karban lévő kilencvenessel.
Míg azon elmélkedem, hogy egy esti séta, meg egy utolsó ital után
mégis inkább korán ágyba bújok, egyszerre a kaszinóban találom
magamat.
Alig van forgalom. A két rulettasztal teljesen néptelen, de a Black
Jacknél ül két játékos. Egy idős hölgy, aki időről időre beleszív üres
cigarettaszipkájába, meg egy ötvenes évei végén járó úr, akinek
kissé komor külsőt kölcsönöz dús fekete haja és szakálla.
Csatlakozom hozzájuk, mire az épp osztani készülő tömzsi krupié
megáll, és megvárja, amíg leülök, és előkotrom a pénzemet.
A névtáblája alapján Kelet-Európából származik: Frantisek Hollernek
hívják. Talán cseh, gondolom, és ötven dollárért kérek zsetont. Kis
szerencsével kitart úgy egy óráig. Ha Black Jackezem, sosem
nyerésre játszom. Az is elég, ha nem veszítek túl sokat. Leteszek egy
zsetont az asztalra, Frantisek pedig oszt.
Egy ideig csendben játszunk. Csak a játék szakszavai hangzanak
fojtottan: „Hit. Stay. Bust.”[6]
Frantisek közönyösen, és az imát mormoló szerzetesek
hanghordozásával számolja a pontokat. A Black Jackeket is a
legkisebb lelkesedés nélkül, inkább kissé rezignáltan jelenti be,
mintha azt mondaná: „Tessék, ennyi az életem, unatkozó turistákkal
kártyázom.”
– Where do you come from? – kérdezi a szomszédom
eltéveszthetetlen osztrák akcentussal. Emellett azt is megállapítom,
hogy úgy néz ki, mint egy farkasember, aki megrekedt az átváltozás
közepén. A szemöldöke mindenesetre ugyanolyan bozontos és
hollófekete, mint a többi szőrzete.
– From Berlin – válaszolom.[7]
– Na nézd csak! – vált át németre. – Én meg Bécsből! Ismeri
Bécset?
– Egy kicsit – mondom, és reménykedem, hogy kurta válaszaimból
megérti, most nincs kedvem beszélgetni.
– Ha megengedi… Albert Reiter – mutatkozik be, kissé
felemelkedik a székéről, és kezet nyújt.
A szipkát szívó hölgyet vagy nem érdekli a párbeszédünk, vagy
más nyelven beszél. Unatkozva szürcsöl bele jókora adag
konyakjába. Frantisek türelmesen várja, hogy folytatódhasson a
játék. Láthatóan nem tetszik neki, hogy itt cseverészünk ahelyett,
hogy a lapjainkra koncentrálnánk, de egy óceánjáró krupiéjaként
biztosan hozzá van szokva az ilyen bosszúságokhoz.
Megszorítom a bécsi farkasember kezét:
– Jakob Jakobi. Örülök, hogy megismerhetem.
Biccent, és visszaül a helyére.
– És mit csinál, amikor épp nem az óceánon hajókázik? – kérdi, és
kopog az asztalon, jelezve, hogy lapot kér. – Már a foglalkozását
értem.
– Pszichológus vagyok, de épp próbálok valami más szakma felé
orientálódni – válaszolom, és egy kézmozdulattal Frantisek tudtára
adom, hogy beérem a tizenhét pontommal.
– Micsoda véletlen! – örvendezik Reiter. – Egy kolléga! Tudniillik én
is pszichológus vagyok. Tanítok és kutatok. A bécsi egyetemen.
Udvariasan bólogatok, de nem szólok semmit. Albert Reiter
kivételesen nem kérdez tovább, talán most végre csendben lehetünk
egy kicsit. Ezenfelül egy újabb pohár bor is jólesne, így igyekszem
felkelteni az elképesztően nemtörődöm pincér figyelmét.
Végül Frantisek siet a segítségemre, aki a pult irányába küldött
nyugodt, de erélyes „Service” jelszóval rögtön működésbe hozza az
ott bóbiskoló csapost.
Míg Frantisek oszt, észreveszem, hogy Reiter mintha tűnődne
valamin. Attól félek, hogy mindjárt újraindítja a beszélgetést.
– Jakobi – mondja ebben a pillanatban, kissé elnyújtva a szót. –
Véletlenül nem rokona Bartholomäus Jakobinak?
Tartottam tőle, hogy ilyen irányt vesz a társalgás, hiszen világhírű
apám neve természetesen fogalom a szakmában. Így aztán
állandóan megtörténik velem, hogy be kell ismernem, én vagyok az
ő egyáltalán nem híres fia.
– Ő az apám – felelem némi habozás után, és azon veszem észre
magam, hogy nem érzem azt az enyhe ellenszenvet, amit máskor
ilyenkor mindig. Korábban ilyen alkalmakkor mindig késztetést
éreztem rá, hogy az apámmal való bonyolult kapcsolatom egészét
feltárjam, de most megértem, hogy a kettőnk teljes hosszú és
problémás történetét leírja ez a néhány szó: „ő az apám.”
Albert Reiter bólogat, és észre sem veszi, hogy megint a
reakciójára várok. Aztán a bécsi pszichológus végigsimít roppant
szakállán, és így szól:
– Meghallgattam az előadássorozatát Bécsben. Valamikor a
nyolcvanas évek végén. Akkoriban nagyon nagy hatással volt rám az
édesapja.
Rövid csend. Most is reménykedem benne, hogy hosszabb lesz.
– Igen kényelmes nyugágyak vannak a hajón azok számára, akik
csupán társalogni óhajtanak! – szól ránk választékos udvariassággal
a szipkás hölgy. Frantisek arcán mosoly suhan át. Még mindig arra
vár, hogy Albert Reiter végre a játékra figyeljen. A bécsi farkasember
csak hanyagul kopog az asztalon.
 – Twenty-five. Sorry, too much[8] – jelenti ki Frantisek. Valójában
egy cseppet sem sajnálja. Reiternek tizennyolca volt. A krupién
látszik, hogy nem is érti, hogy lehet ennyire még lapot kérni.
A bécsi férfi sóhajt, letűri felgyűrt ingujját, és a széktámlára
akasztott zakójáért nyúl.
– Nincs kedve esetleg egy italhoz valahol? – kérdi tőlem.
– Igazán nem úgy értettem – mentegetőzik az idős hölgy. – Nem
akartam önt elüldözni.
Reiter legyint.
– Nem is tette, nagyságos asszonyom. Mindenképp befejeztem
volna. – Könnyed csókot lehel a hölgy kezére. – Megtiszteltetés volt.
– Aztán hozzám fordul: – Nos, egy utolsó pohárka, kolléga úr?
– Köszönöm, de talán majd máskor – hárítom el, és én is felkelek.
Az ötven dollárom gyorsabban elúszott, mint gondoltam. De mivel
ahhoz sem érzek semmi kedvet, hogy Albert Reiterrel szakmázzak,
úgy döntök, inkább nyugovóra térek. Ugyan még egy kicsit korán
van hozzá, de talán egy korty ital majd segít elaludni.
Frantisek és az idős hölgy egymásra néznek. A krupié sajnálkozva
széttárja a karját:
– Sorry, Ma'am. Minimum two players.[9]
Nem úgy fest, mint akit olyan borzasztóan összetörne, hogy be
kell zárnia az asztalt.
– Legalább elszívhatom az esti cigarettámat – mondja a hölgy, és
ezüstös tárcát húz elő, kivesz belőle egy füstszűrő nélküli cigarettát,
majd óvatosan beleigazgatja a szipkába. Odabiccent nekem és
Reiternek:
– Köszönöm a társaságot, uraim – mondja, és kivonul.
– Én is kellemesen éreztem magam. Talán még találkozunk –
köszön el Reiter is, és kezet nyújt.
– Nagyon örülnék neki – hazudom, és belecsapok a tenyerébe.
Amikor nem sokkal később belépek a kabinomba, az ágyamon ott
találom a hajó saját újságjának különkiadását. A címoldalon Albert
Reiter nagyalakú fekete-fehér fényképe díszeleg. Legalábbis első
pillantásra úgy tűnik. A fotó valójában Joseph Buatier-t ábrázolja, aki
Buatier de Kolta néven a tizenkilencedik század egyik legjelentősebb
bűvésze volt. A különkiadás azt is megemlíti, hogy a mester egyik-
másik trükkjének a nyitját máig nem ismerni.
Az MS Buatier névadójának tiszteletére holnap este nem is egy,
hanem mindjárt két nagyszabású bűvészshow-t tartanak a
színházteremben. A lap szerint a ráadásra a fokozott érdeklődés
miatt volt szükség. A vezetőség ezért kéri az utasokat, hogy mielőbb
foglalják le a helyüket, mert a második előadásra is hamar el fog
kelni az összes hely.
Leülök az ágy szélére, belekortyolok a dupla whiskybe, amelyet a
kabinba jövet az egyik bisztróban szereztem magamnak, és élvezem
a tenger moraját. Sajnos az aprócska kajütablakot éppen csak
résnyire nyithatom ki, különben a helyiség percek alatt kihűlne. De
ez is elég ahhoz, hogy halljam a hullámok lélekemelő zúgását.
A gondolataim a kérdés körül keringenek, amely már a hajóújság
elolvasása előtt is ott motoszkált bennem: vajon Isten keze benne
lehet a dologban? Lehetséges, hogy a saját aggodalmai ellenére
még mindig életben van? Hogy elhagyta Abel Baumann testét, és
keresett egy másikat, hogy folytathassa a művét? És hogy ez az
ember, aki valójában Isten, most itt van a fedélzeten? Esetleg már
találkoztam is vele? Elmosolyodom.
Másképp feltéve a kérdést: annyira hülyének néz engem Isten,
hogy azt hiszi, nem ismerem fel őt egy bécsi pszichológiaprofesszor
alakjában, akinek teljesen véletlenül pont olyan a fizimiskája, mint
minden idők talán legnagyobb bűvészéé?
Mindenesetre rá vall a dolog. Isten szereti a szerencsejátékot.
Albert Reiter ugyancsak. Isten szereti a bűvésztrükköket. Reiter akár
Buatier de Kolta reinkarnációja is lehetne. Az, hogy mindennek a
tetejébe egészen véletlenül pszichológus, ráadásul éppen Bécsben,
ahol minden idők egyik legnagyobb pszichológusa is dolgozott, és
hogy apám nagy tisztelője, szintén jellemző Isten humorára.
Mindemellett Reiter kifejezetten kereste a társaságomat, legalábbis ő
kezdeményezte a beszélgetést.
Ezért aztán elhatározom, hogy leleplezem az Albert Reiter
alakjában rejtőzködő Istent. Meg fogom kérni a bécsi pszichológust,
hogy egy hosszú közös vacsorát követően jöjjön el velem a
bűvészelőadásra, és aztán a kaszinóba is. Ez így rettentően tolakodó
lesz, úgyhogy Reiter már csak azért is biztosan visszautasítja majd,
mert fél, hogy az utazás egész idejére ráakaszkodom, mint egy
kullancs. Ha pedig mégis beleegyezik a tervbe, azzal alátámasztja
majd az elméletemet, hogy ő egy régi ismerősöm, aki élvezi, ha az
orromnál fogva vezethet. Konkrétan ő Isten. A gondolat, hogy
életben lehet, egy csapásra elűzi a csöndes melankóliát, amellyel az
utazást megkezdtem.
– Nagyszerű ötlet! – lelkendezik Reiter, amikor másnap meghallja
bőven túlzó javaslatomat. – Utána pedig meghívom önt egy
Cohibára, és egy szép nagy adag konyakra a szivarszobában!
Evés közben Reiter majd’ három évtizedes házasságáról beszél,
ami a véleménye szerint azért olyan boldog és tartós, mert a lehető
legritkábban látják egymást. A felesége egy galériát vezet, és
gyakran van dolga New Yorkban. Most mindketten Miamiba utaznak,
hogy ott töltsék el együtt a szabadságukat.
– Hogy hívják a feleségét? – érdeklődöm. – Véletlenül nem…
Mariának?
Csodálkozva néz.
– Nem. Magdalenának. Miért gondolta, hogy Maria a neve?
– Csak úgy – hazudom.
Kissé mogorván kortyol a borából.
A színházterem bejáratánál egy plakát látható, rajta Buatier de
Kolta képe. Reiter megáll előtte, és szemügyre veszi. Én türelmesen
várok. Lehetetlen, hogy bécsi kollégámnak ne tűnjön fel a
hasonlóság.
– Ronda egy alak – mondja ki végül az ítéletet Reiter, és
bemasírozik a színházba.
A műsor elég unalmas, főleg, ha meggondolja az ember, hogy
minden idők egyik legnagyobb bűvészének a tiszteletére tartják. Én
legalábbis a show első felében egyetlen olyan mutatványt sem látok,
amitől hanyatt esnék.
Kísérőm még kegyetlenebbül fogalmaz:
– Ezt az amatőrt egy születésnapi gyerekzsúrra sem hívnám meg
fellépni – dühöng, és beleiszik a szünetre rendelt konyakjába. – Ne
kíméljük meg magunkat a második résztől, és menjünk most
mindjárt a kaszinóba?
 Örömmel bólogatok. Semmi kedvem több ügyetlen mutatványhoz,
és amúgy is megtudtam már, amit akartam: ha bűvészkedésről van
szó, Albert Reiter a legmagasabb igényeket támasztja. Mintha maga
is profi bűvész lenne, gondolom magamban, és követem őt a
kaszinóba.
Ott régi ismerősökbe ütközünk. A Black Jack-asztalnál most is
Frantisek oszt. Előtte az idős hölgy ül az üres cigarettaszipkával,
őmellette pedig az álmatag csapos.
– Már epekedve vártam önöket – mondja a hölgy finoman
mosolyogva. Ugyanolyan extravagáns ruhát visel, mint tegnap,
keskeny ajkát szerényen rúzsozza. Valószínűleg túl van már a
hetvenen, de még mindig látni rajta, hogy valaha lélegzetelállítóan
szép volt.
– Ezt a kretént kellett iderángatnom az asztalhoz, hogy
játszhassak – panaszkodik, nyilván a csaposra gondolva, aki azonban
úgy tűnik, nem érti a sértést, mert ugyanolyan bamba arcot vág,
mint eddig. A hölgy egy pár zsetont nyom a kezébe. – Thank you
very much. And would you be so kind to bring me another brandy?
[10]

A csapos elsiet.
– Részemről a megtiszteltetés, nagyságos asszonyom. – Albert
Reiter kézcsókkal üdvözli a hölgyet.
Mivel nem akarok udvariatlan lenni, én is csatlakozom:
– Jakob Jakobi.
– Dr. Jakob Jakobi – egészíti ki Reiter. – Ezt ne spórolja ki, kolléga
úr.
– Anastasia von Haffenberg – mutatkozik be a hölgy. – De ne
pazaroljuk az időt formaságokra. Játszani szeretnék.
Reiter bólint. Egy hölgy kívánsága parancs. Leülünk tehát, és
Frantisek oszt.
– Szerencséje van, hogy ilyen korán ideértünk – szólal meg egy
idő után Reiter. – Ha a bűvészműsor nem lett volna olyan
katasztrofálisan unalmas, akkor valószínűleg végignézzük.
– Én már előre tudtam – feleli Anastasia. – Ismerem a bűvészt
Madridból, és egészen tehetségtelennek tartom. Tudják, hogy
egészen komolyan úgy tartja, ő Buatier de Kolta reinkarnációja?
Erre felkapom a fejem. Úgy sejtem, az asztalnál is ül egy
reinkarnáció.
– Tehát nem csupán tehetségtelen, de bolond is – jegyzi meg
Reiter.
Von Haffenberg asszony szelíden mosolyog, de nem válaszol.
A lapjaival van elfoglalva.
– Ön hisz a reinkarnációban? – kérdezem könnyedén.
– Én ugyan nem – válaszolja az idős hölgy. – Számomra épp az
nyújt némi vigaszt, hogy ennek az egész vacaknak egyszer vége
lesz.
– Magam is így vagyok vele – helyesel bécsi kollégám. – Amellett
tudósként is inkább szkeptikusan viszonyulok az ilyesmihez.
– Így gondoltam én is – mondom. – Amíg nem találkoztam
Istennel.
Reiter, aki épp lapot kérne, meghökken.
– Nahát. Mi jön most? A felébredése története?
– Az egyik páciensem Istennek tartotta magát…
– Ó! Érdekes eset – mondja Reiter, miközben Frantisek
egykedvűen bejelenti a bank újabb győzelmét:
– Black Jack.
– De sajnos nemrégiben elhunyt… – folytatom.
– Ó! Isten halott? Hogyhogy? – érdeklődik Reiter, aki
szemlátomást remekül szórakozik.
– A páciensem halott – igazítom ki tárgyilagos hangon. – De
bevallom, a halála előtt meggyőzött engem arról, hogy ő Isten.
Játékostársaim feje teljes összhangban fordul felém.
– Így van – bizonygatom, és nyomatékképpen bólogatok. –
Őrültségnek hangzik, de én biztos vagyok benne, hogy Istent láttam
meghalni. Szerencsére bizonyos jelek arra mutatnak, hogy talán
újjászületett.
– Úgy érti, felkelt a sírjából? – szól közbe ismét Reiter.
– Nem, azt nem – válaszolom. – Úgy vélem, egy emberben
született újjá. Ez egyfajta lélekvándorlás.
– Ez valóban kissé őrülten hangzik – állapítja meg az idős hölgy.
 – Lesz még ennél őrültebb is – folytatom. – Ugyanis azt hiszem,
hogy Isten reinkarnációja az én bécsi kollégám. Nem, nem is csak
hiszem, fogadni mernék rá, hogy néhány nappal ezelőtt ő még Abel
Baumann volt.
Csend. Frantisek ingerülten pillant körbe rajtunk. Már ő sem
foglalkozik a játékkal, mert feltűnt neki, milyen furcsa hangulat lett
úrrá rajtunk.
Reiter figyelmesen méreget engem.
– Önnek igazán különös a humora – mondja Anastasia.
Reiter továbbra is engem fixíroz.
– Valaki azt mondta nekem, hogy tekintsem ezt az utazást isteni
jelnek – mondom. – Nos? Ön adott nekem jelt, professzor úr?
Reiter a homlokát ráncolja.
– Sajnos nem tudok segíteni önnek, dr. Jakobi.
Feláll a székről, és felveszi a zakóját.
– Bocsásson meg, de szabadságon vagyok. Nap mint nap
bolondokkal akad dolgom. Szeretnék legalább a szabadidőmben
normális beszélgetést folytatni normális emberekkel. Agyő.
Biccent nekem, kezet csókolt von Haffenberg asszonynak, majd
sietve eltűnik.
Az idős hölgy vár egy pillanatig, majd megkérdezi:
– Szeretne Isten után szaladni, vagy játsszunk még egy kicsit?
Nekem személy szerint semmi gondom a bolondokkal.
Megfontolom, hogy esetleg tényleg követem Reitert. Nyersen
őszinte reakciója azonban visszatart ettől. Világos, hogy nagyon
felhúztam.
Már épp folytatnám a játékot, amikor eszembe jut valami:
– Tulajdonképpen honnan ismeri ön ezt a bűvészt? – kérdezem
Anastasiát. – És honnan tud róla, hogy Buatier de Kolta
reinkarnációjának tartja magát?
Fürkészően néz rám.
– Nem fogja elhinni, de egy Abel Baumannt is ismerek. Biztosan
csak véletlen. Úgy sejtem, ezrével akadnak ilyen nevű emberek.
– Akire én gondolok, egy cirkuszi bohóc, aki valójában nagy
bűvész volt.
Megszívja a cigarettaszipkát.
 – Akkor mégiscsak egyre gondolunk.
A mondata ott lebeg a levegőben. Hallgatunk.
– Kár, hogy meghalt. Nem ismertem valami jól. És már az is
nagyon rég volt. Valaha volt egy saját cirkuszom – mondja, és egy
hajtásra kiissza a konyakját. – Attól tartok, ez nagyon is beleillik a
furcsa elméletébe, igaz? Lehetséges, hogy én vagyok… Isten.
Rámeredek. Anastasia veszi a táskáját, és felkel. Úgy tűnik,
bosszantja, hogy ilyen fordulatot vett a játék.
– Bocsásson meg, dr. Jakobi, de ennyi nekem is elég volt. Talán
kérjen időpontot a bécsi kollégájától.
Ezzel távozik.
Érzem, ahogy a vállam előreesik. Hát ez kínosra sikerült. Borzasztó
kínosra.
Frantisek mozdulatlanul ül.
– Sorry, Sir. Minimum two players.
A zsetonjaimra néz, várja, hogy magamhoz vegyem őket, és
bezárhassa az asztalt.
Elveszem a zsetonokat. Frantisek fehér terítőt borít az asztalra.
Szinte ugyanebben a pillanatban távoli robbanás tompa döreje
hallatszik, és a hajótest akkorát rándul, hogy leesem a székről.
A terítő a padlóra csúszik, a bárban csörömpölnek az üvegek és
poharak. A szundikáló csapos is elvágódik. Frantisek csak nagy
nehézségek árán tud talpon maradni. Aggodalmas arccal odasiet
hozzám segíteni.
– Are you hurt, Sir?[11]
Megrázom a fejem. Frantisek egy székre segít. Aztán rohan, hogy
megnézze, mi van a csapossal.
Zavartan nézek a krupié után, és eszembe jut Isten vonzalma a
szerencsejáték iránt. Lehet, hogy Frantisek…?
– Nem. Ő sem – hallok egy hangot.
Döbbenten nézek körül, de nincs ott senki.
– De ez most nem is fontos – folytatja a hang. – A robbanás
lyukat ütött a hajó külső falán. Tizennégy fedélzettel lejjebb több
mint húsz ember rekedt bent egy legénységi szálláson. Biztosan
beragadt az ajtó. A bejárat tíz percen belül víz alatt lesz.
 Ez Abel hangja volt? Feltápászkodom, és elrohanok Frantisek meg
a kollégája mellett a liftek felé. Ők épp isznak egyet a bárpult mögött
az ijedségre.
A torkomban dobog a szívem, ahogy a lift a mélybe süllyed velem.
Most akkor Isten mégis életben van? Mielőtt végiggondolhatnám
ennek az ötletnek az abszurditását, kinyílik az ajtó, és pokoli
hangzavar fogad.
Az előttem lévő folyosó eléggé ferdén áll, és félig víz alatt van. Egy
csapat izgatottan karattyoló filippínó között megpillantom bécsi
kollégámat, Albert Reitert, aki éppen az inge ujját gyűri fel.
– Á, már megint maga – mondja, amikor meglát. Barátságosan
elmosolyodik, és odaint magához.
Reiter előtt kiszélesedik a folyosó. Úgy néz ki, mint egy kis
tavacska. Hogy mi rejtőzik a víz alatt, azt nem lehet kivenni.
– Itt egy lépcső indul lefelé – magyarázza Reiter. – Pár métert
úszni kell egyenesen előre a víz alatt, akkor elérünk egy másik
lépcsőhöz. Annak a tetején van egy ajtó, amit fel kellene törni. Ő
ott… – mutat az egyik filippínóra, és csak most látom, hogy az ázsiai
csuromvizes – már megpróbálta, de nem sikerült neki. Az ajtónak a
fele még a víz fölött van. De sietnünk kell, mert az az érzésem, hogy
a hajó eléggé gyorsan dől oldalra.
– Sietnünk? – ismétlem.
– Igen, sietnünk – erősíti meg Reiter. – Végtére is azért jött, hogy
segítsen.
Bólintok.
– Szóval mégiscsak jól sejtettem.
Reiter mosolyogva megrázza a fejét.
– Nem egészen. Nem én vagyok az. Én csak olyan vagyok, mint
ön. Egy ember, aki találkozott Istennel. De végig nagyon közel
voltunk hozzá.
Kérdő pillantásom láttán még tovább szélesedik a mosolya.
– Anastasia von Haffenberg.
Tátva marad a szám, és mozdulni is képtelen vagyok.
– Szívesen cseverésznék még önnel – folytatja Reiter –, de
dolgunk van itt. Nem beszéljük meg ezt inkább New Yorkban?
Holnapután, vacsora közben?
 Gépiesen bólogatok.
– Helyes. Mondjuk a Balthazarban – javasolja. – Feltéve, hogy
kapunk asztalt. És feltéve, hogy túléljük ezt itt.
Megint bólogatok.
– Na, akkor rajta! – kiáltja kollégám, és a habok közé veti magát.
Utánanézek, és próbálom rendezni a gondolataimat, de nem akar
sikerülni. Viszont érzem, hogy valami különös boldogság tölt el,
amiért itt állok egy süllyedő óceánjárón, és épp az életemet készülök
kockára tenni olyanokért, akiket nem is ismerek.
Albert Reiter fekete hajtömege bukkan fel a víz alól.
– Nincs messze, szerintem hat méter sincs az egész. Menni fog.
De szükségem van a segítségére.
Bólintok, gyorsan lekapom a zakómat, és félredobom.
– Az ég legyen velünk – mondja Reiter.
– Az biztos velünk lesz – válaszolom.
Azzal fejest ugrom a hideg vízbe.

[6] „Lapot. Megállok. Fuccs.

[7] „– Ön honnan való? – Berlinből.”
[8] „Huszonöt. Sajnálom, ez túl sok.”
[9] „Sajnálom, hölgyem. Legalább két játékos.”
[10] „Köszönöm szépen. És lenne kedves hozni még egy konyakot?”
[11] „Megsérült, uram?”