Az Utolso Alkimista

NNCL1572-53Fv1.
Kürti András
A fedél Várnai György munkája
AZ UTOLSÓ
ALKIMISTA
7 kisregény
KOZMOSZ KÖNYVEK
BUDAPEST, 1978
Kürti András: Az utolsó alkimista
ISBN 963 211 275 l

Felelős kiadó: Szilvásy György
Felelős szerkesztő: Futaki József
Műszaki vezető: Gonda Pál
Műszaki szerkesztő: M. László Ágnes
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
10 800 példány, 14,8 (A/5) ív, MSZ 5601—59
77 1340/1—3312 — Zrínyi Nyomda, Budapest
Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató
IF 3138-e—7880
2
Tartalom
A másik
Újdonságok Helsingörben
A mausdorfi kaland
Egy nap a felébresztett társaságában

(Riport 2009-ből)
Az utolsó alkimista
A BEGYESZ nevében
Öt pár zümbi
3
A másik
4
I. fejezet
ÉN TELJESEN ÁRTATLANUL.
(Időpont: június harmadika, hétfő délután két óra.

Színhely: Hegyeshalom)
A porban hét veréb önfeledten fürdött, a nyolcadik nem vett részt a

mulatságban. A határsorompó keresztrúdján ült, fejét oldalt billentette,
és kíváncsian figyelte a vámvizsgálat fejleményeit. Érdeklődését az
keltette fel, hogy a csillogó-villogó, pompás gépkocsi vezetője a négy
sarkán megbogozott, tarka zsebkendővel védte koponyáját a tűző
napsugarak ellen.
Gyanús, nagyon gyanús!
Akinek ilyen autócsodára telik, miért nem vesz magának egy
tisztességes sapkát?!
Magas, sovány vámtiszt álldogált a nyitott, kétszemélyes sport-
Jaguár mellett. Éppen befejezte az okmányok tanulmányozását,
visszaadta őket a volánnál ülő köpcös férfinak.
— Szíveskedjék felnyitni a csomagtartót — mondta.
Németül persze, lévén a papírok, valamint a rendszám-tábla
tanúsága szerint müncheni illetőségű az utas.
Herr Kniefeld biccentett, megnyomott egy gombot a műszerfalon.
Villanymotor finom duruzsolása hangzott fel, az ülés támlája mögül
előbukkant, és lassan kúszott előre a sárga vászontető.
— Bocsánat — szólt a köpcös, és sietve megállította a vászontető
mozgását —, rossz gombot nyomtam meg. Hiába, ebben a kánikulában
felforr az ember agya.
És azonnal benyomott egy másik gombot. Ezúttal a megfelelőt, mert
most a csomagtartó fedele csapódott fel.
A hosszúra nőtt, kissé hajlott hátú vámtiszt azonban nem lépett hátra
a csomagtartóhoz. Véleménye szerint az utas, ahhoz képest, hogy
milyen bágyadtnak látszik, túlságosan gyors, kapkodó mozdulatokkal
nyomogatja a gombokat.
— Legyen szíves — mondta —, húzassa fel végig a vászontetőt.
— Warum? — érdeklődött kényszeredett mosollyal a másik. —
Hiszen megsülök alatta, olyan meleg van!
A hadnagy nem felelt, állt mozdulatlan, várva, hogy beteljesüljön a
kívánsága. Keskeny, csontos arcán pontosan annyi érzelem
tükröződött, mint bármelyik domború folyami kavicson, mellyel a
szomszédos virágágyást szegélyezték.
A jaguáros tarkóját, nyakát apró verítékcseppek lepték el, miközben
megnyomta azt a bizonyos gombot.
Újra megindult a vászontető, kúszott előre. Amikor elért a szélvédő
üvegig, halk kattanás, a motor automatikusan kikapcsolt.
Szinte kétrét görnyedt a langaléta vámtiszt, hogy oldalt bedughassa
a fejét a kocsiba. Az meg már egyenesen artistamutatványnak is
beillett, ahogyan kicsavart nyakkal odabent még fel is nézett, szemét
végigfuttatta a kocsitető alján.
5
Téglalap alakú foltot pillantott meg, ragasztószalaggal volt
felerősítve, színe alig ütött el a tető sárgájától...
Pár pillanat múlva celofántokba bújtatott, közepes méretű festményt
tartott a kezében. Körülbelül olyan negyvenszer harminc centi
nagyságút.
Hegytető, jobboldalt facsoport, hátul, a völgyből néhány ház
élénkebb színei sejlenek fel. A kép bal oldalán magányos faóriás, a fa
tövében ágat fűrészelő férfi látható. Kissé távolabb fejkendős
parasztasszony csendesen álldogál, nézi a férfit. Kosár a karján,
alighanem az ebédet hozta fel neki a faluból... Nyugalmat, békességet
áraszt a táj. A fák, az emberek, a tárgyak körvonalai enyhén
elmosódottak, párás a levegő, tompák a fények.
A festmény alján jellegzetes, különálló betűkből formált kézjegy, a
barbizoni iskola világhíres mesterének aláírása: COROT.
Maga a festmény pedig, a világhíres Tájkép, 1916 óta a magyar
Szépművészeti Múzeum tulajdona.
— Kérem — szólítja fel halkan, szenvtelenül a vámtiszt a műbarát
turistát —, kövessen az irodába.
— Mindent megmagyarázok — jelenti ki a jaguáros, miközben
kikászálódik a volán mögül. — Nekem ezt úgy adták el, mint másolatot.
Mindössze kétszáz márkát adtam érte. Hát ennyit ér egy valódi Corot?!
Én teljesen ártatlanul és jóhiszeműen...
Elöl a magas, egyenruhás férfi, mögötte az élénken gesztikuláló,
alacsony, kövérkés, ártatlan, a négy sarkában megbogozott, tarka
zsebkendővel a fején. Belépnek a vámőrség épületébe.
A nyolcadik veréb elégedetten szökken le társai közé a
határsorompó keresztrúdjáról.
— Elcsípték, elcsípték! — tájékoztatja társait a történtekről, aztán
rebbenő szárnnyal ő is szaporán verni kezdi maga körül a port.
6
II. fejezet
COROT ÉS TÁRSAI
(Időpont: június hatodika, csütörtök délelőtt tíz óra.

Színhely: a budapesti Képzőművészeti Főiskola
egyik tanári szobája.)
Az idős festőművész tanár két karját összekulcsolva még egy gyors

kört írt le a teremnagyságú szobában, aztán megállt látogatója előtt.
— Visszaadom a diplomámat — mondta felindultságtól reszkető
hangon —, ha akár belföldi, akár külországi kollégáim közül egyetlen
olyan műtörténész, restaurátor akad, akinek más lesz a véleménye,
mint nekem!
Bordán Géza rendőrőrnagy, jó ötvenes, magas, deres hajú férfi
türelmesen hallgatta végig az ingerült monológot, majd így szólt:
— Meggyőződésem, hogy nem lesz véleményeltérés. Minthogy
azonban az ügy meglehetősen elképesztő, nem mellőzhetünk még
néhány szakvéleményt. De hát én tulajdonképpen elsősorban nem
ezért kerestem fel a professzor urat.
— Hanem?
— További segítséget akarok kérni. Részletesebb tájékoztatást erről
az egész problémakörről. Bevallom, hosszú és változatos kriminalista
pályafutásom alatt festményhamisítással még nem volt dolgom. Nálunk
ez egyébként sem tartozik a gyakori bűncselekmények közé. Rendkívül
sokat jelentene nekem, ha egy olyan nemzetközi szaktekintély, mint a
professzor úr, tájékoztatást adna...
A házigazda a tágas szoba sarkában meghúzódó, három vedlett bőrű
karosszék felé intett, melyek egy kis dohányzóasztalkát fogtak körbe.
— Tessék, üljön le — mondta enyhültebb hangon. — Amennyire
tőlem telik, készségesen állok rendelkezésére. Mire kíváncsi?
— Mindenre — mondta a nyomozótiszt, míg óvatosan elhelyezkedett
a fotel kikandikáló acélrugói között —, mindenre, ami ebben a különös
ügyben támpontot adhat... Bocsásson meg, ezek a karosszékek talán
valamelyik régi, híres művész hagyatékából valók?
— Fenét! — szólt az öreg hirtelen megvidámodva. — Ez a három
őskori lelet az én nagy ötletem! Harminc éve nem engedem, hogy
kiselejtezzék, vagy megjavítsák őket. Hozzám nem lehet beülni,
óraszám fecserészni, lelkizni. Tizenöt percnél tovább senki nem bírja ki
ezekben a kínzóeszközökben. Zseniális találmány, nemde?
—Zseniális — bólintott az őrnagy, és lopva a karórájára tekintett.
Érezte, hogy ő sem fog csúcsot javítani.
A professzor persze nem ült le, csak könnyedén a dohányzóasztalka
szélének támaszkodott jobb karjával.
— Nos, kezdjük a Corot-festmények posztumusz szaporulatával —
kezdte. — Igen, posztumusz szaporulat. A mester halála után állandóan
születnek újabb alkotásai. Jean Baptiste Camille Corot hetvenkilenc
éves korában halt meg, hosszú élete során körülbelül kétezer művet
alkotott. Mégis, csak az Amerikai Egyesült Államok vámhivatalának
adatai szerint kereken hatezer Corot-kép van az USA-ban. Érti, kérem?!
Csak ott háromszor annyi, Corot-nak tulajdonított alkotást tartanak
7
nyilván, mint ahányat összesen készített! Merthogy korunkban a
képhamisítás — valóságos nagyüzem.
— És a kockázat?
— Persze van kockázat. Minél silányabb az utánzat, annál nagyobb a
kockázat. A tudományos ismeretek, a technika, a művészettörténeti
kutatások módszereinek fejlődése következtében a hamisítónak egyre
nehezebb elérnie, hogy portékája eredetinek látszódjék. Valamirevaló
hamisító olyan durva módszerrel ma már nem is igen kísérletezik, hogy
gyári alapozású vászonra fessen Rembrandtot, gyári festékkel
Raffaellót, sörétet sem lő frissen készült táblaképe fájába, hogy így
tüntesse fel szúette öregnek. Az ilyen csalás szinte percek alatt
kimutatható.
— Mondana valamit a fejlettebb hamisítási módszerekről? Amikor
nehéz megállapítani a csalást?
— Hát nézzük csak... Szenzációs eset volt a holland Van Meegerené.
Nagyszerű festőnek indult maga is, de saját képeire nem talált vevőt.
Akkor fogta magát, és évekig tanulmányozta Vermeer van Delft
technikáját. Aztán szerzett régi vásznakat, kitanulta a mikrokémiát, és
olyan anyagokból keverte festékeit, mint hajdani, híressé vált honfitársa.
Megteremtette Vermeer van Delft életének sohasem volt olaszországi
korszakát. Persze ritka az ilyen bravúr, a hamisítók többsége
kényelmesebb, és ekkora művészi tehetséget nem igénylő eljárásokat
alkalmaz. Másol, vagy szignót cserél.
— Ez az utóbbi hogyan történik?
— A hamisító szerez a megfelelő időszakból való, csekélyebb értékű
műveket, eltávolítja róluk az alkotó aláírását, felékesíti valamelyik
nagyhírű művész névjelével, így azonnal hiteles a vászon, a fa, a festék
anyaga, kora. Aztán itt van az úgynevezett mozaikeljárás. Olyasmi, mint
az összerakós játék. Ilyenkor több képrészletből állítanak elő új képet.
Mire kíváncsi még?
A látogató tétován vakarta meg az állat.
— Nagyon érdekes dolgok ezek, de a felsorolt módszerek egyike sem
vonatkozhat a mi két Tájképünkre. Egyáltalán biztos, hogy valamelyikük
hamisítvány? Gondolom, előfordul, hogy egy művész ugyanazt a témát
többször is megfesti. Esetleg ugyanúgy...
— Kizárt dolog. Azonos témát többször is vászonra vihet, de az
egyszerűen elképzelhetetlen, hogy hajszálnyi eltérés se legyen. Nem
vagyunk gépek! Aztán meg a mi esetünkben még a sugaras
átvilágításnál sem mutatkozott a legcsekélyebb különbség sem.
Tökéletesen azonos a vászon és a festékek anyaga is. Olyannyira,
hogy például az elkobzott festmény vásznában ugyanott és ugyanaz a
szövési hiba található, mint a múzeumi példányon. Ez vonatkozik a csak
mikroszkóppal észlelhető parányi csomósodásokra is a festék
anyagában, így tehát — mindkettő valódi Corot!
Kis csönd.
— Ha így áll a bál — emelkedett fel óvatosan a gonosz rugók közül a
látogató —, akkor a nyomozást máris lezárhatom. Merthogy bűntett,
törvénysértés nem történt. Szívem szerint én még foglalkoznék ezzel a
fura üggyel, de se időm rá, se módom... Mindenesetre köszönöm a
professzor úr érdekes felvilágosításait, segítő készségét. Viszontlátásra.
Becsukta, zsebre vágta jegyzetfüzetét, indult az ajtó felé, megállt,
megfordult, feleletet nem várón, kesernyés mosollyal kérdezte:
8
— Mit tanácsol, mit írjak indoklásul?... Nem folytatható a nyomozás,
mert csodával állunk szemben? Mert varázslat történt? Egyszerű
boszorkányság? Metafizikai jelenség? Feletteseim aligha lesznek
elragadtatva ezektől a magyarázatoktól.
9
III. fejezet
LEGÉNYLAKÁS
(Időpont: június hetedike, péntek délelőtttizenegy óra.

Színhely: albérleti szoba Budapesten,
az Egyetem téren.)
Fiatal nő maxikabátban, forró nyáron, lakásban... Még fel is hajtotta a

kabát széles gallérját, így aztán, ha háttal áll, még magasra kontyolt
hajából sem látszik semmi.
Talán most jött?
Vagy távozik éppen?
Semmi jel sem mutat arra, hogy e két logikus feltevés közül
valamelyik is megállná a helyét.
A nő ugyanis ráérősen sétálgat a trapéz alaprajzú szoba hosszabbik
fala mellett, félrefordítja a fejét, úgy bámulja az egyhangú tapétát. Barna
szeme csillog, a szája szögletében elragadtatott mosoly.
Bolond ez a lány?!
Kár lenne, ha így volna. Mert édes a pofija. Olyan borongós-kacér,
mint a pincérlányé, Manet: A FoliesBergéres bárja című nevezetes
képén. S bár ez a ruha félreértés, ez az otromba maxikabát szinte a
padlót súrolja, elfedi a formákat, a hozzáértő, a könnyed, harmonikus
járásból is megállapíthatja, hogy ennek a nőnek az alakja is tökéletes.
A fiatalember, aki a szoba átellenes sarkában, törökülésben kuporog
a heverőn, aligha tartozik a hozzáértők közé. Vastaglencsés
szemüvege mögül bosszúsan követi a sétáló nő mozgását, dünnyög,
morog.
A maxikabátos nő nem vesz tudomást e modortalan magaviseletről.
Sétál zavartalanul.
A sarokhoz érve megfordul, jön visszafelé, továbbra is a falat
csodálja. Félúton megáll, s mintha valami különleges gyönyörűséget
fedezne fel a tapétán, hátrál egy-két lépést, úgy szemléli a semmit a
falon. Csípőjével majdnem érinti azt a cipősdobozt, amely a szoba
közepére állított sakkasztalkán foglal helyet.
— Egy, kettő, három, négy... — számol hangosan, majd a fiatalember
felé fordul, a szava józan, tárgyilagos. — Látod, ekkor kell elkészítened
a felvételt! Ennyi az egész! Hidd el, úgy megy majd, mint a
karikacsapás!
A fiatalember dühösen legyint.
— Ugyan! Hiába tartasz itt nekem főpróbát, ebből nem lesz előadás!
Nem csinálom! Nem vállalhatom ezt a kockázatot.
A nő előrenyújtja alsó ajkát, úgy fúj felfelé egy hajtincset a szeme
elől. Aztán megkerüli a sakkasztalt, a heverőhöz lép, leül a fiatalember
mellé, kedveskedően simogatja meg a kezét.
— Rémeket látsz! Nincs itt semmiféle kockázat. Ha azzal a
festménnyel olyan pompásan sikerült, miért ne sikerülne ugyanúgy a
diadémmal is? Lejátszottam előtted, a cipősdoboz a sakkasztalkán
helyettesítette a tárlót. Háttal szorosan odaállok az üvegkalicka mögé.
Persze amikor nincs senki a közelben. Akkor elkattintod a
csodamasinádat, és el van boronálva az egész! Te elosonsz, nemsoká
10
én is követlek. A legkisebb feltűnés nélkül bonyolítjuk le. Gyorsan,
diszkréten.
— Szó sem lehet róla!
— De hát miért vagy ilyen komisz? Csak nem a lelkiismereted
háborog? Hisz csináltál te már különb stikliket is! És ezt még stiklinek
sem nevezhetem. Kinek ártunk vele, ha nem egy, hanem két ilyen
diadém lesz?! Gyarapodik a nemzeti vagyon. És arra nem gondolsz,
hogy nekem milyen örömet szereznél? Ilyen gyémántos homlokszalagja
senkinek sem lenne még a világon, csak nekem. Ne félj, a nyilvánosság
előtt soha nem teszem fel, csak amikor neked akarok tetszeni... Ezért,
ha csak icipicit is szeretsz...
A fiú nem válaszol, csak a szája szélét rágja elkeseredetten.
— Rendben van — vált hangnemet a lány —, vegyük a legrosszabb
esetet. Szemet szúrunk valakinek, lebukunk. És akkor mi van? Mitől
félsz? Elítélhetnek bennünket? Van bíróság, amelyik ezt bűntettnek
vagy akárcsak kihágásnak, szabálysértésnek vagy mit tudom én
micsoda törvénytelenségnek minősíthetné, és dutyiba küldhetné
minket?!
Zoli ránézett, szürke szeme mintha enyhén fátyolossá vált volna.
— Te kis őrült — mondta kis idő múltán, gyengéden —, engem nem
érdekel a bíróság. Nem érdekel a dutyi. Te érdekelsz! És itt a te
bőrödről van szó! Nem átvitt értelemben, hanem szó szerint. Értsd meg,
ma még fogalmam sincs róla, vannak-e a tetasugárnak káros biológiai
következményei! Rajtad próbáljam ki? Cica, téged használjalak kísérleti
nyúlnak?!... Nem játszhatok a testi épségeddel, csak azért, mert
megkívántad azt a vacak bizsut!
A Cicának becézett ifjú hölgy szépívű szemöldöke megrebbent.
— Vacak bizsu?! Álmomban sem láttam csodálatosabb ékszert!
Aranyfonállal hímzett kék selyemszalag, apró, sárga drágakövekkel
szegélyezve és középen az a három nagy, mély tüzű briliáns... És
kérlek, ne gyere nekem ezzel a tudományos halandzsával a tetasugár
káros hatásáról, mert mindjárt a falra mászom! Hiszen a sugártól
megvéd engem az a lemez... Hogyan is hívják?
— Limiter. A latin limes szóból, ami határt jelent.
— Kösz. Megint műveltebb lettem. Viszont te sem tagadhatod, hogy
ez a limiter kitűnően bevált, amikor a múzeumban a festmény mögé
csúsztattam. És most ilyen izéket, ilyen limiter lemezeket varrtam be a
maxi bélése alá, végig az egész hátrészen, még a gallérba is, az egész
éjszakám ráment, a házinéni kétszer bekopogott, hogy meddig égetem
a villanyt... Semmi hézag nincs közöttük, úgy fektettem egymásra a
lemezeket, mint a tetőfedők a cserepeket, így már akkor sem eshet
semmi bajom, ha az a tetasugár rosszalkodni akarna. Nem érhet a
bőrömig, amikor háttal odaállok a mögé a kis vitrin mögé. Tiszta
szerencse, hogy ez a limiter olyan könnyű, puha és hajlékony, hidd el,
nem is érzem, hogy talpig páncélban vagyok. Legalábbis hátulról...
Kérlek, ugye, elmegyünk holnap délután erre a kiállításra? Az az utolsó
nap, a jövő héten visszaviszik a fejedelmi cuccokat a süllyesztőbe.
Holnapután már késő lenne...
A fiatalember felugrik a kerevetről, két kezével beletúr ritkás, szőke
hajába. A közepesnél valamivel alacsonyabb a termete, csapott a válla,
bánatos rozmárbajuszt visel. Arca szeplős, mint a pulykatojás. Az orra?
Mintha kicsi korában túl kíváncsian és túlontúl hosszú ideig nyomta
volna oda egy játéküzlet kirakatához. És azóta úgy is maradt. Az már
11
csak ráadás a természettől, hogy homloka olyan, mintha két fél labdát
ragasztottak volna egymás mellé.
Kockás nyári inget hord, kopott farmernadrágot, a lábán sárga saru.
Szarukeretes szemüvege legalább ötdioptriás. Fura módon, az
előnytelen részletek ellenére az összkép mégsem taszító. És az sem
nevetséges, ahogyan most két gyereköklével a homlokát, a két fél
labdát ütögeti.
— Bolond voltam — kiabál elkeseredetten —, eszeveszett ökör,
amikor beavattalak a titkomba! Buta vagy és felelőtlen!! Hát hányszor
magyarázzam el neked, hogy a Rekó nem befejezett találmány? Mikor
érted meg végre, hogy még a felvételnél is gondjaim vannak? Csak a
szélességet és a magasságot tudom pontosan behatárolni, a mélységet
nem! A limiter csak szükségmegoldás! Olyan, mint a
teherpályaudvarokon az ütközőbak. Minthogy nem tudom a tetasugár
mélységi behatolását irányítani, szabályozni, hát ilyen primitív gátat
állítok elébe. Ez csak arra jó, hogy az előhívásnál ne teremtsem újjá a
vakolatot, a téglákat, mindent, ami mögötte van, ha történetesen egy
falon lógó festményt akarok rekonstruálni. És az égvilágon semmi
biztosítékom, tapasztalati anyagom nincsen arra nézve, hogy a limiter
ugyanúgy viselkedik-e, ha tárgyat választ el a tárgytól, mint mikor élő
szervezet előtt van a felvétel pillanatában! És az előhívás megoldatlan
problémáiról még egy szót sem szóltam! Azonos-e minden izotópnál a
lebontási folyamat? És az energiafogyasztás összefüggései a felvételre
kerülő tárgy mennyiségi és minőségi mutatóival... És hogyan bírja, és
bírja-e egyáltalán a Rekó a néhány milliméternél vastagabb objektumok
előállítását... És így tovább, még vagy száz megválaszolatlan kérdés...
Talán évtizedekbe is beletelik, amíg mindez kiderül... Ha egyáltalán
bírom addig szuflával! Mert ahogyan mostanában dolgozom,
féllegálisan, asszisztencia nélkül, egy szimatoló gondnokkal a
sarkamban, állandó idegfrászban... És még te is kínozol a
bolondságaiddal!
Dühösen legyint, gyűrött cigarettásdobozt ránt elő a farmer zsebéből,
három gyufaszálat tör el, míg sikerül rágyújtania.
Odamegy az ablakhoz, kibámul a térre, gyors, ideges slukkokkal
szívja a Fecskét.
A lány felkel a heverőről, kibújik a maxikabátból, egy szék karfájára
dobja, az ablakhoz lép ő is. Könnyű, virágmintás nyári ruha van rajta.
— Bocsáss meg — szól halkan, alázatosan —, igazad van, néha
kiállhatatlanul viselkedem. A diadémról ne is beszéljünk többet, semmi
sem éri meg, hogy ennyire kiborulj miatta... Ugye, nem haragszol rám
nagyon? Szent a béke?
A fiú elnyomja a félig szívott cigarettát az ablakpárkányon,
megfordul. Ránéz a lányra, ellágyul a tekintete.
A lány odasimul hozzá, keze a redőny gurtnijára csúszik.
— Leengedhetem? — kérdezi.
12
IV. fejezet
AJÁNLAT
(Időpont: június nyolcadika, szombat délelőtt fél tíz óra.

Színhely: az V. kerületben, a Majoros utcában levő
„Elit" presszó.)
A presszó mélyén, a hűvös félhomályban ketten ülnek a parányi

asztalka mellett. Cibrányi Mária Magdolna, a Fővárosi Operettszínház
táncosnője és Dobosi Sándor, testnevelő tanár, a kötöttfogású birkózás
világbajnoka a nyolcvankét kilogrammos súlycsoportban. Előttük két
csésze fekete, az egyik már üres, mögöttük a ruhafogason ismerős
maxikabát lóg.
Cica egy pillantást vet a karórájára, aztán türelmetlenül a bajnokra
néz, megpróbálja elkapni a tekintetét, de az a csészéjét bámulja, és
kavargatja rég kihűlt feketekávéját.
— Hagyd már abba! — fakad ki a lány. — Tíz perce csinálod,
szédülök bele! Amikor telefonáltál, megmondtam, hogy tizenegyre be
kell mennem, kezdődik a próba. Új számot csinálunk, nem késhetek.
Gyerünk, mi az a fontos, mi az az életbe vágó, ami miatt idehívtál?
A fiatalember engedelmesen leteszi a kanalat, felemeli a fejét.
— Veled függ össze — mondja halkan, tétován —, veled meg Zolival,
illetve velem... A te döntésedtől függ minden... Erről szerettem volna
beszélgetni veled... De látom, te most meglehetősen ingerült
hangulatban vagy, az időd is nagyon szűkre szabott, új szám előtt
mindig is ideges szoktál lenni, halasszuk talán máskorra. Kint áll a
kocsim, szívesen beviszlek, ha akarod.
A halk, szaggatott beszéd, a tétova viselkedés sehogyan sincs
összhangban Dobosi Sándor külső megjelenésével. Harminc körüli,
szőke, kék szemű, magas, jóvágású fiatalember. Az ilyen típusú fickók
általában elsőbbséget élveznek az élet közlekedési útvonalain, a nők
vonzódnak hozzájuk, a férfiak szívesen barátkoznak velük, a gyerekek
és a kutyák is egykettőre bizalmukba fogadják őket; nekik többnyire
minden könnyebben sikerül, mint kevésbé előnyös küllemű társaiknak.
És ez rendszerint önzővé, önhitté, elbizakodottá teszi őket.
Dobosi Sándort azonban nem lehet begyömöszölni a könnyű fajsúlyú
sikerembereknek ebbe a skatulyájába. Talán éppen sportága nevelte
rá, hogy csak azt az eredményt értékelje, amelyért keményen
megküzdött.
— Ha beviszel — mondja a lány —, akkor még ráérünk. És most
hadd halljam, mi rágja a szíved csücskét?
— Te — feleli a másik egyszerűen.
— Én?! De hiszen...
— Jó, ne emlékeztess rá, Cica, az én ostoba féltékenykedésem volt
az oka, hogy szakítottunk. A legbutább dolog, amit valaha elkövettem...
És azt is tudom, hogy fél éve Pillok Zolival jársz. Ha úgy érzed, hogy ő
az igazi, ha az ő részéről is komoly az ügy, feladom. Viszont, ha...
szóval érted...
— Mit kellene értenem? — kérdi Cica halkan.
13
Dobosi kézbe veszi a kiskanalat, újra kavargatni kezdi a feketéjét, alig
észrevehetően remeg a keze.
— Úgy döntöttem, hogy az idén abbahagyom. Tizenöt év a
szőnyegen — szép volt, jó volt, elég volt. És a térdem is rosszalkodik, a
bal. Három fiú is van, aki átveheti tőlem a stafétabotot, miért
torlaszoljam el előttük a pályát? És még valami... Kétéves edzői
szerződést kínálnak a dánok. Miska bácsi azt tanácsolja, fogadjam el.
Anyagilag nagyon előnyös... És feleséget is vihetnék ki magammal.
Röpke csend.
Aztán Cica betyárosat füttyent, mond is valami olyan cifrát, hogy a
szomszéd asztaltól elismerő tekintettel fordul feléje három eltiltott
labdarúgó.
— Pukkadjanak meg azok a dánok! — sziszegi a lány. — Fél évvel
ezelőtt nem kínálhatták volna fel azt a nyavalyás szerződést?! Akkor
talán te is hamarabb rászántad volna magad a házassági ajánlatra... De
hát most már késő!
— Miért késő? Már... már nem szeretsz?
— Dehogynem szeretlek. De éppúgy megszerettem ezt a kelekótya
fizikust is. Ráadásul vele a múlt héten össze is esküdtünk. A
nyilvánosság teljes kizárása mellett, mert még nem költözhetünk össze,
ő is albérletben lakik, én is. Hát ez a nagy helyzet. Pillok Zoltánné ül
melletted!... Tudod, Sanyikám, a legszívesebben én most hozzád is
azonnal feleségül mennék. Mert pontosan egyformán szeretlek
mindkettőtöket. A fene egye meg ezeket az ósdi házassági törvényeket!
14
V. fejezet
A FELVÉTEL
(Időpont: június nyolcadika, szombat délután négy óra.

Színhely: a Szépművészeti Múzeum.)
A múzeum főbejáratához vezető széles lépcsősor tetején rettentően

kövér, temperamentumos, mozgékony fiatalasszony jár fel-alá
türelmetlenül, kézen fogva rángat maga mellett egy tízévesforma cingár
fiúgyermeket. Időnként tenyeréből ernyőt csinál a szeme fölé, a
kisföldalatti állomása felé tekinget.
— Látod — okítja csemetéjét, ifjabb Dejka Kálmán hármas
előmenetelű általános iskolai tanulót —, ilyen a te apád! Nemcsak
élhetetlen, lassú is! Lassú, mint egy teknősbéka! Te is hallottad reggel,
hányszor kötöttem a lelkére, hogy legyen pontos!
A gyerek nem is próbál válaszolni, tudja, úgysem jutna szóhoz.
— Százszor is megmondtam neki — folytatja Dejka Kálmánné —,
hogy legkésőbb négyre legyen itt. Másképp elpackázzuk az egészet.
Tessék, mindjárt negyed öt, és a te drágalátos apád — sehol!
A fiú vállat von, a mama azonnal lecsap rá.
— Mit vonogatod a vállad, te szemtelen! Mindjárt kapsz egy pofont!
Nem elég nekem, hogy az apáddal így megvert az isten? Még te is
pimaszkodsz?!
Kis szünet, ifjabb Dejka Kálmán végre megszólalhat.
— Mama — kérdi nyafogva —, muszáj ez a kiállítás? Nem
mehetnénk inkább az Állatkertbe?
— Micsoda?! Hát azt hiszed, engem talán érdekelnek ezek a tudom is
én milyenkori izék? De nekem az apád karrierje mindennél fontosabb!
Miatta áldozom fel magam, miatta kell ide bemennünk. Mert itt lesz a
főnöke, Borlay kartárs is. Hadd lássa, hogy az apád is kultúrlény, nem a
vurstliba, kabaréba, hanem kiállításokra viszi a családját. Ez biztosan jó
pont lesz nála... Gyere, gyere gyorsan az oszlop mögé, Borky kartárs
most megy be a feleségével, ne itt lássanak meg minket...
„A vadász ül hosszú méla lesben,

Vár felajzott nyílra gyors vadat..."
Nem, a költő szép sorai a legnagyobb jóindulattal sem

vonatkoztathatók Pillok Zoltánra. Bár pillanatnyilag ő is vadász. De hát
először is nem ül, hanem áll. Pontosabban, zavartan toporog, téblábol a
múzeum nagy csarnokában, az egyik oldalnyílás mellett. Méla lesről
sem lehet szó, mert ahhoz csend kellene és egyedüllét. És nem gyors
vadat vár. És nem nyilat, hanem valami meglepően nagy méretű
fényképezőgépet tart a kezében. Különleges masina lehet, a
pillanatkioldó zsinórt például vékony gumicső helyettesíti, vége, a
fiatalember kidudorodó kabátzsebében tűnik el. Ez azonban mégsem
szúr szemet senkinek, mert köröskörül annyi a káprázatos látnivaló,
miért vetnének ügyet a nyomott orrú, szeplős fiatalember ormótlan
fényképezőgépére?
15
Mátyás-kori kincsek... Arannyal, ezüsttel, drágakövekkel, nemes
prémmel díszített öltözékek, selyemruhák, különféle palástok,
kacagányok, fövegek, szúró-, vágófegyverek, tálak, kancsók, serlegek,
csodálatos ékszerek...
Bábuk viselik a ruhákat, a fegyvereket falra akasztották, tárlókban,
bársonyon pihennek az ékszerek.
Pillok Zoltán időnként szeméhez emeli gépét, megcélozza az egyik

különálló üvegkalickát, ritka szép diadém van benne. Aranyfonállal
hímzett kék selyemszalag, szegélyén sárga gyöngyök, három nagy
briliáns a közepén.
Felvételre azonban mind ez ideig nem kerülhetett sor. Vagy azért
nem, mert épp a tárló közelében őgyelgett valaki, vagy mert Cica nem
tartózkodott épp a tárló mögött. Háttal persze, a maxikabátba varrt
limiterlemezek védelmében. Hogy útját állja a tetasugaraknak.
Kínban múlnak a percek. Zoltán dupla homloka már csupa veríték, a
szemüvege is minduntalan bepárásodik, alig győzi törülgetni egy
szarvasbőr darabkával. Ami nem. is olyan egyszerű feladat, minthogy
csak fél kezét használhatja ehhez a művelethez.
Itt a megfelelő pillanat! Az ismerős maxikabát most került oda ismét a
diadémos vitrinke mögé, és e másodpercekben egyetlen kíváncsiskodó
sem tart e felé a tárló felé... Gyorsan, gyorsan, ezt az alkalmat nem
szabad elszalasztani! Az ördög vigye el, a szemüveg lencséje megint
bepárásodott, de hát azért homályosan így is látható a cél, rajta!
Pillok Zoltán szeméhez kapja a masinát, az oldalán benyom egy
gombot, lassan számol magában:
— Egy, kettő, három, négy...
— Na végre! — kiált fel odakint, a lépcsősor tetején Dejka Kálmánné,
és lábujjhegyre áll, úgy integet annak az alacsony, keszeg férfinak, aki
futva, botladozva jön a Dózsa György út felől.
— Ezért még számolunk! — nyugtatja meg férjét, amikor az teljesen

kifulladva feltántorog hozzájuk a lépcsőkön. — Borlayék már
negyedórája bementek, lehet, hogy utol sem érjük őket... Legfeljebb
majd pár termet kihagyunk. Gyerünk, szedd a lábad, a beugrókat én
már megvettem!
Választ sem várva benyomul az előcsarnokba, nyomában ifjabb
Dejka Kálmán, a sort a lihegő családfő zárja be. Mint jégtörő hajó a
gyanútlan jégtáblákat, úgy sodorja féke Dejkáné a pénztár előtt
várakozókat, úgy tör utat övéinek.
Berobban a nagycsarnokba, megáll, körülnéz, felcsillan a szeme.
— Megvannak! Ott vannak! — int a terem túlsó vége felé. — Ha
keresztben átvágunk, akkor annál az alabárdos portásnál épp szembe
kerülhetünk velük! De itt most már te menj elöl — nyúl hátra a férjéért, s
a biztonság kedvéért gyengéden hátba is taszítja, hadd legyen meg a
kezdősebessége a nyámnyila alaknak...
Dejkáné igazán nem lökte meg nagyon erősen a férjét, inkább a

tükörsima padló lehetett az oka, hogy a légsúlyú emberke akkora rajtot
vett, mint Art Schenk, midőn Sapporóban megnyerte ötezren a
korcsolyázás olimpiai bajnokságát.
Dejka Kálmán az első néhány méteren baj nélkül repült, de félúton,
egy különálló tárló mellett karambolozott. Csak a vállát súrolta a
16
maxikabátos fiatal nőnek, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy az áldozat
félfordulatot tegyen a tengelye körül.
Dejkát viszont az ütközés kibillentette amúgy is ingatag
egyensúlyából. Hasra esett, és maradék kinetikai, azaz mozgási
energiája ebben a komolytalan testhelyzetben juttatta el a túlsó
faltövéig. Pont szeretett főnöke lábához.
— Üdvözlöm, Borlay elvtárs! — szólt fel a padlóról.
— Kézcsókom, Borlayné elvtársnő! Egy kis kikapcsolódás?
— Á, maga az, Dejka kolléga? — nézett le a főnök. — Gyönyörű
dolgok vannak itt, ugye? Ajánlom, csússzon át a másik terembe, ott van
egy akkora buzogány...
A maxikabátos nő időközben megkerülte a diadémos tárlót, és Pillok

Zoltánhoz lépett, aki már lezárta, vastag szíjjal a vállára is akasztotta a
fényképezőgépet.
— Egy ámokfutó törpe majdnem fellökött — panaszolta a lány. —
Vannak ilyen mániákus műbarátok, nekik mindent azonnal kell látniuk...
Mondd, Zolika, sikerült a felvétel?
— Azt hiszem, igen — bólintott a fiú. — Holnap estére, legkésőbb
holnapután reggelre kiderül. De most gyere, igyunk meg valahol egy
feketét, rám fér.
17
VI. fejezet
VITA
(Időpont: június tizedike, hétfő délelőtt tíz óra.

Színhely: a rektor szobája a
Budapesti Műszaki Egyetemen.)
— Nem — jelentette ki ridegen a rektor, és félretolta a sűrűn gépelt

papírlapokat —, nem olvastam el a jelentésüket. És a jövőben sem
szándékozom elolvasni. A Pillok Zoltán adjunktus úr újabb meg újabb
csínytevéseiről beszámoló irományokról én már jó ideje egyszerűen
nem veszek tudomást. Világos? Van még valami?
Két látogatója összenézett. Baloghné, az egyetem személyzeti
osztályának új vezetője, negyven körüli, sötétvörös hajú, csinos,
energikus asszony és Szemán György, a haranghegyi telep sovány,
gyomorbeteg gondnoka.
Csak tanácstalanságot olvastak ki egymás tekintetéből. Akkor
Baloghné újra a rektorra pillantott. Olyan ez a Bittera Titusz, mint egy
öreg oroszlán. Túl a hetvenen is erőt sugárzó, tekintélyt keltő.
Hatalmas, csontos koponya, egymástól messze eső szürke szemek,
dús szemöldökök, göndör, hófehér haj, széles, húsos orr... Hát akkor
lássuk, hogyan viselkedik az oroszlán, ha szembeszállnak vele.
— Bocsásson meg, rektor úr, de ez így nem lesz jó! Ön, az egyetem
felelős vezetője még csak tájékozódni sem hajlandó afelől, hogy az
egyik legfontosabb tanszék munkatársa miket művel! Ilyen súlyos
fegyelemsértések felett nem lehet csak úgy napirendre térni!
— Igazán?! — kérdezte Bittera, miközben figyelmesebben szemügyre
vette Baloghnét. Ohó, ez nem olyan szemérmesen intrikáló
vénkisasszony, mint az elődje!
Baloghné közbe akart vágni, de a rektor figyelmeztetően felemelte a
kezét, és folytatta:
— Szíves figyelmébe ajánlom, hogy az emberiség anyagi és szellemi
gyarapodása szempontjából végső soron tökéletesen közömbös, hogy
Benvenuto Cellini kalandor volt-e vagy sem, ha már egyszer megalkotta
a Fontainebleau-i nimfát, a Medúzaölő Perseust és a többi remekművet.
Fikarcnyit sem számít, hogy a gázvágót kasszafúrási célzattal találta-e
fel egy bűnöző, hogy koszorús költőnk aggkorában valóban
uzsorakamatra adott-e kölcsönöket kezdő, nincstelen pályatársainak,
hogy pipogya férj volt-e Kepler, és folytathatnám, a lista végtelen.
A vörös hajú asszonyt azonban ezek az érvek egyáltalán nem
győzték meg. Indulatosan rázta meg a fejét.
— Így nem megyünk semmire. Most egy konkrét esetről van szó, nem
történelmi példákról. A tudományhoz én nem értek, a művészetekhez
se igen. De van két nagy fiam, ismerem, milyenek a mai fiatalok.
Tisztán látom, hogy ennek a Pillok Zoltánnak előbb-utóbb a tudományos
munkája is megsínyli, ha ennyire szabadjára engedik, ha büntetlenül
tehet bármit, ami csak az eszébe jut. Nem apró, jelentéktelen
csibészkedésekről beszélek. Ilyesmikkel nem zaklatnám önt.
Ragaszkodom hozzá, hogy ha elolvasni nem óhajtja, legalább hallgassa
18
meg a rektor úr Szemán kartárs szóbeli jelentését a történtekről. Három
percet kérünk, nem többet.
Bittera Titusz önkéntelenül elmosolyodott.
— Kemény fából faragták magát, asszonyom! Rendben van. Lássuk
a medvét! De előre figyelmeztetem, ha mégis valami piszlicsáré ügyet
tálalnak itt fel nekem, én magát lenyelem, és ráadásnak Szemán urat!
Tessék!
A gondnok megköszörülte a torkát.
— Az adjunktus úr — kezdte halkan — az elmúlt hetekben több
alkalommal is ott éjszakázott a haranghegyi telepen, az atomreaktor
épületében. Legutóbb most szombaton jöttek ki, s azóta is
egyfolytában...
— Mit akar ezzel?! — szakította félbe csodálkozva a rektor. — Maga
nagyon jól tudja, hogy én adtam neki erre külön engedélyt. Őt a
rendészeknek a nap bármely szakában be kell engedniök, dolgozhat az
atomreaktorral, a számítógéppel, a teljes műszaki berendezéssel. És
asszisztenciát is vihet magával, hisz ott egyedül nemigen boldogulhat.
— Pont az asszisztencia az érdekes! — vette át a tájékoztatást
Baloghné. — Milyen kutatómunka lehet az, ahol a Fővárosi
Operettszínház táncosnője a tudományos segéderő?!
— Nocsak! — komorult el hirtelen Bittera Titusz tekintete. — Megőrült
ez a Pillok?! Találkahelyet csinál az egyetem atomreaktorából?! Ott
idegennek semmi keresnivalója!... Miért hagyták, hogy az a nő
bemenjen?
Szemán a válla közé húzta a fejét.
— Az adjunktus úr éppen az ön különleges engedélyére hivatkozott...
Azzal fenyegetett meg, ha akadékoskodunk, a mi felelősségünkre
felhívja önt éjszaka a lakásán...
— Az egész dologban nem ez a lényeges — vette át ismét a szót a
személyzeti osztály vezetőnője —, hanem az, hogy ezeknek az éjszakai
páros benttartózkodásoknak alkalmával működtették a radioizotópokat
vagy micsodákat előállító berendezést, dolgozott a számítógép, valami
különleges generátor, amit Pillok szerkesztett, valóságos nagyüzem
folyt. Ráadásul egy olyan asszisztenssel, aki feltehetőleg nem ebben a
tudományban specialista!
— Igenis — bizonykodott a gondnok —, és rengeteg villamos áramot
használtak fel, ezt a mérőműszerek is rögzítették. Viszont az adjunktus
úr semmit sem jegyzett be a munkanaplóba. Pedig ez is kötelessége
lett volna!
— Köszönöm, hogy mindezekről informáltak — emelkedett fel
íróasztala mögül a rektor. — Igazuk van, ez túlmegy a tűrési határon.
Személyesen vizsgálom ki, és még ma...
A kétszárnyú, tapétás ajtón a titkárnő dugta be a fejét.
— Elnézést, rektor úr — jelentette félénken —, Pillok Zoltán adjunktus
úr van itt, azt mondja, halaszthatatlanul fontos ügyben szeretne beszélni
önnel, nagyon kéri, fogadja azonnal... Egészen ki van borulva...
Beengedjem?
— Igen — vágta rá Bittera. — Éppen jókor jön! Kérem — fordult a
látogatóihoz, mikor a titkárnő visszahúzta a fejét —, maradjanak itt önök
is. Lássák, milyen leckét kap ez a felelőtlen fiatalember!
Ő maga állva maradt. Haragos volt és félelmetes. Mint egy oroszlán!
19
VII. fejezet
A BEJELENTÉS
(Időpont: június tizedike, hétfő délelőtt negyed tizenegy.

Színhely: ugyanott.)
A leckéztetésből ezúttal nem lett semmi.

Csak egy pillantás a betámolygó Pillok Zoltánra, s bárki
megállapíthatja, hogy az adjunktus úr jelenleg túlságosan omlatag
állapotban van ahhoz, hogy fegyelmezni lehessen.
A haja csapzott, nehezen szedi a lélegzetet, mozdulatai tétovák,
tekintete révült, bárgyú mosoly játszik a szája szegletében.
Nadrágja olajfoltos, átizzadt kockás inge a testéhez tapadt, a keze
fején véres horzsolások.
És szeszfelhő lengi körül.
Tesz néhány bizonytalan lépést Bittera Titusz felé, aligha érzékeli,
hogy a rektoron kívül még két másik személy is tartózkodik a szobában.
Megáll, és kockáztatva az orra bukást, olyasféle meghajlást mutat be,
mint a Don Carlosban a spanyol főurakat játszó színészek. Csodával
határos módon talpon marad, kiegyenesedik.
— Mélyen tisztelt rektor úr — jelenti meg-megcsukló hangon —,
nekem apám helyett apám... van szerencsém tudomásodra hozni,
hogy... hukk... a Rekó tökéletesen működik... Még többet is tud, mint
vártuk...
— Mit mondasz?! — kiált meghökkenve az egyetem vezetője. —
Elkészültél a Rekóval?! Ez nem lehet igaz! Hiszen legutóbb azt montad,
hogy még a megépítésének első fázisánál tartasz!
— Lárifári — legyint a jövevény —, meglepetést akartam... A nagy mű
kész, az alkotó is kész... Már egy hónapja porba... próbaüzemel a
Rekó... Csinált papírszalvétákat, aztán egy oklevelet, aztán egy
tájképet... Ide azt a bizonyos rozsdás kötőtűt — mutat bizonytalanul a
nyaka irányába —, ha valaki megkülönbözteti őket az eredetitől... De ez
mind kutyagumi... Ma reggelre csinált egy gyöngyös izét, az is
kutyagumi, mert...
Megtántorodik, bele kell kapaszkodnia a legközelebbi szék karfájába.
Szemán odaugrik hozzá, leülteti a székre, fogja Pillok vékony csontú
vállát, hogy előre ne bukjék.
— Ez már mégiscsak hallatlan! — csattan fel Baloghné, aki növekvő
felháborodással figyelte a történteket. — Beállít ittasan a feletteséhez!
Fényes nappal! Vizsgaidőszakban! Képzelem, milyen hatást tett a
hallgatókra a folyosón! Lehet, hogy négykézláb közlekedett!
Az adjunktus, aki behunyt szemmel, aléltan pihent a széken, felkapja
a fejét, előbb a személyzeti vezetőre pillant, aztán megnézi magának a
gondnokot is.
— Kikérem magamnak — mondja a részegek fejedelmi gőgjével —,
engem csak dicséret illet, nem bírálat... Benyakaltam, ez igaz... De
viszont — csináltam egy embert!... Egy homlokpántot Mátyás korából és
egy embert napjainkból!... Nem szándékosan, de ez... hukk!... mellékes!
Ehhez mit szól az elvtárs néni?!
20
Baloghné segítséget várón néz a rektorra, aki úgy áll némán az
íróasztala mögött, mint egy szobor.
— Meddig kell ezt tűrnünk?! — kérdi ingerülten a személyzetis. — Ez
a fiatalember mindjárt a szexuális kalandjait fogja részletezni előttünk!
— Semmi szexuál... — felel Bittera helyett Pillok. — Tiszta műszaki
megoldás...
Kimerülten legyint, előrebillen a feje, a padló felé dől a törzse, a
gondnok idejében visszarántja.
Baloghné sietve feláll, határozott léptekkel az ajtó felé tart.
— Álljon meg! — szól rá a rektor. — Hová megy?
— Telefonálni. A mentőknek. Valakinek csak kell intézkednie, ha ön
nem hajlandó! Hisz nyilvánvaló, hogy ez a szerencsétlen...
— Mentőkre semmi szükség! — int erélyesen a rektor. — Adjon neki
egy pohár vizet — fordul aztán a gondnokhoz —, és fektesse le a
kanapéra, ott a sarokban. Hadd aludja ki a mámorát... Az isten
szerelmére, értsék meg, ha igaz az, hogy a Rekó elkészült és
üzemképes, akkor nem érdekel engem az adjunktus úr
modortalansága, sem az a pár csacsiság, amit most a végén
összehordott! Hosszú évek hihetetlen szellemi és fizikai munkája után a
beteljesülés, a diadal öröme meg néhány konyak... Persze hogy
megzavarodott egy kicsit. Hagyjunk neki időt, hogy magához térjen. De
ha a Rekó valóban működik...
— Mi az a Rekó? — kérdezi hátrafordulva Baloghné, miközben segít
Szemánnak, hogy az öntudatlan Pillok Zoltánt értelmesen elhelyezzék a
bőr kanapén.
Bittera végighúzza kezét a homlokán.
— Világszenzáció — mondja halkan, és leül. — Olyan találmány,
amely mellett eltörpül a film, a rádió, a televízió. Forradalmasíthatja az
egész ipari termelést, új irányt szabhat a technika fejlődésének, a
gyártástechnológiának. Nagy vonalakban elmondhatom a lényegét, ha
már belecsöppentek a dolog közepébe, legalább ismerjék meg, hogy
miről van szó.
Felemel egy fényképet az íróasztal sarkáról, kétfőnyi hallgatósága
felé fordítja, gyönyörű vadászvizsla van rajta.
— Tessék, egy fotográfia. Két kiterjedésben ábrázolja Plútót, a
kutyámat. Az, hogy mi van a bundája mögött, a fényképen
természetesen nem látható. Nos, a Rekó, ez a szó a rekonstruktőr
rövidítése, működési elvét tekintve annyiban hasonlít a fotografáláshoz,
hogy ennél is van felvétel, és van előhívás. Az előbbi azzal a bizonyos
tetasugárral történik, amelyről már korábban szó esett. Ez a sugár úgy
hatol át a felveendő tárgy anyagán, hogy egyidejűleg mind a három
dimenzióban regisztrálja a tárgyat alkotó elemi részecskék fajtáját,
korát, a részecskék egymáshoz való kapcsolódását, valamennyi kémiai,
fizikai tulajdonságát Tehát különleges térképet készít. Ez a technológiai
folyamat első része. Világos?
Baloghné és Szemán egy mukkot sem szól, Pillok édesdeden alszik a
sarokban. A hallgatást a rektor igenlő válasznak fogja fel és folytatja.
— A második fázis az előhívás. Amikor ezzel kapcsolatos
elgondolásairól Zoli először beszélt nekem, agyrémnek tartottam. Idővel
azonban megbarátkoztam a feltevéseivel... Illetve továbbra sem igen
tartottam kivihetőnek a tervét, féltem viszont a felelősségtől, ha nem
engedélyezem a kísérleteit Nem vágyom Horger Antal szerepére a
műszaki világban, így került sor tavaly arra a bizonyos rendkívüli
21
felhatalmazásra az intézet haranghegyi reaktorának és egyéb
berendezéseinek szabad használatával kapcsolatban. Pillok kísérletei
arra irányultak, hogy a tetasugár segítségével rögzített sok milliárd,
billiárd adat vezérlő programkent kerüljön be egy ugyancsak általa
konstruálandó elektronmixáló készülékbe... Figyelik, jövő időben
beszélek róla, még most is nehezen hiszem el, hogy sikerült
megalkotnia... Szóval ez a rendkívül bonyolult masina radioaktív
elemekkel dolgozna, illetve dolgozik kiaknázva a radioaktív elemeknek
azt a sajátságát hogy az atommagjaikban levő neutronok száma
különböző miáltal ezek az atommagok, ezek a bizonyos izotópok
állhatatlanok, instabilok, könnyen átalakulhatnak más elemek magjaivá.
Úgy látszik, az adjunktus úr nemcsak hogy megépítette ezt az
elektronmixálót, hanem megoldotta a vezérlését is, és már néhány apró
tárgy pontos hasonmását is sikerült létrehoznia. Ha ez valóban
megtörtént, akkor a műszaki tudományok elvi és gyakorlati kérdéseinek
olyan magas régióiba kellene mennünk magyarázatért, ahová Pillok
Zoltán kalauzolása nélkül én sem merek elindulni, lévén egyoldalúan
képzett matematikus... Sejtik már, hogy milyen fajsúlyú, mekkora
jelentőségű dolog, amit ez a fiatalúr csinált? El tudják képzelni, hogy
milyen felmérhetetlen alkalmazási területe lehet a találmányának?
Férfiasán bevallom — szólalt meg bátran Baloghné —, én nem
tudom elképzelni. Mármint hogy az életben...
A rektor felsóhajtott.
— Hát igen, a híres női gyakorlati érzék... Az atommáglyán
legszívesebben rostélyost sütnének. Nos, asszonyom, ha a Rekóval
valóban lehet dolgokat újjáteremteni, a legkülönfélébb tárgyak pontos
mását előállítáni, akkor ez például azzal az apró előnnyel járhat az
életben, hogy viszonylag rövid időn belül nyugdíjba küldhető az egész
gyáripar.
Baloghnénak nyitva maradt a szája a csodálkozástól, a gondnok
meghökkenve hajolt előre.
— Ez… ez ugye csak valami tréfa?
— Szó se róla! Csak néhány kisüzemet kell fenntartani ahol a
prototípusokat állítják elő, ezekről aztán Pillok Zoli csodamasinája annyi
másolatot készít, amennyire szükség van... Feltéve természetesen ha
az adjunktus úr oda jut a Rekó kifejlesztésében, hogy egy mintáról több,
teljes értékű másolatot készíthet. És ha e másolatok előállítási költségei
nem haladják meg a hagyományos tömeggyártás rezsijét. És még
rengeteg „ha" merül fel itten. De hát ezekről csak akkor kaphatunk
bővebb felvilágosítást, ha a fiatalúr magához tér.
Mindnyájan odanéztek, a szoba sarkába, ahol a farmernadrágos,
kockás inges, hortyogó zseni meddő kísérleteket végzett éppen, hogy
átforduljon a másik
— Ha jól értem — vette fel a beszélgetés fonalát felajzottan a
személyzetis —, ez a berendezés drága anyagokat is csinálhat egészen
közönséges anyagokból, modell után. Akkor nemcsak a régimódi
gyárakra nem lesz szükség, de kereskedelemre sem. Fillérekbe kerülne
a mosógép, egy autó, egy bunda...
A rektor bólintott.
— Valóban, ilyen csapásoknak is ki lehetünk téve.
Időközben Szemánban újra felgyülemlett annyi bátorság, hogy ő is
kérdéssel hozakodjék elő.
22
— És... és hozzávetőleg mekkora lehet ennek a Rekónak a
teljesítménye?... Úgy értem, mennyi idő alatt vehetné át ez a Rekó
mondjuk a Ganz-MÁVAG termelési volumenét? Vagy ez a Rekó...
— Butaság! — szakította félbe ingerülten Bittera Titusz. — Ez a
Rekó! Ez a Rekó!... Először is: hányszor mondjam, hogy a részletekkel
magam sem vagyok tisztában, többek között a Rekó jelenlegi
teljesítőképességével sem, következésképpen halványlila gőzöm sincs,
hogy mikorra fejlődhet mivé. Másodszor: miért számol maga csak ezzel
az egyetlen Rekóval? Ha igaz, hogy bonyolult tárgyak újjáteremtését
minta alapján elkészítheti, miért ne reprodukálhatná majdan önmagát?
Ahány példányban csak kell. És akkor az iparban folyamatosan Rekók
tömege veheti át a munkagépek, szalagok szerepét. Harmadszor,
negyedszer, ötödször, hatodszor — az egész dolog embrionális
állapotában lehet még, mint volt annak idején az első kocsikerék, az
első gőzgép, az első robbanómotor, az első kerékpár, az első rádió...
De ez mellékes! Itt most az a lényeg, hogy megtörtént maga a tett,
megszületett a nagyszerű találmány, korunk alighanem legpompásabb
tudományos vívmánya... És aki a Rekót megalkotta, a hibátlan és olcsó
sokszorosítást is megoldja, efelől nekem semmi kétségem!
Az utolsó szavaknál már bőmből az oroszlán, súlyos ökle az íróasztal
lapján üti a nyomatékot.
Így aztán észre sem veszik, midőn a titkárnő ismét belép a tapétás
ajtón, és erősen markolva a kilincset megáll és köhécselni kezd.
— Mi van, Ilonka? — fordul feléje Bittera Titusz. — Csak nem újabb
hívatlan látogatók?
— De igen — feleli rémülten a titkárnő. — Két fiatal nő. Valószínűleg
ikrek, annyira hasonlítanak egymásra... Én nem tudom, mi van itt ma,
rektor úr, de mindenki botrányosan viselkedik! Megfenyegettek, azt
mondják, megvernek, kitépik a hajamat, összekarmolják az arcomat, ha
nem engedem be őket, vagy azonnal ki nem küldöm hozzájuk az
adjunktus urat... A rektori titkárságon ilyen hang, ilyen magatartás!... Az
egyik még azt is mondta...
Az már sohasem derül ki, hogy még mit mondott az egyik, mert a
kilincs kiszakad a titkárnő kezéből, és két ragyogó fiatal teremtés tör be
az ajtón. Egyforma magasak, az alakjuk is tökéletesen azonos,
ugyanolyan könnyű virágmintás nyári ruhát viselnek mindketten, a hajuk
barna, arcuk borongós-kacér, mint a pincérlányé Manet: A Folies
Bergéres bárja című nevezetes képén.
— Pillok Zoltánné vagyok — mutatkozik be köszönés helyett az egyik
nő, s harciasán néz körül. — Hol a férjem?!
— Én is Pillok Zoltánné vagyok — mondja a másik, szakasztott azon
a hangon. — Zoli ide indult, valami Titusz bácsihoz. Hová dugták?
23
VIII. fejezet
LAVINA ÉS ÖRVÉNY
(Időpont: június tizenegyedike, kedd délelőtt,

délben, délután. Helyszín: a Balogh lakás,
a Műszaki Egyetem, a Vasas sporttelep,
majd ismét az egyetem.)
A Larsen-Nielsen módszerrel épített panelházak egyik előnye, hogy a

bennük lakók úgy ismerik egymást, mint a tenyerüket. Hallomásból. A
hangszigetelés szinte teljes hiánya következtében. Ezért aztán az
effajta épületekben suttogva közlik egymással bizalmas
mondanivalójukat a családtagok, a szigorúan bizalmasat pedig egymás
szájáról olvassák le.
Érthető tehát, hogy a konyhában foglalatoskodó Baloghné fülét
rögtön megütötte a kisszobából átszűrődő szipogás.
Takarékra állította a gázt, besietett az albérlőjéhez.
Ahhoz a Cibrányi Mária Magdolnához, akinek a továbbiakban — a
teljes zűrzavar elkerülése érdekében — Cica Kettő lesz a neve,
megkülönböztetésül az eredeti, anyaszülte Cicától, azaz Cica Egytől.
Albérlői minősége egészen friss, előző nap döntöttek úgy, a rektori
szobában, hogy átmenetileg a személyzetis vegye magához Cica
Kettőt, lévén férje is, két fia is balatoni üdülésen.
Szóval az albérlő a keskeny heverőre borulva zokogott.
Az ajtónyikorgásra felnézett, megpillantotta háziasszonyát. Gyorsan
felült, megtörölte a szemét, kifújta az orrát, majd összevonta
szemöldökét, és határozottan kijelentette:
— Ebből nekem elegem van, én ezt nem csinálom tovább!
Baloghné rosszallóan csóválta meg a fejét.
— Hogyan lehet elege, hisz tegnap óta van a világon... És az igazán
nem olyan nagy áldozat, ha néhány napig nem mutatkozik a
nyilvánosság előtt, amíg közösen ki nem találunk valami tartósabb
megoldást a jövőjére... Higgye el, én jó szívvel fogadtam be magát,
nálunk később is ellakhat majd... Bízzék bennünk, már ma este
összeülünk, hogy kitaláljunk valami okosat, egyrészt a Rekó
bejelentésével kapcsolatban az illetékes felsőbb hatóságoknak...
Cica Kettő nagyot ütött a heverő fejtámaszára.
— Ott egye meg a fene azt a Rekót, ahol van! Mit változtat az én
helyzetemen, hogy mi lesz azzal a gépezettel?! Értse meg, asszonyom,
engem az érdekel, hogy mi lesz az én sorsom... Én úgy akarok élni,
mint bármely nő az én koromban! Pontosan úgy, mint az a másik
Cibrányi... Semmiben sem különbözöm tőle, mégis teljesen ki vagyok
semmizve!
— Ezt hogyan értsem? — hökkent meg Baloghné.
— Úgy, hogy a másiknak van férje, aki világmenő lesz rövidesen, van
jó állása, vannak ismerősei, barátai, pártfogói. Ezek tulajdonképpen az
én barátaim, ismerőseim, hozzátartozóim is, nekem mégsincs senkim
és semmim. Ez a kis ruha, ami rajtam van, ez az egyetlen vagyonom.
Mert a maxikabátom az teljesen használhatatlan, annak a hátát már
nem tudta megcsinálni a Rekó, a limiterek miatt, amelyeket belevarrtam.
24
— Hogyan?! Hát azokat nem a másik varrta bele?! A rektori
szobában így mesélték el tagnap...
— A másik, a másik! Mindig csak az a másik! Hát nem tetszik
megérteni, hogy akkor még egyek voltunk?
Baloghné békítően mosolyodott el.
— Hát persze, csak ez olyan különös história, mindig összekeverem.
— Igen, maguknak ez egy érdekes sztori, talán még mulatságos is,
csak nekem tragédia... A falra tudnék mászni, ha arra gondolok, hogy a
másik vígan éli világát, miközben én itt kuksolok, teljes
bizonytalanságban, mint egy bujkáló bűnöző... Ő, hogy az a
búbánatos!...
— Úgy veszem észre, maga nem rokonszenvezik túlságosan a
hasonmásával. Azért furcsállom ezt, mert maguk többek mint ikrek, a
maguk természete, gondolkodása is teljesen azonos kell hogy legyen...
— Azonosak voltunk! — helyesbített ingerülten a lány. — De két
személy lettünk, és szembekerültünk egymással. Utálom, gyűlölöm!
Önző, irigy, beképzelt majom... Húszezer forintunk van a takarékban,
azonkívül van még kétszáz nyugatnémet márkánk, vannak ékszereink
is, a minap szerzett egy gyémántos diadémot például... De mindebből
nekem semmit sem ajánlott fel! Eszébe sem jutott! Pedig mindennek,
ami nála van, a fele az enyém!... Viszont ő magától egy fillért sem fog
adni, ismerem a fajtáját.
A személyzetis odaült a heverő szélére, megsimogatta a lány vállát.
— Én adok magának annyi pénzt, amennyit pillanatnyilag nélkülözni
tudok. És majd megbeszéljük a kupaktanácson, hogy ezen felül...
Cica Kettő felugrott.
— Nem kell! — kiáltotta — Nekem nem kell dugsegély,
könyöradomány! Csak az, ami az enyém!... És ha mindenki annak a
másiknak a pártját fogja, hát akkor majd megmutatom, hogy magam is
elboldogulok!
Köszönés nélkül kiszaladt a szobából; mire a háziasszony
felocsúdott, a temperamentumos albérlő már el is tűnt a lakásból.
Pillok Zoltán oldalvást ült az íróasztal sarkán, a térdét nyomogatta

szórakozottan, és közben azt a képletet tanulmányozta, amely a falra
akasztott fekete tábla bal felső sarkától a jobb alsó sarokig húzódott.
Valami nem tetszett neki a hieroglifákban, mert kedvetlenül rázta
meg a fejét, lekapta a szemüvegét, és egy krétadarabka után nyúlt.
Hirtelen elsötétedett előtte a világ.
Két puha, hűvös tenyér tapadt a szemére.
— Te vagy az, Cica? — kérdezte örömmel.
— Tőled ezt az egész egyetemet el lehetne lopni — mondta a lány
tettetett szigorral. — Úgy bele tudsz bújni az abrakadabráidba, hogy se
látsz, se hallsz. Pedig amikor benyitottam, az ajtó is nyikorgott, én meg
finoman köhécseltem is párszor... Úgy látszik, rosszkor jöttem, csak
zavarlak, dühös vagy rám... Hiszen meg sem csókolsz!
— Dehogynem! — ugrott le a fiatalember az íróasztalról. — Csak
elcsodálkoztam egy kicsit. Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy ma
délelőtt próbád van a színházban.
A látogató tekintete elborult.
— Nem — suttogta —, nekem nincs próbám. Én a másik vagyok.
Pillok lassan visszaereszkedett az íróasztal sarkára, feltette,
megigazította szemüvegét. Most látszott csak, hogy az utóbbi napok
25
mennyire megviselték. Rokonszenvesen csúnya arca gyűrött volt,
kialvatlan, táskás a szeme alja, a szeplői is bágyadtan pislákoltak, a
szája két oldalán is mintha elmélyültek volna a ráncok. Ettől olyan
szomorú bohócképe lett.
— De hát akkor — szólalt meg végre zavart-rekedten —, akkor...
— Akkor mit keresek itt? Ugye, ezt akartad kérdezni? És milyen jogon
fogtam be a szemedet? És hogyan kérhettem, hogy csókolj meg?
A lány hangja fokról fokra vált támadóbbá, az utolsó szavakat már
szinte sikoltotta.
Ideges mozdulatokkal nyitotta ki a táskáját, személyazonossági
igazolványt rántott ki belőle, felnyitotta, dühösen tartotta oda a fiú orra
elé. Arca kipirult, a tekintete szikrázott, a félig nyitott ajkak mögül
veszedelmesen villogtak elő az opál fogacskák.
— Tessék! — sziszegte. — Itt van, olvasd... Szerencsére az a másik
mindig magával hordja a papírjait a retiküljében, vele voltak a múzeumi
felvételnél is, így hát legalább nekem is vannak irataim... A
személyimben az áll, hogy férjezett vagyok, hogy Pillok Zoltánné
vagyok, hogy te vagy a férjem! És egy feleségnek joga van ahhoz, hogy
meglátogassa a férjét a munkahelyén, hogy befogja a szemét, hogy
csókolózzék vele! És máshoz is jogom van! Mindenhez, amihez annak
a másiknak! Mert én ő voltam, amikor hozzád mentünk. És most sem
tudtál megkülönböztetni tőle!
Az adjunktus elképedve hallgatta végig a szenvedélyes szónoklatot,
majd ismét lezökkent az asztal sarkáról, szaladgálni kezdett a
szobában, közben hadonászott, szokása szerint félhangosan
szitkozódott. A második kör után lehorgonyzóit a lány előtt.
— Te teljesen megőrültél! Csak nem képzeled, hogy én tényleg mind
a kettőtöknek a férje vagyok?! Hogy te is a feleségem vagy?! Hogy én
ezentúl mind a kettőtökkel együtt élek?! Értsd meg... függetlenül attól,
hogy imádlak... de nem téged... illetve téged is ugyanúgy, hiszen... Te,
ebbe én is belebolondulok! Mondd, mit akarsz tulajdonképpen?
A válaszra már nem kerülhetett sor, mert felcsörgött a telefon.
— Igen — mondta a kagylóba Zoltán, miközben remegő szabad
kezével a verítéket törölte le a nyakáról —, igen... köszönöm... igen,
máris indulok.
Letette a kagylót.
— Tanszéki értekezlet — fordult a lányhoz —, rám várnak vagy
negyedórája, egészen kiment a fejemből, mennem kell... Kérlek, ne
haragudj, goromba és tapintatlan voltam, de hát ismered a modoromat,
ráadásul ki is vagyok borulva... Most menj szépen haza, holnap nyugodt
fejjel megbeszélünk mindent.
Önkéntelen mozdulattal hajolt oda a lányhoz, megcsókolta.
Aztán két öklével rácsapott a két dudorra a homlokán, és kirohant a
szobából.
Közönséges halandónak kitört volna a nyaka. Már az első

alkalommal. Dobosi Sándor viszont magához ölelve Öcsit, a lószőrrel
töltött ormótlan birkózóbábut, éppen tizedszer dobta magát hídba, ívben
feszülő testtel. Abban a pillanatban, amikor hátraszegett homloka a
szőnyeghez ért, villámgyors mozdulatot tett a jobb karjával, a
hetvenkilós bábu lomhán átrepült felette, kegyetlenül odacsapódott a
földhöz, de nem szólt semmit, megszokta a goromba bánásmódot.
26
Dobosi átfordult a hidalásból, felállt, keze fejével megtörölte
verejtékező homlokát, aztán lehajolt, újból megragadta Öcsit.
Miért edz ilyen keményen az a birkózó, akinek feltett szándéka, hogy
rövidesen abbahagyja a versenyzést?
Nem sok köze lehet a sporthoz annak, aki effajta kérdést egyáltalán
föltesz. Először is, ha holnap lépek utoljára a szőnyegre, akkor is ma
még versenyző vagyok! És ha az a holnapi még esetleg valami
barátságos háziverseny is, a felkészülésre, a gyakorlásra éppúgy
szükség van.
Aztán meg a versenyzést be lehet szüntetni egyik napról a másikra,
az edzést nem! Már csak egészségügyi meggondolásokból sem, hisz a
szervezet hosszú évek alatt megszokta, igényli a rendszeres mozgást,
erőkifejtést. Lehet és kell is fokozatosan csökkenteni ilyenkor a
„fejadagot", de hirtelen mindent abbahagyni káros, értelmetlen dolog
lenne.
Különösen vonatkozik ez arra a sportolóra, akinek az a célja, hogy
szakvezetőként tevékenykedjék majd. Nem sokra tartják ugyanis a
tanítványok az olyan mestert — hacsak nincs nagyon benne a korban
—, aki minden fogást magas színvonalon magyaráz el, bemutatni meg
csak alapfokon mutat be.
Így hát Öcsire ismételt megpróbáltatások várnak, ha egy tizenéves
birkózópalánta oda nem szalad a bajnokhoz.
— Sanyi bácsi, látogatója van! A társalgóban várja. Cicának hívják.
Azt üzeni, sürgős.
És miután hivatalos megbízatását teljesítette, magánszakemberi
minőségben még hozzáfűzi.
— Oltári csinibaba, gratulálok!
Dobosi elengedte a bábut, fricskát nyomott a hírvivő kobakjára, a
tornapadhoz lépett, felkapta köpenyét, és menetközben bújva bele,
kisietett az edzőteremből.
Sok regény, film, színdarab, sőt olykor az élet is tanú rá, hogy a
szerelmi háromszög micsoda bonyodalmakat idézhet elő. Hát még az
olyan szerelmi háromszög, amelynek négy résztvevője van!
Cica Kettő tudniillik éppen annyira kedvelte Dobosit, mint Pillokot.
Éppúgy, mint Cica Egy. És minthogy most Cica Kettő mérges volt,
elkeseredett és tanácstalan, aggasztotta a jövő, félt, hát kihez
fordulhatott volna máshoz tanácsért, vigaszért, segítségért, kinek
önthette volna ki a szívét másnak, mint a birkózóbajnoknak?
De hát nem lett volna egy test, egy vér az első számú Cibrányi Mária
Magdolnával, ha nem vonja le a délelőtt eddigi szomorú tanulságait, ha
nem sző pokoli ravasz tervet.
Mi lenne — merengett magában, míg a fiúra várt —, ha fordítana
egyet a játszmán, ha Sanyit tájékoztatná mindenről, csak épp fordítva?
Ha úgy lépne fel, hogy ő az eredeti Cica?
Csöndesen üldögél egymással szemben a csöppnyi presszóasztalka
két oldalán Cica Kettő és Dobosi. A társalgó jóformán üres, hisz
másoknak az edzésből még jó félórájuk van hátra. A fiú örül a
látogatásnak, de nem tudja, mire vélni. A lány tudja, hogy mit akar, de
nem tudja, miként fogjon hozzá.
— Egész egyszerűen el fogsz ájulni attól — törte meg végül is a
csendet —, amit én el fogok mesélni neked.
A bajnok komolyan bólintott, hát persze, ő olyan ájulós fajta.
27
— Sejtem azért, hogy mi a téma — jegyezte meg. — A diadém,
ugye?
— A diadém?!
— Mi az, csak nem feledkeztél meg róla? Hisz csak tegnap este
adtad ide nekem megőrzésre. Valami Amália nénitől örökölted, azt
mondtad, olcsó holmi, de neked kedves emlék, nem mered otthon
hagyni, mert a főbérlőnőd újabban kotorászik a szekrényedben. Azt
hittem, megtudtad közben, hogy az a homlokpánt nem is olyan
értéktelen.
Cica Kettő nagyot nyelt.
— No nézd csak, egészen kiment a fejemből! Nem csoda, szörnyű
rumlim van... Szóval sokat ér? Mostanában meglehetősen lerobbantam
anyagilag, ráadásul a ruhatáramat is fel kellene frissítenem, nagyon rám
fér némi gyorssegély. Mennyiért lehetne a piacra dobni?
— Kapaszkodj meg, kislány — figyelmeztette a férfi —, ne pottyanj le
a székről! Nem aprópénzről van szó! Ugyanis tegnap este felugrott
hozzám Gorly Pista, jó kis könnyűsúlyú volt, de civilben nagy ember,
hites becsüs vagy micsoda a központi bizományiban. Megmutattam
neki, csak hápogott, szerinte húszezret testvérek között is megér!
Gazdag nő vagy, Cica! Most bánom csak igazán, hogy szakítottunk...
De hát ezek szerint te nem is erről akartál beszélni velem?
A lány felállt, megigazította a haját, amelyet kicsit szétcincált a huzat.
— Nem — felelte elgondolkozva. — Egészen másról szeretnék
beszélni veled... De nem itt... Mondd, mit szólnál ahhoz, ha most
felmennék hozzád?
Az ajánlat olyan váratlanul érte Dobosit, hogy belesápadt. Aztán
felnézett a lányra, állán megfeszültek az izomcsomók.
— Te, Cica — mondta halkan —, ne játssz velem! Ha komolyan
gondolod, hogy most feljössz hozzám, utána nem táncolhatsz vissza!
Akkor oda kell állnod Zoli elé... És meg kell neki mondanod, hogy
visszajössz hozzám. Sutyiban nem lehet. Mert nekem ő barátom.
— Odaállok — biccentett komolyan a lány. — Megmondom neki,
hogy rájöttem, téged szeretlek jobban. Lehet, hogy nem is fog olyan
nagyon bánkódni miatta.
Aztán hirtelen felcsattant.
— Légy szíves, és ne lelkizz itt nekem, mert biz'isten mindjárt
meggondolom magam, és itthagylak!
A férfi felugrott, fél kézzel felkapta a székről a kapálódzó Cicát,
végigszaladt vele a társalgón, a folyosón, ki az utcára, csak a járdán
engedte le óvatosan.
— Te bolond! — pihegte Cica felhevülten. — A portás bácsi teljesen
fel volt háborodva. És itt is mindenki bennünket bámul!
— Te azóta itt vársz? — kérdezte megrökönyödve Pillok Zoltán,

amikor visszatért egyetemi szobájába.
A kérdés reá vallott.
Nem tűnt fel neki, hogy az a Cica, aki az íróasztal mögött ül, és az
ajkát rúzsozza, más ruhát hord, a haja is másként van fésülve, mint a
délelőtti látogatónak.
— Mióta?! — nyitott nagy szemeket Cibrányi Mária Magdolna. — Öt
perce jöttem, a tanszéki titkárságon azt mondta az öreglány, hogy
nemsoká végeztek. Gondoltam, addig beülök hozzád, elintézek néhány
telefont... Várjunk csak! Szóval az a másik volt itt nálad?
28
Az adjunktus becsukta az ajtót, reménytelen tekintetet vetett a
képletekkel telerótt falitáblára, odalépett a feleségéhez, megcsókolta,
aztán feltelepedett az asztal sarkára.
— Igen, itt volt.
— Mit akart?
— Nem tudom. Nem fejthette ki. Tanszéki értekezletre kellett sietnem.
Hogy sikerült a próbád a színházban?
— Sehogy. A rendezőnk bolond, a koreográfusunk agyalágyult, a
többi lány meg csupa botlábú, közönyös trampli. Én hiába teszem ki a
lelkem. Oltári leégés lesz. De most nem erről akarok beszélni veled.
— Hanem?
— Arról a másikról. Tenned kell vele valamit!
— Micsoda?!... Már te is kezded? Az isten szerelmére, mit kellene
tennem vele?!
— Azt neked kell kitalálnod. Te vagy a férfi, te vagy a nagy koponya.
Nem is szólva arról, hogy te teremtetted a gépeddel ezt a hülye szitut,
te vagy a felelős mindenért. Én csak azt tudom, hogy ezt így nem bírom
tovább! Egész éjszaka nem aludtam, most is a legszívesebben
sikítanék az idegességtől, ha csak rágondolok.
— Mire?
— Arra, hogy még egy létezik belőlem! Rettenetes érzés! Nem lehet
úgy élni, hogy az embernek van egy másodpéldánya, aki ezzel bármikor
visszaélhet.
Az adjunktus kétségbeesetten sóhajtott fel.
— Rémeket látsz, te kis bolond! Hiszen ő is elfogadta Bittera
javaslatát, hogy néhány napig sehol sem mutatkozik, csendben
meghúzza magát Baloghnénál, amíg kitalálunk valami okosat...
— És akkor ma miért jött ide?! Már a második napon felrúgja a
megállapodást. Te csak ne próbálj megnyugtatni engem, én ismerem
magam annyira, hogy tudjam, hogy ő mire képes! Inkább azon törd a
fejed, hogy ez a nő minél előbb tűnjön el a közelünkből.
— Tegyem el láb alól?
— Azt nem mondtam. De valami megoldásnak kell lennie. Értsd meg,
ez így elviselhetetlen. Attól rettegek, hogy fogja magát, felmegy hozzád,
és egyszerűen bebújik az ágyadba! Vagy holnap megjelenik a próbán,
engem bezár az öltözőbe, és táncolni kezd helyettem a színpadon.
Képzeld csak el, ő mindent tud rólam, felkeresheti a barátaimat,
ismerőseimet, pletykát kavarhat, botrányt okozhat, tönkretehet! A
markában vagyunk, azt csinál velünk, amit csak akar! Veled is el tudná
hitetni, hogy ő — én.
— Ugyan — legyintett zavartan a fiú —, ez kizárt dolog, azt megérzi
az ember.
— Frászt érzi! Ha az előbb, amikor megérkeztél, engem
összetéveszthettél vele, fordítva éppígy lehetséges. Már arra is
gondoltam, hogy megbeszélhetnénk egy jelet, amiről azonnal
felismered, hogy én — én vagyok... Mondjuk, elkezdem forgatni a
gyűrűt az ujjamon vagy valami ilyesmit. Az orrommal is tudok úgy
csinálni, mint a nyuszi, amikor szimatol. Vagy pedig...
— Hagyd abba a szamárságaidat! — kiáltott rá kétségbeesetten
Pillok. — Így képtelen vagyok a munkámra koncentrálni, ti valósággal
megőrjítitek az embert!
29
Cica felugrott a székről, az arca lángra gyúlt, a szeme szikrázott, félig
nyitott ajkai mögül veszedelmesen villant elő opálfényű fogsora,
elragadó volt!
— Mi?!... Tehát már itt tartunk?! Egy kalap alá veszel engem azzal a
másikkal?! Azzal a lombik-görllel?! Köszönöm!
Kiviharzott a szobából, úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a
szomszédos laboratóriumban a demonstrátor ijedtében kiejtette a
kezéből a Wheatstone-féle mérőhidat. Ripityára is tört.
30
IX. fejezet
KÖRKAPCSOLÁS
(Időpont: június tizenegyedike, kedd éjfélkor, éjfél után.

Színhely: a telefonvezeték, minthogy a cselekmény
ezúttal a távbeszélő-készülékek révén bonyolódik tovább.)
(A hívó fél: Baloghné.)

— Halló, halló... végre! Bittera-lakás?
— Igen, Bittera-lakás. A házvezetőnő beszél.
— Jó éjszakát kívánok. Baloghné vagyok, az egyetem személyzeti
osztályának vezetője. Sürgős, fontos ügyben kell beszélnem a rektor
úrral.
— Most?! Éjfélkor?! Ne tessék haragudni, de a rektor úr már régen
lefeküdt, és ő nem szereti, ha...
— Keltse fel, kérem! Az én felelősségemre!
— Itt Bittera. Magától, asszonyom, perc nyugta nincs az embernek.

Mi van, ég a ház?
— Ég, rektor úr. Délelőtt szaladt el, még mindig nem jött haza! És
szörnyen el volt keseredve, amiért vele, az ő jövőjével nem törődünk.
Most már félek, hogy még valami kárt tesz magában, és...
— Álljon meg a menet! Még csak most ébredek fel. Kiről van szó
egyáltalán?
— Arról a lányról, Cicáról, Pillok Zoltánnéról. A másikról,
természetesen. Arról, akit az ön javaslatára vettem magamhoz. És most
nyoma veszett. A rendőrséghez, a mentőkhöz nem fordulhatok, akkor
rövidesen kiderülne, amit egyelőre titokban akarunk tartani. Ezért
próbáltam kapcsolatba lépni Pillok Zoltánnal...
— És?
— Nem sikerült. Egész nap nem tartózkodott a lakásán. Nagy
nehezen kinyomoztam, hogy a haranghegyi telepen van. Két
műszerésszel bezárkózott, működteti a berendezéseket. Szemán
kartárs, a gondnok közölte mindezt, továbbá hogy szigorú utasítást
kapott az adjunktus úrtól, hogy semmilyen ügyben ne zavarják őket.
Nem is mert bekapcsolni. Szóval engem nagyon aggaszt ennek a
szegény lánynak a sorsa, gondolom, a rektor úrnak kellene
odacsengetnie, hátha Pillok mégiscsak tud valami útbaigazítást
nyújtani...
— Hm... rendben van, asszonyom, magával úgysem lehet ellenkezni,
mindjárt beszélek azzal a fiúval. És majd megüzenem magának az
eredményt.
— Köszönöm. Közben nekem is eszembe jutott valami. Felhívom a
másik Pilloknét. Az igazit. Bocsásson meg, rektor úr, nincs meg önnél
véletlenül a telefonszáma?
— Hízeleg a feltételezése, kedves asszonyom, sajnos elmúltak azok
az idők, amikor én művésznők telefonszámát őrizgettem. Ettől
függetlenül a Pilloknékat hétfő óta ismerem, korábban még azt sem
tudtam, hogy az adjunktus úr nős, illetve bigámista.
31
(A hívó fél: Bittera Titusz.)

— Tessék, rektor úr, én vagyok.
— Szervusz, Zoli. Mondd: mi zajlik ott nálad?
— Semmi különös. Délután támadt egy ötletem, azóta bütykölgetünk
itt, hogy kipróbáljuk a gyakorlatban. A Rekón végzünk némi átalakítást.
Úgy néz ki, hogy talán sikerül a dolog. Holnap majd részletesen
beszámolok Titusz bácsinak, de most szeretnék visszamenni, nem
hagyhatom egyedül az embereimet, mert...
— Eredj csak, ez amúgy sem telefontéma. Viszont szíves
figyelmedbe ajánlom, hogy ma már — holnap van! Mindenképp egyél
valamit, és pihenj le néhány órára, ne tedd tönkre teljesen magad!
Délelőtt majd kiugrom a telepre. De várjunk csak, van itt egy másik ügy,
tulajdonképpen azért kerestelek. Tudsz valamit arról az izé... arról a
kedves nejed őnagyságáról, akit Baloghné gondjaira bíztunk?
— Miért? Mi történt vele?
— Éppen arra volnánk kíváncsiak. Még délelőtt távozott Baloghné
lakásáról, nem mondta meg, hová megy, azóta nem jelentkezett.
— Volt nálam is. Majd előkerül.
— Hogyan lehetsz ennyire felelőtlen?! Értsd meg, el volt keseredve,
és dühös volt, az a személyzetis asszony attól tart, hogy talán kárt tett
magában.
— Hülyeség! Elnézést... Kérlek, Titusz bácsi, én jól ismerem Cicát,
mármint az első feleségemet, szóval az eredetit. Ez azt jelenti, hogy a
másiknak is pontosan ismerem a gondolkodásmódját. Öngyilkossági
szándék náluk fel sem merülhet, nem olyan fából faragták őket. Az még
elképzelhető, hogy ha nagyon el vannak keseredve, ha nagyon
dühösek, akkor engem tesznek el láb alól. Vagy bárki mást. De hogy ők
dobják el maguktól az életet, az teljes képtelenség. Nyakam teszem rá,
hogy kutya baja sincs, csak bennünket akar megijeszteni azzal, hogy
elbújt.
(A hívó fél: Baloghné, a hívott fél: Pillok Zoltánná. Az eredeti.)

— Igen, én vagyok... Üdvözlöm, asszonyom... Nem, egyáltalán nem
zavar, nekünk ez jóformán még munkaidő, még le sem feküdtem,
éjszakai felvételünk volt, a televízió ad előzetest a holnapi híradóban az
új darabról, tíz perce sincs, hogy hazajöttem... Nem, az csak a házinéni
lehetett. A készülék itt van ugyanis az előszobában, ő meg krónikus
álmatlanságban szenved, a csengetésre kirohan, mint Zrínyi a
siralomházból vagy honnan. Ha nem őt keresik, márpedig sohasem őt
keresik ilyen késői időpontban, akkor mond egy cifrát, leteszi a kagylót
az asztalkára, és a papucsa sarkával belerúg az én ajtómba. Ebből
tudom, hogy jelenésem van... Persze, persze, gondolom, hogy nem ez
a téma, tessék... Szóval nem aludt otthon?... Nem, hazudnék, ha azt
mondanám, hogy ez meglep, gyanítom is, hogy mi történhetett!...
Ugyan, egész más a szituáció, ismerem az észjárását, nem mintha én
hasonló helyzetben ekkora disznóságra vetemednék... Ne haragudjon,
ez nem tartozik magára, ez a mi magánügyünk, itt nekem kell
intézkednem. Tessék egész nyugodtan lefeküdni, annak a leányzónak
aligha esett bántódása, ellenkezőleg. Majd én kezembe veszem az
ügyet, a viszontlátásra.
(A hívó fél: Pillok Zoltánná, a hívott fél: Dobosi Sándor.)

32
— Halló! Ugye, ott van nálad az a bestia?
— Halló, ki beszél?
— Te, mindjárt kikaparom a szemed! Ne mondd azt, hogy nem
ismered meg a hangomat, mert taxiba ugrok, odamegyek, és akkora
világbotrányt csapok, úgy megtépem azt a nőt...
— Ide figyeljen, kisasszony! Én magát nem ismerem, de már sejtem,
hogy kicsoda! Cica igenis itt van nálam, itt is marad! És mindent
elmesélt! Először nem akartam elhinni, de most, hogy a maga hangját
hallom, most már tudom, hogy igazat mondott, bármilyen fantasztikusan
hangzik! Maga az a robotnő, az a plasztikbaba, akit az a zseniális őrült,
az én Pillok Zoli barátom fabrikált!
— Mi?!!! Hogy én vagyok a robotnő?!!! Én volnék a plasztikbaba?
Megőrülök! Ez mindennek a teteje!
— Nem, az mindennek a teteje, hogy maga üldözi szegény Cicát,
kisajátította a lakását, ellopta a holmiját, maga jár be helyette a
színházba, tönkre akarja tenni... Nézze, én életemben még nőre kezet
nem emeltem, műanyag nőre különösen nem, de ha továbbra sem
hagyja békén Cicát, megfogom azt a kaucsuk nyakát...
— Az én kaucsuk nyakamat?! Megpukkadok! Felrobbanok! Te hülye
izompacsirta, hát teljesen vak vagy, hát azt hiszed, hogy én?! Hát
bemesélhette neked, hogy ő?! Ó, hogy az a hétszentséges!...
(A hívó fél: Pillok Zoltán.)

— Azért fordulok magához, kedves Baloghné elvtársnő, mert most
már én is meg vagyok ijedve... Ez a két nő képes és megöli egymást.
Egyenként nem lennének öngyilkosok, de így a végeredmény ugyanaz
lehet!... Igen, öt perce viharzott el innen, azt hiszem, az igazi volt, de
már magam sem ismerem ki magam köztük. Összekarmolta ennek a
szegény Szemánnak a képét, mert az nem akarta felengedni hozzám.
Aztán betört a laborba, és... Nem, én nem is jutottam szóhoz. Csak
annyit vettem ki az előadásából, hogy már odáig fajult a játék, hogy az
egyik kiadja magát a másiknak. Vagy fordítva. És belekeverték egy
barátomat is, aki korábban együtt járt Cicával... Persze, az igazival...
Igen, Cica ultimátummal állt elő, ha holnap nem rendezzük
megnyugtatóan kettőjük ügyét, a rendőrséghez fordul, felmegy a
szerkesztőségekbe, a rádiónál is vannak barátai... Nem, higgye el,
megteszi. Ennyire kiborultnak még sohasem láttam, országos
felfordulás lesz, ha nem találunk megoldást... Hogy maga mit tehetne?
Nem is tudom, teljesen meg vagyok kavarodva. Csak a maradék józan
eszem tanácsolta, hogy forduljak magához, itt már csak egy harmadik
nő, egy okos asszony teremthet békét, simíthatja el a viszályt, találhatja
meg a kiutat. Igen, várok... De, pompás ötletnek tartom. Közösen csak
kisütünk valami értelmeset. Mikorra szervezné meg?... Tehát holnap,
illetve ma délután kettőkor... Igen, persze hogy a legcélszerűbb, ha a
rektor úr villájában jövünk össze. Az kint van Budán, nyugodt, csendes
hely... Én majd elintézem vele, nemsokára itt lesz... Vegyük sorra;
Titusz bácsin, Baloghné elvtársnőn és rajtam kívül tud a két Cicáról még
Szemán kartárs és a rektor úr titkárnője, aztán itt van ez a Dobosi
Sanyi, aki most csöppent bele ebbe a lekvárba, neki ismerem a
lakáscímét, a telefonját is megadhatom... Igen, ennyi embernél valóban
csoda, hogy még nem pattant ki a titok... Igen, az a legjobb, ha
személyesen tetszik megkeresni őket, és beszélni velük a szeánsz
ügyében, hogy biztosan jöjjenek el... Persze, elsősorban az a fontos,
33
hogy a két Cica ott legyen, hisz rajtuk múlik minden... Nagyon
köszönöm, ha most kihúz a pácból, életem végéig hálás leszek
magának.
34
X. fejezet
NÉHÁNY MEGLEPETÉS
(Időpont: június tizenkettedike, szerda déli tizenkettő körül.

Színhely: a haranghegyi atomreaktor-telep,
majd a Bittera-villa Budán.)
Amikor a zöld Mercedes a Málinkó utca aljához ért, a

macskabajuszos sofőr lassított, kérdő pillantást vetett az utasára.
Bittera Titusz megnézte az óráját, biccentett, a kocsi megállt.
Az oroszlánfejű öregúr kiszállt, nekivágott az emelkedőnek. Hacsak
nem szorította nagyon az idő, mindig így ment fel a hegyre. A kocsi
körülkerül, ő meg toronyiránt... Imádott sétálni, gyalogolni, a kora reggeli
kutyasétáltatást semmi kincsért nem engedte volna át másnak, jó
kondícióját többek között ennek a mászkálási szenvedélyének
köszönhette.
Egyidős volt a századdal, de szíve nem vert szaporábban, tüdeje
sem zihált, amint fölfelé kaptatott a meglehetősen meredek, keskeny,
csendes, néptelen utcán, az alacsony kertes házak között.
Jó tíz perc múlva odaért a telep kapujához, a rendészet egyik tagja a
gondnoki szobába kísérte.
Belépett az ajtón, meghökkenve nézett Szemánra, akinek az arcán
ragtapaszok sárgállottak.
— Kérem, rektor úr — mondta kérdő tekintetére a gondnok —, én ezt
nem csinálom tovább, tessék engem sürgősen áthelyeztetni! Nekem
savtúltengésem van, nekem már az eddigi izgalmak is nagyon ártottak,
ma hajnalban pedig tettlegességre is sor került.
És elmesélte a támadást.
— Biztosítom — nyugtatta meg Bittera —, hogy ez volt az utolsó eset.
Nyilván már magával is beszélt Baloghné...
— Igen, tudom, hogy délután kettőkor önnél lesz egy megbeszélés.
Nagyon szeretném, ha nekem nem kellene részt vennem rajta. Nekem,
kérem, egy Pillokné is sok, most meg ott lesznek mind a ketten. Szívből
sajnálom szegény adjunktus urat, ő aztán kifogta!
— Na látja! Maga megúszta egy kis karmolással, nála még hátravan
a feketeleves. Jöjjön csak el bátran, hátha segíteni tud nekünk. A testi
épségét garantálom. Mit csinál most Pillok?
— A két műszerészt már hajnaltájt hazaküldte, ő fent maradt a
laborban. És tőlem kölcsönkérte a papagájomat... Felszóljak neki?
— Nem, majd én megyek hozzá.
A lépcsőházban néma csend, a folyosón szintén, csak az egyik
teremből hallatszik halk beszédzaj.
Bittera benyit, megáll.
Szokatlan látvány a műszerekkel, fémállványzatokkal,
kapcsolótáblákkal, kábelekkel tömött helyiségben.
Madárkalitka egy oszcilloszkóp tetején!
Benne apró, piros-fekete papagáj. Nyilván a Szemán-féle.
És a madár figyelmesen hallgatja a kék köpenyes adjunktus
előadását.
35
—...ez a nagy helyzet, Pityuka. Néhány ellenőrző kísérletre persze
még szükség van, de inkább csak az én fennkölt tudományos
lelkiismeretem megnyugtatására. A dolog tulajdonképpen el van
boronálva, vagy ahogyan Bittera tata sokkal méltóságteljesebben
mondaná: „Quod erat demonstrandum..." Tehát mehetünk aludni.
— Ez igaz? — fakad ki a kiáltás a látogatóból. — Máris megoldottad
volna a problémát?!
A fiatalember megfordul, az arca borostás, hunyorgó véreres
szemében halálos fáradtság.
— Igen — bólint —, sokkal egyszerűbb volt, mint kezdetben
gondoltam.
— Tehát nemcsak az első, a további másolatok is tökéletesek?
Pillok bambán néz a rektorra.
— További másolatok? Nem. Én arról beszélek, hogy sikerült a Rekót
kicsit elrontanom! Ezt ünnepeltük most Pityuval, aki tevékenyen részt
vett ebben a munkában.
— Micsoda?! Elrontottad a Rekót?!
A fiatalember szája kesernyés mosolyra húzódik.
— Nem egészen. Csak néhány gátló áramkört építettem be. Ezzel
elértem, hogy a berendezés most már semmilyen körülmények között
nem reprodukálhat élőlényt. Bizonyság erre az a másik törpepapagáj,
amelyet már nem tudott a Rekó előállítani. Vagy látsz itt még egy Pityut,
Titusz bácsi?
A rektor hallgat. Pillok odalép hozzá.
— Hidd el nekem, Titusz bácsi, ez volt a legfontosabb, a
legsürgősebb feladat. Csökkenteni, korlátozni a Rekó potenciáját! Ne
másolhasson élőlényt, embert! Azt nem szabad! Hiszen még egy ilyen
aranyos teremtésből, mint ez a Cica is, tökéletesen elég egy. Kettő már
elviselhetetlen... Vagy képzelj el egy tucat Szemánt... Ezer meg ezer
egy kaptafára készült embert! Brrr! Ami pedig a tárgyak sokszorosítását
illeti, az más tészta, abba még jó kis idő beletelhet. Nem napok, hanem
hónapok, évek. Mert elrontani valamit mégiscsak könnyebb, mint
továbbfejleszteni. De azért meglesz az is. Most kizárólag azzal
foglalkozom majd... Illetve még előbb ki kell fundálnunk valami okosat a
már meglévő két Cica ügyében.
Tarkára festett famadár szökkent elő az öreg falióra üregéből,
verdesni kezdett a szárnyával, és kétszer erélyesen azt kiáltotta:
„kakukk".
Ami szemenszedett hazugság volt, hiszen már elmúlt fél három is...
Mindnyájan ott ültek a Bittera-villa tágas könyvtárszobájában, akik

tudtak a két Cibrányi Mária Magdolnáról. A házigazda, Baloghné,
Dobosi Sándor, Pillok Zoltán, Ilonka, a rektor titkárnője és a
haranghegyi telep gondnoka, Szemán György.
Szakadozott, suttogó párbeszédek, a kávéscsészék zörgése, nagy
csendek, feszélyezett hangulat.
Érthető.
Először is azért, mert míg egyeseket régi barátság, tartós
ismeretség, szolgálati viszony fűzött össze, mások első ízben jártak itt,
most látták egymást először. Az utóbbiak közétartozott Dobosi Sándor.
Ráadásul ő csak tegnap este hallott erről a furcsa, napvilágnál is
hihetetlennek tűnő históriáról, a többiek mind tájékozottabbak voltak
nála. Főként pedig az nyomasztotta, hogy tekintete időnként akaratlanul
36
rátévedt a szoba túlsó sarkában kuporgó barátja, Pillok Zoltán elgyötört,
fáradt arcára, a vastag üveglencsék mögött tétován pislogó két szürke
szemére. A bajnokot önvád kínozta, azt hitte, hogy Zoli azért „robbant
le", mert Cica már bejelentette neki, hogy válik, mert mégiscsak őt,
Dobosi Sándort szereti.
Másodszor az az oka a társaság rossz közérzetének, hogy a két
legfontosabb meghívott, a két Cibrányi Mária Magdolna nem érkezett
meg. Mindnyájan tudják, hogy robbanásig feszült köztük a helyzet, ha
ezek netán megkeresték, megtalálták egymást a délelőtt során...
— Nem kell mindjárt megijedni — felelt a ki nem mondott
gondolatokra rekedten az adjunktus, s hangján érződött, hogy ha
valakire, hát főleg őrá férne rá némi bátorítás, vigasz —, Cica félórás
késésnél ritkán adja alább. És nyilván a másiknak sem erénye a
pontosság. Te is tanúsíthatod, Sanyi — fordult a világbajnok felé —,
hogy...
A tanúskodás feleslegessé vált, nyílt az ajtó, belépett rajta a két fiatal
nő.
Hatásosabb belépőt színházi rendező nem eszelhetett volna ki
primadonna, pontosabban: két primadonna számára egy
nagyoperettben.
A két Cicán új ruha volt, új cipő, új kalap. Egyforma ruha, egyforma
cipő, egyforma kalap. És egyforma retikül, karóra, nyaklánc. És
hajszálnyira azonos a frizurájuk.
— Jó napot — mondják ugyanazon a kellemes szoprán hangon —,
elnézést a késésért.
Körülnéznek, aztán egyszerre, a legkisebb rezdülésig egyező,
könnyed járással odalépnek a két üres székhez. Leülnek, keresztbe
vetik a lábukat, ezüst cigarettatárcát, gázöngyújtót húznak elő
táskájukból, rágyújtanak.
Az egyik minden mozdulata annyira tökéletes párja a másik
mozdulatának, hogy ilyesmire a világhírű Kessler nővérek sem
lennének képesek.
Cigarettatárca, öngyújtó vissza a retikülbe.
Aztán a szemük sorra jár az elképedt arcokon.
— Nos? — kérdik egyszerre: — Mi van? Össznépi kukaság?
— Mi... Mi... mi ez?! — hebegi Pillok. — Miben töritek már megint a
fejeteket? És melyikőtök kicsoda?
A két nő tekintete összevillan, elmosolyodnak. Mosolyuk borongós-
kacér, mint a pincérlányé, Manet: A Folies Bergéres bárja című
nevezetes képén.
— Ma délelőtt — mondja a baloldalt ülő Cica — volt egy kis
beszélgetésünk egymással. Szívélyes és baráti, mint az államfők között.
És ez is mindkét félre előnyös szerződéssel zárult.
— Azzal a különbséggel — veszi át a szót a jobboldalt ülő Cica —,
hogy a megállapodást nem általános leszerelés, hanem általános
felszerelés követte. Ugyanis egy közös ékszer elpasszolása révén
némiképp megtollasodtunk, hát elmentünk bevásárolni. Minden boltban
azt hitték, hogy ikrek vagyunk.
Most már váltakozva mesélték tovább.
— Ezzel elértük, hogy külsőleg már senki sem különböztethet meg
bennünket egymástól.
37
— És arra is volt gondunk, hogy tájékoztassuk egymást a legapróbb
részletekig, hogy hétfő óta mik történtek az életünkben, így hát az
emlék- és élmény-anyagunknak ez a szakasza is közössé vált.
— Teljesen azonos két Cibrányi Mária Magdolna ül önök előtt.
— Nincs Cica Egy, Cica Kettő!
Ismét egymás felé fordultak, összekacsintottak, egyszerre szívták
meg cigarettájukat, egyforma füstkarikákat fújtak a stukkós mennyezet
felé.
— Eddig minden világos — szólalt meg Baloghné —, a céljukat
elérték, lehetetlen megállapítani, hogy melyikük köszönheti létét a
Rekónak, melyikük a kedves mamájának. De hát ez csak még inkább
összekuszálja a dolgokat, ahelyett hogy rendbe tenné!
A lányok, illetve Pillok Zoltánnék arca hirtelen elkomorult.
— Tisztázzuk a fogalmakat — mondta az egyik. — Mit jelent a mi
esetünkben az, hogy rendbe tenni? Feltételezzük, hogy Zoli észhez tért,
hogy a Rekó újabb embert már nem állít elő. Tehát akit Cica Kettőnek
neveztek, egyedüli lény ebben a műfajban.
— Márpedig plusz egy főért — tette hozzá a másik —, az országház
nem fog új törvényeket hozni, hogy az illető embernek számít-e
egyáltalán, hogy mi a jogi helyzete, hogyan kell őt elkönyvelni a
bürokráciában, ki biztosít neki lakást, elismerik-e, hogy van szakmája,
hogy tanult táncolni, és aztán hogyan juttatnak neki munkát, és így
tovább.
— És az úgynevezett eredeti Cicának — szőtte tovább a beszéd
fonalát az egyik — is betyárosan megkeverné az életét a duplázás, így
aztán közösen kitaláltunk valamit.
— Csak így mászhatunk ki ebből a kulimászból!
— Mi ketten, no meg az érdekelt fiúk is!
Újabb slukkok, újabb füstkarikák.
— Az első lépés az — szólt az egyik Cica —, hogy Pillok Zoltán
elválik a feleségétől.
Artikulátlan ordítás a sarokból.
— Micsoda?! Megőrültél?! Hogy én elváljak tőled?! Illetve... izé... a
másiktól?!
— Igenis, el fogsz válni — jelentette ki határozottan a másik Cica —,
de ez nem jelent semmit. Merő formaság. Azért kell a válás, hogy
legyen dokument, hogy egyikünk mint elvált asszony feleségül
mehessen Dobosi Sanyihoz, és sürgősen elvitorlázzék vele dán
partokra. Minimum két évre. A másik meg újra férjhez megy Zolikához.
Előfordul ilyesmi.
— Hogyan van ez?! — tapogatta meg kétségbeesetten a két búbot a
homlokán Pillok. — Valamelyikőtök elválik tőlem, valamelyikőtök férjhez
megy Sanyihoz, amelyik marad, azt én elvehetem újra. De hát melyik...!
— Ezt kérdem én is — vágott a szavába a világbajnok —, tudni
akarom, hogy végül is...
— Szamarak vagytok! — csattant fel egyszerre a két nő. — Mit
akartok tudni?! Tessék, itt vagyunk, válasszatok! Nem mindegy?! Hisz
mindketten ugyanazok vagyunk, mindketten szeretünk mindkettőtöket!
Azt pedig sosem kötjük az orrotokra, hogy anyák napján melyikünknek
illene azt a nyavalyás atomreaktort felköszöntenie! Tessék igennel vagy
nemmel felelni: elfogadjátok az ajánlatot vagy sem?
— Majd, ha meszet ettem! — kiáltotta harciasan a szeplős képű
feltaláló.
38
— Zsákbamacskát én sem vehetek — jelentette ki erélyesen a
világbajnok.
Dühösen szikrázott fel a Cicák szeme, de egyelőre még türtőztették
magukat.
— Nyafogunk? Nyűgösködünk?! Komiszkodunk?! — érdeklődtek
tigrisszelíden.
Aztán egy oktávval emelkedett a hangjuk:
— Ó, hogy az a búbánatos!...
A mondatot befejezniök szerencsére nem sikerült, mert, mintegy
bűvöletben, egyszerre állt fel, egyszerre indult feléjük a szoba egyik
sarkából Pillok, a másikból Dobosi. Egyszerre értek oda a két lányhoz,
egyszerre nyújtották a kezüket egy-egy Cica felé...
39
Epilógus helyett
KETTŐS ZÁRÓKÉP
(Időpont: augusztus harmadika, szombat délelőtt tíz óra.

Színhely: dán földön járó gyorsvonat egyik fülkéje,
illetve albérleti szoba Budapesten, az Egyetem téren.)
A fiatalasszony felébredt szendergéséből, körülnézett, örömmel vette

tudomásul, hogy időközben kiürült a fülke, már csak kettőjüké ez a
Koppenhága felé robogó kalitka.
Fejét visszahajtotta a férje vállára, ismét behunyta a szemét.
— Sanyikám — mondta halkan —, esküdj meg, hogy ami titkot most
elárulok neked, azt megőrződ életed végéig, máskülönben így görbülj
meg!
És behajlított mutatóujjával jelezte, hogy mennyire.
— Esküszöm — egyezett bele az ajánlatba Dobosi. — Halljuk a titkot.
— Azt akarom, hogy előtted, de csak előtted ne legyen többé titok,
hogy nem nekem kell a Rekót mint kedves szülőmet tisztelnem.
— Ébredj, te álomszuszék! — rázta meg a nő az ágyban hason fekve

alvó fiatalember vállát, aztán a paplant is lerántotta róla. — Tíz óra van,
tizenegyre a bíróságon kell lennünk, hogy beadjuk a keresetet a
házasság visszaállítására!
Pillok Zoltán összehúzódzkodott, mint egy kisgyerek, szeplős képét
belefúrta a párnába.
— Jó — mondta a nő —, elvégre találhatok én magamnak más fiút is!
Az adjunktus egy szempillantás alatt felébredt, kiugrott az ágyból, már
bele is bújt a papucsába, már fel is nyalábolta a ruháit a szék karfájáról,
már kacsázott volna a fürdőszoba felé.
— Ilyenkor nagyon szeretlek — ölelte át ellágyultan a nő, és külön-
külön megpuszilta a két dudort a fiú homlokán. — És jutalmul
megsúgom neked, hogy én vagyok az igazi Cica. De ha ezt valakinek is
elárulnád, így görbülj meg!
És behajlított mutatóujjával jelezte, hogy mennyire.
40
Újdonságok Helsingőrben
41
Hamlet, dán királyfi orrba rúgta Matta Zoltán súgót.
Nem nagyon, de orrba rúgta.
Ez tény, legalább tízen látták.
Olyan jelentős személyiségek, mint a király, a királyné, Polonius,
Laertes, Voltimand, Cornelius, továbbá urak és kísérők.
Minthogy az eset az első felvonás tróntermi jelenetében történt.
Szándékosan tette-e Hamlet, amit tett, vagy nem szándékosan, ez itt
a kérdés?
Tudniillik, a tragikus sorsú királyfi mindmáig esküszik rá, hogy
lakkcipős lába véletlenül megcsúszott, s így került nem szándékolt
kapcsolatba a súgó orrával.
Nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy valóban így történt.
Amióta ugyanis a régi súgólyuk megszűnt, pontosabban: a súgólyuk
fölé magasló kagylószerű fedelet lebontották, s a súgó fejét csak a
szuffitamellvéd takarja a nézőtér felől, a társulatnak e tagja sokkal
veszélyesebb helyzetbe került, mint volt korábban.
Védtelen kobak a rivaldán, könnyen labdának nézheti egy
szórakozott művész.
Szórakozott?! Nem fenegyerek esetleg? Vagy hisztériás mimóza?
Netán felfuvalkodott zseni?
Az igazat soha nem fogjuk megtudni.
És valljuk be, ilyesmi előfordult már a múltban, alighanem a jövőben
is előfordul majd.
Picit orrba rúgtak, nem jól mondom, orron simogattak egy súgót,
lehet, hogy igazán véletlenül történt. Ha viszont így van, akkor pedig
minek ezzel ilyen részletesen foglalkozni?!
Azért, mert ez az esemény új szakaszt nyitott a magyar színjátszás
legújabbkori történetében!
De tartsunk rendet; a beszély szerkezeti felépítésének klasszikus

szabályai szerint előbb ismerkedjünk meg a környezettel, a főszereplő
személyével, lelkivilágával, a történeti előzményekkel, s csak aztán
térjünk rá a lényegre.
Mint már az eddigiekből is nyilvánvaló, a szóban forgó atrocitás egy
színházban játszódott le.
Mégpedig egyik legjobb vidéki színházunkban, a kőváradi
Euterpében (Euterpé — görögül: „örömet adó", a görög mitológiában a
lírai költészet, egyes szerzőknél a zene múzsája, többet az Új Magyar
Lexikon sem tud róla).
Kiváló színészeiről, újító kedvű, bátor rendezőiről és csaknem tiszta
kezű gazdasági vezetőiről nevezetes hajléka ez honi
színjátszásunknak.
Gyorsan megnyugtatjuk a nyájas olvasót afelől is, hogy az orrba
rúgás nem előadáson, hanem az utolsó jelmezes próbán, a nyilvános
főpróbát megelőző napon esett.
És most lássuk a történet szenvedő, megdagadt orrú hősét, Matta
Zoltánt. Egyáltalán nem felel meg annak a típusnak, amilyennek a
színházlátogatók zöme még ma is gondolja a súgót. Nem, Matta nem
valamiféle beteges vagy megrokkant vagy a kortól megfelelőképp
elvékonyodott hangú pályatárs, aki kényszerűségből, igazgatói jóindulat
folytán került a világot jelentő deszkák alá.
Nevezett még a harmincadik életévén is innen levő, ép és
egészséges fiatalember, érettségizett elektroműszerész, aki szellemi
42
képességeinek tökéletes birtokában jelentkezett négy évvel ezelőtt
színházi súgónak.
Tette ezt azért, mert tanult szakmáját szerette ugyan, de a napi
nyolcórás munkaidőt nem. Aztán meg gyerekkorától vonzódott a
kulisszák titokteli, varázsos világához.
Annak idején vagy másfél tucat súgójelölt elől könnyedén vitte el a
pálmát a gyakorlati vizsgán, mert pompásan artikulált, a hangja kellően
éles volt, anélkül hogy messze hangzó lett volna. Szaknyelven szólva:
dobta a szöveget, nem szórta. A felvételi második menetében, az
úgynevezett „elbeszélgetésen" arról is meggyőződhetett a zsűri, hogy
ez a fiatalember meglepően művelt, érdeklődési köre tág, modora
rokonszenves.
Később ugyan olykor fel-felsejlett, hogy Matta hiú, mint egy
futballbíró, érzékeny, mint egy gázgyári főkönyvelő, hevülékeny,
szenvedélyes, mint egy teherautó-sofőr. Minthogy azonban hasonló
apró fogyatékosságok a színpad népénél nem ritkák, hősünk nem rítt ki
az Euterpé gárdájából. Nem volt vele nagyobb baja senkinek. És neki
sem senkivel. Mindaddig, míg szaglószervét vad bántalom nem érte.
Megismerkedtünk azzal — helyszűke miatt csak sajnálatosan

elnagyolt vázlatban —, akit orrba rúgtak.
Most álljon elénk az, aki e tettet elkövette!
Imricze Géza ő, a dán királyfi.
Négy éve került Kőváradra, rögtön a főiskola után. Pont annyi ideje
tehát, mint Matta. De ő nem „kívülről" jött. Régi komédiásdinasztia sarja,
keskeny vállán cipeli származásának minden áldását-átkát. Mert igaz
ugyan, hogy akinek anyja, nagyapja, egyik dédnagybácsija is országos
hírű teátrista volt egykoron, az könnyebben kerül be a főiskolára,
készségesebben fogadja be a szakma. De az is tény-való, hogy az ilyen
színészpalántát — legalábbis pályája kezdeti szakaszán —végigkíséri a
nyomasztó összehasonlítás a nagynevű elődökkel. Ez többnyire
igazságtalan párhuzam. Hisz amazok más korban, más közönségnek,
más színjátszást csináltak — jól. Meg aztán a múló idő amúgy is csak
növeszti, legendákba emeli az ősök alakítását, legyőzhetetlen
vetélytársakká formálja őket. Ráadásul az Imricze-félék már génjeikben
hordják ennek a gyönyörű—őrjítő—képtelen mesterségnek ezer régi
izgalmát, idegfeszültségét, a sikerek, szép szerelmek boldogságát
csakúgy, mint a hajdani bukások, kudarcok, csalódások, megtöretések
kínjait...
Mindez persze nem azt jelenti, hogy ez a rendkívül tehetséges fiú —
komplett bolond lenne. Fogalmazzunk finomabban — inkább kissé
labilis idegrendszerű. Magatartásában gyakran a melankólia tünetei
jelentkeznek, de csigaházi félénkségét néha kötekedő düh váltja fel. Hol
nagylelkű, hol kicsinyes, olykor gyerekesen irigy, máskor bölcs és
alázatos.
Imricze Gézáról tehát éppoly jogosan feltételezhetjük, hogy hirtelen
elborulásában vetemedett tettlegességre, mint ahogyan szilárd
meggyőződéssel vallhatjuk, miszerint finom, lírai alkata, emelkedett
lelkivilága kizárja a szándékos brutalitás lehetőségét.
Kivéve, mondjuk, ha a színen színlelt részvéttel épp ezt kérdezi tőle
gyűlölt rokona, apja gyilkosa, anyja megrontója, a király:
— Még rajtad egyre felhők csüngének?
Mire ő szerepe szerint feleli:
43
— Dehogy; nagyon is bánt a nap, uram.
És közben az a gazfickó Matta a súgólyukban gúnyos fintort vág,
mert hisz nyílt titok, hogy Imricze valóban úgy bújik a legkisebb
napsugár elől, mint nyúl a vadász elől. Mert ha csak egy pászma téved
is rá gyenge, fehér bőrére, olyan szeplős lesz tőle egész feje, mint egy
fürjtojás...
Meglódult vagy megcsúszott a lakkcipős láb...
A próba félbeszakadt.
Matta kiugrott a sugólyukból, ő most megfojtja Imriczét. A király,
Laertes és Voltimand lefogták, érthető, Hamletnek csak közönség előtt
és csak a darab végén szabad távoznia az élők sorából!
Szűz Ophelia előrontott a kulisszák mögül, és azt visította, hogy a
dán királyfi jogosan leckéztette meg a súgót, mert az csúfolódott,
pofákat csinált.
Matta dühödten tiltakozott, ő nem csinált pofákat, ő legyet kergetett
el a homlokáról, azért fintorgott.
Hamlet immár megszeppenve bizonygatta, hogy ő semmiféle fintort
nem látott, ugye, mindnyájan látták, hogy ő semmit sem látott, neki a
lába csúszott meg véletlen...
És a többség mellette foglalt állást, és Mattára fújt tüzet.
Érzelmi kötődések, kasztszolidaritás következtében, szakmai
indokból — a főszereplő mindig szent! Igenis, Matta heccelte a
fönséges úrfit, megérdemelte, amit kapott. Hová jutunk, ha a súgó gúnyt
űzhet a vezető művészből? Méghozzá az utolsó előtti próbán?!
Erre a rendező, Gábor Gábor, azaz Gégé felszólt a nézőtérről,
ahonnan a próbát vezényelte, és felszólított mindenkit, hogy nyugodjék
meg, mire kitört a tömeghisztéria.
Imricze már tépte is le magáról a bársonymellényt, ő nem próbál
tovább, ő nem lép föl, itt az ő életére törnek!
Ha Imricze nem, akkor Horatio, a hű barát sem!
És a két sírásó sem! És a többiek sem!
Nagyot sóhajtott, aztán erélyesen hármat tapsolt Gégé, és közölte a
felbolydult dánokkal, hogy az ügy hivatalos kivizsgálásáig lemond Matta
közreműködéséről, egyelőre Vilma néni, az általános helyettes fog
súgni, a munkát viszont mindenkinek tessék folytatni, holnap délelőtt
nyilvános főpróba!
Matta odacsapta a súgópéldányt, mormolt valamit a fogai között,
szikrázó tekintetét körülhordozta a jelenlévőkön, majd köszönés nélkül
távozott.
A próbát folytatták.
Látszólag minden elsimult.
Aligha van még olyan sejtelmes-félelmes, a hátgerincet hosszú, jeges

ujjakkal birizgáló pokolbugyor-környezet, mint egy kihalt színházterem
— késő éjszaka.
Fenyegetően ásítoznak a zsöllyesorok, borzalmak rejlenek a
páholyok mélyén. Fönt, hátul talán földöntúli erők recsegtetik a karzat
székeit. Feneketlen fekete tó a zenekari árok, fekete csontvázak
libegnek benne, a kottatartó állványok.
És a színpad? A díszletek közt mintha most valóban ott bolyongana,
kísértene az átkos csalmatok levével fülön mérgezett idősb Hamlet...
44
Mégis, az a sötét ruhás magas alak, aki nesztelenül, mert gumitalpú
cipőben oson fel a rivaldára, nem fél, szemében nincs szorongás,
rettenet, csak haraggal elegyes káröröm.
Megáll, körülnéz, felpillant a zsinórpadlásra, visszatekint a folyosóra,
ahonnan az imént előbukkant, amely folyosó az ügyelőközponthoz, az
öltözőkhöz, a jelmez- és kellékraktárakhoz vezet.
Elégedetten paskolja meg vállára akasztott szerszámos táskáját,
fojtottan felkacag, előrelépdel a rivalda közepére, egészen ügyes lovagi
meghajtást produkál.
— Jó éjt, királyfi — sziszegi a semmibe Horatio búcsúszavait —;
nyugosszon angyal éneklő sereg!
Sarkon fordul, pompásan ismerheti a járást, csak egyszer-egyszer
villantja fel zseblámpája fényét, miközben átvág a helsingőri falak
között, s eltűnik hátul, egy csigalépcsőn.
Másnap délelőtt. Negyedórával a főpróba kezdete előtt.
— Mi a szitu kint? — érdeklődik a színésztársalgóban Gégé a
segédügyelőtől, Sottek Julikától.
Jelen esetben a „kint" az előcsarnokra vonatkozik, ahol már
gyülekezik, csivitel, perecet rág, pletykát cserél a közönség, s ahová a
segédügyelő kémkedni ugrott ki.
— Minden oké — jelenti Julika, de nem néz a rendező szemébe —, a
szokott öreglányok, nyugdíjasok, házinénik, rokonok, lógó diákok.
Befutott a Kőváradi Hírek teljes kultúrrovata, mind a két titán, jöttek
páran a tanácstól, de nem akiknek a tiszteletjegyeket küldtük, csak kis
fejek. És persze a második műszakos vendéglátóipari, fodrász-
kozmetikai dolgozók... Szóval majdnem minden oké...
— Mi az, hogy majdnem minden?! — figyel fel a végszóra a rendező,
és nemcsak ő. Mint magra a vetési varjak serege, hírre éhesen már ott
toporog körülöttük a fél társulat.
— Lehet, hogy nem jól láttam — hárítaná el magától a rossz hírt hozó
futár hálátlan szerepét Julika —, annyian tolonganak a büfénél...
A rendező szeme sarkában már rángatózik egy ideg, már markolja a
lány vállát, már rázza, már üvölt:
— Kit láttál? Beszélj már!
— Azt hiszem... azt hiszem, Eská Pandurkót.
— Eská Pandurkót?!
— Eská Pandurkót!
Gégé ajka lefittyen, döbbenten néz körbe. De csak egy pillantásig,
már észbe is kap!
— Pompás! Nagyszerű! Isteni! — kiáltja harsányan, széles mosollyal,
de olyan félresikerült ez a mosoly, olyan túljátszott ez a lelkesedés,
hogy színésztől ilyen ripacskodást ő maga nem tűrne el. — Tehát itt van
Pestről Eská Pandurkó! Ragyogó! Gyerekek, most aztán mindent bele!
Mert sznob vagy nem sznob, mégiscsak az egyik legismertebb kritikus
az országban! Első csöngetést kérek! Öt perc múlva — függöny!
Tapsol, nógat, kedélyeskedik, sürög-forog.
Hogy oldódjék a görcs a gyomrában.
Mert mi a fene jót jelenthet, hogy ez a Pandurkó nemcsak hogy nem
jelezte érkezését, még jegyet sem az igazgatóságtól szerzett, most meg
be sem néz hozzájuk, úgy ólálkodik odakint, mint egy éhes farkas a
karám körül.
Arra készül, hogy levágja őket, nem vitás!
Örül a komisz lelke, ha vérét veheti valakinek!
45
És ők most Shakespeare-t játszanak! És Pandurkó mindig is
személyes sértésnek tekintette, ha egy vidéki színház műsorára merte
tűzni az avoni hattyút.
A nyilvános főpróbák közönsége általában — rossz közönség. Csupa
bennfentes szakértő. Teli személyi elfogultsággal. Színészklikkek
kültagjai. Szigorúak, mint minden potyajegyes. Fegyelmezetlenek, ezzel
hangsúlyozva közeli rokonságukat. És figyelmetlenek is. Akkor
tapsolnak, amikor csöndben kellene maradniuk és fordítva.
Tessék, most is!
Mindjárt az elején!
Kuncognak, viháncolnak, amikor a kastély előtti téren feltűnik a
szellem: Hamlet apjának szelleme.
Mulatnak egy ijesztő jelenségen. Megbolondultak ezek?!
Nem, nem bolondultak meg. Mindössze arról van szó — ezt a
színpadon lévők nem láthatják épp a közelség miatt —, hogy a másfél
ember nagyságú vetített kép, amelynek hosszúkás, elmosódó
fénypacninak kellene lennie, ezúttal határozott kontúrokkal Manócskát
ábrázolja, a kedves tévé-mesebábot!
Gégé látja a Manócskát. Ő lent, a nézőtér bejáratánál, a jegyszedő
mellett áll, onnan figyeli az előadást. Dühtől tajtékozva rohan a
vetítőszobába, a gépész széttárja a karját, valaki tegnapról mára
rákarcolta Manócskát a lemezre. Gyors csere, mire a Szellem a
negyedik színben újra megjelenik, már az eredeti amorf alak borzolja az
idegeket.
És nincs vele baj az ötödik színben sem, amikor felfedi gyászos
pusztulásának titkát Hamlet előtt, és bosszúra tüzeli fiát.
Az Euterpé korszerű színház, magnóról, fokozott hangerővel szólnak
az irtóztató szavak, dübörögnek az utolsó igék:
„...Most Isten veled;

A fénybogár jelenti, hogy virrad,
Halványodik hatástalan tüze.
Isten veled, Hamlet! Eszedbe jussak."
Hamlet - Imricze már emeli a csillagok felé meggyötört tekintetét, már

jajdulna fel szerepe szerint, hogy: „Ó, ég minden lakói! Föld! S mi még?"
— de nem jajdulhat, mert a Szellem eloszlik ugyan, de más, fiatalos
hangon, énekben még folytatja a tanácsadást:
Fogj egy sétapálcát, és légy vidám,

Köss a nyakkendődre csokrot, komám!
És így eleresztve, járj a régi dzsesszre
Charlestont, mert ma ez a sikk!
Hang megszakad, szem fennakad.

Mármint a dán királyfi szeme.
Áll, mint akit villám sújtott, majd homlokához kap, megdörzsöli,
tébolyult szemmel bámul körül, aztán szép lassan, kecsesen a földre
alél, kinyúlik.
Dermedt csend a nézőtéren, sokkolva a közönség, pissz se
hallatszik.
Eská Pandurkó szemüvege felvillan a második sor szélén, gyorsan
előkapott noteszébe jegyez.
46
Függöny le, ez a segédügyelő, Julika lélekjelenlétének köszönhető,
okosan véget vetett az első felvonásnak, elmaradt az őrök fogadalma a
titok megtartására; az legyen a legnagyobb baj, hallgatni fognak azok
így is.
Odalent gyér, tétova, zavart taps.
Hamar felgyúlnak a csillárok, a nézők kitódulnak az előcsarnokba, a
színészek a függöny mögött betódulnak a színpadra.
Először Hamletet kell feléleszteni, illetve nem is kell, csak
megjátszotta az ájulást, zseniálisan mászott ki a csávából.
— Kerítsétek elő Mattát! — robban fel a rivaldára a rendező. — Csak
ő tehette! Ekkora gonoszságot csak színházi ember művelhet! Tönkre
akarja tenni az előadást! És épp most, amikor itt ez az átkozott
Pandurkó is! Hozzátok ide nekem Mattat! A föld alól is! Kitekerem a
nyakát! Saját kezűleg!
— Nem vitás — mondja Rosencrantz —, ez Matta aknamunkája,
megismertem a hangját, amikor a charlestont énekelte.
— Mattát elő kell keríteni — csatlakozik az előtte szólókhoz a bölcs
öreg Polonius - Dolmányosi —, de talán nem kellene mindjárt megölni.
— Véded?! — mereszt rá dühödt szemet Gégé.
— Nem védem. Csak arra gondolok, hogy négy felvonás hátra van.
Fiatal barátunk alighanem előkészített számunkra még néhány
meglepetést. Szép szóval vagy erővel, de előbb el kell érni, hogy fedje
fel a kártyáit. Aztán csinálhatsz vele, amit akarsz.
— Igazad van — bólint a rendező —, két ember menjen el Matta
lakására. A legerősebb díszletezők. Másik kettő meg a Vörös
Tulipánba, ott szokott sörözni. El kell fogni, ide kell hozni! Te pedig —
fordul a segédügyelőhöz — hívd fel nekem a rendőrséget, rájuk is
szükség lehet.
— Nem — rázza meg fejét tisztelettudóan, de határozottan a lány —,
én nem úgy ismerem Zolit, mint aki elmaradna egy színjátékról, amelyet
ő rendez. Látni és élvezni akarja a bosszúját. Ez természetes. Itt kell
lennie valahol. Az épületben. Ahonnan megfigyelheti, bejönnek-e a
trükkjei. Máskülönben pedig — szerintem ez nem rendőrségi ügy, ez a
mi ügyünk. Most semmiképp nem ez a legfontosabb.
— Hát mi? — érdeklődik Guildenstern.
— Sürgősen beszélnünk kell a fejével. Mondassuk be az előcsarnoki
hangosba, hogy azonnal jöjjön a titkárságra. És minden szabad kolléga
feltűnés nélkül keresse közben. Folyosókon, mellékhelyiségekben,
padláson, pincében. A műszakiak meg vizsgáljanak át mindent, Zoli
elektromos szakember, valószínűleg a további átrendezései is ilyen
jellegűek lesznek... És arra is kérek mindenkit, ha előjön, nem szabad
bántani. Tudniillik a tegnapi ügyben egyáltalán nem biztos, hogy nekünk
volt igazunk. Sőt, kifejezetten csúnyán viselkedtünk.
Furcsa módon senki nem mond ellent ennek a pisze leányzónak.
Talán, mert nagyot nőtt előttük az elmúlt félóra alatt. Egy éve mászkál
már közöttük, üzeneteket közvetít, szervez, egyeztet, világosítókkal,
kellékesekkel huzakodik, csupa apró munkát végez, kis terelő puli. És
tessék, hirtelen kiderül, hogy nehéz helyzetekben jobban feltalálja
magát, józanabbul gondolkodik, mint a kompánia legtekintélyesebb
tagjai.
Ha ép bőrrel megússzák ezt a nyilvános főpróbát, elsősorban ennek
a Julinak jár érte köszönet.
De hát még négy felvonás hátra van.
47
És Matta még bujkál valahol.
És a szünetet nem lehet a végtelenségig húzni!
Lógó orral tértek vissza támaszpontjukra a felderítők, minden zugot
végigfürkésztek a színház épületében, de a súgót nem sikerült
fellelniük, Julika ez egyszer alighanem melléfogott. Márpedig az
előadást mindenképpen folytatni kell!
— Vállalod? — fordult Gégé égő szemmel Imriczéhez. — Csinálod
tovább?
A fiatal színész sápadt-némán bólintott.
— Vállaljátok? Csináljátok? — hordta végig tekintetét a többieken a
rendező.
Ki határozottan, ki mérsékelt lelkesedéssel, ki pirosan, ki sápadtan,
de mindnyájan bólintottak.
Napóleon gárdistáit játsszák ők most, és a gárda meghal, de magát
meg nem adja!
— Első, második csengetést és gyors függönyt kérek! — kiáltotta
Gégé mindenre elszántan, és összeverte a két tenyerét.
Matta a maga módján zseniális munkát végzett, el kell ismernünk.

Mert csak egy nem mindennapi képességű ember — persze a
bosszúszomj megsokszorozza az erőt, s állítólag pezsdítően hat a
szellemi tevékenységre is — oldhat meg ilyen rövid idő alatt, hogy a
technika másodpercnyi pontossággal éppen ott és éppen úgy
működjék, hogy váratlanul, de groteszk módon mégis odaillően törje
meg egy drámai helyzet hangulatát. Úgy, hogy a nézőtéren mindenki a
szomszédjára pillantson lopva: vajon az is azt látja-e, amit ő lát? Vagy
csak ő álmodik? Lidércnyomásos álmot?
Második felvonás, második jelenet...
A színen Hamlet Rosencrantznak és Guildenstern-nek azt meséli,
hogy rosszkedvű ő mostanában, nem olyan, mint azelőtt. A hangulata
borús, kopár hegyfok neki a föld. És még az emberben sem
gyönyörködik, pedig:
— ...mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme!
Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily
kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló... egy
istenséghez! a világ ékessége! az élő állatok mintaképe!...
Folytatni azonban már nem folytathatta, mert „az élő állatok
mintaképe" végszóra hatalmas transzparens ereszkedett alá
méltóságteljesen a zsinórpadlásról. Rajta öles betűkkel egy múlt heti
konferencia itt megrendezett nyitóünnepségének üdvözlő szövege:
„Szeretettel köszöntjük a kisállattenyésztők harmadik megyei
értekezletének küldötteit."
Valaki felvisított az ötödik zsöllyesorban, de gyorsan lepisszegték.
Talán tíz másodpercig lebegett a felirat a három dán felett, aztán
felhúzódott.
Fönt a színen — csodák csodája! — Imricze oly szuggesztív erővel,
meggyőződéssel, mint soha korábban, kissé megcsonkítva, de mégis
befejezte monológját:
— Én nem gyönyörködöm az emberben, nem... hiába mosolygasz.
— Eszembe sem jutott, fenséges úr — tiltakozott Rosencrantz.
És ezt elhitte neki mindenki.
Apadóban a megsértett súgó leleményessége?
Ötleteiből csak a darab elejére futotta?
48
A harmadik felvonásban ugyanis már csak egy aprócska,
jelentéktelen zökkenő támadt Matta jóvoltából.
Gyenge diákcsíny, semmi több.
És bár Imricze ezúttal mégis fennakadt volna a horgon, a Poloniust
alakító tapasztalt komédiás, Dolmányosi különösebb erőfeszítés nélkül
húzta ki a pácból fiatal kollégáját.
A negyedik jelenetben történt, ebben illeti Hamlet vad, keserű
szemrehányásokkal anyját, a királynét, miközben Polonius a kárpit
mögött hallgatózik. Felkiált azonban óvatlanul a vén cselszövő,
felfedvén rejtekét, a királyfi kardot ránt, átszúr a függönyön, halálra
sebzi a leselkedőt.
Legalábbis a szerző szándéka szerint.
Mert hiába van meg a nemes buzgalom Imriczében, hogy végezzen
rövid úton pályatársával, egyszerűen nem tudja kihúzni kardját a
hüvelyéből. Az éjszaka rácsöppentett technocid úgy odaragasztotta a
pengét a tok belső falához, hogy Herkules sem tépné le róla.
Egyre kétségbeesettebben rángatja, cibálja fegyverét Hamlet, szinte
már önmagát rántja fel a levegőbe reménytelen kísérletei közben,
amikor Dolmányosi, fejét kidugván látja meg a bajt — közbelép.
Előretántorog rejtekhelyéről, térdre esik Hamlet előtt, s így kiált fel:
— Sajnálod tőlem a nemes acélt? Kardod markolatával vered szét
szegény fejem?
— Pontosan! — kapcsol megkönnyebbülten Imricze, és leoldva
kardkötőjét, hálás-gyengéden rákoppint a markolattal Polonius
kobakjára, aki már ettől is látványosan kileheli a lelkét, miáltal
zavartalanul folytatódhat az érdekes diskurzus anya és fia között.
Szünet. És a súgót még mindig nem sikerült előkeríteni.
— A lakásán voltatok? — kérdi Gége.
— Voltunk. Nem aludt otthon. Ma még nem is látták a szülei.
— És a Vörös Tulipánban?
— Ott sincs. Tegnap délután óta be sem tette a lábát oda.
— Nehéz helyzetben az ember a barátnőjéhez menekül. Kicsoda
ennek a Mattának a barátnője?
Segédügyelő Julika szája szögletében zavart mosoly, amint a
rendezőre néz.
— Azt hiszem... azt hiszem, én.
— Ó, persze, elnézést!
— Kérem.
Úgy látszik, nincs is már szükség Matta felkutatására, kivallatására,
ellőtte puskaporát.
Így vélekedhet a kívülálló.
Fennakadás nélkül zajlik le ugyanis a negyedik felvonás.
Viszont az sem kizárt, hogy a súgó itt azért maradt passzív, mert ez
inkább Ophelia, a király és Laertes felvonása, kevésbé a királyfi -
Imriczéé, aki ellen elsősorban irányul Matta dühe.
És még inkább lehetséges, hogy afféle furfangról van szó, amelyet a
sportban „altatásnak" neveznek. Lassú adogatásokkal, labdatartással,
hazajátszásokkal altatni el az ellenfél éberségét, hogy aztán annál
váratlanabb, meglepőbb támadással lője be a döntő gólt a csapat.
Mindenesetre a társulatnál az ötödik felvonás előtt érte el
csúcspontját a rettegő kíváncsiság. Igen, rettegő kíváncsiság, mert a
színész — különös emberfajta. Megadatott neki, tehetségére
49
ráadásként vagy büntetésül, hogy játék legyen a munkája is, nemcsak a
szórakozása.
De még neki sem az igazi, a szertelen, csapongó játék!
Játszik a színész, de játékszabályok — a szerep szövege, a szerzői,
rendezői utasítások, a mesterség előírásai — szerint.
És ha érvényüket vesztik e szabályok? Vagy csak részben tarthatók
be? Ha a színen bármely percben új helyzet állhat elő, meglepő
esemény következhet be? Olyan valami, amire nemcsak hogy nincs,
nem is lehet rendezői instrukció, hanem, ami kifejezetten arra irányul,
hogy a színészt zavarba hozza, szerepéből, begyakorolt mozgásából
kizökkentse, társaival való együttes játékát megnehezítse?
Ezen a nyilvános főpróbán ilyen rendkívüli állapotot teremtett az
orron rúgott súgó.
Egy láthatatlan, ötletes, a színpadot, a darabot, a színészeket jól
ismerő merénylővel szemben kell tehát megmenteni az előadást, a
színház hírnevét, a szakma becsületét!
Szavak, nagy szavak...
Mert a furcsa igazság az, hogy az Euterpé tagjainak zöme, a kezdeti
pánikhangulatból kilábalva egyfajta, felvonásról felvonásra növekvő
kedvvel, majdhogynem örömmel ment bele a szabálytalan játékba.
Már szinte várta, áhította a váratlan buktatókat.
Lássuk a medvét, tegyük próbára rögtönzőkészségünket, engedjük
szabadjára ösztönös reagálásunkat. Könnyedén, a pillanat
követelménye szerint, tudva, hogy most a rögtönzésért nem függ a
fejünk felett a fegyelmi, Damoklész kardja. Bizonyítsuk be, hogy a
rivaldának nem szolgái, hanem urai vagyunk, itt mi minden helyzetben,
minden kérdésre választ tudunk adni. Versenyezzünk, melyikünk vágja
ki magát ügyesebben, elegánsabban a csávából, méghozzá úgy, hogy
a tisztelt publikum még csak ne is gyanítsa a rögtönzést. Még a
szakember, még az a Pandurkó sem, a zsöllye második sorában!
De ez a most következő, ez az ötödik felvonás — ez azért még a

magabízónak, a vakmerőnek is megremegteti a térdét.
Mert ebben az ötödikben már nagyon cifra dolgok is előfordulhatnak!
Mert ebben az ötödikben sírásás van és temetés, itt percekig vad
párbaj folyik a nyílt színen, ahol a legkisebb karcolás is végzetes lehet,
mivelhogy halálos írba mártá Laertes a kard hegyét; itt méregpohárból
kínálgatják egymást az uralkodóház tagjai, itt még ágyúval is lőnek, van
itt minden!
A darab végére alig marad életben valaki a dánok közül, s ha Matta
végképp elveszítette a mértéket, ez a sors várhat a fél társulatra a
valóságban is.
Miért, hogy a Hamletet a színházi plakátok többnyire úgy hirdetik,

hogy a dán királyfi kezében ott a koponya?
A nagy Hamlet-alakításról készült fényképek legtöbbje is miért épp
ebben a „felállásban" rögzíti a színészt?
Mindenki tudja a választ: gyönyörűbb kegyetlenséggel sehol nem
beszél a legnagyobb angol költő — és az ő szavaival a színész — a
földi lét semmiségéről.
Nem véletlen, hogy a bosszúálló súgó is legerősebb aknáját az
előadás legerősebb pillére alá helyezte.
50
Az Első Sírásóval beszélget a temetőben Hamlet, az Első Sírásó
derékig a gödörben, felmutat egy koponyát, — és mondja szerepe
szerint:
— Nyavalya essék a gaz bolondjába! egyszer egész palack rajnait a
nyakam közé öntött. Ez a tulajdon kaponya, uram, ez a tulajdon
kaponya Yorick kaponyája volt, a király udvari bolondjáé.
Hamlet:
— Ez?
Első Sírásó:
— Éppen ez.
Hamlet:
— Hadd lám. Haj, szegény Yorick! — Ismertem, Horatio; végtelen
tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt: engem a hátán hurcolt ezerszer: és
most hogy irtózik tőle a képzeletem! A gyomrom is émelyedik rá. Itt
függött az ajk, melyet én összecsókoltam, azt se tudom, hányszor.
Hová lettek gúnyjaid, bakugrásid, dalaid? villámló élceid, melyek az
egész asztalt hahotára fakaszták? Egy sincs már belőlük, hogy
kimajmolnád saját torzképedet? Bezzeg, most esett le az állad! No,
eredj ő asszonysága öltözőjébe, s mondjad neki: fesse bár magát ujjnyi
vastagon, erre jut az arca; eredj, kacagtasd meg vele...
Vérfagyasztó válasz érkezett e képtelen felszólításra — a koponya
hahotázni kezdett!
Igen, ott röhögött, nevetett, kacarászott a koponya a dán királyfi
kezében!
Döcögős vastagon, aztán cérna vékonyán, szaggatottan, majd
szaporázva, csukladozva és hörögve.
Ilyen még nem volt, amióta világ a világ!
És mit tett közben Imricze, ez a labilis idegzetű színészfiú?
Az az Imricze, aki egyszer egy teljes éjszakát ágyán guggolva
virrasztóit át, mert egérszöszmötölést vélt hallani a szállodai szoba
sarkából?
Nos, ennek az Imriczének csak egy pillanatra, a bru-ha-ha első
hangjainál remegett meg a koponyát tartó keze, a nézőtérről
észrevehetetlenül. Aztán szemmagasságba emelte a visongó jószágot,
kivárta, míg befejezi az idétlen mutatványt.
Akkor kivett belőle, s felmutatott egy zsebrádió nagyságú készüléket.
— Röhögőgép — mondta —, te ötmárkás kacat! Te gombnyomásos
humor! Pótolhatod-e szegény Yorick szikrázó szellemét?
És utálkozó lendülettel hajította ki a masinát a színfalak mögé, s már
fordult is hű kísérőjéhez, immár újra shakespeare-i szöveggel:
— Valamit kérdek tőled, Horatio... Mit gondolsz, Nagy Sándor is
ilyenné lett a földben?
Horatio válaszolt, s folytatódott a jelenet zökkenés nélkül.
Fönt, a karzat első sorában, a legszélső ülésen egy fehér szakállas,

fehér hajú öregúr csüggedten mormolta maga elé:
— Nem sikerült! Ez sem sikerült!
— Éppen hogy sikerült — jött a nem várt felelet még halkabban, de
tisztán érthetően a háta mögül. — Ez a mi szerencsénk, de a te
szerencséd is, te őrült kakadu. Így még kievickélhetsz a bajból!
Csendben állj fel, és gyere azonnal velem.
Az öregúr ellenkezés nélkül, mintegy hipnotizáltan engedelmeskedett
a felszólításnak, csak kint a folyosón torpant meg, s kérdezte:
51
— Hogyan ismertél fel, Julika?
A segédügyelő vállat vont.
— Nem volt nagy kunszt. Sőt tulajdonképpen szégyellem magam,
hogy csak most a, végén kapcsoltam. Némi idegfrászokat
megúszhattunk volna. Tudniillik Polonius - Dolmányos bácsi már az
előadás előtt rumlizott a sminkmesterrel, hogy eltűnt a szakálla meg az
ősz parókája, adjon újat. Gondolnom kellett volna, hogy csak te vihetted
el, te álcázod magadat velük. De csak öt perce jutott eszembe.
Mindegy, gyerünk a társalgóba, rendezzük az ügyet.
Mint kétnapos ünnep előtt a közértben, akkora a tolongás, furakodás

a színésztársalgóban, az előadás után.
De azért két különbség máris feltűnik.
Az ágaskodók, lökdösődök zöme itt jelmezben van, kifestve,
parókával a fején, úgy, ahogyan a színpadról a győzelem mámorában
iderohant.
És a még nagyobb eltérés — csendben vannak mindnyájan.
Még a lélegzetüket is visszafojtják birkózás közben, hogy egy szót se
veszítsenek el abból, amit Pandurkó mond Gégének, hogy a
hangsúlynak minden árnyalatát regisztrálhassa kifinomult hallásuk.
— Ismersz — hadonászik a rendező orra előtt a műítész —, tudod,
hogy én mindig a lapomban írom meg a véleményemet, még csak nem
is beszélek róla előtte senkinek, ez nálam elv, de most egyszerűen
képtelen voltam megállni, hogy fel ne rohanjak hozzátok.
— Igazán kedves vagy — mosolyog Gégé.
— Igazán nem vagyok kedves — rázza meg a fejét Pandurkó. —
Sohasem voltam az. De amit ti most csináltatok, az nem mindennapi!
Egy s más részleten szívesen elvitatkoznék, de a rendezés fővonala
előtt megemelem a kalapom! A pompás újításokról beszélek.
— Újításokról?!... Persze, az újításokról.
— Igen, mert rögtön megértettem, s gondolom, a közönség jobbik
része is, hogy itt nem formai, külsődleges leleményekről van szó. Mert
Hamletet szmokingban vagy a halbstarkok fekete motoros bőrruhájában
játszani, esetleg cowboynak öltözködve — lerágott csont, közhelyes,
didaktikus figyelmeztetés: Shakespeare a mának, a máról is ír. Ti most
ennél sokkal többet csináltok...
— Hát... igyekeztünk... Persze a világot nem akartuk megváltani...
Pandurkó legyintett.
— Ne szerénykedj! Ne tettesd magad, megváltottátok. Egyszer
gügyögő, máskor groteszk, olykor fekete humort vinni bele Hamletbe,
egy gyönyörűen morbid tragikumba, ez kolosszális ötlet. Ebben filozófia
van! Plusz filozófia a shakespeare-ihez!
Előkapta füzetét, meglobogtatta.
— Manócska, mint Hamlet apjának kísértő szelleme — isteni truváj!
Meg az a transzparens a csibekeltetők vagy kik kongresszusi
üdvözletével! Először megdöbbentett, de aztán kapcsoltam, hát persze,
korunk egyik átka, az elidegenedés nemcsak egymástól, a természettől,
a növényektől, fáktól, állatoktól is! Ragyogó! És végül Yorick röhögő
koponyája — ez nem egy geg, ez hitvallás, ez vádirat századunk őrült
elgépesedése ellen... De hát mit fecsegek, a vasárnapi számban majd
olvassátok el a cikkemet... És még egyet! Javasolni fogom, hogy ezt a
produkciót hozzátok fel Pestre!... De legjobb volna, ha a tévé
52
sugározná! Főidőben!... És persze be kellene járnotok vele Európát!
Tehát még egyszer — gratulálok!
Kezet szorított Gégével, intett a körülállóknak, fúrta volna ki magát a
gyűrűből.
— Csak egy pillanatra — állt eléje a királyné a legeslegbájosabb
mosolyával —, csak egy szóra!... Az, ahogyan én hoztam a
szerepemet, az hogy tetszett magának?
— Hát amikor én megőrülök? — nyomakodott eléje fürgén,
szétcincált öltözékében Ophelia.
— Bocsánat — rikoltott fel Imricze gőgös fejhangon —, mintha ez a
darab a dán királyfiról szólna, vagy tévedek?!
És a következő pillanatban már vitatkozott, érvelt, magyarázott,
veszekedett, esküdözött és megsértődött az egész társaság.
És senki sem vette észre a segédügyelő Julikát, aki Matta kezét
fogva már jó öt perccel ezelőtt óvakodott be a terembe.
Amikor belépett, a súgó arcán kétségbeesés, kezében Polonius
szakálla, parókája.
Julika sem volt rózsás hangulatban.
De amint telt az idő, s lassan felfogták, hogy miket mond Pandurkó,
hogy milyen az egész közhangulat, úgy oldódott az ő félelmük is.
— Gyere, te színházzseni, te Shakespeare-újító — súgta a lány Matta
Zoli fülébe. — Mennybe fogsz menni, nem vérpadra, a jelek szerint. De
pillanatnyilag semmi keresnivalónk itt, ha még nem zárt be Margó néni,
fizethetsz nekem egy konyakot a büfében. A nagy ijedtségre.
53
A mausdorfi kaland
54
I. fejezet
HAJASBABA
Kezdetben, az első napokban szó nélkül vágott zsebre néhány, még

alig-alig pimasz, inkább csak kísérletező, tapogatózó jellegű
megjegyzést. Ettől vérszemet kapott a társaság, s rövidesen az
ugratások, heccelődések, olykor már otromba tréfák annyira magától
értetődően sorjáztak, hogy ennek az áradatnak nála keményebb,
harciasabb legény is nehezen állta volna útját.
Nem lehet pontosan számba venni, elemezni minden külső és egyéb
tényezőt, saját hibájából fakadó okot és a környezet alpári indulataiból
eredőt, amelyek következtében Kutruc Andrást a BUFÁ-ba, a Budapesti
Faipari Vállalatba történt belépésének első hete után már minden
műhelyben, irodában — kopaszságára célozva gyengéden
Hajasbabának hívtak, és ennek megfelelően kezeltek is.
Tartósan együtt élő közösségekben, iskolai osztályokban,
laktanyákban, munkásszállásokon, hivatalokban, kollégiumokban,
műhelyekben előbb-utóbb valaki hangadó lesz, valaki más mókamester
vagy békebíró vagy fekete bárány.
Éppígy egyszerre azt veszi észre az ember, hogy van már a
kollektívában egy...
Nem, sértő lenne és pontatlan, bár közel járnánk az igazsághoz, ha
úgy fogalmaznánk, hogy Kutruc András, ez a közlekedésipari
technikumot végzett, alacsony, kövérkés fiatalember, aki kötelező
katonai szolgálata után gépkocsi-előadói minőségben nyert alkalmazást
a BUFÁ-nál, szinte belépése napján a vállalat bohóca lett. Először is
pontatlan azért, mert a bohócság tanult szakma, vagy inkább
élethivatás, művészet. De még szűkítve is a fogalmat, csak a
tevékenység jellegére korlátozva is — a bohóc tehetsége és szakmai
tudása felhasználásával —, tudatosan törekszik arra, hogy
megnevettesse a közönséget. Egészen más ügy, majdhogynem
visszája ennek, amikor valakiből „bohócot csinálnak", az illető
szándéka, hajlama, kedve ellenére.
Különösen megalázó ez az állapot egy olyan fiatalember számára,
aki alapjában véve érzékeny lelkű és ambiciózus, aki sejti, hogy ő
értelmesebb, műveltebb és tehetségesebb, mint sokan azok közül, akik
gúnyt űznek belőle.
És még itt vannak a nők!
Csinosabbnál csinosabb lányokkal, fiatalasszonyokkal dugig teli a
BUFA irodái, műhelyei, és Kutruc — nemi hovatartozása
felismerésének első percétől — imádja a nőket. Eddig többnyire
sajnálatosan egyoldalú volt ez a rajongás. Kilátásai most még
sanyarúbbak, hiszen kényszerű bohóc mivolta nemigen növeli
vonzóerejét.
Pontosabban és durvábban: akit Hajasbabának szólít még az
elsőéves szakmunkástanuló is, akinek rókafarkat csíptetnek hátul a
nadrágjára, és fejrantig úgy járkál a gyárban, mint egy Kacor Király,
miközben mögötte pukkadozik a jó nép, és kegyetlenül még az utcára is
kiengedik úgy, hogy csak a villamosmegállóban figyelmeztesse sajátos
dekorációjára egy nett öregúr... Akinek névnapjára az egyik
55
asztalosrészleg humoristái félméteres fafésűt készítenek, és adnak át
nagy ovációval... Ugyan, minek felsorolni az effajta bugyuta
élcelődéseket, hiszen már az eddigiek alapján is nyilvánvaló, hogy egy
ilyen fickót, aki folyamatosan köznevetség tárgya, titokban talán meg-
megsajnál egy érzékenyebb szívű leányzó, de arra már aligha szánja rá
magát, hogy nyilvánosan is mutatkozzék vele, közelebb engedje
magához.
Hogyan védekezhet e megalázó és gyűlöletes bánásmód ellen egy
olyan fiatalember, akiben annyi a harciasság, mint egy kispárnában?
Aki a maga dolgaiban nem is különösebben leleményes, hogy valami
trükkel vágná ki magát, kilépni meg nem szeretne a gyárból, mert
amúgy ez a munkahely, ez a munkakör kedvére való lenne.
Nincs kiút, nincs menekvés.
Hiszen ha most, elkésve kezd kapálózni, sértődgetni, még
mulatságosabb, még groteszkebb figura lesz belőle, mint korábban volt.
Mindössze annyit tehet, hogy jó képet vág a rossz tréfákhoz, s bízik
benne, hogy majdcsak elmúlik tőle e keserű pohár; reménykedik, hátha
jön egy új fiú, és a bufások arra ruházzák át ezt a nemszeretem
szerepet.
56
II. fejezet
ÖT FAHÁZ
Nem jutott Kutruc Bandinak a szállítási főosztály operatív csoportja

nagy helyiségében még egy akkora íróasztal sem, mint a kisujjam.
Ceruzavonallal szigorúan elhatárolt, körülbelül háromtenyérnyi felületet
kapott csupán Guttyán Antal csoportvezető-helyettes íróasztalának
sarkán. Amiből természetszerűleg fölöttébb mulatságos esetek adódtak.
Például amikor Kutruc Bandi a munkába teljesen belefeledkezve valami
kimutatást állított össze a hajtóanyag-fogyasztás és a megtett
kilométerek közötti látszólagos összefüggésekről, Guttyán, időnként
átnyúlva az íróasztal fölött ollójával precízen levágta a kimutatás
lapjaiból mindazt, ami a ceruzavonalon átcsúszott az ő felségterületére.
Elképzelhető-e szívderítőbb látvány, mint amikor a Hajasbaba elkészül
egész napi dolgozatával, elégedetten fölnéz, s csak akkor döbben rá,
hogy írásműve — konfettivé vált?
Ezen a történelmi jelentőségű napon, amint benyitott az operatív
csoport helyiségébe, kollégái hirtelen gyászos képet öltöttek, leállt a
munka. Semmibe meredő, komor tekintetek, szemtörülgetések,
szívszorító sóhajok, trombitáié orrfúvások, szemforgató ripacskodás.
De egy naiv lélek megtévesztésére, úgy látszik, még az ilyen vásári
komédiázás is elegendő.
Mert Kutruc megszeppenve somfordál oda a gépírónőhöz, nála
érdeklődik:
— Mi történt, Marika?
— Jaj, ne is kérdezd, nemzeti csapás!
— Mégis?
— Elárvulunk. Elhagy minket szeretett atyánk.
— A főosztályvezető? Kovenda kartárs?
— Képzeld! Elsején megy.
Hősünk suttogóra fogja a hangját, minthogy azonban a szobában
most síri a csönd, mindenki megérti.
— De Marika! Ezért vagytok kétségbeesve?! Hisz tudtommal ő
közutálatnak örvend, nem?
Végszóra már körülöttük van mindenki, a társaságból kipukkan a
nevetés.
— Csak téged akartunk próbára tenni, Hajasbaba — mondja Guttyán
—, a hűségedet a főnököd iránt. Te meg az első kakasszóra elárultad
magad, nem búslakodsz ülőképp a távozásán. Nem szégyenled
magad?
Kutruc pislogni kezd.
— Tényleg elmegy?
— El. De azért ne légy nagyon boldog. Két hétre mindössze. Exkluzív
üdülésre. Ugyanis befúrta magát az ötházasok közé.
— Mit csinált?!
Guttyán legyint.
— Persze, új fiú vagy, nem tudhatod, hogy a világ teteje, az
ezeregyéjszaka csodája, ha bekerül az ember az ötházasok közé. Ezért
a kitüntetésért csatáznak nálunk a fejesek egy hónapja, amióta
57
megérkezett az invitáló levél. Foggal-körömmel, fúrással, hízelgéssel.
Most már érted?
Kutruc félénken rázza meg a fejét. Guttyán fölsóhajt.
— Elkezdem elölről. Adva van egy osztrák strandkirály. Egy
milliomos. Bizonyos Herr Zwilling. Tavaly kiírt egy nemzetközi
pályázatot faházakra, előre gyártott elemekből. Mi nyertük meg.
Egyszerűen az döntött, hogy mi azt is vállaltuk, hogy a megrendelő
kívánsága szerinti helyszínen föl is építjük az ötven erdészlakot, a
betonkoszorútól a szélkakasig. Tudniillik a sógoréknál mostanában
eléggé hiánycikk a melós az építőiparban.
Kutruc megkockáztat egy kérdést.
— Minek ennyi ház annak a Zwillingnek?
— Értsd meg, fiú — magyarázza a csoportvezető — helyettes —, ez
egy tőkés. Nem maga akar felváltva lakni a félszáz egyforma kégliben,
bérbe adja, vagy eladja őket. Van neki egy gyönyörű birtoka Mausdorf
mellett, egy Tangerteich nevű tó partján. Oda telepítettük mi a
Csincsillákat.
—És milyen öt házról van még szó? — érdeklődik tovább Kutruc.
— Ez az öt benne van az ötvenben. Zwilling tata annyira meg van
elégedve a munkánkkal, hogy öt házat felajánlott használatra. Két hétre.
Öt Csincsillát a BUFÁ-nak. Grátisz. Június első felében. Előidényben.
A fiú vállat von.
— Engem ez nem érint. Én még csak három és fél hónapja vagyok a
cégnél, engem biztos nem küldenek oda.
Hahota.
— Még hogy téged?! — csúfolódik Marika. — Magunkfajta oda nem
teheti be a lábát. A meghívás kifejezetten a fejeseknek szólt.
Hősünk megrázza a fejét.
— Még mindig nem világos, miért olyan nagy cikk elmenni oda
Egérfalvára, abba a Mausdorfba?
A csoportvezető helyettes a fiú orra alá dugja bal öklét, amelyből a
hüvelykujj kiáll.
— Először is — ütögeti meg jobb keze mutatóujjával az égnek
meredő hüvelykujjat —, senkinek sem jön rosszul két hét azon a
gyönyörű tájon, potyán. Másodszor — engedi ki bal ökléből a
mutatóujját is —, két teljes hét adódik arra, hogy az ember gyereke
ügyesen belopja magát a vezér szívébe, minthogy ő is ott lesz.
Bizalmas emberi kapcsolatok, ugyebár, közös úszkálás, napozás, ulti,
urambátyám, még talán tegeződés is, mi kell még a további karrierhez?
Harmadszor — most a középsőujj pattan elő —, vedd még azt is
tekintetbe...
Immár soha nem derül ki, hogy Kutruc Bandinak mit kellett volna
még tekintetbe vennie, mert e pillanatban Kovenda Károly, a szállítási
főosztály vezetője nyit be a helyiségbe, hogy szokása szerint szótlanul
és jelentőségteljesen áthaladván rajta belépjen párnázott ajtajú
szentélyébe.
Illetve ezúttal — mégsem szótlanul.
Mert pillantása ráesik Kutrucra, megáll mellette, és így szól:
— Ja, igen, izé... Hajas kartárs, ugye?... Maga szóba került az iménti
megbeszélésünkön. Nem volna kedve egy kis külszolgálatra?
Üdülésnek is mondhatnám, szinte. Csak ide, Ausztriába, Mausdorfba,
két hétre.
Döbbent csend.
58
Az irigységtől elsápadó arcok. Rendező sem állíthatta volna be
jobban a jelenetet. Lebiggyed a szája széle a kérdezettnek, zavarában
meglehetősen nyeglén válaszol.
— Ese... esetleg lehet szó róla.
59
III. fejezet
MEGÉRKEZÉS
Zöldellő hegyek karéja óvja a rombusz alakú völgyet, amelynek jó

harmadát a türkizkék Tangerteich tölti ki, pár apró vitorlás ücsörög rajta
épp. Élénk, ragyogó színek, kellemes formák, mint egy képes
levelezőlapon.
A tó keleti, napfényben fürdő, fövenyes partján épült ki a strand a
mólóval, ott a csónakház, egy sor kabin.
Följebb, enyhén dombosodó terepszakaszon, látszólag szeszélyes
összevisszaságban, igazából azonban célszerűségi, sőt néminemű
esztétikai szempontok figyelembevételével faházak állnak, a Csincsilla
A-szuper típusból.
Talán ötvenméternyire a parttól kis sziget van a tói bán, éppen csak
elfér rajta a modern vonalú Casino, bárral, társalgóval, vetítőteremmel.
Keskeny cölöphíd vezet a móló oldaláról e romantikus fekvésű
szórakoztatóipari üzemegység bejáratához.
Közigazgatásilag Mausdorfhoz, az ide alig két kilométernyire, dél felé
elterülő csinos kisvároshoz tartozik Zwilling úr üdülőtelepe. Friss
betonút biztosítja a kapcsolatot, torkolatánál néhány csupa üveg, csupa
nikkel üzletpavilon, benzinkút, kocsimosó, pagodatetős cukrászda,
beljebb néhány bérelhető tenisz- és tekepálya.
Ez az üdülőtelep nem osztályon felüli, sem árait, sem szolgáltatásait
tekintve. Tisztviselőknek, kisiparosoknak, kiskereskedőknek, szóval a
városi középréteg tagjainak készült szolid vállalkozás. De ők most csak
a telep felét vehették birtokukba, mert a strandkirály huszonöt faházba
külföldi üzletbarátait hívta meg; azoknak a cégeknek vezetőit, magas
beosztású alkalmazottait, akik a Tangerteich körüli paradicsom
megteremtésében részt vettek. E szép gesztus lekötelezi, a jövőbeni
újabb munkák szempontjából kellemesebb kapcsolatba hozza Zwiíling
úrral és egymással a kooperálókat.
Délelőtti tíz órakor a BUFA-különítmény autókaravánja lestoppolt az
üdülőtelep egyszintes igazgatósági épülete előtt.
Kék Ford Taunus vezette föl a mezőnyt, dr. Diósdi lmrének, a
kereskedelmi és propaganda főosztály vezetőjének kocsija. Jó
negyvenes, szikár, elegáns agglegény a doktor úr, amolyan szocialista
világfi. Azért hajtott ő az élen, mert ismerős e tájon, a munkálatok idején
párszor megfordult már itt. Aztán meg ő anyanyelvi szinten beszéli
többek között a németet is, reá hárul majd a kapcsolat megteremtése és
ápolása a házigazdákkal és az ide meghívott más nemzetiségű
vállalkozókkal, műszaki és reklámszakemberekkel, mindenkivel, aki a
BUFA potenciális ügyfele.
Nem egyedül ül a Fordban Diósdi, a vállalat főtechnológusát, Falvay
Tivadart és annak nejét fuvarozza.
Míg a doktor úr fürgén besiet az igazgatósági épületbe, hogy
bejelentse érkezésüket, használjuk ki az időt, ismerkedjünk meg a többi
magyarral.
Kezdjük a Falvay házaspárral. A férj szép példája annak, hogy fölfelé
haladni a szolgálati létrán hangsúlyozott tartózkodással, szinte karthauzi
némasággal is lehet. Falvay Tivadar fennállása óta még egyetlen
60
szakmai, hivatali, személyi kérdésben állást nem foglalt, véleményt nem
nyilvánított, ha nagyon a sarokba szorították, azt mondta: „Majd
meglátjuk". És minthogy tényleg mindig meglátták, mindig neki lett
igaza, bölcs és megfontolt embernek könyvelték el. Most már közel jár a
nyugdíjkorhatárhoz, aszott, görbe lábú emberke, apró, a koponyájába
mélyre eldugott, szúrós, fekete szempárral. Nincs más szenvedélye a
horgászáson kívül. Feleségéről nincs mit mondanunk, ilyen férj mellett
harmincöt év alatt szinte teljesen megkukult.
A második kocsiban, egy szürke Zsiguliban csinos, pisze, szőke lány
ül a volán mögött, vállig ér a haja. És mellette fiú hasonmása: Andrea
és Balázs ugyanis — egypetéjű ikrek. Andrea tizenkilenc éves, a bátyja
három perccel idősebb. Ők a BUFA vezérigazgatójának, Peák Emilnek
a gyerekei, a papa és a mama a hátsó ülésen foglalnak helyet. A kocsi
az ikreké, érettségi ajándék.
Nő vezeti a harmadik kocsit is, egy bogárhátú, tűzpiros Volkswagent.
Cirbus Mihályné, ő a vállalat munkaügyi vezetője, kissé molett, de azért
kemény húsú, energikus, uralkodásra termett asszony. Mellette ül első
fia, a hatéves Koloska, mögöttük szendereg a harmadik férj, Cirbus
Mihály.
Ismerős ül a negyedik autóban, egy kopott, szakadt 500-as fehér
Fiatban, Kovenda Károly, a szállítási főosztály ura, nála pont huszonöt
évvel fiatalabb feleségével, Nellikével. Azért oly rozoga a kocsi, mert új,
friss, ropogós a feleség. Többek között Kovenda Renault-ja is elment
jóvátételbe, hogy az előző asszonyt kifizethesse, plusz válóperi
költségek, új lakás, új háztartás; kész csoda, hogy még erre a használt
törpejárműre futotta a maradékból.
És ismerős az a fiatalember is, aki a menetet zárja. Fölvitte az isten
Kutruc Bandi sorsát! Ő ül a legmagasabban, a legnagyobb kocsiban, ő
ül egyedül — egyedül. Egy mikrobusz kormányánál. Mögötte a kilenc
ülés fölhajtva, a platón bőröndök, táskák, gumimatracok, horgászbotok,
két kempingkerékpár, békaember-felszerelések, kész
vegyeskereskedés.
Hogyan került Kutruc a kiválasztottak közé?
Felmerült a probléma az előkészületek záróperiódusában, hogy a
BUFA vezérkara nem érkezhet meg úgy Mausdorfba, mint egy
cigánykaraván, zsúfoltan, kofferekkel, batyukkal, miegymással a kocsik
tetején. Aztán meg errefelé drága a benzin, különösen csoportos
kirándulás esetén, mennyivel célszerűbb, ha csak egy motor fogyaszt
és nem négy! Az utazás ideje alatt pedig együtt lehet, szórakozhat a
társulat. Meggondolandó továbbá, hogy állandó szeszmentes életre
legyenek-e szorítva a személygépkocsi-tulajdonosok, mert hisz
bármikor adódhat, hogy valamiért be kellene futni a városba, akárhová.
Szóval — igénybe kellene venni a mikrobuszt, ami megoldható
könnyen, méghozzá törvényesen, a reprezentációs keret terhére.
Csakhogy a kisbuszhoz sofőr is kell!
Nyomban megkezdődtek a szűrővizsgálatok, a tanakodások: ki
jöhetne számításba?
És a legfényesebben Kutruc András személye felelt meg a
követelményeknek.
Először is annak, hogy olyan valaki legyen, akinek távollétét aligha
szenvedi meg az itthoni termelőmunka.
Tudjon vezetni, legyen olyan hajtási engedélye, amely nyolcnál több
személy közúti szállítására is följogosítja.
61
Ne legyen szenvedélye az ital, mert akkor ott vagyunk, ahol a part
szakad.
Ne legyen az üzem hivatásos sofőrjei közül való, mert azoknál
pletykásabb, szemtelenebb bandát még nem szült magyar anya!
E feltételeken túlmenően is, koránál, vállalati rangjánál, legfőképpen
pedig sokkal inkább vélt, mint valódi lelkialkatánál fogva Kutruc Bandi
látszott a számításba vehetők közül a legalkalmasabbnak arra is,
hogy...
Kategorikusan persze soha nem fogalmazták meg, hogy mit várnak a
mikrobusz időnkénti vezetésén túlmenően hősünktől. Londiner, kifutó,
urasági inas, háziszolga — micsoda csúf szavak! Semmi köze ezekhez
annak a bizalomterjes feltételezésnek, hogy egy bivalyerős fiatalember
aligha nézi majd tétlenül, hogy meglettebb korú, már kevésbé
mozgékony honfitársai cipekedjenek, hogy minden apró postai,
bevásárlási és egyéb ügyben maguk szaladgáljanak, valószínűleg segít
nekik, ha megkérik.
Nem parancsszóra tehát, hanem kérésre, szívességből!
Mert Kutruc András is jutalomüdülésen van itt, legalábbis így
szerepel a vállalati papírokon is, csekély három és fél havi itteni
ténykedése ellenére.
62
IV. fejezet
ELNYOMÁS, SZOLGASORS…
E percben jött ki Diósdi az igazgatóságról, egy marék számozott

kulcsot hintáztatva hanyagul a kezében. Először a vezér kocsijába
hajolt be.
— Peák elvtárs, az önöké lesz a tizenhetes ház, megnéztem a
maketten, a legelőnyösebb fekvés.
Aztán rámosolygott Peáknéra.
— Tessék majd kényelmesen kicsomagolni, berendezkedni,
körülbelül félóra múlva tiszteletét teszi önöknél Zwilling úr itteni
megbízottja, addigra én is átmegyek. Jelvényeket kapunk és bonokat,
kiderült, hogy itt díjmentesen táplálkozhatunk is, csak az italt kell
megfizetnünk. És ingyen vehetünk igénybe további szolgáltatásokat is,
a jelvény erre jogosít föl, erről majd részletesebb fölvilágosítást kapunk.
A lényeg: kiemelt kategóriába vagyunk sorolva, szemben a közönséges
itteni üdülőkkel. Mint Zwilling személyes vendégei.
Hamupipőke otthon kuksol kényszermunkán, két mostohanővére és

mostohaanyja meg kiglancolva pöflfeszkedik a párt kereső királyfi
állófogadásán...
Negyedik napja üdülnek Mausdorfban a bufások, nagyjából
mindannyiuknál kialakult az az életrend, amely alighanem így tart az
üdülés végéig, hacsak valami közbe nem jön.
Majd mindenki a tetőn, csak egyvalaki az alagsorban, Kutruc Bandi
persze.
Pedig e derék medveboccsal kapcsolatban örömmel számolna be a
krónikás például egy szép és megható szerelem kibontakozásáról.
Teszem azt arról, miként ismeri fel Andrea, a vezérigazgató bűbáj
leánykája, hogy hősünk előnytelen külseje mögött mekkora belbecs
lapul, hogyan támad szívében olthatatlan tűz iránta. És természetesen
viszont. Kiderülne a zord atyáról is, hogy neki is rokonszenves a fiú, úgy
dönt, hogy elfogadja vejének a famíliába és — egyelőre —
csoportvezetőnek a gyárába...
De hát a valóság kegyetlenebb, és kevésbé romantikus.
Hamupipőke a konyhában, a többiek a bálban.
Jelképesen persze, és nem általános érvénnyel, hiszen a
mikrobuszvezető éppen eleget mozog.
Nem önszántából.
Úgy látszik, egyszerűen nem tud nemet mondani honfitársai udvarias
kéréseire.
Reggelente például ő takarít Diósdi doktor egész faházában, jóllehet
annak csak manzárdját engedte át neki a kereskedelmi és reklámügyi
szakférfiú, aki egyébként már az első este megismerkedett a bárban
egy harminc körüli, szemüveges, rendkívül vonzó osztrák
lakberendezővel, Helga Würzllel, és azóta vele tölti minden szabad
percét, tenisz, gyalogtúra, autókirándulás, erdei holdfény — séta,
tárlatnézés.
Kutruc további napi elfoglaltsága azonban csak ezután kezdődik:
takarítás után legurul a mikróval Mausdorfba friss tejért és
63
péksüteményért és egyéb mindenért, amire honfitársaitól rendelése
van. Visszajön, csoszogva, búsan széthordja az árut, majd bekopog
Cirbusékhoz, és átveszi, lekíséri Koloskát a gyerekstrandra, ahol két
szakavatott gondozónő keresztrejtvényt fejt, míg Koloska nekilát, és
megfontoltan sorra elpüföli a keze ügyébe kerülő csemetéket, nemre és
nemzetiségre való tekintet nélkül. A tömzsi Cirbus sarj ugyanis meg van
győződve arról, hogy a többiek itt összebeszéltek, és az ő
bosszantására karattyolnak érthetetlen szavakat, tehát meg kell őket
verni.
Hasonlóképpen erélyes mamája bőszen szivarozik a szomszéd
verandákon, és szemérmetlenül csal. Tudniillik már az első napon
szervezett egy húszfilléres ultipartit — felírásra, fizetendő otthon,
magyar valutában — Peáknéból, Falvaynéból és természetesen a
férjéből, Cirbus Mihály középiskolai tanárból, akit mások előtt is
Harmadiknak hív, lévén ez a harmadik házassága. A négyes fogat
délelőtt és délután más-más verandán üti a blattot, a változatosság
kedvéért. Természetesen Kutruc gondoskodik számukra időnként
frissítőkről, mert szépen megkérték erre.
Ha már szóba került Falvayné és Peákné, számoljunk be egy füst
alatt arról is, hogy míg ők ultiznak, milyen elfoglaltságot talált magának,
a pihenésnek, a felüdülésnek mely formáit alkalmazza életük párja.
Falvay Tivadar láthatatlan emberré változott, teljesen éjszakai életre
rendezkedett be. Abbéli meggyőződésében, hogy a csillagok alatt és
hajnalban harapnak jól a halak, a főtechnológus sötétedéskor beveszi
magát kis sátrával, tábori székével, horgászkészségével a közeli
nádasba, s csak reggel kerül elő, a zsákmányát beengedi egy lavórba,
eszik, lefekszik, délben fölkel, eszik, megnézi a zsákmányt,
visszafekszik, alszik vacsoráig, eszik, fölszedelőzködik, irány a nádas.
Akkor jön Kutruc, fogja a lavórt, óvatosan leviszi a partra, és a halakat
visszalöttyinti a tóba, hadd éljenek. Mert sem Falvay, sem a felesége
nem eszik halat.
Épp ideje, hogy közelebbről is szemügyre vegyük a társulatnak rang
szerint legfontosabb tagját, a BUFA vezérigazgatóját, Peák Emilt. Ő a
megérkezés órájában fürdőruhát öltött, bement a vízbe, jelentéktelen
megszakításokkal azóta is ott tartózkodik. Peák Emil ugyanis nem
úszik, nem mozog, hanem speciális kétéltű hüllő módjára a sekély
vízben beássa testét a puha fövénybe, csak a kobakja áll ki, a szeme
lehunyva, és boldog, elégedett. Naponta kétszer megjelenik a parton
Kutruc, és napolajat csorgat a vezér gyér hajzattal koronázott fejére,
hogy az végzetesen oda ne kozmáljon.
A vezérgyerekek, Peák Andrea és fivére, Balázs csak elvétve kérnek
valami csekélyke szívességet Kutruc Banditól. A csinos, vidám,
talpraesett lányt és hasonló kvalitásokban úgyszintén bővelkedő fivérét
egy csapásra befogadta a telep vegyes nemzetiségű aranyifjúsága,
azóta jóformán csak látogatóba járnak a szülői faházba. Nappal
vitorlázás, úszás, könnyűbúvárkodás, napozás, vidám csevegés kézzel-
lábbal, este a drinkbár, szabadtéri magnózás, tánc, miegymás.
Hősünkre jóformán csak akkor van szükségük, ha a társaság vízisízést
iktat programba. Ilyenkor Kutruc Bandi vezeti a motorcsónakot.
Egyáltalán nem tart igényt Kutruc szolgálataira közvetlen főnöke,
Kovenda Károly, a szállítási osztály vezetője. Van ennél nagyobb baja-
gondja árva fejének. Történt ugyanis, hogy Nellike a második napon
valahogy beleesett egy filmszínész küllemű svéd kertészmérnök
64
vitorláshajójába, és azóta vagy nem tud, vagy nem akar kimászni
belőle. Kovenda meg csak ül elárvult faháza verandáján, távcsővel
pásztázza a tó felszínét, keresi ifjú neje nyomát, vizespohárból issza a
rumot, sír, csuklik és reménykedik.
Meggyőződhettünk, szó sincs arról, hogy agyonhalmoznák munkával
Kutruc Bandit, hogy ennek a kopasz, zömök, farmernadrágos
fiatalembernek ne jutna elég ideje a ragyogó környezet élvezetére, a
felfrissítő kikapcsolódásra.
Elvileg.
Mert az a keserű igazság, hogy ezekben a szabad óráiban hősünk —
gyötrődik, szenved.
Egyre mérgesebben, napról napra halmozódó dühvel gyötrődik,
szenved, mert senkije sincs, akinek kiönthetné a szívét.
Nincs társasága.
Olyan társadalmi helyzetbe került itt, amely rosszabb, sokkal
rosszabb a pesti bohócstátusznál.
Pedig itt senki nem heccelődik vele, sőt felettébb udvariasak a BUFA
vezetői, családtagjaik szintúgy.
Az ördög tudja, miért, de elkeserítőbb ez, mint otthon a sofőrök, az
asztalosok durva tréfái a műhelyekben, a gyárudvaron vagy a kék
köpenyes kollégák otromba csipkelődései az operatív csoport nagy
szobájában. Ráadásul két motorvontatásra való mosolygós felkérés
között Andrea levegőnek tekinti, észre sem veszi őt, hasonlóképp
Kovendáné Nellike sem, akit időnként megpillant a svéd mérnök
vitorlásán, a tó kevésbé forgalmas tájain. Pedig ő bármelyikük egyetlen
kedves szavára tűzbe menne...
Jó lesz vigyázni!
Mert könnyen baj lehet, ha egy alapjában szelíd, sőt félénk,
gátlásokkal teli fiatalember álmában oly haragosan vicsorgatja a fogát,
hogy doktor Diósdinak föl kell hozzá kopogtatnia a szennyesruha-kosár
nagyságú manzárdba.
Az ötödik mausdorfi nap reggelén Kutruc András nem takarított ki,

nem hozott tejtermékeket a városból, nem vitte verekedni Koloskát, nem
szolgált fel frissítőket az ultizóknak, nem locsolta meg olajjal a vezér
vízből kiálló rozmárfejét, nem vett spárgavégre senkit a vízisízni vágyó
aranyifjak közül...
Egész nap a hegyek között kóborolt, mint egy jeti, étlen-szomjan,
késő este tért haza, aztán jó félórát töltött ünneplő farmernadrágja
restaurálásával, tiszta trikót húzott, cipőjét is áttörölte egy
rongydarabkával, és így kiöltözködve az új életre — irány a Casino!
Nem a drinkbár. Még csak nem is a társalgó. Hanem — a játékterem!
Nem esetleges sikerélmény reményében. Nem azért, hogy nyerjen.
Ellenkezőleg! Azért, hogy veszítsen.
Igen, első hallásra bármilyen furcsán hangzik is, Kutruc András azzal
az eltökélt szándékkal csörtetett át a szerencsejátékok bűnös hajlékába
vezető cölöphídon, hogy az utolsó petákig elverje kicsiny vagyonát,
hogy megszabaduljon kétheti költőpénzétől.
Azt fundálta ki ugyanis, hogy elmegy, hazamegy, véget vet ennek az
úgynevezett jutalomüdülésének. Mégpedig nem a duzzogva fölmondó
háztartási alkalmazott szánalmas és nevetséges módján távozik,
hanem úgy, mint egy tragikus hős.
65
A merész ifjú módjára, aki a félelmetes ruletten ment tönkre, mert
mindent föltett, és mindent elvesztett! És férfiasan levonja a sorscsapás
következményeit, üres zsebbel, de magasra emelt fővel, kifosztva, de
meg nem törve tér vissza szülőföldjére! Így akarta, ezt tervezte, ezt
várta.
66
V. fejezet
A CASINÓBAN
Mausdorf nem San Remo, nem Nizza, nem Monte Carlo.

Sokkal kevésbé előkelő hely.
Ez többek között azzal az előnnyel is jár, hogy játéktermébe
farmernadrágban, Popeye-fejes trikóban is be lehet menni.
Csak ingyen nem lehet bemenni.
Máris itt a magyarázata, hogy az ötödik napja a mausdorfi
üdülőtelepen tanyázó bufás-különítmény tagjai közül még senki sem
tette be ide a lábát.
Sok kedvezményt biztosított Zwilling úr vendégeinek a gitározó egér,
az a bizonyos csuklón viselhető, nyakban hordható láncos jelvény,
amelyet érkezésükkor kaptak. Fölmutatták, és nem kellett fizetniök az
evezős csónakok, a kisvitorlások használatáért, ingyen tehették, ha
vízisízni, teniszezni támadt kedvük. Még kocsit is ingyen mosathattak.
Ha akartak adni, adtak, ha nem akartak, nem adtak borravalót a
kocsimosónak, a kabinosnak, a csónakmesternek, és ők általában nem
akartak. Tehát jóformán csak italra, cigarettára költöttek ez ideig,
legföljebb valami apróságot vásároltak az itteni pavilonokban vagy a
kisváros üzleteiben.
Csinos kis pénzt spórolhattak meg tehát. Hősünknek például, aki
szeszes italt elvből nem ivott, mert utálta, aki nem cigarettázott, mert
egyszer megpróbálta, rosszul lett tőle, és aki eddig egy fillért sem
költött, mert szeretett volna venni magának egy új farmert, egy új
szandált, két új trikót, a mamájának egy kötött kabátot, érintetlenül
maradt meg mind a háromszázkilencvenkét schillingje.
De hát hol van már ez a terv?!
Most az a szándéka, hogy egykettőre elverje a vagyonát a
rulettszobában.
Ott, ahová nincs protekciója a gitározó egérnek.
Ahová nem kevesebb, mint száz schilling a beugró!
Két üveg konyak vagy tíz doboz cigaretta vagy tizenkét üveg sör
vagy másfél női pulóver ára.
Négy belépő költségéből már egy kis kézi számológépet lehet kapni,
amire odahaza buknak a műszakiak.
Nem is szólva arról, hogy hét belépő árán már jópofa kazettás
magnó vásárolható, és így tovább.
Ki bolond, hogy elszórja a drága pénzét?!
Kutruc Bandinak viszont most nem hogy gondot nem okoz a magas
tarifa, még meg is könnyíti a dolgát, hamarabb szabadulhat meg amúgy
is csekélyke valutájától.
Ne tévesszen meg senkit pislogása, lebiggyedő szájszéle, amint
leszurkolja a százast, ez csak a zavar jele nála.
Ugyanis szeretne mielőbb túlesni az egészen.
Ugyanis érzi, hogy ő nem egészen játékkaszinókba való figura, nem
egy Szemere gróf.
Ugyanis fogalma sincs arról, hogy tulajdonképp hogyan is megy a
rulett.
67
Mindenesetre a pénztárnál erős lélekkel a megmaradt
kettőszázkilencvenkét schillingért zsetont vesz, belép a terembe...
Nincs undokabb írói fogás, mint húzni-halasztani a hosszan
előkészített drámai feszültség föloldását. Például most részletes
környezetleírást adni, vagy a szerencsejátékosok közismert típusainak
bemutatásával bíbelődni, a szenvtelen arcú, hangú krupié
mozdulatainak artisztikumáról fecsegni. Akkor, amikor a nyájas olvasót
nyilvánvalóan már a frász töri, hogy mi történt Bandival a bűn e
hajlékában.
Nos, az történt, hogy nyert. Egy óra alatt huszonegyezer schillinget.
Pontosabban: negyvenöt perc alatt, mert negyedórát csak ácsorgott
zsebre dugott kézzel a csillogó teremben, a három játékasztal körül,
tanulmányozva a terepet, csakis azzal a céllal, hogy ne árulja el
tökéletes tapasztalatlanságát, hogy elegánsan, nagyvonalúan és
könnyedén készítse elő önnön gazdasági bukását.
Két következtetést vont le a látottak alapján.
Először is, hogy neki — ha veszíteni akar — azokra a számokra kell
tennie tétjét a színes posztón, ahová senki se rak zsetont, nyilvánvalóan
azok a legrosszabb számok.
A második következtetése meg az volt, hogy a tizenhármassal senki
sem próbálkozik, tehát neki ott a helye!
Az már magától értetődő, hogy nem aprózza el tétjeit, minél
gyorsabban kívánt tönkremenni, fogorvosnál is rosszabb a várakozás,
mint a húzás.
Utolsónak rakott tehát mindig, az üresen maradt számokra és a
tizenhármasra felváltva.
És a krupié tolta eléje az új meg új zsetonhalmokat, és ő
kétségbeesetten, nyögve, izzadva marékszám rakta el magától, minél
távolabb, a tizenhármasra meg az üres számokra. Felváltva.
— Indul a játék, mindenki tett? — kérdezte az óra elteltével a krupié,
és kihívó oldalpillantást vetett hősünkre. És már mindenki őt bámulta az
asztal köré csoportosulok közül. Nem mintha olyan fantasztikusan sokat
nyert volna ez a fiú, nagyon messze volt még attól, hogy fölrobbantsa a
bankot. A sikerszéria, a játékos fura alakja és még furább játékstílusa
keltett közérdeklődést.
Kutruc alig észrevehetően megrázta a fejét, kicsit fatalista volt; ha a
sors mindenáron így akarja, ő nem ellenkezik, neki nem olyan sürgős,
csődbe mehet ő holnap is.
Megpróbálta begyömöszölni a zsebébe mind a zsetont, túl sok volt
belőle, hát bal kézzel öblöt csinált a trikójából elöl a hasánál, jobbjával
besöpörte a zsákmányt, és úgy vonult ki a teremből a pénztárhoz, hogy
bankóra váltsa a műanyag korongokat, borravalót osztogatva a
teremszolgáknak, mint egy modern magvető.
Csak a pénztárnál tudta meg, hogy mennyi pénzt nyert, csak akkor
döbbent meg.
Igaz lehet?
Huszonegyezer schilling?!
Hisz forintra átszámítva ez körülbelül negyvenezer!
Közel kétévi fizetése!
A Casinóból a partra vezető cölöphíd korlátjának könyökölve,
miközben a feje fölött jóindulatúan hunyorogtak a csillagok, miközben
kölyökszellők hűsítették-szárítgatták megizzadt üstökét, hősünk
lelkivilágában száznyolcvan fokos fordulat következett be.
68
Csak az ismeri ezt az érzést, akivel hosszú ideje tartó és
megtörhetetlennek látszó pechszéria után már történt egyszer valami
igazán ritka szerencsés dolog.
Mint a füst, úgy szállt el Kutruc Bandiból a legutóbbi öt nap
keserűsége, úgy illant el szökési terve.
Felvillanyozódott, a teste pillekönnyű lett, a két vállánál szárnyak
nőttek, repülhetne is, ha akarna.
Hisz ő most gazdag ember! Vagy legalábbis jómódú.
Mert lássuk csak... Még nyolc napig lesznek itt Egérfalván, ha
mindennap játszik, az nyolcszor huszonegy, az annyi mint
százhatvannyolcezer, az megkettőzve forintban
háromszázharminchatezer. ...No de ez teljesen hibás számítás, hiszen
ő a huszonegyezret kétszázkilencvenkét schilling alaptőkével nyerte,
holnaptól viszont már ez a huszonegyezer lesz a kiindulás; hogyan is
módosulnak akkor az összegek?
Már nekikezdett volna, amilyen földobott állapotban volt, hogy fejben
végezze el ezt a roppant matematikai műveletet, mikor apró esemény
törte meg a varázst.
Egy árva zseton, amely valahogy a nadrágszíja alá szorult, ezt a
pillanatot találta a legalkalmasabbnak, hogy kicsusszanjék, be egyenest
a vízbe.
Alig hallható csobbanás, enyhe hullámgyűrűzés, mólólámpa fényénél
még vagy félméternyire a vízben is követni lehetett a korong útját, amint
lassan a mélybe süllyedt.
A fizika idevágó törvénye szerint kijózanító realitással.
Hősünk homlokát apró, hideg verítékcseppek lepte el, amint az
eltűnő zseton után bámult.
De hiszen ő veszíthet is holnap!
Nem hogy nem nyer hozzá, elúszhat ez a huszonegyezer is!
És ugyanaz a Kutruc, aki egy órával ezelőtt mindenáron vagyontalan
szeretett volna lenni, most elszörnyülködve gondolt a lehetőségre, hogy
elszegényedhet.
Igaz, most már közel százszor nagyobb pénzről volt szó!
Kétes tisztaságú zsebkendőt húzott elő, megtörölte homlokát,
kiegyenesedett.
Döntött!
Ez volt az első és az utolsó eset!
Leszokik a rulettről!
Nem játszik többé, balszerencsés ember ne tegye kockára a
szerencséjét, hisz úgysincs neki!
Ez most egyszeri tündércsoda volt.
Így kell fölfogni!
Meg kell elégedni a huszonegyezerrel!
Nagyot fújt, könnyű léptekkel elindult haza, mintha nem is kacsázna
most úgy, mint szokott.
Zaj nélkül lopakodott fel a tetőszobájába, teljesen felesleges
tapintattal, doktor Diósdi nem itthon aludt.
Útitáskájából elővette minden külföldre utazó magyar legfontosabb
egzisztenciális tartalékát, egy kis rúd téliszalámit, csak úgy, kenyér,
minden nélkül bevágta a felét — egy burzsuj ne kicsinyeskedjék.
Aztán édes álomba merült.
A maga részéről ezzel lezárta a Casino-ügyet.
De csak a maga részéről!
69
VI. fejezet
ESZMECSERÉK ÉS EGYÉB SZÖRNYŰSÉGEK
Nem tudható, milyen láncolaton át, minő áttételeken keresztül, de

kora délelőtt a mausdorfi magyarok már értesültek fiatal honfitársuk
káprázatos éjszakai szerepléséről a Casinóban.
— Húszezret cirka, egy ilyen ütődött! — rázta meg a
fejét fölháborodva Cirbusné, aztán hirtelen mozdu
lattal összecsapta, az asztal közepére dobta a tíz kár
tyalapot. — Bocsássatok meg, én most kicsit kiszállok,
szétrobban az agyam, én nem tudok húsz fillérbe ját
szani, pláne otthoni kifizetésre, ha arra gondolok,
hogy ez a kétbalkezes Labanc vagy Kuruc vagy hogy az
isten csudájába is hívják húszezer schillinget... Megyek,
beveszek Andaxint, ledőlök.
Felállt, dühösen verte le a padlóra a hamut a szivarról, tehette, mert
ezúttal az ő faházuk verandáján indult a parti, aztán döngő léptekkel
bemasírozott a bungalóba.
Kis csend.
— Dummer hat Glück! — sóhajtott fel németül
Peákné, és előbb a Harmadikra, aztán Falvaynéra
nézett —, ez azt jelenti, hogy a bolondnak van szeren
cséje... Én nagyon megértem Macát, bevallom, engem
sem hagy nyugton a dolog. Hisz ez a fiú úgy néz ki,
mint aki nem egészen komplett. És tessék, a mafla
beinkasszál egy éjszaka húszezret! Schillingben!
Még a beszédtől szinte teljesen elszokott Falvaynét is szóra bírta a
szenzáció.
— Ennyi pénz! — nézett révülten a semmibe. — Mit
fog csinálni ennyi pénzzel?
— Nono — emelte fel a mutatóujját Cirbus Mihály
középiskolai tanár —, sok pénz, az igaz, sok mindenre
115
futja belőle, de azért itt nem olyan nagy gond elkölteni. És ha mindent
elvámoltat, még akkor is jól jár. Reggeli közben csináltam egy kis
költségvetést, persze csak úgy szórakozásból, hogy ha történetesen mi
jutottunk volna egy ilyen kerek summához. El sem hinnék... Peákné
összecsapta a kezét.
— Hát ez csodálatos! Tudniillik mi is ezzel szórakoz
tunk. Andival meg Balzsival azt játszottuk, hogy
összeállítottunk egy kívánságlistát, felolvassam?
Választ se várva már elő is húzott táskájából egy noteszt, már
elkezdte a lajstrom ismertetését, meglepő biztonsággal utalva egy-egy
műszaki cikk, textilnemű, háztartási készülék, híradásipari termék
schillingárára; a másik kettő fölajzva hallgatta, a zokninál és a tapétánál
elvi vita is kialakult, eszükbe sem jutott, hogy folytassák a partit, pedig
ultizni hármasban is lehet, sőt, úgy lehet igazán élvezetesen.
Annyira belemerültek a tervezgetésbe, a számolgatásba, hogy csak
a második, hangosabb torokköszörülésre figyeltek fel.
70
— Ko... Koloskáért jöttem, hogy elvigyem a megőrzőbe — szólt föl a
lépcső aljáról Kutruc András a Harmadiknak —, a tejet és a kifliket
később hozom.
Aztán Falvaynénak jelentette:
— A halak ki vannak öntve.
Aztán Peáknénak:
— A vezérigazgató kartárs már meg lett locsolva.
Aztán mindnyájuknak:
— Tegnap nem tudtam jönni, ma meg kicsit késtem. Elnézést!
És pislogni kezdett, a szája széle pedig lebiggyedt.
Egymás szavába vágva feleltek:
— Ugyan, Bandika, nem történt semmi baj... Mi vagyunk hálásak,
hisz szívességet tesz, nem volna a feladata... Fiacskám, én nem is
tudom, hogyan köszönjem meg... — stb., stb.
És fél perc múlva, amikor hősünk — kézen fogva húzta-vonszolta
Koloskát, aki minden harmadik lépésnél sípcsonton rúgta — már
hallótávolságon kívülre ért, Peák Emilné az égnek emelte a szemét.
— Ennek van húszezre! Schillingben! Ennek a degeneráltnak!
— Nincs igazság! — kockáztatta meg Falvayné.
— Megáll az ész! — szögezte le Cirbus.
Visszatérőben a gyerekstrandról, hősünk legfőbb szakmai főnökével,
Kovenda Károllyal futott össze. Utánpótlásügyben járt a sajnálatosan,
de remélhetőleg csak átmeneti időre megözvegyült szállítmányozási
férfiú. Fürdőköpenyben, fapapucsban, a nyakában szíjon lógó távcsővel
tért meg a közeli italpavilonból, hóna alatt a szerzemény, egy üveg rum.
— Aha! — mondta jóságos mosollyal, amint megpillantotta Kutruc
Bandit, és némi imbolygás után megállt. — Maga az, kedves Kuc...
Muc... kérem, igazán megmagyarosíthatná a nevét... Ettől függetlenül...
gratulálok. Tiszta szívből örülök, hogy az én főosztályomról került ki az
a derék munkatárs, aki tegnap éjjel, a szigeti Casinóban, a szocialista
termelés élvonalában...
Sokéves üzemi beidegződés alapján nála a gratulációhoz ez a
kísérőszöveg társult automatikusan. De szinte azonnal felismerte a
tévedést, ma reggel néhány maligánfokkal mintha kevésbé volna
berúgva, mint az előző napokban általában.
Diszkréten csuklott egyet, majd könnyedén más témára csapott át.
— Adnék magának, fiatal barátom, egy atyai tanácsot, jó?
— Jó — felelte a zömök beosztott.
— Hallgasson rám, csak a javát akarom, egy életre hálás lesz, ha
megfogadja. Megígéri?
— Meg.
— Helyes. Jól figyeljen! Ne vegyen feleségül magánál huszonöt évvel
fiatalabb nőt.
Bandi bólintott.
— El van boronálva, főosztályvezető kartárs. Az igazat megvallva,
nem is tudom, hogy momentán mit is kezdenék egy mínusz három éves
lánnyal. Minthogy én még csak huszonkét éves vagyok.
— Nagyon helyes! — nyugtázta a választ elégedetten Kovenda
Károly. — A huszonkét év, az nagyon jó kor, gratulálok, csak így
tovább... Ha nem veszi tolakodásnak, fiatal kartársam, kérdeznék még
valamit. Cserébe iménti jó tanácsomért. Mi a szisztémája? Hogyan
nyert a ruletten?
71
— Egyszerűen. Mindig az üres helyekre tettem. És főleg a
tizenhármasra.
— Kitűnő! Köszönöm.
— Kérern.
Magyar nap volt ezen az emlékezetes estén a mausdorfi Casinóban.
Anélkül hogy megbeszélték, előre megszervezték volna, nyitáskor a
rulettszobába a BUFA-deputáció valamennyi tagja bezúdult, hogy
„fölnyalja" a maga húszezrét.
Minimum. Mert ha egy olyan kelekótyának sikerült a húszas...
A Cirbus famíliából csak Koloska hiányzott, őt már lefektették.
Ezen az éjszakán nyugodtan alhattak a halak is a nádasban, Falvay
Tivadar főtechnológust szintén idevonzotta nejestül a nagy és biztos
nyeremény reménye.
Peákék is teljes létszámmal vonultak fel, a golyófejű atya, a beosztós
mama, a két jól sikerült, helyes gyerek, és biztos tippjével — Kovenda
Károly.
Sőt, valamiféle telepatikus megérzés hatására szexis kisestélyiben
megjelent Kovendáné Nellike is; hja, a nemzeti együvé tartozás nagy
centripetális ereje! Mintha mi sem történt volna, rámosolygott
honfitársaira, megpuszilta férjét, és megkérte, hogy vegyen neki
zsetont, ő is játszani akar.
Még Diósdi doktor sem csinált különprogramot erre az estére Helga
Würzllel.
Csak Kutruc Bandi nem volt itt — fogadalmának megfelelően.
Mint kányasereg a baromfiudvarra, úgy csaptak le a bufások a három
rulettasztal fekete-vörös posztójára, amint először pörgették meg a
kiszámíthatatlan végcélú golyócskákat a krupiék. Elemi erővel kerítette
hatalmába őket a játékszenvedély, a nyereségvágy, a kapzsiság, a
szerzés ördöge.
Hőseinknek sokáig emlékezetében maradt ez a nap: 1976. június 6.
Pontosabban a hatodikáról hetedikére virradó éjszaka.
Még pontosabban: a hatodikai esti tíz órától a hetedikei hajnali négy
óráig tartó periódus.
Ez több volt, mint egyszerű és általános tönkremenetel!
Mert példának okáért Kovenda Károly és Kovendáné Nellike
nemcsak a saját költőpénzüket veszítették el az utolsó fillérig, hanem a
személygépkocsik és a mikrobusz benzinellátására kiutalt devizát is,
amely a szállítási főosztályvezetőnél volt megőrzésre, rendeltetésszerű
felhasználásra.
Tehát a társulat még csak haza sem szökhet, legfeljebb gyalog.
Nem maradt egy huncut vas Peákék zsebében sem, sőt, Andrea
arany karperece, Balázs pecsétgyűrűje, a vezérigazgató Doxa
zsebórája, Peák Emilné szép mívű nyaklánca is zálogként egy
vállalkozó szellemű casinói alkalmazott kis páncélkazettájában kötött ki.
Mi mondható el Falvayékról? Annyijuk sem maradt, hogy másnap
este a főtechnológus beetesse a halakat.
Még talán a Budapesti Faipari Vállalat kereskedelmi és
reklámfőnökét, Diósdit érintette legkevésbé a vesztesége. Nem mintha
e világfinak nem úszott volna el szintén az utolsó schillingje is, de neki
itt van Helga, aki feltehetően kihúzza a bajból.
És talán nem csak őt?
Persze nem adományról, dugsegélyről, csakis kölcsönről lehet szó.
Mert öntudat, büszkeség is van a világon!
72
Cirbusék sem jártak jobban, bár a BUFA munkaügyisnője eleinte
nyert pár száz schillinget. Ha akkor megáll, első helyen végez a
szétzilált seregben. De hát ő felfokozott szenvedéllyel, vadul kísértette
meg a sorsot, vesztőszériába került, és már hiába taktikázott, tartott
szüneteket, aprózta tétjeit, a végzet őrá is lecsapott. Kemény, szívós
utóvédharcban, az utolsó zsetonig küzdve bukott el. Már hajnal felé
majdnem felpofozta a Harmadikat, aki gyengéd erőszakkal vonszolta
volna el az asztaltól az egyetlen, maradék ötschillinges műanyag
koronggal, amelynek ellenértékéből legalább pár szivarra még tellett
volna.
Tehát Cirbusné már nem szivarozhat, Kovenda nem ihat több rumot,
Falvay nem pecázhat, Peákné nem hogy eredeti bevásárlási terveiből
semmit sem valósíthat meg, de még azt a csekélyke zsebpénzt sem
biztosíthatja Andreának és Balázsnak, amivel az ikrek a telep
aranyifjúságának szórakozásaiban továbbra is részt vehetnének.
És még hátra van hét egész nap!
És hogyan jutnak haza?
És miből veszik meg a „szóróajándékoknak" azt a minimumát, amely
nélkül külföldről nem lehet Pestre visszaérkezni?
Hogyan váltják vissza zálogba adott ékszereiket?
Kilátástalan a helyzet, teljes a társulati csőd.
Sehol egy pisla reménysugár!
Itt állnak idegen földön, barátok nélkül.
Még ha egyikük-másikuk agyában fel is villant az ötlet, hogy hiszen
itt ez a valutával most degeszre kitömött Kutruc gyerek, őt kellene
sürgősen megpumpolni, azonban konkrét tennivaló, határozott terv
alakját ez az elképzelés nem öltötte, nem ölthette fel.
Egyrészt azért nem, mert külföldön turista magyartól turista
magyarnak valutát kölcsönkérni a legnagyobb galádság, de ezen talán
még túltették volna magukat.
Másrészt azért nem, mert mi lesz, ha ez a Hajasbaba aztán elfecsegi
otthon, hogy mi történt? Rajtuk röhögne az egész BUFA, sőt az egész
faipar és a kooperáló szakmák. Ekkora tekintélyromlást aligha úsznának
meg ép bőrrel.
Ha valakinek, hát elsősorban a mikrobusz csámpás kis sofőrjének
nem szabad értesülnie ennek az éjszakának a tragikus eseményeiről!
Még szerencse a szerencsétlenségben, hogy épp ő nem tartózkodott ez
alkalommal a Casinóban.
Lakótársának, doktor Diósdinak azért még külön felhívta a figyelmét
Cirbusné, aki viszonylag még a legjobban őrizte meg tartását e
vészterhes órákban, hogy vigyázzon, nehogy akár egyetlen óvatlan
szóval is utaljon a fiú előtt hirtelen bekövetkezett nyomorúságukra.
73
VII. fejezet
FÖLSZÍVÓDÁS
— Aber geh! — mondta arcát oldalt fordítva Helga Würzl doktor

Diósdinak, aki a csinos osztrák lakberendezőnő vállát, lapockáit
dörzsölte be finoman napolajjal.
Alig-alig fürdőruhájában hasalt Helga a strand homokján, a tűző
napon, mellette térdelt a BUFA kereskedelmi és propaganda
főosztályának vezetője.
— Aber geh! — ismételte meg Würzl kisasszony, és bár mosolygott
hozzá, ez kemény mosoly volt. — Persze hogy van pénzem, de én
elvből nem adok hazárdjáték-adósságra kölcsönt. Különösen
idegeneknek nem. Én üzletasszony vagyok. Aki megette a tortát, az
fizesse ki.
— Tisztelet az elveidnek — jelentette ki a doktor. — Felejtsd el, hogy
egyáltalán megemlítettem neked ezt a dolgot. És természetesen ha ez
az elv a barátaimra, a honfitársaimra, a munkatársaimra érvényes,
érvényesnek kell lennie rám is. Nem reflektálok tehát a kölcsönre én
sem. Majd találunk más megoldást.
— Jó, akkor neked sem adok, nehogy még selyemfiúnak érezd
magad, kedves — tért volna napirendre az egész ügy fölött az osztrák
nő, de a szeme sarkából észrevette, miként komorul el barátja tekintete.
Megsajnálta, rövid tűnődés után felvillanyozódva fordult a hátára.
— Hoppá! — mondta. — Eszembe jutott valami. Egy tisztességes
lehetőség a ti számotokra. Ami mellékesen nekem sem jönne rosszul.
Felült, részletes magyarázatba kezdett, Diósdi hümmögött, el-elhúzta
a száját; eltúlzott lenne az az állítás, hogy önfeledten lelkendezett az
ötlet hallatán. De aztán a homokba szúrt tarka vászonernyő alól, a
strandtáskájából noteszt, golyóstollat vett elő, a nő diktált, ő számolt.
Végére érvén a szorzásokból, összeadásokból álló műveletsorozatnak,
kétszer aláhúzta a végeredményt, Helgára nézett.
— Talán járható út. De hát előbb természetesen meg kell beszélnem
velük. Mind vezető állásban levő, fontos ember, nem is mai gyerekek,
lehet, hogy...
A másik félbeszakította, magabiztosan vonta meg szép, gömbölyű
vállát.
— Muss ist eine harte Nuss!
Ami magyarul azt jelenti, hogy a muszáj — az kemény dió.
Szóval olyan szólásmondás a német nyelvterületen, mint magyar
honban az, hogy: „Nagy úr a szükség".
Vagy: „Szükség törvényt bont"!
Esetleg: „Magad, uram, ha szolgád nincs"!
Pestiesen: „Eszi, nem eszi, nem kap mást"!
Nagyjából úgy töltötték el ezt a napot a mausdorfi magyarok, mint az

előzőeket.
De csak nagyjából!
Mert egy éber szemlélő észrevette volna, hogy három óra tájban
Peák Emil elhagyja vízi tartózkodási helyét, és bevonul faházába. Rá
sem pillant a négy ultizóra, aki ezúttal történetesen a vezérigazgatói
74
verandán üti a blattot, mégis rögtön felfüggesztődik a parti, és a
kártyások követik főnöküket.
Még be sem csukták maguk mögött az ajtót, amikor a tizenhetes
bungalóhoz vezető ösvényen feltűnt doktor Diósdi teniszruhás,
kisportolt alakja, egy nyert game után hagyta ott Helgát a pályán.
Majd karikalábain megérkezett a főtechnológus, Falvay Tivadar.
És mintegy véletlenül, arra sétált Kovenda Károly, oldalán megtért
nejével, Nellikével, és ha már arra vezetett útjuk, hát bekukkantottak a
faházba ők is.
Bezárult mögöttük az ajtó.
Kinyúlt egy kéz, és egymás után behúzta az ablakszárnyakat.
Talán húsz perc sem telt el, és ismét kinyíltak az ablakok, kitárult a
nagy szoba ajtaja.
Peák Emil visszaballagott kedvenc gödrébe, az ultizok visszaültek az
asztal köré a verandán, Cirbusné bemondott egy piros betlit.
Két üveg harmatos Coca-Colával, két szalvétába csavart
szalmaszállal kisvártatva megérkezett a teniszpályára Diósdi is,
kibontotta az üvegeket, ittak, felvették ütőiket, indultak a piros salakra,
mielőtt a hálótartó karónál elváltak volna, Helga közönyösen
megkérdezte:
— Alles ist in Ordnung?
Diósdi bólintott, igen, minden rendben.
Falvay a titkos tanácskozás után nem feküdt le, hogy jó kondíciót
szerezzen az éjszakai horgászathoz, hanem nagy műgonddal látott
hozzá, hogy értékes botjait, csodálatos orsóit, speciális villogóit, csalijait
szétszerelje, szakszerűen elcsomagolja.
Mint, aki a hátralevő napokban már nem kél új párviadalokra a
Tangerteich potykáival, márnáival.
Belefeledkezve, meghatottan, hason fekve olvassa Saint-exupéry Kis

hercegét a móló mellett, a gyepen Kutruc Bandi.
Árnyék vetődik a könyvre, hősünk fölnéz, Kovenda Károly áll ott
Nellikével.
— Hm... izé... Kutruc kartárs... látom, művelődünk, helyes — állapítja
meg elégedetten a csaknem józannak látszó szállítmányozási főférfiú,
aztán ráncba szalad a homloka. — Jó, hogy látom, beszélnem kell
magával.
— I...igen — feleli hősünk, összecsukja a könyvet, udvariasan
feltápászkodik, egy másodpercre lopva Nellikére bámul, micsoda
idomok, rögtön könnybe is lábad a szeme, pislogni kezd, elkapja
tekintetét.
— Tudomásomra jutott — mondja szigorúan Kovenda —, hogy magát
itt mindenféle szolgálatokra veszik igénybe üdülőtársai. Sajnálatos,
fölöttébb sajnálatos, hogy magánjellegű elfoglaltságom miatt minderről
csak most értesültem. Megtiltom! Ez, kérem, tűrhetetlen és tarthatatlan
állapot! Kvázi embernek ember által való kizsákmányolása, nem is
értem, honnan vettek ehhez bátorságot egyesek! Most már mindegy,
spongyát rá, de e perctől maga semmiféle bevásárlást nem eszközöl,
fejet nem locsol, halat nem úsztat, vízisít nem vontat, gyerekeket nem
pesztrál... Ha bárki ilyen vagy hasonló szívességre felkérné, az én
határozott utasításomra hivatkozva tagadja meg!... És hogy
valamiképpen elégtételt szolgáltassak szabad ideje eddigi felelőtlen
megnyirbálásáért, ezennel engedélyezem, hogy a mikrobuszt tetszése
75
szerint használja. Kiránduljon nagyokat, csavarogja be ezt az egész,
szép országot, nézelődjék, vásárolgasson, persze a benzinköltséget a
saját zsebéből kell fedeznie, de ez most magánál nem gond, hehehe,
ugye?... Nos, ha megértettük egymást, akkor a viszontlátásra, további
kellemes szórakozást.
Miután olyan zseniálisan végezte el a közösség által reá hárított
feladatot, Kutruc, lehetőleg tartós elszigetelését a társulattól, hogy
közben magát még kedvező színben is sikerült feltüntetnie, elvonult
Nellikéjével, aki most egy időre — a svéd kertészmérnök elrobogott
Bécsbe — az ő kizárólagos élettársa.
Másnap — rejtély, titokzatosság, lidércnyomás.
Kutruc András nem találja honfitársait a telepen, nem ért semmit.
Hová tűnhettek a bufások?
Mit csináljon ő ennyire egyedül, magára hagyottan?
Hiányoznak a gyűlölt megbízatások is, amelyek mégiscsak
kapcsolatot jelentettek.
Elcammog Cirbusék tanyájára, senki sincs otthon.
És a másik négy veranda is üres, zárva az ajtók, hol üzemel a
kártyaparti?!
Növekvő izgalommal fürkész, kutat tovább.
Nagy ricsaj, hancúrozás a tó partján, a strand fölött kalózharcot,
leányrablást játszanak Andrea és Balázs frissen szerzett barátai — az
ikrek nélkül.
Nem láthatók sehol Kovendáék sem, Falvayék sem, Diósdi sem,
még az az osztrák nő sem, akit felcsípett.
Mi történhetett itt?
Leballag Bandi a parkolóhelyre, egyetlen H-jelű kocsi sem áll ott a
mikron kívül.
Tiszta sor, elmentek kirándulni, őt nem hogy nem hívták, de még arra
sem érdemesítették, hogy megmondják, hová mennek.
Egye meg őket a fene!
Délben, a motel éttermében, a megszokott asztalok körül üresek a
székek, Kutruc egyedül eszik, ízetlen minden falat.
Estére újabb meglepetés.
Teljes létszámban megtértek ugyan a bufások a vacsorához, de
mintha egy nap alatt kicserélték volna őket!
Peákné és Cirbus Mihály alig-alig vonszolják magukat, Andrea is
felszisszen minden élénkebb mozdulatnál, Nellike a derekát
masszírozza folyton, Kovenda Kálmán sápadt, mint a fal, és kezét-lábát
oly lassan és szögletesen emelgeti, mintha rozsdás anyacsavarok
lennének ízületei helyén.
És milyen hallgatagok lettek valamennyien!
Kelletlenül és némán táplálkoznak, pedig azelőtt — Falvayéktól
eltekintve — virgonc, zajos társalgás folyt mindig étkezések közben.
Miféle különös kiránduláson vehettek ezek részt?
76
VIII. fejezet
ÜZLETI ÚTON
— Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám... — dalol hősünk a

mikrobusz vezetőülésén, meg is van rá minden oka.
Hisz ragyogó az idő.
Pompásan fut az öreg Nysa is.
Ő meg tele van dohánnyal.
Ráadásul ma reggel túljárt a bufások eszén. Nem várta meg, míg
ismét magára hagyják, ezúttal ő lépett le tőlük, élve Kovenda tata
nagylelkű engedélyével. Teletöltötte a tankot, irány Mausdorf, fosszuk ki
az üzleteket!
Nem egészen indokolt a többes szám, mert a városka egyetlen
áruházában jószerivel mindent megkapott, amit venni akart.
Csak azokat a hanglemezeket nem, amelyeket pedig már Pesten
felírt, megígért magának. Csüggedtsége láttán egy bűbáj elárusító
lányka, akivel kissé vontatottan ugyan, de elég jól megértette magát
németül, azt ajánlotta, hogy ha kocsival van — önérzetes bólintás —,
ugorjon át Padenauba, innen csak tizenhat kilométer, ott a főtéren
található egy Musikhaus, el sem lehet téveszteni, ott biztosan...
Így is történt, még egy kemény műanyag táskafélét is vett
Padenauban, hogy el ne törjenek a nagylemezek, kár ne essék bennük.
Kilavírozva a centrumból, hazafelé vette az irányt, most már
Padenau kertvárosi részében jár, amikor megpillantja az egyik
mellékutcában bufás üdülőtársai négy gépkocsiját. Mit keresnek ezek
itt?
Lefékez, megáll, hátramenetbe állítja a sebességváltót, becurukkol a
mellékutcába.
Lélek sehol, teljesen új az utca, frissek, újak itt a házak is, nemrégen
készülhettek el, még nem is költöztek be lakóik, gazdáik.
Egy kaptafára gyártott házak, kétszintes, nagy ablakos ikerépületek,
tekintélyes előkerttel.
Magyar szót hall a sarok felől, s odalopakodik a ház kerítéséhez,
felhúzódzkodik, beles egy földszinti ablakon.
Maszatos tréningruhában ott szorgoskodik, kiabál, veszekszik egy
csomó ismerős.
Hokedlin ágaskodik a vezér neje, vödörből, hosszú nyelű kefével az
ajtófélfát mossa, és pöröl valaki nem látható személlyel meleg vízért.
Peák Emil és Falvay Tivadar közös erővel, hangos hórukkokkal próbál
jobb belátásra bírni egy makrancos könyvszekrényt, amely sehogyan
sem akar pászentosan beállni a falhoz. Cirbus Mihályné és Cirbus
Mihály faragott lábú, ovális asztalt vonszolnak be valahonnan, csurog
arcukról a veríték...
Sajog már a karja, válla, visszaereszkedik Kutruc a járdára, kicsinyég
tűnődik, micsoda rejtély, mit buzgólkodhatnak ezek e tájon; de hát mi
köze neki hozzá, indulna a kocsijához, amikor elfojtott sírást hall a
kertből.
Benyúl a rácson, odébb hajlítja egy bokor ágát, betekint.
A látványtól majdnem rosszul lesz.
Nem bír vért látni.
77
Nem bír síró nőt látni, hallani.
Hát még egy ismerős lányt, Peák Andreát, amint ott kuporog egy kis
láda mellett, és vérzik a tenyere! Szöghúzó kalapács a földre dobva
mellette.
— Mi... mi van veled! — kiált be ijedten. — Keressek orvost?
Riadtan fordul a lány a kerítés felé, amikor megpillantja a kérdezőt,
abbahagyja a zokogást, gonosz kis fények pattannak ki a szeméből.
— Eredj a pokolba! — sziszegi dühösen. — Pont te hiányoztál még
ide! Te istencsapása, ahogy a muti mondaná... Temiattad van ez az
egész cikis szitu!
Váratlanul érte a heves támadás Kutruc Andrást, tátva maradt a szája
a csodálkozástól, szaporán pislogni kezdett.
— Én... én... miért? — hebegte.
Mérgesen legyintett Andrea, hátat fordított neki, csak a válla
rázkódásán látszott, hogy megtalálta az ütemet, ott folytatja a sírást,
ahol az imént abbahagyta.
A fiú csak egy pillanatig állt tanácstalanul, odaszaladt a kocsijához,
sebkötöző csomaggal futott vissza, menet közben tépte föl, nagyokat
nyögve, de meglepő ügyesen mászott át a kerítésen, fél térdre
ereszkedett Andival szemben, szó nélkül megfogta a lány könyökét, és
szédelegve, émelyegve, hallatlan akaraterővel és önuralommal
bepólyálta a szögsebezte kezet. Még masnit is kötött a géz végére,
aztán felsóhajtott, az égre emelte, lassan becsukta két szemét, és teljes
hosszában — ezzel persze nem mondtunk valami nagyot — kinyúlt a
gyepen, elvesztette eszméletét.
Szerepcsere.
Most a Peák lány ijedt meg.
Felugrott, a kerti csaphoz futott, gyorsan beáztatta zsebkendőjét,
rohanás vissza, paskolni kezdte hősünk homlokát, halántékát.
A negyedik vizes pofon után Kutruc hirtelen felült, kinyitotta a
szemét, s mintegy megkezdett társalgást folytatva, érdeklődött:
— Szóval micsoda van énmiattam?... Miféle cikis szitu?
Andrea, aki eddig térdelt mellette, most törökülésbe helyezkedett,
tekintete most már inkább szomorú volt, mint haragos, állával a ház felé
intett.
— Láttad, nem?
— Bekukkantottam — vallotta be a kérdezett —, erre jártam,
lemezekért, észrevettem a kocsikat... Irtóra hajtanak bent. Miért?
A lány megvonta a vállát.
— Persze hogy hajtanak, persze hogy hajtunk. De még így is egy nap
alatt csak egy ilyen összkomfortos kéglivel tudunk készen lenni. Teljes
takarítás, ablakmosás, parkettafényezés, bútorok behurcolása,
elhelyezése, csapok, kilincsek glancolása, ami átok melót csak el lehet
képzelni. Este aztán beállít az az öreg osztrák nő, akivel Diósdi fut,
mindent megvizsgál, ha egy szék nincs pontosan a helyén...
— De hát miért csináljátok?!
— Miattad, te hülye! Miattad robbant le az egész kompániánk.
Ruletten. Eszünkbe se jutott volna játszani, ha nincs tele a telep, hogy
te ott egy óra alatt mennyire feldobtad magadat... Nekem például ugrott
az arany karperecem, az ősöm Doxája, jóanyám nyaklánca...
Kutruc egészen paff lett.
— Én... én erről semmit sem tudtam. És most?
78
— Bérrabszolgának szegődtünk el. Második napja. Fräulein
Würzlhöz. Mint szakképzetlen vendégmunkások. Feketén. Egy ilyen
szabványkégli teljes kipucoválásáért, berendezéséért megdob minket
kétezer schillinggel. Tulajdonképpen nem rossz pénz, de hát mi ebből
egy fillért sem látunk, magunkra egy fillért sem költhetünk, minden a
Casinós ürge zsebébe megy majd, hogy kiválthassuk a cuccainkat, és
feltankolhassunk hazamenet. És közben fuccs az egész nyaralásnak.
És azért is borzasztó az egész, mert közben valósággal bujkálnunk kell
a mausdorfi ismerősök elől. Mellesleg lehet, hogy végig sem tudjuk
csinálni, a fele társulat máris auszra ment, izomláz, húzódás, zúzódás,
sebesülés, mint nekem most a kezem...
Szipogni kezdett, és Bandi a legszívesebben vele tartott volna.
Ugyanis, amilyen mafla, gondolkodás nélkül elfogadta a vezér-lány
érvelését, mármint hogy az ő rulettdiadala döntötte munkába, akarom
mondani romlásba a BUFA élmezőnyét.
Mardosni kezdte az önvád, és furdalni a lelkiismeret. Nem sokat
spekulált, Andi füléhez hajolt.
— Ide hallgass! Van egy javaslatom. Elviszem a balhét. Álljatok le a
gürizéssel, nincs rá szükség. Én odaadom a húszezret. Neked. Mint
havernak. Az öregeknek ehhez semmi közük, ez a kettőnk üzlete,
tudom, tőlem el sem fogadnák, inkább itt nyomja őket agyon egy
spájzszekrény... Kölcsönbe kapod tőlem, becsszóra. De csinálhatunk
róla papírt is. Fizetendő otthon, forintban, mondjuk... mondjuk tízhavi
részletben... Az igazat megvallva, én is jól járok, púp már a hátamon,
nem tudom, itt mire költsem el.
A háta mögé intett, a kisbusz felé.
— Vettem magamnak három farmert, három szandált, öt trikót, egy
vízhatlan búvárkarórát, stopperes megoldás, a mamámnak két kötött
kabátot, az apámnak angol pipát és egy komplett jégert télire. Más
nekünk már nem kell, így is évekre el leszünk látva... Ja, igen, még
sikerült itt Padenauban felhajtanom három Beethoven-plasztyinkát is,
ne nevess, tényleg orosz felvétel, meg két osztrákot, Karaján
vezényel... Egész ügyes hapsi vagyok, mi?... Ami pedig a mi kis
üzletünket illeti, az már a te gondod lesz, hogy a tagokon bevasalod
havonta vagy egyszerre a pénzt, és mondjuk mi ketten minden
harmadikán találkozunk a Sport presszóban, nagyon hangulatos hely...
Véget ért a mausdorfi kéthetes üdülés, öt „H" felségjelű gépkocsi tart

Hegyeshalom felé.
Elöl egy Ford Taunus, napbarnított világfi vezeti, utána egy szürke
Zsiguli robog, pisze lány a kormánynál, bal csuklóján arany karperec
villog. Nő ül a volán mögött a harmadik kocsiban, egy tűzvörös,
bogárhátú Volkswagenben is. Kopott, szakadt 500-as Fiat következik,
benne Kovenda és Nellike található.
A menetet — csakúgy, mint idejövet — a mikrobusz zárja, Kutruc
Bandi ül ezúttal is a legnagyobb járműben, ő ül a legmagasabban, ő
utazik igazán urasán, egyedül, fejében mégis borongós gondolatok
járnak
És végére érve a gondolatsornak — kemény, megmásíthatatlan
elhatározásra jut.
Nem marad a BUFÁ-ban.
Holnap kikéri a munkakönyvét!
79
Mert a műhelybeli, irodai ugratásokat, heccelődéseket,
csúfolódásokat még csak elviselte valahogy, de annak már nagyon
súlyos következményei lehetnek ránézve, hogy kihúzta a
slamasztikából a vállalati vezérkart.
Ezt senki sem fogja megbocsátani neki, legkevésbé a megmentettek.
Igen, dobbantania kell onnan, míg nem késő! A bufásokkal aztán
majd csak Andreán keresztül tart financiális kapcsolatot. Ó, Andrea...
Ez az okos döntés is bizonyítja, hogy bár hősünk kicsit gátlásos,

erősen csámpás és meglepően kopasz, talán mégsem elveszett ember,
előbb-utóbb boldogulni fog.
80
Egy nap a felébresztett

társaságában
(Riport 2009-ből)
81
I. fejezet
AZ ARANYHEGY TÖVÉBEN
...Ijesztően csökken a távolság közöttük. A kis légpárnás suhanónak

semmi esélye, hogy elmenekülhessen az üldöző helikopter elől. Esetleg
ha a híd után lekanyarodna az országútról, ha eljuthatna az erdő
széléig... Ott, a fák között utasai eltűnhetnek, egérutat nyerhetnek...
Hopp! Úgy látszik, a suhanó vezetője is rájött, hogy a menekülésnek ez
az egyetlen lehetősége, éles szögben jobbra tért... Még száz méter,
még ötven... Nem, nem sikerült! A hatalmas helikopter utolérte,
valósággal rárepült, a törzséből ragadozó madár karmaihoz hasonló
acélszerkezet nyúlt ki, megragadta a suhanót. Mielőtt azonban
zsákmányát a levegőbe emelhette volna, az apró jármű fedele
hátracsúszott, magas, széles vállú férfi ugrott ki belőle, kiemelt egy
karcsú, szőke nőt, és a következő pillanatban már meghajolva
szaladtak mindketten a menedéket ígérő fák felé. A helikopter lendült
volna utánuk, de hát előbb az acélkaromnak el kellett engednie a
suhanót, ez a néhány másodperc elegendő volt ahhoz, hogy a
menekülők beérjenek az erdőbe... Látni lehetett, amint a helikopter
plexifalú vezetőfülkéjében egy vastag nyakú, köpcös férfi, alighanem az
üldözők főnöke, tehetetlen dühvel rázza az öklét...
— Kész! — mondta mellettünk a walkie-talkie mikrofonjába a
rendező. — Ez nekem így megfelel. Most félóra pihenő, gyerekek,
közben a műszak átáll arra a változatra, hogy a suhanót a tó vize felett
fogja meg a helikopter, és a menekülés úszva történik. Ma legalább
négy variánssal kell végeznünk.
Alig hangzott el az utolsó szó, benépesült a táj.
Szerelőruhás emberek vették gondozásukba a suhanót, a helikopter
földre ereszkedett, néhány férfi szállt ki belőle, a szőke nő és széles
vállú partnere is előlépett a fák közül, leheveredtek a fűre, a többi
színész köréjük gyűlt...
Innen, a darus kocsi platójának legmagasabb állásából a filmváros
egész területét áttekinthettük. A magyar cinecitta kialakítását 1975-ben
kezdték meg, és bár az állandó építkezések, a folyamatos változtatások
az itteni munka, a filmcsinálás természetéből fakadtak, mostanra,
kétezer-kilencre pompás látványt nyújtott a komplexum. Erdőrészletek,
tisztások, ligetek, mesterséges tavacska, amely megfelelő szögből
fényképezve akár végtelen óceánnak is látszhat, sziklás és fövenyes
partdarabkák, gombnyomásra működő vízesés, kanyargó országút,
mely hirtelen megszakad, merész ívű viadukt, mely nem hidal át
semmit, a térség két csücskében pedig két hatalmas, csillag alakú
épületegyüttes, amelyekben öt-öt műterem helyezkedik el, szétszórtan
raktárak, műhelyek...
Nem gyönyörködhettem sokáig a természetesnek és a művi úton

előállítottnak, a valóság látszatának és a groteszk valóságnak e tündéri
egyvelegében, mert már rángatja kabátom ujját a Felébresztett. Rendes
nevén: Cinder József.
— Te — mondja —, ez valami kriminek a részlete lesz, ugye?
— Persze.
— De milyen variánsokról beszélt a rendező?
82
— Minden olyan elképzelhető variánsról, amikor egy helikopter üldöz
egy suhanót. Vagy fordítva. Réten, hegyen, vízen, alagútban, háztetőn,
mit tudom én. Amire csak a Nemzetközi Filmbankkal való megállapodás
kötelezi a filmváros vezetőségét.
A Felébresztett csüggedten csóválja meg a fejét.
— Semmit sem értek az egészből.
— Rendben van — bólintok türelmesen —, kezdjük elölről. Van a
filmnek egy kategóriája, amelyet szakmai berkekben panelfilmeknek
nevezünk. Főleg krimik, kalandfilmek tartoznak ide, aztán bizonyos
vígjátékok, burleszkek, amelyekben a helyzetkomikum dominál és
részben sci-fik is. Olyan filmgyári termékekről van szó, amelyek kisebb
vagy nagyobb mértékben előre gyártott elemekből felépíthetők. Gondolj
például a krimifilmekben feltétlenül meglevő rengeteg hajszára, illetve
menekülésre, páros és tömeges verekedésre stb. Úgy tudom, ez
hajdanán is így volt, igaz? A Felébresztett bólintott.
— Nos — folytatom —, a különböző országok filmesei közben
rájöttek, hogy rengeteg időt, anyagot, energiát, pénzt takaríthatnának
meg, ha az előre legyártható filmelemeket központilag tárolják, és az
igényeknek megfelelően kópiákat küldenek ezekből a világszerte
tucatszám készülő panelfilmekhez. Persze száz százalékig nem áll
össze egy teljes játékfilm a Filmbankban őrzött inzertekből, de olykor
előfordul, hogy a gyártó vállalat a krimi kétezer méternyi filmszalagjából
ezerhez, ezerötszázhoz is azonnal és jóformán ingyen jut hozzá.
Viszonzásul a Filmbank, illetve a partnerek részére bizonyos
variánsokat minden részvevőnek rendszeresen kell készítenie.
Gazdasági ereje arányában. A leghatalmasabb cégek például rakétás,
űrhajós üldözéseket forgatnak, kozmikus katasztrófákkal, mások
tengeralattjárók csatáit és ehhez hasonlókat, a gyengébbek autós,
esetleg gyalogos hajszákat. Világos?
— Nem — felelte a Felébresztett. — Hiszen az innen-onnan
beszerzett jelenetekben mindig mások a szereplők...
— Bocsánat a közbeszólásért — mondta ekkor a rendező, aki eddig
csendes érdeklődéssel figyelte párbeszédünket —, ön talán az a
színházi és filmkritikus, akiről mostanában annyit írtak az újságok, aki
1969-ben...
— Én vagyok — bólintott a Felébresztett.
— Sejtettem. Akkor, ha megengedi, a gyakorlatban mutatnám meg,
hogyan is hidaljuk át a különböző szereplők problémáját. Főleg
sorozatoknál fontos ez. Gondolom, ha annak idején Fantomas
rendőrfelügyelőjét csak egy alkalommal is nem Funes játssza, a nézők
szétszedik a mozikat. Vagy ha egyszerre alacsony, kövér, kopasz férfi
tűnt volna fel a képernyőn, a feje felett glóriával mint Angyal...
Közben a darus kocsi platója már a földre ereszkedett, felugrottunk a
mozgójárdára, két ügyes átszállás után beléptünk a „Trükkstúdió"
feliratú, kocka alakú épületbe. Pár perc múlva a Felébresztett egy szoba
nagyságú műterem közepén állt, valami hordó formájú szerkezetben,
csak a nyaka és a feje látszott ki, félgömbhéjszerű elrendezésben
rengeteg apró felvevőkamera és mikrofon irányult rá. A rendező
utasítására — mozgó betűs villamos hirdetőtáblán jelentek meg ezek az
utasítások — lassan különféle irányokba fordította fejét, grimaszokat
vágott, mosolygott, összeráncolta szemöldökét, tagoltan néhány
mondatot olvasott le a világító tábláról stb. Az egész művelet alig tartott
tovább, mint amennyi idő alatt most elmesélem. Ezt követően
83
átsétáltunk a szomszédos vetítőterembe, leültünk a vászon elé,
vezetőnk néhány halk utasítást adott a robotgépésznek, a helyiség
sötétbe borult, megjelent a kép. Azt a kis jelenetet láthattuk viszont,
amelynek szabadtéri felvételénél asszisztáltunk a darus kocsi platójáról,
negyedórával előbb. A helikopter üldözte a suhanót. Az utolsó
métereken lassult a film, és egészen közelről láthattuk a szmokingos
bandafőnököt a helikopter plexifalú vezetőfülkéjében, amint
elkeseredetten ordít, és öklét rázza. Fekete, göndör hajú, bikanyakú,
csontos fejű, bajuszos férfi, laposra vert bokszolóorral... Rövid szünet,
újból elölről kezdődik a jelenet. De most, amikor az utolsó métereken
lelassult a film, a helikopter kormánya mögött, a bandafőnöki szmoking
felett a Felébresztett szőke kobakja volt látható, pufók képe eltorzult,
amint dühösen rázta túlméretezett öklét, és azt kiabálta: „Elkapom én
még a gigátokat!"
Kigyúlt a fény, a rendező mosolyogva fordult a Felébresztett felé.
Barátunk fehér volt, mint a fal, remegett a szája széle.
— Nem akarom untatni a technikai részletekkel — mondta a rendező.
— Ez az úgynevezett Pervix-eljárás. Lényege, hogy egy-két perc alatt
sok ezer felvétel készül a behelyettesített és a behelyettesítő fej
háromdimenziós helyváltoztatásairól, hangjáról, komputer hasonlítja
őket össze, válogatja ki, állítja sorrendbe a megfelelőket, s amint látta,
meglehetősen rövid idő alatt létrejött a második magyarfejes változat.
Persze a technikai, közlekedési eszközökre, ruhákra, fegyverekre és a
fontosabb szereplők hozzávetőleges alakjára, méreteire, a színekre
előzetes megállapodás történik...
Órájára vetett egy pillantást. — Elnézést kérek, lejárt a pihenő,
folytatnom kell a munkát. A viszontlátásra.
Megköszöntük a segítséget, ő még adott valami utasítást a
robotgépésznek, aztán sietve távozott, magunkra maradtunk.
— Borzasztó! — súgta maga elé a Felébresztett.
Megveregettem a vállát.
— Ugyan már! Miért volna borzasztó? Kicsit komikus főgengszter
voltál, de hát ezt a kópiát már meg is semmisítették, biztos, hogy ezt
parancsolta az imént ennek a robotnak a rendező. Ne félj, nem kerülsz
a nagyközönség elé...
— Nem ez a borzasztó — legyintett szomorúan. — Az keserít el,
hogy a film, ami az én időmben élvonalbeli művészet volt, most ilyen
technikai bűvészmutatvánnyá, igénytelen összerakós játékká
korcsosult. Persze akkor is születtek rossz filmek, de ami itt folyik, ez a
futószalagos ipari termelés...
— Szó sincs róla! — szakítottam félbe. — Kár, hogy elsőnek éppen
ebbe a forgatásba csöppentünk bele. Az az igazság, hogy a panelfilmek
a magyar filmgyártás tevékenységének elenyésző részét alkotják. Igény
van rájuk, hát csináljuk ezt is. Ne aggódj, az erők java arra szolgál, hogy
jelentős mondanivalójú, magvas gondolatokat hordozó és formailag is
szép művek szülessenek. Születnek is. Most majd benézünk néhány
műterembe, és magad is meggyőződhetsz róla, hogy ez a való helyzet.
És az elkövetkező időben annyi kitűnő, művészi filmet nézhetsz meg a
mozikban, amennyit akarsz. Csodálkozol majd néhány technikai
újdonságon is. Vegyük például az introkinót, amikor tökéletesen az az
érzésed, mintha nem is a nézőtéren ülnél, hanem ott tartózkodnál a
cselekmény helyszínén, aktívan vennél részt a történésben. Talán még
84
érdekesebb és feltétlenül hasznosabb a pszichokinó, ilyen
egyszemélyes mozi ma már a legtöbb munkahelyen akad...
— Bocsánat, van egy ajánlatom — hallatszott ekkor a hátunk mögött.
A Felébresztett ijedten fordult meg. Hiába, pár nap alatt még nem
szokhatott hozzá, hogy időszámításunk után 2009-ben meglehetősen
sokféle-fajta robotgép áll az emberiség szolgálatában, köztük
különleges automaták, mint ez a robotgépész is, amelyet a jelek szerint
úgynevezett intuíciós áramkörökkel is elláttak. Tehát nemcsak a kapott
utasításokat hajtja végre, hanem kezdeményez is.
— Halljuk az ajánlatot — mondtam.
A robot előbbre jött, szembefordult velünk.
— Itt, ebben az épületben is van pszichokinó. Ötperces. A kulcsa
nálam van, én kezelem. Ha óhajtják, oda vezethetem önöket,
használhatják.
Természetesen kaptam az alkalmon, és nemsoká már ott is voltunk a
közepes szoba nagyságú „moziban". A helyiség bútorzata egyetlen
kényelmes karosszékből állt, vele szemben két négyzetméter felületű
kristálylemez függött a falon. Intettem a Felébresztettnek, hogy üljön a
székbe, dugja be a fejét abba a bukósisakszerű alkalmatosságba,
amely a háttámlára volt szerelve, sokszínű kábelköteg vezetett ki belőle,
és tűnt el egy csatlakozóban. A Felébresztett azt tette, amire kértem, én
és a robot hátrább húzódtunk, nehogy leárnyékoljuk, megzavarjuk a
bioelektromos hullámokat.
A szoba halványzöldes félhomályba borult, a kristálylemez villódzni
kezdett, aztán kialakult a kép. Hűs erdei tisztás, a környező fák lombjai
megszűrik a napsugarakat. Káposztalepkék szállnak a virágok felett.
Madárcsipogás. Tiszta vizű patak szeli át a tisztást, halak lubickolnak
benne. Az egyik fa kinyúló ágán barna mókus ül, makkot rágcsál,
meglátja magát a vízben, saját tükörképétől megijed a kis buta, beejti a
vízbe a makkot... Ilyen apró, semmitmondó, meglehetősen gyermeteg,
giccsesnek ható képekből tevődött össze az egész ötperces műsor.
Mégis, mire eltűnt a kép, és kivilágosodott a helyiség, szinte rá sem
lehetett ismerni a Felébresztettre. A félelem, a zavar, a tanácstalanság
borongós fényei, amelyeket kétnapos együttlétünk alatt szinte mindig ott
láttam a szemében, elhalványultak. Arcvonásai is kisimultak.
— Barátom — sóhajtott elégedetten, miután kihúzta a fejét a burából,
és felállt a karosszékből —, ez kész varázslat! Úgy érzem magam,
mintha kicseréltek volna. Gondolom, megérted, hogy a velem történtek
meglehetősen depresszióssá tették a kedélyemet, néha csak nagyon
nehezen tudtam fékezni az idegességemet, az ingerültségemet.
Csüggedt voltam, reményvesztett és nyugtalan. Most pedig...
— Pontosan erről van szó — mondtam. — Ezért tartom én a
pszichokinót jelentősebb vívmánynak, mint tucatnyi mást együttvéve.
Mélyenszántó tudományos tájékoztatást nem adhatok róla, mert nem
értek hozzá, viszont az ilyen eszmefuttatást te nem is értenéd meg.
Kvittek vagyunk. A dolog lényege, hogy a sisak felfog bizonyos bio-
elektromágneses hullámokat, amelyek a lelki és idegi állapot
mineműségéről visznek milliónyi információt egy kibernetikus központi
vezérlőbe. Innen aztán a programvezérlésű automaták olyan
filmjeleneteket választanak ki és küldenek vissza a kristálylemezre,
amelyek a legalkalmasabbak arra, hogy a néző idegei
megnyugodjanak, kedélyállapota javuljon. Nehogy azt hidd, hogy ezt
mindig ilyen szelíd látványhatásokkal éri el a pszichokinó. A múlt héten
85
például volt egy kis kellemetlenségem a szerkesztőségben, bevágtam
hát magam egy ilyen kristálylemez elé. Tudod, miket mutatott?!
Kocsmai verekedéseket, pankrációt, gladiátorjátékokat, és aki
mindezekben alulmaradt, aki a pofonokat kapta, aki kirepült a
szorítóból, akit ló farkához kötve húztak ki az arénából, valahogyan
mintha mindig a főszerkesztőmre hasonlított volna. Utána úgy éreztem
magam, mint te most, megnyugvás, elégtétel, béke és szeretet költözött
a szívembe...
— Bocsánat — szólalt meg a robotgépész —, önöket keresik,
fáradjanak át a képtelefonhoz.
Ördögöt a falra... A főszerkesztőm volt.
— Mi újság? — kérdezte.
— Nézelődünk — feleltem. — Láttunk egy szabadtéri panelfelvételt,
pszichokinóztunk is, most ellátogatunk a műterembe.
— Tudok jobbat! — felelte ő erre széles mosollyal, ilyenkor még
szeretni is lehetett. — Menjetek át a Kothurnus Színházba, ott húsz
perc múlva főpróba kezdődik, modern drámát adnak. Cinder kollégát
bizonyára érdekli majd. Jól gondolom?
A Felébresztett buzgón és hálásan bólogatott.
— Ha lennél szíves intézkedni — mondtam gyorsan a főnöknek —,
hogy értünk jöjjön a szerkesztőségi helikopter, mert...
Még a mondat közepén sem tartottam, amikor a főnök barátságos
üdvözléssel elszállt a képernyőről.
— Kérem — fordultam a robotgépészhez —, tudom, hogy nem
tartozik a maga feladatkörébe, de hallotta, nemsokára kezdődik a
főpróba. Szerezne nekünk gyorsan egy légi taxit?
— Készséggel.
Hiába, a gépnek van szíve!
86
II. fejezet
A KOTHURNUSBAN
Átlebegtünk a Duna felett, már a pesti oldalon repült a légi taxi.

Amióta a levegőbe emelkedtünk, a Felébresztettél nem lehetett szót
váltani, olyannyira lenyűgözte az alattunk kibomló, folyton változó
látvány. A filmvárosba egysínű vonaton jöttünk, annak eltérő volt az
útvonala. Egyébként is egészen más az, ha egy tájat a földön járva,
suhanóból vagy egysínűből kitekintve szemlélünk vagy ha légi taxiból.
Ez utóbbi esetben előfordulhat, hogy az az utca, amelyben ezerszer is
jártunk, amelynek csaknem valamennyi házában megfordultunk már,
bizarr-idegennek hat.
Mennyi újdonságot, érdekességet nyújthat ez az első légi taxis
utazás a Felébresztettnek, aki némely hidat, felüljárót, teret,
felhőkarcolót egyáltalán nem ismert, egyes városrészekről egyáltalán
nem is tudott, még gyalogjáróként sem gyönyörködhetett az új
sportpályákban, parkokban.
A Felébresztett tragédiájáról már korábban is olvastam az
újságokban, személyesen csak tegnap délelőtt ismerkedtünk meg.
A személyes találkozást egy képtelefonon érkezett utasítás, vagyis
inkább kérés előzte meg.
A szerkesztőség tanácstermében értekezletet tartottunk,
hagyományos témát, a prémiumrendszer hiányosságait taglaltuk éppen,
amikor felbúgott a képtelefon, és a sajtóbizottság titkára jelent meg a
készülék ernyőjén. Mellette alacsony, kövérkés férfi állt, zavartan
emelte ránk a tekintetét.
— Bemutatom önöknek Cinder József kollégát — mondta a
kölcsönös üdvözlések után a titkár. — Az esetét bizonyára mindnyájan
ismerik, 1969-ben, egy közlekedési baleset során koponyasérülést
szenvedett, azóta eltelt négy évtizedet alvó, illetve féléber állapotban
töltötte, biológiai elhasználódás nélkül. Új eljárással az orvosoknak most
végre sikerült meggyógyítania. Cinder kolléga újságíró-gyakornok volt,
egy akkori fővárosi lap kulturális rovatában dolgozott. Most, hogy
felépült, továbbra is a pályán szeretne maradni. Abból, amit negyven
évvel ezelőtt tudott, semmit sem felejtett el, arról, ami ez alatt az idő
alatt lezajlott, jóformán semmit sem tud. Következésképp a mi
feladatunk kettős. Egyrészt folyamatosan meg kell ismertetnünk vele
ennek a kiesett időszaknak általános politikai, gazdasági, szociális,
művészeti, tudományos és technikai jellegű; problémáit, jelentősebb
vívmányait. Ezzel párhuzamosan be kell őt vezetnünk a mai újságírás,
szorosabban véve: a kulturális kérdésekkel foglalkozó publicisztika
gyakorlati világába. Szeretnénk, ha ezt az utóbbi feladatot az önök
szerkesztőségi kollektívája vállalná magára. A másikat majd mi oldjuk
meg. Felhívom szíves figyelmüket, hogy Cinder kolléga negyven évet
elvesztett, türelmetlen, szeretne mihamarabb egészen beilleszkedni a
mai életbe, és dolgozni. Ez a kívánsága jogos, kérem, hogy az
ésszerűség határain belül persze, de feszített programot készítsenek
részére. Felettébb üdvösnek tartanám, ha esetleg a szerkesztőség
egyik tapasztalt tagja foglalkozna vele.
Nos, a főszerkesztő engem jelölt ki. Úgy határoztam, hogy Cinder
először a szerkesztőség belső munkájával ismerkedjék meg.
87
Mindnyájan kíváncsian vártuk, hogy negyven év után milyen hatással
lesz rá maga a szerkesztőség?
Tíz perc múlva érkezett meg, suhanón. Mindenkivel kezet fogott,
idősebb újságírók szerint ez a gesztus még a hetvenes években is
szokásos volt. Fura módon Cinderre a legnagyobb hatást először nem
Robi, a lap büszkesége, univerzális szerkesztőségi robotgépünk tette,
hanem az a magától értetődő állapot, hogy minden munkatársnak külön
szobája, külön képtelefonja van. Persze amikor később közelebbről is
tapasztalhatta Robi fenomenális képességeit, minden érdeklődése
feléje irányult. Robi felhívta a Felébresztett figyelmét arra, hogy ő nem
valami közönséges hivatali automata, amelyik csak gépel, gyorsír,
számol, telefonüzeneteket vesz fel és továbbít, kávét főz, stb. Mindezt
persze ő is elvégzi, méghozzá játszva, de ez csak kis része
tevékenységének, lévén ő egyedi, kísérleti darab, kifejezetten a
hírlapkészítés munkájának megkönnyítésére készült, magasan
programozott automata, ellátva nemcsak intuitív, hanem önkorrekciós
áramkörökkel is. Az értekezleteken ő vezeti a jegyzőkönyvet, négy
világnyelvből fordít és tolmácsol, számon tartja a kéziratleadási
határidőket, a magyar helyesírás szabályainak változásait, javítja a
kefelevonatokat, sőt, egy hónapja arra is felhatalmazást kapott, hogy
szükség esetén két-három bekezdést legjobb belátása szerint kihúzzon
a külső munkatársak kézirataiból. Elmondta továbbá, hogy
memóriaegységeibe néhány művészeti, művészettörténeti lexikon
anyagát is betáplálták, ezért szakszerű felvilágosításokkal szolgál az
effajta kérdésekről.
Ezt követően Robi tájékoztatta Cindert a terjesztés problémáiról, a
nyomdával való állandó bonyodalmakról, szépen leszedve a
keresztvizet a nyomda vezetőiről és a postáról egyaránt. A Felébresztett
megnyugvással vette tudomásul, hogy eszerint a terjesztés és a
nyomás vonalán semmi sem változott, ugyanilyen állapotok uralkodtak
negyven évvel ezelőtt is, ebben a tekintetben nem maradt le semmiről.
A szerkesztőségi robot éppen a munkaidő-beosztásról informálta a
Felébresztettet, amikor észrevettem, hogy vendégünk arcán a kezdeti
csodálatot, amelyet ez a sokoldalú masina keltett fel benne, mindinkább
az aggodalom kifejezése váltja fel. Végül jelekkel kért, hogy küldjem ki a
szobából Robit, s miután ez megtörtént, izgatottan érdeklődött,
feltehető-e, hogy a közeljövőben az ilyen magasan programozott
automaták már a tényleges újságírói munkát is elvégezzék,
előfordulhat-e, hogy kiszorítják az ember-újságírókat, maguk írják a
cikkeket? Megnyugtattam, hogy ha az újságírás egészét tekintve ilyen
helyzet elő is áll, nekünk akkor sem kell féltenünk a kenyerünket,
robotgép soha nem lehet színházi, film- vagy tévékritikus, mivelhogy a
robotika első alaptörvénye szerint a robot embert nem bánthat...
Visszaemlékezéseimből a légi taxi lágy, ütemes ringása keltett fel.
Kikötöttünk a Kothurnus Színház tetőteraszán. Alig léptünk ki a
járműből, néhány meglehetősen felcicomázott, idős hölgy vett körül
bennünket, hogy nem volna-e felesleges jegyünk a főpróbára? A
Felébresztett boldogan mosolygott.
— Osz-posz, mint az én időmben!
Pár perccel később a ruhatárban magától értetődően adta át a
kalapját — a robotruhatárosnak. Hiába, Robi után őt már
automatavonalon nemigen érhette meglepetés.
88
A légi taxiról nézve — jegyezte meg a Felébresztett, miközben a
páternoszter zajtalanul ereszkedett velünk a földszint felé — ennek a
színháznak olyan a felülnézete, mint egy nyolcas. Tehát az épület egy
kisebb és egy nagyobb hengerből áll, amelyek némiképp egymásba
vannak nyomva. Gondolom, a kisebbikben a színpad, a nagyobbikban a
nézőtér helyezkedik el. Van ennek a konstrukciónak valami különleges
célja?
— Természetesen — feleltem. — Ebben a színházban nemcsak a
színpad, hanem a nézőtér is mozgatható. A színpad körbe, a nézőtér
függőlegesen. Emelhető és süllyeszthető. Amikor Hamlet felmegy a
helsingőri vár tetejére, a lépcsőn felfelé haladó dán királyfival
szinkronban emelkedik a nézőtér is, szinte észrevétlenül. Persze
előfordul, hogy némelyik színpadi szerző, bűnszövetségben a
rendezővel, visszaél az ilyen technikai lehetőségekkel. Tavaly láttam itt
egy hipermodern alkotást, a felső szinten valami zűrzavaros
történetecske zajlott, az alsón viszont azt láthattuk, hogy egyidejűleg mi
játszódik le a felső szinten szereplők tudatalattijában. Csaknem
percenként süllyesztettek le és emeltek fel bennünket, a végén az
ember már nem tudta, hogy a tengeri betegség következtében nem
képes figyelemmel kísérni a cselekményt, vagy nincs is cselekmény.
Mire a magyarázat végére jutottam, már leértünk a földszintre, az
előcsarnokon átsétáltunk, beléptünk a nézőtérre, elfoglaltuk helyünket.
— Kérlek — mondtam —, ha van valami kérdeznivalód, most
kérdezz, mert amint elkezdődik az előadás, bekapcsolják az izolátort, és
a szünetig nem beszélgethetünk egymással.
— Akkor máris van kérdésem — közölte gyorsan a Felébresztett —,
éspedig: mi az az izolátor?
— Talán a legnagyszerűbb technikai lelemény — feleltem —, amióta
ezt a varázslatos játékot, a színházat feltalálták. Magyar szabadalom.
Az izolátor olyan műszaki berendezés, amely elektromágneses falak,
terelőgátak révén nemcsak azt akadályozza meg, hogy előadás alatt
bárminő zörej a nézőtérről feljusson a színpadra, hanem még az egyes
ülőhelyeket is elszigeteli egymástól ilyen vonatkozásban. Csak a
színpadi hang jut el zavartalanul a nagyérdeműhöz. Amióta Thalia
szentélyeit felszerelték ezekkel az izolátorokkal, nem eshet meg olyan
szörnyűség, hogy a Romeo és Júlia erkélyjelenetét nézőtéri
köhögőkórus fesse alá, hogy Cyrano orrmonológját valaki lentről
végigtüsszentse, sem az, hogy egyesek sugdolózzanak, vagy...
Abbahagytam a felsorolást, mert a Felébresztett meglebegtette
tenyerét a füle mellett, jelezve, hogy már nem hallja, amit mondok... A
színpadra tekintettem, már húzódott szét a függöny, működésbe lépett
tehát az izolátor is.
Rendkívül unalmas első felvonást láttunk, a múlt század végén
divatozó francia társalgási vígjáték „megszocializált" változatát, csak
annyit érdemes megemlíteni róla, hogy egy vadásztrófeákkal telezsúfolt
szoba volt a színhely. Ezt is csak azért, mert amikor végre elérkezett a
várva várt szünet, és kivonultunk a folyosóra, az előcsarnokba, szinte a
színpadon éreztük magunkat. Színeffektusokkal, vetített képekkel érték
el ezt a hatást, bárhová néztünk, fegyverek lógtak a falon, az egyik
tükör mellől alattomosan meggyilkolt vaddisznó feje nézett ránk
vádlóan, amott falapra szerelt szarvasagancsok meredtek a levegőbe...
89
— Értem — jegyezte meg a Felébresztett —, az a szándékuk, hogy a
szünet tartamára is átmentsenek valamit a darab hangulatából. Ez
általában kedves és hasznos törekvés, de...
— De — folytattam a mondatot —, ezúttal kár volt a gőzért.
— Így vélem magam is. Persze az én időmben is akadt néhány
szorgalmas szerző-kisiparos, aki tucatszám fabrikált hasonló
műalkotásokat.
Megemlített egypár, előttem teljesen ismeretlen nevet, igaz, akkor én
még a világon sem voltam, aztán így folytatta:
— Azért mégis jó, hogy eljöttünk, néhány dolognak nagyon örülök.
Legelőször is annak, hogy láthattam Sz. Istvánt, aki az én időmben
végezte el a főiskolát, most ő játszotta a nagypapát, ugye, szerinted is
kitűnően? Aztán az is kellemesen érintett, hogy kivétel nélkül mindegyik
színész milyen szépen beszél, senki sem sikkasztott el szótagokat,
szóvégeket, a szavak sem fulladtak mormogásba, suttogásba,
hörgésbe, a hangsúly is mindig a helyén volt. Az én időmben ez nagyon
jelentős problémája volt a honi színjátszásnak.
Mit volt mit tennem, meg kellett mondanom neki az igazságot, el
kellett oszlatnom szép illúzióját.
— Sajnos, a dicséret ezúttal is inkább a technikát illeti, mint
művészeinket. Közelebbről — a korrektofont. Úgy képzeld el ennek a
működését, hogy szerepét, éber rendezői felügyelet mellett minden
színész még a főpróba előtt magnóra mondja. Ha kell tízszer is
elismétli, amíg csak nem lesz tökéletes a hangsúly, a kiejtés. Ezeket a
mintaszövegeket a korrektofon előadás alatt aztán folyamatosan
egyezteti a színpadon elhangzókkal, és ha úgy tapasztalja, hogy
művészünk lenyelt egy szótagot, szóvégi hangot, azonnal pótolja a
hiányt. Oly gyorsan, hogy a néző füle nem érzékeli az időeltérést,
egyáltalán nem veszi észre a javítást, mert a póthang, a helyes
hangsúly ugyanarról a helyről hallatszik, ahol a szóban forgó színész
éppen tartózkodik.
— És mi történik akkor, ha a színész feledékenységből vagy egyéb
okból rögtönöz, egy-két olyan mondatot mond, ami egyáltalán nincs a
szerepében?
— A korrektofon ilyenkor néma marad, viszont rögzíti a vétséget, és
előadás után jelenti a rendezőnek. Persze azért mókás esetek így is
előfordulnak. A mostani szezon elején megbetegedett az egyik fővárosi
színész, és az utolsó percben egy rendkívül tehetséges vidéki kolléga
ugrott be a szerepébe. Az ügyelő viszont elmulasztotta kikapcsolni a
korrektofon megfelelő memóriaegységét. Ráadásul a megbetegedett
színésznek mély basszusa van, a beugrónak pedig kissé sipító, túl
élénk, kamaszos orgánuma. És elég gyakran eszi meg a szóvégeket. A
nézők gurultak a nevetéstől, amikor a csipogva vagy magas fejhangon
elkezdett szavak — a korrektofon jóvoltából — dörmögve fejeződtek be.
Ezúttal még ennek a vidám kis esetnek sem sikerült mosolyt csalnia
a Felébresztett arcára.
— Bevallom, öregem — mondta —, engem meglehetősen nyomaszt,
lehangol, hogy a technikának ilyen nagy szerepe van az előadó-
művészetekben. A színész és a néző közé odatolakszik például ez a
gép, ez a korrektofon. Megbontja a kapcsolat varázsát. Bakizzék inkább
néhányszor a művész, de tudjam, hogy őt hallom, hogy ezen az estén
csak hozzám beszél, hogy nem egy masina igazítja ki a szavait, minta
szerint...
90
— Lehet, hogy igazad van — feleltem —, mindenesetre vedd
tekintetbe, hogy mi ezt egészen természetesnek találjuk. Életünk
minden területén nagy s egyre növekvő szerepe, jelentősége van a
technikának, hogyne volna a kultúrában is?! És ne feledd el, hogy
végső soron a legbonyolultabb műszaki berendezés sem csinálhat jó
darabot a rosszból, írót a dilettánsból, színészt a ripacsból. Ez az első
felvonás egyikünknek sem tetszett, pedig süllyedt és emelkedett a
nézőtér, kitűnően szuperált a korrektofon, az előcsarnokot is tele
vetítették. Hiába, ma nem jött le közénk az isten, nem történt meg a
várva várt csoda, egy forró színházi élmény.
A Felébresztett helyeslően biccentett.
— És minden bizonnyal ez lesz a helyzet a második, a harmadik
felvonásban is. Mi lenne, ha nem mennénk vissza?
Nem mentünk.
Úgy határoztunk, hogy ebéd előtt sétálunk egy nagyot, és közben
megbeszéljük a délutáni programot.
Sajnos, a kiadósnak tervezett sétából alig pár száz méter valósult
meg. Éspedig azért, mert a Felébresztettnek megakadt a szeme a
feliraton, a Kiállítások és Múzeumok utcája egyik épületén:
„Tévétörténeti Állandó Kiállítás."
— Ezt — fogta meg a karom izgatottan —, ezt feltétlenül látni
szeretném. Most, ha lehet. Negyven évvel ezelőtt a tévéről vitáztak
nálunk a legtöbbet. A televízió akkor még amolyan gyermek-Herkules
volt, fiatal, viszonylag tapasztalatlan, de néhány hősi tett már fűződött a
nevéhez. Senki előtt nem volt kétséges, hogy hatalmas erő feszül
benne, és hogy ez az erő a jövőben még növekedni fog. Csak abban
oszlottak meg a vélemények, hogy milyen irányokban, hogyan, mekkora
hatékonysággal érvényesül majd ez az erő? Egészen lázba hoz a
gondolat, hogy ennek az épületnek a falai között most választ kaphatok
mindezekre a kérdésekre. Siessünk!
— Rendben van — vontam vállat megadóan —, de azt ne hidd, hogy
ez a kiállítás majd feleletet ad a kérdéseidre. Elárulhatom, hogy ma is a
tévéről vitatkozunk a legtöbbet... Akadnak szép számmal, akik egészen
végletes álláspontra helyezkednek a televízió értékelésében.
A Felébresztett megállt az előcsarnokban, felém fordult.
— Éspedig?
— Egyesek arra esküsznek, hogy a tévé az emberiség minden irányú
fejlődésének valóságos motorja. Azokra a tagadhatatlanul óriási
eredményekre hivatkoznak, amelyeket a képernyő a közoktatásban, az
ismeretterjesztés, a művészetek népszerűsítése, a gazdaság
fellendítése, a műszaki tapasztalatcsere terén elért. És még millió más
téren is, a bűnüldözéstől a higiénia terjesztéséig. Valóban, a mi
tizenegynéhány éveseink ismeretanyaga például — elsősorban a tévé
jóvoltából — aligha kevesebb, mint aminővel harminc évvel ezelőtt az
egyetemi oktatók rendelkeztek. És az is természetes, hogy az
átlagember öt-hat idegen nyelven ért. A „teljes telítettség" foka, amelyre
néhány esztendeje a magyar televízió is eljutott, szerintük beláthatatlan
távlatokat nyit. A másik szélsőséges álláspont ezzel szemben...
— Bocsáss meg — szakított félbe a Felébresztett —, mit jelent a
„teljes telítettség"?
— Először is, azt, hogy a színes, térhatású televíziós készülék olyan
közönséges használati tárgyává vált a lakásoknak, pontosabban szólva:
minden egyes lakóhelyiségnek olyan természetes tartozékává vált, mint
91
az ágy vagy az asztal. Telített a tévé olyan értelemben is, hogy a
legkülönbözőbb műsorok közt válogathatsz a nap minden órájában.
Továbbá, a hírközlő műholdak és a tripolantennák segítségével a
földgolyó és a hold bármely tájáról sugárzott képet felfoghatsz a
készülékeden, oly tisztán, mintha magyar adás lenne. Mindehhez
tartozik, hogy a televízió polgárjogot nyert a hivatalokban, üzemekben,
intézményekben, a közlekedéstől a gyógyászatig, a technológiai
ellenőrzéstől az iratnyilvántartásig. Bent, a kiállítási csarnokban majd
arról is meggyőződhetsz, hogy alakra, formára nézve is milyen nagy a
változatosság, a zsebtévétől a Gigantig.
— Értem — bólintott a Felébresztett. — Folytasd, kérlek, a másik
szélsőségről is akartál beszélni.
— Igen. Vannak, nem is kevesen, akik szerint a tévé az emberiségre
nézve nagyobb csapás, mint volt a két világháború együtt.
— Miért ez a rettenetes vád?
— Azért, mert most, a teljes telítettség fokán a tévé végtelen hír-,
ismeret- és eseményanyagával valósággal rabságban tartja, fojtogatja,
idegbajossá teszi a nézőt, a gyerekből koravént, a felnőttből
akaratgyenge bábot csinál. Az embert kontemplatív, tunya életmódra
szorítja, mozgásigényét a minimumra csökkenti, biológiailag
elsorvasztja. Némelyeknél a reflexek eltompulnak, úgynevezett
„összemosódó érzékelés" következik be, amikor is az illető egyre
kevésbé tud különbséget tenni a valóság és a képernyő alakjai, tárgyai
között.
A Felébresztett megtörölte verejtékező homlokát.
— Valószínűleg olvastál róla — mondta —, hogy az én időmben is
felvetődtek már ilyen aggályok, bár, ekkor még messze jártunk a teljes
telítettség fokától. Most már csak azt szeretném, ha informálnál, melyik
álláspont jár közelebb az igazsághoz?
— Szokás szerint — feleltem — az igazság a két véglet között
helyezkedik el. Hatalmas sodrású folyamhoz hasonlíthatnám a
televíziót, amelynek energiáját ezer hasznos cél érdekében
használhatjuk, és ténylegesen használjuk is, de szörnyű pusztításokat
is okozhat, ha a partvédő művek karbantartását elhanyagoljuk.
Nálunk most például kitűnő pszichológusok igen hatásos
előadássorozatokat tartanak arról, hogy a tévét okosan, mértékkel kell
élveznünk.
— Hol tartják ezeket az előadásokat?
— Hát... természetesen a tévében. De talán menjünk beljebb, nézzük
meg a kiállítást.
A Felébresztett azonban nem mozdult.
— Még egyet árulj el. Annak idején nálunk sokat meditáltak afelett is,
hogy kiszorítja-e a televízió a lakásokból a rádiót, maga alá gyűri-e a
mozit, megfojtja-e a színházat. Filmgyártás ma is folyik, erről
személyesen meggyőződtem, bár az a gyanúm, hogy a filmváros
termékeinek jelentős részét a televízió veszi át. Így van?
— Igen — feleltem.
— Azt is láttam — folytatta a Felébresztett —, hogy a színházak
továbbra is működnek, sőt újak is épültek. De mi van a rádióval?
— Rádió is van — nyugtattam meg —, de egy kicsit más, mint azelőtt.
Holnap majd oda látogatunk el.
— És... kérlek, ne nevess ki, de én akkor rajongtam érte... szóval...
izé... cirkusz van?
92
— De van ám! — kiáltottam lelkesen. — Én is imádom. Ma esetleg
már meg is nézhetjük. Ünnepi műsor lesz. Három és fél órás éjszakai
előadás. Oroszlánok meg bohócok meg minden... A városligeti
kőcirkuszban.
Széles mosoly ragyogott fel Cinder József arcán.
— Hát már az is elkészült?!
93
Az utolsó alkimista
94
Előjáték
Agócs Ádám rendőr szakaszvezető, huszonhárom éves, nős, egy

kétéves kisfiú apja, éjszakai járőrszolgálatát végzi Zugló peremén.
A gyengén világított, néptelen Lajta utcában.
Falusias itt a csönd, vagy még annál is mélyebb, mert errefelé
nemigen tartanak kutyát.
Rég lehunyva a kertes házak ablakszemei, csak a rendőr léptei
kopognak tompán. Már az utcácska végén jár, amikor
üvegcsörömpölést hall a háta mögött.
Megfordul gyorsan, egy pillanatig mereven áll, hátha megismétlődik a
zaj, és ő pontosabban tájékozódhat. Fülel. Semmi. Minthogy úgy ismeri
körzetét, mint a tenyerét, gyors, de könnyű, zajtalan léptekkel a
huszonhetes számú ház felé siet. Ahol Gosztola Pál gázgyári művezető
lakik családjával. Általában. Mert már egy hete lent üdül az egész
Gosztola família Bogláron, a nagymamánál. Hátha ezt a távollétet
igyekszik a maga hasznára fordítani valami hívatlan látogató?
Odaér a művezető családi házának kerítéséhez, föllép a
betonaljzatra, bekukucskál az aranyesőbokor ágai között. És keze már
csípőmagasságban, fürgén gombolja ki pisztolytáskáját. Mert annyit a
gyönge holdfényben is észrevesz, hogy valaki ott mozog a kitört ablak
alatt. Próbál fölhúzódzkodni.
Agócs Ádám rendőr szakaszvezető erőlteti a szemét, hogy jobban
kivehesse a gyanús személy körvonalait, halkan fölsóhajt,
visszagombolja a pisztolytáskát. Itt aligha kell erőszakot alkalmazni,
fegyvert semmiképp. Mert gyerek lehet az éjféli vendég, olyan vékony
és alacsony.
Agócs előhúzza zseblámpáját, a kertajtóhoz lépeget; jól sejtette,
nyitva van; beóvakodik hát, vagy ötlépésnyire sikerül észrevétlen
megközelítenie a betolakodót. Mert ez nem lát, nem hall, csak tornászik
buzgón, hogy valahogy átjusson a nyílászáró szerkezeten.
— Fordulj meg, öcsi! — csattan föl erélyes-keményen a rendőr
hangja. — És ne próbálkozz semmiféle bolondsággal!
Abbahagyja az ugrándozást, megfordul a gyanús alak, és azt feleli
meglepően mély, öblös hangon:
— Tegezd, fiacskám, a saját gyerekedet! És öcsinek se szólíts, az
biológiai képtelenség lenne!
Megdöbben a válaszon Agócs Ádám rendőr szakaszvezető, nem
akar hinni a fülének, képtelenség, hogy ő e hang gazdájával ilyen
körülmények között találkozzék.
Fölkattintja a lámpáját, a falsíkra vetített sárga fénykörben apró
termetű, idős férfi áll, neheztelőn csóválja a fejét.
— A tanár úr?! — mondja-kérdi a hatósági közeg. — Mit tetszik itt
keresni?!... Mi történt?!
— Hogyhogy mi történt?! Én magyarázzam meg neked, aki
bűnüldöző szerv vagy? Hiszen tetten értél, nem? Be akartam törni
Gosztoláékhoz. Ennél világosabb már nem is lehetne a tényállás. Légy
szíves, sürgősen kobozd el tőlem ezt a kis bunkót, fontos tárgyi
bizonyíték, ezzel törtem be az ablakot, feltétlenül csatold majd a
jelentésedhez. Tessék!... És most kísérj az őrszobára. Holnap talán már
95
benne is leszünk a lapokban... Beosonó pedagógust tett ártalmatlanná
a szemfüles rendőr!... Gyerünk, kérdés nincs, vita nincs!
Agócs Ádám rendőr szakaszvezető, alig pár éve még középiskolai
tanuló itt Zuglóban, fizikából jó, kémiából elégséges, magaviselete
példás, pokoli zavarban van, beletúr az üstökébe, aztán vállat von.
— Hát ha a tanár úr ragaszkodik hozzá...
96
I. fejezet
MÁSNAP
Kerületi rendőrkapitányság. Bata Géza százados, negyvenkét éves,

nős, fáradt tekintetét ráemeli az előállított egyénre.
— Ne makacskodjék, kérem, a szakaszvezető jelentéséből teljesen
nyilvánvaló, hogy nem történt tényleges betörés. Képtelenségnek tartja,
hogy ön bármiféle bűntényt akart volna elkövetni. Tehát? Fogadás volt?
Beugratás?... Egyáltalán nagyon csodálkozom, hogy tanárember létére
ön nem vetett számot azzal, hogy ez a rossz diákcsíny még tragikusan
is végződhetett volna. Például ha önt megsértik az üvegcserepek? Vagy
lepottyan a párkányról? Vagy épp nem Agócs szakaszvezető a
szolgálatos? Vagy ha ő járőrködik ugyan, de nem ismeri föl a sötétben
volt osztályfőnökét, és erőszakot alkalmaz?
Derűsen legyint az íróasztal előtt ülő dús fehér hajú, alacsony,
madárcsontú férfi, akinek világoskék szemei meglepően távol állnak
egymástól.
— Minimális volt a rizikó — mondja Lipke Károly nyugdíjas tanár,
fizika-kémia szakos, Faraday-emlékérmes, agglegény, Lajta utcai lakos.
— Ez az Agócs fiú szinte naponta benéz hozzám, én meg percre
tudom, hogy amikor éjszakás, mikor ér a mi környékünkre... Rendben
van, beismerem, nem állt szándékomban igazi bűntény elkövetése... De
azért nem lehetne egyelőre úgy venni, mintha veszedelmes alvilági
figura lennék? Csak hogy bekerüljek a lapokba, talán még a „Kék fény"-
be is... Mert akkor az újságíróknak, a televíziósoknak ismertetniük kell a
bűnös kísérlet eszközét is, azt a kis bunkót, amellyel bezúztam az
ablakot Gosztoláéknál. Remélem, ön tüzetesen megvizsgáltatta, hogy
miből készült?
Fél szemmel az íróasztala sarkán heverő papírlapra tekint Bata
Géza.
— Itt van a laboratóriumi eredmény — mondja —, miszerint a
vizsgálatra küldött tárgy durván megmunkált hengeres fémrudacska,
egyik végén kis gömb, összsúlya tizenhat deka, hatásos támadó
fegyvernek nem minősíthető. A rudacska és a gömb anyaga...
Meghökkenve veszi kezébe a papírt, lassan, tagoltan olvassa a
befejező mondatot, amelyen első alkalommal alighanem szórakozottan
átfutott.
— A rudacska és a gömb anyaga... nagy tisztaságú, húsz karáton
felüli arany, beütött próbajel nélkül.
Elégedetten veszi tudomásul az öregúr a labor jelentését. És hatását
a százados arcán.
— Hát erről van szó — szögezi le nyomatékkal. — Ugyebár, az inka
birodalom bukása óta elég ritkán fordul elő, hogy a legnemesebb fémből
készítsenek fegyvereket? Ez biztosan érdekelni fogja a publikumot, és
felkelti néhány illetékes főtisztviselő figyelmét is. Hogy miért van
aranyból a bunkó? Hogy honnan van nekem ennyi aranyam? És akkor
én szépen kitálalhatok.
Felsóhajt Bata Géza.
— Ezt szeretném én is. Ha végre elárulná, hogy miért csinálta ezt az
egész csacsiságot?
97
— Kényszerből.
— Ki kényszerítette? Mivel? Hogyan?
— Pongor Péter kényszerített, az ipari osztály előadója. Közvetve. A
butaságával. Nem volt hajlandó belátni, hogy az én speciális esetemben
nem szabad ragaszkodni a PM 1/1974. számú rendelete első
paragrafusa 17. pontjának 15. alpontjához, amely a fémöntést
képesítéshez kötött iparnak jelöli meg. És ezért szakmai gyakorlat
igazolását követeli, és vizsgát ír elő. Kész nevetség, nem? Egy szó mint
száz, félévi huzavona után fölismertem, hogy én ezzel a
díszbürokratával életem végéig huzakodhatom, akkor sem értetem meg
vele magamat, csak ha nem jön valami nyomás felülről. Világos?
— Majdnem — dörzsöli meg homlokát a százados. — Tehát
kisiparosi engedély kiadását óhajtotta meggyorsítani ily módon. Milyen
ipart szeretne kiváltani?
Lipke Károly nagy szemeket mereszt. — Hogyan?! Hát még nem
mondtam?! Alkímiára váltanám ki az engedélyt. Aranycsinálásra.
— Micsodára?!
— Miért? Olyan rosszul hangzana: Lipke Károly, alkimista kisiparos,
nyugalmazott fizika-kémia tanár? Tudniillik én hosszú évek kísérletei
alapján összebütyköltem azt a katalizátort, amelyet valaha a bölcsek
köveként kutattak. Amelynek a jelenlétében arany nyerhető közönséges
anyagokból, pontosabban: nem nemesfémekből, megfelelő vegyi
eljárással. És ami a legfontosabb — igen csekély ráfordítás mellett. Az
a kis bunkó is így készült. Sárgarézből meg egyebekből. Most megérhet
vagy húszezret, nekem nyolc forint hatvanban van. Cakk-pakk! De hát
én nem vágyom mesebeli vagyonra, mit kezdenék vele, se kutyám, se
macskám, és a törvénnyel sem akarok ujjat húzni, ez nálam inkább
hobby. Én elővételi jogot biztosítanék az államnak, sőt, nekem az volna
a legkényelmesebb, ha kizárólag az államnak dolgoznék.
Csend.
Nemcsak Bata, hanem a sarokban jegyzőkönyvező, a hihetetlen
bejelentések iránt hosszú szolgálata eredményeképpen bazalt-
közönyössé edződött Székely Gabriella, ötvenéves hajadon, gyors- és
gépírónő, egy nagykorú leánygyermek anyja, polgári alkalmazott is
ámultan bámul a tanár úrra.
— És — kérdezi nagy sokára a százados —, mennyi aranyat tudna a
tanár elvtárs iparszerűen előállítani, ha megkapná az engedélyt?
— Egy mázsát, esetleg másfelet.
— Mennyi idő alatt?
— Évenként.
Újabb csend.
Lipke Károly úgy érzi, hogy hallgatósága keveselli a várható
termelési volument, gyors mentegetőzésbe kezd, kézzel-lábbal
hadonászik.
— Kérem szépen, én az egészségi állapotom miatt csak napi két-
három órát foglalkozhatnék vele. Meg a szomszédok se tűrnék naponta
hosszabb ideig, mert egy kis zajjal jár, amikor a keverő dolgozik, és az
égetésnél némi illatok is elkerülhetetlenek. Aztán meg a dolog
természetéből következik, hogy segéderőt nem alkalmazhatok, a
technológiai titoktartás miatt. Egyébként is olyan jellegűek a műveletek,
hogy ennél lényegesen több arany a munkaidő vagy a felszerelés
megsokszorozásával sem állítható elő... És azért a másfél mázsát ne
tessék lebecsülni, nem is olyan elenyésző mennyiség, nem hiszem,
98
hogy az egész országban ennél többet mosnának, bányásznának,
fejtenének. Összehasonlíthatatlanul magasabb rezsivel. Jó néhány
millió forintot hoznék az államnak, persze abból jönne le a felhasznált
közönséges fémek, anyagok ára, a villany, a vegyszerek és az én
tiszteletdíjam... De azért még maradna épp elég. Semmiképp nem
lenne rossz üzlet az államnak, építhetne belőle egy csomó iskolát meg
egyebet... Nos, megcsináljuk ezt az áltámadást, százados elvtárs? Lesz
újságcikk? A cél szentesíti az eszközt...
Reménykedve néz a rendőrtisztre, de az határozottan megrázza a
fejét.
— Nem, kedves tanár úr, mindezt mellőzhetjük. Akad hatékonyabb,
értelmesebb mód is arra, hogy ön mielőbb hozzáláthasson a folyamatos
aranycsináláshoz. Elnézést.
És nyúl a telefonkagylóért.
99
II. fejezet
HAT HÓNAP MÚLVA
— Hát ez micsoda?!
Megtorpant a menet élén haladó férfiú, kísérői majdnem
beleszaladtak, mint az országúton hirtelen fékező kocsiba az utána
loholók.
Akkor hangzott el a csodálkozó kérdés, akkor következett be az
általános torlódás, amikor a „Vezúv" Cserépkályhák és Tartozékok
Gyárának gazdasági, műszaki és társadalmi-politikai vezérkara —
elhagyva a samottműhelyt — kifordult az udvar túlsó végébe.
És ott állt előttük, hokedlin üldögélő puskás rendész védelme alatt, a
langyos napfényben egy zöld házikó.
Zsindelytető, zsalugáteres ablakok, elöl tornác, annak az oszlopaira
épp futóbab szaladt föl, körül néhány virágágyas, pár szőlőtőke.
Olyan filagóriaféle. Csak zártabb.
— Azt kérdeztem, hogy ez itt micsoda?
A megismételt kérdésre előlép a sleppből az üzem főmérnöke,
megadja a szakszerű választ:
— Kérem, ez egy faház — vasból.
— Nagyon érdekes — bólint ingerülten a másik. — De azért
hallhatnánk közelibbet is?
Doktor Tuka Pál a kérdező, közel két méter magas, testes, de gyors
mozgású, oroszlánfejű férfiú, fémkeretes szemüveggel, negyvenhat
éves, harmadszor nős, pár gyermek apja, munkaerejéről, szakmai
sokoldalúságáról, ötletgazdagságáról legendák keringenek a tüzelési
iparban; minap még a Tüzelőipari Tröszt igazgatási főosztályának
teljhatalmú vezetője, sajnálatos tájékozódási hiba következtében a mai
naptól a „Vezúv" új igazgatója, minthogy elődje — érdemei elismerése
mellett — váratlanul elérte a nyugdíjkorhatárt.
Tehát itt most általános szemle folyik, úgynevezett „üzemi bejárás"
amikor is az új főnöknek bemutatják a terepet.
Szomorú, de kísérőinek minden buzgalma ellenére mind ez ideig
doktor Tuka Pál nem tanúsított valami fene nagy érdeklődést. Lelkileg
érthető. Lekerül valaki föntről, az istenek tanácsából, a trösztből egy
ilyen kócerájba, ahol mindenütt csípős por szállingózik, kormot, füstöt
köpködnek a rozoga kemencék, százéves ütött-kopott gépek szánalmas
erőfeszítéseket tesznek, hogy a szemlélőben a mozgás benyomását
keltsék... Hát csak nem fog tapsikolni ez a minden értelemben nagy
ember, amikor ilyen kicsinyes környezetbe kerül. Gulliver a törpék
országában...
De lám, a zöld házikó, ez az oázis a sivatagban, ez mégiscsak
megmozgatott benne valamit!
Használjuk ki a kedvező alkalmat!
Szinte egymás szájából tépve ki a szavakat az új igazgató kísérői
magyarázni kezdik e kis lak történetét, funkcióját, jelentőségét.
— Ez a Lepke-lak. Mert Lipke tanár elvtársat nálunk mindenki
Lepkének becézi, kicsit bogaras ember, de a mieink azért szeretik... Fél
éve építettük, pontos mása annak, ami a tanár úr kertjében áll, a Lajta
utcában, az volt az ő barkácsműhelye... De ez vasból van,
100
wertheimzárakkal, érthető, ugyebár, biztonsági okok miegymás. Mert
azt mégsem lehetett volna megcsinálni, hogy ő otthon kotyvassza az
aranyat, hisz nagy értékekről van szó. Ez az őr is azért ül itten...
— Szóval, amikor ránk esett a kerület választása, hogy karoljuk fel
Lipke elvtárs találmányát, és a tröszt is hozzájárult, megszerkesztettük
ezt a filagóriát, áthurcoltuk a régi felszerelést, még mindenféle
zöldségeket is elültettünk körül, amint látni tetszik, mert az öreg
ragaszkodott a megszokott környezetéhez, hát tessék, osz-posz
ugyanolyan...
— Nem, most nincs itt, csak neki van kulcsa, akkor jön, akkor megy,
amikor akar, pár órát dolgozik naponta. És természetesen nem mint
kisiparos alkimista, ahogyan ő eredetileg eltervezte, hanem átvettük a
„Vezúv" állományába mint különleges tanácsadót, szép nyugdíj
kiegészítő fizetéssel... Nem, a nyersanyagot is maga válogatja ki a
hulladéktelepünkről, bronzot, rezet főleg, erre nagyon kényes...
— Minden pénteken, délelőtt van az átadás-átvétel, a házba akkor
sem mehet be senki, a tornácon állítják fel a precíziós mérleget
jegyzőkönyv, két tanú. Az öreg kihozza egyenként a kész kis
aranytéglákat, lemérik, a vevők átveszik, elszállítják. Főleg az Óra és
Ékszer Vállalattal, a nemesfémmel dolgozó különféle vállalatokkal, ktsz-
ekkel, tudományos intézetekkel állunk kapcsolatban, kooperálunk a
Nemzeti Bankkal is...
— Még soha nem volt reklamáció, és visszáruzás sincs, hehehehe...
Amint hallgatta a csapongó, de szemléletes információ új meg új
részleteit, doktor Tuka Pál homlokán úgy gyűltek, mélyültek a ráncok,
az álla két tövében csomóba ugrott össze az izom, csak nagy
önfegyelemmel gyűrte le, fojtotta vissza növekvő indulatát.
— Köszönöm — szakította félbe hirtelen a tájékoztatást —, mára elég
volt, a szemlét legközelebb innen folytatjuk. A főmérnök kartárs és a
főkönyvelő kartárs velem jön, a többiek térjenek vissza a munkájukhoz.
Viszontlátásra.
Sarkon fordult, leszegett fejjel, öles léptekkel indult vissza az
irodájába. Nyomában a raportra kötelezettek, a cég második és
harmadik embere.
— Ez a legsötétebb Afrika! — tört ki a „Vezúv" új főnökéből a méreg,
amikor az irodába érve levetette magát a karosszékébe. Ideológiai
tisztánlátását bizonyítja viszont, hogy még fortyogó dühe e perceiben is
hozzáfűzte gyorsan: — Természetesen nem a haladó arab és néger
országokra gondolok, hanem olyanokra, mint Rhodesia meg
hasonlókra... De most nem ez a téma...
Nem akartam a többiek előtt... Amit maguk itt egy éve csinálnak,
tudatosan vagy képzetlenségből, az a primitívség teteje, maga a
középkor... Az a csendilla az udvar végében, az a modern
iparszervezésnek, a korszerű kereskedelmi tevékenységnek, a
huszadik század üzletvitelének a megcsúfolása! Visszaélés a tröszt
jóságával és azzal a körülménnyel, hogy mivel viszonylag kis
kapacitású és távol eső az üzem, hanyagságuk mind ez ideig
elkerülhette a tröszt figyelmét...
Valami tiltakozó mozdulatot tett, mentegetőzni próbált volna a
főmérnök, de Tuka felugorva a karosszékből belefojtotta a szót.
— Semmi kertelés! Semmi köntörfalazás! Lássuk a tényeket! Miért
döntött úgy vagy hat hónappal ezelőtt a tröszt, hogy éppen ez a
nyomorult „Vezúv" kapja meg azt a Lipkét a találmányával? Azért, hogy
101
mentőövet dobjon oda a fuldoklónak! Mert ez a vállalat nemhogy a csőd
előtt állt akkor, hanem már nyakig benne is volt. Hirtelen divatba jöttek
az olajkályhák, eladhatatlanokká váltak a cserépkályhák. Halmozódott a
termék a raktárakban, sehol egy fia vevő!... De ugyanakkor teljesen
leállni sem lett volna bölcs dolog a cserépkályhával, hátha ismét változik
a divat... Szóval tisztáztuk a helyzetet, nem maguk fogadták be Lipke
tanár urat, hanem őt a tröszt küldte a maguk megmentésére.
Ez sikerült, a „Vezúv"-ot nem kell szanálni, annak ellenére, hogy
tervszámaikat erősen csökkentették, karbantartási és egyéb munkákra
állíthatták rá a dolgozók jelentős részét...
Itt doktor Tukának levegőt kellett vennie, mert még az ő átlagon felüli
tüdeje sem győzte szuflával, így lehetősége nyílott a megszeppent
főkönyvelőnek, hogy megkockáztasson egy megjegyzést.
— Mi igazán nagyon hálásak vagyunk a trösztnek, és...
— A tröszt fütyül a mi hálánkra — vette vissza a szót az igazgató. —
A tröszt bátor kezdeményezést, tetteket és eredményeket vár, nem
hálálkodást! A maguk súlyos hibája, majdhogynem bűne abban áll,
hogy nem figyeltek föl arra a nagyszerű lehetőségre, amelyet
valósággal tálcán kínáltak föl maguknak. Ehelyett: aranyfőzőcske egy
kerti lakban! Guberálás a szemétben nyersanyagért! Mérlegelés a
tornácon. Rendész a hokedlin! Hoci-nesze kapcsolat a vevőkkel...
Emberek, hát van maguknak arról fogalmuk, hogy ez egy egyedülálló,
világpiacra termett új magyar iparág, amely már az indulás pillanatában
hihetetlenül nyereséges, tehát a nagy vonalú menedzselést önerőből
teszi lehetővé?!... De maguk! Maguk elégedetten üldögélnek az
egyelőre — s ki tudja, még meddig — eladhatatlan cserepeik között,
hisz az arany fedezi ugyebár a deficitet, feltehetőleg még csinos
nyereségrészesedést is biztosít, más meg kit érdekel! ... Nos, kedves
kartársaim, ennek vége! Kezembe veszem az ügyet, és garantálom,
hogy egy éven belül...
102
III. fejezet
ÉS ELTELT EGY ÉV
Sajtóértekezlet.
Nyolc újságíró, nagy lapok munkatársai mindnyájan, üli körül a
ragyogóan berendezett tanácsterem ovális mahagóni asztalát. Előttük
ásványvíz és Coca-Cola szerénykedik, meg egy-egy aranyozott fedelű
jegyzetfüzet, egy-egy apró, kecses, úgyszintén aranyozott golyóstoll.
Mert azért valamiképpen illik jelezni, hogy nem akármilyen üzem látja
vendégül a sajtó képviselőit, hanem — aranygyár!
Épp most ér rövid bevezetője végére Vondraskó Csaba, az új vállalat
fiatal reklámfőnöke, harminckét éves, diploma pszichológiából és
népművelésből, megnyerő külső, egy feleség, egy szerető, egy autó,
egy motorcsónak, egy gyerek.
— Tehát a magunk részéről csak arra akartuk felhívni szíves
figyelmüket, hogy a mai naptól nemcsak jogilag, hanem szervezetileg
és minden egyéb vonatkozásban is különváltunk, kérjük, hogy a
jövőben ilyen formában foglalkozzanak velünk a lapok hasábjain.
Megszűntünk a „Vezúv" cserépkályhagyár egyik részlege lenni, végleg
a saját lábunkra álltunk. Közjegyzőileg bejegyzett cégnevünk — Aurum
Finomvegyipari Vállalat, sürgönycímünk s márkajelünk is egyben: AUR.
Hangsúlyozom, hálával és szeretettel gondolunk az anyavállalatra, a
„Vezúv"-ra, amely nemcsak hogy az indulás legnehezebb napjaiban
adott nekünk otthont, hanem például készségesen átengedte
gyárudvarának tekintélyes részét, mai telephelyünket. És még valamit.
Illetve valakit. Volt vezetőjét, doktor Tuka Pált, akinek a nevéhez fűződik
az egész magyar műaranyipar megteremtése, s aki az AUR első
igazgatója lett. És most várom kérdéseiket.
Elsőnek a Déli Harsona munkatársa, vékony, elegáns, tatárbajuszú
fiatalember jelentkezett.
— Egy évvel ezelőtt körös-körül — intett ki az ablak irányába — még
semmi se volt. És most itt ülünk ebben a szuperkorszerű, extra módon
felszerelt, négyemeletes irodapalotában. Így felgyorsult volna a honi
építőipar tempója? Vagy az volna az igazság, hogy az arany — csodát
tesz?
Enyhe derű a teremben.
— Csak a törvényesség keretein belül alkalmaztunk bizonyos anyagi
ösztönzőket — szögezi le szerényen Vondraskó. — És, kérem, ne
feledkezzenek meg arról, hogy elsősorban a népgazdaság érdeke
sürgette, hogy mielőbb nyugodt, e szakipar sajátos követelményeinek
leginkább megfelelő körülmények között, teljes erővel végezhessük a
munkánkat. Erről ennyit. Viszont néhány apró helyesbítést kell tennem.
Irodapalota. Bármilyen szépen cseng, nem egészen helytálló a
fogalmazás. Tudniillik az épület, amelyben tartózkodunk, nem irodaház,
hanem üzemház, maga a komplex vállalat. Azaz nemcsak ügyvitel folyik
benne, hanem itt működnek a különböző kiszolgáló ágazatok, itt történik
az arany mérése, minőségi ellenőrzése, darabolása, csomagolása,
innen jut el az arany az üzletekhez. Bizonyos fokig még oktatási
intézmény is vagyunk, hiszen a szakemberképzést, az utánpótlást nem
várhatjuk kívülről, lévén egyedi iparág a miénk, és...
103
— Olvasóinkat érdekelné — szakítja félbe az előadót egy energikus,
középkorú hölgy, az Általános Női Szemle ipari rovatának vezetője —,
hogy az ország első és egyetlen aranygyárában milyen a szellemi és a
fizikai munkások és ezen belül a női dolgozók aránya. És milyen a
kulcspozíciók megoszlása nemek szerint? És hányan dolgoznak
közvetlenül az arany előállításán?
Vondraskó rámosolyog.
— Egy pillanat. Még pontosítanom kell azt a megállapítást, hogy az
AUR — hétemeletes. Ugyanis a földszint alatt még van három szint. Itt
helyezkednek el a legkorszerűbb védelmi technikával felszerelt,
mindenfajta elemi csapással szemben abszolút biztonságot nyújtó
raktárhelyiségeink, nagy pontosságú műszerekkel, és készülékekkel
ellátott, a legbonyolultabb nemesfémipari kísérletekre, vizsgálatokra is
alkalmas laboratóriumok, a titkos dokumentációs terem, az archívum, a
különlegesen kiképzett őrség szobái, és így tovább. Az alsóbb
régiókban dolgozókon kívül még saját alkalmazottaink közül is csak
néhánynak van ide szabad bejárása. Azt pedig, hogy a föld felett mi
van...
— Igen — bólintott egy pirospozsgás, őszülő halántékú férfi, aki a
Holnapot képviselte —, köszönjük, hogy ezeken a szinteken még az
értekezlet előtt végigkalauzoltak bennünket. Voltunk a műszaki
osztályon, a tervezőknél és a technológusoknál, megcsodáltuk a
kereskedelmi főosztály mindent tudó számítógépét, azt a nagy világító
falitérképét a piackutató csoportnak, az automatákat a könyvelőségen,
a mikrofilmes adattárolást. Még a jogászokhoz is bekukucskáltunk. Mint
szakmabeliek kifejezetten irigykedve bámultuk a sajtó- és propaganda-
főosztály telexgépeit, japán képmagnóit, gazdag fotóműhelyét. A
kérdésem is ide kapcsolódik. Bocsánat a goromba fogalmazásért, de mi
a csudának kell az AUR-nak — reklám?! Rá kell beszélni az embereket,
hogy az arany szép és értékes? Hogy időtálló, hogy érdemes venni? És
ha erre szükség volna, miért nem bízzák rá ezt a felvilágosító vagy
hírverő tevékenységet az önök nyersaranyát feldolgozó, a vevőkkel
közvetlenebb kapcsolatba álló vállalatokra?
— És nekem is volt egy kérdésem! — mondta a köpcös hölgy az
Általános Női Szemlétől.
— Moment — mosolygott rá ismét Vondraskó Csaba, aztán a
pirospozsgáshoz fordult. — Miért van szükség nálunk
reklámapparátusra? Miért foglalkozunk mi ezzel közvetlenül? Mert ez
hivatásbeli kötelességünk is, jól felfogott üzleti érdekünk is.
Megmagyarázom. Hazánkban még nem fejlődött ki az igazi, a haladó
arany kultusz, az aranynak olyan szeretete és ismerete, ami nem a
kapzsi kincsgyűjtést, hanem az esztétikumot tartja elsősorban szem
előtt. Olyan egyszerű dolgokra gondolok, mint a sötét kapualjakban
vásárolt, trombita rézből készült „aranygyűrűk", mint a külföldről halálos
izgalommal becsempészett dublék, és így tovább. Ezzel szemben mi
995 ezrelékes, úgynevezett színaranyat is előállítunk. A mi feladatunk,
mondhatnám hivatásunk, hogy a tömegek ösztönös vonzódását az
aranyhoz — tudatossá tegyük, mert Ady halhatatlan szavaival élve:
Meghal minden és elmúlik minden,

A dics, a dal, a rang, a bér.
De él az arany és a vér.
104
Természetesen kapitalista relációban egészen más a helyzet,
terveinkben szerepel, hogy betörjünk ezen országok piacaira, és ennek
is csak a reklám vághat utat. Bizonyos eredményekkel máris
szerénykedhetünk. Kiépülőben vannak kapcsolataink a televízióval, a
reklámfilmesekkel, a rádióval, országos visszhangot váltott ki
reklámmondat-pályázatunk, emblémapályázatunk, már nyomdában van
néhány színes prospektusunk, leporellónk hazai és külföldi terjesztésre,
továbbá olyan információs láncot tervezünk széles körű külföldi
tanulmányutak révén...
— Nekem volt egy kérdésem! — szakította félbe a láncot az Általános
Női Szemle képviselője. — Még nem kaptam választ.
— Ezer bocsánat. Most akartam rátérni. Szóval pillanatnyilag
összlétszámunk százhuszonhárom fő. Már csak néhány státuszunk
betöltetlen, mert szerencsére nem kell lámpással keresnünk azokat a
tehetséges, önfeláldozó embereket, akiket izgat az új, akiket valósággal
fűt az aranyláz, akik — elnézést, ha kissé patetikusan hangzik, amit
mondok, de így igaz — hajlandók egész életüket feltenni az aranyra.
Nagy részük maga jelentkezett, illetve ajánlások útján került hozzánk,
kisebb részükre mi találtunk rá tudományos intézetben, főhivatalban,
szerkesztőségben. Túlnyomó többségük főiskolai, egyetemi
végzettséggel, tudományos fokozattal rendelkezik. Visszatérve a
számokra, lévén sajátosan magas szerves összetételű az aranycsináló
szakma, a takarítónőket, a gondnokság dolgozóit és a sofőröket
leszámítva kifejezetten fizikai munkát senki nem végez, hanem alkotó
szellemi tevékenységet folytat. Ami a nőket illeti, azt hiszem, nálunk
nincs ok panaszra, fele arányban vesznek részt az összlétszámban,
vezetői és beosztott minőségben. Asszony áll például a gondnokság és
a munkaügyi csoport élén. És hozzátehetem, hogy annyi csinos, szép,
fiatal kartársnőt egy helyen, mint nálunk, aligha találnak más
vállalatoknál. Erre büszkék is vagyunk.
— És az arany? — kérdezte a makacs rovatvezető. — Hányan főzik
közvetlenül az aranyat?
— Egy személy. A feltaláló.
— Férfi az illető?
— Igen.
— Sejtettem — szögezte le dühös-elégedetten az Általános Női
Szemle, és egy nagy felkiáltójelet írt be a füzetébe. — Továbbra is
érvényes a hírzárlat, hogy kicsoda az illető, és milyen elveken alapul a
felfedezése, illetve találmánya?
— Igen. És az is marad. Üzemi titok. Egyébként a feltaláló maga is
ragaszkodik ehhez, nem akar a nyilvánosság előtt szerepelni.
— Akkor még csak egyet. Milyen az itt dolgozók szociális
ellátottsága?
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a reklámfőnök kebelét, ez a téma
már inkább kedvére való volt. Ruganyosan felállt, odalépett az egyik
ablakhoz, kinyitotta, odahívta a kis megbeszélés résztvevőit.
— Kezdjük talán a dolgozók egészségvédelmét szolgáló, a szabad
idő okos eltöltésére buzdító erőfeszítéseink egyik szerény
megnyilvánulásával, kérem, nézzenek ki.
Hát igen, ezen a pázsitos, virágágyásokkal díszített gyárudvaron volt
mit nézni. Csempézett falú úszómedence, aztán tornaszerek, távolabb
kis focipálya, tekepálya, röplabdapálya, teniszpálya, kész tömegsport-
paradicsom, csodás!
105
— És az a kis zöld házikó, ott egészen hátul, a fal tövében? —
kérdezte a tatárbajszú ifjú a Déli Harsonától. — Valahogy kilóg a
képből, olyan primitív, maradi, rontja az összbenyomást.
— Valóban — bólintott Vondraskó —, azt a filagória-szerűséget még
a cserepesektől örököltük, de egyelőre ragaszkodunk hozzá, megértik,
emlékeztet bennünket az indulás hőskorszakára. Bizonyosra vehető
azonban, hogy a felfejlesztés következő etapjában...
106
IV. fejezet
MÉG AZNAP DÉLUTÁN
Libasorban, gyorsított menetben, szinte futva három ember igyekszik

a fehér kerítésfal tövében, a fehér kőzúzalékkal felszórt ösvényen az
udvar végébe.
A zöld filagóriaféle felé.
Elöl óriás termetű, oroszlánfejű férfi, doktor Tuka Pál, az igazgató,
mögötte Majzik Antalné, harminc körüli, szőke, igencsak jó formájú
asszonyka, az AUR személyzeti és munkaügyi csoportjának vezetője, a
sereghajtó doktor Lászlófi László, ugyanennek a cégnek kövérkés,
mindig bánatos főkönyvelője.
Fölérve a tornácra, Tuka bekopog az ajtón, a kémlelőnyíláson
kidugja a fejét Lipke tanár úr, szemügyre veszi az érkezetteket, ajtót
nyit, kilép, kölcsönös üdvözlések, a házigazda három ásatag hokedlit
hoz ki a vendégeknek, ő maga a tornác korlátjára kuporodik,
hamiskásan rájuk hunyorít.
— A levél miatt?
Három bólintás.
— Amint kézhez kaptam, siettünk ide — mondja doktor Tuka —, hogy
tisztázzuk a nyilvánvaló félreértéseket. Már megbocsásson, drága tanár
úr, de hogyan jutott eszébe olyan bohóság, hogy meg akar válni tőlünk?
— Most, amikor a felfejlesztés első nagy sikerét elértük, korszerű,
önálló vállalat lettünk? — teszi hozzá szomorúan doktor Lászlófi László.
— És amikor néhány kellemes meglepetést is tartogatunk külön az ön
számára — mosolyog rá az öregre Majzikné. — Ugyanis az igazgató
elvtárs véletlenül épp a mai napon emelte háromszáz forinttal az ön
járandóságát, és felterjesztette a Finomvegyipar Kiváló Dolgozója
kitüntetésre is, amivel oklevél jár és egyhavi fizetésnek megfelelő
jutalom.
— Köszönöm — mondja Lipke Károly nyugalmazott fizika-kémia
tanár, távolülő világoskék szemeinek látókörében tartva mindhárom
látogatóját —, de nekem más, nyomós okaim vannak a felmondásra,
engem különféle sérelmek érnek itten, érdemtelenül bánnak velem.
— Kicsoda, az isten szerelmére? — kérdi Tuka bőszen.
— Természetesen — a gondnokság. Hetek óta könyörgök, hogy
vegyenek nekem egy guruló bevásárlószatyrot, tudják, aminek két
kereke van, és az ember kényelmesen vonszolhatja maga után.
Noteszt, golyóstollat kap elő a főkönyvelő.
— Holnap reggel három guruló micsoda lesz itt. Személyemben
garantálom.
— Hálásan köszönöm, egy is elég. Tudniillik most, hogy felhúzták ezt
a kerítést, nekem egészen körbe kell mennem, hogy eljussak a
cserépkályhások fémhulladék telepére, mert Józsi bácsi, a „Vezúv"
raktárosa megengedte, hogy továbbra is onnan válogathassam,
hozhassam a rezet, bronzot. Nem hivatalosan. Szemet huny. De nekem
kézben, aktatáskában hurcolni minden hét elején tíz-tizenöt kilókat...
Talicskát felajánlott az itteni gondnok, de hát azért az mégiscsak túlzás,
hogy öreg pedagógus létemre...
Fogát csikorgatva szól oda Tuka a személyzetis Majziknénak:
107
— Írja fel, Aranka, azonnali fegyelmi a gondnok ellen, továbbá a
műszaki osztály vezetője ellen az alapanyag-biztosítás és -szállítás
tökéletes szervezetlensége miatt.
Aztán Lipke felé fordul.
— Ezenkívül?
— Ezenkívül vannak a labdák.
— A labdák?!
— A labdák. Én szeretem a sportot. De úgy nem lehet, kérem,
dolgozni, ha állandóan dong a labda a ház falán. Függetlenül attól, hogy
ez engem idegesít-e vagy sem, a rezgés kárt tehet a berendezésben,
megzavarja a keverést is, az ülepítést is.
Elképedve néz egymásra a három vendég.
— A teniszezőkről beszélek — magyarázza a tanár. — Kértem, hogy
szereljenek fel hálót vagy rácsot a pályának erre az oldalára, mert a
rosszul megütött, az oldalt kipattanó labdák nekivágódnak a házikóm
falának. De állítólag erre nincs keret.
— Holnap — szögezi le sietve a főkönyvelő, látva Tuka Pál
szederjessé váló képét —, holnap hajnalban felszerelik a rácsot, a
hálót, mindent. Személyemben...
— Mi... mi van még? — érdeklődik elfulladó hangon az AUR
igazgatója. — Mikről kell még értesülnöm a vállalat egyik legfontosabb
dolgozójával való felelőtlen bánásmód terén?
— Hát — pislog az aranycsináló Majzikné felé —, én már többször
kértem a személyzeti osztályon, nem, nem magától kedves, hanem az
egyik beosztottjától, attól a pofaszakállas, szőke fiatalembertől, hogy
adjanak mellém egy értelmes és becsületes, megbízható fiút vagy lányt,
olyan boszorkányinas-félét, akit én lassacskán betaníthatnék erre a
szakmára. Mert ha makkegészséges vagyok is, de azért már nem
vagyok húszéves. És most akár valami meghűlés, egy-két hét kiesés is
nagy károkat okozhat... Tegnap is jártam fönt, tegnap is kértem, tegnap
is azzal utasított el a pofaszakállas, hogy pillanatnyilag se státusz, sem
alkalmas gyerek. Pillanatnyilag! Harmadik hónapja — pillanatnyilag!...
Ekkor írtam meg a fölmondólevelet.
Doktor Tuka Pál hátrahanyatlik a székén, levegő után kapkod,
Majzikné odaugrik, kicsomózza gyorsan a nyakkendőjét, Lipke már ott
van egy pohár vízzel, Lászlófi a noteszével terel friss ájert főnöke szája
elé, ocsúdik az igazgató, elgyengülten pihegi:
— Nincs státusz?! Erre nincs státusz?! Idevettem mindenféle kóbor
zsenit, protekciós idiótát, valakinek a mindenütt csődöt mondott
valakijét, tucatszám, csakhogy gyorsabban kaphassunk meg egy-egy
engedélyt, kiutalást, hozzájárulást, és tessék! Arra nincs státusz, ami
nálunk épp most vált élethalál-kérdéssé! Arra, hogy minden áron
növeljük az aranytermelés volumenét.
Most a tanár úron a csodálkozás sora.
— Bocsánat, ezt én nem értem. Hiszen már régen közöltem az
igazgató elvtárssal, hogy az adott esetben sem a ráfordított munka, sem
a berendezés megsokszorozásával nem lehet valamennyire is
számottevő többletet elérni az aranygyártásban. A bölcsek kövének, az
általam előállított katalizátornak konstans, nem növelhető a potenciája,
egy újabb katalizátor megteremtése legalább négy-öt évbe telne, s csak
ettől, a meglevő katalizátortól legalább kétezer kilométernyi távolságban
tudná hatását kifejteni. Ennél közelebb — semlegesítenék,
közömbösítenék egymást. Következésképpen...
108
Doktor Tuka Pál levette, megtörölte fémkeretes szemüvegét, a
mozgékony, tetterős ember most fáradtnak, elesettnek látszott.
— Nem felejtettem el — legyintett —, mégis kell valami megoldást
találnunk. Ma délelőtt a minisztériumban félreérthetetlenül, utoljára és
véglegesen megmondták nekem, hogy további dotálásról szó sem
lehet.
— Dotálásról?! — csapta össze a kezét a madárcsontú, fehér hajú
feltaláló. — Csak nem akarja azt mondani, hogy az állam ráfizet az én
aranyamra?! Amit én hulladékfémből, jóformán pár garasból állítok elő?!
Keserűen kacagott fel az igazgató, a válla fölött hátraintett az AUR-
üzemház felé.
— Pár garasból? És az a négy szint a talaj felett? És a három szint a
talaj alatt? A soron kívüli határidők? A különleges berendezések? A
géppark? A szállítóeszközök? Több mint száz alkalmazott fizetése? A
külföldi tanulmányutak?... Legyen erős, tanár úr, minden gramm
aranyhoz, amit maga előállít, jelenleg az állam hozzátesz tizenhárom
forintot! Igaz, Lászlófi?
A főkönyvelő reménytelenül bólintott.
— Egészen pontosan: tizenhárom forintot és tizenhét fillért. Ezért
kérjük a tanár urat, tegyen meg mindent...
Majzikné legszebb mosolyával cirógatta meg az öreg borostás arcát.
— Több mint száz ember egzisztenciájáról van szó!
Erélyesen és határozottan rázta meg a fejét Lipke Károly.
— Nem és nem! Még ha tehetném, se tenném. Nem veszi be a
gyomrom, kérem, hogy az aranycsinálás állami támogatásra szoruljon.
Hogy minden gramm arany, amelyet előállítok, nemhogy hasznot nem
hoz a társadalomnak, hanem még tizenhárom forintot és tizenhét fillért
hozzá is kelljen tenni a közösség pénzéből. Egy olyan terméknél, amely
azért végeredményben nem alapvető közszükségleti cikk, még csak
kulturális értelemben sem, mint mondjuk a színház... Miért nem fogják
meg a másik végénél a dolgot, kérem? Miért nem dobálják ki, adják el a
felesleges felszerelést, mindazt a hókuszpókuszt, amit az AUR-ba
szükségtelenül beletömtek?... A hét emeletből egy is megtenné például,
a többit bérbe lehetne adni... És útilaput a sok léhűtő talpára... Kérem,
engem egészen megrázott ez a hír, szentül meg voltam győződve, hogy
nagyon hasznos munkát végzek a hazámnak, hogy emlékemet a hálás
utókor meg ilyesmik... Kérem, én ezennel ünnepélyesen kijelentem,
hogy nemcsak arra nem vagyok hajlandó, hogy a legparányibb szellemi,
fizikai erőkifejtést tegyem a több arany előállítására, hanem
tisztességtelennek tartanám, ha ennek az értesülésnek a vételétől,
tehát e szent perctől fogva mindaddig, míg önök, az AUR felelős vezetői
rendet nem teremtenek, föl nem számolják ezt a parazitizmust és
gigantomániát és luxustobzódást, egyetlen gramm aranyat készítenék
is...
Nem tudta befejezni kissé patetikus szónoklatát, gyorsan le kellet
kapnia a fejét, valami fehér lövedék érkezett süvítve a légtéren át a
tornácra, és minthogy Lipke Károly, amikor vizet hozott álélt
igazgatójának, nyitva felejtette a vasházikó vasajtaját, az apró rakéta
beszállt az alkimistaműhelybe.
Diszkrét csörömpölés, aztán csend.
A tanár úr berohant, a többiek dermedten álltak a tornácon.
109
A történet — egyelőre — lezárul
Két-három perc sem telt el, Lipke Károly megjelent a küszöbön.

Kabátban, kalap a fején.
Hóna alatt kopott aktatáskája.
Jobb kezében pedig egy nylonzacskó, benne lombikdarabok, színes
por, törött csövecskék, keramit rudacskák, elhajlott, meggörbült
fémszálak.
— Íme — emelte magasra a zacskót —, ez az a bizonyos katalizátor.
Illetve — ez volt. Alapos munkát végzett az átkozott teniszlabda... Vagy
talán jót művelt? Időt és alkalmat adott önöknek a határozott
cselekvésre?... Váratlan üzemi baleset... Amíg a felelősöket
megtalálják, amíg én a bölcsek kövét megreparálom, egy kis víz lefolyik
a Dunán... Én közben majd be-benézegetek ide... És valahogy az az
érzésem, hogy akkorra leszek kész a katalizátor megjavításával,
amikorra már ráfizetés nélkül, sőt némi nyereséggel lehet az
aranycsinálás nemes mesterségét űzni ezen a tájon... Kézcsókom,
asszonyom, tiszteletem, uraim! A mielőbbi viszontlátásra!
Régimódiasan megemelte a kalapját, lelépett a tornácról, görnyedten

megindult a fehér kerítésfal tövében, a fehér kőzúzalékkal fölszórt
ösvényen, az Aurum Finomvegyipari Vállalat kijárata felé.
110
A BEGYESZ nevében
111
I. fejezet
PAPÍRKOSÁR, LUPE, POSTAKÖNYV ÉS EGYEBEK
Benyitott, és gyökeret vert a lába.

A szőnyegen, az íróasztal mellett ismeretlen, sovány, kék köpenyes,
zsokésapkás férfi ült, két kinyújtott lába között a papírkosár, abban
kotorászik.
— Kicsoda maga! — szakadt ki a kérdés doktor Vetkó Gézából. —
Mit keres maga itt?!
Abbahagyja a turkálást, fölnéz a kék köpenyes. Szürke egérarc,
jellegtelen. Hegyes, egyenes orr. Savószínű szempár. Olyan póker-
pofa, semmiféle érzelem, indulat, gondolat nem olvasható ki a
tekintetéből. Kopott, színtelen a hangja is, amint halkan, nyugodtan, az
ijedtség legparányibb jele nélkül kérdi vissza:
— Hát a főosztályvezető kartárs ilyen korán jár be? Mert nekem azt
mondták a portán, hogy a főosztályvezető kartárs nyolcra jön be. Miért
tetszett ma ilyen korán bejönni?
— Bejöttem, mert valamit elő kell készítenem, holnap értekezletünk
lesz nyugatnémet partnerokkal egy nagyobb tétel...
Észbe kap, elhallgat. Vörös lesz, mint a főtt rák. Micsoda?! Még ő
magyaráz ennek a betörőnek?! Leáll informálni ezt a besurranó tolvajt,
hogy ő mit keres itt?! A saját hivatali helyiségében?!
Előbbre lép, két keze ökölbe szorul, megkeményíti a hangját:
— Ide figyeljen! Kérdezni itt csak nekem van jogom. Még egyszer és
utoljára, mielőtt átadnám a rendészetnek: kicsoda maga? Mit keres a
szobámban? Mit kotorászik a papírkosaramban?
Föltápászkodik a szőnyegről a kék köpenyes. Csapott a válla,
alacsonyabb a közepesnél, súlyra aligha üti meg a fél mázsát. Passzol
a zsokésapka a zsokétermethez... Végignéz ruházatán, leszed egy
pöszmét a térdéről, fogja a papírkosarat, visszateszi eredeti helyére,
szorosan az íróasztal sarkához, még picit igazít rajta, aztán válaszol:
— Ne tessék idegeskedni, nincs semmi baj. A nevem Petz Zsigmond.
Segédraktáros vagyok. A késztermék raktárban. Le lehet ellenőrizni.
— Na és?! Ha így is van, ez akkor sem jogosítja föl magát arra, hogy
fényes nappal belopóddzék ide...
— Bocsánat, lopódzásról szó sem lehet. Én hivatalosan tartózkodom
itt. Igazából mondva: társadalmi munkában.
— Mit beszél?! Maga hivatalosan, illetve társadalmi munkában csinál
böngészdét a szobámból?
— Igen. Ugyanis én irányítom az üzemi begyeszt. Ezzel bíztak meg.
Én vagyok az elnök. Kénytelen voltam elvállalni, nem szívesen,
gondolhatja a főosztály vezető kartárs. Jelenleg motívumokat keresek.
Mert mégiscsak kell valami kézzel fogható, amit föl lehet mutatni, nem
lehet csak úgy a levegőbe... Mert Brumi váratlanul kórházba került,
szódásüveggel fejbeverték, rá tehát egyelőre nem számíthatok... És
gondolom, azt is meg tetszik érteni, hogy ilyen szempontból a leginkább
a kereskedelmi főosztály jön számításba, külföldi kapcsolatok,
miegymás...
Lopva karórájára néz.
112
— Bocsánatot kérek, most mennem kell, mi hétkor kezdünk.
Viszontlátásra, a napokban még benézek.
Megkerüli a főosztályvezetőt, a félig nyitva maradt ajtón kilép. Aztán
rögtön visszalép.
— Ja. Ami a jogot illeti. Ehhez onnan kaptam engedélyt.
Fölfelé bök a hüvelykujjával, a plafon felé.
Önkéntelenül fölnéz a mennyezetre doktor Vetkó Géza is, tudja,
hogy ott, egy emelettel följebb, a vezérigazgatóság székel.
— Le lehet ellenőrizni — fejezi be tájékoztatóját a hívatlan látogató, a
telefonkészülék irányába int, udvariasan megpöcköli zsokésapkája zöld
simlijét, és most már végérvényesen távozik. Sóbálványt hagy maga
mögött a szobában. A VILIKE (a Villamosipari Készülékek Gyára)
kereskedelmi főosztályának vezetője — elegáns, gömbölyded,
középkorú férfi — csak áll, és bámulja a tapétás ajtót, amely bezárult a
vendég mögött. Egyetemeken kiművelt, klikkharcokban edzett, bonyolult
tárgyalásokon pallérozódott agya egyszerűen leblokkolt. Nem érti, hogy
mi történt, fogalma sincs, hogy miket magyarázott neki ez a kis ember.
De minden idegszálával veszélyt érez!
Vesz néhány mély lélegzetet, végre megmozdul, megkerüli az
íróasztalt, leül mögéje, hátradől, behunyja a szemét.
Azt teszi, amit minden értelmes ember tenne a helyében.
Megpróbálja pontról pontra, mozdulatról mozdulatra, szóról szóra
képzeletben újrajátszani az elmúlt bizarr percek eseményeit.
Sikerül is neki, tökéletesen, csak épp szemernyit sem lesz okosabb
ettől az ismétléstől.
Hirtelen felugrik, lenyúl a papírkosárért, kiborítja az íróasztal
üveglapjára, tüzetes szemlébe kezd... Mit kereshetett a zsokésapkás?
Miféle motívumokat? Megtalálta-e, amit keresett?... Csőd... Hiába, az
ember nem csinál leltárt a papírkosara tartalmából, hogyan is
állapíthatná meg, hogy mi hiányzik innen?
Visszasöpri a sok kacatot — rendet rak, visszaül a székébe, hátradől
újra. De most nyitva a szeme. Nézi a mennyezetet, amely fölött a
vezérigazgató, Tokár Leó rezidenciája található... Onnan kapta a
megbízását a kék köpenyes... És mi lehet az a begyesz? Üzemi
begyesz? Valami biztonsági szolgálat? Belső ellenőrzés?
Doktor Vetkó Géza arca olyan sápadt, mintha nem is sütötte volna
nemrég két héten át a balatoni nap...
— Halló, gondnok kartárs?

— Igen, kivel beszélek?
— Itt Sümegi. Azért bátorkodtam fölhívni a gondnok kartársat, mert
befutott hozzánk egy furcsa igénylés. Mind csodálkozunk rajta.
— Na és? Maguk az anyagbeszerzők, nem én. Mi közöm ahhoz, ha
maguk furcsának találnak egy igénylést?
— Bocsánat, ezúttal talán van köze. Mert a fogyóeszközök a
gondnokság hatáskörébe tartoznak. És most fogyóeszköz gyanánt kéri
tőlem a késztermék raktár egy lupe beszerzését.
— Az meg mi a hétszentség?
— Az, kérem, nyeles kézi nagyító. Sherlock Holmes szerszáma, ezzel
vizsgálta a nyomokat. Ilyet még sosem igényeltek a VILIKÉ-nél, amióta
én itt vagyok. És ha már lupéra van szükségük, akkor mért csak egy
darabra? Különös, nem?
113
— Egy pillanat! Szóval egy kézi nagyítóról van szó. És Vilcsek Gyuszi
aláírása ott van az igénylésen?
— Igen, ott van. Ő írta alá. A főraktáros.
— Hoppá, megvan! Értem már! Egy lupe! Egy kézi nagyító! Ez biztos
Petz Zsigának lesz, a munkájához... Minden világos, igyekezzék
beszerezni, nemes célt szolgál... Ennyi költség még belemegy az üzemi
begyeszbe.
— Mibe, kérem?
— Hosszú. És nem is a maga asztala. Szikrit. Azaz titok. Viszlát.
— Árulja már el, kedves Toplak néni, miért kapja a könyvelőség ezen
a héten később a napi postát, mint máskor? Tudja, hogy Szikora elvtárs
milyen precíz, milyen szigorú, nála minden percre be van osztva...
Bálint Terike, a VILIKE főkönyvelőjének személyi titkárnője intézte ezt
a kérdést ahhoz az idősecske asszonyhoz, aki a paksamétával megállt
előtte. És bár sokkal inkább érdeklődő, mint felelősségre vonó volt
Terike hangja, Toplak néni szemébe már könnyek is szöktek, lévén ő
Közép-európa legérzékenyebb hivatalsegédje.
— Hát most már ezért én vagyok a hibás? — szipogta. — Hát most
már elért is én tartsam a hátamat?
— Hát tehetek én arról, hogy most nekem előbb meg kell mutatni a
postakönyvet a Petz Zsigának?
— Mit kell megmutatni? A postakönyvet? Kicsodának?
— A Petz Zsigának — sírt föl most már hangosan Toplak néni. — A
segédraktárosnak. Ő mondta, hogy erre neki betekintési joga van.
Hatáskörileg. Mert ő valami begynek vagy mi a rossebnek az elnöke, és
kell a munkájához... Hogy kihez milyen levelek futnak be... Honnét.
Igaz, nem parancsolt, csak megkért, de ha ő elnök, akkor én nem
ellenkezhetek vele, én egy özvegyasszony vagyok... Ezért kerülök a
könyvvel előbb a raktárba, onnan vissza, de közben a Petz Zsiga
jegyzeteket is készít, persze hogy később jutok ide. De nem flanccal
töltöm én azt az időt, hanem futkosással.
Felugrott Terike, villámokat szórt a szeme, megragadta Toplak néni
karját.
— Most azonnal velem tetszik jönni! Megyünk be a főkönyvelő
elvtárshoz. És el tetszik neki is mondani, amit most nekem! Szóról
szóra. A levelekről meg arról az alakról. Majd Szikora elvtárs intézkedik,
majd ő móresra tanítja azt a segédraktárost! Hogy egy ilyen nulla, egy
ilyen Petz...!
Dosztály Géza munkaügyi előadó türelmesen magyarázta a

kagylóba:
— Nem mondhatok mást, csak megismételhetem, hogy a kért
személyi karton épp kézben van... Nem, nincs másolatunk... Nem, nem
mondhatom meg, hogy kinél van jelenleg a karton, az ügyrend ezt tiltja,
tessék talán az osztályvezetőmhöz fordulni... Nem, kérem, telefonon
nem adhatunk felvilágosítást, ezt nem engedi a szabály... Nem, még
házon belül sem... Értem, amint visszakapjuk a kartont, átküldetem
betekintésre önnek... Persze, ha ennyire sürgős, átszólok telefonon,
amint befut, és itt nálunk is el lehet olvasni... Készséggel, és kérem, ne
vegye tőlem rossz néven, de bennünket is szigorú előírások kötnek... A
viszonthallásra, igen, azonnal, amint...
114
Letette a telefont, megvakarta a feje búbját, ránézett a kolléganőjére,
aki a rekeszes szekrény előtt foglalatoskodott.
— Te, Ica, ez kész őrület! És így megy harmadik napja! Valósággal
egymás kezéből kapkodják ki az ürgének a személyi lapját. Mit
akarhatnak ezzel a Petz Zsigmonddal, hogy mindenki az ő
nacionáléjára kíváncsi? Ki akarják emelni? Nyolc általánossal? Közel a
negyvenhez? Iskolára akarják küldeni? Kitüntetésre terjesztenék föl? De
miért? Jobban tologatja a ládákat most, mint tíz évvel ezelőtt? Kiderült
róla, hogy műszaki lángész? Ügyviteli zseni? Vagy művészi képességek
rejlenének benne? Mert hol a kereskedelmi főosztály érdeklődik utána,
hol a főkönyvelőség vagy a műszakiak, a tervezők, a
gyártáselőkészítők, a szállítás...
— Most éppen kinél fut a kartonja? — kérdezte Ica.
— Most éppen Ditrichnél van, az üzemi kultúrotthon vezetőjénél.
Érted te ezt?! Adminisztráció, technika, népművelés, és mindnek ez a
Petz Zsigmond kell, mindenki őreá kíváncsi. Általános titán? Vagy lehet,
hogy itt mindenki meg van bolondulva?
— Lehet, hogy ezen az örömtanyán mindenki bepörgött? — kérdezte-

állapította meg eltűnődve Lépolt Károlyné, a vezérigazgató ifjú, szőke
és karcsú titkárnője, és ellenőrizte frizurája töretlen építményét kis
tükrében.
— Lehet — bólintott a pohárszék mellől doktor Lacin András,
gépkocsivezető. — Mert maga mindenkit megbolondít. A haja, a szeme,
a nyaka, hogy diszkrétebb leltári tárgyakat ne is említsek, amelyekről,
sajnos, bővebb felvilágosításokkal önhibámon kívül ma még nem
szolgálhatok...
Félreértések elkerülése végett: doktor Lacin András valóban jogot
végzett férfiú, és valóban sofőr, a vezérigazgató személyi rendelkezésű
Mercijén. Úgy került a VILIKÉ-hez néhány éve, hogy a Kamara
tapintatosan, de határozottan eltanácsolta az ügyvédi pályáról,
minthogy egy társasház-építési akció nem úgy sikerült, ahogy nagyobb
szerencsével és felületesebb financiális ellenőrzés esetén sikerülhetett
volna. Azóta a doktor úr — volt országúti autóversenyző —, Tokár Leót
fuvarozza, és minden szabad percét itt, az irodán tölti, a csinos és főleg
elvált Lépolt Károlyné miniszoknyája körül, okosan hasznosítva magát.
Kávét főz, elmossa a poharakat, csészéket, fölveszi a telefonokat,
miegymás. Ellenszolgáltatásképpen Lépoltné szemet huny afölött, hogy
doktor Lacin időnként ügyfeleket is fogad itt feketén, écákat ad az arra
rászoruló dolgozóknak, jóllehet, a VILIKÉ-nek két főállású törvényes
jogtanácsosa van, de hát ki bízik azokban, hisz azok ingyenesen
nyújtanak jogsegélyt...
— Ne hülyéskedjen, Bandika — folytatta Lépoltné —, halálkomoly a
szövegem. Képzelje, az egész gyári vezérkar pár napja le nem száll
rólam. Egy kishapsi után nyomoznak, és én vagyok a koronatanú. Az
egyik fejes egy tárgyalás szünetében kap el, a másik a büfében húz
félre, a harmadik presszóba hív, és ott jön elő a farbával...
Hangsúlyozva, hogy nem hivatalosan, hanem barátilag szeretne
informálódni. És eskü alatt maradjon köztünk. És mind izgatott, ideges,
földúlt, eleinte még el voltam ájulva, hogy én vagyok ilyen hatással
ezekre az öreg impotensekre... De aztán szériában mind arról
faggattak, járt-e a közelmúltban a dirinél egy alacsony, kék köpenyes,
115
zsokésapkás ürge, egy bizonyos Petz Zsigmond. Anyagmozgató vagy
micsoda, a központi raktárból...
— Ismerem — bólint a doktor —, segítettem neki egy örökösödési
telekügyben; mi van vele?
Lépoltné megvonta gömbölyű vállát, csuklóján, karján megcsörrentek
a láncok, csatok, mütyürök. Mert neki ez volt a szenvedélye: magára
aggatott mindent, ami fénylett, villogott, a leláncolt Prométheusz
kismiska volt hozzá képest...
— Éppen ez az. Hogy nincs vele semmi. Semmi különös. Valóban járt
itt a múlt héten, valami piti mozgalmi ügyben. De hát az öreghez nem
olyan nagy kunszt bejutni, tőle mindenki inkább kijönni szeret...
Összesen talán ha tíz percig volt bent, Leó kikísérte, ami nála, igaz,
elég ritka. És amikor ez a Petz tovaosont, az öreg úgy rendelkezett,
hogy vétessem föl a protokollba, be kell vonni a középszintű
értekezletekre... Ennyi az egész. Szóval nem valami világszenzáció,
Leó nem ismerte föl ebben az ürgében elveszett gyermekét, akit a
háború forgataga szakított el tőle anno valamikor, és akit trónjának
örökösévé tesz most... És következik a legfurább szitu! Sorozatban!
— Éspedig?
— Képzelje, doki, amint a vállalati titoktartás megsértése miatt
összevissza furdalt lelkiismerettel és teljesen önzetlenül — egy kis
gyűrűt kezdett forgatni az ujján, majd egy apró medaliont simogatott
meg a nyakán — közlöm az agytröszt tagjaival ezt a teljesen
jelentéktelen sztorit, mind kiborultak... Az egyik fehér lett, mint a fal, a
másik piros, mint a rák, a harmadik...
— A harmadik zöld, mint a rét — segítette ki előzékenyen a diplomás
sofőr —, így megvan a nemzeti trikolór.
És közben az ötlött a fejébe, hogy ez azért mégis egészen érdekes
dolog, ennek érdemes lenne talán kicsit jobban utánajárni.
116
II. fejezet
VISSZA AZ IDŐBEN
Mindennek van előzménye, ha ezt megismerjük, a legzavarosabb kép

is áttekinthetővé válik, világosak lesznek az összefüggések. Ugorjunk
hát kicsit vissza az időben.
TÍZ NAPPAL KORÁBBAN...
Olyan a VILIKÉ-nek, a Villamosipari Készülékek Gyárának központi

raktára, mint egy kisváros. Utcákkal, terekkel, szalagházakra
emlékeztető állványsorokkal, parkírozóhelyekkel. Emelővillás targoncák,
darus kocsik a fő közlekedési eszközök itten.
Óriási virág emelkedik a magasba az irdatlan hodály mértani
középpontjában. Vasból való csigalépcső ennek a virágnak a csavarodó
szára, vastag üveglapokból van a kelyhe. A főraktáros rezidenciája ez,
innen áttekintheti a terepet, ide futnak be a telefonok, ő meg
hangszórón innen adhat utasításokat a raktári munkásoknak. Ők
egyébként magaslesnek hívják az üvegketrecet.
Most, jó negyedórával a második műszak letelte után, néptelen a
raktár, némák a hangszórók, mozdulatlanul pihennek az anyagmozgató
járgányok. Rajtuk a másnap reggelre előkészített első szállítmányok.
Mindenütt félhomály, hisz csak a biztonsági és a vészvilágítási lámpák
égnek. Valamennyi kapu, ajtó udvar felöli oldalán ott fityeg a szigorú
tábla: A raktár területére belépni tilos!
Viszont fentről a magaslesből, a raktárfőnöki üvegketrecből az
összehúzott függönyök résein át élesebb fény is kivillan, némi nesz is
kihallatszik, árnyak moccannak, ott emberek tartózkodnak...
Félig-meddig titkos tanácskozás színhelye most az a helyiség. Vagy
másfél tucat férfiú vesz részt a tanácskozáson. Egy részük széken,
padon, íróasztalok sarkán üldögél, a fiatalabbak szekrénynek,
üvegfalnak vetve a hátukat, hallgatják az előadót.
— Azért kérettem ide a sporttársakat — mondja Vilcsek Gyula
főraktáros, medvemozgású és medveerejű, göndör hajú óriás, az üzemi
labdarúgó-szakosztály vezetője —, hogy tájékoztatást adjak a vállalat
vezetősége és a szakszervezet határozatáról. Nem cifrálom: úgy
döntöttek, hogy leveszik a pénzünk felét. Kettévágják azt az összeget,
amelyet eddig a focinak juttattak. Hogy miért? A régi nóta. De most
keményebben fújják. Ne csak foci legyen, ne mindent a focinak, legyen
tömegsport, tömegkultúra, miegymás. Meg kell teremteni még legalább
öt vagy hat szakosztályt, és jobban kell nyomni a művelődést is. Ezek
kapják meg a mi pénzünk felét. Ezt akarják, így döntöttek. Ez a szitu.
Döbbent csend, aztán egy zömök, vastag nyakú férfi fölkiált:
— Megőrültek a górék! Szétverik a csapatot! Fél pénzért itt nem lesz
foci! Az első mentesítővel elszállnak a fiúk oda, ahol megbecsülik őket.
Rábólint egy köpcös, vörös képű főszurkoló a tekercselőből, reszel a
hangja az indulattól, amikor megszólal:
— És igazuk is lesz. Hajtottak, bent is maradtunk a Budapest I.-ben,
Brumi majdnem gólkirály lett! És akkor ez a hála! Elveszik a focipénz
felét, hogy aztán jelenthessék fölfelé, hogy itt munkaidő után már
117
minden dolgozó labdázik, bukfencezik, ingben gatyában népitáncikál, és
lépést tart a klasszikus irodalommal... Meg hogy ennek hatására
másnap mindenki dalolva és boldogan ugrik neki a legnehezebb
melónak, mint tót az...
Vilcsek Gyula erélyesen rákopog extraméretű golyóstollával az
íróasztalra, belefojtva a mondat feltehetően nacionalista és triviális
befejezését a fölszólalóba.
— Semmi demagógia, Répa! Tömegsport kell, tömegkultúra kell, ezt
ne is vitassuk! Csak ne a mi rovásunkra. Ez a lényeg! Erre tessék
javaslatokat előterjeszteni. Ezért vagyunk itt. Közösen kell valami
megoldást találnunk.
Beesett arcú, nagy hajú fiatalember ágaskodik, nyújtózkodik az egyik
iratszekrény mellől.
— Küldöttséget kell meneszteni a fejesekhez. Tiltakozó deputációt.
Előtte meg aláírásokat gyűjteni. És azt is letenni eléjük. Sok száz
aláírást.
Fölcsillannak, fölforrósodnak a szemek, de Vilcsek rájuk nyitja a
hideg zuhanyt.
— Moment! A határozatot a fociköltségvetés ötvenszázalékos
csökkentéséről jóváhagyta maga a diri is. Ki akar az Oroszlán elé menni
küldöttségileg? Ki gyűjt aláírásokat az ő döntése ellen? Ki vezetné azt a
deputációt?
Ólmos-gúnyos pillantását lassan körülhordozza, persze hogy nincs
vállalkozó. Vár még pár másodpercet, amíg teljesen magába omlik,
teljesen tanácstalanná és reményvesztetté válik az egész társaság,
csak aztán szólal meg újra:
— Persze azért valamit lehetne csinálni... Ha mindenki benne lenne...
Mert azért egy kicsit rázós... Viszont meg lehet oldani.
A megkönnyebbülés halk moraja kél az üvegkalitkában — ez a
dörzsölt Gyula mégiscsak kitalálhatott valami firkásat.
Aztán feszült csend, lélegzetvisszafojtva lesi mindenki Vilcseket, az ő
szájából fog mindjárt elhangzani a megváltó szózat.
— Arra gondolok — kezdi halkan, tagoltan a raktárfőnök —, hogy szél
ellen nem lehet focizni. Ha nekik még fél tucat szakosztály kell, kapják
meg, ők az erősebbek. Ha a focipénzből a művelődési alapot is növelni
akarják, legyen kedvük szerint — ők az erősebbek.
Döbbenet az arcokon. És értetlenség. Mi ez?! Árulás?
Vilcsek pokolian élvezi a helyzetet.
— Sőt — mondja —, szerintem még segítenünk is illene az istenek
tanácsának, hisz nemes célokat tűztek maguk elé... Azt javasolom
tehát, hogy alakítsuk meg mi az új szakosztályokat. Itt és most. Hozzuk
létre az ideiglenes vezetőségeket. Elnök, szakosztályvezető, pénztáros.
Szabályosan, ahogy kell... Amint látjátok, Petz Zsigát benn tartottam,
bizalmas ügy, ő tud egy kicsit kopogni, társadalmi munkában fölvállalta,
hogy négy példányban mindjárt le is gépeli a jegyzőkönyveket, ha
megállapodtunk a fél tucat új szakosztály megteremtésében.
Odaint a háta mögé, ahol keszeg, kopott, negyven körüli férfi ül
támlátlan széken egy asztalka mögött, az asztalkán befűzött írógép,
oldalt, akkurátusan kikészítve papírlapok, borítékok. Petz Zsiga
segédraktáros nem reagál a pillanatnyi közfigyelemre, elmélyülten
kézimunkázik. Előrajzolt szitaszövetbe kampós tűvel színes
pamutdarabkákat huzigál be, Donald kacsa lesz belőle, postási
minőségben, falra lehet akasztani — tisztes mellékkereset. Petz
118
Zsigmond előjoga, hogy — lévén munkája meglehetősen gyengén
fizetett, de nagyon lüktető jellegű — a szünetekben mással is
foglalkozhat, Vilcsek neki elnézi. És ezúttal is miért töltené
haszontalanul az idejét? Majd ha gépelnie kell, úgyis szólnak, maga a
tanácskozás különösebben nem érdekli, így hát kézimunkázik tovább
zavartalan, a főnöke meg folytatja:
— Arra gondoltam, hogy legyen talán atlétikai szakkör, meg
asztalitenisz-, úszás-, természetjáró-, talán még sakk- is; ti mit
gondoltok?
Kétségbeesetten érdeklődik egy kövér élszurkoló, egyébként a
gondnokság vezetője, a függöny mellől:
— Mondd, Gyula, komplett vagy te egyáltalán?! Azt tanácsolod, hogy
magunk alatt vágjuk a fát? Hogy önként tegyük a nyakunkat a hurokba?
Mi bütyköljük össze az ellenszakosztályokat?!
Tiltakozó morgások, alig elfojtott szitkozódások, de Vilcsek a helyzet
ura, egy kézlegyintéssel elejét veszi a népharag kirobbanásának.
— Most jön a testcsel! — pillant körbe, ártatlan csecsemőmosollyal.
— Azt gyanítom ugyanis, hogy ezeknek a frissen nyélbe ütött
szakosztályoknak nem nagyon lesz tagságuk! Mi legalábbis nem verjük
majd dobra, hogy megalakultunk. Minek idegesíteni a dolgozókat
mindenféle szervezéssel, agitációval, mozgósítással? Tökéletesen elég
lesz, ha a focicsapatunk egy-két tagját beléptetjük egy-egy új
szakosztályba. Értitek már? Abban nincs semmi szabálytalanság, ha
egy erőtől duzzadó, fiatal sportember egyidejűleg a testedzés különféle
fajtáinak hódol, sőt ez az ideális, a sokoldalúság... Ennyit a tagságról.
Ami pedig az új szakosztályok tevékenységét illeti, olyan fene nagy élet
már csak a tagok mérsékelt száma miatt sem pezseghet bennük.
Viszont az nagyon fontos, hogy évente legalább két alkalommal
mindegyik szakosztály elindítsa a maga egy-két focistáját valamilyen
jegyzett versenyen. Tökmindegy a helyezés. Csak a részvétel a fontos,
miként Coubertin sporttárs hangsúlyozta annak idején. Azért, hogy
meglegyen a rajtpecsét. Mert így bizonyítani tudjuk, hogy a szóban
forgó szakosztály él, dolgozik, egyszóval; üzemképes. Világos minden?
Megvakarja üstökét a vörös képű, akit társai Répának becéznek.
— A fenét világos! Még nem szóltál a lényegről. A pénzről!
A medvetermetű főraktáros csodálkozva néz rá.
— Figyelsz te egyáltalán?! Szíves engedelmeddel kezdettől fogva a
pénzről beszélek. Arról, hogy szerény véleményem szerint hogyan lehet
a lecsípett ötven százalékot megmenteni, visszaszippantani az igazi
sportnak, a focinak. Úgy tudniillik, hogy amennyiben elvállaljátok az új
szakosztály vezetését, januárban szépen fölmarkoljátok a korpát a
vállalati sportkeretből. Hivatalosan, törvényesen. És azok a pénzecskék
aztán átpasszolódnak a focihoz. Én már kimunkáltam a módozatokat.
Nem részletezem; húsz éve vagyok számszaki ember, megbízhattok
bennem, nincs az az ellenőrzés, amelyen lebukhatunk... Most már csak
az a kérdés, vállaljátok-e a foci érdekében az új szakosztályok
megteremtését, vezetését?
Fölösleges volt a kérdés, mielőtt összehozta volna ezt a titkos
traccsot, Vilcsek Gyula gondosan mérlegelte, hogy kit avathat a
bizalmába. És valóban, körös-körül csupa föllelkesült arc, elszántságot,
áldozatkészséget és föltétlen titoktartást sugárzó szemek.
És szinte egymás szavába vágva ajánlkoznak, terveznek, javasolnak
a tagok:
119
— Én vállalom az úszást. Beszélek Szabó Patyival, a balszélsőnkkel,
ha nem lesz nagyon hideg a víz az uszodában, ő lelubickol néhány
métert! Balatongyöröki születésű, csak nem fullad bele.
— A kapusunk, Kovács Tóni, meg tudja különböztetni a csikót a
bástyától, ő lesz a sakk-kör, rendben? Mi meg Répával meg Biriznaival
leszünk a vezetőség.
— Tóth Öcsinek kifejezetten jót tesz majd a friss levegő. Félévenként
karon fogom, és megyünk természetet járni. Fák, hegyek, madarak,
őzikék...
— Én beszervezem a két Herpács fiút pingpongra, úgy hogy még
párosban is indulhatunk...
És így tovább, lázas buzgalom, tervezgetés, remény és öröm.
De aztán az a zömök, vastag nyakú férfi, az első hozzászóló,
egyébként Béri Barna technológus, túlkiabálja az általános zsivajt:
— Álljon meg a menet, emberek! Van azért itt egy kis hézag!
Csend támad, feléje fordul minden tekintet.
— Éspedig? — kérdi Vilcsek.
— Csinálunk ugyan szakosztályokat, oké, visszaszipkázzuk a lóvét.
De nem az egészet! Mert ha jól értettem, kulturálisalap-bővítésről is volt
szó. Hogy olyat is kell támogatni. Ha nem teremtünk valami
tömegművelődési szerkentyűt is, elvész a pénzünk egy része!
Hűha! Ez tényleg igaz! Mit kellene csinálni? Mint minden
veszélyhelyzetben, most is a főraktárostól várja a megoldást mindenki.
Összeugranak a ráncok a házigazda hatalmas homlokán, rettenetes
agymunka folyhat a centi vastag csontboltozat mögött. Mi a csoda
legyen az a tömegkultúrához kapcsolható szervezet? És ki legyen ott a
vezető? Hisz már szétosztották a funkciókat, már mindenki vállalt
valamit.
És ahogyan elgondolkozva körbejáratja tekintetét, hátrafordul, ráesik
a szeme Petz Zsigára. És Donald kacsára. A postás Donald kacsára!
És kipattan a fejéből az isteni szikra! Postás, levél, bélyeg!
— Csinálunk egy bélyeggyűjtő-szakkört! Egy üzemi BEGYESZ-t! És
Petz Zsiga lesz a bélyeggyűjtőszakkör elnöke! És Brumi barátunk: a
tagság! Biztosan tudom, hogy Bruminak van egy albuma, azzal csalja
föl a lányokat... Bélyeggyűjtés... Városok, híres emberek, műalkotások,
egzotikus állatok. Tömény kultúra! Remélem, Zsiga, vállalod?
Lassan föláll a kis asztal mögül a kérdezett.
— Főnök, én még soha semmiféle funkciót... És pláne mindjárt
elnök...
Vilcsek Gyula nagyvonalúan legyint.
— Majd belejössz. Segítek. Van Brumi, van album, olyan sok dolgod
már nem is lehet az egésszel.
Várakozással teli csend, minden tekintet a segédraktároson, nagy az
erkölcsi nyomás. Eltelik vagy tíz másodperc, aztán:
— Ha te így akarod, főnök...
És leül. És hímezi tovább a Donald kacsát.
NYOLC NAPPAL KORÁBBAN...
Délelőtt, fél kilenc — ilyenkor van egy szusszanásnyi idő a

készáruraktárban és környékén. Mert az első transzportok már
kirobogtak, a legkorábban induló teherautók közül újabb fuvarért még
120
nem tért vissza egy sem, a végszerelő műhelyekből is csak fél tíz tájban
kezd majd becsordogálni a ládafolyam.
Fönt a magaslesen Vilcsek Gyula főraktáros zsebkendőjével fölitatja
homlokáról a verítéket, aztán kérdően néz rá beosztottjára, aki
közömbös képpel álldogál az íróasztal túloldalán.
— Hívattál, főnök — emlékezteti Petz.
— Ja, igen. Mert van egy kis bibi. A tegnapelőtti üggyel kapcsolatban.
Változtatni kell a haditerven.
A segédraktáros vállat von.
— Változtassál.
Vilcsek bólint, megszokta Petz Zsiga abszolút közömbösségét.
— Persze, én változtatok. De végrehajtanod neked kell. Méghozzá
sürgősen.
Petz Zsigmond tekintetéből pontosan annyi érdeklődés sugárzik,
mint egy fakanálból vagy egy kilométerkőből.
— Tíz perce kaptam a telefont — mondja az üzemi labdarúgó-
szakosztály vezetője —, hogy Brumi barátunk átmenetileg kikerült a
forgalomból. Tegnap este nagyon erős volt egy kispesti kricsmiben, de
csak egy ideig. Amíg szódásüveggel valaki le nem csapta. Kórházban
van, stoppolják a fejét, két-három hétig biztos nem számíthatunk rá.
Esetleg még hosszabb távon sem. Mi nem számíthatunk Brumira, a
gólzsákra, te pedig nem számíthatsz Brumira, a bélyeggyűjtő-szakkör
reménybeli tagjára. Sem az albumára.
— Egészen oda vagyok — jelenti ki Petz Zsigmond rezzenéstelen
arccal. — Eszerint fuccs a BEGYESZ-nek.
Extraméretű fejét megrázza Vilcsek.
— Ellenkezőleg. A jegyzőkönyvek már elmentek, nem lehet
visszaszívni. Ha nem megy Brumival, akkor megy nélküle, de
mindenképp be kell indulnia a bélyeggyűjtő-szakkörnek.
— Még albumunk sincsen. Brumitól reméltük.
— Láss hozzá a bélyeggyűjtéshez.
— Annyit értek ehhez, mint hajdú a harangöntéshez.
Vilcsek ábrázata kezd pirosodni, a vezetőknek ahhoz a nem éppen
ritka fajtájához tartozik ugyanis, amelynek tagjai nincsenek igazán
elragadtatva, ha valamelyik alárendeltjük föltárja egy feladat
megoldásának reális nehézségeit.
— Nincs kifogás! — csattan föl. — Vegyél ki szakkönyveket az üzemi
könyvtárból, mélyedj el a témában, legfeljebb kevesebb Donald kacsát
hímzel. Menj el a BEGYESZ-központba, valahol a November 7. téren
székel, ha jól tudom. Filatéliának vagy Filharmóniának hívják... Itt a
gyárban meg vedd föl szépen a kapcsolatot a többi önképzőkörrel, törd
egy kicsit az agyadat, legyél végre egy kicsit önálló. A lényeg, hogy oldd
meg a feladatodat. Egy hét múlva mutassál föl valami minimális
eredményt. Világos?
Petz Zsigmondot éppúgy nem lehet megijeszteni, mint bátorítani.
— Világos — feleli. — De te, főnök, tegnapelőtt este, amikor behúztál
ebbe a csőbe, azt ígérted, hogy majd segíteni fogsz.
— Ígértem, de most meghalni sincs időm...
— És ha problémám lesz? Akkor kihez forduljak?
Széles, kaján mosoly terpeszkedik el Vilcsek Gyula barázdált,
viharvert képén.
— Fordulj valamelyik főfejeshez. Akár az Oroszlánhoz magához.
Keress magadnak patrónust. Ha annyit prédikálnak a kultúra
121
fontosságáról, foglalkozzanak is vele a nagyokosok. Találd meg az
emberedet, dobd be neki a témát, kérd a támogatását. A BEGYESZ
szent ügyében... A te fellépésednek, a te agitációdnak aligha képes
akárki ellenállni...
HAT NAPPAL KORÁBBAN...
— Nem értem... És nem is fogom megérteni! — bömböli a kagylóba

Tokár Leó, a VILIKE vezérigazgatója, olyan dühösen szorítja a rideg
bakelitot, mintha a torkát markolászná annak, aki a drót túlvégén fülel.
Nomen est omen. Nemhiába Leó, nemhiába hívják üzemszerte, de az
egész szakiparban is Oroszlánnak, Tokár külsőre is, jellemre is olyan,
mint az állatok királya. Zömök, erős, nagy fejű, bozontos sörényű.
Erélyes, Ha kell, bölcs, ha kell, szigorú, kicsinyes és nagylelkű, néha
szeszélyes, kiszámíthatatlan, olykor ravaszkodik is, de sohasem
viselkedik gyáván, életeleme a harc.
— Inkább ti értsétek meg ott a főigazgatóságon, hogy marhaság, amit
csinálni akartok!... Miért fontos az, hogy ki foglalkozik régebben ezzel a
kérdéssel? Elhiszem, hogy az ELHÁ, az a degenerált Elektromos
Háztartási tíz éve totojgatja, de mire jutott vele?! Semmire... A
fogyasztónak ehhez semmi köze! Neki jó, korszerű, biztonságos és
lehetőleg olcsó villanyvasaló kell. És az enyém ilyen. Előnedvesítővel,
hőfokszabályozóval, bimetálos kikapcsolóval a túlmelegedés ellen, a
balesetek elkerülésére... És olcsóbb lesz, mint az eddigi import... Nézd,
amikor én ebbe belevágtam, nem tudtam, hogy az ELHÁ-nak is vannak
ilyen tervei. Ezt vagy elhiszitek, vagy nem... Mindenesetre szerepelt a
nektek beküldött új terméklistatervben, nem reagáltatok rá, akkor nem
szóltatok egy szót sem... Engem akartok rákényszeríteni, hogy adjam át
a terepet? Hiszen nekem sokkal több munkám, pénzem fekszik benne,
mint az ELHÁ-nak! És én két hónapon belül elkezdhetem a
tömeggyártást... Igenis, Bozótoson, az új telepen... Ha törik, ha
szakad!... De még mennyire! Folyik a felszerszámozás, és fogok találni
olyan szakembereket, vezetőket, akik lemennek, ideiglenesen vagy
akár állandóra is, ezért ne fájjon a ti fejetek!... Mi az, hogy ne menjünk
egy labdára ketten?! Én nem megyek, nem érted?! Én már rajta vagyok!
És szeretném látni, hogy ki veszi el tőlem!... Kérlek, ugyanezt a
miniszterhelyettes elvtársnak is, bármikor... Nem nekem lesz
kellemetlen, hanem nektek, mert most ébredtetek föl, kapkodtatok
fűhöz-fához... Rendben, ott leszek pénteken, tízkor... Igen, viszem őket
is, szervusz, persze, a barátság marad.
Lecsapta a kagylót, megnyomta a titkárságra szóló csengő gombját.
Kinyílt a kétszárnyú, tapétás ajtó egyik fele, becsilingelt rajta
Lépoltné, a kezében golyóstoll, notesz, a szemében hit, remény,
szerelem.
De hiába, mert az Oroszlán föl sem pillantott, iratokat gyömöszölt az
aktatáskájába, úgy adta ki utasításait:
— Értesítse Szikorát, Vetkót, Mühlbecket, Gvozdicsot, hogy pénteken
tízkor tárgyalás a minisztériumban, Mondóknál, a téma a bozótosi
kihelyezett részleg beindítása az új vasalóval, úgy készüljenek. És
szóljon Lacinnak, hogy álljon elő a kocsival, kiugrunk Bozótosra. Velem
jön még a szociális igazgató... Valami nem világos?
Ezt azért kérdezte, mert nem hallott ajtónyikorgást, eszerint Lépoltné
még a szobában van — fölnézett: valóban ott állt.
122
— Minden világos — biztosította Lépoltné olyan mosollyal, amely
testvérek között is megért ötszáz forintot —, azonnal intézkedem. Csak
kint van egy szaktárs, félórája vár...
— Sajnálom. Hallotta, indulok vidékre...
Lépoltné finoman megköszörülte a torkát.
— Az a szaktárs mozgalmi ügyben jött. Mozgalmi ügyben szeretne
beszélni önnel. Valami határidő szorítja őt, ezért volna sürgős... Szóval
mozgalmi ügy...
— Miért nem ezzel kezdte? — emelte föl a hangját az Oroszlán —
Küldje be.
Lépoltné ki, Petz Zsiga be.
Kék köpeny, a zsokésapka a köpeny zsebébe gyűrve.
— Petz Zsigmond vagyok — mutatkozott be.
— Erről én nem tehetek — felelte Tokár —, mint ahogy maga sem
tehet róla. Fáradjon beljebb, foglaljon helyet, miben segíthetek?... Csak
röviden, kiszállásra megyek.
— Jó — bólintott Petz, és állva maradt —, rövid leszek. Megalakult az
üzemi BEGYESZ. A dolgozók szabadidejének izé... kulturáltabb
eltöltésére. Ami időt a BEGYESZ-ben töltenek, és nem a kocsmában,
tiszta haszon, nem? És talán sikerül a fluktuációt is csökkenteni ezáltal.
Dús sörényű fejével bólintott Tokár.
— Pompás. Mi van még?
— Én lettem az üzemi BEGYESZ elnöke. És az üzemi fejesek közül
elsőnek a vezérigazgató kartárshoz jöttem, vegye ezt a dolgot
pártfogásába. Mert másképp megeszi a fene az egészet.
Nagyot sóhajtott a házigazda — itt aligha lesz gyors végkifejlet.
Előjött az íróasztala mögül, odahúzta látogatóját a sarokban álló kis
tárgyalóasztalka mellé, lenyomta egy fotelbe, lezökkent maga is,
fölcsapta a cigarettás ezüstkazettát, intett Petznek, hogy vegyen,
gyújtson rá, és felszólította, hogy mégiscsak fejtse ki ezt az egész
BEGYESZ-t részletesen, mert bizonyára igen fontos.
Ő maga hátradőlt, figyelmes tekintetét a savószínű szempárra
függesztette, és bekapcsolta a „kikap"-ot.
Mi az a „kikap"?
Filmgyári műszó, a „Kikapcsolni!" rövidítése. Olyankor hangzik el,
amikor egy jelenet felvétele befejeződött, szünetet tartanak, megteszik
az előkészületeket a következőhöz, az „átálláshoz", vagy aznap az a
jelenet volt az utolsó. A „kikap" azt jelenti, hogy ki kell kapcsolni a
reflektorokat, a szuffitákat, az effekteket, a mikrofonokat, a
felvevőgépet, jóformán mindent.
Tokár Leó többek között azért is volt jó vezető, mert rendelkezett egy
ilyen belső „kikap" berendezéssel. Ha úgy jött a sora, hogy már egy
értekezlet, tárgyalás, előadás, magánbeszélgetés elején megérti,
megérzi, hogy különösebben érdekes, fontos dolgokról aligha értesül,
kiadja magának a vezényszót: „Kikap!" És miközben elmélyült figyelem
tükröződik okos, barázdált arcán, már nem is látja, nem is hallja az
előadót, a beszélgető partnert. Viszont az így nyert értékes perceket,
negyedórákat, órákat ragyogóan fölhasználhatja arra, hogy — szinte
teljes érzékszervi elszigeteltségben — magában meghányja-vesse a
VILIKE valóságos, alapvető, jelentős problémáit, számításokat
végezzen, terveket ötöljön ki, elhatározásokra jusson.
A segédraktáros tüzetes előtanulmányok után megállapodik egy
hosszú Marlborónál, rágyújt, slukkol egy mélyet, aztán a cigarettát
123
gondosan az ólomkristály hamutartó szélének támasztja, köpenye
zsebéből előhúz egy papírlapot.
— Új Magyar Lexikon — olvassa tagoltan, kisiskolásan —, első kötet,
284. oldal. „Bélyeggyűjtés, filatélia (gör.-ből): szélesen elterjedt,
kedvtelésből folytatott tevékenység, amely röviddel az első bélyegek
megjelenése után indult meg Angliában, Franciaországban, majd
Belgiumban. Nálunk 1860 körül terjedt el. A bélyeggyűjtést elősegítik a
katalógusok és a bélyeggyűjtő egyesületek. A legtöbb állam, így
Magyarország postaigazgatósága is bélyegmúzeumot tart fenn. A
bélyeggyűjtésnek külön szaksajtója van. Nálunk a bélyeg kivitelével és
behozatalával a Magyar Filatélia Vállalat foglalkozik. A Magyar
Bélyeggyűjtők Országos Szövetségének 1959-ben 34 000 tagja volt."
Befejezvén a fölolvasást, a látogató gondosan összehajtogatta a
papírlapot, visszatette a köpenye zsebébe, kérdően nézett a
házigazdára.
— Az eddigiekkel egyetértek elvileg — szólalt meg teljesen
automatikusan Tokár, miközben azt fontolgatta magában, hogy a
bozótosi helybeli lakosok közül kiadódik-e az új telep munkaerő-
szükséglete, vagy már most meg kell indítani a propagandát a környező
községekben is. — Mi van még?
— Az van, hogy két raktári anyagmozgatót már rábeszéltem, egy liter
borért vállalták, hogy belépnek alapító tagnak a VILIKE üzemi
BEGYESZ-ébe, de albumunk az még egyáltalán nincs. Pénzt meg nem
nagyon vehetek igénybe, ez szigorú kikötés... Sokat gondolkoztam. És
rájöttem valamire.
— Éspedig? — érdeklődött Tokár, és eldöntötte, hogy egyelőre
betanítónak hat szakmunkás elég lesz, de kell legalább három
művezető, az indulás első heteiben az egész műszaki vezérkarnak —
tetszik, nem tetszik — lent kell tartózkodnia.
— Pofonegyszerű — folytatta Petz. — Nagy gyár, nagy levelezés.
Levágom a bélyegeket, ezzel cserebázist teremtek. Esetleg már rögtön
motívumokat kezdhetünk gyűjteni, megtudtam, ez az, amikor
kifejezetten állatokról, híres emberekről, sportról, virágokról meg
ilyesmikről keres az ember bélyegeket. Ha én most engedélyt kapnék a
vezérigazgató kartárstól, hogy a különböző osztályokon az eldobott
levelekről leszedhetem a bélyeget, egy hét múlva már eredményt tudok
produkálni. Ezt a segítséget kérem mint patrónustól.
A VILIKE vezérigazgatója előrehajolt, megveregette Petz vállát.
— Fog ez menni.
És gondolatban most már azokat az érveket sorakoztatta,
amelyekkel pénteken a minisztériumban védi majd meg a maga igazát,
szétzúzva az ELHÁ egyeduralmi törekvéseit vasalóügyben.
Tokár fölállt, fölállt a vendége is.
Tokár kikapcsolta a „kikap"-ot.
— És a jövőben is — jelentette ki — ha valami problémája lesz, Petz
kartárs, forduljon hozzám bizalommal, ha tudok, továbbra is segítek. A
mozgalmi munkának, az üzem társadalmi életének legkisebb javulása is
érezteti kedvező hatását a termelésben, ez mély meggyőződésem.
Kikísérte a segédraktárost a titkárságra, kezet fogott vele, útjára
bocsátotta. És szólt Lépoltnénak, hogy állion elő a kocsi, ezt a tagot
pedig vegye föl a középszintű protokollba.
— Mint micsodát? — érdeklődött a titkárnők gyöngye.
— Mint az üzemi BEGYESZ új elnökét.
124
— Értem... Elárulná, vezérigazgató kartárs, hogy mi az az üzemi
BEGYESZ?
— Tudja a cica — vont vállat nagyvonalúan Tokár, majd ráripakodott
Lépoltnéra: — Hát hívja már azt a diplomás pilótát, vagy nem?!
És Petz Zsigmondot és az üzemi BEGYESZ-t abban a pillanatban el
is felejtette.
125
III. fejezet
VISSZA A MÁBA
Nagyjából most már, az előzmények ismeretében, érthető, hogy

amiket Petz Zsigmond művelt az elmúlt napokban, miért, milyen céllal
tette. Azon sincs semmi csodálkozni való, hogy az a hét-nyolc VILIKÉ-s
vezető, aki ilyen-olyan módon „munkakapcsolatba" került ez idő alatt a
BEGYESZ elnökével, mielőbb szeretett volna több információt szerezni
e fura emberke fura viselkedésének okáról. Különösen akkor, miután
Lépoltné révén kiszivárgott, hogy a segédraktáros hivatkozása az
Oroszlánra aligha blöff, hiszen tényleg járt nála, és barátságos
fogadtatásban részesült. Egyidejűleg el kellett vetni tehát azt a nagyon
rokonszenves feltételezést, hogy a segédraktáros személyében egy
klinikai esettel van dolguk, egy ártalmatlan futóbolonddal, — minden
nagyobb cégnél akad egy-két ilyen szerencsétlen.
Feltehetőleg kevésbé világos azonban a nyájas olvasó előtt, hogy a
VILIKE vezérkarában miért keltett oly nagyfokú riadalmat, aggodalmat a
papírkosaraikban történt ártalmatlan kotorászás, a postakönyvek
együgyű böngészése és egyéb, brutálisnak, agresszívnek semmiképp
nem nevezhető cselekedet. Erre kapunk néminemű magyarázatot az
alábbiakban.
PETZ ZSIGMOND SOROZATOS

MEGKÍSÉRTÉSE
Nagyjából fele-fele arányban vajasok, illetve banánosok a történetben

szereplő VILIKÉ-s vezetők, és akadt köztük egy kontrás is. Sem időnk,
sem helyünk arra, hogy részletesen foglalkozzunk valamennyivel, meg
kell elégednünk e típusok legjellegzetesebb képviselőivel, azok
reagálásának ismertetésével.
Itt van például doktor Vetkó Géza, régi ismerősünk, a kereskedelmi
főosztály elegáns és gömbölyded vezetője.
Ő vajas.
Részletesebben kifejtve: neki vaj van a fején.
Nem olyan nagy adag vaj, de nem szívesen menne napra vele. Mert
ahhoz mindenképp elegendő lenne ez a tejtermék, hogy Tokár Leó
útilaput kössön a doktor úr talpára.
A kötelező beszolgáltatásokról van szó.
A VILIKE vezérigazgatójának szigorú, bár nem könnyen ellenőrizhető
utasításáról. Tudniillik arról, hogy a világot járó külkereseknek bizonyos
értékhatár fölött be kell szolgáltatniuk a vállalatnak minden ajándékot,
pénzjutalmat, amelyet azok a nyugati üzleti partnerek juttatnak nekik,
akik tisztában vannak vele, hogy nemcsak az apró ajándékok erősítik a
barátságot, hanem a nagyobbacskák is. Talán még jobban. Ez a
kötelező beszolgáltatás — általános követelmény az önálló
kereskedelmi jogú üzemeknél, az exporttal, importtal foglalkozó
vállalatoknál —, de csak a jóistenke látja, hogy valamennyi külkeres
buzgón és lelkiismeretesen eleget tesz-e ennek az előírásnak. Ha igen
akkor doktor Vetkó Géza a szabályt erősítő kivétel. Esetenként persze,
126
megtérve Londonból, Frankfurtból, Brüsszelből, átküld ő is a szociális
igazgatóságra egy porcelán tálat, vázát, íróasztali készletet, alibiből.
Mert ha mindent beszolgáltatna, akkor hogyan gyarapodhatna évről
évre az a csinos kis betét egy davosi bankban? És bármennyire
megrendíti e közlés a főosztályvezető kartárs föltétlen híveit, el kell
árulnunk, hogy tavaly nem saját költségén üdült családostul a francia
tengerparton, színes televízióját, kézi filmfelvevő gépét, szupercsoda
magnóját sem a nénikéje küldte Nagasakiból, motorcsónakja
Babington-motorját sem a lottón nyerte...
Előfordulhatott netán, hogy valamelyik levélben utalás történt,
tapintatos „emlékeztetés" valamelyik ajándékra? Szuperál-e a magnó,
reméljük, meg van elégedve a motorcsónakmotorral s a többi — ki
emlékezhet erre?
Mint fecskefészek egy terebélyes, vidéki kúria kocsifölhajtója falához,

úgy lapul, úgy tapad Petz Zsigmond csöpp őrbódéja a késztermékraktár
hátsó főkapujához. Itt ömlik be a termék a csomagolókból, ezt ellenőrzi
ő mennyiségre és fajtára nézvést a bizonylatok alapján. Amikor ömlik.
Most éppen nem ömlik, most épp apály van itt, csúcsforgalom a
túlvégen, ahonnan távozik a sok kapcsoló, relé, transzformátor,
miegymás.
Így hát Petz Zsigmondnak volna ideje rá, hogy Donald kacsával
foglalkozzék, de bármennyire szeretné, nem teheti.
Látogatója van.
— Erre jártam, beugrottam, mert furdal a lelkiismeretem — mondja
világfias mosollyal doktor Vetkó, és könnyedén az ajtófélfának
támaszkodik. — Kicsit keményen beszéltem magával a múltkor, amikor
ott találtam az irodámban. Talán meg is sértődött...
— Nem sértődtem meg — mondja Petz.
Megkönnyebbült sóhaj szakad föl a vendég kebeléből.
— Nagyon örülök. Tudja, az idegeim...
Úgy tesz, mintha menne, de nem megy.
— Ja, arra is gondoltam, hogy esetleg egyénileg is támogathatnám
azt az izét, azt az üzemi BEGYESZ-t...
Szerelmesen néz vendéglátója savószínű szemébe, diszkréten egy
fehér borítékot csúsztat az apró íróasztal szélére.
A segédraktáros rápillant a kopertára, de nem nyúl feléje.
— Benne van a lényeg — suttogja Vetkó.
— Nem érdekes — feleli Petz. — A BEGYESZ szempontjából az az
érdekes, ami kívül van, ugyebár.
És szempillája sem rezdül, amikor látogatója megsemmisülten veszi
föl a borítékot, gyűri zsebre, és somfordál ki a fülkéből. Mint kivert kutya
a magas ebadó következtében.
Figyelem!
Itt nem egy gyémántjellem megnyilatkozásának voltunk tanúi, amint
éppen ellenállt a kísértésnek! A látszat csalt, szokása szerint. Petz
Zsiga észjárása meglehetősen lassú, egyszerűen erről van szó. Föl
sem merült az agyában, hogy abban a borítékban két darab ötszázas
lapulhat, mint ahogy tényleg az lapult. Ő csak arra gondolt, hogy a
bélyeget mindenütt kívül ragasztják a borítékokra...
Szikora József, a VILIKE főkönyvelője — külsőleg, belsőleg pontosan

az ellentéte Vetkónak. Görnyedt hátú, magas, sovány, mindig morózus
127
férfi — mellesleg: n megtestesült tisztesség. Nem tehet róla, ilyennek
született. Parasztszármazék, gyerekkorát falun töltötte, édesanyja
rémülten csapta össze a kezét, amikor egyszer észrevette, hogy mit
művel a csimotája. Visszahajigálta a kerítésen a diókat, amelyek a
szomszédék diófájának átnyúló ágáról az ő udvarukba potyogtak. Na
hiszen, ez sem él meg a kemény világban! De megélt. Sok tanulással,
sok munkával, tehetséggel a VILIKE főkönyvelője lett jó húsz
esztendeje. És két évtized alatt egy gemkapcsot sem vitt haza a
gyárból, egy radírt, egy színes ceruzát sem a gyerekeknek...
Én ezt az embert sokkal inkább fenyegette a lebukás veszélye, mint
a kereskedelmi főosztály könnyű fajsúlyú vezetőjét.
Mert Szikora — banános.
Azaz: bármikor elcsúszhat egy banánhéjon.
Makulátlan becsületességgel törheti ki a nyakát.
A munkaköre természetéből kifolyólag.
Elég, ha a szabályok és a rendeletek, a törvények és az előírások, az
ajánlások és az utasítások, a függelékek és a módosítások és a
módosítások módosításainak áradatában egy percre ellankad a
figyelme, kihagy az emlékezete, már súlyos mulasztást követhet el.
Nem is szólva arról, amikor egyszerűen éppen a tisztessége, a
közérdek szolgálata kényszeríti rá, hogy áthágjon egy-egy tökéletesen
elavult, de megmagyarázhatatlanul még érvényes rendelkezést. Vagy
amikor tudatosan huny szemet valamilyen bugyuta előírás megszegése
fölött, a termelés, az ügyintézés zavartalansága okán. Vagy amikor
átlépve a „kereteket", kisebb-nagyobb összegeket csempész át
mondjuk, a reprezentációs alapból a felújítási alapra, vagy új munkát
könyvel el felújításként — ki győzi sorolni a buktatókat?
Szikora keze alatt persze a formális ügyviteli fegyelem tökéletes,
minden irat lajstromozva, időrendben lerakva, tematikusán regisztrálva,
de hát egy szakember messzemenő következtetésekre juthat például
abból is, hogy mekkora a főkönyvelőség levélváltása — teszem azt —
kisiparosokkal, akikkel pedig csak bizonyos kis volumenű munkák
lennének elvégeztethetők, de hát ha a szövetkezetek vagy az állami
vállalatok nem hajlandók...
Jó lenne azt a fickót állandóan szem előtt tartani, aki naponta
jegyzeteket készít a könyvelőség postájáról.
— Ne tessék haragudni — mondja Petz Zsigmond —, de én erre nem
vagyok jó. Nem vagyok alkalmas. Nincs meg hozzá a
felfogóképességem. Csak elvenném a helyet mások elől.
Szikora keserűen húzza el a száját.
— Értem. Annak az üzemi BEGYESZ-nek el tudja látni az elnöki
funkcióját, de egy háromhónapos kalkulátori tanfolyamot nem tud
elvégezni. Ami után idevehetnem az osztályomra. A készáruraktár
bejövő forgalmát megfelelően ellenőrizni tudja, egy-egy termék
árkialakítása viszont meghaladná a képességeit.
— Így van — feleli fakó hangon a másik, még bólint is hozzá. —
Magunk között vagyunk, megmondhatom, hogy belőlem a Vilcsek
kartárs, a főraktáros csak jószívűségből csinált segédraktárost, mert
nehezek már nekem azok a bazi ládák. Mert eredetileg mint
anyagmozgató kezdtem. És azért tett a beérkező főkapuhoz és nem a
kimenőhöz, mert a beérkezésnél nagyobb svindlik nem lehetnek,
sofőrökkel én nem is vagyok kapcsolatban... És az átvételt nem is kell
olyan ripsz-ropsz csinálni, mint az árukiadást, hát azért... De beülni a
128
padba, magolni — azt nem... Egyik fülemen be, a másikon ki... Fél évig
tanultam a gépírást, mégis épp csak pötyögni tudok... Ami meg a
BEGYESZ-t illeti, muszáj volt fölvállalnom, de az is igaz, hogy lassan
kezdem megszeretni. Már van néhány igazán szép példányom... Szóval
jól vagyok én ott, ahol vagyok.
Már rég becsukódott mögötte a főkönyvelői szoba ajtaja, Szikora
még mindig töprengve-tűnődve bámult maga elé.
Vajon tényleg ilyen jámbor bárány ez a Petz, vagy minden hájjal
megkent alak, aki rögtön átlátott a szitán, megértette, hogy ő miért
szeretné maga mellé venni? Mert mintha becsúszott volna egy kis
fenyegetés abba a monoton hangjába, amikor azt mondta a végén,
hogy lassan kezdi megszeretni a BEGYESZ-munkáját... Meg hogy ő jól
van ott, ahol van, következésképp vannak mások, akik nincsenek a
nekik megfelelő helyen... Például lavírozó, ügyeskedő főkönyvelők...
GYEK — ez nem egy hangutánzó szó, gyek azt jelenti:

gyártáselőkészítés. Részlege ez a műszaki főosztálynak, tehát az élén
csak osztályvezető áll, Gvozdics Róbert.
Nem tartozik a főfejesek közé. Ma. Mert van rá esélye, hogy
rövidesen feljebb kerüljön. Sok esélye van rá.
Nem azért, mintha különösebben tehetséges, szorgalmas lenne,
átlagon felüli kezdeményezőkészséggel, rendkívüli
szervezőképességgel, technikai érzékkel rendelkezne ez a harminckét
éves fiatalember. Ellenkezőleg. Talán még a közepes szintet sem éri el
a fentebb elsorolt erényekben.
Viszont kitűnő kontrás.
Aki ismeri az ultit, ismeri ezt a játékostípust is. Úgy szeret nyerni az
ilyen, hogy a másik bukjon. Lehetőleg kontrázva. Ehhez pedig jó
ellenlap szükségeltetik. Az ultiban jórészt szerencse dolga, hogy
megfelelő lapok kerüljenek az ember kezébe az ellenjátékhoz, a
kontrához. Az életben némi utánjárással is szerezhet olyan
kártyalapokat egy ambiciózus játékos, amelyekkel a kellő pillanatban
eredményesen kontrázhat.
Egy könyvmoly, egy megszállott tudományos kutató is
megirigyelhetné azt a kartotékrendszert, amelyet Robika különböző
rendű és rangú feletteseiről állított föl, és gyarapít szorgalmasan, mint
egy méhecske. Szépen fel van jegyezve mindegyiknek a sebezhető
pontja, gyengéje, hogy mikor, kinek, mit mondott, mi a szenvedélye, mi
a hobbija, milyen a családi élete, van-e valami takargatnivaló a
múltjában, jelenében, jövőjében.
Honnan szerzi értesüléseit? Gvozdics úgynevezett jópofa, nem
rátarti, szívesen elbeszélget sofőrökkel, elbolondozik, elcicázik
titkárnőkkel, fizet egy korsó sört ennek, meghívja egy konyakra azt.
Többnyire olyanokat, akik beosztásuknál fogva szinte futószalagon
szállítják neki az intimitásokat főnökeikről, igazán csak a sztori kedvéért.
És aztán ezek a sztorik megfelelő időpontban eljutnak a megfelelő
helyre, miáltal valaki leváltatik, áthelyeztetik, vagy önként kéri
nyugdíjaztatását, megürül egy poszt, érvényesül a vákuum szívó
hatása, és Robinak gondja van rá, hogy olyankor épp a huzatban álljon,
széles, nyílt mosolyával — ez kell nekünk, ez a romlatlan, tiszta, lelkes
ifjú!
129
Gyenge technikusból lett Gvozdics röpke pár év alatt művezető,
teremmester, műszakfőnök, majd a GYEK-en helyettes és rövidesen
teljes jogú oszt. vez.
És a minap, barátja, doktor Lacin András, a vezér pilótája fölhívta a
figyelmét egy Petz Zsigmond nevezetű kettéfűrészelt óriásra, aki
ugyancsak cifra dolgokat tudhat a VILIKE vezérkari tagjairól, mert
valósággal rettegnek tőle, jóllehet, egyszerű segédraktáros a lelkem.
Igaz, valami mozgalmi szervnek az elnöke is egyben, alighanem onnan
a hatalma...
— Cserélni jöttem, szaki bácsi — mondja Gvozdics, és szinte
pontosan ugyanolyan tartásban támaszkodik az ajtófélfának, mint pár
nappal ezelőtt Vetkó Géza, a kereskedelmi főosztály vezetője. Amihez
már szinte fölösleges is talán hozzátenni, hogy a színhely ismét a
segédraktárosi faköpenyeg a készáruraktár bejövő főkapujánál.
— Cserélni? — kérdi vissza Petz Zsigmond, miközben apró íróasztala
fiókjába begyűri a befejezetlen Donald kacsát.
— Igen; valamit valamiért. Az én birtokomban is van egy és más, a
hírek szerint a maga tarisznyája sem üres. Cseréljünk, jól járunk mind a
ketten.
Petz Zsigmond egérarca olyan, mint egy bálványé.
— Örülök az osztályvezető kartárs ajánlatának — feleli az öröm
legparányibb jele nélkül —, mert ez azt jelenti, hogy kezd beindulni a
bolt. Figyelmeztetem azonban, hogy mi még az elején tartunk, a
cserekollekcióm még nagyon szegényes.
— Csak semmi szerénység, tatus — biztatja mosolyogva a látogató,
kivillantva mind a hatvannégy fehér, ép, harapásra, marásra alkalmas
fogát. — Lássuk a medvét.
Beljebb lép, behúzza, maga mögött az ajtót, ráül az íróasztalka
sarkára, másutt nem is igen volna helye. A szenvedélyes vadász
izgalma a szemében.
Petz Zsigmond lenyúl, előhúz egy lapos papundekli dobozt.
Zsebkendőt, nyakkendőt árulnak ilyenben. Leteszi az asztalra, leemeli a
doboz tetejét.
Bélyegekkel van teli. Használt bélyegekkel.
Gvozdics rábámul a postai küldemények bérmentesítésére hajdan
szolgált kupacra, aztán rábámul a segédraktárosra. Mosolya fölszívódik.
Viccel ez a törpe? Gúnyt űz belőle? Leckézteti a kezdő kontrás a
nagymenőt?
— Hát nem bélyeget akar cserélni az osztályvezető kartárs? — kérdi
Petz tompán, halkan, és savószínű szeméből semmit sem lehet
kiolvasni.
— Ezt... ezt még megkeserüli! — kiált föl Róbert úrfi. — Belőlem még
maga sem csinálhat bohócot! Ezt jegyezze meg! Még ha rólam is van
valami a tarisznyájában! Még akkor sem!
És kiviharzik a bódéból.
Petz Zsigmond vállat von, őt megsérteni sem lehet, elteszi a
bélyegeit, előhúzza a Donald kacsát, nézegeti. Ráfizet ő erre a
BEGYESZ-re, nem halad a horgolással...
130
IV. fejezet
PETZ ZSIGA FÖLKERÜL A TETŐRE
Nem tudom, ki írja a sors könyvét, de konok szerző lehet. Nem

riasztja vissza, hogy hősünk — akaratán, tudtán kívül — minden
alkalmat elszalasztott, hogy karriert csináljon, vagy legalább egy
lépéssel feljebb jusson a szamárlétrán.
De hát csinálhatott Petz Zsigmond, amit akart, ha a sors könyvében
az volt megírva...
Lássuk, mi volt megírva.
ÜLÉSEZIK A NAGYTANÁCS
Roppant kínos érzés, sok év sem volt elég, hogy megszokják.

Ül az ember vagy huszadmagával a nagy, ovális asztal körül. Mind
fejes, ők a VILIKE gazdasági, műszaki, politikai, társadalmi vezetői. És
a hátuk mögött, ott kering, dörmög, harsog az Oroszlán. Nincs is széke
a tárgyalóasztalnál, nem tud ülni ilyenkor, annyira túl van töltve
energiával, hogy egy részét mozgással kell levezetnie. De néha
nesztelen macskaléptekkel valakinek a háta mögé oson, megáll,
prédára les. Csak a szemben ülők tekintetéből olvashatod ki, hogy épp
mögötted áll, ugrásra készen.
Feszélyező, kényelmetlen helyzet, most még egyéb ok miatt is
kellemetlenebb az átlagosnál. Mert amúgy is nagyon feszült
idegállapotban van a tanácskozás jó pár résztvevője. Szorongással teli
nappalokat, lidércnyomásos éjszakákat élnek át mostanában. Amiatt a
kék köpenyes, zsokésapkás pléhpofa miatt, aki továbbra is fel-felbukkan
a központi irodaházban, lapít a folyosókon, hivatali helyiségekbe
kukkant be, köszön, aztán zavartalanul nézelődik, turkál, szimatol,
eltűnik... Mit keres? Mit talált eddig?
— Üdvözlök mindenkit és a többi! — kiáltja Tokár Leó. — Egyetlen
témánk ma: a bozótosi új üzemrész beindítása. Mülhbeck Karcsi
főmérnöké a szó.
Emelkedne föl székéről a műszaki osztály testes vezetője, de az
Oroszlán ott terem, visszanyomja, így van ez minden alkalommal a
nagytanácsi üléseken. Aki szót kap, úgy tesz, mintha föl akarna állni, a
vezér visszabirkózza a székére. De próbálna csak valaki mindjárt ülve
belekezdeni a mondanivalójába!
— Röviden a múlt heti pénteki raportról a minisztériumban — kezdte
beszámolóját Mülhbeck. — A vasaló témában, kontra ELHÁ. Az ELHÁ-
sok papírokkal, tervekkel, fantáziálással jöttek, mi a prototípusunkat
mutattuk be. És fényképfelvételeket, hogy már áll a bozótosi üzem. És
az ár-előkalkulációt. A döntés nem is lehetett kétséges. A
miniszterhelyettes gratulált. Ezt a menetet tehát megnyertük. A második
menet is a miénk, örömmel közölhetem, hogy Bozótoson az új célgépek
próbaüzemelése teljesen megfelel a paramétereknek, valószínűleg nem
is kell két hónap a folyamatos termelés beindításához, hat hét múlva
már startolhatunk. És előreláthatólag a munkaerővel sem lesznek
különösebb gondjaink, az első évre tervezett létszámot, a hatvan főt
131
csak a faluból magából messze túlhaladja a jelentkezés. A miénk tehát
a harmadik menet is, és...
— Stop! — csattant fel a sztentori kiáltás a szakszervezeti bizottság
elnökének a háta mögött; ijedtében szegény majd leesett a székéről.
Természetesen Tokár üvöltött. — Három menet csak az amatőröknél
van, a profiknál tíznél kezdődik a bunyó. Ne gyújtsunk örömtüzeket.
Korai. A csata folyik tovább. A negyedik menet kérdése: kit állítsunk a
bozótosi telep élére?
Burucsainé, a molett személyzeti vezető meglepetten nyújtózkodott.
— De hiszen én már vagy tíz napja átküldtem önnek több
káderanyagot...
— Lárifári! — szakította félbe a vezér. — Csupa félreértés. Tessék
megérteni, ott egészen különleges helyzettel kell számolnunk. Ipart az a
táj hírből sem ismert. Mi most beindítunk ott egy kis üzemegységet,
azzal a céllal, hogy pár éven belül ötszáz fős középüzemi szintre
hozzuk föl. Az első hónapok, az első év döntő lesz olyan szempontból,
hogy sikerül-e beilleszkednünk Bozótosnak és a környező falvaknak az
életébe. Kedvező irányban változtatjuk-e meg a mostani életet. Milyen
vélemény, közhangulat alakul ki a VILIKÉ-ről — ez az első időben
gyökeresedik meg. Ezért más tulajdonságok, más erények kellenek a
leendő bozótosi telepvezetőnél, mintha, teszem azt, itt Pesten
indítanánk be egy új részleget. Nekem olyan ember kell oda, aki rövid
időn belül mindent megtud a falu, az emberek életéről, minden
protokolláris körülményeskedés nélkül kapcsolatot teremt mindenkivel.
Olyan valaki, aki szolid, csöndes, halk, nem kezd el nekem, ott
hatalmaskodni, basáskodni, elég basa vagyok én itt, a központban...
Maga — intett Burucsainé felé — javaslatba hozta például Szemán
Frigyest, príma szakember, ambiciózus, jól szervez és így tovább.
Elismerésem. De gondolt-e az elvtársnő arra, hogy ez a Frici mekkora
szoknyapecér, és hogy ott kilencven százalékban lányok és asszonyok
fognak dolgozni? Vagy itt van Donogán László teremmester, a maga
másik jelöltje, akit vasár- és ünnepnapon józanul még senki nem látott.
Ez nálunk még elmegy, ha valaki csak munkaszüneti napon issza le
magát a sárga földig. De milyen tekintélye lehet az ilyen vezetőnek egy
kis faluban, ahol mindenki mindenkiről mindent megtud? Vagy
Fehérvárit ajánlja, aki egy fecsegő vénasszony. Kinevetnék. Nekem egy
feddhetetlen magánéletű, megvesztegethetetlen, lehetőleg mozgalmi
tapasztalatokkal is rendelkező tagra van szükségem, aki nem járatja
fölöslegesen a száját, hanem tempósan, nyugodtan, szívós, apró
munkával mindent a helyére rak. Aki imponálni fog a bozótosiaknak.
Ehhez ragaszkodom és nem ahhoz, hogy technikai lángész legyen vagy
ügyviteli zseni. Világos? Ilyen embert tessék elém állítani! Ilyenre kérek
a jelenlevőktől javaslatot.
Csend támadt, olyan hosszú csend, hogy az Oroszlán hátrakulcsolt
karral két teljes keringést végezhetett el a nagy, ovális tárgyalóasztal
körül.
Akkor lehorgonyzott, a hangját is mérsékelte egy fokkal.
— Persze én az ideális modellt rajzoltam föl. Elhiszem, hogy méretre
pontosan ilyen nincs. De csak van valaki hasonló?
Mintha egy kondenzátor sült volna ki hirtelen a tárgyalóasztal fölött,
úgy ugrott be ugyanabban a pillanatban a résztvevők egy bizonyos
csoportjának a fejébe egy bizonyos név. Egy olyan embernek a neve,
aki megfelelne az Oroszlán gusztusának. És ami ennél sokkal
132
fontosabb: ha megfelelne, ha lekerülne Bozótosra az illető, malomkerék
hengeredne le az ő mellükről.
És mert Gvozdics Róbert volt mindnyájuk között a legélelmesebb, ő
ugrott talpra elsőnek, Tokár már markolta is a vállát, már gyömöszölte is
vissza a helyére, úgy kérdezte:
— Valaki hasonlót talált ahhoz, akit én elképzeltem?
— Nem hasonlót — felelte a GYEK-es —, hanem magát a modellt.
— Éspedig?
— Azért nem olyan egyszerű. Tudomásom szerint az illető a
vezérigazgató kartárshoz... hogy is mondjam csak... közelálló személy...
Az Oroszlán már bömbölt:
— Mi az, hogy közelálló?! Talán az anyámat akarja javasolni?
Nyolcvanéves!
Gvozdics a válla közé húzta be a fejét.
— Kérem tisztelettel, én csak Petz Zsigmondra gondoltam. Az üzemi
BEGYESZ elnökére... Amikor Tokár elvtárs fölvázolta az elképzelését,
vonásról vonásra ő elevenedett meg előttem. De ugyanakkor az is
felötlött bennem, hogy Petz kartársunk munkájára itt is nyilván nagy
szükség van, ezt nem én vagyok hivatott elbírálni...
— Azt magam is tanúsíthatom — jegyezte meg Szikora főkönyvelő
—, hogy Petz Zsigmond valóban határozott, szolid, kevés beszédű,
morálisan tiszta ember, annyi karrierizmus sincs benne, mint egy
cipőkanálban... De gondolom, nem kell őt a vezérigazgató kartársnak
részletesen bemutatni.
— De tessék csak! — mondta Tokár Leó, miközben lázasan
töprengett, hogy ki a manó is lehet ez a Petz, olyan ismerős a neve, és
arról, hogy üzemi BEGYESZ, arról is hallott már, de ki győzi fejben
tartani, annyi már itt a társadalmi szerv, szervezet, bizottság... Aha, az
az apró, kék köpenyes fickó lesz, aki a múlt hét elején járt nála, a cica
tudja milyen ügyben, kár volt bekapcsolni a „kikap"-ot. — Engem ezúttal
éppen az érdekel, hogy másoknak mi a véleményük erről az izé...
Petzről.
— Szerintem — folytatta Gvozdics — Petz Zsigmondnak humora is
van, szeret tréfálkozni, az is közel viszi az emberekhez. Mint
segédraktáros, sok tapasztalatot szerzett a helyes bánásmód terén.
— Mozgalmi teendőit munkaidő után végzi vagy előtte — tette hozzá
doktor Vetkó Géza, a kereskedelmi főosztály vezetője —, amit elég
kevés aktivistáról lehet elmondani vállalatunknál. Lelkiismeretes egyén,
nem él vissza pozíciójával. Nekem mindenesetre azt súgja az
emberismeretem, hogy Petz Zsigmondban egy megvesztegethetetlen,
elvhű vezetőt kapna Bozótos.
— Teljesen egyetértek — vette vissza a szót Róbert úrfi —, azt
ajánlom hát, hogy Tokár elvtárs nagylelkűen mondjon le róla, és bízza
meg őt...
Miközben mindnyájan feszülten hallgatták Gvozdics javaslatát,
Burucsainé, a személyzetis lopva-fedve egy cédulát csúsztatott a jobb
oldali szomszédjához — ez állt a noteszlapon:
Hirtelen nem emlékszem, ki is ez a Petz Zsigmond?
Csodálkozó pillantást vetett rá a másik, történetesen doktor Vetkó
Géza, aztán firkantott pár szót a cetli aljára, és vissza a feladóhoz.
Burucsainé elolvasta:
Ő az üzemi BEGY ESZ elnöke.
133
Burucsainé mosolyogva csóválta meg a fejét. — Ezt a
szórakozottságot! Hogyan is felejthette el? — Köszönetet biccentett a
kereskedelmi főosztály vezetője felé, áthúzgálta a szöveget,
megfordította a papírlapot, golyóstollával fürgén felvésett egy másik
kérdést, s a bal oldali szomszédjának dugta oda.
Mi is az az üzemi BEGYESZ?
Tíz másodperc múlva már kapta is az írásbeli választ:
Az az új társadalmi micsoda, amelynek ez a Petz az elnöke.
Újabb mosolygó bólintás — persze, az ember feje nem káptalan, de
hát azért ilyen fontos dolognak nem lenne szabad kifutnia az
emlékezetből, ejnye...
És Burucsainé már emelte is föl a kezét, szót kért, minthogy a
GYEK-es befejezte mondókáját.
— Mi természetesen jól ismerjük Petz kartársat, az üzemi BEGYESZ
elnökét — szögezte le. — Legjobb tudomásunk szerint sem szakmai,
sem mozgalmi munkája ellen mind ez ideig semminemű kifogás nem
merült föl. Sőt. Bár a mi eredeti javaslataink között az ő személye nem
szerepelt, nekünk egyéb szándékaink lettek volna vele, de ez egyáltalán
nem jelenti azt, hogy nem tartanánk telepvezetésre is alkalmasnak.
Különösen azok után, amiket a vezérigazgató elvtárs a speciális
követelményekről kihangsúlyozott. Még néhány részinformáció
beszerzése formailag elengedhetetlen ugyan, de annyi már az
eddigiekből is nyilvánvaló, hogy ő rendelkezik a Bozótoson megfelelő
különleges vezetői képességekkel. Tehát aligha lesz akadálya...
— Hacsak ő maga nem — jegyezte meg Szikora savanyúan. —
Annyi becsvágy van benne, mint egy tollseprűben... Hacsak Tokár
elvtárs személyesen nem veszi kezelésbe... Félek azonban, hogy ez
még neki sem fog sikerülni.
Ez ragyogó taktikai húzás volt!
Több sem kellett az Oroszlánnak.
— Tessék írni a határozatot! — bömbölte oda Lépoltnénak, aki a
sarokasztalka mellől vezette az értekezlet jegyzőkönyvét. — A bozótosi
új telep vezetésével a tanácskozás egyhangúlag Petz Zsigmondot, a
vállalat régi, köztiszteletben álló munkását bízza meg, kiemelve őt
eddigi, alacsony beosztásából. Petz Zsigmond meggyőzéséért, új
munkaköre különleges feladataira való felkészítéséért Tokár Leó
vezérigazgató közvetlenül felelős. Határidő: egy hét. Az új telepvezető
leköltöztetését Bozótosra tíz napon belül le kell bonyolítani. Felelős: a
gondnokság. Petz Zsigmond további munkakörének ellátásáról,
státusza betöltéséről a munkaügyi osztály köteles gondoskodni.
Körülnézett.
— Kérdés? Kiegészítés?
Csend.
De a legtöbb arcon olyan leplezetlen öröm, megkönnyebbülés,
elégedettség, földszabadultság, hogy a VILIKE gazdájában egy
pillanatra fölébredt a gyanú: nem történt-e itt valami suskus? Vita
nélküli, egységes állásfoglalás egy személyi kérdésben?! Ennyire
szeretné, egyöntetűen ennyire magasra értékelné mindenki ezt a Petz
Zsigmondot a cégnél? Hisz azelőtt soha föl sem merült a neve! Vagy
ennyire örülne mindenki annak, hogy ez a fickó távol kerül a központtól?
Szálka lenne mindnyájuk szemében? Gyorsan elhessentette magától
mind a két szélsőséges föltevést. Ezúttal kivételesen nem húzódhat
meg a háttérben semmiféle klikkérdek, hiszen Gvozdics javaslatát
134
mindegyik csoport elfogadta, egyetlen ellenvetés, fönntartás nem
hangzott el. Valószínűleg azért, mert ez a Petz egyik klikkhez sem
tartozik, egyszerűen nem ütközési pont. És azért ez az össznépi
boldogság, mert mindegyik klikk elégedetten veszi tudomásul, hogy
nem a másik klikk embere kerül ebbe a meglehetősen fontos és a
jövőben csak növekvő jelentőségű posztra.
— Akkor ezzel végeztünk volna — ordít Tokár elégedetten.
EGY HÉT MULTÁN
— Csak egyet árulj el nekem, te Zsiga — mondja-kéri Vilcsek Gyula

főraktáros, akinél tisztelgő búcsúlátogatáson jelent meg volt beosztottja
—, ki áll a te hátad mögött?
Petz Zsigmond kék köpeny és zsokésapka nélkül, skótkockás új
öltönyében, határozottan figyelemreméltóbb jelenség, mint megszoktuk,
lassan hátranéz, visszafordul.
— Nem áll senki, főnök.
— Ne tettesd magad, Zsiga, tudod, hogy mire gondolok. Az nem
létezik, hogy egy segédraktárosból két hét alatt csak úgy telepvezetőt
csináljanak, hogy valaki ilyen ripsz-ropsz fölkerüljön a tetőre, ha valaki
nem nyomja. Téged ki nyom?
— Az új cipőm.
Vilcsek legyint.
— Rendben van, ha titokban akarod tartani, én nem erőltetem.
Mondd, szívesen mész le Bozótosra?
— Nem nagyon... Én még sosem voltam vezető, te tudod, főnök,
kivéve most ezt a BEGYESZ-t, de ez sem alakult még ki komolyan... De
az Oroszlánnak hiába mondtam nemet. Elment hozzánk, a lakásunkra,
megdumálta az asszonyt. Az meg egészen föl lett dobva. Hogy nevelhet
majd odalent csirkét, kacsát, ültethet karfiolt, rakott káposztát,
babfőzeléket, mit tudom én... így hát nekem is bele kellett egyezni... Mit
gondolsz, főnök, fog nekem ez menni?
A savó színű szempárban, a szürke egérarcon pont annyi izgalom
tükröződik, mintha azt kérdezné, hány óra.
Elmosolyodik a főraktáros.
— Biztosan, ekkora lelkesedéssel!... Egyébként itt, nekünk hiányozni
fogsz, akár hiszed, akár nem... Elmagyaráztál mindent az új embernek,
aki a helyedre kerül a bejövő kapuhoz?
— Igen... És van itt még valami.
Lapos papundekli dobozt húz elő a hóna alól, nyújtja volt
felettesének, az kézbe veszi, forgatja, nézegeti.
— Mi ez?
— Bélyegek. Ennyit sikerült összegyűjtenem. Van közte néhány szép
példány, a többi csak cserére jó. Aki majd utánam jön BEGYESZ-
elnöknek, ne kezdje üres kézzel.
Megingatja busa fejét a medveember, visszaadja a dobozt.
— Tartsd csak meg. Brumi rendbe jött, kőből van a kobakja,
beszéltem vele, behozza az albumát... Tudod, mit? Vidd le magaddal a
kincsedet Bozótosra, legalább, amikor előveszed, mindig ránk gondolsz.
Jó lesz honvágy ellen.
Történetünk kezdete óta először fut át valami érzelem a pókerarcon,
az öröm apró szikrája gyullad ki a szürke szempárban.
135
— Kösz — mondja —, akkor igazából leviszem magammal. Tudniillik
egészen megszerettem a bélyeggyűjtést. Lehet, hogy ha odalent kicsit
elrendeződnek a dolgok, beindítom ott is az üzemi BEGYESZ-t.
— Sok szerencsét ahhoz is! — nyújtja a kezét a főraktáros.
Petz Zsigmond kilép az üvegkalitkából, indul lefelé a csigalépcsőn.
Hóna alatt a lapos papundekli doboz. Nyakkendőt, zsebkendőt
szoktak árulni ilyenben.
136
Öt pár zümbi
137
I. fejezet
REJTÉLY, CSODA, TÖMEGVEREKEDÉS
„Nem kérgesült bürokrata Ő, aki —

mintha ebnek,
Úgy dob feléd egy szót, írást,
S fittyet hány a tömegnek."
Arany
Doktor Telekes Tibor, a kerületi tanács adóügyi osztályának

csoportvezetője aggodalmasan pislogott. Srégen fölfelé. Egy mázsa
hústömeg rezgeti íróasztala túloldalán, Gruber Tamásné, közismertebb
nevén: Falatka.
Nem a hidegtől reszketett egész testében ez a túlméretezett
fiatalasszony, hisz forró nyár van.
Nem is orvul rátört betegség, láz remegtette; csal, aki nála
egészségesebb.
Annak meg még a föltételezése is csacsiság, hogy Falatka talán fél,
talán meg van ijedve, talán retteg valakitől, azért vibrál. Olyan embert
rnég nem szült magyar anya, de külországi mutter, madre, mamka,
mother sem, akinek ő ne nézne a szeme közé. Rettenthetetlen lélek
lakozik e hatalmas testben.
Hát akkor?
Falatkát a méreg rázza. A felháborodás. A tehetetlen harag. A
célpontját még meg nem lelő, ezért robbanni sem tudó, csak fortyogó,
feszítő düh.
— Esküszöm magának, doki — jelenti ki elfúló hangon —, én
megölöm, akárki tette. Megölöm és kész! Nemre, korra, szociális
helyzetre való tekintet nélkül. Nem érdekelnek a következmények! Azt a
csibészt én megfojtom!... Ezzel a két kezemmel fojtom meg!
És főnöke orra alá dugja péklapát-kacsóit, miközben tízdekás
könnycseppek jelennek meg a szeme sarkában a gyilkos fölindulástól,
— Üljön már le, kérem, kedves Editke — int idegesen a szék felé a
csoportvezető, minthogy az ő hatvankét kilójára és százhetven centis
magasságára még akkor is nyomasztólag hat Falatka, amikor e
gránátos termetű asszony szelíden, kedvesen, barátságosan viselkedik.
Hát még most, amikor úgy háborog, mint kelt tészta a dunyha alatt! —
És ha lehet, pontosabb és tömörebb tájékoztatást szeretnék. Még azt
sem tudom, hogy mi is történt tulajdonképpen.
— Merénylet történt! Tudatos kártevés! Törvénytelen behatolás.
Hivatalos okmányok szándékos megrongálása, tönkretétele!... Nem, én
azt a csibészt nem hagyom életben!... Betörni az én szobámba?!
Tönkretenni az én félnapi munkámat?!
A székről, amelyre pedig csak az imént ereszkedett le, földobja az
indulat. Áthajol az íróasztalon, úgy bömböli fölöttese arcába:
— Gyáva, aljas féreg!
Hátrahőköl, elsápad a keszeg férfiú, halálra szántan nyúl a
levélnehezék után, amely Dantét ábrázolja és bronzból van; nem fogja
olcsón adni az életét, küzd, amíg tud, a túlerővel!
138
— Az a gyáva, az az aljas féreg! — ismétli meg Falatka, immár
megkönnyebbítő névelőkkel, tehát a titulusok a még ismeretlen
személyre vonatkoznak. — Épp, amikor nem voltam a szobámban,
akkor követte el gyalázatos tettét! Kihasználva távollétemet!
— Na ja — bukik ki önkéntelenül a megértés doktor Telekesből —, ki
merne oda bemenni, ott rosszalkodni, ha Falatka is ott van?! Úgy értem,
hogy a bűnözők tipikus módszere, hogy lehetőleg akkor bűnöznek,
amikor nem látja őket senki. Zavarja őket, ha tanúk, pláne károsultak
vannak jelen...
Összeszedi magát, előbbre hajol.
— De hát így nem jutunk dűlőre, maga nagyon izgatott. Jobb lesz, ha
én kérdezek, maga válaszol. Menjünk végig az eseményeken
időrendben. Kronologice. Kezdjük talán ott, hogy Editke elhagyta
hivatali helyiségét. Megtudhatnám esetleg, hogy miért hagyta el?
Gruberné egy pillanatra zavarba jön, leül, mély lélegzetet vesz.
— Megmondom az igazat... Leléptem a büfébe... Mert Erika átszólt
telefonon, van egy ilyen megállapodás közöttünk, én is átszólok neki, ha
én látom meg előbb... Szóval Erika átszólt, hogy friss töpörtyűs pogácsa
érkezett a büfébe, de csak egy tálcával. Gondoltam, leugrom,
megnézem, mert még elkapkodják, mi az az egy tálca ennyi kapzsi
embernek?!... Persze, az ilyen perceket én mindig bepótolom, én nem
vagyok lógós, remélem, maga sem tart ilyennek, Tibor?
Doktor Telekes szaporán rázza a fejét: ugyan!
— Tehát leugrottam — folytatja Falatka —, de előbb az ajtómat
kulcsra zártam. Ahogyan az előírás, a hivatali rendtartás megköveteli.
Jövök vissza a tálca pogácsával, becsszó, három perc sem telhetett el,
hát mit látok?! Széthányva, összegyűrve az íróasztalomon a postázásra
váró iratok, amelyeken egész délelőtt dolgoztam. És a legtöbbje
megszaggatva. Éles tárggyal összekaszabolva. Bestiálisán. Bicskával,
zsilettel, mit tudom én.
— Eddig világos — bólint a csoportvezető —, most azt árulja el
legyen szíves, hogy amikor maga visszaugrott a büféből, zárva találta
az ajtaját?
— Igen. Biztos álkulcsot használt. Beosont, rombolt, kisurrant,
bezárta maga után az ajtót. Mint egy utolsó görény.
— Helyes. És azt ki leshette meg, hogy maga leugrott a büfébe, hogy
szabad a terep? Kivel találkozott a folyosón? A lépcsőházban?
Falatka töpreng, megrándítja araszos vállát.
— Nézze, doki, nem emlékszem. Amikor én a büfébe sietek, nem
nagyon szoktam figyelni, hogy kijön szembe velem, ki megy mellettem.
Mert én olyankor azon vagyok, hogy ne veszítsek sok időt.
Telekes bólint.
— Helyes. Hát akkor közeledjünk a kérdéshez a nyomozás klasszikus
módszerével. Kinek, kiknek állhatott érdekében a tett elkövetése?
Mondja csak, Falatka, miféle iratok szenvedtek kárt magánál?
Fölteszem ugyanis, hogy netán az érintett személyek valamelyike,
megneszelvén, kiszimatolván...
Falatka megrázta a fejét.
— Nem valószínű. Ebadó-fölszólításokat készítettem ugyanis.
— Akkor talán az ebek gazdái?
Falatka szigorúra vonta a szemöldökét.
— Róluk beszélek, nekik írtam, nem a kutyáknak. És nekem most
egyáltalán nincs viccelni való kedvem, énhozzám betörtek, nekem
139
csúffá tették a félnapi munkámat. Én reggeltől kizárólag utolsó
figyelmeztetéseket töltöttem ki. Azoknak a kerületi ebtartóknak, akik a
második félévi adót nem fizették be a kutyájuk után. Ezeket a notórius
késedelmes befizetőket én már mind személyesen ismerem, főleg
idősebb emberek, nyugdíjasok, végül mindig befizetik, csak húzzák-
halasztják, fellebbezgetnek, hátha elengedjük nekik vagy tovább
mérsékeljük, esetleg kitör közben a világháború, jön az atom, és ők
megússzák a félévi adót... Nézze, Tibor, én régóta harcban állok
ezekkel a kutyásokkal, de egyiket sem tudom elképzelni mint ádáz
merénylőt, bosszúállót. Amint a lépcsőkön futkos, álkulccsal behatol,
vagy a villámhárítón kapaszkodik föl hozzám, a negyedik emeletre.
Fényes nappal, az utca felől. Mondjuk a reumás özvegy Rozmajer néni,
a hetvenhárom évével...
— Hátakkor?
Falatka ezúttal lassan, szinte ünnepélyesen emelkedett föl a székről,
úgy jelentette ki tagoltan, roppant nyomatékot adva minden egyes
betűnek:
— Megmondom. Nyíltan. Tibor, én kebelbélire gyanakszom. Tanácsi
dolgozóra. Szerintem kinti ügyfél nem jöhet számításba. Ekkora
disznóságot csak kolléga követhet el egy kollégával szemben. Vagy
még inkább egy kolléganő... Valamelyik kiszikkadt, egyszálbélű cinege.
Irigységből... Valaki olyan, aki pontosan tudja, hogy nekem mi a
gyengém. A csoportvezető óvatosan előrehajolt.
— Ha szabad érdeklődnöm, ha nem veszi tolakodásnak, elárulná
nekem, hogy mi is a maga gyengéje? Ígérem, nem fogok visszaélni
vele.
Bármilyen nevetségesnek hatott is a fogadkozás, hisz három doktor
Telekes sem vehette volna magának a bátorságot, hogy visszaéljen
Gruberné bárminő titkával, az óriásnő nem kacagott föl gúnyosan. Sőt
először a beszélgetés kezdete óta, lesütötte két kávésibrikszemét,
először fogta suttogóra a hangját.
— Én... én imádok felszólításokat kiküldeni. Különösen... különösen
utolsó figyelmeztetéseket. Ez az én sebezhető pontom, doki.
Telekes Tibort meghökkentette e vallomás, de csak egy pillanatra.
Amit egy adóügyi csoportvezető nem tud az emberi lélek mélységeiről,
azt nem is érdemes tudni. Vállat vont.
— Érdekes. Viszont a tettes hovatartozását illető gyanújával nem
érthetek egyet. Gondolja meg, ki lehetne az a kebelbéli, aki kockáztatja
a csontjai épségét, merem állítani az életét, csak azért, hogy behatolva
a maga szobájába, ott némi jelentéktelen diverziót hajtson végre?
Falatka tiltakozni akart, de most a férfi emelte föl a hangját.
— Jó, jó, magának szívügyei azok a cetlik, de éppen a kebelbéliek
vannak tisztában azzal, hogy az adókönyv alapján szinte azonnal
pótolni lehet azokat az utolsó figyelmeztetéseket. Tönkretételük tehát
még csak tartós bosszúságot sem okozhat.
Közelebb húzta magához a házitelefont.
— Értesítem a rendészt. Tartunk egy helyszíni szemlét.
Jegyzőkönyvet veszünk föl. Könnyen lehet, hogy a rendőrséget is
értesítenünk kell... Hátha egy őrülttel állunk szemben... Magát csak arra
kérem, egyelőre tartsa szigorúan titokban a történteket, még csak az
hiányozna, hogy pánik törjön ki a hivatalban. És tárcsázott.
„Valami szenvedélye mindenkinek van.

140
Egyiké a kártya, másiké a ló, még olyan
is van, aki a kutyába vagy a puskába bolond."
Tömörkény
Idő: szerda reggel kilenc óra.

Színhely: a Cuprimpex hatalmas késztermékraktára. Illetve egy
keskeny sáv, egy betoncsík a csarnokban az állványok és a raktáriroda
között.
Ezen a betonsávon, a raktáriroda előtt, most szinte lábujjhegyen
közlekednek a szállítómunkások. Mintha habkönnyű balettcipők
volnának, oly puhán és nesztelenül érintik a talajt a durva bakancsok.
Ezen a betonsávon most kézben, háton cipelik a nagyobb ládákat is,
amelyek máskor targoncán jutnak el az állványokhoz vagy ki az
udvarra, a teherautókhoz. És jaj annak, aki most egy hangos szót szól!
Pedig köztudott, hogy a rakodó-szállító szakmában egy kiadós ordítás,
buzdítás, pláne szentségelés — olykor többet használ, mint pajszer,
görgő, heveder együtt.
Ez a betonsáv mégis minden szerdán, kilenc és fél tíz között a
csönd, az áhítat, a reménykedés szigete.
Mert e betonsáv mögött, a csöpp raktárirodában Gumric Ali
raktárfőnök ül és gondolkodik. Várja az ihletét.
És ha jó az ihlet, akkor apró szorzójeleket rajzol.
Lottózik ugyanis.
Lottózik, szenvedélyesen lottózik a raktár egész személyi állománya,
száz szelvénnyel játszanak hetenként, és senki másra nem bíznák a
cédulák kitöltését, mint a főnökre, Gumric Alira.
Nem azért, mert ő a főnök. Kollektív lottózásnál nincs főnök és nincs
beosztott. Azért bízzák a szelvények kitöltését Gumricra, mert neki
ehhez arany feje van. Mert ő nem vaktában huzigál. Nem találomra bök
rá golyóstollával a papírra. Tanácsot sem fogad el senkitől.
Ő gondolkodik!
Ezért lehetett tavaly tizenegy hármasuk, kilenc kettesük, az idén
pedig már eddig egy hármas és hét kettes találatuk. És föltétlenül el kell
jönnie annak a hétnek, amikor úgy sikerül majd Gumricnak a
gondolkodás, hogy beüt pár négyes vagy akár egy ötös. Egyáltalán nem
lehetetlen, a késztermékraktárban mindenki vakon hisz Gumric Ali
rendkívüli szellemi képességeiben. Csak zavartalanul, tökéletes
csendben és nyugalomban gondolkodhasson el a nyerő számokon
szerdán, kilenc és fél tíz között.
Gondolkodni a lottó kitöltésénél?! Értelmet, logikát hívni segítségül
egy ilyen szerencsejátéknál?
Igazából egyfajta önhipnózisról van szó.
Ül Gumric Aladár, ez a negyvenhét éves, családos férfi, két felnőtt
fiúgyermek kopaszodó atyja, hajdani kötöttfogású birkózó, párszor
dobogós is vidékbajnokságokon, minthogy Kecskemétről került föl
később a fővárosban
Ül az irodájában Gumric Aladár, szakszervezeti bizalmi, odahaza
lakóbizottsági elnök, itt raktárfőnök, akinek milliós értékeket adtak a
kezébe, és aki e bizalomnak teljes mértékben meg is felel. Ül ez az
érettségizett, balesetvédelmi és egyéb tanfolyamokon,
szemináriumokon, TIT előadás-sorozatokon pallérozott agyú
szállítmányozási szakember, ül az íróasztala mögött a huszadik század
utolsó negyedében, és szentül meg van győződve arról, hogy ő
141
gondolkodással rá tud jönni az öt nyerő számra, csak kellőképp
elmélyedhessen e műveletben.
És szentül hiszi ezt valamennyi raktári dolgozó is.
Ül Gumric Aladár, hátradűtött fejjel, behunyt szemmel, és a
megfeszített agymunkától szinte behorpad a homloka. Előtte tíz tízes
sorban kiterítve az asztalon a lottócédulák.
Ül Gumric Aladár, mintha a moziban ülne, némafilmnél, mert
koponyacsontjának belső falán, a vetítővásznon — piros, zöld, kék
számok kavarognak csöndesen. Közülük egyesek megnőnek,
előretolakodnak, hirtelen elenyésznek, mások összeállnak, olykor
egymásba is olvadnak... Bukfencet vet egy zöld hatos, lesz belőle piros
kilences... Hosszában kettéhasad egy kék nyolcas, születik két
hármas... Hohó, egy kettes meg egy négyes folyton egymás mellett
mozog, zöld mind a kettő, a Fradi színe!
A huszonnégyes lenne az igazi? Vagy a negyvenkettes?
Kinyitja a szemét Gumric, nagyot sóhajt; érthető, rettentő felelősség
nyomja, előrehajol, a kiterített lottócédulák fölé, fogja a golyóstollat,
ötven cetlin megkeresztezi a huszonnégyest, ötvenen a negyvenkettest.
Leteszi a tollat, hátradől, fölveszi korábbi testtartását. Becsukja a
szemét. Összpontosít. Újra révült állapotba kerül.
Folytatódik a számok kavalkádja a fejében, de most valami surrogó
hang zavarja a tökéletes koncentrálást. Várjunk, hátha elmúlik... De
csak tart a surrogás, zizegés... Szörnyű pech, mert mintha épp most
emelkedne ki a tarkabarka halmazatból, az egyenes és görbe vonalak
nyüzsgő hangyabolyából egy szám, csak még nagyon elmosódottak a
kontúrjai... Nem, nem tud határozott alakot ölteni a szám, mert ez az
istenverte zaj... És mintha nem is kívülről szűrődne be, innen hallatszik,
az asztal felől!
Kinyitja a szemét a raktárfőnök, de csukja is be rögtön!
Mert mit lát?
Mini-forgószél tombol az íróasztala fölött, abban pörögnek vadul a kis
sárga papírlapok, onnan jön a surrogó zaj!
Félig-meddig kába még a delejes Gumric, de tudja, érzi így is a bajt.
Nyitott szemmel is képzelődik?! Agyára ment a töprengés? Vagy a
látása ment auszra? Vizionál? Hallucinál? Hát megér ennyit ez a
nyavalyás lottó?!
Még mindig behunyva a szeme, de hát előbb-utóbb elkerülhetetlen a
találkozás a kegyetlen valósággal... Azért még elszámol magában
húszig, aztán lassan résnyire nyitja a szemét, megkönnyebbülten
lélegzik egy nagyot.
Mert nincs mini-forgószél az íróasztal fölött, nem járnak
boszorkánytáncot a cetlik, a surrogó zaj is megszűnt... Tehát csak a
képzelete játszott vele... A túlfeszített szellemi munka visszahatásaként,
nyilván... Vagy mégsem?
Mert most, hogy teljesen kinyitotta a szemét, és előbbre is hajolt,
megdöbbenve tapasztalja, hogy a lottócédulák zöme a földön,
összetépve, összegyűrve. Ilyen állapotban vannak az asztalon
maradottak is.
Fölugrik, az ajtóhoz rohan, föltépi.
Ordítása a hatalmas csarnok legkisebb zugába is eljut.
— Ide mind! Gyertek, fiúk! Nézzétek, mi történt!
„Csak pirosló füle látszik,

142
Az mutatja szenvedélyét."
Arany
„A szeretetemet és a féltékeny
haragomat egyformán kiadtam."
Móricz Zsigmond
Talponállóra, kocsmára gondol elsőnek, vagy üzemi bálra, falusi

kuglizóra, focipályák lelátójára, a lóversenytér környékére és egyéb
ilyen zordon tájakra gondol másodjára az ember, ha ezt a szót hallja:
tömegverekedés. Helyszín gyanánt. És gondol fiatal és középkorú,
szesztől is fölhevült, ordítozó, harcias férfiakra, vasárnapi
fenegyerekekre, virtuskodókra, nekibúsult agglegényekre meg
mindenféle alvilági alakokra, amint szódásüveggel, ököllel, széklábbal
gyilkolják egymást. És nemigen gondol az ember, ha ezt a szót hallja:
tömegverekedés, korszerűen berendezett mintaleány-szállásra, fehér
falú, virágmintás függönyökkel díszített hálóhelyiségekre, mettlachi
lapos folyosókra és így tovább. És még kevésbé gondol az általános
tettlegesség aktív résztvevőiként tizenéves leánygyermekekre, akiket
azért engedtek-küldtek föl a jó szülék a fővárosba, hogy itt megtanulják
a szövés-fonás szép mesterségét.
Márpedig most a Minyova Textilgyár mintaleány-szállójának
társalgójában vagy húsz serdülő amazon tépi, rúgja, csípi, üti, körmözi
egymást, jobb ügyhöz méltó buzgalommal. Vázák, hamutartók, könyvek
zúgnak át a légtéren, és olyan ajánlatok, fölhívások, amelyek parányi
kétséget sem hagynak afelől, hogy e bakfisok biológiai ismeretei
meglepően sokrétűek.
Röpke szemlélődéssel az is megállapítható, hogy itt két tábor csapott
össze. Kiderül ez abból, hogy az azonos csoportba tartozók buzdítják,
védik, fedezik, munícióval látják el egymást. És van két vezér is, aki a
hadmozdulatokat irányítja. Barna szemű, kövérkés lány az egyik,
csontos, szőke a másik.
Mint minden valamirevaló háborút, ezt is béke előzte meg. Néhány

lány a tévé vasárnap délutáni műsorát nézte a tágas társalgó egyik
sarkában; volt, aki olvasott, tanult, még kézimunkázó is akadt. Szóval:
kultúra, jó modor, igényes szórakozás, akárha egy svájci lánynevelő
intézetben.
És nyílt az ajtó, és belépett Jodoga Mari, a sovány, szőke, a
későbbeni egyik hadvezér. Arca még a megszokottnál is sápadtabb,
csak a két füle ég piros tűzben. Kezében papírfoszlányok. Megáll,
körülnéz, keres valakit.
Megpillantja.
Nézi mereven.
Az is Mari, Kertész Mari, a molett barna, a későbbi másik hadvezér.
Egy kerek asztalkára könyököl, keresztrejtvényt fejt elmélyültem Jobbról
is, balról is segít neki egy-egy barátnője; ha sikerül, nyerhetnek a
Fülestől egy eleven kiskecskét, ezüstcsengettyűvel a nyakán. Ez a fődíj.
Az igazat megvallva, jobban örülnének a mellékdíjak valamelyikének, a
zsebrádiónak, n törpe magnónak, a Korda-lemezeknek, mert falusi
lányok lévén, nekik nem világszám egy kiskecske, na meg mit is
kezdenének itt a gidával?
143
A pirosló fülű Jodoga Mari odasétál a rejtvényújságban
elmerültekhez, a másik Mari szeme elé dugja azt a papírcsomót,
amelyet hozott. Fölnéz csodálkozva a dundi, jó hangosan meg is kérdi:
— Hát neked mi a bajod, csórikám?
Feléjük fordítva már minden tekintet, botrányszag a levegőben.
Jodoga Mari nem felel, hanem az asztalka közepén álló nádudvari
fekete cserépvázából egyenként kiemeli a három szál életunt lila
szegfűt, szépen lefekteti őket a váza mellé. Aztán fogja a vázát, Kertész
Mari feje fölé tartja, és mint egy rituális szertartást végző ókori papnő,
ünnepélyes-lassan megfordítja, rácsurgatja a vizet a mintaszálló másik
lakójának a fejére.
Döbbent csend, csak a vízcseppek koppanása hallatszik, amint
Kertész Mari csúffá tett fejéről a parkettára hullanak.
Eszmél sokkjából az áldozat, fölpattan, és egy akkora pofont csördít
le keresztnévrokonának, amilyen még Rejtő Jenő idegenlégiós
könyveiben is csak ritkán csattan el.
E pofon volt a harci jel, a riadó, már egymás hegyén-hátán a két
szomszédvárnak, a 11-es és a 12-es szobának a lakói, az ősi
ellenségek. Lelkes szövetségesként kapcsolódik be a csatába az a pár
lány is, aki más szobából való, de valamilyen okból a szíve a front
valamelyik oldalán küzdőkhöz vonja.
Az egy Csépé Eszti kivétel. Komoly, szemüveges lány, technikusnak
készül, az is lesz belőle, mert szorgalmas, értelmes, törekvő. És utálja a
verekedést, gyűlöl minden erőszakot... Ügyesen elhajol egy
könyvrakéta elől, és gyors léptekkel, de nem menekülés-szerűen, kisiet
a folyosóra, megkerüli az oda kiszorult pankrátornőket, megy békéltető
segédcsapatokért. Jöjjenek a nevelők, mielőtt ezek a bolondok nagyobb
kárt nem tesznek egymásban, szét nem verik az egész intézetet.
— Még mindig nem értem — jelenti ki elkeseredetten és megviselten

Kámon Gézáné, a leányszállás igazgatónője, akinek a két nevelő, a
portás, a szakácsnő és a takarítónők segítségével negyedórája nagy
nehezen sikerült megfékezni, szétválasztani, elsősegélyben részesíteni,
további intézkedésig szobáikba beparancsolni a küzdő feleket. — Nem
értem, hogy miért robbantottátok ki épp ti ezt a tömegőrületet? Miért
ugrottatok egymásnak?
A két hadvezérhez, a két fővétkeshez intézve a kérdést, a két
Marihoz, aki ott áll most az igazgatói szobában, Kámonné íróasztala
előtt. Elázva, megtépve, szétcincált frizurával.
— Én csak védekeztem — mondja a barna Mari —, ehhez
mindenkinek joga van. Ő kezdte, leöntött vízzel. Egy csurig telt vázából.
— Csak azt kaptad, ami járt neked — szögezi le a szőke Mari, aztán
az igazgatónő felé fordul. — És kezdeni is ő kezdte. Összevissza
szurkálta, széttépte a levelemet.
Rábámul a barna.
— Én? A te leveledet?!... Én nem is tudtam, hogy te ismered a
betűket!
Oly őszinte a csodálkozás, hogy elveszi a sértés élét, egy pillanatra
megingatja a vádló magabiztosságát. De csak egy pillanatra.
— Igenis te! — ismétli meg állítását. — Ki más?! És gondolom, hogy
hogyan csináltad. Amikor én kimentem a mosdóba, te belopóztál, mert
vannak kémeid a mi szobánkban, tudtál róla, hogy levelet írok, azt is,
hogy kinek. Belopóztál, elolvastad, mérgedben összekaristoltad, pedig
144
még be sem fejeztem egészen. Aztán leszaladtál a társalgóba, úgy
tettél, mintha tavaly óta egyfolytában ott kuksolnál.
Mint aki mesét hall, úgy figyeli a másik szavait Kertész Mari, aztán —
immár harag nélkül — azt mondja az igazgatónőnek:
— Ez komplett becsavarodott, tessék elhinni. Az az igazság, hogy én
május óta a 11-esbe be sem tettem a lábam. Nem is láthattam az ő
levelét. És nem is szoktam beleolvasni mások levelébe, nem tudom,
honnan veszi. És minden lány igazolhatja, hogy uzsonna után én rögtön
beültem a társalgóba Fülest fejteni. Hármasban. Korol Etussal és Nagy
Ibivel... Ki sem mozdultam.
Fölsóhajt Kámon Gézáné, belátja, hogy itt csak keresztkérdésekkel
juthat el az igazsághoz.
— Miért pont májustól nem jársz te be a 11-esbe?
— Azért — feleli vontatottan Kertész Mari —, mert májusban voltunk
közös színházlátogatáson. Az Othellót néztük.
Elhallgat, lesüti a szemét.
— Tedd hozzá — szólal meg kéretlen a másik Mari —, hogy te azóta
szerelmes vagy Husztiba! Aki a Jagellót játszta.
— Na és?! — kapja föl fejét a barna kislány. — Nekem nem szabad?!
Csak neked szabad?! Csak te lehetsz szerelmes Husztiba?! Akiről még
azt sem tudod, hogy nem a Jagellót, hanem a Jágót játszotta?
Diadalmas mosollyal int az igazgatónőnek a szőke.
— Tetszett hallani? Bevallotta. Csak ő tehette. Mert a mi emeletünkön
csak mi ketten lettünk szerelmesek Husztiba, a többiek Bessenyeibe.
Ezen is vesztünk össze akkor. És ma ő valahogy megtudhatta, hogy én
írtam egy szerelmes levelet Huszti Péter művész úrnak, hát ezért
irigységből meg féltékenységből...
Koppan Kámonné golyóstolla az íróasztal üveglapján.
— Elég, elég! Összevissza fecsegtek, már a fejem is fáj. Most
menjetek a szobátokba, holnap este folytatjuk. És addig egy mukkot se!
Köszön és elvonul a két Mari zavartan. Különösen Jodoga Mari.
Lehet, hogy mégsem ez a dagi tette? De hát akkor ki?
145
II. fejezet
AHOL A MADÁR IS JÁR
„Mindaz, ami nálatok rút, s törvény

Sújtja vagy szokás,
Nálunk a madárvilágban szép dolog
S dicséretes."
Arisztophanész
— Tulajdonképpen mire kíváncsi?

Ezt a kérdést a majomház előtt tette föl a lánynak a szürke
köpenyes, langaléta, szemüveges, sovány, hosszú orrú fiatalember,
Guszt Róbert ornitológus, az Állatkert munkatársa. Egy perce csak,
hogy hívatta a főigazgató, bemutatta ennek a lánynak, megveregette a
vállát — nemcsak minden embert, minden nagyragadozót is
megsimogatott, aki csak a közelébe került —, mormogott valamit a
bajuszába, hogy istápolni kell az ifjúságot, hölgyek előnyben, a
csinoskák különösen, a sajtó nagyhatalom egyébként is... És már
fürgén ki is tuszkolta őket a szobájából, sietett vissza a tudományos
jegyzeteihez.
A lány pedig, akihez Guszt Róbert a kérdést intézte, Kosaras Katalin,
MUOSZ-iskolát végzett pályakezdő újságíró, a Déli Hírek
kollektívájának tagja... „...amennyiben a kartársnő munkájával,
szorgalmával, fejlődésével, emberi magatartásával a szerkesztő
bizottság vezetője meg lesz elégedve, munkaviszonyát szerződéses
munkatársi munkakörben további hat hónapi időtartamra
meghosszabbítjuk. Laude Jenőné, a munkaügyi oszt. vez. h."
Ettől a dörgedelemtől Katinak még nem kellene megijednie, ha valaki
patrónus állna a háta mögött. De nem áll. Neki tehát nemcsak kitűnően
kell dolgoznia, feltűnően buzgólkodnia, hanem folyamatosan és
ígéretesen fejlődnie is kell, lépten-nyomon példamutató emberi
magatartást tanúsítania, ha meg akar kapaszkodni. Megjegyzendő,
efféle szuperigényeket gyakorló újságíróval szemben senki sem
támaszt. Csak az újoncnak kellene naponként mindenben rekordot
döntenie, hogy bizonyítsa rátermettségét. Hát Kati most is ez ügyben
fáradozik.
— Arról van szó — kezdi a magyarázatot —, hogy lesz ez a
nemzetközi hókuszpókusz, ez a környezet-védelmi hét. Ahhoz kell
írnom hangulatos beharangozót, ahhoz gyűjtök anyagot. Ha jól sikerül,
még más írásomat is hozzák ebből a témából. Arról, hogy milyen
szépek és hasznosak a fák, a virágok, az állatok, hát szeressük, ápoljuk
és kíméljük őket, akkor ők is szeretni, ápolni és kímélni fognak
bennünket. Mondjuk egy tigris vagy egy kobra. Ámen. Ezzel szemben a
hamu, a korom, a füstgáz és a vizek szennyezése — helytelen. De ezek
csak később jöhetnek. Én a madarakkal szeretném indítani a sorozatot,
azokat imádom. Meg a kutyákat. De most a madarak miatt jöttem.
Rápaskolt az oldalán hosszú szíjon himbálódzó bőrdobozra.
— Készítenék róluk pár fotót is. Univerzális zseni vagyok, azonos
szinten írok és fényképezek és tördelek. Ne bolygassuk, hogy milyen
szinten... Mindenesetre nekem nagyon fontos, hogy ez az állatos dolog
146
jól sikerüljön, színes legyen, érdekes, tanulságos, mozgósító. És főleg
— eredeti! Egy-két príma sztorival, különlegességgel.
Egy pillanatra abbahagyta a szóáradatot, megérintette a fiú karját,
fölnézett rá.
— Én még próbaidős vagyok. Nekem nagyon kell csipkednem
magamat. Világos?
Guszt Róbert bólintott, és azon volt, hogy megzabolázza hosszú
lábait, lépést tartson a közepesnél valamivel alacsonyabb termetű
riporternővel. Ahogy ez a sovány, magas fiatalember járt, a lépések
ütemében enyhén előrebillenő felsőtesttel, ahogyan a térde emelődött
— erősen emlékeztetett a szürkegémre. Köpenyének színe is növelte a
hasonlóságot. Meg a hosszú, egyenes, hegyes orra. És ahogyan
időnként kilencven fokkal elfordította a fejét, oldalt és lefelé, mint mikor
a gázlómadár terepszemlét tart, nem szedi-e valahol az irháját egy
békafi, akit elkaphatna. Pedig Guszt Róbert nem békát kémlelt, ő a lány
arcát leste. Szép fehér a bőre, az a néhány szeplő nem számít, de a
szája, az bizony elég nagy, kicsit tömpe az orra is. Viszont a szeme
kifejezetten gyönyörű, akvamarinkék, de zöld topáz szilánkok is
fénylenek benne. A haja meg vörösbe játszó barna, nem valami finom
szálú, de elmegy. Egészében sokkal jobb nő, mint részletekben. Nem
világszépe, ahhoz némileg tömzsi, de vonzó, csinos teremtés. És ami a
leginkább rokonszenves benne, ez az élénk, dallamos hangja meg a
kissé hebrencs, őszinte szövege. Jó érzés hallgatni.
A lány csacsog, a fiú bólogat, így érnek a mesterséges tavacskához.
Nyüzsgő élet a vízen, a parton, az apró homokszigeten, százféle
vízimadár úszik, sétál, tollászkodik, bukik zsákmány reményében vagy
edzés céljából a víz alá, de jó volna valamivel nagyobb hely nekik!
Följebb, a nagymadarak tanyáján döcögve, fél szárnyával is tartva az
egyensúlyt, egy öreg sas jár mérgesen föl-alá, a többiek a földön vagy a
kérge fosztott facsonkon ülnek, meg a sziklákon alszanak, meditálnak,
maguk elé néznek révedezve. Szomorú látvány, börtönben a levegőég
uralkodói. Kosaras Kati és vezetője körbejárják az egzotikus szárnyasok
kalitjait is, hátrébb még a papucscsőrű madarakat is megtekintik.
Bezárult a kör. Visszajutottak a tavacskához, megállnak a tavacskán
átívelő híd közepén, rákönyökölnek a korlátra.
Valakinek a táskarádiójából eljut hozzájuk a déli harangszó.
Máskülönben meglehetősen gyér most a forgalom, nagyobb a csönd,
pontosabban: kisebb a zsivaj, a gyermeklárma.
— Aves — mutat körbe Guszt Róbert. — Madarak. Tollas, kétlábú,
kétszárnyú, többnyire repülni is tudó, melegvérű gerincesek. Tojással
szaporodnak.
A lány oldalról fölnéz rá. Nem boldog.
— Fantasztikus — mondja. — Ezt írjam meg?
Behúzza hosszú nyakát a madarász.
— Én nem vagyok jó sztorizó. Talán az lenne a legjobb, ha maga
kérdezne, ha megmondaná, hogy mi érdekli, én meg válaszolnék, ha
tudok.
— Jó — bólint a lány —, de tegeződjünk, fiatalok vagyunk, nekem
úgy sokkal könnyebb. Igen?
Félszeg örömmel egyezik bele a másik.
— Én Kati vagyok — nyújt kezet a lány.
— Én meg Róbert.
147
— Annyi baj legyen. Figyelj, Robi, fölteszem az első kérdést. Nős
vagy?
Leesik az ifjú ornitológus álla, aztán nyel egy nagyot.
— Elváltunk. Fél éve.
— Gyereketek van?
— Nincs.
— Mivel ütöd agyon a szabad idődet?
— Nincs szabad időm, és nem is értem, hogy mi köze mindennek...
A lány legyint, jegyzőfüzetet, golyóstollat szed elő a táskájából.
— Semmi az égadta világon. Ne is törődj vele. Ez csak a jó kapcsolat
megteremtése miatt volt. Ilyesmikkel tömték a fejünket az újságíró-
iskolán. Ne rohanjunk ajtóstul a házba, előbb igyekezzünk általános
emberi kontaktust kiépíteni a pácienssel. Nyerjük meg a bizalmát
úgynevezett intim kérdésekkel, de a jó ízlés határain belül. Hát ez ilyen
három kérdés volt. Ha netán utánaérdeklődnének a szerkből...
Fütyült egy hattyúnak, amely épp alattuk úszott el, de az föl sem
nézett.
— Egyébként — folytatta a lány — a legviccesebb, hogy tényleg
érdekel, hogy te kit ábrázolsz. Jó fejnek látszol... De hát most első a
munka... Áruld el, melyik a leghasznosabb madár ezek közül! És
körbeintett.
— A te aveseid közül.
Megrázta fejét a madarász.
— Rossz a kérdés. Majd mindenki ezt firtatja, pedig ez egy rossz
kérdés. Mert a maga módján mindegyik hasznos. És bizonyos fokig
mindegyik káros. Ember szemszögből. Egy bizonyos gerinces emlősnek
a szempontjából. A szellemileg legfejlettebb emlősnek a szempontjából.
De még ha elfogadom, mert el kell fogadnom az ítélkezésnek ezt az
alapját, minthogy magam is ide tartozom, még akkor sem helyes így
fölvetni a kérdést. Milyen emberi érdekről van szó? Rövid távú, hosszú
távú érdekről? Csak anyagi érdekről? És így tovább... Nézd ott azt a
flamingót! Micsoda elegancia, micsoda színek, micsoda mozgás!
Vonalminták, színkompozíciók grafikusoknak, festőknek,
szobrászoknak... Örülnek neki az idelátogató gyerekek, felnőttek, mert
szép, mert öröm nézni. Hát nem hasznos ez a madár már csak azért is,
mert létezik, mert kortársunk, mert mi itt és most gyönyörködhetünk
benne?
Kati elismerően biccentett.
— Jó szöveg volt. Fölhasználom. És átfogalmazom a hasznosság
kérdését is. Melyik az a madár szerinted, amelyik a legtöbb embernek,
hosszú távon és nemcsak anyagi szempontból a legtöbbet nyújtja?
Határozottan, gondolkodás nélkül felelt Guszt Róbert:
— A kongói zümbi.
Kati már buzgón gombolta is ki masináját a dobozból.
— Muti, melyik az! Előbb lekapom, most jó a fény, aztán majd
mesélsz róla.
Sajnálkozva vont vállat a madarász.
— Nálunk itt nincs kongói zümbi.
— Egyáltalán nem található szép honunkban?
— Én azt nem mondtam — szögezte le a fiatalember — én csak azt
mondtam...
— Ki vele! — szakította félbe erélyesen Kosaras Kati. — Gyerünk,
mondd, hol találok ilyen kongói micsodát? Hátha én írhatok róla
148
elsőnek? Össznépi szenzáció. Számomra meg kész mennybemenetel.
Szóval?
— Hát... izé... az a helyzet, hogy tudtommal ma Magyarországon
kongói zümbi csak egyetlenegy helyen található. Egy pesti
tenyésztőnél. A Szemlér utcai huszonegyben, a hatodik emeleten.
Összehúzta szemét a lány.
— Roppant érdekes! Mondd, véletlenül nem te laksz ottan? Véletlenül
nem te vagy az egyetlen boldog zümbitulajdonos szerte e hazában?
Véletlenül nem az a terved, hogy egy nem is létező, egy fantáziamadár
meséjével elcsalj engem a Szemlér utca huszonegybe, a hatodik
emeletre?
Szíven ütötte a vád a fiatalembert, egyelőre nem is jött ki hang a
torkán, csak fölszegett fejjel hápogott. Kati elnevette magát,
összecsapta a kezét.
— Tisztára, mint egy gólya! Mindjárt kelepelni kezd... Jó, elhiszem,
tényleg üzemel ilyen kongói zümbi, elhiszem, csak nálad lehet találkozni
vele... Pörgesd magad vissza, szent a béke. Mikor végzel itt?
Még félig-meddig megbántottan érkezik a válasz:
— Ma kivételesen háromkor... Egyébként az apámnál élek a Szemlér
huszonegyben, válás után a garzonunk Icának maradt... És az öregem
a tenyésztő, én csak a disszertációmat írom a zümbikről... Tehát
egyáltalán nem volt olyan tervem...
Kati megrántotta vállát.
— És ha volt? Akkor se dűl össze a világ. De hát nem volt, kész.
Ebben maradunk. Van egy kopott kis 500-as Fiatom, várlak a főkapu
előtt háromkor, talán beleférsz... Akkor hát haverok vagyunk továbbra
is?
Nyújtotta a kezét. És fölragyogtatta a legszebb mosolyát.
Guszt Róbert megigazította szemüvegét, majd óvatosan
megszorította a feléje nyújtott kezet. Aztán gyorsan vissza is kapta.
— Most meg min nevetsz? — kérdezte ingerülten.
A lány legyintett.
— Hülyeség. Csak úgy elképzeltem, hogy ti miért váltatok el. Mert te
mindig majdnem kiszúrtad a szemét a hegyes orroddal annak a
szegény Icának, amikor meg akartad csókolni... Szóval pont háromkor!
Megfordult, és leszaladt a hídról.
„Halász, vadász, madarász, mind éhenkórász."

Szólásmondás
Magasabban van a két térde, mint az álla!

És ebben a pozitúrában, talán végérvényesen és kihúzhatatlanul
bepréselődve a kis Fiatba, Guszt Róbertnek még arra is van lelkiereje,
hogy bevezető előadást tartson a volánt ráncigáló Kosaras Katinak a
zümbikről.
— Bár kongói zümbi a neve ennek a madárnak, inkább ugandainak
kellene hívni, mert Észak-Ugandában, a Fehér-Nílus partvidékén, főleg
a Kyoga-tó erősen elmocsarasodott, papiruszsással benőtt körzetében,
náderdőiben honos. Ősrégi faj... Jártál már ott?
— Nem — rázta meg a fejét a lány, és utat adott egy ámokfutó
Trabantnak —, én még csak Romániában jártam.
149
— Hát ha egyszer eljutsz Kairóba, az Egyiptomi Múzeumban láthatsz
egy faliképet, az időszámításunk előtti harmadik évezredből való, a
Menesz-dinasztia korából. Címe: „A Nagy Ti utazása a
papiruszrengetegen át." Hatalmas férfi áll egy evezős gályán, és a folyó
vagy a tó mindkét oldalán, tehát alul és felül rengeteg állat a
papirusznádszálak között, főleg madarak. És ezek többsége
kétségtelenül a zümbikhez tartozik, vagy azok közeli rokona.
— Óriási — mondta Kati —, de még mielőtt átugornék Kairóba, hogy
megtekintsem az ősöket, legalább egyetlen utódot szeretnék látni
Pesten... Forduljak itt a Nyugati felé?
— Igen. Aztán át a Marx téren... Ja, és még visszatérve a névre. Bár
csak hipotézis, de szerintem azért hívják zümbinek, mert hihetetlen
gyorsan repül, a mi fecskénk kismiska hozzá képest, és talán a nevük
első szótagja hangutánzó eredetű. Minthogy szabad szemmel nem is
igen látni őket, amint a levegőt szelik, csak a zümmögést hallani.
— Könnyen akklimatizálódtak nálunk?
— Nem. Pontosabban nem is az akklimatizációval volt a baj, hanem
föl kellett ismerni két tulajdonságukat ahhoz, hogy életben lehessen
tartani őket.
— Éspedig?
— Először is azt, hogy nagy a mozgásigényük. Csak úgy maradnak
meg, ha — természetesen a mi éghajlati viszonyaink között, nyáron,
tavasszal, a melegebb kora őszi napokon — pár órát szabadon, hosszú
távon röpülhetnek. Ezenkívül föl kellett figyelni arra is, hogy párosával
kell őket nevelni, fölöttébb szerelmes és rendkívül hűséges természetű
állatok, társtalanul búskomorrá válnak, nem esznek, nem isznak, nem
repülnek, elpusztulnak.
— Ritka madár manapság az ilyen. Kissé konzervatív, nem?
Az ifjú ornitológus füle mellett elszállt a kérdés.
— Sajnos — folytatta —, az állatkerti tartás nem teszi lehetővé a
rendszeres nagy repüléseket, egy zümbikakas nemsokára össze is
zúzta magát a ketrec rácsán, a tojó utánahalt bánatában, maradt még
egy pár. Félő volt, hogy annak sem lesz szebb a sorsa. Aztán egyszer
csak eltűnt ketrecéből ez a maradék két madár. Éppen azon a napon,
amikor az apám nyugdíjba ment innen.
— Elcsórta?
— Igen. Hogy megmentse őket.
— Ezt nevezem... Szóval ő is az Állatkertben űzte az ipart? Mint
micsoda? Tudós? Kutató? Nacsalnyik?
— Lejjebb. Mint állatgondozó. Illetve az utolsó években fölvitték az
igazgatóságra hivatalsegédnek. Részint mert az könnyebb munka,
főképp pedig mert úgy emelhették valamelyest a pénzét. De annyit a
családi kapcsolattól függetlenül leszögezhetek, hogy a madarakat
jobban ismeri néhány sokplecsnis professzornál, szakírónál. Nem
csoda, jóformán egész életét a tollas nép közt töltötte; néha az a
gyanúm, hogy beszél is a nyelvükön. Velem is ő szerettette meg ezt a
pályát.
Piros lámpát kaptak a Rudas László utcánál, Kati odafordult
Róberthez.
— Szóval nálatok azóta is egész jól megvannak a zümbik?
— Prímán. És nemcsak Balambér és Bella, hanem az utódaik is...
Tudod, az apám erősen iszik, de mielőtt berúgna vagy még ittasan is,
lelkiismeretesen és szeretettel ellátja a zümbiket. Friss víz, koszt.
150
Rendet rak a kalitkában. Az előfordulhat, hogy mi vacsora nélkül
fekszünk le, nincs kedve lemenni a közértbe, de a zümbik eleségéért
elgyalogolna a hetedik faluba. Például ősszel, télen, amikor ezek a forró
égövi madarak nem cikázhatnak, mert megfáznak, megfagynának
odakint, az öreg egy kibélelt ládikában vitte át őket a szomszédos
iskolába. Órarend szerint. Komája ott az altiszt, elnézi, hogy amikor
szabad a tornaterem, ott röpteti a kedvenceit.
Zöldet kaptak, továbbrobogtak, rövidesen célhoz is értek. Kopott,
vénséges vén ház, a lift is úgy rángatózott föl velük a hatodikra, mint aki
tikkes.
Róbert csöngetett, hatás semmi, mentegetőzve húzta elő a kulcsát.
— Pedig ilyentájt itthon szokott lenni... Biztos kicsit utánatölt a sarki
kocsmában. De pár percen belül be kell futnia, hangyatojást és magot
hoz a zümbiknek, ne félj.
— Nem félek — nyugtatta meg a lány.
Bementek, a fiú fölkapcsolta a villanyt az előszobában, előresietett,
kinyitotta a szoba ajtaját.
— Ne nézz nagyon körül, nem számítottam vendégre.
Kati besétált és körülnézett. Nem nagyon. Nagyon nem is lett volna
érdemes. Spártai egyszerűséggel berendezett helyiség, egy ómódi
szekrény, két rokkant rekamié, egy konyhaasztal, pár tonettszék, gyalult
deszkákból összeácsolt, mennyezetig érő, festetlen könyvespolc, dugig
telve. És szemmel láthatóan a rendszeres évi takarításra még nem
került sor az idén.
— Hát nem az a kimondott Hilton — állapította meg a lány, de semmi
bántó nem volt a hangjában.
Pókkarjával Guszt Róbert sietve lesöpört pár könyvet egy székről,
hogy látogatója leülhessen.
— Tudod, sokba került az öregnek a taníttatásom. Meg a bort sem
mérik ingyen mifelénk. Én meg csak két éve keresek valamit. De jövőre
új bútort veszünk, és ki is lesz festve... Bocsáss meg egy percre,
kimegyek a konyhába, fölteszek egy kávét. Oda ne gyere ki, oda csak
nagyon erős idegzetűek tehetik be a lábukat. Addig is foglalj helyet.
Hány cukorral szereted?
Ez a kérdés már a konyhából érkezett.
— Fele kávé, fele cukor — kiáltotta Kati —, de hol vannak a zümbik?
Látom a ketreceket a szekrény tetején, de azok üresek, nyitva az
ajtajuk.
Már jött is a válasz a légtéren át:
— Akkor az ablakpárkányon lesznek, ott szeretnek üldögélni, oda süt
a nap.
Kosaras Kati izgatottan sietett az ablak felé, egészen elámult.
— Micsoda?! Ezek lennének azok a szuperlények? A csodacsirkék?!
Hisz ezek csak elfuserált verebek!
Guszt Róbert megjelent a küszöbön, egyik kezében kávéscsésze, a
másikban kockás törlőruha.
— Nana! Ne sértegesd a zümbiket, lehet, hogy megértik. Annyiban
igazad van, hogy a zümbi hasonlít a Passerhez, a verébhez. Mármint a
háziverébhez. Körülbelül akkora, az ő fejtetője, hasaalja is hamuszürke,
az ő tollainak a szegélye is rozsdavörösbe hajlik, neki szintén fekete a
begye. Tényleg a Passeriformes, a verébalakúak külsejére üt, bár
semmi köze hozzájuk. Egyáltalán nem tartozik a ploceidák családjába,
inkább törpegém. Menj egészen oda, nézd meg őket közelebbről. Nem
151
félnek, nem repülnek el, vonzódnak az emberhez, szeretik. Mint a
kutyák, a delfinek, a pingvinek. Rögtön meglátod, hogy mekkora a
differencia!
És két óriás lépéssel már újra kint volt a konyhában.
A lány az ablakhoz lépett, kicsit kihajolt.
Tíz szürke kis tollcsomó, tíz zümbi nézett vele madárszemet.
Mozdulatlanul állva, kissé félrefordított fejjel, kíváncsian vizsgálva az
ismeretlent. Kíváncsian és valahogy — barátságosan.
Nem kellett ahhoz természettudósnak lenni, hogy az ember így
közelről azonnal megállapíthassa — ezek valóban nem verebek.
Először is: más a fejük formája, keskeny, hosszúkás, a csőrük is
hosszabb, vékonyabb. Az ő szürkeségük selymes, a feketeségük
bársonyos. És hosszabb a lábuk is... Most az egyik elindult a lány felé a
fölpattogzott pléh esőlemezen. Kényesen lépdelt, nem ugrált páros
lábbal, mint a veréb. És a törzse sem olyan golyószerű, könnyedebb,
kecsesebb, nyúlánk... És a tollazata is mindenütt azért egy kicsit
világosabb árnyalatú.
Kati a fényképezőgépe után nyúlt, de a mozdulata abbamaradt.
Odament az ajtóhoz, átszólt az előszobán át a konyhába:
— Mondd, Robi, mit tudnak ezek a te madaraid? Mitől olyan
extrahasznosak? Aranyosak, jópofák, nem vitás, de én nem nézek ki
belőlük sokat. Kicsik, szürkék, mi rendkívülit tudhatnak? Szépen
énekelnek?
Guszt Róbert újra megjelent a küszöbön, de immár tálcával a
kezében, a tálcán két gőzölgő csésze, cukortartó, kiskanalak.
— Kérdezd meg tőlük.
— Ne butáskodj. Én itt most dolgozom, nem szórakozom. Szóval
miért olyan csodalények ezek, mint a gascogne-i legények? Mert azok
legalább gémlábú sasok voltak. De ezek, lehet, hogy gémlábúak, de
hogy nem sasok, az zicher.
A fiatal tudós óvatosan letette a tálcát az asztalra.
— Én komolyan mondtam, hogy megfelelnek a kérdésedre ők maguk.
Csak az a fontos, hogy írásban érdeklődj.
A lány csak nézett rá, ahogy a csészéket, kanalakat rakosgatta:
bolond ez?
— Vedd elő a noteszodat — folytatta a fiú —, írd föl a kérdésedet,
tépd ki a lapot, tedd az ablakpárkányra.
Őrült, nem vitás, ez a srác komplett őrült! Akkor pedig nem szabad
neki ellentmondani, tenni kell, amit ajánl!
Kapkodva, gyorsan elővette jegyzetfüzetét, felfirkantotta a kérdést,
kitépte a lapot, letette az ablakpárkány szélére.
És attól, ami bekövetkezett, földbe gyökerezett a lába!
Szempillantás alatt mintha minitornádó, tájfun, ciklon támadt volna a
pár tenyérnyi területen! Rozsdabarna-szürke forgószél.
Mint tíz Szent György-lovag egyetlen sárkányra, úgy csaptak le a
kongói zümbik a cédulára. Száz éles kis karom tépte, tíz tűhegyes csőr
szurkálta, húsz kis szárny verte a szerencsétlen noteszlapot. Valóságos
eksztázisban ölték-gyilkolták áldozatukat a harcias támadók.
Egykettőre már csak fecnik, foszlányok maradtak a papírdarabból.
És a következő pillanatban már ott állt moccanatlan az öt pár zürnbi
ismét a párkány szélén, mintha mi sem történt volna.
Mozdulatlanul állt helyén Kosaras Kati is, tágra nyílt szemmel,
megdöbbenve.
152
— Mi... mi volt ez?! — szólalt meg végre. — Mitől vadultak meg
ezek?!
Guszt Róbert megérintette a vállát.
— Gyere, idd meg, mert kihűl a kávéd... Hát most a saját szemeddel
láthattad, hogy mit tudnak a kongói zümbik... Ne szégyelld magad, én
éppen így megrémültem, amikor a második napon, hogy idehozta őket
az apám, ugyanilyen vehemensen támadták meg, tették tönkre a
kérvényemet az aspirantúra-fölvételre. Azóta itthon csak úgy írok, ha
előbb betereltem a zümbiket a kalitkájukba, és rájuk tettem a
fénytakarót. Illetve amikor kísérletezem velük, megfejteni próbálom a
titkukat.
— Azt, hogy miért viselkednek így?
— Igen. De sokra nem jutottam. Az biztos, hogy külön-külön semmi
kifogásuk a papír, a golyóstoll festékanyaga, a ceruza grafitja, a tinta, a
tus, az írógép, az írógépszalag ellen. Csak a friss manuscriptum, a friss
kézírás meg a frissen gépelt iromány hozza őket ilyen indulatba...
Hogyan ízlett a kávé?
— Isteni volt, fele cukor, fele zacc. Így imádom... De azért biztosan
van valami feltevésed?
— Csak neked merem elmondani, annyira vad hipotézis. Nézd, ez a
madár évezredek óta papirusznádasban él. Persze, mindketten
tisztában vagyunk azzal, hogy a papír csak nevében rokon azzal a
hajdani papirusszal, amely a papirusznádból készült. De az is igaz,
hogy a papír fő alapanyaga ma is — növényi rost.
— Stop. Állíts a hullámsávon! Egy szót sem értek az egészből.
A fiú töprengve kavargatta üres csészéjében a nem létező kávét.
— Talán nem is a növényi roston van a hangsúly. Hanem a külső
hasonlatosságon. Fényes, sima, zöldesfehér vagy fehéressárga az a
nád, az a sás is... Olyan, mint a papír. Mert például piros vagy kék
papírra írhatsz bármit, a zümbik oda se figyelnek... Szóval az én
fantasztikus elképzelésem szerint ősi szimbiózisban él a zümbi a
papirusznáddal. Tudod, hogy az mi, ugye?
— Nagyjából. Két valami együtt él, kölcsönösen segítik egymást. Van
egy madár, amely tisztogatja, takarítja a vízilovat, húsevő vízinövény
nem bánt egy apró halat, mert az is szervizszolgálatot teljesít körülötte,
meg hasonló barátságok. Biológián szórakoztattak bennünket
ilyesmikkel.
— Jeles. És miért ne fordulhatna elő bizonyos egymásrautaltság a
növény és a madár között? Nevezetesen: a zümbi saját jól felfogott
érdekében védi a papirusznádat, menedékét, fészekrakó helyét,
otthonát a férgek, bogarak ellen. És ezt a beidegzettségét transzponálja
a sásról, a nádról a papírra, védeni akarja a tiszta, ép papírlapot a
rátámadó bogarak; a betűk, az írás ellen... Ha azt mondod, hogy ez
tökéletes agyrém, nem vitatkozom, lehet, hogy hülyeség valóban. De
azt magad is tapasztalhattad, az tény, hogy a kongói zümbik
jelenlétében nem lehet büntetlenül írni.
— Jó, jó, de hát ez... — kezdte volna Kati, amikor egy mély, kissé
borízű hang szólalt meg a hátuk mögül, s felelt a ki nem mondott
kérdésre:
— Ez, kedves ismeretlen kisasszony, a legnagyobb jótétemény
forrása lehet a magyar nép számára. Mert ilyen írómániás nép nincs
még egy a világon. Mert kérem, hol van az, hogy egy táncdalverseny
szavazásán millió levelezőlap érkezik a zsűrihez? Hol van az, hogy a
153
hivatalokban az egyik szoba levelez a másikkal? És hogy mindig
mindenről jegyzőkönyv készül, arról is, hogy jegyzőkönyv készül? Hol
írnak annyi följegyzést, emlékeztetőt, fogalmazványt, tervezetet, átiratot,
végzést, rendelkezést, utasítást, döntést, mint ebben a csöpp
országban? Hol van akkora írásos bürokrácia, mint nálunk? De
nemcsak erről van szó. Hol fordul még elő, hogy húsvét, karácsony,
újév előtt a vasútnak, a postának meg kell szakadnia, mert tízmillió
ember keresztbe-kasul gratulálja egymást üdvözlő kártyákkal?
Vállalatoknál, intézményeknél miért gépírónőkből nincs sose elég? És
még nem beszéltünk a megrögzött levélírókról, drámaírókról,
versírókról!... Higgye el nekem, kedves ismeretlen kisasszony, hogy ha
az isten nem teremtette volna meg ezt a zümbikét, akkor ki kellene
találni. Hogy irtsa, pusztítsa, ritkítsa ezt a betűrengeteget, amely
nemsoká úgy benőhet bennünket, hogy meg is fulladunk, hogy az a
hajderménkű csapna bele a sok átkozott paragrafusrágóba,
tintanyalóba, könyökvédős aktatologatóba meg...
— Bemutatom az apámat — szakította félbe a szóáradatot Guszt
Róbert, mielőtt cifrább jelzőkre került volna sor. — Mellesleg
tökéletesen egyetértek vele ebben a kérdésben.
— Kosaras Kati vagyok, a Déli Hírektől — nyújtott kezet a lány, és jól
megnézte a nyugalmazott állatgondozót, szóval ilyen lesz a Robi fiú úgy
harminc-harmincöt év múlva. Magas, mint a létra, pocak semmi, a haja
deres, de dús, az arca csupa redő, a tartása lehetne egyenesebb, de a
szeme nyílt, a tekintete indulatos, még most is több tűz lobog benne,
mint a fiáéban.
— Örülök, hogy megismerkedtünk — szorította meg a lány kezét az
öreg, éppoly óvatosan, mint pár órája a fia. — És ne haragudjon a
kiselőadásért. Néha elkap a lánc...
Kati megrázta a fejét.
— Haragudni?! Ellenkezőleg. Ragyogó volt a szövege. És azt hiszem,
hogy mindenben igaza is van. És ezekkel a zümbikkel olyan témát
kaptam maguktól, hogy megpukkadnak a legnagyobb menők is a
szerkesztőségben.
154
III. fejezet
LAVINA
„Az izgatottság nőtt, mint a lavina."

Mikszáth
„Madár eszi a bürokráciát!" — „Mi hozza harci lázba a kongói

zümbiket?" — „Két magyar tenyésztő — apa és fia — világraszóló
felfedezése!" — „Damoklész kardja a grafomániások feje fölött!" —
„Még őriz egy-két titkot a Kyoga-tó nádrengetege?"
Jó, „húzós" főcím, jó alcímek.
És alattuk meghökkentő, izgalmas, érdekes mondanivaló.
És egy elmosódó fotó, mindenki azt vesz észre rajta, amit látni
szeretne.
Nem csoda, hogy a Déli Hírek pénteki számában Kosaras Kati cikke
keltette föl a legnagyobb figyelmet. Annál is inkább, mert ezen a napon
sehol sem tört ki helyi háború, nem hajtottak végre puccsot, nem
követték el az évszázad bank-, vonat-, ékszer-, emberrablását, nem
lőttek föl sehol semmit, még csak ötös ikrek sem születtek Kanadában,
következésképp a zümbikről szóló riport egyedül elégíthette ki a nyájas
olvasó napi szenzációigényét.
Azazhogy csak részben elégítette ki, viszont roppant fölcsigázta a
kíváncsiságát.
Ugyanis a szerző — ősi női ösztönnel, tudniillik hogy bőség idején
nem szabad mindent fölzabáltatni a családdal, hanem egyet s mást
„spájzolni" kell a koplalósabb napokra — nem írt meg mindent, amit e
témáról megtudott. És emellett valami előérzet hatására nem közölte a
tenyésztők nevét, sem azt, hogy hol a madártanya, hogy hol dolgozik a
fiú, honnan ment nyugdíjba az apa, szóval inkognitóban tartotta a
főszereplőket.
Nagyon is helyénvaló volt az óvatosság, ezt a cikk megjelenése után
bekövetkező események fényesen bebizonyították.
Jóformán még csak az első pár példány találhatott gazdára az
újságosnál, amikor felcsörrent a telefon a szerkesztőségben.
A legnagyobb lavina is egy kis hógolyóval kezdődik... És ezúttal nem
is volt olyan apró az a hógolyó...
„Öklelő dorongját magasra emelé,

Rázta fenyegetve a pajkosok felé."
Arany
— Déli Hírek?... Na végre! Itt Gruber Tarnásné tanácsi dolgozó. Azt

az újságírónőt kérem, aki a zümbikről írt a mai számban... Jó, nekem
nem fontos, hogy vele személyesen... Csak azt mondja meg, legyen
szíves, hogy hol laknak azok a jómadarak, mert az sajnálatosan
kimaradt a cikkből... Nem, nem a zümbik, hanem a gazdáik. Nem
Afrikában, hanem Pesten... Hogyhogy nem adhatja meg a nevüket és a
címüket?! Én nem kíváncsiskodásból kérem, én ebben az ügyben
155
mélyen érintve vagyok!... Mint sértett fél!... Igen, ezért van sürgős
beszélnivalóm azokkal a madártenyésztőkkel... Csak az történt, hogy az
én félnapi hivatali munkámat egyszerűen tönkretették azok a kis
vámpírok! Én le fogok számolni velük! Én ki fogom tekerni a nyakukat!...
Nem, nem a zümbik nyakát, hanem a gazdáikét, akik rám uszították
őket! Akik felelőtlenül szabadon engedik ezeket a veszélyes madarakat
hivatalos idő alatt!... Rendben van, nekem magával semmi bajom, de
mondja meg a főnökeinek és annak az újságírónőnek, hogy
huszonnégy óra gondolkodási időt adok. Holnap ilyenkor ismét
jelentkezem... Nézze, én egy nagyon szelíd, békés természetű nő
vagyok, de ha a kedvenc munkámat szétcincálják, akkor én nem
ismerek pardont!... Nem, személyesen teszem majd tiszteletemet. És
ha akkor sem adják ki nekem őket, akkor a Déli Hírekből kő kövön nem
marad!... Igen, természetesen tisztában vagyok életveszélyes
fenyegetésem jogi következményeivel... írja csak föl nyugodtan, igen,
Gruber Tamásné, kilencedik kerület, Mondók utca 27. második emelet...
Pompás. És még azt is közölje a szerkesztőkkel, hogy ifjúsági
bajnokságot nyertem súlylökésben és diszkoszvetésben, tizenhárom
évvel ezelőtt, istenkém, hogy repül az idő...
„Bizonyos fenntartással fogadták...

a közléseket."
Mikszáth
Ott szorongtak mind egy szálig a Cuprimpex csöpp raktárfőnöki

szobájában, és áhítattal figyelték, amint a főnök, Gumric Aladár egy
ujjal, de villámgyorsan üti a gép billentyűit. Az íróasztal sarkán ott feküdt
gyűrten, összefogdosva a Déli Hírek legújabb száma.
Befejezte a géppuskázást Gumric, kihúzta a papírlapot az írógépből.
— Fölolvasom — mondta.
És fölolvasta:
—Tisztelt szerkesztőség, kedves elvtársak! Mi, a Cuprimpex
készáruraktára háromszorosan kitüntetett szállítóbrigádjának tagjai,
egyöntetű lelkesedéssel üdvözöljük az önök cikkében szereplő
bürokráciaellenes madarakat, amitől mi is sokat szenvedünk. Egyúttal
azonban fölhívjuk a felfedezők figyelmét arra is, hogy fejleszteni kell e
madarak kiképzését, megfelelő irányítását. Ellenkező esetben áldásos
tevékenységük bizonyos károkkal járhat. Konkrét példa erre az, ami
nálunk történt. Nálunk a múlt hét szerdáján, pár perccel kilenc óra után
ismeretlen zürnbik tönkretettek huszonhét darab lottószelvényt abból a
százból, amellyel háromszorosan kitüntetett brigádunk a kollektív érzés
erősítése érdekében rendszeresen játszik. Mi egyáltalán nem
ragaszkodunk a kárunk megtérítéséhez, ami nyolcvankilenc forint tíz
fillér, csak szeretnénk, ha a jövőben ilyen eset nem fordulna elő, ehhez
kérjük szíves hozzájárulásukat.
Letette a papírlapot az íróasztalra, rátenyerelt, végighordozta
tekintetét a brigádtagokon.
Áhítat, tisztelet, őszinte elismerés.
Gumric pillantása megállapodik Sokner Gyulán, ezen az alacsony,
sovány, hihetetlenül erős fickón, a brigádvezetőn.
— Megfelel így, Gyuszi? Aláírod?
156
Minthogy ezt csak költői kérdésnek szánta, annyira biztos volt az
igenlő válaszban, megdöbbenti, hogy Sokner a fejét rázza.
El van képedve a többi brigádtag is, hisz egy remekmű ez, mi
kifogása lehet ez ellen bárkinek?!
— Nagyon jól összefogtad, főnök — mondja Sokner —, de így nem
küldhetjük el.
— Miért nem?
— Miattuk — bök a mennyezet felé a brigádvezető.
Ez a mozdulat ősidők óta az istenek, továbbá az igazgatók és a
főkönyvelők tartózkodási helyére utal, a magas égre. — Mert hátha az
újság lehozza. Te meg beleírtad, hogy itt szerdánként kilenckor, tehát
munkaidőben folyik a cetlik kitöltése. Te ütnéd meg a bokádat főnök.
— Kösz — mondja Gumric —, igazad van, erre nem gondoltam, ezt
mindjárt át is ütöm.
És már fűzi is be újra a papírt a gépbe, úgy kérdi:
— De egyébként rendben?
— Rendben — bólint Sokner.
A sarokban azt súgja az egyik munkás a pajtásának:
— Azért ez a Gumric elég jó fej.
— Elég jó — helyesel a másik —, de a mi Gyuszink bármikor a
zsebébe dugja. Mint most is.
„Oh hogy panaszkodnak, hogy bizalmaskodnak,

Szerencsétleneknek hogy vallják magukat."
Vajda
Gruber Tamásné alias Falatka jelentkezése egy telefon-áradat

kezdete volt csupán. Késő estig nem némultak el a fekete dobozok a
Déli Hírek szerkesztőségében, a vérig sértett óriásnőhöz hasonlóan a
közvetlen károsultak voltak természetesen a legfürgébbek,
leghamarabb ők ragadtak kagylót, az ő hangjuk volt a legkeményebb.
Ha nem is fenyegetőztek gyilkolászattal, tettleges elégtétellel, ha nem is
tudakolták oly vérszomjasan a tenyésztők nevét, de azért
felháborodottan, dühösen követelték a zümbik üzemeltetésének
azonnali beszüntetését, továbbá egyéni káruk mielőbbi megtérítését.
A személyi adatok bediktálásakor túlnyomó többségük tisztviselőnek,
hivatalnoknak vallotta magát, akit munkahelyén, hivatalos idő alatt ért a
merény. Akkor, amikor egy pillanatra — ez szinte általános
szóhasználat volt — félbeszakította írásbeli munkáját, kiment szolgálati
helyiségéből. Nyilvánvalóan ez alatt a röpke idő alatt osontak be a
nyitott ablakon át azok a kártékony madarak, és végezték el romboló
tevékenységüket. Mintha csak összebeszéltek volna, az áldozatok
mindegyike azt is a szerkesztőség tudomására hozta, hogy a tönkretett
irományokat túlidőben volt kénytelen aztán elkészíteni, nehogy a
szóban forgó ügy késedelmet szenvedjen. Minek okából ezen túlórák
mielőbbi megtérítését igényli a felelős zümbi-tenyésztőktől, a következő
bontásban: az első két óra huszonöt százalékos plusszal...
Telefonon tett panaszt — a derékhadat alkotó hivatalnokok mellett —
többek között egy középiskolai tanár, egy drámaíró, egy éttermi
főszakács. Az elsőnek óravázlatát, a másodiknak épp a katarzisát, az
ínyes-mesternek az örmény bifsztekről alkotott receptjét tették
olvashatatlanná a zümbik... Egy nyugdíjas mozdonyvezető hosszasan
157
adta elő, hogy ő nem fejthette meg kedvenc keresztrejtvényét, mert pár
percre elbóbiskolt a kellemes napsütésben a téren, a padon, és mire
fölébredt, nem maradt sem vízszintes, sem függőleges. Nem, neki nincs
semmi kártérítési igénye a zümbikkel szemben, sőt szurkol nekik, mert
megvan a saját szomorú tapasztalata az irodisták beteges írás-
szenvedélyéről. Most is csak azért mesélte el mindezt, mert szeretne a
lap hasábjain kérni elnézést azoktól a kamaszoktól, akik a történet
időpontjában a parkban fociztak, és akiket ő elég keményen
összeszidott, bennük vélvén megtalálni a csínytevőket.
Utolsónak aznap egy diáklány telefonált, neki a félig kész szerelmes
levelét tették csúffá a zümbik, talán leginkább ő érdemelte meg ezt a
komisz elbánást, élet-halál fontosságú szerelmes levél írása közben ne
tessék kimenni a konyhába hideg pörköltszaftot tunkolni!
Egy sebtében készített összesítésből az derült ki, hogy a cikkre
aktívan és a leggyorsabban reagálók zöme határozottan elítéli a zümbik
tevékenységét, messzemenően nem ért egyet azzal, hogy a szerző
szép reményeket fűz e madarak további munkásságához, és buzdítja
őket.
Persze, érkeztek zümbipárti üzenetek is. Főleg olyanoktól, akik a
közelmúltban kényszerültek valamilyen ügyük elintézéséhez kismillió
papírt beszerezni, életrajzot, folyamodványt, igazolást, kimutatást
tucatszám — és véleményük szerint teljesen fölöslegesen — írni,
beküldeni, bevinni, lepecsételtetni. És természetesen támogatásáról
biztosította a zümbiket néhány buzgó állatbarát, madárbolond,
függetlenül attól, hogy az mit művel a frissen teleírt papírral; istenkém,
nem tudja.
Végeredményben e szimpatizánsok száma, legalábbis az aznapi
statisztika szerint, csak töredéke volt az ellenzőkének.
Szükségessé vált e vészterhes órában egy rendkívüli szerkesztőségi
értekezlet összehívása.
Szükségessé vált, és lehető is volt. Kivételesen ugyanis már
délutánra bejött minden munkatárs elbúcsúztatni Jocó bácsit. Nevezett
kolléga tudniillik nyugállományba vonult, ennek örömére mindenki
bedobott egy százast, ünnepi lakomára, kollektív ivászatra. Sajnos, a
muri elkezdését folyvást el kellett halasztani, épp Kosaras Kati
riportjának következményei miatt.
Kopott hasonlat, de valóban fölbolygatott méhkashoz hasonlított
most a Déli Hírek szerkesztősége. Mindenki a telefonokat kapkodta,
följegyzéseket készített, vagy le-leszaladt a portára az újabb és újabb
levelekért, amelyeket személyesen hoztak be, adtak le íróik.
És hogyan viselkedett a viharba került hajó kapitánya, míg a
legénység a fedélzeten sürgölődött? Kevésbé képletesen: mit csinált
ezalatt a felelős szerkesztő, akinek kezébe adatott a kormánykerék,
minthogy a főszerkesztő már egy hete külföldön tanácskozott valakikkel
valamilyen célból.
Amint hírét vette az első telefonoknak, elsápadt. Micsoda
balszerencse! Ez milliós népharag első hulláma lesz, nem jöhetett volna
egy héttel előbb? Vagy egy héttel később? Amikor ő már ismét szerény
másodhegedűs csak a lapnál, némi ellenzéki beütéssel. Miért is nem
olvasta el még kéziratban annak a lánynak a dolgozatát, biztos nem
engedte volna át. De azt hitte, hogy szimpla tudományos cikk, az
ilyenektől meg borsódzott a háta, meg aztán az ilyenek általában
teljesen ártalmatlanok, ki sejtette volna...
158
Gyorsan bezárkózott a szobájába, összekoccanó ujjakkal tárcsázott.
Hívta a Tájhivatalt, a kerületi pártbizottságot, majd egy barátját a
minisztériumból, hogy utasítást, segítséget kérjen. De csak tanácsokat
kapott. Döntsön önállóan, ez nem olyan volumenű ügy, amiért
csorbítani kéne a szerkesztőség önálló döntési jogát, a felelős egyéni
vezetői állásfoglalást, legalábbis a dolgok mostani állásánál.
Reszketett a keze, amikor helyére tette a hallgatót, itt már csak a
vesica fellea segíthet.
A vesica fellea valóban már sok nehéz helyzetből húzta ki a Déli
Hírek felelős szerkesztőjét, aki most elhaló hangon kéri titkárnőjétől a
kocsit, és hogy küldje a lakására az orvost, talán még életben fogja
találni, mondja meg őszintén; sárgul a szeme fehérje?...
— Viszi már az irháját! — néztek utána beosztottai, amint titkárnőjére
és a sofőrre támaszkodva, csüngő fejjel vonszolta magát végig a
folyosón, a kapu felé. — Epehólyag. A szokásos história. Ha valami
olyasmiben kellene döntenie, ami felelősséggel is jár, rögtön begörcsöl
az epéje. Az a szófogadó, szolgálatkész epéje... Fogadás, nyugati
utazás, reprezentálás alkalmával valahogy még sosem görcsölt be.
— Ha kigyönyörködtétek magatokat — szólalt meg a közgazdasági
rovat vezetője —, gyertek be a tanácsterembe, összedugjuk az
orrunkat.
„Földördül a zivatar
…a sok fehér virág
Hisztériásan reszket, összebúj."
Tóth Árpád
— Csak semmi pánik! — nyitotta meg a tanácskozást rangidősi

minőségben az olvasószerkesztő. — Először is nyugtasson meg
benneteket az a tudat, hogy bármiként foglalunk állást, hazatérésük,
illetve szerencsés fölgyógyulásuk után szeretett főnökeink úgyis azt
fogják mondani, hogy nagy marhaságot követtünk el. Viszont a lapnak
holnap is meg kell jelennie. Három dolgot csinálhatunk. Berezelünk, és
kiadjuk az informátorainkat, elhatároljuk magunkat Katitól és a
zümbiktől. Szerintem ezt semmiképpen sem szabad megtennünk, nem
korrekt. Marad tehát két járható út. Az egyik, hogy szolidárisok
maradunk ezekkel a madarakkal, és bátran kiállunk mellettük, a
reklamációk ellenére. A másik, hogy szolidárisok maradunk ugyan a
zümbikkel, de pár napig, míg jobban ki nem alakulnak a frontok, egy
szép újmódi kifejezéssel élve, süketre vesszük a figurát. Okosan
hallgatunk erről a témáról. Nos?
Csönd.
Aztán egy félénk kérdés Bernáthegyi Gézától, a kulturális rovatból:
— Szabad hangosan gondolkodnom?
Kuncogás oldotta föl a feszültséget, ezt a kedves, szerény fiút még
senki sem hallotta beszélni, ez mindig csak hangosan gondolkodik.
— Szabad — intett az olvasószerkesztő —, olyan hangosan
gondolkodhatsz, ahogy csak tudsz.
Bernáthegyi hálásan elmosolyodott.
— Talán valóban várnunk kellene. Pár napot. Folytatódik-e a roham?
Az egyéni jelentkezések után nem vonul-e föl esetleg nehéztüzérség is?
Gondolok hivatalok, intézmények írásos megkeresésére. Vagy
159
megfordul a széljárás? Netán átveszik a témát, reagálnak az ügyre más
lapok. Vagy a rádió. Előfordulhat, hogy szeretett felelős szerkesztőnk
váratlanul fölgyógyul, és leveszi vállunkról a felelősséget...
— Te kis hülye — jegyezte meg Mákli Mária, a levelezési rovat
veterán vezetője. — Ő most otthon fekszik, telefon kihúzva,
előszobacsengő kikapcsolva, és pont akkor kezd el majd lábadozni,
amikor túljutottunk a nehezén.
Pongor, a közgazda, az élő lexikon kért szót.
— Quintus Fabius Maximus — mondta. — Római diktátor. De talán
Fabius Cunctatorként jobban ismeritek. Cunctator. Ingadozó, habozó.
Ezt a becsmérlő melléknevet kapta kortársaitól halogató hadviseléséért,
a punokkal vívott háborúban. Aztán kiderült, hogy ez a taktika
korántsem volt helytelen. Mert amikor helyettese az ő távollétében
vakmerően csatát kezdeményezett, Cannae-nál a sereg vezérestül
elpusztult. — Lassan körülhordta mindentudó tekintetét a jelenlévőkön.
— Ismétlem, az egész sereg. Viszont Cunctator később, Tarentum
visszafoglalásával győzelmet aratott Hannibál felett... Azt hiszem,
világos, hogy én melyik utat ajánlom. Persze, a végső döntés Pistáé —
nézett az olvasószerkesztőre —, a teljes felelősség is az övé, lapot nem
lehet demokratikus szavazással csinálni.
Doktor Förgeteg András, aki már egy idő óta egyre ingerültebben
fészkelődött a székén, kirobbant:
— Köszönöm a tanulságos történelmi példázatot, de nektek
fogalmatok sincs, hogy mekkora pácban vagyunk, ez derül ki az eddigi
javaslatokból. Mert én hiába könyörgök évek óta, hogy problémás
ügyekben szíveskedjetek kikérni a jogász szakvéleményét. Hát most
tessék! Jogilag tudniillik tarthatatlan és védhetetlen álláspontot képvisel
Kosaras cikke. Lakott területen, a vonatkozó rendeletek és szabályok
értelmében, nem tarthatók a bérleményben sem kedvtelésből, sem
tenyésztési vagy egyéb céllal olyan állatok, amelyek a környezetben
élőknek anyagi kárt okozhatnak, testi épségüket veszélyeztetik,
nyugalmukban, pihenésükben őket háborgatják. Teljesen egyértelmű,
nemdebár? Kosaras híres madarai minden kizáró feltételnek
messzemenően eleget tesznek!... Ilyen körülmények között miféle
szolidaritásról lehet itt beszélni?! Szabálysértőkkel való szolidaritásról,
csakis! És provokatív szembefordulásról a jogaikat védő olvasókkal.
Csak ezt akartam mondani, köszönöm.
A tanácsterem sarkában Kosaras Kati nyújtózkodott.
— Pista bácsi, szólhatok?
Az olvasószerkesztő bólintott.
— Először is — mondta a lány — azzal, amit most a jogász
kollégánktól hallottunk, szerintem nem érdemes foglalkozni. Mert itt nem
csirkepörről, hanem társadalmivá válható ügyről folyik a vita. Márpedig
társadalmi szempontból, az emberek túlnyomó többségének
szempontjából a zümbik tevékenysége vagy puszta léte is hasznos,
gazdaságilag előnyös, senkinek a testi épségét ezek az aranyos kis
vacakok nem veszélyeztetik. Ami pedig a nyugalmat illeti, akkor sokkal
nyugodtabb lesz a nép, ha kevesebb firkát kell olvasnia, kevesebb firkát
kell írnia... Egyébként ne vegye tiszteletlenségnek Förgeteg doktor, de
mintha ez a nagy zümbiellenesség az ő részéről némi személyes
grafomániát is takarna. Mert miért tesz le ő hétről hétre 30-40 flekket,
amikor tudja, hogy a Jogász tanácsai rovatba úgysem kerülhet be 4-5
flekknél több?
160
— Befejezted a kötekedést, kislány? — érdeklődött az
olvasószerkesztő.
Kati megrázta a fejét.
— Bocsánat, még nem. Mert én ezzel a Cunctator-dologgal sem
tudok megbékélni. Nekünk most nem nyuszizni kéne, hanem folytatni a
támadást. Nagyjából már kész is az anyagom, reflektálnék a
legfontosabb telefonokra is, a közérdekűekre persze, és kifejteném...
Kopp-kopp-kopp.
Az olvasószerkesztő lekopogta a hozzászólást.
— Nézd, Kati, nekem tetszik, hogy ilyen rámenős vagy, de én innen
szeretnék nyugdíjba menni. Amíg van kerülővágány, nem ütközöm...
Ezért a holnapi számban nem lesznek zümbik, a továbbiakat majd
meglátjuk... Most pedig hozzátok be az italokat, kezdjük búcsúztatni
Jocót, mert másképp még tíz évig a nyakunkon marad.
— Éljen az ünnepelt! — kiáltotta Jocó bácsi, aki hivatalosan már nem
tartozott ugyan a lap személyi állományába, de ha már bejött,
természetesen a rögtönzött értekezleten ő is részt vett.
— Egy pillanat! — kiáltotta túl a kibontakozó ricsajt Bea, a Déli Hírek
szerkesztőségi titkárnője.
Feléje fordult minden szem, ő meg rövid válogatás után kiemelt egy
papírlapot abból a dossziéból, amelybe összegyűjtötte a telefonokról
készült feljegyzéseket.
— Ez az! Ha holnap is lapot akarunk csinálni, előbb ezt kell
elboronálni. Jelentkezett, méghozzá elsőnek jelentkezett egy fene
elszánt csaj, bölömbikahanggal, valami Gruber Tamásné. A pontos
címét is megadta. Ez holnap idejön, és fenekestül kiirt mindnyájunkat,
ha nem áruljuk el neki a tenyésztők kilétét, akiket egyébként szintén
jobblétre óhajt szenderíteni... Mit csináljak vele, ha beállít? Ha nem
hazudott, akkor súlylökésben meg tudom is én micsodában országos
bajnokságot nyert. Tehát?... Én álljam útját az ötvenegy kilómmal? Az
én országos rekordom csak másfél fekvőtámasz. És ha már
mindenáron birkózni kell, szívesebben birkóznék fiúkkal...
Tétova hallgatás, teljesen érthető, a toll hősei többnyire nem az
izompacsirták közül kerülnek ki.
— Hoppá! — kiáltott föl Jocó bácsi. — Én ismerem ezt a nőt. Még
sportrovatos koromból. Még írtam is arról az atlétikai versenyről, ahol
valóban két bajnokságot is nyert. Csak azért esett le oly nehezen a
tantusz, mert dicsőséges pályafutása hosszabb szakaszában
leánynevén tündökölt. Edit... igen, Akada Edit... De mindenki csak
Falatkának szólította... Gyerekek! az a nő...! Azok a vállak, azok a
karok, azok a combok, Meg miegymás! Mint Nina Dumbadze
fénykorában... Egy női Herkules!... És micsoda harci tűz, micsoda
temperamentum! Ha az egyszer begurult...
— Kösz — jegyezte meg Gombár Kálmán a belpolitikából —, sikerült
megnyugtatnod bennünket, végrendelkezhetünk.
Az öreg legyintett.
— Azzal még ráértek. Mert én a forszát is ismerem, hogy hogyan
lehet levenni a lábáról. Tudjátok, azon a bizonyos versenyen ez a lány
olyan cvíder volt, annyira nem akart nyerni, annyira gyűlölt maga körül
mindenkit, hogy az edzője egészen kétségbeesett. Képzeljétek, ez a
Falatka hol szándékosan kiejtette a kezéből a súlygolyót, hol kilépett a
körből, hol belerúgott a betonkarimába. Akkor a mestere gondolt
valamit, elrohant, tíz perc múlva jött vissza lihegve, épp az utolsó
161
kísérlet előtt. És fölmutatott Falatkának egy hosszúkás, selyempapírba
csomagolt tárgyat... És erre a gigászlánynak fülig szalad a szája,
fölkapja és elpöcköli a vasgolyót, de úgy hogy legalább egy métert ver
rá az addig vezető versenyzőre, a biztos favoritra!... Tudjátok, mi volt a
csomagban? Pogácsa. Tíz darab. Bolondul a töpörtyűs pogácsáért.
— Rendben van — sóhajtott fel az olvasószerkesztő. — Végy
huszonöt töpörtyűs pogácsát, hátha azóta megnőttek Falatka igényei.
Kérj számlát az üzletben, a repi-alapból kifizetjük...
Körülnézett.
— De most már bálozunk, ugye?
Ezzel mindenki egyetértett.
162
IV. fejezet
RENDKÍVÜLI ADÁS
„Dörömbölni kell, azonnal és szüntelenül"

Illyés
A magas, széles, ómódi ruhásszekrény tetején, az előrebukó

szegélylécen, a nyitott kalitkák előtt, egymástól szabályos távolságra,
mint díszszemlén vagy repülőtéri fogadáson a katonák — úgy áll ott
vigyázzban a tíz zümbi.
És a tíz zümbinek lassan forog a feje. Pontosabban: a zümbifejek
félköröket írnak le. Balról jobbra, aztán jobbról balra. Hajszálra azonos
mozgási sebességgel. Ahogy egyszerre követi a tíz tintapötty szempár
Guszt Róbert izgatott járkálását ajtótól ablakig, ablaktól ajtóig.
Leszegzett homlokkal, hátrakulcsolt karral menetel az ifjú ornitológus. A
lépések ütemében billen a felsőteste, emelődik komikusan magasra a
térde — óriászümbi.
Guszt Róbert gyalogol, a madarak őt figyelik érdeklődő
rokonszenvvel, Kati meg mindnyájukat bámulja üdvözült mosollyal.
Kész világszám! Ezt cirkuszban kéne mutogatni! — gondolja az
asztal mögött ülő újságírólány, értve az elismerést a ritmikus
nyaktornász madarakra és az öles léptekkel masírozó madarászra
egyaránt, tehát a teljes produkcióra. Elragadtatásában a
legszívesebben kacagna és tapsolna, de nem teszi egyiket sem. Mert
ez a fiú olyan sértődős, mint egy szerkesztőségi takarítónő; olyan
érzékeny, mint egy mimóza. Ráadásul most — némi okkal.
Megmerevednek, nem tekerednek már a zümbinyakak, mert a fiatal
tudós is megáll végre. Horgonyt vet az asztal túloldalán, Kati felé fordul,
aki gyorsan komoly-figyelőre igazítja arcát.
— Hogyan hozhattál ilyen helyzetbe? — kérdi tompán a fiú. —
Anélkül hogy megbeszélted volna velünk? Anélkül hogy kikérted volna a
véleményünket?... Ha az enyémet nem, legalább az öregemét... Más
egy újságcikk nevek nélkül, és megint más egy televíziós riport, nem
gondolod?
Elveszetten néz szét a szobában, pókkarjával körbeint.
— Ha legalább tegnap szólsz, hogy kicsit kitakaríthattam volna...
Kati együttérzően fölsóhajt, hadd puhuljon ettől is a srác. Igen, ő
belátja, hogy Robinak tökéletesen igaza van, ő súlyos hibát követett el,
amikor önhatalmúlag intézkedett, megérdemli a letolást...
Ilyesmiket mond az álszent leányzó, s közben arra gondol, hogy
ennek az égimeszelőnek úgyis hiába próbálná megmagyarázni
magatartása történelmileg kialakult indokait. Főleg azt, hogy neki
eszébe se jutott, hogy itt a két Gusztnak is szava lehet, hogy esetleg
nem érthetnek egyet az ő tervével. Abban a zuglói tanítócsaládban
ugyanis, ahová őt szinte váratlanul, ötödik gyereknek szállította a gólya,
négy fiú után, attól kezdve, hogy akaratát fintorral, sírással kifejezésre
tudta juttatni, ő dirigált. Négy fivére a rabszolgája, testőre és hódolója
volt, tette, amit az imádott zsarnok követelt. És neki — bármilyen
következményekkel járt is az ügy — utólag sem kellett döntéseit
igazolnia.
163
De hát ennél a longusznál más a helyzet, mint az ábra mutatja, itt
logikus érvelés szükségeltetik.
— Kezdem a legfontosabbal — mondja Kosaras Kati. — Takarítás.
Rá se ránts. Majd a tévések után kell rendbe tenni a lakást, előttük
teljesen felesleges. Segíteni fogok én is. Másodszor: Horpádszky. Azért
mentem el Horpádszkyhoz, mert ő név a szakmában, és mert jóformán
csak őt ismerem közelebbről a tévéből, a MUOSZ-iskolában ő próbálta
a fejünkbe verni a televíziós riportot, kisportrét és hírt. És ő buzdított
bennünket arra, hogy ha olyan témára bukkanunk, amelyik nem papírra,
hanem képernyőre kívánkozik, keressük fel őt bátran, gyermeki
bizalommal. Hát én elmentem hozzá az ügyünkben. És kétszeres
telitalálat lett belőle. Először is az, hogy Horpádszky rögtön ráharapott a
zümbikre; azt hiszem, személyes elszámolnivalója is van a
grafománokkal. És épp amikor nála jártam, akkor futott be egy felkérés,
hogy a szerdai focikupát valami anyagi zűrből kifolyólag nem közvetítik,
konzervanyagot nyomnak be helyette, tudod, amiket ilyenkor szoktak,
egy kis balett, egy kis természeti szépség, egy kis népi táncikálás vagy
Schubert-dalok, esetleg áriák. Namármost. Ezek mellett elkelne valami
friss dolog is, egy tízperces riport, tudósítás, érdekesség a mából,
tudna-e Horpádszky mester összeütni egy ilyet addigra? És a Horpadt
vállalta, egy élete, egy halála, fejét kezünkbe ajánlja, ő a zümbiket
megcsinálja.
— Eddig világos — mondta Guszt Róbert —, de hát fölhívhattál volna
telefonon...
Kati hevesen megrázta a fejét.
Kinyitotta a száját, aztán gyorsan be is csukta. Nyíltszívű, egyenes
ember volt, modern lány, mégis úgy érezte, hogy most ismét füllentenie
kell. Mert az igazság talán fájna ennek a fiúnak. Az, hogy ő a lakásán
kereste fel Horpádszkyt, hogy nem is először járt ott, hogy
Horpádszkynál véletlenül volt egy üveg eredeti skót whisky, hogy azt ők
a medve bőrére előre meg is itták, és ő ott is maradt...
— Értsd meg — mondta végül —, az volt a szitu, hogy azonnali
választ kértek. Nem volt időm szimpozionokat összehívni... Becsszó, ha
lett volna egy kis kifutásom, akkor persze... De hát nem volt, és pár perc
múlva itt lesznek... Mert nekem ott a ti nevetekben is el kellett
döntenem, hogy kell-e nekünk most mindjárt ez a tízperces riport, vagy
nem kell.
A fiú áthajolt az asztalon.
— Helyben vagyunk. Miért kell nekünk ilyen sürgősen ez a tízperces
televíziós riport?
Kosaras Kati egészen elámult.
— Hogyhogy miért?! Hallottál már arról harangozni, hogy mi az a
tömeghatás? Hogy mi az a tömeglélektan? Tudod-e, hogy az
újságírásban fontosabb szakmai parancsolat, hogy addig üsd a vasat,
amíg meleg, mint maguknál a kovácsoknál?... Ide figyelj! Azzal az indító
cikkel sikerült egy icipicit fölkelteni a közérdeklődést. De ha záros
határidőn belül nincs folytatás, auszra megy az egész. Mert ha a témát
túl későn melegítik föl, nem eszi a nép, úgy van ez, mint a levessel...
Márpedig a zümbiügy körül egy hete méla csend, nemsoká már a
horkolás is hallatszik... A Déli Hírekben azóta se hoztak le egy sort sem,
pedig már másnap egész sereg szimpatizáns jelentkezett. Hiába,
betojtak szeretett kollégáim az első napi telefoninváziótól, a felszerk
továbbra is az ágyat nyomja ijedtében, a főszerk külföldön... Vedd
164
ehhez hozzá, hogy a tárgyhoz egyetlen más lap sem fűzött
megjegyzést, kommentárt, ha volt pusztába kiáltott szó, hát ez az én
szerencsétlen kis cikkem az volt... Még a másnap reggeli
sajtóismertetésben sem említette meg a rádió... Volt, nincs, béke
poraira... Hát ebből nem esznek! Még akkor sem, ha nekem nem újítják
meg a szerződésemet a próbaidő után.
Indulatosan dobta hátra a homlokára, a szeme elé csúszott hajfürtöt,
s a szekrény felé mutatott.
— Hát léteznek ezek a csodaverebek, vagy pedig a zümbik hírlapi
kacsák?! Butuska kitalációk, lévén uborkaszezon? Nagy ország: Loch
Ness-i szörny, kis ország: kongói zümbi?
Dühösen nézett a fiúra.
— Hát fontos nekünk ez az egész vagy sem?
Költői volt a kérdés, nem várt rá feleletet, nem is kapott.
Főleg azért nem, mert Guszt Róbertet valósággal lenyűgözte az az
átalakulása, ami látogatóján e kiselőadás közben végbement. Mert ő
eddig csak egy elég csinos és elég okos és elég jópofa lányt látott
Katiban, de most az indulat gyönyörűvé varázsolta... Villámlik a szeme,
az arca tüzes-piros, mintha még a haja is vörösebb lenne...
Kerecsensólyommá vált pár percre a balkáni kacagógerle.
Zavartan kapta el árulkodó tekintetét a lányról. És hirtelen szomorú
lett. Mi keresnivalója lehet neki — ha majd lezárul a zümbiügy — e körül
a lány körül, aki ilyen szép tud lenni? Redőkbe ugrott a homloka.
Kati viszont azt hitte, hogy hibás utat választott. Az érzelmekre akart
hatni, pedig az ilyen tudósfajtáknál csak a tények, az adatok, csak a
száraz logika jöhet érvként számításba.
Fegyvert cserélt hát. És hangot is váltott.
— Nézd, egy lapban, még ha fővárosi lapban is, megjelent tudósítás
és egy televíziós riport között ég és föld a különbség. Tömeghatásban.
A Déli Hírek géppisztoly, a televízió — ostromágyú. A látvány és az
élőszó együttes hatása... de hát jól tudod ezt magad is... És az egész
országban látják majd, a Délit csak itt olvassák, Pesten... Egy rázós
tévériportra egyszerűen nem lehet nem reagálniuk az érdekelteknek,
nem hallgathatnak róla édes testvérlapjaink sem... Ha az a riport jól van
megcsinálva. Márpedig Horpádszky jól fogja megcsinálni, ő aztán föl
tudja rázni a közvéleményt... Mert erről van szó... Ne nézz hülyének, én
tisztában vagyok azzal, hogy nem ez a tíz kis aranyos váltja meg a
világot, ha jövőre száz, aztán meg ezer zümbi röpköd szép honunkban,
attól ez a gyilkos írásmánia még nem szűnik meg... De megkavarhatjuk
az állóvizet, ráébreszthetjük az egész országot, hogy az írásos
bürokrácia túltengése nem elemi természeti jelenség, nem egy
kivédhetetlen istencsapás, állandóan tenni kell ellene... És itt van a
nevetségesség, ami ha nem is öl, de kellemetlen nagyon... Néhány
ötdekás afrikai veréb harcba száll pár ezer hivatali hatalmassággal,
tízezer kis— és középbürokratával... Egymillió tag dobja el magát a
röhögéstől...
Előkapta táskáját, gépelt kéziratpapírokat vett ki belőle, a zümbik
érdeklődve nyújtották lefelé a nyakukat. De a papírokat nem követte
golyóstoll, a lány csak felolvasni akart egy részletet le nem közölt
második cikkéből.
— Éppen ezzel kapcsolatban tettem bele egy idézetet. Egy gyönyörű
mondatot találtam Jókainál, a magyar nép humorérzékére
165
vonatkozólag, ezt hallgasd meg... „Oly gazdag és oly kizárólag saját
adománya a humorra ritka népnek van, mint a magyarnak."
Milyen?
Guszt ránézett Katira, fölsóhajtott.
— Remek.
De ezt nem a Jókai-idézetre gondolta. És a szemében a feltétel
nélküli megadás fehér lobogója lengedezett szelíden.
— És hogyan fog ez az egész cirkusz lebonyolódni? — kérdezte,
csak hogy szóban is kifejezze kapitulációs szándékát.
— Simán. Először a műszakiak jönnek, kábelekkel, lámpákkal, kézi-
meg lábas kamerákkal, átrendezik a lakást, hogy megfelelő rálátás meg
járás legyen biztosítva... Lehet, hogy Horpádszky és a vezérkara is
egyszerre fut be velük... Ne félj, nem kerülünk egyenes adásba, lehet
próbálni, kísérletezni. Reggelre biztos elkészülünk. Holnap délelőtt már
meg is vágják az anyagot, alámondják a szöveget, zenét spékelnek
bele, ahová kell, délutánra képernyőre is dobhatják... Az öreged mikor
fut be? Remélem, vele könnyebben boldogulok, mint veled, százszor
jobban tetszik nekem, mint te... Ez már ő lesz?
Mert kint csengettek.
— Nem — rázta meg a fejét Guszt Róbert —, neki kulcsa van. Biztos
a te tévés barátaid futottak be.
És mérsékelt lelkesedéssel ment ajtót nyitni.
„Nem lehet napról napra kitalált

szenzációkkal bolondítani a
közönséget. Tessék riportra menni,
nem a kávéházban lopni a napot."
Móra
Már az indítása is hatásos volt Horpádszky televíziós riportjának.

Semmi szöveg, semmi zene, csak gomolygó szürkeség a képernyőn.
Aztán föltisztul a gomolygás, linóleummal takart asztallap látható... igen,
már jól kivehetők a minta kockái, fehér és fekete négyzetek váltják
egymást... rajtuk pásztáz a kamera, fehér-fekete, fehér-fekete... hopp!
ezen a sötét négyzeten egy nagy, szürke kabátgomb... Nem gomb,
gömb... Már csak ezt az egyetlen sakk-kockát veszi látókörébe a
felvevőgép, fokozatosan nagyítja, hozza, közelebb... Hohó, hisz ez egy
kis madár!... Ismeretlenül ismerős madár, oldalról fényképezve... Most
teker egyet a nyakán, kíváncsian szembenéz a tisztelt előfizetővel... Mi
a csuda lehet, nem veréb, csak hasonlít a verébhez... Mókás-
barátságos a tekintete, kis termete ellenére is elegáns, méltóságteljes...
Most elfordul, kényesen megindul a linóleumon...
— Ez a zümbi, egy kongói zümbi — szólal meg először a
kommentátor-riporter, Horpádszky. — Ugye, kedves nézőink, önök
közül a legtöbben most hallottak róla először? Pedig néhány napja a
sajtóban is szó esett róla...
Eltűnik a képernyőről az asztallap a madárral, már egy újságoldal
kinagyított fotográfiája ugrott a helyükbe, itt-ott néhány sor tustollal van
bekeretezve. Kati cikkének legfontosabb adatai, a lényeges tudnivalók a
messzi afrikai sáserdők e különleges viselkedésű hírnökéről... Jut idő,
hogy mindenki kényelmesen akár kétszer is elolvashassa a főcímet, az
166
alcímeket, a kiemelt bekezdéseket, füttyenthet is egy nagyot az
ámulattól.
— És most a kongói zümbi néhány viselkedésformájának bemutatása
következik — jelentette be Horpádszky szűkszavúan.
Tiszta füzetlap kerül az asztalra, golyóstollat tartó férfikéz közeledik a
papírhoz, már írja is rá: „Javasolom a tévé-előfizetés díjának
fölemelését a duplájára."
Hátrál, nagyobb terepszakaszt fog át a kamera, látni, hogy a zümbi
ott áll moccanatlan az asztal sarkán, kigyúló szemmel nézi a műveletet.
És amikor a férfikéz eltávolodik, kiúszik a látóköréből, a zümbi felfújja
magát, mint egy japán kiskakas, és a másik minutumban már rajta is
van a cédulán. Karmaival tépi, csőrével szurkálja, már föl is ragadta a
levegőbe, ott marcangolja tovább; nagy hópelyhekként szállingóznak
alá a papírfoszlányok...
És most megismétlődik jelenet, lassítva és közelebbről.
Gyönyörű légibemutató, valóságos műrepülő-attrakció... Dugóhúzó,
kettős csavar, halálkör háton, nyolcas... És a lassításban-nagyításban
pillanatokra az is tisztán kivehető, hogy e csodálatos kis légtornász csőr
mindig a szövegre csap le, azt akarja „megölni" vagy legalább „letépni"
a papírról.
Aztán a kép elsötétül.
— Második számú viselkedésforma.
Változatlan a helyszín — a linóleum abrosz. De a szereplők száma
megszaporodott, öt pár zümbi álldogál, sétálgat az óriási sakktáblán.
Békésen, szelíden. Ekkor az előbbi férfikéz papírpénzeket rak le az
asztalra, egymás mellé. Egy kék húszast, egy piros százast, egy lila
ötszázast, lesimítja őket. És most a golyóstoll lép munkába, számok,
betűk kerülnek föl a bankókra.
Semmi hatás! Az apró szárnyasok — tisztes távolságból és igencsak
lanyha érdeklődéssel szemlélték eddig is az eseményt — a férfikéz
eltűnése után folytatják a sétát párosával, vagy tovább álldogálnak
ugyancsak kettesben, rá sem néznek a pénzre.
— Következik a harmadik számú viselkedésforma — hangzik a
száraz bejelentés.
Ugyanaz a színhely, ugyanazokkal a szereplőkkel. A férfikéz ezúttal
különféle okmányokat, orvosi recepteket, postai küldemények
igazolószelvényeit szórja az asztalra, a meg-megrebbenő madarak
közé. Mindazonáltal teljes a közöny, csak arra ügyelnek az apró
madarak, hogy rájuk ne essen valami nehezebb dokumentum,
villámgyorsan változtatják meg helyüket.
— A negyedik viselkedésformát mutatjuk be.
Ez már drámaibbnak ígérkezik. Az asztal fölé hajló gyerekfejet látni,
gyerekkéz ró döcögősen egy sor c betűt, majd egy fél sor l betűt egy
vonalas irkalapra. Körül a tíz zümbi — tíz kis krómacél szobor. Harcias
támadó fejtartással... De a roham ezúttal is elmarad, amint a gyerekkéz
becsukja a füzetet.
Totálképre vált át a kamera, négyen ülnek a szobában, a linóleum
abrosszal fedett asztal körül. Hárman szemben, a negyedik srégen
háttal a felvevőgépnek, de aki eddig a hangjáról nem ismerte volna föl,
a profiljáról rögtön fölismeri, ő — Horpádszky.
— E röpke jelenetsor után — mondja a népszerű tévériporter — hadd
mutassam be önöknek házigazdáinkat, a már nyugdíjban levő Guszt
bácsit és a fiát, Guszt Róbert ornitológust, a Fővárosi Állat- és
167
Növénykert munkatársát. Ők a zümbik tenyésztői. És velünk van a Déli
Hírek kitűnő cikkírója, a zümbikről szóló, a kis filmünk elején önök elé
tárt tudósítás szerzője, a neve Kosaras Katalin. Ez idő tájt ők hárman
tudják a legtöbbet ezekről a kis madarakról széles e hazában, és
reméljük, hogy ismereteiket megosztják velünk.
A szokásos zavart biccentések, félmosolyok, amint a három arc a
képernyőre kerül. Guszt Róbert mosolya a legzavartabb, Kati mosolya a
legmagasztosabb. Viszonylag persze.
— Kosaras Katinál kezdem a faggatózást — folytatja Horpádszky —,
az ő ötlete volt, hogy a riportot a tipikus viselkedésformákkal kezdjük.
Miért is?
— Azért — feleli az újságírólány —, hogy a tévénézők is lássák: ez a
madár valóban eszi a bürokráciát. Vagy ha ez így túlzás is, de az biztos,
hogy megpróbálja, minden erejével azon van, hogy megóvja a tiszta
papírt a makulától, a tintahernyóktól, tintabogaraktól...
A következő három produkció szemléltető válasz akart lenni a
szerkesztőségünkhöz beérkezett szóbeli és levélbeli kérdések néhány
fajtájára. Minthogy mindnyájan pénzből élünk, először is azt az
aggodalmat szerettük volna eloszlatni, hogy a zümbik kárt tesznek majd
azokban a papírpénzekben, amelyekre a pénztárosok jeleket szoktak
tenni számláláskor, összesítéskor. Nos, kiderült, hogy a színes
papírokra nem terjed ki a zümbik védnöksége, ezek nem olyanok, mint
a papirusznád. Viszont be kell vallanom, hogy például a lottócédulák
kitöltésénél nem árt, ha előbb becsukjuk az ablakot...
Horpádszky közbeszólt:
— Vagy még jobb, ha fogjuk a kitöltött lottócédulákat, futunk velük, és
bedobjuk őket. A zümbiveszedelem végeredményben csak hasznos
lehet a lottózóknak; istenkém, hányan felejtettük már el idejében
bedobni vagy egyáltalán bedobni a lottót, és valahogy pont olyankor lett
volna legalább hármasunk... Apropó, hármas.
— Igen — bólintott a hozzá forduló Horpádszky ki nem mondott
kérdésére Kati —, a harmadik kísérlet is a nézők megnyugtatását
célozta. Nem kell félteniük meglevő, szükséges és fontos okmányaikat,
igazolásaikat, bizonyítványaikat a zümbiktől. Tudniillik, amint
megszáradt a tinta vagy az írógépszalag festékje egy papíron, a zümbit
már nem érdekli. Robi, neked erre is van egy elméleted, ugye?
Guszt Róbert boldogtalan feje úszott be a képernyőre, a fiatalember
úgy kezdte el csavarni a nyakát, mintha hirtelen négy számmal
szűkebbé vált volna az inge gallérja.
— Igen... izé... akarom mondani, nem... Ez nem egy másik elmélet,
hanem része az alaphipotézisnek... Annak a bizonyos, kellőképp még
alá nem támasztott feltevésnek arról a szimbiózisról, amelyről Kati
cikkében is szó esik... Tehát ha dől az alap, vele dől ez is... Tudniillik,
izé... Ha elfogadjuk, hogy a zümbi védeni, megszabadítani akarja a
fehér papírt a rátámadó betűféregtől, betűbogártól, akkor elképzelhető,
hogy a már megszáradt tinta, a kiszáradt betűbogár a zümbi számára
azt jelenti, hogy a kártevő már kimúlt, nem érdemes foglalkozni vele,
bajt már nem okozhat... Hangsúlyozni szeretném, hogy ez már egy
hipotézis hipotézise, talán jobb lett volna, ha elő sem hozakodunk vele,
mert...
— Köszönöm — fojtotta bele Guszt Róbertbe a további
mentegetőzést a szerkesztő-riporter —, egy igazán nagyon érdekes és
168
szellemes elméletet hallottunk, de még mindig nem tudjuk: mi volt a
negyedik kísérlet, ha úgy tetszik, a negyedik zümbibemutató célja?
Kati fölmutatott egy levelet.
— Ez. Egy névtelen levél, nem az egyedüli, amely a zümbitémában a
Déli Hírek szerkesztőségéhez érkezett. „Egy aggódó kisgyerekes
édesanya" — ez van aláírva, de a szerzőt régóta ismerjük, lévén
állandó ügyfelünk, már a borítékról tudjuk, hogy megint ő jelentkezett: B.
Gergely nyugdíjas zöldség- és gyümölcs kiskereskedő, agglegény,
Klauzál téri lakos. Jóformán naponta ír nekünk és feltehetőleg más
lapoknak is rendszeresen, ez a szenvedélye, grafomán a bácsi. Mi
mégis foglalkoztunk a levelében fölvetett problémával, tudniillik, hogy a
leckéjét író kisgyereket nem támadják-e meg ezek a zümbik, túl azon,
hogy a házifeladatát is biztosan tönkreteszik szegénykének... Hát most
azt is láthatták a kedves nézők...
Kissé borízű, indulatos hang fejezte be a lány mondatát.
— Láthatták a saját szemükkel — mondta az idősebbik Guszt —,
hogy ilyesmi náluk nem létezik. Ezek a kistollasok szeretik és tisztelik az
embert, ha nagy, ha kicsi. Szerintem jobban is, mint megérdemli. Én ezt
mondom. Sőt azt is ki merem jelenteni, hogy egyes madarakban sokkal
több tisztesség, becsület, illem és jó modor lakik, mint...
— Józsikáról — szakította félbe az öreget Horpádszky, mielőtt
kifejtette volna nézeteinek teljes rendszerét az emberi nemről —,
Józsikáról akart beszélni nekünk Guszt bácsi, nem?
A házigazda bólintott.
— Az a kicsi kéz, aki a betűket írta az irkába, az a Józsika volt innen
a házból, az első emeletről, a Klammerék Józsikája. Én hívtam át, hogy
megmutassuk: amíg egy gyerek ír, meg sem moccannak a zümbik
körülötte, nemhogy megcsipkedjék, megszurkálják, ilyet csak egy olyan
rossz képzeletű ember gondolhat ki, mint az a zöldséges. És a zümbik
azt is vita nélkül vették tudomásul, amikor Józsika becsukta és eltette
az irkáját, láthatták.
Vágott egyet a szemével.
— Pedig én azt hiszem, a Józsika csak örülne, ha olyan madarak is
lennének, akik nem engedik, hogy a gyerekeknek írásbeli házi
feladatokat adjanak föl, mert úgysem engedik, hogy elkészítsék. Igazam
van, Józsika?
Gyors váltással a kamera a szoba egyik sarkát vette célba, ahol a
lámpaállvány mellett, anyukája kezét fogva, irkával a hóna alatt,
boldogan, fülig érő szájjal bólogat szaporán egy hét-nyolc éves forma
fiú...
Ezután — a riport kezdete óta első ízben — szemből jelent meg
Horpádszky arca, feje a képernyőn.
— Adásidőnk végére értünk. Megismerkedtünk egy egzotikus
madárral, amely ma már nem is olyan távoli különlegesség, már egy
kicsit magyar is. Elhangzott a kongói zümbivel kapcsolatban pár kérdés,
azt hiszem, elég határozott, elég szemléletes, tehát eléggé meggyőző
volt az egyes kérdésekre adott nem vagy igen felelet.
Most már „csak" az alapkérdés megválaszolása van hátra. Nem
szeretem ezt a kifejezést, de mégiscsak ezzel lehet legjobban utalni a
lényegre: haszonállat-e, lesz-e, legyen-e, kell-e annak lennie a
zümbinek nálunk? Röpködjön-e az elkövetkező évek nyomán minél
több ilyen apró, de szigorú ügyviteli revizor Budapesten és vidéken?
Nem, nem ők fogják valamelyest csökkenteni a grafomániát, hanem ha
169
néha rájuk gondolunk, ha tudjuk, hogy itt vannak, itt élnek körülöttünk,
és akkor visszafogjuk netán a tollúnkat... Nem a mi dolgunk, hogy
feleljünk. Mi csak azt kérjük öntől, kedves nézőnk, aki ma esetleg
szenvedő alanya, holnap maga is gyarapítója a magyar irattengernek,
gondolkozzék el a most látottakon, és vessen egy búcsúpillantást
kisfilmünk főszereplőjére.
És megint a sakk-kockás linóleum abrosz, és megint egy szürke
gömb egy fekete négyzeten...
És ismét közeli-nagyit a gép, és nő, növekszik, már a teljes
képernyőt elfoglalja egy nyugodtan álldogáló, majd a tisztelt előfizetővel
kíváncsi-barátságosan szembenéző, fejét kissé oldalra hajtva tűnődő —
hamvasszürke zümbi.
170
V. fejezet
SZÖKŐÁR
„A jónak elismerése, kivált tömegnél,

nem oly rögtöni."
Vörösmarty
De bizony hogy az!

Persze, csak ha már föl van találva a televízió, ha már száz meg
száz ilyen láttató-beszélő masina révén egyszerre sok millió ember lesz
fültanúja és szemtanúja a jó jelentkezésének.
Ezért is múlhatott fölül minden várakozást az a hatás, amelyet
Horpádszky szerdai tévéműsora keltett. Mozgósító erejét, tartósságát,
sajtóvisszhangját tekintve. És — egyöntetűségét is! Már tudniillik, hogy
a lelkes, pártoló, rokonszenvező megnyilvánulások parttalan, zajgó-
zúgó áradásában szinte észre sem vehető, meg sem hallható volt egy-
egy ellenzéki gesztus, egy-egy tiltakozó hang.
Azonnal, már a kisfilm után közvetlenül, telefonhívások százai
futottak be a televízió központjába, majd rövidesen levelek, táviratok
ezrei érkeztek ugyanoda, de az újságokhoz is meg Guszték, Kosaras
Kati címére közvetlenül is, tucatjával. A legtöbb szimpatizáns nem
szorítkozott arra, hogy csak letegye voksát a zümbik mellett. Hanem
rögtön be is számolt a maga kálváriájáról, amikor ettől meg ettől a
hivataltól, szervtől, intézménytől ilyen rengeteg írásos fölszólítást,
végzést, utasítást, figyelmeztetést, értesítést, döntést kapott maga is,
illetve olyan temérdek iratot kellett magának is beszereznie, igazolást,
jegyzőkönyvet, bizonyítványt, bizonylatot, jóváhagyást, mentesítést,
engedélyt, hozzájárulást, illetve magának kellett írnia önéletrajzot,
folyamodványt, kérelmet, indoklást, fellebbezést, meghatalmazást,
illetve mennyit kellett szaladgálnia, várakoznia, kilincselnie, sorba állnia,
magyaráznia, hogy a különféle irományokat benyújthassa,
hitelesíthesse, láttamoztathassa, lepecsételtethesse, lajstromba
vétethesse, pótlólag kiegészíttethesse, az illetékeshez újólag
benyújthassa... Mert a papír — papírt szül.
És üzemi dolgozók, technikusok, mérnökök panaszolták el, hogy
újításaik azért alszanak, mert szinte több idő, energia, utánjárás
szükségeltetik az újítás papírsleppjének beszerzéséhez, mint magának
az újításnak kifundálásához, a mintadarab összebütyköléséhez.
És büfék, presszók agyongyötört pénztárosnői érdeklődtek, hogy
meddig kell még másolatos blokkot írniuk öt deka franciasalátáról?
És pedagógusok fejezték ki reményüket, hogy a körzeti orvosok után
talán az ő adminisztrációs kötelezettségeiket is csökkentik majd.
És vasárnapi pecások méltatlankodva számoltak be arról, hogy most
már, ha véletlenül horogra akad egy arasznyi kövi márna, már vehetik is
elő a kötelező horgásznaplót, már szigorú büntetés terhe mellett írhatják
is be a megfelelő rubrikákba, hogy mely vízterületen, mikor, mekkorát...
És állami gazdaságok vezetői, mezőgazdászok, tsz-vezetők rótták
föl, hogy hovatovább már nem is tudják, milyen a mező, milyen az
istálló, a gépműhely, a segédüzem, a sok kötelező jelentés, összesítés,
statisztika végképp beragasztja őket az irodába.
171
És szervizműszerészek keltek ki az ellen, hogy a munkalapok
kitöltése lassacskán már több szaktudást igényel, mint a
legbonyolultabb háztartási készülék vagy elektromos berendezés
megreparálása.
És hogy egy telekkönyvi átíráshoz képest kismiska a Canossa-
járás...
És hogy örökösödés esetén...
És külföldi társasutazás előtt..;
És még mi mindent, hány példányban, milyen sűrűn és — mennyire
indokolatlanul.
Jöttek a zümbipárti levelek.
Jöttek gépelten, cégjelzéses papíron, dülöngélő betűkkel
megvonalazott irkalapon, jöttek tollal vagy ceruzával róva föl különböző
sérelmeket, zaklatást, buta okvetetlenkedést, megalázó tortúrát. Ezúttal
nem grafomániások írták a sok levelet, hanem a túlhajtott, a mindig
mindent írásban rögzítő, írásban követelő, mindenütt mindenkivel csak
írásban érintkező, az ügyvitelt, az ügyintézést csak papírtonnákkal
megoldani vélő hivatali fölfogás és tényleges módszer elleni tiltakozásul
— antigrafománok.
Másféle levelek is érkeztek. Némelyikben például egy maszatos tíz-
vagy húszforintos lapult, ezeket többnyire gyerekek küldték,
madáreleségre.
És ami talán a legfontosabb — a felnőtt telefonálók, levélírók közül is
igen sokan érdeklődtek, hogyan juthatnának minél előbb egy pár
zümbihez, örömest tartanának ilyen madarakat ők is, tessék a
jelentkezésüket regisztrálni, hogy még az elsők között...
Teljesen nyilvánvalóvá vált pár nap alatt, hogy itt egy fontos,
társadalmi méretű és jelentőségű kérdés, az írásos bürokrácia, a
grafomán-nyavalya vár megfékezésre, illetve orvoslásra. Horpádszky
legádázabb tévés ellenfeleinek is be kellett látniuk, hogy kollégájuk új,
nagy sikere nem abból fakad, hogy a hagyományos bombabiztos
publicisztikai eljárással élt, tudniillik, hogy végy egy csinos nőt, mutass
be egy kedves gyereket, netán egy jópofa kis állatot, esetleg mindezt
együtt...
Nem, a tízperces kisfilmben szerepelt ugyan egy vonzó megjelenésű,
okos lány Kosaras Kati személyében, ott volt Klammer Józsika is mint
gyerek, egy mutatós madár is föllépett, de nem ez fűtötte föl a nézők
kedélyét, nem ez adott tollat a kezükbe, hanem — maga a téma!
Ráérzett erre a tömeghangulatra azonnal a rádió is, a Déli Hírek is,
minden más pesti és vidéki újság is.
„Én a vidámság hangját keresem,

És akaratlan ilyen fekete
Lett gondolatjaimnak menete."
Petőfi
— Szia — mondta a lány, aki az ajtó előtt állt.

— Szia — mondta a fiú, aki ajtót nyitott. Félreállt.
— Gyere be, Kati.
Bementek a szobába, elöl a lány, mögötte a fiú.
— Nem nagyon örülsz, hogy látsz — jegyezte meg a lány.
— Dehogynem — felelte a fiú.
172
Kosaras Kati fölnézett az ómódi szekrényre, a szegélylécen ott álltak
díszőrséget a zümbik. A lány összefogta a szája elé emelt öt ujját,
csókot lehelt rájuk, aztán földobta a puszit a madaraknak. Az asztal felé
fordult, megkerülte, rátette degesz táskáját a linóleum abroszra,
széthúzta a villámzárat, krőzusi mozdulattal egyszerre zúdított ki belőle
mindent.
Napilapok, hetilapok, levelek, levelezőlapok, apróbb-nagyobb
csomagok, dobozok.
— Kukkants beléjük — nógatta boldog mosollyal Guszt Róbertet az
újságírólány —, el fogsz ájulni. Több mint egy hete már, hogy
tündököltünk a képernyőn, és még mindig írnak a zümbikről a lapok,
még mindig érkeznek levelek, ajándékok. Fönt vagyunk a tetőn. A
zümbiket egyszerűen nem lehet levenni a napirendről.
— Gondolod? — kérdezte igencsak mérsékelt lelkesedéssel a
házigazda.
— De még mennyire! Az öreg hol van?
— Alig látom. Ma is már reggel elment... Mostanában mindenki fizet
neki, ki sem tud józanodni.
— Na, majd én kézbe veszem, csak legyen egy kis időm — jelentette
ki magabiztosan a lány, és gyorsan fölkapott egy Déli Híreket, kinyitotta.
— Tessék, itt kezdődik a halhatatlanság. Amikor Miklósi is méltónak
találja a témát ahhoz, hogy bevegye egyhasábos lexikonjába. Fettel
szedve végig, négy alcímmel. Figyelj, főcím: Zümbik kontra
grafománok. Első alcím: Mi is az a grafománia? Érted? A zümbikről már
nem is kell külön tájékoztatás, az csak természetes, hogy róluk már
minden lényegest tud az olvasó. És a grafomániáról is nagyon okosan,
szellemesen ír Miklósi.
Azzal kezdi, olvasom: „A hatkötetes Új magyar lexikonban hiába
keressük a grafománia címszót. És hasonlóképp kihagyja ezt a magyar
nyelvben meghonosodott, a beteges írásszenvedély megjelölésére
használatos kifejezést a hétkötetes A magyar nyelv értelmező szótára
is. Viszont a kleptománia, a lopásra való beteges hajlam mindkettőben
részletesen ki van fejtve. Pedig egészen biztos, hogy nálunk azért
mégiscsak sokkal többen vetkeznek a papír, mint a magántulajdon
ellen. Vagy talán ott keresendő a magyarázat, hogy a
szótárszerkesztőktől, lexikonszerkesztőktől voltaképp nem is várható el,
hogy éppen ők még külön is kifejtsék, példákkal is illusztrálják, hogy mi
is az a grafománia..." Ad nekik rendesen, ugye?
— Igen.
— De még érdekesebb, amit a dupla grafománokról ír. A bürokrata
grafománokról. Tudniillik, hogy ezeknek a betegsége nemcsak abból áll,
hogy maguk furton-fúrt írnak, átírnak, fölírnak, beírnak, kiírnak, hanem
hogy másokat is rengeteg fölösleges írásmunkára kényszerítenek,
ebben talán nagyobb örömüket is lelik.
Sőt utódokat is így nevelnek, egy idő után a grafománia — fertőz.
Óriási nem?
— De — bólintott közönyösen a madarász —, óriási.
— És még ezt hallgasd meg! — kapott ki a lány egy másik újságot a
halomból. — Ez egy úgynevezett szuperpozitív reagálás. Ritka öröm ez
a mi házunk táján. Amikor az érdekelt felek nemcsak szóban vagy
írásban jelentik ki, hogy cikkeddel egyetértenek — ez a szimpla pozitív
reagálás —, hanem tényleg tesznek is valamit. Itt — paskolt rá az
újságra — valami országos élelmiszeripari micsodának a vezérkara
173
tanácskozott, arról számol be a kolléga. Nem levélben hívták össze a
nacsalnyikokat, hanem telefonon. Vidékről is. És telefonon mondták
meg, hogy miről lesz szó, nem küldtek egy sor írásos anyagot sem
úgynevezett előzetes tanulmányozásra. A tanácskozás egyetlen
napirendi pontja az adminisztráció ésszerűsítése, az iratkészítés
csökkentése volt. Jegyzőkönyvet nem vezettek, mindenki magnóra
mondta észrevételeit, terveit, legközelebb leforgatják majd a szalagot.
Abból is kiderül, kinek mekkorát sikerült előrelépnie, melyek az
általánosítható tapasztalatok és így tovább... Mondd, érdekel ez téged?
— Roppant érdekel.
— Jó, csak azért kérdeztem, mert a képeden nem látszik az a fene
nagy elragadtatás... Még csak annyit erről, hogy többen is szóvá tették,
hogy viszont az úgynevezett „bőrpapírok" gyártói nem feltétlen
grafomániások, sőt. Igen gyakori, hogy némely hivatalnok első dolga, ha
egy ügy hozzá kerül, hogy ilyen „bőrpapírral" mentse a bőrét, lefedezze
magát, függetlenül a téma jelentőségétől, sürgősségétől. Nála csak az a
fontos, hogy írásban rögzítse: ő pontosan iktatta, bejegyezte,
lebélyegezte, véleményezte, kiegészítés céljából visszaadta,
hatásköréből átutalta, bekérette, értesítette, fölszólította... És sajnos
többnyire neki van igaza, mert az ellenőrzés ma még főleg az alaki
előírások betartását és nem az érdemi, gyors és hasznos intézkedést
honorálja... Figyelsz te egyáltalán?
— Persze.
— Veszem észre. Bámulod a mennyezetet... De várj csak, van itt
valami nagyon kedves.
Három kartonlapocskát emelt föl, szépen be voltak keretezve, színes
ceruzával kifestve.
— Íme, kispajtás, három tiszteletbeli tagsági igazolvány. Egy nekem,
egy neked, egy az öregednek. Föl vagyunk véve a Marcsók utcai
általános iskola ötödik dé osztályának úttörőcsapatába. Pontosabban a
Zümbi őrsbe. Mint mellékelten írják a gyerekek, azelőtt Mókus voltak, de
látták a szerdai adást, és egyébként is Mókus őrsből olyan sok van...
Aranyosak, ugye?
— Nagyon — motyogta a fiú.
— Érkeztek persze kevésbé rokonszenves küldemények is — ismerte
be Kati, gondolván, hogy ha a jó hírekre így reagál ez a mamlasz, talán
fölvidítják a kellemetlenek. — Látod ezt a szerkentyűt?
A fiú orra alá dugott egy vékony drótból és cukorspárgából álló, a
pezsgősüvegek dugóleszorítójához hasonló alkotmányt, csak sokkal
kisebbet. — Mit gondolsz, mi ez?
— Fogalmam sincs.
— Ez csőrkosár. Az elnevezés is a feltaláló dicsőségét öregbíti.
Kutyának szájkosár, madárnak csőrkosár. A találmányhoz mellékelt
levelében azt közli velünk ez az; úr, hogy senkit se szabad írásos
munkájában hátráltatni, senkinek az írásában se szabad folytonossági
károkat okozni, de még lelkileg feszélyezni sem. Ugyanakkor ő nincs a
zümbik tartása ellen sem, minden állampolgárnak joga van eldönteni,
hogy kell-e neki ilyen madár vagy sem. És ha kell, akkor állatkínzás
lenne szobafogságra ítélni a zümbiket, és ezzel halálra is, mert állítólag
életszükségletük az időnkénti nagy repülés. A dilemma megoldása — a
csőrkosár. Röptetés előtt néhány egyszerű mozdulattal fölerősítjük a
madárka fejére, és már nem is tud csípni, szurkálni... Voilá, a kecske is
jóllakik, a káposzta is megmarad, béke Nobel-díjat a föltalálónak...
174
Guszt Róbert rosszkedvűen legyintett.
— Ez egy hülyeség.
Kati elfricskázott egy makrancoskodó hajfürtöt a szeme elől.
— Nem, ez több mint hülyeség. Mert mit akar ez az elfuserált Edison?
Azt akarja, hogy maradjon minden háborítatlan. A grafomániás
bürokrácia is, a zümbi is. Csak az utóbbit egy kisded szerkezet
segítségével fosszuk meg attól, ami benne a legrokonszenvesebb, a
leghasznosabb. Ez a csőrkosár, az a szemlélet, amely ebben a
csőrkosárban testet ölt, ez a mi legveszedelmesebb ellenfelünk.
A lány most megint dühös volt, szilaj — és gyönyörű. De a hórihorgas
ornitológus ezúttal mégsem helyeselt, hanem lassan nemet intett a
fejével.
— Nem, Kati, ez tévedés. Van nekünk veszedelmesebb ellenfelünk,
ellenségünk is.
— Ezt hogyan érted?
Guszt Róbert a szekrény felé intett.
— Számold meg a zümbiket.
Kati csodálkozva néz föl, hangtalanul jár a szája, egy, kettő... öt...
kilenc. Kezdi újból a számolást, megint csak kilencig jut el.
Ijedten fordul a fiú felé.
— Hol... hol a tizedik zümbi?
— Nincs tizedik... És rövidesen nem lesz kilencedik sem... Hiszen
tudod, ők pár nélkül nem maradnak meg sokáig...
Kati falfehér, amint leül a székre.
— De hát mi történt?!... Hová lett?
— Elpusztult. Megölték.
— Kik?
Széttárja két pókkarját a fiú.
— Fogalmam sincs. Mikor hazajöttem, ott feküdt az ablakpárkányon...
meg egy U-szeg... A szemben lévő ház tetejéről lőhettek ide csúzlival,
csak az van magasabban, mint mi...
— Talán valami kis csibész?
— Nem. Nem gyerek volt. Átszaladtam, ismerem az ottani
házmestert. Ő épp a mosókonyhából jött ki, látta azt a férfit, köpcös,
középkorú ember aktatáskával, aki a vasajtón át lépett sietősen a
lépcsőházba... A házmester azt hitte, biztosan a házkezelőségtől, a
beázás miatt... Most már lakatot tett a vasajtóra...
Kati fölzokogott, két tenyerét az arcára szorította.
Guszt Róbert odasietett, lehajolt hozzá, megsimogatta a vállát.
— Ne sírj... Ezentúl jobban vigyázunk rájuk ... És nem adjuk föl... Jó?
Nemsoká kikelnek a fiókák... Ne sírj már...
Kosaras Kati sírása csitult, de még hüppögött.
Aztán fölpillantott a fiúra, szelíden lehúzta a fejét, s szájával
megkereste a fiú száját...
Az ómódi szekrény tetejéről nyolc zümbi érdeklődőn nézett le rájuk.
A kilencedik kissé távolabb állt, külön — az ablakot lesve.
175

Az Utolso Alkimista

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Az Utolso Alkimista

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

NNCL1572-53Fv1.

ISBN 963 211 275 l

Egy nap a felébresztett társaságában

(Időpont: június harmadika, hétfő délután két óra.

A porban hét veréb önfeledten fürdött, a nyolcadik nem vett részt a

(Időpont: június hatodika, csütörtök délelőtt tíz óra.

Az idős festőművész tanár két karját összekulcsolva még egy gyors

(Időpont: június hetedike, péntek délelőtttizenegy óra.

Fiatal nő maxikabátban, forró nyáron, lakásban... Még fel is hajtotta a

(Időpont: június nyolcadika, szombat délelőtt fél tíz óra.

A presszó mélyén, a hűvös félhomályban ketten ülnek a parányi

(Időpont: június nyolcadika, szombat délután négy óra.

A múzeum főbejáratához vezető széles lépcsősor tetején rettentően

„A vadász ül hosszú méla lesben,

Nem, a költő szép sorai a legnagyobb jóindulattal sem

Pillok Zoltán időnként szeméhez emeli gépét, megcélozza az egyik

— Ezért még számolunk! — nyugtatja meg férjét, amikor az teljesen

Dejkáné igazán nem lökte meg nagyon erősen a férjét, inkább a

A maxikabátos nő időközben megkerülte a diadémos tárlót, és Pillok

(Időpont: június tizedike, hétfő délelőtt tíz óra.

— Nem — jelentette ki ridegen a rektor, és félretolta a sűrűn gépelt

(Időpont: június tizedike, hétfő délelőtt negyed tizenegy.

A leckéztetésből ezúttal nem lett semmi.

(Időpont: június tizenegyedike, kedd délelőtt,

A Larsen-Nielsen módszerrel épített panelházak egyik előnye, hogy a

Pillok Zoltán oldalvást ült az íróasztal sarkán, a térdét nyomogatta

Közönséges halandónak kitört volna a nyaka. Már az első

— Te azóta itt vársz? — kérdezte megrökönyödve Pillok Zoltán,

(Időpont: június tizenegyedike, kedd éjfélkor, éjfél után.

(A hívó fél: Baloghné.)

— Itt Bittera. Magától, asszonyom, perc nyugta nincs az embernek.

(A hívó fél: Bittera Titusz.)

(A hívó fél: Baloghné, a hívott fél: Pillok Zoltánná. Az eredeti.)

(A hívó fél: Pillok Zoltánná, a hívott fél: Dobosi Sándor.)

(A hívó fél: Pillok Zoltán.)

(Időpont: június tizenkettedike, szerda déli tizenkettő körül.

Amikor a zöld Mercedes a Málinkó utca aljához ért, a

Mindnyájan ott ültek a Bittera-villa tágas könyvtárszobájában, akik

(Időpont: augusztus harmadika, szombat délelőtt tíz óra.

A fiatalasszony felébredt szendergéséből, körülnézett, örömmel vette

— Ébredj, te álomszuszék! — rázta meg a nő az ágyban hason fekve

De tartsunk rendet; a beszély szerkezeti felépítésének klasszikus

Megismerkedtünk azzal — helyszűke miatt csak sajnálatosan

Aligha van még olyan sejtelmes-félelmes, a hátgerincet hosszú, jeges

„...Most Isten veled;

Hamlet - Imricze már emeli a csillagok felé meggyötört tekintetét, már

Fogj egy sétapálcát, és légy vidám,

Hang megszakad, szem fennakad.

Matta a maga módján zseniális munkát végzett, el kell ismernünk.

De ez a most következő, ez az ötödik felvonás — ez azért még a

Miért, hogy a Hamletet a színházi plakátok többnyire úgy hirdetik,

Fönt, a karzat első sorában, a legszélső ülésen egy fehér szakállas,

Mint kétnapos ünnep előtt a közértben, akkora a tolongás, furakodás

Kezdetben, az első napokban szó nélkül vágott zsebre néhány, még

Nem jutott Kutruc Bandinak a szállítási főosztály operatív csoportja

Zöldellő hegyek karéja óvja a rombusz alakú völgyet, amelynek jó

E percben jött ki Diósdi az igazgatóságról, egy marék számozott

Hamupipőke otthon kuksol kényszermunkán, két mostohanővére és

Az ötödik mausdorfi nap reggelén Kutruc András nem takarított ki,

Mausdorf nem San Remo, nem Nizza, nem Monte Carlo.

ESZMECSERÉK ÉS EGYÉB SZÖRNYŰSÉGEK

Nem tudható, milyen láncolaton át, minő áttételeken keresztül, de

— Aber geh! — mondta arcát oldalt fordítva Helga Würzl doktor