DANIEL SILVA

AZ IDŐZÍTETT KÉM
A mű eredeti címe: The Unlikely spy

Fordította: Szabó Ervin

ISBN 963 305 053 7

 A feleségemnek, Jamie-nek, akinek a szerelme, támogatása és
kitartó bátorítása adott erőt a könyv megírásához, valamint
gyermekeimnek, Lily-nek és Nicholas-nak.
 ELŐSZÓ

1944 áprilisában, hat héttel a szövetségesek franciaországi

inváziója előtt, William Joyce náci propagandista – ismertebb nevén
Lord Haw-Haw – dermesztő rádióadást sugárzott Angliába.
Joyce szerint Németországnak tudomása volt arról, hogy a
szövetségesek Anglia déli részén hatalmas vasbeton szerkezeteket
gyártanak. Arról is tudtak, hogy azokat a szerkezeteket a küszöbön
álló invázió idején átvontatják a La Manche-csatornán, és
elsüllyesztik Franciaország partjainál. Joyce kijelentette: „Nos,
készen állunk segíteni nektek, fiúk. Amikor útjukra bocsátjátok őket,
jövünk és elsüllyesztjük nektek.”
Riadójelzések söpörtek végig az angol titkosszolgálat és a
szövetséges főparancsnokság berkeiben. A Joyce által említett
vasbeton szerkezetek valójában a Mulberry-művelet fedőnevű akció
keretében, Normandia körzetébe készülő óriási mesterséges kikötő
alkotóelemei voltak. Amennyiben Hitler kémei valóban rájöttek a
Mulberry céljára, akkor jól ismerhetik a háború legnagyobb titkát is,
a franciaországi szövetséges invázió helyét és időpontját.
Néhány nyugtalanító nap után a riadalom alábbhagyott, amikor
az amerikai titkosszolgálat elfogta Japán berlini nagykövetének,
báró Hiroshi Oshima altábornagynak a tokiói feletteseihez küldött
rejtjeles üzenetét. Oshima a német szövetségesektől rendszeres
értesüléseket kapott a fenyegető invázió tudomásukra jutott
előkészületeiről. A lehallgatott üzenet szerint a német titkosszolgálat
azt hitte, hogy a vasbeton szerkezetek egy erős légvédelmi bázis
részét képezik, és nem egy mesterséges kikötőét.
De a német titkosszolgálat hogyan követhetett el ekkora tévedést
ebben a sorsdöntő kérdésben? Egyszerűen félremagyarázták saját
hírszerzőik jelentéseit? Vagy rászedték őket?
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A regényben leírt történések, akárcsak a megjelenített szereplők, a

szerző képzeletének szülöttei, és nem törekszenek a valóságos
események megrajzolására. Mindamellett számos ember
nagylelkűen áldozta idejét és tudását arra, hogy egy fiatal szerzőnek
segítséget nyújtson a régen történt dolgok megírásához. A könyvben
kétségtelenül az ő szakértelmük tükröződik. Bármilyen tévedés és
írói elkalandozás az én számlámat terheli.
Örökre lekötelezettje vagyok a londoni Weidenfeld & Nicolson
teamjének, Anthony Cheethamnak, Cassia Jolinak és Maureen
Kristunasnak, akit rendszeresen elvesztettem a földalatti állomáson.
De legfőképpen különös köszönettel tartozom Ion Trewinnek, aki
kölcsönadta nekem a szemét és a fülét, s türelmesen válaszolt
minden egyes, még a laikus kérdésemre is. Ezt a regényt igazán nem
tudtam volna megírni a segítsége és bátorítása, valamint a felesége,
Sue társaságában a Norfolk-i partokon tett hétvégi kirándulások
kutatómunkája nélkül.
Hálás vagyok barátaimnak és kollégáimnak a CNN-nél, különösen
Frank Sesnonak, Richard Davisnek és Bill Headline-nak, hogy időt
és függetlenséget biztosítottak a regény megírásához, majd
elkészülte után ismét hazavártak.
Köszönettel tartozom a Nemzetközi Alkotó Szövetség csapatának,
Heather Schrodernek, Sloan Harrisnak és Jack Hornernek.
Mindenekelőtt ügynökömnek, barátomnak és irányítómnak, Esther
Newbergnek, aki az álmot segített valóra váltani. Nála többet senki
sem tett ezért.
Köszönet mindazoknak, akik munka közben segítséget és tanácsot
adtak: Dr. Uwe Heltnek és Klaus Fischer professzornak a náci
Németország történelmének szakértő megvilágításáért; Dr. Michael
Badennek, aki segített abban, hogy többet megtudjak a szúrt
sebekről és a bonyolult kémiai hatásokról; Brian Montgomerynek a
dízelmotorok működéséről tartott türelmes előadásaiért; és Lisa
Harlovitznak a végleges kézirat elkészítéséhez nyújtott segítségéért.
Ugyancsak különleges köszönettel tartozom Adria Hillmannak,
Kenneth Warnernek és Jeffrey Blountnak felbecsülhetetlen értékű
támogatásukért, és Bemard Jacob professzornak, barátomnak,
tanáromnak, örökös támaszomnak.
És végül hálával említem meg a Random House jelentékeny
szakértői csoportjának tagjait: Harry Evanst, Sybil Pincust, Mark
Speert, Lilian Langostsky-t, Dan Rembert-et, Adam Rothberget,
Brian McLendont, Kirsten Raymondot, Sairey Lutermant, Annik
LaFarget, Melissa Milstent, Jennifer Webbet, Leta Evanthest,
Camille MacDuffie-t és Lynn Goldberget.
És természetesen David Rosenthalt, a kiadómat és kiváló
szerkesztőmet, aki végig egyengette az utamat, amikor eltévelyegtem
szelíden visszaterelt a helyes irányba, és segített regénnyé érlelni a
kéziratot. A kezdettől a befejezésig igaz barátra leltem benne.
 „Ez a létesítmény annyira létfontosságú, hogy az egész művelet
kritikus pontjának nevezhető.”
Admiralitás jelentése

„Tekintettel az időről időre bevont munkások ezreire, rendkívüli,

jelentősége van annak, hogy az ellenség ne is gyanítsa, mi készül.”
Guy Hartcup
Mulberry Hadtest

„Háború idején az igazság olyan nagy érték, hogy hamissággal kell

körülbástyázni.”
Winston Churchill
ELSŐ RÉSZ
 EGY

Anglia, Suffolk: 1938. november

Beatrice Pymm azért halt meg, mert lekéste az utolsó buszt

Ipswickbe.
Halála előtt húsz perccel a sivár buszmegállóban állt, és a falu
egyetlen utcai lámpájának halvány fényénél a menetrendet
tanulmányozta. Az elsötétítési rendszabályokhoz igazodva, a lámpát
néhány hónap múlva kikapcsolják. Beatrice Pymm soha nem fogja
megismerni az elsötétítést.
Most azonban a lámpa elég fénnyel világított ahhoz, hogy Beatrice
kibetűzze a megfakult menetrendet. Hogy jobban lásson,
lábujjhegyre állt és festékfoltos mutatóujját végigfuttatta a
számokon. Néhai édesanyja mindig keserűen korholta a festés miatt.
Úgy vélte, nem úrihölgyhöz illő, ha valaki állandóan beszennyezi a
kezeit. Azt akarta, hogy Beatrice valami tisztább kedvtelést
válasszon magának – zenét, önkéntes munkát, esetleg az írást,
habár az anyja egyáltalán nem tartotta nagyra az írókat.
– A fenébe – dünnyögte Beatrice, mutatóujját még mindig a
menetrendhez ragasztva. Rendes körülmények között túlzottan is
pontos volt. Anyagi felelősség, barátok és család nélküli életében
szigorú személyes időbeosztást készített önmagának. Ma azonban
letért a jó útról, túl sokáig festegetett, és későn indult visszafelé.
Levette a kezét a menetrendről, és aggodalmassá vált az arca. Az
apád arcvonásai, szokta mondogatni kétségbeesetten az anyja –
széles, lapos homlok, nagy, nemesi orr, csapott áll. Éppen
harmincéves korára a haja is, idő előtt, őszülni kezdett.
Nyugtalanította, hogy mit tegyen. Ipswich-i otthona legalább öt n
földnyire volt, túl messze a gyalogláshoz. Kora este még lehet gyér
forgalom az országúton. Talán felveszi valaki.
Hosszan, reményvesztetten sóhajtott. Fagyos lélegzete az arca
előtt lebegett, majd a mocsár felől támadt hideg szél a szárnyára
kapta. A felhők felszakadoztak, a fényes holdvilág áttört a
sötétségen. Beatrice felpillantott, és látta a jeges fényű holdudvart.
Megborzongott, először érezte a hideget.
Felkapta a csomagjait: egy bőr hátizsákot, a festővásznat és a
viharvert festőállványt. Az egész napot festegetéssel töltötte az
Orwell folyó torkolatánál. A festés volt az egyetlen szerelme, és a
kelet-angliai táj a kizárólagos témája. Ez bizonyos ismétlődéshez
vezetett a munkáiban. Az anyja szeretett embereket látni a
műalkotásokon, utcaképeket, zsúfolt kávéházakat. Egyszer még azt
is javasolta Beatricének, hogy valamennyi ideig Franciaországban
folytassa a festészetet. Beatrice elutasította az ötletet. Szerette a
mocsárvidéket és a védőgátakat, a folyótorkolatokat és a lápokat, a
Cambridge-től északra elterülő ingoványos síkságokat, a Suffolk
körüli legelőket.
Kelletlenül elindult hazafelé, holmijának súlya ellenére
egyenletes, határozott léptekkel haladt az út szélén. Az ujjaihoz
hasonlóan festékfoltos, férfias vászoninget viselt, felette vastag
gyapjúpulóvert, amelyben játékmackónak érezte magát, lelógó ujjú,
kétsoros posztózubbonyt és magas szárú csizmába gyűrt nadrágot.
Kívül került a lámpa sárgás fénykörén, és elnyelte a sötétség. Nem
érzett félelmet, hogy a sötét vidéken kell keresztül ballagnia. Az
anyja rettegett az egyedül megtett hosszú útjaitól, szüntelenül az
erőszaktevők veszélyére figyelmeztette. Beatrice mindig
valószínűtlennek minősítette ezt a fenyegetést.
Vacogott a hidegtől. Az otthonára gondolt, az anyjától rámaradt,
nagy falusi házra Ipswich szélén. A ház mögött, a kerti sétány
végében vályogból rakott magának egy műtermet, ahol ideje
legnagyobb részét töltötte. Nem volt szokatlan számára, hogy
napokig egyetlen emberi lényhez sem szólt.
A gyilkosa mindezt tudta, sőt még többet is.
Öt percnyi gyaloglás után egy motor berregését hallotta a háta
mögött. Egy teherautó lehet, gondolta. A motor elnyűtt hangjából
ítélve valami öreg járgány. Beatrice figyelte a fényszórók ragyogását,
amelyek a felkelő naphoz hasonló vöröses fénnyel világították meg a
füvet az országút két oldalán. Hallotta, hogy a motort üresbe
kapcsolják, és a kocsi gáz nélkül gurul tovább. Amikor elsuhant
mellette, érezte a széllökéseket. Fojtogatta a kipufogógáz bűze.
Azután észrevette, hogy az autó lehúzódik az út szélére, és megáll.
A kezet, a ragyogó holdfényben, Beatrice különösnek találta.
Néhány másodperccel azután nyúlt ki a vezető felőli ablakon, hogy a
teherautó megállt. Integetve hívta előre. Egy vastag bőrkesztyű,
figyelte meg Beatrice, amilyet a nehéz tárgyakat rakodó munkások
viselnek. És egy munkás overall, talán sötétkék.
A kéz újra intett neki. Megint felrémlett előtte, hogy a mozgásával
valami nincs rendben. Művész volt, és a művészek ismerik a mozgás
anatómiáját. De észrevett valami mást is. A kéz mozgása közben
kivillant a bőr az overall ujja és a kesztyű széle között. Beatrice még
a gyér világításban is látta, hogy az a bőr halvány és szőrtelen –
egyáltalán nem hasonlít az általa eddig látott munkáskezekhez –,
azonkívül szokatlanul karcsú.
De még mindig nem érezte a veszélyt. Meggyorsította a járását,
néhány lépéssel elérte az utastér oldalát. Kinyitotta az ajtót, és a
holmiját berakta az ülés elé, a kocsi padlójára. Azután első ízben
nézett fel a teherautóra, és meglepetéssel tapasztalta, hogy a sofőr
eltűnt.
Beatrice Pymm élete utolsó tudatos másodperceiben azon
tűnődött, hogy miért szállít valaki furgonon egy motorkerékpárt.
Pedig ott volt, oldalra fektetve a kocsi végében, mellette két
marmonkanna benzin.
 Továbbra is az autó mellett maradva becsukta az ajtót, és
szólongatni kezdte a sofőrt. Senki sem válaszolt.
Egy pillanattal később bőrcsizma csikorgását hallotta a kavicson.
Azután már közelebbről érzékelte a zajt.
Elfordította a fejét, és észrevette a mögötte álldogáló sofőrt.
Belenézett az arcába, de csak a fekete gyapjúmaszkot láthatta. A
kivágott lyukak mögül két halványkék, hatalmas szem hideg
tekintettel meredt rá. A szájkivágás mögött enyhén szétnyílt, nőies
ajkak csillogtak.
Beatrice sikításra nyitotta a száját. De csak egy rövid zihálásra
futotta az erejéből, mielőtt a sofőr kesztyűs kezét bedugta a szájába.
Az ujjai elérték a lágy szöveteket a torkában. A kesztyűnek rettenetes
por, benzin és fáradt motorolaj íze volt. Beatrice émelygett, majd
kihányta kiránduló ebédjének maradékát, a sült csirkét, Stilton
sajtot és vörösbort.
Azután érezte, hogy az idegen másik keze a bal mellét keresi. Egy
pillanatra arra gondolt, hogy az anyja erőszakos nemi közösülőkre
irányuló félelme végül beteljesedik. De a mellét megérintő kéz nem
lehetett egy molesztáló vagy erőszakra készülő emberé. A kéz
különösen gyengéden, és olyan gyakorlottan mozgott, akár egy orvos
érintése. Azután erősebb nyomást gyakorolva a bordái felé
vándorolt. Beatrice rángatózott, zihált, és erősen ráharapott a kézre.
A sofőr láthatóan meg sem érezte a vastag kesztyűn keresztül.
A kéz elérte az alsó bordákat, és a has fölötti lágy húst tapogatta
ki. Innen nem mozdult tovább. Egy ujjával nyomást gyakorolt a
kitapintott helyre. Beatrice éles kattanást hallott.
Egy pillanatra pokoli fájdalom nyilallt belé, ragyogó fehér fény
villant a szemébe.
Azután jótékony sötétség borult rá.
A gyilkos kimerítő kiképzést kapott az ilyen éjszakai feladatokra,
de először követte el a tettet élesben. Kihúzta kesztyűs kezét az
áldozat szájából, megfordult, és heves rosszullét tört rá. De nem volt
ideje az érzelgősségre. A gyilkos katona volt – a titkosszolgálat
őrnagya –, és Beatrice Pymm hamarosan amúgy is ellenséggé válna.
A halála szerencsétlen ugyan, de szükségszerű.
A gyilkos letörölte a hányadékot a maszk szájnyílásáról, és
folytatta a munkát. Erősen megragadta és megrántotta a tőrt. A seb
keményen tartotta, de ő még erősebben húzta, és a hegyes penge
kicsúszott a testből. Egy kiváló gyilkosság, tiszta, nagyon kevés
vérrel jár. Vogel büszke lenne rá.
A gyilkos letörölte a vért a rövid tőrről, helyére csúsztatta a
pengét, és berakta az overallja zsebébe. Azután a hóna alatt
megragadta a holttestet, elvonszolta a furgon hátuljáig, és
lehuppantotta a töredezett aszfalt szélére.
Kinyitotta a hátsó ajtókat. A holttest megrándult.
Komoly erőfeszítést kívánt a felemelése a kocsi platójára, de
pillanatok alatt megcsinálta. A motor rövid köhögés után beindult. A
teherautó újra mozgásba lendült, fényszórói megvilágították a
sötétbe borult falut, és ráfordult az elhagyatott országútra.
A gyilkos a holttest iránti undorát legyőzve csendesen énekelni
kezdett egy gyerekkorából ismert dalt, hogy siettesse az idő múlását.
Hosszú, legalább négyórás út várt rá. Az előkészületek során
motorbiciklivel már megtette az utat, ugyanazzal a járgánnyal,
amelyik most Beatrice Pymm mellett feküdt. De teherautóval sokkal
tovább tart majd az utazás. A motor kis teljesítményű, a fékek
kopottak, és a futómű erősen jobbra húz.
A gyilkos megfogadta, hogy legközelebb jobb autót lop.
A szívbe szúrt seb rendszerint nem okoz azonnali halált. Még ha a
fegyver átfúrja is a kamrát, a szív egy ideig tovább ver, amíg az
áldozat el nem vérzik.
Miközben a teherautó zötykölődött az országúton, Beatrice Pymm
mellürege gyorsan megtelt vérrel. Az agyműködése a kómás
állapothoz közeledett. Halványan, ködösen érezte, hogy haldoklik.
Visszaemlékezett anyja figyelmeztetésére, hogy késő este ne
kóboroljon egyedül. Érezte a ragadós nedvességet, amelyet a
testéből az ingére szivárgó saját vére okozott. Kíváncsi volt, hogy a
festménye tönkrement-e.
Azután meghallotta az éneklést. Gyönyörűen szólt. Beletelt kis
időbe, de végül rájött, hogy a sofőr nem angolul énekel. Német dalt
hallott, méghozzá női hangon.
Azután Beatrice Pymm meghalt.
Tíz perccel később az Orwell folyó partján állt meg először,
pontosan azon a helyen, ahol Beatrice Pymm egész nap festett. A
gyilkos tovább járatta a motort, és lemászott a vezetőfülkéből.
Átsétált a furgon utas felőli oldalára, kinyitotta az ajtót, és kiszedte a
festőállványt, vásznat, meg a hátizsákot.
Az állványt leszúrta a lassú folyású víz közelében, a vásznat pedig
ráerősítette. Azután kioldozta a hátizsákot, kivette az ecseteket, a
festékes palettát, és lerakta a nedves földre. Pillantása a befejezetlen
képre vándorolt, és egészen jónak találta. Szégyen, hogy nem tudott
egy kevésbé tehetséges embert megölni.
Következő lépésként elővette a félig kiürült vörösboros palackot, a
maradék bort beöntötte a folyóba, és az üveget odaejtette a
festőállvány lábához. Szegény Beatrice. Túl sok bort ivott, egy
óvatlan mozdulattal belecsúszott a jeges vízbe, és lassú utazást tett a
nyílt tengerbe.
A halál oka: feltételezett fulladás, valószínűsíthető baleset.
Az eset lezárva.
Hat órával később a teherautó keresztül hajtott West Midlands
Whitchurch nevű faluján, és ráfordult az árpaföldek mentén vezető
salakos útra. A sírgödröt már előző éjjel megásta – elég mélyet a
holttest elrejtésére, de nem mélyet ahhoz, hogy soha ne találják
meg.
Kihúzta Beatrice Pymm testét a furgon hátuljából, és lehámozta
róla a véres ruhadarabokat. A meztelen testet a lábainál fogva
megragadta, és a sír közelébe vonszolta. Azután a gyilkos visszament
a kocsihoz, és kiemelt belőle három tárgyat: egy kalapácsot, egy
téglát, meg egy kisebb ásót.
A feladatnak ettől a részétől irtózott a legjobban: számtalan okból
rosszabbnak tűnt, mint maga a gyilkosság. Ledobta a tárgyakat a
holttest mellé, és igyekezett lelkileg megerősíteni magát. Újabb
hányingerhullámmal küszködve kesztyűs kezébe vette a kalapácsot,
felemelte, és összezúzta vele Beatrice Pymm orrát.
Amikor végzett, alig volt képes megnézni, hogy mi maradt
Beatrice Pymm arcából. Először a kalapácsot, majd a téglát
használva az egész arcot vérző pépes szövetekké, csontdarabokká,
fogszilánkokká zúzta.
Mindenesetre elérte a kívánt hatást. Az arcvonásokat letörölte, az
egész fejet felismerhetetlenné törte.
Mindent úgy csinált, ahogyan parancsolták neki. Átlagon felüli
volt. Hónapokon át képezték egy különleges táborban, sokkal
tovább, mint a többi ügynököt. Neki mélyebben kell beépülnie. Ezért
kellett megölnie Beatrice Pymmet. Nem fogja olyan dolgokkal
vesztegetni az idejét, mint a többi, kevésbé rátermett ügynök –
csapatok számbavételével, vasútvonalak ellenőrzésével,
bombamerényletekkel. Ez könnyű feladat. Őt azonban nagyobb és
jelentősebb dolgokra tartogatják. Időzített bombaként ketyeg majd
Angliában, és várja, hogy aktivizálják, hogy robbanjon.
Csizmáját nekitámasztotta az áldozat oldalának, és erősen
megtaszította. A tetem bebukfencezett a sírgödörbe. Betemette
földdel. Azután összeszedte a vérfoltos ruhadarabokat, és
beledobálta a kocsi hátuljába. Az első ülésről elővett egy kis
kézitáskát, amelyben holland útlevél, meg egy irattárca lapult. A
tárcában személyazonossági papírok, amszterdami jogosítvány, és
egy kövér, mosolygós holland család fényképei voltak.
Mindegyiket az Abwehr hamisította Berlinben.
A kézitáskát behajította az árpaföld szélén emelkedő fák közé, a
sírtól néhány méternyire. Ha minden a terv szerint történik, néhány
hónap múlva megtalálják a bomlásnak indult, szétroncsolt hullát és
a kézitáskát. A rendőrség azt fogja hinni, hogy a halott nő Christa
Kunst, egy holland turista, aki 1938 októberében lépett az országba,
és akinek a szabadsága szerencsétlen, erőszakos véget ért.
Mielőtt elment, vetett még egy utolsó pillantást a sírra. Kínzó
szomorúságot érzett Beatrice Pymm sorsa miatt. Halálában el kellett
rabolnia az arcát és a nevét.
Valami más is eszébe jutott. A gyilkos most már elveszítette a
saját személyazonosságát. Hat hónapig élt Hollandiában, mivel
többek között ezen a nyelven is beszélt. Gondosan felépítette a
múltját, szavazott Amszterdamban a helyhatósági választáson, még
egy fiatal szeretőt is megengedett magának. Egy hatalmas étvágyú,
tizenkilenc éves fiút, aki készséggel tanult új dolgokat. Most pedig
Christa Kunst egy sekély sírgödörben fekszik az angliai árpaföldek
szélén.
A gyilkos holnap reggel magára ölti az új személyazonosságát.
De ma éjjel még senki.
Üzemanyagot töltött a teherautóba, és hajtott még húsz percet.
Alderton falut ugyanolyan gondosan választotta ki, mint Beatrice
Pymmet. Olyan helyet keresett, ahol az éjszaka közepén nem veszik
észre azonnal az mentén lángoló autót.
Egy súlyos deszkapalló segítségével legurította a motorbiciklit a
furgonról, ami egy erős férfinak is nehezére esett volna. Küszködött
a járművel, és egy méternyire a földtől feladta. A motorkerékpár
hangos csattanással leesett, és ez volt az egyetlen hiba, amelyet az
este folyamán elkövetett.
Felemelte a járművet, és ötven méterre elgurította a teherautótól.
Azután visszament a kocsihoz. Az egyik marmonkannában maradt
még valamennyi benzin. Szétlocsolta a kocsi belsejében, jól átáztatta
vele Beatrice Pymm vérfoltos ruhadarabjait.
Mire a furgon tűzgolyóvá változott, berúgta a motorkerékpárt.
Néhány másodpercig még figyelte az égő autót, amint a
narancsszínű lángok táncot jártak az árpaföldön és a fasor lombjai
alatt.
Azután megfordította a motort, és elindult London felé.
 KETTŐ

New York, Oyster Bay: 1939 augusztus

Dorothy Lauterbach az északi part leggyönyörűbb épületének

tartotta fenséges, terméskőből épült kastélyát. Barátainak többsége
egyetértett vele, mert gazdagabb volt náluk, és számítottak a
meghívásra Lauterbachék minden nyáron összehívott két partijára.
Júniusban harsány, italozó összejövetelt rendeztek, augusztusban
pedig a nyári szezon mélabús befejezése ürügyén egy sokkal
visszafogottabb estélyt.
A ház hátsó fele a tengerszorosra, a Soundra nézett. Kellemes
strandja volt, amelyre Massachusettsből hozatták a fehér homokot.
A strandról sűrű, jól ápolt pázsit vezetett egészen a házig, amelyet
egymásra következő pompás kertek, vörös salakos teniszpálya és
tengerészkék uszoda szegélyeztek.
A személyzet korán kelt, hogy előkészítse a család jól
megérdemelt semmittevésének rekvizitumait; felállították a
krikettjáték felszereléseit és a tollaslabda hálót, amelyeket soha nem
érintettek meg, levették a védővásznat a fatestű motorcsónakról,
amelyet soha nem kötöttek el a mólóról. Egyszer a személyzet egyik
tagja bátran szóvá tette Mrs. Lauterbachnak a mindennapos rituálé
hiábavalóságát. Mrs. Lauterbach ráripakodott, és ez a gyakorlat
soha többé nem kérdőjeleződött meg. Minden reggel felszerelték az
összes játékot, csak azért, hogy májusi karácsonyfadíszként
elhagyatottan szomorkodjanak, amíg napnyugtakor szertartásosan
le nem szerelték, és éjszakai pihenőre nem küldték őket.
A ház alsó szintjének szobái, a napozó helyiség, a nappali, az
ebédlő és a Florida szoba a vízre néztek. A Lauterbach család
egyetlen tagja sem értette, hogy Dorothy miért ragaszkodott a
Florida szoba elnevezéshez, amikor a nyári nap az északi parton
éppen olyan melegen sütött.
A kastélyt harminc évvel ezelőtt vásárolták, amikor a fiatal
Lauterbachok feltételezték, hogy utódok kisebb seregével fogják
benépesíteni. Ehelyett csak két lányuk született, akik nem sokat
törődtek egymással – Margaret, a gyönyörű, végtelenül népszerű
társasági kedvenc, és Jane. Így azután a ház lágy színeivel,
napfényesen meleg otthonná vált, ahol az egyetlen zajt a tengeri
szellők csapkodta fehér függönyök, és Dorothy Lauterbach minden
berendezés iránti fáradhatatlan rendszeretete keltették.
Azon a reggelen – Lauterbachék utolsó partiját követő napon – a
függönyök még ernyedten, rezzenetlenül lógtak a nyitott ablakok
előtt, várták a soha nem érkező szellőket. A nap ragyogva tört át az
öböl fölött vibráló ködfátyolon. Csípős és párás volt a levegő.
Emeleti hálószobájában Margaret Lauterbach-Jordan levetette a
hálóingét, és leült az öltözőasztalához. Sietve kikefélte a haját. Szőke
volt, divatjamúltan rövid frizuráját csíkosra szívta a nap, de
kényelmes, könnyen kezelhető viseletnek tartotta. Emellett tetszett
neki, ahogyan az arcát keretezte, és érvényesülni engedte hosszú,
kecses nyakát.
Megnézte a testét a tükörben. Végre lefogyasztotta magáról azt a
néhány makacs kilót, amelyet első gyermeke kihordása idején
szedett fel. A megereszkedett ráncok kisimultak, feszes hasa
egyenletesen lebarnult. Ezen a nyáron kétrészes fürdőruhát hordott,
és élvezte, hogy az északi parton mindenki meglepetéssel adózott
formás alakjának. Csak a mellein látszott meg a változás. Margaret
legnagyobb megelégedésére, hiszen korábban állandóan feszélyezte
a méretük. Ravaszul tervezett, kisebb és feszesebb idei melltartói
magasra emelték a kebleit. Margaret kedvelte őket, mert Peternek
tetszett az új formája.
Fehér vászonnadrágot és ujjatlan blúzt húzott magára, amely a
mellei alatt gombolódott, lábait lapos szandálba bújtatta. Utolsó
pillantást vetett a tükörképére. Gyönyörű volt – ezt tudta magáról –,
de nem az a fajta kihívó szépség, aki után megfordulnak Manhattan
utcáin. Margaret szépsége időtlen és feltűnés nélküli volt,
tökéletesen megfelelt annak a társadalmi rétegnek, amelybe
beleszületett.
És hamarosan újra kövér tehén leszel, gondolta magában.
Elfordult a tükörtől, és elhúzta a függönyöket. Éles napfény
árasztotta el a szobát. A pázsiton teljes volt a felfordulás. A sátrat
már leeresztették, az élelmiszerszállítók pakolták az asztalokat és a
székeket, a táncparkettet elemeire szedték, majd elszállították. A
valamikor zöld és harsogó füvet simára letaposták. Kinyitotta az
ablakokat, és orrát megcsapta a kiömlött pezsgő émelyítő, édeskés
illata. Levert hangulatba került tőle. Hitler talán éppen
Lengyelország meghódítására készül, de Bratton és Dorothy
Lauterbach éves augusztusi ünnepélyén a szombat esti vendégek
ragyogóan érezték magukat. Margaret mostanra majdnem a
társasági rovatok stílusában fogalmazott magának.
Bekapcsolta a rádiót az éjjeliszekrényén, és megkereste a WNYC
adását. „Többé már soha nem mosolygok”, játszották halkan. Peter
álmában mozgolódott. A ragyogó napfényben porcelánfehér bőrét
alig lehetett megkülönböztetni a fehér szatén lepedőtől. Valamikor
azt gondolta, hogy a mérnökök mind rövidre nyírt hajú, vastag,
feketekeretes szemüveget viselő férfiak, és számtalan ceruzát
hordanak az ingzsebükben. Peter – erőteljes arccsontjaival, éles
állkapcsával, halványzöld szemeivel és majdnem fekete hajával –
nem ilyen volt. Most, az ágyban fekve, szabadon kitárulkozó
felsőtesttel, Margaretet egy forgolódó Michelangelóra emlékeztette.
Peter kitűnt az északi parton, kimagaslott a szőke hajú fiúk közül,
akik kivételes gazdagságba születtek, és egész életüket nyugágyban
tervezték leélni. Ő erős volt, ambiciózus és tevékeny. Margaret
szerette ezt benne.
 Felpillantott a párás égre, és gondolataiba merült. Peter utálta az
ilyen augusztusi időjárást. Egész nap ingerlékeny és nehezen
kezelhető lesz. Talán még a zivatar is kitör, hogy meghiúsítsa
visszaautózásukat a városba.
Arra gondolt, hogy talán várnia kellene a hír közlésével.
– Kelj fel, Peter, különben énekes halott se lesz belőlünk –
mondta Margaret, és megbökdöste a lábujjával.
– Még öt percet adj.
– Nincs öt percünk, kedvesem.
Peter nem mozdult. – Kávét – rimánkodott.
A szobalányok a hálószoba ajtaja elé készítették a kávéskészletet.
Dorothy Lauterbach ki nem állhatta ezt a szokást, mert úgy vélte,
hogy a Plaza Hotelhez hasonlóvá silányítja az emeleti folyosót. De
hozzájárult, ha ez volt az ára annak, hogy a gyerekek tiszteletben
tartsák az egyetlen hétvégi szabályt: pontosan kilenc órakor
lejöjjenek reggelizni.
Margaret töltött egy csésze kávét, és átnyújtotta Peternek. Ó
felkönyökölve kortyolt belőle. Azután felült az ágyban, és Margaretre
nézett. – Hogyan csinálod, hogy két perccel a felkelés után ilyen
gyönyörű vagy?
Margaret megkönnyebbült. – Biztosan jó hangulatban talált a
reggel. Attól féltem, hogy másnapos leszel, és egész nap
utálatoskodni fogsz.
– Másnapos vagyok. Benny Goodman itt játszik a fejemben, a
nyelvem úgy kiszáradt, hogy borotvának használhatnám. És nem áll
szándékomban megmozdulni. – Egy időre elhallgatott. – Milyen
szót használtál az előbb?
– Utálatos. – Margaret leült az ágy szélére. – Valamit meg kell
beszélnünk, és erre nem tűnik alkalmasnak bármilyen időpont.
– Hmm. Ez nagyon komolyan hangzik, Margaret.
 – Attól függ. – Játékos pillantással nézett a szemébe, de azután
bosszúságot színlelt. – De kelj fel, és kezdjél öltözködni. Vagy
képtelen vagy egyidejűleg öltözni és rám hallgatni?
– Ha nem tudnád, kiválóan képzett, rendkívül elismert mérnök
vagyok. – Peter az erőfeszítéstől nyögdécselve kikászálódott az
ágyból. –Talán erre is képes leszek.
– A tegnap délutáni telefonhívásról lenne szó.
– Amelyről olyan kitérő választ adtál?
– Igen, arról. Dr. Shipman telefonált.
Peter abbahagyta az öltözködést.
– Ismét terhes vagyok. Még egy gyermekáldás elé nézünk. –
Margaret lehajtotta a fejét, és blúzának gombjaival játszadozott. –
Nem terveztem, hogy így legyen. Egyszerűen megtörtént. A
szervezetem teljesen regenerálódott Billy megszületése után, és…
szóval ez a dolgok természetes rendje. – Felnézett a férfira. – Már
egy ideje gyanítottam, de féltem szólni neked.
– Mi az ördögért féltél elmondani?
Peter persze tudta a választ a saját kérdésére. Azt mondta
Margaretnek, hogy nem szeretne több gyereket, amíg meg nem
valósítja élete álmát, egy saját mérnöki cég beindítását. Éppen
harminchárom éves korára kiérdemelte, hogy az ország egyik vezető
mérnökének ismerték el. Miután osztályelsőként végzett a jó nevű
Renssealer Polytechnic Institute-on, az Északkeleti Hídépítő
Vállalathoz ment dolgozni, amelyik a keleti part legnagyobb
hídépítő cégének számított. Öt évvel később kinevezték
főmérnöknek, belépett üzlettársnak, és száz embert adtak a keze alá.
Az Amerikai Kultúrmérnökök Társasága 1938-ban az év
mérnökének választotta a Hudson folyót New York állam felső
részén átívelő híd tervezésében végrehajtott műszaki újításaiért. A
Scientific American méltatta a munkásságát, és a cikkben
generációja legígéretesebb mérnöki elméjének nevezte. De ő többre
vágyott – saját tervezőirodát akart. Bratton Lauterbach megígérte,
hogy a megfelelő időben, talán már a következő évben,
bankkölcsönnel támogatja Peter vállalatát, de a háború fenyegetése
lelohasztotta ezeket a reményeket. Ha az Egyesült Államokat
belerángatják a konfliktusba, a jelentős közberuházásokra szánt
pénzeket huszonnégy óra alatt befagyasztják. Peter új cége
tönkremenne, mielőtt még esélyt szerezhetne arra, hogy
kifizetődővé váljék.
– Mennyire előrehaladott a terhességed? – tudakolta a férfi.
– Körülbelül két hónapos. Peter szélesen elmosolyodott.
– Nem vagy dühös rám? – kérdezte Margaret.
– Persze, hogy nem.
– Mi a helyzet a cégeddel, és a többi dologgal, ami miatt szerinted
várni kellett volna a további gyerekekkel?
Peter megcsókolta. – Az nem számít. Egyiknek sincs jelentősége.
– A becsvágy csodálatos dolog, de nem a túlzott ambíció.
Pihenned kellene, és néha felszabadultnak éreznéd magadat, Peter.
Az élet nem ruhapróba.
Peter felállt, és befejezte az öltözködést. – Mikor akarod anyádnak
elmondani?
– Amikor elérkezettnek látom az idejét. Emlékszel, hogyan
viselkedett, amikor Billyt vártam. Az őrületbe kergetett. Bőven van
még időm, hogy szóljak neki.
A férfi leült mellé az ágyra. – Gyere, szeretkezzünk reggeli előtt.
– Peter, nem lehet. Anyám megöl minket, ha nem érünk le
időben. A férje belecsókolt a nyakába. – Mit akartál azzal mondani,
hogy az élet nem ruhapróba?
Margaret becsukta a szemét, a feje hátrahanyatlott. – Ez nem
tisztességes. Kiforgatod a szavaimat.
– Nem én. Csak csókolózom veled.
 – Igen…
– Margaret! – Dorothy Lauterbach kiáltása visszhangzott a
lépcsőkön. – Jövünk, Mama.
– Kívánlak – dünnyögte Peter, és követte reggelizni.
Walker Hardegen az uszodánál csatlakozott az ebédelő
társasághoz. Egy ernyő alatt ültek: Bratton és Dorothy, Margaret és
Peter, Jane és Hardegen. Párás, változó erősségű szellő fújdogált a
Sound felől. Hardegen Bratton Lauterbach első helyetteseként
dolgozott a banknál. Magas, erőteljes mellkasú, szélesvállú férfi volt,
a legtöbb asszony úgy vélekedett, hogy Tyrone Powerre hasonlít. A
Harvardra járt, és végzős hallgatóként szórta a gólokat a Yale elleni
meccseken. Futballista éveinek áradandó eredménye egy
összeroncsolt térd, és az enyhe sántítás, amely valahogyan még
vonzóbbá tette. Lusta New England-i kiejtéssel beszélt, és könnyen
nevetésre fakadt.
Röviddel a bankba történt belépése után randevút kért
Margarettől, és néhány alkalommal találkozgattak. Hardegen
szerette volna folytatni a kapcsolatot, de Margaret nem akarta.
Csendesen véget vetett az ügynek, azonban a társasági
összejöveteleken rendszeresen találkozott a férfival, és barátok
maradtak. Hat hónappal később megismerte Petert, akibe
beleszeretett. Hardegen magán kívül volt. Egy este a Copacabanan,
kicsit részegen és nagyon féltékenyen sarokba szorította Margaretet,
és újabb találkozókért könyörgött neki. Amikor a lány
visszautasította, durván megragadta a vállait, és jól megrázta.
Margaret jeges pillantással hozta a tudomására, hogy tönkreteszi a
karrierjét, ha nem hagy fel ezzel a gyerekes viselkedéssel.
Az incidens kettejük titka maradt. Még Peter sem tudta meg.
Hardegen gyorsan emelkedett a ranglétrán, és Bratton
legbizalmasabb vezető munkatársává küzdötte fel magát. Margaret
érezte, hogy ki nem mondott feszültség, valami természetes
versengés támadt Hardegen és Peter között. Mindketten fiatalok,
jóképűek, intelligensek és sikeresek voltak. A helyzet az idei nyár
elején rosszabbodott, amikor Peter rájött, hogy Hardegen ellenzi a
kölcsönnyújtást tervezővállalata számára.
– Nem tartozom azok közé, akik kedvüket lelik Wagnerban,
különösen ilyen éghajlat alatt – mondta Hardegen, hűtött fehér
borát kortyolgatva, miközben mindenki nevetgélt a megjegyzésén. –
De a Metropolitanben igazán látnia kell Herbert Janssent a
Tannhäuser előadásán. Egészen csodálatos.
– Már annyi jót hallottam róla – mondta Dorothy.
Szeretett operáról, színházról, új könyvekről és filmekről
beszélgetni. Imponált neki Hardegen, aki a bankban tornyosuló
tömérdek papírmunka ellenére igyekezett mindent megnézni és
elolvasni. A Dorothy rosszallását kiváltó családi ügyekkel és
pletykákkal szemben a művészetek veszélytelen témának
bizonyultak.
– Láttuk Ethel Mermant az új Colé Porter musicalben – mesélte
Dorothy, miközben első fogásként hideg ráksalátát szolgáltak fel. –
A címe kiment a fejemből.
– Dubarry, egy előkelő dáma – szólt közbe Hardegen. – Nekem
tetszett.
A férfi folyamatosan beszélt. Tegnap délután el kellett mennie
Forest Hills-be, hogy megnézze Bobby Riggs győztes játékát.
Biztosra vette, hogy Riggs ebben az évben megnyeri az idei Open
tenisztornát. Margaret az anyját figyelte, aki Hardegenre
meresztette a szemeit. Dorothy imádta őt, gyakorlatilag
családtagnak tekintette. Világosan kifejezésre juttatta, hogy jobban
szereti Peternél.
Hardegen egy Maine állambeli vagyonos, konzervatív családból
származott, akik nem voltak olyan gazdagok, mint a Lauterbachok,
de jólétben éltek. Peter egy alsó középosztályhoz tartozó ír
családban született, és Manhattan nyugati felében nőtt fel. Lehetett
nagyszerű mérnök, de sohasem lesz közülünk való. A vita azzal
fenyegetett, hogy tönkreteszi Margaret kapcsolatát az anyjával. Az
ügynek Bratton vetett véget, aki ellenvetés nélkül elfogadta lánya
férjválasztását. Margaret hozzáment Peterhez, és mesébe illő
esküvőt tartottak a St James episzkopális templomban, 1935
júniusában. Hardegen a hatszáz meghívott vendég között volt. A
fogadás idején táncolt Margarettel, és tökéletes úriemberként
viselkedett. Még arra is ott maradt, hogy kikísérje a kéthónapos
európai mézeshetekre utazó párt. Minden olyannak tetszett, mintha
az a bizonyos incidens a Copa-n soha nem történt volna meg.
A személyzet felszolgálta az ebédet – hideg párolt lazacot –, és a
beszélgetés elkerülhetetlenül átváltott a körvonalazódó európai
háború kérdéseire.
Bratton azt kérdezte: – Van most valamilyen mód Hitler
megállítására, vagy gondoljátok, hogy Lengyelország a Harmadik
Birodalom legkeletibb tartományává válik?
Hardegen, aki ügyvéd és csavaros eszű befektető volt
egyszemélyben, azt a megbízatást kapta, hogy megszabadítsa a
bankot a németországi és más kockázatos európai befektetéseitől. A
neve, tökéletes német tudása és gyakori berlini utazásai miatt a
bankon belül kedveskedve csak úgy emlegették, hogy a „mi házi
nácink”. Ugyancsak kitűnő kapcsolatrendszert tartott fenn
Washingtonnal, és a bank titkosszolgálati főtisztjének szolgálatát is
ellátta.
– Ma reggel beszéltem egy barátommal, aki Henry Stimson
stábjához tartozik a Hadügyminisztériumban – mondta Hardegen.
– Amikor Roosevelt a Tuscaloosa cirkálóról visszatért
Washingtonba, Stimson várta a Union Station-on, és együtt
hajtottak a Fehér Házba. Amikor Roosevelt az európai helyzetről
érdeklődött, Stimson azt válaszolta, hogy a béke napjait a kezének
tíz ujján meg tudja számolni.
 – Roosevelt egy héttel ezelőtt tért vissza Washingtonba –
emlékezett Margaret.
– Így igaz. A számítást maga is elvégezheti. És azt hiszem,
Stimson optimista volt. Véleményem szerint órákra lehetünk a
háború kitörésétől.
– De mi a véleményed arról a közleményről, amelyet ma
reggel olvastam a Times-ban? – kérdezte Peter. – Előző este Hitler
üzenetet küldött Angliának, és a Times feltételezése szerint ez
egyengeti az utat a lengyel válság tárgyalásos megoldásához.
– Azt hiszem, Hitler halogató politikát folytat. A németek hatvan
hadosztályt irányítottak a lengyel határra, és csak a parancsra
várnak.
– Akkor pedig Hitler mire vár? – kérdezte Margaret.
– Ürügyre.
– A lengyelek bizonyosan nem fognak ürügyet szolgáltatni neki a
megszállásra.
– Természetesen nem. De ez nem fogja Hitlert megállítani.
– Neked mi az elgondolásod, Walker? – kérdezte Bratton.
– Hitler ki fog eszelni egy indokot a támadásra, valami
provokációt, amely lehetővé teszi a számára, hogy hadüzenet nélkül
betörjön Lengyelországba.
– Mi a helyzet az angolokkal és a franciákkal? – kérdezte Peter. –
Beváltják ígéretüket, hogy hadat üzennek Németországnak, ha
Lengyel országot megtámadja?
– Azt hiszem, igen.
– Nem állították meg Hitlert a Rajna-vidék, Ausztria vagy
Csehszlovákia bekebelezésekor – jegyezte meg Peter.
– Ez igaz, de Lengyelország más. Anglia és Franciaország most
döbbent rá, hogy Hitlerrel foglalkozni kell.
– Velünk mi a helyzet? – kérdezte Margaret. – Ki tudunk maradni
belőle?
– Roosevelt makacsul hangoztatja, hogy az oldalvonalon akar
maradni – mondta Bratton –, de én nem bízom benne. Ha egész
Európa háborúba keveredik, kétlem, hogy képesek leszünk sokáig
kimaradni belőle.
– És a bank? – kérdezte Margaret.
– Felszámoltuk minden németországi érdekeltségünket – felelte
Hardegen. – Ha a háború kitör, számtalan egyéb lehetőség
kínálkozik a befektetésre. Talán éppen erre a háborúra van
szükségünk, hogy véglegesen kihúzzuk az országot a válságból.
– Semmi más nem érdekel benneteket, csakhogy profitot
keressetek a halálból és pusztításból – szólalt meg Jane.
Margaret rosszalló pillantást vetett a húgára, és arra gondolt, hogy
ez tipikusan Jane-re jellemző megjegyzés. Szeretett
tekintélyromboló szerepben tündökölni; komor, töprengő
értelmiségiként, aki kritikusan szemléli saját osztályát, és mindent,
amit képvisel. Egyidejűleg volt kérlelhetetlen híve a
társadalmasításnak, és költötte az apja pénzét, mintha az
kiapadhatatlan forrásból származott volna. Harmincéves kora
ellenére sem rendelkezett önálló jövedelemmel, és kilátása sem volt
a házasságra.
– Oh, Jane, már megint Marxot olvastad? – kérdezte tréfásan
Margaret.
– Margaret, kérlek – szólt rá Dorothy.
– Néhány évvel ezelőtt Jane Angliában töltött egy kis időt –
folytatta Margaret, mintha meg sem hallotta volna anyja békítő
szándékát. – Abban az időben meggyőződéses kommunista lett,
ugye Jane?
– Jogom van elmondani a véleményemet, Margaret – csattant fel
Jane. – Hitler gondolatai nem divatosak ebben a házban.
 – Azt hiszem, én is szeretnék kommunista lenni – gonoszkodott
Margaret. – A nyár sokkal unalmasabban telt a háborúról folytatott
beszélgetések közben. A kommunizmusra való áttérés csinos kis
változatosságot hozna az életünkbe. Huttonék a jövő héten
jelmezbált rendeznek. Odamehetünk Leninnek és Sztálinnak
öltözve. Az összejövetel után kimehetünk North Fork-ba, és
kollektivizálhatjuk a farmokat. Nagy mulatság lehetne.
Bratton, Peter és Hardegen nevetésben törtek ki.
– Köszönöm, Margaret – mondta mereven Dorothy. – Egész
napra elszórakoztattál mindnyájunkat.
A beszélgetés elég hosszan folyt már a háborúról. Dorothy
megérintette Hardegen karját.
– Walker, sajnálom, hogy tegnap este nem tudott eljönni a
partinkra. Csodálatosan sikerült. Hadd meséljek róla magának.
A fényűző Fifth Avenue-i lakás a Central Parkra nézett, és Bratton
Lauterbach-tól kapták nászajándékba. Ezen a napon, este hét órakor
Peter Jordan az ablaknál álldogált. A zivatar rátört a városra. A park
mélyzöld lombkoronái fölött villámok cikáztak. A szél az
ablaküvegnek verte esőt. Peter egyedül hajtott vissza a városba, mert
Dorothy ragaszkodott hozzá, hogy Margaret részt vegyen Edith
Blakemore kerti ünnepségén. Margaretet majd Wiggins,
Lauterbach-ék sofőrje hozza vissza a városba. És most ilyen szörnyű
időt fogtak ki.
Peter kinyújtotta a kezét és megnézte az óráját, immár ötödször az
elmúlt öt percben. Azt tervezte, hogy fél nyolckor a Stork Clubban
vacsorázik a pennsylvaniai út– és hídbizottság vezetőjével.
Pennsylvania elfogadta a tervjavaslatát és árajánlatát az Allegheny
folyón építendő új hídra. Peter főnöke azt akarta, hogy ma este
zárják le az ügyet. Gyakran felkérték őt, hogy szórakoztassa az
ügyfeleket. Fiatal és szellemes társalgó volt, gyönyörű felesége az
ország egyik legtekintélyesebb bankárjának a lánya. Kettősük
mindig mély benyomást tett a partnerekre.
Arra gondolt, hogy hol az ördögbe lehet Margaret.
Telefonált az Oyster Bay-i házba, és Dorothyval beszélt.
– Nem tudom, hogy mit mondjak, Peter. Jó időben elindult. Talán
Wiggins késlekedik az időjárás miatt. Ismered őt – elég egy csepp
eső, és csigalassúsággal vánszorog.
– Még tizenöt percet adok neki. Azután indulnom kell.
Peter tudta, hogy Dorothy nem fog mentegetőzni, ezért letette a
telefont, mielőtt még kínos csönd állt volna be. Töltött magának egy
gintonicot, és várakozás közben gyorsan megitta. Negyed nyolckor
liften lement a földszintre, a hallban megvárta, hogy a portás
kiszaladjon az esőbe, és leintsen egy taxit.
– Ha a feleségem megérkezik, kérje meg, hogy jöjjön egyenesen a
Stork Clubba.
– Igen, Mr. Jordan. Vacsoránál kellemesen telt az idő, annak
ellenére, hogy Peter háromszor is felállt az asztaltól, és telefonált a
lakására, meg az Oyster Bay-i házba. Fél kilenckor már nem
bosszankodott, hanem betegesen aggódott.
Háromnegyed kilenckor a főpincér, Paul Delano tűnt fel Peter
asztalánál.
– Telefonon keresik a bárban, uram.
– Köszönöm, Paul.
Peter elnézést kért a vendégektől. A bárban fel kellett emelnie a
hangját, hogy túlkiabálja a pohárcsörgést és a beszélgetés zaját. –
Peter, itt Jane beszél. Hallotta, hogy a lánynak remeg a hangja. –
Rossz hír?
– Attól tartok, baleset történt.
– Hol vagy most?
– A Nassau megyei rendőrségen.
 – Mi történt?
– Egy kocsi eléjük vágott az autópályán. Wiggins a szakadó
esőben nem látta. Mire észrevette, már késő volt.
– Oh, istenem!
– Wiggins nagyon súlyosan megsérült. Az orvosok nem sok
reményt fűznek az életben maradásához.
– Mi van Margarettel, az istenit!
A Lauterbachok nem sírtak a temetésen; a fájdalom magánügy. A
szertartásra a St James episzkopális templomban került sor, ahol
négy évvel ezelőtt Peter és Margaret házasságot kötöttek. Roosevelt
elnök részvétnyilvánítást küldött, és sajnálatát fejezte ki, hogy nem
tudott résztvenni a temetésen. A New York-i társaság többsége
megjelent. Hasonlóan a pénzügyi világ képviselői, nem törődve a
piaci felfordulással. Németország elözönlötte Lengyelországot, és a
világ az európai háború kitörésére várt. Billy a szertartás alatt Peter
mellett állt. Rövidnadrágot, kis zakót és nyakkendőt viselt.
Miközben a család kiáramlott a templomból, felnyújtotta a kezét, és
megrángatta Jane fekete ruhájának szegélyét.
– Mami hazajön még valamikor?
– Nem, Billy. Ő elhagyott bennünket.
Edith Blakemore meghallotta a gyerek kérdését, és kibuggyantak
a könnyei.
– Micsoda tragédia – hüppögte. – Micsoda értelmetlen tragédia!
Margaretet szikrázó napsütésben helyezték örök nyugalomra a Long
Island-i családi sírboltban. Pugh tiszteletes utolsó szavai alatt enyhe
morajlás hullámzott végig a gyászolók soraiban, majd ez is elhalt.
A szertartás végén Peter legjobb barátja, Shepherd Ramsey
társaságában sétált el a limuzinhoz. Shepherd mutatta be Petert
Margaretnek. Még komor, sötét öltönyében is úgy festett, mintha
éppen most lépett volna le vitorlásának fedélzetéről.
 – Miről beszélgettek az emberek a szertartás alatt? – kérdezte
Peter.
– Átkozott tapintatlanság volt.
– Valaki elkésett, és az autórádiójából elhangzott közleményt
hallgatták – mondta Shephard. – Az angolok és a franciák hadat
üzentek Németországnak.
 HÁROM

London: 1940 május

1940. május harmadikán, egy pénteki napon Alfred Vicary

professzor magyarázat nélkül eltűnt a londoni egyetemi
kollégiumból. Váratlan távozása előtt az egyik titkárnő, Lillian
Walford látta utoljára. Tőle szokatlan indiszkrécióval elmondta a
többi professzornak, hogy Vicary utolsó telefonhívása az újonnan
kinevezett miniszterelnöktől érkezett. Tény, hogy a titkárnő
személyesen beszélt Mr. Churchillel.
– Ugyanez történt Mastermannal és Cheney-vel Oxfordban –
mondta Tom Perrington, az egyiptológus, miközben meredten nézte
a bejegyzést a telefonnaplóban. – Titokzatos hívások, sötét öltönyös
férfiak. Arra gyanakszom, hogy a mi Alfred barátunk homályba
burkolódzott. – Azután hozzátette: – Megbújt egy titkos
menedékhelyen.
Perrington közönyös mosolya alig leplezte csalódottságát, jegyzi
meg később Miss Walford. Nagy kár, hogy Anglia nem az ókori
egyiptomiakkal keveredett háborúba – akkor talán Perringtont is
kiválasztották volna.
Vicary a Gordon Square-re néző, kényelmetlen és rendetlen
dolgozószobában töltötte az utolsó órákat, a végső simításokat
végezte a Sunday Times-nak írt cikkén. A jelenlegi válság
elkerülhető lett volna, sugallta, ha Anglia és Franciaország 1939-ben
megtámadta volna Németországot, miközben Hitler figyelmét
teljesen lekötötte Lengyelország. Tudta, hogy ezzel a cikkével a
mostani légkörben széleskörű támadásnak teszi ki magát, mint
ahogyan a nácibarát jobboldali szélsőségesek az utolsó írását is
„churchilliánus háborús propagandának” nyilvánították. Vicary
titokban remélte, hogy új publikációja is hasonló fogadtatásra talál.
Verőfényes késő tavaszi nap volt, ragyogó napsütés, de csalóka
módon hűvös a levegő. Vicary, mint szenvedélyes és rutinos
sakkozó, értékelte a megtévesztést. Felkelt a székből, magára vett
egy kardigánt, és folytatta a munkáját.
A szép idő hamis képet festett a valóságról. Anglia
ostromállapotot élt át – védtelenül, megfélemlítve, a legteljesebb
fejetlenségbe zuhanva. Terveket dolgoztak ki arra, hogy a királyi
családot Kanadába evakuálják. A kormány felhívást tett közzé, hogy
az angol nemzeti kincseket, valamint a gyerekeket küldjék vidékre,
ahol biztonságban lehetnek a Luftwaffe bombázógépei elől.
A kormány ügyes, hatásos propagandával hívta fel a közvélemény
figyelmét a kémek és az Ötödik hadoszlop romboló tevékenységében
rejlő különleges veszélyekre. Munkájának gyümölcsét mostanában
aratta le. A rendőrségeket elárasztották az idegenekről, furcsa
kinézetű alakokról, vagy németes megjelenésű úriemberekről szóló
bejelentések. A polgárok kihallgatták a kocsmai beszélgetéseket, azt
értették ki belőle, amit szerettek volna, és beszámoltak a
rendőrségnek. Jelentettek füstjelzéseket, villogó parti fényeket és
ejtőernyős kémeket. Amikor a szóbeszéd végigsöpört az egész
országon, hogy a német ügynökök apácának álcázták magukat
Németalföld megszállása idején, hirtelen gyanússá váltak az apácák.
Legtöbbjük csak akkor hagyta el a fallal körülvett zárdák menedékét,
ha elkerülhetetlenül szükséges volt.
Egymillió, fegyveres szolgálatra túl fiatal, túl öreg, vagy beteges
férfi sietve belépett a Polgárőrségbe. Mivel a Polgárőrségnek nem
jutottak külön puskák, az emberek a kezük ügyébe kerülő tárgyakkal
fegyverezték fel magukat – vadászpuskákkal, kardokkal,
seprűnyéllel, középkori furkósbotokkal, indiai késekkel, sőt még
golfütőkkel is. Akik valahogyan nem jutottak megfelelő fegyverhez,
azt az utasítást kapták, hogy tartsanak maguknál borsot, és szórják a
fosztogató német katonák szemébe.
 Vicary, a neves történész, csendes lehangoltsággal vegyes
mérhetetlen büszkeséggel figyelte nemzetének ijedt háborús
készülődését. A harmincas években megjelent időszakos folyóirata
cikkeiben és tanulmányaiban figyelmeztetett arra, hogy Hitler
komoly veszélyt jelent Angliára és a világ más részeire. De Anglia, a
németek ellen vívott utolsó háborútól kimerülten, nem érzett
hajlandóságot, hogy az újabb fenyegetést meghallja. Most a német
hadsereg úgy vonult végig Franciaországon, mintha kényelmes,
hétvégi motoros kirándulásra indult volna. Adolf Hitler rövidesen az
északi sarkkörtől a Földközi-tengerig húzódó birodalom élére áll. És
a gyengén felfegyverzett, hiányosan felkészült Anglia egyedül száll
szembe vele.
Vicary befejezte a cikket, letette a ceruzáját, és az elejétől újra
átolvasta. London fölött a narancssárga napkorong lenyugodott a
tengerbe. A Gordon Square kertjeiben pompázó tavaszi virágok
illata beáramlott az ablakon. A délután hűvösebbre fordult, a
szállongó virágportól hevesen tüsszögni kezdett. De csodálatos
érzést keltett az arcát simogató szellő, valahogyan még a tea is
ízletesebbnek tetszett tőle. Nyitva hagyta az ablakot, és élvezte a
tavasz leheletét.
A háború másféle gondolkodásra és cselekvésre kényszerítette.
Sokkal büszkébben tekintett a honfitársaira, akikhez korábban
rendszerint valamiféle reménytelenséggel közelített. Csodálta őket,
ahogyan tréfálkozva vonulnak a földalatti állomásainak
menedékébe, vagy félelmüket leplezve énekelnek a kocsmákban.
Vicarynak beletelt egy kis idejébe, mire felismerte, hogy az irántuk
táplált érzése nem más, mint hazafiság. Egész eddigi életében arra a
következtetésre jutott, hogy ez a legpusztítóbb erő a világon. De
most a saját szívében érezte a hazafias felbuzdulást, és nem
szégyenkezett miatta. Mi vagyunk a jók, és ők az ördög. A mi
nacionalizmusunk igazságos.
Vicary eldöntötte, hogy megteszi a magáét. Ahelyett, hogy jól
védett ablakán át szemlélné a világot, cselekedni akart valamit.
Hat órakor Lillian Walford kopogtatás nélkül belépett a szobája.
Magas nő volt, súlylökőket megszégyenítő lábakon járt, és kerek
szemüvege felnagyította eltökélt pillantását. Egy éjszakai nővér
nyugalmával kezdte rendezgetni a papírokat, és becsukogatni a
könyveket.
Miss Walford rendes körülmények között a tanszék összes
professzorához be volt osztva. De hitt abban, hogy Isten végtelen
bölcsességében mindnyájunk gondjaira rábízott egy eltévedt lelket.
És ha egy szegény léleknek szüksége volt a gondoskodásra, hát az
Vicary professzor. Tíz éven keresztül katonás pontossággal
felügyelte a férfi komplikációmentes életének minden apró
mozzanatát. Gondoskodott arról, hogy legyen ennivaló Draycott
Place-i házában, Chelsea-ben. Ő nézett utána, hogy az ingeit
hazaszállítsák a tisztítóból, és megfelelően keményítsék, nem túl
erősen, mert a gallér feldörzsöli puha nyakbőrét. Ellenőrizte a
számláit, és rendszeresen figyelmeztette szegényes bankszámlájának
állapotára. Időszakos rendszerességgel új szobalányt fogadott fel
neki, miután a régit elkergette a férfi élhetetlensége és rossz
természete. Munkakapcsolatuk közelsége ellenére sem szólították
egymást soha a keresztnevükön. Miss Walford és Vicary professzor
maradtak egymásnak. Lillian jobban szerette, ha személyi
titkárnőnek titulálták, és Vicary, tőle szokatlan módon, ezt is elnézte
neki.
Miss Walford elsöpört Vicary mellett, és korholó pillantás
kíséretében becsukta az ablakot. – Ha nincs ellene kifogása, Vicary
professzor, estére elmennék haza.
– Természetesen, Miss Walford.
Felpillantott a titkárnőjére. Fontoskodó, könyvszagú emberke
volt, kopasz koponyáján mindössze néhány rakoncátlan ősz hajfürt
lengedezett. Félhold alakú olvasószemüvege türelmesen simult az
orra hegyére. Egészen elhomályosították az ujjlenyomatok, mert az
volt a szokása, hogy idegességében le-fel kapkodta. Viharvert
tweedzakót hordott, és gondosan megválasztott nyakkendőjén
teafoltok éktelenkedtek. Az egyetem körüli sétái viccszámba mentek,
és tudomása sem volt arról, hogy néhány diákja képes őt tökéletesen
utánozni. Miss Walker azt gondolta, hogy az első háborúban
elszenvedett térdsérülése következtében olyan mereven és gépiesen
sántikál, mint egy elromlott játék katona. Fejét leszegte, hogy
kilásson az olvasószemüvege fölött, és örökösen rohant, de maga
sem tudta hová.
– Mr. Ashworth nemrégiben két szép báránybordát szállított a
házába – mondta Miss Walford, és gondolatban egy rakoncátlan
gyerekhez hasonlította a professzort, a rendetlen papírhalmaz
láttán. – Azt mondta, hogy egy ideig valószínűleg ez volt az utolsó
bárány, amihez hozzájutott.
– Én is azt hiszem – felelte Vicary. – Connaught-nál hetek óta
nem szerepel hús az étlapon.
– Kezd egy kicsit képtelenné válni a helyzet, nem gondolja, Vicary
professzor? A kormány ma rendeletet adott ki, hogy a londoni
autóbuszok tetejét csatahajó szürkére kell átfesteni – folytatta a
beszélgetést a titkárnő. – Szerintük ez megnehezíti a Luftwaffe
dolgát, azt, hogy bombázzák őket.
– A németek könyörtelenek, Miss Walford, de még ők sem fogják
arra vesztegetni az idejüket, hogy közlekedési buszokat
bombázzanak.
– Azt is elrendelték, hogy tilos lelőni a postagalambokat. Kérem,
meg tudná nekem magyarázni, hogyan tudnám megkülönböztetni a
postagalambot a közönségestől?
– Amilyen gyakran én galamblövészetre csábultam, annak alapján
képtelen lennék megmondani – felelte Vicary.
– Mellesleg vettem a bátorságot, és rendeltem önnek mentaszószt
is – folytatta Miss Walford. – Tudom, hogy ha a báránybordát
mentaszósz nélkül fogyasztaná, az az egész hetét elrontaná.
– Köszönöm, Miss Walford.
– A kiadója telefonált, hogy az új könyvének korrektúrája
elkészült, és átnézheti.
– Mindössze négyhetes késéssel. Cagley-től ez rekordnak számít.
Emlékeztessen, Miss Walford, hogy keressek egy új kiadót.
– Igen, Vicary professzor. Miss Simpson telefonált, hogy nem tud
ma este önnel vacsorázni. Az édesanyja megbetegedett. Megkért,
hogy közöljem önnel, nem komoly a dolog.
– A fenébe – dünnyögte Vicary. Mindig előre örült a találkozásnak
Alice Simpsonnal. Nagyon hosszú ideje ez volt a legkomolyabb
érzelmi kapcsolata egy asszonnyal. – Ez minden?
– Nem, a miniszterelnök is telefonált.
– Micsoda! Mi az ördögért nem szólt nekem?
– Szigorú utasítást adott, hogy ne zavarják. Amikor ezt
elmondtam Mr. Churchillnek, teljesen megértően fogadta. Azt
mondta, hogy őt sem bosszantja jobban semmi, mintha írás közben
félbeszakítják.
Vicary összehúzta a szemöldökét. – Mostantól határozott
engedélyt kap rá, Miss Walford, hogy megzavarjon, ha Mr. Churchill
telefonál.
– Igen, Vicary professzor – felelte a titkárnő, de rendíthetetlenül
meg volt győződve, hogy helyesen járt el.
– Mit mondott a miniszterelnök?
– Hogy holnap ebédre várja Chartwellbe.
Vicary a hangulata szerint váltogatta hazafelé vezető sétáinak
útvonalát. Néha kedvtelve lökdösődött a forgalmas
bevásárlóutcákon, vagy a Soho zsongó forgatagában. Más estéken
elkerülte a főútvonalakat, és a csendes lakónegyedek utcáin kószált,
megpihentetve tekintetét az elragadóan megvilágított György-
korabeli épületeken, vagy lelassítva hallgatta a vidám
koktélpartikról kiszűrődő zenét, nevetést és pohárcsörgést.
Ma este a pislákoló fénnyel megvilágított csendes utcákon
lépkedett hazafelé.
A háború előtt a legtöbb estéjét kutatással töltötte a könyvtárban,
késő éjszakáig szellemként bolyongott a könyvhalmok között. Voltak
esték, amikor elaludt. Miss Walford utasítást adott az éjjeli
portásoknak, hogy amennyiben rátalálnak, ébresszék fel, tuszkolják
rá az esőkabátját, és küldjék haza.
Az elsötétítés ezt a szokást is megváltoztatta. Minden este vaksötét
borult a városra. A londoni őslakosok eltévedtek azokon az utcákon,
ahol éveken keresztül jártak. A farkasvakságban szenvedő Vicary
számára az elsötétítés szinte lehetetlenné tette a tájékozódást.
Elképzelte, hogy ilyen lehetett a helyzet két évezreddel ezelőtt,
amikor London helyén egy rakás rönkfa kunyhó állt a mocsaras
Temze folyó partján. Göring bombázóinak fenyegetése összemosta
>az időt, visszafordította az évszázadokat, és megálljt parancsolt az
emberi civilizáció tagadhatatlan fejlődésének. Vicary minden
délután szinte menekült a kollégiumból, és rohant haza, mielőtt
pácba kerülne Chelsea sötétbe boruló mellékutcáin. Amikor házának
biztonságába ért, megitta előírásszerű két pohár burgundiját, és
elfogyasztotta a tányér bordát meg párolt borsót, amit a szobalány a
meleg tűzhelyen hagyott számára. Ha nem készítik el az ételét,
valószínűleg éhenhalt volna, mert még mindig képtelen volt
megküzdeni a modern angol konyha bonyolult mivoltával.
Vacsora után zenét hallgatott, színdarabot keresett a rádióban,
még detektívregényt is olvasott, de ezt a belülről fakadó mániáját
nem osztotta meg senkivel. Vicary kedvelte a titokzatosságot, a
rejtélyeket. Logikus gondolkodása és elemzőkészsége révén szerette
jóval előbb megoldani az eseteket, mint ahogy az író megvilágította
a számára. Ugyancsak kedvelte a titokzatos történetek szereplőinek
jellemét tanulmányozni, és gyakran fedezett fel párhuzamosságot a
saját egyéniségével. Miért is ne, hiszen a jók is elkövetnek bűnöket.
Az alvás fokozatos, több szakaszos megpróbáltatást jelentett neki.
Kedvenc karosszékében kezdődött, égve hagyott olvasólámpa
mellett. Azután át szokott mászni a kanapéra. Majd rendszerint a
virradat előtti órákban felment az emeleti hálószobájába. A
levetkőzés követelte erős összpontosítás néha annyira felélénkítette,
hogy nem tudott visszaaludni, és ilyenkor ébren, gondolatokba
merülten várta a hajnali derengést, meg az öreg szarka csattogását,
amint minden reggel lubickolt a kerti madárfürdetőben.
A miniszterelnök meghívására gondolva kételkedett benne, hogy
ma éjjel sokat alszik majd. Nem volt szokatlan Churchilltől, hogy
felhívta az egyetemi dolgozószobájában, csak az időzítés lepte meg.
Vicary és a politikus 1935 őszétől tartották a barátságot, amikor a
professzor részt vett Churchill egyik londoni előadásán. Churchill, az
árnyékkormányból kiszorított, saját pártjában elszigetelődött
politikus azon kevesek egyike volt Angliában, aki figyelmeztetett a
náci fenyegetésre. Azon az estén azt állította, hogy Németország
lázas ütemben újrafegyverkezik, és Hitler harcolni akar, mihelyt
képessé válik rá. Angliának azonnal fegyverkeznie kell, érvelt, vagy a
nácik rabszolgasorsba döntik. A közönség azt gondolta, hogy az
előadó megbolondult, és könyörtelenül, közbekiabálásokkal
zaklatta. Churchill félbeszakította a beszédét, és megalázottan tért
vissza Chartwellbe.
Vicary az előadóterem végében állt, és figyelte a színjátékot. Hitler
hatalomra kerülése óta ő is óvatos tartózkodással szemlélte
Németországot. Csendesen megjósolta a kollégáinak, hogy Anglia és
Németország hamarosan háborúba keveredik, talán még az évtized
vége előtt. Senki sem hallgatott Számtalan ember úgy gondolta,
hogy Hitler remek ellensúlyt jelent a Szovjetunióval szemben, és
támogatni kellene. Vicary ezt tökéletes képtelenségnek tartotta.
Ugyanakkor, az ország közvéleményéhez hasonlóan, kicsit
kalandornak, túlzottan harciasnak találta Churchillt. Ám amikor a
nácikra terelődött a szó, véleménye szerint fején találta a szöget.
Hazatérve Vicary leült az íróasztalához, és egymondatos üzenetet
küldött neki: „Részt vettem az előadásán Londonban, és minden
szavával egyetértek.” Öt nappal később Churchill rövid levelet
küldött Vicarynak: “Istenem, végre nem vagyok egyedül. A nagy
Vicary az én oldalamon áll! Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy most
vasárnap eljön ebédre Chartwellbe” Első találkozásuk rögtön sikeres
volt. Vicary azonnal bekerült azoknak az akadémikusoknak,
újságíróknak, köztisztviselőknek és katonatiszteknek a körébe, akik
az évtized hátralévő részében Németországra vonatkozó tanácsokkal
és titkosszolgálati jelentésekkel látták el Churchillt. Winston
hallgatásra kényszerítette Vicaryt, miközben könyvtárának ősi
fapadlóján fel-alá sétálva kifejtette elméletét a német szándékokról.
Vicary időnként ellentmondott, arra késztette a politikust, hogy
világosabbá tegye álláspontját. Churchill időnként elvesztette a
türelmét, és megtagadta a visszatáncolást. Vicary állta a sarat. Ilyen
stílusban szilárdult meg a barátságuk.
Most, a leszálló sötétségben sétálva, Vicary újra Churchill
Chartwellbe szóló meghívására gondolt. Bizonyára nem csak baráti
csevegésre készül.
A professzor befordult egy utcába, ahol a tavaszi alkonyat utolsó
fénysugarai rózsaszínre festették a György korabeli fehér tornácokat.
Lassan sétált, mintha eltévedt volna, egyik kezével megmarkolta
ólomnehéz aktatáskáját, a másikat bedugta esőkabátjának zsebébe.
Az egyik ajtóban felbukkant egy hozzá hasonló korú, vonzó asszony.
Nyomában egy jóképű, unott arcú férfi. Még ebből a távolságból,
katasztrofális látása ellenére is felismerte Helent. Felismerné bárhol
– egyenes tartásáról, hosszú nyakáról, jellegzetes járásáról, mintha
állandóan valami kellemetlen dologba kellene lépnie. Vicary figyelte
őket, ahogy bemásznak egy sofőr vezette autó hátsó ülésére. A kocsi
elhúzott a járdaszegélytől, és egyenesen feléje tartott. Fordulj el, te
istenverte hülye! Ne nézz rá! De képtelen volt megfogadni a saját
tanácsát Amint az autó elhaladt mellette, odahajolt és benézett a
hátsó ülésre. Az asszony észrevette – éppen csak egy pillanatra –, de
ez is elégnek bizonyult. Kínos zavarában hirtelen lehajtotta a fejét.
Vicary a hátsó szélvédőn keresztül látta, hogy a férjéhez fordulva
suttog valamit, aki nevetve hátrakapja a fejét.
Idióta! Eszeveszett, istenverte barom!
Vicary folytatta a sétát. Előre nézett, és figyelte a sarok mögött
eltűnő autót. Kíváncsi volt, hogy hová tartanak– partiról partira,
vagy talán színházba. Miért nem tudod elengedni? Az isten
szerelmére, már huszonöt éve tart! Azután azt gondolta: És miért
ver ugyanúgy a szíved, mint amikor először láttad meg?
Erőltetett tempóban gyalogolt, amíg csak el nem fáradt és ki nem
fulladt. Mindenre gondolt, ami az eszébe jutott – rajta kívül
bármire. Elért egy játszótérhez, megállt a kovácsoltvas kapunál, és a
rácson át nézte a gyerekeket. A májusi időjáráshoz képest
túlöltöztették őket, úgy ugráltak, mint apró, esetlen pingvinek.
Bármelyik leselkedő német kém bizonyára könnyen megállapíthatta
volna, hogy a londoniak nem vették tekintetbe a kormány
figyelmeztetését, és maguknál tartották a gyermekeiket a városban.
A gyerekek iránt normál körülmények között közömbös Vicary
megigézve állt és hallgatózott a kapu előtt, miközben arra gondolt,
hogy semmi sem megnyugtatóbb a kicsik játékának zajos
hangjainál.
Churchill autója az állomáson várta. Teljes sebességgel robogtak
az északkelet angliai dimbes-dombos, zöldellő vidéken. Hűvös és
szeles idő volt, de teljes virágjában pompázott az egész táj. Vicary a
hátsó ülésen utazott, egyik kezével összefogta a felöltőjét, a másikkal
a kalapját szorította a fejére. A szél olyan erővel fújt a nyitott autó
fölött, mint az orkán a hajók fedélzetén.
 Már azt fontolgatta, hogy meg kellene kérnie a sofőrt, húzza fel a
kocsi tetejét. Azután hirtelen tüsszentési roham tört rá, e szórványos
orvlövéseknek hangzott, majd kész zárótűzbe torkollott. Azt sem
tudta, hogy melyik kezét tartsa a szája elé. Szüntelenül forgatta a
fejét, és egy kevés nyálat, meg váladékot tüsszentett ki magából,
amelyet azonnal felkapott a szél.
A sofőr a visszapillantó tükörből ijedten figyelte Vicary
küszködését. – Kívánja, hogy megálljak, Vicary professzor? –
kérdezte, és levette a gázt.
A tüsszentési roham lecsillapodott, így Vicary végre valóban
élvezte az utazást. Általában hidegen hagyta a vidéki táj.
Tősgyökeres londoni volt. Szerette a tömeget, a zajt és a lüktető
forgalmat, s zavarba ejtették a nyílt, tágas térségek. Az éjszaka
csendjét is gyűlölte. Az agya forgott, és meg volt győződve arról,
hogy a sötétben fenyegető árnyak ólálkodnak. De most hátradőlt a
kocsi ülésén, és csodálta Anglia természeti szépségét.
Az autó befordult Chartwell kocsifelhajtójára. Vicary felgyorsult
pulzussal lépett ki a kocsiból. Miközben a házhoz közeledett, a
csendesen kitáruló ajtóban Inches, Churchill inasa köszöntötte. –Jó
reggelt, Vicary professzor. A miniszterelnök türelmetlenül várja az
érkezését.
Vicary átadta neki a felöltőjét és a kalapját, majd belépett a házba
A szalonban tucatnyi férfi és néhány fiatal lány dolgozott, egyesek
egyenruhában, mások Vicaryhoz hasonlóan civilben voltak. Fojtott
hangon beszéltek, mintha csupa rossz hírt hallanának. Megcsörrent
az egyik telefon, azután a másik. Mindegyiket az első csengetésre
felkapták.
– Remélem, kellemesen utazott – mondta Inches.
– Csodálatos volt – felelte udvariasan füllentve Vicary.
– Mint általában, Churchill ma reggel is késésben van – folytatta
Inches. Azután szabadkozva hozzátette: – Teljesíthetetlen
időbeosztást készített, és a nap hátralévő részében mindnyájan csak
utolérni igyekszünk magunkat.
– Értem, Inches. Hol várakozzak?
– A miniszterelnök valójában nagyon türelmetlenül várja magát.
Meghagyta, hogy a megérkezése után azonnal kísérjem fel.
– Az emeletre?!
Inches halkan kopogott, és kinyitotta a fürdőszoba ajtaját.
Chuchill szivarral a kezében feküdt a kádban, egy könnyen elérhető
kisasztalon odakészítve a nap második pohár whiskyje.
– Vicary, kedves barátom – mondta, majd száját a víz szintjére
süllyesztette, és buborékokat fújt. –Milyen jó, hogy eljött.
Vicary fulladozott a fürdőszoba meleg, párás levegőjében. A
nevetést is nehezen tudta visszafojtani, látván, hogy a hatalmas,
rózsaszín bőrű férfi úgy pancsol a kádban, mint egy gyerek. Levette
a tweedzakóját, és megkönnyebbülten leült a vécédeszkára.
– Néhány bizalmas szót akartam váltani magával, ezért kérettem
ide a vackomba. – Churchill lebiggyesztette az ajkát. – Vicary,
nyíltan meg kell mondanom, hogy dühös vagyok magára.
A professzor megmerevedett.
Churchill folytatásra nyitotta a száját, de azután meggondolta
magát. Zavart, csalódott kifejezés ült ki az arcára.
– Inches! – bömbölte.
Inches belépett. – Parancsol, Mr. Churchill?
– Inches, azt hiszem a fürdővizem lehűlt 40 fok alá. Lenne szíves
ellenőrizni a hőmérőt.
Ruhaujját felhajtva, Inches vízbe merítette a hőmérőt. Olyan
figyelmesen tanulmányozta, mint egy régész az ősi csontleleteket. –
Oh, igaza van, uram. A fürdőjének hőmérséklete lezuhant 39 fokra.
Engedhetek rá meleget?
 – Természetesen.
Inches megnyitotta a melegvíz csapot, és néhány pillanatig
folyatta. Amikor a fürdővíz elérte a megfelelő hőfokot, Churchill
elégedetten mosolygott. – Sokkal jobb, Inches.
Churchill az oldalára fordult. A víz kicsordult a kád peremén, és
eláztatta Vicary nadrágszárát.
– Mit akart mondani, miniszterelnök úr?
– Ah, igen, arról beszéltem, dühös vagyok magára. Soha nem
említette nekem, hogy fiatalabb korában egészen jól sakkozott.
Nekem azt mondták, Cambridge-ben minden menőt legyőzött.
Vicary teljesen összezavarodva szabadkozott: – Elnézést,
miniszterelnök úr, de a sakk témája soha nem merült fel a
beszélgetéseink során.
– Briliáns, könyörtelen, hazardírozó – így jellemezték nekem az
ön játékát.
– Churchill szünetet tartott. – Úgy tudom, az első háborúban a
hírszerző alakulatnál is szolgált.
– Csak egy motorkerékpáros egység volt. Egyszerű futárként
működtem.
Churchill elfordította a tekintetét Vicaryról, és meredten nézte
mennyezetet. – Krisztus előtt 1250-ben Isten azt parancsolta
Mózesnek, hogy küldjön kémeket Kánaán földjének kifürkészésére.
Isten kegyesen tanácsokat is adott Mózesnek, miként toborozza a
kémeit. Csak a legjobb és legélesebb eszű emberek képesek ilyen
fontos feladatra, mondta Isten, és Mózes megfogadta a szavait.
– Ez így igaz, miniszterelnök úr – helyeselt Vicary. – De az is igaz.
hogy a Mózes kémei által összegyűjtött értesülések elég
használhatatlanok voltak. Ennek következtében a zsidók további
negyven évig vándoroltak a sivatagban.
Churchill mosolygott. – Már régen megtanultam, hogy soha ne
szálljak vitába magával, Vicary. Túl gyorsan forog az agya. Ezt
mindig csodáltam magában.
– Mi a kívánsága, mit tegyek?
– Azt akarom, hogy vállaljon munkát a katonai titkosszolgálatnál.
– De miniszterelnök úr, nincs képzettségem az ilyenféle…
– Odaát senki sem tudja, hogy mivel foglalkoznak – vágott a
szavába Churchill. – Legfőképpen a hivatásos tisztekről nem.
– De mi lesz a diákjaimmal? A kutatásaimmal?
– A diákjai hamarosan katonának állnak, hogy az életükért
harcoljanak. És ami a kutatásait illeti, azok várhatnak. – Churchill
rövid szünetet tartott. – Ismeri John Mastermant és Christopher
Cheney-t Oxfordból?
– Nem azt akarja mondani, hogy őket is berángatta!
– Pedig így van. És ne számítson rá, hogy egyetlen matematikust
is talál bármelyik egyetemen – mosolygott Churchill. –
Mindnyájukat elraboltuk, és bedugtuk a Bletchley Parkba.
– Mi az ördögöt csinálnak ott?
– Igyekeznek megfejteni a német rejtjelkulcsokat.
Vicary röviden elgondolkodott. – Azt hiszem, elfogadom.
– Helyes. – Churchill öklével a kád szélére csapott. – Hétfőn
első dolga legyen, hogy jelentkezik Sir Basil Boothby
dandártábornoknál. Ő annak az osztálynak a parancsnoka, ahová
beosztjuk. Egyébként egy tipikus angol tökfilkó. Szeretne keresztbe
tenni nekem, ha tudna, de túl ostoba hozzá. Igazi keménytökű fickó.
– Elbűvölően hangzik.
– Ismeri magát, tudja, hogy a barátja vagyok, éppen ezért
tiltakozni fog a kinevezése ellen. Ne engedje meg, hogy
gorombáskodjon magával. Megértette?
– Igen, miniszterelnök úr.
 – Szükségem van valakire az osztályon, akiben megbízhatok.
Megérett az idő, hogy a hírszerzést visszaadjuk a katonai
titkosszolgálat hatáskörébe. Mellesleg, ez magának is jó lesz, Alfred.
Itt az ideje, hogy kibújjon a poros könyvtárából, és bekapcsolódjon
az életbe.
Vicaryt óvatosságra intette Churchill váratlan bizalmas
közvetlensége. Az előző estére gondolt, amikor hazafelé sétálva
benézett Helen autójába.
– Igen, miniszterelnök úr, én is azt hiszem, hogy itt az ideje. És mi
lesz a dolgom a katonai titkosszolgálatnál?
De Churchill eltűnt a víz alatt, és nem válaszolt.
 NÉGY

Németország, Rastenburg: 1944 január

Wilhelm Franz Canaris ellentengernagy alacsony, ingerlékeny

ember volt, enyhén selypített, és az általa választott, ritka
helyzetekben megcsillantotta szarkasztikus humorát. A fehér hajú,
áthatóan kékszemű admirális nagy, fekete szolgálati Mercedesének
hátsó ülésén terpeszkedett, és éppen a rastenburgi repülőtérről
hajtatott Hitler kilenc mérföldre fekvő titkos bunkeréhez. Canaris
tartózkodott az egyenruha és bármiféle katonai díszkellék
viselésétől, ezeknél jobban kedvelte a sötét utcai öltönyöket. De
miután Adolf Hitlerre! és Németország legtekintélyesebb katonai
vezetőivel készült találkozni, az előírásos katonai köpeny alá
haditengerészeti egyenruháját vette fel. Barátai és becsmérlői
egyaránt Öreg Rókának nevezték. Canaris szenvtelen, zárkózott
személyisége tökéletesen megfelelt a kémkedés könyörtelen
világának. A feleségén, Erikán és a lányain kívül minden másnál
többet törődött két tacskó kutyájával, amelyek most is a lábainál
aludtak. Amikor a munkája éjszakára is elszólította, kétágyas
különszobát foglaltatott a kutyáknak, hogy kényelmesen tudjanak
aludni. Ha kénytelen volt Berlinben hagyni őket, állandóan
beszámoltatta a szárnysegédeit, hogy az állatok ettek-e, és
megfelelő-e a bélműködésük. Azok az Abwehr alkalmazottak, akik
rosszat mondtak a kutyákra, a karrierjüket veszélyeztették, ha áruló
szavaik visszajutottak Canaris fülébe.
Canaris, a tizenhatodik században Németországba emigrált
olaszok leszármazottja, egy iparbáró fia, aki Dortmund Alperbeck
nevű elővárosának egyik fallal körülvett villájában nevelkedett, az
Adolf Hitler által annyira megvetett német elit tagjának számított. A
saját nyelvükön – olaszul, spanyolul, angolul, franciául és oroszul –
beszélt Németország barátaival és ellenségeivel, s impozáns berlini
lakásának szalonjában rendszeresen kamarazenei szólóesteket
adott. 1933-ban a Balti-tenger egyik haditengerészeti bázisának
parancsnokaként szolgált Schweinemündében, amikor Hitler
váratlanul kiválasztotta az Abwehr, a német katonai hírszerzés és
kémelhárítás vezetőjének, valamint a Vezérkar tagjának. Hitler
megparancsolta új kémfőnökének, hogy az angol modell szerint
szervezze meg a titkosszolgálatot – „egy olyan egységet, amelyik
szenvedéllyel végzi a munkáját” –, és Canaris a negyvenhetedik
születésnapján, 1934 újév napján hivatalosan is ellenőrzése alá
vonta a kémszervezetet.
A döntés később Hitler egyik legnagyobb tévedésének bizonyult.
Wilhelm Canaris az Abwehr irányításának kezdetétől különlegesen
kockázatos akciókba kezdett. Miközben ellátta a Vezérkart Európa
legnagyobb részének meghódításához szükséges titkosszolgálati
jelentésekkel, egyidejűleg eszközként használta a szervezetet, hogy
Németországot megszabadítsa Hitlertől. Vezetője volt a Gestapo
által Schwarze Kapelle néven illetett ellenállási mozgalomnak. A
német katonatisztek, kormánytisztviselők és polgárjogi vezetők
kisebb összeesküvő csoportja sikertelenül próbálta megbuktatni a
Führert, és béketárgyalásokat kezdeményezni a szövetségesekkel. És
ez még nem minden. Canaris 1939-ben, miután megtudta, hogy
Hitler Lengyelország megszállását tervezi, hiábavaló kísérletet tett
az angolok figyelmeztetésére, hogy cselekvésre sarkallja őket.
Ugyanezt megismételte 1940-ben is, amikor Hitler bejelentette
Németalföld és Franciaország lerohanásának tervét.
Az ellentengernagy elfordította a fejét, és az ablakon kibámulva
nézte az elsuhanó Görlitz-i erdőt, a komor, csendes rengeteget,
amely olyannak tetszett, mintha egy Grimm mese elevenedett volna
meg. A hóborította fák fenséges látványába belefeledkezve, a
legutóbb meghiúsult Hitler elleni merénylet járt a fejében.
Novemberben, két hónappal ezelőtt, egy Axel von dem Bussche nevű
fiatal kapitány önként vállalkozott, hogy az új Wermacht köpenyek
szemléje során meggyilkolja Hitlert. Bussche azt tervezte, hogy
néhány kézigránátot rejt el a köpenye alá, és azokat a díszszemle
alatt felrobbantva megöli önmagát, meg a Führert. De a
merényletkísérlet előtt egy nappal a szövetséges bombázók
lerombolták a raktárépületet, ahol a köpenyeket tárolták. A
bemutatót elhalasztották, és soha nem tűztek ki új időpontot.
Canaris tudta, hogy lesznek további kísérletek – egyre több bátor
német hajlandó életét áldozni azért, hogy Németországot
megszabadítsa Hitlertől –, de azzal is tisztában volt, az idő rohan. Az
angol-amerikai csapatok európai inváziója feltétlenül bekövetkezik.
Roosevelt világossá tette, hogy semmiféle feltétel nélküli
kapitulációt nem hajlandó elfogadni. Németországot le fogják
rombolni, amitől Canaris már 1933-ban rettegett, amikor Hitler
messianisztikus törekvéseit felismerte. Azt is érzékelte, hogy az
Abwehr feletti bizonytalan hatalma napról napra gyengül. A Gestapo
letartóztatta és árulással vádolta Canaris végrehajtó törzskarának
néhány tagját az Abwehr berlini főhadiszállásán. Az ellenfelei
összeesküdtek ellene, hogy kezükbe ragadják a kémszervezet
ellenőrzését, a nyakára pedig hurkot vessenek. Megértette, hogy a
napjai meg vannak számlálva, hogy hosszú és veszélyes
kalandorsága a végéhez közeledik.
A szolgálati autó átverekedte magát a számtalan kapun és
ellenőrző ponton, majd befordult Hitler főhadiszállása, a
„Farkastanya” elé. A tacskók felébredtek, idegesen nyüszítettek, és
fölugrottak az ölébe. A konferenciát a föld alatti bunker jéghideg,
levegőtlen térképszobájába hívták össze. Canaris kikászálódott az
autóból, és rosszkedvűen keresztülsétált a fallal körülvett udvaron.
A lépcső tetején álló tagbaszakadt SS-testőr kinyújtotta a kezét, hogy
elkérje Canaris esetlegesen magánál hordott fegyverét. Az
ellentengernagy, aki irtózott a kézifegyverektől, és gyűlölte az
erőszakot, fejét rázva félresöpörte az útból.
 – Novemberben kiadtam az 51. számú Führer-parancsot – kezdte
minden bevezetés nélkül Hitler, amikor kezeivel a háta mögött
csapkodva, hevesen berontott a szobába. Galambszürke zubbonyt,
fekete nadrágot és térdig érő, fényes lovaglócsizmát viselt. Bal
szivarzsebe fölé tűzte a Vaskeresztet, amelyet az ypres-i csatában
érdemelt ki, amikor az első világháború idején gyalogosként szolgált
a List-ezredben. – Az 51. számú parancsban kifejtettem azt a
meggyőződésemet, hogy legkésőbb tavasszal, ha nem korábban, az
angolszászok megpróbálnak betörni Északnyugat-Franciaországba.
Az elmúlt két hónapban semmi okot sem láttam arra, hogy
megváltoztassam a véleményemet.
Canaris a tárgyalóasztal mellett ült, és a szobában ágálva
rohangáló Führert figyelte. Hitlernek a hátgerinc púposság okozta
jellegzetesen görnyedt testtartása rosszabbodott. Canaris kíváncsi
volt, hogy érzi-e a ránehezedő nyomást. Éreznie kell. Mit is mondott
Nagy Frigyes? Aki mindent véd, nem véd semmit. Hitlernek
követnie kellene szellemi vezére tanácsát, hiszen Németország
ugyanabban a helyzetben van, mint az első világháborúban. Sokkal
nagyobb területet hódított meg, mint amennyit képes lenne
megvédeni.
Ez Hitler saját hibája volt. Átkozott bolond! Canaris felpillantott a
térképre. Keleten a német csapatok 2 000 kilométeres frontvonalon
harcoltak. Az oroszok feletti katonai győzelem legcsekélyebb
reménye nélkül szenvedtek megsemmisítő vereséget tavaly
júliusban Kurszknál, ahol a Vörös Hadsereg megtizedelte a
Wehrmacht támadó erőit, és fejvesztett visszavonulásra
kényszerítette őket. A német hadsereg most megpróbálja tartani a
Leningrádtól a Fekete-tengerig húzódó arcvonalat. A Földközi-
tenger mentén 3 000 kilométeres partszakaszt védelmez
Németország. Nyugaton 6 000 kilométer hosszan elnyúló területen
folynak a harcok, Hollandiától a Biscayai-öböl déli csücskéig.
Szentséges isten! – gondolta Canaris. A hitleri „Európa Erőd” falai
roskadoznak, minden oldalról sebezhetővé váltak.
Canaris körbeforgatta a tekintetét az asztalnál ülő résztvevőkön.
Ott volt Gerd von Rundstedt tábornagy, a nyugati német erők
főparancsnoka; Erwin Rommel tábornagy, az Északnyugat-
Franciaországban harcoló B hadseregcsoport fővezére; Heinrich
Himmler birodalmi vezér, az SS és a német rendőrség feje. Himmler
féltucatnyi leghűségesebb és legkegyetlenebb embere őrszolgálatban
állt, ha netán a Harmadik Birodalom főembereinek egyike arra
vetemedne, hogy a Führer életére tör.
Hitler abbahagyta a sétálási. –Az 51. számú parancsban
kifejtettem azt a véleményemet is, hogy a továbbiakban nem
engedhetjük meg nyugaton állomásozó csapataink létszámának
csökkentését a bolsevikok ellen harcoló erők támogatása érdekében.
A mérhetetlen kiterjedésű keleti hódítás végső esetben lehetővé
teszi, hogy hatalmas területeket feladjunk, mielőtt az ellenség a
német szülőföldet közvetlenül fenyegethetné. Más a helyzet
nyugaton. Ha az angolszász invázió sikerül, a következmények
végzetesek lehetnek. Így Északnyugat-Franciaország az a terület,
ahol a háború legdöntőbb csatáját fogjuk megvívni.
Hitler szünetet tartott, hogy a jelenlévők megemészthessék a
szavait, – Az inváziót a leghevesebb erejű ellenállással és
megsemmisítő csapással kell fogadnunk. Amennyiben ez nem
lehetséges, és az angolszászoknak sikerül ideiglenes hídfőállást
elfoglalniuk, fel kell készülnünk csapataink gyors átcsoportosítására,
erős ellentámadás beindítására, hogy a betolakodókat
visszaszorítsuk a tengerbe. – Hitler keresztbe fonta a karját. – De
ahhoz, hogy ezt a célt elérjük, ismernünk kell az ellenség
harcrendjét. Meg kell tudnunk, mikorra tervezik a támadást. És ami
ennél is fontosabb, hogy hol. Vezértábornagy úr?
Gerd von Rundstedt tábornagy felállt, és elcsigázottan a térképhez
ment, miközben jobb kezében szorongatta az elmaradhatatlan
tábornagyi marsallbotot. Az „utolsó német lovagként” ismert
Rundstedt tábornagyot Adolf Hitler többször elkergette és
visszahívta a szolgálatba, minthogy Canaris, vagy a saját törzskara
számon tudta volna tartani. Rundstedt gyűlölte a fanatikus náci
rendet, és gúnyból ő keresztelte el Hitlert „kis cseh káplárnak”. Az öt
éve tartó háború okozta túlzott megterhelés lassan kiült keskeny,
arisztokratikus arcvonásaira. A birodalmi idők vezérkari tisztjeire
annyira jellemző merev, pedáns modorosság lehámlott róla. Canaris
tudta, hogy Rundstedt a megengedettnél több pezsgőt iszik, és
esténként hatalmas mennyiségű whiskyre van szüksége, hogy aludni
tudjon. Reggelente rendszerint teljesen civil időpontban, tíz órakor
kelt, és St Germain-en-Laye-i főhadiszállásán a törzskara ritkán
szervezett számára megbeszélést a délutáni óráknál korábban.
Előrehaladott kora és morális hanyatlása ellenére, még mindig
Rundstedt volt Németország legjobb katonája, ragyogó taktikus és
stratéga, ahogy azt 1939-ben a lengyeleknek, 1940-ben pedig a
franciáknak és az angoloknak bizonyította. Canaris nem irigyelte
Rundstedt helyzetét. Papíron a nyugat legnagyobb és legerősebb
hadseregét irányította – a 350 000 fős Waffen-SS elit csapatokat is
beleértve másfélmillió embert, tíz páncélos hadosztályt és két elit
Fallschirmjäger, vagyis ejtőernyős vadász hadosztályt. Gyors és
megfelelő hadrendbe állítás esetén Rundstedt hadserege még
mindig képes volt megsemmisítő vereséget mérni a szövetségesekre.
Ám amennyiben az öreg teuton lovag tévesen becsüli meg a
helyzetet, a csata kezdetén hibásan állítja fel a csapatait, vagy
taktikai baklövéséket követ el, a szövetségesek képesek lesznek
erősen megvetni a lábukat a kontinensen, és nyugaton a háború
elvész.
– Véleményem szerint a kérdés egyszerű – kezdte Rundstedt. – A
Szajnától keletre Pas-de-Calais-nál, vagy a Szajnától nyugatra
Normandiában. Mindegyiknek megvannak a maga előnyei és
hátrányai.
 – Folytassa vezértábornagy úr.
Rundstedt lassú, monoton hangon beszélt tovább. – Calais
stratégiai fontosságú kiszögellés a Csatorna partján. Ha az ellenség
szilárdan megveti a lábát Calais-nál, könnyen keletnek fordul, és
néhány napi menetelésre lesz a Ruhr-vidéktől, ipari
hátországunktól. Az amerikaiak karácsonyra be akarják fejezni a
háborút. Amennyiben sikeresen partraszállnak Calais-nál, a
reményük valósággá válhat. – Rundstedt szünetet tartott, hogy az
intelmeit felfogják, majd folytatta a helyzetértékelést. – Katonai
értelemben még egy érv szól Calais mellett: a Csatorna itt a
legkeskenyebb. Négyszer gyorsabban lennének képesek átszállítani
az embereket és a hadfelszerelést Calais-ba, mint Normandiába vagy
Bretagne-ba. Emlékeztetek arra, hogy az ellenség az invázió
megkezdésének pillanatától versenyt fut az idővel. Rendkívül gyors
ütemben ki kell építeniük hadállásaikat, fegyverzetüket és
utánpótlási vonalaikat. Pas-de–Calais körzetében három kitűnő,
mély vizű kikötő található – Rundstedt marsallbotja hegyével sorra
rábökött mindegyikre a partvonal mentén haladva – Boulogne,
Calais és Dunkirk. Az ellenségnek szüksége van kikötőkre. Az én
meggyőződésem, hogy a betolakodók elsődleges célja egy fontos
kikötő lehető leggyorsabb elfoglalása és újra megnyitása lesz;
enélkül nem tudnák biztosítani hadseregük utánpótlását.
Csapatainak utánpótlási vonala híján az ellenség a halálba rohan.
– Hatásos érvelés, vezértábornagy úr – mondta Hitler. – De miért
nem Normandia?
– Normandia számtalan problémát okoz az ellenségnek. A
Csatorna átszelésének hossza ott jóval nagyobb. A partszakasz és a
szárazföld között jónéhány helyen magas sziklák emelkednek ki a
tengerből. A legközelebbi kikötő Cherbourg, egy keményen védett
félsziget csücskén. Napokba telne, hogy az ellenség elhódítsa tőlünk
Cherbourg kikötőjét. És még ha meg is teszi, tisztában van vele,
hogy a feladás előtt használhatatlanná romboljuk. De a normandiai
támadás elleni leglogikusabb érv, az én véleményem szerint, a
földrajzi elhelyezkedése. Túl messze fekszik nyugatra. Még ha
sikeresen partot is érnek Normandiában, kockáztatják, hogy
beszorítjuk és stratégiailag elszigeteljük őket. Végig kell harcolniuk
ellenünk egész Franciaországot, mielőtt német területre jutnának.
– Az ön véleménye szerint, vezértábornagy úr – csattant fel Hitler.
– Elképzelhető, hogy a szövetségesek valamiféle trükkhöz
folyamodnak – mondta óvatosan Rundstedt, ujjaival a marsallboton
zongorázva.
– Talán megtévesztő partraszállással, ahogy önben is felmerült,
Führerem. De a valódi csapás itt fog bekövetkezni. – Rábökött a
térképre. – Calais-nál.
– Canaris tengernagy? – fordult az ellentengernagy felé Hitler. –
Miféle titkosszolgálati jelentéssel tudja alátámasztani ezt a teóriát?
Canaris, aki nem kedvelte a térkép előtti formális kérkedést, ülve
maradt. Benyúlt a köpenyének belső zsebébe, ahol a csomag
cigarettáját tartotta. Az SS katona idegesen összerándult. Canaris a
fejét ingatva lassan előhúzta és felmutatta a pakli cigarettát.
Vesződségesen rágyújtott, és füstfelhőt eresztett Himmler felé, jól
tudván, hogy a birodalmi vezért bosszantja a dohányzás. Himmler
rámeredt az örvénylő kékes füstfátyolon át, szemei nem árultak el
semmiféle érzelmet, de az arca idegesen rángatózott.
Canaris elmagyarázta, hogy az Abwehr háromféle értesülést
gyűjtött össze és elemzett az invázió előkészületeivel kapcsolatban:
légifelvételeket az ellenséges csapatok dél-angliai mozgásáról, a
szervezet rádiófigyelő szolgálata, a Funkabwehr által lehallgatott
ellenséges rádióbeszélgetéseket, és az Anglián belül működő
ügynökök jelentéseit.
– És ezek az értesülések miről árulkodnak magának, tengernagy
úr? – pattogott Hitler.
– A kezdeti értesüléseink megerősíteni látszanak a tábornagy
helyzetértékelését, hogy a szövetségesek Calais-nál tervezik a
partraszállást.
Ügynökeink szerint Délkelet-Angliában, a Csatorna Pas-de-
Calais-val átellenes szakaszán megélénkült az ellenséges aktivitás.
Lehallgattuk az új erőkre, az 1. amerikai hadsereg jelenlétére utaló
rádióüzeneteket. Ugyancsak elemeztük az ellenség Északnyugat-
Franciaország fölötti légi aktivitását. Bombázás és felderítés céljából
messze többet időztek Calais, mint Normandia vagy Bretagne fölött.
Egy új részinformációról is beszámolhatok önnek, Führerem. Egyik
angliai ügynökünk a szövetségesek főparancsnokságán belüli
forrásokkal rendelkezik. Az ügynök tegnap éjjel azt jelentette, hogy
Eisenhower tábornok Londonba érkezett. Az amerikaiak és az
angolok egyelőre titokban tartják a jelenlétét.
Hitlerre láthatóan nagy hatással volt az ügynök jelentése. Canaris
gondolta: csak Hitler meg ne tudja az igazságot, hogy most, a
háború 1egfontosabb csatáját megelőző hónapokban, az Abwehr
angliai kémhálózata az összeomlás szélén áll. Canaris Hitlert
hibáztatta érte. Az Anglia invázióját célzó és később elvetett Seelöwe
– „Oroszlánfóka” – hadművelet előkészületei során Canaris és
törzskara meggondolatlanul ontotta a kémeket Angliába. A
partmenti védőállásokra és az angol csapatok elhelyezkedésére
vonatkozó értesülések szükségessége félresöpört minden
óvatosságot. Kapkodva toborozták az ügynököket, hiányosan
képezték ki, és még szegényesebb felszereléssel dobták át őket.
Canaris gyanúja szerint legtöbbjük egyenesen az MI5 karjába futott,
állandó veszteségeket okozva a hálózatnak, amelyet évek fáradságos
munkájával építettek ki. Ezt most nem ismerheti be, hiszen azzal a
saját halálos ítéletét írná alá.
Adolf Hitler újra sétálni kezdett. Canaris tudta, hogy Hitler nem
fél a közelgő inváziótól. Éppen ellenkezőleg, örült neki. Tízmillió
németet tartott fegyverben, és olyan hadiipar felett rendelkezett,
amely a szövetségesek könyörtelen bombatámadásai, a munkaerő és
a nyersanyag hiánya ellenére is folyamatosan, elképesztő
mennyiségben ontotta a fegyvereket meg a felszerelést.
Megingathatatlanul biztos volt abban, hogy képes visszaszorítani az
inváziót, és katasztrofális vereséget mérni a szövetségesekre.
Rundstedthez hasonlóan hitt a Pas-de-Calais-i partraszállás
egyedüli stratégiai értelmében, ahol az „Atlanti fal”, az ő szemében
áthatolhatatlan erőd húzódott. Valójában Hitler azzal próbálta a
szövetségeseket Calais elözönlésére kényszeríteni, hogy elrendelte a
V-l és V-2 rakéták kilövőállásainak oda telepítését. Még arról is
megvolt győződve, hogy angolok és amerikaiak az egész háború alatt
megtévesztő hadműveleteket folytattak, és újra így cselekszenek a
franciaországi invázió előjátéka során.
– Fordítsuk meg a szerepeket – mondta végül Hitler. – Mit
tennék én, ha mi készülnénk Angliából megszállni Franciaországot?
A nyilvánvaló utat választanám? Azt a megoldást, amit az
ellenségem vár tőlem? Frontális támadást indítanék a tengerpart
legkeményebben védett szakasza ellen? Vagy másik útirányt
választanék, és megpróbálnám meglepni az ellenséget? Hamis
rádióüzeneteket sugároznék, és a kémeken keresztül megtévesztő
jelentéseket küldözgetnék? Félrevezető nyilatkozatokat adnék a
sajtónak? Mindezekre a kérdésekre igennel válaszolok. Fel kell
tételeznünk az angolokról, hogy még a megtévesztő partraszállás
tekintetében is csalnak. Bármennyire is szeretném, hogy Calais-nál
szálljanak partra, fel kell készülnünk egy normandiai vagy bretagne-
i invázió lehetőségére is. Éppen ezért páncélosainkat biztonságos
távolságban kell tartanunk a partvidéktől, amíg az ellenség
szándékai világossá nem válnak. Azután fegyverzetünket a támadás
fő pontjára összpontosítjuk, és visszakergetjük őket a tengerbe.
– Vegyünk számításba még egy dolgot, amely alátámaszthatja az
ön érvelését – szólalt meg Erwin Rommel tábornagy.
Hitler sarkon fordult, és szembenézett vele.
– Folytassa, vezértábornagy úr.
 Rommel a Hitler mögötti hatalmas, földtől mennyezetig húzódó
térkép felé intett. – Ha megengedi, Führerem, szemléltetném a
dolgot.
– Természetesen.
Rommel benyúlt az aktatáskájába, kivett egy körzőt, majd felállt
és odament a térképhez. Decemberben Hitler arra utasította, hogy
vegye át a Csatorna partjánál állomásozó B hadseregcsoport
parancsnokságát. A B hadseregcsoport magába foglalta a
normandiai 7. hadsereget, a Szajna torkolat és a Zuider See között
állomásozó 15– hadsereget és a hollandiai hadsereget. Az észak-
afrikai katasztrofális vereség után fizikailag és lelkileg felépült,
hírhedt Sivatagi Róka hihetetlen energiával vetette magát az új
feladatra, nyitható tetejű 230-as Mercedes autójával órákon
keresztül járta a francia partokat, megszemlélte a partmenti
erődítéseket, csapatainak hadrendjét és fegyverzetét. Megígérte,
hogy a francia partvidéket a „pokol tornácává” változtatja; a
tüzérség, az aknamező, a beton erődítmények és szögesdrót
akadályok olyan vidékévé, amelyen az ellenség soha nem lesz képes
áthatolni. Habár Rommel privát véleménye az volt, hogy bármilyen
ember tervezte erődítmény, az ember által be is vehető.
A térkép elé állva kinyitotta a körzőt, és belekezdett a
mondókájába.
– Ez az átmérő mutatja az ellenséges Spitfire és Mustang
vadászgépek hatótávolságát. Ezek a pontok pedig a dél-angliai
fontosabb légibázisok elhelyezkedését jelzik. – Rommel minden
egyes pontra beszúrta a körző hegyét, és félköríveket rajzolt a
térképre. – Ahogy ön is láthatja, Führerem, mind Normandia, mind
Calais jóval az ellenséges vadászgépek hatótávolságán belül fekszik.
Ebből következően mindkét területet invázió lehetséges
helyszíneként kell kezelnünk.
Hitler bólintott, teljesen Rommel szemléltető magyarázatának
hatása alá került. – Most egy pillanatra képzelje magát az ellenség
helyzetébe, vezértábornagy úr. Ha ön kísérelné meg Anglia
területéről elözönleni Franciaországot, melyik helyszínt választaná?
Rommel egy pillanatra elgondolkodni látszott, majd megszólalt. –
El kell ismernem, Führerem, hogy minden jel a Pas-de-Caiais-nál
bekövetkező invázióra utal. De magam képtelen vagyok szabadulni a
gondolattól, hogy az ellenség soha nem fogja szembetámadni
legerősebb, összevont erőinket. Ezt már Afrikában a saját bőrömön
tapasztaltam. Az angolok megtévesztő műveletekbe kezdtek az El-
Alamein-i csata előtt, és újra meg fogják tenni a franciaországi
partraszállás kezdetén.
– És mi a helyzet a „Nyugati fal” körül, vezértábornagy úr?
Hogyan haladnak munkálatok?
– Legnagyobbrészt elkészült. De továbbra is jól haladunk.
– És befejezik még tavasz előtt?
– Meggyőződésem. Azonban a partmenti erődítmények
önmagukban nem állítják meg az ellenséget. Helyesen kell
elrendeznünk a páncélos erőket is. Ezért feltétlenül meg kell
tudnunk, hol tervezik a csapást. Ennek hiányában bármilyen
védekezés hasztalan. Ha az ellenség sikeresen partraszáll, a háború
valószínűleg elveszett.
– Képtelenség – mondta Heinrich Himmler. – A Führer vezetése
alatt Németország végső győzelme nem kérdéses. A francia
tengerpart az angolok és amerikaiak temetője lesz.
– Nem – vágott közbe türelmetlen kézmozdulat kíséretében
Hitler. – Rommelnek igaza van. Ha az ellenség megveti a lábát a
szárazföldön, a háború elveszett. De amennyiben még a
megindulása előtt romba döntjük az inváziót – Hitler dühtől
villámló szemekkel felkapta a fejét –, hónapokba telne, mire egy
újabb kísérletet megszerveznének. Az ellenség soha nem fog még
egyszer próbálkozni. Rooseveltet nem választanák újra. Valószínűleg
valamelyik börtönben teljesedne be a sorsa. Az angolok harci
szelleme egyik napról a másikra lelohadna. Churchillt, ezt a beteg,
kövér embert megölnék. A sebeiket nyalogató amerikaiak és az
angolok megbénításával kivonhatnánk csapatainkat és hadi
felszerelésünket nyugatról, és átdobhatnánk a keleti frontra. Ez
esetben Sztálin kiszolgáltatottá válik. Békét fog kérni. Erről meg
vagyok győződve.
Hitler elhallgatott, időt engedett szavai hatásának.
– De hogy az ellenséget megállítsuk, ismernünk kell a
partraszállás pontos helyét. A tábornokaim úgy vélik, hogy Calais-
nál kerül rá sor. Én ebben a tekintetben szkeptikus vagyok. – Sarkon
pördült és Canarisra meredt. – Admirális úr, azt akarom, hogy
eldöntse a vitát.
– Ez talán most nem lehetséges – felelte Canaris óvatosan.
– Nem az az Abwehr dolga, hogy katonai hírszerzési adatokkal
lásson el bennünket?
– De, természetesen az, Führerem.
– Magának kémei dolgoznak Angliában – ezt Eisenhower
tábornok Londonba érkezéséről küldött jelentés is bizonyítja.
– Nyilvánvaló, Führerem.
– Akkor azt ajánlom, hogy lásson munkához, admirális úr.
Bizonyítékokat akarok kapni az ellenség szándékairól. Azt akarom,
hogy szerezze meg nekem a partraszállás titkát. És gyorsan,
admirális úr. Biztosíthatom, hogy nincs sok ideje rá.
Hitler szemmel láthatóan elfehéredett, és hirtelen kimerült.
– És most, uraim, hacsak nem tartogatnak más rossz híreket a
számomra, néhány órára aludni térek. Nagyon hosszúra nyúlt ez az
este.
Miközben Hitler elindult felfelé a lépcsőkön, mindnyájan felálltak.
 ÖT

Észak-Spanyolország: 1936 augusztus

A férfi állt a nyitott ajtóknál a meleg éjszakában, jéghideg

fehérboros üveget tartott a kezében. Mielőtt neki is felkínálta volna,
töltött magának még egy pohárral. Ő az ágyban feküdt, cigarettázott,
és hallgatta a férfi monológját. Közben élvezte a fák közül a
verandára áramló langyos szellő simogatását. A völgy fölött néma
villámok cikáztak. Az ő völgye, ahogy Emilio mondogatni szokta. „Az
én kibaszott völgyem. És ha azok a rohadt lojalisták megpróbálják
elvenni tőlem, kivágom a golyóikat és megetetem a kutyákkal.” – Ki
tanított meg ilyen jól lőni? – érdeklődött a férfi. Reggel vadászni
mentek, és ő négy fácánt lőtt, amíg amaz csak egyet.
– Az apám.
– Sokkal jobban lősz nálam.
– Ezt észrevettem.
A távoli, hangtalan villámlás újra megvilágította a szobát, és
néhány másodpercig tisztán láthatta Emilio vonásait. Harminc évvel
idősebb nála, mégis elragadónak találta. A haja őszes szőke, a
napsütés zsíros nyeregbőr színűre cserzette az arcát. Hosszú és
keskeny orra olyan, mint a fejsze éle. Először csak arra vágyott, hogy
ajkai megérintsék az ő ajkait, de a férfi már az első alkalommal
mohón és vadul megkívánta, és Emilio mindig eléri, amit rohadtul
akar.
– Nagyon jól beszélsz angolul – jegyezte meg a férfi, mintha ő
először hallotta volna ezt a megállapítást. – A kiejtésed tökéletes.
Én, bármennyire is próbálom, képtelen vagyok elhagyni az
akcentusomat.
– Az én anyám angol volt.
 – Most merre van?
– Már régen meghalt.
– Franciául is beszélsz?
– Igen – felelte.
– Olaszul?
– Igen, olaszul is tudok.
– Habár a spanyolod nem annyira jó.
– Elég kielégítő.
Beszélgetés közben a férfi kézbe vette a farkát. Szerette, mint a
pénzét és a földjét. Olyan közvetlenséggel beszélt róla, mint a
legjobb lováról. Az ágyban harmadik személyként feküdt közöttük.
– Fekszel a patak partján Mariával, azután éjszaka beengedsz az
ágyadba, és hagyod, hogy megdugjalak.
– Így is fel lehet fogni – felelte. – Azt akarod, hogy szakítsak
Mariával?
– Boldoggá teszed őt – mondta a férfi, ha a boldogság jelent
valamit.
– Ő tesz boldoggá engem.
– Soha nem ismertem hozzád hasonló nőt. – Cigarettát dugott a
szája sarkába, és kezével védve az esti szellő elől, rágyújtott. –.
Szemrebbenés nélkül szeretkezel velem és a lányommal egyazon
napon.
– Nem hiszek az érzelmi kötelékek kialakulásában. A férfi
csendesen, tartózkodóan felnevetett.
– Ez csodálatos – mondta Emilio, újra csendesen nevetgélve. –
Nem hiszel az érzelmi kötelékek kialakulásában. Ez bámulatos.
Sajnálom azt a szerencsétlen fickót, aki majd elköveti a hibát, hogy
beléd szeret.
– Én is.
 – Van benned egyáltalán valamiféle érzelem?
– Valójában nincs.
– Szeretsz valakit, vagy valamit?
– Szeretem az apámat. És szeretek a patak partján feküdni
Mariával.
Maria az egyetlen általa ismert nő, akinek a szépsége fenyegetést
jelent neki. Azzal semlegesíti ezt a veszélyt, hogy prédának tekinti
Maria szépségét. Barna, rövidre vágott frizuráját. Hibátlan,
olajbarna bőrét. Tökéletes melleit, amelyek nyári körteként
feszülnek a szájában. Az ajkait, a leglágyabb érintést, amelyet valaha
is érzett. – Gyere a nyári szünetre Spanyolországba, és élj velem a
családom birtokán – mondta Maria egy esős délután Párizsban, ahol
együtt jártak a Sorbonne-ra. Tudta, az apja csalódott lesz, de a
gondolat, hogy otthon, Németországban töltse a nyarat, és az
utcákon parádézó kibaszott nácikat nézegesse, egyáltalán nem
vonzotta. Nem gondolta, hogy helyette egyenesen belesétál a
polgárháborúba.
De a háború nem zavarta meg Emilio Pireneusok lábánál fekvő
birtokának paradicsomi békéjét. Élete legszebb nyarát töltötte itt.
Reggelente mindhárman vadászni jártak, vagy a kutyákat futtatták,
délutánonként Mariával fellovagoltak a patakhoz, úsztak a jéghideg,
mély vízben, napoztak a meleg sziklákon. Maria azt szerette
legjobban, ha kirándulni mentek. Élvezte a napfény simogatását a
mellein, és Annát a lábai között. – Tudod, hogy apám is kíván téged
– közölte egyik délután Maria, miközben lustán hevertek egy
eukaliptusz fa árnyékában. – Lefekhetsz vele. Csak ne légy
szerelmes. Mindenki beleszeret.
Emilio újra beszélni kezdett.
– Amikor a jövő hónapban visszatérsz Párizsba, szeretném, ha
megismerkednél valakivel. Megteszed a kedvemért?
– Az attól függ.
 – Mitől?
– Hogy ki az illető.
– Kapcsolatba akar lépni veled, Amikor beszéltem rólad, nagyon
felcsigáztam az érdeklődését.
– Nem szándékszom lefeküdni vele.
– Nem az érdekli, hogy lefeküdjön veled. Családos ember.
Akárcsak én – tette hozzá, és megállás nélkül nevetett.
– Hogy hívják?
– A neve egyáltalán nem fontos.
– Mondd meg a nevét!
– Nem tudom biztosan, hogy mostanában melyik nevét használja.
– Mivel foglalkozik ez a barátod?
– Információkat gyűjt.
A férfi visszafeküdt az ágyba. A beszélgetésük felizgatta. A farka
keményen állt, és újra azonnal magáévá akarta tenni. Félrelökte a
lábait, és megpróbálta megtalálni a behatolás útját. Ő kézbe vette az
ágaskodó péniszt és segített neki, majd belevájta a körmeit.
– Ahhh! Jóságos isten, Anna. Ne olyan durván.
– Mondd meg a nevét!
– Ez szabályellenes – nem tehetem!
– Mondd meg – követelőzött a lány, és erősebben karmolta.
– Vogel – nyögte a férfi. – Kurt Vogelnek hívják. Jézusom!

Berlin: 1944 január

Az Abwehrnek két alapvető fontosságú kémhálózata működött

Angliában. Az S-lánc olyan ügynökökből állt, akik az ország
területére lépve felvett személyazonossággal letelepedtek, és
rendszeres kémkedéssel foglalkoztak. Az R-lánc tagjai főként
harmadik országbeli ügynökök voltak, akik időszakonként legálisan
utaztak Angliába, összegyűjtötték az információkat, és továbbították
berlini megbízóiknak. Létezett egy harmadik, kisebb és szigorúan
titkos kémhálózat is, amely a V-lánc nevet kapta. Ez egy maroknyi,
magasan képzett, alvó ügynökből állt, akik mélyen beépültek az
angol társadalomba, és néha évekig vártak arra, hogy aktivizálják
őket. Ez a csoport a létrehozójáról és egyedüli irányító tisztjéről,
Kurt Vogelről kapta a nevét.
Vogel szerény birodalma két szobából állt az Abwehr
főhadiszállásának negyedik emeletén, a Tirpitz Ufer 74-76 alatti két
zord, szürke kővel borított lakóház egyikében. Az ablakai a
Tiergartenre, a Berlin szívében elterülő, 260 hektáros parkra néztek.
Az valamikor látványos képet mutatott. De a szövetségesek
hónapokon át tartó bombázása következtében a lovaglóösvények
helyén tankméretű bombatölcsérek tátongtak, a gesztenyefák és
hársfák legtöbbje üszkös törzsként meredezett. Vogel irodájának
legnagyobb részét lezárt acél irattartók sora és egy nehéz
páncélszekrény foglalta el. Arra gyanakodott, hogy az Abwehr
központi nyilvántartójának tisztviselőit beszervezte a Gestapo, ezért
megtagadta, hogy a dossziéit ott őrizze. Az első szobában dolgozott
egyetlen beosztottja, Werner Ulbricht kitüntetett Wehrmacht
hadnagy volt, aki megrokkant az oroszokkal vívott harcokban. Két
Luger pisztolyt tartott íróasztalának felső fiókjában, és Vogeltől azt
az utasítást kapta, hogy lőjön bárkire, aki engedély nélkül belép az
irodába. Ulbrichtot lidérces álmok gyötörték, hogy egyszer
tévedésből megöli Wilhelm Canarist.
Vogel hivatalosan a haditengerészet kapitányi rangját viselte, de
ez csak formaság volt annak érdekében, hogy jelenlegi posztjának
megfelelő katonai besorolást kapjon. Támogatójához, Canarishoz
hasonlóan ritkán viselt egyenruhát. Ruhatára nem volt különösen
változatos – rendszerint temetkezési vállalkozóra emlékeztető
szénfekete öltönyt, fehér inget és sötét nyakkendőt hordott.
Acélszürke haja olyan benyomást keltett, mintha saját kezűleg nyírta
volna, szemében a kávéházi forradalmárok szenvedélyes tüze égett.
A kávéházakban, hotelszobákban és lehallgatott irodákban csaknem
egy évtizede folytatott titkos beszélgetések eredményeként a hangja
rozsdás zsanér nyikorgásához hasonlított, hangereje ritkán
emelkedett a templomi mormogás szintje fölé. Az egyik fülére süket
Ulbricht állandóan küszködött, hogy meghallja a szavait.
Vogel megszállottsága, hogy névtelenségbe burkolódzzon,
képtelen helyzeteket teremtett. Irodájában egyetlen személyes
tárgyat őrzött, a feleségéről, Gertrudról és ikerlányairól készült
fényképet. A bombázások kezdetén Bajorországba, Gertrúd
anyjához menekítette a családját, és azóta ritkán látta őket.
Valahányszor elhagyta az irodáját, akár csak néhány percre is, a
fényképet levette az íróasztaláról, és elzárta egy fiókba. Még a
szolgálati igazolványa is rejtélyes volt. Fényképet nem rakott bele –
évek óta megtagadta, hogy lefotózzák –, és hamis névre állíttatta ki.
Azokra a ritkaságszámba menő éjszakákra, amikor szabadidőt
engedélyezett magának, a hivatal közelében bérelt egy kis lakást, és
a Landwehr Kanal lombos partja mentén kellemes sétával hazaért. A
háziasszonya azt hitte, hogy egyetemi professzor, aki rengeteg
barátnőt tart.
Még az Abwehr berkeiben is nagyon keveset tudtak róla.
Kurt Vogel Düsseldorfban született. Apja a helyi gimnázium
igazgatója volt, anyja óraadó zenetanárnő, aki ígéretes
koncertzongorista karrierjét áldozta fel a házasság és gyereknevelés
kedvéért. Vogel jogászdoktori diplomát szerzett a lipcsei egyetemen,
ahol a német jogtudomány két legnagyobb tudósától, Herman
Hellertől és Leo Rosenbergtől tanulta a polgári és politikai jogot.
Kiváló hallgatónak bizonyult, osztályelsőként végzett, és
professzorai korán megjósolták, hogy egy napon a Reichsgericht-be,
Németország legfelsőbb bíróságába kerül.
Hitler hatalomra jutása mindezt megváltoztatta. Hitler nem a
jogrendben, hanem az emberi törvényekben hitt. A hatalom
megragadása után néhány hónappal fejetetejére állította a teljes
német igazságszolgáltatást. A Führergewalt – a führeri akarat – vált
az ország kizárólagos érvényű törvényévé, és Hitler minden
mániákus agyrémét azonnal törvényekbe és rendeletekbe öntötték.
Vogel emlékezett Hitler néhány képtelen irányelvére, amelyek
aprópénzre váltásával végrehajtották Németország jogrendszerének
átalakítását. Törvényes az, ami hasznos a német népnek. A jogot az
egészséges német népszellem megnyilvánulásán keresztül kell
értelmezni. Amikor a rendes bírói testületek az útjukban álltak, a
nácik létrehozták saját bíróságaikat, a Volksgerichtshof-okat azaz a
Népbíróságokat. Vogel véleménye szerint a német jogtudomány
történetének legsötétebb napja 1933 októberében virradt fel, amikor
tízezer jogász gyűlt össze a lipcsei legfelsőbb bíróság lépcsőin, és
náci köszöntésre emelt karral felesküdött, hogy „életünk végéig
követjük a Führer útmutatását”. Vogel is köztük volt. Azon az estén
hazament a Gertruddal megosztott kicsiny lakásába, a kályhában
elégette a jogi könyveit, és betegre itta magát.
Néhány hónappal később, 1934 telén két tacskó társaságában
megkörnyékezte egy apró, morcos emberke: Wilhelm Canaris, a
német katonai titkosszolgálat új főnöke. Canaris feltette a kérdést
Vogelnek, hogy hajlandó lenne-e az Abwehrnek dolgozni. Vogel egy
feltétellel elfogadta az ajánlatot, ha nem kényszerítik, hogy belépjen
a náci pártba. A következő héten eltűnt a német katonai
titkosszolgálat falai között. Hivatalosan Canaris belső jogi
tanácsadójaként szolgált. Nem hivatalosan azt a feladatot kapta,
hogy készüljön fel az angolok elleni háborúra, amelyet Canaris
elkerülhetetlennek vélt.
Most Vogel az íróasztalánál ült, és ujjaival a homlokát támasztva
egy emlékeztető fölé görnyedt. Erősen összpontosított a szakadatlan
zajban, amelyet közvetlenül a szobája falánál föl-le ingázó lift, az
ablakoknak csapódó jégeső, és a Berlin esti csúcsforgalmában
tülekedő autók éktelen dudálása okozott. A kezét levette a
homlokáról, és a füleihez szorította, amíg el nem csendesedett a
világ körülötte.
A feljegyzést ma kapta Canaristól, néhány órával azután, hogy az
Öreg Róka visszatért Rastenburgból, a Hitlerrel folytatott
megbeszélésről. Canaris ígéretesnek találta a megbeszélést, és Vogel
kénytelen-kelletlen egyetértett vele. – Hitler eredményeket követel,
Kurt – mondta az ütött-kopott antik íróasztala mögött
kifürkészhetetlen öreg nemesként terpeszkedő Canaris, és szemei
ide-oda vándoroltak a zsúfolt könyvespolcokon, mintha egy értékes,
de régen elveszett kötetet keresne. – Bizonyítékot akar, hogy Calais-
nál, vagy Normandiában támadnak-e. Talán itt az ideje, hogy
bevonjuk a játszmába a maga kis kémtanyáját.
Vogel akkor gyorsan átfutotta a feljegyzést. Most másodszorra
gondosan megrágta minden mondatát. Valójában több volt, mint
ígéretes – tökéletes helyzetet teremtett, azt a lehetőséget, amelyre
eddig várt. Amikor befejezte, felpillantott, és néhányszor
elmormogta Ulbricht nevét, mintha csak közvetlenül a fülébe
beszélne. Miután nem kapott választ, felállt és kisétált az első
szobába. Ulbricht a Lugerét tisztogatta.
– Werner, öt perce szólongatom – mondta alig hallhatóan Vogel.
– Sajnálom, kapitány, de nem hallottam.
– Holnap reggel elsőként Müllerrel akarok találkozni. Beszéljen
meg nekem egy randevút.
– Igen, uram.
– És Werner, csináljon valamit az átkozott füleivel. Kikiabálom itt
a tüdőmet.
A bombázók éjfélkor támadtak, amikor Vogel éppen kimerülten
elbóbiskolt a kemény tábori ágyon. Lecsapta a lábait a padlóra,
felkelt és az ablakhoz sétált, miközben a repülőgépek a feje fölött
berregtek, és egész Berlin beleremegett a Pankow és Weissensee
kerületekben felvillanó első robbanásokba. Vogel eltűnődött, hogy
vajon mennyi büntető csapást képes még a város elviselni. Az
ezeréves birodalom fővárosának hatalmas területeit már porig
rombolták. A várost körülvevő leghíresebb települések törött
téglával és kitekeredett betonvassal borított siralomvölgyre
emlékeztetnek. Az Unter den Linden hársfái megperzselődtek,
ahogyan kiégett a széles sugárutat szegélyező valamikor fényes
üzletek és banképületek többsége is. A Vilmos császár
emléktemplom hírneves toronyórája 7.30-kor megállt, azon a
novemberi napon, amikor a szövetséges bombázók egyetlen éjszaka
alatt földig romboltak csaknem négyszáz hektárnyi területet.
Miközben az éjszakai támadást figyelte, a feljegyzés járt a fejében.

ABWEHR/BERLIN xfu0465848261
CÍMZETT: CANARIS
KÜLDI: MÜLLER
DÁTUM: 1943. NOV. 2.
OKTÓBER 21-ÉN AZ ASUNCION ÁLLOMÁSHELYŰ DIETRICH
KAPITÁNY JELENTÉSTÉTELRE KÉRETTE AMERIKAI
ÜGYNÖKÜNKET, SCORPIÓT PANAMA CITYBE. MINT TUDJA,
SCORPIO AZ EGYIK LEGFONTOSABB ÜGYNÖKÜNK
AMERIKÁBAN. MAGAS SZINTEN BEÉPÜLT A NEW YORK-I
ÜZLETI KÖRÖKBE, ÉS JÓ KAPCSOLATOKAT TART FENN
WASHINGTONNAL. SZEMÉLYES BARÁTSÁGBA KERÜLT
SZÁMTALAN MAGASRANGÚ TISZTVISELŐVEL MIND A
HADÜGYMINISZTÉRIUMBAN, MIND A
KÜLÜGYMINISZTÉRIUMBAN, SZEMÉLYESEN TALÁLKOZOTT
ROOSEVELTTEL. A HÁBORÚ ALATT KÜLDÖTT INFORMÁCIÓI
IDŐBEN ÉS MEGBÍZHATÓ PONTOSSÁGGAL ÉRKEZTEK.
EMLÉKEZTETEM AZOKRA AZ ÉRTESÜLÉSEKRE, AMELYEK AZ
ANGOLOKNAK KÜLDÖTT AMERIKAI
FEGYVERSZÁLLÍTMÁNYOKRÓL ÉRKEZTEK TŐLE.
SCORPIO SZERINT A MÚLT HÓNAPBAN EGY PETER JORDAN
NEVŰ ELISMERT ÉPÍTÉSZT HÍVTAK BE AZ AMERIKAI
HADITENGERÉSZETHEZ, ÉS LONDONBA KÜLDTÉK, HOGY
EGY SZIGORÚAN TITKOS PROJECT GYÁRTÁSÁBAN
KÖZREMŰKÖDJÖN. JORDAN KORÁBBRÓL NEM
RENDELKEZIK KATONAI TAPASZTALATOKKAL. SCORPIO
ISMERI JORDANT, ÉS LONDONBA UTAZÁSA ELŐTT
BESZÉLGETETT VELE. SCORPIO ELMONDÁSA SZERINT A
PROJECT HATÁROZOTTAN ÖSSZEFÜGG A FRANCIAORSZÁGI
ELLENSÉGES INVÁZIÓ TERVÉVEL.
JORDAN ELISMERÉST VÍVOTT KI MAGÁNAK TÖBB
JELENTŐS AMERIKAI HÍD ÉPÍTÉSÉBEN KIFEJTETT
MUNKÁJÁÉRT. JORDAN ÖZVEGYEMBER, VOLT FELESÉGE,
BRATTON LAUTERBACH AMERIKAI BANKÁR LÁNYA, 1939
AUGUSZTUSÁBAN AUTÓBALESET ÁLDOZATA LETT. SCORPIO
ÚGY GONDOLJA, HOGY JORDAN ERŐSEN SEBEZHETŐ,
AMENNYIBEN NŐI ÜGYNÖK MEGKÖRNYÉKEZI. JORDAN
MOST EGYEDÜL LAKIK LONDON KENSINGTON NEGYEDÉBEN.
SCORPIO MEGADTA A VILLA PONTOS CÍMÉT, ÉS A
DOLGOZÓSZOBÁBAN LÉVŐ PÁNCÉLSZEKRÉNY
ZÁRKOMBINÁCIÓJÁT. AKCIÓT JAVASOLOK.

Vogel beszűrődő fénysávot vett észre az ajtórés alatt, és hallotta,

hogy Ulbricht falába kopog a padlón. A bombázás kimondhatatlanul
nyugtalanította és felkavarta Ulbrichtot, amit Vogel soha nem volt
képes megérteni. Kivette a kulcscsomóját az íróasztal fiókjából, és
odament az egyik acél iratszekrényhez. A dossziét megtalálta egy
jelzés nélküli, fekete borítóban. Az asztalához visszatérve töltött
magának egy dupla konyakot, és kinyitotta a borítót. Ott volt
minden, a fényképek, a háttéranyag, a szolgálati minősítések. Nem
kellett elolvasnia. Ő maga írta őket, és ebben a témakörben
átkozottan hibátlanul működött az emlékezete.
Átlapozott még néhány oldalt, és rátalált azokra a feljegyzésekre,
amelyeket első párizsi találkozásuk után készített. Alatta lapult
annak a táviratnak a másolata, amelyet a nő felfedezője küldött neki.
A férfit Emilio Romerónak hívták, gazdag spanyol földbirtokos,
fasiszta és az Abwehr tehetséges titkos ügynöke.
– A lány mindenben megfelel annak, akit keres. Szerettem volna
megtartani magamnak, de mivel a barátja vagyok, átadom magának
Természetesen ésszerű árért.
Hirtelen csontig hatoló hideg tört a szobába. Vogel lefeküdt a
katonai priccsre, és magára húzott egy pokrócot.
– Hitler eredményeket követel, Kürt. Talán itt az ideje, hogy
bevonjuk a játszmába a maga kis kémtanyáját.
Néha elképzelte, hogy a helyén hagyja amíg mindenen túl lesznek,
azután valamilyen módon kimenti onnan. De természetesen a lány
tökéletes a feladatra. Gyönyörű, intelligens, angoltudása és
ismeretei az angol társadalomról kifogástalanok. Elfordította a fejét,
Gertrúd és a gyerekek fényképére nézett. Gondolatban valamikor
arról ábrándozott, hogy elhagyja őket ezért a lányért. Hogy is
lehetett ilyen ostoba! Lekapcsolta a villanyt. A légitámadás
befejeződött. Az éjszakában felhangzott a szirénák szimfóniája.
Aludni próbált, de nem sikerült. Megint teljesen felpörgette magát.
– Szegény Vogel. Összetörtem a szívedet, ugye?
A szemek a fényképről zaklatóan meredtek rá. Amikor beléjük
nézett, obszcén emlékei támadtak. Felkelt, odament az
íróasztalához, és elzárta a képet a fiókba.
– Az isten szerelmére, Kurt! – kiáltott fel Müller, amikor másnap
reggel belépett az irodájába. – Mostanában hol nyiratkozik,
barátom? Megadnám annak a fodrásznőnek a nevét, aki az enyémet
csinálja, talán ő segíteni tud magán.
Vogel a rövid éjszakai alvástól kimerülten rogyott egy székre, és
csendben figyelte az előtte ülő figurát. Paul Müller irányította az
Abwehr Egyesült Államokban működő kémhálózatát. Alacsony,
köpcös ember volt, és elképesztően festett fényes francia
öltönyében. Vékonyszálú haját olajozta, és egyenesen hátrafésülte
pufók arcából. Keskeny szája fénylett és piroslott, mint a meggyes
cukrot szopogató gyereknek.
– Képzeljék el, a nagy Kürt Vogel felkeresett az irodámban –
vigyorgott önelégülten Müller. – Minek köszönhetem ezt a
megtiszteltetést?
Vogel hozzászokott az állomány rangidős tagjai részéről
megnyilvánuló szakmai féltékenységhez. A V-lánc hálózatának
különleges helyzete miatt sokkal több pénzt és ügynököt bocsátottak
a rendelkezésére, mint más elhárító tiszteknek. Arra is
feljogosították, hogy beleüsse az orrát az ő ügyeikbe, amivel
mérhetetlen népszerűtlenséget vívott ki magának az ügynökségen
belül.
Vogel elővette zakója belső zsebéből Müller feljegyzésének
másolatát, és meglobogtatta kollégája orra előtt. – Meséljen nekem
erről Scorpióról – mondta.
– Szóval az öregúr végül körbeadta a feljegyzésemet. Nézze meg a
dátumot ezen az istenverte papíron. Másfél hónappal ezelőtt adtam
át neki. Ott porosodott az íróasztalán. Ez az információ aranyat ér.
De bekerült a róka odújába, és többé nem bukkant fel. – Müller
elhallgatott, rágyújtott egy cigarettára, és füstfelhőt eregetett a
mennyezet felé. – Tudja, Kurt, néha eltűnődöm, hogy vajon Canaris
kinek az oldalán áll.
A megjegyzés nem volt szokatlan ezekben a napokban. Az Abwehr
végrehajtó törzskara több tagjának hazaárulás vádjával történt
letartóztatása óta a Tirpitz Ufer morális állapota új mélységekbe
süllyedt. Vogel érezte, hogy Németország katonai hírszerzésének
hajója veszélyesen hánykolódik. Hallotta a szóbeszédet, hogy
Canaris kiesett Hitler kegyeiből. A stáb körében arról is keringtek
pletykák, hogy Himmler összeesküvést szőtt Canaris
megbuktatására, és az Abwehrnek a SS felügyelete alá helyezésére.
– Beszéljen nekem Scorpióról – ismételte meg a kérést Vogel.
– Együtt vacsoráztam vele egy amerikai diplomata otthonában. –
Müller hátravetette kerek fejét, és hosszan bámulta a mennyezetet.
– A háború előtt történt, azt hiszem 1937-ben. Ellenőriznem kell a
dossziéját, hogy biztos legyek benne. A fickó jobban beszélt németül,
mint én. Úgy gondolkodott, hogy a nácik csodálatos társaság, akik
nagy dolgokat tesznek Németországért. A zsidóknál csak a
bolsevikokat gyűlölte jobban. Olyan volt az egész, mint egy
próbajáték. Másnap magam szerveztem be. Életem legkönnyebb
fogása volt.
– Milyen a háttere?
Müller mosolygott. – Befektetői bankszakma. A legelőkelőbb
keleti-partvidéki egyetemek, jó kapcsolatok az ipari szférával, baráti
viszony fél Washingtonnal. A hadiiparral kapcsolatos értesülései
kitűnőek.
Vogel összehajtotta a feljegyzést, és visszarakta a zsebébe.
– A neve?
– Menjen már, Kurt! Ő az egyik legjobb ügynököm.
– A nevét akarom.
– Maga is tudja, hogy ez a hely olyan, mint egy lyukas szita. Ha
magának elmondom, mindenki megtudja.
– Egy órán belül az íróasztalomon akarom látni ennek a
dossziénak a másolatát – mondta Vogel, a maga erőtlen, majdnem
suttogó hangján. – És mindent, amit a mérnökről tud.
 – Jordanról megkaphatja az információt.
– Az egészet akarom, és ha Canarishoz kell fordulnom, akkor
megteszem.
– Oh, az isten szerelmére, Kurt, remélem nem akar Willy
nagybácsihoz rohanni, ugye?
Vogel sarkon fordult és kiment a szobából.
– Kurt jöjjön vissza – kiáltott utána Müller. – Beszéljük ezt meg.
Jézus Krisztus!
– Ha beszélni akar velem, az öregúr irodájában megtalál – felel
Vogel, és lassan végigsétált a keskeny folyosón.
– Rendben van, maga nyert. – Müller párnás kezeivel előásta az
irattartót. – Itt van a kibaszott dossziéja. Nem kell megint Willy
nagybácsihoz szaladnia. Jézus Krisztus, maga néha rosszabb, mint
azok a rohadt nácik.
Vogel a reggel hátralévő részében Peter Jordan dossziéját
olvasgatta. Amikor befejezte, az egyik saját iratszekrényéből is
elővett két dossziét, visszatért az íróasztalához, és figyelmesen
átolvasta őket.
Az első dosszié egy ír férfiról gyűjtött információkat tartalmazott,
aki csak rövid ideig kémkedett, mert szélnek eresztették szegényes
értesülései miatt. Vogel megszerezte az aktáját, és rátette a pasast a
V-lánc fizetési listájára. Vogelt nem érdekelte, hogy a kém a múltban
rossz minősítést kapott, mert ő nem kémet keresett. Az ügynök
egyéb értékeit és körülményeit találta vonzónak. Egy apró farmon
gazdálkodott Anglia norfolki partvidékének elhagyatott részén. Háza
tökéletes rejtekhely lehet – elég közel Londonhoz, hogy háromórás
vonatozással elérhető legyen, de mégis távol ahhoz, hogy az MI5
tisztjei ott hemzsegjenek.
A második iratgyűjtő egy korábbi Wehrmacht ejtőernyős aktáját
tartalmazta, akit fejsérülése miatt eltiltottak az ugrástól. A férfi
mindazon tulajdonságokkal rendelkezett, amelyeket Vogel szeretett:
tökéletes angoltudás, szem a részletek megfigyelésére, hűvös
intelligencia. Ulbricht akadt rá Északnyugat-Franciaországban, egy
Abwehr rádiólehallgató állomáson. Vogel felvette a V-lánc fizetési
listájára, és berakta egy neki megfelelő állásba.
Vogel félretolta a dossziékat, és megfogalmazott két üzenetet.
Hozzátette a használatos sifrírozást, az elküldésre szolgáló
frekvencia adatait és a továbbítás időpontját. Azután felpillantott, és
kiáltott Ulbrichtnak.
– Parancsoljon, kapitány úr – jelentkezett Ulbricht, amikor
falábával erősen bicegve belépett az irodába. Vogel, mielőtt
megszólalt, egy pillanatra végigmérte beosztottját, és eltűnődött,
hogy alkalmas-e annak a műveletnek az elvégzésére, amelyet most
szándékozik beindítani. Ulbricht huszonhét éves volt, de legalább
negyvennek látszott. Rövidre nyírt fekete haja erősen őszült. Ép
szemének sarkából a fájdalom ráncai, mint apró patakok futottak
szét az arcán. A másik szemét kivitte a robbanás; az üres szemgödröt
takaros fekete kötéssel borította. A nyakában a Vaskereszt fityegett.
Zubbonyának felső gombját soha nem gombolta be, mert a
legkisebb mozgással járó erőkifejtés is hőhullámokat és izzadást
okozott neki. Mióta együtt dolgoztak, soha nem hallotta Ulbrichtot
panaszkodni.
– Azt szeretném, ha holnap este Hamburgba utazna. – Vogel
átadta neki az üzenetek másolatát. – Maradjon végig a rádiókezelő
mellett, amíg ezeket elküldi. Bizonyosodjon meg róla, hogy nem
hibázik. Ellenőrizze, hogy az ügynökök nyugtázzák a vételt. Ha
bármi rendellenességet tapasztal, arról tudni akarok. Megértette?
– Igen, uram.
– Mielőtt elindul, hajtsa fel nekem Horst Neumannt.
– Azt hiszem, Berlinben van.
– Hol tartózkodik?
– Azt nem tudom biztosan – felelte Ulbricht. – De azt hiszem
valami nő szerepel a dologban.
– Mint rendszerint. – Vogel az ablakhoz sétált, és kinézett. –
Lépjen kapcsolatba a Dahlem major személyzetével. Közölje velük,
hogy várjanak minke ma este. Azt akarom, hogy holnap, amikor
visszatér Hamburgból, csatlakozzon hozzánk. Rengeteg a dolgunk.
És mondja meg nekik, hogy készítsék elő az ugróterepet a csűr
mellett. Neumann hosszú ideje nem ugrott már repülőgépből.
Szüksége van gyakorlásra.
– Igen, uram.
Ulbricht kiment, Vogel egyedül maradt a szobában. Sokáig állt az
ablaknál, még egyszer átgondolt mindent. A háború legszigorúbban
őrzött titkáról van szó, amelyet egy nő, egy rokkant, egy leszerelt
ejtőernyős és egy brit áruló segítségével éppen ellopni készül. Kürt,
öregfiú, egész kis csapatot gyűjtöttél össze. Ha a saját bőrét nem
vinné a vásárra, egészen mulatságosnak találná a dolgot. De így csak
állt, mint egy szobor, nézte a Tiergarten fölött szállingózó havat, és a
saját halála miatt aggódott.
 HAT

London

A Birodalmi Biztonsági Titkosszolgálat – ismertebb nevén katonai

hírszerzés, az MI5 – főhadiszállása egy kisebb, kényelmetlen
irodaépületben székelt a St James Sreet 58 szám alatt. Az MI5
feladata a kémelhárítás volt. A kémkedés értelmező szótárában a
kémelhárítás a titkok védelmét, és szükség esetén a kémek elfogását
jelenti. A biztonsági szolgálat negyvenéves fennállása alatt a sokkal
igézőbb unokanővér, a Titkos Hírszerző Szolgálat, vagy MI6
árnyékában végezte a munkáját. Az ilyen, unokatestvérek közötti
vetélkedés nem túlzottan érdekelte Alfred Vicary professzort. Vicary
1940 májusában az MI5-höz lépett be, és öt nappal Hitler
rastenbergi titkos konferenciája után, azon a lehangolóan esős estén
még mindig ott dolgozott.
Az épület legfelső emeletét a vezető tisztségviselőknek tartották
fenn. Itt helyezték el a főigazgató irodáját, a titkárságát, az
aligazgatók és az osztályvezetők szobáit. Sir Basil Boothby
dandártábornok irodáját két impozáns tölgyfaajtó rejtette a hívatlan
látogatók elől. Két jelzőlámpa világított az ajtó felett: a vörös fény
jelezte, hogy az engedély nélküli belépés tilos, zöld jelzés esetén a
saját kockázatára bárki bemehetett. Vicary most is, mint minden
alkalommal, némi habozás után nyomta meg a csengőt.
Boothby kilenc órakor rendelte magához Vicaryt, miközben a
professzor éppen elzárta a dolgait kékesszürke iratszekrényébe, és
rendet rakott az odújában, ahogyan apró irodáját emlegetni szokta.
Amikor a háború kitörésekor az MI5 létszáma robbanásszerűen
felduzzadt, a hely lett a legértékesebb kincs. Vicaryt átköltöztették
egy ablaktalan, valaha zöld színű, elnyűtt hivatali tapétával borított,
cella méretű takarítószer raktárba, és beszorítottak neki egy
masszív, apró iskolaigazgatói asztalt. Vicary partnere, a korábbi
városi rendőrtiszt, Harry Dalton, és egy másik fiatalember az emelet
középponti részének közös használatú területén nyertek elhelyezést.
Az a hely a lármás szerkesztőségi szobákra emlékeztetett, és Vicary
csak akkor merészkedett oda, ha elkerülhetetlenül szükséges volt.
Hivatalosan a hírszerző alakulat őrnagyi rangjával ruházták fel,
habár a katonai rangfokozat az osztályon belül alig jelentett valamit.
A stáb többsége megszokásból professzornak szólította, és az
egyenruháját is csak kétszer viselte. Ennek ellenére Vicary
változtatott öltözködési szokásán. Felhagyott az egyetemi idők
tweedszerű anyagaival, és korábban vásárolt szövetekből készíttetett
sötétszürke öltönyökben járt, minthogy majdnem minden mást
jegyre adtak. Alkalmanként összefutott egy ismerősével vagy régi
egyetemi kollégájával. A kötetlen beszélgetések veszélyére
figyelmeztető szüntelen kormányfelhívások ellenére
elkerülhetetlenül feltették a kérdést Vicarynak, hogy mivel
foglalkozik. Általában halványan elmosolyodott, megvonta a vállát,
és az előírt választ adta: a hadügyminisztérium egyik halálosan
unalmas osztályán dolgozik.
Néha valóban unatkozott, de nem túl gyakran. Churchillnek igaza
lett – itt volt az ideje, hogy visszatérjen az élet sűrűjébe. 1940
májusában, az MI5-be történt belépéssel valósággal újjászületett.
Beilleszkedett a háborús idők értelmiségének életvitelébe,
megszokta a hosszú munkanapokat, a kritikus helyzeteket, még a
siralmas teát is a kantinban. Újra leszokott a dohányzásról; erre még
utolsó cambridge-i évében tett fogadalmat. Szeretette a fellépést a
valóság színpadán. Komolyan kétkedett, hogy képes lenne újra
elégedetten élni egyetemi szentélyében.
A hosszú munkaidő és a sok feszültség előbb-utóbb biztosan
visszaüt majd, de soha nem érezte ennél jobban magát. Tovább
tudott dolgozni, és kevesebb alvásra volt szüksége. Amikor végre
ágyba került, azonnal álomba zuhant. A többi tisztviselőhöz
hasonlóan ő is sok éjszakát töltött az MI5 főhadiszállásán, az
íróasztala mellett lehajtható keskeny tábori ágyon aludva ki magát.
Csak félhold alakú olvasószemüvege iránti kegyetlen bánásmódja
nem változott a katarzis során sem. Még mindig azt a szutykos és
viharvert okulárét viselte, amely ugratás tárgyává lett az osztályon.
Ideges pillanataiban máig is önkéntelenül a zsebét csapkodva
kutatott utána, és nagyobb biztonságban érezte magát, ha az orrára
lökte.
Most is így tett, amikor Boothby ajtaja fölött a jelzőfény zöldre
váltott. Vicary olyan elfogódottan nyomta meg a berregő gombját,
mintha gyermekkori barátja temetésére indulna. A csengő halkan
búgott, az ajtó kinyílt, és Vicary átlépte a küszöböt.
Boothby nagy és hosszú irodáját szép festmények, gázkandalló,
vastag perzsaszőnyegek tették lakályossá, és magas ablakaiból
pompás kilátás nyílt a városra. Sir Basil a formaságoknak eleget téve
tíz percig váratta Vicaryt, mielőtt végül a főigazgatói titkárságra
vezető másik ajtón át belépett a szobába.
Sir Basil Boothby dandártábornok klasszikusan angol alkatú
ember volt: magas, szikár, még mindig magán viselve a fizikai
agilitás jeleit, amelyek következtében annak idején az iskola
sportcsillagaként tündökölt. Ez az atlétikus alkat megnyilvánult
abban a könnyedségben, ahogy erős kezébe fogta az italos poharát,
látszott széles vállain, vastag nyakán és keskeny csípőjén, amelyekre
tökéletes eleganciával simult a nadrág, mellény és zakó. Az a fajta
keménykötésű, jóképű férfi volt, akit bizonyos típusú fiatal nők
vonzónak találnak. Feltűnően sűrű őszes-szőke haja és dús
szemöldöke miatt az osztályon viccesen csak az ötödik emeleti
üvegmosó kefének hívták.
Hivatalosan keveset tudtak Boothby karrierjéről – csak annyi
derült ki róla, hogy egész szakmai életében az angol hírszerző és
terroristaellenes szervezeteknél szolgált. Vicary úgy vélte, hogy a
keringő pletykák és szóbeszédek gyakran többet árulnak el egy
emberről, mint az életrajza. A híresztelések szerint Boothby egy
kémhálózatot irányított az első világháború idején, amelyik beépült
a német vezérkarba. Delhiben személyesen végzett ki egy angol
állampolgár meggyilkolásával vádolt indiait. Írországban a pisztolya
agyával vert halálra egy férfit, amiért megtagadta egy titkos
fegyverraktár helyének elárulását. A harcművészetek szakértőjének
számított, és szabadidejében továbbra is fejlesztette ezeket a
képességeit. Mindkét kezét egyformán jól használta, bármelyikkel
képes volt írni, dohányozni, inni a megszokott gin keserűjét, vagy
kitörni mások nyakát. Olyan jól teniszezett, hogy akár
Wimbledonban is nyerhetett volna. Leggyakrabban a megtévesztő
jelzővel illették a játékát, és azt a képességét, hogy mérkőzés közben
addig váltogatta a kezeit, amíg össze nem zavarta az ellenfelét.
Szexuális életéről még többet beszéltek és vitatkoztak. Egyesek
szerint kérlelhetetlen nőcsábász, aki lefektette a nyilvántartásban
dolgozó lányok és gépírónők felét, mások homoszexuálisnak
tartották.
Vicary véleménye szerint Sir Basil Boothby testesítette meg
mindazt a rosszat, ami a két világháború közötti angol értelmiséget
jellemezte. A jó családból származó, Etonban és Oxfordban tanult
angol, aki úgy hitte, hogy a titkos erőfitogtatás ugyanolyan születési
jog, mint családjának vagyona, vagy évszázados Hampshire-i
kastélya. Merevek, lusták, vaskalaposak, kézzel varrott cipőben és
Savil Row öltönyökben járó zsaruk. Boothbyt intellektuálisan
elhomályosították azok az újonnan toborzott elmék, akik a háború
kezdetén kerültek az MI5-höz, a legkiválóbb koponyák az
egyetemekről, a legjobb jogászok London legtekintélyesebb ügyvédi
irodáiból. Mostani helyzete nem irigylésre méltó – olyan embereket
felügyel, akik sokkal okosabbaknak, és ugyanakkor megpróbálnak
hivatali érdemeket kivívni a teljesítményükért.
– Elnézést, hogy megvárakoztattam, Alfred. Egy megbeszélésen
vettem részt a földalatti főhadiszálláson Churchill, a főigazgató,
Menzies és Ismay társaságában. Attól tartok, hogy kisebb válság elé
nézünk. Én konyakot iszom szódával. Maga mit kér?
– Whiskyt – mondta Vicary Boothbyt figyelve. Annak ellenére,
hogy az egyik legmagasabb rangú tiszt volt az MI5-nél, Boothby
gyerekes büszkeséggel ejtette ki azoknak a tekintélyes embereknek a
nevét, akikkel rendszeresen találkozott. A férfiaknak az a csoportja,
akik éppen összegyűltek a miniszterelnök földalatti erődjében, az
angol háborús értelmiség elitjének számítottak: Sir David Petrie, az
MI5 főigazgatója; Sir Stewart Menzies, az MI6 főigazgatója; és
Churchill személyes vezérkari összekötője, Sir Hastings Ismay
tábornok. Boothby megnyomott egy gombot az íróasztalán, és
megkérte a titkárnőjét, hogy hozzon italt Vicarynak. Azután
odasétált az ablakhoz, felhúzta az elsötétítő függönyt, és kinézett.
– Reménykedem az Istenben, hogy ma este nem támad újra a
rohadt Luftwaffe. Mennyire más volt 1940-ben. A maga különös
módján minden újnak, izgalmasnak tűnt föl. Az ember
rohamsisakkal a hóna alatt ment vacsorázni. Rohantunk az
óvóhelyekre. Tűzfigyelőket állítottunk a háztetőkre. De nem hiszem,
hogy London még egy telet elviselne ilyen heves bombázások
közepette. Mindenki túl fáradt. Kimerült, éhes, rosszul öltözött, és
belebetegedett a háborúval járó kicsinyes megalázkodásokba. Nem
tudom biztosan, mennyit tud még vállalni ez a nemzet.
Boothby titkárnője behozta Vicary italát. Egy ezüsttálca közepén,
fehér papírszalvétán egyensúlyozta a poharat. Boothby vallásosán
irtózott az irodabútorain hagyott vizes pohárnyomoktól. Leült
Vicary mellé egy székre, keresztbe rakta hosszú lábait, kifényesített
cipőjének orra töltött fegyverként meredt beosztottja térdkalácsára.
– Új megbízatásunk van az ön számára, Alfred. És annak
érdekében, hogy igazán megértse a jelentőségét, úgy döntöttünk,
hogy a szükséges mértékben fellebbentjük a fátylat, és kicsit többet
mutatunk meg a dolgokból, mint amennyihez korábban
hozzáférhetett. Érti, hogy miről beszélek?
– Azt hiszem igen, Sir Basil.
– Maga történész. Mennyit tud Szun Csu-ról?
– Az időszámítás előtti negyedik századi Kína nem igazán az én
szakterületem, Sir Basil. De olvastam róla.
– Tudja, Alfred, hogy mit írt Szun Csu a katonai megtévesztésről?
– Szun Csu azt írta, hogy az egész hadviselés a félrevezetésen
alapszik. Azt a nézetet hirdette, hogy minden csata megnyerhető,
vagy elveszíthető, mielőtt megharcolták volna. A tanácsa igen
egyszerű volt: támadj az ellenségre, amikor még készületlen, és ott
bukkanj fel, ahol nem számítanak rád. Azt mondta, hogy
létfontosságú az ellenség morális aláásása, sorainak bomlasztása és
megvesztegetése, parancsnokai között a viszály magvának elhintése,
és ezáltal a harc nélkül való megsemmisítése.
– Nagyon jó, Alfred – bólogatott Boothby, láthatóan a hatása alá
kerülve. – Sajnálatos módon mi soha nem leszünk képesek harc
nélkül megsemmisíteni Hitlert.
És annak érdekében, hogy egyáltalán esélyünk legyen harcban
legyőzni, először meg kell tévesztenünk. Meg kell fogadnunk Szun
Csu bölcs szavait. Ott kell felbukkannunk, ahol nem számítanak
ránk.
Boothby felállt, odament az íróasztalához, és egy biztonságos
aktatáskával tért vissza. Fémből készült, fényezett ezüst színű volt,
és a fogantyújához kézbilincset rögzítettek.
– Magát is bigottá készülünk avatni, Alfred – mondta Boothby, és
kinyitotta az aktatáskát.
– Bocsánat, nem értettem.
– A bigot egy szupertitkos besorolási kifejezés, amelyet kizárólag
az invázió álcázására találtunk ki. A névötletet arról a bélyegzőről
vettük, amelyet a nyugat-afrikai invázió előkészítésével kapcsolatos,
és az angol tisztek által Gibraltárba vitt dokumentumokra
nyomtunk. To Gib – vagyis Gibraltárba. Mindössze fordítva olvastuk
össze a betűkét. A To Gib-ből BIGOT lett.
– Értem – mondta Vicary. Még négy évvel az MI5-be történt
belépése után is nevetségesnek találta a kódnevek és titkos
besorolások jórészét.
– A BIGOT utal azokra a személyekre, akik tudomással bírnak az
„Overlord”-hadművelet legfontosabb titkáról, a franciaországi
partraszállás idejéről és helyéről. Ha tudja a titkot, akkor maga is
egy BIGOT. Minden invázióval kapcsolatos dokumentumra rákerül
a BIGOT feliratú bélyegző.
Boothby kinyitotta az aktatáska zárját, belenyúlt és kivett egy
nyersszínű dossziét. Vicary a borítóra, majd Boothbyra pillantott. A
SHAEF – a Szövetséges Expedíciós Erők Legfelsőbb
Parancsnoksága – kardos és pajzsos címerét, meg a BIGOT
bélyegzőt látta rajta. Alatta a „Bástya-terv” feliratot olvasta, majd
Boothby neve és a példány sorszáma következett.
– Egy nagyon szűk körű, csak néhány száz tisztből álló társaság
tagja lesz – folytatta Boothby. – És vannak közöttünk olyanok, akik
ezt is túl soknak találják. Azt is el akarom mondani, hogy gondosan
megvizsgáltuk a személyes és szakmai múltját. Ahogy mondani
szokták, minden követ felfordítottunk. Örömmel jelentem ki, hogy
nem tagja egyetlen fasiszta vagy kommunista szervezetnek sem,
nem iszik mértéktelenül, legalábbis nyilvánosan, nem
homoszexuális, és viselkedése nem utal másféle szexuális elhajlásra.
– Ezt jó tudni.
– Azt is el kell mondanom magának, hogy bármikor alávethetik
további biztonsági ellenőrzésnek és felügyeletnek. Egyikünk sem
mentesül ez alól. Még Eisenhower tábornok sem.
– Megértettem, Sir Basil.
– Helyes. Először szeretnék feltenni magának egy-két kérdést. A
munkája az invázióval kapcsolatos. A magára bízott ügyek
bepillantást engednek az invázió előkészületeibe. Mit gondol, hol
tervezzük a csapást?
– Hiányos ismereteim alapján azt mondhatom, hogy
Normandiában törünk rájuk.
– És hogyan ítéli meg az esélyeinket egy sikeres normandiai
partraszállásra?
– Természeténél fogva a partraszállás minden katonai
hadművelet legbonyolultabb feladata – folytatta Vicary. –
Különösen, ha az Angol Csatornán kell végrehajtani. Július Ceasar
és Hódító Vilmos sikeresen véghezvitte. Napóleon és a spanyolok
kudarcot vallottak. Hitler 1940-ben végül is feladta a tervét. Ki
merem jelenteni, hogy az esélyünk a sikeres invázióra ötven
százalékos.
Boothby felhorkant. – Bárcsak így lenne, Alfred. – Felállt és
sétálgatni kezdett a szoba hosszában. – Eddig három sikeres
partraszállási hadműveletet hajtottunk végre: Észak-Afrikában,
Szicíliában és Salernónál. Igaz, hogy egyik sem megerősített
partszakaszon történt.
Boothby megállt és Vicaryra nézett. – Mellesleg igaza van.
Normandia a kijelölt helyszín. És késő tavaszra tervezzük az
időpontot. Ha a maga ötven százalékos esélylatolgatását el is
fogadjuk, Hitlernek és tábornokainak azt kell hinniük, hogy valahol
máshol támadunk. – Boothby leült és felemelte a dossziét.
– Ezért dolgoztuk ki ezt az úgynevezett Bástya-tervet. Azt hiszem,
hogy történészként különösen méltányolni fogja. Olyan méretű és
nagyra törő háborús stratégia, amilyennel még soha nem
próbálkoztak.
A kódnév semmit sem mondott Vicarynak. Boothby azonban
lendületesen folytatta a beavató leckét.
– A Bástyát egyébként Jael-tervként szoktuk emlegetni. A
miniszterelnök Teheránban, Sztálinnak címzett egyik sokatmondó
kijelentése iránti tiszteletből kereszteltük át. Churchill azt mondta:
„Háború idején az igazság olyan nagy érték, hogy hamissággal kell
körülbástyázni.” Meg kell hagyni, hogy az Öregúr különös jelentéssel
használja a szavakat. A Bástya önmaga nem egy hadművelet. A
kódneve mindazoknak az átfogó méretű elterelő és félrevezető
műveleteknek, amelyet azzal a szándékkal dolgoztunk ki, hogy
megtévesszék Hitlert és vezérkarát a D-nappal kapcsolatos
szándékainkat illetően.
Boothby újra felkapta a dossziét, és hevesen átlapozta. – A Bástya
legfontosabb eleme a „Fortitude-művelet”. A Fortitude célja, hogy
ameddig csak lehetséges, késleltesse a Wehrmacht reagálását az
invázióra, meghagyván őket abban a meggyőződésükben, hogy
Északnyugat-Európa más területeit is közvetlen támadási veszély
fenyegeti – különösen Norvégiában és Pas-de-Calais-nál. A
norvégiai félrevezető hadművelet kódneve „Fortitude North”. Arra
akarjuk vele kényszeríteni Hitlert, hogy Skandináviában hagyjon
huszonhét hadosztályt abban a meggyőződésben, hogy a D-napot
megelőzően, vagy követően Norvégia megtámadását tervezzük. A
„Fortitude South” sokkal kockázatosabb akció, és mondhatom, hogy
veszélyesebb is.
Boothby a feljegyzések egy másik oldalára lapozott, és mélyet
sóhajtott.
– A „Fortitude South” célja fokozatosan meggyőzni Hitlert, a
tábornokait és hírszerző tisztjeit, hogy nem egy ponton kívánunk
partraszállni Franciaországban, hanem két helyen. A „Fortitude
South” értelmében az első támadást, a megtévesztő csapást
Normandiában, Baie de la Seine-nél mérnénk az ellenségre. A
második támadás, a fő előnyomulás három nappal később a Dover-
Calaisi-szorosban következne be. Partraszálló hadseregünk Calais-
nál egyenesen keletnek fordulhatna, és néhány hét alatt
Németország szívébe érne. – Boothby elhallgatott, hogy kiigya a
konyakját, és időt hagyjon Vicarynak az eddig elmondottak
megemésztésére. – A Fortitude azt a célt tűzi ki, hogy az első
támadás hatására Rommel és von Rundstedt kénytelen legyen a 15.
hadsereg páncélos egységeit Normandiába vezényelni, aminek
következtében a valódi invázió idejére Calais védtelenné válik.
Nyilvánvaló, hogy fordított helyzetet akarunk teremteni. Azt
akarjuk, hogy a 15. hadsereg páncélosai a valódi invázióra várva
Calais-nál maradjanak, döntésképtelenül megbénítva, miközben mi
partraszállunk Normandiában.
– A maga egyszerűségében is briliáns terv.
– Valóban az – helyeselt Boothby. – De azért van egy
szembetűnően gyenge pontja. Nincs elegendő emberünk a
végrehajtására. Késő tavaszig legfeljebb harminchét hadosztály áll
rendelkezésünkre Angliában – amerikaiak, britek és kanadaiak –, és
ez pusztán egyetlen franciaországi támadásra elegendő. Hogy a
Fortitude műveletnek esélye legyen a sikerre, meg kell győznünk
Hitlert és a tábornokait, hogy két partraszálláshoz szükséges
mennyiségű hadosztályt tudunk mozgósítani.
– Az ég szerelmére, hogyan tudnánk ezt megcsinálni?
– Miért ne teremthetnénk egyszerűen legalább egymilliós
hadsereget? Megidézzük őket a puszta levegőből.
Vicary az italát szopogatta, és hitetlenkedő pillantással meredt
Boothbyre.
– Nem mondhatja komolyan.
– De igen, Alfred, halálosan komolyan gondoljuk. Az invázió
sikere érdekében nem szalaszthatjuk el azt az esélyt. El kell
hitetnünk Hitlerrel, Rommellel és von Rundstedttel, hogy erős és
ütőképes haderőt vontunk össze Dover sziklái mögött, amelyik csak
arra vár, hogy Calais-nál átkeljen a Csatornán. Természetesen nem
tesszük meg. De mire befejezzük a csapatok mozgatását, a németek
hajlamosak lesznek elhinni, hogy legalább harminc hadosztálynyi
élő és lélegző katonával néznek farkasszemet. Ha nem hisznek
ezeknek az erőknek a létezésében, ha hibázunk, és átlátnak a
számításunkon, akkor Churchill kifejezése szerint, az Európához
való visszatérés nagyon jó esélye véres, katasztrofális összeomlásba
torkollik.
– Nevet is adtak ennek a fantomhadseregnek? – kérdezte Vicary.
– Hogyne: az Egyesült Államok Első Hadseregcsoportja, rövidítve
FUSAG. Még parancsnoka is van, maga Patton tábornok. A németek
azt hiszik, hogy Patton a legjobb harctéri parancsnokunk, és az ő
meghatározó szerepe nélkül ostobaság lenne bármiféle inváziót
elindítani. Pattonnak valóban rendelkezésére fog állni csaknem
egymillió katona. Elsősorban a 3. amerikai hadsereg kilenc
hadosztályára, és a kanadai hadsereg két hadosztályára építve. A
FUSAG-nak csak főhadiszállása van Londonban, a Bryanston
Sguare-en.
Vicary sűrűn pislogott, igyekezett rendszerezni a fejére zúdított
rendkívüli információkat. Maga elé képzelte a légből teremtett
egymilliós hadsereget. Boothbynak igaza volt: elképesztő méretű
háborús stratégia. Odysseus trójai falovát egyetemi csínytevéssé
degradálja.
– Hitler nem ostoba, és a tábornokai sem. Jól elsajátították
Clausewitz tanításait, és a német hadtudós néhány igazán értékes
tanáccsal szolgált a háborús idők értelmiségének: „A háborúban
megszerezhető értesülések nagy része ellentmondásos, még nagyobb
része félrevezető, és messze a legnagyobb hányada kétes.” A
németek aligha lesznek hajlandók elhinni, hogy egymilliós hadsereg
állomásozik Kent vidékén, csak azért, mert mi így tájékoztatjuk őket.
Boothby mosolygott, benyúlt az aktatáskába, és elővett egy másik
összefűzött jegyzettömböt. – Ez igaz, Alfred. Éppen ezért találtuk ki
a „Higany-akciót”. A Higanynak az a célja, hogy hús-vér
embereknek tűntesse fel a mi kis szellemhadseregünket. Az
elkövetkező hetekben, miközben a FUSAG fantomcsapatai kezdenek
megérkezni Angliába, az éter hullámait elárasztjuk
rádióüzenetekkel, néhányat olyan kódolással, amelyről tudjuk, hogy
a németek megfejtették, másokat rögtönözve. Mindennek olyan
tökéletesnek kell lennie, mintha valóban egymilliós hadsereget
telepítenénk Kentbe. A szállásmesterek a sátrak hiányára
panaszkodnak. A hadtáp egységek megszorításokat vezetnek be az
élelmiszer és a pénz hiánya miatt. Gyakorlatozás közbeni
rádióüzeneteket imitálunk. Mostantól az invázió kezdetéig észak-
franciaországi lehallgató állomásaikat üzenetek millióival
bombázzuk. Néhány üzenet apróbb eligazításokat,
információmorzsákat szolgáltat majd a németeknek a csapatok
elhelyezkedéséről és harcrendjéről. Nyilvánvalóan arra törekszünk,
hogy megtalálják az üzenetek megfejtésének kulcsát.
– Egymillió rádióüzenet? Hogyan lehetséges ez?
– A 3103. amerikai híradós zászlóalj segítségével. Speciális
legénységet hoznak magukkal – Broadway színészeket,
rádiósztárokat, hangszakértőket. Olyan embereket, akik egyik
pillanatban egy brooklyni zsidó, a másikban egy texasi farmer
rémes, elnyújtott hanghordozását képesek utánozni. Stúdióban
hangszalagra rögzítik a hamis üzeneteket, azután a kenti vidéket
bejáró teherautókról sugározzák őket.
– Hihetetlen – dünnyögte Vicary a fogai között.
– Igen, valóban az. És ez csak kis töredéke az egész akciónak. A
Higany számol azzal, hogy mit akarnak hallani a németek az
éterben. De számításba kell vennünk azt is, hogy a levegőből mit
fognak látni. Olyan látszatot kell keltenünk, mintha az ország dél-
keleti csücskében lassan és szisztematikusan egy erős hadsereg
állomáshelye épülne ki. Egymillió embernek elegendő sátrat,
>harcrakész repülőgéprajokat, tankokat, partraszálló hajókat kell
látniuk. Ki kell szélesítenünk az országutakat. Még egy istenverte
üzemanyagraktárt is felépítünk Dovernél.
Vicary kétkedve szólalt meg. – De Sir Basil, bizonyára nincs annyi
repülőgépünk, tankunk és partraszálló járművünk, hogy
megtévesztésre pazaroljuk el őket.
– Természetesen nincs. Furnérlemezből és vászonból megépítjük
magunknak. A földről annak fognak látszani, amik valójában –
kezdetleges, sebtében összeütött tákolmányoknak. De a levegőből, a
Luftwaffe megfigyelő kameráin keresztül valóságos hatást keltenek.
– Honnan tudjuk, hogy a megfigyelő gépek átjutnak?
Boothby szélesen elmosolyodott, kiitta maradék italát, és
megfontoltan rágyújtott egy cigarettára. – Most ráhibázott, Alfred.
Tudjuk, hogy átjutnak, mert mi eresztjük át őket. Természetesen
nem az összeset. Ha így tennénk, bizonyára szagot kapnának. A RAF
és az amerikaiak repülőgépei állandó őrjáratot fognak tartani a
fantom hadseregünk fölötti égbolton. És a betolakodók többségét
elkergetik. De néhányukat – hozzá kell tennem, hogy a tízezer méter
felett repülőket – átengedik. Ha minden a forgatókönyv szerint
halad, Hitler légi megfigyelési elemzői ugyanazt fogják mondani
neki, mint a nyugat-franciaországi lehallgatói, hogy Pas-de-Calais-t
erős szövetséges csapatok fenyegetik.
Vicary a fejét ingatta. – Rádióüzenetek, légifelvételek; ez kétféle
módja annak, hogy a németek értesüléseket szerezzenek a
szándékainkról. A harmadik forrás természetesen a kémek
tevékenysége.
De maradt még akár egyetlen kémük is? Még 1939
szeptemberében, a háború kirobbantásának napján az MI5 és a
Scotland Yard tömegével összefogdosta a kémgyanús elemeket.
Kivétel nélkül börtönbe kerültek, kettős ügynökké lettek, vagy
akasztófán végezték. 1940 májusában, amikor Vicary az MI5-höz
került, elkapták azokat az új kémeket is, akiket Canaris a küszöbön
álló inváziót előkészítő információszerzés céljából küldött Angliába.
Azok az új kémek ugyanarra a sorsra jutottak, mint az előző hullám
tagjai.
A kémelhárítás nem a megfelelő kifejezés Vicary MI5-nél betöltött
feladatkörének leírására. Szaknyelven a megtévesztő szolgálat tisztje
volt. Munkája során el kellett hitetnie az Abwehrrel, hogy a kémei
még a helyükön vannak, továbbra is gyűjtik az információkat és
továbbítják irányító tisztjeiknek Berlinbe. Nyilvánvaló előnyökkel
járt, hogy az Abwehr létező személyeknek hitte az ügynökeit. Az MI5
azzal, hogy ellenőrizte a brit szigetekről áramló információkat, a
háború kezdete óta képes volt manipulálni a németeket. Emellett
visszatartotta az Abwehr újabb kémek átdobásától, mert Canaris és
az ellenőrző tisztjei abban a meggyőződésben éltek, hogy embereik
végzik a munkájukat.
– Jól mondja, Albert. Hitler invázióval kapcsolatos értesüléseinek
harmadik forrását a kémei szolgáltatják. Helyesebben mondva,
Canaris kémei. És mi tudjuk, hogy mennyire hatékonyak. Az
ellenőrzésünk alatt működő német ügynökök alapvetően
hozzájárulhatnak a Bástya sikeréhez, megerősítve Hitler számára
mindazt, ami a levegőből látható, vagy az éter hullámain hallható.
Az egyik kettős ügynökünk, Tate, már ténylegesen be is kapcsolódott
a játékba.
Tate kódneve onnan eredt, hogy hihetetlenül hasonlított a
népszerű varieté komikusra, Harry Tate-re. Valójában Wolf
Schmidtnek hívták ezt az Abwehr ügynököt, aki 1940. szeptember
19-én egy Henkel 111-es repülőgépből ejtőernyővel ugrott ki
Chambridgeshire körzetében.
Bár Vicaryt nem állították rá a Tate ügyre, a lényegét ismerte. A
férfi a szabad ég alatt töltötte az éjszakát, elásta az ejtőernyőjét és a
rádióját, majd besétált a közeli faluba. Az első útja Wilfred Searle
borbélyüzletébe vezetett, ahol vásárolt magának egy zsebórát az
ejtőernyős ugrás közben összetört karórája helyett. Azután vett egy
The Times-t Mrs. Fieldtől, az újságárustól, lehűtötte megduzzadt
bokáját a nyilvános kútnál, és megreggelizett egy apró kávézóban.
Végül délelőtt tíz órakor már őrizetbe is vette a helyi polgárőrség
közlegénye, Tom Cousins. Másnap Surrey-ba, az MI5 Ham
Common-i kihallgató részlegéhez szállították, ahol tizenhárom napi
vallatás után beleegyezett, hogy kettős ügynökként dolgozik, és a
rádióján megtévesztő üzeneteket küld Hamburgba.
– Mellesleg Eisenhower Londonban tartózkodik. A mi részünkről
is csak kevés kiválasztott szerzett tudomást róla. Akárhogyan is, de
Canaris tudja. És most már Hitler is. A helyzet az, hogy a németek
már azelőtt értesültek Eisenhower érkezéséről, mielőtt az első
éjszakára megszállt volna Hayes Lodge-ban. Tudják, hogy itt van,
mert Tate közölte velük. Természetesen tökéletes megoldás –
látszólag fontos, de teljesen ártalmatlan információ-töredék. De
most az Abwehr úgy gondolja, hogy Tate fontos és hiteles forrás a
SHAEF belső köreiből. Ez a forrás az invázió közeledtével döntő
fontosságúvá válik. Tate hitelesnek tűnő hazugságokat fog
sugározni. És egy kis szerencsével, az Abwehr hitelt is ad nekik. Az
elkövetkező hetekben Canaris kémei tapasztalják majd, hogy
Délkelet-Angliában erős csapatösszevonások és hadianyag
szállítások történnek. Látni fogják az amerikai és kanadai
csapatokat. Megfigyelhetik a táborhelyek és harcállások kiépítését.
Borzongató rémtörténeteket fognak hallani az angol lakosságtól,
hogy milyen kellemetlenségeket okoz ennyi katonának ilyen kis
területen történő összezsúfolása. Megfigyelhetik Patton tábornokot,
amint fényes csizmájában, elefántcsont agyú revolverrel a derekán
keresztülhajt a dél-angliai falvakon. A legjobbak még az itt
állomásozó hadsereg főparancsnokainak neveit is megszerezhetik,
és elküldhetik a listát Berlinbe. A mi megtévesztő hálózatunk döntő
szerephez jut.
Boothby szünetet tartott, elnyomta a cigarettáját, és azonnal
rágyújtott egy másikra.
 – De maga a fejét ingatja, Alfred. Az a gyanúm, hogy megtalálta az
egész megtévesztési terv Achilles sarkát, sebezhető pontját.
Vicary ajkai óvatos mosolyra húzódtak. Ismerve a professzor
görög történelem iránti vonzódását, Boothby valószínűleg rájött,
hogy a Fortitude akció részleteinek tömör összefoglalása során ő
automatikusan a trójai háborút fogja emlékezetébe idézni. –
Vehetek egyet? – kérdezte Vicary, és Boothby Players cigarettás
doboza felé intett. – Sajnálom, de az enyémet lent hagytam.
– Természetesen – felelte Boothby, miközben átnyújtotta a paklit,
és öngyújtójával tüzet adott.
– Achilles abba halt bele, hogy nyíllal átlőtték az egyetlen
sebezhető pontot a sarkán – mondta Vicary. – A Fortitude Achilles
sarka az a tény, hogy megbukhat egyetlen, olyan hiteles forrásból
származó jelentésen, amelyben Hitler megbízik. Ezért megköveteli
Hitler és hírszerző tisztjei összes információforrásának teljes
manipulálását. A Fortitude eredményessége érdekében mindegyiket
befolyásolni kell. Hitlert a hazugságok hálójába kell fonni. Ha az
igazság egyetlen szála is átszúrja, az egész kelme felfeslik. – Vicary
szívott egyet a cigarettáján, és képtelen volt ellenállni, hogy
történelmi párhuzamot ne vonjon. – Amikor Achilles elbukott,
vértezetét jutalmul odaítélték Odysseusnak. Attól félek, hogy a mi
vértezetünket Hitler kapja jutalmul.
Boothby felvette üres poharát, és zavarodottan forgatta
lapáttenyerében.
– Ez a veszély benne rejlik minden katonai félrevezetésben, igaz
Alfred? Majdnem mindig megmutatja az igazság felé vezető utat.
Morgan tábornok, az invázió tervének kidolgozója fejezte ki ezt a
legszemléletesebben. Nem kell több, mint hogy egy jelentéktelen
német kém Anglia déli partjainál Cornwallból átsétáljon Kentbe. Ha
ez megtörténik, az egész dolog összeomlik. És vele együtt Európa
reményei is szertefoszlanak. Ezért szorongunk minden este a
miniszterelnök bunkerjában, és ezért van most itt maga is, Alfred.
Boothby felkelt, és fel-alá sétálgatott a szobában.
– Ez idő szerint abban az ésszerű meggyőződésben cselekszünk,
hogy ténylegesen megmételyezzük Hitler valamennyi
információforrását. Arról is jogosan meg vagyunk győződve, hogy
számításba vettük Canaris valamennyi angliai kémjét, és egyikük
sem csúszott ki az ellenőrzésünk alól. Ha nem ez lenne a helyzet,
nem kezdtünk volna bele egy ilyen hadicselbe, mint a Fortitude. Az
ésszerű meggyőződés kifejezést használtam mert soha nem lehetünk
teljesen biztosak a dolgunkban. Kétszázhatvan kémről van szó –
valamennyit letartóztattuk, beszerveztük vagy felakasztottuk.
Boothby kisodródott a halvány lámpafényből, és eltűnt irodája
sötét sarkában.
– Hitler a múlt héten összehívott egy tanácskozást Rastenbergbe.
Az összes nagyfejű megjelent: Rommel, von Rundstedt, Canaris és
Himmler. A téma a partraszállás volt. Különös tekintettel az invázió
helyére és időpontjára. Hitler fegyvert szegezett Canaris
homlokának – képletesen persze, nem szó szerinti értelemben – és
megparancsolta neki, hogy tudja meg az igazat, különben súlyos
következmények elé néz. Miután visszatért Berlinbe, Canaris kiadta
a munkát egy Kurt Vogel nevű emberének. Mostanáig abban a
hitben éltünk, hogy Kurt Vogel Canaris személyes jogi tanácsadója.
Nyilvánvalóan tévedtünk. A maga feladata annak biztosítása, hogy
Kurt Vogel ne tudja meg az igazságot. Nem volt időm rá, hogy
elolvassam a dossziéját. Feltételezem, hogy a nyilvántartásban lehet
róla valami.
– Rendben van – mondta Vicary.
Boothby visszakeveredett a derengő világításba. Egy pillanatra
megtorpant, mintha valami kellemetlen beszélgetést hallott volna ki
a szomszéd szobából, majd hosszan eltöprengett.
– Alfred, mindjárt az ügy kezdetén, valamit őszintén el akarok
mondani magának. A miniszterelnök ragaszkodott ahhoz, hogy a
főigazgató és jómagam makacs tiltakozása ellenére megkapja ezt a
megbízatást.
Vicary egy pillanatra elcsípte Boothby pillantását, azután a
megjegyzéstől feszélyezetten elfordult. Szemeit végigfuttatta a
falakon. Tekintete lassan vándorolt a Sir Basilt híres emberek
társaságában ábrázoló tucatnyi fényképen, elidőzött a barnára
fényezett tölgyfaborításon. Megcsodálta az egyik falra akasztott régi
evezőlapátot, amely idegenül hatott a szabályos elrendezésben.
Valószínűleg a boldogabb, kevésbé bonyolult időkre emlékezteti,
gondolta Vicary. A napfényben csillámló folyóra. Az Oxford-
Cambridge evezősversenyekre. A hazafelé vonatozásokra a hűvös
őszi délutánokon.
– Engedje meg, hogy megmagyarázzam ezt a megjegyzést,
Alfred. Maga csodálatos munkát végzett. Becker nevű hálózata
elképesztő sikereket ért el. De a főigazgató és én magam is úgy
érezzük, hogy egy régebbi rangidős emberünk jobban megfelelt
volna az ilyen feladatra.
– Értem – bólogatott Vicary. A régebbi rangidős emberünk
hivatásos tisztet jelentett, nem pedig egy ilyen frissen verbuváltat,
akikkel szemben Boothby mindig bizalmatlan marad.
– De szemmel láthatóan képtelenek voltunk meggyőzni a
miniszterelnököt, hogy nem maga a legjobb ember az ügyre. Így hát
a magáé. Adjon nekem rendszeres, naprakész tájékoztatást az
eseményekről. És sok szerencsét, Alfred. Azt hiszem, erre nagy
szüksége lesz.
 HÉT

London

1944 januárjára az időjárás első helyre tört az angol lakosságot

gyötrő szenvedések sorában. A nyár és az ősz szokatlanul meleg és
száraz volt, a tél viszont átlagon felüli hideggel köszöntött be. A
folyóról felszálló fagyos köd végigsöpört a Westminster és a
Belgravia kerületek fölött, hogy lőporfüstként telepedjen rá
Battersea és Southwark rombadöntött házaira. A villámháború alig
volt több távolba vesző emléknél. A gyerekek visszatértek a városba.
Anyjukat maguk után húzva elözönlötték a játékboltokat és az
áruházakat, sokkal kívánatosabb dolgokra cserélgetve a nem
szeretett karácsonyi ajándékokat. Újév napján hatalmas tömeg
tolongott a Picadilly Circus-on. Minden normálisnak látszott, ha
nem számítjuk azt a tényt, hogy az ünneplés az elsötétítés
homályában zajlott. De néhány nappal később, hosszú és örvendetes
távollét után, a Luftwaffe repülői újra megjelentek London egén.
Aznap este nyolc órakor Catherine Blake átsietett a Westminster
hídon. Az East End és a dokkok fölött tüzek fénye lobogott, az esti
égbolton keresőreflektorok cikáztak. Catherine hallotta a Hyde
Parkban és a rakparton elhelyezett légvédelmi ütegek lövedékeinek
monoton puffogását, érezte a tűzvész felől szállongó füst savanykás
illatát. Tudta, hogy hosszú, mozgalmas éjszaka elé néz.
Ráfordult a Lambeth Palace Roadra, és egy abszurd gondolat
villant az agyába, az hogy majd meghal az éhségtől. Az
élelmiszerellátás jobban akadozott, mint valaha. A száraz ősz és a
rákövetkező keservesen hideg tél kipusztított majdnem minden
zöldségfélét az országban. A burgonya és a kelbimbó ínyencfalatnak
számított. Csak tarlórépából és karórépából volt kielégítő az ellátás.
Azt gondolta: Ha még egy tarlórépát meg kell ennem, főbelövöm
magam. Gyanította, hogy még Berlinben is jobban mennek a dolgok.
Egy alacsony és tömzsi rendőr, aki túl öregnek látszott a katonai
szolgálatra, őrt állt a Lambeth Palace Road torkolatában. Felemelte
a kezét, és a légvédelmi szirénákat túlkiabálva érdeklődött a
személyazonossága iránt.
Mint általában, Catherine szíve most sem vert erősebben.
Átadott egy jelvényt, amellyel a Női Önkéntes Szolgálat tagjaként
igazolta magát. A rendőr rápillantott, majd az arcába nézett.
Catherine megérintette a rendőr vállát, egészen közel hajolt a
füléhez, hogy beszéd közben a rendőr hallhatta a lélegzését. Évek óta
ezzel a technikával szerelte le a férfiakat.
– Önkéntes nővér vagyok a St Thomas kórházban – mondta.
A rendőrtiszt felnézett rá. Arckifejezéséből Catherine láthatta,
hogy nem jelent további veszélyt a számára. Ostobán vigyorgott, úgy
bámulta, mint a szerelmes ökör. A reakció nem hatott újdonságként
Catherine-ra. Lélegzetállítóan gyönyörű volt, a tekintetét egész
életében fegyverként használta.
A rendőr visszaadta az igazolványát.
– Mennyire rossz az út? – kérdezte.
– Rossz. Legyen óvatos és nézzen a lába elé.
London mentőautó szükséglete messze meghaladta a kielégíthető
igényeket. A hatóságok minden alkalmas járműre rátették a kezüket,
árukihordó autókra, tejeskocsikra, bármire, aminek négy kereke,
motorja volt, és hátul helyet lehetett szorítani a sérültnek és egy
medikusnak. A kórház ambuláns bejáratán beözönlő mentőautók
között Catherine meglátta az egyik népszerű helyi pékség
gépkocsiját, amelynek megkopott feliratát vöröskereszttel pingálták
át.
Most meggyorsította a lépteit, nyomába eredt a mentőautónak, és
belépett a kórházba. A tébolydában érezte magát. Az ambuláns
rendelőt zsúfolásig megtöltötték a sebesültek. Minden talpalatnyi
helyet elfoglaltak: feküdtek a padlón, a folyosón, még a
nővérállomáson is. Néhányan sírtak. Mások maguk elé meredve
ültek, túl kábultan ahhoz, hogy felfogják, mi is történt velük. A
betegek tucatjait még nem látta orvos vagy ápolónő. Percről percre
többen érkeztek.
Catherine egy kezet érzett a vállára nehezedni.
– Nincs idő nézelődni, Miss Blake.
Catherine megfordult, és megpillantotta Enid Pritt szigorú arcát.
A háború előtt Enid kedves, néha zavarba hozható nő lehetett, aki
megszokta, hogy influenzás eseteket kezel, legfeljebb nagyritkán egy
szombat esti kocsmai késelés vesztesét. A háború mindent
megváltoztatott körülötte. Most mereven állt, mint aki nyársat nyelt,
egy kiképző őrmester hangján pattogott, soha nem használva a
szükségesnél több szót. Zökkenőmentesen vezette London egyik
legforgalmasabb sürgősségi osztályát. Egy évvel ezelőtt a
huszonnyolc éves férjét megölte a bombatámadás. Enid Pritt nem
gyászolta meg. Az ráér azután, ha legyőzték a németeket.
– Ne engedje, hogy lássák az arcán, mire gondol, Miss Blake –
mondta élénken Enid Pritt. – Csak jobban megrémiszti őket. Vegye
le a kabátját, és lásson munkához. Legalább százötven sebesült
ellátatlan ebben a kórházban, és a hullaház gyorsan megtelik. Azt
mondták, hogy még többet várhatunk.
– 1940 szeptembere óta nem tapasztaltam ilyen súlyos helyzetet.
– Ezért van magára is szükségünk. Most kezdjen el dolgozni,
hölgy, ha lehet, minél előbb.
Enid Pritt úgy vonult végig a sürgősségi osztályon, mint egy
hadvezér a csatatéren. Catherine figyelte, amint elkapott egy másik
fiatal nővért, hogy cseréljen ki egy átvérzett kötést. Enid Prittnek
nem voltak kedvencei, egyformán keményen bánt az összes nővérrel
és önkéntessel. Catherine felakasztotta a kabátját, és elindult a
sebesültekkel teli folyosón. Egy kislánnyal kezdte, aki elnyűtt,
megpörkölődött játékmackót szorongatott.
– Hol sérültél meg, kicsim?
– A karomon.
Catherine feltűrte a kislány szvetterének ujját, és előbukkant a
szemmel láthatóan törött kar. A gyerek sokkos állapotban volt, és
nem érzett fájdalmat. Catherine beszéltette, igyekezett elterelni a
figyelmét a sérülésről.
– Hogy hívnak, drágám?
– Ellen.
– Hol laksz?
– Stepney-ben, de a házunk többé már nincs ott. – A hangja
nyugodtan, érzelemmentesen csengett.
– A szüleid hol vannak? Eljöttek veled?
– A tűzoltó azt mondta, hogy most már Isten színe elé kerültek.
Catherine szó nélkül fogta a gyerek kezét. – Az orvos hamarosan
jön és megvizsgál. Addig ülj itt nyugodtan, és próbáld nem mozgatni
a karodat. Megígéred, Ellen?
– Igen – felelte. – Te nagyon csinos vagy. Catherine
elmosolyodott. – Köszönöm. Tudod mit?
– Nos?.
– Te is az vagy.
Catherine tovább ment a folyosón. Egy idősebb férfi, kopasz
fejebúbján széles, zúzott sebbel, felnézett a sérülést vizsgáló
Catherine-re. – Jól vagyok, ifjú hölgy. Nagyon sok ember van itt az
enyémnél súlyosabb sebekkel. Először őket vizsgálja meg.
Catherine megsimogatta összekócolódott, őszes tarkóját, és
követte a tanácsát. Ezt a fajta emberséget időről időre felfedezte az
angolokban. Berlin ostobaságot követ el a bombatámadások
felújításával. Azt kívánta, bárcsak megmondhatná nekik.
Catherine lement az előcsarnokba, ellátta a sebesülteket, és
munka közben hallgatta a történeteiket.
– A konyhában vótam, éppen egy bögre teát tőtöttem magamnak,
amikó BUMM! Egy ötszáz kilós bomba esett éppen a rohadt bejárat
elé. Utána mán csak arra emlékszek, hogy a hátamon fekszek, ahol a
kertem vót, és nézek föl egy rakás kőre, ami valamikor a kibaszott
házam vót.
– Tartsd a szádat, George. Nem illik így beszélni. Mellesleg
gyerekek is vannak.
– Ez nem is annyira rossz, cimbora. Az utca túfelén telibe
trafálták a házat. A négytagú családot, jó emberek vótak, valósággal
eltörölte.
Bomba csapódott be a közelben, az egész kórház megremegett.
Egy súlyosan sérült apáca keresztet vetett, és a Miatyánkot
mormolva előimádkozott a többieknek.
– Az imádkozásnál többet kéne tenni nővér, hogy elűzzük a
Luftwaffet ma éjjel az égről.
… Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…
– Elvesztettem a feleségemet egy bombatámadáskor, 1940-ben.
Attól félek, hogy ma éjjel az egyetlen lányomat is elveszítem.
… mint a mennyben, úgy a földön is…
– Tudja Mervin, az a benyomásom, hogy Hitler nem nagyon
szeret minket.
– Ezt már én is észrevettem.
A sürgősségi osztályon kipattant a nevetés.
Tíz perccel később, amikor az apáca úgy döntött, hogy az imádság
annak rendje és módja szerint megtörtént, elkerülhetetlenül
felcsendült az ének.
… Csapjunk egy nagy murit…
 Catherine csodálkozva ingatta a fejét.
… Hihetetlenül jó móka lesz…
De egy pillanattal később azon kapta magát, hogy együtt énekel a
többiekkel.
Másnap reggel nyolc óra is elmúlt, amikor belépett a lakásába. A
reggeli posta már megérkezett. A háziasszonya, Mrs. Hodges mindig
becsúsztatta az ajtaja alatt. Catherine lehajolt, felkapta a postát, és
három borítékot azonnal behajított a konyhai szemetes vödörbe.
Nem kellett elolvasnia őket, hiszen ő írta saját magának, és
különböző helyeken adta postára London környékén.
Normális körülmények között Catherine nem kapott volna
személyes leveleket, hiszen nem éltek barátai, nem volt családja
Angliában. De különösnek tűnhetett volna, hogy egy fiatal, vonzó,
tanult lány soha nem levelez senkivel. És miután Mrs. Hodges
mindenbe beleütötte az orrát, Catherine rafinált cselhez
folyamodott, hogy bizonyítsa, számtalan személyes levelet és
üdvözlőkártyát kap.
Bement a fürdőszobába és megnyitotta a kád csapját. Kicsi volt a
nyomás, a víz vékony sugárban szivárgott, de ma legalább forró volt.
A száraz nyár és ősz következtében vízhiánnyal küszködtek, és a
kormány azzal fenyegetőzött, hogy ezt is fejadag szerint szolgáltatja.
A kád megtöltése jónéhány percet igénybe vett.
Catherine Blake nem volt abban a helyzetben, hogy döntsön a
beszervezése idejéről, de egy követelést állított – kapjon elegendő
pénzt a kényelmes életvitelre. Nagy városi házakban és kiterjedt
vidéki bortokokon nőtt fel. Szülei a felső osztály tagjának
számítottak, akik a háborút egy családi panzió valamelyik
nyomorúságos odújában vészelték át, és szóba sem jöhetett, hogy a
fürdőszobát ne osszák meg hat másik emberrel. Az ő fedősztorija az
volt, hogy egy tisztes középosztálybeli családból származó háborús
özvegy, és a lakása meg is felelt ennek. Szerény, de kényelmes
szobákat bérelt egy viktoriánus házsoron Earl’s Courtban.
A nappalija lakályos, szerényen bútorozott szoba, bár egy idegent
megdöbbentett volna a személyes tárgyak és emlékek teljes hiánya.
Nem tartott benne fényképeket vagy emléktárgyakat. Volt még egy
külön hálószobája, kényelmes dupla ággyal, egy modern
felszereltségű konyhája, és saját fürdőszobája, nagy káddal.
A lakás még további előnyökkel járt, és ez meghaladta a
közönséges, egyedül élő angol nő igényeit. A legfelső emeletet
foglalta el, ahol a kézitáskába rejtett AFU rádióján minimális zavaró
hatás mellett foghatta a Hamburgból érkező üzeneteket, a nappali
viktoriánus, zárt osztású ablakán pedig tisztán láthatta az utca
forgalmát.
Bement a konyhába, és feltett egy kanna vizet a tűzhelyre. Az
önkéntes munka időrabló és fárasztó volt, de a fedősztori lényeges
elemét képezte. Itt mindenki segíteni akart valamit. Nem látszott
volna helyesnek, ha egy egészséges, családdal nem rendelkező fiatal
nő nem veszi ki a részét a háborús erőfeszítésekből. Kockázatosnak
látszott valamelyik lőszergyárban munkát vállalni – fedősztorija
valószínűleg nem állta volna ki egy háttérellenőrzés próbáját –, a
tengerészeméi segédszolgálatot teljesítő női alakulatokhoz való
csatlakozás pedig szóba sem jöhetett. A Női Önkéntes Szolgálat
tökéletes kompromisszumnak bizonyult. Ők mindenre elszántan
dolgoztak az emberekért. Amikor Catherine 1940 szeptemberében
jelentkezett náluk, ugyanoda osztották be, ahol tegnap éjjel is
dolgozott. A St Thomas kórházban ápolta a sebesülteket, és az
éjszakai légitámadások idején a földalatti állomásokon könyvet és
kétszersültet osztogatott. Minden látszat szerint a kötelességét
teljesítő angol nőmodellt testesítette meg.
Néha nevetnie kellett a helyzeten.
A teáskanna fütyülni kezdett. Visszament a konyhába, és
elkészítette a teáját. A londoniakhoz hasonlóan ő is szenvedélyesen
teázott és cigarettázott. Úgy tűnt föl neki, hogy az egész ország
csersavon és dohányon él, és ez alól ő sem volt kivétel. Tejpor és
cukor fejadagját már elhasználta, így üresen itta a teát. Ilyen
pillanatokban erősen vágyott az otthoni méregerős kávéra, és egy
szelet édes, berlini tortára.
Kiitta az első csészével, és töltött magának egy másodikat.
Szeretett volna megfürödni, bebújni az ágyba, és órákon át aludni,
de elintézni valója volt, és ébren kellett maradnia. Egy órával
korábban hazaérhetett volna, ha úgy közlekedik Londonban, mint
egy átlagos angol nő. Igénybe kellett volna vennie a földalattit,
amelyik a várost átszelve egyenesen kifut Earl’s Courtba. De
Catherine nem úgy közlekedett, mint az átlagos nők. Neki vonatra
kellett szállnia, azután autóbuszra, majd taxival folytatni az utat, és
végül másik autóbuszra szállni. Előbb leszállt a buszról, és a lakásáig
vezető néhány száz métert gyalog tette meg, állandóan azt
ellenőrizve, hogy nem követik-e. Bőrig ázott mire végül hazaért, de
legalább biztos volt benne, hogy egyedül van. Több mint öt év
tartózkodás után néhány ügynök hajlott a könnyelműségre.
Catherine soha nem adta fel az óvatosságot. Ez volt
megmenekülésének az egyik oka, miközben a többieket
letartóztatták és felakasztották.
Belépett a fürdőszobába, és a tükör előtt levetkőzött. Magas és
karcsú volt, az éveken át űzött kemény lovaglások és vadászatok
eredményeként a nők többségénél és sok férfinál is izmosabb. A
vállai szélesek, a karjai szoborszerűen erősek és simák. Kerek mellei
súlyosak és tökéletes formájúak, a hasa kemény és feszes. A háború
előtt karcsúbb volt, mint persze majdnem mindenki. Kikapcsolta a
csatot, amellyel szolid nővérkontyba tűzte fel a haját, és fürtjei
leomlottak a vállára, lágyan körbefonták az arcát. Hideg kék
szemeiben a porosz tavak színe tükröződött, ahogy az apja szokta
mondani, németesen széles és kiugró arccsontjai kicsit kiríttak az
angol környezetből. Hosszú, kecses orra volt, és érzéki ajkú, nemes
szája.
Arra gondolt: Mindent egybevetve, még mindig nagyon vonzó nő
vagy Catherine Blake.
Amikor belépett a fürdőkádba, hirtelen rátört az egyedüllét
érzése. Vogel figyelmeztette a magányosságra. De soha nem
képzelte, hogy ilyen mélyen átéli majd. Néha a félelemnél is
rosszabb volt. Arra gondolt, hogy talán jobb lenne teljesen egyedül
lenni, elzárva a világtól egy lakatlan szigeten, vagy hegycsúcson,
mint körülvéve olyan emberekkel, akikkel nem is érintkezhet.
A hollandiai fiú óta nem engedhette meg magának, hogy szeretője
legyen. Hiányoztak neki a férfiak, a szexuális kapcsolat, de képes
volt mindkettő nélkül élni. A vágyat, mint minden más érzelmét, úgy
tudta felgyújtani és eloltani, mint egy villanykapcsolót. Mellesleg,
egy férfi csak megnehezítette volna a munkáját. A férfiak mindig
hajlottak a gyötrődésre miatta. Most a legkevésbé sem hiányzott,
hogy egy féltékeny pasas a múltjában vájkáljon.
Catherine befejezte a fürdést, és kilépett a kádból. Megfésülte
nedves haját, majd magára kapta a köntösét. Kiment a konyhába, és
kinyitotta az éléskamra ajtaját. Sivár, letarolt polcokat látott. A
kézitáskába rejtett rádió a felső polcon feküdt. Leemelte és bevitte a
nappaliba az ablak mellé, ahol tisztább vételre számíthatott.
Felnyitotta a fedelét, és bekapcsolta.
Volt még egy oka annak, hogy soha nem kapták el. Catherine nem
időzött sokat az éterben. Minden héten csak tíz percre kapcsolta be a
rádióját. Ha Berlinnek utasítása van a számára, majd elküldik.
Öt éven át a légköri zavarokon kívül semmit sem hallott.
Csak egyszer lépett kapcsolatba Berlinnel, azon az éjszakán,
amikor Suffolkban megölte azt a nőt, és felvette az új
személyazonosságát. Beatrice Pymm… Ha áldozatára gondolt, nem
érzett lelkiismeret-furdalást. Catherine katona volt, és háborús
időkben a katonák rákényszerülnek, hogy gyilkoljanak. Különben is
nem feleslegesen ölt, elkerülhetetlenül meg kellett tennie.
Egy ügynök kétféle módon szökhetett át Angliába: titokban
ejtőernyővel, esetleg kisebb csónakkal, vagy nyíltan egy hajó vagy
repülőjárat utasaként. Mindkét megoldásnak megvoltak a maga
hátrányai. Nagy kockázattal járt a levegőből vagy csónakkal
megkísérelni a bejutást az országba. Az ügynököt észrevehették,
vagy megsérülhetett ugrás közben. Catherine a vég nélküli
gyakorlatok során is csak hónapok alatt tanulta meg az ejtőernyő
egyszerűnek tűnő felcsatolását. A másik megoldás, a legális utazás is
veszélyes volt. Az ügynöknek át kellett jutnia az útlevél-ellenőrzésen.
Feljegyezhették a belépésének idejét és helyét. A háború kitörésekor
az MIS minden bizonnyal ezekre a jelentésekre támaszkodhatott a
kémek felkutatásában. Ha egy külföldi belép az országba, de soha
nem távozik onnan, az MI5 nyugodtan feltételezheti; hogy az illető
német ügynök. Vogel kitalálta a megoldást: hajóval biztonságosan
megérkezni Angliába, azután az adott személy likvidálásával
kitörölni a belépést követhető feljegyzést. Egyszerű, egy dolgot
leszámítva – kell hozzá egy holttest. Beatrice Pymm halálában
átváltozott Christa Kunsttá. Az MI5 soha nem találja meg Catherine-
t, mivel egyszer sem látta senki. Az országba való belépéséről és
elutazásáról nincsenek adatok. A legkisebb nyoma sincs annak, hogy
egyáltalán létezik.
Catherine töltött még egy csésze teát, fejére tette a fülhallgatóját,
és várt.
Öt perc elteltével, amikor a rádió életre kelt, majdnem magára
öntötte a teát.
A hamburgi rádiókezelő szélsebesen küldte a kódjeleket.
A német távírászok azzal szereztek hírnevet, hogy a
legpontosabban dolgoztak a világon. És a leggyorsabban is.
Catherine alig tudta követni. Amikor a kezelő Hamburgban
befejezte, megkérte, hogy ismételje meg.
Megtette, most már lassabban.
 Catherine megértette, és befejezte a vételt.
Beletelt néhány percébe, mire a kódkönyvet megtalálta, és további
percekig eltartott az üzenet megfejtése. Amikor elkészült vele,
hitetlenkedve meredt a papírra.
Végrehajtani az alfa randevút…
Kurt Vogel végül is azt kívánta tőle, hogy találkozzon egy másik
ügynőkkel.
 NYOLC

Norfolk, Hampton Sands

Amikor Sean Dogherty öt korsó felvizezett sör elfogyasztása után,

a Hampton Arms kocsma előtt megpróbált biciklijének nyergébe
kapaszkodni, heves zápor söpört végig a norfolki partvidéken.
Harmadik kísérlete sikerrel járt, és elindult hazafelé. Dogherty a
kitartó kerekezés közben alig látta a falut. Igazán sivár egy hely volt,
néhány ház az egyetlen utca mentén, a falusi vegyesbolt, meg a
Hampton Arms kocsma. A cég-tábláját 1938 óta nem festették át,
hiszen a festés, mint majdnem minden más dolog, értelmetlennek
látszott. A falu keleti végében a St John templom emelkedett. A
temető a falu szélén húzódott. A ravatalozó kapuja mellett elhajtva
Dogherty önkéntelenül keresztet vetett, azután végigpedálozott a
halászkikötőt átívelő fahídon. Egy pillanattal később maga mögött
hagyta a falut.
Erősen sötétedett. A hepehupás ösvényen Dogherty erőlködve
igyekezett egyenesben tartani a biciklijét. Alacsony, ötvenes ember
volt, mélyen ülő zöld szemekkel, és elhanyagolt ősz szakállal. Az orra
elcsavarodott, mert rövid dublini váltósúlyú ökölvívó karrierje, meg
néhány részeg utcai verekedés során többször betörték, mint ahány
alkalmat fejben tudott volna tartani. Vízhatlan tengerészköpenyt és
gyapjúsapkát viselt. A hideg levegő kíméletlenül marta szabadon
hagyott arcbőrét. Az a pengeéles Északi-tengeri levegő, amelyik a
norfolki partok megrohamozása előtt magába szívta a sarkvidéki
jégmezők és a norvég fjordok illatát.
Az esőfüggöny szétszakadozott, és eléje tárult a vidék megkapó
látványa: széles, smaragdzöld mezők, végtelen, szürke, iszapos
lapályok, náddal és fűvel benőtt sós mocsarak. Tőle balra széles,
végeláthatatlan homokos föveny futott a tengerparton. Jobbra,
kicsit távolabb, a zöld hegyek szelíden emelkedtek az alacsonyan
szálló felhők fölé.
Egy pár itt telelő szibériai örvöslúd röppent fel a mocsárból, és
lágy szárnycsapásokkal húzott a nyílt víz felé. Norfolk partvidéke
valamikor kedvelt turistahelynek számított, és tökéletes természeti
környezetet kínált a különféle madárfajoknak. De a háború
következtében ma már alig lehetett itt madarakat látni. Norfolk
legnagyobb részét tiltott katonai területté nyilvánították, és a
benzinjegy bevezetése után csak kevés polgár engedhette meg
magának, hogy az ország ilyen elszigetelt sarkába utazzon. Ha mégis
rászánták magukat, csak nagy nehézségek árán találtak rá az
idevezető utakra. 1940 tavaszán, amikor az inváziótól való félelem
láza magasra szökött, a kormány leszedette az összes útjelző táblát.
Sean Dogherty a norfolki partvidék többi lakójánál élesebben
figyelt fel az ilyenféle dolgokra. 1940-ben beszervezték, hogy az
Abwehrnek kémkedjen, és a Smaragd kódnevet adták neki.
A távolban feltűnt a háza, a kéményből felszálló füstöt felkapta a
szél, és magával sodorta a széles mező fölé. Bérelt földön
gazdálkodott, de a kisbirtok megfelelő megélhetést biztosított a
számukra. A kisebb birkanyáj ellátta őket gyapjúval és hússal, a
zöldséges parcella terméséért pedig mostanában jó árat fizettek a
piacon. Dogerthynek volt még egy rozzant, özönvíz előtti teherautója
is, és azzal szállította a környékbeli gazdaságok áruit a King’ Lynn-i
piacra. Ezért mezőgazdasági benzinjegyeket kapott, és az
átlagpolgároknál több üzemanyaghoz jutott.
Befordult a házhoz vezető útra, leszállt a bicikliről, és a göröngyös
ösvényen gyalog tolta be a pajtába. Hallotta, hogy a feje fölött
elhúznak a norfolki támaszpontokról felszálló Lancaster bombázók.
Emlékezett azokra az időkre, amikor a repülőgépek az ellenkező
irányból érkeztek. A Luftwaffe Heinkel típusú nehézbombázói itt
szelték át az Északi-tengert, hogy Birmingham és Manchester ipari
központjait támadják. Most a szövetségesek légifölényt harcoltak ki
maguknak, és Heinkelek ritkán merészkednek Norfolk fölé. Világos,
hogy Dogherty rossz lóra tett.
Felnézett a házra, látta a konyhaablak függönyét enyhén
meglibbenni, és az esőverte ablaküvegen át is felismerte Mary
elmosódott, kerek arcát. Mary, ma este nem, gondolta, és
önkéntelenül elfordította a tekintetét. Kérlek, ma este ne kezd újra.
Az Abwehrnek nem okozott nehézséget Dogherty meggyőzése,
hogy árulja el Angliát, és dolgozzon a náci Németországnak. 1921-
ben, az Ír Köztársasági Hadsereg egyik elit alakulatának
irányításáért az angolok elfogták és felakasztották a bátyját, Danielt.
A pajtában kinyitott egy szerszámos szekrényt, kivette az
Abwehrtől kapott hordozható rádió adó-vevőt, a rejtjelkönyvét, egy
noteszt és egy ceruzát. Bekapcsolta a rádiót, cigarettára gyújtott és
várt. Nagyon egyszerű utasítást kapott: minden héten kapcsolja be a
rádiót, és álljon készenlétben a Hamburgból érkező bármiféle
üzenet fogadására. Több mint három éve az Abwehr nem kért tőle
semmit. A megadott időben mégis kötelességszerűen bekapcsolta a
készüléket, és kivárta a tíz percet.
Nyolc perc elteltével Dogherty visszarakta a rejtjelkönyvet és a
jegyzettömböt a szekrénybe. Egy perccel az idő lejárta előtt a
kapcsoló felé nyúlt. Már majdnem kikapcsolta a rádiót, amikor az
hirtelen megszólalt. Előrelendült a noteszáért, és őrülten jegyzetelt,
amíg az adás el nem hallgatott. Gyorsan nyugtázta a vételt, és jelezte
a kapcsolat befejeztét.
Dogherty egy ideig elkínlódott az üzenet megfejtésével.
Amikor végzett, alig hitt a szemének.
Végrehajtani a befogadást az első számú szabályzat szerint…
A németek azt akarják, hogy befogadjon egy ügynököt.
Már tizenöt perc is eltelt azóta, hogy a konyhaablakban álló Mary
Dogherty látta a férjét belépni a pajtába. Csodálkozott, hogy mit
vacakol ennyi ideig. Ha nem jön hamarosan, ki fog hűlni a
vacsorája. Beletörölte a kezét a kötényébe, és egy bögre gőzölgő teát
vitt az ablak elé. Az eső még erősebben zuhogott, az Északi-tenger
felől viharos szél söpört végig a parton.
Arra gondolt, rémes egy éjszaka ez ahhoz, Sean Dogherty, hogy
odakint töltsd.
Ujjaival körbefogta a lepattogzott zománcú bögrét, hagyta, hogy a
felszálló gőz melegítse az arcát. Persze tudta, hogy mit csinál Sean a
pajtában – rádiózik a németekkel.
A náciknak végzett kémkedéstől Sean egészen megfiatalodott,
tette hozzá magában. 1940 tavaszán felderítette a norfolki vidék
hatalmas területeit. Mary elképedve figyelte, hogy a megbízatás
hatására visszatért belé az élet, naponta kilométereket
kerékpározott, kereste a katonai aktivitás jeleit, fényképezte a
partmenti védelmi állásokat. Az értesüléseit Londonba küldte az
Abwehr összekötőjének, aki azután továbbította azokat Berlinbe.
Sean a feladatot nagyon veszélyesnek találta, és élvezte minden
pillanatát.
Mary viszont gyűlölte az egészet. Félt, hogy elkapják a férjét.
Mindenki kémek után leskelődött, ez nemzeti megszállottsággá
fajult. Egyetlen botlás, egyetlen tévedés, és Seant letartóztatják. Az
1940-es Hűtlenségi törvény egyetlen büntetést írt elő a kémkedésre,
a kivégzést. Mary az újságokban olvasott a kémek kivégzéséről, a
Wandswortban és Pentonville-ben végrehajtott akasztásokról, s
minden egyes hírre megfagyott a vér az ereiben. Attól félt, hogy egy
napon Sean kivégzéséről fog olvasni.
Az eső még jobban zuhogott, a szél olyan dühödt erővel támadt a
kis, magányosan álló ház oldalának, hogy Mary attól félt, összedönti.
Arra gondolt, micsoda nyomorúságos lenne egyedül élni egy
lerobbant, régi farmon. Megborzongott, eljött az ablaktól, és
közelebb húzódott a tűzhöz.
 Talán minden másként alakul, ha képes lett volna gyerekeket
szülni neki. Azután elhessegette magától ezt a gondolatot, túl hosszú
ideje bünteti magát teljesen feleslegesen. Nincs értelme hamut
szórni a fejünkre olyan dolgok miatt, amelyek ellen semmit sem
tehetünk. Sean olyan amilyen, és most már semmit sem tehet, hogy
megváltoztassa.
Azután arra gondolt: „Mi az ördög lesz veled, Sean?”
Az erős kopogtatás az ajtón annyira megijesztette Maryt, hogy a
kötényére loccsantotta a teát. Nem úgy hangzott, mintha Sean
kizárta volna magát. Az ablakba rakta a bögrét, és odasietett az
ajtóhoz. Arra készült, hogy kiabálni kezd vele, amiért kulcs nélkül
ment el otthonról. De amikor kinyitotta az ajtót, a falu másik végén
lakó ismerős lány, Jenny Colville alakját látta meg. Állt az esőben,
csontos vállán lógott a fényes, vízhatlan viharkabát. Kalapot nem
viselt, vállig érő haja rátapadt a fejére, és keretbe foglalta félszeg kis
arcát, amelyik egyszer még nagyon csinos lesz.
Mary meg tudta ítélni, hogy nemrég még sírt.
– Mi történt, Jenny? Az apád megint megvert? Leitta magát?
Jenny bólintott, és könnyekben tört ki.
– Gyere be az esőről – szólt Mary. – Halálra fagysz ott kint, egy
ilyen estén, mint a mai.
Miközben Jenny belépett, Mary kinézett az előkertbe a lány
biciklijét keresve. Nem látta, és ez arról árulkodott, hogy az egész
utat gyalog tette meg a másfél kilométerre fekvő Colville háztól.
Mary becsukta az ajtót. – Vedd le ezeket a ruhákat. Teljesen
átjárta őket a víz. Adok neked egy köntöst, amíg megszáradnak.
Mary eltűnt a hálószoba mélyén, Jenny pedig követte a tanácsát.
Kimerülten lerázta a vizet a viharkabátjáról és hagyta, hogy a
válláról a padlóra csússzon. Azután levette nehéz gyapjúpulóverét,
és azt is a padlóra ejtette a kabát mellé.
 Mary visszajött egy köntössel a kezében. – A maradék
ruhadarabokat is vesse le, kisasszony – mondta gyengéden, tettetett
haraggal a hangjában.
– De hol van Sean?
Mary hazudni kényszerült. – Kint van, az egyik imádott kerítésén
javít meg valami törést.
– Ebben az időben? – Jenny szokott jó humorát visszanyerve,
jellegzetes norfolki akcentusával szinte énekelte a szavakat. Mary
csodálta a helyzetekhez alkalmazkodó rugalmasságát. – Elment a
józan esze, Mary?
– Mindig tudtam, hogy gyors felfogású gyerek van. Nos, lefelé
azokkal a nedves ruhákkal.
Jenny kibújt a nadrágjából és az alsóingéből. A többi vidéki
lánynál is jobban szeretett fiúsan öltözködni. Tejfehér combja
egészen libabőrös volt. Nagy szerencséje lesz, ha nem szedett össze
egy súlyos megfázást. Mary rásegítette Jennyre a köntöst, és
szorosan belebugyolálta őt.
– Hát nem jobb így?
– De igen, köszönöm Mary. – Jenny újra sírni kezdett. – Nem is
tudom, mihez kezdenék nélküled.
Mary magához ölelte. – Soha nem hagylak magadra, Jenny. Ezt
megígérem.
Jenny felkuporodott egy öreg székre a tűz mellé, és egy dohszagú
pokróccal betakaródzott. Maga alá húzta a lábait, és miután a
reszketése elmúlt, meleg és biztonságos helyen érezte magát. Mary a
tűzhelynél állt, halkan énekelt neki.
Néhány perc múlva az ürügulyás rotyogni kezdett, csodálatos
illata betöltötte az egész házat. Jenny becsukta a szemét, fáradt
agyában egymást követték a kellemes érzések: az ürügulyás hívogató
illata, a tűz melege és Mary hangjának barátságos zsongása. A feje
mellett a szél és az eső hevesen csapkodta az ablakot. Csodálatos
érzés töltötte el, hogy a vihar elől ilyen békés otthonban talált
menedéket. Azt kívánta, egész élete így teljen el.
Néhány perccel később Mary odalépett hozzá egy tálcával,
amelyre egy tányér gulyást, egy darab szikkadt kenyeret, meg egy
bögre gőzölgő teát készített. – ülj asztalhoz, Jenny – mondta, de
nem kapott választ. Letette a tálcát az asztalra, még egy steppelt
takarót terített a lányra, és hagyta aludni.
Amikor Dogherty végre bejött a házba, Mary a tűz mellett
olvasgatott. Csendesen figyelte a mozdulatait. A férfi a székre
mutatott, ahol Jenny aludt, és azt mondta: – Miért van itt? Már
megint megverte az apja?
– Shhhh! – intette csendre Mary. – Még felébreszted.
Mary felkelt, kitessékelte a férjét a konyhába, és helyet csinált
neki az asztalnál. Dogherty töltött magának egy bögre teát, és leült.
– Azt mondom neked, hogy Martin Colville-t a saját fegyverével
kéne megzabolázni. És én éppen olyan ember vagyok, aki ezt meg is
teszi.
– Ugyan már, Sean, fele olyan idős mint te, és legalább kétszer
akkora.
– Mit akarsz ezzel mondani, Mary?
– Azt, hogy könnyen ráfizethetsz. És a legkevésbé sincs
szükségünk arra, hogy valami ostoba verekedés miatt felhívd
magadra a rendőrség figyelmét. Edd meg a vacsorádat, és maradj
nyugton. A végén még fölébreszted a lányt.
Dogherty szót fogadott, és nekilátott a vacsorának. Egy teli kanál
gulyást gyömöszölt a szájába. –Jézusom, ez az étel jéghideg.
– Nem lenne az, ha rendes időben hazajössz. Hol a csudában
voltál, Sean?
Anélkül, hogy felemelte volna a fejét a tányérról, Dogherty hideg
pillantást vetett Maryre. – A pajtában voltam – felelte hűvösen.
 – A rádiónál gubbasztottál, és vártad a parancsokat Berlinből, mi?
–suttogta gúnyosan Mary.
– Később, asszony – dörmögte Sean.
– Sean, nem veszed észre, hogy csak az idődet vesztegeted vele. És
mindkettőnk fejét kockáztatod?
– Azt mondtam, asszony, hogy később.
– Ostoba vén kecske!
– Most már elég, Mary!
– Egy nap talán adnak neked a berlini fiúk egy igazi feladatot.
Akkor megszabadulhatsz a benned dúló gyűlölettől, és nyugodtan
leélhetjük hátralévő napjainkat. – Mary felkelt az asztaltól, és a fejét
ingatva nézte a férjét. – Fáradt vagyok, Sean. Lefekszem aludni.
Tegyél még egy kevés fát a tűzre, hogy Jenny-nek jó meleg legyen.
És ne csinálj olyasmit, amivel felébresztenéd. Nehéz estéje volt.
Mary felment a hálószobájába, és halkan becsukta maga mögött
az ajtót. Amikor eltűnt, Dogherty odasétált a konyhaszekrényhez, és
elővett egy üveg Bushmillst. Mostanában a whisky ára az aranyéval
vetekedett, de ez különleges este volt, így hát töltött magának egy
bőséges adagot.
– A berlini fiúk talán éppen most fogják megtenni, Mary Dogherty
– mondta félhangon, poharát köszöntésre emelve. – Valójában már
meg is tették.
 KILENC

London

Alfred Vicary valójában már akkor is csalt, amikor az első

világháború alatt feladatot vállalt a katonai hírszerzésnél.
Huszonegy éves volt, éppen befejezte a tanulmányait Cambridge-
ben, és meggyőződéssel vallotta, hogy Anglia roskadozik a terhek
alatt, s minden keze ügyébe eső, épkézláb emberre szüksége van.
Semmiképpen sem akart a gyalogságnál szolgálni. Eleget tudott a
történelemről ahhoz, hogy felismerje, ott nem lehet dicsőséget
aratni, csak unalom, gyötrődés és nagy valószínűséggel halál vagy
súlyos sebesülés lehet a vége.
Legjobb barátja, a kiváló filozófus-hallgató, Brendan Evans
ajánlotta a tökéletes megoldást. Brendan hallott arról, hogy a
hadsereg valami hírszerző alakulatnak nevezett egységeket hoz létre.
Az alkalmasság feltételei a folyékony német és francia beszéd,
Európa nagy utazások általi ismerete, motorkerékpár vezetési és
javítási jártasság és tökéletes látás. Brendan kapcsolatba lépett a
Hadügyminisztériummal, és másnap reggelre mindkettőjük
számára megbeszélt egy találkozót.
Vicary elcsüggedt, hiszen ő nem felelt meg a feltételeknek.
Köznapi értelemben folyékonyan beszélt németül, tűrhetően
franciául, és keresztül-kasul utazta Európát, beleértve
Németországot is. De halvány fogalma sem volt a motorbiciklizésről,
igazából halálra rémítették ezek a masinák, és csapnivalóan pocsék
volt a látása.
Brendan Evans viszont minden olyan tulajdonsággal rendelkezett,
amely Vicaryból hiányzott. Magas, nyílt, feltűnően jóképű fiú volt,
férfias kalandvágy űzte, és több nő rajongott érte, mint amennyit ki
tudott volna elégíteni. Egyetlen közös jellemvonásuk volt, a hibátlan
memóriájuk.
Vicary kigondolt egy tervet.
Azon az estén, a hűvös augusztusi alkonyatban, egy Fens környéki
kihalt útszakaszon Brendan megtanította motorbiciklizni. Vicary
néhányszor majdnem megölte mindkettőjüket, de estére már
egyedül robogott a mellékutakon, megtapasztalva az izgalmat és
vakmerőséget, amelyet korábban soha nem érzett. Másnap reggel, a
Cambridge-től Londonig tartó vonatúton Brendan fáradhatatlanul
oktatta a motorkerékpárok szerkezetére.
Amikor megérkeztek Londonba, Brendan bement a
Hadügyminisztériumba, Vicary pedig a meleg napsütésben várt rá.
Egy óra elteltével barátja szélesen vigyorogva lépett ki az épületből.
– Felvettek – mondta. –Most rajtad a sor. Óvatosan hallgass. –
Azután emlékezetből elsorolta neki a látásvizsgálatnál használt
táblázat feliratát, még az alján lévő, reménytelenül apró betűket is.
Vicary levette és Brendannak adta a szemüvegét, majd mint a
vak ember az alagútban, besétált a fenyegető épületbe.
Győzedelmesen átment a vizsgán. Egyetlen betűt tévesztett, a B-t D-
nek olvasta, de ez is Brendan hibája volt, és nem az övé. Vicaryt
hadnagyi rangban haladéktalanul kivezényelték a Hírszerző alakulat
motorkerékpáros részlegéhez, kapott egy egyenruha és
menetfelszerelés kiutalást, megparancsolták, hogy vágassa le a
nyáron megnőtt és göndörödő haját. Másnap a Euston pályaudvarra
küldték motorkerékpárt vételezni, és egy lécládába csomagolt,
csillogóan új Rudge márkához jutott. Egy héttel később Brendant és
Vicaryt a motorkerékpárjaikkal együtt felrakták egy csapatszállító
hajóra, és elindultak Franciaországba.
Akkor minden ilyen egyszerűen ment. Az ügynökök besurrantak
az ellenséges vonalak mögé, számba vették a csapatokat, figyelték a
vasútvonalakat. A titkos üzenetek továbbítására gyakran
postagalambokat használtak. Mostanra a dolgok bonyolultabbá
váltak, a felek szellemi párbajt vívtak, rendkívüli módon kellett
figyelni és összpontosítani a részletekre is.
Az átejtés fontos szerephez jutott. Kari Becker esete tökéletes
példáként szolgált erre. Őt Canaris az 1940-es év mámoros
napjaiban küldte Angliába, amikor a németek biztosra vették az
angliai inváziót. Becker svájci üzletemberként érkezett, ennek
megfelelő életmódot folytatott Kensingtonban, és összegyűjtött
minden titkos információt, amelyhez csak hozzáférhetett. Becker az
általa felhasznált hamis bankjegyekkel vonta magára Vicary
figyelmét, és néhány héten belül az MI5 hálójába került. Vicary a
megfigyelő szolgálata segítségével követte Becker minden lépését: az
összejövetelekre, ahol kihallgatta a bizalmas csevegéseket és merev
részegre itta magát a feketepiacon beszerzett pezsgővel; a működő
ügynökökkel megbeszélt találkozóira; féktelen ivászataira; a
hálószobájába, ahová nőket, férfiakat, gyerekeket és isten tudja még
miféléket cipelt fel. Egy hónap múlva Vicary lecsapott rá.
Letartóztatta Beckert – valósággal kitépte egy fiatal nő karjaiból,
akivel pezsgős mámorában bezárkózott –, és felgöngyölítette a
német ügynökök egész hálózatát.
Ezután következett a dolog fortélyos része. Ahelyett, hogy
felakasztották volna, Vicary megdolgozta Beckert, rábeszélte, hogy
kettős ügynökként az MI5-nek dolgozzon. Becker másnap este a
börtöncellájában bekapcsolta a rádióját, és elküldte kódolt azonosító
jelét a hamburgi kezelőnek. A kezelő megkérte őt, hogy a készülék
mellett várja az Abwehr berlini irányítótisztjének utasításait. Azt
parancsolták neki, hogy határozza meg a RAF kenti légibázisának
pontos helyét és nagyságát. Becker visszaigazolta a vételt, és
kikapcsolta a rádiót.
Másnap maga Vicary utazott a légibázisra. Felhívhatta volna a
RAF parancsnokságát, hogy megszerezze a bázis koordinátáit, és
elküldje az Abwehrnek. De ez egy kémnek nem lett volna ennyire
egyszerű. Hogy az üzenet hitelesnek tessék, Vicary olyan módon
derítette fel a légibázist, ahogyan egy kém is megtehette volna.
Londonban vonatra szállt, és a késés miatt sötétedés előtt érkezett a
helyszínre. A bázist szegélyező domboldalon egy katonai rendőr
megállította és igazoltatta. Vicary olyan nézőpontból láthatta a lába
alatt elterülő légibázist, ahogyan egy kémnek is sikerülhetett volna.
Látott egy csomó Nissen barakkot, és néhány repülőgépet a füves
kifutópályán. A visszaút alatt összeállított egy rövid jelentést a
látottakról. Megjegyezte, hogy a vonat késése miatt gyengék voltak a
látási viszonyok, és a katonai rendőrség megakadályozta, hogy
közelebb jusson. Aznap este Vicary kényszerítette Beckert, hogy
saját kezűleg küldje el a jelentést, mivel minden német kémnek
megkülönböztethető távíró stílusa, úgynevezett kézjegye volt,
amelyet a német rádiókezelők fel tudtak ismerni. Hamburg gratulált
Beckernek, és jelezte az adás befejezését.
Vicary kapcsolatba lépett a RAF-fel, és elmagyarázta a helyzetet. A
Spitfire gépeket átvitték egy másik repülőtérre, a személyi állományt
evakuálták, és csak néhány feltöltött, de súlyosan megrongálódott
vadászgépet állítottak a kifutópályára. Aznap éjjel a Luftwaffe
támadott. A kimustrált repülőgépek felrobbantak és tűzgolyóként
égtek, így a Heinkel bombázók személyzete joggal hihette, hogy
közvetlen csapást mértek az ellenségre. Másnap az Abwehr arra
kérte Beckert, hogy menjen vissza Kentbe, és mérje fel a pusztítást.
Megint Vicary utazott oda, a látottakról összeállította a jelentést, és
rábírta Beckert, hogy küldje el.
Az Abwehr örömmámorban úszott. Becker lett a sztár, a
szuperkém, és az egész csak egynapi munkájába került a RAF-nek,
amíg kijavították a kifutópályát és elszállították a kiégett Spitfire
roncsokat.
Becker irányítóira olyan mély benyomást gyakorolt az eset, hogy
további ügynökök beszervezésére kérték, amit meg is tett, illetve
Vicary végzett el helyette. 1940 végére tucatnyi ügynökből verbuvált
hálózat dolgozott Beckernek, egyesek neki küldték a jelentéseiket,
mások közvetlenül Hamburgba. Mindegyik fiktív, Vicary
képzeletében született értesülés volt. Vicary életük minden apró
részletére figyelt: szerelmesek lettek, szerelmi kalandokba
bonyolódtak, pénzhiányra panaszkodtak, a bombatámadások
rombadöntötték a házukat, megölték a barátaikat. Vicary még azt is
megengedte magának, hogy néhányat letartóztasson közülük. Egy
hálózat működtetése az ellenséges területen nem volt egyszerű
dolog, és az Abwehr soha nem hitte volna el, hogy egyetlen ügynöke
sem bukik le. Idegtépő, fárasztó munka volt ez, a legapróbb
részletekre is különös figyelmet kellett fordítani, de Vicaryt
felvillanyozta, és minden percét élvezte.
A lift megint nem működött, így Vicary-nak gyalog kellett
lemennie Boothby barlangjából a Nyilvántartóba. Az ajtót kinyitva
megcsapta az orrát a hely levegője, a málló papír, a vastagon ülő por,
és a pincefalakon átütő nedves penész jellegzetes szaga. Vicaryt az
egyetemi könyvtárra emlékeztette. Dossziék halmozódtak a nyitott
polcokon, a zárt iratszekrényekben a hideg kőpadlón, és
papírkötegek vártak arra, hogy megfelelő irattartókba rendezzék
őket. Három csinos lány, az összeszokott éjszakai műszak tagjai,
komótosan tevékenykedett, és olyan bennfentes leltári nyelvet
beszéltek, amelyet Vicary egyáltalán nem értett. A lányok, akik a
helyi szótárban a „regisztráció királynői” nevet kapták, különös
látványt nyújtottak a homályba borult papírhalmok közepette.
Vicary alig lepődött volna meg, ha egy sarkon befordulva
szerzetesekre bukkan, akik gyertyafénynél régi kéziratokat
olvasgatnak.
Megborzongott. A Nyilvántartóban olyan hideg volt, mint egy
kriptában. Arra gondolt, bárcsak felvett volna egy szvettert, vagy
hozott volna valami meleg italt magával. Viszont itt minden
megtalálható, a szolgálat teljes titkos története. Az irathalmok között
bolyongva Vicarynak átfutott az agyán, hogy az MI5-tól való
távozása után is hosszú ideig, örökbecsű feljegyzések őrzik majd
minden cselekedetét. Nem tudta eldönteni, hogy kellemesnek, vagy
undorítónak tartsa a gondolatot.
Eszébe jutott Boothby lebecsülő megjegyzése, és a méregtől hideg
borzongás futott végig a hátán. Vicary átkozottul jó megtévesztő
tisztnek tartotta magát, még ha Boothby másként gondolta is. Meg
volt győződve róla, hogy történészi képzettsége és gyakorlata teszi
tökéletesen alkalmassá erre a munkára. Egy történésznek gyakran
kell találgatásokba bocsátkoznia, egy sor apró, nem meggyőző jelből
értelmes következtetést levonnia. A megtévesztés nagyon hasonlít a
találgatáshoz, csak fordított sorrendben. A megtévesztő tisztnek az a
feladata, hogy olyan hatástalan jeleket küldjön a németeknek,
amelyekből a kívánt következtetésre jutnak. A tisztnek nagyon
óvatosan és aprólékos gonddal kell feltárnia ezeket jeleket.
Gondosan kell elegyíteni a tényeket és koholmányokat, az igazságot
és a precízen álcázott hazugságokat. Vicary hamis kémeinek
keményen meg kellett dolgozniuk az értesülésekért. Az
információkat apró, néha jelentéktelen falatokban kellett megetetni
a németekkel. És mindezt összhangba kellett hozni a kém titkos
személyazonosságával. Egy bristoli teherautósofőr például nem
juthatott Londonban ellopott dokumentumokhoz. És a túlzottan jó
információ részlet sem látszott soha igaznak, a túl könnyen szerzett
értesülést túl könnyen félredobták.
Az Abwehr személyi állományára vonatkozó dossziékat egy
távolabbi, kisebb szobában, földtől mennyezetig nyúló nyitott
polcon tárolták. A V betűjel az alján kezdődött, és a legfelső polcig
tartott. Vicarynak végig kellett böngésznie a négy polcot, miközben
annyira kitekerte a nyakát, mint amikor az ember valami elveszett
értéktárgyat keres a bútorok alatt. Az isten verje meg! A keresett
dosszié természetesen a legfelső polcra került. Lábujjhegyre állt,
nyújtogatta a nyakát, és félhold alakú olvasószemüvegén át meredt a
feliratokra. Átkozottul reménytelenül. A dossziék majd két méter
magasan voltak, túl messze ahhoz, hogy leolvassa a neveket.
Boothby bosszúja ez azok ellen, akik nem érték el az előirt
magasságot az osztályon.
A regisztráció egyik királynője észrevette, hogy fölfelé mereszti a
szemét, ezért felajánlotta, hogy odavisz neki egy könyvtári létrát. –
Claymoore a múlt héten egy székre mászott fel, és majdnem kitörte
a nyakát – búgta, amikor a létrát maga után cibálva visszatért. Újra
végigmérte Vicaryt, mosolygott rá, mint egy szenilis nagybácsira, és
felajánlotta, hogy leszedi neki a dossziét. Vicary megnyugtatta, hogy
egyedül is képes megoldani.
Felmászott a létrára, és mutatóujjával lapozgatva, végigböngészte
a dossziékat. Talált egy keménypapír irattartót piros élregiszterrel:
VOGEL, KURT
– ABWEHR BERLIN. Kihúzta a helyéről, kinyitotta és belenézett.
Vogel dossziéja üres volt.
Egy hónappal az MI5-höz történt belépése után Vicary
meglepetéssel tapasztalta, hogy Nicholas Jago is ott dolgozik. Jago
az egyetemi kollégium főlevéltárosa volt, és ugyanazon a héten
sorozták be, mint Vicaryt. A Nyilvántartóba osztották be, és
utasították néhány fegyelmi rendszabály bevezetésére a részleg
időnként bizonytalanul követhető tárolási rendszerében. Jago a
Nyilvántartóhoz hasonlóan szürke, érzékeny és nehezen kezelhető
volt. De a nyers külső mögött olyan ember lakozott, aki tudott
kedvesen és nagylelkűen viselkedni, miközben dőlt belőle a sok
értékes információ. Még egy hasznos képességgel rendelkezett:
tudta, hogyan kell eltüntetni vagy megtalálni egy anyagot.
Vicary a késői óra ellenére megtalálta Jagót szűk, üvegfalú
irodájában, az íróasztala fölé görnyedve. A raktárhelyiségekkel
ellentétben ez a szoba a tisztaság és rend szentélyének látszott.
Amikor Vicary öklével megkopogtatta az üvegezett ajtót, Jago
felpillantott, elmosolyodott, és egy intéssel beinvitálta. De Vicary
észrevette, hogy a szeme nem mosolyog. Mivel szinte ebben az
odúban élte le az életét, Jago kimerültnek látszott. Szomorúságának
másik oka az lehetett, hogy a feleségét 1940-ben megölte egy
bombatámadás. A halála összetörte férfit. Személyes fogadalmat
tett, hogy megsemmisíti a nácikat – nem puskával, hanem a
szervezés és pontosság fegyverével.
Vicary leült és elhárította Jago szüntelen kínálgatását. – Ez igazi
tea – mondta –, még a háború előtt halmoztam fel. – Nem úgy, mint
a háborús évek förtelmes dohánya, amellyel megtömte a pipáját, és
egy gyufa lángjánál életre pöfékelte. Az égő avar szagára
emlékeztető, fojtogató füst sűrű lepelként telepedett közéjük,
miközben banalitásokat mondogattak egymásnak az egyetemre
történő visszatérésről, itteni munkájuk végeztével.
Vicary finom torokköszörüléssel jelezte, hogy szeretne a jövetele
céljára rátérni. – Egy titokzatos Abwehr tiszt anyagát keresem –
kezdte. – Meglepett, hogy elveszett. A borítót megtaláltam a polcon,
de a tartalma eltűnt.
– Hogy hívják? – kérdezte Jago.
– Kurt Vogel.
Jago arca elborult. – Krisztusom! Hadd nézzek utána. Várj meg
itt, Alfred. Egy perc az egész.
– Veled megyek – mondta Vicary. – Talán segíteni tudok.
– Nem, nem – állhatatoskodott Jago. – Hallani sem akarok róla.
Én nem segítek neked kémeket felkutatni, te se segíts nekem
dossziékat megtalálni. – Hangosan nevetett a saját viccén. – Maradj
csak itt, helyezd magad kényelembe. Egy perc az egész.
Már másodszor mondod ezt, gondolta magában Vicary. Egy perc
az egész… Vicary tudta, hogy Jago kínosan ügyel az irataira, de egy
Abwehr tiszt irattartójának elvesztése még nem okoz rendkívüli
helyzetet a Nyilvántartóban. A dossziékat rendszeresen rossz helyre
rakták, vagy tévedésből kiselejtezték. Egyszer Boothby
riadókészültséget rendelt el egy egész irattáskányi fontos dosszié
elvesztése miatt. Az osztályon az a legenda keringett, hogy egy hét
múlva a szeretője lakásáról kerültek elő.
Jago egy perc elteltével berontott az irodába, olyan elviselhetetlen
füstfelhőt eregetve maga után, mint egy túlfűtött mozdony.
Átnyújtott Vicarynak a dossziét, és leült az íróasztala mögé.
– Pontosan ahogy gondoltam – lelkendezett, és hihetetlenül
büszke volt magára. – Ott volt a polcon. Az egyik lány minden
bizonnyal rossz irattartóba rakta. Mindennapos eset.
Vicary hallgatta a gyanús magyarázkodást, és hirtelen
megmerevedett. – Érdekes eset, korábban soha nem történt velem
ilyen – csóválta a fejét.
– Nos, lehet, hogy most szerencséd volt. Hetente dossziék ezreit
rakjuk itt le. Elkelne nagyobb létszámú személyzet. Már felvetettem
a főigazgatónak is, de azt felelte, hogy kimerítettük a keretünket, és
nem kapunk több embert.
Jago pipája kialudt, de határtalan türelemmel újragyújtotta.
Amikor az apró iroda ismét megtelt füsttel, Vicary szemei könnybe
lábadtak. Nicholas Jago kétségtelenül rendes és tisztességes ember
volt, de most egyetlen szavát sem hitte el. Meg volt győződve arról,
hogy valaki nemrégiben levette a dossziét, és esze ágában sem volt
visszatenni a polcra. És a kérése elhangzásakor Jago arckifejezése
arra engedett következtetni, hogy ez a valaki átkozottul fontos
személy lehetett.
Vicary a dossziéval elhajtotta a füstfelhőt az orra elől. – Ki látta
utoljára Vogel anyagát?
– Ugyan már Alfred, nagyon jól tudod, hogy ezt nem árulhatom
el. Ezzel igazat mondott. A Vicary-féle egyszerű halandóknak ki
kellett íratniuk az anyagokat. Listát vezettek arról, hogy melyik
iratot ki és mikor kérte el. Csak a nyilvántartó személyzete és az
osztály vezetői juthattak azokhoz a listákhoz. A rangidős tiszteknek
csupán maroknyi csoportja szerezhette meg kiíratás nélkül őket.
Vicary gyanította, hogy Vogel dossziéját közülük vette le valaki.
– Mindössze egy írásos engedélyt kell kérnem Boothbytől, hogy
belenézhessek az igénylési listába, és meg is fogom kapni – mondta
Vicary.
– Miért nem takarítod meg az időmet, és hagyod most megnézni?
– Talán megadja, talán nem.
– Mit akarsz ezzel mondani, Nicholas?
– Hallgass rám, öregfiú, a világért sem akarok újra feszültséget
teremteni közted és Boothby között. –Jago megint lázasan elfoglalta
magát a pipájával, megtömködte, majd kihúzott egy szál gyufát a
skatulyából. Olyan erősen ráharapott a pipa szárára, hogy az szinte
ugrált összeszorított fogai között.– Beszélj Boothbyval. Ha azt
mondja, hogy belenézhetsz az igénylési listába, azonnal megkapod.
Vicary magára hagyta füstös üvegkalitkájában, miközben Jago az
egymás után felvillanó gyufák lángjánál igyekezett meggyújtani
olcsó dohányát. Még egy utolsó pillantást vetett a kollégájára,
azután Vogel dossziéjával a kezében kisétált a nyilvántartóból.
Közben arra gondolt, hogy Jago olyan látványt nyújt, mint a
világítótorony a ködben.
Vicary az irodájába visszafelé menet megállt a kantinban. Nem is
emlékezett, hogy mikor evett utoljára. Tompa fájdalommal tört rá az
éhség. Már régen nem vágyott ízletes ételekre. Az evés praktikus
tevékenységgé degradálódott a számára, amit nem élvezetből,
hanem szükségből csinál az ember. Mint az esti gyaloglást
Londonban, csak minél gyorsabban, lehetőleg baj nélkül megúszva.
Visszaemlékezett arra az 1940 májusi délutánra, amikor érte jöttek.
Mr. Ashworth nemrégen két szép báránybordát szállított a házába.
Micsoda pocsékolása a drága időnek.
Későre járt, és a választék a szokásosnál is szegényesebb volt:
egy darab barna kenyér, valami gyanús kinézetű sajt, egy üst
fortyogó barnás folyadék. Az étlapon valaki áthúzta a
marhahúslevest, és átjavította kőlevesre. Vicary hanyagolta a sajtot,
és beleszagolt a kenyérbe. Eléggé ártalmatlannak tetszett. Óvatosan
merített magának az üstből. A kenyér olyan kemény volt, mint egy
vágódeszka. Vicary az életlen késsel lenyiszált magának egy karéjjal.
Vogel dossziéját tálcaként használva elindult az asztalok és a székek
között. John Masterman elmélyülten görnyedt egy latin kötet fölött.
A sarokasztalnál néhány híres ügyvéd üldögélt. Egy népszerű
bűnügyi regényíró elnyűtt noteszába rótta a sorokat. Vicary a fejét
ingatta. Az MI5 jelentős tehetségek egész csapatát gyűjtötte össze.
Óvatosan haladt felfelé a lépcsőn, zsonglőrként egyensúlyozva a
tányér levest az irattartón. Más sem hiányzott neki, mint hogy
eláztassa az anyagot. Jago megszámlálhatatlan ingerült hangú
emlékeztetőt adott ki arról, hogy az operatív tisztek bánjanak
gondosabban a dossziékkal.
– Hogy hívják?
– Kurt Vogel.
– Krisztusom! Hadd nézzek utána.
Vicary tudta, hogy valami nincs rendben a dolog körül. De jobb
nem erőltetni. Helyesebb félretenni az érzéseket, és engedni, hogy a
tudatalattija összerendezze a részleteket.
Az irattartót és a levest letette az íróasztalára, majd felkapcsolta a
lámpát. Kanalazás közben egyszer átolvasta az anyagot. A levesnek
olyan íze volt, mint a főtt bőrcsizmának. A fűszerek közül egyedül a
só állt elegendő mennyiségben a szakácsok rendelkezésére, és
használták is nagyvonalúan. Mire másodszorra is végigolvasta a
dossziét, sivatagi szomjúságot érzett, és az ujjai kezdtek
megdagadni.
Vicary felnézett és megszólalt: – Harry, azt hiszem van egy
problémánk.
Harry Dalton, aki a Vicary szobája előtti közös helyiségben éppen
elszenderedett az íróasztalára borulva, felállt és bement a
főnökéhez. Ők ketten különös párt alkottak, az osztályon belül
tréfásan csak Izom – Agy Kft.–nek emlegették. Harry magas,
sportos, kemény felépítésű fickó volt, vastagon brillantinozott fekete
hajjal, értelmes kék szemekkel, és mindig szolgálatkész mosollyal az
arcán. A háború előtt detektív felügyelőként szolgált a Fővárosi
Rendőrkapitányság gyilkossági csoportjának élgárdájában.
Battersea-ben született és nevelkedett, kellemes hangjában máig
megőrizte a dél londoni munkásosztály beszédstílusát.
– Hát van esze, az biztos – mondta Vicary. – Ezt nézze meg: jogi
doktorátus a lipcsei egyetemen, Heller és Rosenberg
szemináriumainak hallgatása. Nekem nem tűnik tipikus nácinak. A
nácik kiforgatták és lezüllesztették Németország jogrendjét.
Valakinek ilyen végzettséggel nem kellene rajongania értük. Azután
1935-ben hirtelen felhagy a jogászkodással, és belép az Abwehrhez
Canaris személyes ügyvédjeként, valamiféle belső jogi
tanácsadónak. Ezt én nem hiszem el. Azt gondolom, hogy ő is kém,
és ez a jogi tanácsadóság Canaris mellett csak valamiféle
fedőtevékenység.
Vicary újra átlapozta a dossziét.
– Van valami elképzelése? – kérdezte Harry.
– Három is, hogy pontos legyek.
– Hadd halljam.
– Az első, hogy Canarisnak megrendült a bizalma az angliai
hálózatában, és megbízta Vogelt egy vizsgálattal. Egy Vogel
múltjával és képzettségével rendelkező ember tökéletesen megfelelő
operatív tiszt arra, hogy a következetlenségek kiszűrése érdekében
átrostálja az összes anyagot és ügynöki jelentést. Átkozottul
óvatosnak kell lennünk, Harry, miközben folytatjuk a megtévesztés
rettenetesen bonyolult feladatát. Lefogadom, hogy menet közben
számos hibát elkövettünk. És ha a megfelelő ember kutakodik
utánuk – például egy ilyen intelligens alak, mint Vogel –, képes
lehet rájuk is akadni.
– A második elképzelés?
– A második feltételezés, hogy Canaris egy új hálózat
megszervezésére utasította Vogelt. Valami ilyesminek a bedobására
persze már elég késő van. Az ügynököket fel kell deríteni, be kell
szervezni, kiképezni és bejuttatni az országba. Megfelelő módon
végezve ez hónapokat vesz igénybe. Kétlem, hogy belefognának, de
teljesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a lehetőségét.
– A harmadik teória?
– Hogy Kurt Vogel az irányító tisztje egy olyan hálózatnak,
amelyről nincs tudomásunk.
– Egy egész ügynökhálózatnak, amelyiket nem derítettük fel?
Lehetséges ez?
– Fel kell tételeznünk, hogy az.
– Akkor az egész megtévesztő tevékenységünk veszélybe kerülhet.
– Olyan ez, mint egy kártyavár, Harry. Elég egyetlen jó ügynök, és
egész dolog összeomlik.
Vicary cigarettára gyújtott. A dohányfüst elnyomja majd a kenyér
kellemetlen utóízét a szájában.
– Canarisra hatalmas nyomás nehezedhet. Feltételezem, a legjobb
ember kezébe akarja letenni a művelet irányítását.
– Ez azt jelenti, hogy Kurt Vogel gyorsfőző fazékban szakácskodik.
– Pontosan.
– Ettől válik igazán veszélyessé.
– De a helyzet óvatlanná is teszi. Feltétlenül lépnie kell.
Használnia kell a rádióját, vagy egy ügynököt küldeni az országba.
És amikor megteszi, mi már rajta leszünk.
Egy pillanatig csendben ültek, Vicary cigarettázott, Harry
lapozgatta Vogel dossziéját. Azután Vicary elmesélte neki, hogy mi
történt a Nyilvántartóban.
– Nagyon sok anyag elvész, majd újra előkerül, Alfred.
– Igen, de miért pont ez? És ami ennél is fontosabb, miért éppen
most?
– Jó kérdések, de azt gyanítom, hogy a válasz nagyon egyszerű.
Amikor az ember a nyomozás közepén tart, a leghelyesebb a
lényegre koncentrálni, és nem elkalandozni.
– Tudom, Harry – mondta Vicary rosszallóan. – De engem még
nyugtalanít a dolog.
– Ismerek egyet-kettőt a regisztráció királynői közül.
Vicary felkapta a fejét. – Ebben biztos voltam.
– Körülszaglászok egy kicsit, és kérdezősködök.
– Feltűnés nélkül csinálja!
– Másképp nem is lehetne, Alfred.
– Jago hazudik, titkol valamit.
– Már miért hazudna?
– Nem tudom, de engem azért fizetnek, hogy rosszindulatú
gondolataim támadjanak – felelte Vicary, és elnyomta a cigarettáját.
 TÍZ

Anglia, Bletchley Park

Hivatalosan Állami Kód– és Titkosírás Intézetnek hívták. Jóllehet

egyáltalán nem iskola volt. Kinézésre valóban valamiféle
tanintézethez hasonlított – egy magas kerítéssel körülvett hatalmas,
ronda viktoriánus kastély –, de Bletchley-ben, ebben a szűk utcáktól
szabdalt vasúti központban a legtöbb ember felfogta, hogy ott
valami rejtélyes dolog folyik. A hatalmas pázsiton hevenyészett
barakkok tucatjai sorakoztak. A közöttük szabadon maradt helyeken
fagyott, sáros ösvényeket tapostak. A kertek gondozatlanul
elburjánzottak, mint egy kisebb dzsungel. A személyi állomány
különös emberekből állt. Az ország legzseniálisabb matematikusai,
sakkbajnokok, keresztrejtvény készítő mágusok gyűltek össze
egyetlen célból, hogy megfejtsék a német rejtjelkulcsokat.
Denholm Saunders még a Bletchley Park hírhedten excentrikus
világában is különcnek számított. A háború előtt vezető
matematikusként dolgozott Cambridge-ben. Most pedig a világ
legjobb titkosírás megfejtői közé tartozott. Egy Bletchley környéki
falucskában lakott az édesanyjával és sziámi macskáival, Platónnál
és Aquinóí Szent Tamással.
Késő délután volt. Saunders a kastélyban ült az íróasztalánál, és
két olyan üzeneten dolgozott, amelyet az Abwehr küldött Angliában
rejtőzködő ügynökeinek. Az üzeneteket a Rádió Biztonsági Szolgálat
fogta el, gyanúsnak találták, és megfejtés céljából Betchley Parkba
továbbították.
Saunders hamisan fütyörészett, miközben ceruzájával a
jegyzettömbbe firkált. Ezt a kollégáit idegesítő szokását nem tudta
levetkőzni. A szervezet írott rejtjeleket elemző részlegében
dolgozott. Munkahelye zsúfolt és kényelmetlen volt, de legalább
viszonylag meleg. Jobb itt, mint a kinti barakkok valamelyikében,
ahol a német hadsereg és tengerészet kódjait elemzők úgy
robotolnak, mint az eszkimók a jégkunyhóban.
Két óra múltán a firkálás és fütyülés abbamaradt. Saunders csak
az olvadó hó kopogását hallotta, amint kitartóan csöpögött az öreg
ház lyukas ereszcsatornáiról. A ma délutáni munka igazán nem
jelentett kihívást a számára. Az üzeneteket annak a rejtjelezési
rendszernek a módosított változatával sugározták, amelyet Saunders
már 1940-ben megfejtett.
– Istenem, mit tegyek, ha egy kicsit egyhangúvá váltak– mondta,
senkinek sem címezve szavait.
A főnöke egy Richardson nevű skót volt. Saunders kopogott,
belépett, és lerakta a két megfejtett üzenetet az asztalára.
Richardson elolvas őket, és ráncba szaladt a homloka. Egy Alfred
Vicary nevű tiszt az MI5-től éppen tegnap adott ki riadójelzést az
ilyenfajta dolgokra.
Richardson behívatott egy motorbiciklis futárt.
– Van még valami – mondta Saunders.
– Mi lenne az?
– Az első üzenetre vonatkozik. Az ügynöknek mintha nehézséget
okozott volna a morzejelek megértése. A tény az, hogy kétszer
küldette el a kezelővel. Mindig feldühödnek az ilyesmi miatt. Lehet,
hogy semmit nem jelent. Talán csak valami frekvenciazavar fordult
elő. De jó ötletnek tartom, hogy megemlítsük a fiúknak az MI5-nél.
Valóban jó ötlet, gondolta Richardson.
Amikor Saunders távozott, legépelt egy rövid feljegyzést arról,
hogy az ügynök látszólag kínlódott a morzejelekkel. Öt perccel
később a megfejtett üzenetek és Richardson feljegyzése egy bőr
kézitáskában elindult negyvenkét mérföldes útjukra Londonba.
 TIZENEGY

Anglia, Selsey

– Ez volt a legfurcsább dolog, amit valaha láttam, Mabel –

mondta aznap a reggelinél Arthur Barnes a feleségének. Barnes,
mint minden reggel, ma is megsétáltatta imádott walesi kutyáját,
Fionnát a vízparton. Egy részét még a polgári lakosság is
látogathatta, viszont a tengerpart nagyobbik felét lezárták, és tiltott
katonai területté nyilvánították. Mindenki kíváncsi volt, hogy miféle
katonai tevékenység folyik arrafelé. De senki sem beszélt róla. Aznap
későn hajnalodott, szürke felhők borították az eget, újra és újra
eleredt az eső. Fionna póráz nélkül szaladgált, fel-le rohangált a
dokkokon.
Először Fionna vette észre a dolgot, azután Barnes is meglátta.
– Egy piszok nagy vasbeton szörnyeteg volt, Mabel. Mintha egy
háztömb feküdt volna az oldalán. – Két vontatóhajó húzta a
tengeren. Barnes a kabátja alatt állandóan magával cipelt egy
katonai távcsövet. Egyik barátja egyszer megpillantotta egy német
U-Boot parancsnoki tornyát, és Barnes majd meghalt a vágytól,
hogy ő is lásson egyet. Kivette a távcsövet, és a szeméhez illesztette.
A vasbeton szörnyeteg elé kötött hajó széles, lapos orrával szelte a
hullámokat, Barnes jól szemügyre vette a bal oldalát, és
megpillantott egy könnyű parti hajót, egy rakás, katona kinézetű
emberrel a fedélzetén. –Tudod, Mabel, elég nehéz szemből
megítélni, hogy mi van a menetirány szerinti másik oldalon.
– Nem akartam hinni a szememnek – folytatta a
visszaemlékezést, végezve az utolsó pirítósával is. – Tapsoltak és
éljeneztek, ölelkeztek és egymás hátát veregették. – Barnes a fejét
rázta. – Képzeld ezt el. Hitler a karmai között tartja az egész világot,
a mi fiaink pedig azon örvendeznek, hogy úsztatni tudnak egy óriás
beton süteményt.
A bánatos januári reggelen Arthur Barnes által megpillantott
gigantikus vasbeton szerkezet a „Phoenix” fedőnevet viselte. Nem
kevesebb, mint 180 méter hosszú, 15 méter széles volt, és a
vízkiszorítása elérte a 6 000 tonnát. Több mint kétszáz ilyen
szerkezet felépítését tervezték. A belsejét – amelyet Barnes a kikötő
felőli megfigyelő pontjáról nem láthatott – légkamrák és tolózáras
keszonok egész labirintusa töltötte ki, hiszen a phoenixet nem arra
tervezték, hogy sokáig maradjon a víz felszínén, rendeltetése az volt,
hogy az Angol Csatornán átúsztatva elsüllyesszék Normandia
partjainál. A phoenixek csak egyik elemét képezték a szövetségesek
által Angliában épített masszív mesterséges kikötőnek, amelyet D-
napon Franciaországba vontatnak. A project a „Mulberry-
hadművelet” általános fedőnév alatt készült.
Dieppe-nél, és a Földközi-tengeri partraszállási hadműveletek
során tanulták meg a leckét. Dieppe-nél, az 1942 augusztusában
kudarcot vallott szövetséges támadás helyszínén, a németek utolsó
erejükig megakadályozták, hogy a szövetségesek kikötőhöz jussanak.
A Földközi-tenger kikötőit pedig feladás előtt lerombolták és hosszú
időre használhatatlanná tették. A partraszállás kidolgozóinak
elképzelése, hogy egy épségben maradt kikötőt elfoglaljanak,
reménytelennek látszott. Arra a következtetésre jutottak, hogy a
csapatok és hadfelszerelés partra szállítása során hasonló
körülményekkel találkoznak Normandia partjainál is.
A gondot az időjárás jelentette. A francia partok időjárási
viszonyainak tanulmányozása azt mutatta, hogy elfogadható
feltételek mindössze ne egymást követő napon várhatók. Éppen
ezért az invázió kidolgozói feltételezték, hogy az utánpótlást viharos
időben kell partra tenni.
1943 júliusában Winston Churchill miniszterelnök és egy
háromszáz fős tiszti delegáció a Queen Mary óceánjáró fedélzetén
Kanadába hajózott. Churchill és Roosevelt augusztusban találkoztak
Quebecben, hogy jóváhagyják a franciaországi partraszállás tervét.
Az utazás során egy neves fizikus, J. D. Bernal professzor, drámai
bemutatót tartott a luxushajó egyik fürdőszobájában. Néhány
centiméternyi vizet eresztett a kádba, a lefolyó felőli sekélyebb vége
képviselte a normandiai partokat, a mélyebb fele pedig a Szajna-
öblöt. Bernal húsz, papírból hajtogatott hajócskát tett a vízre, és
hátkefével idézte elő a viharos körülményeket. A hajók azonnal
elsüllyedtek. Azután felfújt egy Mae West életmentő övet, és
hullámtörőként a vízre fektette. A hátkefével újra viharossá
korbácsolta a vizet, de ezúttal a hajók túlélték a hullámzást. Bernal
elmagyarázta, he ugyanez fog történni Normandiában is. A vihar
hatalmas pusztítást végezne, ezért mesterséges kikötőre van
szükség.
Quebecben az angolok és az amerikaiak megállapodtak, hogy a
normandiai invázió céljára két Mulberrynek elkeresztelt
mesterséges kikötőt építenek, egyenként a nagy, doveri kikötő
befogadóképességének megfelelőt. Dovert hét éven át építették, az
angoloknak és amerikaiaknak durván nyolc hónap állt a
rendelkezésére. Elképzelhetetlen arányú vállalkozásnak tetszett.
Mindegyik Mulberry 20 millió fontba került. A négy éve tartó
háborúba belerokkant angol gazdaságnak kellett gondoskodnia négy
millió tonna betonról és acélról. Magasan képzett mérnökök
százaira volt szükség, valamint több tízezer építőipari
szakmunkásra. A D-napon a mesterséges kikötőknek Angliából
Franciaországba juttatása megkövetelte az összes mozgósítható
vontatóhajó igénybe vételét Angliában és az Egyesült Államok keleti
partvidékén.
Csak egyetlen feladat ért fel a mulberryk építésének nehézségével,
az egész vállalkozás titokban tartása. Mi sem bizonyította ezt
jobban, mint hogy Arthur Barnes és Fionna kutyája még mindig ott
állt a víz szélén, amikor a kísérőhajó a dokknál partra tette az angol
és amerikai mérnökök csapatát. Kiszálltak és a várakozó
autóbuszhoz sétáltak. Egyetlen férfi szakadt le róluk, akit szolgálati
autó várt, hogy Londonba szállítsa. A sofőr kiugrott a kocsiból,
szolgálatkészen kinyitotta a hátsó ajtót, és Peter Jordan kapitány
bemászott az ülésre.
New York City; 1943 október
Pénteken jöttek érte. Mindig úgy fog emlékezni rájuk, mint Laurel
és Hardy-ra: a vaskos, vállas amerikai, aki bűzlött az olcsó
arcszesztől, meg az ebédre fogyasztott kolbásztól és sörtől, és a
sovány, sima modorú angol, aki úgy fogott kezet vele, mintha a
pulzusát akarná kitapintani. A valódi nevük Leamann és Broome
volt – legalábbis erről árulkodott az igazolványuk, amelyet
meglengettek Jordan orra előtt. Leamann azt mondta, hogy a
Hadügyminisztériumból jött, Broome, a szögletes angol ugyancsak
hasonló beosztásról motyogott valamit. Egyikük sem viselt
egyenruhát. Leamann viseltes barna öltönyt hordott, megfeszült és
ék alakban felgyűrődött tekintélyes hasán, Broome viszont elegáns
szabású, grafitszürke öltönyben feszített, kicsit vastagon öltözve a
kora őszi amerikai időjáráshoz.
Jordan fényűző manhattani irodájában fogadta őket. Leamann
elfojtott néhány böffentést, miközben az East River Májaira nyíló
kilátást csodálta Jordan ablakából. A lába előtt hevert a Brooklyn
Bridge, a Manhattan Bridge és a Williamsburg. Broome, aki kevés
érdeklődést mutatott az emberi alkotások iránt, az időjárásról
csevegett. Micsoda kellemes őszi nap, kristálykék égbolt, ragyogó
narancssárga napsütés. Egy ilyen délutánon hajlamos azt hinni az
ember, hogy Manhattan a legszebb hely a világon. A délre nyíló
ablakhoz sétáltak, figyelték New York-i kikötő lázas teherhajó
forgalmát.
– Meséljen a munkáról, amin most dolgozik, Mr. Jordan –
mondta Leamann, jellegzetes dél-bostoni kiejtéssel.
 Ezzel érzékeny pontra tapintott. Jordan még mindig az
Északkeleti Hídépítő Vállalat főmérnökeként dolgozott, és továbbra
is ez számított a legnagyobb hídépítő cégnek a keleti parton. De
ahogy tartott is tőle, a saját tervezővállalat megalapításáról szőtt
álmait meghiúsította a háború.
Látszott, hogy Leamann betanulta az életrajzi adatait, és úgy
idézte őket, mintha kitüntetésre terjesztené fel. – Osztályelső a
Rensselaer Polytechnic Institute-on. 1938-ban az Év Mérnöke. A
Scientic American szerint maga a legnagyobb koponya a kereket
feltaláló fickó óta. Maga egy rendkívüli ember, Mr. Jordan.
A Scientific American kinagyított cikke ott lógott a falon, egy
csinos fekete keretben. A fényképről mintha egy másik férfi tekintett
volna le. Jordan most soványabb volt – egyesek szerint sokkal
jóképűbb –, és bár nem érte még el a negyvenedik életévét, a
halántékánál erősen őszült.
Broome, a cingár angol, sétálgatott az irodában, és alaposan
szemügyre vette a társaság által tervezett és felépített hidak fotóit és
makettjeit.
– Nagyon sok német dolgozik itt – jegyezte meg, mintha valami
hírt közölne Jordannal. Igazat mondott, a mérnöki karban és a
titkárságokon is szép számmal voltak németek. Jordan saját
titkárnője, Miss Hofer is kislány volt még, amikor a családja
Stuttgartból Amerikába települt. Máig is németes akcentussal
beszélte az angolt. Azután, Broome megjegyzését igazolandó, két
berlinies kiejtésű, németül fecsegő kézbesítő fiú haladt el Jordan
ajtaja előtt.
– Milyen biztonsági intézkedéseket vezettek be velük szembeni’ –
A kérdéssel újra Leamann vette át a szót. Jordan meg volt győződve,
hogy valamiféle zsaru, de legalábbis korábban rendőr lehetett. A
foglalkozása lerítt rosszul szabott, viseltes öltönyéről, és makacs
elszántságot sugárzó arckifejezéséről. Leamann szemében a világot
elözönlötték a gonoszok, és egyedül ő állt szilárdan a rend oldalán az
anarchiával szemben.
– Nem vezettünk be biztonsági intézkedéseket rájuk nézve. Mi itt
hidakat építünk, és nem bombákat gyártunk.
– Honnan tudják, hogy nem szimpatizálnak a másik oldallal?
– Leamann. Ez véletlenül nem német név? Leamann húsos arca
megrándult. – Valójában ír.
Broome abbahagyta a hídmakettek tanulmányozását, és kajánul
kuncogott a beszélgetés fordulatán.
Azután azt mondta: – Ismer egy Walter Hardegen nevű embert?
Jordan kényelmetlenül érezte magát, mint egy vizsgálóbizottság
előtt. –Azt hiszem, ön pontosan tudja a választ a kérdésére. És
valóban, az ő családja is német származású. Beszéli a nyelvet, és
ismeri az országot. Az apósom megbecsült munkatársa.
– Úgy érti, hogy a volt apósáé? – kérdezte Broome.
– Margaret halála után is szoros kapcsolatban maradtunk.
Broome megállt egy újabb makett előtt. – Ez egy függőhíd?
– Nem, ez egy konzolos megoldás. Maga nem mérnök?
Broome felpillantott, és úgy mosolygott, mintha bántónak találta
volna a kérdést. – Természetesen nem.
Jordan leült az íróasztala mögé. – Rendben van, uraim, most azt
javaslom, magyarázzák el, hogy mi ez az egész.
– A dolog összefügg az európai invázióval – mondta Broome. –
Szükségünk lehet a segítségére.
Jordan elmosolyodott. –Azt akarják, hogy építsek egy hidat
Anglia és Franciaország között?
– Valami hasonlót – jegyezte meg Leamann.
Broome cigarettára gyújtott. Könnyed füstkarikákat eregetett a
folyóra néző ablak felé.
– Igazából valami egészen mást, Mr. Jordan.
 TIZENKETTŐ

London

Amikor Alfred Vicary sietve megindult a Parliament Squaren át a

Kormánybunkerbe, Churchillnek a Westminster járdái alatt húzódó,
földalatti főhadiszállására, megnyíltak az ég csatornái, és hatalmas
felhőszakadás zúdult a városra. A miniszterelnök személyesen
telefonált Vicarynak, és kérte, hogy haladéktalanul keresse fel.
Vicary sietve egyenruhába öltözött, és kapkodásában esernyő nélkül
repült ki az MI5 központjának kapuján. Most csak egyetlen módon
védekezhetett az ónos eső támadása ellen, hogy meggyorsította a
lépteit, egyik kezével összefogta az esőköpenyét, a másikkal
ernyőként tartott a feje fölé egy köteg irattartót. Elrohant Lincoln és
Beaconsfield elmélkedő szobrai mellett, majd bőrig ázva
megérkezett a Great George Street 2 homokzsákokkal eltorlaszolt
bejárata elé, ahol igazolta magát az őrt álló tengerészgyalogosnak.
Az MI5-nél kitört a pánik. Előző este két megfejtett Abwehr
üzenetet küldtek motoros futárral Bletchley Parkból. Ezek
megerősítették Vicary legaggasztóbb gyanúját, hogy legalább két
ügynök tevékenykedik Angliában az MI5 tudta nélkül, és úgy tűnik,
a németek egy további személy átküldését tervezik. Ez katasztrofális
helyzet volt. Vicary, miután dobogó szívvel átolvasta az üzeneteket,
telefonált Sir Basil otthonába, és a rátört hírrel. Sir Basil azonnal
kapcsolatba lépett a főigazgatóval, és a megtévesztési műveletbe
bevont rangidős tisztekkel. Éjfélre az egész ötödik emelet ki volt
világítva. Vicarynak a háború egyik legfontosabb esetével kellett
szembenéznie. Alig egy órácskát aludt. Fájt a feje, égtek a szemei,
örvénylő iramban száguldottak az agyában a zűrzavaros gondolatok.
Az őr vetett egy pillantást Vicary igazolványára, és beljebb
invitálta. A professzor leereszkedett a lépcsőkön, majd áthaladt a kis
előcsarnokon. A sors iróniája, hogy Neville Chamberlain azon a
napon rendelte el a Kormánybunker építését, amikor hazatért
Münchenből, és kijelentette: „Ez a béke egy életre szól.” Vicary
minduntalan úgy gondolt erre a helyre, mint a megbékélési kudarc
föld alatti emlékművére. Használt londoni villamossínekkel
megerősített, 120 centiméteres betonpajzs védte, ezért a föld alatti
labirintust abszolút bombabiztosnak tartották. Churchill személyes
harcálláspontján kívül itt helyezték el az angol kormány
legfontosabb és titkos katonai tanácsadóit is.
Vicary végigment a folyosón, füle szinte zúgott az írógépek
kopogásától, és a fel nem vett telefonok csengésétől. Az alacsony
mennyezetet Nelson hadihajóinak gerendáival dúcolták alá. Felirat
figyelmeztette: VIGYÁZZ A FEJEDRE. A167 centi magas Vicary
vígan elfért alatta. A valamikor devonshire-i tejszínre emlékeztető
krémszínű falak tompa bézs színűre fakultak, mint a régi újságok. A
padlót ocsmány, barna linóleum borította. A feje fölött, a
felfüggesztett csatornán keresztül hallhatta a felszíni
kormányépületek szennyvízének zubogását. Annak ellenére, hogy
szellőző rendszer cserélte a levegőt, mosdatlan testek és áporodott
dohányfüst szaga terjengett mindenfelé. Vicary egy ajtóhoz ért, ahol
egykedvűen álldogált egy másik tengerészgyalogos. Az őr Vicary
közeledtére vigyázzba vágta magát, összeütött sarkainak hangja
elhalt a gumiszőnyegen.
Vicary végignézett a személyzet arcán; ezek az emberek a
miniszterelnök föld alatti erődjében laktak, étkeztek és aludtak. A
sápadt jelző túlzottan méltányos kifejezés volt az arcszínük
leírására; viaszfehér barlanglakók módjára zsúfolódtak hevenyészett
nyúlketreceikben. Vicary hirtelen nem is találta olyan
kényelmetlennek ablaktalan St James ‘s Street-i odúját. Az legalább
a föld felett volt. És végül is némi nehézség árán friss levegőhöz
juthatott.
Churchill magánszállását a 65A szobában rendezték be, a
térképszoba mellett és a telefonszobával átellenben. Egy adjutáns
azonnal bevezette, miközben a fontoskodó bürokraták jeges
pillantásával mérte végig, mintha az első háború óta vártak volna rá.
Apró helyiségbe lépett, amelynek nagyobbik felét kitöltötte a szürke
katonai pokrócokkal letakart ágy. Az ágy lábánál egy asztalka állt,
rajta üveg és két pohár. A BBC felszerelt egy állandó mikrofont, így
Churchill föld alatti erődjének biztonságából mondhatta el
rádiószózatait. Vicary észrevette az elsötétült feliratot: CSEND –
ADÁS. A szoba egyetlen fényűző berendezési tárgya a nyirkosítóval
ellátott szivarláda volt a miniszterelnök Romeo y Julieta márkájú
szivarjainak.
Churchill zöld selyemköntösbe burkolózva ült kicsi íróasztalánál,
ujjai között a nap első szivarjával. Ülve maradt, amikor Vicary
belépett a szobába. A professzor letelepedett az ágy szélére, és jól
megnézte az előtte ülő alakot. Nem ugyanaz az ember volt, akivel
1940 egyik májusi délutánján találkozott. Sem az a könnyed,
magabiztos figura, amilyennek a híradók és propagandafilmek
mutatták. Szemlátomást olyan ember benyomását keltette, aki túl
sokat dolgozik és túl keveset alszik. Néhány napja tért vissza
Londonba Észak-Afrikából, ahol az enyhébb lefolyású szívrohamból
és az utána fellépő tüdőgyulladásból lábadozott. Szemei körül vörös
karikák, az arca sápadt és puffadt. Kipréselt egy mosolyt öreg
barátjának.
– Hello, Alfred, hogy van mindig? – üdvözölte Churchill,
miközben a tengerészgyalogos fegyelmezetten becsukta az ajtót.
– Köszönöm jól, de én is ezt szeretném kérdezni öntől. Ön az, aki
komoly megpróbáltatásokon ment keresztül.
– Soha jobban – felelte Churchill. – Tájékoztatna a friss
helyzetről?
– Elfogtunk két üzenetet, amit Hamburgból küldtek Angliában
tevékenykedő német ügynököknek. – Vicary átnyújtotta a papírokat
Churchillnek. – Mint tudja, abban a meggyőződésben dolgoztunk,
hogy letartóztattuk, felakasztottuk vagy a magunk oldalára állítottuk
valamennyi, Angliában tevékenykedő német ügynököt. Ez itt
nyilvánvalóan nagy csapás. Ha az ügynökök továbbítottak bármilyen
információt, amelyik ellentmond a mi megtévesztő anyagainknak, a
németek mindenre gyanakodni fognak. Ezen kívül azt gondoljuk,
hogy új ügynököt is be akarnak juttatni az országba.
– Mit tett annak érdekében, hogy megállítsa őket?
Vicary röviden összefoglalta Churchillnek az addig tett
intézkedéseket. – De sajnálatos módon, miniszterelnök úr, nem jók
az esélyeink arra, hogy nyomban elcsípjük az ügynököt. A múltban,
1940 nyarán például, képesek voltunk elkapni az invázió
előkészítésére átdobott kémeket, mert a németek gyakran
értesítették az Angliában tevékenykedő ügynökeiket, hogy az újak
mikor és hogyan érkeznek.
– És azok a régi ügynökök kettős szerepben dolgoznak magának.
– Igen, vagy a börtöncellákban ülnek. De ebben az esetben, a
létező kémnek nagyon homályos üzenetet küldtek, csupán egy
kódolt kifejezést: végrehajtani a fogadást az elsőszámú eljárás
szerint. Feltételezzük, hogy az ügynök mindent tud ezzel
kapcsolatban. Sajnos számunkra azonban semmit sem mond. Csak
feltételezni tudjuk, hogy a kém miként tervezi a bejutást az
országba. És ha nem leszünk igazán szerencsések, halvány
reményünk sem marad az elfogására.
– A fenébe! – káromkodott Churchill, és kezével megragadta a
szék karfáját. Azután felállt, és mindkettőjüknek töltött egy
konyakot. A poharába meredt, magában dünnyögött, mintha
teljesen megfeledkezett volna Vicary jelenlétéről.
– Emlékszik arra a délutánra 1940-ben, amikor felkértem, hogy
dolgozzon az MI5-nek?
– Természetesen, miniszterelnök úr.
 – Igazam volt, ugye?
– Hogyan érti ezt?
– Ragyogóan érzi magát, nem igaz? Nézzen a tükörbe, Alfred,
teljesen más ember lett. Hála az égnek, és magamnak is csak azt
kívánhatom, hogy ilyen remekül nézzek ki.
– Köszönöm, miniszterelnök úr.
– Csodálatos munkát végzett. De mindez semmit sem ér, ha
ezeket a keresett német kémeket nem találja meg. Megértette ezt,
Alfred?
Vicary mélyet sóhajtott. – Megértettem, hogy mi forog kockán,
miniszterelnök úr.
– Meg akarom állítani őket, Alfred. Meg akarom semmisíteni
őket. Vicary sűrűn pislogott, és önkéntelenül csapkodta a zsebeit
félhold alakú olvasószemüvege után tapogatózva. Churchill kezében
kialudt a szivar. Újragyújtotta, és néhány percig magába roskadva
fújta a füstöt.
– Mi a helyzet Boothbyval? – kérdezte egy idő után.
Vicary újra sóhajtott. – Olyan, mint mindig, miniszterelnök úr.
– Segítőkész?
– Folyamatosan tudni akar minden lépésemről.
– Írásban, gondolom. Boothby makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy
mindent írásban kapjon. Az irodájában több nyűves papír
halmozódik, mint a The Times-nál.
Vicary megengedett magának egy elfojtott nevetést.
– Ezt soha nem említettem magának, Alfred, de kételkedtem
benne, hogy egyáltalán sikert érhet el. Bizonytalan voltam, hogy
igazán képes lesz-e beilleszkedni a katonai elhárítás világába. Persze
az eszét és az intelligenciáját soha nem vontam kétségbe. De azt nem
tudhattam, hogy rendelkezik-e azzal a dörzsöltséggel, ami egy jó
hírszerző tiszt számára elengedhetetlen. Abban is kételkedtem, hogy
tud-e elég könyörtelenül viselkedni.
Churchill szavai meglepték Vicaryt.
– Most miért néz így rám, Alfred? Maga az egyik legjóravalóbb
ember, akivel valaha találkoztam. A maga mostani munkaterületén
általában a Boothby típusú emberek boldogulnak. A további
karrierje érdekében 1etartóztatná a saját anyját, vagy saját kezűleg
szúrná hátba az ellenséget.
– De én is megváltoztam, miniszterelnök úr. Olyan dolgokat
csinálok, amelyekről soha nem gondoltam, hogy képes lennék rá.
Olyan dolgokat is elkövetek, amelyek miatt szégyenkezem.
Churchill megrökönyödve nézett rá. – Szégyenkezik?
– Ha valaki kéményseprőnek áll, nem kerülheti el, hogy
bekormozódjon – mondta Vicary. – Sir James Harris írta le ezeket a
szavakat 1785-ben, hágai minisztersége idején. Irtózott attól a
megbízatástól, hogy megvesztegetési pénzt fizessen a kémeknek és
informátoroknak. Néha azt kívánom, hogy bárcsak ma is ilyen
egyszerű lenne a dolog.
Vicary visszaemlékezett arra a bizonyos szeptemberi estére 1940-
ből. Csapatával a sziklás cornwalli partvidék fölé emelkedő hangás
szirtfokon rejtőzött, fekete vízhatlan ponyva alá húzódva a hideg eső
elől. Vicary tudta, hogy a német aznap este jön, mert az Abwehr
megkérte Karl Beckert a fogadása előkészítésére. Egy fiatal fiúnál
alig látszott idősebbnek, emlékezett Vicary, és mire felfújható
gumicsónakján partot ért, félig megfagyott a hidegtől. Egyenesen a
különleges osztag karjaiba futott, és életben maradása feletti
örömében németül gagyogott. A papírjai csapnivalóak voltak,
kétszáz fontnyi készpénze rossz hamisítvány, angol tudása néhány
jól begyakorolt, szívélyes mondatra korlátozódott. Annyira rosszul
beszélte a nyelvet, hogy Vicary németül vezette a kihallgatást. A
kémet azzal bízták meg, hogy gyűjtsön értesüléseket a partmenti
védőállásokról, és az invázió kezdetén hajtson végre különböző
szabotázs-akciókat. Vicary úgy döntött, hogy a fiú értéktelen.
Eltűnődött, vajon Canaris még hány hozzá hasonlóval rendelkezik.
Gyengén képzett, hiányosan felszerelt és fizetett szerencsétlenek,
akiknek gyakorlatilag semmi esélyük sincs a sikerre. Az MI5
kidolgozott megtévesztési akciója megkövetelte, hogy néhány kémet
kivégezzenek, ezért Vicary akasztásra ítéltette a fiút A Wandsworth
börtönben részt vett a kivégzésen, és soha nem fogja elfelejteni a
kém szemeit, amikor a hóhér átvetette a hurkot a fején.
– Meg kell keményítenie a szívét, Alfred – mondta rekedten
suttogva Churchill. – Nincs időnk ilyenféle érzelmekre, mint
szégyen vagy szánalom – most egyikünk sem törődhet ezzel. Félre
kell tennie az erkölcsi megfontolásait, meg kell feledkeznie
mindenfajta emberi jóindulatról, és csak a győzelem lebegjen a
szeme előtt. Világos ez, Alfred?
– Igen az, miniszterelnök úr.
Churchill közelebb hajolt hozzá, és bizalmas hangnemben
folytatta: – A háborúban érvényesül egy szerencsétlen igazság.
Gyakorlatilag lehetetlen, hogy egyetlen ember megnyerje a háborút,
de teljesen elképzelhető, hogy egy ember miatt elvesszen. –
Churchill szünetet tartott. – A barátságunkra kérem, ne maga legyen
ez az ember, Alfred.
Vicaryt felkavarta Churchill intelme, lassan összeszedte a
papírjait, elindult az ajtó felé. Kinyitotta, és kilépett a folyosóra. A
falra akasztott barométer mutatója magasra szökött, esőt jelzett.
Vicary hallotta, hogy a föld alatti szobájában magára hagyott
Winston Churchill magában dünnyög. Eltartott néhány pillanatig,
mire felfogta a miniszterelnök szavainak értelmét. – Istenverte
angol időjárás – mormogta Churchill. – Átkozott angol idő!
Vicary ösztönösen a múltban kereste a megoldás nyitját.
Elolvasta, majd újraolvasta a hamburgi rádiókezelő által az
Angliában működő kémeknek küldött és megfejtett utasításokat.
Hamburg dekódolható üzeneteket küldött az angliai ügynököknek.
Régi ügyek között kell keresgélni, még ha nem is vett részt
mindegyikben. Elolvasta az elsők között megoldott eseteinek
egyikéről írt jelentését. Az esemény Észak-Skóciában végződött, a
találóan Cape Wrath-nak (Harag-fok) nevezett helyen. Végigfutotta
a személyi dossziéjába került dicsérő levelet, amelyet Sir Basil
Boothby elég kelletlenül írt meg. Másolatot küldtek belőle Winston
Churchill miniszterelnöknek is. Vicary újra büszkeséget érzett
miatta.
Harry Dalton, mint valami középkori kengyelfutó, ide-oda
rohangált Vicary odúja és a Nyilvántartó között, hozta az új
anyagokat, és cipelte visszafelé az átnézetteket. A többi tiszt,
megérezve a Vicary irodájából áradó feszültséget, kettes-hármas
csoportokban elhúzott az ajtaja előtt, kíváncsian szemlélődve, mint
az autósok a közúti balesetnél. Félrefordított fejjel gyors, riadt
pillantásokat vetettek befelé. Amikor Vicary végez egy köteg
dossziéval, Harry meg fogja kérdezni: – Hozzak még valamit? Vicary
egyszer majd nyűgösen azt feleli: – Többet ne, az isten verje meg!
Délután két órára úgy érezte, hogy ráomlanak a falak. Túl sok
cigarettát elszívott, túl sok zavaros teát ivott.
– Egy kis friss levegőre van szükségem, Harry.
– Menjen el néhány órára. Jót fog tenni.
– Elmegyek sétálni, és talán bekapok valami ebédet.
– Akarja, hogy elkísérjem?
– Nem, köszönöm.
Miközben Vicary a rakparton haladt, dermesztő ködszitálás
kezdődött, és közeli csata füstjeként szállt a Westminster fölött. A
folyó felől metszően hideg szél fújt, zörgette a kopott, ideiglenes
útjelző táblákat, keresztülsüvített a szétforgácsolt gerendák és törött
téglák halmain, amelyek a valamikori pompás épületek helyén
emelkedtek. Vicary meggyorsította mereven, mechanikusan
sántikáló lépteit, leszegte a fejét, kezeit a kabátzsebébe süllyesztette.
Arckifejezéséből egy vele szembe jövő idegen arra következtethetett,
hogy késésben van egy fontos találkozóról, vagy egy kellemetlen
eseményről menekül.
Az Abwehr olyan sokféle módon bejuttathat egy ügynököt
Angliába. Sokan érnek partot a tengeralattjárókról lebocsátott apró
csónakokon. Vicary éppen nemrég olvasott egy jelentést a Mutt és
Jeff nevű kettős ügynökökről. Egy Arado típusú hidroplánnal
sodródtak partra a Moray-öbölnél, a MacDuff nevű heringhalász
faluban. Vicary már megkérte a parti őrséget és a királyi flottát, hogy
őrködjenek éberebben. De Anglia partvidéke több ezer mérföld,
ezért lehetetlen teljes hosszában sikeresen biztosítani. Vicary tudta,
hogy sötétedéskor kevés eséllyel lehet egy ügynököt észrevenni a
parton.
Az Abwehr ejtőernyős kémeket is küldött az országba. Lehetetlen
dolog a légtér minden darabkáját ellenőrizni, de Vicary megkérte a
RAF-et, hogy figyelje a magányos repülőgépeket.
Ledobtak és elhelyeztek ügynököket Írországban és Ulsterben. Az
Angliába jutáshoz komphajót kellett igénybe venniük. Vicary
felszólította a 1iverpooli komphajó kezelőket, hogy tartsák nyitva a
szemüket, és figyelje az idegen utasokat: bárkit, ha járatlan a
kompátkelés gyakorlatában, szokatlanul beszéli a nyelvet, vagy
zavarodottan bánik a pénzzel. Személyleírást nem tudott adni nekik,
mert egyet sem ismert a kémek közül.
A gyors sétától és a hidegtől megéhezett. A Victoria pályaudvar
közelében bement egy vendéglőbe, és rendelt egy zöldséggel töltött
tésztát, meg egy pohár sört.
– Meg kell keményítenie a szívét, mondta Churchill.
Nagy kár, hogy már régebben nem tette meg. Helen. Egy gazdag
gyáros elkényeztetett és vonzó lánya volt, és Vicary minden
ítélőképességét elveszítve, reménytelenül beleszeretett. A
kapcsolatuk azon a délutánon kezdett megromlani, amikor először
szeretkeztek. Helen apja valahogyan észrevette a biztos jeleket,
ahogyan kéz a kézben visszajöttek a tó mellől, amilyen gyengéden
megsimogatta Vicary már akkor gyérülő haját Helen. Aznap este
behívatta magához a lányát egy beszélgetésre. Semmi körülmények
között sem engedheti meg, hogy feleségül menjen egy középszintű
banktisztviselő fiához, aki ösztöndíjasként jár egyetemre. Utasította
Helent, hogy amilyen gyorsan és csendesen csak lehetséges, vessen
véget a kapcsolatuknak, és ő pontosan megtette, amit mondtak neki.
Ilyenfajta lány volt. Vicary soha nem tett szemrehányást neki, és
még mindig szerette. De valami kiürült belőle azon a napon. Ő úgy
gondolta, hogy a bizalom érzete. És eltűnődött, hogy képes lesz-e
valaha visszanyerni.
– Gyakorlatilag lehetetlen, hogy egyetlen ember megnyerje a
háborút.
Az átkozott öregúr az én vállamra rakta ezt a terhet, gondolta.
A jól táplált vendéglősné megjelent az asztalánál. – Nem ízlik,
kedveském?
Vicary lenézett a tányérjára. A sárgarépa és a krumpli kifolyt a
tészta szélén, és ő a kése hegyével szórakozottan terelgette a
mártást. Ahogy jobban odafigyelt, észrevette, hogy Anglia térképét
rajzolta ki a barna kotyvalékból.
Közben azon járt az agya, hol fog az a rohadt kém földet érni.
– Finom volt – felelte udvariasan, átnyújtva a tányért. – Azt
hiszem, nem is voltam annyira éhes, mint gondoltam.
A kocsma előtt felhajtotta a kabátgallérját, és megindult vissza az
irodájába.
– De teljesen elképzelhető, hogy egy ember miatt elvesszen.
Miközben a Birdcage Walkon sietett előre, száraz avar zörgött a
lába alatt. A délután utolsó fényei lassan megadták magukat a
sötétségnek. Vicary megfigyelhette, amint a St James Parkra néző
ablakokon lehúzzák a sötétítő függönyöket. Elképzelte, hogy Helen
az egyik ablak mögött áll, és őt figyeli, amint végigsiet a sétányon.
Őrült gondolat foglalkoztatta: az eset megoldásával, a kémek
letartóztatásával és a háború megnyerésével annyira imponálni fog
neki, hogy visszatér hozzá.
– Ne maga legyen ez az ember.
De Churchill valami másról is beszélt: panaszkodott a szakadatlan
eső miatt. A miniszterelnök, föld alatti erődjének biztonságos
védelmében, az időjárásra panaszkodik… Vicary, személyazonossági
jelvényét felmutatva elrohant a MI5 főhadiszállásának kapujában
álló őr mellett.
– Támadt valami ihlete? – kérdezte Harry, amikor főnöke
visszaért az irodájába.
– Talán. Ha észrevétlenül el kellene juttatnia egy kémet az
országba, milyen megoldást választana?
– Azt hiszem, keleten próbálkoznék. Kentben, Kelet-Angliában,
esetleg Skóciában.
– Pontosan így gondolom én is.
– Tehát?
– Ha sürgősen kellene végrehajtania az akciót, milyen közlekedési
megoldást keresne?
– Az attól függ.
– Gyerünk Harry, ki vele!
– Azt hiszem, a repülőt választanám.
– Miért nem a tengeralattjárót, amiről csónakkal tenné partra a
kémet?
– Mert rövid idő alatt könnyebb egy kis repülőgépet szerezni,
mint egy értékes tengeralattjárót.
 – Pontosan, Harry. És mire van szüksége ahhoz, hogy repülőről
dobjon le egy kémet Angliába?
– Először is megfelelő időjárásra.
– Ismét ráhibázott, Harry.
Vicary felkapta a telefonkagylót, és várta a kezelő bejelentkezését.
– Vicary beszél. Kapcsolja nekem azonnal a RAF meteorológiai
szolgálatát. Egy pillanattal később fiatal női hang szólalt meg a
vonalban. – Tessék?
– Vicary beszél a Hadügyminisztériumból. Az időjárásról
szeretnék érdeklődni.
– Igazán kellemetlenül hideg napokat élünk, igaz?
– Igen, igen – mondta Vicary türelmetlenül. – Mikorra várható
változás a keleti parton?
– Arra számítunk, hogy ez a front valamikor holnap délutánra
elvonul.
– És kitisztul az ég?
– Kristálytiszta lesz.
– A fenébe!
– De nem sokáig. Mögötte egy újabb front nyomul, és délkeleti
irányban gyorsan átvonul az országon.
– Mennyivel halad mögötte?
– Ezt nehéz megmondani. Valószínűleg tizenkét, esetleg
tizennyolc órával.
– És utána?
– A következő héten az egész országban borús idő várható,
átmeneti havazásokkal és esővel.
– Köszönöm.
Vicary letette a telefont, és Harryhoz fordult.
– Ha az elképzelésünk helyénvaló, az ügynökünk holnap este
ejtőernyővel próbál bejutni az országba.
 TIZENHÁROM

Norfolk, Hampton Sands

Biciklivel rendszerint úgy öt perc alatt lejutott a tengerpartra. Ma

késő délután Sean Dogherty pontosan lemérte az időt. Komótosan,
sietség nélkül pedálozott, fejét védekezően lehajtotta a tenger felől
arcába vágó hűvös szél elől. Szerette volna, ha a bicikli jobb
állapotban van. Mint a háborús idők Angliája, ez is megkopott, rossz
bánásmódban részesült, és kétségbeejtően rászorult a
gondoskodásra. A pedál minden elfordítására zörgött és nyikorgott.
A lánc olajozás után sírt, amely hiánycikknek számított, a gumik
annyira lekoptak és leeresztettek, hogy Dogherty úgy érezte, mintha
a puszta abroncsokon gurulna.
Az eső dél óta már csak szemerkélt. Dogherty felett gömbölyded,
szakadozott felhők vonultak az égen, úgy kavarogtak, mint a kikötött
légelhárító léggömbök. A háta mögött a nap tűzgolyóként ragyogott
a horizonton. Szép, narancssárga fénnyel világította be a határt és a
hegyoldalakat.
Doghertynek erősödő izgalom feszítette a mellkasát. Azóta nem
érzett ehhez hasonlót, hogy a háború elején először találkozott
Abwehr összekötőjével Londonban.
A homokdűnék lábánál húzódó fenyőligetnél az út véget ért. A
parton egy viharvert jelzőtábla figyelmeztetett az aknaveszélyre.
Dogherty, mint Hampton Sandsban mindenki más, tudta, hogy
nincs ott egy darab sem. A bicikli kosarába bekészített egy másfél
literes kanna drága petróleumot. Kivette az üveget, a kerékpárt
belökte a ligetbe, és nekitámaszkodott egy fának.
Azután ellenőrizte az óráját: pontosan öt perc.
A fák között egy gyalogösvény vezetett. Dogherty elindult rajta,
lába alatt homok és tűlevelek csikorogtak, majd kezdett
felkapaszkodni a dűnére. Hallotta a megtörő hullámok morajlását.
Eléje tárult a tenger. Most hevesen és keményen csapkodta a
partot. Éjfélre, az ugrás tervezett idejére visszavonul, széles, kemény
homoksávot hagyva maga után, amely tökéletes földet érést biztosít
majd az ejtőernyős ügynöknek.
Dogherty hátat fordított a partnak. Visszament a fenyőfák közé, és
összegyűjtött három kisebb jelzőtűznek elegendő fadarabot. Négy
fordulóval elcipelte a fát a tengerpartra. Ellenőrizte a szélirányt –
körülbelül húsz mérföldes keleti szél fújt. Húsz méterenként,
egyenes vonalban farakásokat épített, a szél irányát is figyelembe
véve.
Lassan alkonyodott. Dogherty kinyitotta a kannát, és a
farakásokra locsolta a petróleumot. Ma este a rádió mellett ülve kell
várnia a jelzést Hamburgból, hogy a repülőgép közeledik. Akkor
lekerekezik a tengerpartra, meggyújtja a jelzőtüzeket, és fogadja az
ügynököt. Egyszerű mint a pofon, ha minden a terv szerint történik.
Dogherty elindult visszafelé a strandról. Akkor látta meg a dűnék
tetején álldogáló Maryt. Karjait összefonta a mellén, elmosódó
sziluettje kirajzolódott az utolsó lebukó napsugár fényében. A szél az
arcába borzolta a haját. Tegnap este megmondta neki, elmesélte,
hogy az Abwehr megkérte, fogadjon be egy ügynököt. Megkérte
Maryt, hogy az ügy lezajlásáig utazzon el Hampton Sands-ből, és
lakjon az ő londoni barátainak családjánál. Az asszony elutasította
az ajánlatot. Azóta egy szót sem szólt hozzá. Elfordított tekintettel,
dühödt hallgatásba burkolózva kerülgették egymást a szűk házban,
Mary idegesen csapkodta a lábosokat a tűzhelyen, tányérokat és
csészéket tört. Mintha csak a jelenlétével akarná büntetni a férjét.
Mire Dogherty felért a dűnék tetejére, Mary eltűnt. Tovább ment
az ösvényen addig a helyig, ahová a biciklijét rejtette. Mary magával
vitte. Újabb fordulat a csendes háborúnkban, gondolta Dogherty.
Felhajtotta a gallérját, és a szélnek feszülve visszasétált a házba.
Jenny Colville tízéves korában fedezte fel a helyet: egy kisebb
gödröt a fenyőfák között, néhány száz méterre az úttól, két nagy
szikla szélvédett árnyékában. Tökéletes rejtekhelynek bizonyult.
Körberakott kövekből épített egy kezdetleges tábori tűzhelyet, a
tetejére pedig kisebb grillsütő rácsot tett. Alája készítette a
tűzrevalókat – tűlevelet, száraz füvet, lehullott fenyőágakat –, és
gyufával meggyújtotta azokat. Gyengén fújdogálta, és egy pillanat
múlva a parázs lángra kapott.
Őrzött egy kisebb ládát a sziklák aljába rejtve és tűlevelekkel
letakarva. Félresöpörte az álcázó avart, és előhalászta a ládát. A
tetejét felnyitva kirakta a tartalmát: egy viseltes gyapjúpokrócot, egy
kisebb fémlábost, egy ütött-kopott zománcos bögrét, meg egy
bádogdoboz száraz, porladó teát. Jenny a pokrócot leterítette a tűz
mellett. Leült rá, és a lángnál melengette a kezeit.
Két évvel ezelőtt az egyik falubeli ember megtalálta a dolgait, és
azt hitte, hogy egy vándor üstfoltozó él a tengerparton. A St John
templom 1912-es kigyulladása óta ez okozta a legnagyobb izgalmat
Hampton Sandsban. Jenny egy ideig elkerülte a helyet. De a botrány
hamar feledésbe merült, és ő visszatérhetett ide.
A lángok kialudtak, csak kupacnyi, vörösen izzó parázs maradt
utánuk. Jenny az otthonról hozott tábori kulacsból vizet töltött a
lábosba. Rátette a grillrácsra, várta, hogy felforrjon, hallgatta a
tenger morajlását és a fenyőfák között áttörő szél fütyülését.
Varázslatosnak találta ezt a helyet, mint mindig.
Kezdett megfeledkezni a gondjairól, az apjáról.
Még délután, amikor hazaért az iskolából, az apja részegen
üldögélt a konyhai asztalnál. Hamarosan kötekedő hangulatba
kerül, majd dühös, és röviddel utána erőszakos lesz.
Elkerülhetetlenül a hozzá legközelebb eső emberen, a lányán fogja
levezetni a dühét. Jenny elhatározta, hogy elébe megy a dolgoknak,
mielőtt még a verés elkezdődne. Készített neki egy tányér szegényes
szendvicset, egy kanna teát, és eléje rakta az asztalra. Amikor
felvette a kabátját és kisurrant az ajtón, apja nem szólt egy szót sem,
láthatóan nem érdekelte, hogy a lánya elmegy.
A víz felforrt. Jenny beleszórta a teát, lefedte és levette a tűzről a
lábost. A faluban élő többi lányra gondolt. Most valószínűleg otthon
ülnek, a szüleikkel vacsoráznak, megbeszélik a napi eseményeket,
nem pedig a tengerparti fenyők között rejtőznek egy bögre tea
társaságában, és a meg-megtörő hullámok morajlását hallgatják.
Emiatt különbözött is tőlük, idősebbnek és sokkal okosabbnak
látszott náluk. Kinőtt a gyermekévekből, az ártatlanság korából,
nagyon korán szembesülnie kellett a valósággal, hogy a világ gonosz
hely is lehet.
Istenem, miért gyűlöl annyira? Mivel bántottam meg bármikor is?
Jenny mindent elkövetett, hogy magyarázatot találjon Martin
Colville viselkedésére. Szeret téged, Jenny, mondogatta számtalan
esetben magának, csak éppen megbántott, indulatos és boldogtalan,
és azon vezeti le, aki a legtöbbet törődik vele.
Jenny megpróbálta az apja helyébe képzelni magát. Homályosan
emlékezett arra a napra, amikor az anyja összepakolt és elhagyta
őket. Az apja könyörgött és esedezett, hogy maradjon. Emlékezett az
apja tekintetére a visszautasítás után, a bezúzott üveg és összetört
edények csörömpölésére, az ocsmányságokra, amelyeket egymás
fejéhez vágtak. Évekig nem mondták meg neki, hogy hová ment az
anyja, egyszerűen nem beszéltek róla. Amikor megkérdezte az apját,
ő belső vihartól dúltan hallgatott, és méltóságteljesen elvonult.
Végül Mary mondta el neki. Az anyja beleszeretett egy birminghami
férfiba, viszonya volt vele, és azóta is ott élnek együtt. Amikor Jenny
megkérdezte, hogy az anyja miért nem próbált soha kapcsolatba
lépni vele, Mary nem tudott válaszolni. Amitől még rosszabb lett a
helyzet, az, hogy Mary szerint úgy hasonlít az anyjára, mintha a
tükörképe lenne. Jenny ezt nem tudta megítélni – az utolsó emléke
az anyjáról egy sírástól duzzadt és vörös szemű, kétségbeesett,
dühös asszony. És az apja már régen megsemmisítette a fényképeit.
Jenny teát töltött a közel tartott zománcos bögrébe. A szél
feltámadt, rázta a föléje boruló fenyőkupola ágait. Lassan feljött a
Hold, és nyomában megjelentek az első csillagok. Jenny meg tudta
ítélni, hogy nagyon hideg lesz az éjszaka. Nem maradhat sokáig. Két
nagyobb fadarabot rakott a tűzre, és nézte a sziklákon táncoló
árnyékokat. Megitta a teáját, összekuporodott, fejét a karjaira
hajtotta.
Képzeletben más vidéken járt, bárhol, csak nem Hampton
Sandsban. Valami nagy dolgot akart csinálni, és soha nem térni
vissza. Tizenhat éves volt. A környező falvakból néhány idősebb lány
elment Londonba és más nagyobb városokba, hogy munkát vállaljon
a harcoló férfiak helyett. Ő is találhatna munkát egy gyárban,
kiszolgálást egy kávézóban, vagy bármit.
Már majdnem álomba szenderedett, amikor a víz közeléből
hangokat vélt hallani. Egy pillanatra eltűnődött, hogy talán valóban
üstfoltozók élnek a tengerparton. Riadtan felugrott a helyéről. A
fenyőliget a dűnékig húzódott. Óvatosan keresztülsétált rajta, kicsit
félt, mert gyorsan sötétedett, majd nekivágott a homokos
emelkedőnek. A bucka tetején megállt, a szél ringatta a magasra nőtt
gazt a lába körül, és mereven bámult a hang irányába. Meglátott egy
vízhatlan köpenybe, tengerészcsizmába és viharkalapba öltözött
alakot.
Sean Dogherty.
Farakásokat épített, nyújtott léptekkel becsülte fel a távolságokat
közöttük. Talán Marynek volt igaza. Sean megbolondulhatott.
Azután megpillantott még egy alakot a dűne tetején. Mary állt ott
a szélben, karbafont kezekkel, csendesen figyelve Seant. Egyszer
csak Mary v megfordult, és szó nélkül otthagyta a férjét.
 Amikor Sean is eltűnt a képből, Jenny lelocsolta a parazsat,
elrakta a holmiját, és hazabiciklizett. Hideg és sötét lett, mire beért
az elnéptelenedett faluba. Az apja elment, a tűz régen leégett. Apja
nem hagyott üzenetet, hogy merre jár. Jenny sokáig ébren feküdt az
ágyban, hallgatta a szél süvöltését, felidézte a jelenetet, amelynek
tanúja volt a tengerparton. Arra a következtetésre jutott, hogy
valami nagyon nincs rendben. Valami igazán rossz dolog készül.
– Semmit, semmit, már semmi mást nem tehetünk, Harry –
mondta Vicary, fel-alá sétálgatva az irodájában.
– Megtettünk minden tőlünk telhetőt, Alfred.
– Talán újra felhívhatnánk a RAF-et.
– Éppen most tettem le a telefont.
– Valami új értesülés?
– Semmi.
– Nos, telefonáljunk a királyi flottának.
– Nemrég beszéltem a védelmi erőddel.
– És?
– Semmi.
– Krisztusom!
– Csak legyen türelemmel.
– Nem alaptermészetem a türelem, Harry.
– Azt már észrevettem.
– Mi van még?
– Felhívtam a kompkikötőt Liverpoolban.
– Mit mondtak?
– A viharos tenger miatt leállították a járatokat.
– Tehát Írországból nem érkezhet ma éjjel.
– Ez rohadtul valószínűtlen.
 – Talán rossz irányból közelítettünk a dologhoz, Harry.
– Mire gondol?
– Talán a már Angliában ténykedő két másik kémre kellett volna a
figyelmünket összpontosítani.
– Hallgatom.
– Térjünk vissza az útlevél– és bevándorlási listákra.
– Szent isten, Alfred, azokon nem változtattak 1940 óta.
Összefogdostunk mindenkit, akit kémnek véltünk, és kiutasítottuk
az összes gyanús elemet.
– Tudom, Harry. De esetleg elnéztünk valamit.
– Például mit?
– Honnan az ördögből tudhatnám.
– Megszerzem a jegyzékeket. Enni nem kér?
– Talán elhagyott a szerencsénk, Harry.
– Alfred, az én időmben nagyon sok szerencsés rendőrt ismertem.
–És?
– De soha nem találkoztam szerencsés lusta zsaruval.
– Mit akar ezzel mondani?
– Hozom azokat a feljegyzéseket, és készítek egy kanna teát.
Sean Dogherty kisurrant a ház hátsó ajtaján, és a gyalogösvényen
elindult a pajtába. Vastag pulóvert, vízhatlan viharkabátot viselt, és
petróleum lámpást cipelt a kezében. Az utolsó felhők is elvonultak.
A sötétkék égen milliárdnyi csillag ragyogott, és halványan világított
a fogyó Hold. Kegyetlenül hidegre fordult az idő.
A pajta kapujának nyitására bégetni kezdett egy anyajuh. Az állat
napközben belegabalyodott a kerítésbe. A kiszabadulásért
küszködve sikerült felhasítania a lábát, és közben egy darabon
kiszakítania a kerítést. Most a pajta sarkában feküdt egy
szénaboglyában.
Dogherty bekapcsolta a rádióját, és mindkettőjük idegeinek
megnyugtatására kezdte lecserélni az átnedvesedett kötést a juh
lábán. Eltávolította a véres gyolcsot, frissel pótolta, és ragtapasszal
gondosan a helyére erősítette.
Éppen remekművét csodálta, amikor a rádió recsegve megszólalt.
Dogherty átrepült a pajtán, és fejére tette a fülhallgatót. Az üzenet
rövid volt. Elküldte a vételt igazoló jelet, és kirohant az ajtón.
Kevesebb, mint három perc alatt kerekezett le a partra.
Az út végén leszállt a nyeregből, a biciklit belökte a fák közé.
Felmászott a dűnékre, majd a túlodalon leereszkedve végigrohant a
parton. A jelzőtüzeket senki nem bántotta, készen álltak a
meggyújtásra. A távolból már hallotta is egy repülőgép zúgását.
Jóságos isten, valóban jön, gondolta.
Megnyújtotta a jelzőtüzeket. Néhány másodperc elteltével
megvilágították a partszakaszt.
Dogherty a magas fűben kuporogva várta a repülőgép
felbukkanását. Az leereszkedett a partszakasz fölé, majd a hátuljából
kiesett egy fekete pont. Az ejtőernyő akkor nyílt ki, amikor a gép
elfordult és irányt vett a nyílt tenger felé.
Dogherty kiegyenesedett a fűben, és leszaladt a partra. A német
tökéletesen ért földet, meghemperedett, és mire Dogherty odaért,
már az ejtőernyőjét hajtogatta.
– Maga lesz Sean Dogherty – mondta tökéletes iskolai
angolsággal.
– Így igaz – felelte meglepetten Dogherty. – Maga pedig biztosan
az én emberem Németországból.
A férfi komor képet vágott. – Valami olyasmi. Figyeljen ide, öreg
harcos. Ezzel elbánok magam is. Talán inkább oltaná el azokat a
rohadt tüzeket, mielőtt az egész világ megtudja, hogy itt vagyunk.
MÁSODIK RÉSZ
 TIZENNÉGY

Kelet Poroszország: 1927 december

A szarvasok éheztek ezen a télen. Kijöttek az erdőkből, és a

mezőkből és a kaparásztak élelem után kutatva. A hatalmas bika is
ott állt a sziporkázó napsütésben, orrát a hó alá dugta egy kis fagyos
fűért. Ők egy alacsony domb mögé húzódtak. Anna hasalt a hóban, a
papa mellette guggolt. Utasításokat suttogott neki, de ő nem
hallotta. Nem volt szüksége tanácsokra. Erre várt egész nap. Erről
képzelődött. Készült pillanatra.
Becsúsztatta a töltényeket a vadászpuska csövébe. Új fegyver, az
agya sima, karcolás nélküli, és illatozik a tiszta fegyverolajtól. A
születésnapjára kapta ajándékba. Ma töltötte be a tizenötöt.
A szarvas is neki szánt ajándék.
Már korábban is akart szarvast lőni, de papa nem engedte. –
Érzelmileg felkavaró dolog szarvast ölni – mondta
magyarázatképpen. – Nehéz ezt elmondani. Neked magadnak kell
megtapasztalnod, és én nem engedem, hogy megtörténjen, mielőtt
elég idős nem vagy ahhoz, hogy megértsd.
Nehéz lövésnek ígérkezett – az állat százötven méterre volt, élénk,
jeges keresztszél fújt. Anna arcát csípte a hideg, egész testében
reszketett, ujjai meggémberedtek a kesztyűben. A fejében eltervezte
a lövést: finoman meghúzza a ravaszt, éppen csak a lőtávolságnak
megfelelően. Ahogyan papa tanította.
Széllökések támadtak. Ő várt.
Azután féltérdre emelkedett, a puskát tüzelőállásba lendítette. A
szarvas megriadt a megroppanó hó neszétől, felemelte hatalmas
fejét, és a hang irányába fordította.
Gyorsan cselekedett, megcélozta a szarvas fejét, bekalkulálta a
keresztirányú szelet, és tüzelt. A golyó átfúrta a bika szemét, és az
erős állat élettelenül rogyott a havas mezőre.
Fegyverét leeresztve fordult a papa felé. Azt várta, hogy sugárzik
az örömtől, mosolyog, a karjába zárja és elmondja, hogy mennyire
büszke rá. Ehelyett kifejezéstelen arccal meredt először a lelőtt
bikára, azután őrá.
– Az apád mindig fiút szeretett volna, de eggyel sem
ajándékoztam meg – mondta az anyja, amikor a hall végéből nyíló
hálószobájában feküdt, és tuberkulózisban haldoklott. – Légy olyan,
amilyennek látni szeretne. Segíts neki, Anna. Viseld gondját
helyettem is.
Úgy tett, ahogyan az anyja kérte. Megtanult lovagolni, lőni, és
mindent megcsinált, amit a fiúk, csak jobban. Elutazott a papával a
diplomáciai állomáshelyekre. Hétfőn Amerikába hajóznak, ahol
papa első tanácsos lesz.
Anna már hallott az amerikai gengszterekről, akik hatalmas fekete
autókkal rohangálnak az utcákon, és lelőnek mindenkit, aki a
szemük elé kerül. Ha a gengszterek megpróbálják bántani a papát,
új puskájával a szemük közé fog lőni.
Aznap éjjel együtt feküdtek az apjával a nagy ágyban, a
kandallóban lobogva égtek a fahasábok. Kint tombolt a hóvihar.
Zúgott a szél, a fák ágai nekiverődtek a ház oldalának. Anna mindig
azt hitte, hogy megpróbálnak bejönni, mert fáznak. A tűz ropogott, a
füstöt melegnek és csodálatosnak találta. Karjaival átölelve, arcát a
papa melléhez szorította.
– Engem erősen megrázott az első szarvas elejtése – mondta,
mintha hibát követett volna el. –Majdnem eldobtam a puskámat.
Neked miért nem okozott megrázkódtatást, Anna drágám?
– Nem tudom, papa, egyszerűen nem éreztem ilyesmit.
– Én nem figyeltem mást, csak a rám meredő, átkozott szemeket.
Nagy barna szemek. Gyönyörűek. Azután láttam az életet kihunyni
bennük, és rettenetesen éreztem magamat. Még egy hét múlva sem
tudtam ezt a rémisztő érzést kiverni a fejemből.
– Én nem láttam a szemeit.
– Feléd fordult a sötétben. Akkor mit láttál?
Anna késlekedett a válasszal. – Az arcát láttam.
– Kinek az arcát, drágám? – Teljesen összezavarodott. –A szarvas
arcát?
– Nem papa, nem a szarvasét.
– Anna drágám, mi az ördögről beszélsz?
Kétségbeesetten szerette volna elmondani neki, elmondani
valakinek. A mamának, ha még élne, el tudná mondani. De képtelen
volt rászánni magát, hogy a papának beszéljen róla. Megbolondulna
tőle. Nem lenne tisztességes vele szemben.
– Semmi, papa. Elfáradtam. – Megcsókolta az apja arcát. – Jó
éjszakát papa. Szép álmokat.

London: 1944 január

Hat nap telt el azóta, hogy Catherine Blake üzenetet kapott

Hamburgból. Ez idő alatt sokat és keményen gondolkodott azon,
hogy nem vesz tudomást róla.
Alfa volt a kódneve a találkozóhelynek a Hyde Parkban, egy
ligeten átvezető gyalogösvénynek. Nem tehetett róla, de elfogta a
nyugtalanság, ha a találkozóra készült. Az MI5 kémek tucatjait
tartóztatta le 1940-tól kezdve. Közülük néhányan biztosan
kikotyogták, amit tudtak, mielőtt még a hóhérral találkoztak.
Elméletileg ez az ő helyzetét semmiben sem befolyásolja. Vogel
megígérte neki, hogy őt különlegesen kezelik. Eltérő
rádiókapcsolatot tartanak vele, más találkozási helyzeteket
szerveznek számára, és külön rejtjelkulcsot kap. Még ha minden
más kémet letartóztatnak és felakasztanak is Angliában, hozzá nem
találhatnak utat.
Catherine azt kívánta, bárcsak osztani tudná Vogel
magabiztosságát. Ő több száz mérföldnyire volt innen, a Csatorna
elvágta Angliától, vakrepülést végzett. A legkisebb tévedése az ő
letartóztatását és kivégzését eredményezheti. Mint például ez a
találkahely. Keservesen hideg este van, bárki automatikusan
gyanússá válhat, aki ilyenkor a Hyde Parkban 1ézeng. Ez Vogeltől
szokatlan, ostoba hiba volt. Hatalmas nyomásnak lehetett kitéve.
Elviselhetetlen lehetett a számára. Mindenki tudta, hogy a küszöbön
áll a partraszállás. Csak az a kérdés maradt nyitva, hogy mikor és
hol.
Catherine még egy okból vonakodott a randevútól: megijesztette,
hogy bevonják a játékba. Nagyon kellemesen berendezkedett, talán
túlzottan is gondtalanul. Egyfajta rend és megszokás uralta az életét.
Megvolt a kényelmes lakása, az önkéntes munkája a kórházban, és a
Vogeltől kapott anyagi támogatás. Kelletlenül fogadta, hogy pont
most, a háborúnak ebben a végső szakaszában vállalja a veszélyt.
Semmilyen értelemben sem tartotta magát német patriótának. Az
álcázása teljesen biztonságosnak látszott. Ki tudta volna várni a
háború végét, azután visszamenni Spanyolországba. Vissza a hegyek
lábához, a hatalmas birtokra. Vissza Mariahoz.
Catherine befordult a Hyde Parkba. A Kensington Road esti
forgalma kellemes zsongássá halkult.
Két okból jött el mégis a találkozóra.
Az egyik az apja biztonsága. Catherine nem önként vonult be
kémnek az Abwehrhez, hanem kényszerítették rá. Vogel az apját
használta fel a kényszerítés eszközéül. Világossá tette a számára,
hogy az apjának árt vele, ha nem egyezik bele az angliai utazásba.
Letartóztatják, koncentrációs táborba küldik, még meg is ölhetik.
Ha most visszautasítja ezt a megbízást, az apja élete biztosan
veszélybe kerül.
A másik ok sokkal egyszerűbb volt. Kétségbeejtően egyedül érezte
magát. Hat éve a világtól elzárva, elszigetelten élt. Az átlagos
ügynököknek megengedték a rádiójuk használatát. Tudtak
szórványos kapcsolatot tartani Németországgal. Számára semmiféle
kapcsolattartást sem engedélyeztek. Pedig majd meghalt a
kíváncsiságtól, szeretett volna beszélni valakivel a saját oldaláról.
Arra vágyott, hogy csak néhány percre levethesse az álarcot,
lerázhassa magáról Catherine Blake személyazonosságát.
Arra gondolt, istenem, lassan már nem is emlékszem a valódi
nevemre.
Elhatározta, hogy mindenképpen elmegy a találkozóra.
Elsétált a Serpentine tó partján, figyelte a jégpáncél repedései
között halászó kacsákat. Azután követte a fák közé vezető
gyalogösvényt. Az utolsó fények is elhalványultak, a sötét égbolton
pislákoltak a csillagok. Az egyetlen kellemes dolog az elsötétítésben,
hogy az ember még a West End szívéből is láthatja a csillagokat,
gondolta.
Benyúlt a kézitáskájába, és kitapogatta hangtompítós, Mauser
6.35-ös típusú, automata pisztolyának markolatát. Ott lapult a
helyén. Ha bármi rendkívüli dolog történik, használni is fogja.
Annak idején tett egy fogadalmat, soha nem engedi meg, hogy
letartóztassák. Fizikai rosszullétet érzett a gondolattól, hogy
bezárják valami szutykos angol börtönbe. Lidérces álmai voltak a
saját kivégzéséről. Maga előtt látta a nevető angol pofákat, mielőtt a
hóhér a fejére húzza a fekete csuklyát, és nyakára hurkolja a kötelet.
Inkább beveszi az öngyilkosság céljából kapott kapszulát vagy
harcolva esik el, de soha nem engedné meg, hogy hozzáérjenek.
A másik irányból felbukkant egy amerikai katona. A nyakába egy
prostituált csimpaszkodott, a nadrágjához dörgölődött, nyelvével a
fülét cirógatta. Mindennapos látvány volt. A lányok a Piccadillyn
dolgoztak. Néhányan sajnálták az időt vagy a pénzt a hotelszobára.
Falmellékiek, ahogyan a katonák nevezték őket. A lányok
bevonszolták a kuncsaftjaikat a fasorokba vagy a parkokba, és
felrántották a szoknyájukat. Néhány naiv lány azt hitte, hogy az állva
kettyintéstől nem eshetnek teherbe.
Ostoba angol libák, gondolta Catherine.
Belépett a fák közé, és várta, hogy felbukkanjon Vogel ügynöke.
Hunstantonból a délutáni vonat félórás késéssel érkezett a
Liverpool Street-i állomásra. Horst Neumann levette kis bőr
kézitáskáját a csomagtartóból, és csatlakozott a peronon lökdösődő
utasokhoz. Az állomáson teljes volt a zűrzavar. A vágányok között
csoportosan vándoroltak a kimerült utasok, mint egy természeti
katasztrófa áldozatai, mások kifejezéstelen arccal, reménytelenül
várakoztak a sokat késő vonatokra. Mindenfelé katonák aludtak,
oldalzsákjukat használták párnának. Néhány egyenruhás vasúti
rendőr kószált a tömegben, és igyekezett fenntartani a rendet. A
portások kivétel nélkül nők voltak. Neumann, aki alacsony, fürge,
élénk szemű ember volt, utat tört magának a sűrű tömegben.
A kijáratnál álló embereknek joguk volt mindenkinek a papírjait
ellenőrizni. Gyűrött öltönyt és keménykalapot viseltek. Kíváncsi
volt, hogy őt keresik-e. Persze kizárt dolog, hogy ismerjék a
személyleírását. Önkéntelenül benyúlt a zakója alá, és kitapogatta a
pisztolyának agyát A helyén találta, bedugva a nadrágja övébe.
Ugyancsak megtapogatta a belső zsebét, ahol a tárcája lapult.
Személyazonossági igazolványába a James Porter nevet írták.
Álcázásként az utazó gyógyszerkereskedő foglalkozást választották
neki. Neumann szinte súrolta a két férfit, majd kilépett Bishopsgate-
en lökdösődő tömegbe.
Az elkerülhetetlen késést leszámítva, az utazás simán zajlott.
Fiatal katonák egy csoportjával együtt ült a fülkében. Egy ideig
ellenséges pillantásokkal méregették újságot olvasó útitársukat.
Neumann úgy vélte hogy bármelyik, civil ruhát viselő, egészségesnek
látszó fiatal férfi mély megvetést váltana ki belőlük. Elmesélte nekik,
hogy Dunkirknél megsebesült, félholtan szállították vissza Angliába
egy tengeri vontatóhajó fedélzetén, azoknak az úgynevezett
„kishajóknak” az egyikén. A katonák kérték Neumannt, hogy
szálljon be a kártyajátékba, és ő a gatyájukat is elnyerte.
Az utcán vaksötét volt, valami halvány fényt csak az esti
forgalomban elhaladó, letakart fényszórójú autók és a járókelők
többségének kezében sápadtan pislákoló, elsötétítéskor
engedélyezett zseblámpák szolgáltattak. Úgy érezte magát, mintha
egy gyermekjáték résztvevője lenne, amikor bekötött szemmel kell
képtelenül ostoba feladatokat megoldani. Kétszer is összeütközött a
szembe jövő gyalogosokkal. Egyszer valami hideg és kemény
tárgynak ütődött, és már éppen mentegetőzni kezdett, amikor
észrevette, hogy egy lámpaoszlop.
Nevetnie kellett. London nagyot változott a legutóbbi látogatása
óta.
1919-ben született Londonban, Nigel Fox néven, német anya és
angol apa gyermekeként. Amikor az apja 1927-ben meghalt, az anyja
visszatért Németországba, és Düsseldorfban telepedett le. Egy évvel
később újra férjhez ment az Erich Neumann nevű gazdag gyároshoz,
egy szigorú fegyelmet követelő emberhez, aki egyáltalán nem volt
boldog attól, hogy lett egy Nigelnek keresztelt, a nyelvet angol
akcentussal beszélő mostohafia. Azonnal Horstra változtatta a fiú
nevét, megengedte, hogy felvegye a Neumann családnevet, és
beíratta az ország egyik legkeményebb katonai iskolájába. Horst
szerencsétlennek érezte magát. A többi fiú ugratta a szegényes
német tudása miatt. Kisnövésű, verekedős gyerek lévén, a legtöbb
hétvégén szeme alatti lila karikákkal és felhasadt ajkakkal érkezett
haza. Az anyja növekvő aggodalommal intette, hogy legyen szelídebb
és visszahúzódóbb. Erich szerint viszont a hasznára vált a dolog.
 De tizennégy éves korára Horst élete megváltozott. Egy nyílt,
amatőr futóversenyen, iskolai tornanadrágban és cipő nélkül,
benevezett az 1500 méteres távra. Öt percen belüli időt ért el, és ez
edzés nélkül meglepő eredménynek számított. A nemzeti szövetség
egyik edzője végignézte a versenyt. Rendszeres edzésre biztatta
Horstot, és meggyőzte az iskoláját, hogy különleges felkészülési
körülményeket biztosítsanak neki.
Horst újjászületett. Miután felmentették az iskola keserves
sportfoglalkozásai alól, délutánonként a környező vidéken és a
hegyekben futott. Szeretett egyedül lenni, távol a többi fiútól. Soha
nem érezte magát ennél boldogabbnak. Hamarosan az ország egyik
legjobb ifjúsági futóatlétája és az iskola büszkesége lett. Belépett a
Hitler Jugendbe, a náci ifjúsági szervezetbe. Azok a fiúk, akik
évekkel korábban heccelték, most hirtelen versengtek a kegyeiért. A
fiatal sportolót 1936-ban meghívták a berlini olimpiára. Ámultan
figyelte az amerikai Jesse Owenst, aki négy aranyérem elnyerésével
kápráztatta el a világot. A Hitler Jugend tiszteletére adott fogadáson
találkozott Adolf Hitlerrel, sőt még kezet is fogott vele. Annyira
felizgatta az esemény, hogy telefonált haza az anyjának. Erich
határtalanul büszke volt rá. A dísztribünön ülve Horst már 1944-ről
álmodott, amikor elég idős és gyors lesz ahhoz, hogy Németország
dicsőségéért versenyezzen.
Azután kitört a háború, és mindent megváltoztatott.
1939 elején lépett be a Wehrmachtba. Fizikai állóképessége és
magányos farkas viselkedése felkeltette a Fallschirmjäger, az
ejtőernyős vadászok alakulatának figyelmét. Stendhalba küldték
ejtőernyős iskolára, és a háború első napján kiugrott Lengyelország
fölött. Ezt franciaországi, krétai és oroszországi bevetések követték.
1942 végén megkapta a Vaskeresztet.
Ejtőernyős szolgálata Párizsban ért véget. Egyik este, jó későn
bement egy kis bárba konyakot inni. A hátsó helyiségben egy
csoport SS-tiszt zártkörű összejövetelt tartott. Neumann még félig
sem itta ki az italát, amikor sikoltást hallott. A bárpult mögött álló
francia megdermedt, túlságosan megrémült ahhoz, hogy
utánanézzen a dolognak. Neumann megtette helyette. Amikor
belökte az ajtót, egy francia lányt látott az asztalon feküdni, SS
katonák lefogták a karjait és a lábait. Egy őrnagy éppen
megerőszakolta, egy másik tiszt a derékszíjával verte.
Neumann odarohant, és teljes erőből belevágott az őrnagy képébe.
A feje nekivágódott az asztal sarkának, és többé nem nyerte vissza az
eszméletét.
A többi SS kicipelte Neumannt a fasorba, brutálisan megverte, és
otthagyta meghalni. Három hónapig lábadozott a kórházban.
Fejsérülései annyira súlyosak voltak, hogy alkalmatlannak
minősítették az ejtőernyős ugrásra. Folyékony angol tudása miatt a
hadsereg hírszerző szolgálatának lehallgató állomására osztották be
Franciaország északi részén. Ott ült egész nap a rádió előtt, egy szűk,
klausztrofóbiát okozó barakkban, hallgatta a Csatorna túlpartjáról
származó angol rádióbeszélgetéseket. Lélekölő munka volt.
Azután jött az férfi az Abwehrtől, egy bizonyos Kurt Vogel.
Fáradtnak és gondterheltnek látszott, más körülmények között
Neumann művésznek vagy más értelmiséginek vélte volna. Azt
mondta, hogy olyan képzett embereket keres, akik hajlandóak
Angliába menni kémkedni. Azt is hozzátette, hogy megduplázza
Neumann Wehrmacht fizetését. Neumannt a pénz nem érdekelte,
inkább majd meghalt az unalomtól. Elvállalta a beosztást. Aznap
este elhagyta Franciaországot, és Vogel társaságában visszatért
Berlinbe.
Egy héttel az Angliába indulás előtt Vogel kivitte egy Berlinen
kívül eső tanyára, Dahlem környékére, ahol megkapta a végső
utasításokat, és intenzív kiképzésben részesült. A délelőttöket a
pajtában töltötte, ahol Vogel felszereltetett neki egy emelvényt az
ugrás gyakorlására. A valódi ejtőernyős ugrás biztonsági okokból
szóba sem jöhetett. Felfrissítette ismereteit a kézifegyverek
használatából, és igazán lenyűgözte a csendes gyilkolási módszerek
elsajátítása. Délutánonként megtanították neki a terepmunka
lényeges elemeit: a halálos mérgek használatát, a találkozók
megszervezését, a rejtjelkulcsokat és a rádió kezelését. Esetenként
Vogel egyedül tartotta meg a kiképzést. Máskor magával hozta a
beosztottját, Werner Ulbrichtot. Neumann játékosan csak
Watsonnak hívta, és Ulbricht ezt egykedvű beletörődéssel vette
tudomásul. Késő délutánokon, amikor már alkonyodott,
megengedték neki, hogy háromnegyed órát fusson a farm körüli
havas földeken. De a negyedik napon, amire Vogel már teletömte a
fejét a titkaival, egy dzsip követte tisztes távolságból.
Az esték Vogel magánóráival teltek. Miután együtt
megvacsoráztak a tanyaház konyhájában, Vogel bevezette
Neumannt a dolgozószobájába, és a tűz mellett folytatta a leckéket.
Soha nem használt jegyzeteket, Neumann megállapíthatta, hogy
kiváló memóriával áldotta meg a sors. Vogel mesélt neki Sean
Doghertyról és az elrejtőzésről. Beszélt egy Catherine Blake nevű
ügynökről. És részletesen bemutatta az amerikai tisztet, Peter
Jordant.
Vogel minden este mélyen a fejébe véste az elmondottakat, és csak
azután szolgált új információkkal. A vidéki környezet oldottabb
légköre ellenére sem könnyített a ruházatán, végig sötét öltönyt,
fehér inget és fekete nyakkendőt hordott. Idegesítő hangja rozsdás
zsanérra emlékeztetett, meggyőző ereje és céltudatossága mégis
magával ragadta Neumannt. A hatodik estén, tanítványa
előrehaladása fölötti örömében Vogel még egy halvány mosolyt is
megengedett magának, amelyet azután rémes fogai miatti zavarában
gyorsan el is takart a jobb kezével.
Északi irányból lépjen be a Hyde Parkba, emlékeztette Vogel az
utolsó beszélgetésükön. A Bayswater Road felől. Ezt Neumann
ismerte. Kövesse az ösvényt, amely a fák között a tó felé vezet.
Egyszer haladjon el rajta, hogy meggyőződjön a hely
veszélytelenségéről. A második sétánál közelítse meg. Hagyja, hogy
ő döntsön a következő lépésről. Ő tudni fogja, hogy biztonságban
van-e. Nagyon jó ügynök.
Az alacsony ember felbukkant az ösvényen. Gyapjú télikabátot és
kalapot viselt. Szaporán elsétált mellette, anélkül, hogy ránézett
volna. Elcsodálkozott, hogy talán elvesztette a vonzerejét a férfiakra.
Várakozva állt a fák között. A találkozónak különleges szabályok
szerint kellett megtörténnie. Ha a kapcsolat nem jelenik meg pontos
időben, menj el, és másnap gyere vissza. Elhatározta, hogy még egy
percet vár, azután elmegy.
Meghallotta a lépteket. Ugyanaz a férfi volt, aki egy perce elment
mellette.
Majdnem nekiütközött a sötétben.
– Azt hiszem, egy kicsit eltévedtem – mondta az illető olyan
akcentussal, amelyet nem tudott pontosan beazonosítani. – Meg
tudná mutatni nekem a Park Lane felé vezető irányt?
Catherine figyelmesen végignézte. Olyan minden alkalomhoz illő
mosoly ült az arcán, világoskék szemei csillogtak a kalap karimája
alatt.
Catherine nyugat felé mutatott. – Abban az irányban van.
– Köszönöm. – A férfi elindult, azután hirtelen megfordult. –Ki
mehet föl az Úr hegyére, és ki állhat meg szent helyén?
– Az ártatlan kezű, a tiszta szívű, aki nem sóvárog hiábavalóság
után, és nem esküszik hamisan.
A férfi elmosolyodott, és azt mondta: – Catherine Blake teljes
életnagyságban. Miért nem megyünk valami meleg helyre, ahol
beszélgethetünk.
Catherine benyúlt a kézitáskájába, és elővett egy elsötétítési
lámpát.
 – Magánál van ilyen? – kérdezte.
– Sajnos nincs.
– Ez egy ostoba hiba. És az ilyen ostoba hibák mindkettőnk
életébe kerülhetnek.
 TIZENÖT

London

Amikor még a városnál szolgált, Harry Daltont aprólékos, jó

szimatú és kérlelhetetlen nyomozónak tartották, aki azt vallotta,
hogy a jelentéktelennek tűnő nyomot sem szabad figyelmen kívül
hagyni. A nagy áttörés 1936-ban következett az életében. Két kislány
eltűnt egy East End-i játszótérről, és Harryt jelölték ki az ügy
felderítésére szervezett nyomozócsoport vezetőjének. Három nap
alvás nélküli kutatás után letartóztatott egy Spencer Thomas nevű
„vándormadarat”. Harry vezette a kihallgatást. Hajnalban egy
kutató egységet irányított a Temze torkolatának elhagyatott
pontjára, ahol Thomas vallomása szerint megtalálhatták a lányok
megcsonkított holttestét. A rákövetkező napokban föllelték egy
prostituált hulláját Gravesendben, egy pincérnőjét Bristolban, és egy
háziasszonyét Sheffieldben. Spencer Thomast a bűnügyi
elmegyógyintézetbe zárták. Harryt előléptették detektív-felügyelővé.
Szakmai tapasztalata egyáltalán nem készítette fel az ilyen
tehetetlenségre kárhoztató napokra, mint a mai. Egy német
ügynököt keresett, de a legcsekélyebb nyom vagy vezérfonal nélkül.
Egyetlen segítséghez folyamodhatott, hogy felhívta a helyi
rendőrkapitányságokat, és jelentést kért minden rendellenes
eseményről, bármilyen bűntényről, amelyet egy mozgásban lévő
ügynök elkövethet. Nem mondhatta meg nekik, hogy egy kémet
keres, mert nem szeghette meg a biztonsági előírásokat. Bedobta a
horgot az ismeretlen vízbe, de Harry Dalton utálta a horgászatot.
Az Evesham-i rendőrtiszttel folytatott beszélgetése jó példája volt
az egész helyzetnek.
– Mit is mondott, hogy hívják?
 – Harry Dalton.
– Honnan hívott?
– Londonból, a Hadügyminisztériumból.
– Értem. Mit kíván tőlem?
– Szeretném megtudni, hogy kapott-e jelentést olyan bűnügyről,
amelyet egy menekülő személy követhetett el.
– Mire gondol?
– Mint például gépkocsi lopás, kerékpár elkötés, élelmiszer– vagy
benzinjegyek lopása. Használja a képzeletét.
– Értem.
– Nos?
– Kaptunk jelentést egy ellopott bicikliről.
– Ez az! Mikor?
– Ma reggel.
– Ennek már lehet valami jelentősége.
– A biciklik rohadtul értékes dolgok mostanában. Nekem is volt
egy öreg, rozsdamarta járgányom a fészerben. Elővettem, kicsit
lepucoltam, és tíz fontért eladtam egy jenki káplárnak. Tíz fontért!
Hát nem hihetetlen? Az egész nem ért tíz shillinget.
– Nagyon érdekes. De mi történt az ellopott biciklivel?
– Tartsa egy pillanatig – mit is mondott, hogy hívják?
– Harry.
– Harry. Nos, tartsa a kagylót, Harry. …George, hallottunk már
valamivel többet a Sheep Streeten ellopott bicikliről? Igen, arról. …
Hogy érted, hogy megtalálta? Hol a pokolban volt? …Ő tette.
Mindenható Isten! Itt van még, Harry?
– Igen, hallgatom.
– Sajnálom, hamis riasztás történt.
 – Semmi baj. Köszönöm, hogy utána nézett.
– Szívesen.
– Amennyiben hall valamit…
– Maga lesz az első, aki megtudja, Harry.
– Viszlát.
Késő délutánig tucatnyi telefonbeszélgetést lebonyolított vidéki
rendőrökkel, némelyik még ennél is különösebben folyt.
Bridgewaterből hívta egy rendőrtiszt, hogy jelentsen egy kitört
ablakot.
Harry megkérdezte: – Úgy látszik, hogy betörte és behatolt a
házba?
– Nem igazán.
– Miért nem?
– Mert egy templom színes üvegablakáról van szó.
– Helyes. Csak tartsa nyitva a szemét.
A Skegness-i rendőr jelentette, hogy valaki záróra után
megpróbált bejutni egy kocsmába.
– Az általam keresett ember valószínűleg nem ismeri az angol
italmérési törvényeket – mondta Harry.
– Akkor egy kicsit pontosabban utánanézek a dolognak.
– Jó. Maradjunk kapcsolatban.
A rendőr húsz perc múlva visszahívta.
– Csak egy helybéli asszony volt, aki a férjét kereste. Attól tartok,
rettenetesen részeg lehetett.
– A francba!
– Sajnálom, Harry, remélem nem keltettem túlzott reményeket.
– Megtette, de azért köszönöm, hogy utánanézett.
Harry az órájára pillantott. Négy óra volt, a műszakváltás ideje a
Nyilvántartóban. Grace lép szolgálatba. Arra gondolt, talán ma
kihúzhat valamit belőle. Liften ment le az alagsorba, és azonnal
meglátta az asszonyt, aki egy irattartókkal színültig töltött fémkocsit
tolt. Rövidre vágott, kócosra fésült, világosszőke hajával, olcsó,
vérvörös háborús rúzzsal kikent ajkával úgy nézett ki, mint egy
örömlány. Grafitszürke szvettert és kicsit rövidnek tűnő fekete
szoknyát viselt. Vastag harisnyája is érvényesülni engedte hosszú,
izmos lábait.
Meglátta Harryt, és melegen rámosolygott. A Nyilvántartó
mikrovilágában Grace kivételes egyéniségnek számított. Vernon
Kell, a szolgálat megalapítója annak idején úgy vélekedett, hogy csak
az arisztokrácia tagjai, vagy az MI5 tisztviselőinek rokonai elég
megbízhatóak ilyen kényes munkakör betöltésére. Ennek
következtében a Nyilvántartó rendszeresen benépesült gyönyörű,
első bálozó lányokkal. Grace középosztálybeli származású volt, egy
tanár leánya. Csillogó zöld szemeinek egyetlen pillantásával hozta
Harry tudomására, hogy az egyik kisebb oldalhelyiségben várjon rá.
Rövid idő múlva be is állított, becsukta az ajtót, és arcon csókolta a
férfit.
– Hello, Harry kedvesem. Hogy vagy?
– Remekül, Grace. Jó újra látni téged.
Az egész 1940-ben, egy London elleni bombatámadásnál
kezdődött. Együtt rejtőztek a földalatti állomásán, és reggel, amikor
tisztának látszott a levegő, az asszony felvitte a lakására és befektette
az ágyába. Nem konvencionális értelemben vonzó, szenvedélyes és
gátlásoktól mentes szeretőnek bizonyult, kellemes és megfelelő
kapcsolatnak a feszült háborús időkben. Grace-nek Harry jelentette
azt a kedves, udvarias partnert, aki a férje frontról történő
hazatértéig segít agyonütni az időt.
Az egész háború alatt fenntarthatták volna ezt a kapcsolatot. De a
viszony kezdete után három hónappal Harrynak hirtelen
lelkiismeret-furdalása támadt. A szegény srác az életükért harcol
Észak-Afrikában, ő pedig itt Londonban az ágyban hentereg a
feleségével. A kényelmetlen érzés egyre mélyülő válságba sodorta.
Fiatal ember lévén talán neki is hadseregben kellene kockáztatnia az
életét, ahelyett, hogy viszonylag ártalmatlan kémeket kerget
országszerte. Azzal nyugtatta magát, hogy az MI5 munkája
létfontosságú a háború szempontjából, nélkülözhetetlen feladat, de
a gyötrődése nem enyhült semmit. Mit tehetnék én a harctéren?
Felkapnám a puskámat és lövöldöznék, vagy bebújnék egy
lövészárokba? Másnap este, szakítás közben elmondta ezeket a
dilemmáit Grace-n Utoljára még szeretkeztek, a lány elhalmozta
könnyektől sós csókjaival. A rohadt háború, ismételgette Grace. A
tetves, rohadt, szörnyű háború.
– Szeretnék egy szívességet kérni, Grace – mondta halkan Harry.
– Figyelj ide, Harry. Nem telefonáltál, nem írtál, és nem
hoztál nekem virágot. Azután most betoppansz ide, hogy
szívességet szeretnél. – Mosolygott, és újra megcsókolta. – Nos
rendben, mire van szükséged?
– Az egyik dosszié igénylési listáját kellene megnéznem.
Grace arca elborult. – Ugyan már, Harry, tudod, hogy ezt nem
tehetem meg.
– Egy Vogel nevű Abwehr ügynökről van szó, Kurt Vogelről.
A felismerés hulláma futott végig az asszony arcán, majd rendezte
vonásait.
– Grace, nem kell mondanom neked, hogy egy nagyon fontos
ügyön dolgozunk.
– Tudom, hogy fontos eseten dolgozol, Harry. Az egész osztály
erről suttog.
– Amikor Vicary lejött a dossziét megnézni, kiderült, hogy Vogel
anyaga hiányzik. Bement Jagóhoz, aki két percen belül kézben hozta
a rohadt anyagot. Jago előadott valami mesét, hogy rossz helyre
tették.
Grace dühösen beletúrt a kocsin heverő dossziékba. Megragadott
egy köteggel, és kezdte helyére rakni őket a polcokra.
– Ismerem az egész történetet, Harry.
– Honnan tudod?
– Mert engem tett felelőssé. A gazember írt egy fegyelmit, és
betette a személyi anyagomba.
– Ki hibáztatott téged?
– Jago - sziszegte.
– Miért?
– Hogy mentse a saját seggét, azért.
Grace újra kutatni kezdett a dossziék között. Harry megragadta a
karját: – Grace, látnom kell azt az igénylő listát.
– Az igénylő listából nem tudsz meg semmit. Az a személy, aki
Vicary előtt kivette, nem hagyott nyomot.
– Kérlek, Grace! Könyörgök neked!
– Szeretem, amikor könyörögsz, Harry.
– Igen, emlékszem.
– Miért nem jössz át hozzám egyik este vacsorázni? – Ujja hegyét
végighúzta Harry kézfején. A dossziék válogatásától egészen feketék
voltak az ujjai. – Hiányzol nekem. Beszélgetünk, nevetgélünk egy
kicsit, semmi más.
– Nagyon szeretném, Grace. – Ez igaz is volt. Neki is borzasztóan
hiányzott az asszony.
– Ha bárkinek elmondod, hogyan jutottál hozzá, Isten legyen
nekem irgalmas.
– Kettőnk között marad.
 – Még Vicary sem tudhatja meg – erősködött.
Grace felkapott egy újabb maréknyi dossziét, azután felnézett
Harryra. Vérvörös ajkai hangtalanul formálták a BB kezdőbetűket.
– Hogyan lehetséges, hogy egyetlen nyomot sem talált? –
kérdezte Basil Boothby, miközben Vicary leereszkedett a mély,
kárpitozott kanapéra. Sir Basil minden este naprakész jelentést
követelt a nyomozás állásáról. Vicary, ismerve Boothby írásos
beszámolók iránti mániáját, tömör összefoglalót készített, de Sir
Basil azt akarta, hogy szóban is előadja.
Aznap este Boothby nehéz találkozóra készült. – Vicary
belépésekor dünnyögött valamit, hogy „az amerikaiak”, ezzel
nyújtva magyarázatot arra, hogy egyenruhában feszít. Miközben
beszélt, hatalmas mancsaival meddő kísérletet tett, hogy arany
mandzsettagombját betuszkolja keményített ingujjába. Az ilyen
lélekölő feladatok ellátására Sir Basil otthon komornyikot tartott.
Vicary kénytelen volt a beszámolóját felfüggeszteni arra az időre,
amíg Boothby segítségül hívta csinos titkárnőjét az öltözködéshez.
Ezzel kis időt nyert, hogy megeméssze a Harrytól kapott
információt.
Tehát Sir Basil vette ki Vogel dossziéját! Megpróbált
visszaemlékezni az első beszélgetésükre. Mit is mondott Boothby? –
A Nyilvántartóban lehet róla valami.
Boothby titkárnője csendesen kisurrant az ajtón. Vicary folytatta a
jelentését. Embereik őrködnek London valamennyi pályaudvarán. A
lehetőségeik korlátozottak, mert nincs személyleírásuk a keresett
ügynökről. Harry Dalton összeállított egy listát azokról helyekről,
amelyeket a német ügynökök találkozási pontjaiként ismertek.
Vicary annyi megfigyelőt állított föl, amennyi csak rendelkezésre
állt.
– Adnék magának több embert, Alfred, de sajnos nincs egy se –
mondta Boothby. Minden megfigyelő két vagy három műszakban
dolgozik. A parancsnokuk panaszkodott nekem, hogy maga halálra
hajszolja az embereket. Megöli őket a hideg. Az állomány fele már
influenzás 1ett.
– Nehéz helyzetük miatt nagyon együtt érzek a megfigyelőkkel,
Sir Basil. Józan belátással használom fel őket, amennyire ez
lehetséges.
Boothby cigarettára gyújtott, kortyolgatta a gin keserűjét, közben
fel-alá sétált a szobában. – Három, az országban ténykedő német
ügynök csúszott ki az ellenőrzésünk alól. Nem kell mondanom, hogy
ez mennyire súlyos helyzet. Ha valamelyikük megpróbál kapcsolatba
lépni az egyik kettős ügynökünkkel, nagyon nagy bajba kerülünk. Az
egész megtévesztési művelet veszélybe kerül.
– Szerintem nem próbálnak meg kapcsolatba lépni más
ügynökökkel.
– Miért nem?
– Mert véleményem szerint Vogel önálló játékot űz. Azt hiszem,
egy olyan elkülönült hálózattal van dolgunk, amelyikről soha nem
szereztünk tudomást.
– Ez csak egy feltevés, Alfred. Nekünk tényekkel kell
foglalkoznunk.
– Olvasta egyáltalán Vogel dossziéját? – kérdezte nagyon
óvatosan Vicary.
– Nem.
Maga egy hazudozó, gondolta Vicary.
– Mellesleg úgy ítélem meg, hogy az ügyet lelepleztük. Ki merem
jelenteni, hogy Vogel alvó ügynökök hálózatát tartja fenn Angliában,
jegeli őket a háború kezdete óta. Ha helyesen feltételezem, az
elsődleges ügynök Londonban működik, az alárendelt személy
valahol vidéken, al észrevétlenül fogadni tud egy újabb ügynököt. A
tegnap éjjel érkezett ügynök minden bizonnyal az utasítást hozta az
első számú kémnek. Mindössze annyit tudunk biztosan, hogy éppen
most találkoznak, mialatt mi beszélgetünk. Egyre inkább a
nyomukban vagyunk.
– Érdekes, amit mond, Alfred, de az egész csak merő találgatás.
– Megfontolandó találgatás, Sir Basil. Attól tartok, hogy a valódi,
bizonyítható tények hiányában csupán erre támaszkodhatunk. –
Vicary tétovázott, előre tudta, hogy a következő javaslata miféle
reagálást vált ki. – Azt hiszem, időközben napirendre kellene
tűznünk egy találkozót Betts tábornokkal, hogy tájékoztassuk a
fejleményekről.
Boothby arca ingerülten megrándult. Thomas Betts
dandártábornok volt a SHAEF titkosszolgálatának helyettes
vezetője. A magas, mackós termetű Betts a legkevésbé irigylésre
méltó megbízatást teljesítette Londonban: neki kellett biztosítania,
hogy a több száz amerikai és angol tiszt sem szándékosan, sem
véletlenül ne árulhassa el az Overlord titkát az ellenségnek.
– Ez még korai lenne, Alfred.
– Korai? Ezt ön állítja, Sir Basil. Három német kém szabadon
mászkál.
– Egy percen belül le kell mennem a nagyterembe, és
tájékoztatom a főigazgatót. Amennyiben azt javasolom neki, hogy a
kudarcainkat hozzuk az amerikaiak tudomására, leharapja a
fejemet.
– Biztos vagyok benne, hogy a főigazgató nem támadna keményen
önre, Sir Basil. – Vicary tudta, hogy Boothby már meggyőzte a
főigazgatót a saját nélkülözhetetlenségéről. – Különben sem
beszélhetünk kudarcról.
Boothby sétálás közben megtorpant. – Hát akkor minek nevezné?
– Átmeneti kedvezőtlen fordulatnak. Boothby felhördült, és
elnyomta a cigarettáját.
 – Nem engedem meg, hogy tönkre tegye az osztály jó hírnevét,
Alfred. Semmi körülmények között sem.
– Az osztály hírneve mellett talán még valami mást is tekintetbe
vehetne, Sir Basil.
– És mi lenne az?
Vicary nehézkesen felállt a puha, mély kanapéról. – Ha a kémek
sikert érnek el, valószínűleg elveszítjük a háborút.
– Hát akkor csináljon valamit, Alfred.
– Köszönöm, Sir Basil. Ez igazán hasznos tanács.
 TIZENHAT

London

A Hyde Parktól taxival mentek Earl’s Courtba. Catherine lakásától

néhány száz méterre fizették ki a sofőrt. A rövid sétát kettőzött
óvatossággal tették meg, és Catherine még egy színlelt telefont is
lebonyolított az egyik fülkéből. Amikor hazaértek, a háziasszonya,
Mrs. Hodges a hallban tartózkodott. Catherine belekarolt
Neumannba. Ahogy elindultak fölfelé a lépcsőn, Mrs. Hodges
rosszalló pillantást küldött utánuk.
Catherine vonakodva vitte fel a férfit a lakására. Féltékenyen
őrizte tartózkodási helyének titkát, még Berlinnek sem volt hajlandó
megadni a lakcímét. Egyáltalán nem vágyott arra, hogy valamelyik
MI5 elől menekülő ügynök az éjszaka közepén az ő ajtaján
dörömböljön. De a nyilvános helyen történő beszélgetés szóba sem
jöhetett. Rengeteg megbeszélni valójuk volt, és túl veszélyes lett
volna ezt egy kávéházban, vagy valamelyik pályaudvaron megejteni.
A lakása felé menet alaposan megfigyelte Neumannt. Kimért
járásáról és visszafogott mozdulatairól meg tudta állapítani, hogy
valamikor katonaként szolgált. Hibátlanul beszélt angolul. Világos,
hogy Vogel nagyon gondosan választotta ki a feladatra. Végül is nem
egy nyamvadt amatőrt küldött az ő eligazítására. A férfi odament a
társalgó ablakához, elhúzta a függönyt, és lenézett az utcára.
– Még ha ott is vannak, soha nem venné észre őket – mondta
Catherine, és leült.
– Tudom, de jobban érzem magam, ha megnézem. – Ezzel eljött
az ablaktól. – Hosszú napom volt. Szívesen meginnék egy teát.
– Mindent megtalál a konyhában, amire szüksége van. Szolgálja
ki magát. Neumann feltette a vizet a tűzhelyre, majd visszament a
szobába.
– Hogy hívják? – kérdezte Catherine. – Az igazi neve érdekel.
– Horst Neumann.
– Maga katona. Legalábbis az volt. Milyen rangban van?
– Hadnagy.
Catherine mosolygott. – Akkor nekem magasabb a
rendfokozatom.
– Tudom. Őrnagy.
– És mi a fedőneve?
– James Porter.
– Hadd lássam az igazolványát.
A férfi átnyújtotta neki. Catherine gondosan megvizsgálta. Kitűnő
hamisítvány volt. Elégedetten adta vissza. –Jó munka. De csak
akkor mutogassa, ha elkerülhetetlenül szükséges. És a fedősztorija?
– Dunkirknél megsebesültem, és kiszuperáltak a hadseregből.
Most utazó ügynökként dolgozom.
– És hol tartózkodik?
– A norfolki partvidéken, egy Hampton Sands nevű faluban.
Vogelnak van ott egy ügynöke, Sean Doghertynak hívják. IRA-
szimpatizáns, és egy kisebb farmon gazdálkodik.
– Hogyan lépett be az országba?
– Ejtőernyővel.
– Nagyon hatásos – mondta őszintén Catherine. – És Dogherty
befogadta. Várta magát?
– Igen.
– Vogel értesítette rádión?
– Igen, feltételezem.
– Ez azt jelenti, hogy az MI5 keresi magát.
 – Azt hiszem, megpillantottam két emberüket a Liverpool Street-i
állomáson.
– Könnyen előfordulhatott. Minden bizonnyal figyelik a
pályaudvarokat. – Catherine cigarettára gyújtott. – Kiváló az
angoltudása. Hol tanulta a nyelvet?
Mialatt a férfi az élettörténetét mesélte, Catherine először nézte
meg figyelmesen. Alacsony, közepes testalkatú volt, valószínűleg
valamikori sportoló, futballista vagy hosszútávfutó. A haja sötét, a
szemei áthatóan kékek. Lerítt róla az intelligencia, nem is
hasonlított azokra az imbecillis kémekre, akiket az Abwehr berlini
iskolájában látott. Abban kételkedett, hogy valaha is
ügynökösködött az ellenséges vonalak mögött, de az idegességnek
nyoma sem látszott rajta. Még fel akart tenni néhány kérdést,
mielőtt meghallgatja a mondanivalóját.
– Hogyan kötött ki ennél a munkánál?
Neumann elmesélte neki a történetet: hogy az ejtőernyős
vadászoknál szolgált, és több helyszínen vetették be, mint amennyit
fejben tudna tartani. Mesélt a párizsi esetről is. Elmondta az
átirányítását az észak-franciaországi lehallgató egységhez, és a Kurt
Vogel általi beszervezését.
– A mi Vogelünk nagyon jó szemmel választja ki a munkát a
nyughatatlanoknak – mondta Catherine végighallgatva a történetet.
– Szóval velem kapcsolatban mit forgat Vogel a fejében?
– Egy megbízatást, azután a kimentését. Vissza Németországba.
A teáskanna sípolni kezdett. Neumann kiment a konyhába, és
elfoglalta magát a tea elkészítésével. – Egy megbízatást, azután a
kimentését. Vissza Németországba. És mint jól képzett
ejtőernyősnek, neki kell segítenie a menekülésben. Teljesen a hír
hatása alá került. Mindig is a legrosszabbtól félt, hogy amikor a
háború befejeződik, magára hagyják Angliában, és rákényszerül az
önmagáról való gondoskodásra. Elkerülhetetlenül bekövetkező
győzelmük után az angolok és az amerikaiak átvizsgálják a
zsákmányolt Abwehr-dossziékat. Rábukkanhatnak a nevére,
megtudják, hogy soha nem tartóztatták le, és a nyomába erednek.
Ezért is titkolt el egy sor személyére vonatkozó információt Vogel
elől, nem akart olyan nyomokat hagyni Berlinben, amelyeket az
ellenség követni képes. De Vogel nyilvánvalóan haza akarja juttatni
Németországba, és lépéseket tett annak érdekében, hogy ez meg is
történjen.
Neumann egy kanna teával és két bögrével a kezében visszament a
szobába. Lerakta az egészet az asztalra, és leült a helyére.
– Mi a dolga azon kívül, hogy tájékoztat a megbízatásomról? –
kérdezte Catherine.
– Alapvetően segítenem kell mindenben, amire szüksége lehet. Én
vagyok a futárja, a segítő ügynöke és a rádiósa. Vogel azt akarja,
hogy továbbra se szerepeljen az éterben. Meg van győződve róla,
hogy ez nem biztonságos. Csak akkor használja a rádióját, ha
szüksége lesz rám. Előre megbeszélt jelet küld Vogelnek, és ő
kapcsolatba lép velem.
Catherine bólintott, majd azt mondta: – És amikor az egész véget
ér? Hogyan képzelik a kijutásunkat Angliából? De kérem, ne
mondjon olyan hősies megoldásokat, hogy lopunk egy csónakot és
áthajózunk Franciaországba. Ez ugyanis lehetetlen.
– Természetesen nem teszem. Vogel első osztályú utazást
szervezett magának egy U-Boot fedélzetén.
– Melyiken?
– Az U-509-en.
– Honnan?
– Az Északi-tengeren.
– Az elég nagy. Pontosabban hol?
– A Spurn-foknál a lincolnshirei partvidéken.
 – Öt évvel ezelőtt laktam arrafelé, Neumann hadnagy. Tudom hol
van a Spurn-fok. Az elképzelés szerint hogyan jutunk a
tengeralattjáróra?
– Vogel gondoskodott róla, hogy egy hajó kapitánnyal együtt
készenlétben álljon a Humper folyó kikötőjében. Amikor eljön a
távozás ideje, felveszem vele a kapcsolatot, és elvisz bennünket a
tengeralattjáróhoz.
Arra gondolt: Vogel kiötölte a menekülési tervet anélkül, hogy
neki bármikor említette volna.
Catherine kortyolgatta a teáját, és a bögre pereme fölött
Neumannt méregette. Kicsi a valószínűsége, hogy az MI5 embere
legyen egy német ügynök szerepében. Sort keríthetett volna ostoba
játszadozásra, mint a német tudásának ellenőrzése, vagy kifaggatása
néhány kisebb berlini kávéház ismeretéről, de ha valóban az MI5
embere, bizonyára ügyesen elkerülte volna a nyilvánvaló csapdákat.
A férfi ismerte a jelmondatot, elég sokat tudott Vogelról, és a
története hihetőnek hangzott. Elhatározta, hogy szabad folyást ad az
eseményeknek. De amint Neumann belekezdett volna a folytatásba,
felbőgtek a légvédelmi szirénák.
– Komolyan kell ezt vennünk? – kérdezte a férfi.
– Látta a mienk mögötti épületet?
Neumann persze látta, egy rakás törött tégla és gerenda. – Hol
van a legközelebbi óvóhely?
– A sarkon túl. – Rámosolygott a férfira. – Köszöntöm Londonba
való visszatérése alkalmából, Neumann hadnagy.
Neumann vonata másnap kora este futott be a hunstantoni
állomásra. Amikor lelépett a vonatról, Sean Dogherty idegesen
cigarettázott a peronon.
– Hogy ment? – kérdezte, miközben a teherautója felé sétáltak.
– Minden nehézség nélkül lezajlott.
 Dogherty meggondolatlanul gyorsan hajtott a kanyargós, hepe-
hupás, egysávos úton. Rozoga tragacsa a hangja után ítélve
ugyancsak rászorult volna a generálozásra. A fényszóróit elsötétítő
takarók borították. A vékony, halványsárga fénysugár hiábavalóan
igyekezett megvilágítani az országutat. Neumannak olyan érzése
támadt, mintha egy szál gyufa lángjánál bolyongana egy vaksötét,
idegen házban. Egymást követték a kihalt falvak: Holme, Thornham,
Titchwell – egyetlen épületben sem égett a villany, az üzletek és a
házak redőnyei lehúzva, emberi életnek semmi nyoma. Dogherty
mesélt neki ezekről az időkről, de alig figyelt rá, inkább az előző
estén gondolkodott.
Lerohantak egy földalatti állomásra, mint mindenki más, és
három órát vártak a nyirkos peronon a légiriadó lefújására. A nő egy
rövid időre elaludt, fejét az ő vállára hajtotta. Arra gondolt, hogy hat
év óta talán először érezte biztonságban magát. Jól megnézte
magának a félhomályban. Feltűnően gyönyörű nő, de valami
múltból eredő szomorúság ült a szemében, talán egy gondatlan
felnőtt okozta gyermekkori sérülés emléke. Nyugtalanul aludt, rossz
álmai lehettek. Megérintette a vállára omló hajfonatot. Amikor a
veszély elmúltát jelző sziréna felhangzott, hirtelen felébredt, mint a
katonák az ellenséges területen, akik ilyenkor kipattanó szemekkel
kapnak a kezük ügyébe eső fegyver után. Az ő esetében ez a retikülje
volt, ahol Neumann feltételezése szerint kést vagy pisztolyt
rejtegetett.
Hajnalig beszélgettek. Pontosabban ő beszélt, és Catherine
hallgatott. Csak akkor szólalt meg, ha kijavította valami tévedését,
vagy ellentmondott az órákkal előbb elhangzottakkal kapcsolatban.
Szemlátomást jó feje volt, képes nagy mennyiségű információ
befogadására. Nem csoda, hogy Vogel annyira tisztelte a
képességeit.
Amikor Neumann elhagyta Catherine lakását, már hajnalodott
London felett. Úgy sietett előre, mint egy szeretőjétől távozó férfi,
titkos pillantásokat vetett a háta mögé, kutatta a szembejövők arcát,
hogy nem keltett-e gyanakvást a szemükben. A hideg, szitáló esőben
három órát bolyongott London utcáin, váratlanul váltogatta az
útvonalakat, fel-le szállt különböző autóbuszokra, figyelte az utca
tükröződését a kirakatokban. Megállapította, hogy senki sem követi,
és elindult vissza a Liverpool Street pályaudvarra.
A vonaton a karjára hajtotta a fejét, és megpróbált aludni. Ne
essen a bűvöletébe, figyelmeztette Vogel a farmon töltött utolsó
közös napjukon. Tartson három lépés távolságot. Sötét foltok
vannak az életében, azokat ne akarja kiismerni.
Neumann maga elé képzelte a lakásában, ahogy a halvány
világításban hallgatta az információit Peter Jordanról és a tőle elvárt
feladatról. Legjobban a rendíthetetlen nyugalma döbbentette meg,
ahogy mozdulatlan fejtartással figyelte őt. Csak a szemei jártak
körbe a szobában, kutatták az arcát, felmérték az egész alakját. Mint
a keresőreflektorok. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy
Catherine megkívánta. De most, ahogy Hampton Sands a sötétségbe
veszett mögöttük, és felbukkant Dogherty háza, Neumann
nyugtalanító következtetésre jutott. Catherine nem azért nézte, mert
vonzónak találta, hanem felmérte, hogy szükség esetén hogyan
ölhetné meg a legsimábban.
Neumann csak reggel adta át neki a levelet, amikor elment. Akkor
félretette, rettenetesen félt elolvasni. Most remegő kézzel felnyitotta,
és az ágyban fekve elolvasta.

Legdrágább Annám,
Megkönnyebbüléssel hallottam, hogy jól érzed magad, és
biztonságban vagy. Mióta elhagytál, életemből kihunyt a
fénysugár. Azért imádkozom, hogy ez a háború mielőbb véget
érjen, és újra együtt lehessünk. Jó éjszakát, szép álmokat, kicsim.
Rajongva szerető apád
 Amikor végzett az olvasással, kivitte a levelet a konyhába,
meggyújtotta a gázlángnál, és behajította a mosogatóba. Hevesen
égett egy percig, majd gyorsan elhamvadt. Kinyitotta a csapot, és a
hamut belemosta a lefolyóba. Arra gyanakodott, hogy hamisítvány,
amelyet Vogel azért küldött, mert a kezében akarta tartani. Attól
félt, hogy az apja már nem él. Visszament az ágyba, ébren feküdt a
hajnali derengésben, és hallgatta az ablaknak verődő eső ütemes
kopogását. Az apjára és Vogelre gondolt.
 TIZENHÉT

Anglia, Gloucestershire

– Gratulálok, Alfred. Kerüljön beljebb. Sajnálom, hogy így történt,

de maga most meglehetősen gazdag ember lett. – Edward Kenton
úgy lökte előre a kezét, mintha arra számított volna, hogy Vicary
fölnyársalja magát vele. Vicary erőtlenül kezet rázott Kentonnal,
majd az útból félretolva belépett nagynénje vidéki házának
nappalijába. – Átkozott hideg van kint, Alfred – mondta Kenton,
miközben Vicary szemügyre vette a szobát. A háború kitörése óta
nem járt itt, de semmi sem változott. – Remélem, nem veszi rossz
néven, de begyújtottam a kandallóba. Amikor megérkeztem, olyan
hideg volt, mint egy jégveremben. Teát is főztem. És valódi tejjel
kínálom. Nem feltételezem, hogy ezekben a napokban gyakran iszik
Londonban ilyet.
Vicary kibújt a kabátjából, Kenton pedig kiment a konyhába.
Tulajdonképpen nem igazi nyaraló volt, ahogyan Mathilda makacsul
nevezte, hanem nagy, cotswoldsi mészkőből épült ház, amelyhez
magas fallal körülvett pompás kertek tartoztak. A nagynénje aznap
este halt meg szélütésben, amikor Boothby megbízta az új üggyel.
Vicary szeretett volna elmenni a temetésére, de reggel Churchill
hívatta magához, miután a Bletchley Parkból megkapta a dekódolt
német rádióüzeneteket. Kellemetlenül érezte magát, hogy hiányzott
a szertartásról. Tizenkét éves korától, miután az édesanyja meghalt,
ténylegesen Mathilda néni nevelte Vicaryt. Mindvégig a legjobb
barátságban maradtak. Egyedül neki mondta el az MI5-höz történt
kinevezését. ~ Pontosan mit csinálsz ott Alfred? – Elkapom a német
kémeket, Mathilda néni. – Oh, milyen jó neked, Alfred!
Széles üvegajtók nyíltak a kertre, amely most téli álmát aludta.
Néha valóban elkapok német kémeket, Mathilda néni, gondolta.
Máskor ügyesebbnek bizonyulnak nálam.
Ma reggel Bletchley Parkból egy Anglián belüli ügynök újabb
megfejtett üzenetét juttatták el Vicarynak. Arról szólt, hogy a
találkozó sikeresen lezajlott, és az ügynök vállalta a feladatot.
Vicaryt növekvő csüggedés töltötte el a kémek elfogásának esélyeit
illetően. Mától még rosszabbra fordultak a dolgok. Két férfi
találkozóját figyelték meg a Leicester Square-en és behozták őket
kihallgatásra. Az idősebbről kiderült, hogy a Belügyminisztérium
tisztviselője, a fiatalabbik pedig a szerelmi partnere. Boothby
őrjöngött.
– Milyen volt az út? – kérdezte Kenton a konyhából, túlkiabálva a
porcelán csörgés, és zubogó víz hangját.
– Remek – felelte Vicary. Boothby vonakodva engedte meg neki,
hogy egy Rovert kölcsönözzön a szállítási részlegtől.
– Az idejére sem emlékszem, hogy mikor autóztam nyugodt
körülmények között az országban – mondta Kenton. – De
feltételezem, hogy az új munkaköréhez járulékos juttatás a benzin és
az autó.
Kenton tálcán hozta be a teát a szobába. Boothbyhoz hasonlóan
magas férfi volt, de az ő robusztussága és fizikai élénksége nélkül.
Kerek szemüveget viselt, arcához képest túl kis méretűt, és vékony
bajusza olyan benyomást keltett, mintha női szemöldökceruzával
húzták volna az orra alá. Letette a teát a kanapé előtti kisasztalra,
folyékony aranyhoz hasonlatos tejet öntött a csészékbe, majd
rátöltötte a teát.
– Istenem, Alfred, hány éve is találkoztunk?
Huszonöt esztendeje, gondolta Vicary. Edward Kenton jó
barátságban volt Helennel. Miután a lány szakított Vicaryval,
néhányszor még randevúzgattak is. Véletlen egybeesés, hogy tíz
évvel ezelőtt Mathilda ügyvédje lett. Az utóbbi években, ahogy
Mathilda túl öreg volt már ahhoz, hogy egyedül boldoguljon, Vicary
és Kenton többször beszéltek telefonon. Vicary úgy szerette volna
lezárni a nagynénje halálával kapcsolatos ügyeket, hogy Helen
kísértete ne telepedjen közéjük.
– Azt hallottam, hogy kinevezték a Hadügyminisztériumba –
mondta Kenton.
– Így igaz – felelte Vicary, és lenyelt egy fél csészényi teát. Ízletes
volt, sokkal jobb, mint amit a kantinban mértek.
– Pontosan mivel foglalkozik?
– Egy unalmas osztályon csinálok ezt-azt. – Vicary leült. –
Sajnálom, Martin, utálom sürgetni a dolgokat, de valóban sietnem
kell vissza Londonba.
Kenton leült Vicaryval szemben, és fekete bőr aktatáskájából
előhalászott egy köteg papírt. Hosszú, vékony ujjaival lapozgatta,
körültekintően kereste a megfelelő oldalt. – Ah, megtaláltam. Ezt a
végrendeletet magam fogalmaztam öt évvel ezelőtt. Valamennyi
pénzt és értéktárgyat szétosztott az unokatestvérei között, de a
vagyonának döntő részét magára hagyta.
– Fogalmam sincs, mennyiről van szó.
– Magára hagyta a házat, és egy jelentékeny összegű pénzt. A
nagynénje takarékos asszony volt. Mértéktartóan költekezett, és
okosan fektetett be. – Kenton megfordította a papírokat, hogy
Vicary is elolvashassa. – Itt van minden, ami magára száll.
Vicary meglepődött, fogalma sem volt semmiről. Most még
visszataszítóbbnak találta, hogy néhány német kém miatt hiányzott
a temetési szertartásról. Valami kiülhetett az arcára, mert Kenton
megszólalt. – Szégyellheti magát, Alfred, hogy nem tudott részt
venni a temetésen. Igazán megható szertartás volt. A vidék fele
megjelent.
– El akartam menni, de valami közbejött.
– Hoztam néhány papírt, amelyen aláírja, hogy átvette a házat és
s pénzt. Amennyiben megadja a londoni bankszámlaszámát,
átutalom a pénzt, és megszüntetem a nagynénje számláját.
Vicary a következő néhány percben hang nélkül írogatta alá a
különféle jogi és pénzügyi papírokat. A utolsónál Kenton felnézett,
és az mondta: – Végeztünk.
– A telefon még működik?
– Igen, magam is használtam mielőtt megérkezett.
A telefon Mathilda íróasztalkáján feküdt a nappaliban. Vicary
felvette a kagylót, és Kentonra nézett. – Martin, ha nem sértem meg,
hivatalos ügyben telefonálnék.
Kenton kényszeredetten mosolygott. – Nem kell többet mondania
Alfred. Elmosogatom az edényeket.
Valami változás melegítette fel Vicary bosszúszomjas szívét. A
központos kisasszony bejelentkezett a vonalba, és ő megadta neki az
MI5 londoni főhadiszállásának számát. A kapcsolatra néhány percet
várni kellett. Azután az osztály telefonkezelője bejelentkezett, és
kapcsolta Harry Daltont.
Harry tele szájjal szólt a telefonba.
– Mi az ebéd ma? – kérdezte Vicary.
– Zöldségragunak próbálják eladni.
– Valami újság?
– Azt hiszem, van. Vicary szíve megdobbant.
– Még egyszer átböngésztem a bevándorlási listákat, hogy nem
hagytunk-e ki valamit. – A bevándorlási lista volt az MI5 asztali
áldása a német kémek elleni küzdelemben. Még 1939
szeptemberében, miközben Vicary az egyetemi tanszéken dolgozott,
az MI5 számára a bevándorlási és útlevél regisztrációs listák
jelentették az elsődleges eszközt a német kémek és náci
szimpatizánsok összefogdosásában. Az idegeneket három
kategóriába osztották. A C-kategóriás idegenek teljes mozgási
szabadságot élveztek. A B-kategóriába soroltaknak bizonyos
korlátozásokat írtak elő; néhányuknak nem engedték meg saját autó
vagy hajó tartását, és korlátozták az országon belüli mozgásukat. Az
A-kategóriába sorolt idegeneket, akiket veszélyesnek tartottak az
ország biztonságára nézve, kiutasították. Bárkit, aki a háború előtt
belépett az országba, s nem tudott számot adni a múltjáról,
ügynöknek tekintettek és elfogtak. A németek kémhálózatait
gyakorlatilag egyetlen éjszaka alatt felgöngyölítették és szétzúzták.
– Egy Christa Kunst nevű holland nő 1938 novemberében
Dovernél belépett az országba – folytatta Harry. – A holttestét egy
évre rá megtalálták a Whitchurch falu körüli földeken, egy sekély
sírgödörben.
– Mi ebben a szokatlan, Harry?
– Csak egyszerűen nem tetszik nekem a dolog. Amikor kivették a
hullát a sírból kiderült, hogy a testet csúnyán bántalmazták. Az arcát
és a koponyáját összezúzták. Minden foga hiányzott. Útlevelet tettek
mellé a személyazonosságának bizonyítására. Gondosan eltemették
a holttesttel együtt. Számomra túlzottan ügyesen végzett munkának
látszik.
– Hol van most az útlevele?
– A Belügyminisztériumban. Elküldtem érte egy futárt. Fénykép is
van benne. Azt mondják, hogy eléggé megrongálódott a föld alatt, de
azért érdemes megvizsgálni.
– Jól van, Harry. Nem vagyok biztos benne, hogy a nő halála
bármilyen kapcsolatban lehet az ügyünkkel, de végül nyomot is
jelenthet.
– Pontosan így van, Alfred. Mellesleg hogyan zajlott le a találkozó
az ügyvéddel?
– Oh, csak néhány papírt kellett aláírnom – hazudta Vicary.
Hirtelen különösnek érezte újonnan megalapozott anyagi
függetlenségét. – Most indulok. Késő délutánra visszaérek az
irodába.
Vicary éppen a helyére tette a kagylót, amikor Kenton visszajött a
nappaliba. – Nos, azt hiszem mindent elintéztünk. – Átadott
Vicarynak egy nagy, barna borítékot. – Beletettem minden papírt, és
a kulcsokat. Felírtam a kertész nevét és címét is. Boldog lesz, ha
gondnokként tovább szolgálhat.
Felvették a kabátjaikat, lezárták a házat, és kimentek az utcára.
Vicary autója a kocsifelhajtón állt.
– Elvihetem valameddig, Martin?
Vicary megkönnyebbült, amikor az ügyvéd elhárította az
ajánlatot.
– Valamelyik nap beszéltem Helennel – szólalt meg váratlanul
Kenton. Jóságos ég, gondolta Vicary.
– Azt mondta, hogy időnként látja magát Chelsea-ben.
Vicary kíváncsi volt, hogy beszélt-e Kentonnak arról a délutánról,
amikor 1940-ben ostoba iskolásfiú módjára bebámult a kocsija
ablakán. Megalázó helyzet volt. Vicary kinyitotta az autójának
ajtaját, és önkéntelenül a zsebeit ütögette, a szemüvegét keresve.
– Arra kért, hogy adjam át az üdvözletét, így most megteszem.
Hello.
– Köszönöm – nyugtázta beszállás közben Vicary.
– Azt is mondta, hogy szívesen találkozna magával valamikor.
Keresse meg.
– Az csodálatos lenne – füllentette Vicary.
– Hát ez remek. A jövő héten Londonba megy. Nagyon szeretne
egyik nap magával ebédelni.
Vicarynak összeszorult a gyomra.
– Holnaphoz egy hétre, egy órakor a Connaughtnál – javasolta
Kenton. – Valószínűleg még ma este beszélek vele. Megmondhatom
neki, hogy odamegy?
A visszafelé úton olyan hideg volt a Roverben, mint egy
hűtőkocsiban. Vicary belesüppedt a nagy bőrülésbe, lábait betakarta
egy útipokróccal, és figyelte az ablaküvegen át elsuhanó
gloucesterhirei tájat. Egy vörös róka rohant át előtte az úton, majd
eltűnt a bozótosban. A behavazott kukoricaföldön lusta, kövér
fácánok csipkedték a levágott szárakat, felborzolt tollakkal
védekeztek a hideg ellen. Csupasz fák meredeztek a tiszta égbolt felé.
Előtte egy kisebb völgyre nyílt kilátás. Ameddig a szeme ellátott,
gyűrött, tarka ágytakaróhoz hasonlító szántóföldek terültek el. A
nap bíborvörös és narancssárga fényudvara lassan lenyugodott a
látóhatár peremén.
Dühös volt Helenre. Énjének rosszhiszemű fele úgy gondolta,
hogy a Brit Titkosszolgálatnál betöltött funkciója miatt érdeklődik
most jobban iránta. Racionális énje azt súgta, hogy őt és Helent régi
barátság fűzi össze, és egy közösen elköltött ebéd igazán kellemes
lehetne. A legvégső esetben kicsit kikapcsolódik az ügy feszítő
nyomása alól. De miért félsz annyira a találkozástól? – gondolta
magában. Talán azt az igazán boldog két évet idézi fel benned,
amikor része volt az életednek?
Kiverte a fejéből Helent. Most már a Harryval folytatott
telefonbeszélgetés izgatta. Ösztönösen történelmi párhuzamok
idéződtek fel az emlékezetében. Kutatási területe a tizenkilencedik
századi európai történelem volt – Európa erőegyensúlyának a Bécsi
Kongresszust követő felbomlásáról írott könyve kritikai fogadtatást
váltott ki –, de Vicary titkos élvezetet talált az ókori görög
történelem és mitológia tanulmányozásában is. Izgatta az a kérdés,
hogy a korral foglalkozó tudományos kutatás találgatásokon és
feltételezéseken alapszik. Persze ez elkerülhetetlennek látszott az
eltelt idő miatt, és a világos történelmi feljegyzések hiányában.
Például miért indította el Periklész a peloponnészoszi háborút
Spárta ellen, amely aztán Athén hatalmi helyzetének
összeomlásához vezetett? Miért nem fogadta el legerősebb
riválisának követelését, és törölte el Megara városára vonatkozó
rendeletét? Spárta túlerőben lévő hadserege miatti félelem hajtotta?
Azt hitte, hogy a háború elkerülhetetlen? Azért vágott bele a
végzetes külföldi kalandba, hogy enyhítsen a rá nehezedő otthoni
nyomáson?
Vicary most hasonló kérdéseket tett fel magának berlini
riválisával, Kurt Vogellel kapcsolatban is.
Mi volt Vogel célja? Vicary úgy vélte, hogy Vogel célja az alvó
ügynökök hálózatának kiépítése volt még a háború kitörése előtt,
akiket a helyükön hagyott az összecsapás legkritikusabb pillanatáig.
A siker érdekében nagy gondot kellett fordítania arra, miként
juttassa be az ügynököt az országba. Az nyilvánvaló, hogy ez sikerült
Vogelnek. Megerősíti az a puszta tény is, hogy az MI5-nek tudomása
sem volt az ügynökről. Vogelnek fel kellett tételeznie: a bevándorlási
és útlevél ellenőrzési nyilvántartásokat felhasználhatják az ügynöke
megtalálása érdekében. Vicary biztosra vette, hogy szerepcserét
hajtottak végre. De mit jelent az, hogy az országba belépett személy
halott? Természetesen nem kutatnak utána. Briliáns ötlet. Csakhogy
maradt még egy probléma – szükség volt egy holttestre. Lehetséges
lenne, hogy meggyilkoltak valakit, akit Christa Kunst helyébe
állítottak?
A német kémek általában nem gyilkoltak. A legtöbbjük rosszul
kiképzett és fizetett pénzhajhász, kalandor, pitiáner fasiszta volt.
Vogel a legkiválóbb ügynökökből építette ki a hálózatát, akik
erősebben motivált, fegyelmezettebb, és majdnem biztosan
kegyetlen emberek lehettek: Elképzelhető lenne, hogy ezeknek
magasan képzett és kegyetlen ügynököknek az egyike nő? Vicary
egyetlen olyan esettel találkozott, amelyben nő szerepelt. Egy fiatat
német lánynak sikerült szobalányként beférkőznie egy angol
admirális házába.
– A következő faluban álljon meg – mondta az autót vezető
segédszolgálatos női tengerésznek. – Feltétlenül telefonálnom kell.
Ez a település Aston Magna volt, egy hamisítatlan, üzletek nélküli
falucska, amelyben néhány, keskeny dűlőúttal elválasztott ház
sorakozott. Az út mentén idős ember ácsorgott a kutyájával.
Vicary letekerte az ablakot, és köszöntötte. – Jó napot.
– Jó napot. – A férfi magasszárú csizmát, és legalább
százévesnek látszó, lötyögős tweedkabátot viselt.
– Van telefon a faluban? – kérdezte Vicary.
Az öreg a fejét rázta. Vicary megesküdött volna rá, hogy a kutya is
ingatta fejét.
– Senkit sem érdekelt, hogy bevezessék.
– A legközelebbi telefon merre található?
– Moretonban lesz biztosan.
– És az merre van.
– Menjenek tovább az úton a pajtáig. Az urasági kastélynál
forduljanak balra, és kövessék a fák irányát a következő faluig. Az
lesz Moreton.
– Köszönöm.
Ahogy a kocsi felgyorsult, a kutya ugatni kezdett.
Vicary a pékségből telefonált. Mialatt arra várt, hogy a központos
kapcsolja az irodáját, elmajszolt egy sajtos szendvicset. Újdonsült
gazdagságát szerette volna megosztani másokkal is, ezért rendelt két
tucat lángost a gépírónőknek és a Nyilvántartóban dolgozó
lányoknak.
Harry jelentkezett a vonalban.
– Nem hiszem, hogy Chirsta Kunstot ásták ki abból a whitchurchi
sírból – mondta Vicary.
– Akkor ki volt?
– Ez a maga munkája, Harry. Telefonáljon a Scotland Yardra.
Nézzen utána, nem tűnt-e el egy nő ugyanabban az időben.
Whitchurch körzetében kezdjék a keresést, és szükség szerint
bővítsék a kört. Ha visszatértem a Hadügyminisztériumba, jelentést
teszek Boothbynak.
– Mit szándékozik mondani neki?
– Hogy egy halott holland nőt keresünk. Rajongani fog az ötletért.
 TIZENNYOLC

Kelet-London

Peter Jordan megtalálása nem lesz probléma. De a

megkörnyékezése annál inkább.
Vogel pontos információkat küldött. Berlinben tudták, hogy
Jordan a Grosvenor Square-en dolgozik, a Szövetséges Expedíciós
Erők Legfelsőbb Parancsnokságának, közkeletű nevén a SHAEF-nek
a főhadiszállásán. A téren szigorú őrjáratot tartott a katonai
rendőrség, idegeneknek megtiltották az átjárást. Berlin ismerte
Jordan kensingtoni házának a címét, és jelentős mennyiségű
információt állított össze a férfi életének hátteréről is. Amiről nem
voltak ismereteik, az percnyi pontos időbeosztása és mindennapi
szokásai Londonban. Enélkül Catherine a képzeletére hagyatkozott,
hogy miként tudná a legsikeresebben megközelíteni.
Az, hogy személyesen kövesse Jordant, számtalan okból
számításba sem jöhetett. Az első ok mindjárt a saját személyes
biztonsága. Nagyon veszélyes lett volna rá nézve, hogy London West
End negyedében egy amerikai tiszt nyomában járjon. Észrevehette
volna a katonai rendőrség, vagy maga Jordan. Ha a katonai
rendőrök különösen szorgalmasak, bevihetik kihallgatásra. Egy kis
nyomozással kideríthetik, hogy az igazi Catherine Blake harminc éve
meghalt, még nyolchónapos korában, ő pedig egy német ügynök.
A második oka, hogy nem személyesen követi Jordant, tisztán
gyakorlati megfontolásból eredt. Ténylegesen lehetetlennek látszott
egyedül sikeresen megbirkózni a feladattal. Még Neumann
segítségével is nehéz lett volna. Az első alkalommal teljes
tehetetlenségre kárhoztatná, ha Jordan beül a katonai szolgálati
autójába. Nem sétálhat oda egy taxisofőrhöz, hogy „kövesse azt az
amerikai szolgálati kocsit”. A taxisok tisztában vannak vele, hogy a
szövetséges tiszteket minden felől kémek fenyegetik. A követés
helyett egyenesen az első rendőrőrsre vinnék. Jordan követéséhez
nehezen azonosítható járművekre és emberekre van szüksége, akik
állandóan a háza előtt posztolnak.
Segítséget kell szereznie.
Vernon Pope-hoz kell fordulnia.
Vernon Pope volt London legtekintélyesebb és legsikeresebb
alvilági figurája. Robert nevű öccsével együtt, Pope védelmi
pénzeket szedett, legális szerencsejáték szalonokat tartott fenn,
prostituáltakat futtatott és feketepiaci üzelmeket folytatott. A
háború elején Vernon Pope súlyos fejsérüléssel szállította be
Robertet a St Thomas kórházba. Sebesülését egy légitámadásnál
szenvedte el. Catherine gyorsan megvizsgálta, látta, hogy
agyrázkódása van, de lehetséges koponyatörésre is gyanakodott.
Intézkedett, hogy Robert haladéktalanul orvos kezébe kerüljön. A
hálás Vernon Pope hagyott egy üzenetet a számára. Ha egyszer
bármit is tehetek, hogy megháláljam a segítségét, habozás nélkül
forduljon hozzám.” Catherine megőrizte a levélkét. A retiküljében
tartotta.
Vernon Pope raktárháza valahogyan túlélte a bombázásokat.
Érintetlenül, dölyfös szigetként állt a pusztulás kertjeitől körülvéve.
Catherine csaknem négy éve nem járt az East Enden. Megrázta a
látott pusztulás. Nehéz volt ellenőrizni, hogy nem követik.
Elrejtőzésre csak néhány kapubejárat szolgált, ép telefonfülkék nem
maradtak a színlelt telefonálásokra, nem volt üzlet apró
vásárlásokra, csak a törmelék végeláthatatlan hegyei.
A szemerkélő hideg esőben az utca túloldaláról figyelte a
raktárházat. Nadrágot, pulóvert és bőrkabátot viselt. A kapukat
kinyitották, és három nehéz teherautó gördült ki az utcára. Két jól
öltözött férfi azonnal becsapta mögöttük a kapukat, de előtte még
Catherine-nek sikerült egy pillantást vetnie befelé. Lázas
tevékenység folyt odabent.
Egy csapat dokkmunkás ment el mellette, a nappali műszakra
érkeztek. Néhány lépéssel lemaradva mögöttük, elindult Pope
raktárháza felé.
Az ügyfelek számára csengővel ellátott ajtó szolgált. Catherine
megnyomta a gombot, és mivel senki sem reagált, újból csengetett.
Közben érezte, hogy figyelik. Végül kinyílt az ajtó.
– Mit tehetünk magáért, szívem? – A kellemes cockney-i hang
nem illett az előtte álló figurához. Száznyolcvan centinél jóval
magasabb, simára fésült, fekete hajú, apró szemüveget viselő fickó
tornyosult előtte. Drága szürke öltönyt, fehér inget és ezüstszínű
nyakkendőt hordott. Felsőkarjának izmai kidudorodtak a zakója
ujjából.
– Mr. Pope-pal szeretnék beszélni, kérem. – Catherine átadta neki
a levélkét. A férfi gyorsan elolvasta, mintha rengeteg ilyet látott
volna már korábban.
– Megkérdezem a főnököt, hogy van-e egy perce a maga számára.
Jöjjön beljebb.
Catherine belépett az ajtón, és a férfi bezárta mögötte.
– Emelje a kezeit a feje fölé, mint egy jó kislány. Ez nem a
személyének szól. Mr. Pope mindenkitől megköveteli. – Pope
embere végigtapogatta. Fürge, nem profira valló mozdulatokkal.
Összerezzent, amikor a férfi a melléhez ért. Ellenállt a kísértésnek,
hogy a könyökével orrba vágja. Azután a retiküljét nyitotta ki,
belepillantott, majd visszaadta. Catherine számított erre, ezért
fegyvertelenül érkezett. A revolver nélkül meztelennek és
sebezhetőnek érezte magát. Legközelebb magával hoz egy tőrt.
A férfi keresztül vezette a raktárházon. Kezeslábasba öltözött
fickók ládába csomagolt árukat rakodtak öt-hat teherautóra. A
raktár hátsó végében raklapokon, a földtől a mennyezetig
tornyosultak a dobozok: kávé, cigaretta, cukor, és hordószámra a
benzin. Csinos sorokban csillogó motorkerékpárok egész erdeje.
Vernon Pope nyilvánvalóan eleven üzletvitelt folytat.
– Erre, szívem – mondta a kísérője. – Mellesleg szólítson
Dickynek.
A teherlifthez vezette, behúzta az ajtót és megnyomta a gombot.
Catherine benyúlt a táskájába egy cigarettáért, és a szájába dugta.
– Sajnálom, drágám – mondta Dicky, rosszallóan integetve az
ujjával. – A főnök gyűlöli a bagót. Azt mondta, hogy egy napon majd
ráébredünk, ez öl meg bennünket. Egyébként is elegendő benzin és
lőszer van itt felhalmozva, hogy Glasgow-ig röpítsen bennünket.
– Ez valóban nem kis szívesség – mondta Vernon Pope. Felállt a
kényelmes, bőrbevonatú pamlagról, és fel-alá sétált a szobában.
Nem hasonlított irodára, sokkal inkább egy kisebb lakásra,
nappalival és hozzá csatlakozó, modern berendezésű konyhával.
Elhúzható fekete tölgyfaajtók vezettek a hálószobába. Résnyire
nyitva voltak, és Catherine észrevette, hogy egy álmos szemű
szőkeség türelmetlenül várja a beszélgetés végét. Popé töltött
magának még egy whiskyt.
Magas, jóképű ember volt, halvány arcbőrrel, erősen
brillantinozott hajjal, jeges pillantású szürke szemekkel. Jól szabott,
gondosan vasalt öltönyt hordott, amilyet sikeres üzletembereken,
gazdagságra született férfiakon lehet látni.
– El tudod ezt képzelni, Robert? Catherine azt kívánja tőlünk,
hogy három napon keresztül figyeljük egy amerikai tengerésztiszt
minden lépését a West End környékén.
Az eddig háttérbe húzódó Robert Pope úgy lépkedett közelebb,
mint egy nyugtalan szürkefarkas.
– Ez nem igazán a mi munkaterületünk, Catherine drágám –
mondta Vernon Pope.
– Különben is, mi történik akkor, ha a jenki vagy az angol
biztonsági legények kiszúrják a kisded játékunkat? A londoni
rendőrséggel tudok bánni. De az MÍ5 másik történet.
Catherine elővett egy cigarettát. – Megengedi?
– Ha muszáj. Dicky, hozz egy hamutartót.
Catherine rágyújtott, és néhány pillanatig csendesen füstölt. –
Láttam a készletet és felszerelést, amelyet lent tárol a raktárban. Azt
mondom, hogy maga igazán könnyen meg tudna szervezni egy ilyen
megfigyelési akciót.
– De kérdezlek én, Robert, mi az ördögnek akarná egy önkéntes
nővér a St Thomas kórházból megszervezni egy szövetséges tiszt
megfigyelését?
Robert Pope tudta, hogy nem várnak választ tőle. Vernon Pope a
pohárral a kezében odasétált az ablakhoz. Az elsötétítő függönyöket
felhúzták, így szeme elé tárultak a folyón nyüzsgő csónakok és hajók.
– Nézze meg, mit műveltek a németek ezzel a hellyel – mondta
végül. – Ez volt a világ közepe, a földkerekség legnagyobb kikötője.
És nézze meg most. Rohadt pusztaság az egész. Itt már soha nem
lesz ugyanolyan az élet. Maga nem a németeknek dolgozik, ugye,
Catherine?
– Természetesen nem – felelte nyugodtan. – Szigorúan személyes
okom van rá, hogy kövessem.
– Akkor jó. Én ugyan tolvaj vagyok, de egyben hazafi is. – Rövid
hallgatás után megkérdezte: – Szóval miért akarja, hogy kövessük?
– Munkát ajánlok önnek, Mr. Pope. Őszintén szólva, az
indítékaim nem tartoznak magára.
Pope megfordult és a szemébe nézett. – Rendben van, Catherine.
Maga igazán rámenős. Ez tetszik nekem. Különben is ostoba lenne,
ha elmondaná.
Széthúzták a hálószoba ajtaját, és a nyomottmintás férfi
selyemköntösbe bújt szőkeség megjelent a szobában. A köntöst
lazán kötötte meg a derekán, így kivillantak alóla formás lábai és
feszes, kicsi mellei.
– Vivie, még nem végeztünk – szólt rá Pope.
– Megszomjaztam. – Miközben gin tonikot töltött magának,
Catherine-t figyelte. – Mennyi ideig akarsz még vacakolni, Vernon?
– Nem sokáig. Üzleti ügy, drágám. Menj vissza a hálószobába,
Vivie hintázó csípővel elvonaglott. Mielőtt csendesen behúzta volna
az ajtót, a válla fölött vetett még egy pillantást Catherine-re.
– Csinos lány – jegyezte meg Catherine. – Maga szerencsés
ember. Vernon Pope halkan kuncogott, és rázta a fejét. – Időnként
szívesen elcserélném a szerencsémet másokkal.
Hosszú szünet állt be közöttük, Pope fel-alá sétálgatott a
szobában. – Számtalan sötét dologban benne vagyok, Catherine, de
ez nem tetszik nekem. Ez olyan nem szeretem munka.
Catherine másik cigarettára gyújtott. Talán rosszul közelítette
meg Vernon Pope-ot az ajánlattal.
– De hajlandó vagyok megtenni. Maga segített az öcsémen, és
ezért ígéretet tettem. Szavatartó ember vagyok. – Elhallgatott, és
tetőtől talpig végigmérte Catherine-t. – Azonkívül van magában
valami, amit kedvelek. Méghozzá nagyon.
– Örülök, hogy üzletet tudunk kötni, Mr. Pope.
– Sokba fog kerülni magának, szívem. Rengeteg kiadásom lesz.
Meg kell fizetnem az embereket. Az ilyenféle dolgok lekötik a
forrásaim jelentős részét.
– Ezért jöttem önhöz. – Catherine benyúlt a retiküljébe, és
előhúzott egy borítékot. – Kétszáz font hogy hangzik? Száz most,
száz pedig az információk átadása után. Azt akarom, hogy hetvenkét
órán keresztül figyeljék Jordan kapitányt. Napi huszonnégy órán
keresztül. Percről percre tudni akarok a mozgásáról. Tudni akarom
hol étkezik, kivel találkozik, és miről beszélget az illetővel. Tudni
akarom, hogy randevúzik-e bármiféle nővel. Képes ezt
megszervezni, Mr. Pope?
 – Természetesen.
– Helyes. Akkor szombaton jelentkezem.
– Hogyan tudom magát elérni.
– Jelenleg nem tud.
Catherine az asztalra fektette a borítékot, és felállt.
Vernon Pope kedvesen mosolygott. – Gondoltam, hogy ezt fogja
mondani. Dicky, vezesd ki Catherine-t. Állíts össze neki egy csomag
élelmiszert. Kávét, cukrot, esetleg néhány marhahúskonzervet, ha a
szállítmány már megérkezett. Szépen csináld meg, Dicky.
– Rossz érzésem támadt a dologgal kapcsolatban, Vernon –
mondta Robert Pope. Talán ejthetnénk az egész ügyet.
Vernon Pope gyűlölte, ha az öccse kérdőre vonta. Mióta csak
együtt dolgoznak, Vernon hozta az üzleti döntéseket, és Robert
képviselte a erőt.
– Nem ismerek olyat, amit ne tudnánk megoldani. Gondoskodtál
a követéséről?
– Dicky és a fiúk rátapadnak, ahogy kilépett a raktárházból.
– Helyes. Tudni akarom, ki ez a nő, és milyen játékot űz.
– Talán még a javunkra is fordíthatjuk a dolgot. Megvásárolhatjuk
a rendőrség kegyes jóindulatát, ha csendesen megsúgjuk nekik, hogy
miben mesterkedik.
– Semmi ilyet nem teszünk. Világos?
– Talán kicsit többet kellene foglalkoznod az üzlettel, és
kevesebbet innod.
Vernon feléje fordult, és megragadta a torkát. – Hogy én mit
csinálok, az nem tartozik rád. A szentségit, még ez is sokkal jobb
annál, amit te és Dicky műveltek.
Robert láthatóan elvörösödött.
– Miért nézel rám ilyen csodálkozva, Robert? Azt hiszed nem
látom, hogy mi folyik?
Vernon enyhített a szorításon.
– Most menj az utcára, ahová való vagy, és bizonyosodj meg róla,
hogy Dicky nem veszti szem elől.
Catherine két perccel a raktárból való távozása után észrevette,
hogy követik. A Vernon Pope-féle emberek nem maradhatnának
sokáig a piacon, ha nem lennének óvatosak és gyanakvóak. De ezt a
követést ügyetlenül, amatőr módon csinálták. Végül is Dicky volt az,
aki fogadta, megmotozta és bevezette az épületbe. Jól megjegyezte
az arcát. Ostobaság a részükről, hogy őt küldték utána az utcára.
Könnyű lesz lerázni.
Catherine lement a földalatti állomására, elvegyült az esti
tömegben. Keresztülnyomakodott az átjáró alagúton, és felbukkant
az utca másik oldalán. Éppen egy busz állt a megállóban. Felszállt
rá, és talált ülőhelyet is egy öregedő hölgy mellett. A jégvirágos
ablakon át figyelte Dickyt, amint rémült arccal felbukkan a lépcsők
tetején.
Kis sajnálatot érzett iránta. Szegény Dicky alkalmatlan a profi
munkára, és Vernon Pope őrjöngeni fog. De semmi esélyt sem adhat
neki. Leint egy taxit, átszáll két-három autóbuszra, sétál egyet a
West Enden, mielőtt visszatérne a lakására.
Most viszont kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, és élvezte az
utazást.
Sötét volt a hálószobában, amikor Vernon Pope belépett, és
csendesen behúzta az ajtót. Vivie feltérdelt az ágy végében. Vernon
szenvedélyesen megcsókolta. A szokásosnál kicsit durvábban. Vivie
tudni vélte az okát. Lecsúsztatta a kezét a sliccéhez. – Istenem,
Vernon. Ez nekem szól, vagy annak a szukának?
Vernon szétnyitotta a selyemköntöst, és lefejtette a válláról. –
Attól tartok, egy kicsit mindkettőtöknek – felelte újra megcsókolva.
 – Ott az irodában azonnal megkívántad. Láttam az arcodon.
– Mindig éles ítélőképességű kislány voltál. Vivie megcsókolta. –
Mikor jön vissza?
– A hét végén.
– Hogy hívják?
– Catherine-ként mutatkozott be.
– Catherine – ismételte meg Vivie. – Micsoda szép név. Gyönyörű
nő.
– Igen – mondta tartózkodóan Pope.
– Miféle üzletben utazik?
Popé beszámolt neki a beszélgetésről, mivel egymás előtt nem
voltak titkaik.
– Elég kényes ügynek hangzik. Azt hiszem, rendes nyomást
gyakorolhatunk rá.
– Nagyon okos lány vagy.
– Nem, csak nagyon szennyes a fantáziám.
– Mondhatom, ördögi módon jár az agyad, Vivie.
Gonoszul nevetgéltek. – Három napig álmodozhatok arról, hogy
micsoda csodálatos dolgokat művelhetünk ezzel a lánnyal, ha
visszajön. Most pedig vedd le a nadrágodat, hogy enyhíthessem a
benned dúló feszültséget.
Vernon Pope megtette, amit Vivie kért.
Egy pillanat múlva halkan kopogtattak az ajtón. Robert Pope
engedély nélkül belépett a szobába. Egy fénysugár részben
megvilágította a helyszínt. Vivie szégyenkezés nélkül ránézett és
mosolygott. Vernon dührohamot kapott.
– Hányszor megmondtam már, hogy ne gyere be, ha zárva találod
az ajtót.
– Ez most fontos. Megszökött előlünk.
 – Hogy a francba történhetett meg?
– Dicky megesküdött, hogy az egyik pillanatban még látta, a
következőben pedig felszívódott.
– Az isten szerelmére!
– Dicky elől még senki sem szökött meg. A nő nyilvánvalóan profi.
Távol kellene tartanunk magunkat tőle, amennyire csak lehetséges.
Vivie megborzongott a félelemtől.
– Menj ki innen, Robert, és csukd be az ajtót.
Amikor Róbert elment, Vivie játékosan megnyalta Vernon fülét.
– Nem igazán akarod megfogadni ezt a hóbortos tanácsot, ugye,
Vernon?
– Persze, hogy nem.
– Akkor jó – mondta. – Hol is tartottunk?
– Oh, jóságos isten – dünnyögte Vernon.
 TIZENKILENC

London

Másnap korán reggel, Peter Jordan kapitány kapkodva

előkészített megfigyelésével Robert Pope és Richard ‘Dicky’ Dobbs
akaratlanul színre léptek a háborús kémkedés világszínpadán; a hír
hallatán az MI5 megfigyelőit elfogta volna a sárga irigység.
Azzal kezdődött minden, hogy a nyirkos, dermesztően hideg
virradat beköszönte előtt megérkeztek egy fekete kocsiszekrényes,
zárt teherautóval Peter Jordan Kensingtonban található, VII.
Edward korabeli háza elé A teherautó hátulját megpakolták
ételkonzerves kartonokkal, az oldalára pedig az egyik West End-i
fűszeres nevét festették. Röviddel nyolc óra előttig csendesen
várakoztak. Pope bóbiskolt, Dicky idegesen rágcsált valami ragacsos
süteményt, és papírpohárból kávét kortyolt hozzá. Vernon Pope
egész éjjel azzal fenyegette, hogy véresre veri, amiért eltolta a dolgot
a lánnyal. A fene essen belé, ha Peter Jordant is szem elől téveszti.
Dicky, akit a londoni alvilág legügyesebb sofőrjének tartottak,
titokban megfogadta, hogy ha úgy adódik, a Green Park pázsitján
keresztül is üldözni fogja Jordant.
Ilyen autós hőstettre azonban nem volt szükség, mert öt perccel
nyolc előtt az amerikai hadsereg szolgálati autója megérkezett
Jordan háza elé, és a sofőr dudált. Kinyílt a kapu, s megjelent egy
közepes magasságú és termetű férfi. Az amerikai haditengerészet
egyenruháját viselte, hozzá fehér sapkát és sötét köpenyt. Kezében
vékony bőrtáskát lóbált. Bemászott a kocsi hátsó ülésére, és
becsapta az ajtót. Dicky olyan erősen figyelte Jordant, hogy
elfelejtette begyújtani a motort. Amikor végre megpróbálta, az egyet
köhögött és leállt. Káromkodott, fenyegette és hízelgett neki, mielőtt
újra próbálta. Most a teherautó életre kelt, és kezdetét vette Peter
Jordan titkos megfigyelése.
Az első kihívást a Grosvenor Square jelentette a számukra.
Zsúfolásig megtöltötték a taxik, katonai autók, és szövetséges tisztek
rohangáltak minden irányból. Jordan kocsija átverekedte magát a
téren, behajtott egy mellékutcába, és megállt egy kisebb, jeltelen
épület előtt. Lehetetlen volt arrafelé várakozni. Az utca két oldalán
végig autók parkoltak, egyetlen sávot hagyva szabadon a
forgalomnak, és ráadásul egy gumibotját hanyagul lóbáló, fehér
sisakos amerikai katonai rendőr fel-alá járkált az épület előtt. Pope
kiugrott az autóból, és ide-oda sétálgatott az utcában, mialatt Dicky
a környéken keringett. Tíz perc múltán Jordan kilépett az épületből,
csuklójához nehéz aktatáska volt láncolva.
Dicky felvette Pope-ot, és időben visszaértek a Grosvenor Square-
re, hogy megpillantsák a SHAEF főhadiszállásának kapuján belépő
Jordant. A Grosvenor Streeten találtak egy parkolóhelyet, ahonnan
tisztán láthattak mindent, és leállították a motort. Néhány perccel
később látták Eisenhower tábornokot, amint híres mosolyát
megvillantva eltűnik a bejáraton.
Pope, habár maga is kapott kiképzést az MI5-től, képtelen volt
kiszámítani a következő lépést. Azt világosan látta, hogy egyetlen
statikus pontról nem tudják figyelni az egész épületet, amely
hatalmas komplexum volt, számtalan bejárattal és kijárattal. Egy
utcai telefonról felhívta Vernont a raktárházban, és további három
embert kért. Amikor megérkeztek, az egyiket leállította az épület
mögé a Blackburn Streetre, a másikat az Upper Brook Streetre, a
harmadikat pedig az Upper Grosvenor Street felőli oldalra. Két óra
elteltével újra telefonált a raktárházba, és három friss arcot kért,
mert nem látszott biztonságosnak, hogy civilek hosszan lebzseljenek
amerikai objektumok körül. Ha Vicary és Boothby kihallgathatták
volna a beszélgetést, bizonyára gúnyosan nevettek volna azon, hogy
egyetlen hivatalnok és terepügynök sem tudna olyan keményen
vitatkozni a lehetőségekről, mint Vernon és Robert. Igaz, hogy az
érdekeik különböztek. Vernonnak egy csomó jó emberre volt
szüksége hogy kipakolják a rakomány lopott kávét, és
megfenyítsenek egy kereskedőt, aki elmaradt a védelmi pénzek
fizetésével.
Délben járművet cseréltek. A fűszeres teherautóját felváltották egy
olyan furgonnal, amelynek oldalára valami kitalált nevű mosoda
stencilezett cégfeliratát ragasztották. A kocsit olyan sietve
készítették elő, hogy a mosoda szót elírták mosdoa-nak, a hátuljába
behajigált ruhás zsákokat pedig összegyűrt újságpapírral tömték ki.
Két órakor kaptak egy termosz teát, meg néhány szendvicset. Újabb
óra elteltével, miután befejezték az evést és elszívtak néhány
cigarettát, Pope mind idegesebb lett. Jordan már hét órája az
épületben tartózkodott. Egyre későbbre járt az idő. Az épület
minden oldalát megfigyelés alatt tartották. Mégis, ha Jordan az el
sötétítés homályában távozik, majdnem lehetetlen lesz észrevenni.
De négy óra körül, a sötétség beállta előtt Jordan a Grosvenor
Square-re nyíló főkapun kijött az épületből.
Ugyanazt a körutat tette meg, mint reggel, csak az ellenkező
irányba. Átsétált a téren a kisebb épülethez, a nehéz táska a
csuklójához láncolva, és bement az ajtón. Néhány perc múlva
megjelent a reggel látott kisebb aktatáskával a kezében. Az eső elállt,
és Jordan váratlanul elhatározta, hogy egy kis séta jólesne neki.
Nyugati irányba indult el, majd délnek fordult a Park Lane-re.
Lehetetlen volt a teherautóval követni. Pope kiugrott, Jordan
árnyékául szegődött a járdán, néhány lépés távolságot tartva
mögötte.
A dolog nehezebbnek bizonyult, mint Pope gondolta. A Park
Lane-en található hatalmas Grosvenor House szállodát igénybe
vették az amerikaiak a tisztek elszállásolására. Emberek tucatjai
nyüzsögtek előtte a járdán. Popé közelebb ment Jordanhoz, hogy
biztosan össze ne tévessze valaki mással. Miközben Jordan
nyomában átfurakodott a tömegen, egy katonai rendőr jól megnézte
magának. A West End néhány utcáján az angolok ugyanolyan
feltűnést keltettek, mint Topekában vagy Kansasban. Popé izmai
megfeszültek. De azután rájött, hogy semmi rosszat nem csinált.
Egyszerűen sétált az utcán a saját hazájában. Megnyugodott, a
katonai rendőr pedig elfordította a fejét. Jordan elhaladt a
Grosvenor House előtt. Pope óvatosan haladt a nyomában.
A Hyde Park Cornernél veszítette szem elől. Jordan eltűnt az
utcán átkelésre várakozó katonák és angol civilek tömegében.
Amikor a közlekedési lámpa váltott, Pope a nyomába eredt egy
Jordannal megegyező felépítésű amerikai tengerésztisztnek, követte
a Grosvenor Place-ig. Akkor lenézett a kezére, és meglátta, hogy
ennél a tisztnél nincs aktatáska. Megállt és hátranézett, azt remélve,
hogy Jordan ott van. De az amerikai eltűnt.
Pope tülkölést hallott az utca felől és felpillantott. Dicky érkezett
oda az autóval.
– A Knightsbridge felé ment. Szállj be.
Dicky a lüktető esti forgalomban csinált egy tökéletes U kanyart.
Egy pillanattal később Pope meglátta Jordant, és
megkönnyebbülten felsóhajtott. Dicky lassított, és Pope újra
kiugrott a teherautóból. Hogy ne veszítse el megint, alig néhány
lépésnyire szegődött a nyomába.
A Vandyke Clubot Kensingtonban zömmel az amerikai tisztek
látogatták, és csak kevés angol polgár fordult meg benne. Jordan
bement a clubba. Pope így három méternyire megközelítette a
bejáratot, majd kétszer is hátranézett. Dicky nagyot fékezett az
utcában. Pope-ot átjárta a szél, borzongott a hidegtől, ezért beszállt
az autóba, és bevágta az ajtaját. Rágyújtott egy cigarettára, és kiitta a
maradék teát a termoszból. Azután megszólalt. – Ha Jordan
kapitány legközelebb is úgy dönt, hogy fél Londonon átsétál, te
eredsz gyalogosan utána, Dicky.
Jordan negyvenöt perc után távozott a clubból.
 Pope arra gondolt, hogy csak nehogy kezdődjön egy újabb
erőltetett menet.
Jordan kilépett a járdaszélre, és leintett egy taxit.
Dicky sebességbe tette a teherautót, majd körültekintően besorolt
a forgalomba. A taxit könnyebb volt követni. Kelet felé fordult, a
Trafalgar Square mellett elhajtva befordult a Strandra, majd rövid
út megtétele után jobbra kanyarodott.
– Na, ezt már jobban szeretem – mondta Pope.
Figyelték Jordant, ahogy kifizeti a taxit, és belép a Savoy Hotelbe.
Az angol lakosság nagy többsége a létfenntartás szintjéhez
elegendő élelmiszerrel élte túl a háborút. Néhány deka húshoz és
sajthoz jutottak hetente, pár deci tejet ihattak, a szerencsésebbek
egy tojást is láttak, és igazi finomságnak számított a
megfizethetetlen barack– és paradicsomkonzerv. Senki sem éhezett,
de néhányan erősen lefogytak. Azonban létezett egy másik London
is, az előkelő éttermek és luxusszállodák városa, amelyek húsból,
halból, zöldségfélékből, borból és kávéból zavartalan ellátást
biztosítottak maguknak a feketepiacon, és az elképesztő árakat
áthárították azokra a kiváltságos vendégekre, akik náluk akartak
vacsorázni. A Savoy Hotel egyike volt ezeknek a helyeknek.
Az ajtónálló ezüst sujtásos, zöld nagykabátot és cilindert viselt.
Pope félresodorta az útból, és belépett. A szálloda hallját átszelve
eljutott a szalonba. A kényelmes, könnyű karosszékekben elég
vegyes társaság szórakozott: gazdag üzletemberek, divatos estélyi
ruhákba öltözött, gyönyörű nők, egyenruhás amerikai és angol
tisztek, tweedöltönyös vidéki dzsentrik, akik néhány napra
ruccantak föl a városba. A Jordan nyomában tülekedő Pope-ban
vegyes érzelmet keltett a fényűző helyszín. Igen, a West End
gazdagjai édes életet élnek, miközben a kevésbé kiváltságosok
éhesek és a legtöbbet szenvednek a bombatámadásoktól. De ő és a
bátyja is a feketepiacon szerezték a vagyonukat. Elhessegette a rossz
érzéseket, az egyenlőtlenséget a szerencsétlen háború számlájára
írta.
Pope utánament Jordannak a grillbárba. Az amerikai társaság
nélkül állt a sokadalomban, igyekezett magára vonni a mixer
figyelmét, hogy rendelhessen egy italt. Pope néhány lépéssel
mögötte várakozott. Neki sikerült elkapnia a mixer pillantását,
rendelt egy whiskyt. Amikor körülnézett, Jordan éppen egy
vörösképű, jóindulatúan mosolygó, magas amerikai
tengerésztiszthez csatlakozott. Pope közelebb óvakodott, így
kihallgathatta a beszélgetésüket.
A magas pofa azt mondta: – Hitlernek ide kellene jönnie, és
megpróbálnia italhoz jutni egy péntek este. Biztos vagyok benne,
hogy kétszer is meggondolná, valóban el akarja-e foglalni ezt az
országot.
– Ne próbáljunk szerencsét a Grosvenor House-ban? – kérdezte
Jordan.
– Elment az eszed? Valamelyik nap felmondott a francia szakács.
Arra utasították, hogy a C-fejadagok szerint készítse az ételeket,
amit persze megtagadott.
– Úgy látszik, az utolsó épelméjű ember volt Londonban.
– Én is azt mondom.
– Mit kell az embernek tennie, hogy italhoz jusson itt?
– Ez a kiáltás általában beválik: – Két martinit, az isten
szerelmére!
A mixer felnézett, vigyorgott, és a Beefeateres üveg után nyúlt. –
Hello, Mr. Ramsey.
– Hello, William.
Pope megjegyezte a nevet. Jordan barátját Ramsey-nek hívják.
– Ezt jól csináltad, Shepherd – mondta Jordan. Pope memorizálta
a nevet, Shepherd Ramsey.
 – Segít, ha az ember egy fejjel magasabb a többieknél –
mosolygott Ramsey.
– Foglaltál asztalt? Anélkül lehetetlen, hogy ma este ülőhelyhez
jussunk az étteremben.
– Természetesen foglaltam, öreg cimbora. Egyébként hol a
pokolban voltál? Egész múlt héten próbáltalak hívni. Az otthoni
telefonod a sok csöngetéstől már leugrott a helyéről, de senki sem
felelt. Hívtalak az irodádban is. Azt mondták, nem tudsz a
telefonhoz jönni. Másnap újra hívtalak, de a történet ugyanaz volt.
Mi az ördögöt csináltál, hogy két napig nem voltál képes felvenni a
telefont?
– Ezt nem mondhatom el neked.
– Ah, még mindig azon a terveden dolgozol ugye?
– Szállj le róla, Shepherd, vagy itt a bárban rúglak fenéken.
– Álmodban, öreg cimbora. Mellesleg, ha jelenetet csinálsz itt, hol
a pokolban fogunk tovább inni? Nincs több, ízlésednek megfelelő
hely.
– Jó érv.
– Szóval mikor leszel hajlandó elmondani nekem, hogy min
dolgozol?
– Amikor a háborúnak vége lesz.
– Olyan fontos, mi?
– Igen.
– Nos, legalább valaki közülünk csinál valami fontosat. –
Shepherd Ramsey lehajtotta az italát. – William, még kettőt legyen
szíves.
– Még vacsora előtt berúgunk ma este.
– Csak azt akarom, hogy kicsit feloldódj. Ez minden.
– Olyan oldott vagyok, amilyen csak lehet az ember. De benned
milyen feszültség bujkál, Shepherd? Érzem a hangodon.
– Semmi, Peter. Ne is törődj vele.
– Mondd el. Tudod, hogy utálom a meglepetéseket.
– Meghívtam néhány embert ma estére.
– Embert?
– Pontosabban lányokat. Az a helyzet, hogy éppen most érkeztek
meg.
Pope követte Jordan tekintetét a bár elejébe. Két nőt látott,
mindketten fiatalok és vonzók voltak. Észrevették Shepherd
Ramsey-t meg Jordant, és csatlakoztak a társaságukhoz.
– Peter, bemutatom neked Barbarát. A legtöbben Baby-nek
szólítják.
– Ez teljesen érthető. Örülök, hogy találkoztunk, Barbara.
Barbara Shepherdre nézett. – Istenem, milyen igazad volt! Ő egy
óriáscsecsemő. – A lány a londoni munkásosztály jellegzetes
hanghordozásával beszélt. – A grillben eszünk?
– Igen. Már készen is van az asztalunk.
A maitre d’hotel odakísérte őket az asztalukhoz. A bárból Pope
nem hallgathatta ki a beszélgetésüket. Ehhez le kellett ülnie egy
szomszéd asztalhoz. Tekintetét körbejáratta az éttermen, és
észrevette, hogy a mellettük lévő asztalnál nem ül senki, de kitették
rá a foglalt táblát. Sem probléma, gondolta. Sietve kiment az utcára.
Dicky a teherautóban ülve várakozott. Pope intett neki, hogy jöjjön
be. Dicky kimászott az ülésről, és átballagott az utcán.
– Mi a helyzet, Robert.
– Megvacsorázunk. A te dolgod, hogy asztalt foglalj.
Pope beküldte Dickyt, hogy beszéljen a teremfőnökkel. Dicky első
kérésére a férfi a fejét rázta, merev arccal körbemutatott a teremben,
hogy egyetlen szabad asztaluk sincs. Akkor Dicky előrehajolt, súgott
valami fülébe, amitől az elfehéredett és remegni kezdett. Egy
pillanattal később már ott ültek a szomszédos asztalnál, Peter
Jordan és Shepherd Ramsey közvetlen közelében.
– Mit mondtál neki, Dicky?
– Közöltem vele, hogy ha nem ad asztalt, kitépem az
ádámcsutkáját, és beleejtem valamelyik flambírozó serpenyőbe.
– Helyes, a vendégnek mindig igaza van. Nekem is ez a
véleményem.
Kinyitották az étlapot. – Füstölt lazaccal szeretnéd kezdeni, vagy
hideg libamáj-pástétommal?
– Azt hiszem, mindkettővel. Majd éhen halok. Robert, gondolod,
felszolgálnak itt kolbászt törtkrumplival?
– Az piszkosul valószínűtlen. Próbálkozz inkább borban párolt
csirkével. De most maradj csendben, mert nem hallom, hogy a
jenkik miről beszélgetnek.
Vacsora után, az utcára érve Dicky vette át a figyelésüket. Látta,
amint a két férfi beülteti a hölgyeket egy taxiba, és elindulnak a
Strand irányába.
– Viselkedhettél volna előzékenyebben is – mondta
szemrehányólag Shepherd Ramsey.
– Sajnálom, Shepherd. Nem sok közös témánk volt.
– Miről kellett volna beszélgetni? Megiszol néhány italt,
nevetgélsz egy kicsit, azután hazaviszed, és csodálatos éjszakát
töltötök az ágyban. Kérdezősködésre nincs szükség.
– Nem tudtam túltenni magam azon, hogy a kését használta
tükörnek, miközben a száját rúzsozta.
– Van fogalmad arról, mire képes azokkal az ajkakkal? És vetettél
egy pillantást a ruha alatti értékeire? Jóságos isten, Peter, ő az egyik
legrosszabb hírű lány Londonban!
– Sajnálom, hogy csalódást okoztam neked, Shepherd.
Egyszerűen nem érdekelt.
– Nos, mikor akarsz már érdeklődést mutatni?
– Miről beszélsz?
– Hat hónappal ezelőtt megígérted, hogy elkezdesz
randevúzgatni.
– Szeretnék találkozni egy intelligens, érdekes, felnőtt nővel.
Nincs szükségem arra, hogy te keress nekem egy lányt. –Jordan
cigarettára gyújtott, és dühösen elhajította a gyufát. – Nézd,
Shepherd, igazán sajnálom. Én csak…
– Semmi baj, igazad van. Ez nem az én dolgom. Csak azért
csináltam, mert az anyám meghalt, amikor az apám negyvenéves
volt. Soha nem nősült újra. Ennek következtében keserű, magányos
emberként halt meg. Nem szeretném, hogy hasonló dolog történjen
veled is.
– Köszönöm, Shepherd, de nem kell ettől tartanod.
– Soha nem fogsz még egy olyan nőt találni, mint Margaret volt.
– Valami olyat mondj, amit nem tudok. – Jordan leintett egy
taxit. – Elvihetlek valameddig?
– A helyzet az, hogy már korábban elígérkeztem.
– Shepherd!
– Fél óra múlva visszajön a szobámba. Nem tudtam ellenállni
neki. Vess meg, de olyan gyenge a húsa.
– Több az, mint hús. Jó szórakozást, Shep.
A taxi elhajtott. Dicky kicsit eltávolodott, és keresni kezdte a
teherautót. Néhány másodperc múlva Pope lefékezett a
járdaszegélynél, és Dicky felmászott az ülésre. Követték a taxit
Kensingtonba, látták Peter Jordant belépni a saját ajtaján, és még
fél óráig ott maradtak az éjszakai váltásra várva.
 HÚSZ

London

Vicary annak köszönheti összezúzott térdét, hogy képtelen volt

megjavítani egy motorkerékpárt. A dolog Franciaország északi
részén történt egy tündöklő őszi napon, és kétségtelenül ez volt élete
legrosszabb napja.
Éppen befejezte a megbeszélést egy kémmel, aki az ellenséges
vonalak mögé surrant egy olyan területen, ahol az angolok másnap
hajnalban támadást terveztek. A férfi felfedezte a német katonák
megerősített állásait. Ha a terv szerint indítják a támadást, heves
ellenállásba ütköztek volna. A kém egy kézírásos jegyzetet adott
Vicarynak az ellenséges csapatok harckészültségéről és a tüzérségi
fegyverek számáról. Adott mellé egy térképet is a tüzérségi állások
elhelyezkedéséről. Vicary bőr oldaltáskájába csúsztatta a
jelentéseket, és elindult vissza a főhadiszállásra.
Tisztában volt vele, hogy nagyon fontos értesüléseket visz, életek
ezrei forognak kockán. Teljes gázt adott a motornak, és szédítő
sebességgel robogott a keskeny csapáson. Az ösvény két oldalát fák
szegélyezték, lombkoronájuk összeborult a feje felett, az őszi levelek
között áttörő napfény vibráló fényalagutat képezett a szeme előtt.
Motorkerékpárja szinte táncolt a hepe-hupás úton. Néhányszor
egészen jókedvre derült, amikor Rudge márkájú motorja egy-két
másodpercre a levegőbe emelkedett.
A főhadiszállástól tíz mérföldnyire, a motor zörögni kezdett.
Vicary levette a gázt. A következő mérföldön a zörgés kattogássá
erősödött. Újabb mérföld megtétele után fémes csattogást hallott,
amelyet hangos durranás követett. A motor hirtelen leállt.
A szédítő sebesség után nyomasztó csend vette körül. Lehajolt és
megnézte a motort. A forró, olajos fém és a tekergő kábelek semmit
sem mondtak neki. Emlékezett rá, hogy ilyenkor meg szokta
rugdosni, azután törte a fejét, hogy az út szélén hagyja-e, vagy eltolja
a főhadiszállásig. Végül megragadta a kormányt, és a
motorkerékpárt maga előtt tolva, gyors léptekkel elindult.
A délutáni világosság rózsaszín alkonyatba hajlott. Még
mérföldekre volt a főhadiszállástól. Ha szerencséje lesz, belefuthat
valakibe az övéi közül, aki elviszi. Ha nincs szerencséje, egyenesen
egy német felderítő járőr karjaiba szalad.
Amikor beállt az alkonyi sötétség, elkezdődött az ágyúzás. Az első
gránátok rövid röppályán érkeztek, ártalmatlanul csapódtak a
szántóföldbe. A következő sorozat magasan elzúgott a feje fölött, és
a lövedékek nekiütődtek a hegyoldalnak. A harmadik sortűz
gránátjai az orra előtt csapódtak az útra.
Vicary egyáltalán nem hallotta a gránát fütyülését, amelyik
megsebezte.
Kora este nyerte vissza az eszméletét, félig megfagyva feküdt egy
árokban. Végignézett magán, és majdnem újra elájult a térde
látványától. Szilánkokra törött csontok és alvadt vér borította. Nagy
erőfeszítéssel kimászott az árokból az útra. Megtalálta a
motorkerékpárját, és odaájult mellé.
Csak másnap reggel került be a tábori kórházba. Onnan tudta,
hogy a támadás megtörtént, mert a kórház zsúfolva volt
sebesültekkel. Egész nap feküdt az ágyon, feje kábult volt az
álmosító morfiumadagoktól, és hallgatta a sebesültek panaszos
nyöszörgését. Később a szomszédos ágyban fekvő fiú meghalt.
Vicary becsukta a szemét, megpróbálta kizárni a tudatából a
halálhörgés hangjait, de valahogy nem sikerült neki.
Másnap reggel meglátogatta Brendan Evans, az a cambridge-i
barátja, aki segített neki bejutni a hírszerző alakulathoz. A háború
nagyon megváltoztatta. Fiús jóképűsége teljesen eltűnt. Kemény,
majdnem kegyetlen vonások ültek ki az arcára. Brendan odahúzott
egy széket, és leült a barátja ágya mellé.
– Az én hibám volt – mondta Vicary. – Tudtam, hogy a németek
várnak rám. De a motorkerékpárom elromlott, és nem tudtam
megcsinálni azt az átkozott vacakot. Azután elkezdődött az ágyúzás.
– Tudom. Megtalálták a papírokat az oldalzsákodban. Senki sem
hibáztat téged. Mindenesetre rohadt nagy szerencséd volt.
Valószínűleg soha, semmilyen esetben sem tudnád megjavítani a
motorodat.
Vicary néha még most, harminc év elteltével is hallotta álmában a
haldoklók hörgését. Az elmúlt napokban pedig az álma új fordulatot
vett. Azt álmodta, hogy Basil Boothby rongálta meg szándékosan a
motorbiciklijét.
– Olvasta egyáltalán Vogel dossziéját?
– Nem.
Hazudozó. Tökéletes hazudozó.
Vicary igyekezett tartózkodni attól, hogy önkéntelenül is
párhuzamot vonjon az akkori idők és a jelen között, de ez
elkerülhetetlen volt. Nem hitt a sorsban, de valaki vagy valami
felkínált neki még egy esélyt. Egy esélyt arra, hogy jóvá tegye az 1916
őszén elkövetett hibáját.
Azt remélte, hogy az MI5 főhadiszállásával szemközti kocsmában
rendezett összejövetel majd segít kiverni a fejéből az ügyet. Nem így
történt. A söntés oldalánál ácsorogva is Franciaországban jártak a
gondolatai, üres tekintettel meredt a söröspoharába, vagy figyelte a
csinos gépírólányoknak udvarló többi tisztet. Nicholas Jago a
zongoránál sikeresen mutatkozott be új oldaláról.
Akkor tért magához a révületből, amikor a regisztráció egyik
királynője énekelni kezdte a „Találkozunk még” kezdetű dalt. A
vonzó, karmazsin vörösre festett ajkú, szőke nőt Grace
Clarendonnak hívták. Vicary tudott róla, hogy ő és Harry szerelmi
viszonyt folytattak a háború elején. Vicary megértette a
vonzódásukat. Grace derűs, szellemes egyéniség volt, és a
nyilvántartóban dolgozó többi lánynál okosabb. De férjes asszony is,
és emiatt Vicary nem helyeselte a kapcsolatukat. Harrynak nem
mondta el fenntartásait, hiszen semmi köze sem volt a dologhoz.
Különben is, ki vagyok én, gondolta, hogy szívügyekben tanácsokat
osztogassak. Gyanította, hogy Grace beszélt Harrynak Boothbyról,
meg Vogel dossziéjáról.
Harry a nagykabátjába burkolózva belépett a kocsmába.
Rákacsintott Grace-re, majd egyenesen Vicaryhoz ment. – Gyerünk
vissza az irodába. Beszélnünk kell.
– Beatrice Pymmnek hívták. Egyedül élt egy házban Ipswich
szélén – kezdte mondani Harry, ahogy ballagtak föl a lépcsőn Vicary
irodájába. Aznap reggel eltöltött néhány órát Ipswichben, Beatrice
Pymm múltját kutatta. – Nem voltak barátai, sem családja. Az anyja
1936-ban halt meg. Ráhagyta a házat, és elég szép summa pénzt.
Állást nem vállalt. Egyedül a festéssel foglalkozott.
– Festéssel? – kérdezte Vicary.
– Igen, festegetett. Az emberek, akikkel beszéltem, azt mondták,
hogy minden nap festegetett. Reggel korán elment a házból, bejárta
a környező vidéket, és álló napon át festett. Az ipswichi rendőrség
nyomozója megmutatta néhány festményét – kizárólag tájképeket
festett. Igazán nagyon szépek voltak.
Vicary meglepődött. – Nem is tudtam, hogy szeme van a
művészethez, Harry.
– Azt hiszi, hogy a Battersea-ból származó fickók nem képesek
értékelni a szép dolgokat? Szeretném közölni magával, hogy a szent
emlékű anyám rendszeresen elcipelt a Nemzeti Galériába.
– Elnézést, Harry. Kérem folytassa.
– Beatrice-nak nem volt autója. Biciklivel járt, vagy gyalog, esetleg
autóbusszal utazott. Későig szokott festeni, különösen nyáron,
amikor jók a fények, és gyakran lekéste az utolsó buszt visszafelé.
Ilyenkor a szomszédai látták, hogy késő este gyalog cipeli a
festőfelszerelését. Azt mondták, néha az éjszakát is valami isten háta
mögötti helyen töltötte, és várta a napfelkeltét.
– Mit gondolnak, mi történt vele?
– A történet hivatalos lezárása vízbefúlálos baleset. A holmiját
megtalálták az Orwell folyó partján, beleértve egy üres borosüveget
is. A rendőrség úgy véli, hogy kicsit többet ivott a kelleténél,
belecsúszott a vízbe és megfulladt. A holttestet nem találták meg.
Egy ideig még folytatták a nyomozást, de egyetlen bizonyítékot sem
találtak, amivel más elképzelést alátámaszthattak volna. Halottnak
nyilvánították fulladásos baleset következtében, és lezárták az ügyet.
– Nagyon hihető történetnek hangzik.
– Valóban, így is történhetett. De én kétlem. Beatrice Pymm
nagyon jól ismerte a környéket. Miért pont azon a különleges napon
ivott volna többet, és esett volna bele a folyóba?
– A kettes számú elmélet?
– A kettes számú elmélet a következőképpen hangzik: sötétedés
után a mi kémünk kinézte magának, szíven szúrta és holttestet
berakta egy furgonba. A holmiját a folyóparton hagyta, hogy a
vízbefúlálos baleset látszatát keltse. Valójában a hullát tovább
szállította, megcsonkította és eltemette Whitchurch határában.
Megérkeztek Vicary irodájába, és leültek. Vicary az íróasztala
mögé, Harry vele szemben. Harry a lábait felrakva hátradőlt a
székén.
– Ez mind csak feltételezés, vagy valamilyen ténnyel is alá tudja
támasztani az elméletét?
– Is-is, de az egész beleillik abba az ön által feltételezett képbe,
hogy Beatrice Pymmet azért gyilkolták meg, mert ezzel akarták
álcázni a kém belépését az országba.
 – Halljam a magyarázatot.
– A holttesttel kezdem. A hullát 1939 augusztusában fedezték fel.
Beszéltem azzal a belügyminisztériumi kórboncnokkal, aki
megvizsgálta. A bomlás mértékéből ítélve, becslése szerint hattól
kilenc hónapig lehetett a föld alatt. Mellesleg ez egybevág Beatrice
Pymm meggyilkolásának időpontjával. Az arccsontokat majdnem
teljesen összezúzták. Fogai nem maradtak, hogy fogorvosi
nyilvántartással össze lehetett volna hasonlítani őket.
Ujjlenyomatokat nem lehetett venni róla, mert az ujjai bomlásnak
indultak. A kórboncnok képtelen volt megállapítani a halál okát. De
talált egy érdekes nyomot, egy bemetszést a baloldali felső bordán. A
bevágásból arra lehet következtetni, hogy mellbe szúrták.
– Azt mondja, hogy a gyilkos furgonnal közlekedett. Erre milyen
bizonyítéka an?
– Kifaggattam a helyi rendőrkapitányságokat, hogy Beatrice Pynn
meggyilkolásának estéjén, Whitchurch körzetéből érkezett-e
bejelentés bármilyen bűntényről vagy rendzavarásról. Véletlenül
ebben az időben egy elhagyott és lobogó lánggal égő furgont láttak
Alderton falu közelében. Sikerült azonosítaniuk a furgon
rendszámát.
– És?
– Két nappal korábban lopták Londonban.
Vicary felállt és sétálgatni kezdett. – Tehát a mi kémünk
valahogyan kapcsolatba hozható az út szélén kiégett furgonnal. De
hová mehetett Mit csinálhat most?
– Joggal feltételezhetjük, hogy visszajött Londonba. Valószínűleg
leintett egy arra járó kocsit vagy teherautót, és felhozatta magát.
Vagy esetleg elsétált a legközelebbi állomásra, és vonattal tért vissza
ide.
– Az túl kockázatos lett volna – mondta Vicary. – Szokatlan
látvány késő este egy magányos nő a vidéki táj kellős közepén.
November volt, és nagyon hideg idő. Beatrice Pymm gyilkosa
tökéletesen tervelte ki és hajtotta végre a tettét. Nem bízhatta a
véletlenre a menekülését.
– Mit szól ahhoz, hogy vihetett magával egy motorbiciklit a
furgonban?
– Jó ötlet. Ellenőrizze, hogy loptak-e motorkerékpárt abban az
időben.
– Visszamotorozott Londonba, és valahol árokba lökte a gépet.
– Ez hihetően hangzik– helyeselt Vicary. – És a háború kitörése
után nem kerestük a Christa Kunst nevű holland nőt, mert tévesen
azt feltételeztük, hogy meghalt.
– Ördögien okos akció.
– Sokkal inkább kegyetlen, mint okos. Gondoljon csak bele,
meggyilkolni egy ártatlan angol állampolgárt a kém biztonságosabb
elrejtése érdekében. Ez nem egy mindennapi ügynök, és Kurt Vogel
sem egy szokványos irányító tiszt. Erről meg vagyok győződve. –
Vicary elhallgatott, és rágyújtott. – A fénykép hozott valami
eredményt?
– Semmit.
– Azt hiszem, hogy a nyomozásunk ezzel megfeneklett.
– Attól tartok, igaza van. Azért ma este még lebonyolítok néhány
telefont.
Vicary a fejét rázta. – Pihenjen az est hátralevő részében. Menjen
vissza az összejövetelre. Szórakozzon egy kicsit Grace-szel. Harry
meglepetten ránézett. – Ezt honnan tudja?
– Ezen a helyen nyüzsögnek a hírszerző tisztek, ha nem vette
volna észre. Mindennek híre megy, az emberek beszélgetnek.
Mellesleg maga sem viselkedett eléggé elővigyázatosan. Meg szokta
hagyni Grace lakásának telefonszámát az éjszakai központosnál arra
az esetre, ha keresném.
 Harry elvörösödött.
– Menjen hozzá, Harry. Hiányolja magát. Még a bolond is látja.
– Nekem is hiányzik. De férjes asszony. Azért szakítottunk, mert
gazembernek éreztem magam.
– Boldoggá tették egymást. Amikor a férje hazatér, már ha
egyáltalán így lesz, a dolgok visszakerülnek a normális
kerékvágásba.
– És mi lesz velem?
– Az csak magától függ.
– Ha faképnél hagy, összetörik a szívem. Megőrülök érte.
– Akkor menjen vissza hozzá, és élvezzék az életet.
– De van itt valami más is. – Harry elmondta neki a másik
szempontot is, amiért bűnösnek érzi magát a viszonyuk miatt –
nevezetesen, hogy ő Londonban hajszolja a kémeket, miközben a
másik férfi a hadseregben kockáztatja az életét.
– Fogalmam sincs, hogy mit tennék a tűzvonalban, hogyan
viselkednék ott. Vajon bátran szembenéznék az ellenséggel, vagy
gyáva nyúlként elfutnék? Azt sem tudom, hogy itt csinálok-e valami
hasznos dolgot. Százával ismerek olyan nyomozókat, akik képesek
lennének ezt a munkát elvégezni. Néha megfordul a fejemben, hogy
benyújtom a lemondásomat Boothbynak, és bevonulok katonának.
– Ne nevettesse ki magát, Harry! Amikor maga jól elvégzi a
munkáját, életeket ment meg a csatatéren. A franciaországi
partraszállás sikere vagy bukása eldől, mielőtt még egyetlen katona
partra tenné a lábát. Ezrek élete függ a maga munkájától. Mindig ez
jusson az eszébe, amikor úgy gondolja, hogy nem teszi meg a
magáét. Különben is, nekem szükségem van magára. Az egyetlen
ember, akiben megbízhatom itt.
Egy percig kínos, zavart csendben ültek egymással szemben,
ahogyan az angolok hajlamosak viselkedni személyes gondolataik és
érzelmeik kimondása után. Harry felállt, elindult az ajtóhoz, majd
megtorpant és Vicaryhoz fordult: – És magával mi a helyzet, Alfred?
Miért nincs senki az életében? Miért nem jön le velem az
összejövetelre, és keres magának egy kedves nőt?
Vicary félhold alakú olvasószemüvegét keresgélve ütögette a
zsebeit, majd feltette az orrára. –Jó éjszakát, Harry – mondta túlzott
keménységgel a hangjában, miközben lapozgatni kezdte az
íróasztalán tornyosuló papírokat. – Érezze jól magát. Reggel
találkozunk.
Amikor Harry kiment, Vicary felvette a telefont, és Boothby
számát tárcsázta. Meglepődött, hogy Sir Basil személyesen
jelentkezett be. Amikor megkérdezte, hogy tudna-e időt szakítani rá,
Boothby emelt hangon érdeklődött, nem várhat-e a dolog hétfő
reggelig. Vicary közölte vele, hogy fontos ügyben zavarja. Sir Basil
ötperces audienciát engedélyezett, és utasította, hogy most azonnal
menjen fel hozzá.
– Megfogalmaztam ezt az emlékeztetőt Eisenhower tábornoknak,
Betts tábornoknak és a miniszterelnöknek – mondta Vicary, amikor
befejezte a beszámolóját Harry nyomozásának eredményéről.
Átadta az anyagot Boothby-nak, aki lazán hintáztatva magát, az
egész beszélgetés alatt állva maradt. Türelmetlenkedett, mert vidéki
útra készült. A titkárnője egy biztonsági aktatáskába bekészítette a
hétvégi elolvasni valókat, egy kisebb bőr kézitáskába pedig a
személyes dolgait. A felsőkabátját már a vállára vetette, az ujjai
önálló életet élve himbálóztak. – A dolog további elhallgatása, az én
véleményem szerint, szolgálatszegésnek minősülne, Sir Basil.
Boothby még az anyagot olvasta. Vicary onnan tudta, hogy némán
mozogtak az ajkai. Szemeit olyan szorosan összehúzta, hogy szinte
eltűntek bozontos szemöldöke mögött. Sir Basil makacsul őrizte a
látszatot, hogy még tökéletes a látása, és a személyzeti állomány
előtt nem használta az olvasószemüvegét.
 – Úgy emlékszem, ezt már megvitattuk, Alfred – szólalt meg
végül, és meglobogtatta a papírlapokat. Számtalan személyes és
szakmai vezérelve közül az egyik az volt, hogy soha nem szabad újra
felvetni a már egyszer lezárt ügyeket. Könnyen felizgatta magát, ha a
beosztottjai nem tartották magukat ehhez. Az óvatos megfontoltság
és másodszori találgatás az ő szemében gyengeelméjűségnek
számított. Sir Basil mindennél többre értékelte a gyors döntési
képességet. Vicary az íróasztalára pillantott. A tiszta, fényezett
asztallapon egyetlen papír vagy irattartó sem feküdt, ezzel is
bizonyítva Boothby vezetési stílusát.
– Valóban megbeszéltük már egyszer, Sir Basil – mondta Vicary
türelmesen –, de a helyzet megváltozott. Kiderült, hogy sikeresen
bejuttattak egy ügynököt az országba, és találkozott is a helyben
működő kémmel. Nyilvánvalóvá vált, hogy az akciójuk – bármire is
irányuljon – kezdetét vette. Súlyos katasztrófához vezetne ülni az
információn, ahelyett, hogy megosztanánk az érintettekkel.
– Képtelenség – csattant fel Boothby.
– Miért lenne képtelenség?
– Mert ez az osztály hivatalosan nem tájékoztathatja az
amerikaiakat és a miniszterelnököt, nem tartozik a hatáskörébe.
Arra van felhatalmazásunk, hogy ellenőrizzük az invázió
előkészületeit veszélyeztető német kémeket.
– Ez még nem valós ok arra, hogy elhallgassuk ezt az információt.
A Boothbyval folytatott megbeszélések gyakran a saját farka körül
forgó macska esetére hasonlítottak: az ellentmondás elfojtása, a
blöff és figyelemelterelés, a tényeket megkerülő vitamódszer
jellemezte. Vicary összekulcsolta a kezét az álla alatt, és kitartóan
nézegette Boothby drága szőnyegének mintáit. Csönd borult a
szobára, csak a padló recsegett Boothby erőteljes léptei alatt.
– Hajlandó továbbítani a feljegyzésemet a főigazgatónak? –
kérdezte Vicary. Vigyázott, hogy semmi fenyegetés ne érződjön a
hangjából.
– Egyáltalán nem.
– Akkor kénytelen leszek magam fordulni a főigazgatóhoz.
Boothby egészen közel hajolt Vicary arcához. A süppedős
díványon ülve érezte főnöke gintől és cigarettától bűzlő leheletét.
– Én pedig kénytelen leszek szétlapítani magát, Alfred.
– De Sir Basil…
– Hadd emlékeztessem, hogyan működik a szervezeti rendszer.
Maga jelentést tesz nekem, és én beszámolok a főigazgatónak. A én
jogom eldönteni, hogy a jelentését az adott helyzetben indokolt-e a
főigazgatónak továbbítani.
– Létezik másik választási lehetőség is.
Boothby felkapta a fejét, mintha arcul csapták volna. Azután
gyorsan összeszedte magát, állát dühösen megfeszítette.
– Nem jelentem a dolgot a miniszterelnöknek, azzal nem
szereznék örömet neki. De ha megkerüli az osztályt, és közvetlenül
beszél Churchillel, a belső ellenőrző bizottság elé citáltatom. Mire a
bizottság végez magával, fogorvosi nyilvántartásra lesz szükség a
teste azonosításához.
– Ez teljességgel méltánytalan.
– Valóban? Mióta maga foglalkozik ezzel az üggyel, egyik
katasztrófa követi a másikat. Jóságos isten, Alfred, annyi német kém
szaladgál szabadon az országban, hogy alakíthatnának egy
rögbicsapatot.
Vicary nem kapta be a horgot. – Amennyiben nem juttatja el a
feljegyzésemet a főigazgatónak, ragaszkodom hozzá, hogy hivatalos
jegyzőkönyv készüljön a nézeteltérésünkről, amelyik rögzíti az én
javaslatomat, és az ön elutasító magatartását.
Boothby szája sarka gúnyos mosolyra rándult. Megértette és
méltányolta, ha valaki kivédte az oldaltámadást. – Már a
történelemben elfoglalt helyére gondol, ugye, Alfred?
– Maga egy tökéletes gazember, Sir Basil. És alkalmatlan is a
feladatára.
– Ezt egy magas rangú tisztnek mondta, Vicary őrnagy!
– Higgye el, nem volt benne semmi irónia.
Boothby megragadta az aktatáskát és a bőr kézitáskáját, azután
Vicaryra nézett. – Magának még nagyon sokat kell tanulnia.
– Azt hittem, hogy öntől majd tanulhatok.
– És a szentségit, mit jelentsen az a feltételes mód?
Vicary felállt. – Azt jelenti, hogy ideje lenne sokkal többet
gondolnia az ország biztonságára, és kevesebbet személyes
előmenetelére a Whitehall hivatalaiban.
Boothby olyan megnyerően mosolygott, mintha egy fiatal nőt
akarna meghódítani. – No, de kedves Alfredom! Én mindig úgy
tartottam, hogy a két dolog teljesen egymásba fonódik.
 HUSZONEGY

Kelet-London

Amikor másnap este Catherine Blake végigsietett a járdán Pope

raktárházához, a retiküljében elrejtve egy tőrkés lapult. Kikövetelt
magának egy személyes találkozót Vernon Pope-pal, és a
raktárházhoz közeledve valóban nyomát sem látta Pope embereinek.
Megállt a kapu előtt, és lenyomta a kilincset. Nyitva volt, ahogyan
Pope megígérte. Belökte az ajtót és belépett az épületbe.
A raktárban félhomály volt, kevéske fényt csak a helyiség végében
lelógatott csupasz villanykörte szolgáltatott. Catherine követte a
fényforrás irányát, és rátalált a teherliftre. Belépett, behúzta az ajtót
maga után, és megnyomta a gombot. A lift panaszosan nyöszörgött,
majd elindult fölfelé Pope irodájába.
Catherine kilépett egy kisebb előtérbe, amelyből fekete,
kétszárnyú ajtó nyílt. Kopogott, és rögtön utána hallotta Pope
invitálását. A férfi egy italos zsúrkocsi előtt állt, egyik kezében
pezsgősüveget, a másikban két poharat tartott. Az egyik megtöltött
poharat a közeledő Catherine felé nyújtotta.
– Köszönöm, nem kérek – mondta a lány. – Csak egy pár percre
ugrottam föl.
– Ragaszkodom hozzá – erősködött Popé. – Amikor utoljára
találkoztunk, kicsit feszült volt a helyzet. A maga kibékítésére
szeretném felajánlani.
– Amiért követtetett? – kérdezte a pezsgőt elfogadva Catherine.
– Én mindenkit követtetek, kedvesem. Ezért maradhattam meg a
piacon. Ha ezt elolvassa, rá fog jönni, hogy az embereim jól végzik a
dolgukat. – Catherine felé nyújtott egy borítékot, de mielőtt a lány
keze elérte volna, hirtelen elrántotta. – Ezért lepődtem meg annyira,
amikor kicsúszott Dicky kezei közül. Egyszerű trükk volt – lemenni
a földalatti aluljárójába, azután fölugrani egy buszra.
– Csak meggondoltam magam. – Beleivott a pezsgőbe. Jéghideg
volt és kitűnő. Pope újra kinyújtotta a borítékot, és most engedte,
hogy Catherine elvegye. Kinyitotta, és leült elolvasni.
Pontosan azt tartalmazta, amire szüksége volt, beszámolót Peter
Jordan Londonban töltött minden percéről. Hol dolgozik, meddig
van elfoglalva, melyik helyeken eszik és iszik, sőt még a barátai
nevét is.
Miközben Catherine olvasott, Popé kivette a pezsgőt a
jégvödörből, és töltött magának még egy pohárral. Catherine
benyúlt a retiküljébe, előhalászta a pénzt és ledobta az asztalra. – Itt
a második részlet. Azt hiszem, ezzel lezárult az üzleti kapcsolatunk.
Nagyon köszönöm a segítséget.
Éppen be akarta süllyeszteni a Peter Jordanról készített jelentést
a táskájába, amikor Pope megragadta a karját. – Catherine, drágám,
az együttműködésünk valójában csak most kezdődik.
– Amennyiben még több pénzt akar…
– Oh, valóban többet akarok. És ha nem szeretné, hogy felhívjam
a rendőrséget, meg is fogja adni nekem. – Egy lépéssel közelebb
ment hozzá, a testét nekinyomta az övének, és kezével megtapogatta
a mellét. – De valami egészet mást akarok magától, nem pénzt.
A hálószoba ajtaja kinyílt, és Vivie megállt a küszöbön. Nem viselt
mást, csak Vernon egyik ingét, amelyik szétnyílt a mellén. – Vivie,
bemutatom neked Catherine-t – mondta Pope. – A bájos Catherine
beleegyezett, hogy velünk tölti az estét.
Az Abwehr berlini kémiskolájában nem készítették fel ilyen
helyzetre. Megtanították hogyan számolja meg a csapatokat, hogyan
becsülje meg a fegyverzetüket, kezelje a rádiót, miről ismerheti fel a
fegyvernemek és a magasabb katonai rangok jelzéseit. De soha nem
oktatták ki arra, hogyan bánjon egy londoni gengszterrel és a
perverz barátnőjével, akik közös szórakozásra tervezik igénybe venni
a testét. Úgy érezte magát, mintha egy ostoba, pubertáskori fantázia
kerítette volna a hatalmába. Ez valójában nem történhet meg,
gondolta. De a helyzet valóságos volt, és Catherine a kiképzés során
tanultakból semmiféle ötletet sem tudott meríteni, miként másszon
ki belőle.
Vernon Pope bevezette a hálószobába. Lelökte az ágy végébe,
majd beült a szoba sarkában álló fotelbe. Vivie, ingének utolsó két
gombját kioldva, odaállt szorosan mellé. Kicsi, felfelé ágaskodó
mellei voltak, fehér bőre csillogott a derengő világításban. Erősen
megfogta és a melléhez húzta Catherine fejét. Catherine látszólag
belement az elfajzott játékba, szájába vette Vivie mellbimbóját, és
közben azon gondolkozott, hogyan lehetne a legsikeresebben
megölni mindkettőjüket.
Tudta, ha egyszer enged a zsarolásnak, soha nem tud véget vetni a
dolognak. Anyagi forrásai korlátozottak voltak. Vernon Pope nagyon
hamar megkopaszthatja. Pénz nélkül pedig mindenki számára
használhatatlanná válik. Úgy határozott, nem vállal nagy
kockázatot, hiszen gondosan vigyázott, hogy ne jussanak a nyomára.
A Pope testvéreknek és az embereiknek fogalmuk sincs, hol
keressék. Csak annyit tudnak róla, hogy önkéntes nővér a St Thomas
kórházban, és ott hamis lakcímet adott meg. Attól is tartózkodni
fognak, hogy a rendőrséghez forduljanak. A rendőrség
kérdezősködni kezdene, elég ostobaság lenne bevallani a részükről,
hogy pénzért követtek egy amerikai tengerésztisztet.
Minden érv amellett szólt, hogy a lehető leggyorsabban és
legcsendesebben ölje meg Vernont.
Catherine Vivie másik mellét vette a szájába, és addig szívta a
mellbimbóját, amíg meg nem keményedett. Vivie hátracsuklott fejjel
kéjesen nyöszörgött. Megfogta Catherine kezét és bevezette a
combjai közé. Szeméremajkai már forrók és nedvesek voltak.
Catherine teljesen felizgatta. Pedig ő csak mechanikusan végezte
azokat a mozdulatokat, amellyel fizikai gyönyört tudott kiváltani
ebben a másik nőben. Nem érzett sem félelmet, sem egyéb érzelmet,
mindössze igyekezett nyugodt maradni és világosan gondolkodni.
Vivie mozgatta a szeméremcsontját Catherine ujjai alatt, és egy
pillanat múlva egész teste remegni kezdett az orgazmustól.
Azután lefordította Catherine-t az ágyra, szétvetett lábakkal ráült
a csípőjére, és kezdte kigombolni a szvetterét. Kikapcsolta a
melltartóját, masszírozta a melleit. Catherine észrevette, hogy
Vernon kikászálódott a fotelból, és vetkőzni kezdett. Először lett
ideges. Irtózott a gondolattól hogy a férfi ráfeküdjön vagy belé
hatoljon. Brutális, szadista szerető lehet. Valószínűleg sérülést
okozna neki. A hátán fekve, szétvetett lábakkal nagyon sebezhető
lenne. A súlyával és az erejével Pope fölébe kerekedne. Az Abwehr
iskolában elsajátított harci technikák kivétel nélkül a gyorsaságra és
a manőverezési képességre épültek. Vernon Pope súlyos teste alá
szögezve teljesen védtelenné válna.
Catherine-nek tovább kellett játszania. Ellenőrzötten, de még
meggyőzőbben.
Kinyújtotta a kezeit, marokba fogta Vivie melleit, és simogatta a
mellbimbóit. Látta, hogy Vernon figyeli a jelenetet. Majd felfalta
őket a szemével, megittasult a látványtól, ahogy a két nő
kedveskedett egymásnak Catherine magához húzta Vivie-t, és
nyelvével a melleit csiklandozta. Közben arra gondolt, milyen
egyszerű is lenne elkapni a nő fejét és kitekerni a nyakát. De azt a
hibát nem követheti el. Először Pope-ot kell megölnie. Azután Vivie-
vel már egyszerű lesz elbánni.
Pope odament az ágyhoz, és gyengéden félrelökte Vivie-t.
Mielőtt Vernon ráfeküdhetett volna, Catherine felült és
megcsókolta. Nyelvét vad szenvedéllyel forgatta a férfi szájában, és
közben ügyesen felállt az ágyról. Elvetette azt a hirtelen ötletet, hogy
megtréfálja. Egy pillanatig arra gondolt, megengedi, hogy
közösüljön vele, és akkor öli meg amikor ernyedt és elégedett. De
nem akarta, hogy a szükségesnél egy pillanattal is tovább tartson a
dolog.
Megragadta a férfi hímvesszőjét. Pope felnyögött, és még
hevesebben csókolta.
Most teljesen tehetetlen volt. Catherine úgy fordította, hogy háttal
kerüljön az ágynak.
Azután a térdével teljes erőből ágyékon rúgta.
Popé hátraesett, levegő után kapkodott, kezeit a combja közé
szorította. Vivie sikoltozott.
Catherine odaugrott, behajlított könyökével keményen orrba
vágta a tehetetlen férfit. Hallotta a csontok reccsenését, és a porcok
pattogásait Pope az ágy lábához zuhant a földre, orrlyukain dőlt a
vér. Vivie sikoltozva térdelt az ágyon. Most nem jelentett veszélyt
Catherine-ra.
Megfordult, és gyorsan az ajtó felé indult. A földön fekvő Pope
kirúgott a lábával.
Eltalálta Catherine jobb bokáját, akinek ettől összeakadtak a
lábai. A földre zuhant, a kemény eséstől elállt a lélegzete. Csillagokat
látott a fájdalomtól, könnyek szöktek a szemébe. Attól félt, hogy
elveszíti az eszméletét.
Nagy erőfeszítéssel négykézlábra emelkedett, és éppen lábra akart
állni, amikor Pope vadul megragadta a bokáját, majd húzni kezdte
maga felé. Catherine gyorsan az oldalára fordult, és cipője sarkával
hatalmasat rúgott a férfi törött orrára.
Pope felsikoltott a fájdalomtól, de még erősebben szorította a
bokáját.
Megrúgta másodszor, majd harmadszor is.
Végül a férfi elengedte a lábát.
Catherine feltápászkodott és a díványhoz szaladt, ahová Pope
letetette vele a retiküljét. Kinyitotta, elhúzta a cipzárt a belső zseben.
Oda rejtette a tőrkést. Megmarkolta a fogantyúját, és megnyomta a
gombot. A penge a helyére csusszant.
Pope addigra lábra állt, maga elé nyújtott karokkal tapogatódzott
a sötétben. Catherine megpördült a tengelye körül, és vadul
nekirontott a fegyverrel. A penge hegyével mély sebet ejtett a férfi
jobb vállán.
Pope bal kezét rászorította a sebre, üvöltött a fájdalomtól, és a vér
sugárban spriccelt az ujjai között. A kezét keresztbe fonta a mellén,
ezért lehetetlen volt a szívébe szúrni a stilétót. De az Abwehr még
egy módszerre megtanította, amit mélyen elrejtett az agyában. Most
azonban kénytelen lesz használni. Nincs más választása.
Catherine közelebb ment egy lépéssel, kicsit hátrahúzta a stilétót,
majd beledöfte Vernon Pope szemébe.
Vivie, mint egy embrió kuporgott a szoba sarkában, és
hisztérikusan zokogott. Catherine megragadta a karját, lábra
állította, azután háttal nekiszorította a falnak.
– Kérem ne bántson!
– Nem szándékozom bántani.
– Ne bántson!
– Nem akarom bántani.
– Megígérem, hogy senkinek nem mondom el, még Robertnek
sem. Esküszöm.
– A rendőrségnek sem?
– Nem mondok semmit a rendőrségnek.
– Helyes. Tudom, hogy megbízhatok magában.
Catherine megsimogatta a haját és az arcát. Vivie kezdett
megnyugodni. A teste elernyedt, Catherine-nek erősen kellett
tartania, hogy ne rogyjon le a földre.
 – Ki maga? – kérdezte Vivie. – Hogyan tudta ezt megtenni vele?
Catherine nem válaszolt, csak simogatta a haját, a másik kezével
pedig kitapogatta a lágy pontot a felső bordája fölött. Vivie szemei
tágra nyíltak, amikor a stiléto behatolt a szívébe. Torkából fájdalmas
kiáltás tört fel, majd halk gurgulázásba fulladt. Gyorsan és csendben
halt meg, üres tekintettel meredt Catherine-re.
Catherine eleresztette. A fal mellett lassan lecsúszó testből finom
kihúzta a stilétót. Azután csak nézte maga körül az emberi
pusztulást, a rengeteg vért.
Istenem, mivé tettek. Térdre esett Vivie holtteste mellett, és
hevesen öklendezett.
Végül meglepő nyugalommal készítette elő a menekülését. A
fürdőszobában lemosta a vért a kezéről, az arcáról és a tőr
pengéjéről. A szvetterére fröccsent vérrel nem volt mit kezdeni, de a
bőrkabátja majd elrejti. Végigment a hálószobán, kikerülte a nő
hulláját, és átlépett a másik szobába. Odament az ablakhoz, és
lenézett az utcára. Úgy látszott, Pope megtartotta a szavát. A
raktárház környékén nem látott senkit. Biztosan csak reggel fedezik
fel a holttesteket, gondolta, és utána majd megpróbálnak a nyomába
eredni. Most még biztonságban érezheti magát. Visszarakott
mindent a retiküljébe, összeszedte az asztalról a Pope-nak adott száz
fontot is. Lement a liften, kisurrant a raktárház kapuján, és
beleolvadt az esti sötétségbe.
 HUSZONKETTŐ

Kelet-London

Andrew Kidlington detektív-főfelügyelő, hivatásának legtöbb

képviselőjével ellentétben, minden lehetséges módon igyekezett
kerülni a bűntények helyszínét. A helyi templom világi presbitere
volt, aki már régen elvesztette érdeklődését szakmájának
hátborzongató részletei iránt. Szakképzett rendőrtisztek egész
csapatát gyűjtötte maga köré, és úgy vélte, a legjobb, ha szabad kezet
ad nekik. Legendás képességgel rendelkezett, hogy többet
megtudjon egy gyilkosságról a jó jelentésekből, mint a helyszíni
szemléből. Ragaszkodott is hozzá, hogy a csoportjának tagjai által
megírt minden papírfecni az asztalára kerüljön. De az azért nem volt
mindennapos eset, hogy valaki tőrt döfjön egy ilyen emberbe, mint
Vernon Pope. Ezt saját szemével kellett látnia.
Kidlington közeledtére a raktárház ajtajában posztoló egyenruhás
rendőr sietve félre lépett az útból. – A liftet a raktár végében találja,
uram. Az első szintre menjen föl vele. Az előtérben egy másik
emberünk őrködik. Majd megmutatja önnek az utat.
Kidlington komótosan ballagott a raktárház földszintjén. Magas,
szikár ember volt, fejét ősz, gyapjas hajtakaró borította, és olyan
tekintettel nézett maga elé, mint aki örökösen fel van készülve a
legrosszabb hírekre. Ennek következtében az emberei halkan
lépkedtek körülötte.
Egy Meadows nevű nyomozóőrmester várta a lift előterében.
Meadows Kidlington ízlése szerint túlzottan kirívóan viselkedett, és
a kelleténél több nővel tartott kapcsolatot. De kitűnő nyomozó volt,
és elsők között szerepelt az előléptetendők listáján.
– Csinos kis felfordulás van odabent, uram – fogadta Meadows.
Miközben az őrmester bevezette, Kidlington megérezte a vér szagát
a levegőben. Vernon Pope hullája egy keleti szőnyegen feküdt a
dívány előtt. A szürke lepedő környékén kiterjedt, sötét vértócsa.
Amikor Meadows letérdelt a hulla mellé, és elhúzta róla a takarót,
Kidlington a fővárosi rendőrkapitányságon leszolgált harminc év
ellenére is csomót érzett a torkában.
– Jóságos Isten! – mormogta a foga között. Döbbent arcot vágott,
majd egy pillanatra elfordult, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét.
– Ilyet még soha nem láttam – mondta Meadows.
Vernon Pope meztelen teste arccal felfelé feküdt egy alvadt, fekete
vértócsában. Kidlington számára nyilvánvaló volt, hogy a végzetes
sebet brutális küzdelem után kapta. A vállán nagy, rojtos szélű vágás
húzódott. Az orra csúnyán összetört. Mindkét orrlyukából vér
csorgott a szájába, amely a halálában tátva maradt, mintha az utolsó
kiáltás tört volna ki belőle. Azután ott volt a szeme. Kidlington csak
küszködve bírt ránézni. Az arcára rászáradt a vér és a szemfolyadék.
A szemgolyó kiszúrva, a pupilla nem látszik. A seb tényleges
mélységét csak a boncoláskor lehet majd megállapítani, de első
látásra halálos döfésnek látszott. Valaki beleszúrt valamit Vernon
Pope szemébe, és behatolt egészen az agyába.
A beállt csendet Kidlington törte meg. – A halál megközelítő
időpontja?
– Valamikor tegnap, talán kora este.
– A fegyver?
– Nehéz megmondani. Biztosan nem közönséges kés. Nézze meg a
vállsebet. A seb szélei csipkézettek.
– Következtetés?
– Valami borotvaéles tárgy. Talán csavarhúzó vagy jégcsákány.
Kidlington végigfuttatta a szemét a szobán.
– Pope jégcsákánya még a zsúrkocsin hever. Hacsak a maguk
gyilkosa nem a saját jégcsákányával a kezében mászkál, kétlem,
hogy az lett volna a gyilkos eszköz. – Kidlington újra lenézett a
holttestre. – Én inkább egy stilétóra gyanakszom. Az egy szúró, és
nem pedig vágó fegyver. Ennek a számlájára írható a csipkézett
sérülés a vállon, és a tiszta, átfúródott seb a szemüregben.
– Igaza van, uram.
Kidlington eleget látott. Felállt, és intett Meadowsnak, hogy
takarja le a hullát.
– Hol a nő?
– A hálószobában. Erre, uram.
Miközben Dicky teljes sebességgel robogott a St Thomas kórház
felé, Robert Pope sápadtan és láthatóan megrendülten ült a
teherautó utasülésén. Reggel korán Robert fedezte fel a bátyja és
Vivie holttestét. Az East End kávéházban várta Vernont, ahol
minden nap együtt szoktak reggelizni, és ideges lett, amikor nem
jelent meg. Elrohant Dickyért a lakására, és berontott a raktárházba.
Amikor meglátta a holttesteket felüvöltött, lábával berúgta az
üvegtáblát.
Robert és Vernon gyakorlatias gondolkodású emberek voltak.
Pontosan tudták, hogy kockázatos az életvitelük, és egyikük, vagy
akár mindketten is korán meghalhatnak. Mint a testvérek általában,
időnként veszekedtek, de Robert Pope a világon mindennél jobban
szerette a bátyját. Vernon apaként bánt vele, miután a goromba,
alkoholista, munkanélküli igazi apjuk egy nap kisétált az életükből,
és soha nem jött vissza. Legjobban a bátyja halálának módja
borzasztotta el. Kiszúrták a szemét, és meztelenül ott hagyták a
földön. Az ártatlan Vivie-t is szíven szúrták.
Lehetségesnek látszott, hogy a gyilkosságokat valamelyik
ellenségük követte el. Szép hasznot húztak a háborús időkből, és új
területekre is kiterjesztették a befolyásukat. Robert mégis arra
gyanakodott, hogy a dolog összefüggésben áll azzal a Catherine nevű
nővel, ha egyáltalán így hívják. Névtelenül felhívta a rendőrséget –
valamilyen értelemben mégis csak érintettek a dologban –, de nem
bízhatta rájuk a bátyja gyilkosának felkutatását. Azt neki magának
kell megtennie.
Dicky leparkolt a folyóparton, és a szolgálati kapun ment be a
kórházba. Öt perc elteltével kijött, visszament a furgonhoz.
– Bent találtad? – kérdezte Popé.
– Igen. Azt mondta, meg tudja szerezni.
– Mennyi idő alatt?
– Húsz perc.
Fél óra múlva egy rózsaszín arcú, beteghordozói egyenruhát
viselő, sovány férfi bukkant fel a kórház kapujában, és szaporán
odalépkedett a furgonhoz.
Dicky letekerte az ablakot.
– Megszereztem, Mr. Pope – mondta a férfi. – A felvételi irodában
egy lány elárulta. Mondta ugyan, hogy ez teljesen szabálytalan, de a
lelkére beszéltem. Beígértem neki egy ötöst. Remélem, nincs ellene
kifogása.
Dicky kinyújtotta a kezét az ablakon, elvett egy darabka papírt a
műtőssegédtől, és átadta Pope-nak.
– Jó munkát végeztél Sammy – dicsérte meg Pope. – Add oda
neki a pénzt, Dicky.
A beteghordozó elégedetlen képpel vette el a bankjegyet.
– Mi a baj, Sammy? – kérdezte meg Dicky. – Egy tizes üti a
markodat, ahogy megígértem.
– És mi van a csaj ötösével?
– Tekintsd rezsiköltségnek – mondta Pope.
– No de Mr. Pope…
– Sammy, ugye nem szeretnél most baszakodni velem.
 Dicky sebességbe tette a furgont, és csikorgó gumikkal elhajtott.
– Hol van a cím? – kérdezte Dicky.
– Islingtonban. Gyerünk.
Islingtonban, a Norton Lane 23 alatt lakó Mrs. Eunice Wright
nagyon szerette a házát, ezt a magas, ötvenes évek közepén épült,
viktoriánus szilárdságú és modorú épületet. Nem tudta – és még az
egész kellemetlen epizód megtörténte után sem fogja megtudni soha
–, hogy a német katonai titkosszolgálat Catherine Blake nevű
ügynöke az ő házát adta meg hamis lakcímének.
Eunice Wright két hete várta a szerelőt, hogy megnézze
megrepedt vízmelegítőjét. A háború előtt főleg fiatal emberek voltak
az ügyesen vezetett panziójának a bérlői, akik szívesen siettek a
segítségére, ha valami elromlott a csőrendszerben vagy a kályhában.
A saját fia, aki egyfolytában lefoglalta a gondolatait, valahol Észak-
Afrikában harcolt. Most nem sok örömet talált a bérlőiben. Két
öregúr, akik folyton az első háborúról beszéltek, két együgyű vidéki
lány, akik kirepültek kietlen kelet-midlandi falujukból, hogy gyári
munkát vállaljanak Londonban. Amikor még Leonard élt, minden
javítási munkát elvégzett, de Leonard már tíz éve halott.
Teát kortyolgatva álldogált a szalon ablaka előtt. A házban teljes
nyugalom honolt. A férfiak a felső szobában dámát játszottak.
Eunice Wright megkövetelte, hogy játék közben ne csapkodják a
korongokat, nehogy felébresszék az éjszakai műszakból hazatért és
pihenni vágyó lányokat. Unatkozott, ezért bekapcsolta a rádiót, és
meghallgatta a BBC híreit.
A ház előtt lefékező furgon különös érzést keltett benne. Nem volt
rajta jelzés, nem festettek az oldalára cégnevet, és a benne ülő két
ember nem hasonlított az általa eddig látott szerelőkre. A
kormánykeréknél ülő magas, erőteljes, rövidre vágott hajú férfi volt,
olyan vaskos, rövid nyakkal, mintha a feje közvetlenül széles
vállaiból nőtt volna ki. A másik alacsonyabb, sötéthajú alak, aki
dühödt tekintettel nézett a világra. Az öltözéküket is furcsának
találta. A szerelők jellegzetes overállja helyett első látásra is
drágának tűnő öltönyt viseltek.
Kinyitották a teherautó ajtaját és kiszálltak. Eunice-nek feltűnt,
hogy nincs náluk szerszámos láda. Talán először meg akarják
állapítani a kazán hibáját, és majd azután cipelik be a szükséges
szerszámokat. Csak lelkiismeretes munkát akarnak végezni, és
utána hozzák be a javításhoz az eszközöket. Ahogy a bejárati ajtóhoz
közeledtek, egyre gyanakvóbban figyelte őket. Meglehetősen
egészséges embereknek látszottak. Miért nem a katonaságnál
szolgálnak? Azt is észrevette, hogy lopva hátranézne a válluk fölött,
mint akik igyekeznek észrevétlenek maradni. Hirtelen azt kívánta,
bárcsak vele lenne Leonard.
A kopogtatás erőszakosan, udvariatlanul hangzott. Arra gondolt,
hogy a rendőrök kopognak így, ha bűnözőt sejtenek az ajtón belül.
Másodszorra olyan erősen dörömböltek, hogy megremegtek a szalon
ablakai.
Az emeleten a férfiak abbahagyták a dámajátékot.
Eunice odament az ajtóhoz. Azzal nyugtatta magát, hogy semmi
oka a félelemre, mindössze hiányzik belőlük az angol kisiparosokra
általában jellemző udvariasság. Ennek is a háború az oka. A
szakképzett szerelőket behívták katonának, a bombázógépeket és a
fregattokat javítják. A rosszabbak – mint ez a páros is az ajtó előtt –
itthon maradtak a háztartási munkákra.
Lassan nyitotta ki az ajtót. Meg akarta kérni őket, hogy csendesen
viselkedjenek, ne ébresszék fel a lányokat. De szóhoz sem tudott
jutni. A hatalmas alak, az egybe-nyakú, belökte az ajtót, és a szájára
tapasztotta a kezét. Eunice megpróbált sikítani, azonban a szorítás a
torkába forrasztotta a hangot, mindössze alig hallható nyöszörgést
tudott kipréselni.
Az alacsonyabbik egészen a füléhez hajolt, és olyan nyugodtan
beszélt hozzá, hogy attól még jobban megrémült.
- Csak teljesítse amit követelünk, és senkinek sem esik bántódása
– mondta a férfi.
Eztán félrelökték, és elindultak felfelé a lépcsőn.
Meadows nyomozó őrmester a legalacsonyabb beosztású
rendőrnek tekintette magát a Pope banda ügyében. Tudta, hogy
törvényes és törvénytelen eszközökkel hogyan szerezték a pénzüket,
a gengszterbanda tagjainak többségét névről vagy arcról ismerte.
Így, amikor értesült a két ember személyleírásáról, akik átkutattak
egy panziót Islingtonban, udvariasan elhagyta a bűntény színhelyét,
és elindult, hogy személyesen nézzen utána a dolognak. Az első
leírás Richard ‘Dicky’ Dobbsra, Pope erős emberére és
végrehajtójára illett. A másik mögött Robert Pope-ot gyanította.
Meadows, szokásának megfelelően, fel-alá sétált a szalonban,
miközben a székén egyenes derékkal ülő Eunice Wright türelmesen
újra felidézte az egész történetet, habár már kétszer is elmondta.
Teáscsészéje mellé egy kis pohár halvány színű sherryt is készített.
Arcán meglátszottak támadójának kéznyomai, és fejére egy dudor
nőtt, amikor a padlóra lökték. Ezen kívül nem szenvedett komoly
sérülést.
– És nem mondták önnek, hogy kit vagy mit keresnek? – kérdezi
Meadows, éppen csak annyira lelassítva a mászkálást, hogy a
kérdést feltehesse.
– Nem.
– Nem szólították a nevükön egymást?
– Nem. Legalábbis azt hiszem.
– Nem figyelte meg véletlenül a furgon rendszámtábláját?
– Nem, de a kocsi leírását már megadtam egy másik
rendőrtisztnek.
– Ez egy nagyon gyakori típus, Mrs. Wright. Attól tartok,
hogy a leírás önmagában nem sok jelentőséggel bír a számunkra.
Küldenem kell majd valakit, hogy kikérdezze a szomszédokat.
– Sajnálom – mondta Eunice a tarkóját dörzsölgetve.
– Teljesen jól érzi magát?
– Egy undok dudor nőtt a fejemre a haramiák miatt.
– Talán meg kellene nézetnie orvossal. Ha itt végeztünk, az egyik
rendőr elviszi kocsival.
– Köszönöm. Ez nagyon kedves magától.
Meadows megkereste és felvette az esőkabátját. – Vissza tud még
emlékezni valamire, amit esetleg mondtak?
– Nos, mondtak még valamit. – Eunice Wright habozott, az arca
egészen elpirult. – Attól tartok, nagyon durva nyelven beszéltek.
– Megnyugtathatom, hogy nem fogok megütközni a szavakon.
– Az alacsonyabbik azt mondta: Ha megtalálom… – Rövid hallgat:
után, zavartan lehalkított hangon folytatta. – Ha megtalálom azt a
kibaszott szukát, magam ölöm meg.
Meadows a homlokát ráncolta. – Biztos ebben?
– Oh, persze. Ha az ember nem sűrűn hall ilyen beszédet, neheze
felejti el.
– Ezt megértem. – Meadows átadta a névjegyét. – Amennyiben
valami még eszébe jutna, kérem, habozás nélkül hívjon fel.
Viszontlátásra, Mrs. Wright.
– Viszontlátásra, felügyelő.
Meadows feltette a kalapját, és elindult az ajtó felé. Szóval egy nőt
kerestek. Talán nem is a Pope banda volt. Esetleg csak két strici
keresett valami lányt. A megegyező személyleírás lehetett véletlen
egybeesés is. De Meadows nem hitt a véletlenekben. Visszamegy
Pope raktárházába, és utánanéz, hogy valaki észrevett-e egy nőt
korábban arrafelé csellengeni.
 HUSZONHÁROM

London

Catherine Blake feltételezte, hogy a háború legfontosabb titkát

ismerő szövetséges tisztek tudatában vannak a kémek részéről
ellenük irányuló fenyegetésnek. Különben Peter Jordan kapitány
miért bilincselné az aktatáskáját a csuklójához arra a rövid időre,
amíg átsétál a Grosvenor Square-en? Azt is feltételezte, hogy a
tiszteket figyelmeztették, ne engedjék nőktől megkörnyékezni
magukat. A háború elején látott egy plakátot az angol tisztek által
előszeretettel látogatott klub falán. Érzéki, nagy mellű, rövid
hálóköntöst viselő szőke szépséget ábrázolt, amint egy tiszt éppen
tüzet ad neki. A plakát alján nagybetűs felirat: EGY SZÓT SEM, Ő
NEM NÉMA. Catherine úgy vélte, hogy ennyire nevetséges dolgot
még soha életében nem látott. Ha voltak is ilyen nők – a klubokban
és társasági összejöveteleken pletykákat és titkokat kihallgató
kurvák –, ő egyáltalán nem tudott róluk. Viszont gyanította, hogy az
eféle kioktatás bizalmatlanná tenné Peter Jordant, amennyiben egy
gyönyörű nő hirtelen magára vonná a figyelmét. Valószínűleg
nagyon megfontoltan választaná ki azt a nőt, akivel szórakozni jár. A
Savoy-beli este ennek fényes bizonyítékát adta. Kimondottan dühös
lett a barátjára, Shepherd Ramsey-re, amiért egy fiatal, ostoba lányt
vonultatott fel neki. Catherine-nek nagyon óvatosan kell őt
megkörnyékeznie.
Ez a magyarázata annak, amiért kezében egy élelmiszeres
csomaggal a Vandyke Clubhoz közeli sarkon ácsorgott.
Röviddel hat óra előtt történt. London már az elsötétítés leplébe
burkolódzott. Csak az esti forgalom biztosított annyi fényt, hogy
lássa a bejáratot. Néhány perccel később felbukkant egy közepes
magasságú és felépítésű férfi. Felismerte benne Peter Jordant. Egy
pillanatra megállt, hogy begombolja a télikabátját. Amennyiben esti
szokásához tartja magát, gyalog teszi meg a rövid utat a házáig. Ha
viszont szakít a szokásaival és leint egy taxit, Catherine-nek nem lesz
szerencséje. Kénytelen lesz holnap este is eljönni, és az élelmiszer
csomaggal a kezében várakozni.
Jordan felhajtotta a gallérját, és elindult feléje. Catherine várt egy
pillanatot, majd egyenesen elébe vágott.
Amikor egymásnak ütköztek, a papírzacskó hangos reccsenéssel
kiszakadt, és a konzervdobozok meg egyéb élelmiszerek a járdára
potyogtak.
– Sajnálom, nem vettem észre, hogy közeledik. Kérem, hadd
segítsek összeszedni.
– Nem, köszönöm. Én voltam a hibás. Az elsötétítési lámpámat
elhánytam valahová, és errefelé keringtem, amíg eltévedtem. Olyan
ostobának érzem magam.
– Ugyan, az én hibám volt. Próbáltam bebizonyítani magamnak,
hogy sötétben is megtalálom a hazafelé vezető utat. Itt a
zseblámpám. Mind járt be is kapcsolom.
– Lenne szíves a járdára irányítani a fényét. Azt hiszem, a
fejadagom egészen a Hyde Parkig gurult.
– Kapaszkodjon a karomba.
– Köszönöm. Mellesleg most már abbahagyhatja, hogy az
arcomba világít.
– Sajnálom, csak maga…
– Csak mi?
– Felejtse el. Azt hiszem, ez a zacskó liszt kiszóródott.
– Semmi baj.
– Engedje meg, hogy segítsek összeszedegetni a dolgokat.
– Magam is elintézem, köszönöm.
 – Ragaszkodom hozzá. És engedje meg, hogy pótoljam önnek a
lisztet. Rengeteg élelmiszer van a házamban. Éppen az a
problémám, hogy mit kezdjek vele.
– Nem a haditengerészet élelmezi?
– Honnan tudja, hogy…
– Az egyenruhája és az akcentusa elárulta. Különben is, csak egy
amerikai tiszt lehet olyan ostoba, hogy elemlámpa nélkül
sétálgasson London utcáin. Én egész életemben itt éltem, mégsem
találom meg az utat elsötétítés idején.
– Kérem, engedje pótolnom az elveszett élelmiszereket.
– Nagyon gáláns ajánlat, de igazán szükségtelen. Kellemes élmény
volt önbe ütközni.
– Igen… igen, valóban.
– Lenne szíves megmutatni az utat a Brompton Road felé?
– Ebben az irányban található.
– Nagyon köszönöm.
Catherine megfordult, és elindult a megadott irányba.
– Várjon egy percre! Van egy másik javaslatom.
– És mi lenne az?
– Szeretném valamikor meghívni egy italra.
Némi habozás után válaszolt. – Nem vagyok biztos benne, hogy
együtt akarok inni egy ijesztő amerikaival, aki ragaszkodik ahhoz,
hogy elemlámpa nélkül mászkáljon a londoni utcákon. Bár úgy
látom, elég ártalmatlannak tűnik. Szóval a válasz: igen.
Catherine folytatta az útját.
– Várjon, jöjjön vissza. Még a nevét sem tudom.
– Catherine-nak hívnak. Catherine Blake.
– A telefonszámára is szükségem lenne – mondta ügyefogyottan
Jordan. De ő beleolvadt a sötétbe, és eltűnt a szeme elől.
Peter Jordan hazaérve bement a dolgozószobába, felvette a
telefont és tárcsázott. Bemutatkozott, és egy kellemes női hang
megkérte, hogy várjon a kapcsolásra. Egy perc múlva meghallotta az
általa csak Broome-ként ismert férfi angolos akcentusát.
 HUSZONNÉGY

Anglia, Kent

Alfred Vicary idegei pattanásig feszültek. A kémek elkapása miatt

ránehezedő állandó nyomás ellenére is folytatta a megterhelő régi
ügyet, a Becker-hálózat működtetését. Fontolgatta a kérdést, hogy a
kémek letartóztatásáig legalább ezen a kötelezettségén könnyít. De
azután gyorsan el is vetette az ötletet. A Becker-hálózat mögött az ő
zsenialitása rejlett, ez számított a mestermunkájának.
Megszámlálhatatlan órát vett igénybe a kiépítése, és még többet a
folyamatos fenntartása. Továbbra is neki kell ellenőriznie, és
egyidejűleg megkísérelni elkapni a kémeket. Ez kegyetlen, embert
próbáló feladat. A jobb szeme rángatódzott, mint a cambridge-i
utolsó vizsgák idején, és kezdte felismerni magán az idegkimerültség
tüneteit.
Partridge volt a kódneve annak a degenerált teherautósofőrnek,
akinek az útjai Suffolk, Kent és Kelet-Sussex lezárt katonai zónáin
vezettek keresztül. Meggyőződéses hívéül szegődött Sir Oswald
Mosley-nek, az angol fasisztának, és a kémkedésért kapott pénzét
kurvákra költötte. Néha még az útjaira is vitt magával lányokat,
hogy vezetés közben szeretkezhessen. Kedvelte Karl Beckert, mert
Becker mindig lepasszolt neki fiatal lányokat, még az ízlését is szem
előtt tartva.
De Partridge csak Vicary képzeletében, az éter hullámain és a
hamburgi irányító tisztek fejében létezett. A Luftwaffe felderítő
légifelvételei új csapatmozgásokat észleltek Anglia délkeleti részén,
és Berlin felkérte Beckert, derítse fel ezeket a mozgásokat, majd egy
héten belül küldjön jelentést. Becker kiadta a megbízatást Partridge-
nek, vagy helyesebben mondva Vicary-nak. Vicary pontosan erre az
alkalomra, az Abwehr érdeklődésére várt, hogy hamis adatokat
küldhessen a légből kapott Első Amerikai Hadseregcsoport délkelet-
angliai elhelyezkedéséről.
Partridge – Vicary kiagyalt forgatókönyve szerint – éppen
délidőben hajtott keresztül Kent vidékén. Valójában aznap reggel
Vicary tette meg az utat az osztály Roverjének hátsó ülésén. Az
útipokrócba burkolózott, kényelmes bőrülésen terpeszkedő Vicary
elképzelte azokat a katonai építményeket, és készültséget, amelyet
egy Partridge-hez hasonló ügynök észlelhetne. Megfigyelhetne sok
katonai szállítójárművet az utakon. Láthatna egy csoport amerikai
tisztet a vendéglőben, ahol megáll ebédelni. A benzinkútnál
kihallgathatná a szóbeszédet, hogy a környéken kiszélesítették az
utakat. Ezek az értesülések jelentéktelenek, apró bizonyítékul
szolgálnak, de teljesen egybevágnak Partridge fedőtevékenységével.
Vicary nem engedhette meg neki, hogy valami különleges felfedezést
is tegyen, mint például Patton tábornok harctéri főhadiszállása,
mert az Abwehr ellenőrző tisztjei soha nem hitték volna el, hogy egy
Partridge féle ügynök ilyesmire képes lenne. De a megtévesztési terv
egészébe ágyazva Partridge apró bizonyítékai is segítenek kialakítani
azt a képet, amelyet brit titkosszolgálat szeretne láttatni a
németekkel. Nevezetesen, hogy erős szövetséges erők várakoznak az
átkelésre Calais partjaival szemben.
A Londonba vezető visszaúton Vicary összeállította Partridge
üzenetét. A jelentést egy Abwehr rejtjelkulcsra átkódolják, és Becker
a börtöncellájából késő este elküldi Hamburgba. Vicary lelki szemei
előtt megjelent egy újabb álmatlan vagy rövidke pihenéssel töltött
éjszaka. Amikor befejezte az üzenet megfogalmazását, becsukta a
szemeit, viharkabátját összegyűrte párnának, és fejét az autó
ablakának hajtotta. A Rover ringása és a motor halk morajlása
könnyű, éber szendergésbe ringatta. Álmában újra
Franciaországban járt, de ezúttal nem Brendan Evans, hanem
Boothby látogatta meg a tábori kórházban. – Emberek ezrei haltak
meg, Alfred, és az egész a maga hibájából történt. Ha elkapta volna a
kémeket, még ma is élnének. Vicary erővel kinyitotta a szemét, és
mielőtt újra elszenderült volna, vetett egy pillantást az elsuhanó
tájra.
Új álmában huszonöt évvel ezelőtt járt, egy verőfényes tavaszi
reggelen feküdt az ágyában. Azon a reggelen, amikor először
szeretkezett Helennel. A hétvégét Helen apjának hatalmas birtokán
töltötte. Vicary az ágyból láthatta, ahogy a felkelő nap rózsaszín
sugarai fokozatosan felbukkannak a hegyek mögül. Ezen a napon
akarták elmondani Helen apjának, hogy összeházasodnak. Hallotta
a gyengéd kopogást az ajtón – álmában ugyanolyan tisztán érzékelte
–, és időben fordította oda a fejét, hogy meglássa az alvásból frissen
és gyönyörűen ébredt Helent, aki mindössze egy szál köntösben
besurrant a szobájába. Bemászott mellé az ágyba, és szájon csókolta.
–Egész reggel rád gondoltam, Alfred, kedvesem. Benyúlt a takaró
alá, kigombolta a pizsamáját, és gyönyörű, hosszú ujjaival
könnyedén simogatni kezdte a testét. –Helen, azt gondoltam, várni
akarsz amíg… A lány ajkára tapasztott szájjal belefojtotta a szót. –
Nem akarok erről többet beszélni. De sietnünk kell. Ha a papa rájön,
mindkettőnket megöl. Óvatosan megemelte a csípőjét, hogy ne
horzsolja fel a térdét. Azután felhúzta magán a köntöst, és bevezette
magába a férfit. Egy pillanatnyi ellenállásba ütközött. Helen
erősebben nyomta magát lefelé, a fájdalomtól egy pillanatra elállt a
lélegzete, de már bele is hatolt. Alfred kezeit a melleihez
támasztotta, A ruhán és a feszes fehérneműn át már korábban is
megérintette. Most azonban kiszabadultak a köntösből, és puhán,
csodálatos pompájukban simultak a tenyerébe. Megpróbálta
kigombolni a köntöst, de Helen nem engedte. –Gyorsan, drágám,
gyorsan. Amikor befejezték, szerette volna még marasztalni – a
karjában tartani és megismételni a gyönyört –, de ő sietve
kisimította magán a köntöst, megcsókolta, és visszafutott a saját
szobájába.
London keleti külvárosában ébredt fel, arcán halvány mosoly
bujkált. Nem okozott neki csalódást az első együttlét Helennel, csak
valahogy más volt, mint amit várt tőle. Kamaszkori képzeletében a
szeretkezés mindig hatalmas mellű nőkhöz fűződött, akik sikítoznak
és sírnak az extázistól.
De Helen lassan és finoman mozgott, sikoltozás helyett
mosolygott, gyöngéden csókolgatta. Nem hevesen, de tökéletes
érzékiséggel. És persze tökéletesnek érezte, mert végzetesen szerette
őt.
Hasonlóan érzett Alice Simpson iránt is, de egészen más okokból.
Vicary szerette őt, habár soha nem gondolt arra, hogy bármilyen
értelemben szerelem szövődhet közöttük. Mindennél jobban
kedvelte a társaságát. Intelligens volt, szellemes, és Helenhez
hasonlóan fesztelen a társadalmi érintkezésben. Lányoknak tanított
irodalmat egy elemi iskolában és gyatra színdarabokat írt gazdag
emberekről, akik csinosan bútorozott szalonjaikban sherryt és Earl
Grey teát szürcsölgetve szakadatlanul a katarzisról, meg a
világmegváltásról társalogtak. Álnéven romantikus regényeket is írt,
és Vicary annak ellenére egészen jónak találta őket, hogy nem
tartozott a műfaj rajongói közé. Egyszer Lillian Walford, az egyetemi
titkárnője rajtakapta, hogy Alice Simpson könyvet olvas. Másnap
behozott neki egy rakás Barbara Cartland regényt. Vicary
megalázottnak érezte magát. Alice regényeinek hősei szeretkezés
közben mindig hallották a hullámok morajlását, és érezték, hogy
rájuk szakad az ég. A való életben Alice szemérmes, érzékeny, sőt
sértődékeny volt, és kitartóan ragaszkodott ahhoz, hogy csak
sötétben szeretkezik. Vicary ilyenkor nem egyszer becsukta a
szemét, és a reggeli napfényben fürdő, hálóköntösben felbukkanó
Helen képét idézte maga elé.
A háború alatt meggyengült a kapcsolata Alice Simpsonnal. Egy
héten legalább egyszer azért még beszéltek egymással. Alice egy
ideig a chelsea-i házában is lakott, mivel a saját lakását egy korai
bombatámadás lerombolta. Alkalmanként a vacsoránál találkoztak,
de hónapok is elteltek, mire szeretkeztek. Hirtelen rádöbbent, hogy
Alice Simpson először furakodott be a gondolataiba azóta, hogy
Edward Kenton Mathilda házában megemlítette Helen nevét.

Surrey, Ham Common

A nagy, inkább rondának nevezhető, háromemeletes viktoriánus

kastélyt magas kerítés vette körül és védőpalánk zárta el a belátást a
külvilág kíváncsiskodói elől. Az öthektáros területen mindenütt
hullámlemez barakkok emelkedtek, amelyek az állomány
többségének lakóhelyéül szolgáltak. A helyet valamikor Latchmere
House-ként ismerték, és az első világháború alatt rehabilitációs
központként működött légnyomást szenvedett áldozatok számára.
De 1939-ben átalakították az MI5 kihallgatási központjává és
börtönévé, s a katonai megjelölésben a 020-as Tábor nevet kapta.
Vicaryt egy olyan szobába vezették, amelyik bűzlött a penész, a
fertőtlenítő és a főtt káposzta szagától. Nem volt benne fogas, hogy a
kabátját felakassza – a biztonsági alakulatok őrsége minden
elővigyázatossági intézkedést megtelt az öngyilkosságok
megakadályozására –, így azután magán hagyta. A helyiség
különben is egy középkori várbörtönhöz hasonlított, hideg, nyirkos,
táptalaja a hörghurutos megbetegedéseknek. Az egyetlen
funkcionális kényelmet az apró, lőrésszerű ablak szolgáltatta,
amelyen egy antennahuzal vezetett keresztül. Vicary felnyitotta a
magával hozott Abwehr táskarádió tetejét. Ezt a készüléket még
1940-ben vette el Beckertől. Csatlakoztatta hozzá az antennát és
bekapcsolta. A megfelelő frekvencia keresése közben sárga ellenőrző
fény villogott rajta.
Ásított és nagyot nyújtózott. Este háromnegyed tizenkettőre járt
az idő. A terv szerint Beckernek éjfélkor kellett elküldenie az
üzeneteit. Arra gondolt, hogy mi a fenének választ mindig ilyen
istenverte időpontot az ügynökei rádióadásaira az Abwehr.
Karl Becker minden erkölcsi érzék és lojalitás nélküli, hazug,
tolvaj, szexuálisan ferde hajlamú férfi volt. Ennek ellenére tudott
elbűvölően és intelligensen viselkedni, és az évek során Becker és
Vicary között valamiféle szakmai közeledés, halvány barátság is
kialakult. Összebilincselt kézzel, két megtermett őr közé szorítva
lépett be a szobába. Az őrök levették róla a bilincset, és szó nélkül
kimentek. Becker mosolyogva nyújtotta a kezét. Vicary kezet rázott
vele, miközben olyan érzése támadt, mintha egy pince falába épített
mészkövet szorongatna.
A szobában állt egy durván ácsolt, kisebb asztal, meg két kopott,
öreg szék. Vicary és Becker leültek egymással szemben az asztalhoz,
mintha sakkjátszmához készülődnének. Az asztal szélét feketére
égették a figyelmetlenül ottfelejtett cigarettacsikkek. Vicary átadott
Beckernek egy kisebb csomagot, amelyet az gyerek módjára rögtön
fel is bontott. Volt benne hat csomag cigaretta és egy doboz svájci
csokoládé.
Becker végignézte az ajándékot, majd Vicaryra pillantott. –
Cigaretta és csokoládé, de ez nem azt jelenti, hogy rá akar venni
valamire, ugye, Vicary? – Becker megpróbálkozott egy könnyed
nevetéssel, de a börtönélet nagyon megváltoztatta. Fényes francia
öltönyét komor, szürke kezeslábasra cserélték, amelyik azonban
meglepően jól szabottan feszült a vállain. Hivatalosan
öngyilkosságra hajlamosnak minősítették– amit Vicary
képtelenségnek tartott –, és ezért fűző nélküli vászonpapucsot adtak
a lábára. Valamikor erősen napbarnított bőre pincefehérre sápadt.
Apró testének feszes, szertelen mozgása alkalmazkodott a szűk
helyek fegyelmezettséget kívánó követelményeihez. Nem
hadonászott a kezeivel, és lefagyott az arcáról az a züllött nevetés,
amelyet Vicary a megfigyelésekor készített régi fényképeken látott.
Egyenes tartással ült a széken, mintha valaki éppen pisztolyt
szegezne a hátának, és a csokoládét, a cigarettákat, meg a
gyufásdobozokat rendezgette, olyan képzeletbeli határvonalat
építgetve belőlük, amelynek az átlépését Vicary nem kockáztathatja.
Becker kinyitotta az egyik pakli cigarettát, kivett két szálat, és az
egyiket Vicarynak kínálta. A meggyújtott szál gyufával először
Vicarynak adott tüzet, majd maga is rágyújtott. Egy ideig csöndben
pöfékeltek, mindketten a maguk által választott pontra meredtek a
pince falán, mint két öreg cimbora, akik minden ismert történetet
elmeséltek, és most már megelégednek egymás puszta társaságával
is. Becker ízlelgette a cigarettáját és mielőtt lassan kifújta volna a
füstöt az alacsony mennyezet felé, nyelvével megforgatta, mint egy
zamatos bordeaux-i bort. Az alacsony helyiségben úgy szállt a füst,
mint az égen gyülekező viharfelhők.
– Kérem, adja át szeretetteljes üdvözletemet Harrynak – törte
meg csendet Becker.
– Feltétlenül.
– Rendes ember, kitartó és konok, mint minden rendőr. De nem a
rosszabb fajtából való.
– Én elvesznék nélküle.
– És hogy van Boothby bátyánk?
Vicary nagyot sóhajtott. – Mint mindig.
– Mindnyájunknak megvan a maga nácija, Alfred.
– Néha arra gondolunk, hogy át kellene küldeni a másik oldalra.
Becker nevetett, és a csikkről rágyújtott egy másik cigarettára. –
Látom, magával hozta a rádiómat. Most milyen hőstettet követtem
el a Harmadik Birodalomért?
– Betört a Downing Street 10-be, és ellopta a miniszterelnök
személyes iratait.
Becker hátrahajtotta a fejét, és röviden, durván felröhögött. –
Remélem ezzel több pénzt húzhatok ki azokból a kicsinyes
gazemberekből. És nem valami hamisítvány, ami a végén még bajba
sodorhat.
– Természetesen nem.
Becker a rádióra, majd Vicaryra nézett. – A régi szép időkben az
asztalon kellett volna hagynia egy revolvert, hogy magam
hajthassam végre a tettet. Most viszont idehozza az egyik kiváló,
korszerű német gyár rádióját, és megengedi, hogy hosszú-rövid
jelekkel öljem meg magam.
– Szörnyű világban élünk, Kari. De senki sem kényszerítette, hogy
kémkedésre adja a fejét.
– A Wehrmachtnál még mindig jobb – mondta Becker. –
Magához hasonlóan öreg ember vagyok, Alfred. Besoroztak és
kizavartak volna a keleti frontra, hogy a rohadt Ivánok ellen
harcoljak. Köszönöm szépen, ebből nem kérek. Inkább kivárom a
háború végét ebben a kellemes angliai szanatóriumban.
Vicary az órájára nézett. Beckernek tíz perc múlva sugároznia kell
az éterbe. Benyúlt a zsebébe, és előhúzta az elküldésre szánt, kódolt
üzenetet. Azután elővette a Christa Kunst nevű holland nő
útleveléből kiemelt fényképet. Becker tekintetében felvillant, majd
kihunyt egy régi emlék.
– Karl, maga tudja, hogy ki ő, ugye?
– Megtalálta Annát – mondta mosolyogva Becker. – Jó munka
volt, Alfred. Igazán jó munka. Bravó!
Vicary csak ült, mint a távoli zenére feszülten figyelő ember, kezét
az asztalon nyugtatta, nem is próbált feljegyzéseket készíteni. Tudta,
a lehető legkevesebb kérdést szabad feltennie, a legjobb hagyni
Beckert, hogy a saját akarata szerinti irányba vezesse a beszélgetést.
Mint egy szarvaslesen, mozdulatlanul, hátszélben kell maradni.
Érintetlenül hagyott cigarettája lassan tövig égett a fém
hamutartóban. A lőrés ablakon át hallotta, hogy éjszakai vihar
csapkodja a gyakorló udvar talaját. Becker, mint rendszerint,
önmagával, és valahol a közepén kezdte a történetet. Katonás
nyugalommal fogott az elbeszélésbe, de az események
előrehaladtával hadonászni kezdett a kezeivel, vékony ujjai
hullámzottak Vicary szeme előtt. Becker minden monológját
átszőtték a kilátástalan életpályáról, a bátorság fontosságáról szóló
kitérők, a pénzszerzésről és a szexuális hódításairól szőtt mesék.
Időnként hosszú, elmélyült szüneteket tartott, máskor úgy ömlött
belőle a szó, hogy beszéde köhögési rohamba fulladt.
– Az a rohadt, nedves börtöncella az oka – mondta
magyarázatképpen. – Ez az egyetlen dolog, amit maguk angolok
igazán jól csinálnak.
– A hozzám hasonló emberek alig kaptak kiképzést – mesélte. –
Kivéve persze néhány berlini idiótának az előadását, akik addig csak
térképről látták Angliát.
– Így kell felbecsülni egy hadsereg nagyságát mondták az
embernek. – Így kell használni a rádiót. Így kell szétharapni az
öngyilkossági kapszulát abban a kellemetlen helyzetben, ha az MI5
magukra töri az ajtót. Azután hajóval vagy repülővel elküldte az
embert Angliába, hogy nyerje meg a Führernek a háborút.
Szünetet tartott, hogy újabb cigarettára gyújtson, és kibontsa a
csokoládés dobozt. – Nekem szerencsém volt. Legálisan jutottam be
az országba. Repülővel érkeztem, kezemben svájci útlevéllel. Tudja
mit csináltak a többi fickóval? Egy gumicsónakban kirakták őket
Sussex partjainál. De az U-Bootok különleges, jelzés nélküli Abwehr
gumicsónakok hiányában indultak el Franciaország partjairól. A
tengeralattjárók egyik életmentő csónakját használták fel, rajta a
haditengerészet fegyvernemi jelzésével. El tud ekkora ökörséget
képzelni?
Vicary hihetőnek találta. Az Abwehr szörnyen hanyagul készítette
elő és szivárogtatta be az ügynökeit Angliába. Eszébe jutott az a fiú,
akit 1940 szeptemberében a cornwalli partokon fogtak el. A
különleges osztag emberei átkutatták, és találtak nála egy skatulya
gyufát az egyik népszerű berlini lokál emblémájával. Azután ott volt
annak a Gösta Caroli nevű svédnek az esete, aki Northamptonshire-
ben, Denton falu mellett ugrott le ejtőernyővel. Egy sövénykerítés
tövében aludt, amikor a Paddy Daly nevű ír béres rátalált. Elegáns
szürke flanelöltönyt és kontinentális stílusban megkötött
nyakkendőt viselt. Caroli elismerte, hogy ejtőernyővel érkezett
Angliába, átadta automata pisztolyát és háromszáz font készpénzét.
A helyi hatóságok az MI5 kezére adták, és azonnal a 020-as Tábor
szállították.
Becker a szájába dugott egy szem csokoládét, majd a dobozt
Vicary felé kínálta. – Maguk angolok sokkal komolyabban veszik a
kémkedést mint a németek. Meg is kellett tenniük, mert gyengék
voltak. A gyengeségük leplezésére mindenféle megtévesztést és
trükköt fel kellett használniuk. De mostanra elkapták az Abwehr
tökét.
– Azért voltak mások, akikről sokkal körültekintőbben
gondoskodtak – vetette közbe Vicary.
– Igen, voltak mások is.
– Más típusú ügynökök.
– Teljes mértékben – mondta Becker, és kivett még egy szem
csokoládét. – Ezek remek emberek, Alfred. Biztos benne, hogy el
akar kapni egyet közülük?
Becker meglepően pontos és gyors távírász volt. Vicary ezt azzal
magyarázta, hogy klasszikus hegedűképzésben részesült, mielőtt az
élete ilyen szerencsétlen fordulatot vett, és ebben a börtönben kötött
ki. Vicary egy tartalék fejhallgatón hallgatta, hogy Becker azonosítja
magát, és várja a hamburgi kezelő megerősítő jelét. Mint minden
alkalommal, most is enyhe borzongás futott át rajta. Mérhetetlen
örömet szerzett számára, hogy megtéveszti az ellenséget és ilyen
ötletesen hazudik nekik. Élvezte a létrejött bensőséges kapcsolatot,
hogy hallja az ellenség hangját, még ha légköri zavaráson keresztül
érkező elektronikus pittyegések formájában is. Vicary elképzelte,
mekkora megdöbbenést érezne, ha ő lenne a megtévesztettek egyike.
Valamilyen megmagyarázhatatlan okból Helen jutott az eszébe.
A hamburgi kezelő engedélyt adott az adásra. Becker lenézett
Vicary üzenetére, és gyorsan beütötte a jeleket. Amikor végzett,
várta a megerősítést Hamburgból, majd jelezte az adás befejezését.
Vicary levette a fejhallgatóját és kikapcsolta a rádiót. Becker egy
időre rosszkedvűen magába roskadt, mindig így tett Vicary
megtévesztő üzeneteinek leadása után. Mint az a férfi, aki a
szeretőjével történt közösülés végeztével hirtelen bűnösnek érzi
magát, és szeretne egyedül maradni marcangoló gondolataival.
Vicary mindig gyanította, hogy Becker szégyelli saját szolgálatának
elárulását, hogy az Abwehr ügyetlenségéről és alkalmatlanságáról
folytatott fellengzős fecsegése csak sovány kísérlet bukása és
gyávasága miatt érzett lelkiismeret-furdalásának elfojtására. Nem
mintha sok választása lett volna. Az első alkalommal, amikor Becker
megtagadja Vicary üzenetének továbbítását, átköltöztetik a
Wandsworth börtönbe, és a hóhér kezére adják.
Vicary félt elveszíteni őt. Becker cigarettázott, megevett még
néhány szem csokoládét, de látogatóját nem kínálta meg. Vicary
lassú mozdulatokkal összepakolta a rádiót.
– Egyszer láttam őt Berlinben – mondta váratlanul Becker. –
Azonnal elkülönítették tőlünk, egyszerű halandóktól. Nem
szeretném, hogy ebben a dologban rám hivatkozna, Alfred, csak azt
mondom el, amit én is hallottam. A pletykákat, a szóbeszédet. Ha
nem bizonyul minden igaznak és pontosnak, nem szeretném, hogy
Stephens idejöjjön, és felkenjen erre a rohadt falra.
Vicary együttérzően bólintott. Stephens, a Királyi Walesi Gárda
ezredese volt a 020-as Tábor parancsnoka, akit mindenki csak
„Sólyomszem”–nek hívott. Az Indiai Hadsereg korábbi tisztje
szerzetesi életet élt, megszállott katona volt, és állandóan
gyakorlósapkában, a Peshawar-i lövészek kifogástalan
egyenruhájában járt. Félig német származása következtében
folyékonyan beszélte a nyelvet. A rabok és az MI5 személyi
állománya egyaránt utálta. Egyszer nyilvánosan megdorgálta
Vicaryt, mert öt percet késett egy kihallgatásról. Még a Boothbyhoz
hasonló rangidős tisztek sem menekülhettek a szóáradatai és gonosz
természetének hatása alól.
– Szavamat adom rá, Karl – ígérte Vicary, és újra elhelyezkedett
asztalnál.
– Azt beszélik, hogy az igazi neve Anna Steiner, és az apja
valamiféle arisztokrata. Porosz származású, jómódú gazember,
párbajsérüléssel az arcán, aki belekóstolt a diplomáciai szolgálatba.
Ismeri ezt a típust, igaz, Alfred? – Becker nem várt választ a
kérdésére. – Krisztusom, milyen gyönyörű, és pokolian magas.
Tökéletes kiejtéssel beszélte az angol nyelvet. A szóbeszéd szerint az
édesanyja angol volt. Spanyolországban töltötte 1936 nyarát, ahol
egy Romero nevű spanyol fasiszta tróger szeretője lett. Kiderült,
hogy Senor Romero az Abwehr tehetséges helyi ügynöke. Értesítette
Berlint, bezsebelte a felfedezőnek járó díjat, és átengedte nekik a
lányt. Az Abwehr kényszerítette a kémkedésre. Azt mondták a
gyönyörű Annának, hogy a szülőhazának szüksége van rá, és
amennyiben nem működik együtt, von Steiner papát koncentrációs
táborba küldik.
– Ki volt az irányító tisztje?
– A nevét nem tudom. Egy barátságtalan képű fickó. Agyafúrt,
mint maga, de könyörtelen.
– Nem Vogelnek hívták?
– Nem tudom – az is lehet.
– Többet soha nem látta a lányt?
– Nem, csak akkor egyszer.
– Mi történhetett vele?
 Becker egy új cigarettával kúrálta ki a rátörő köhögési ingert.
– Azt mondom magának, amit hallottam, és nem azt, amit tudok.
Megérti a különbséget, Alfred?
– Világosan értem, Karl.
– Azt hallottuk, hogy Münchentől délre, a hegyekben működött
egy kiképző tábor. Teljesen elszigetelt környezetben, még a környező
utakat is lezárták. A helyiek éppen eleget átkozódtak. A pletyka
szerint néhány különleges ügynököt küldtek ide, akiket nagyon
mélyre kívántak beásni.
– A lány ezek közé tartozott?
– Igen, Alfred. Ezt a témát már megtárgyaltuk. Most figyelje a
folytatást. – Becker újra beletúrt a csokoládés dobozba. – Olyannak
tűnt az egész, mintha egy angol falu pottyant volna az égből
Bajorország közepébe. Volt benne kocsma, kisebb szálloda,
parasztházak, sőt még anglikán templom is. Mindegyik ügynöknek
legalább hat hónapra kijelöltek egy házat. Reggelente a kávé, vagy
tea és péksütemény mellett a londoni lapokat olvasták. Angolul
vásároltak, és napközben a BBC népszerű programjait hallgatták.
Ami engem illet, Londonba érkezésem előtt soha nem hallottam a
Már megint ugyanaz a férfi című műsort.
– Folytassa, Karl.
– Különleges rejtjelkulcsot kaptak, és rendkívüli találkozási
előírásokat dolgoztak ki a számukra. Sokkal több fegyverhasználati
kiképzésben részesültek. Megtanulták a csendes gyilkolás
módszereit. Éjszakára a fiúknak még angolul beszélő kurvákat is
szállítottak, hogy gyakoroljanak angolul dugni.
– És hogyan oldották meg a nő problémáját?
– Azt beszélik, hogy az irányító tisztjével szeretkezett. Mit is
mondott, hogy hívták? Vogel? Ez persze megint csak szóbeszéd,
Alfred.
 – Angliában találkozott vele valamikor?
– Nem.
– Az igazat akarom hallani, Karl! – Vicary olyan hangosan
csattant fel, hogy az egyik őr bedugta a fejét az ajtón, nincs-e valami
baj.
– Az igazat mondom. Jézusom, maga egyik pillanatban Alfred
Vicary-ként, a másikban Heinrich Himmlerként viselkedik.
Vicary németre váltott. Nem akarta, hogy az őrök kihallgassák a
beszélgetést.
– A fedőnevét ismeri?
– Nem. – Becker ugyancsak németül válaszolt.
– A címét tudja?
– Nem.
– Arról legalább tud, hogy Londonban működik-e?
– Amennyit én erről tudok, a Holdon is működhet, Alfred.
Vicary reményvesztetten felsóhajtott. Mindez nagyon érdekes
információ volt, de akárcsak Beatrice Pymm meggyilkolásának
felfedezése, nem vitte közelebb az üldözött vadhoz. – Mindent
elmondott, amit tud róla, Karl?
Becker mosolygott. – A hírek szerint elképesztően baszik. –
Becker észrevette, hogy Vicary a füle tövéig elpirult. – Sajnálom,
Alfred. Jézusom egészen elfelejtettem, hogy maga időnként
mennyire prűd.
Vicary még mindig németül válaszolt. – Miért nem beszélt nekünk
korábban ezekről a különleges ügynökökről?
– De hiszen megtettem, Vicary, öreg barátom.
– Kinek beszélt róla? Nekem soha nem említette.
– Elmondtam Boothbynak.
Vicary érezte, hogy arcába szökik a vér, és a szíve hevesen
verni kezd.
Boothbynak? Mi az ördögnek hallgatta volna ki Boothby Karl
Beckert? És miért tette volna meg Vicary jelenléte nélkül? Becker az
ő ügynöke volt. Ő tartóztatta le, ő szervezte be, ő irányította.
Vicary lassan úrrá lett a vonásain. – Mikor mondta el
Boothbynak: – Nem tudom. Nagyon nehéz itt pontosan követni az
idő múlását. Néhány hónappal ezelőtt. Talán szeptemberben. Nem,
inkább október lehetett. Igen, azt hiszem, októberben.
– Pontosan mit mondott neki?
– Beszéltem neki az ügynökökről. Elmeséltem, amit a kiképző
táborról tudok.
– Beszélt neki a nőről is?
– Igen, Alfred, mindent elmondtam neki. Egy elvetemült
gazember. Nem kedvelem. A maga helyében jobban figyelnék rá.
– Volt valaki más is a kíséretében?
– Igen, egy magas fickó. Jóképű, mint egy filmsztár. Szőke, kék
szemű. Egy igazi német superman. Bár szikár és csontos, mint egy
karó.
– Volt a karónak neve is?
Becker hátrahajtotta a fejét, és az emlékezetében kutatott.
– Krisztusom, furcsa nevet mondott. Valami szerszám, vagy
ilyesmi – Becker az orrnyergét dörzsölgette. – Nem is, inkább
valami háztartásban használatos eszköz. Felmosórongy? Vödör?
Nem, partvis. Ez az, Broome-nek hívták. Képzelje el, egy hosszú,
vékony fickó, aki a Broome nevet viseli. Maguknak angoloknak néha
csodálatos humorérzékük van.
Vicary kézbe vette a táskarádiót, és öklével megkopogtatta az
ajtót.
– Miért nem hagyja itt a készüléket, Alfred? Egy ideig el lenne itt
magában.
 – Sajnálom, nem tehetem, Karl.
Az ajtó kinyílt, és Vicary átlépte a küszöböt.
– Hallgasson ide, Alfred. Remek volt a cigaretta és a csokoládé, de
legközelebb lenne szíves egy lányt hozni?
Vicary bement az őrség vezetőjének irodájába, és kikérte az
októberi és novemberi látogatási naplót. Belekerült néhány percébe,
mire megtalálta a keresett bejegyzést.
5-10-43. FOGOLY: BECKER, K.
LÁTOGATÓK SZÁMA: 2
NEVEK/OSZT.: KÖSZÖNÖM NEM.
 HUSZONÖT

Berlin

– Istenem, micsoda hideg van ma reggel – mondta Walter

Schellenberg brigadeführer.
– De legalább még tető van a feje fölött – jegyezte meg Wilhelm
Canaris ellentengernagy. – Halifaxek és Lancasterek egész álló éjjel
bombáztak. Több százan meghaltak, ezrek váltak hajléktalanná. Túl
sokan a mi híres, ezeréves birodalmunk sebezhetetlenségéről szóló
állításokhoz képest.
Canaris figyelte Schellenberg reakcióját. Mint mindig, most is
megdöbbentette, hogy milyen fiatal a másik férfi. Éppen
harminchárom éves korában lett a Birodalmi Biztonsági Főhivatal,
ismertebb nevén az SD VI. Ügyosztályának vezetője. A VI.
Ügyosztály, a Külföldi Hírszolgálati Hivatal feladata volt idegen
országokban információkat gyűjteni a birodalom ellenségeiről. Ez a
megbízatás nagyon hasonlított az Abwehr feladatköréhez, és emiatt
a két ember elkeseredetten versengett egymással.
Furcsa párost alkottak ők ketten: az alacsony, szófukar, fehér hajú
idős admirális, aki enyhén selypített; és a jóképű, energikus,
kíméletlenül nyers, fiatal brigadeführer. Schellenberget, a Saar-
vidéki zongorakészítő fiát személyesen Reinhard Heydrich, az 1942
májusában csehszlovák ellenállók által megölt SD-főnök szervezte
be a náci biztonsági apparátusba. A náci párt egyik legélesebb
elméjű tagjaként jól boldogult a veszélyes, paranoiás légkörben.
Katedrális méretű irodáját gondosan telerakatta lehallgató
készülékekkel, íróasztalába gépfegyvereket építtetett, amely lehetővé
tette számára, hogy egy gombnyomással megölje fenyegetően
viselkedő látogatóját. Schellenberg ritkán engedélyezett pihenést
magának, de ilyenkor előszeretettel rendezgette pornográf képekből
álló gyűjteményét. Egy alkalommal megmutatta a képeket
Canarisnak, ahogy az ember a családi felvételekkel büszkélkedik,
hencegett a bizarr szexuális étvágyának kielégítését bizonyító, saját
maga által komponált felvételekkel. Az egyik ujján nagy, kék köves
gyűrűt viselt, amely alatt cián kapszula lapult. Egy halálos adag
mérget tartalmazó hamis fogat is beültettetett magának.
Schellenberg szeme előtt most két cél lebegett: tönkretenni
Canarist és az Abwehrt, valamint megszerezni Adolf Hitlernek a
háború legnagyobb titkát, a franciaországi szövetséges partraszállás
pontos helyét és időpontját. Nem tett semmi mást, csak lekicsinyelte
az Abwehr, és a Canarist körülvevő idősebb tisztek munkáját, akiket
egyébként következetesen csak öreg Mikulásoknak emlegetett.
Canaris tökéletesen tisztában volt vele, hogy Schellenberg vadászik
rá, még ha kötöttek is valamiféle kelletlen fegyverszünetet.
Ezzel magyarázható, hogy a legtöbb reggelt közös programmal
töltötték, egymás oldalán lovagoltak a Tiergartenben. Ez lehetővé
tette, hogy kölcsönösen ellenőrizzék egymás cselekedeteit,
szópárbajt vívjanak, és kitapogassák a másik gyenge pontjait.
Canaris még egy okból szerette ezeket a közös lovaglásokat.
Felmérte, hogy a fiatal tábornok legalább ezekben a kora reggeli
órákban nem képes áskálódni ellene.
– Már megint kezdi, admirális úr – mondta Schellenberg. –
Mindig a dolgok árnyékos oldalát nézi. Feltételezem, hogy ezért lett
ilyen cinikus.
– Nem vagyok cinikus, brigadeführer úr. Csak szkeptikus. Ez
pedig lényeges különbség.
Schellenberg nevetett. – Ebben rejlik a különbség lényege a mi
Biztonsági Főhivatalunk és az ön régi iskolához tartozó Abwehr
között. Mi csak a végtelen lehetőségeket látjuk. Ön pedig csak a
veszélyt érzékeli. Mi merészek vagyunk, nem félünk a kockázatoktól.
Ön viszont – ne sértődjön meg, admirális úr – szívesebben dugja a
homokba a fejét.
– Fel sem veszem, fiatal barátom. Joga van a saját véleményének
elmondásához, bármennyire téves információn alapszik is.
Canaris lova felkapta a fejét és horkantott. Párás lehelete kisebb
felhővé fagyott, azután tovább sodorta a gyenge reggeli szél. Canaris
figyelte maga körül a Tiergartenben okozott pusztítást. A
szövetségesek gyújtóbombái a hársfák és gesztenyefák többségét
kidöntötték és leégették. Előttük az ösvényen tartálykocsi nagyságú
bombatölcsér tátongott. Ezrével lehetett ilyeneket látni a parkban.
Megrántotta a kantárt, és a lovával megkerülte a bombatölcsért.
Schellenberg néhány biztonsági embere gyalogosan követte őket.
Egy másik néhány méterrel előttük haladt, jobbra-balra forgatta a
fejét. Canaris tudta, hogy még többen is vannak, akiket az ő
gyakorlott szeme sem képes felfedezni.
– Valami nagyon érdekes dolog került tegnap este az
íróasztalomra – folytatta a beszélgetést Schellenberg.
– Valóban? Hogy hívják?
Schellenberg nevetve fogta könnyed ügetésre a lovát.
– Van egy forrásom Londonban. Hosszú évekkel ezelőtt az NKVD-
nek dolgozott, és többek között beszervezett egy oxfordi diákot, aki
most az MI5 tisztje. Időről időre még most is találkozik az
emberével, és hall tőle bizonyos dolgokat. Azután ezeket az
értesüléseket elküldi nekem. Az MI5 tisztje orosz ügynök, de
ahogyan mondják, közösen takarítjuk be a termést.
– Figyelemre méltó – jegyezte meg szárazon Canaris.
– Churchill és Roosevelt nem bíznak Sztálinban. Hagyják a
sötétben tapogatózni. Nem hajlandók a tudomására hozni az invázió
időpontját és helyét.
Azt gondolják, hogy Sztálin kiszivárogtatná a titkot nekünk, és a
szövetségeseket szétzúznánk Franciaországban. Az angolok és az
amerikaiak harcképtelenné tételével Sztálin megpróbálná egyedül
befejezni a háborút, és magához ragadni egész Európát.
– Már hallottam ezt az elméletet. Nem hiszem, hogy sok alapja
lenne.
– Mindenesetre az ügynököm szerint az MI5 válságos napokat él
át. Azt mondja, a maga Vogel nevű embere olyan akcióba kezdett,
hogy a nadrágjukba tojtak. A nyomozást egy Vicary nevű operatív
tiszt irányítja. Hallott valaha róla?
– Alfred Vicary – felelte Canaris. – Korábban egyetemi professzor
Londonban.
– Nagyon lenyűgöző – mondta őszinte csodálattal Schellenberg.
– Egy hírszerző tiszt eredményességéhez hozzátartozik, hogy
ismerje az ellenfelét, brigadeführer úr. – Canaris elhallgatott, hogy
Schellenberg megemészthesse a döfést. – Mindenesetre örülök,
hogy Kurt megdolgoztatja őket a pénzükért.
– A helyzet annyira feszült, hogy Vicary személyesen tájékoztatja
Churchillt a nyomozás állásáról.
– Ez nem meglepő, brigadeführer úr. Vicary és Churchill régi
barátok. – Canaris vetett egy oldalpillantást a partnerére, hogy
látszik-e meglepetés az arcán. A beszélgetéseik gyakran
poéngyűjtésbe csaptak át, mindketten igyekeztek meglepni egymást
titkosszolgálati csemegékkel. – Vicary jónevű történész. Olvastam a
munkáit. Csodálkozom, hogy ön nem ismeri. Nagyon éles eszű
ember. Churchillhez hasonlóan gondolkodik. Már akkor
figyelmeztette a világot a maga és a barátai keltette veszélyre,
amikor még senki sem vett észre semmit.
– Szóval mire készül Vogel? Talán az SD tudna valami segítséget
adni. Canarisból kirobbant a nevetés.
– Ugyan, brigadeführer úr. Ha ilyen átlátszóan viselkedik, ezek a
reggeli lovaglások nagyon gyorsan elvesztik a vonzerejüket.
Mellesleg, ha meg akarja tudni, mit csinál Vogel, kérdezze meg a
csirketenyésztőt. Tudom, hogy poloskákat rejtett a telefonjainkba, és
telerakta a kémeivel a Tirpitz Ufert.
– Érdekes, hogy ezt mondja. Tegnap este a vacsoránál
felemlítettem ezt a kérdést Himmler birodalmi vezér úrnak is. Úgy
látszik, Vogel nagyon óvatos. Nagyon titoktartó. Azt hallottam, hogy
még a dossziéit sem az Abwehr központi nyilvántartójában őrzi.
– Vogel igazi paranoiás, és hallatlanul elővigyázatos. Mindent az
irodájában tart. És nem hinném, hogy érdemes lenne
gorombáskodni vele. Van egy Werner Ulbricht nevű segédtisztje, aki
átélte a háború legmegrázóbb borzalmait. Ez az ember állandóan a
Lugereit tisztogatja. Én sem merészkedem Vogel irodájának a
közelébe.
Schellenberg visszarántotta a zablát, és megállította a lovát. Még
mindig csendes és nyugodt volt a reggel. A távolból, a
Wilhelmstrasseról már idehallatszott a reggeli forgalom első
autóinak morajlása.
– Vogel az a fajta ember, akit szívesen látnánk az SD-nél –
intelligens, megszállott.
– Csak van egy probléma – mondta Canaris. – Vogel emberi lény.
Van szíve és lelkiismerete. Valami azt súgja nekem, hogy nem illik az
önök társaságába.
– Miért nem teszi lehetővé, hogy mi ketten találkozzunk? Talán
megtalálhatnánk a módját, hogy egyesítsük erőforrásainkat a
Birodalom érdekében. Semmi ok nincs rá, hogy a SD és az Abwehr
ilyen dolgokban állandóan egymás torkának ugorjon.
Canaris mosolygott: – Azért szorongatjuk egymás torkát
brigadeführer úr, mert ön meg van győződve arról, hogy a
Birodalom árulója vagyok, és megpróbál letartóztatni.
Ez igaz volt. Schellenberg összeállított egy dossziét, amely
tucatnyi vádat tartalmazott a Canaris által elkövetett árulásokról. Az
anyagot 1942-ben átadta Heinrich Himmlernek, de Himmler nem
lépett semmit. Canaris is őrzött dossziékat, és Schellenberg
gyanította, hogy az Abwehr Himmler-dossziéja olyan anyagokat
tartalmaz, amelyeknek a nyilvánosságra kerülését a Reichsführer
szeretné elkerülni.
– Ez már régen történt, admirális úr. Az egész a múlté.
Canaris belevágta lovaglócsizmájának sarkantyúját az állat
oldalába, és újra megindultak. Nem messze feltűntek az istállók.
– Vehetem a bátorságot, hogy az ön felvetését segítségnyújtási
ajánlatnak fogjam fel, brigadeführer úr?
– Természetesen.
– Két oka is lehet, amiért szeretne részt venni a műveletben. Az
első, hogy ezáltal szabotálni tudná az akció végrehajtását az Abwehr
jó hírének további rombolása érdekében. Vagy a másik ok, hogy el
tudná lopni Vogel értesüléseit, ezáltal az eredményt és a dicsőséget a
saját javára fordítaná.
Schellenberg lassan ingatta a fejét. – Micsoda kicsinyes dolog ez a
bizalmatlanság közöttünk. Mennyire lehangoló.
– Igen, valóban az.
Együtt hajtottak be az istállóba, és szálltak le a nyeregből.
Előugrott két lovászfiú, és elvezették a lovakat.
– Nagyon élveztem, mint mindig – mondta Canaris. –
Reggelizhetünk együtt?
– Szívesen tenném, de sajnos szólít a kötelesség.
– Oh?
– Pontosan nyolc órakor megbeszélésem van Himmlerrel és
Hitlerrel.
– Micsoda szerencsés ember. Mi lesz a téma?
Walter Schellenberg mosolyogva tette a kezét az idősebb férfi
vállára.
– Ne akarja megtudni.
– Hogyan viselkedett az Öreg Róka ma reggel? – kérdezte Hitler,
amint pontban nyolc órakor Walter Schellenberg belépett a szobába.
Himmler már kávét kortyolgatva ült a kárpitozott kanapén.
Schellenberg olyan képet szeretett festeni magáról a feljebbvalói
előtt, hogy zsúfolt elfoglaltsága miatt nem tud korábban érkezni a
megbeszélésre, és csevegésbe bocsátkozni. Katonás fegyelemmel
pontosan megjelenik.
– Óvatos és gyanakvó, mint mindig – felelte Schellenberg, és
töltött magának egy csésze gőzölgő kávét. Mellette talált egy igazi
tejjel töltött korsót. Még a SD állományának is gondot okozott a
rendszeres ellátás megszervezése ezekben az időkben. – Nem volt
hajlandó semmit elárulni nekem Vogel akciójáról. Azt akarta
elhitetni, hogy érdemben nem tud róla. Biztosította Vogelnek, hogy
rendkívül titokzatos feltételek között dolgozzon, még azt is
megengedheti magának, hogy a részletek homályban maradjanak
Canaris előtt.
– Talán jobb is így – mondta közömbös arckifejezéssel Himmler.
A hangja sem árulkodott semmiféle érzelemről. – Minél kevesebbet
tud a jó admirális, annál kevesebbet árul el az ellenségnek.
– A saját szakállamra végeztem egy kis nyomozást – folytatta
Schellenberg. – Megtudtam, hogy Vogel legalább egy új ügynököt
küldött Angliába. A Luftwaffét vette igénybe a ledobására, és a
feladatot lebonyolító pilóta nagyon együttműködőnek mutatkozott.
– Schellenberg kinyitotta az aktatáskáját, majd két azonos tartalmú
dossziét nyújtott át Hitlernek és Himmlernek. – Az ügynök neve
Horst Neumann. Reichsführer úr talán emlékszik arra a régebbi
párizsi esetre. Egy SS tisztet megöltek az egyik bárban Párizsban.
Neumann követte el a tettet.
Himmler hagyta, hogy a dosszié kihulljon a kezéből a
kávézóasztalra. – Hogy az Abwehr egy ilyen embert felhasznál, az
közvetlen arculcsapása az SS-nek, és megbecstelenítése a
meggyilkolt ember emlékének. Ez is mutatja, hogy Vogel megveti a
Führert és a pártot.
Hitler még láthatóan őszinte érdeklődéssel olvasta az anyagot. –
Talán egyszerűen arról van szó, hogy Neumann az alkalmas ember a
feladatra, Reichsführer úr. Nézzen bele ebbe a dossziéba: Angliában
született, a Vaskereszttel és a Tölgyfalevéllel kitüntetett ejtőernyős
vadász. A papír alapján nagyon figyelemreméltó ember.
A Führer ezúttal sokkal világosabban és ésszerűbben
gondolkodott, mint ahogy Schellenberg néha tapasztalta.
– Egyetértek – mondta Schellenberg. – Életrajzának egyetlen
foltját leszámítva, Neumann egészen kiváló katonának látszik.
Himmler gyilkos pillantást vetett rá. Nem tűrte, hogy a Führer
előtt ellentmondjanak neki, lehetett is Schellenberg bármilyen jó
képességű.
– Talán most kellene Canaris ellen fellépnünk – tanácsolta
Himmler. –
Eltávolítjuk, Schellenberg brigadeführert nevezzük ki a helyére, s
összevonjuk az SD-t és az Abwehrt egyetlen erős hírszerző
ügynökséggé. Ebben az esetben Schellenberg brigadeführer
személyesen ellenőrizhetné Vogel akcióját. Azok a dolgok mind
kudarcba fulladnak, amelyekben Canaris admirális is érintett.
Megint Hitler mondott ellent legmegbízhatóbb támaszának. – Ha
Schellenberg orosz barátja igazat mondott, ez a Vogel jól
megtáncoltatta az angolokat. Ilyen helyzetben hiba lenne lépni.
Nem, Reichsführer úr, Canaris a helyén marad, amíg el nem jön a
leváltásának ideje. Talán éppen ő tesz valamit a változásért.
Hitler felállt.
– És most, ha megbocsátanak, uraim, egyéb dolgokra kell
fordítanom a figyelmemet.
A járdaszegélynél két szolgálati Mercedes várakozott járó
motorral. Schellenberg egy pillanatra zavarba jött, hogy melyiket
vegye igénybe, azután engedett merevségéből, és beszállt Himmler
autójának hátsó ülésére. Még Himmler társaságában is
sebezhetőnek érezte magát, ha nem vették körül biztonsági emberei.
A rövid úton Schellenberg páncélozott Mercedese soha nem maradt
le néhány méternél jobban Himmler limuzinjától.
– Hatásos fellépés volt, mint megszokhattuk, brigadeführer úr –
mondta Himmler.
Schellenberg elég jól ismerte a feljebbvalóját ahhoz, hogy a
megjegyzést ne tekintse bóknak. Himmlert, Németország második
legnagyobb hatalommal rendelkező emberét bosszantotta, ha a
Führer jelenlétében ellentmondtak neki.
– Köszönöm, Reichsführer úr.
– A Führer annyira meg akarja szerezni az invázió titkát, hogy ez
elhomályosítja az ítélőképességét– jegyezte meg tárgyilagosan
Himmler. – A mi dolgunk, hogy védelmezzük őt. Érti, hogy mit
akarok mondani, brigadeführer úr?
– Teljes mértékben.
– Tudni akarom, hogy Vogel milyen játékot űz. Ha a Führer nem
engedi meg, hogy belülről jussunk információhoz, akkor kívülről
kell megtennünk. Helyezze Vogelt és a szárnysegédjét, Ulbrichtot
huszonnégy órás megfigyelés alá. Használjon fel minden
rendelkezésére álló eszközt, hogy behatoljon Tirpitz Ufer titkaiba.
Ugyancsak juttasson be valamilyen módon egy embert a hamburgi
rádióközpontba, Vogelnek kapcsolatot kell tartania az ügynökeivel.
Azt akarom, hogy valaki kihallgassa, miről beszélnek.
– Igen, Reichsführer úr.
– És, Walter, ne vágjon ilyen gyászos képet. Rövidesen rátesszük a
kezünket az Abwehrre. Ne aggódjon. A mienk lesz.
 – Köszönöm a bátorítást.
– Hacsak nem mond állandóan ellent nekem a Führer
jelenlétében. Himmler alig hallhatóan megkocogtatta a sofőrülést
elválasztó üveget. Az autó a járda széléhez gurult, és ezt tette
mögötte Schellenberg kocsija is. A fiatal tábornok mozdulatlanul ült,
amíg egyik biztonsági embere meg nem jelent az ajtónál, és el nem
kísérte tíz lépésnyi útjára a saját autójáig.
 HUSZONHAT

London

Catherine Blake mostanra alaposan megbánta, hogy a Pope

testvérekhez fordult segítségért. Igaz, hogy nagyon aprólékos
jelentést szállítottak neki Peter Jordan londoni életéről, de túlzottan
nagy árat kellett fizetnie érte. Zsarolással fenyegették, belerángatták
egy perverz szexuális játékba, és rákényszerítették két ember
megölésére. Mostanra a rendőrség is bekapcsolódott az ügybe. Egy
ilyen Vernon Pope-féle jelentős feketepiaci kereskedő és alvilági
figura meggyilkolása elég érdekfeszítő hír a londoni újságok
számára. Habár a rendőrség félrevezette az újságírókat. Azt
mondták nekik, hogy elvágott torokkal találták meg az áldozatokat,
elhallgatták a szembe és a szívbe szúrt sebeket. Nyilvánvalóan
megpróbálják elterelni a figyelmet a valódi tényekről. Vagy esetleg
már az MI5-öt is bevonták? Az újságok szerint a rendőrség ki akarta
hallgatni Robert Pope-ot, de képtelenek voltak megtalálni.
Catherine tudott volna segíteni nekik. Robert Pope hat méterre állt
tőle a Savoy bárjában, és dühösen szopogatta a whiskyjét.
Miért volt ott Pope? Catherine úgy érezte, tudja a választ. Pope
azért jött ide, mert Catherine-t gyanúsította a bátyja
meggyilkolásával. Nem okozott nehézséget neki, hogy rátaláljon.
Pope tudta, hogy ő Peter Jordan nyomában jár. Mindössze annyit
kellett tennie, hogy végiglátogatja a Jordan által kedvelt helyeket, és
jó esélye volt rá, hogy Catherine is felbukkan valamelyiken.
Hátat fordított a férfinak. Nem félt Robert Pope-tól, a jelenlétét
inkább bosszantónak, mint fenyegetőnek találta. Ameddig az
emberek látóterében marad, nyugodt lehet, hogy nem kezd ellene
semmit. Catherine számított erre a találkozásra.
Elővigyázatosságból most már állandóan magánál hordta a
pisztolyát. Ez elkerülhetetlen, de kellemetlen volt. Nagyobb retikült
kellett magával cipelnie a fegyver elrejtésére. A táska nehéz volt, és
séta közben állandóan hozzáütődött a csípőjéhez. Azonkívül a
fegyver, elég nevetséges módon, a biztonságát is veszélyeztette.
Próbálja az ember elmagyarázni egy londoni rendőrnek, hogy miért
hord magánál német gyártmányú, hangtompítós Mauser pisztolyt.
De abban a pillanatban, amikor Shepherd Ramsey társaságában
Peter Jordan belépett a Savoy bárjába, Catherine Blake már többé
nem Robert Pope meggyilkolásának gondolatával foglalkozott.
Kíváncsi lett, hogy melyik férfi mozdul elsőnek. A dolgok kezdtek
érdekessé válni.
– Mondhatom, egy jó dolog azért van ebben a háborúban – kezdte
a beszélgetést Shepherd Ramsey, miközben leültek egy
sarokasztalhoz. –Csodát művelt az anyagi helyzetemmel. Mialatt én
itt a hőst játszom, a részvényeim értéke magasba szökött. Az utolsó
hat hónapban több pénzt kerestem, mint tízéves munkával apám
biztosító társaságánál.
– Miért nem szólsz az öregednek, hogy forgassa tovább?
– Nélkülem elveszítené az egészet.
Shepherd intett a pincérnek, és rendelt magának egy martinit.
Jordan dupla whiskyt kért.
– Kemény napod volt a hivatalban, arany barátom?
– Baromian.
– Az a szóbeszéd járja, hogy egy ördögi, új, titkos fegyveren
dolgozol.
– Én mérnök vagyok, Shep. Hidakat és utakat építek.
– Erre bármelyik idióta képes. Te nem azért vagy itt, hogy valami
istenverte autópályát építs.
– Valóban nem.
– Tehát, akkor leszel szíves elmondani, hogy min dolgozol.
 – Nem tehetem. Tudod jól, hogy nem tehetem.
– Kizárólag nekem, az öreg Shepnek. Valamit csak mondhatsz
róla.
– Szeretném Shepherd, de ha elmondanám, azzal megölnélek,
Sally özvegyen maradna, és Kippy elveszítené az apját.
– Kippy megint összetűzött Buckley-vel. Ezek az átkozott kölykök
több bajt kevernek, mint én annak idején.
– Mesélj valamit róluk.
– Az osztályfőnöke kicsapással fenyegette. Sallynek másnap be
kellett mennie az iskolába, és végighallgatni egy litániát arról, hogy
Kippy neveléséhez erős akaratú férfira lenne szükség.
– Nem tudtam, hogy valaha is állt ilyen mellette.
– Nagyon jó vicc, seggfej. Sallynek a kocsival is gondjai vannak.
Szerinte gumikat kellene venni rá, de a jegyrendszer miatt újakhoz
nem tud hozzájutni. Azt is elpanaszolta, hogy idén karácsonyra nem
tudják kinyitni az Oyster Bay-i házat, mert nem kapni fűtőolajat.
Shepherd észrevette, hogy Jordan az italába bámul.
– Sajnálom, Peter, nagyon untatlak?
– Nem jobban, mint máskor.
– Csak arra gondoltam, hogy felvidítalak néhány otthoni hírrel.
– Ki mondta neked, hogy engem fel kell vidítani?
– Peter Jordan, már nagyon régén nem láttam ilyen kifejezést az
arcodon. Ki ő?
– Fogalmam sincs.
– Lennél szíves ezt megmagyarázni?
– Szó szerint belebotlottam elsötétítéskor. Kivertem az
élelmiszereket a kezéből. Nagyon kínos helyzet volt. De valami
megragadott benne.
– Megszerezted a telefonszámát? –Nem.
 – És a nevét?
– A nevét megmondta.
– Nos, ez is valami. Jézusom! Mondhatom, jól kiestél a
gyakorlatból. Meséld el, hogy nézett ki!
Peter Jordan sorolni kezdte. – Magas, barna haja a vállára omlik,
széles a szája, gyönyörűek az arcvonásai, és a legkifejezőbb szemek,
amelyeket valaha láttam.
– Ez érdekes – csodálkozott el Shepherd.
– Miért?
– Mert ez a nő éppen itt áll.
Catherine Blake mindig ideges lett az egyenruhás férfiaktól. De
miközben Peter Jordan feléje közeledett a bárban, az járt a fejében,
hogy soha nem látott még olyan jóképű fickót, ahogyan ő festett
sötétkék, amerikai haditengerészeti uniformisában. Feltűnően
vonzó férfi volt – ezt első este nem is vette észre. Szögletes vállai és
mellkasa ellenére tökéletesen állt rajta az egyenruha zubbonya,
mintha egy manhattani szabó méretre készítette volna. A dereka
karcsú, és olyan magabiztos egyenletességgel lépkedett, amely csak
a higgadt, sikeres férfiak sajátja. A haja sötét, majdnem fekete, és
jellegzetes kontrasztot alkot sápadt arcszínével. Szemei tébolyítóan
zöld árnyalatúak, pontosabban világos zöldek, mint a macskáké, a
szája puha és érzéki. Arcára halvány mosoly ült ki, amikor
észrevette, hogy Catherine méregeti.
– Azt hiszem, én ütköztem magába a tegnap esti elsötétítéskor –
mondta, és nyújtotta a kezét. – Peter Jordan vagyok.
Catherine kezet fogott vele, és a szorítás kiengedésével
öntudatlanul megkaparta a tenyerét a körmével.
– Catherine Blake.
– Igen, emlékszem. Úgy tűnik, hogy vár valakire.
– Így is volt, de nem jött el.
 – Hát akkor az egy komplett idióta.
– Valójában egy régi barátomról van szó.
– Meghívhatom egy italra? – kérdezte Jordan.
Catherine mosolyogva ránézett, azután a távolabb ülő Robert
Pope-ra pillantott, aki elszántan figyelte őket.
– Tulajdonképpen valami csendesebb helyre szeretnék menni,
ahol nyugodtan beszélgethetünk. Még megvan az a rengeteg étel a
házában?
– Néhány tojás, valamennyi sajt, talán egy doboz paradicsom.
És rengeteg bor.
– Úgy hangzik, mintha csodálatos omlettet kínálna nekem.
– Vegyük a kabátunkat.
Robert Pope álldogált a bárpultnál, és figyelte, ahogy
keresztülfurakodnak a tömegen a szalon felé. Zavartalanul kiitta az
italát, várt néhány másodpercet, majd csendesen a nyomukba eredt.
A szálloda előtt a portás leintett nekik egy taxit. Az utcán sietve
átvágó Pope figyelte, hogy melyik irányba indulnak. Dicky Dobbs a
furgon volánja mögött várakozott. Begyújtotta a motort, és Pope
bemászott az ülésre. Nem kell rohannunk, mondta Dickynek. Tudta,
hogy hová tartanak. Miközben Dicky elindult nyugat felé, Jordan
kensingtoni házához, Robert kényelmesen hátradőlt az ülésen, és
néhány percre becsukta a szemét.
A taxiban, Peter Jordan házához utazva, Catherine Blake
észrevette magán, hogy ideges. És nem azért, mert a háború
legfontosabb titkát ismerő férfi ült mellette. Egyszerűen nem volt
eléggé járatos az udvarlás és randevúzás formaságaiban. Nagyon
hosszú idő után először gondolt a megjelenésére. Tudta magáról,
hogy vonzó, sőt gyönyörű nő. A legtöbb férfi vágyott utána. De
angliai tartózkodása idején igyekezett elrejteni feltűnő külső
megjelenését, beleolvadni az átlagba. A bánatos háborús özvegy
vonásait öltötte magára, vastag, sötét harisnyákat hordott, amelyek
elrejtették hosszú lábainak szépségét, rossz szabású, csípőjének
vonalát eltakaró szoknyákban járt, vastag, férfias pulóverekkel
takarta formás kerek melleit. Ma este a háború előtt vásárolt,
lélegzetelállító ruháját vette fel, amely illett a Savoy bárjához. Mégis,
életében először, Catherine azért aggódott, hogy elég csinosnak
látszik-e.
Még valami zavarta. Miért pont e körülmények között hozta össze
a sors egy ilyen férfival, mint Peter Jordan? Ő intelligens, vonzó,
sikeres és láthatóan normális. A Catherine által ismert férfiak
többsége mostanra már egészen másképp viselkedne. Emlékezett az
első találkozásra Emilióval, Maria Romero apjával. Nem vesződött
virágcsokrokkal és romantikus udvarlással, egyszerűen megcsókolta.
Azután ledöntötte az ágyra, rögtön magáévá tette. És Catherine
egyáltalán nem tiltakozott. Valójában jobban szerette ezt a
megoldást. Az igazi nemi kapcsolat szerelem és tisztelet nélkül nem
jöhet létre. Még azt sem élvezte, hogy meghódítják. Catherine
számára egyszerű aktust jelentett a dolog, fizikai kielégülést. Sajnos
Emilio Romero megérezte ezt. Ő nagyon sok mindent megérzett vele
kapcsolatban.
Már régen feladta azt az álmát, hogy szerelmes lesz, férjhez megy
és gyerekeket szül. Gyötrő magányossága és az emberek iránti
megrögzött bizalmatlansága folytán soha nem lesz képes vállalni a
házassággal járó érzelmi kötöttségeket; önzése és az, hogy mindig a
saját vágyainak kielégítése az első, alkalmatlanná teszik a
gyereknevelésre. Soha nem érezte magát biztonságban egy férfi
mellett, hacsak nem került teljes érzelmi és fizikai fölénybe. Ezek az
érzések a szexuális aktus közben is jelentkeztek. Catherine már
régen felfedezte, hogy nem képes az orgazmusra, ha nem ő kerül
fölülre.
Kialakította annak az életformának a képét, amelyet magának
kívánt. Amikor a háború véget ér, elköltözik valami meleg vidékre –
Costa del Solba, Franciaország déli partjára, esetleg Olaszországba
–, és vásárol magának egy tengerre néző villát. Egyedül fog élni,
levágatja a haját, addig fekszik a strandon, amíg a bőre
csokoládébarnára nem sül, s ha férfira támad kedve, felvisz egyet a
villába, ameddig kielégülést nyújt, használja a testét, azután kidobja,
és a tenger morajlását hallgatva újra egyedül ül a kandalló mellett.
Talán néha megengedi Mariának, hogy vele legyen. Ezért fájt
annyira Catherine-nek, hogy Maria elárulta.
Catherine nem gyűlölte magát sem a természetéért, sem az
önimádatáért. Néhány alkalommal eltöprengett a saját lelki alkatán,
de végül is nagyon érdekes személyiségnek tartotta magát. Arra is
ráébredt, hogy érzelmileg, fizikailag és szellemileg tökéletesen
megfelel a jó kémekkel szembeni követelményeknek. Vogel
felismerte ezeket az értékeit, ahogyan korábban Emilio is.
Megvetette mindkettőjüket, de nem tudott hibát találni a
következtetéseikben. Ha mostanában a tükörben vizsgálgatta magát,
egyetlen szó jutott eszébe: kém.
A taxi megállt Jordan háza előtt. A férfi a karjánál fogva
kisegítette a kocsiból, azután kifizette a sofőrt. Kinyitotta a bejárati
ajtót, és bevezette a házba. Az elsötétítési szabályok miatt csak az
ajtó csukódását követően kapcsolta fel a villanyt. Catherine egy
pillanatra elveszettnek és leleplezettnek érezte magát. Nem szeretett
idegen helyen, idegen férfival tartózkodni a sötétben. Jordan végre
felkapcsolta a lámpát, és a helyiséget árasztotta a fény.
– Jóságos Isten – mondta meglepetten Catherine. – Hogyan
kapott ilyen szállást? Azt hittem, hogy minden amerikai tisztet
szállodákban és panziókban helyeztek el.
Természetesen tudta a választ. De fel kellett tennie a kérdést.
Ritka esetnek számított, hogy egy amerikai tiszt egyedül lakjon egy
ekkora házban.
– Az apósom vásárolta a házat évekkel ezelőtt. Akkoriban üzleti és
szórakozási célból rengeteg időt töltött Londonban, és elhatározta,
hogy második otthont teremt magának. Mondanom sem kell, hogy
mennyire örülök a dolognak. Nem tűnt igazán lelkesítőnek a
számomra, hogy az egész háborút szardíniaként éljem át a
Grosvenor House-ban.
Jordan lesegítette a télikabátját, és beakasztotta a szekrénybe.
Catherine szemrevételezte a szalont. Elegánsan volt berendezve a
londoni magánklubokból ismert süppedős bőr kanapékkal és
fotelekkel. A falakon lambéria, a sötétbarnára pácolt hajópadló
csillogóan fényes. Rajta elszórtan remek szőnyegek. A szobának
egyedülálló jellegzetességet adott, hogy a falakat hidak fényképei
borították.
– Akkor ön házas ember – mondta Catherine, ügyelve arra, hogy
némi csalódottság érződjön ki a hangjából.
– Elnézést, mit mondott? – kérdezte a szobába visszatérő Jordan.
– Azt mondta, hogy ez az apósa háza.
– Azt hiszem, úgy kellett volna mondanom, hogy a volt apósomé.
A feleségem a háború előtt meghalt autóbalesetben.
– Sajnálom, Peter. Nem akartam a…
– Kérem, semmi baj. Régen történt.
Catherine a falakra mutatott. – Látom, szereti a hidakat.
– Ezt határozottan állíthatom. Én építettem őket.
Catherine keresztülsétált a szobán, és közelebbről is megnézte az
egyik képet. Az volt a Hudson-folyó hídja, amelynek a tervezéséért
Jordan 1938-ban elnyerte az „Év Mérnöke” címet.
– Ezeket maga tervezte?
– Valójában építészek tervezték őket. Én mérnök vagyok. Az
építészek papírra vetik a terveiket, és én mondom meg, hogy
megállnak, vagy sem. Néha a tervek megváltoztatására kényszerítem
őket. Máskor, ha olyan fantasztikus, mint az ott, magam keresem a
megoldást.
– Nagy kihívásnak hangzik.
– Az lehet. De néha unalmas, terhes munka, nem ér többet egy
koktélparti társalgási témájánál.
– Nem is tudtam, hogy a haditengerészetnek hidak is kellenek.
– Annak nem. –Jordan tétován elhallgatott. – Nagyon sajnálom,
de nem beszélhetek a…
– Kérem. Higgye el, megértem a szabályokat.
– Elkezdhetem a főzést, de azt nem tudom garantálni, hogy az étel
ehető is lesz.
– Csak mutassa meg, merre találom a konyhát.
– Az az ajtó oda nyílik. Ha nem haragszik, szeretnék átöltözni.
Még mindig nem szoktam meg ezt az átkozott egyenruhát.
– Persze.
Catherine nagyon gondosan megfigyelte a következő
mozzanatokat. A férfi a nadrágzsebéből elővette a kulcsait, és
kinyitott egy ajtót. Az lehetett a dolgozószobája. Felkapcsolta a
villanyt, és csaknem tíz percet bent töltött. Amikor újra feltűnt, az
aktatáskája már nem volt a kezében. Feltehetően bezárta a
páncélszekrényébe. Ezután felment a lépcsőkön. A hálószobáját az
emeleten rendezte be. Ez tökéletesnek látszott. Miközben Jordan
fent alszik, ő betörhet a páncélszekrénybe, és lefotózhatja az
aktatáska tartalmát. Neumann gondoskodik róla, hogy a fotók
eljussanak Berlinbe, és az Abwehr elemzői képesek lesznek
megállapítani Peter Jordan munkájának jellegét.
Catherine kiment a konyhába, de egy pillanatra pánikba esett.
Miért határozta el olyan hirtelen, hogy leveti az egyenruháját? Talán
valamit rosszul csinált? Hibát követett el? Éppen most telefonál az
MI5-nek? Az MI5 mozgósítja a különleges osztagot? Le fog jönni
kedvesen beszélgetve, amíg be nem törik az ajtót, és őt le nem
tartóztatják?
Nyugalomra kényszerítette magát. Elég nevetséges helyzetbe
került.
Amikor kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, ismét rájött valamire.
Halvány fogalma sincs, hogyan kell omlettet készíteni. Maria kiváló
omletteket csinált, csak utánozni kell a mozdulatait. Kivett három
tojást, egy kisebb tömb vajat, meg egy darab cheddar sajtot. Azután
kinyitotta az apró éléskamra ajtaját, és a polcokon rábukkant a
paradicsomkonzervre és az üveg borra. Kinyitotta az üveget,
keresett két poharat, és töltött mindkettőjüknek. Nem várta meg
Jordant, megízlelte és felségesnek találta. Képzeletbeli villájára
gondolt, érezte a vadvirágok, a levendula és a barackvirág illatát.
Először melegítsd fel a paradicsomot, gondolta, ahogyan Maria
szokta. Persze Párizsban friss paradicsomot használtak, nem ezt az
undorító konzervet.
Kinyitotta a paradicsomos dobozt, leöntötte róluk a vizet,
feldarabolta és beledobálta őket a serpenyőbe. A konyha azonnal
megtelt a sistergő paradicsom illatával, és a tojások felverése, meg a
sajt lereszelése előtt ivott még a borból. Nevetnie kellett, hiszen
különösnek találta azt a háziasszonyi igyekezetet, ahogyan vacsorát
készít egy férfinak. Azután arra gondolt, hogy Kurt Vogelnek
főzőtanfolyamot is kellett volna szerveznie az Abwehr
kémiskolájában.
Mialatt Catherine elkészítette az omlettet, Jordan megterítette az
asztalt az ebédlőben. Khakiszínű vászonnadrágba és pulóverbe
öltözött át, s Catherine-t újból szíven ütötte, milyen jóképű. Le
akarta engedni a haját, hogy valamivel vonzóbbá tegye magát, de
azután mégis kitartott önmaga által kreált személyisége mellett. Az
omlett meglepően jól sikerült, és gyorsan megették, nehogy
kihűljön. Az ételt azzal a háború előtt termett bordeaux-i borral
öblítették le, amelyet még Jordan hozott New Yorkból. A vacsora
végére Catherine kellemesen érezte magát, a feszültsége felengedett.
Jordan hasonló állapotba került. Láthatólag nem gyanakodott,
elkönyvelte magában a tényt, hogy találkozásuk mindenestől a
véletlen műve.
– Járt valamikor az Államokban? – kérdezte, miközben leszedték
az asztalt, és kihordták az edényeket a konyhába.
– Még kislány koromban két évig Washingtonban éltem.
– Igazán?
– Igen, az apám a Külügyminisztériumban dolgozott. Diplomata
volt A húszas évek elején, a nagy háború után rendelték
Washingtonba. Nagyon szerettem ott élni. A hőséget leszámítva,
természetesen. Istenem, micsoda tikkasztó hely Washington
nyáron! Ezekre a hónapokra apám bérelt nekünk egy házat
Chesapeake Bay-en. Nagyon kellemes emlékeket őrzök azokból az
időkből.
Minden igaz volt, kivéve, hogy Catherine apja nem az angol,
hanem német külügyminisztériumban dolgozott. Elhatározta, hogy
az lesz a legjobb, ha életének minden lehetséges részletét feltárja.
– Az édesapja még mindig diplomata?
– Nem. Meghalt a háború előtt.
– És az édesanyja?
– Őt egészen kicsi koromban vesztettem el. – Catherine berakta a
piszkos edényt a mosogatóba. – Ha eltörölget, akkor elmosom őket.
– Hagyja csak. Jár hozzám egy asszony néhányszor egy héten.
Holnap reggel jönnie kell. Mit szólna egy pohár konyakhoz?
– Jólesne.
A kandallón fényképek álltak ezüst keretekben, és azokat
nézegette, mialatt Jordan kitöltötte az italt. A férfi csatlakozott
hozzá, és átnyújtotta az egyik poharat.
– Gyönyörű nő volt a felesége.
 – Igen, az volt. A halála rettenetesen megviselt.
– És a fia? Most ki gondoskodik róla?
– Jane, Margaret húga.
Catherine belekortyolt a konyakba, és a férfira mosolygott. – Nem
nagy elragadtatással említette a nevét.
– Istenem, ennyire nyilvánvaló?
– Bizony.
– Jane és én soha nem kedveltük egymást. És őszintén szólva azt
szeretném, ha nem Jane nevelné a fiamat. Önző, kicsinyes, velejéig
romlott, és attól félek, hogy Billyt is hasonló szellemben neveli. De
valójában nem volt más választásom. A haditengerészethez történt
belépés után azonnal Washingtonba vezényeltek, és két hét múltán
már London felé repültem.
– Billy nagyon hasonlít az apjára – mondta Catherine. – Biztos
vagyok benne, hogy nem kell aggódnia miatta.
Jordan elmosolyodott. – Remélem igaza lesz. Kérem, foglaljon
helyet.
– Komolyan gondolja? Nem szeretnék a terhére lenni.
– Nagyon hosszú ideje nem volt ilyen kellemes estém. Kérem,
maradjon még egy kicsit.
Leültek egymás mellé a kényelmes bőrkanapéra.
Jordan indította újra a beszélgetést. – Most azt mondja el nekem,
hogyan lehetséges, hogy egy ilyen hihetetlenül gyönyörű nő nincs
férjnél.
Catherine érezte, hogy elpirul.
– Istenem, egészen zavarba jött. Ne mondja azt nekem, hogy még
senki nem nevezte gyönyörűnek.
Catherine rámosolygott. – Nagyon régen történt velem ilyen.
– Nos, ezzel nincs egyedül. Hosszú ideje én sem mondtam már
egy asszonynak, hogy gyönyörű. Valójában az idejére sem
emlékszem. Margaret halála napján történt, amikor felébredve
megláttam az arcát. Soha nem gondoltam, hogy ezek után még
találkozom más gyönyörű nővel. Egészen addig, hogy ostoba módon
magának nem rontottam az elsötétítéskor. A lélegzetem is elállt,
Catherine.
– Köszönöm. Megnyugtathatom, hogy a vonzódás kölcsönös.
– Ezért nem adta meg a telefonszámát?
– Nem szerettem volna, ha erkölcstelen nőnek tart.
– A csudába, pedig én azt reméltem, hogy szemérmetlen
nőszemély.
– Peter – mondta, és ujjaival megszorította a combját.
– Hajlandó egyszer válaszolni a kérdésemre? Miért nincs férjnél?
Catherine hosszan bámult a tűzbe. – Férjnél voltam. Michaelt, a
férjemet az első héten lelőtték a Csatorna fölött az angliai csatában.
Soha nem találták meg a holttestét. Abban az időben terhes voltam,
de elvetéltem a gyereket. Az orvosok szerint a Michael halálhírét
követő sokk következtében. – Catherine a tűzről Jordan arcára
emelte a tekintetét. – Jóképű, bátor férfi volt, nekem ő jelentette az
egész világot. A halála után hosszú ideig nem néztem másik férfira.
Röviddel ezelőtt kezdtem újra randevúzgatni, de komoly kapcsolatra
nem leltem. Azután egy lökött amerikai, aki nem használja a
zseblámpáját, nekem rohan a járdán Kensingtonban, és…
Hosszú, kicsit feszélyezett csend támadt közöttük. A tűz kezdett
kialudni. Catherine hallotta, hogy kitört a vihar, és a zuhogó eső
csapkodja a járdát az ablak alatt. Örömmel állapította meg, hogy
még egy ideig maradhat, konyakospohárral a kezében ülhet a tűz
mellett, és élvezheti ennek a kedves, gyengéd férfinak a társaságát.
Istenem, Catherine, mi történt veled? Megpróbált egy pillanatra
gyűlöletet gerjeszteni a szívében, de nem sikerült. Remélte, hogy
Jordan soha nem lép fel fenyegetően ellene, vagy tesz valami
olyasmit, amivel arra kényszerítené, hogy meggyilkolja.
Látványosan a karórájára pillantott. –Jóságos Isten, hogy
elszaladt az idő! Tizenegy óra van. Nagyon sokáig visszaéltem a
türelmével, most már valóban mennem kell.
– Éppen mire gondol? – kérdezte Jordan, mintha egyetlen szavát
sem hallotta volna.
Hogy mire gondol? Nagyon jó kérdés.
– Megértettem, hogy nem beszélhet a munkájáról, de szeretnék
egyetlen kérdést feltenni, amelyre őszinte választ kérek.
– Szívdobogva várom.
– Ugye nem rohan a vesztébe, és nem gyilkoltatja meg magát?
– Nincs szándékomban megöletni magam.
Catherine föléje hajolt és szájon csókolta. A férfi ajkai nem
reagáltak. Elgondolkodva húzódott el tőle. Hibát követtem volna el?
Talán még nem áll készen erre?
– Sajnálom – mondta Jordan. – Nagyon hosszú idő telt el.
– Nekem is régen adódott ilyen pillanatom.
– Talán újra meg kellene próbálnunk.
Catherine mosolygott, és megint megcsókolta. Peter most már
viszonozta a csókot. Egészen szorosan magához ölelte. Catherine
élvezte az érzést, ahogyan a melle az övéhez simult.
Egy perc múltán elhúzódott.
– Ha most nem megyek el, soha nem leszek képes rá.
– Nem biztos, hogy a távozását akarom. Catherine még egyszer
megcsókolta. – Mikor láthatom újra?
– Megengedi, hogy holnap este elvigyem vacsorázni? Valahová,
ahol táncolni is lehet.
– Nagyon örülnék neki.
 – Mit szólna a Savoyhoz, este nyolc órakor.
– Tökéletesen hangzik.
Catherine Blake az arcába vágó hideg esőtől, s a furgonban
ücsörgő Pope és Dicky látványától hamar visszazökkent a valóságba.
Legalább nem avatkoztak be. Talán megelégednek a távolból végzett
figyelésével, amíg elérkezettnek nem látják az időt.
Gyér volt a késő esti forgalom. Gyorsan leintett egy taxit a
Brompton Roadon. A Victoria pályaudvarra vitette magát.
Hátrafordulva észrevette, hogy Pope és Dicky követik.
A pályaudvarnál kifizette a sofőrt, és az előcsarnokba lépve
elvegyült a késői elővárosi vonatokkal érkezett utasok forgatagában.
A válla fölött hátranézve észrevette a fejét forgatva berohanó Dickyt.
Gyorsan kilépett egy másik kapun, és beleolvadt az éjszakai
sötétségbe.
 HUSZONHÉT

Németország, Bajorország: 1938 március

Vogel titkos falujában kapott háza vékonyfalú és huzatos volt, a

leghidegebb hely, amellyel életében találkozott. Építettek bele egy
kandallót, amelybe délutánonként, a rejtjelkulcsok és rádiókezelés
tanulása idején, egy Abwehr alkalmazott begyújtott, meg száraz
fenyőhasábokat készített eléje éjszakára. Mostanra a tűz csak
pislákolt, a hideg beszivárgott a házba, ezért felkelt és két nagy
fahasábot dobott a parázsra. Vogel csendesen feküdt mögötte a
szőnyegen. Rettenetes szerető, fárasztó, önző és csupa könyök meg
térd. Még akkor is otromba, durva és önmagába feledkező, amikor
megpróbál kedveskedni neki. Az is csoda, hogy végül mégis képes
volt elcsábítani. Erre pedig jó oka volt. Ha Vogel beleszeret vagy
gyötrődik miatta, talán vonakodik majd Angliába küldeni. Az ötlet
beválni látszott. Amikor egy perccel ezelőtt belehatolt, szerelmet
vallott neki. Most a szőnyegen fekve a mennyezetet bámulta, úgy
látszott, hogy megbánta a szavait.
– Néha nem akarom, hogy elmenj – szólalt meg.
– Elmenjek, hová?
– Angliába.
Visszatért hozzá, mellé feküdt a szőnyegre, és megcsókolta. A
lehelete rettenetesen bűzlött a cigarettától, kávétól és rossz fogaitól.
– Szegény Vogel. Összetörtem a szívedet, ugye?
– Igen, azt hiszem. Néha arra gondolok, hogy visszaviszlek
magammal Berlinbe. Tudok ott egy lakást szerezni neked.
– Ez csodálatos lenne – válaszolta, de közben az járt a fejében,
hogy talán az MI5 börtönét is jobban elviselné, mint az életet egy
berlini odúban, Vogel szeretőjeként.
 – De te túl értékes vagy Németország számára ahhoz, hogy
Berlinben vészeld át a háborút. Neked Angliába kell menned, az
ellenséges vonalak mögé. – Vogel elhallgatott, és cigarettára
gyújtott. –És azt hiszem, valami mást is számításba kell venni.
Elgondolkoztam, hogy miért szeretne bele egy gyönyörű nő a
magamfajta alakba? És megtaláltam a választ. Arra számít, hogy ha
a férfi szerelmes lesz, nem küldi őt Angliába.
– Nem vagyok én elég okos és számító az ilyesmihez.
– Természetesen az vagy. Ezért választottalak ki. Érezte, hogy
elönti a méreg.
– Azért én élveztem az együttlétünket – folytatta a férfi. – Emilio
azt mondta, hogy nagyon jó vagy az ágyban. Egész rohadt életemben
a legjobbat vele basztam – pontosan így fogalmazott. Emilio
hajlamos a vulgáris kifejezésekre. Azt is hozzátette, hogy jobb voltál,
mint a legdrágább kurva. Szeretett volna a szeretőjének megtartani
Spanyolországban. A szokásos összeg dupláját fizettem neki érted.
De nekem elhiheted, hogy megéred ezt az árat.
Dühösen felugrott.
– Azonnal takarodj innen. Holnap reggel elmegyek. Elegem volt
ebből a pokolból.
– Oh persze, elmész holnap reggel. Csak nem oda, ahová te
gondolod. Van egyetlen apró probléma. A kiképzőid szerint még
mindig vonakodva gyilkolsz a késsel. Viszont azt mondják, hogy
remekül lősz, még a fiúknál is jobban. De véleményük szerint a
stilétóval lassú vagy.
Nem szólt egy szót sem, csak feküdt a szőnyegen a tűz fényében,
és meredten bámult a férfira.
– Van egy ajánlatom a számodra. Valahányszor a stilétóval kell
ölnöd, gondolj arra a férfira, aki kislány korodban
megbecstelenített.
A szája tátva maradt a rémülettől. Egész életében egyetlen
embernek beszélt erről, Mariának. De Maria biztosan elmondta
Emiliónak, és a gazember Emilio továbbadta az értesülést Vogelnek.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta, azonban nem érződött
meggyőződés a szavaiból.
– Természetesen tudod. Ezért lettél olyan, amilyen vagy, egy
szívtelen, büdös szuka.
Ösztönösen reagált a sértésre. Egy lépéssel előbbre mozdult, és
erősen állon rúgta. A férfi feje hátrahanyatlott, és teljes erővel a
padlónak ütődött. Mozdulatlanul, valószínűleg eszméletlenül feküdt.
A ő stilétója a tűz mellett hevert a földön, mert arra tanították, hogy
állandóan a keze ügyében tartsa. Felkapta, megnyomta a kioldó
gombot, és a fényes tőrpenge a helyére csusszant. A tűz vérvörösen
izzott. Tett egy lépést Vogel felé. Meg akarta ölni, bele akarta
meríteni a tőrt valamelyik megtanult gyilkolási pontba, a szívbe, a
vesébe, a fülbe, vagy a szembe. De addigra Vogel felkönyökölt, és a
kezében tartott pisztolyt a fejének irányította.
– Nagyon jó – mondta. A szájából szivárgott a vér. – Azt hiszem,
most már felkészültél. Tedd el a kést, és ülj le. Beszélnünk kell
egymással. És kérlek, vegyél fel valami ruhát. Nevetséges vagy,
ahogy itt állsz.
Belebújt egy köpenybe, és felszította a tüzet, miközben Vogel
kötést rakott szájsebére.
– Elképesztő gazember vagy, Vogel. Hülye lennék neked dolgozni.
– Ne próbáld ezt újra előhozni. Nagyon meggyőző bizonyítékokat
tudnék szolgáltatni a Gestapónak, hogy apád elárulta a Führert.
Bizonyára nem szeretnéd látni, hogy mit csinálnak az ilyen
emberekkel. És ha bármit elkövetsz Angliában, hogy keresztezd az
utamat ezüst tálcán nyújtalak át az angoloknak. Ha eszedbe jut az a
fickó aki kislány korodban megrontott, csak gondolj arra a csapat
büdös, angol börtönőrre, akik egymás után többször
megerőszakolnának. Elhiheted nekem, hogy te lennél a kedvenc
rabuk. Kétlem, hogy sürgetnék a felakasztásodat.
Nagyon csendesen elhúzódott tőle a sötétbe. Azon törte a fejét,
hogyan zúzhatná be a koponyáját egy piszkavassal, de Vogel még a
kezében tartotta a pisztolyát. Rájött, hogy a férfi jól kijátszotta. Azt
hitte, neki sikerült megtévesztenie, hogy uralkodik fölötte, ám
ehelyett Vogelnek sikerült mindezt elérnie. Belé oltotta a gyilkolás
képességét. El kellett ismernie, hogy nagyon jó munkát végzett.
Ismét Vogel szólalt meg. – Mellesleg én öltelek meg ma este,
miközben szeretkeztünk. Anna Katerina von Steiner, huszonhét éves
lány körülbelül egy órával ezelőtt szerencsétlen közlekedési baleset
áldozata lett Berlin határában. Rettenetesen kár. Micsoda tehetséget
vesztettünk el!
Vogel most már felöltözve szorított a szájára egy nedves ruhát.
Teljesen átitatta a vér.
– Reggel Hollandiába utazol, ahogy terveztük. Hat hónapig
maradsz ott, megalapozod a személyazonosságodat, azután Angliába
mész. Itt vannak a hollandiai papírjaid, a pénzed és a vonatjegyed.
Az embereim Hollandiában kapcsolatba lépnek veled, és egyengetik
az utadat.
Vogel közelebb jött, egész szorosan melléje állt.
– Anna meghalt. De Catherine Blake nagy dolgokat cselekedhet.
Hallotta, hogy becsukódik az ajtó a férfi mögött, és távolodó léptei
csikorognak a ház körüli hóban. A hirtelen beállt csöndben csak a
tűz ropogott, és a kinti fenyőfák között nyargaló szél süvített.
Néhány percig mozdulatlanul állt, azután érezte, hogy a teste
görcsösen rángatózik. Képtelen volt tovább megállni a lábán. A
kandalló előtt térdre esett, és megállíthatatlanul zokogni kezdett.

Berlin
 Kurt Vogel az irodájában aludt a tábori ágyon, amikor tompa
kopogást hallva hirtelen felriadt. – Ki van ott?
– Csak én, uram.
– Werner, az isten szerelmére! Halálra ijeszt, ha így húzza
azokat az átkozott falábait. Azt hittem, hogy Frankenstein jön
engem megölni.
– Bocsánatot kérek, uram. Arra gondoltam, hogy ezt azonnal látni
akarja. – Ulbricht átadott neki egy rejtjeles papírcsíkot. – Éppen
most érkezett Hamburgból. Catherine Blake londoni üzenetét
tartalmazza.
Vogel dobogó szívvel gyorsan elolvasta.
– Kapcsolatba lépett Jordannal. Azt akarja, hogy Neumann kezdje
meg a rendszeres anyagátvételt, amilyen gyorsan csak lehetséges.
Istenem, Werner, az a lány valóban megcsinálta!
– Nyilvánvaló, hogy figyelemreméltó ügynök. És figyelemreméltó
nő.
– Igen – mondta kimérten Vogel. – Mielőbb küldjön jelzést
Neuman-nak Hampton Sandsbe. Közölje vele, hogy az előre
megbeszélt ütemben kezdje meg az anyagok átvételét.
– Igen, uram.
– És hagyjon üzenetet Canaris admirális irodájában. Reggel
elsőként neki akarok beszámolni a fejleményekről.
– Meglesz, uram.
Ulbricht kiment, egyedül hagyta Vogelt a sötétben. Eltűnődött,
hogyan sikerülhetett a dolog Catherine-nek. Azt remélte, hogy egy
napon kimenekül onnan, és személyesen kikérdezheti. Ne tedd
magad nevetségessé, öregfiú. Mindenáron azt szerette volna, hogy
hazatérjen, még egyszer láthassa, és megmagyarázhassa neki, miért
viselkedett olyan fenyegetően az utolsó estéjükön. Akkor bizonyára
nem értette meg, de az idő múlásával talán már rájött. Maga elé
képzelte az alakját. Vajon fél? Veszélyben van? Természetesen
veszélyben van. London szívében igyekszik ellopni a szövetségesek
titkát. Egyetlen hibás lépés, és az MI5 karjaiba végzi. De ha létezik
egyetlen nő, aki képes ezt megcsinálni, az ő. Vogel törött szíve és
törött állkapcsa a bizonyíték rá.
Heinrich Himmler a szokásos papírhalmon rágta át magát a Prinz
Albrechtstrassen berendezett irodájában, amikor Walter
Schellenberg telefonhívása megcsörrent az íróasztalán.
– Jó estét, bigadeführer úr. Vagy inkább úgy is mondhatnám, jó
reggelt.
– Hajnali két óra van. Nem is számítottam rá, hogy bent találom.
– A fáradhatatlanok sohasem pihennek. Mit tehetek önért?
– Vogel ügyéről van szó. Sikerült meggyőznöm egy tisztet az
Abwehr távközlési központjában, hogy elemi érdeke az
együttműködés velünk.
– Nagyon jó, tábornok.
Schellenberg tájékoztatta Himmlert Vogel londoni ügynökének
üzenetéről.
– Tehát a maga Horst Neumann barátja így került a játékba.
– A tények erre utalnak, Reichsführer úr.
– Reggel beszámolok a Führernek a fejleményekről. Biztos vagyok
benne, hogy nagyon fog örülni. Ez a Vogel nagyon hozzáértő tisztnek
1átszik. Amennyiben sikerül neki ellopni a háború legfontosabb
titkát, nem lennék meglepve, ha a Führer őt nevezné ki Canaris
utódjának.
– Én még több értékes jelöltet is tudnék említeni, Reichsführer úr
– mondta Schellenberg.
– Maga csak azzal törődjön, hogy megtalálja a helyzet
ellenőrzésének módját. Különben könnyen kieshet a versenyből.
– Értettem, Reichsführer úr.
 – Reggel megy lovagolni Canarissal a Tiergartenbe?
– Mint rendesen.
– Talán kideríthet valami hasznosat a változás érdekében. És adja
át legforróbb üdvözletemet az Öreg Rókának. Jó éjszakát,
brigadeführer úr. Himmler finoman helyére tette a telefonkagylót,
és visszatért véget nem érő papírmunkájához.
 HUSZONNYOLC

Norfolk, Hampton Sands

Amikor Horst Neumann átvágott a fenyőligeten és

felkapaszkodott a dűnék tetejére, a sűrű, nehéz felhőkön már áttört
a hajnali derengés. A szürke, még szélcsendes reggelen eléje tárult a
tenger, apró hullámok szakadatlan sora nyaldosta a homokos partot.
Neumann magasnyakú pulóvert viselt szürke melegítője alatt, hozzá
könnyű, fekete bőrből készült futócipőt. Mélyeket lélegzett a csípős,
hideg levegőből, leereszkedett a dűnék oldalán, és átsétált a strand
puha homokján. A dagály elvonult, és nyomában futásra tökéletesen
alkalmas, széles, kemény homokpálya maradt hátra. Kinyújtogatta a
lábait, néhányat körözött a kezeivel, majd könnyed futásba kezdett.
A felriasztott csérek és sirályok méltatlankodva vijjogtak és
felrepültek.
Ma hajnalban üzenetet kapott Hamburgból, amelyben utasították,
hogy rendszeresen vegye át az anyagokat Catherine Blake-től
Londonban. Olyan ütemterv szerint kellett a dolognak
megtörténnie, ahogyan Kurt Vogel közölte vele a tanyán. Az
anyagokat be kellett dobnia egy ajtó levélnyílásán a Gavendish
Square-en, ahol a portugál követség egyik embere összegyűjti, és
diplomáciai zsákban Lisszabonba továbbítja. Egészen egyszerűnek
hangzott. De Neumann tisztában volt vele, hogy ez a londoni
utcákon végzett küldöncködés könnyen a brit biztonsági erők
karmai közé taszíthatja. Olyan információkat hordoz magánál,
amelyek a letartóztatása esetén garantálják az útját a bitófa alá. A
csatában mindig tudta, hogy merre van az ellenség. Kémkedés során
azonban bárhonnan felbukkanhat. Mellette ülhetnek a kávéházban
vagy az autóbuszon, és Neumann soha nem ismerheti fel őket.
Jónéhány perce futott már, mire az első verejtékcseppek
megjelentek a homlokán. A futás mágikus erővel hatott rá, ugyanazt
a varázslatos érzést keltette benne, mint kisfiú korától bármikor.
Olyan kellemes élmény ragadta magával, mintha repülne.
Nyugodtan és egyenletesen lélegzett, érezte, hogy a feszültség
oldódik az izmaiban. Kitűzött magának egy képzeletbeli célt úgy
nyolcszáz méternyire, és meggyorsította a lépteit.
A táv első felét könnyedén tette meg. Szinte suhant a strand
homokján, hosszú léptekkel nyelte a métereket, lazán mozgatta a
vállait és a karjait. Az utolsó négyszáz méter keményebb feladatnak
bizonyult. Nehezen és kapkodva szedte a levegőt. A hideg mardosta
a torkát. A karjaira ólomsúlyok nehezedtek. Képzeletbeli célja még
kétszáz méternyire volt. Hátsó combizmai hirtelen elmerevedtek, a
lépései megrövidültek. Elképzelte, hogy az olimpiai játékok 1500
méteres döntőjének célegyenesébe fordult – az olimpiai döntőbe,
amit kihagytam, mert elküldtek lengyeleket, oroszokat, görögöket és
franciákat gyilkolni! Maga elé képzelte, hogy csak egyetlen
versenyző fut előtte, de gyötrelmes lassúsággal ledolgozza a
hátrányát. A célvonal ötven méternyire volt. Valójában erős szálú
tengeri fű nőtt arrafelé, azonban Neumann képzeletében valódi
célszalagnak tetszett, amely mellett fehér zakós célbíró állt
stopperrel a kezében, és gyenge szellő lengeti az olimpiai zászlót a
stadion felett. Lábát erősen lecsapta a kemény homokra, és
melldobással vetődött a fűcsomó fölé. Azután botladozva megállt, és
levegő után kapkodott.
Elég ostoba játék volt – amelyet gyerekkora óta rendszeresen
játszott magában –, de ezúttal nem céltalan. Bebizonyította
magának, hogy újra jó formában van. Hosszú hónapok alatt épült fel
az SS tisztek kegyetlen veréséből, de végül visszanyerte az erejét.
Úgy érezte, hogy fizikailag készen áll bármilyen nehézség
leküzdésére. Neumann egy ideig sétált, majd könnyed kocogásba
kezdett. Akkor vette észre Jenny Colville-t, aki a dűnesor tetejéről őt
figyelte.
 Neumann a lányhoz közeledve elmosolyodott. Sokkal vonzóbbnak
találta, mint ahogy az emlékében élt. Nyugtalan, széles szája volt,
nagy, kék szemei, és arca kipirult a reggeli hidegtől. Vastag gyapjú
szvettert, gyapjúsapkát és viharkabátot viselt, nadrágszárát
ötletszerűen begyűrte magasszárú csizmájába. Mögötte, a dűnék
fölött, lelocsolt tűz fehér füstjét sodorta a szél a fenyőliget felől.
Jenny közelebb húzódott. Fáradtnak látszott, a ruhái arról
árulkodtak, hogy azokban aludt.
– Nagyon hatásos jelenet volt, Mr. Porter – mondta. Neumann
mindig nehezen értette meg elnagyolt, éneklő norfolki kiejtését. –
Ha nem ismerném jobban, azt hihetném, hogy tréningezik valamire.
– Nehéz felhagyni a régi szokásokkal. Különben is jót tesz a
testnek és a léleknek. Néha maga is megpróbálhatná. Levinné a
felesleges kilókat.
– Ah! – taszította mellbe játékosan a lány. – Most még túl karcsú
is vagyok. A fiúk a faluban mind ezt mondják. Nekik Eleanor Carrick
tetszik, mert az övé olyan nagy – szóval érti. Lemegy velük a
strandra, és a fiúk fizetnek neki, hogy kigombolja a blúzát.
– Tegnap láttam a faluban – mondta Neumann. – Egy kövér
tehén. Maga kétszer csinosabb Eleanor Carricknál.
– Úgy gondolja?
– Valóban így van. – Neumann élénken összedörzsölte a kezeit, és
topogott a lábaival. – Muszáj mozognom. Különben úgy
lemerevedek, mint egy deszka.
– Akarja, hogy elkísérjem?
Neumann bólintott. Ez ugyan nem volt őszinte, de semmi veszélyt
nem látott a dologban. Jenny Colville diáklányos szerelemmel
őrülten beleesett, ez nyilvánvaló. Minden napra talált valami
kifogást, hogy beugorhasson a Dogherty házba, és soha nem
utasította el Mary teára vagy vacsorára szóló meghívását. Neumann
igyekezett illendő figyelmet fordítani Jennyre, de óvatosan kerülte
azokat a helyzeteket, hogy egyedül maradjon vele. Egészen
mostanáig. Megpróbálja majd a saját javára fordítani a beszélgetést,
igyekszik kipuhatolni, hogy a fedősztorija mennyire állja meg a
helyét a faluban. Szótlanul sétáltak egymás mellett, Jenny a tengert
bámulta. Neumann felkapott egy marék kavicsot, és kacsáztatta őket
a hullámok hátán.
– Van kedve a háborúról beszélgetni?
– Persze, miért ne.
– A sebesülései nagyon súlyosak voltak?
– Elég súlyosak, hogy véget vessenek vadászrepülő napjaimnak,
és egy útra szóló jeggyel hazaküldjenek.
– Hol sebesült meg?
– A fejemen. Egyszer, ha már jobban megismertem, felborzolom a
hajamat és megmutatom a forradásokat.
Jenny mosolyogva ránézett. – Nekem nagyon tetszik a feje.
– És mit akar ezzel mondani, Jenny Colville?
– Azt, hogy szerintem jóképű férfi. És okos is. Én mondom.
A szél egy hajtincset fújt Jenny arcába. Ujjaival visszagyűrte a
gyapjúsapka alá.
– Csak azt nem értem, mit csinál egy ilyen településen, mint
Hampton Sands.
– Szükségem van egy helyre, ahol pihenek és teljesen felépülök. A
Dogherty család felajánlotta, hogy náluk lakhatom, és én a szavukon
fogtam őket.
– Miért nem hiszem én el ezt a történetet?
– El kellene hinnie, Jenny. Ez az igazság.
– Az apám azt hiszi, hogy maga bűnöző, vagy az IRA tagja. Azt
mondja, hogy Sean is tagja volt az IRA-nak.
– Jenny, igazán el tudja képzelni Sean Doghertyt az ír
Köztársasági Hadseregben? Különben is, az apjának megvannak a
saját súlyos problémái.
Jenny arca elsötétült. Hirtelen megállt, szembefordult a férfival. –
És ez mit akar jelenteni?
Neumann félt, hogy túl messzire ment. Talán jobb lenne
visszavonulni, elnézést kérni, és témát váltani. De valami arra
ösztönözte, hogy végigvigye, amit elkezdett. Közben arra gondolt,
miért nem tudom tartani a számat, és szépen odébbállni?
Természetesen a választ is tudta. A saját mostohaapja is elvetemült
gazember volt, visszakézből adott pofonjaitól és goromba
megjegyzéseitől gyakran könnyek szöktek a szemébe. Biztosra vette,
hogy Jenny Colville-nek nála is durvább fizikai fenyítéseket kell
elviselnie. Szeretett volna valami vigasztalót mondani neki, hogy a
dolgok örökre nem maradnak így. Meg akarta nyugtatni, hogy nincs
egyedül. Ő segíteni akar neki.
– Arra gondoltam, hogy túl sokat iszik. – Neumann gyengéden
megsimogatta Jenny arcát. – És azt is jelenti a megjegyzésem, hogy
rosszul bánik egy gyönyörű, intelligens lánnyal, aki a világon
semmivel sem szolgált rá erre.
– Ezt komolyan mondja?
– Mit?
– Hogy gyönyörű és intelligens vagyok. Ezt még senki sem
mondta nekem.
– Én őszintén beszélek.
Jenny megfogta a kezét, és tovább sétáltak.
– Van barátnője? – kérdezte.
– Nincs.
– Miért nincs?
Valóban miért is? A háború miatt. Ez látszott a legkönnyebb
válasznak. Igazán soha nem maradt ideje a lányokra. Az egész élete
megszállott gyötrődések sorozatából állt: kötelességtudatból, hogy
angolságát feladva jó németté váljon, megszállottságból, hogy
olimpiai bajnokságot nyerjen, elszántságból, hogy ő kapja az
ejtőernyős vadászoknál a legtöbb kitüntetést. Az utolsó szeretője egy
francia parasztlány volt a lehallgató állomáshoz közeli faluból.
Gyengéden viselkedett, amikor Neumann kétségbeesetten vágyott a
szerető gondoskodásra, és egy hónapon át minden éjjel nyitva
hagyta a házuk hátsó ajtaját, hogy titokban engedhesse az ágyába.
Ha becsukta a szemét, még mindig maga előtt látta a testét a
hálószoba pislákoló gyertyafényében. A lány fogadalmat tett, hogy a
teljes gyógyulásig minden este megcsókolja a fejét. A végén
Neumannban felülkerekedett a megszálló bűnösségének mardosó
érzése, és szakított vele. Most azért aggódott, hogy mi történik a
lánnyal a háború vége után.
– Egy pillanatra elszomorodott az arca – mondta Jenny.
– Visszaemlékeztem valamire.
– Én inkább úgy mondanám, valakire. És az arcáról azt lehetett
leolvasni, hogy ez a valaki nő volt.
– Maga nagyon éles megfigyelő.
– Csinos volt?
– Francia lány volt, és kimondottan gyönyörű.
– Összetörte a maga szívét?
– Így is mondhatjuk.
– De maga elhagyta.
– Igen, azt hiszem így történt.
– Miért?
– Mert túlzottan szerettem.
– Ezt nem értem.
– Egy napon majd megérti.
 – Mit akar ezzel mondani?
– Maga még nagyon fiatal ahhoz, hogy a hozzám hasonlók körül
legyeskedjen. Be kell fejeznem a futóedzést. Azt javasolom, menjen
haza, és öltözzön át tiszta ruhába. Úgy néz ki, mintha egész éjjel a
parton aludt volna.
Úgy néztek egymás szemébe, mint akik pontosan tudják, hogy ez
az igazság. Jenny elindult, majd visszafordult.
– Maga soha nem tesz olyasmit, amivel fájdalmat okozna nekem,
ugye, James?
– Természetesen nem.
– Megígéri?
– Megígérem.
Jenny közelebb lépett, ügyetlenül szájon csókolta, azután
megfordult és elszaladt a homokfövenyen át. Neumann a fejét
ingatta, ellenkező irányba fordult, és rohant vissza a strandra.
 HUSZONKILENC

London

Alfred Vicary úgy érezte, hogy elnyeli a homokmocsár. Minél

jobban küszködött, annál mélyebbre süllyedt. Valahányszor kiásott
egy újabb bizonyítékot vagy információt, egyre inkább hátrányba
került. Már kezdett kételkedni az esélyeiben, hogy egyszer elkapja a
kémeket.
Kétségbeesésének mostani forrása az a két megfejtett német
üzenet volt, amelyek ma reggel érkeztek Bletchley Parkból. Az
elsőben az Angliában dolgozó kém arra kérte Berlint, hogy kezdjék
meg az anyagok rendszeres átvételét. A másodikat Hamburgból
küldték egy angliai ügynöküknek, hogy haladéktalanul lépjen
akcióba. A német művelet – bármi volt is a célja – sikeresnek
látszott. Ha az ügynök futárt kér, abból logikusan következik, hogy
megszerzett valamit. Vicaryt elfogta a félelem, hogy ha egyáltalán
elkapja egyszer a kémeket, már túl késő lesz.
Boothby ajtaja fölött a piros fény világított. Vicary megnyomta a
jelzőcsengőt és várt. Bő perc elteltével még mindig pirosan izzott a
lámpa. Boothby sürgősen hívatta magához, most pedig várakoztatja
az áldozatát.
– Miért nem mondta ezt korábban is nekünk?
– De hiszen megtetted, Alfred, öregem… Én megmondtam
Boothbynak.
Vicary újra megnyomta a csengőt. Valóban lehetséges lenne, hogy
Boothby tudott Vogel hálózatának létezéséről, de elhallgatta előle?
Ennek az égvilágon semmi értelme. Vicary csak egyetlen lehetséges
magyarázatot tudott elképzelni. Boothby vehemensen tiltakozott,
hogy őt bízzák meg az üggyel, és ennek már kezdetben világosan
hangot adott. De Boothby tiltakozása elmehetett odáig, hogy aktívan
megpróbálja szabotálni az ő erőfeszítéseit? Könnyen elképzelhető.
Ha Vicary nem képes előbbre jutni az ügy megoldásában, Boothby
alapos indokkal kiteheti a szűrét, és valaki mást bízhat meg az
esettel. Valakit, akiben megbízik, esetleg egy hivatásos tisztet, nem
egy ilyen Vicary-féle újonnan toborzott alakot, akit annyira
megvetett.
A jelzőfény végre zöldre váltott. Vicary átverekedte magát a dupla
ajtón, és megesküdött magában, hogy nem távozik, amíg tiszta vizet
nem öntenek a pohárba.
Boothby az íróasztala mögött ült. – Térjen a tárgyra, Alfred.
Vicary beszámolt neki a két üzenetről, és elmondta, hogy az ő
elmélete szerint mit jelentenek. Boothby türelmetlenül izgett-
mozgott a székében.
– Az isten szereimére! – csattant fel. – Ezzel az esettel
kapcsolatban napról napra rosszabb hírek bukkannak fel.
Újabb sziporkázóan okos megjegyzés, Sir Basil, gondolta magában
Vicary.
– Elértünk valami eredményt a nőügynök hátterének
összeállításában – folytatta. – Karl Becker Anna von Steinerként
azonosította. 1910 karácsony napján született a londoni Guy’s
Hospitalban. Az apja Peter von Steiner volt, diplomata és gazdag
nyugat-poroszországi arisztokrata. Az anyja egy Daphne Hamson
nevű angol asszony. A család az első háború kitöréséig Angliában
maradt, azután Németországba költözött. Steiner beosztása miatt
Daphne Harrisont nem internálták, mint az angol állampolgárok
többségét. Tuberkulózisban halt meg 1918-ban, Steiner nyugat-
poroszországi birtokán. A háború után Steiner és a lánya
állomáshelyről állomáshelyre vándoroltak, beleértve egy rövid
londoni megbízatást is a húszas évek elején. Steiner dolgozott
Rómában és Washingtonban is.
 – Nekem úgy hangzik, mintha ő is kémkedett volna. Folytassa,
Alfred.
– 1937-ben Anna Steiner eltűnt. Ezt követően már csak
spekulációkra hagyatkozhatunk. Abwehr-kiképzésben részesült,
azután Hollandiába küldték, hogy Christa Kunst néven hamis
személyazonosságot teremtsen magának, és végül átjött Angliába.
Mellesleg, Anna Steiner 1938 márciusában, valahol Berlinen kívül,
állítólagos autóbalesetben meghalt. Nyilvánvaló, hogy Vogel
rendezte így a dolgokat.
Boothby felkelt, és járkálni kezdett a szobában. – Ez mind nagyon
érdekes, Alfred, de van egy végzetes szépséghibája. Az egész a Karl
Beckertől származó információkon alapszik. Becker bármit hajlandó
elmondani, hogy elnyerje a jóindulatunkat.
– Beckernek semmi oka rá, hogy hazudjon nekünk, Sir Basil. És a
története tökéletesen egybevág az általunk már bizonyított néhány
ténnyel.
– Én mindössze azt mondtam, Alfred, hogy erősen kétségbe
vonom az igazságtartalmát bárminek, amit az az ember mond.
– Akkor miért beszélgetett vele olyan hosszan múlt év
októberében? – kérdezte Vicary.
Sir Basil az ablaknál állt, nézte az alkonyat lassan lebukó utolsó
fényeit. Hirtelen felkapta a fejét, majd önuralmát visszanyerve
megfordult és Vicary szemébe nézett.
– Az ok, amiért Beckerrel beszéltem, nem tartozik magára.
– Becker az én ügynököm – mondta Vicary, és agyát elöntötte a
méreg. – Én tartóztattam le, én állítottam a mi oldalunkra, és én
irányítom a tevékenységét.
Olyan információkat közölt önnel, amelyek az ügy szempontjából
hasznosak lehettek volna, de ezeket elhallgatta előlem. Szeretném
tudni, hogy miért.
 Boothby most nagyon nyugodtan viselkedett. – Becker ugyanazt a
történetet adta elő nekem, mint magának. Beszélt a különleges
ügynökökről, a bajorországi titkos táborról, a speciális kódokról és
találkozási szabályokról. És, hogy őszinte legyek magához, Alfred,
akkor egy szavát se hittem el. Egyetlen bizonyítékunk sem volt,
amely alátámasztotta volna a történetét. Most már van.
Ez tökéletesen logikus magyarázatnak látszott, persze csak a
felszínen.
– Miért nem beszélt nekem erről?
– Már elég régen történt.
– Ki az a Broome?
– Sajnálom, Alfred.
– Tudni akarom, ki az a Broome.
– És én megpróbálom a lehető legudvariasabban elmagyarázni,
hogy nincs feljogosítva Broome kilétének megismerésére. – Boothby
a fejét ingatta. –Jóságos Isten! Ez nem egy kollégiumi klub, ahol
bölcs gondolatokat cserélgetünk. Ennek az osztálynak a
kémelhárítás a feladata. És nagyon egyszerű koncepció szerint
működik: csak azt tudd, ami szükséges. Magának nem szükséges
Broome-ról tudnia, mert nincs semmiféle hatással arra az esetre,
amellyel megbíztuk.
– Ez a „csak azt tudd, ami szükséges” elv felhatalmazást jelent
más tisztek félrevezetésére?
– Én nem használnám a félrevezetés szót – mondta Boothby,
olyan hangsúllyal, mintha valami obszcén kifejezést hallott volna. –
Egyszerűen arról van szó, hogy biztonsági okokból, egy tiszt csak
annyi tényt jogosult ismerni, amennyi a megbízatása elvégzéséhez
szükséges.
– És mi a véleménye a hazugság kifejezésről? Ezt a szót sem
használná?
 A beszélgetés alakulása láthatólag fizikai fájdalmat okozott
Boothby-nak.
– Úgy vélem, olykor elkerülhetetlen lehet, hogy az egyik tiszt az
akció biztonsága érdekében kevésbé őszintén beszéljen a
végrehajtásban érdekelt másik tiszttel. Ez biztosan nem lepi meg,
ugye?
– Természetesen nem, Sir Basil. – Vicary tétovázott, hogy
folytassa-e ezt a stílusú kérdezősködést és vagdalkozást. – Csak arra
vagyok kíváncsi, miért hazudta azt, hogy nem olvasta Kurt Vogel
dossziéját.
Boothby arcából kiszaladt a vér, és Vicary látta, hogy ökölbe
szorítja zsebredugott kezét. Ez kockázatos stratégia volt, és Grace
Clarendont vitte vele a vérpadra. Vicary távozása után Boothby
felhívhatja Nicholas Jagót a Nyilvántartásban, és magyarázatot
követelhet tőle. Jago biztosan rájön, hogy Grace Clarendon
szivárogtatta ki az információt. Ez nem kis ügy, a lányt azonnali
hatállyal kirúghatják. De Vicary lefogadta volna, hogy nem nyúlnak
Grace-hez, mert ezzel csak azt bizonyítanák, hogy igazat mondott.
Istenben bízott, hogy jól gondolkodik a dologról.
– Bűnbakot keres, Alfred? Valakit vagy valamit hibáztatni akar,
hogy képtelen megoldani ezt az ügyet? Magának mindannyiunknál
jobban kell ismernie ennek a veszélyét. A történelem számtalan
olyan gyenge ember példájával szolgál, akik hasznosnak találták,
hogy megfelelő bűnbakot keressenek.
Te pedig nem válaszolsz a kérdésemre, gondolta Vicary. Felállt a
helyéről. – Jó estét, Sir Basil.
Miközben Vicary az ajtó felé tartott, Boothby hallgatott.
– Még egy dolgot akarok mondani – szólalt meg végül. – Nem
hiszem, hogy emlékeztetnem kellene erre, de mégis megteszem.
Nem áll korlátlan idő a rendelkezésünkre. Amennyiben hamarosan
nem történik előrehaladás az ügyben, kénytelenek leszünk
változtatást eszközölni. Ugye megértette, Alfred?
 HARMINC

London

Amikor beléptek a Savoy bárjába, a zenekar rázendített az „És

fülemüle énekel a Berkeley Square-en” kezdetű számra. Gyengén
játszottak, szaggatottan és kicsit gyorsan, de a dal ennek ellenére
kedves volt. Jordan szó nélkül a karját nyújtotta, és elindultak a
táncparkettre. A férfi ragyogóan táncolt, gördülékenyen,
magabiztosan, és erősen magához szorította. Egyenesen az
irodájából jött, ezért egyenruhát viselt. Magával hozta az
aktatáskáját is. Láthatóan semmi fontosat sem tartalmazott, mert
nyugodtan ott hagyta az asztalnál. Mégsem volt képes hosszabb
időre levenni róla a szemét.
Egy perccel később Catherine észrevett valamit. A helyiségben
mindenki őket bámulta. Rettenetesen megijedt. Hat éven keresztül
minden ereje abban rejlett, hogy észrevétlen tudott maradni. Most
pedig egy feltűnő megjelenésű amerikai tengerésztiszttel táncol
London legfényesebb szállodájában. Leleplezettnek és sebezhetőnek
érezte magát, ugyanakkor különös örömet lelt abban, hogy valami
egészen normális változás történt az életében.
Bizonyára az ő megjelenésében lehetett valami, hogy magukra
vonta a figyelmet. Észrevette ezt Jordan szemében is, amikor
néhány percei ezelőtt beléptek a bárba. Káprázatosan nézett ki ma
este. A hátán mélyen kivágott, fekete kreppszatén ruhát viselt,
amelynek a nyakvonala kiemelte melleinek remek formáját. A haját
leeresztette, csinos ékszerpánttal fogta össze, a nyakában dupla
gyöngysort hordott. Nagy gondot fordított a sminkjére. A háborús
idők kozmetikai termékei elég gyenge minőségűek voltak, de neki
igazán kevés kellett. Egy kis rúzs érzéki szájának kihangsúlyozására,
kevés pirosító nemesvonalú arcélének kiemelésére, vékony festék a
szeme köré. Nem volt különösebben elragadtatva a megjelenésétől.
Mindig tárgyilagosan gondolkodott a saját szépségéről, ahogy nők a
kedvenc porcelánjukat vagy féltve őrzött régi szőnyegüket
megbecsülik. Mégis nagyon régen fordult elő vele, hogy egy
helyiségen áthaladva utánafordultak volna az emberek. Az a típusú
nő volt, akire mindkét nembeliek felfigyelnek. A férfiak keményen
összeszorították a szájukat, a nők megdermedtek az irigységtől.
– Észrevette, hogy a teremben mindenki minket bámul? –
kérdezte Jordan.
– Persze, hogy észrevettem. Magát zavarja?
– Dehogy. – Néhány centire eltolta magától, hogy a szemébe
nézhessen. – Nagyon régen éreztem már így, Catherine. És azt
hiszem, azért jártam be keresztül-kasul Londont, hogy magára
találjak.
– Nagyon örülök, amiért megtette.
– Tehetek egy vallomást?
– Természetesen.
– Nem sokat aludtam tegnap éjjel, miután elment.
Catherine mosolygott, hozzábújt, és halkan a fülébe súgta. – Én is
szeretnék bevallani valamit. Én egyáltalán nem aludtam.
– Mi járt a fejében?
– Először mondja el maga.
– Én arra gondoltam, mennyire kívántam, hogy ne menjen el.
– Nekem is hasonló gondolataim támadtak.
– Arra gondoltam, hogy megcsókoltam.
– Azt hiszem, én csókoltam meg.
– Nem akarom, hogy ma este is hazamenjen.
– Ha ezt akarná, azt hiszem erővel kellene kidobnia.
 – Emiatt nem kell aggódnia.
– Úgy érzem, azt szeretném, ha most azonnal megcsókolnál,
Peter.
– És mi legyen ezekkel a bámészkodó emberekkel? Szerinted mit
fognak csinálni, ha megcsókollak?
– Nem tudom biztosan. De ez az 1944-es év Londonja. Bármi
megtörténhet.
– A bárnál ülő úr küldte – mondta a pincér, amikor visszatértek
az asztalukhoz, és kibontotta az üveg pezsgőt.
– Az illető úriembernek neve is van? – kérdezte Jordan.
– Nem mondta meg, uram.
– Hogy néz ki?
– Leginkább egy napbarnított rögbijátékosra hasonlít, uram.
– Amerikai tengerésztiszt?
– Igen, uram.
– Shepherd Ramsey?
– Az úr szeretne csatlakozni önökhöz egy pohár italra.
– Mondja meg az illető úrnak, hogy köszönjük a pezsgőt, de
felejtse el a társaságunkat.
– Természetesen, uram.
– Ki ez a Shepherd Ramsey? – kérdezte Catherine, miután a
pincér távozott az asztaluktól.
– Shepherd Ramsey a legrégibb és legdrágább barátom az egész
világon. Úgy szeretem, mint a testvéremet.
– Akkor miért nem engedted, hogy idejöjjön egy italra?
– Mert, először felnőtt életemben, szeretnék nélküle csinálni
valamit. Különben is, nem akarok osztozni rajtad.
– Az jó, mert én sem szeretném megosztani a társaságodat
senkivel – Catherine felemelte a pezsgőspoharát. – Shepherd
távolmaradására. Jordan nevetett: – Shepherd távolmaradására.
Koccintottak.
Catherine még hozzátette. – És az elsötétítésre, amely nélkül soha
sem botlottál volna belém.
– Az elsötétítésre. –Jordan zavarba jött. – Tudom, hogy ostoba
közhelynek hangzik, de képtelen vagyok levenni rólad a szemem.
Catherine mosolyogva áthajolt az asztalon.
– Nem akarom, hogy levedd rólam a szemedet, Peter. Mit
gondolsz, miért vettem fel ezt a ruhát?
– Kicsit ideges vagyok.
– Én is, Peter.
– Annyira gyönyörű vagy, ahogy itt fekszel a holdfényben.
– Te is gyönyörű vagy.
– Ne mondd ezt. A feleségem…
– Sajnálom. Csak soha nem láttam még hozzád hasonló férfit.
Próbálj meg néhány percig nem a feleségedre gondolni.
– Nagyon nehéz, de te egy kicsit megkönnyíted a dolgot.
– Ahogy itt térdelsz, olyan vagy, mint egy szobor.
– Egy nagyon öreg, málladozó szobor.
– Egy gyönyörű szobor.
– Nem tudok betelni vele, hogy megérintsem őket. Annyira
gyönyörűek. Mióta megláttalak, arról álmodtam, hogy így
simogathassam őket.
– Megfoghatod keményebben is. Nem fog fájni.
– Például így?
– Oh, istenem! Igen, Peter, pontosan így. De én is érinteni
akarlak.
 – Nagyon jólesik, ha csinálod, – így jó?
– Ahh, igen, ez jó.
– Annyira kemény. Csodálatos érzés. Szeretnék még valamit
csinálni vele.
– Mit?
– Nem mondhatom ki hangosan. Gyere közelebb.
– Catherine…
– Csak csináld, drágám. Ígérem, nem fogod megbánni.
– Oh, istenem, micsoda mennyei érzés!
– Akkor ne hagyjam abba?
– Olyan fantasztikusan csinálod.
– Azt akarom, hogy nagyon élvezd.
– Én szeretnék élvezetet okozni neked.
– Megmutatom, hogyan csináld.
– Azt hiszem, tudom hogyan kell.
– Ahh, Peter, csodálatos érezni a nyelved. Kérlek, miközben
csinálod, simogasd a melleimet.
– Szeretném, ha magadba fogadnál.
– Siess, Peter!
– Ohh, annyira lágy vagy, annyira csodálatos. Oh, istenem,
Catherine, szeretnék…
– Várj. Még ne, drágám. Tégy a kedvemre, és feküdj a hátadra.
Hagyd rám a többit.
Megtette, amit Catherine kért. Ő a kezébe vette a péniszét, és
bevezette a testébe. Fekhetett volna nyugodtan, hogy a férfi fejezze
be az aktust, de ő így akarta. Mindig tudta, hogy Vogel ezt várta tőle.
Mi mást akarhatott volna egy női ügynöktói, mint hogy elcsábítsa a
szövetséges tiszteket, és ellopja a titkaikat. Állandóan arra gondolt,
hogy a pasas kövér, hájas, öreg és undorító lesz, nem ilyen, mint
Peter. Ha Kurt Vogel kurvája lett volna, nem élvezhette volna
ennyire. Oh, istenem, Catherine, nem szabadna ezt csinálnod. Nem
veszítheted el ennyire az önkontrollodat. De ezen nem tudott
segíteni. Egyszerűen élvezte. És elvesztette az önuralmát. A feje
hátrahanyatlott, kezébe vette a saját melleit, ujjaival cirógatta a
mellbimbóit, és egy pillanat múlva meleg elernyedést érzett, egyik
élvezethullámból zuhant a másikba.
Későre járt, négy óra is lehetett, bár Catherine nem volt biztos
benne, mert a sötétben nem látta az éjjeliszekrényen álló órát. Nem
számít. Csak az volt a fontos, hogy Peter Jordan ájultan alszik
mellette. Mélyen, egyenletesen lélegzett. Hatalmas vacsorát ettek, jó
sokat ittak, és kétszer szeretkeztek. Habár ő nagyon éberen aludt,
most valószínűleg mégsem ébredt fel a Luftwaffe éjszakai
támadására. Kisurrant az ágyból, felvette a Petertől kapott ezüst
színű köntöst, és csendesen átlépkedett a szobán. A hálószoba ajtaja
félig nyitva volt. Catherine még néhány centit nyitott rajta, azután
kisurrant, és behajtotta maga után.
Szinte csengett a füle a mély csendtől. Érezte, hogy a szíve erősen
dobog a mellkasában. Nyugalmat erőltetett magára. Keményen
megdolgozott, túl sokat kockáztatott ezért a pillanatért. Egyetlen
ostoba hiba lerombol mindent, amit felépített. Gyorsan ment lefelé a
keskeny lépcsősoron. A lépcsőfokok nyikorogtak. Megmerevedett,
hallgatta, hogy Jordan nem ébredt-e fel. Kint egy kocsi gázolt át a
tócsákon. Valahol egy kutya ugatott. Távolból egy teherautó kürtjét
hallotta. Megnyugodva állapított meg, hogy ezek csak az éjszaka
jellegzetes hangjai, amelyeket az emberek többsége nem észlel
álmában. Lesietett a lépcsőkön és végigment hallon. A kulcsokat a
kisasztalon találta meg a retikülje mellett. Mindkettőt felkapta, és
dolgozni indult.
Catherine ma éjjel határt szabott a céljainak. Biztosítani akarta
magának, hogy rendszeresen hozzáférjen Jordan szakmai és
magánjellegű papírjaihoz. Ennek érdekében másolatokra volt
szüksége a bejárati ajtó, dolgozószoba, és az aktatáska kulcsairól.
Jordan számtalan kulcsot tartott a karikáján. A bejárati ajtóét
könnyen megtalálta, nagyobb volt a többinél. Benyúlt a retiküljébe,
és elővett egy doboz barna agyagot. A kulcsot különválasztotta a
többitől, belenyomta az agyagba, és pontos lenyomatot készített. Az
aktatáska kulcsa is nyilvánvalóan kínálta magát, az volt a legkisebb.
Újabb lenyomatot készítve megismételte az eljárást. A dolgozó szoba
kulcsának kiválasztása nagyobb fejtörést okozott, mert több darab is
megfelelőnek látszott. Egyetlen megoldás kínálkozott. Fogta a
retiküljét, Jordan aktatáskáját, mindent magával vitt a bezárt ajtó
elé, és kezdte próbálgatni a kulcsokat. A negyedik beleillett a zárba.
Kivette, és azt is belenyomta az agyagba.
Catherine most befejezhette volna, hiszen nagyon eredményes
estéje volt. Csináltathat kulcsmásolatokat, és visszajöhet minden
anyagot lefényképezni, amikor Jordan nincs itthon. Megtehette
volna, de ma éjjel többet akart elérni. Be akarta bizonyítani
Vogelnek, hogy elvégezte a dolgát, mert nagyon tehetséges ügynök.
Becslése szerint alig két perce mászott ki az ágyból. Még kettőt
engedélyezhet magának.
Kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, bement, és felkapcsolta a
villanyt. Szépen bútorozott szoba volt, jellegzetesen férfias
társalgónak berendezve. Látott egy nagy íróasztalt bőrszékkel, és egy
rajzasztalt, előtte magas, támla nélküli faszék. Catherine két tárgyat
vett elő a retiküljéből, a fényképezőgépét és a Mauser pisztolyát. A
Mausert az íróasztalra rakta. Szeméhez emelte a fényképezőgépet, és
két felvételt készített a szobáról. Azután kinyitotta Jordan
aktatáskáját. Gyakorlatilag üres volt, csak egy levéltárcát, egy
szemüvegtokot és egy kisebb, bőrkötésű határidőnaplót talált benne.
Ez csak a kezdet, gondolta. Talán tartalmazza fontos emberek
neveit, akikkel Jordan találkozni szokott. Ha az Abwehr megtudja,
hogy kikkel találkozik, esetleg következtetni tudnak a munkája
jellegére.
Hányszor megcsináltatták ezt vele a kiképző táborban! Jóságos
isten, már számon sem lehetett tartani! Legalább százszor
elismételte, és Vogel mindig ott állt mögötte a rohadt stopperével. –
Túl lassú! Túl hangos! Túl sok a fény! Most nem elég! Jönnek
magáért! Elfogják kapni! Most mit csinál? Lefektette a
határidőnaplót az íróasztalra, és felkapcsolta az olvasólámpát.
Hajlítható karja és a körte fölötti ernyője segítségével tökéletes fényt
adott a dokumentumok fotózásához.
– Három perc. Most dolgozzon gyorsan, Catherine! – Kinyitotta a
naplót, és a lámpa fénysugarát közvetlenül a lapokra irányította. Ha
rossz szögben állítja be, vagy túl közelre irányítja, a negatívok nem
sikerülnek. Pontosan Vogel instrukciói szerint járt el, és csattogtatni
kezdte a gépet. Nevek, dátumok és kézzel írt, rövid megjegyzések
követték egymást. Még néhány oldalt lefényképezett, amikor valami
érdekes dologra bukkant. Az egyik lapra egy doboz alakú tárgyat
skicceltek fel. A mellé írt számok láthatóan a méreteit jelölték.
Catherine sietve lefényképezte a feltételezett zsákmányt.
– Négy perc. Még egy darab maradt ma éjszakára, a
páncélszekrény. Az íróasztal mellé volt állítva a földre. Vogel
megadott neki egy kombinációt, amelyik a feltételezés szerint
nyitotta. Catherine letérdelt, és megforgatta a számtárcsát. Hat
számjegy. Az utolsó szám elforgatása után érezte, hogy a zárnyelvek
a helyükre ugranak. Megragadta a fogantyút, és a páncélszekrény
ajtaja kinyílt. A kombináció bevált. Belenézett, és rábukkant két,
papírokkal tömött iratgyűjtőre, meg számos szabadlapos
jegyzetfüzetre. Órákat vett volna igénybe, hogy mindent
lefényképezzen. Ezzel várnia kell. A kamerát a széf belsejére
irányítva egyetlen felvételt készített.
– Öt perc. Ideje mindent visszarakni az eredeti helyére. Becsukta
a páncélszekrény ajtaját, a számtárcsát elforgatta. Óvatosan
elhelyezte az agyagos dobozt a retiküljében, hogy a lenyomatok meg
ne sérüljenek. Utána a fényképezőgép és a Mauser következett.
Visszatette Jordan határidőnaplóját az aktatáskába, és kulccsal
bezárta azt. Azután a villanyt lekapcsolva kiment, és az ajtót is
kulcsra zárta.
– Hat perc. Túl sok! Mindent visszacipelt a hallba, a kulcskarikát
és a retiküljét letette a kisasztalra. Megcsinálta! Most már csak
valami kifogást kellett találni. Azt mondja, hogy szomjas volt. Ezzel
nem is hazudott, a szája kiszáradt az idegességtől. Bement a
konyhába, kivett egy poharat a szekrényből, és a csapról hideg vizet
engedett bele. Azonnal megitta az egészet, újratöltötte, magával vitte
az emeletre.
Catherine hallatlanul megkönnyebbült, de egyúttal meghökkentő
diadalérzés ragadta magával. Végre, több hónapos kiképzés és sok
éves várakozás után, csinált valamit. Hirtelen rádöbbent, hogy
szeret kémkedni. Szerette az aprólékosan kitervelt és végrehajtott
akció utáni elégedettséget, a titok megismerése feletti gyermeteg
örömet, boldogan szerzett meg valamit, amit mások el akarnak
rejteni előle. Természetesen Vogelnek mindenben igaza volt.
Minden szempontból tökéletes, ügynökként is, másként is.
Kinyitotta az ajtót, és visszament a hálószobába.
Peter Jordan a holdfényben ült az ágyon.
– Hol voltál? Már aggódtam miattad.
– Majd meghaltam a szomjúságtól. – Alig hitte el, hogy ez a
nyugodt, összeszedett hang az övé.
– Remélem, hoztál nekem is.
Oh, köszönöm Istenem. Újra fellélegzett.
– Persze, hogy hoztam.
Átnyújtotta a pohár vizet, és Jordan kiitta.
– Mennyi az idő? – kérdezte Catherine.
– Hajnali öt óra. Egy óra múlva készülnöm kell a reggel nyolcas
megbeszélésre.
Catherine megcsókolta. – Szóval maradt még egy óránk.
– Catherine, én nem lennék képes…
– Oh, fogadok, hogy igen.
Leeresztette az ezüstszínű köntöst a válláról, és a mellei közé
húzta a férfi arcát.
Ugyanazon a reggelen Catherine Blake a Chelsea rakparton
sietett, miközben a folyó felől kegyetlenül hideg, szemerkélő esőt
sodort a szél. A felkészítése során Vogel húsz egymásra következő
találkozót jelölt ki a számára, mindegyiket London központjának
más pontján, és valamelyest eltérő időpontokban. Az egészet jól a
fejébe véste, és Catherine feltételezte, hogy ugyanezt tette Horst
Neumannal is, mielőtt Londonba küldte volna. A szabályzat szerint
Catherine volt jogosult eldönteni, hogy a találkozó létrejöjjön-e.
Amennyiben valami neki nem tetsző helyzetet tapasztalt – egy
gyanús arcot, vagy parkoló autóban ücsörgő embert –, lefújhatta a
találkozót, és megpróbálhatták a soron következő helyet egy másik
időpontban.
Catherine semmi rendelleneset nem látott. A karórájára pillantott,
két perccel korábban érkezett. Továbbsétált, és elkerülhetetlenül a
tegnap éjjel történtek jártak a fejében. Kicsit aggódott, hogy túl
gyorsan és túl messzire ment Jordannel. Remélte, hogy nem rázta
meg, amit a testével művelt, vagy a kéréseivel, hogy mit tegyen vele.
Egy középosztálybeli angol nő feltehetőleg nem viselkedne így. Most
már túl késő ezen rágódni, gondolta.
A reggel olyan volt, mint egy álom. Magával ragadta az érzés, hogy
varázslatos módon valaki más helyébe lépett, és becsöppent egy
másik világba. Felöltözött és kávét főzött Jordannek, ezalatt ő
megborotválkozott, letussolt. A békés családi idillt groteszknek
találta. Amikor a férfi kinyitotta a dolgozószobáját és bement,
átfutott rajta a félelem. Nem tettem semmit rossz helyre?
Észreveszi, hogy bent jártam tegnap éjjel? Közös taxival indultak el.
A Grosvenor Square-ig tartó rövid úton újabb gondolatok rohanták
meg. Mi történik, ha nem akar újra találkozni velem? Ez a lehetőség
korábban nem jutott az eszébe. Ameddig a férfi szereti, mindez nem
fordulhat elő. A nyugtalansága teljesen alaptalan. Amikor a taxi
megállt a Grosvenor Square-en, Jordan megkérte, hogy
vacsorázzanak együtt egy olasz vendéglőben a Charlotte Streeten.
Catherine megfordult, és visszafelé indult a rakparton. Neumann
már odaért, éppen feléje sétált, kezeit kétsoros posztókabátjának
zsebébe dugta, a gallérját az eső elleni védekezésből felhajtotta,
puhakalapját a szemébe húzta. Nagyon megnyugtató benyomást
keltő terepügynöknek látta: alacsony, névtelen, mégis bizonyos
mértékig fenyegető. Ha az ember ráadna egy öltönyt, nyugodtan
megjelenhetne egy előkelő koktélpartin Belgravia valamelyik
palotájában. A mostani öltözékében viszont London legveszélyesebb
dokkjai között is sétálhatna, és senki nem merne kétszer a szemébe
nézni. Kíváncsi volt, hogy tanították-e szerepjátszásra, mint őt
annak idején.
– Úgy néz ki, mint akinek jólesne egy kávé – mondta. – Nem
messze innen láttam egy kedves, meleg helyet.
Neumann kivette a kezét a zsebéből. Catherine megszorította, és
kéz a kézben sétáltak a rakparton. Nagyon hideg volt. Átadta a
filmet, a férfi gondosan a zsebébe csúsztatta, mintha aprópénz
lenne. Vogel kiválóan kiképezte.
– Feltételezem tudja, hol kell leadni – szólt Catherine.
– A Cavendish Square-en. A portugál követségről jön érte egy
Hernandez nevű ember ma délután három órakor, és elhelyezi a
diplomáciai postazsákban. Még az este Lisszabonba indul az anyag,
és reggelre Berlinbe érkezik.
– Nagyon jó.
– Mellesleg, mit tartalmaz?
 – A lefényképezett határidőnaplóját, néhány felvételt a
dolgozószobájáról. Nem sok, de ez csak a kezdet.
– Nagyon lenyűgöző – mondta Neumann. – Hogyan tudta
megcsinálni?
– Engedtem, hogy elvigyen vacsorázni, utána pedig ágyba
feküdtem vele. Az éjszaka közepén besurrantam a dolgozószobába.
Különben a kombináció bevált. Láttam a páncélszekrény tartalmát
is.
Neumann a fejét ingatta. – Ez pokolian kockázatos. Ha egyszer
lejön a hálószobából, nagy bajba kerül.
– Tudom. Ezért van szükségem ezekre. – Catherine benyúlt a
retiküljébe, és átadta neki a kulcsok lenyomatát őrző agyagot. –
Keressen valakit, aki másolatokat csinál a kulcsokról, és még ma
hozza el a lakásomra. Holnap, amikor Jordan elmegy dolgozni,
visszamegyek a házba, és mindent lefényképezek.
Neumann zsebre vágta a doboz agyagot.
– Rendben van. Valami egyéb kívánság?
– Igen, mostantól fogva nem lesz több ilyen beszélgetés.
Egymásba botlunk, én átadom a filmet, maga tovább sétál, és
leszállítja a portugálnak. Ha üzenete van a számomra, írja le, és úgy
adja át. Megértette?
– Megértettem.
Búcsúzkodtak. – Nos, nagyon sok elfoglaltság vár magára, Mr.
Porter. – Arcon csókolta, és a fülébe súgta: – Én az életemet
kockáztatom ezekért a dolgokért. Most ne baltázzuk el.
Catherine megfordult, és ellenkező irányba sétált a rakparton.
Az első probléma, amellyel Horst Neumannak szembe kellett
néznie ma reggel, hogy találjon valakit, aki másolatokat csinál Peter
Jordan kulcsairól. Egyetlen valamirevaló lakatos sem fog
agyaglenyomat alapján kulcsokat készíteni a West Enden. Ehelyett
felhívják a városi rendőrkapitányságot, és letartóztattatják. A
külvárosba kell mennie, ahol valaki jó pénzért hajlandó elvégezni a
munkát. Végigsétált a Temze partján, átment a Battersea hídon, és
London déli részébe vette az irányt.
Nem tartott hosszú ideig, hogy rábukkanjon arra, amit keresett.
Az üzlet kirakatát kitörte a bombázás. Most furnérlemezzel
deszkázták be. Neumann belépett a műhelybe. Vevőket nem látott,
csak egy vastag, kék inget és mocskos kötényt viselő idősebb ember
állt a pult mögött.
– Készít kulcsokat, szaki? – kérdezte Neumann. Az öreg a
csiszológép felé bökött a fejével.
Neumann elővette a zsebéből az agyagot. – Tudja, hogyan kell
ilyesmiről kulcsot készíteni?
– Persze, de sokba fog kerülni magának.
– Hogy hangzik tíz shilling?
A lakatos mosolyogva elhúzta hiányos fogsorú száját. – Andalító
zene fülemnek. – Átvette az agyagot. – Holnap délutánra készen
lesz.
– Nekem most azonnal kell.
A lakatos újabb rémisztő mosollyal ajándékozta meg. – Hát
rendben van, de az még egy tízesébe kerül.
Neumann letette a pénzt a pultra. – Ha nincs kifogása ellene, itt
megvárom, amíg kireszeli őket.
– Tegyen, ahogy jólesik.
Délutánra elállt az eső. Neumann rengeteget ment. Amikor nem
gyalogolt, fel-le szállt az autóbuszokra, lerohant a földalatti
állomások egyik oldalán, és felbukkant a másikon. Csak
gyerekkorából voltak halvány emlékei Londonról, és kimondottan
élvezte a kószálást a városban. Megkönnyebbülést okozott neki
Hampton Sands unalma után. Ott semmi mást nem tudott csinálni,
csak futkározott a tengerparton, olvasott, vagy Seannek segített a
juhlegelőn. A vasüzletből kilépve zsebre vágta a kulcsokat, és a
Battersea hídon visszament a városközpontba. Catherine
agyagtábláján megsemmisítette a kulcslenyomatok helyét, és az
egészet bedobta a Temzébe. Hangos csattanással esett a vízbe, és
azonnal elmerült az örvényekben.
Utána bolyongott Chelsea-ben, Kensingtonban, és végül Earl’s
Court felé indult. A kulcsokat egy borítékba tette, és a borítékot
bedobta Catherine levélládájába. Azután egy ablak melletti asztalhoz
ülve megebédelt egy zsúfolt kávéházban. Két asztalnyi távolságból
egész étkezés alatt meresztette rá a szemét egy nő, de ő az újságjába
temetkezett, és csak időnként nézett mosolyogva vissza. Csábító
helyzet volt. Vonzónak találta a nőt, bizonyára kellemesen
agyonüthette volna vele az időt a délután hátralévő részében, és egy
darabig végre behúzódhatott volna az utcáról. Viszont elég
veszélyes. Fizetett, rákacsintott, és kiment.
Tizenöt perc múlva megállt egy telefonfülkénél, leemelte a
kagylót, és letárcsázott egy helyi számot. Férfihang jelentkezett, az
illető erős akcentussal beszélte az angolt. Neumann nagyon
udvariasan Mr. Smythe-t kérte a telefonhoz, de a vonal másik végén
a fickó eltúlzott vehemenciával bizonygatta, hogy azon a számon
nem található semmiféle Smythe. Azután dühösen lecsapta a
kagylót. Neumann mosolygott, és visszaakasztotta a kézibeszélőt. A
telefonhívás elég kezdetleges rejtjel volt. A telefont a portugál futár,
Carlos Hernandez vette fel. Amikor Neumann S betűvel kezdődő
nevű személyt kért kapcsolni, a futárnak el kellett mennie az
anyagért a Cavendish Square-re.
Még egy órája maradt. A Hyde Park szélén sétálgatott
Kensingtonban, és eljutott a Marble Arch-hoz. A felhőréteg
megvastagodott, és eleredt az eső. Néhány kövér, hideg cseppel
kezdődött, de hamarosan szabályos felhőszakadásba csapott át. A
Portman Square-ről nyíló mellékutcában bemenekült egy
könyvesboltba. Kicsit böngészgetett, elhárította a sötéthajú
eladólány felajánlott segítségét, aki egy létrán állva a felső polcokon
rendezgette a könyveket. Kiválasztott egy T. S. Eliot kötetet, és
Graham Green új regényét, A hatalom és dicsőséget. Miközben
fizetett, a lány megvallotta Eliot iránti rajongását, és a négy órakor
kezdődő munkaszünet idejére meghívta Neumannt egy kávéra.
Udvariasan visszautasította, de elmondta neki, hogy gyakran jár a
környéken, és egyszer majd benéz hozzá. A lány mosolygott, barna
papírba csomagolta a könyveket, és azt mondta, hogy nagyon örülne
neki. Miközben Neumann kilépett az üzletből, megszólalt az apró
csengő az ajtó fölött.
Megérkezett a Cavendish Square-re. Az eső hűvös szitálássá
enyhült. Túl hideg volt ahhoz, hogy a tér egyik padján várakozzon,
ezért néhányszor körbesétált, de soha nem vette le a szemét az
ajtóról a délnyugati sarkon.
Húsz perc elteltével egy kövér ember érkezett a térre.
Szürke öltönyt, szürke télikabátot és keménykalapot viselt, s úgy
lépkedett, mint aki bankrablásra készül. Az ellenséges területre
merészkedők óvatosságával dugta a zárba a kulcsot, majd belépett a
házba. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Neumann átvágott a
téren, kabátja zsebéből elővette a filmet, és bedobta a levélnyíláson.
Hallotta, hogy az ajtó másik oldalán a kövér ember röfögve lehajol
érte. Neumann eltávolodott, és szemét az ajtóra függesztve folytatta
a járkálást a téren. A portugál diplomata öt perc múlva bukkant fel,
sietve leintett egy taxit, és eltűnt a szeme elől.
Neumann a karórájára nézett. Több mint egy órája maradt
vonatindulásig. Gondolkodott, hogy visszamenjen-e a lányhoz a
könyvesboltba. Vonzotta a kávé és az értelmes beszélgetés
gondolata. De még a legártatlanabb csevegés is potenciális
aknamező. Két különböző dolog beszélni a nyelvet, és érteni a
kultúrát. Tehet egy ostoba megjegyzés, és a lány azonnal gyanakvóvá
válik. Nem érte meg a kockázatot.
 Hóna alatt a könyvekkel elhagyta a Cavendish Square-t, és
földalattival utazott a Liverpool Streetig, ahol felszállt a Hunstanton
felé tartó késő délutáni vonatra.
HARMADIK RÉSZ
 HARMINCEGY

Berlin

„Mulberry-hadműveletnek” nevezik – kezdte Canaris tengernagy

–, de pillanatnyilag halvány fogalmunk sincs arról, hogy mit akar.
Waltheer Schellenberg brigadeführer arcán halvány mosoly
suhant át, majd elillant, mint a nyári zápor. Amikor reggel korán
lovagolni indultak a Tiergartenbe, Canaris nem mesélte el
Schellenbergnek az új híreket. Most a reakcióját látva, egyáltalán
nem érzett lelkiismeret-furdalást, hogy elhallgatta a tényeket a fiatal
tábornok elől. Lovas találkozóikon érvényesült egy ki nem mondott
szabály: mindketten a saját előnyükre igyekeztek fordítani a
beszélgetéseket. Canaris nagyon egyszerű elgondolás alapján
osztotta meg, vagy tartotta vissza az értesüléseit, nevezetesen, hogy
elősegítik-e az ő ügyét. Az öncélú hazudozást azonban elítélte. A
hazudozás visszavágáshoz vezet, és az tönkreteheti közös lovaglásaik
nyájas légkörét.
– A Luftwaffe néhány nappal ezelőtt készítette ezeket a
légifelvételeket. – Canaris két nagyítást tett ki az alacsony, gazdagon
díszített kávézóasztalkára.
– Ez itt Selsey Bill Anglia déli részén. Majdnem biztosra vesszük,
hogy ezek a munkahelyek kapcsolódnak a létesítményhez. – Canaris
ezüst tollal mutogatott a képeken. – Nyilvánvaló, hogy valami
hatalmas szerkezetet építenek ott sietve. Óriási vasbeton
koszorúkból állítják össze. Ezen a képen a szerelőállványzat látható.
– Nagyon meggyőző, Canaris admirális – mondta Hitler. – Mit
tudott meg még?
– Tudjuk, hogy számos első osztályú angol és amerikai mérnök
dolgozik a terven. Ugyancsak értesültünk róla, hogy Eisenhower
tábornok közvetlenül vesz részt a munka irányításában. A kirakós
játék egyik fontos darabja azonban rejtve maradt előttünk, ugyanis
nem tudjuk, hogy a vasbeton monstrumok milyen célból készülnek.
– Canaris rövid szünetet tartott. – Ha ezt a hiányzó láncszemet is
megtaláljuk, akkor nagy valószínűséggel megoldhatjuk a szövetséges
invázió rejtvényét.
Hitler láthatóan Canaris jelentésének hatása alá került. – Csak
még egy kérdést, admirális úr. Milyen forrásból származnak az
információi?
Canaris késlekedett a válasszal. Himmler elhúzta a száját, azután
megszólalt: – Bizonyára nem gondolja azt, Canaris admirális, hogy a
ma reggel itt elmondottak kikerülnek ebből a szobából.
– Természetesen nem, Reichsführer úr. Egyik londoni ügynökünk
közvetlenül a Mulberry csapat valamelyik rangidős tisztjétől szerezte
meg az információt. A kiszivárogtatás forrása nem tud arról, hogy
kompromittálták. Schellenberg brigadeführer úr értesülései szerint
az angol titkosszolgálatnak tudomása van az akciónkról, de
képtelenek megállítani.
– Ez igaz – hagyta helyben Schellenberg. – Remek forrásból
tudom, hogy az MI5 válságstábot állított fel.
– Nocsak, nocsak. Igazán megnyugtató, hogy az SD és az Abwehr
együtt dolgozik az ügyön, és nem egymás torkát marcangolják.
Talán ez valami kedvező fordulat jele. – Hitler Canarishoz fordult. –
Esetleg Schellenberg brigadeführer segíteni tud önnek a
betondobozok rejtvényének megfejtésében.
Schellenberg elmosolyodott. – Magam is pontosan így gondolom.
 HARMINCKETTŐ

London

Catherine Blake kenyérmorzsával etette a galambokat a Trafalgar

Square-en. Elég ostoba hely a találkozásra, gondolta. De Vogel
szerette azt a látszatot kelteni, hogy ügynökei a brit hatóságok orra
előtt találkoznak. A St James’s Parkon átvágva, és a Pall Mallen
végigsétálva, déli irányból közelítette meg a teret. Feltételezése
szerint Neumann északról érkezik, a St Martin’s Place-en és a Sohón
át. Catherine szokása szerint egy-két perccel korábban ért oda.
Mielőtt a találkozó létrejöttéről dönt, meg akart bizonyosodni róla,
hogy nem követik. A tér csillogott a reggeli esőtől. A folyó felől
hűvös szél kerekedett, és fütyülve támadott a homokzsákok között.
A közeli óvóhely jelzőtáblája úgy lengedezett a széllökésektől,
mintha nem találná a helyes irányt.
Catherine éppen akkor nézett a St Martin’s Place irányába,
amikor Neumann befordult a térre. Figyelte, ahogy közeledik.
Mögötte a járdán sűrű tömegben lökdösődtek az emberek.
Néhányan a St Martin’s Place irányába nyomultak, mások,
Neumannhoz hasonlóan, átvágtak a téren. Nem nyílt módja
megbizonyosodni róla, hogy nem követték. Szétszórta a maradék
kenyérmorzsát, és felkelt a padról. A galambok felröppentek, és
mint egy Spitfire repülőraj, a folyó irányába fordultak.
Catherine Neumann felé sétált. Különösen izgatott volt, hogy ezt a
filmet átadhassa. Tegnap este Jordan különleges jegyzettömböt vitt
haza, amilyet azelőtt soha nem látott nála, és bezárta a
páncélszekrénybe. Ma reggel, miután a férfi elment dolgozni a
Grosvenor Square-re, ő visszament a házhoz. Jordan
takarítónőjének távozása után az új kulcsaival besurrant, és
lefotózta az egész anyagot.
 Neumann már csak néhány lépésnyire volt. Catherine korábban
elkészítette a filmet egy kisebb borítékba. Elővette, és arra készült,
hogy átcsúsztatja Neumann kezébe, azután továbbmegy. De
Neumann megállt előtte, átvette a borítékot, és átadott egy cédulát.
– Üzenet a barátainktól – mondta, majd beleolvadt a tömegbe.
A Leicester Square egyik kávéházában, gyenge kávé kortyolgatása
közben olvasta el Vogel üzenetét. Kétszer is, hogy pontosan
megértette-e. Azután összehajtotta a papírlapot, és berakta a
retiküljébe. Majd elégeti, ha hazaért. Aprópénzt tett az asztalra, és
kiment a kávéházból.
Vogel üzenete arra a munkára vonatkozó paranccsal kezdődött,
amelyet már régen elvégzett. De kért néhány különleges információt
is. Írásos jelentést akart kapni minden eddig megtett lépéséről:
hogyan környékezte meg Jordant, hogyan jutott hozzá a személyes
papírjaihoz, minden szóról, amit a férfi mondott neki. Catherine úgy
gondolta, hogy érti miért van erre szükség. Olyan nagy jelentőségű
értesüléseket szállított, hogy Vogel meg akar győződni a forrás
hitelességéről.
Északi irányba tartott a Charing Cross Roadon. Megpihent, és egy
kirakatüvegben újra ellenőrizte, hogy nincsenek-e a nyomában.
Azután befordult az Oxford Streetre, és beállt az autóbuszra
várakozók sorába. A busz szinte azonnal jött, és felszállva a
hátuljában keresett helyet magának.
Catherine gyanította, hogy a Jordan által hazavitt anyag nem fest
teljes képet a férfi munkájáról. Ilyen érzése támadt. Gyanúját a Pope
testvérek megfigyelési beszámolójára építette, amely szerint Jordan
napjában többször megfordult a SHAEF Grosvenor Square-i
főhadiszállása és egy közeli kisebb épület között. Valahányszor
anyagot szállított a két iroda között, az mindig a csuklójához volt
láncolva.
Catherine-nak látnia kellett azokat az anyagokat.
 De hogyan?
Mérlegelte egy második egymásba ütközés, egy véletlen találkozás
lehetőségét a Grosvenor Square-en. Hazacsalogathatná a házba egy
délutáni szeretkezésre. Persze nagyon kockázatos a dolog. Egy újabb
véletlen összefutástól Jordan gyanakvóvá válhat. Semmi biztosíték
nincs arra, hogy hazamenne vele. De még ha meg is tenné, kicsi a
valószínűsége annak, hogy a délután kellős közepén kibújhat az
ágyból, és lefényképezheti aktatáskájának tartalmát. Catherine
emlékezett Vogel egyik kiképzés során tett figyelmeztetésére: –
Amikor az operatív tisztek meggondolatlanná válnak, a
terepügynökök meghalnak. Elhatározta, hogy türelmesen vár. Ha
továbbra is élvezni fogja Peter Jordan bizalmát, munkájának valódi
titkát előbb-utóbb megtalálja az aktatáskában. Elküldi Vogelnek az
írásos jelentést, de jelen pillanatban nem változtat a taktikáján.
Catherine kinézett az ablakon. Rájött, hogy nem tudja hol van.
Még az Oxford Streeten, de vajon melyik részén? Annyira Vogelre és
Jordanre összpontosított, hogy átmenetileg elveszítette a tájékozódó
képességét. Azután a busz keresztezte az Oxford Circust, és
megnyugodott. Akkor vette észre, hogy egy nő őt figyeli. A padsorok
másik felén ült, Catherine-nel szemben, és egyenesen rá bámult.
Catherine elfordult, tüntetőleg kinézett az ablakon, de a nő továbbra
sem vette le róla a szemét. Mi zavarja ebben az átkozott asszonyban?
Miért bámul rá ilyen feltűnően? A nő arcába pillantott. Távolról
ismerősnek tetszett neki.
Az autóbusz a következő megállóhoz közeledett. Catherine kezdte
összeszedni a holmiját. Nem hívja ki maga ellen a sorsot. Azonnal
leszáll. A jármű lassított, és a járda mellé fordult. Catherine éppen
készült felállni. Akkor a nő átnyúlt a másik oldalról, és megérintette
a karját. – Anna, drágám. Tényleg te vagy az?
A visszatérő álom Beatrice Pymm meggyilkolása után jelentkezett.
Minden alkalommal azonos módon kezdődött. Anyja
öltözőszobájának padlóján játszik. Az anyja a toalettasztal előtt ül,
szép arcát púderozza. A papa belép a szobába. Fehér szmokingot
visel, a mellén kitüntetések ragyognak. Lehajol, megcsókolja az
anyja nyakát, és azt mondja, hogy sietniük kell, mert elkésnek. A
következőnek Kurt Vogel érkezik. Sötét öltönyben jön, mint egy
temetkezési vállalkozó, és farkas-arca van. Az ő dolgait tartja a
kezében: egy gyémántokkal és rubintokkal díszített, gyönyörű ezüst
tőrt, markolatán horogkereszttel, egy hangtompítós Mauser
pisztolyt, és egy rádiót magában foglaló táskát. – Siess – suttogja
neki.
– Nem késhetünk el. A Führer türelmetlenül várja a találkozást
veled.
Lovas hintóval hajtanak keresztül Berlinen. Vogel, a farkas,
könnyed ügetéssel követi őket. Az összejövetel gyertyafényben zajlik.
Gyönyörű nők táncolnak gyönyörű férfiakkal. Hitler a terem
közepén áll. Vogel bátorítja, hogy menjen oda a Führerhez
beszélgetni. Ő átfurakszik a hullámzó tömegen, és észreveszi, hogy
mindenki őt nézi. Azt gondolja, hogy a szépsége miatt van, de egy
pillanat múlva az emberek abbahagyják a beszélgetést, a zenekar
elhallgat, és mindenki mereven bámul rá. Azt mondják:
– Te nem egy kislány vagy. Te az Abwehr kémje vagy.
– Nem vagyok az.
– De igen. Ezért van tőröd és rádiód.
– Nem! Ez nem igaz!
Azután Hitler szólal meg. – Te vagy az, aki megölte azt a szegény
nőt, Beatrice Pymmet Suffolkban.
– Ez nem igaz! Ez nem igaz!
– Tartóztassák le! Akasszák föl!
Mindenki kineveti. Hirtelen lemeztelenedik, és még jobban
nevetnek. Vogelhez fordul segítségért, de ő elrohant, és magára
hagyta. És akkor sikoltozni kezd, felül az ágyban, és azzal nyugtatja
magát, hogy csak álom volt. Csak egy ostoba, istenverte álom.
Catherine Blake taxival ment a Marble Arch-ig. Az autóbuszon
történt jelenet rettenetesen felzaklatta. Korholta magát, hogy nem
volt képes jobban megoldani a helyzetet. Miután a nő az igazi nevén
szólította, riadtan leugrott a buszról. Nyugodtan ülve maradhatott
volna a helyén, és elmagyarázhatta volna az asszonynak, hogy
összetéveszti valakivel. Félelmetes hibát követett el. Az autóbuszon
utazók jól megnézték az arcát. Felért egy rémálommal.
A taxiutat arra használta fel, hogy megnyugodjon és átgondolja a
dolgokat. Mindig tudta, hogy fennáll ez a halvány lehetőség, hogy
belefuthat valakibe, aki felismeri. Az anyja halála után két évig élt
Londonban, amikor az apját a német követségre helyezték. Angol
lányiskolába járt, igaz, nem kötött szoros barátságokat. Ezt követően
1935-ben még egyszer átjött az országba, egy rövid szabadságra
Maria Romero társaságában. Maria barátainál laktak, és a partikon,
éttermekben és színházakban számtalan gazdag fiatalemberrel
találkoztak. Rövid kapcsolata is volt egy angol fiúval, akinek a
nevére már nem emlékszik. Vogel úgy döntött, hogy ez vállalható
kockázat. Csekélynek látszott az esély, hogy belebotlik valakibe. Ha
mégis megtörténik, élhet a megszokott fordulattal: Sajnálom, de
valószínűleg összetéveszt valakivel. Hat évig nem fordult elő ilyen
helyzet. Óvatlanná vált. Amikor pedig bekövetkezett, pánikba esett.
Végül rájött, hogy ki volt az asszony. Rose Morelynek hívták, és
szakácsnőként dolgozott apja londoni házában. Catherine alig
emlékezett rá, csak az jutott az eszébe, hogy elég rosszul főzött, és
állandóan túlsütve tálalta fel az ételt. Nagyon kevés kapcsolatot
tartott vele. Meglepő, hogy felismerte őt.
Catherine-nek két választása volt: úgy tesz, mintha nem történt
volna meg, vagy felkutatja a nőt, hogy felmérje a veszély nagyságát.
A második megoldás mellett döntött.
 A Marble Arch-nál kifizette a sofőrt. Gyorsan sötétedett. A Marble
Arch buszmegállóját számtalan járat érintette, többek között az is,
amelyikről lemenekült. Kis szerencsével Rose Morely itt fog átszállni
egy másik járműre. Amelyik buszon ők utaztak, az a Park Lane-re
fordul, a Hyde Park irányába. Ha Rose még rajta ül, Catherine
megpróbálhat észrevétlenül fölszállni.
Közeledett az autóbusz. Rose Morely még ugyanazon az ülésen
ült. Amikor a busz lassított, a nő felállt a helyéről. Catherine jól
számított. Rose leszállt a hátsó ajtónál.
Catherine eléje lépett. – Maga Rose Morely, ugye?
A nő szája tátva maradt a csodálkozástól. – Igen, és maga Anna.
Tudtam, hogy maga az. Nem lehetett más. Kislány kora óta egy
cseppet sem változott. De hogyan került ide, hiszen…
– Amikor rájöttem, hogy maga az, taxin követtem az autóbuszt –
mondta a szavába vágva Catherine. A hideg futkosott a hátán, hogy
ennyi ember füle hallatára elhangzik a valódi neve. Belekarolt Rose
Morelybe és a sötétbe borult Hyde Park felé vezette.
– Sétáljunk egy kicsit – javasolta. – Olyan régen találkoztunk,
Rose.
Ezen az estén Catherine legépelte a jelentését Vogelnek.
Lefényképezte, az eredeti példányt elégette a fürdőszobai lefolyóban,
a Vogel által küldött üzenettel együtt. Felnézett, és megpillantotta az
arcát a tükörben. Elfordította a fejét. A lefolyó feketéllett a tintától
és a hamutól. A keze, az ujjai is feketék voltak.
Catherine Blake – a kém.
Felkapta a szappant, és kezdte lemosni az ujjait.
Nem esett nehezére a döntés. De azért rosszabb volt, mint
elképzelte. A háború előtt emigráltam Angliába – kezdte
magyarázni, miközben sötétbe vesző sétányon ballagtak. – Nem
tudtam elviselni a gondolatot, hogy tovább éljek Hitler uralma alatt.
Igazán elborzasztó dolgok művelt, különösen a zsidókkal.
Hazudsz, Catherine Blake!
– Nagyon kegyetlen évek lehettek a maga számára.
– Mire gondol?
– A hatóságok, a rendőrség. – Azután suttogva hozzátette: – A
katonai elhárítás.
– Nem, nem. Valójában semmi nehézségem sem támadt.
– Most egy Higgins nevű kapitánynál dolgozom. A gyerekeiről
gondoskodok. A feleségét, szegény teremtést, megölte egy
bombatámadás. Higgins kapitány az Admiralitásnál szolgál.
Szerinte bárkiről feltételezhető, hogy német kém, aki a háború előtt
lépett be az országba.
– Oh, valóban?
– Higgins kapitányt biztosan érdekelné, hogy magát nem
zaklatták.
– Nincs szükség arra, hogy erről említést tegyen Higgins
kapitánynak. Nem így van, Rose?
De nem látott kiutat. Az angol polgári lakosság tudatában volt a
kémek részéről megnyilvánuló fenyegetésnek. Mindenütt ezt
sulykolták beléjük, az újságokban, a rádióban és a filmeken. Rose
nem látszott ostoba asszonynak. Meg fogja említeni a találkozást
Higgins kapitánynak, Higgins telefonál az MI5-nek, és ők átkutatják
utána egész Londont. Az elrejtőzése érdekében tett aprólékos
felkészülés értelmét veszti, mert véletlenül összetalálkozott egy
olyan asszonnyal, aki sok kémregényt olvasott.
A Hyde Park teljes sötétségbe borult. Ha a távolból nem hallatszik
ide a Bayswater Road forgalmának zaja, akár a Sherwood-i erdő is
lehetett volna. Bekapcsolták az elsötétítési lámpájukat, két
halványsárga fénnyel világítottak maguk elé. Rose bevásárló szatyrot
cipelt a kezében. –Jóságos Isten, próbáljon az ember heti 10 deka
hússal jóllakatni gyerekeket. Attól félek, hogy teljesen elsatnyulnak.
Egy kis ligethez érkeztek, az utolsó halvány fénysugár is lebukott a
nyugati égbolton. – Most már mennem kell, Anna. Nagyon örülök,
hogy találkoztunk. Egy kicsit tovább sétáltak. Itt tedd meg, a fák
között! Senki sem látja meg. A rendőrség valami útonállót vagy
menekültet fog vádolni. Mindenki tudja, hogy a háború miatt riasztó
szintre emelkedett az utcai bűntények száma. Vedd el tőle az
ennivalót, és a pénzét. Rosszul sikerült rablásnak állítsd be az
egészet. – Csodálatos volt ennyi év után látni magát, Rose. A fák
között elváltak, Rose észak felé indult, Catherine délnek. Benyúlt a
retiküljébe, és elővette a Mauserét. Nagyon gyorsan akart végezni
vele. –Rose, elfelejtettem valamit. A nő megállt és megfordult.
Catherine felemelte a pisztolyt, és mielőtt a másik hangot adhatott
volna, belelőtt a szemébe.
A rohadt tinta nem akart lejönni. Újra beszappanozta a kezét, és
addig dörzsölte egy kefével, amíg ki nem sebesedett. Csodálkozott,
most miért nem lett rosszul. Vogel megmondta, hogy egy idő után
könnyebb lesz. A kefe végre levitte a tintát. Megint belenézett a
tükörbe, de most már nem kapta el a pillantását. Catherine Blake –
a merénylő. Catherine Blake – a gyilkos.
 HARMINCHÁROM

London

Alfred Vicary úgy érezte, hogy egy otthon töltött este talán jót
tenne neki. Sétálni akart, ezért napnyugta előtt egy órával indult el a
irodájából, hogy elég ideje legyen az elsötétítés előtt Chelsea-be érni.
Kellemes délután volt, nem esett, és alig fújt a szél. A kövér, szürke
felhők hasát rózsaszínre festette a West End szélén lenyugvó nap.
London nyüzsgő életet élt. Figyelte a Parliament Square-en tolongó
tömeget, megcsodálta a Birdcage Walk légelhárító ágyúit, végigsétált
Belgravia csendes, György korabeli utcácskáin. A zimankós levegő
kitisztította a tüdejét, és kényszerítette magát, hogy ne gyújtson rá.
Állandósult nála az a száraz, szaggató köhögés amely cambridge-i
záróvizsgái alatt tört rá utoljára. Megesküdött, hogy a háború végén
leteszi azt az átkozott cigarettát.
Átvágott a Belgrave Square-en, majd a Sloane Square felé folytatta
az útját. A varázs megtört, újra a kém-ügyön jártak a gondolatai.
Valójában egy pillanatra sem hagyta nyugodni. Csak néha tudta
rövid időre kiverni a fejéből. Elmúlt a január, már február napjai
teltek. Hamarosan beköszönt a tavasz, azután megkezdődik a
partraszállás. És mintha az egésznek a sikere vagy a kudarca az ő
vállára nehezedne.
Arra az utolsó dekódolt üzenetre gondolt, amelyet Bletchley Park
rejtjelfejtői továbbítottak neki. Az előző éjszaka küldték az
Angliában működő ügynöknek. Az üzenet kódnevet nem
tartalmazott, de Vicary feltételezte, hogy az általa üldözött kémről
lehet szó. Közölték: a megszerzett információ jó, de további
adatokra lenne szükség. Arról is jelentést kértek, hogyan sikerült az
ügynöknek kapcsolatba lépni a forrással. Vicary látott valami
reménysugarat. Ha Berlinnek további információkra van szüksége,
nem kaphattak teljes képet a dologról. És ha nem kaptak teljes
képet, neki maradt ideje, hogy betömködje a léket. Annyira
kilátástalannak látszott a helyzet, hogy ilyenféle logikával nyugtatta
magát.
Átkelt a Sloane Square-en, és megindult Chelsea szívébe. A régi,
még a háború előtti és az istenverte sötétítés nélküli estékre gondolt,
amikor könyvekkel és papírokkal degeszre tömött aktatáskával
sétált haza az egyetemi kollégiumból. Az aggodalmai akkor sokkal
egyszerűbbek voltak. Vajon elaltattam a diákjaimat a mai
előadásommal? Befejezem-e a következő könyvemet a leadási
határidő előtt?
Séta közben még egy dolog járt a fejében. Akármi legyen is
Boothby véleménye, ő átkozottul jó hírszerző tiszt. Természetét
illetően is kiválóan megfelel erre a feladatra. Ezt önteltség nélkül
állíthatja. Nem követelt magának nyilvános kitüntetést vagy
elismerést. Tökéletesen kielégítette, hogy titokban dolgozik, és
önmagának arat győzelmeket. Szerette azt a tényt, hogy senki nem
tudta, igazából mit csinál. Természeténél fogva titoktartó és
zárkózott ember volt, és titkosszolgálati tiszt mivolta csak
felerősítette ezeket a jellemvonásait.
Boothbyra gondolt. Miért kérte ki Vogel dossziéját, és tagadta le
hazug módon? Miért nem továbbította Vicary figyelmeztetését
Eisenhowernek és Churchillnek? Miért hallgatta ki Karl Beckert, és
utána miért nem adta át az információt az elkülönült német
hálózattal kapcsolatban? Vicary nem talált logikus magyarázatot
ezekre a lépésekre. Csak hangjegyek voltak, amelyekből nem tudott
melódiát komponálni.
Megérkezett otthonába, a Draycott Place-re. Belökte az ajtót maga
után, és a többnapos átnézetlen postán átgázolva belépett sötétségbe
boruló szalonjába. Eltervezte, hogy meghívja Alice Simpsont
vacsorára, de azután úgy döntött, nincs ereje egy udvarias
csevegéshez. Teletöltötte a kádat forró vízzel, és nyakig belemerült,
miközben a rádióból szentimentális zene szólt. Megivott egy pohár
whiskyt, elolvasta az újságokat. Mióta bepillantást nyert a titkos
világba, egy szavukat sem hitte el. Azután megszólalt a telefonja. Az
irodájából kereshették, hosszú ideje már senki sem törődött azzal,
hogy felhívja. Nehézkesen kimászott a fürdőből, és magára vett egy
köpenyt. A telefon a dolgozószobájában volt. Felvette a kagylót és
beleszólt. – Tessék, Harry?
– A Karl Beckerrel folytatott beszélgetése alapján támadt egy
ötletem – mondta minden bevezető formaság nélkül Harry.
Vicaryról csöpögött a víz az asztalon szétszórt papírokra. A
takarítónő tudta, hogy a dolgozószobába még belépnie is tilos.
Ennek következtében egyébként steril és makulátlanul tiszta
házában itt tudományos rendetlenség uralkodott.
– Anna Steiner a húszas évek elején két évet élt Londonban a
diplomata apjával. A gazdag diplomaták személyzetet tartottak,
szakácsokat, inasokat, szobalányokat.
– Mindez igaz, Harry. Remélem, hogy vezet is valahová.
– Három napig jártam az ügynökségeket, hogy olyan nevekre
bukkanjak, akik abban a háztartásban szolgáltak.
– Jó ötlet volt.
– Találtam is néhányat. Legtöbbjük meghalt, mások olyan
öregek, mint az országút. Bár egy ígéretes nevet találtam, Rose
Morelyét. Fiatal lányként szakácsnő volt a Steiner-házban. Ma
rábukkantam, hogy az Admiralitásnál szolgálatot teljesítő Higgins
kapitánynál dolgozik, Marylebone-i házában.
– Remek munka, Harry. Reggel első dolga legyen, hogy találkozik
vele.
– Ezt terveztem, de valaki szemen lőtte, és a holttestét otthagyta a
Hyde Park közepén.
 – Öt perc alatt felöltözöm.
– Az autó a ház előtt fogja várni.
Öt perc múltán Vicary kilépett a házából, és kulcsra zárta az ajtót.
Abban a pillanatban döbbent rá, hogy teljesen megfeledkezett a
Helennek megígért vacsoráról.
A sofőr, a Női Haditengerészeti Szolgálat egyik vonzó tagja, egész
úton egy szót sem szólt. Olyan közel vitette magát a helyszínhez,
amennyire csak lehetséges volt, körülbelül kétszáz méternyire az
enyhe emelkedő aljától. Az eső újra rákezdett, és a nő kölcsönadta
neki az ernyőjét. Kimászott a kocsiból, finoman becsapta az ajtót,
mintha temetésre érkezett volna. Maga előtt ide-oda táncoló,
hosszan elnyúló, fehér fénysugarakat látott, olyanok voltak, mint az
éjszakai égbolton Heinkel bombázókat kereső miniatűr
kutatóreflektorok. Az egyik fénysugár megvilágította közeledő
alakját, és a szeme elé kapta a kezét. A gyaloglás hosszabbnak
bizonyult, mint ahogy felbecsülte, enyhén emelkedett az út egy
kisebb domb tetejére. A hosszúra nőtt fű nedves volt. Miközben
átgázolt rajta, a nadrágszára térdig elázott. Közeledtére a
fényszórókat a földre irányították, mint a tisztelgő kardokat. Valami
detektív főfelügyelő vagy micsoda gyengéden megfogta a könyökét,
és vezette az út hátralevő részén. Jó érzékkel nem ejtette ki Vicary
nevét.
A hulla fölé vízhatlan ponyvát feszítettek. Az esővíz tócsába gyűlt
a közepén, és apró vízesésként zúdult le a szélén. Harry a
szétroncsolt koponya mellett guggolt. Egészen elemében volt. Olyan
közömbösen és nyugodtan körözött a holttest körül, mint aki egy
meleg nyári napon az árnyékban pihen, gondolta Vicary. Közben
felmérte a terepet. A test szétvetett karokkal és lábakkal feküdt a
hátán, mint a gyerekek által hóba rajzolt angyal. A feje körül a földet
megfeketedett, alvadt vér borította. Egyik keze még mindig a vászon
bevásárlószatyrot szorongatta, és a belsejében Vicary zöldséges
konzerveket, meg valami zsírpapírba csavart húst látott. A papíron
átütött a vér. Retiküljének tartalma kiszóródott a lábához. Pénzt
nem látott a holmija között.
Harry észrevette a csendben álldogáló Vicaryt, és odament hozzá.
Néhány pillanatig hallgatagon álltak egymás mellett, ahogy a
gyászolók a sírhant szélén. Vicary félhold alakú olvasószemüvege
után matatva ütögette a zsebeit.
– Lehetne véletlen egybeesés is – mondta Harry –, de én az
ilyesmiben nem hiszek. Különösen nem, ha a halott asszonynak
golyót eresztettek a szemébe. – Harry egy pillanatra elhallgatott,
azután először tört ki belőle az érzelem. – Krisztusom, soha nem
találkoztam senkivel, aki ilyesmire képes lenne. Az utcai banditák
nem lőnek az emberek arcába. Csak a profi gyilkosok.
– Ki találta meg a hullát?
– Egy járókelő. A rendőrség kikérdezte. A története hihetőnek
hangzik.
– Mióta halott?
– Csak néhány órája. Ami azt jelenti, hogy késő délután, vagy kora
este ölhették meg.
– És senki nem hallotta a lövést?
– Senki.
– Talán hangtompító volt a fegyveren?
– Az lehetséges.
A főfelügyelő lépett melléjük.
– Nos, csak nem Harry Daltonhoz van szerencsém, aki
megoldotta a Spencer Thomas ügyet? – A főfelügyelő Vicaryra
pillantott, majd tekintete visszavándorolt Harryra. – Azt hallottam,
hogy manapság rendhagyó eseteken dolgozol.
Harry kényszeredetten elmosolyodott. – Hello, haver.
– Szeretném kijelenteni, most mostantól ez titkosszolgálati ügy –
mondta Vicary. – A szükséges papírmunkát elvégezheti holnap
reggel az íróasztalánál. A nyomozást Harry irányítja. Minden lépés
csak rajta keresztül történhet. Harry majd megfogalmaz egy
nyilatkozatot a maga nevében. Azt akarom, hogy tragikus
rablótámadásnak tüntessék fel. Pontosan írják le a sebet. A bűntény
helyszínének részletes leírásával ne vacakoljanak. Azt akarom, hogy
a nyilatkozatban szerepeljen, miszerint a rendőrség két
meghatározhatatlan származású menekültet keres, akiket a
gyilkosság időpontjában láttak a parkban. Járjanak el a saját
belátásuk szerint. Köszönöm, főfelügyelő. Harry, reggel korán
várom, Harry és a főfelügyelő figyelte a dombról leereszkedő, és a
párás sötétségben eltűnő Vicaryt. A főfelügyelő Harryhoz fordult. –
Jézusom, mi a franc baja van?
Harry a holttest elszállításáig a Hyde Parkban maradt. Addigra
éjfél is elmúlt. Az egyik rendőrtiszttel vitette el magát. Kérhetett
volna autót az osztályról is, de nem akarta, hogy megtudják, hol járt.
Grace Clarendon lakásának közelében szállt ki az autóból, és gyalog
tette meg a hátralévő utat. Az asszony visszaadta neki a régi kulcsát,
ezért kopogás nélkül bement. Grace mindig úgy aludt, mint egy
gyerek, a hasán fekve, szétvetett karokkal és lábakkal, fehér lábfeje
kilógott a takaró alól. Harry csendben levetkőzött a sötétben, és
megpróbált bebújni az ágyba anélkül, hogy felébressze. Az ágyrugók
recsegtek a súlya alatt. Grace megmoccant, átfordult és
megcsókolta.
– Azt hittem, újra elhagytál, Harry.
– Nem, csak hosszú, nagyon rohadt éjszakám volt. Grace
felkönyökölt. – Mi történt?
Harry elmesélte. Egymás közt nem voltak titkaik.
– Lehetséges, hogy az általunk keresett ügynök ölte meg.
– Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.
– Borzasztó volt. Az arcába lőttek. Az ilyesmit nagyon nehéz
elfelejteni, Grace.
– Segíthetek a felejtésben?
Harry csak aludni akart. Kimerült volt, és a hullák körüli
vizsgálódástól mindig piszkosnak érezte magát. De az asszony
csókolgatni kezdte, kezdetben nagyon lassan és lágyan. Azután
könyörgött, hogy hámozza ki virágmintás, flanel hálóingéből, és
kezdetét vette az őrület. Mindig úgy szeretkezett vele, mintha a
tulajdona lenne, karmolta a testét, sebesre szívta a bőrét, akár egy
skorpió. És amikor belehatolt, sírva fakadt, megeskette, hogy soha
nem hagyja el újra. Amikor az aktus után elaludt mellette, Harryt
élete legfurcsább érzése kerítette hatalmába. Rajtakapta magát,
hogy azt reméli, Grace férje soha nem tér vissza a háborúból.
 HARMINCNÉGY

London

Másnap délután a Mulberry kikötő hatalmas makettje körül

gyűltek össze a Grosvenor Square 47 számú épület titkos
szobájában. Jelen voltak a terv kivitelezésével megbízott amerikai és
angol tisztek, Churchill személyes vezérkari összekötője, Sir
Hastings Ismay tábornok, és néhány generális Eisenhower
vezérkarából, akik szobormereven ültek a helyükön.
A megbeszélés elég szívélyes légkörben kezdődött, de néhány perc
elteltével magasra csaptak az indulatok. Érvek és ellenérvek
röpködtek, mulasztásokkal, a tények elferdítésével vádolták
egymást, sőt még néhány gyorsan visszautasított személyes sértés is
elhangzott. A brit gyártási becslések túlzottan derűlátóak voltak.
Maguk amerikaiak túlzottan türelmetlenek – nos igen, átkozottul
amerikaias szemléletűek. Azt mindannyian belátták, hogy nagy
nyomás nehezedik rájuk, ezért kezdték elölről a vitát.
Az egész invázió sikere azon múlott, hogy az első csapatok
partraszállása után a helyszínre érkezzenek és működjenek a
mesterséges kikötők. De alig három hónap volt hátra a kitűzött D-
napig, és a Mulberry-program reménytelenül késett az ütemtervhez
képest. Azok az átkozott phoenixek az okai mindennek, jegyezte meg
az egyik angol tiszt, akit történetesen a Mulberry egyik legsikeresebb
elemének munkálataival bíztak meg.
De igazat mondott, hiszen az óriás vasbeton keszonoknak, az
egész építmény gerinceinek készültségi foka veszélyesen elmaradt a
tervezettől. Rengeteg probléma merült fel, amelyeknek a megoldása
érdekes feladat lehetett volna, ha nem ekkora tét forog kockán. A
vonórudak megerősítéséhez kritikusan kevés cement és acél állt
rendelkezésre. Kevés volt az építési terület, és Anglia déli
partvidékének kikötőiben nem találtak elegendő helyet az elkészült
elemek lehorgonyozására. Hiány mutatkozott szakmunkásokban is,
és a dologra fogottak is gyengék, rosszul tápláltak voltak a szegényes
élelmiszerellátás következtében.
Katasztrofálisnak látszott a helyzet. A hullámtörő keszonok nélkül
az egész Mulberry program működésképtelenné válhatott. Szükség
volt valakire, aki másnap reggel elutazik az építési területre, és
reálisan felbecsüli, hogy a határidőre elkészülhetnek-e phoenixek.
Olyan emberre, aki a gigantikus építményeket átnézve, képes az
elfogadott terveken megfelelő szerkezeti változtatásokat
végrehajtani.
A jelenlévők az Északkeleti Hídépítő Vállalat korábbi főmérnöké
Peter Jordan kapitányt választották ki erre a feladatra.
 HARMINCÖT

London

A Hyde Parkban történt lövöldözést a londoni esti lapok első

kiadásai részletesen tálalták. Valamennyi újság idézett a fiktív
rendőrségi nyilatkozatból. A nyomozók szerencsétlen kimenetelű
rablótámadásnak minősítik a gyilkosságot, és a rendőrség két kelet-
európai származású férfit – nagy valószínűség szerint lengyeleket –
keres, akiket röviddel a gyilkosság előtt láttak a helyszínen. Harry
még bizonytalan személyleírást is kitalált a gyanúsítottakról. Az
összes újság kesergett a West Enden megszaporodó erőszakos utcai
bűncselekmények miatt, amelyeket összefüggésbe hoztak a
háborúval. Történeteket írtak le olyan férfiakról és nőkről, akiket a
közeli hónapokban leütöttek és kiraboltak a csavargó menekültek,
részeg katonák és dezertőrök.
Vicary komoly lelkiismeret-furdalást érzett, amikor kora délután
az irodájában átlapozta az újságokat. Hitt az írott szó szentségében,
s rosszul érezte magát, amiért félrevezette a sajtót és a
közvéleményt. De a vétségére könnyen talált mentséget. Lehetetlen
volt elmondani az igazat, hogy Rose Morelyt nagy valószínűséggel
egy német kém gyilkolta meg.
A délután közepére Harry Dalton és a fővárosi rendőrkapitányság
tisztjeinek csapata összerakta Rose Morely élete utolsó óráinak
történéseit. Harry már Vicary irodájában ült, hosszú lábait felrakta
az asztalra; Vicary láthatta elnyűtt cipőtalpait.
– Kihallgattuk a szobalányt Higgins kapitány házában – mondta
Harry. – Azt mondta, hogy Rose vásárolni indult. Minden délután
ezt tette, mielőtt a gyerekek hazaértek az iskolából. Megtaláltuk a
számlát csomagjában, amely szerint az Oxford Street egyik
üzletében vásárolt, közel a Tottenham Court Roadhoz. Kihallgattuk
a boltost is. Emlékezett rá. Tulajdonképpen minden tételre
emlékezett, amit vásárolt. Azt mesélte, hogy összefutott egy helyi
ismerősével, egy másik háztartási alkalmazottal. Az utca túloldalán
lévő kávéházban együtt megteáztak. Beszéltünk a pincérnővel.
Megerősítette a boltos szavait.
Vicary a kezeit nézegetve, érdeklődéssel hallgatta.
– A pincérnő szerint Rose átment az Oxford Street túloldalára, és
beállt a nyugati irányba tartó buszra várakozók sorába. Embereket
küldtem a szóba jöhető járatokra. Fél órával ezelőtt rábukkantunk
Rose autóbuszának kalauzára. Nagyon élénken emlékezett rá.
Elmondta, hogy rövid beszélgetést folytatott egy nagyon magas,
feltűnően vonzó nővel, aki nagy sietve leugrott az autóbuszról.
Elmesélte, hogy amikor a Marble Arch megállóhoz értek, ugyanaz a
magas, nagyon csinos nő ott várakozott. Elmondta, a saját szakállára
éppen fel akart hívni minket, de az újságokban olvasott a rendőrség
gyanúsítottjairól, és a nagyon magas, csinos nőt nem találta
közöttük.
Egy gépírónő dugta be a fejét az ajtón. – Elnézést a zavarásért, de
telefonon keresik, Harry. Colin Meadows detektívőrmester. Azt
mondta, hogy sürgős.
Harry az asztalánál vette fel a telefont.
– Maga ugyanaz a Harry Dalton, aki a Spencer Thomas ügyet
megoldotta?
– Én vagyok az az ember – felelte Harry. – Miben lehetek a
segítségére?
– A Hyde Park-i gyilkossággal kapcsolatban keresem. Azt hiszem,
hogy van valamim a maga számára.
– Árulja el őrmester. Nagyon szorít bennünket az idő.
– Azt hallottam, hogy a gyanúsított egy nő – mondta Meadows. –
Magas, vonzó, harminc és harmincöt év közötti.
– Lehetséges. Mit tud róla?
– A Pope-gyilkosságon dolgozom.
– Olvastam róla – mondta Harry. – Alig tudom elhinni, hogy
valami tökös legény elvágta Vernon Pope és a szeretője torkát.
– Valójában Pope-ot szemen szúrták.
– Igazán?
– Igen. És a barátnője a szívébe kapott egyet. Szúrt seb, majdnem
sebészi pontossággal.
Harry emlékezett, hogy a Belügyminisztérium kórboncnoka mit
mondott Beatrice Pymm hullájáról. Baloldalon az utolsó bordán
bevágást találtak. Feltehetőleg mellkasi szúrás okozta.
– De az újságok – vetette közbe Harry.
– Ugye nem bízik abban, amit az újságokban olvas, Harry?
Megváltoztattuk a sebek leírását, hogy megkíméljük magunkat az
őrültektől. Meglepődne ha tudná, hogy hány ember akart volna
előnyt húzni Vernon Pope meggyilkolásából.
– Túlzottan nem. Igazi gazember volt. De folytassa, őrmester.
– Pope meggyilkolásának estéjén a maga által keresett lánykához
hasonlító nőt láttak bemenni a raktárházba. Két tanúnk van rá.
– Jézus Krisztus!
– Lesz még érdekesebb is. Közvetlenül a gyilkosság után Robert
Pope és egyik erős embere berontottak egy islingtoni panzióba, egy
nőt kerestek. Úgy tűnik, hogy rossz címet kaptak. Rakétaként
süvítettek keresztül az épületen. De előbb még leütötték a
háziasszonyt.
– Miért csak most értesülök erről? – csattant fel Harry. – Pope-ot
közel két hete ölték meg.
– Mert a főnököm azt hiszi, ábrándokat kergetek. Ő meg van
győződve, hogy Pope-ot valamelyik riválisa ölte meg. Nem akarta,
hogy más elméletekkel vesztegessük az időnket, és lezárta az ügyet.
– Ki ez a főnök?
– Kidlington.
– Oh, Krisztusom. Szent Andrew?
– Pontosan ő. De van még egy dolog. A múlt héten valamikor
kihallgattam Robert Pope-ot. Még egyszer érdeklődni akartam nála,
de elnyelte a föld. Képtelenek voltunk megtalálni.
– Kidlington benn van most?
– Láttam, hogy az irodájában ül, és a rohadt papírmunkájával
vacakol.
– Tartsa nyitva a szemét. Élvezni fogja, ami most következik.
Harry úgy rohant vissza Vicary irodájába, hogy majd a nyakát
törte. Gyorsan beszámolt a beszélgetésről, annyira elhadarta a
részleteket, hogy Vicarynak kétszer is meg, kellett állítania, és elölről
kezdetnie az egészet. Amikor a végére ért, Harry letárcsázott egy
számot, és a kagylót átadta főnökének.
– Halló, Kidlington detektív-főfelügyelő? Alfred Vicary beszél a
Hadügyminisztériumból. Köszönöm jól vagyok. De attól tartok,
nagyon komoly segítséget kell kérnem öntől. A Pope gyilkosságról
van szó. Közlöm önnel, hogy mostantól ez titkosszolgálati ügy. Az
egyik emberem azonnal átmegy magához. Harry Daltonnak hívják.
Valószínűleg emlékszik rá. Igen? Nagyon helyes. Teljes másolatot
akarok kapni az egész nyomozati anyagról. Hogy miért? Attól tartok,
ennél többet nem mondhatok, főfelügyelő. Köszönöm az
együttműködését. Jó napot.
Vicary letette a kagylót. Tenyerével az asztalra csapott, és hetek
óta először mosolygott rá Harryra.
Catherine Blake összekészítette a retiküljét estére. Belerakta a
stilétóját, a Mauser pisztolyát, a fényképezőgépét. Vacsorázni
készült Jordannal. Arra számított, hogy utána elmennek a férfi
házába szeretkezni, mint minden alkalommal. Teát főzött magának,
és elolvasta a délutáni újságokat. A nap legnagyobb híre Rose
Morely meggyilkolása volt a Hyde Parkban. A rendőrség
feltételezése szerint rablótámadás történt, de a tettes elvesztette az
önuralmát, és gyilkolt. Találtak néhány gyanúsítottat. Pontosan így
gondolta. Tökéletesen bejött a dolog. Levetkőzött és sokáig fürdött.
Éppen vizes haját törölgette, amikor a telefon megszólalt. Egész
Angliában egyetlen ember tudta a telefonszámát, Peter Jordan.
Catherine meglepetést színlelt, amikor a vonal másik végéről
meghallotta a hangját.
– Nagyon sajnálom, de el kell napolnunk a vacsorát. Bocsáss meg,
Catherine. Valami fontos dolog jött közbe.
– Megértelek.
– Még a hivatalban vagyok. Éjjel későig bent kell maradnom.
– Peter, nem vagy köteles magyarázattal szolgálni nekem.
– Tudom, de szeretném megtenni. Holnap reggel nagyon korán el
kell utaznom Londonból, és előtte még rengeteg munkám van.
– Nem akarom elhitetni veled, hogy nem vagyok csalódott.
Borzasztóan vártam a ma esti együttlétet. Már két napja nem
láttalak.
– Nekem egy hónapnak tűnt. Nagyon szeretnélek látni.
– Egyáltalán szóba sem jöhet, hogy találkozzunk?
– Legalább tizenegy óráig nem érek haza.
– Az éppen megfelelő.
– És holnap reggel öt órára jön értem az autó.
– Ez is remek.
– De Catherine…
– Van egy javaslatom. Tizenegy órakor várlak a házad előtt.
Készítek valami ennivalót. Te pihenhetsz és készülhetsz az útra.
– Valamennyit aludnom kell.
– Megígérem, hogy hagylak aludni.
– Az utóbbi időben nem sokat aludtunk.
– Majd megpróbálom visszafogni magam.
– Akkor tizenegykor várlak.
– Csodálatos.
Már nagyon hosszú ideje a piros fény világított Boothby
irodájának dupla ajtaja fölött. Vicary odanyúlt, hogy másodszor is
megnyomja a csengőt, és ezzel égbekiáltó módon megszegje
Boothby rendeletét, de megállította magát. A nehéz ajtók túlsó
oldaláról hangos vitatkozás szűrődött át, világosan kivette egy nő és
Boothby hangját. – Ezt nem teheti velem! A nő váratlanul hangosan
és kicsit hisztérikusan kitört. Boothby sokkal nyugodtabban
válaszolt, ahogy a türelmes szülő oktatja eltévelyedett gyermekét.
Vicary idiótának érezte magát, de nem tudta megállni, hogy ne
szorítsa a kulcslyukra a fülét. – Gazember! Mocskos gazember! Ez
újra a nő volt. Azután becsapódott egy ajtó. A jelzőfény hirtelen
zöldre váltott. Vicary nem törődött vele. Sir Basil irodájának volt
még egy titkos bejárata, amelyet csak a ház ura és parancsolója, meg
a főigazgató használt. Annyira persze nem volt titkos, hogy ha
Vicary elég sokáig vár, a nő fel fog bukkanni a sarkon, és vethet rá
egy pillantást. Már hallotta is a magas sarkú cipőinek kopogását,
ahogy dühösen a padlóhoz veri a sarkait. Befordult a sarkon. Grace
Clarendon volt az. Megállt, és összehúzott szemmel, undorodva
nézett Vicaryra. Az arcán csorogtak a könnyek. Elfordult és eltűnt a
folyosón.
Az irodában sötét volt, egyetlen lámpa világított Boothby
íróasztalán. A levegő bűzlött a könyökénél érintetlenül füstölgő
cigarettától. Boothby nadrágtartóban és feltűrt ujjú ingben irogatott
egy dossziéba. Anélkül, hogy felnézett volna, arany tollával az
íróasztala előtt álló székre mutatott. – Hallgatom – mondta.
Vicary gyorsan tájékoztatta a friss fejleményekről. Beszámolt a
Rose Morely meggyilkolásával kapcsolatos egész napos nyomozás
eredményéről. Beszélt a német ügynök és a Vernon Pope gyilkosság
közötti lehetséges összefüggésről. Elmagyarázta, okvetlenül
szükséges, hogy megtalálják és kihallgassák Robert Pope-ot. Elkért
minden elérhető embert Pope keresésére. Boothby sztoikus
nyugalommal hallgatta Vicary beszámolóját. Még szokásos
fészkelődését és járkálását is felfüggesztette, láthatóan nagyobb
érdeklődéssel figyelt, mint általában.
– Nos – mondta Boothby. – Ez az első jó hír, amit az eset
felmerülése óta hallottunk. A maga érdekében remélem, hogy igaza
lesz a gyilkosságok közötti kapcsolatot illetően.
A türelem és az utánajárás fontosságáról kezdett papolni. Vicary
Grace Clarendonra gondolt. Már azon volt, hogy megkérdezi
Boothbyt, miért hívatta az irodájába, de nem tudott volna elviselni
még egy kioktatást a szükséges tudnivalóról. Vicary rettenetesen
érezte magát. A vérpadra tette Grace fejét, hogy egy vesztes vitában
győzelmet érő pontokat szerezzen magának, és Boothby lecsapott a
bárddal. Kíváncsi volt, hogy kirúgták-e, vagy megúszta egy szigorú
figyelmeztetéssel. Az asszony értékes tagja az állománynak, értelmes
és szolgálatkész. Remélte, hogy Boothby megtartotta.
– Közvetlenül felhívom a megfigyelők főnökét, és utasítom, hogy
annyi embert adjon magának, amennyit csak nélkülözni tud –
mondta Boothby.
– Köszönöm, Sir Basil. – Vicary távozni készült.
– Tudom, hogy támadtak nézeteltéréseink ebben az ügyben, de
őszintén remélem, Alfred, hogy mindenben igaza van. – Boothby
elbizonytalanodott. – Néhány perce beszéltem a főigazgatóval.
– Oh – reagált Vicary.
 – Huszonnégy óra bizalmat előlegezett még magának. Ha ez idő
alatt nem történik áttörés, attól tartok, ki kell vennünk a kezéből az
ügyet.
Amikor Vicary kilépett a szobából, Boothby felvette a titkos
telefonját. Letárcsázta a számot, és várt a bejelentkezésre.
A vonal másik végén a férfi szokás szerint nem mutatkozott be,
csak annyit mondott: – Tessék?
Boothby sem mutatkozott be. – Úgy tűnik, a barátunk
megközelítette a prédát. Ideje elkezdeni a második számú akciót.
A férfi a vonal túlsó végén néhány szót mormogott, majd letette a
kagylót.
A taxi öt perccel tizenegy óra előtt állt meg Peter Jordan házánál.
Catherine látta, hogy a férfi elsötétítési zseblámpával a kezében, a
bejárat előtti járdán várakozik. Kimászott a kocsiból, és kifizette a
sofőrt. Valahol az utca végén felberregett egy motor. A taxi elhajtott.
Catherine tett egy lépést Jordan felé, amikor meghallotta a felbőgő
motort és a nedves aszfalton csikorogva megpördülő kerekeket. A
hang irányába fordította fejét, és észrevette a feléje rohanó furgont.
Csak néhány méter választotta el tőle. Lehetetlennek látszott
elugrani előle. Becsukta a szemét, és várta a halált.
Dicky Dobbs korábban még soha nem ölt meg senkit. Persze törte
már össze emberek csontjait, torzította el az arcukat. Egy pasast
még nyomorékká is vert, mert nem köhögte ki a védelmi pénzt. De
emberi életet még nem oltott ki. Élvezettel gyilkolnám meg a szukát.
Megölte Vernont és Vivie-t. Számon sem tudja tartani, hogy
hányszor meglógott már előle. És isten tudja mit művel ezzel az
amerikai tiszttel. A taxi befordult a sötét utcába. Dicky finoman
elfordította az önindítót, begyújtotta a furgon motorját. Kicsit
rálépett a gázra, majd kezét a kormánykeréken nyugtatva várt. A
taxi elhajtott. A nő elindult az út túloldalára. Dicky sebességbe tette
a furgon, és tövig taposta a gázpedált.
 Lágy, meleg sötétség vette körül. Nem érzett semmit, csak a füle
csengett szakadatlanul. Megpróbálta kinyitni a szemeit, de nem
sikerült. Megkísérelt levegőt venni, de nem tudott. Az apjára és az
anyjára gondolt. Azután Maria lopózott a tudatába, azt álmodta,
hogy Spanyolországban van, a folyó partján fekszik egy meleg
sziklán. Egyáltalán nem tört ki a háború, Kurt Vogel soha nem lépett
be az életébe. Lassan tudatára ébredt a hátába nyilalló éles
fájdalomnak, érezte a testére nehezedő súlyt. A tüdeje oxigénért
kiáltott. Émelygett, de lélegezni még nem tudott. Vakító fényességet
látott, mintha üstökös haladt volna át a végtelen fekete ürességen.
Valami rázta a testét. Valaki a nevén szólongatta. És egészen
váratlanul rájött, hogy végül mégsem halt meg. Az émelygés
megszűnt, végre levegőt tudott venni. Azután kinyitotta a szemét, és
Peter Jordan arcát látta. – Catherine, hallasz engem, drágám? Jól
érzed magad? Jézusom! Azt hittem, hogy megpróbál megölni!
Catherine, hallasz engem?
Egyiküknek sem volt nagy kedve enni. Mindketten inni akartak
valamit. Jordannak a csuklójához volt bilincselve az aktatáskája,
első alkalommal hozott haza ilyesmit magával. Bement a
dolgozószobájába, és kinyitotta a zárat. Catherine hallotta, hogy
forgatja a páncélszekrény kombinációját, kinyitja a nehéz ajtót,
majd visszacsukja. Kijött és bement a szalonba. Kitöltött két nagy
pohár konyakot, és felvitte a hálószobába.
A brandy kortyolgatása közben lassan levetkőztek. Catherine csak
nehezen tudta tartani a poharát. A kezei remegtek, a szíve kalapált a
mellkasában, és nagyon betegnek érezte minden porcikáját.
Kényszerítette magát, hogy igyon a konyakból. A meleg szétáradt a
testében, és kezdett megnyugodni.
Szörnyű tévedést követett el. Soha nem lett volna szabad a Pope
testvérekhez fordulnia. Valami más megoldást kellett volna
kitalálnia. De még egy hibát el kell követnie. Meg kell ölnie Robert
Pope-ot, és Dicky Dobbst is, mihelyt lehetőség kínálkozik rá.
 Jordan mellette ült az ágyon. – Nem tudom, hogyan vagy képes
ilyen nyugodtan viselni az egészet – mondta. – Végeredményben
majdnem megöltek percekkel ezelőtt. Nyugodtan kimutathatod az
érzelmeidet.
Még egy hiba. Sokkal riadtabban kellene viselkednie. Meg kellene
kérni a férfit, hogy tartsa a karjaiban, és nyugtatgassa. Meg kellett
volna köszönni, hogy megmentette az életét. Nem képes továbbra is
világosan gondolkodni. Érezte, hogy elveszítette az önkontrollját.
Rose Morely… a Pope testvérek… Gondolatai Jordan
páncélszekrénybe zárt aktatáskája körül forogtak. Csak a tartalmára
tudott gondolni. Az járt a fejében, hogy a csuklójához láncolva hozta
haza. A háború legfontosabb titka, az invázió titka itt van az orra
előtt. És ha valóban itt van? Igazán el tudja lopni? Meg akarta oldani
a feladatot. Nem érezte már a kockázatot. Nem képes tovább
folytatni ezt a viszonyt Peter Jordannal. Nem képes rá, hogy minden
éjjel neki adja a testét, és utána belopózzon a dolgozószobájába. –
Egy megbízatás, és utána kimentünk. Vogel ezt ígérte neki. A szaván
fogja.
Catherine befejezte a vetkőzést, és befeküdt az ágyba. Jordan még
mindig az ágy szélén ült, kortyolgatta a konyakját, és mereven
bámult a sötétbe.
– Ezt nevezik angol tartózkodásnak – mondta Catherine. – Nem
engedjük megnyilvánulni az érzelmeinket, még ha majdnem halálra
is gázol egy autó.
– Mikor engeded megnyilvánulni az érzelmeidet? – kérdezte a
férfi, még mindig a sötétbe bámulva.
– Ma este téged is megölhettek volna, Peter. Miért tetted ezt?
– Mert ráébredtem valamire, amikor láttam azt az átkozott idiótát
feléd rohanni. Rájöttem, hogy végzetesen, őrülten, teljesen beléd
szerettem, Attól a pillanattól kezdve érzem, ahogy beléptél az
életembe. Soha nem hittem volna, hogy valaki ismét boldoggá tud
tenni. De te megtetted, Catherine. És rettenetesen féltem, hogy
mindez egyszer csak véget ér.
– Peter – mondta gyengéden. A férfi háttal ült neki. Megfogta a
vállát, lehúzta magához, de Jordan teste mereven ellenállt.
– Rendszeresen eltűnődtem, hogy mit is csináltam abban a
pillanatban, amikor meghalt. Tudom, hogy beteges dolognak
hangzik, de nagyon sokáig kísértett ez a gondolat. Azért
gyötrődhettem, mert nem voltam vele. Mert a feleségem egyedül
halt meg a viharban Long Island autósztrádáján. Mindig azon
tűnődtem, hogy tehettem volna-e érte valamit. És ma este láttam,
hogy az egész újra megtörténik. De ezúttal tehettem valamit, amivel
megakadályozhatom. És megtettem.
– Nagyon köszönöm, hogy megmentetted az életemet, Peter
Jordan.
– Hidd el, önző okból tettem. Rettentő sokáig vártam, hogy rád
találjak, Catherine Blake, soha nem akarok többé nélküled élni.
– Így érzed?
– Teljes szívemből így érzem.
Újra utánanyúlt, és ezúttal a férfi odabújt hozzá. Catherine
csókolgatta. – Istenem, mennyire szeretlek, Peter. – Elcsodálkozott,
hogy ilyen könnyen ajkára jött a hazugság. Jordan hirtelen nagyon
megkívánta. Ő a hátára feküdt, szétnyitotta neki a combjait, és
amikor Jordan beléhatolt, érezte, hogy a teste megemelkedik.
Begörbítette a hátát, és még mélyebben vonta magába. Olyan
hirtelen történt, hogy zihálva kapkodott levegő után. Az aktus végén
fékezhetetlen nevetésben tört ki.
Jordan a mellére fektette a fejét. – Mi olyan szórakoztató?
– Csak nagyon boldoggá tettél, Peter. Annyira boldoggá.
Alfred Vicary idegesen virrasztott a St James’s Streeten. Kilenc
órakor leballagott a kantinba enni valamit. Szokás szerint csapnivaló
volt a kínálat, krumplileves és valami folyami ízű, fehérhúsú párolt
hal. De mivel majd meghalt az éhségtől, másodszor is vett belőle.
Tiszttársa, egy betegesen babonás korábbi ügyvéd, kihívta
sakkpartira. Vicary rosszul és lélektelenül játszott, de a végén
néhány briliáns lépéssel sikerült megnyernie a partit. Remélte, hogy
ez az eset megoldódásának allegóriája.
A lépcsőházban Grace Clarendonnal futott össze. Úgy cipelte
karjában a köteg dossziét, mint iskolás lány a könyveit. Ellenséges
pillantást vetett Vicary-ra, majd lefelé csattogott a Nyilvántartó föld
alatti börtönébe.
Az irodájába visszatérve dolgozni próbált – Becker hálózata
figyelmet követelt –, de képtelen volt a lényegre összpontosítani.
– Miért nem mondta ezt el nekünk korábban?
– Elmondtam Boothbynak.
Egy órányi alvásra lett volna szüksége. A telexgép korábban
megnyugtató kattogását a szomszédos szobából légkalapács
dübörgésének hallotta. Apró tábori ágya, amely valamikor
megszabadította az álmatlanságtól, most minden baj forrásának
látszott a szemében. Negyven perce járt körbe az irodájában, egyik
faltól a másikig lépkedve. Mrs. Blancard, az éjszakai gépírónők
felügyelője a lármától megriadva dugta be a fejét Vicary ajtaján.
Töltött neki egy hatalmas pohár whiskyt, ráparancsolt, hogy igya
meg, majd visszavonult a kuckójába.
Harry telefonált, hogy semmi eredmény.
Felvette a telefont, és Helen számát tárcsázta. Egy bosszankodó
férfi vette fel. – Halló. Halló. A fenébe, ki beszél? Vicary csendesen
letette a kagylót.
Harry harmadszor is jelentkezett – még mindig semmi.
Vicary elcsüggedt, a lemondó levelét fogalmazta.
– Olvasta valamikor Vogel dossziéját?
 – Nem.
Darabokra tépte a levelet, és bedobálta az elégetésre szánt papírok
közé. Feküdt az ágyon, az íróasztali lámpa az arcába világított, és a
mennyezetet bámulta.
Eltűnődött, hogy a nő miért lépett kapcsolatba a Pope
testvérekkel. Összejátszottak vele, ugyanúgy részt vesznek a
kémkedésben, mint a feketepiaci ügyletekben és a védelmi pénzek
körüli disznóságokban? Nem valószínű, vélekedett magában. Talán
az általuk nyújtott szolgáltatások kedvéért ment oda, feketepiacon
árult benzinért, fegyverért vagy emberekért a megfigyelési
akcióihoz. Robert Pope letartóztatásáig és kihallgatásáig semmit
sem vehet biztosra. Azt tervezte, hogy górcső alá veszi Pope egész
tevékenységét. Ha valami gyanús dologra bukkan, a társaság nagy
részét megvádolja Németországnak végzett kémkedéssel, és hosszú
időre börtönbe záratja őket. De mit gondoljon Rose Morelyről?
Lehetséges, hogy az egész ügy tragikusan véletlen egybeesés?
Hogy Rose felismerte Anna Steinert, és az életével fizetett érte?
Nagyon elképzelhető, gondolta Vicary. De ugyanakkor hajlandó volt
feltételezni a rosszabbik forgatókönyvet is, hogy Rose Morely is
német ügynök volt. Mielőtt lezárja a gyilkosság ügyét, gondos
vizsgálatot indít az asszony hátterének feltárására.
A karórájára pillantott, éjjel egy órát mutatott. Felvette a telefont,
újra tárcsázta az előbbi számot. Ezúttal Helen szólt bele a vonal
túlsó végén. Huszonöt év után először hallotta a hangját.
– Halló, halló. Ki beszél, kérem? – Vicary meg akart szólalni, de
képtelen volt rá. – Menjen a pokolba! – És az összeköttetés
megszakadt.
Catherine kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, belépett, és halkan
becsukta maga után. Felkapcsolta az íróasztali lámpát. A retiküljéből
elővette a kamerát és a Mauser pisztolyt. A Mausert agyával a keze
ügyébe esve lefektette az asztalra, hogy ha szükség lenne rá, gyorsan
lövőhelyzetbe hozhassa. Letérdelt a páncélszekrény elé, ide-oda
forgatta a számtárcsát. Meghúzta a fogantyút, és az ajtó kinyílt.
Benne volt a bezárt aktatáska. A saját kulcsával kinyitotta és
belenézett.
Érezte, hogy gyorsabban ver a szíve.
Kitette a könyvet az asztalra, és lefényképezte a borítóját.
Azután fellapozta, elolvasta az első oldalt:

PHOENIX PROJECT
TERVEZÉSI ELŐÍRÁSOK
ÉPÍTÉSI ÜTEMTERV
HADRENDBE ÁLLÍTÁS

Istenem, igazán megszereztem, gondolta Catherine.

Lefotózta ezt az oldalt is, azután tovább lapozott. Egymást
követték a tervrajz lapjai, nem hagyott ki egyet sem. Az egyik
oldalon a legénységi létszámigények, a másikon a vonóerő nagysága
szerepeltek – lefényképezte ezeket is.
Kifogyott a filmje. Kivette az elhasznált tekercset, és újratöltötte a
gépet. Még két további oldallal végzett.
Akkor zajt hallott az emeletről, Jordan felkelt az ágyból.
Lefényképezte a következő lapot. Hallotta a férfi lépteit a
padlón. Lapozott és folytatta a munkát.
A fürdőszobában zubogott a víz.
További két oldalt megcsinált. Tudta, hogy soha többé nem lesz
képes hozzáférni ehhez a dokumentumhoz. Ha valóban az invázió
titkát tartalmazza, nem hagyhatja félbe a fotózást. Mialatt
fényképezett, végiggondolta, hogy mit kell tennie, ha Jordan lejön.
Megöli a Mauserral. A hangtompító miatt senki sem fogja
meghallani a lövést. Befejezi az anyag fényképezését, elutazik
Hampton Sandsba, megkeresi Neumannt, és jelzést küldenek a
tengeralattjárónak. Dolgozz tovább… És mi történik akkor, ha a
SHAEF kémelhárító szolgálata megtalálja az invázió titkát ismerő
tiszt holttestét? Azonnali vizsgálatot indítanak. Kiderítik, hogy
többször látták egy nővel. Keresik majd a nőt, de mivel nem találják,
gyanítani fogják, hogy ügynök volt az illető. Arra a következtetésre
jutnak, hogy a páncélszekrényben őrzött dokumentumokat
lefotózták, a partraszállás titkát ellopták. Ne gyere be ide, Peter
Jordan, gondolta. A saját érdekedben, de az enyémben is.
Hallotta, hogy a férfi lehúzza a WC öblítőjét.
Csak még néhány oldalt. Gyorsan lefényképezte őket. Kész!
Összekötözte az iratrendezőt, visszatette az aktatáskába, és elrakta a
páncélszekrénybe. Csendesen becsukta az ajtaját, és elforgatta a
zárat. A Mausert lövésre készen a kezébe vette, majd lekapcsolta a
villanyt és kilépett a hallba. Jordan még nem jött le.
Gondolkozz élénken, Catherine!
Végigment a hallon, és belépett a szalonba. A Mausert eltette a
retiküljébe, és a holmiját lerakta a padlóra. Felkapcsolta a villanyt,
odasétált az italkocsihoz. Nyugodj meg. Lélegezz mélyeket. Amikor
Peter Jordan belépett a szobába, éppen egy pohár konyakot töltött
magának.
Harry Dalton Pope raktárháza előtt várakozott az osztály
megfigyelő furgonjában. Két embert vitt magával, Meadows
detektívőrmestert a fővárosi rendőrkapitányságról, és egy Clive
Roach nevű megfigyelőt. Harry az első utasülésen foglalt helyet,
Roach ült a kormánykerék mögött. Meadows hátul szundikált
néhány percet.
Hajnalodott. Hosszú és halálosan fárasztó éjszaka állt mögöttük.
Harry teljesen kimerült, de valahányszor megpróbált elaludni, két
nyugtalanító látomás zavarta meg. Maga előtt látta a Hyde Parkban
meggyilkolt Rose Morelyt, a következő pillanatban pedig Grace
Clarendon arca villant fel szeretkezés közben. Be akart bújni az
ágyába, és órákon át aludni. Szerette volna a karjában tartani őt, és
soha többé nem elengedni. Újra a bűvkörébe került.
Grace képét váratlanul széttörte a raktárház előtt felbukkanó
furgon hangja. Egy magas, vaskos alak szállt ki a vezetőülésről.
Harry még a gyenge reggeli fényben is felismerte.
– Tudja ki ez? – kérdezte Clive Roach.
– Persze. Dicky Dobbs – felelte Harry.
– Veszélyes fickónak látszik.
– Pope erős embere és pénzbehajtója.
– Ha ő szorongatna, azt hiszem, sürgősen védelem után néznék.
– Ebben igaza van – mondta Harry. – Csipkerózsika, ébredjen ott
hátul!
Dobbs kinyitotta a raktárház rejtekajtaját, és bement az épületbe.
Egy pillanatra rá felemelkedett a főkapu. Dobbs visszamászott a
furgonba.
Amikor Meadows felült, Roach éppen beindította a motort.
Dobbs behajtott a raktárházba.
Mielőtt lecsukhatta volna az ajtót, Roach teljes sebességgel
berontott utána.
Harry kiugrott a megfigyelő kocsiból.
– Mi a francot csinál itt? – kiáltott rá Dobbs.
– Forduljon meg, emelje magasba a mocskos kezeit, és tartsa a
kibaszott pofáját – parancsolta Meadows.
Harry előrelépett, és kinyitotta a furgon hátsó ajtaját. Robert Pope
a padlóra kuporogva ült. Felpillantott, és mosolyogva megjegyezte:
– Nahát, csak nem az én régi barátom, Harry Dalton!
Catherine taxival ment a lakására. Korán volt még, közvetlen
hajnal után, zavartalan, gyöngyházszürke ég borult a város fölé. Hat
órája maradt a Hampstead Heath-i találkozásig Horst Neumannal.
Megmosta az arcát és a nyakát, majd átöltözött hálóingbe és
fürdőköpenybe. Rettenetesen szükségét érezte néhány órányi
alvásnak, de előtte még el kellett végeznie valamit.
Ma éjjel nagyon forró volt a helyzet. Ha Jordan néhány
másodperccel előbb jön le, kénytelen lett volna megölni. Azt mondta
neki, hogy nem tudott aludni, mert rettenetesen felzaklatta a
gyilkossági kísérlet, és arra gondolt, egy pohár konyak
megnyugtatná az idegeit. Jordan szemmel láthatólag elfogadta a
magyarázatot, hogy miért kelt fel az éjszaka közepén, pedig ő
kételkedett, hogy másodszor is beveszi a mesét.
Bement a nappaliba, és leült az íróasztalához. A fiókból elővett egy
tiszta lapot, meg a tollát. Négy szót írt rá: „Most azonnal szabadítson
ki!” Lefektette a papírt az asztalra, megfelelő szögbe állította a
lámpát, kivette a fényképezőgépet a retiküljéből, és a szeméhez
emelte. Bal kezét a papírlap mellé helyezte. Vogel meg fogja ismerni,
mert a hüvelykujján ott húzódik a forradás, amelyet az átkozott
csendes gyilkolási leckék során szerzett. Két felvételt készített a
kezéről és az üzenetről, azután a papírt elégette a fürdőszobai
mosdóban.
 HARMINCHAT

London

Harry Dalton arra gondolt, hogy még egy perc szarakodás, és

odabilincseli Pope kezét egy székhez, azután véresre veri a pofáját.
Egy kisebb, üvegfalú irodában tartózkodtak a raktárház földszintjén,
Pope kényelmetlen faszéken kuporgott, Harry fel-alá járkált, mint a
ketrecbe zárt leopárd. Vicary behúzódott a félhomályba, mintha
egészen másra figyelne. Nem tárták fel a hovatartozásukat, a
gengszter városi rendőrtiszteknek hitte őket. Pope egy órája tagadta,
hogy ismerné azt a nőt, akinek a fényképét Harry az orra alatt
lengette. Az arca unott, békés és pökhendi maradt, olyan ember
tekintetével nézett rájuk, aki egész életében megszegte a törvényt, de
belülről még nem látott börtönt. Nem tudom elkapni, gondolta
Harry. Győzedelmeskedik fölöttem.
– Rendben van, kezdjük még egyszer elölről – mondta Harry.
Pope az órájára nézett. – Ne kezdje megint, Harry. Üzleti
tárgyalásra kell mennem.
Dalton érezte, hogy elveszíti az önuralmát. – Korábban soha nem
látta ezt a nőt?
– Már százszor elmondtam magának. Nem!
– Tanúm van, akik azt állítja, hogy ez a nő a bátyja
meggyilkolásának napján belépett a raktárházba.
– Akkor a tanúja téved. Hadd beszéljek vele. Biztosan be tudnám
láttatni vele a tévedését.
– Arról meg vagyok győződve. Hol volt, amikor a bátyját
meggyilkolták?
– Az egyik klubomban. Száz tanú is igazolni tudja az állításomat.
 – Miért rejtőzött el a rendőrség elől?
– Én nem rejtőztem el. Maguk is meg tudtak találni, hapsikáim. –
Pope Vicaryra nézett, aki a saját kezeit bámulta. – Ez a másik soha
nem beszél?
– Pofa be, és figyeljen rám, Pope. Maga azért kerülte a
rendőrséget, mert tudja, ki ölte meg Vernont, és a maga módján
akar megfizetni neki.
– Képtelenségeket beszél, Harry.
– Islingtonban egy nagyon kedves hölgy azt mondta, hogy két
órával Vernon meggyilkolása után berontott a panziójába, és valami
nőt keresett.
– A maga nagyon kedves islingtoni hölgye nyilvánvalóan téved.
– Ne etessen hülyeségekkel, Pope!
– Nyugalom, Harry, nyugalom.
– Napok óta őt keresi, de nem tudott a nyomára bukkanni.
Elgondolkodott már egyáltalán, hogy miért volt képes kijátszani
magát, meg az orgyilkosait?
– Nem foglalkoztam ezzel, mert nem ismerem a nőt.
Harry néhány verejtékcseppet látott megjelenni Pope arcán. Végül
csak elkapom, gondolta.
Vicary is észrevehette, mert ezt a pillanatot választotta, hogy
először megszólaljon. – Maga nem őszinte hozzánk, Mr. Pope –
mondta udvariasan, még mindig a kezeit vizsgálgatva. Azután
felnézett a férfi arcába. De akkor mi sem lehetünk egészen őszinték
magával, igaz Harry?
Tökéletes időzítés, Alfred, gondolta Dalton. Jól csinálja. – Nem
bizony, Alfred, nem lehetünk teljesen őszinték Mr. Pope-hoz.
Popé alaposan összezavarodott. – Mi a francról beszélnek maguk
ketten?
– A Hadügyminisztériumból vagyunk. Biztonsági kérdésekkel
foglalkozunk.
Egy árnyék suhant át Pope arcán. – Mi köze a bátyám
meggyilkolásának a háborúhoz? – Hangja elvesztette korábbi
biztonságát.
– Mégis őszinte leszek magához. Erről a nőről tudjuk, hogy német
kém. Arról is tudunk, hogy segítségért fordult magukhoz. És ha nem
kezd el beszélni, kénytelenek leszünk keményebb eszközökkel
rákényszeríteni.
Pope Harryhoz fordult, mintha csak őt nevezné meg ügyvédjének.
–Nem tudom elmondani neki, amit tudni akar, mert én sem tudok
semmit. Életemben nem láttam azt a nőt.
Vicary csalódottnak látszott. – Hát akkor letartóztatom, Mr. Pope.
– Milyen rohadt váddal?
– Kémkedés.
– Kémkedés! Ezt nem teheti! Nincs rá bizonyítéka!
– Éppen elég bizonyítékom van, és hatalmam is, hogy rács mögé
dugjam, majd elhajítsam a rohadt kulcsot. – Vicary hangja
fenyegetően csengett. – Hacsak nem akarja a hátralévő életét egy
mocskos, bűzös börtönzárkában tölteni, azt javasolom, hogy
mielőbb kezdjen beszélni.
Pope sűrűn pislogott, először Vicaryra nézett, majd Harryra.
Legyőzték.
– Könyörögtem Vernonnak, hogy ne vállalja a munkát, de nem
hallgatott rám – kezdte. – Mindenáron a szoknyája alá akart nyúlni.
Én mindig tudtam, hogy valami nincs rendben körülötte.
– Mit akart maguktól? – kérdezte Vicary.
– Azt kérte, hogy figyeljünk egy amerikai tisztet. Teljesen pontos
jelentést akart a Londonon belüli mozgásáról. Kétszáz fontot fizetett
érte. Azóta sokszor lehetett látni vele.
– Hol?
 – Éttermekben. A tiszt saját házában.
– Ezt honnan tudja?
– Követtem őket.
– Hogyan szólíttatta magát.
– Catherine. Vezetéknevet nem mondott.
– És a tisztnek mi volt a neve?
– Peter Jordan kapitány, az amerikai haditengerészettől.
Vicary azonnal őrizetbe vette Robert Pope-ot és Dicky Dobbst.
Nem látott okot arra, hogy betartsa a szavát egy hivatásos tolvajnak
és hazudozónak. Különben sem engedheti meg, hogy szabadon
szaladgáljanak az utcán. Elintézte, hogy egy Londonon kívüli MI5
fogdában tegyék hűvösre őket.
Harry Dalton telefonált az amerikaiaknak a Grosvenor Square-re,
és megkérdezte, hogy szolgál-e a SHAEF főhadiszállásán Peter
Jordan nevű tengerésztiszt. Tizenöt perc múlva valaki más
visszahívta, és azt mondta: – Igen, ki akarja tudni? – Amikor Harry
rákérdezett a beosztására, az amerikai azt felelte: – Ezt nem kötik a
mi orrunkra, haver, sem a tiedre, sem az enyémre.
Harry beszámolt a beszélgetésről Vicarynak. Vicary érezte, hogy
agyába szökik a vér.
Kilencven percen át senki sem találta Basil Boothbyt. Még korán
volt, és nem érkezett be a hivatalába. Vicary felhívta Cadogan Street-
i otthonát, ahol a sértődékeny komornyik közölte, hogy már elment.
A titkárnője, aki hivatásszerűen őrizte Sir Basil hollétének titkát,
kijelentette, hogy minden percben várja. A szóbeszéd szerint
Boothby meg volt győződve arról, hogy az ellenségei követik, és
következetesen bizonytalanságban hagyott mindenkit a személyes
mozgásával kapcsolatban. Röviddel kilenc óra után végre befutott,
és rendkívül elégedettnek látszott. Vicary – aki kis híján két napja
nem fürdött, nem aludt vagy húzott tiszta ruhát – követte az
irodába, és rátört a hírrel.
Boothby az íróasztalához sétált, felemelte a titkos telefonját.
Letárcsázta a számot, és várt.
– Halló, Betts tábornok? Boothby keresi az ötödik ügyosztályról.
Azonnal ellenőriznem kell egy Peter Jordan nevű haditengerészeti
tisztet.
Rövid szünet állt be. Boothby az íróasztalon dobolt az ujjaival,
Vicary lágyan rugdosta Boothby perzsaszőnyegének a mintáit.
– Igen, még itt vagyok – mondta Boothby. – Ő az? A pokolba!
Jobb ha megkeresi Eisenhower tábornokot. Azonnal beszélnem kell
vele. A miniszterelnök hivatalával magam veszem fel a kapcsolatot.
Attól tartok, nagyon súlyos probléma elé nézünk.
Boothby helyére tette a telefonkagylót, és hamuszürke arccal
nézett Vicaryra.
Hampstead Heath fölé fagyos köd ereszkedett. Catherine Blake
cigarettázva ült egy padon a kopár bükkfák alatt. Minden irányban
több száz méterre ellátott. Meggyőződött róla, hogy egyedül van.
Neumann felbukkant a ködben, kezeit mélyen a kabátzsebébe
süllyesztette, határozott cél felé törekvő ember benyomását keltette.
Catherine-től néhány méternyire megszólalt. – Beszélni akarok
magával. Minden rendben van, magunkban vagyunk. – Leült
melléje a padra, Catherine megkínálta cigarettával, amelyet az
övéről gyújtott meg.
Catherine átadta neki a két tekercs filmet tartalmazó borítékot. –
Szilárd meggyőződésem, hogy ezt akarták kideríteni – mondta. –
Tegnap este hazahozta magával annak a projectnek a
dokumentációját, amelyen dolgozik. Az egészet lefényképeztem.
Neumann zsebre tette a borítékot. – Gratulálok, Catherine.
Gondoskodom róla, hogy a portugál követségen keresztül
biztonságban a barátaink kezébe kerüljön.
– Van még valami azon a filmtekercsen. Megkértem Vogelt, hogy
menekítsen ki minket. Néhány dolog rosszul sült el. Nem hiszem,
hogy rejtőzködésem sokáig fenntartható.
– Nem akar beszélni róla nekem?
– Higgye el, minél kevesebbet tud, annál jobb.
– Maga profi. Én meg csak egy küldönc vagyok.
– Csak minden pillanatban álljon készen a menekülésre.
Catherine felállt és tovább sétált.
– Jöjjön be, és üljön le, Alfred – mondta Boothby. – Attól tartok,
kényszerhelyzetbe kerültünk. – Boothby az íróasztala előtti székre
mutatott. Panyókára vetett szövetkabátban lépett be az irodája
ajtaján. Azután levette, átadta a titkárnőjének, aki egy kutya hűséges
tekintetével nézett rá, és várta a következő parancsot. – Kávét
kérünk. És ne zavarjanak. Köszönöm.
Vicary leereszkedett a székre. Erősen bosszantotta a helyzet. Sir
Basil három órára eltűnt. Amikor Vicary utoljára látta, valami
mulberry-kről dünnyögve rohant ki az ajtón. A kódnév semmit nem
mondott Vicarynak. Ilyen néven csak a szederfát ismerte, amelyik
édes gyümölcsöket termett. A várakozás egész ideje alatt fel-alá
járkált a szobájában, és azon tűnődött, mennyire súlyos a kár. De
valami más is aggasztotta. Az első pillanattól őrá bízták az ügyet, és
most mégis Boothby tájékoztatja Eisenhowert és Churchillt.
Bejött a titkárnő, tálcán ezüst kávéskannát és kecses porcelán
csészéket hozott. Óvatosan letette Boothby íróasztalára, majd
kiment a szobából. Boothby töltött mindkettőjüknek. – Tejet,
Alfred? Ez valódi.
– Köszönöm, kérek.
– Rendkívül bizalmas dologról akarok beszélni – kezdte Boothby.
– Nagyon kevés ember tud a létezéséről – a partraszállás maroknyi
tervezője, és a project kivitelezésének irányítói. Magam is csak kevés
részletet ismertem. Egészen a mai napig.
 Boothby benyúlt az aktatáskájába, kiemelt egy összehajtogatott
térképet, és kiterítette az asztalra. Felvette az olvasószemüvegét,
amelyet eddig soha nem viselt Vicary jelenlétében, és arany tollával
mutogatott.
– Itt látható Normandia partvidéke – húzta végig a tollát a
térképen – Itt van a Szajna-öböl. Az invázió kigondolói arra a
következtetésre jutottak, hogy a művelet sikeréhez elegendő embert
és utánpótlást csak egy nagy, teljesen felszerelt kikötő segítségével
lehet gyorsan partra tenni. Ennek hiányában az invázió teljes
kudarccal végződhet.
Vicary figyelmesen hallgatta, jóváhagyóan bólintott.
– De a kikötővel kapcsolatban felmerült a probléma, hogy nem
tervezhetjük valamely meglévőnek az elfoglalását. Ezért a következő
terv született. – Boothby újabb térképet vett elő a táskából. Ez is a
francia partvidék azonos szakaszáról készült, de a partvonal mentén
számtalan berajzolt jelzés utalt valami szerkezet jelenlétére. – Ezt a
tervet nevezik Mulberry hadműveletnek. Két teljesen felszerelt
mesterséges kikötőt építtetünk itt Angliában, és a D-napon
átvontatjuk őket a Csatornán.
– Mindenható Úristen! –dünnyögte Vicary.
– Most egy szűk körű társaság tagjává avatjuk, Alfred, ezért
nagyon figyeljen. – Boothby megint a tollát használta
mutatópálcának. – Ezek gigantikus acélmólók, amelyeket a
partvonaltól néhány kilométerre lehorgonyoznak. A céljuk az, hogy
megtörjék a part felé zúduló hullámok erejét. Ezen a szakaszon
elsüllyesztenek néhány kivénhedt kereskedelmi hajót, hogy
hullámtörőt alkossanak belőlük. A műveletnek ezt a részét
„Gooseberry”-nek nevezik. Ezek úszó útpályák, a végükön
kikötőpillérekkel. A 10000 tonnás teherhajók kikötnek a
pillérfejeknél, a felszerelést közvetlenül teherautókra rakják, és
partra szállítják.
 – Figyelemre méltó terv – jegyezte meg Vicary.
– Az egész építmény gerincét ezek a részek jelentik – mondta
Boothby, és a tollával három pontot jelölt meg a térképen. –
Ezeknek a kódneve Phoenix. Jóllehet nem emelkednek ki a vízből.
Elsüllyesztik őket. Óriási vasbeton keszonokról van szó, amelyeket
átvontatnak a Csatornán, és belső hullámtörőként sorban
elsüllyesztenek. Ezek a Mulberry hadművelet legkritikusabb részei.
– Boothby egy pillanatig tétovázott. –Peter Jordan kapitányt erre a
műveletre jelölték ki.
– Jóságos Isten! – motyogta Vicary.
– Attól tartok, hogy még rosszabb a helyzet. A phoenix-elemekkel
gond van. 145 darabot terveztek építeni belőlük. A szerkezetek
hatalmasak, 18 méter magasak. Némelyiken saját legénység teljesít
szolgálatot, és ezekre légvédelmi ütegeket szerelnek. Az építésük
hatalmas mennyiségű vasbetont emészt fel, és képzett
szakmunkásokat igényel. A munkálatok kezdettől fogva késnek,
komoly akadályt jelent a nyersanyagok hiánya.
Boothby összehajtogatta a térképeket, és bezárta az íróasztal
fiókjába.
– Peter Jordan kapitány tegnap este parancsot kapott, hogy
utazzon délre, járja végig az építési területeket, és reálisan becsülje
fel a körülményeket, hogy a phoenix-egységek időben
elkészülhetnek-e. A Grosvenor Square 47 szám alatti épületet
csuklójához láncolt aktatáskával hagyta el. A phoenixek tervrajzai a
táskában voltak.
– Mindenható Isten! – mondta Vicary. – Mi az ördögért csinálta
ezt?
– A családjának van egy háza itt Londonban, ahol jelenleg lakik.
Biztonságos páncélszekrény is található benne. A SHAEF hírszerző
szolgálata megvizsgálta, és jóváhagyta a használatát.
 Mindez nem következett volna be, ha Boothby továbbítja az én
átkozott riadójelzéseimet, gondolta magában Vicary. Hangosan azt
mondta: – Szóval, ha Jordan kapitányt kompromittálták, lehetséges,
hogy a Mulberry hadművelet terveinek nagyobb része a németek
kezére jutott.
– Én is ettől félek – felelte Boothby. – És vannak még további
rossz híreim is. A Mulberry természeténél fogva alkalmas arra, hogy
elárulja az invázió egész titkát. A németek tudják, hogy a sikeres
partraszálláshoz kikötőkre van szükségünk. Azt várják, hogy
közvetlen támadást intézünk egy kikötő ellen, és a lehető
legrövidebb időn belül használatba vesszük. Amennyiben felfedezik,
hogy mesterséges kikötőt építünk, vagyis elkerüljük Calais
megerősített védelmű kikötőit, könnyen rájöhetnek a normandiai
támadás tervére.
– Jóságos Istenem! Ki a nyavalya ez a Peter Jordan kapitány?
Boothby újra kutatni kezdett az aktatáskájában. Elővett egy
vékony dossziét, és az asztalon át Vicary elé tolta. – Az Északkeleti
Hídépítő Vállalat főmérnökeként dolgozott. Ez Amerika egyik
legnagyobb hídépítő társasága. Amolyan csodagyereknek tartották.
Azért hozták át a Mulberry hadművelethez, mert jelentősek a
tapasztalatai a nagy építkezések irányításában.
– Most hol van?
– Még délen ellenőrzi az építési helyeket. Hét órára várják vissza a
Grosvenor Square-re. A tervek szerint nyolc órakor számol be
Eisenhowernek és Ismay-nek a tapasztalatairól. Azt akarom, hogy
Harry segítségével csendesen kapják el a Grosvenor Square-en, és
vigyék egy richmondi házba. Ott fogjuk kikérdezni. Azt akarom,
hogy maga vezesse a kihallgatást.
– Köszönöm, Sir Basil. – Vicary felállt.
– És a legvégső esetben szüksége lehet Jordan segítségére, hogy
felgöngyölítse a hálózatát.
 – Ez igaz – mondta Vicary. – De a kár nagyságától függően még
több segítségre is szükségünk lehet.
– Támadt valami ötlete, Alfred?
– Most a legelején csak egy. A kihallgatás előtt szeretném belülről
megnézni Jordan házát. Van kifogása ellene?
– Nincs – mondta Boothby. – De feltűnés nélkül csinálja, Alfred,
nagyon csendesen.
– Ne aggódjon. Diszkrét leszek.
– Tudja, hogy néhány megfigyelő erre specializálta magát, a
betörésekre és észrevétlen bejutásokra.
– Elképzelhető, hogy valamelyiküket igénybe veszem a munkára.
Harry Dalton forgatta a vékony acél szerszámot Jordan bejárati
ajtajának zárjában. Vicary arccal az utca felé várakozott, testével
takarta Harry ténykedését. Egy pillanat múlva hallotta a zárnyelv
csendes kattanását. Harry, egy minden hájjal megkent hivatásos
tolvaj módjára, a tulajdonos könnyedségével nyitotta ki az ajtót, és
tessékelte be a házba.
– Ezt átkozottul ügyesen csinálja – mondta Vicary.
– Egyszer láttam valakitől a moziban.
– Nem igazán hiszem el ezt a történetet.
– Mindig tudtam, hogy maga egy intelligens pasas. Harry
becsukta az ajtót. – Törölje le a lábát.
Vicary kinyitotta a szalon ajtaját, és belépett. Tekintetét
végigfuttatta a bőrbevonatú bútorokon, a szőnyegeken és a falakra
akasztott, hidakat ábrázoló fotókon. Odasétált a kandallóhoz,
tüzetesen megnézte a párkányra állított, ezüstkeretes fényképet.
– Feltehetőleg a felesége – mondta Harry. – Gyönyörű nő volt.
– Igen – helyeselt Vicary. Korábban gyorsan átolvasta a Jordan
szolgálati anyagát és életrajzát tartalmazó dossziét, amelyet Boothby
kölcsönzött neki. – Margaret Lauterbach-Jordannak hívták. Nem
sokkal a háború kitörése előtt szenvedett halálos autóbalesetet New
Yorkban, Long Islandon.
Átmentek a hallon, bekukkantottak az ebédlőbe és a konyhába.
Harry megpróbálkozott a következő ajtóval, de zárva találta. –
Nyissa ki – mondta Vicary.
Dalton letérdelt, és bedugta a szerszámot a zárba. Egy pillanat
alatt elfordította a nyelvet, és már bent is voltak. Láthatóan férfi
dolgozószobának rendezték be. Az íróasztal sötétre pácolt fa, hozzá
finom bőrrel kárpitozott szék, a mérnökök és építészek által használt
rajzasztal és a hozzáillő faszék pedig a tulajdonos különleges
foglalkozásáról árulkodott. Vicary felkapcsolta az asztali lámpát. –
Micsoda tökéletes hely dokumentumok lefényképezésére. – A
páncélszekrény az íróasztal mellett állt. Régi típusúnak látszott, és
legalább 250 kilót nyomott. Vicary közelről is megvizsgálta a lábait,
és észrevette, hogy a padlóba vannak erősítve. –Nézzünk körül
odafent – mondta.
Három hálószobát találtak, kettő az utcára nézett, a harmadik,
nagyobb szoba a ház hátsó frontján helyezkedett el. Az első kettőt
nyilvánvalóan vendégszobának használták. A szekrények üresen
tátongtak, semmiféle személyes tárgynak nyomát sem találták.
Vicary vezetésével átmentek Jordan szobájába. A dupla ágy
bevetetlenül állt, a gondozatlan, fallal körülvett belső kertre néző
ablakokon a sötétítő függönyök felhúzva. Vicary kinyitotta a VII.
Edward korabeli szekrényt, és belenézett. Két amerikai
haditengerészeti egyenruha, néhány civil nadrág, egy rakás pulóver,
gondosan összehajtogatott ingek, bennük a manhattani divatüzlet
jelzése. Becsukta a szekrényajtót, és körülnézett a szobában. Ha a nő
itt járt is, nem hagyott nyomokat maga után, legfeljebb enyhe
parfümillatot a levegőben, amely Vicaryt Helen illatára
emlékeztette.
– Ki beszél, kérem? Menjen a pokolba.
 Vicary Harryra nézett. – Menjen le, csendesen nyissa ki a
dolgozószoba ajtaját, lépjen be, és csukja be maga után.
Harry két perc elteltével jött vissza. – Hallott valamit?
– Egy hangot sem.
– Tehát elképzelhető, hogy éjszaka surrant be a dolgozószobába,
és fényképezett le mindent, amit a férfi hazahozott.
– Igen, ezt kell feltételeznünk. Vizsgálja át a fürdőszobát. Nézze
meg, nem hagyott-e hátra valami személyes tárgyat.
Vicary hallotta, hogy Harry matat az orvosságos szekrénykében.
Majd visszajött a hálószobába, és azt mondta: – Ott semmi nem utal
nő jelenlétére.
– Rendben van. Most eleget láttam.
Újra lementek a lépcsőn, ellenőrizték, hogy bezárták-e a
dolgozószoba ajtaját, és kiléptek a bejáraton. Kocsijuk a sarkon
parkolt. Amikor ház előtti járdára léptek, Vicary végigpillantott a
szembelévő házsoron. Most gyorsan újra felmérte a terepet.
Megesküdött volna rá, hogy az egyik sötét ablak mögül valaki
szembenéz vele. Egy sötét szemű, fekete hajú, vékony ajkú férfiarcot
látott. Még egyszer felpillantott, de addigra az alak eltűnt az
ablakból.
Horst Neumann, a várakozás unalmát enyhítendő, azt játszotta
magában, hogy emlékezetébe vési az arcokat. Nagy gyakorlatra tett
már szert. Képes volt a vonaton vagy a zsúfolt tereken egy pillantás
alapján megjegyezni arcokat, azután gondolatban felidézni őket,
mint amikor valaki fényképeket nézeget egy albumban. Annyi időt
töltött a vonaton Hunstanton és a Liverpool Street-i állomás között,
hogy minden alkalommal ismerős arcokat fedezett fel. A pufók
kereskedelmi ügynököt, aki mindig megsimogatta a barátnője lábát,
mielőtt Cambridge-ben búcsúzóul megcsókolta, és hazament a
feleségéhez. Az örökké sírás határán álló vénkisasszonyt. A háborús
özvegyet, aki szüntelenül kibámult az ablakon, és Neumann
feltételezése szerint a férje arcát látta az elsuhanó szürkés-zöld
földeken. A Cavendish Square-en ismert minden rendszeresen
megforduló embert: a teret körülvevő házak lakóit, a téli álomba
merült növényzet közötti padokon üldögélni szerető járókelőket.
Egyhangú időtöltés volt, de élesen tartotta az elméjét, és segített
agyonütni az időt.
A kövér pasas három órakor érkezett, mindig ugyanabban a
szürke télikabátban, keménykalapban, és a bűnös vállalkozásba
kezdett, ámbár jóravaló ember nyugtalansága áradt belőle. A
diplomata kinyitotta a ház ajtaját és bement. Neumann átvágott a
téren, és a filmet rejtő borítékot becsúsztatta a levélnyíláson.
Hallotta az ismerős röfögést, ahogy a hájas ember előregörnyedt
érte.
Neumann visszatért megfigyelőpontjára, és várt. A diplomata
néhány perc múltán kilépett, talált egy taxit, és távozott. Neumann
várt még néhány percet, ellenőrizte, hogy nem követik-e a taxit.
Még két órája maradt a vonat indulásig. Felállt, és elsétált a
Portman Square irányába. Elment a könyvesbolt előtt, a kirakaton
keresztül látta a lányt. Az üzlet üres volt. A lány a pult mögött ült, és
ugyanazt az Eliot kötetet olvasgatta, amelyről a múlt héten beszélt.
Mintha megérezte volna, hogy figyelik, összerezzenve hirtelen
felpillantott. Azután felismerte Neumannt, mosolygott, és integetve
hívta befelé. Neumann benyitott az üzletbe. – Éppen itt a délutáni
szünet ideje – mondta a lány. – A túloldalon van egy kávéház.
Csatlakozik hozzám? Különben Sarah-nak hívnak.
Mi az ördög, gondolta Neumann. – Szíves örömest, Sarah.
Az eső csendesen verte a Humber tetejét. A hideg beszivárgott a
kocsiba az ajtók résein, beszélgetés közben látták a saját leheletüket.
A Grosvenor Square szokatlanul csendes volt, szinte
felismerhetetlen az elsötétítés homályában. Amennyire Vicary meg
tudta ítélni, akár a Reichstag előtt is parkolhattak volna. Letakart
fényszórójú, amerikai szolgálati autó fordult be a térre. A jármű
gyenge fényében csillogtak az esőtócsák az úton. Két ember szállt ki
az autóból, de egyikük sem hasonlított Jordanra. Egy perccel később
motoros futár robogott keresztül a sötétségen. Vicarynak ösztönösen
Franciaország jutott az eszébe.
Becsukta a szemét, hogy elűzze a látomást, és inkább a
kensingtoni ablakban látott férfiarcot idézte maga elé. Valószínűleg
nem több kíváncsi szomszédnál, nyugtatta magát. Habár zavarta a
dologban az a mód, ahogy férfi néhány lépéssel az üveg mögött állt
az elsötétített szobában. Emlékezett az arcára, a sötét hajra és
szemekre, a keskeny szájra, a sápadt bőrére. Vonásai csak
bizonytalanul engedtek következtetni a nemzetiségére. Lehetett
német, esetleg olasz, görög vagy orosz. Vagy angol.
Harry rágyújtott egy cigarettára, azután Vicary is követte a
példáját, és egy pillanat múlva olyan sűrű füst gomolygott a Humber
hátuljában, mintha török fürdőben ültek volna. Vicary néhány
centire letekerte az ablakot. Beáramló hideg az arcába vágott.
– Soha nem tudtam, hogy ekkora sztár volt, Harry – mondta. –
London összes rendőre ismeri a nevét.
– A Spencer Thomas eset miatt – felelte Harry.
– Hogyan tudta elkapni?
– A süket gazember mindent leírt.
– Ezt hogy érti?
– Szeretett volna emlékezni a gyilkosságok részleteire, de nem
bízott az emlékezetében. Ezért különös naplót vezetett.
Rábukkantam, amikor átkutattam a szobáját. Meglepődne, hogy
néhány ember miket foglal írásba.
Nem hinném, gondolta magában Vicary, és eszébe jutott a
Helentől kapott levél. „kimutattam az irántad érzett szerelmemet,
ahogyan más férfival nem lennék képes megtenni. De a házasság
kedvéért nem vagyok hajlandó feláldozni apámhoz fűződő
kapcsolatomat.” – Hogy van Grace Clarendon? – kérdezte Vicary.
Korábban soha nem érdeklődött iránta, és a kérdés most olyan
természetellenesen hangzott, mintha rögbi, vagy krikett eredmények
után kíváncsiskodna.
– Jól van – felelte Harry. – Miért kérdezi?
– Tegnap este láttam kijönni Boothby irodájából.
– Boothby rendszeresen megkéri Grace-t, hogy személyesen
vigyen fel hozzá dossziékat. Grace arra gondol, hogy szereti
nézegetni a lábait. Az osztály fele azt hiszi, lefeküdt vele.
Vicary egyszer maga is hallotta ezt a pletykát. Boothbyról azt
beszélték, hogy az osztályon mindent lefektetett, ami nem volt
bebetonozva, és Grace Clarendon bizonyult az egyik kedvenc
hódításának.
– Ezt nem teheti velem! Gazember! Mocskos gazember!
Vicary azt képzelte, hogy Boothby Vogel dossziéja miatt fenyítette
meg Grace-t. Pedig lehetséges, hogy csak a szeretők veszekedését
hallgatta ki. Elhatározta, Harrynak nem mond többet a dologról.
Újabb autó tűnt fel a téren.
Vicary sokáig megőrizte magában a Jordanról szerzett első
benyomásait, mint ahogy a konyhaszag megül az ember ruhájában.
Meghallotta a közeledő motor halk duruzsolását, és időben kapta fel
a fejét, hogy a leeresztett ablak résén át lássa kiszállni. Csak
másodperc töredékéig figyelhette meg, de filmszerű élességgel
rögződött az agyában Jordan képmása. Látta a teret vizslató szemét,
mintha rejtőzködő ellenséget keresne. Feltűnt neki állának vitában
edződött, tapasztalt és határozott vonala. Megjegyezte a szorosan
szemébe húzott sapkát és a nyaknál összegombolt köpenyt.
Jordan kocsija a 47-es számú ház előtt állt meg. Beindították a
motort, és gyorsan a nyomába szegődtek. Harry kiszállt az autóból,
és a járdán üldözte tovább Jordant.
 Ami ezután következett, az Vicary számára pantomimnek hatott.
Harry megkérte Jordant, hogy menjen vele, és szálljon be a ködből
előbukkanó másik Humberbe. Jordan úgy nézett Harryra, mintha az
űrből toppant volna elé.
Harry a londoni rendőrtisztekre jellemző túlzott udvariassággal
igazolta magát. Jordan teljesen világosan közölte vele, hogy menjen
a francba. Harry megragadta a karját, talán kicsit túl keményen is,
és valamit suttogott a fülébe.
Jordan arcából minden vér kifutott.
 HARMINCHÉT

Anglia, Richmond-upon-Thames

A vöröstéglás, viktoriánus kastély nem látszott az országútról. A

terület legmagasabb pontján állt, a kanyargós, göröngyös kövesút
végén. Vicary egyedül kuporgott a teljesen kihűlt Humberben, és a
házhoz közeledve kikapcsolta a belső világítást is. Az úton elolvasta
Jordan aktatáskájának tartalmát. Égtek a szemei, lüktetett a feje. Ha
ez a dokumentum német kézbe került, az Abwehr nagy
valószínűséggel képes megfejteni a partraszállás titkát.
Felhasználhatják arra, hogy átlássanak a megtévesztő akciók és a
Fortitude művelet ködén. A segítségével megnyerhetik a háborút!
Vicary maga elé képzelte a berlini helyszínt. Hitler az asztal tetején
táncolhat, lovaglócsizmájának sarkával veri a taktust. És mindez
azért történt, mert nem tudtam elkapni azt az átkozott kémet.
Vicary kisebb lyukat kapart a jégvirágos ablaküvegen. A kastély
sötéten ásítozott, egyedül a bejárat fölött világított egyetlen sárga
lámpa. Az épületet a háború előtt vásárolta meg az MI5 az eredeti
tulajdonos csődbe jutott rokonaitól. A terv szerint titkos
megbeszélésekre, kihallgatásokra és kényes vendégek
elszállásolására vették volna igénybe. Azonban nagyon ritkán
használták, elhagyatottan pusztulásnak indult, olyan benyomást
keltett, mintha visszavonuló csapatok garázdálkodtak volna benne.
Lakottságának egyetlen jeleként tucatnyi szolgálati autó parkolt a
gazos kocsifelhajtón.
A sötétből előbukkant egy tengerészgyalogos, és kinyitotta Vicary
autójának ajtaját. Bevezette a hideg, kopott hallba, majd szobák
során, letakart bútorzatú szalonon, üres könyvespolcokkal
körberakott könyvtáron át megérkeztek egy duplaajtóhoz, amely egy
nagy szobába vezetett. Az ablakai a sötétbe borult kertre néztek.
Töményen érződött az elégetett fahasábok füstjének, az elfogyasztott
konyaknak ázott kutyára emlékeztető szaga. A biliárdasztalt
félretolták a fal mellé, helyére nehéz tölgyfaasztalt állítottak. A
hatalmas kandallóban valóságos máglya égett. A tűz mellé húzott
székekben két sötétszemű amerikai ült a SHAEF hírszerző
szolgálatától, úgy néztek ki, mint a ministránsfiúk. Basil Boothby
lassan sétálgatott a szoba árnyékos felében.
Vicary megtalálta a kijelölt helyét az asztalnál. Jordan
aktatáskáját lerakta a széke mellé, és lassan kezdte kipakolni a
sajátját. Felnézett, elkapta Boothby pillantását, és bólintott neki.
Azután újra az előkészületekre fordította a figyelmét. Hallotta, hogy
ajtók nyílnak, és két közeledő ember léptei kopognak a padlón.
Harryét felismerte, és tudta, hogy a másik csak Peter Jordan lehet.
Egy pillanattal később hallotta, hogy Jordan leereszkedik a vele
szembeni székre. Még mindig nem nézett rá. Elővette a
jegyzettömbjét, egyetlen sárga ceruzát, gondosan elhelyezte őket az
asztalon, mintha a királynő érkezését készítené elő. Ezután elővette
Jordan dossziéját, és lefektette az asztalra. Leült a helyére, kinyitotta
az első lapon a jegyzetfüzetet, és megnyalta a ceruzája hegyét.
Azután végül felemelte a fejét, és először nézett Peter Jordan
szemébe.
– Hogyan találkozott vele?
– Nekiütköztem elsötétítéskor.
– Mit akar ezzel mondani?
– Elemlámpa nélkül sétáltam a járdán, és összeütköztünk. Ő egy
csomag élelmiszert cipelt. Az egész szanaszét hullott.
– Hol történt ez?
– Kensingtonban, a Vandyke Club előtt.
– Mikor?
– Körülbelül két hete.
 – Pontosan mikor?
– Jézusom, nem emlékszem. Talán hétfői nap lehetett.
– Este hány órakor történt?
– Hat óra körül.
– Milyen néven mutatkozott be?
– Catherine Blake.
– Azt az estét megelőzően látta valamikor?
– Nem.
– Nem tűnt ismerősnek?
– Nem.
– És azon az első estén mennyi időt töltött vele?
– Egy percnél is kevesebbet.
– Megállapodott vele, hogy újra találkoznak.
– Pontosan nem. Meghívtam valamikor egy italra. Azt válaszolta,
hogy örömmel, és ezzel elment.
– Megadta a címét magának?
– Nem.
– A telefonszámát?
– Nem.
– Akkor hogyan képzelte, hogy kapcsolatba lép vele?
– Jó kérdés. Feltételeztem, hogy nem akar újra látni.
– Mikor találkozott vele ismét?
– Másnap este.
– Hol?
– A Savoy Hotel bárjában.
– Milyen körülmények között?
 – A barátommal betértünk egy italra.
– A barátja neve?
– Shepherd Ramsey.
– És maga meglátta őt a bárban?
– Igen.
– És odament a maga asztalához?
– Nem, én mentem hozzá. Azt mondta, hogy egy fickóval beszélt
meg randevút, de az felültette. Megkérdeztem, hogy meghívhatom-e
egy italra. Azt felelte, hogy szívesebben menne máshová. Ezért
együtt elindultunk a bárból.
– Hová mentek?
– Az én házamba.
– Mit csináltak ott?
– Ő vacsorát főzött, és együtt elfogyasztottuk. Egy ideig még
beszélgettünk, azután hazament.
– Szeretkeztek aznap este?
– Figyeljen ide, nem vagyok hajlandó…
– De igen, rohadtul hajlandó lesz, Jordan kapitány. Most pedig
válaszoljon a kérdésemre. Szeretkezett vele aznap este?
– Nem.
– Igazat mond nekem?
– Micsoda?
– Azt kérdeztem, hogy az igazat mondja nekem?
– Természetesen.
– Ma este egyáltalán nem szándékozik hazudni, ugye, Jordan
kapitány?
– Egyáltalán nem.
– Helyes, mert nem is tanácsolnám. Így is éppen elég nagy bajba
van. Nos, folytassuk.
Vicary hirtelen változtatott a kérdezés menetén, csendesebb
vizekre evezett Jordannel. Egy órán keresztül a magánéletéről
faggatta, Manhattan északi részén töltött gyermekkoráról, a
Rensselaer Institute-on folytatott tanulmányairól, az Északkeleti
Hídépítő Vállalatnál végzett munkájáról, a gazdag és gyönyörű
Margarettel kötött házasságáról, és a felesége Long Islandon, 1939
augusztusában bekövetkezett halálos autóbalesetéről. Vicary fejből
tette fel a kérdéseket, mint aki a válaszokat sem ismeri, holott az
autóút alatt jól eszébe véste Jordan dossziéjának teljes tartalmát.
Nyilvánvalóvá tette, hogy ellenőrzése alatt tartja a beszélgetés
folyamatát és hangnemét. Amikor Jordan túlzottan megnyugszik,
akkor fogja újra kizökkenteni. Addig folyamatosan irogatott a
jegyzetfüzetébe. A kihallgatást rejtett mikrofonokkal hangszalagra
vették, Vicary mégis olyan szorgalmasan jegyzetelt, mintha ez lenne
az esti eljárás egyetlen hivatalos krónikája. Miközben Jordan
beszélt, szinte megőrjítette Vicary ceruzájának szüntelen
kaparászása a papíron. A ceruza hegye öt percenként elkopott.
Vicary ilyenkor elnézést kért, megállította Jordant, és lázasan
kutatott egy másik után. Minden alkalommal csak egyetlen új
ceruzát ásott elő, nem tett ki tartalékot. Valahány keresés
lassúbbnak tűnt az előzőnél. Harry a félhomályból csodálta Vicary
előadását. Azt akarja elérni, hogy Jordan alulértékelje, valamiféle
tökfejnek vélje, gondolta Harry. Menj csak előre, ostoba gazember,
és majd elkapja a töködet. Vicary üres lapot nyitott a
jegyzetfüzetében, és elővett egy új ceruzát.
– Az igazi neve nem Catherine Blake. És nem valódi angol. Az
igazi neve Anna Katarina von Steiner. De én többet nem említem
ezen a néven. Szeretném, ha elfelejtené, hogy valaha is hallotta. Az
indokaim később világossá válnak a maga számára is. Londonban
született az első világháború előtt, angol anyától és német apától.
1938 novemberében hamis holland útlevéllel tért vissza Angliába.
Felismeri ezen a fényképen?
– Ő az. Most másként néz ki, de ő az.
– Feltételezzük, hogy a származása és nyelvtudási képessége
keltette fel a német titkosszolgálat figyelmét. Úgy gondoljuk, hogy
1936-ban szervezték be, elküldték kiképző táborba Bajorországba,
ahol megtanították a rejtjelek és a rádió használatára, a haderők
létszámának felbecsülésére és a gyilkolásra. Annak érdekében, hogy
az országba történt belépését leplezze, brutálisan megölt egy nőt
Suffolkban. Úgy véljük, hogy még három másik embert is
meggyilkolt.
– Ezt nagyon nehéz elhinni.
– Nos, pedig elhiheti. Ő jelentősen különbözik a többiektől.
Canaris kémjeinek legtöbbje használhatatlan idióta volt,
kémkedésre hiányosan kiképzett, és rosszul átdobott. A háború
elején felszámoltuk valamennyi hálózatukat. De az a véleményünk,
hogy Catherine Blake az egyik sztárjuk, más típusú ügynökük. Alvó
ügynököknek nevezzük őket. Ő soha nem használta a rádióját, és
úgy tűnik, soha nem vett részt más akciókban. Egyszerűen beolvadt
az angol társadalomba, és várta, hogy aktivizálják.
– Miért engem választott ki?
– Engedje meg, hogy másképp tegyem fel a kérdést, Jordan
kapitány. Ő választotta magát, vagy maga választotta őt?
– Mit akar ezzel mondani?
– Pedig igazán egyszerű. Azt akarom megtudni, hogy miért
szolgáltatta ki a titkunkat a németeknek?
– Én nem tettem ilyet.
– Azt akarom megtudni, hogy miért árult el minket?
– Nem árultam el senkit.
– Szeretném, ha válaszolna, hogy miért cselekedett úgy, mint a
német titkosszolgálat ügynöke?
 – Ez nevetséges!
– Az lenne? Mit gondolhatunk erről az egészről? Szerelmi
kalandba bocsátkozik Németország első számú angliai ügynökével.
Hazaviszi a bizalmas anyagokkal megtöltött aktatáskáját. Miért tette
mindezt? Miért nem tudta egyszerűen elmondani neki a Mulberry
hadművelet titkát? Ő kérte, hogy vigye haza a dokumentumokat,
mert le akarja fényképezni valamennyit?
– Nem! Úgy értem…
– Önként ajánlkozott rá, hogy hazaviszi?
– Nem!
– Nos, akkor miért sétálgat, ezekkel az aktatáskájában?
– Mert korán reggel indultam délre, az építési helyszínek
ellenőrzésére. Ezt húsz ember is megerősítheti. A személyi
biztonsági szolgálat megvizsgálta a házamat és a páncélszekrényt a
dolgozószobámban. Bizonyos körülmények között engedélyt
kaptam, hogy a páncélszekrénybe zárás esetén hazavigyek titkos
dokumentumokat.
– Hát ez szemmel láthatóan nagy hiba volt. Mert én azt hiszem,
hogy maga hazavitte ezeket a dokumentumokat, és átadta Catherine
Blakenek.
– Nem igaz.
– Csak abban nem vagyok biztos, hogy német ügynök, vagy
rávették kémkedésre.
– Menjen a büdös francba! Ebből elegem volt.
– Arra vagyok kíváncsi, hogy a szexuális kapcsolat miatt árult el
bennünket?
– Nem.
– Akkor pénzért lett árulóvá.
– Nincs szükségem pénzre.
 – Összejátszott egy nővel, akit Catherine Blake néven ismer?
– Nem.
–Tudatosan, vagy készségesen szolgáltatta ki a szövetségesek
titkait a Catherine Blake néven ismert nőnek?
– Nem.
– Közvetlenül a német katonai hírszerzésnek dolgozik?
– Ez nevetséges kérdés.
– Válaszoljon.
– Nem. Az Isten verje meg, nem!
– Szexuális kapcsolatban áll a maga által Catherine Blake-nek
ismert nővel?
– Ez az én dolgom.
– Most már nem, kapitány. Újra felteszem a kérdést. Szexuális
kapcsolatban áll Catherine Blake-kel?
– Igen.
– Szerelmes Catherine Blake-be? Kapitány, hallotta a kérdést?
Kapitány! Jordan kapitány, szerelmes Catherine Blake-be?
– Néhány órával ezelőtt még szerelmes voltam egy asszonyba, akit
Catherine Blake-nek hittem. Nem tudtam, hogy német ügynök, és
nem szándékosan szolgáltattam ki neki a szövetségesek titkait.
Hinnie kell nekem.
– Nem biztos, hogy megteszem, Jordan kapitány. De menjünk
tovább.
– Tavaly októberben jelentkezett a haditengerészethez.
– Ez megfelel a valóságnak.
– Miért nem korábban?
– A feleségem meghalt. Nem akartam egyedül hagyni a fiamat.
– Miért gondolta meg magát?
 – Mert felkértek, hogy lépjek be a haditengerészethez.
– Mondja el, hogyan történt ez.
– Két férfi felkeresett Manhattanben, az irodámban. Világosan
kiderült, hogy már beszerezték rólam a személyes és szakmai
háttérinformációkat. Azt mondták, a szolgálataimra az invázióval
kapcsolatos project miatt tartanak igényt. Arról nem beszéltek, hogy
ténylegesen miről van szó. Megkértek, utazzak Washingtonba, és
többé nem láttam őket újra.
– A nevüket tudja?
– Az egyiket Leamann-nak hívták. A másik férfi nevére nem
emlékszem.
– Mindketten amerikaiak voltak?
– Leamann amerikai volt. A másik pedig angol.
– De a nevére nem emlékszik?
– Nem.
– Hogy nézett ki?
– Magas és sovány ember.
– Nos, ez körülbelül az ország felére leszűkíti a kérdést. Mi történt
miután Washingtonba ment?
– Miután átestem a biztonsági ellenőrzésen, tájékoztattak a
Mulberryről, és bemutatták az eredeti terveket.
– Miért volt szükségük magára?
– Be akartak vonni valakit, aki tapasztalatot szerzett nagy
szerkezetek kivitelezésében. Keleten az én vállalatom építette a
legnagyobb hidakat.
– És milyen kezdeti benyomásokat szerzett?
– Úgy véltem, hogy a Mulberry technikailag kivitelezhető, de az
építési ütemtervet nevetségesnek, túl optimistának találtam.
Azonnal átláttam, hogy késedelmet fog szenvedni.
 – És milyen következtetésekre jutott a mai ellenőrző körút során?
– Hogy a project kivitelezése veszedelmesen elmarad az tervezett
ütemtől. A phoenixek időben történő befejezésének tényleges esélye
egy a háromhoz.
– Elmondta ezeket a következtetéseket Catherine Blake-nek?
– Kérem. Ne kezdje ezt újra.
– Nem válaszolt a kérdésemre.
– Nem. A következtetéseimet nem osztottam meg Catherine
Blake-kel.
Vicary benyúlt az aktatáskájába, és két fényképet rakott az
asztalra. Az egyik Robert Pope-ot, a másik Dicky Dobbst ábrázolta.
– Látta valaha ezeket a férfiakat?
– Halványan ismerősnek tűnnek, de nem tudnám megmondani,
hogy hol láttam őket.
Vicary kinyitotta Jordan dossziéját, és fellapozta az egyik oldalt.
– Meséljen nekem a házról, ahol jelenleg lakik.
– Az apósom vette a háború előtt. Üzleti és szórakozási célból sok
időt töltött Londonban, és akart magának egy kellemes helyet a
városban tartózkodása idejére.
– Más is használta a házat?
– Margaret és én laktunk benne Európában töltött szabadságunk
alatt.
– Az apósa bankja foglalkozott németországi befektetésekkel?
– Igen, jelentős mértékben. De a háború előtt a legtöbbjét
felszámolta.
– Személyesen ellenőrizte ezeket a felszámolásokat?
– A munka döntő részét egy Walker Hardegen nevű ember
végezte. Ő a második számú alkalmazott a bankban. Folyékonyan
beszél németül, és kívülről-belülről ismeri az országot.
 – A háború előtt járt Hardegen Németországban?
– Igen, többször is.
– Megtörtént, hogy ön elkísérte?
– Nem. Semmi közöm sem volt az apósom üzleteihez.
– Walker Hardegen igénybe vette a londoni házat?
– Megtehette. Ezt biztosan nem tudhatom.
– Mennyire ismeri Walker Hardegent?
– Elég jól ismerem.
– Tehát feltételezhetem, hogy jó barátok?
– Nem. Ezt igazán nem mondhatni.
– Jól ismeri, de nem barátok?
– Pontosan így igaz.
– Ellenségei egymásnak?
– Az ellenség erős kifejezés. Csak nem jövünk ki jól egymással.
– Miért nem?
– Megismerkedésünk előtt randevúzgatott a feleségemmel. Azt
gondolom, hogy végig szerelmes volt belé. A búcsúpartimon kicsit
többet ivott a kelleténél. Azzal vádolt, hogy üzleti érdekből
megöltem őt.
– Azt hiszem, ha valaki ilyen megjegyzést tenne rám, azt az
ellenségemnek tekinthetném.
– Akkor úgy éreztem, hogy agyba-főbe tudnám verni.
– Ön vádolta magát a felesége haláláért?
– Igen. Rendszeresen. Ha akkor nem kérem meg, hogy jöjjön a
városba arra az átkozott üzleti vacsorára, még ma is élne.
– Mennyit tudott Walker Hardegen a maga munkájáról?
– Semmit.
 – Azt tudta, hogy tehetséges mérnök?
– Igen.
– Tudott arról, hogy Londonba küldték egy titkos projecten
dolgozni?
– Ezt valószínűleg ki tudta következtetni.
– A hazaírt leveleiben tett említést a Mulberry hadműveletről?
– Soha. Mindegyiket cenzúrázták.
– A családja valamelyik tagjának mesélt a Mulberry
hadműveletről?
– Nem.
– Itt van ez a Shepherd Ramsey nevű fickó. Neki beszélt róla?
– Nem.
– Kérdezősködött magától?
– Állandóan, de persze vicces formában.
– Tervezi, hogy újra találkozik Catherine Blake-kel?
– Nem tervezem a találkozást vele. Soha többé nem akarom látni.
– Nos, ez feltehetően nem lehetséges, Jordan kapitány.
– Mit akar ezzel mondani?
– Mindent a maga idején. Túl későre jár. Azt hiszem,
mindnyájunkra ráférne egy kis alvás. Reggel folytatjuk.
Vicary felállt, odasétált Boothby székéhez, és közel hajolt hozzá. –
Azt hiszem, beszélnünk kellene.
– Igen – felelte Boothby. – Talán menjünk át a másik szobába.
Boothby kikászálódott a székéből, és megragadta Vicary könyökét.
– Csodálatosan megdolgozta, Alfred. Istenem, mikor lett magából
ekkora gazember?
Boothby kinyitotta az ajtót, és előre tessékelte Vicaryt, aki a
főnökét súrolva belépett a szobába.
 Nem hitt a szemének.
– Hello, Alfred – üdvözölte Winston Churchill. – Örülök, hogy
újra látom. Bár jobban szeretném, ha más körülmények között
kerülne rá sor. Szeretném bemutatni magának egy barátomat.
Alfred Vicary professzor ismerkedjen meg Eisenhower tábornokkal.
Dwight Eisenhower felemelkedett a fotelból, és kezet rázott vele.
A helyiség valamikor dolgozószoba lehetett. A falakon körben
beépített könyvespolcok, előttük egy íróasztal és két fotel,
amelyekben most Churchill és Eisenhower ültek. A szoba közepére
épített kandallóban lobogva égett a tűz, de sikertelenül küzdött a
dermesztő hideggel. Churchill gyapjúpokrócot terített a térdére.
Kialudt szivarjának végét rágcsálta, és konyakot kortyolgatott.
Eisenhower cigarettázott és kávét ivott. A közéjük állított asztalon
egy kisebb hangszórót látott, amelynek segítségével követni tudták
Jordan kihallgatását. Vicary könnyen rájött erre, mert a szomszéd
szobában bekapcsolt mikrofonokon keresztül még mindig
átszűrődött a beszélgetés mormogása, és a székek tologatásának
zaja. Boothby levette a hangerőt. Kinyílt az ajtó, és ötödik férfi lépett
be a szobába. Vicary a magas, mackós felépítésű alakban felismerte
Thomas Betts tábornokot, a SHAEF biztonsági szolgálatának
helyettes vezetőjét, azt az embert, aki az invázió titkának
megőrzéséért viselte a felelősséget.
– Ez az alak igazat mondott, Alfred? – kérdezte Churchill.
– Nem vagyok biztos benne – felelte Vicary, miközben a
tálalószekrénynél kávét töltött magának. – Hinni akarok neki, de
valami zavar a dologban. És vigyen el az ördög, ha tudom, mi az.
– Semmi sem utal az életrajzában arra, hogy német ügynök lenne,
vagy szándékosan árult volna el minket – mondta Boothby. –
Elvégre mi döntöttünk mellette. Nem önkéntes, hanem besoroztuk,
hogy a Mulberryn dolgozzon. Ha egész idő alatt ügynök lett volna,
maga dörömböl az ajtón a háború elején, és megpróbálta volna
fontos pozícióba feltornászni magát.
– Egyetértek – szólalt meg Eisenhower.
– A háttere makulátlan – folytatta Boothby. – Látták az anyagát.
Az FBI által elvégzett ellenőrzés sem tárt fel semmit. Minden pénzét
munkával kereste. Nem kommunista. Nem pederaszta. Nincs okunk
feltételezni, hogy szimpatizál a németek ügyével. Röviden, egyetlen
okot sem találunk arra, hogy német kémnek, vagy kémkedésre
kényszerített személynek tartsuk.
– Ez mind igaz – bólogatott Vicary elgondolkozva. Hogy az
ördögbe lett Boothby Peter Jordan rajongói táborának az elnöke? –
De mi a véleményük erről a Walker Hardegenról? Őt is ellenőrizték,
mielőtt Jordan a Mulberry csapathoz került?
– Méghozzá alaposan – vette át a szót Betts tábornok. – Az FBI
már jóval azelőtt érdeklődött a német kapcsolatai iránt, hogy a
Hadügyminisztériumnak eszébe jutott volna Jordant bevonni a
Mulberry hadműveletbe. Mikroszkóp alatt vizsgálták meg Hardegen
múltját. Egyetlen gyanús dolgot sem találtak. Hardegen tiszta, mint
a hegyi forrás.
– Nos, én jobban érezném magam, ha még egyszer utána
néznének – mondta Vicary. – Különben honnan a pokolból tudta
ez a nő, hogy az ő nyomába eredjen? És hogyan szerezte meg az
anyagokat? Jártam Jordan házában. Elképzelhető, hogy a férfi tudta
nélkül szerezte meg a papírokat, de az nagyon veszélyes lett volna.
És mi a helyzet a barátjával, Shepherd Ramsey-vel? Szeretném
megfigyelés alá helyezni, és megkérni az FBI-t, hogy mélyebben
nézzenek utána a hátterének.
– Biztos vagyok benne, hogy Eisenhower tábornok nem emel
kifogást ez ellen, ugye tábornok? – jegyezte meg Churchill.
– Nem – felelte Eisenhower. – Azt akarom, uraim, hogy
megtegyenek minden lépést, amelyet szükségesnek látnak.
Churchill megköszörülte a torkát. – Ez a vita nagyon érdekes, de
nem vezet a ránk nehezedő probléma megoldásához. Úgy látszik,
hogy ez a fickó – szándékosan vagy sem – közvetlenül egy német
kém kezére juttatná a Mulberry hadművelet terveinek jelentős
részét. Nos, mit szándékozunk tenni ezzel kapcsolatban? Basil?
Boothby Betts tábornokhoz fordult. – Ebből az egy
dokumentumból mennyit fognak fel a németek a Mulberry egészét
illetően?
– Ezt nehéz megjósolni – felelte Betts. – A Jordan
aktatáskájában kivitt dokumentum nem nyújt nekik teljes képet,
de átkozottul fontos részletekre világít rá. Mint ahogy bizonyára
tudják, a Mulberrynek sokkal több összetevője is van. Ez az anyag
csak a phoenixekről tájékoztatja őket. Ha ez a dokumentum valóban
úton van Berlinbe, az elemzőik és mérnökeik rávetik magukat, és
ízekre szedik az egészet. Amennyiben képesek lesznek megfejteni a
phoenixek rendeltetését, nem okoz majd nehézséget nekik a
mesterséges kikötő titkának megfejtése. – Betts gyászos képet
vágva, egy pillanatra tétován elhallgatott. – És, uraim, ha egyszer
meggyőződtek a mesterséges kikötő építéséről, nagy valószínűséggel
továbblépnek, és arra a következtetésre jutnak, hogy Normandiában
szállunk partra, nem pedig Calais-nál.
– Azt hiszem, számolnunk kellene ezzel a helyzettel, és ennek
megfelelően kellene lépnünk – mondta Vicary.
– Az én javaslatom, hogy Jordant használjuk fel csalinak
Catherine Blake felkutatására – szólt Boothby. – Letartóztatjuk,
kemény kihallgatásnak vetjük alá, és a magunk oldalára fordítjuk.
Szócsőnek használjuk fel Németország felé, összezavarjuk a
szálakat, és megpróbáljuk meggyőzni őket, hogy a Mulberry valami
más, nem a Normandiába készülő mesterséges kikötő.
Vicary halkan köszörülte a torkát, majd megszólalt: – A javaslat
második felével teljesen egyetértek, Sir Basil. De gyanítom, hogy az
első fele nem menne olyan könnyen, ahogy hangzik.
 – A maga álláspontja, Alfred?
– Minden, amit erről a nőről tudunk, arra utal, hogy kiválóan
képzett és rettenetesen kegyetlen. Kétlem, hogy sikerülne rábírnunk
az együttműködésre. Ő nem olyan, mint a többiek.
– Az én tapasztalatom az Alfred, hogy mindenki hajlandó
együttműködni, ha az akasztófával kerül szembe. De maga mit
javasol?
– Az én javaslatom, hogy Peter Jordan továbbra is
találkozzon vele. De mostantól kezdve mi ellenőrizzük, hogy mi
kerül az aktatáskájába, mit visz haza a páncélszekrényébe. Hagyjuk
dolgozni a nőt, de figyeljük. Kiderítjük, hogyan juttatja el az
anyagokat Berlinbe. Kinyomozzuk a hálózat másik ügynökét. Azután
letartóztatjuk a nőt. Ha hibátlanul göngyölítjük fel a hálózatot,
képesek leszünk megtévesztő adatokkal etetni az Abwehr
legmagasabb szintjeit is, beleértve az invázióra vonatkozó
információkat.
– Basil, mi a véleménye Alfred tervéről? – kérdezte Churchill.
– Ragyogó – felelte Boothby. – De mi a helyzet Alfred félelmével
Jordan kapitány megbízhatóságát illetően. Mi van akkor, ha valóban
német ügynök? Jordan jóvátehetetlen károkat okozhat.
– Ez az ön forgatókönyvére is igaz lehet, Sir Basil. Azt
hiszem ennyi kockázatot vállalnunk kell. De Jordan egy pillanatig
sem lenne egyedül vele, vagy bárki mással. Mostantól kezdve
huszonnégy órás megfigyelés alatt tartjuk. Bárhová megy, mi
követjük. Ha valami nekünk nem tetsző dolgot látunk vagy hallunk,
mozgásba lendülünk, letartóztatjuk Catherine Blake-et, és folytatjuk
az egészet az ön javaslata szerint.
Boothby bólintott. – Gondolja, hogy Jordan vállalja? Végül is azt
mondta nekünk, hogy szerelmes ebbe a nőbe. Ó viszont elárulta.
Nem hiszem, hogy Jordan bármilyen feltételek között hajlandó
lenne folytatni a romantikus kapcsolatot.
 – Nos, egyszerűen meg kell tennie – mondta Vicary. – Egyedül ő
vitt bele bennünket ebbe az átkozott slamasztikába, és ő az egyetlen,
aki ki is tud húzni belőle. Ez nem az a helyzet, amit asztal körül ülve,
szakmai beavatkozással meg lehet oldani. Ók választották ki. Rajta
kívül senki sem csinálhatja. Ők csak annak hisznek, amit Jordan
aktatáskájában látnak.
Churchill Eisenhowerre nézett. – Tábornok?
Eisenhower elnyomta a cigarettáját, néhány pillanatig
elgondolkodott, majd azt mondta: – Ha valóban nincs más
megoldás, én támogatom a professzor tervét. Betts tábornokkal
együtt gondoskodunk róla, hogy a SHAEF-tól megkapják a
munkájukhoz szükséges támogatást.
– Akkor ezt megbeszéltük – mondta Churchill. – És Isten legyen
irgalmas hozzánk, ha nem válik be.
– Mellesleg az én nevem Vicary, Alfred Vicary. Bemutatom Harry
Daltont, aki velem dolgozik. És ez az úr Sir Basil Boothby, az egész
akció vezetője.
Másnap kora reggel volt, egy órával napkelte után. Keskeny
ösvényen sétáltak a fák alatt. Harry előttük haladt, mint valami
felderítő, Vicary és Jordan egymás mellett lépkedtek, és mögöttük
Boothby zárta a sort. Az éjszaka elállt az eső, de az eget még sűrű
felhő borította. Az ólomszürke téli derengés megfakította a fák és a
környező dombok színeit. Az alacsonyan fekvő területeket köd
borította, és a levegőben érződött a ház kandallóiban lobogó
fahasábok kesernyés füstje. Bemutatáskor Jordan mindegyikükre
vetett egy röpke pillantást, de senkinek sem nyújtott kezet. Ökölbe
szorította őket vízhatlan lovaglókabátjának a zsebében, amelyet más
ruhadarabokkal, gyapjúnadrággal és vastag szvetterrel együtt a
szobájába készítettek.
Egy ideig csendben sétáltak az ösvényen, mint az iskolatársak
kiadós reggeli után. A hideg késként hasított Vicary térdébe. Lassan
lépkedett, a háta mögött összekulcsolt kezekkel, és a fejét lehajtotta,
mintha elveszett tárgyat keresne. Kiértek a fák közül, és eléjük tárult
a Temze. A parton néhány pad árválkodott. Harry leült az egyikre,
Vicary és Jordan a másikra, amíg Boothby állva maradt a
közelükben.
Vicary elmagyarázta Jordannak, hogy mit kívánnak tőle. A
százados egyikükre sem nézve hallgatta. Mozdulatlanul ült, kezei
még mindig a zsebében, a lábait kinyújtotta maga elé, és mereven
bámult egy zavaros pontra a víz felszínén. Amikor Vicary befejezte,
végre megszólalt. – Találjanak más megoldást a dologra. Én nem
vagyok képes megtenni. Ostobaság lenne engem erre használni.
– Higgye el nekem, Jordan kapitány, ha lenne valami más
megoldás az okozott kár elhárítására, én megtenném. De nincs.
Magának kell végigcsinálnia. Ezzel tartozik nekünk. Tartozik vele
mindazoknak az embereknek, akik az életük kockáztatásával, a
viharral dacolva megpróbálnak majd partra szállni Normandiában.
– Néhány pillanatra elhallgatott, és Jordannal együtt bámulta a
folyót. – És tartozik önmagának is, Jordan kapitány. Elképesztő
hibát követett el. Most kötelessége segíteni, hogy helyrehozzuk az
okozott kárt.
– Ezt valami buzdító beszédnek fogjam fel?
– Nem hinném, hogy ez lelkesítő beszéd. Ez maga az igazság.
– Mennyi ideig kell csinálnom?
– Ameddig szükséges.
– Nem válaszolt a kérdésemre.
– Igaza van. Tarthat hat napig, vagy hat hónapig. Most még nem
tudhatjuk. Ez nem valami egzakt tudomány. De amilyen gyorsan
csak tudom, be akarom fejezni. Erre a szavamat adom.
– Nem hiszem, hogy az igazság nagy szerepet játszik a
munkastílusában, Mr. Vicary.
 – Rendszerint nem. De ebben az esetben igen.
– Mi a helyzet a Mulberry hadműveletben végzett munkámmal?
– Úgy fog mozogni, mintha továbbra is tagja lenne a csapatnak,
de a megbízatása valójában véget ért. – Vicary felállt. – Vissza
kellene mennünk a házba, Jordan kapitány. Mielőtt távozunk,
néhány papírt még alá kell íratnunk magával.
– Miféle papírokat?
– Oh, csak valami olyasmit, amelyben kötelezettséget vállal, hogy
élete hátralévő részében egy szót sem ejt erről a dologról.
Jordan elfordította a tekintetét a folyóról, és végül Vicary szemébe
nézett.
– Biztosíthatom, hogy emiatt nem kell aggódnia.
 HARMINCNYOLC

Németország, Rastenberg

Kurt Vogel zavartan feszengett összegombolt gallérjában.

Emberemlékezet óta először vette fel haditengerészeti egyenruháját.
A háború előtt tökéletesen állt neki, de mint mindenki más, Vogel is
jelentősen lefogyott. Most úgy lógott rajta a zubbony, mint a
börtönpizsama.
Pokolian ideges volt. Soha nem találkozott a Führerrel, valójában
még csak egy helyiségben sem tartózkodott vele. Személy szerint
holdkórosnak és szörnyetegnek tartotta Hitlert, aki a katasztrófa
szélére sodorja Németországot. De égett a vágytól, hogy
találkozhasson vele, és megmagyarázhatatlan okokból jó benyomást
akart kelteni. Azt kívánta, bárcsak kellemesebb beszédhangja lenne.
Idegességét levezetendő, egyik cigarettáról a másikra gyújtott.
Végigdohányozta az egész repülőutat Berlintől idáig, és most az
autóban már megint szakadatlanul pöfékelt. Canaris végül
könyörgött neki, hogy a tacskók egészsége érdekében dobja el az
átkozott cigarettáját. A kedvencek zsíros kolbászként feküdtek Vogel
lábai előtt, és ellenségesen méregették. Vogel letekerte az ablakot, és
kidobta a csikket a kavargó hóesésbe.
A szolgálati Mercedes megállt Hitler Farkastanyájának külső
ellenőrző pontjánál. Négy SS-őr vetette magát az autóra, felnyitották
a motorháztetőt és a csomagtartót, tükrök segítségével néztek be a
kocsi alá. Azután integetve továbbengedték őket, és még nyolcszáz
métert autóztak az építményig. Késő délután volt, de az erdő talaja
szinte égett az erős, fehér fényű ívlámpáktól. Az őrség
farkaskutyákkal kutatott lábnyomok után.
Az autó a táborépületnél újra megállt, és megint előkerültek az SS
katonák. Ezúttal személyi ellenőrzés következett. Megparancsolták,
hogy motozás miatt szálljanak ki a kocsiból. Vogelt megdöbbentette
a látvány, hogy Wilhelm Canaris, Németország titkosszolgálatának
főnöke feltartott kezekkel áll egy SS-őr előtt, aki végigtapogatja,
mint egy bicskás részeget. Az egyik őr Vogel aktatáskáját követelte,
és ő nyugodtan átnyújtotta neki. A szövetségesek dokumentumainak
fotókópiáit, és az Abwehr berlini technikai stábjának sietve
elkészített elemzését tartalmazta. A SS-őr kesztyűs kezével beletúrt
az aktatáskába, majd elégedetten visszaadta Vogelnek, mert nem
talált benne fegyvert vagy robbanószert.
A tortúra végén csatlakozott Canarishoz, és szó nélkül sétáltak a
bunkerbe vezető lépcsősorhoz. Két felvételt Vogel Berlinben hagyott
az iratszekrényébe zárva. Ezek az üzenetről készültek. Az ő keze volt,
Vogel azonnal felismerte a csipkézett szélű forradást a hüvelykujjon.
Gyötrődött miatta. Teljesítse a kívánságát, és mentse ki Angliából,
vagy hagyja a helyén? Gyanította, hogy a döntést saját magának kell
meghoznia.
A lépcső tetején várta őket a következő SS-őr, arra az esetre, ha a
Führer látogatóinak valamilyen módon sikerült volna
felfegyverkezniük az épületen belül. Canaris és Vogel megálltak,
alávetették magukat az újabb személyi motozásnak.
Canaris Vogelre nézett, és azt mondta: – Köszöntöm a Paranoia
Táborban.
Vogel és Canaris érkeztek elsőnek. – Most dohányozzunk, mielőtt
a csirketenyésztő ideér – mondta Canaris. Vogel összerezzent a
megjegyzéstől, hiszen a helyiség zsúfolva lehetett lehallgatókkal. A
dossziéjában lapozgatva legyőzte cigaretta utáni heves vágyakozását.
Vogel lenyűgözve figyelte, hogy a Harmadik Birodalom
legtekintélyesebb személyiségei egymás után lépnek be a helyiségbe.
Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezére, Walter Schellenberg
brigadeführer, Gerd von Rundstedt tábornagy, Erwin Rommel
tábornagy és Hermann Göring.
Mindnyájan felálltak, amikor Hitler húsz perc késéssel belépett a
szobába. Palaszürke nadrágot és fekete zubbonyt viselt. Miután
mindenki más leült, ő állva maradt. Vogel megbűvölve nézte. A haja
őszül, a bőre pergamenszínű, a szemei körül vörös karikák. Alattuk a
sötét árkok kifejezetten horzsolásoknak látszottak. Ennek ellenére
félelmetes energia áradt belőle. Két órán keresztül úgy vezette az
invázió előkészületeivel kapcsolatos konferenciát, hogy uralkodott
mindenki fölött a teremben, próbára tette és kihívások elé állította
őket, elutasított információkat, vagy ösztönös megérzéssel
lényegtelennek ítélt másokat. Vogel számára világossá vált, hogy
Adolf Hitler legalább annyit, ha nem többet tud a nyugaton
állomásozó csapatok elhelyezkedéséről, mint vezénylő tábornokai.
Meglepte a részletekre is kiterjedő figyelme. Követelte a
tájékoztatást, hogy miért volt hárommal kevesebb légvédelmi ágyú
Pas de Calais-nál, mint előző héten. Ismerni akarta az Atlanti Fal
megerősítésére használt beton minőségét, és pontos vastagságát.
Végül, a konferencia befejezése előtt Canarishoz fordult, és azt
mondta: – Úgy tájékoztattak, hogy az Abwehr újabb értesüléseket
szerzett, amelyek fényt deríthetnek az ellenség szándékaira.
– Führerem, az akció kigondolója és végrehajtója valójában Vogel
kapitány. Megengedtem, hogy röviden tájékoztassa önt a
felfedezéseiről.
– Remek – nyugtázta Hitler. – Hallgatom, Vogel kapitány.
Vogel ülve maradt. – Führerem, két nappal ezelőtt az egyik
ügynökünk birtokába jutott egy dokumentum Londonban. Mint
tudja, felfedeztük, hogy az ellenség valami Mulberry hadműveleten
dolgozik. Ennek az új dokumentumnak az alapján közelebb
jutottunk a Mulberry pontosabb megértéséhez.
– Közelebb? – kérdezte Hitler felkapva a fejét. – Szóval még
mindig merő találgatásokkal foglalkozik, kapitány?
 – Ha folytathatnám, Führerem.
– Kérem, de ma este korlátozott a türelmem.
– Most már többet tudunk az Anglia különböző pontjain épülő
gigantikus méretű, vasbeton szerkezetekről. Tudjuk, hogy a
kódnevük Phoenix. Azt is tudjuk, hogy az invázió kezdetén
átvontatják őket az Angol Csatornán, és elsüllyesztik Franciaország
partjainál.
– Elsüllyesztik? Milyen feltételezett céllal, Vogel kapitány?
– Az elmúlt huszonnégy órában a technikai elemzőink részletesen
tanulmányozták a Londonban ellopott dokumentumokat.
Mindegyik víz alá süllyeszthető egységen hagytak helyet
legénységnek és nagy légvédelmi ágyúnak. Lehetséges, hogy az
ellenség nagy tűzerejű, partmenti légvédelmi ütegeket akar
felállítani a partraszállásban részt vevő csapatok kiegészítő
védelmére.
– Elképzelhető– mondta Hitler. – De miért vennének ekkora
gondot a nyakukba, hogy légvédelmi egységeket építsenek? Minden
értékelésünk arra utal, hogy az angolok súlyos nyersanyaghiánnyal
küzdenek, különösen acél, cement és alumínium terén. Hónapok óta
ezt mondják nekem. Miért vesztegetnék az értékes készleteiket egy
ilyen tervre? – Hitler mereven nézett Göringre. – Különben is, attól
félek, hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy az ellenség az invázió
idején jelentős légifölényt élvez majd velünk szemben.
Hitler visszafordult Vogelhez. – Van másik elképzelésük is, Vogel
kapitány?
– Létezik ilyen, Führerem. Ez kisebbségi és nagyon előzetes
vélemény, rengeteg nyitott kérdést tartalmaz.
– Halljuk – csattant fel Hitler.
– Az egyik elemzőnk úgy véli, hogy a víz alá süllyeszthető
egységek valójában valamiféle mesterséges kikötő alkotóelemei
lehetnek. Olyan eszköz, amelyet Angliában építenek meg,
átvontatják a Csatornán, és a partraszállás első óráiban
összeszerelnek a francia partoknál.
Hitler újra izgatottan járkálni kezdett. – Egy mesterséges kikötő?
Lehetséges ilyen dolog?
Himmler halkan megköszörülte a torkát. – A maguk elemzői talán
félreértették az ügynök által küldött információt, Vogel kapitány.
Egy mesterséges kikötő nekem kicsit erőszakolt ötletnek hangzik.
– Nem, Reichsführer úr – mondta Hitler. – Én azt hiszem, hogy
Vogel kapitány valami lényegeset mondott itt. – Hevesen járkált fel-
alá a szobában. – Egy mesterséges kikötő! Képzeljék el egy ilyen
létesítmény pökhendiségét, arcátlanságát! Szinte látom annak az
őrült Churchillnek a keze nyomát az egészen.
– Führerem – szólalt meg bátortalanul Vogel –, a mesterséges
kikötő csak az egyik lehetséges magyarázata ezeknek a vasbeton
egységeknek. Óvatosságra intenék azzal kapcsolatban, hogy túl nagy
jelentőséget tulajdonítsunk az ilyen kezdeti feltevéseknek.
– Nem, Vogel kapitány, engem határozottan kíváncsivá tett a
maguk elmélete. Csak a vita kedvéért lépjünk egy szinttel előbbre.
Ha az ellenség valóban egy bonyolult mesterséges kikötő
megépítésével próbálkozik, hol állítanák fel? Von Runstedt, először
az ön válaszát várom.
Az idős tábornagy felállt, odament a térképhez, és marsallbotjával
rábökött.
– Ha az ember tanulmányozza az ellenség 1942-ben kudarcba
fulladt támadását Dieppénél, értékes következtetésekre juthat. Az
ellenség elsődleges célja az volt, hogy a lehető leggyorsabban kézre
kerítsen és megnyisson egy nagyobb kikötőt. Tervük természetesen
meghiúsult. A probléma lényegét a következőkben látom. Az
ellenség tisztában van vele, hogy a végsőkig megakadályozzuk a
kikötők használatát, és feladásuk előtt tönkretesszük őket.
Elképzelhetőnek tartom, hogy az ellenség különféle berendezéseket
gyártson Angliában, amelyek segítségével sokkal gyorsabban
újranyithatja a kikötőket. Ez az én számomra ésszerűnek tűnik.
Amennyiben ez a helyzet – bár hangsúlyozom, hogy Vogel kapitány
és a kollégái nem rendelkeznek perdöntő bizonyítékkal – akkor
szerintem Calais a helyszín. Katonai és stratégiai szempontból még
mindig a Calais-i partraszállás látszik a legindokoltabbnak. Ezt nem
hagyhatjuk figyelmen kívül.
Hitler figyelmesen hallgatta, majd Vogelhez fordult. – Mi a
véleménye a tábornagy úr elemzéséről, Vogel kapitány?
Vogel felpillantott. Von Rundstedt ráfüggesztette jeges tekintetét
Tudta, hogy nagyon óvatosan kell megfogalmaznia a véleményét.
– Von Rundstedt tábornagy úr érvei rendkívül meggyőzőek. –
Vogel rövid szünetet tartott, miközben von Rundstedt jóváhagyólag
bólintott. –De kizárólag a vita kedvéért felvetnék egy másik
értelmezést is.
– Tegye meg – biztatta Hitler.
– Ahogy a tábornagy úr rámutatott, az ellenségnek minden
körülmények között szüksége van kikötőre, ha a partraszálló
csapatok utánpótlását gyorsan és folyamatosan biztosítani akarja.
Becslésünk szerint a hadművelet első szakaszában ez naponta
tízezer tonna hadianyagot és ellátmányt jelent. Pas de Calais
bármelyik kikötője, Calais, Boulogne vagy Dunkirk egyaránt
alkalmas ilyen méretű akció lebonyolítására. De a tábornagy úr
véleménye szerint az ellenség tisztában van vele, hogy a feladásuk
előtt leromboljuk ezeket a kikötőket. Azt is tudják, megerősített
védelmű kikötőkről van szó. Nagyon sok áldozattal járna frontális
támadást indítani bármelyik ellen.
Vogel észrevette, hogy Hitler növekvő türelmetlenséggel
fészkelődik. Gyorsan folytatta a mondókáját.
– Normandia partjai mentén számos kisebb halászkikötő
található de egyik sem megfelelő méretű arra, hogy a hadianyagok
és nehéz fegyverek fogadására felszereljék. Csak Cherbourg lehetne
elég nagy ehhez. De emlékeztetek rá, hogy személyszállító
óceánjárók fogadására tervezték, nem pedig teheráru kirakodására.
– Térjen a tárgyra, Vogel kapitány! – vágott közbe élesen Hitler.
– Führerem, elképzelhető-e, hogy az ellenség inkább nyitott
partszakaszon és nem kikötőn keresztül rakodja ki a hadianyagot és
felszerelést? Amennyiben ez valóban lehetséges, elkerülhetik a
legerősebb védelmi vonalakat, Normandia kevésbé védelmezett
partjainál érik el a szárazföldet, és mesterséges kikötő használatával
kísérelhetik meg az inváziós erők utánpótlásának biztosítását.
Hitler sűrűn pislogott. Láthatóan Vogel elemzésének hatása alá
került.
Erwin Rommel tábornagy a fejét ingatta. – A maga által felvázolt
forgatókönyv a katasztrófa receptje lehetne, Vogel kapitány. A
Csatorna partjainál még tavasszal is rendkívül kockázatos az
időjárás. Esik az eső, erős szél fúj és viharos a tenger. A vezérkarom
tanulmányozta a hagyományos időjárási viszonyokat. Ha a
feljegyzéseket elfogadjuk, az ellenség legfeljebb három vagy négy
napon keresztül számíthat jó időre. Amennyiben megkísérlik a
csapataikat nyílt terepen partra tenni, kikötő és védett vízterületek
nélkül, teljesen kiszolgáltatják magukat a természetnek. És, legyen
bármilyen zseniális, egyetlen hordozható berendezés, sem élné túl
az Angol Csatorna tavaszi viharait.
Hitler közbelépett. – Lebilincselő vitát folytatnak, uraim, de elég
volt. Nyilvánvaló, Vogel kapitány, hogy az ügynökének többet kell
kiderítenie a szerkezetről. Feltételezem, az ügynök még a helyén
van. Vogel körültekintően igyekezett fogalmazni.
– Felmerült egy probléma, Führerem. Az ügynök úgy érzi, hogy az
angol biztonsági erők gyűrűje kezd bezárulni körülötte, ezért nem
lenne biztonságos továbbra is Angliában maradnia.
 Walter Schellenberg először szólalt meg. – Vogel kapitány, a mi
londoni forrásaink pontosan az ellenkezőjét állítják. Az angolok
tudják, hogy lék keletkezett a rendszerükben, de nem képesek
betömni. Jelen pillanatban a maga ügynöke csak képzeli a veszélyt.
Arrogáns seggfej, gondolta Vogel. Ki lehet az SD remek forrása
Londonban? – Az ügynök vitathatatlanul jól képzett, és kivételesen
intelligens – mondta. – Azt hiszem…
Himmler vágott a szavába. – Bizonyára nem feltételezi, hogy
Schellenberg brigadeführer forrása kevésbé hiteles a magáénál,
ugye, Vogel kapitány?
– Tisztelettel megjegyzem Reichsführer úr, hogy nincs módom
megítélni a brigadeführer úr forrásának hitelességét.
– Nagyon diplomatikus válasz, kapitány úr – mondta Himmler. –
De szeretném világossá tenni, hogy az ügynöke a helyén marad,
amíg meg nem tudjuk az igazságot ezekről a vasbeton
létesítményekről. Egyet tudna érteni ezzel?
Vogel csapdába esett. Himmlernek ellentmondani egyet jelent a
saját halálos ítéletének aláírásával. Hazaárulás vádjára vonatkozó
bizonyítékokat tudnak fabrikálni ellene, és zongorahúrral
megfojtják, ahogy a többiekkel tették. Gertrudra és a gyerekeire
gondolt. A barbárok őket is megtalálják. Bízott Anna ösztöneiben, de
a mostani kimenekítése öngyilkosság lenne. Nem volt választása.
Anna a helyén marad.
– Igen. Egyetértek, Reichsführer úr.
Himmler meghívta Vogelt egy sétára az udvaron. Közben
beesteledett. Az ívlámpák fénye fölött az erdő teljes sötétségbe
borult. A gyalogösvény szélén jelzések figyelmeztettek az
aknaveszélyre. A tűlevelű fák ágai között fütyült a szél. Vogel
hallotta, hogy valahol egy kutya ugat, de a távolságot nehéz volt
megbecsülni, mert a vastag hóréteg minden hangot letompított.
Farkasordító hideg volt. A feszült légkörű értekezlet alatt erősen
megizzadt a zubbonyában. Most a hidegben úgy érezte, hogy a ruha
ráfagyott a testére. Mohón vágyott egy cigarettára, de úgy döntött,
még egyszer nem teszi próbára a Reichsführer türelmét. Végül
Himmler alig hallhatóan megszólalt. Vogel eltűnődött, hogy az
erdőben is lehetnek-e poloskák.
– Figyelemreméltó eredményt ért el, Vogel kapitány. Dicséretet
érdemel.
– Megtiszteltetésnek veszem, Reichsführer úr.
– A londoni ügynöke egy nő?
Vogel nem válaszolt.
– Mindig az volt a benyomásom, hogy Canaris admirális nem
bízik a női ügynökökben. Azt tartotta róluk, hogy érzelmileg túl
érzékenyek a titkos munkára, és hiányzik belőlük a szükséges
objektivitás.
– Biztosíthatom önt, Reichsführer úr, hogy a szóban forgó ügynök
mentes ezektől a hiányosságoktól.
– Hozzá kell tennem, hogy a női ügynökök ellenséges vonalak
mögé juttatását magam is kicsit ellenszenvesnek tartom. Az angolok
különleges műveleti parancsnoksága kitartóan küld nőket
Franciaországba. Attól tartok, hogy letartóztatásuk esetén a
férfiakkal azonos sorsra jutnak. Túlzás nélkül állíthatom, sajnálatos
dolog, hogy nőknek ilyen erőszakot kelljen elszenvedniük.
– Himmler elhallgatott, megmozgatta az izmait, és mélyen
beszívta a hideg, késő esti levegőt. – A maga sikere annál inkább
elismerésre méltó, mert Canaris admirális ellenére érte el.
– Nem értem pontosan, mire céloz, Reichsführer úr.
– Arra akartam utalni, hogy az admirális napjai az Abwehrnél
meg vannak számlálva. Jónéhány esetben elégedetlenek voltunk a
viselkedésével. Végül is alkalmatlan a feladatra. És, ha a gyanúm
beigazolódik a Führert is elárulta.
 – Reichsführer úr, én soha…
Himmler egy kézlegyintéssel elhallgattatta.
– Tudom, hogy bizonyos hűséget érez Canaris admirális iránt.
Végeredményben személyesen neki köszönheti gyors emelkedését az
Abwehr ranglétráján. De semmi olyat nem tud mondani, amely
megváltoztathatná Canarisról kialakult véleményemet. És adnék egy
bölcs tanácsot. Legyen óvatos, amikor egy fuldokló segítségére siet.
Magával ránthatja a mélybe.
Vogel megdöbbent. Egy szót sem szólt. A kutyaugatás elhalkult,
majd teljesen elcsendesedett. Feltámadt a szél, kavarta a havat az
ösvényen, torlaszt emelt az erdő szélére. Vogel eltűnődött, milyen
közelre fektethették le az aknákat. Hátranézett, és meglátta a halkan
mögöttük haladó két SS-testőrt.
– Most február van – mondta Himmler. – Nagy valószínűséggel
meg tudom jósolni, hogy Canarist rövidesen elmozdítjuk, talán még
a hónap végén. Németország minden biztonsági és titkosszolgálati
ügynökségét az irányításom alá akarom vonni, az Abwehrt is
beleértve.
Az Abwehr Himmler ellenőrzése alatt, gondolta Vogel.
Nevetségesen hangzana, ha nem mondaná komolyan.
– Maga szemmel láthatóan tehetséges ember – folytatta Himmler.
–Azt akarom, hogy az Abwehrnél maradjon. Természetesen jelentős
előléptetéssel.
– Nagyon köszönöm, Reichsführer úr. – Mintha valaki más
mondta volna ki helyette ezeket a szavakat.
Himmler megállt. – Hideg van. Vissza kellene indulnunk.
Elsétáltak a biztonsági emberek mellett, akik megvárták, hogy
Himmler és Vogel hallótávolságon kívülre érjenek, majd csendesen
újra a nyomukba eredtek.
– Örülök, hogy egyetértésre jutottunk az ügynök helyén hagyását
illetően. Azt hiszem, jelenleg ez a megfontolt döntés az akció
folytatása érdekében. És különben is, Vogel úr, soha nem okos dolog
személyes érzelmekkel elhomályosítani az ítélőképességünket.
Vogel megtorpant, és Himmler üres kifejezésű szemébe nézett. –
Mit akar ezzel mondani?
– Kérem, ne nézzen ostobának – mosolygott Himmler. – Az
elmúlt hetekben Schellenberg brigadeführert más ügyek rövid időre
Madridba szólították. Találkozott az ön egyik barátjával, valami
Emilio Romero nevű férfival. Senor Romero mindent elmondott
Schellenbergnek a maga drágán szerzett tulajdonáról.
Légy átkozott, Emilio, amiért beszéltél Schellenbergnek, gondolta
magában Vogel. Isten verje meg Himmlert, hogy olyan dologba üti
az orrát, ami nem tartozik rá. Az SS-őrök megérezhették a benne
dúló indulatot, mert csendesen előbbre húzódtak.
– Megértem, hogy nagyon szép – folytatta Himmler. – Nagyon
nehéz lehet egy ilyen nőtől megválni. Arra csábítja az embert, hogy
hazahozza és elzárja mások elől. De a helyén kell maradnia
Angliában. Világosan megértette, Vogel kapitány?
– Igen, Reichsführer úr.
– Schellenberg ismeri önnön hibáit is. Arrogáns, túlzottan
feltűnő, és mániákusan vonzódik a pornográfiához. – Himmler
vállat vont. – De okos és határtalanul intelligens tiszt. Tudom, hogy
élvezettel dolgozna még közelebbi kapcsolatban vele.
Himmler hirtelen megfordult, és egyedül hagyta. Vogel csak állt
magában, reszketett a hidegtől.
– Nem néz ki valami jól – jegyezte meg Canaris, amikor Vogel
visszaér az autóhoz. – Rendszerint így érzem magam a
csirketenyésztővel folytatott beszélgetés után. De hozzá kell tennem,
én jobban tudom leplezni az érzéseimet.
Az autó oldalán látszott egy karcolás. Canaris kinyitotta az ajtót, a
kutyák beugrottak és elhelyezkedtek Vogel lábainál. Az admirális
öklével megütögette az üveg válaszfalat. A sofőr beindította a
motort, és a hóra kanyarodva elindultak a kapuhoz. Vogel
megkönnyebbült, hogy a vakítóan kivilágított épület elmaradt
mögöttük, és befordultak az erdő sötétségébe.
– A kis káplár ma este nagyon büszke volt magára, Kurt – mondta
Canaris megvetéssel a hangjában. – És mit akart Himmler? Rövid,
holdfényes sétájuk alatt a hátamba döfték a tőrt?
– De admirális úr…
Canaris előrehajolt, és a kapitány karjára tette a kezét. Hideg, kék
szeméből olyan pillantás áradt, amilyet Vogel még soha nem látott.
– Legyen óvatos, Kurt. Veszélyes játékot űz. Nagyon veszélyes
játékot.
Ezzel Canaris hátradőlt az ülésen, becsukta a szemét, és azonnal
álomba merült.
 HARMINCKILENC

London

A műveletnek sietve a Kettledrum kódnevet adták, de Vicary nem

tudta, hogy ki és miért választotta ezt a nevet. A „Délutáni
összejövetel” túl összetett és érzékletes kifejezésnek tetszett a St
James’s Street zsúfolt negyedéből irányított akcióra. Vicary itt
állította fel parancsnoki harcálláspontját egy impozáns György
korabeli házban, amelynek terasza nyílt a West Halkin Streetre is. A
szalont eligazító szobává alakították át, külön telefonvonallal,
rádióberendezéssel szerelték fel, a falra London nagyméretű
térképét akasztották. Az emeleti könyvtárban kapott helyet Vicary és
Harry irodája. A megfigyelőknek megnyitották a hátsó bejáratot, és
a ház végében meghúzódó éléskamrát megtöltötték élelmiszerekkel.
A gépírónők önként vállalták a főzést, és a házba kora este
megérkező Vicary orrát megcsapta a pirítós, a szalonna és a
tűzhelyen rotyogó bárányragú illata.
Egy megfigyelő felkísérte a könyvtárba. A kandallóban szénnel
tüzeltek, száraz, meleg levegő töltötte be a helyiséget. Vicary kibújt
átázott viharkabátjából, ruhafogasra tette, és azt az ajtóra
akasztotta. Az egyik lány teáskannával ment utána, és ő töltött
magának egy csészével. Kimerült volt. Jordan kihallgatása után
keveset aludt, és a reményét, hogy az autóban szundikálhat,
keresztülhúzta Boothby, aki közös utazást javasolt visszafelé az
irodába, hogy ezt az időt is beszélgetésre fordíthassák.
A Kettledrum általános felügyelete Boothby kezében maradt.
Vicary irányította Jordant, és felelt Catherine Blake folyamatos
megfigyeléséért. Egyidejűleg igyekezett megtalálni a hálózat többi
ügynökét, és felfedezni a Berlinnel folytatott kapcsolattartás
eszközeit. Boothby lesz az összekötő a Húszas Bizottsághoz, az egész
megtévesztő apparátus felügyeletét ellátó tárcaközi csoporthoz. A
nevét onnan kapta, hogy a kettős játék szimbóluma, és a húsz római
számjegye egyaránt XX. Boothby és a Húszas Bizottság készíti a
Jordan aktatáskájába kerülő félrevezető dokumentumokat, és
integrálja a Kettledrum akcióit az egész megtévesztő hadjárattal és a
Bástya művelettel. Vicary nem kérdezősködött a félrevezető
információk jellegéről, Boothby pedig nem beszélt róla. Tudta, hogy
ez mit jelent. Ő fedezte fel az új német hálózat létezését, és találta
meg a léket Jordan személyében. De most már csak kisegítő
szerepet szántak neki. Teljes egészében Basil Boothby parancsol.
– Csinos kis odú – mondta Harry a szobába lépve. Töltött
magának egy csésze teát, és a hátát melengette a tűznél. – Hol van
Jordan?
– Fent alszik.
– Ostoba fajankó – jegyezte meg halkan Harry.
– Ne felejtse el, hogy most már a mi ostoba fajankónk. Mit talált?
– Ujjlenyomatokat.
– Micsodát?
– Ismeretlen ujjlenyomatokat mindenfelé a dolgozószobában. Az
íróasztalon, a páncélszekrény külső felületén. Miután a takarítónőt
soha nem engedi be oda, feltételezhetjük, hogy Catherine Blake
ujjlenyomatairól van szó.
Vicary lassan ingatta a fejét.
– Jordan háza készen áll arra, hogy hazamenjen. Annyi mikrofont
helyeztünk el, hogy az egér cincogását is meghallhatja.
Kiköltöztettük a családot a szembelévő házból, és állandó
megfigyelőpontot állítottunk föl. A rálátás tökéletes. Bárki megy a
ház közelébe, fénykép készül róla.
– Mit tud Catherine Blake-ről?
– Lenyomoztuk Earl’s Court-i lakásának telefonszámát. Kivettünk
egy lakást a szemközti épületben.
– Jó munka volt, Harry.
Harry hosszan nézett Vicaryra, majd azt mondta: – Ne vegye rossz
néven, Alfred, de pokolian néz ki.
– Nem emlékszem az idejére, hogy mikor aludtam utoljára. Magát
mi tartja életben?.
– Egy csomó Benzedrine, meg több liternyi tea.
– Készülök néhány falatot enni, azután megpróbálok valamennyit
aludni. Maga mit tervez?
– Történetesen programot csináltam estére.
– Grace Clarendon?
– Meghívott vacsorára. Gondoltam, megragadom az alkalmat.
Nem hiszem, hogy a következő néhány hétben nagyon sok
szabadidőnk lesz.
Vicary felállt, és töltött magának még egy csésze teát. – Harry,
nem akarok visszaélni Grace-hez fűződő kapcsolatával, de arra
gondoltam, hogy tehetne nekem egy szívességet. Szeretném, ha
titokban utánanézne néhány névnek a Nyilvántartóban, és
elmondaná, mire bukkant.
– Megkérem rá. Mondja a neveket.
Vicary keresztül egyensúlyozta teáscsészéjét a szobán, és Harry
mellé állt a kandalló elé.
– Peter Jordan, Walker Hardegen, és bárki, vagy bármi Broome
néven.
Grace soha nem evett szívesen szeretkezés előtt. Utána Harry
csendesen feküdt az ágyban, cigarettázott, Glenn Millert hallgatott a
gramofonlemezről, és figyelte Grace zörgését, aki főzött az apró
konyhában. Tíz perc elteltével visszajött a hálószobába. Karcsú
derekán lazán megkötött köpenyt viselt, és tálcán hozta be a
vacsorájukat, levest meg kenyeret. Harry felült, nekitámaszkodott az
ágy fejtámlájának, Grace pedig a láb felőli részbe kuporodott. A
tálcát kettőjük közé rakta. Átnyújtott Harrynak egy tányér levest.
Éjfélre járt az idő, és mindketten farkaséhesek voltak. Harry
gyönyörködve nézte Gracet. A látható élvezetet, ahogy az egyszerű
ételhez fogott. A szétnyílt köpeny alatt megfeszülő, tökéletes testét.
Az asszony észrevette, hogy nézi, és megszólalt: – Mire gondolsz,
Harry Dalton?
– Arra gondolok, mennyire szeretném, hogy ez soha ne érjen
véget. Mennyire azt kívánom, hogy életem minden estéje így teljen
el.
Grace nagyon gyászos arcot vágott, képtelen volt magába rejteni
az érzelmeit. Amikor boldognak érezte magát, az arca valósággal
földerült. Ha dühös volt, zöld szemei villogtak. És amikor
szomorúság szállta meg, mint most is, egész testében ellazult.
– Nem szabad ilyet mondanod, Harry. Ellentmond a józan
észnek.
– Tudom, hogy ellentmond a józan észnek, de ez az igazság.
– Néha jobb magunkban tartani az igazságot. Ha nem mondod ki
hangosan, nem okoz akkora fájdalmat.
– Grace, azt hiszem szerelmes vagyok…
Lecsapta a kanalát a tálcára. –Jézusom, Harry! Ne mondj
ilyeneket! Néha átkozottul nehéz kiigazodni rajtad. Először azt
mondod, hogy a lelkiismeret-furdalásod miatt nem akarsz többé
látni, most pedig szerelmet vallasz nekem.
– Sajnálom, Grace, de pontosan ez az igazság. Azt gondoltam,
mindig igazat mondunk egymásnak.
– Rendben van, akkor hallgasd az igazságot. Hozzámentem
egy csodálatos emberhez, akire nagyon sokat gondolok, és nem
szeretnék fájdalmat okozni neki. De végzetesen beleszerettem egy
Harry Dalton nevű, kémfogóvá lett detektívbe. És amikor az átkozott
háború befejeződik, kénytelen leszek szakítani vele. És valahányszor
erre gondolok, pokoli fájdalmat érzek a szívemben. – A szemei
megteltek könnyel. – Most pedig ne szólj semmit, Harry, és edd a
levesedet. Kérlek. Beszéljünk valami másról. Egész nap össze vagyok
zárva abban a sivár Nyilvántartóban Jagóval, meg a vacak pipájával.
Akarom tudni, hogy mi zajlik a világban.
– Jól van. Szeretnék egy szívességet kérni tőled.
– Miféle szívességet?
– Szakmai természetűt.
Grace pajkosan mosolygott. – A fenébe, azt reméltem, hogy
szexuális szívességről van szó.
– Szükségem lenne arra, hogy a Nyilvántartó jegyzékében feltűnés
nélkül utánanézz néhány névnek. Hátha rábukkansz valamire.
– Számíthatsz rám. Kik azok? Harry felsorolta őket.
– Megnézem, mit találhatok róluk.
Grace végzett a levesével, hátradőlt az ágy támlájának, és figyelte
a vacsorázó Harryt. Amikor ő is megette a levest, az edényeket
összegyűjtötte a tálcára, a tálcát pedig lerakta az ágy mellé a padlóra.
Lekapcsolta a villanyt, és gyertyát gyújtott az éjjeliszekrényen.
Levetette a köpenyét, és úgy szeretkezett vele, mint még soha.
Lassan, türelmesen, mintha a férfi teste törékeny kristályból lett
volna. Szemeit egy pillanatra sem vette 1e Harry arcáról. Az aktus
után ernyedt, nyirkos testtel omlott a férfi mellkasára, forró lehelete
a nyakát csiklandozta.
– Az igazat akartad tudni, Harry. Hát ez az igazság.
– Őszinte akarod lenni hozzád, Grace. Nem fáj az igazság.
Az egész másnap reggel, öt perccel tíz óra után kezdődött, amikor
Peter Jordan Vicary West Halkin Street-i házának
könyvtárszobájában állt, és Catherine Blake lakását hívta telefonon.
Ennek az egyperces beszélgetésnek a felvétele hosszú ideig a
leghallgatottabb hangszalag hírében állt a Brit Birodalmi
Titkosszolgálat történetében. Vicary maga vagy százszor hallgatta
meg az istenverte anyagot, kutatta a hibákat, ahogy az ékszerész
vizsgálja a gyémánt hajszálrepedéseit. Boothby ugyanezt tette. A
hangszalag másolatát motoros futárral küldték a St James’s
Streetre, és Boothby ajtaja fölött egy órán át égett a piros lámpa,
miközben újra meg újra meghallgatta.
Vicary először csak Jordan hangját hallotta. Néhány lépésre állt
tőle, udvariasan hátat fordított, és merőn bámult a tűzbe.
– Halló, sajnálom, hogy nem tudtalak hamarabb hívni. Pokolian
elfoglalt voltam. A vártnál egy nappal tovább kellett vidéken
maradnom, és onnan nem nyílt lehetőségem telefonálni.
Csend, miközben a nő azt mondta neki, hogy szükségtelen
mentegetőznie.
– Nagyon hiányoztál. Amíg távol voltam, egész idő alatt rád
gondoltam.
Csend. Catherine válaszol, hogy neki is rettenetesen hiányzott, és
alig várja, hogy újra láthassa.
– Én is látni akarlak. Tulajdonképpen ezért telefonálok. Foglaltam
egy asztalt a Mirabelle-ben. Remélem, szabad vagy ebédidőben.
Csend, miközben azt mondja neki, hogy csodálatosan hangzik az
ötlet.
– Nagyon jó. Egy órakor ott várlak. Csend. Nagyon szeretlek,
mondja a nő.
– Én is szeretlek, drágám.
Jordan nyugodtan fejezte be a beszélgetést. Vicary figyelte az
arcát, és Karl Becker sötét hangulatára emlékeztette, valahányszor a
megtévesztő üzenetek elküldésére kényszerítette. A délelőtt
hátralévő részében sakkozással ütötték agyon az időt. Jordan pontos
matematikai szisztémával játszott, Vicary félrevezetéssel és
különböző fortélyokkal próbálkozott. Játék közben hallhatták a
földszinti eligazító szobából a megfigyelők tréfálkozását és a
gépírónők fecsegését. Jordan olyan hevesen támadta Vicary állásait,
hogy az feladta a partit.
Délben Jordan felment a szobájába, és egyenruhába öltözött.
Negyed egykor kilépett a ház hátsó bejáratán, és felkapaszkodott az
osztály furgonjának a végébe. Vicary és Harry elfoglalták a helyüket
az eligazító szobában, miközben Jordannal nagy sebességgel
robogtak a Park Lane-en, akár egy szigorúan őrzött fogollyal. A
SHAEF főhadiszállásának félreeső bejáratához szállították a
Blackhurn Streetre, ahol belépett az épületbe. A következő hat
percben Vicary csoportjából senki sem látta.
Jordan 12.35-kor bukkant fel a SHAEF főbejáratán. Csuklójához
láncolt aktatáskával átsétált a téren, és eltűnt egy másik épület
kapujában.
Most tíz percet töltött távol. Amikor újra előkerült, nem volt nála
az aktatáska. A Grosvenor Square-ről a South Audley Streetre ment,
majd tovább haladt a Curzon Streeten. Egész úton árnyékként
követte az osztály három legjobb megfigyelője, Clive Roach, Tony
Blair és Leonard Reeves. Egyikük sem látta jelét, hogy Jordant az
ellenség részéről is követné valaki.
12.55-kor Jordan megérkezett a Mirabelle elé. Kint várakozott,
ahogy Vicary utasította. Pontosan egy órakor taxi fékezett az étterem
előtt, és egy magas, vonzó nő lépett a képbe. Ginger Bradshaw, az
osztály legjobb megfigyelési fotósa az utca túloldalán parkoló
szolgálati furgon farában kuporgott. Amikor Catherine Blake kezet
fogott Jordannal, és arcon csókolta, gyorsan készített hat felvételt. A
filmmel visszarohantak a West Halkin Streetre, és mire ők
befejezték az ebédet, a másolatok Vicary előtt feküdtek az eligazító
szobában.
Amikor a dolog megtörtént, Blair elismerte a hibát, de Reeves is
önmagát okolta. A rangidős Roach magára vállalta a teljes
felelősséget. Abban mindhárman egyetértettek, hogy a nő
kiemelkedik a valaha is követett német ügynökök sorából, a legjobb
és legkiszámíthatatlanabb. És ha egyszer elkövetnek valami hibát,
túl közel mennek hozzá, biztosan megégetik a kezüket.
Miután eltávoztak a Mirebelle étteremből, Catherine és Peter
együtt sétáltak vissza a Grosvenor Square-re. A tér délnyugati
sarkán megálltak, és még két percig beszélgettek. Ginger Bradshaw
csinált egy sorozat újabb fényképet, többek között a rövid
búcsúcsókjukról. Amikor Jordan elment, Catherine leintett egy
taxit. Blair, Roach és Reeves beugrottak a megfigyelő furgonba, és
követték keleti irányba a Regent Streeten. A taxi ráfordult az Oxford
Streetre, ahol Catherine kifizette a viteldíjat, és ki szállt.
Később Roach azt mesélte, hogy a nő olyan szakmai bemutatót
tartott a fondorlatos utcai közlekedésből, amilyet ő még nem látott.
Megállt legalább fél tucat üzlet kirakata előtt. Kétszer
visszakanyarodott, egyik alkalommal olyan hirtelen, hogy Blairnek
be kellett menekülnie egy kávéházba. A Tottenham Court Roadnál
lement a földalatti állomásra, és vett egy jegyet a Waterloo
megállóig. Roach és Reeves sikeresen felszállt ugyanarra a
szerelvényre. Roach tíz méterre utazott tőle ugyanabban a kocsiban,
Reeves pedig a következőben. A nő ülve maradt, amikor a Leichester
Square-i megállóban kinyíltak az ajtók. Úgy tett, mintha folytatni
akarná az utat, majd hirtelen felugrott, és kilépett a peronra. Roach
az utolsó pillanatban préselte át magát a záródó ajtók résén. Reeves
a szerelvényen maradt, kiesett a játékból.
Catherine elvegyült a lépcsőn hömpölygő tömegben, és Roach
átmenetileg szem elől tévesztette. Amikor felért a felszínre, átkelt a
Charing Cross Roadon, és újra lement a Leichester Square-i
állomásra.
Roach megesküdött volna rá, hogy látta felszállni a várakozó
autóbuszra, és egész délután korholta magát, hogy ilyen ostoba
hibát elkövetett. Átrohant az utcán, és felugrott a járda mellől
kiforduló autóbuszra. Tíz másodperc alatt rájött, hogy másik nőt
követ. A következő megállónál leszállt, és telefonált Vicarynak a
West Halkin Streetre, hogy Catherine megugrott előlük.
– Clive Roach még soha nem tévesztett szem elől német ügynököt
– mondta Boothby, miközben az irodájában olvasta az esti
megfigyelési jelentést. Vicary-ra nézett. – Az a fickó képes követni
egy szúnyogot Hampstead Heath-ben.
– Ő a legjobb emberünk. A nő viszont éppen olyan átkozottul jó.
– Ezt nézze meg: taxiba ül, hosszan sétálva ellenőrzi, hogy
követik-e, lemegy a földalatti megállóba, vesz egy jegyet egy
megállóra, és kiszáll a másikon.
– Rendkívül óvatos. Ezért nem kaptuk el soha.
– Van más magyarázat is, Alfred. Talán észrevette, hogy követik.
– Tudom. Erre a lehetőségre én is gondoltam.
– És ha ez a helyzet, az egész akció kudarcba fullad, mielőtt
megkezdődött volna. – Boothby megütögette a fém aktatáskát,
amelyben a Kettledrum anyagainak első adagja lapult. – Ha tudja,
hogy megfigyelés alatt áll, és átadjuk neki ezeket, akár a Daily
Mailben is publikálhatnánk az invázió titkát, rohadt nagy szalagcím
alatt. Tudni fogják, hogy be vannak csapva. És ha rájönnek a
csalásra, könnyen kikövetkeztetik, hogy az ellenkezője az igaz.
– Roach meg van győződve, hogy a nő nem vette észre.
– Most hol van?
– A saját lakásán.
– Hány órakor találkozik Jordannal?
– Tízkor, a férfi házában. Azt mondta neki, hogy ma este későig
dolgozik.
– Mi volt Jordan benyomása?
 – Nem tapasztalt változást a viselkedésében, nem mutatta
idegesség vagy feszültség jelét. – Vicary elgondolkodott. – Ez a mi
Jordan kapitányunk jól csinálja, átkozottul jól. Csodálatos kém
válhatna belőle.
Boothby vastag mutatóujjával dobolt a fém irattáskán. – Ha
észrevette, hogy követik, miért ül nyugodtan a lakásán? Miért nem
menekül?
– Talán szeretné látni, hogy mi van ebben a táskában – felelte
Vicary.
– Még nincs túl késő, Alfred. Nem kell végigjátszanunk ezt az
egészet. Letartóztathatjuk most azonnal, és kitalálunk valami más
megoldást a kár helyrehozására.
– Azt hiszem, ez hiba lenne. Nem ismerjük a hálózat többi
ügynökét, és nem tudjuk, hogyan kommunikálnak Berlinnel.
Boothby ököllel az irattáskára csapott. – Nem kérdezte meg, mi
van ebben a táskában, Alfred.
– Nem akarok még egy leckét kapni a szükséges tudnivalókról.
Boothby elégedetten kuncogott. – Nagyon jó. Rendkívül
tanulékony. Nem szükséges tudnia erről, de mivel a maga briliáns
ötletéről van szó, elmondom. A Húszas Bizottság arról akarja
meggyőzni őket, hogy Mulberry egy Calais-hoz kapcsolódó
légvédelmi komplexum. A Phoenix-egységekre már terveztek
legénységet és légvédelmi ágyúkat, így minden összevág. Csak
kisebb változtatásokat kellett eszközölni a terveken.
– Tökéletes – mondta Vicary.
– Néhány egyéb elképzelést is forgatnak a fejükben, hogy más
csatornákon segítsék a megtévesztés sikerét. Mihelyt szükséges,
azokról is kap tájékoztatást.
– Megértettem, Sir Basil.
Egy ideig csendben ültek, mindketten a faburkolat egy kiválasztott
pontjára meredtek.
– Most magán a sor, Alfred – szólalt meg Boothby. – A
műveletnek ezt a részét maga irányítja. Bármit javasol, én támogatni
fogom.
Miért érzem úgy, mintha hurokba dugnák a fejemet, gondolta
Vicary. Különösebben nem nyugtatta meg Boothby felajánlott
segítsége. A kudarc első jelére elföldelné a legközelebbi rókalyukba.
A legkönnyebb megoldás Catherine Blake letartóztatása, és azután
Boothby elképzelése alapján az együttműködésre kényszerítése
lenne. De Vicary kitartott a meggyőződése mellett, hogy ez nem
járható út. Egyetlen megoldásnak az kínálkozott, hogy a tudomása
nélkül, de közvetlenül rajta keresztül küldik a megtévesztő
anyagokat.
– Emlékszem azokra az időkre, amikor az embernek nem kellett
ilyen döntéseket hoznia – mondta szomorúan Boothby. – Ha
tévedünk, nagyon könnyen elveszíthetjük a háborút.
– Köszönöm, hogy figyelmeztet rá. Ugye a maga íróasztalán sem
áll jövőbe látó kristálygömb, Sir Basil?
– Sajnos nem.
– Dobjunk fel egy pénzt?
– Alfred!
– Csak egy léha tréfának szántam.
Boothby újra az irattáskán dobolt. – Hogy döntött, Alfred?
– Azt mondom, hagyjuk dolgozni.
– Isten segítsen, hogy igaza legyen – mondta Boothby. – Nyújtsa
ide a jobb kezét.
Vicary előre nyújtotta a kezét. Boothby a csuklójára bilincselte az
aktatáskát.
Fél órával később Grace Clarendon a Northumberland Avenue-n
álldogált, és miközben az elsuhanó esti forgalmat figyelte, toporgott
a járdán, hogy felmelegítse elgémberedett lábait. Végre
megpillantotta Boothby nagy, fekete Humberét, amint a sofőr
felvillantotta a letakart fényszórókat. Az autó megállt. Boothby
kinyitotta a hátsó ajtót, és Grace bemászott az ülésre.
Minden porcikájában reszketett. – Rohadt hideg van az utcán.
Negyed órával korábbra beszéltük meg a találkozót. Nem tudom,
miért nem keríthettünk rá sort az irodájában.
– Túl sok a figyelő szem, Grace. Túl nagy a kockázat.
Grace elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Boothby összehúzta az
elválasztó üvegfalat.
– Nos, mit tartogat a számomra?
– Vicary arra kért, hogy nézzek utána néhány névnek a
nyilvántartásban.
– Miért nem hozzám fordult engedélyért?
– Szerintem arra gondolt, hogy nem adná meg neki.
– Mik ezek a nevek?
– Peter Jordan és Walker Hardegen.
– Okos pasas – motyogta Boothby. – Van még valami?
– Igen. Azt akarja, hogy nyomozzam ki a Broome szó jelentését.
– Milyen mélységig akar eljutni?
– A saját személyzeti listánkon. A német és angol ügynökök
kódnevei között. A folyamatban lévő és lezárt műveletek
kódneveinek átnézés árán.
– Szentséges Isten! – mondta Boothby. – Vicary közvetlenül
fordult magához, vagy Dalton közvetítette a kérést?
– Harry kért meg rá.
– Mikor?
– Tegnap éjjel.
 Boothby feléje fordult és rámosolygott. – Grace, már megint
szófogadatlan kislány volt?
Erre nem reagált, csak megkérdezte: – Mit kíván, mit mondjak
neki?
– Mondja azt, hogy minden elképzelhető jegyzékben kereste
Jordan és Hardegen nevét, de nem talált róluk semmit. Ugyanez a
helyzet Broome-val is. Megértette, Grace?
Az asszony bólintott.
– Ne vágjon olyan savanyú képet – mondta Boothby. –
Felbecsülhetetlen szolgálatot tett a saját nemzete védelmének.
Grace feléje fordult, zöld szemei összeszűkültek a haragtól. –
Félrevezetek valakit, aki nagyon sokat jelent nekem. És ezt nem
szeretem.
– Hamarosan véget ér az egész. És akkor meghívom egy kellemes
vacsorára, mint a régi szép időkben.
A kelléténél kicsit erősebben rántotta fel a kilincset, és egyik
lábával kilépett a járdára. – Megengedem, hogy elvigyen egy drága
helyre, Basil. De ez minden. A régi idők végérvényesen elmúltak.
Kiszállt, becsapta az ajtót, és nézte, ahogy Boothby autóját elnyeli
a sötétség.
Vicary fent várakozott a könyvtárban. A lányok egymás után
szállították neki az információkat.
21.15: Az Earl’s Court-i állandó megfigyelő meglátja a lakásáról
távozó Catherine Blake-et. Fénykép készült.
21.17: Catherine Blake észak felé halad a Cromwell Roadon. A
nyomában gyalogos figyelő. A megfigyelő furgon követi őket.
21.20: Catherine taxiba ül, és keleti irányba indul. A megfigyelő
furgon felveszi a gyalogos követőt, és a taxi után ered.
21.35: Catherine Blake a Marble Arch-hoz érkezik, és kiszáll a
taxiból. A furgonból új követő ered a nyomába.
 21.40: Az Oxford Streeten Catherine Blake leint egy másik taxit. A
megfigyelő furgon majdnem szem elől téveszti. Képtelen felvenni a
gyalogos követőt.
21.50: Catherine Blake a Piccadilly Circuson kifizeti a taxit.
Nyugat felé sétál a Piccadillyn. Új gyalogos megfigyelő követi. A
furgon a nyomukban.
21.53: Catherine Blake buszra száll. A megfigyelő furgon követi.
21.57: Catherine Blake leszáll a buszról. Belép a Green Park egyik
gyalogösvényére. Egy megfigyelő a nyomában.
Öt perccel később Harry lépett be a szobába. – A Green Parkban
szem elől tévesztettük – mondta. – Visszafordult. A megfigyelőnek
tovább kellett mennie.
– Semmi baj, Harry, tudjuk, hogy hova megy.
De a következő húsz percben senki sem látta őt. Vicary lejött az
emeletről, és idegesen sétálgatott az eligazító szobában. A
mikrofonokon keresztül hallhatta, hogy a nőt váró Jordan ődöng a
házban. Vajon észrevette a követőit? Meglátta a megfigyelő furgont?
Megtámadták a Green Parkban? Találkozott egy másik ügynökkel?
Esetleg megpróbált menekülni? Vicary hallotta, hogy a megfigyelő
furgon visszaért, és a levert megfigyelők halk léptekkel beosontak a
házba. Megint túljárt az eszükön. Azután Boothby telefonált. Az
irodájából követte az akció menetét, és tudni akarta, hogy mi az
ördög történt. Amikor Vicary elmesélte a helyzetet, Boothby
érthetetlenül motyogott valamit, és lecsapta a kagylót.
Végül bejelentkezett a Jordan házával szemközti állandó
megfigyelő-pont.
22.25: Catherine Blake Jordan ajtajához közeledik. Megnyomja a
csengőt.
Erre az információra Vicarynak már nem volt szüksége. Jordan
házát úgy telerakták lehallgatókkal és vezetékekkel, hogy a
csöngetés a beszélő hangját is elnyomva, légiriadóként áradt szét az
eligazító szobában.
Vicary becsukott szemmel hallgatta az eseményeket. Ahogy
szobáról szobára mentek, és egyik mikrofon hatósugarából
átkerültek a másikéba, a hangerejük emelkedett, majd lehalkult.
Vicary hallotta, hogy olyan banalitásokkal kezdik a beszélgetést,
amilyen dialógusokat Alice Simpson romantikus regényeiben
olvasott. Megtölthetem a poharadat? Köszönöm nem, így elég. Nem
kellene ennünk valamit? Biztosan farkaséhes lehetsz. Nem,
korábban már vacsoráztam. De valamit rettenetesen szeretnék
csinálni, most azonnal.
Hallotta, hogy csókolóznak. Hamis hangsúlyokat próbált
felfedezni a nő hangjában. Egy csoport kémelhárító tiszt várakozott
a szemközti ház ban arra az esetre, ha valami rosszul sül el, és
elhatározza a letartóztatását. A nő megvallotta Jordannek, hogy
mennyire szereti, és Vicary valami visszataszító okból Helenre
gondolt. Azután egy időre megszakadt a beszélgetés. Összekoccanó
poharak hangja. A víz zubogása. Lépcsőn felfelé haladó lépések.
Csönd, ahogy beléptek a mikrofonok holt terébe. Jordan ágyának
hangjai, ahogy megreccsen a testük súlya alatt. Levetett ruha
surrogása. Suttogó beszélgetés. Vicary eleget hallott. Hányhoz
fordult, és azt mondta: – Felmegyek. Jöjjön értem, ha a nő elindul a
dokumentumok megszerzésére.
Először Clive Roach hallotta meg, azután Ginger Bradshaw is.
Harry elaludt a kanapén, hosszú lábait átvetette a karfán. Roach
odanyúlt, és ráütött a cipőtalpára. Harry sietve felült, figyelmesen
hallgatózott. Felrohant a lépcsőn, és majdnem betörte a könyvtár
ajtaját. Vicary magával hozta a tábori ágyat az irodájából. Most azon
aludt, a lámpa szokás szerint az arcába világított. Harry megrázta a
vállát. Vicary azonnal felébredt és az órájára nézett. 2.45-öt
mutatott. Szó nélkül ment le Harry nyomában az eligazító szobába.
Vicary dolgozott már elkobzott német fényképezőgéppel, így azonnal
felismerte a hangját. Catherine Blake bezárkózott dolgozószobába,
és gyors tempóban fotografálta a Kettledrum első kötegnyi anyagát.
Néhány perc alatt végzett. Vicary hallotta, hogy összerakja a
papírokat, majd bezárja a páncélszekrényt. Azután kattant a
villanykapcsoló, és a nő elindult felfelé a hálószobába.
 NEGYVEN

London

– Lám csak, itt a nap hőse! – kántálta Boothby, és kilendítette

autójának hátsó ajtaját. – Szálljon be, Alfred, mielőtt halálra fagyna.
Éppen most tájékoztattam a Húszas Bizottságot. Mondanom sem
kell, hogy el vannak ragadtatva. Megkértek rá, továbbítsam
magának az elismerésüket. Így hát gratulálok, Alfred.
– Köszönöm, a dolgomat végeztem – mondta Vicary. Közben azon
gondolkodott, mikor volt Boothbynak ideje tájékoztatni a Húszas
Bizottságot? Ezen az esős, pokolian hideg reggelen hét óra volt, a téli
hajnal első fényei nehezen törtek át a Londont borító ködfátyolon. A
járdaszegélytől elkanyarodó autó csendes, esőtől csillogó utcákon
hajtott keresztül. Vicary mélyen besüppedt az ülésen, hátrahajtotta a
fejét, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Halálos kimerültséget
érzett. Tagjai remegtek a fáradtságtól. Ráült a mellére, mint az
iskolaudvari birkózás győztese, fejében olyan nyomást érzett,
mintha satuba fogták volna. Megint nem aludt semmit azután, hogy
hallotta Catherine Blake-et a Kettledrum anyagok fényképezése
közben. Nem is tudta, hogy mi tartja ébren, az ellenség ügyes
megtévesztése miatti izgalom, vagy a módszer iránt érzett undor.
Vicary kinyitotta a szemét. Keleti irányba haladtak Belgravia
György korabeli házai között, elhaladtak a Hyde Park Corner
mellett, és a Park Lane-en át ráfordultak a Bayswater Roadra. Az
utcák elhagyatottak voltak, néhány taxi, meg egy-két teherautó
haladt mindkét irányban, a magányos járókelők szinte szaladtak a
járdán, mint a pestisjárvány rémült túlélői., Vicary újra becsukta a
szemét, és megszólalt: – Egyébként mi ez az egész?
– Emlékszik, mondtam magának, hogy a Húszas Bizottság a
megtévesztő akciók más eszközeit is fel akarja használni a
Kettledrum hihetőségének alátámasztására.
– Emlékszem – mondta Vicary. De arra is emlékezett, hogy
mennyire meglepte a döntések meghozatalának gyorsasága. A
Húszas Bizottság a háború hírhedten bürokratikus szervezete volt. A
beszervezett német ügynökök által továbbított megtévesztő
üzeneteket minden esetben jóvá kellett hagyatni a bizottsággal.
Vicary néha hetekig várt a Becker hálózatán elküldésre váró
üzenetek engedélyezésére. Most miért képesek ilyen gyorsan
cselekedni?
Túlzottan fáradt volt, hogy az agyában kutasson a válasz után.
Újra becsukta a szemeit. – Hová megyünk?
– Kelet-Londonba. Hogy pontosabb legyek, Hoxtonba.
Vicary résnyire nyitotta a szemét, majd újra becsukta. – Ha Kelet-
Londonba igyekszünk, miért megyünk a Bayswater Roadon?
– Hogy ellenőrizzük, nem követ-e bennünket valamelyik baráti
vagy ellenséges ügynökség.
– Ki akarna követni bennünket, Sir Basil? Az amerikaiak?
– Én igazából jobban tartok az oroszoktól, Alfred.
Vicary felemelte a fejét, és mielőtt visszasüppedt volna az ülésbe,
Boothby felé fordult. – Szeretnék magyarázatot kérni erre a
megjegyzésre, de túl fáradt vagyok hozzá.
– Néhány perc múlva mindenre fény derül.
– Kávét kapunk ott?
Boothby nevetett. – Igen, erről kezeskedem.
– Akkor jó. Nem veszi rossz néven, ha kihasználom a lehetőséget
néhány percnyi alvásra?
De ebben a pillanatban már el is szenderedett, nem hallotta
Boothby válaszát.
 Az autó csikorogva fékezett. Vicary könnyű álomban lebegett,
érezte, hogy a feje előre esik, majd hátracsuklik. Hallotta a kocsi
ajtókilincsének fémes kattanását, és érezte, hogy hideg levegő csap
az arcába. Hirtelen felébredt. Balra nézett, és láthatólag
meglepődött Boothby jelenlétén. Rápillantott a karórájára.
Jóságos Isten, majdnem nyolc óra. Egy órát keringtek London
utcáin. A nyaka elgémberedett a kényelmetlen alvástól. A feje
lüktetett a koffein és cigaretta utáni vágyakozástól.
Megtámaszkodott a kezeivel, és ülőhelyzetbe tornázta magát.
Kinézett az ablakon. London keleti részében voltak, Hoxtonban,
ebben a ronda viktoriánus városrészben, amelynek gyárépületei
nehéz időket éltek át. A szemközti házsort lebombázták, váltakozva
követték egymást a megrongálódott épületek és a törmelékhalmok,
mint egy hiányos, szuvas fogsor a szájban.
Hallotta, hogy Boothby szólongatja. – Ébredjen, Alfred,
megérkeztünk. Különben is, mi a fenéről álmodott?
Hirtelen félig magához tért. Miről álmodott? Talán beszélt
álmában? Egy ideje már nem álmodott Franciaországról. Mióta is?
Hogy sarokba szorította Catherine Blake-et. Eltűnődött, vajon
Helent idézte volna fel? Az autóból kimászva újra rátört a fáradtság
hulláma, meg kellett kapaszkodnia az autó hátsó sárvédőjében.
Boothby nem vette észre a megingását, a járdán állva türelmetlenül
nézett vissza Vicary-ra, csörgette az aprópénzt a zsebében. Az eső
keményen rákezdett. A sivár táj valahogyan még hidegebb érzetet
keltett. Vicary csatlakozott Boothbyhoz, mélyeket lélegzett a nyirkos,
hideg levegőből, és mindjárt jobban érezte magát.
Boothby a bejárati ajtón át bevezette a hallba. A házat minden
bizonnyal több lakássá alakították át, mert sorban álltak a fém
levelesládák a falon. A hall hátsó végében, pontosan a bejárattal
szemben volt a lépcsőház. Vicary hagyta becsukódni az ajtót, és
azonnal elnyelte őket a sötétség. Villanykapcsoló után tapogatózott,
mert a belépéskor valahol látott egyet. Megtalálta, és felkattintotta.
Semmi.
– Itt egy kicsit szigorúbban veszik az elsötétítést, mint mi a
nyugati városrészben – jegyezte meg Boothby. Vicary a viharkabátja
zsebéből előásta az elemlámpáját. Átadta Boothbynak, aki
megvilágította az utat a falépcsőkön.
Vicary jóformán semmit sem látott, csak Boothby széles hátát,
meg a gyenge lámpa alig vibráló fénysugarát. Többi érzékszerve
azonnal élesen működött, mint a vak embernek. Vizelet, állott sör,
fertőtlenítő és avas olajban sütött tojás illata csapta meg az orrát.
Azután a hangok. Egy szülő verte a gyerekét, az egyik pár
veszekedett, a másik zajosan közösült. Valahonnan orgona és
férfikórus hangja szűrődött be. Azt hitte, templom található a
közelben, de azután rájött, hogy a BBC adását hallgatják. Csak akkor
döbbent rá, hogy vasárnap van. A Kettledrum és Catherine Blake
felkutatása összemosta a hét napjait.
Elérték a legfelső emelet lépcsőpihenőjét. Boothby levilágított a
lámpával a hallba. A fény visszatükröződött egy sovány macska
sárga szemében. Mielőtt elugrott, még dühösen fújtatott rájuk.
Vicary a mise hangjait figyelte. Az éneklés elhallgatott, és a
gyülekezet a Miatyánkot szavalta. Boothbynak kulcsa volt az
ajtóhoz. Bedugta a zárba, de belépés előtt még lekapcsolta a
zseblámpát.
Nyomorúságos, apró szobába kerültek. Benne hevenyészett ágy,
nem nagyobb, mint Vicaryé az MI5 főhadiszállásán, apró teakonyha,
a gázrezsón melegedő kávé, pöttöm dohányzóasztal, mellette
szobormereven ülő és a rádiót hallgató két férfi. Mindkettő szájából
Gauloise cigaretta lógott, és a levegő kéklett a sűrű dohányfüsttől.
Lámpa nem égett a szobában, csak a szomszédos utca házsorára
néző keskeny ablakon szüremlett be kevéske fény. Vicary odasétált
az ablakhoz, és lenézett a szemetes sikátorra. Két kissrác
konzervdobozokat dobált a levegőbe, és botokkal igyekezett eltalálni
őket. A feltámadt szél köröző sirályok módjára lebegtette a régi
újságokat. Boothby két gyanús tisztaságú zománcbögrébe töltötte a
gőzölgő kávét. Az egyiket Vicarynak nyújtotta, a másikat magának
tartotta meg. A kávé vacak volt – keserű, állott és túl erős –, de
legalább forró és koffeintartalmú.
Boothby bemutatásra használta csorba bögréjét, először az
idősebb és magasabb alak felé bökött vele. – Alfred Vicary,
ismerkedjen meg Pelicannal. Nem ez az igazi neve, csak egy kódnév.
Attól tartok, a valódi nevét nem tudhatja meg. Még én sem tudom
biztosan. – Azután bögréjével az asztalnál ülő másik férfi felé bökött.
– És ez a fickó Hawke. Ez nem kódnév, valóban így hívják. Hawke
nekünk dolgozik, igaz barátom?
De Hawke nem adta jelét, hogy odafigyelne Boothby szavaira.
Nevével ellentétben nem hasonlított ragadozó madárhoz, inkább
bothoz, pálcához vagy nádszálhoz, annyira hullaszerű és betegesen
sovány volt. Olcsó háborús időkből származó öltönye lógott csontos
vállain, mintha gardróbfogasra akasztották volna. Az éjszaka és föld
alatt dolgozó ember sápadtsága ült az arcán. Szőke haja ritkult és
gyorsan őszült, holott nem lehetett idősebb Vicary utolsó egyetemi
tanítványainál. Francia módra tartotta a Gauloise-t, hosszú
hüvelyk– és mutatóujja között. Vicarynak az a kényelmetlen érzése
támadt, hogy már korábban is látta valahol. Talán a kantinban, vagy
hóna alatt egy csomó dossziéval a Nyilvántartóból kilépve. Vagy
Boothby irodájából jött ki azon a titkos folyosón, ahol azon a
bizonyos estén Grace Clarendon is távozott. Hawke nem nézett
Vicaryra Csak egyetlen egyszer mozdult meg, amikor Boothby
néhány lépéssel közelebb ment hozzá. Akkor néhány centire elhúzta
a fejét, és megkeményítette az arcvonásait, mintha attól tartana,
hogy Boothby megüti.
Vicary ezután Pelicant vette szemügyre. Egyaránt lehetett volna
író vagy dokkmunkás, német vagy francia származású. Talán
lengyel, hiszen azok mindenütt felbukkantak. Hawke-vel ellentétben
Pelican visszanézett Vicaryra, állhatatos, de kicsit zavart pillantást
vetett rá. Vicary nem láthatta tisztán a szemét, mert a legvastagabb
szemüveget hordta, amilyet valaha is látott, az üveg enyhe
színezettsége pedig fényérzékenységre utalt. Fekete bőrkabátja alatt
két pulóvert is viselt, egy szürke magasnyakút, meg egy kopott, bézs
színű kardigánt, amely úgy nézett ki, mintha valamelyik hasonlóan
jó szemű rokona kötötte volna neki. Tövig szívta a cigarettáját, majd
vastag hüvelykujjának repedezett körmével eloltotta a csikket.
Boothby levette a kabátját, és lekapcsolta a rádiót. Azután
Vicaryra nézve azt mondta: – Nos. Hol kezdjem?
Hawke nem nekünk dolgozott, hanem kizárólag Boothbynak.
Boothby ismerte Hawke apját. Indiában dolgozott vele a
biztonsági szolgálatnál. A fiatal Hawke-vel 1935-ben találkozott
Angliában, a család kenti birtokán rendezett ebéden. Az ifjabb
Hawke ivott, túl sokat beszélt, korholta az apját és Boothbyt
munkájuk jellégéért, úgy idézte Marxot és Lenint, mint más
Shakespeare-t, és hevesen hadonászott a kezeivel, amikor a kellemes
kertben az angol uralkodó osztály korruptságát taglalták. Ebéd után
az idősebb Hawke mentegetődzött Boothby előtt fia elviselhetetlen
magatartása miatt. Tudja, a mai idők gyermekei, mondta,
badarságokat tanulnak az iskolában, kárba vész a drága
taníttatásuk.
Boothby mosolygott az egészen. Nagyon hosszú idő óta keresett
egy ilyen Hawke-szerű figurát.
Boothby kapott egy új feladatot, szemmel tartani a
kommunistákat. Különösen az egyetemeken, Oxfordban és
Cambridge-ben. Nagy-Britannia kommunista pártja, az orosz
mesterek kedvelt és bátorított szervezete, az egyetemi fiatalság
körében toborozta a nyáj új tagjait. Az NKVD lehetséges kémek után
kutatott közöttük. Hawke Oxfordba ment, hogy Boothbynak
dolgozzon. Boothby elbűvölte Hawket. Irányt adott eltévelyedett
gondolatainak. Ezt mindig remekül tudta csinálni. Hawke a
kommunisták nyakán lógott, együtt ivott és vitatkozott velük,
teniszpartnereket választott közülük, és együtt fajtalankodott a
többiekkel. De amikor be akarták léptetni a pártba, elküldte őket a
francba.
Azután érte ment Pelican.
Hawke felhívta Boothbyt. Hawke jó fiú volt.
Pelican német volt, zsidó és kommunista. Boothby azonnal
felismerte a lehetőséget benne. Az 1920-as években kommunista
utcai verekedőkén ténykedett Berlinben, de Hitler hatalomra jutása
után jobbnak látta biztonságosabb helyre menekülni. 1933-ban
Angliába emigrált. Az NKVD még a berlini időkből ismerte Pelicant.
Amikor kiderítették, hogy Angliában telepedett le, haladéktalanul
beszervezték ügynöknek. Csak a jó képességű emberek kiválasztását
bízták rá, nem kívántak tőle nehéz, információszerző feladatokat. Az
első általa kiválasztott tehetség Boothby embere, Hawke lett. Hawke
és Pelican következő találkozóján felbukkant valahonnan Boothby,
és istentelenül ráijesztett. Pelican beleegyezett, hogy Boothbynak
dolgozzon.
– Itt van még, Alfred?
Vicary hallgatagon állt az ablaknál. – Oh, persze. Valójában két
lépéssel maga előtt járok.
1939 augusztusában Boothby bevitte Hawke-t az MI5-höz. Pelican
pedig az ő parancsára azt közölte moszkvai irányítóival, hogy
beszervezett sztárügynöke most már a brit titkosszolgálatnál
dolgozik. Moszkvában el voltak ragadtatva. Pelican csillaga
emelkedett. Boothby arra használta Pelicant, hogy valós, de
ártalmatlan anyagokat küldetett vele az oroszoknak. Minden
információ állítólagos forrása az MI5-be beépült Hawke volt, és az
oroszok más csatornákon is ellenőrizni tudták a valódiságukat.
Pelican csillaga magasan ragyogott.
1939 novemberében Boothby Hollandiába küldte Pelicant. Egy
Walter Schellenberg nevű fiatal, arrogáns német hírszerző tiszt
álnéven rendszeresen átjárt a holland területre, hogy ott néhány,
MI6-hoz tartozó ügynökkel találkozzon.
Schellenberg a Schwarze Kappelle tagjának adta ki magát, és az
angolok segítségét kérte. Valójában az igazi német árulók neveit
akar megszerezni az angoloktól, hogy letartóztathassa őket. Pelican
egy határmenti holland városka egyik kávéházában találkozott
Schellenberggel, és felajánlotta, hogy kémkedik neki Angliában.
Hozzátette, hogy az NKVD-nek is végzett egy-két munkát, többek
között beszervezett nekik egy Hawke nevű diákot, aki bekerült az
MI5 állományába, és azóta is rendszeres kapcsolatot tart vele.
Jószándékának jeleként Pelican ajándékot is vitt Schellenbergnek,
egy ázsiai erotikus gyűjteményt. Schellenberg ezer fontot,
fényképezőgépet és rádió adó-vevőt adott Pelicannak, és
visszaküldte őt Angliába.
Az MI5-öt 1940-ben átszervezték. Churchill szünet nélkül támadta
az öreg főigazgatót, Vernon Kellt, aki 1909-ben megalapította a
szolgálatot. Sir David Petrie vette át az irányítást. Boothby Indiából
ismerte, ezért őt felfelé buktatták. Pelicanból operatív tisztet csinált
– amatőr, mint maga Alfred, de nem professzor, csak ügyvéd –,
azonban továbbra is keményen rajta tartotta a kezét. Pelican túl
fontos volt ahhoz, hogy mindössze a kantinba vezető járást ismerje.
Emellett egyre érdekesebben alakult Pelican kapcsolata
Schellenberggel.
Schellenbergre nagy hatást gyakoroltak Pelican első jelentései. Jó,
de ártalmatlan anyagok birtokába jutott a hadianyaggyártásról, a
csapatok mozgásáról, a bombakárok felbecsüléséről. Mohón kapott
utánuk, holott tudta, hogy egy kommunista zsidótól származnak, aki
mellesleg az NKVD tehetségfelkutatója is. Ó és az SS többi tagja ki
nem állhatta Canarist, és az Abwehr hivatásos hírszerző tisztjeit.
Bizalmatlanul fogadták az információkat, amelyeket Canaris adott át
a Führernek. Schellenberg felismerte a lehetőséget: külön hálózatot
tud létrehozni Angliában, és az Abwehr megkerülésével közvetlenül
jelenthet Hitlernek és Heinrich Himmlernek.
Boothby is meglátta a lehetőséget a dologban. Két célra is képes
lesz felhasználni Pelican hálózatát: hitelesíti általa a megtévesztő
rendszeren Canarisnak küldött hamis információkat, és egyidejűleg
ellentétet gerjeszt a két rivális hírszerző szervezet között. Ez
érzékeny egyensúlyozó lépéseket követelt. Az MI5-nek érdekében
állt, hogy Canaris a helyén maradjon, hiszen egész ügynökségét
leleplezték és manipulálták, de ugyanakkor jól jött nekik egy kis
hatalmi intrika is. A Brit Titkosszolgálat képes volt finoman szítani a
viszály és hűtlenség tüzét. Boothby Pelican segítségével olyan
információkkal kezdte etetni Schellenberget, amelyek kérdésessé
tették Canaris lojalitását. Ahhoz kevésnek bizonyultak, hogy
Schellenberg az Öreg Róka hátába döfje a tőrt, de arra ösztönözték,
hogy állandóan a keze ügyében tartsa a fegyvert.
1942-ben Boothby azt hitte, hogy a játszma irányítása kicsúszott a
kezéből. Schellenberg egy hosszú listát állított össze Canaris
bűneiről, és átadta Himmlernek. A megtévesztő akciókat irányító
bizottság úgy döntött, hogy odavet egy-két koncot Canarisnak, aki
így kibújhat a nyakára vetett hurokból. Néhány értékes információt
hoztak a tudomására, hogy bizonyítani tudja Hitlernek az Abwehr
eredményességét. Az ötlet bevált. Himmler fiókba zárta
Schellenberg dossziéját, és az Öreg Róka a helyén maradt.
Boothby töltött magának még egy bögrével az ocsmány kávéból.
Vicary az elsőt sem volt képes meginni. A félig teli bögrét letette az
ablakpárkányra, egy lassan porrá száradó döglött lepke mellé. A
kissrácokat elűzte a szél a sikátorból. Erős szélrohamok verték az
esőt az üvegnek. A szoba sötétbe borult. A reggeli lázas tevékenység
után a ház is elcsendesedett. Az egyetlen zajt Boothby szakadatlan
járkálása közben nyikorgó padló keltette. Vicary elfordult az
ablaktól, és őt figyelte. Úgy illett ebbe a mocskos lakásba, mint pap a
bordélyházba, de láthatóan rendkívül jól érezte magát. Még a kémek
is szeretnek olykor titkokat kifecsegni.
Boothby benyúlt az öltönyének belső zsebébe, előhúzott egyetlen
szál papírt, és átadta Vicarynak. Az általa hetekkel ezelőtt írt
feljegyzés volt, amelyben biztonsági készültség elrendelését kérte. A
bal felső sarkán meglátta a Végrehajtani bélyegzőt. A bélyegző
mellett a két alig olvasható kezdőbetű: BB. Boothby kinyújtotta a
kezét, és visszakérte a feljegyzést. Azután odaadta Pelicannak.
Pelican most először mozdult meg. Lefektette a papírlapot az
asztalra, és felkapcsolta a villanyt. Vicary a közelében állt, láthatta,
hogy kényszeredetten pislog a sötét szemüveg mögött. Zsebéből
elővette a német gyártmányú fényképezőgépet, amelyet
Schellenberg adott neki még 1940-ben. Profi módjára beállította a
fényt, ellenőrizte a lencse látószögét, hogy éles negatívot kapjon, és
tíz felvételt készített a dokumentumról. Azután felemelte a
fényképezőgépet, és Hawke-re irányította. Kétszer elkattintotta,
majd visszatette a zsebébe.
– Pelican ma este Lisszabonba utazik – mondta Boothby.
Schellenberg és a barátai találkozni szeretnének vele. Azt hiszem,
nagyon alapos vizsgálatnak akarják alávetni, mielőtt megkezdik a
kikérdezését. Pelican átadja nekik ezt a filmet. Amikor legközelebb
Schellenberg és Canaris együtt lovagolnak a Tiergartenben,
Schellenberg elmeséli az admirálisnak a dolgot. Canaris és Vogel
bizonyítéknak fogják majd fel arra, hogy a Kettledrum aranyat ér. Az
ügynöküket nem leplezték le. A Brit Titkosszolgálat pánikba esett.
Éppen ezért a Mulberry műveletről küldő anyagainak hitelesnek kell
lenniük. El tudja képzelni a helyzetet, Alfred? Elsőnek Vicary és
Boothby távoztak. Boothby ment előre, és a professzor ballagott a
nyomában. A sötétben még nehezebb volt leereszkedni a lépcsőkön,
mint fölfelé tapogatózni. Vicary kétszer is megbotlott, és Boothby
kasmír kabátjának vállába kapaszkodott. A macska is előkerült, és az
egyik sarokból fújt rájuk. A kellemetlen szagok újra végigkísérték
őket, de most fordított sorrendben. Leértek a lépcsők aljára. Vicary
érezte, hogy cipőjének talpa a hallt borító linóleumot karistolja.
Boothby kilökte az ajtót. Amikor az eső az arcába csapott, Vicary
önkéntelenül egy lépést hátrált.
Életében nem örült ennyire, hogy megszabadult valahonnan. Az
autó felé haladva egymást figyelték. Vicarynak olyan benyomása
támadt, hogy átlátszó üvegen néz keresztül. Boothby elkalauzolta a
megtévesztés olyan titkos világába, amelynek a létezéséről fogalma
sem volt. Bemászott az autóba, Boothby beült melléje, és becsapta az
ajtót. A Kingsland Roadon haladtak, azután délre a folyó mentén.
Vicary egyszer Boothbyra pillantott, majd elfordította a fejét.
Boothby arckifejezése önelégültségről árulkodott.
– Nem kellett volna mindebbe beavatnia – mondta Vicary. –
Miért tette?
– Mert így akartam.
– Mi a helyzet a szükséges tudnivalókkal? Nekem nem kell
tudnom ezekről a dolgokról. Elküldhette volna a feljegyzésemet
Schellenbergnek anélkül, hogy soha ne tegyen említést róla.
– Ez igaz.
– Tehát azért csinálta, hogy imponáljon nekem?
– Bizonyos értelemben igen – felelte Boothby. – Maga, az
ötletével, hogy a helyén hagyja Catherine Blake-et, nagyon sok
embernek imponált. Engem is beleértve. Rájöttem, hogy
lebecsültem magát, Alfred. Alulértékeltem az intelligenciáját és a
könyörtelenséget. Hidegszívű gazemberre vallott visszaküldeni
Jordant abba a hálószobába, táskájában egy rakás megtévesztő
dokumentummal. Meg akartam mutatni magának a játék következő
szakaszát.
– Így vélekedik az egészről, Sir Basil, hogy játék?
– Nem egyszerűen játék, Alfred. Ez maga a játszma.
Boothby mosolygott. Ez lehet a legnagyobb fegyverünk. Vicary az
arcát figyelve arra gondolt, hogy ezzel a mosollyal biztosíthatja a
feleségét, Pénelopét a már nem is remélt szerelméről.
A Kettledrum illúziójának fenntartása megkövetelte Vicarytól,
hogy napjának nagyobb részét a St James’s Street-i szűk irodájában
töltse. Elvégre arról próbálták meggyőzni az Abwehrt és az osztály
egészét, hogy Vicary egy szigorúan titkos anyaghoz hozzáfért német
ügynököt üldöz. Becsukta az ajtaját és leült az íróasztalához.
Kétségbeesetten vágyott az alvásra. Asztalra hajtotta a fejét, mint az
álmos diákok szokták, és becsukta a szemét. Gondolatai azonnal
visszakalandoztak a mocskos hoxtoni lakásba. Felidézte Pelican és
Hawke alakját. Maga előtt látta a kisfiút a szemetes sikátorban,
sovány, hófehér lábai kivillantak a nadrágjából. Emlékezett a
porladó lepkére. Hallotta a hatalmas katedrálisban visszhangzó
orgonamuzsikát. Matildára gondolt, és a temetéséről történt
távolmaradása miatt érzett lelkiismeret-furdalás úgy tört rá, mintha
hideg vizet zúdítottak volna a nyakába.
A fenébe! Miért nem vagyok képes néhány percre kikapcsolni és
aludni?
Azután a lakásban ide-oda járkáló Boothby jelent meg előtte,
amint Pelican és Hawke történetét, meg a Walter Schellenberg
becsapására kidolgozott megtévesztő akciót meséli. Rádöbbent,
hogy még soha nem látta Boothbyt boldogabbnak. Ott volt a
terepen, ügynökeitől körülvéve, kicsorbult szélű zománcos bögréből
itta a szörnyű kávét. Úgy érezte, hogy rosszul ítélte meg Boothbyt,
pontosabban mondva, Boothby félrevezette őt. Ahogyan az egész
osztállyal tette. Boothby maga volt a hazugság. Hamis volt körülötte
minden. A hatalmas irodáját körüllengő komikus bürokrácia, az
ostoba személyes életvitel, a piros és zöld jelzőlámpák az ajtaja
fölött, a nevetségesen beteges irtózás attól, hogy pohárnyomok
maradjanak értékes bútorain. Nem ez jellemezte Basil Boothbyt. Bas
Boothby nem aktatologató, hanem remek ügynök. Nagy hazudozó.
Egy manipulátor. Sikeres megtévesztő. Vicary azzal szenderedett
álomba, hogy kevésbé utálta őt. De egy dolog még mindig zavarta.
Miért lebbentette fel a fátylat? És miért éppen most?
Vicary érezte, hogy álomtalan alvásba zuhan. A Big Ben a távolban
elütötte a tízet. A harangjáték hangja elúszott, csak a csukott ajtó
mögötti telexgép tompa kattogása szűrődött be az irodájába. Sokáig
akart aludni. Egy időre meg akart feledkezni mindenről. De röviddel
később érezte, hogy először gyengéden, majd hevesebben rázzák a
vállát. Azután egy lány hangját ismerte fel. Eleinte halkan és
kellemesen, majd kicsit riadtan szólongatta. – Vicary professzor…
Vicary professzor. Ébredjen, kérem. Vicary professzor. Hall engem?
Vicary, még az asztalra hajtott fejjel, lassan kinyitotta a szemét.
Egy pillanatig azt hitte, hogy Helen áll mellette. De csak Prudence
volt az, a gépíró szolgálat lenszőke angyala. – Elnézést, hogy
felébresztettem, professzor. De Harry Dalton van a vonalban, és
sürgősen beszélni kíván magával. Hadd hozzak egy csésze forró teát,
szegény báránykám.
 NEGYVENEGY

London

Catherine Blake szemerkélő, hideg esőben hagyta el a lakását,

röviddel tizenegy óra előtt. A sötétedő égbolt az időjárás rosszabbra
fordulását ígérte. Három órája maradt a Neumannal esedékes
találkozóig. Az ilyen barátságtalan napokon igyekezett kihagyni a
fárasztó kóborlást London utcáin, és egyenesen a találkahelyre
ment. A biztonságos közlekedést egyhangúnak és kimerítőnek
találta. Állandóan megállni, és ellenőrizni, hogy nem követik-e, fel-
le ugrálni a földalatti szerelvényekre, egymás után integetni le a
taxikat. De az óvatosság szükséges volt, különösen most.
Az ajtóban megállt, állát elfedte egy sállal, és kinézett az utcára.
Csendes vasárnap reggel volt, enyhe a forgalom, az üzletek zárva.
Csak a szembelévő kávéház nyitott ki ma is. Az utca felőli asztalnál
egy kopasz férfi újságot olvasott. Egy pillanatra felnézett, tovább
lapozott, és újra elmélyedt az olvasásban.
A kávéház előtt féltucat ember várt az autóbuszra. Catherine jól
megnézte az arcukat, és úgy érezte, hogy egyiküket már korábban is
látta. Talán a buszmegállóban, esetleg máshol. Felnézett a szemközti
oldal lakásaira. – Ha megfigyelés alá vesznek majd, állandó helyről
fogják csinálni, egy szemközti lakásból, vagy valamelyik üzlet feletti
helyiségből. Szemével végigpásztázta az ablakokat, kereste az
esetleges változásokat, vagy egy rámeredő arcot. Nem látott semmi
érdekeset. Befejezte a matatást a sáljával, felhúzta az ernyőjét, és
nekivágott az esőnek. A Cromwell Roadon szállt először autóbuszra.
Majdnem üres volt, csak két idős hölgy, egy magában beszélő
öregúr, meg egy jelentéktelen, borostás arcú, átázott viharkabátot
viselő, újságjába mélyedő férfi utazott rajta. Catherine a Hyde Park
Cornernél leszállt. Az újságolvasó férfi is. Ő a park felé indult, a férfi
az ellenkező irányba, a Piccadillyre. Mit is mondott Vogel a MI5
megfigyelőiről? Olyan férfiak, akik mellett elmész az utcán anélkül,
hogy még egyszer megnéznéd őket. Ha Catherine alkalmazta volna a
megfigyelőket az MI5-nél, az újságos férfit feltétlenül kiválasztotta
volna.
A Park Lane-nel párhuzamos gyalogösvényen haladt északnak. A
park nyugati végében, a Bayswater Roadnál megfordult, és elindult
visszafelé a Hyde Park Cornerhez. Ott megint megfordult, és újra
nyugat felé sétált. Biztosra vette, hogy gyalogosan, senki sem követi.
Kisebb távolságot meg tett a Bayswater Roadon. Megállt egy
levelesládánál, bedobott egy megcímzetlen borítékot, ezt a
lehetőséget használva ki még egy utolsó ellenőrzésre. Semmi. Súlyos
felhők kergetőztek az égen, az eső jobban megeredt. Taxiba ült, és
megadott a sofőrnek egy stockwelli címet.
Catherine hátradőlt az ülésen, figyelte az ablaknak verődő
esőcseppeket. A Battersea hídon erős széllökések táncoltatták meg a
taxit. Még mindig szórványos volt a forgalom. Hátrafordult, és
kinézett a kocsi hátsó ablakán. Talán kétszáz méterrel mögöttük egy
fekete furgon közeledett. Két embert látott az első ülésen.
Amikor újra előre fordult, észrevette, hogy a taxisofőr figyeli a
vissza pillantó tükörből. Tekintetük egy pillanatra találkozott,
azután a sofőr megint az utat nézte. Catherine ösztönösen a
retiküljébe nyúlt, és megmarkolta a tőrének markolatát. A taxi
befordult az egyik kihalt, jellegzetes viktoriánus házakkal
szegélyezett utcába. Nyoma sem látszott más, emberi lénynek,
forgalomnak vagy gyalogosoknak a járdán. Mire újra megfordult, a
fekete furgont már nem látta.
Megnyugodott. Erre a mai találkozóra felfokozott izgalommal
készült Szerette volna megtudni Vogel válaszát a kérésére, hogy
menekítse ki őt Angliából. Énjének egyik fele azt kívánta, bár soha
ne küldte volna el. Biztosra vette, hogy az MI5 hálót font köréje,
hiszen rettenetes hibákat követett el. De ugyanakkor jelentős
értesüléseket gyűjtött össze Peter Jordan páncélszekrényéből.
Tegnap éjjel lefényképezett egy SHAEF címerrel jelzett
dokumentumot, amelyre a SZIGORÚAN TITKOS megjegyzést
bélyegezték. Könnyen lehetséges, hogy a partraszállás titkát lopta el.
Az ő helyzetében nem látszott megítélhetőnek, hogy Peter Jordan
terve csak egy gigantikus összerakós szerkezet egyik darabja. De
Berlinben, ahol megpróbálják megfejteni ezt a rejtvényt, az ellopott
információk aranyat érnek. Úgy érezte, hogy folytatni akarja, de
vajon miért? Nincs benne logika. Soha nem akart kém lenni, Vogel
zsarolással vette rá. Soha nem érzett alattvalói hűséget Németország
iránt. Igazából senki és semmi iránt sem érzett elkötelezettséget,
valószínűleg ezért lett jó ügynök. De eszébe jutott még valami. Vogel
mindig játszmának nevezte az egészet. És ó meg akarta nyerni a
játszmát. Nem azért akarta ellopni az invázió titkát, hogy
Németország megnyerje a háborút, és a nácik ezer évig
uralkodhassanak Európában. Azért akarta megenni, hogy
bebizonyítsa, ő a legjobb, többet ér az Abwehr által Angliába küldött
kétbalkezes idiótáknál. Meg akarta mutatni Vogelnek, hogy nála is
jobban játszik.
A taxi megállt. A sofőr hátrafordult. – Biztosan ezt a helyet keresi?
Kinézett az ablakon. Egy sor lebombázott és elhagyott raktár előtt
álltak meg. Az utcák teljesen üresek. Ha valaki követi, az itt nem
maradhat észrevétlen. Kifizette a viteldíjat és kiszállt. A taxi
elhajtott. Néhány másodperc múlva felbukkant egy fekete furgon,
ketten ültek benne. Elhaladt mellette, és továbbhajtott az utcában. A
Stockvvell földalatti állomás néhány lépésnyire volt. Felhúzta az
ernyőjét, sietve lement a lépcsőn, és jegyet vett a Leicester Square-
ig. Amikor a peronra ért, a vonat éppen indult. Átpréselte magát a
záródó ajtókon, és azonnal talált egy ülőhelyet.
Horst Neumann a Leicester Square-hez közeli kapu alatt
álldogált, és újságpapírból halat meg sült krumplit eszegetett. Amint
az utolsó falat halat lenyelte, azonnal elfogta a rosszullét.
Megpillantotta a járókelők kisebb csoportjával a térre beforduló
Catherine-t. Összegyűrte a zsíros újságpapírt, bedobta a
szemétgyűjtőbe, és a nyomába indult. Egy perc alatt utolérte.
Catherine egyenesen előre nézett, mintha észre sem vette volna a
mellette haladó Neumannt. Kicsit kinyújtotta a kezét, és átadta neki
a filmet. A férfi szó nélkül a kezébe csúsztatott egy cédulát. Azután
elváltak egymástól. Neumann leült a tér egyik padjára, és nézte a
távolodó Catherine-t.
– Azután mi történt? – kérdezte Alfred Vicary.
– A nő lement a Stocwell földalatti állomásra – felelte Harry. –
Utána küldtünk egy embert, de addigra már felszállt egy vonatra.
– A francba – dünnyögte Vicary.
– A Waterloo állomáson egyik emberünk felszállt a földalattira, és
újra a nyomába szegődtünk.
– Mennyi ideig volt egyedül?
– Körülbelül öt percig.
– Éppen elég idő arra, hogy találkozzon egy másik ügynökkel.
– Én is ettől félek, Alfred.
– Azután mi történt?
– A szokásos menet. Legalább másfél órán át futtatta a
megfigyelőket körben a West Enden. Végül beült egy kávéházba, és
adott nekünk is egy félórás pihenőt. Azután a Leicester Square-re
ment. Körbejárta a teret majd visszaindult Earl’s Courtba.
– Nem találkozott senkivel?
– A mi megfigyelésünk szerint nem.
– Mi történt a Leicester Square-en?
– A megfigyelők nem láttak semmit.
– A levelesláda a Bayswater Roadon?
 – Lefoglaltuk a tartalmát. A rakás tetején találtunk egy
megcímzetlen, üres borítékot. Csak trükk volt, hogy ellenőrizhesse,
nincsenek-e a nyomában.
– Az isten verje meg, nagyon jó ügynök.
– Igazi profi.
Vicary összekulcsolta az ujjait. – Nem hiszem, hogy friss levegőt
szívni rohangált volna annyit, Harry. Vagy bedobott valahol valamit,
vagy egy ügynökkel találkozott.
– A földalattin kellett megtörténnie – mondta Harry.
– Bármilyen rohadt helyen megcsinálhatta. – Vicary öklével verte
a szék karfáját. – Az isten verje meg!
– Folytatnunk kell a figyelését. Végül csak elkövet egy hibát.
– Én nem számítanék erre, Harry. És minél hosszabb ideig
követjük, annál nagyobb a valószínűsége, hogy észreveszi a
kíséretet. Ha pedig rájön, hogy a nyomában járunk…
– Akkor mi halottak vagyunk – fejezte be Harry a megkezdett
gondolatot.
– Ez így igaz. A halálunkat jelentené.
Vicary szája elé tett kézzel elfojtott egy hosszú ásítást. – Beszélt
Grace-szel?
– Igen. Minden elképzelhető listán kereste a neveket. Nem talált
sen mit.
– Broome-val mi a helyzet?
– Ugyanaz. Egyetlen akció vagy ügynök sem található ilyen
kódnév alatt. – Harry hosszan nézett Vicaryra. – Hajlandó lenne
megmagyarázni, hogy miért Grace-t kérte meg a nevek
megkeresésére?
Vicary felnézett, és a pillantásuk összekapcsolódott. – Ha
megtenném, biztosan megölne. Nincs jelentősége, csak a szemem
csalt meg. – Vicary az órájára nézett, és megint ásított. – Be kell
számolnom Boothbynak, és össze kell szednem a következő köteg
Kettledrum anyagot.
– Akkor tehát folytatjuk?
– Hacsak Boothby másképp nem dönt, haladunk tovább.
– Mit tervez ma estére?
Vicary nehézkesen felállt, és belebújt a viharkabátjába. – Arra
gondoltam, hogy kellemes változatosságot szerezne a Four Hundred
Clubban vacsorázni és táncolni. Szükségem van valakire, aki belül is
szemmel tartja őket. Miért ne kérné meg Grace-t, hogy csatlakozzon
magához. Töltsenek egy kellemes estét az osztály költségén.
 NEGYVENKETTŐ

Berchtesgaden

– Jobban érezném magam, ha azok a gazemberek előttünk

lennének, és nem mögöttünk – mondta rosszkedvűen Wilhelm
Canaris, miközben a szolgálati Mercedesben a XVI. századi falucska,
Berchtesgaden felé robogtak a havas autópályán. Vogel hátrafordult
és kinézett az ablakon. A mögöttük suhanó autóban Heinrich
Himmler Reichsführer és Walter Schellenberg brigadeführer ültek.
Vogel továbbra is kibámészkodott az ablakon. A festői falucska
fölött szállingózott a hó. Pocsék hangulatában giccses képeslaphoz
hasonlította. Látogasson a gyönyörű Berchtesgadenbe! A Führer
otthona! Idegesítette, hogy ilyen kritikus időpontban messze
hurcolták Tirpitz Ufertól. Miért nem Berlinben tartózkodik, mint a
többiek, füstölgött magában. Vagy untenbergi Farkastanyáján, vagy
a bajorországi Sasfészekben húzta meg magát.
Vogel elhatározta, hogy valami előnyt is kovácsol az utazásból;
eltervezte, Gertrudeval és a gyerekekkel vacsorázik és náluk tölti az
éjszakát. Berchtesgadentől két órányi autóútra éltek Trude anyjánál,
egy másik faluban. Isten tudja, milyen régen történt már ilyen. Két
napra látogatta meg őket októberben, és egy napot tudott szakítani
karácsonykor. Felesége disznósültet, krumplit és párolt káposztát
ígért vacsorára, s pajkosan fogadkozott, hogy testének is csodálatos
élményekben lesz része kandalló előtt, miután a gyerekek és a szülei
lefeküdtek. Trude mindig szívesen szeretkezett ilyen helyeken, ahol
rajtakaphatták őket. Valamitől izgatóbbnak érezte, és már húsz
évvel ezelőtt így csinálták, amikor ő Lipcsében diákoskodott. Vogel
számára már régen kiveszett a kapcsolatukból ez a fajta izgalom. Ő
szeretkezett így szándékosan, hogy megbüntesse, amiért Londonba
küldte.
 – Figyelj engem, és emlékezz mindenre, ha legközelebb a
feleségeddel lefekszel.
Vogel csodálkozott magán. Istenem, miért ez jár most a fejemben?
El kell rejtenie az érzéseit Gertrude elől, mint ahogy mindent
eltitkolt eddig is. Nem volt született hazudozó, de azzá kellett válnia.
Gertrude még mindig azt hitte, hogy Canaris belső jogi tanácsadója.
Fogalma sem volt arról, hogy az Abwehr legtitkosabb angliai
kémhálózatának irányító tisztje. Szokás szerint a mai
elfoglaltságáról is hazudott neki. Trude úgy tudta, hogy Canaris
szokásos megbízásának tesz eleget Bajorországban, nem pedig a
Kehlstein-hegység csúcsára autózik, beszámolni a Führernek
franciaországi invázió ellenséges terveiről. Vogel félt, hogy az
igazság megismerése esetén a felesége elhagyná. Túl sok esetben
hazudott neki, olyan hosszú ideje becsapja. Soha többet nem bízna
meg benne. Gyakran gondolt arra, hogy talán könnyebb lenne
mindent elmesélni Annáról, és azután bevallani, hogy Hitler
mesterkémje.
Canaris aprósüteménnyel etette a kutyáit. Vogel ránézett, majd
elfordította a tekintetét. Valóban lehetséges ez? Ő lenne az az ember,
aki rávette a jog világának elárulására, és az Abwehr legjobb kémjét
faragta belőle? Canaris kísérletet sem tett arra, hogy leplezze a
nácikkal szembeni megvetését. Megtagadta a belépést a pártba, és
állandóan szarkasztikus megjegyzéseket tett Hitlerre. De lehet, hogy
a megvetése áruláshoz vezetett? Ha Canaris áruló volt, az Abwehr
angliai hálózatai katasztrofális helyzetbe kerültek, hiszen az ő
helyzetében bármit kiszolgáltathatott. Viszont, ha áruló, hogyan
működhet még mindig a legfontosabb hálózatuk, töprengett Vogel.
Ennek így nem volt értelme. Amennyiben Canaris elárulta volna a
hálózatokat, az angolok egy nap alatt felgöngyölítették volna
valamennyit. A puszta tény ezzel szemben az, hogy az Angliába
küldött német ügynökök döntő többsége még a helyén van, és
bizonyítékát nyújtja Canaris ártatlanságának.
 Vogel saját hálózata elméletileg lebuktathatatlan volt. A
megállapodásuk szerint Canaris csak jelentéktelen részleteket
ismert a V-lánc működéséről. Más ügynökök nem keresztezhették
Vogel embereinek útját. Saját rádiókóddal rendelkeztek, külön
találkozási eljárást dolgozott ki a számukra, és elkülönített
számláról fizette őket. És Vogel megtisztította a vonalat
Hamburgban, az angliai hálózatok ellenőrző központjában. Még
emlékezett azokra az idiótákra, akiket Canaris és más irányító
tisztek dobtak át Angliába, különösen 1940 nyarán, amikor
küszöbön állt a németek angliai inváziója, és Canaris minden
óvatossági rendszabályt félrelökött. Az ügynökei gyengén
kiképzettek és rosszul fizetettek voltak. Vogel ismert olyanokat, akik
csak kétszáz font alamizsnát kaptak, mert az Abwehr és a Vezérkar
abban a hitben élt, hogy Anglia is olyan könnyen elesik, mint
Lengyelország vagy Franciaország. Legtöbbjük gyengeelméjű volt,
mint az a hülye, perverz és mohó Kari Becker, akik csak a pénz és a
kaland kedvéért vállalkoztak kémkedésre. Nem is értette, hogy az
ilyen emberek hogyan kerülték el a lebukást. Ő senkiben sem bízott,
aki a maga jószántából ment az ellenséges vonalak mögé kémkedni;
csak egy bolond vállalhat ilyesmit önszántából. És a bolondok rossz
ügynökök. Vogelt csak azok az emberek érdekelték, akikből vele
született tulajdonságaik és intelligenciájuk révén jó kémeket lehetett
faragni. A többi képességet – a motivációt, a mesterség fogásait és az
erőszak alkalmazására való hajlandóságot – ő beléjük tudta nevelni.
Mialatt a kanyargós Kehlsteinstrassen kapaszkodtak fölfelé, kint
néhány fokkal tovább hűlt az idő. Az autó motorja küszködött az
emelkedővel, a gumik ide-oda csúszkáltak a jeges úton. Néhány perc
múlva a sofőr megállt egy hatalmas, kettős bronzkapu előtt a
Kehlstein-hegység lábánál. Egy csapat SS-katona gyors ellenőrzést
végzett, majd gombnyomással kinyitották a nehéz kapuszárnyakat.
Mögöttük maradt a Kehlsteinstrassen kavargó hó, az autó behajtott
egy hosszú alagútba. Márvány falai csillogtak a díszes bronzlámpák
fényében.
Hitler híres liftje már várta őket. Plüss szőnyegével, mély bőr
foteljaival és telefonasztalával inkább kisebb szállodai szobára
hasonlított. Vogel és Canaris léptek be elsőnek. Canaris leült és
azonnal rágyújtott. Mire Himmler és Schellenberg megérkeztek, a
liftben sűrű füst gomolygott. A négy férfi szótlanul, maga elé
meredve ült, miközben a lift ezernyolcszáz méterrel Berchtesgaden
fölé, Obersalzbergbe emelkedett velük. Himmlert zavarta füst, szája
elé emelte kesztyűs kezét, és halkan köhögött.
Vogel fülei bedugultak a gyors szintváltozástól. A három vele
együtt utazó férfira nézett. A Harmadik Birodalom három
legtekintélyesebb hírszerző tisztje vette körül – egy csirketenyésztő,
egy beteges hajlamú alak és egy alacsony, nyűgös admirális, aki
könnyen lehetett áruló is. Ezeknek az embereknek a kezében
nyugszik Németország jövője.
Isten segítsen meg bennünket, gondolta Vogel.
Az északi, germán óriás, Hitler személyes SS-testőre bevezette
őket a szalonba. A természeti szépségek iránt általában közömbös
Vogelt megdöbbentette a fantasztikus kilátás. Alant láthatta
Salzburgnak, Mozart szülővárosának meredek lejtőit és hegyeit.
Salzburg közelében feküd Untersberg, az a hegy, ahol Barbarossa
Frigyes császár várakozott a legendás hívásra, hogy lépjen fel
Németország dicsőségének helyreállításáért. A szoba maga
tizenötször tizennyolc méteres volt, és mire Vogel a kandalló elé
rakott ülőgarnitúrához ért, enyhe szédülést érzett a tengerszint
feletti magasságtól. Leült egy rusztikus kanapé sarkába és
körülnézett. Hatalmas olajfestmények és gobelinek borították a
falakat. Valósággal elbűvölte Hitler gyűjteménye; a minden
bizonnyal Tiziano festette akt, Spitzweg tájképe, Pannini ismert
festménye, a Római romok. Látott még egy Wagner mellszobrot, és
egy bronz sasokkal díszített állóórát. A pincér hangtalanul töltötte ki
a kávét a vendégeknek, és a teát Hitlernek. Egy pillanat múlva
kivágódott az ajtó, és Hitler berontott a szobába. Canaris szokás
szerint utolsónak állt fel. A Führer kegyes intéssel visszaültette őket,
de ő állva maradt, hogy sétálgatni tudjon.
– Vogel kapitány – mondta minden bevezetés nélkül Hitler –, úgy
értesültem, hogy a londoni ügynöke újabb merész akciót hajtott
végre.
– Én is úgy hiszem, Führerem.
– Kérem, tovább ne hallgassa el előlünk a titkot.
Vogel egy SS-testőr éber figyelme mellett kinyitotta az
aktatáskáját. –Az ügynökünk újabb figyelemreméltó dokumentumot
lopott el. Ez az anyag további bizonyítékokat szolgáltat a Mulberry
hadművelet célját illetően. – Némi habozás után még hozzátette. –
Most már nagyobb biztonsággal állíthatjuk, hogy a Mulberry az
invázió célját szolgálja.
Hitler bólintott. – Kérem, folytassa, Vogel kapitány.
– Az új dokumentum alapján úgy véljük, hogy a Mulberry
hadművelet egy légvédelmi komplexum kiépítésére szolgál. A
francia partvidéken fogják hadrendbe állítani, hogy az ellenséges
partraszállás első kritikus óráiban védelmet nyújtson a csapatoknak
a Luftwaffe támadásai ellen. –Vogel ismét benyúlt az aktatáskájába.
– Az elemzőink az ellenséges dokumentumok felhasználásával
elkészítették a komplexum vázlatos rajzát. – Lefektette a rajzot az
asztalra. Himmler és Schellenberg érdeklődéssel tanulmányozták.
Hitler távolabb sétált, és kinézett az ablakon a környező hegyekre.
Meg volt győződve arról, hogy legjobb gondolatai Berghofon
születnek, ahol felette áll mindennek.
– És a maga véleménye szerint hol állítja fel az ellenség ezt a
légvédelmi komplexumot, Vogel kapitány?
– Az ügynökünk által ellopott terv nem utal a Mulberry
felállításának helyére – felelte Vogel. – De az Abwehr által
összegyűjtött egyéb értesülések alapján azt a logikus következtetést
vonhatjuk le, hogy Calais a rendeltetési helye.
– És mi a helyzet a régi elméletével a normandiai mesterséges
kikötőről?
– Az csupán – Vogel kereste a helyes kifejezést – elhamarkodott
következtetés volt, Führerem. Elsiettem az ítéletet. Az összes
bizonyíték ismerete nélkül mondtam határozott véleményt.
Végzettségemet tekintve ügyvéd vagyok, Führerem, így
megbocsáthatja nekem a képzavart.
– Nem, Vogel kapitány, én azt hiszem, hogy az első alkalommal
volt igaza. Véleményem szerint a Mulberry mesterséges kikötő. És
arról is meg vagyok győződve, hogy a rendeltetési helye Normandia.
– Hitler megfordult és szembenézett a többiekkel. – Ez pontosan az
őrült Churchillre vall. Egy grandiózus, ostoba szerkentyűvel elárulja
a szándékaikat, mert megmutatja nekünk, hogy ő és amerikai
barátai hol akarnak támadni. Az az ember nagy gondolkodónak
tartja magát. Nagy stratégának. De végtelenül ostoba, ha katonai
kérdésekbe ártja magát. Csak kérdezze meg azoknak a fiúknak a
szellemét, akiket a Dardanellák vágóhídjára küldött. Nem, Vogel
kapitány, magának első alkalommal volt igaza. Ez egy mesterséges
kikötő, és Normandiába készül. Én tudom. – Hitler a mellét
ütögette. – Most már tudom.
Walter Schellenberg megköszörülte a torkát. – Führerem, nekünk
egyéb bizonyítékunk is van, amely alátámasztja Vogel értesüléseit.
– Halljuk, brigadeführer úr.
– Két nappal ezelőtt Lisszabonban beszámoltattam a mi egyik
angliai ügynökünket.
Vogel arra gondolt: Krisztusom, már megint itt tartunk.
Schellenberg előásott egy anyagot az aktatáskájából.
 – Ezt a feljegyzést az MI5 Alfred Vicary nevű operatív tisztje írta.
Valaki kezdőbetűs névjegyével jóváhagyta, majd Churchillnek és
Eiseinhowernek továbbította. Vicary arra hívja fel a figyelmet, hogy
a biztonságukat új veszély fenyegeti, és a további intézkedésig
különös elővigyázatossággal kellene eljárni. Vicary arra is
figyelmeztet, hogy minden szövetséges tiszt fokozott óvatossággal
fogadja a nők közeledését. A maguk londoni ügynöke egy nő, ugye,
Vogel kapitány?
– Megnézhetném ezt? – mondta Vogel. Schellenberg átnyújtotta
neki.
– Alfred Vicary – jegyezte meg Hitler. – Miért cseng olyan
ismerősen ez a név nekem?
– Vicary Churchill személyes barátja – felelte Canaris. – A
harmincas években Churchill súgóinak csapatába tartozott. Amikor
1940 májusában miniszterelnök lett, bevitte az MI5-höz.
– Igen, most már emlékszem. A harmincas években nem ő írt egy
csomó aljas cikket a nemzetiszocializmusról?
Minden mondata igaznak bizonyult, gondolta Canaris. Hangosan
csak annyit mondott: – Igen, ő az.
– És ki az a BB?
– Basil Boothby. Az egyik ügyosztály vezetője az MI5-nél.
Hitler újra sétálgatott, de most már lassabban. A méltóságteljes
Alpok nyugalma mindig jó hatással volt rá. – Vogel, Schellenberg és
Canaris mind meg vannak győzve. Nos, én nem.
– Nem gondolja, Reichsführer úr, hogy az események érdekes
fordulatot vettek? – A vihar elvonult. Hitler a nyugaton lebukó
napot nézte, ahogy bíborvörösre és rózsaszínűre festette a havas
alpesi hegycsúcsokat. Himmler kivételével mindenki elment. –
Vogel kapitány először azt mondja, hogy a Mulberry egy
mesterséges kikötő, utána pedig légvédelmi komplexumnak tartja.
 – Nagyon érdekes, Führerem. Kialakítottam a magam elméleteit.
Hitler elfordult az ablaktól. – Ossza meg velem.
– Az első, hogy igazat mond. Új, megbízható információt kapott,
és igazán hisz abban, amit önnek előadott.
– Lehetséges. Folytassa.
– A második, hogy teljesen koholt értesülésekkel állt elő, és Kurt
Vogel, a főnökével, Canarissal együtt áruló, aki a Führer és
Németország megsemmisítésére törekszik.
Hitler keresztbe fonta a karját, és hátradőlt. – Miért vezetnének
félre bennünket az invázióval kapcsolatban?
– Ha az ellenség sikert ér el Franciaországban, és a német
emberek látják, hogy a háború elveszett, Canaris, meg a Schwarze
Kapelle többi söpredéke ellenünk fordul, az elveszítésünkre tör. Ha
az összeesküvőknek sikerül megragadniuk a hatalmat, akkor békét
kérnek, és Németországra ugyanaz a vég vár, mint az első
világháború után. Megcsonkítják, legyengítik, Európa koldusává
teszik, az angolok, franciák és amerikaiak asztaláról lehulló
morzsákon élhet. – Himmler hatásszünetet tartott. – És a
bolsevikok kegyelemkenyerén, Führerem.
Hitler olyan elviselhetetlenül fájdalmasnak érezte az oroszok
Németország feletti uralmának a gondolatát, hogy szinte lángoltak a
szemei. –Soha nem engedhetjük, hogy ez Németországgal
megtörténjen! – kiáltott fel, és Himmler reakcióját figyelte. – Látom
az arcán, hogy van még egy elképzelése, Reichsführer úr.
– Igen van, Führerem.
– Hadd halljam.
– Vogel az önnek elmondott információkat igaznak tartja. De őt is
rendesen becsapták.
Hitler érdeklődéssel hallgatta. – Folytassa, Reichsführer úr.
– Führerem, én mindig őszintén beszéltem a Canaris admirálissal
kapcsolatos érzéseimről. Meggyőződésem, hogy áruló. Tudom, hogy
kapcsolatot tart angol és amerikai ügynökökkel. És ha az
admirálissal kapcsolatos félelmeim igazak, nem logikus-e annak
feltételezése, hogy kijátszotta az angliai német hálózatokat. Ebből
pedig logikusan következhet az is, hogy a Canaris angliai kémjeitől
érkező információk is manipuláltak. Mi van akkor, ha Vogel
kapitány felfedezte az igazságot, de Canaris a saját bőrének
védelmében elhallgattatta?
Hitler szüntelenül fel-alá járkált. – Briliáns logika, mint mindig,
Reichsführer úr. Ön az egyetlen, akiben megbízhatok.
– Emlékeztetem Führerem, hogy a hazugság is igazság, csak
visszafelé. Hazudj a tükörnek, és az üvegben visszanéz rád az
igazság, szokták mondani.
– Valami tervet is forgat a fejében. Le tudom olvasni az arcáról.
– Igen, Führerem. És Kurt Vogel a kulcsfigura. Vogel elmondhatja
nekünk az invázió titkát, valamint egyszer és mindenkorra
bebizonyíthatja Canaris árulását.
– Vogel intelligens ember benyomását keltette.
– A háború előtt őt tartották Németország egyik legélesebb elméjű
jogászának. De emlékeztetem, hogy Canaris személyesen szervezte
be. Ebből eredően kétségbe vonom a hűségét. Nagyon óvatosan kell
vele bánnunk.
– Ez az ön szakterülete. Nem igaz, Reichsführer úr?
Himmler megeresztette hullaszerűen merev mosolyát. – De igen,
Führerem.
Amikor Vogel megérkezett, a házban sötét volt. A heves hóvihar
két óráról négyre nyújtotta meg az utat. Vogel a kocsi hátuljához
lépett, és összeszedte kevés holmiját a csomagtartóból. Elbocsátotta
a sofőrt, akinek szobát foglalt a falu kicsiny szállodájában. Trude a
nyitott ajtóban áll karjait fázósan összefonta a mellén. Elképesztően
egészségesnek látszott, halvány bőre kipirult a hidegtől, barna haját
csíkosra szívta a hegyi napsütés. Vastag sípulóvert, gyapjúnadrágot
és hozzá hegymászó bakancsot viselt. Vogelnek a vastag öltözék
mögött is feltűnt, hogy a szabad levegőn tartózkodástól mennyire jó
formában van. Amikor a karjába zárta, a felesége azt mondta: –
Istenem, Kurt Vogel, úgy nézel ki, mint egy felöltöztetett csontváz.
Ilyen rosszul mennek a dolgok Berlinben?
Már mindenki ágyban volt. A lányok közös szobában aludtak
odafent. Mialatt Trude a vacsoráját melegítette, Vogel felment
megnézni őket. A szobában hideg volt. Nicole egy ágyba bújt
Lizbettel. A sötétben nehéz volt megkülönböztetni őket egymástól.
Csak állt, hallgatta a lélegzésüket, beszívta a leheletük, hajuk,
szappanuk és a takaró alatt felmelegedett testük illatát. Trude
mindig különösnek találta, hogy mindennél jobban szerette magába
fogadni az illatukat.
Lent egy tányér étel és pohár bor várta. Trude órákkal ezelőtt
megvacsorázott, így most csak ült mellette és beszélt hozzá, mialatt
ő falta a disznósültet meg a krumplit. Meglepően éhes volt. Végzett
az első tányérral, és még egyszer megtöltötte, de most már
lassabban fogyasztotta el. Trude közben mesélt a szüleiről, a
lányokról, és arról, hogyan hurcolta el a Wehrmacht az utolsó
férfiakat és iskolás fiúkat a faluból. Hálát adott Istennek, hogy
lányokkal és nem fiúkkal áldotta meg az ég. Nem kérdezősködött a
férje útjával kapcsolatban, ő pedig magától nem tért rá a részletekre.
Befejezte a vacsorát. Trude letakarította az asztalt. Készített egy
kanna pótkávét, és éppen csészébe töltötte a tűzhelynél, amikor
erőtlen kopogtatás hallatszott az ajtón. Trude kinyitotta az ajtót, és
döbbenten bámult az előtte álló, talpig feketébe öltözött alakra.
– Oh, Istenem – mormogta, és a csésze meg a kistányér kihullott a
kezéből a földre, a lába elé.
– Még most sem tudom elhinni, hogy Heinrich Himmler
személyesen megjelent ebben a házban – mondta Trude olyan
színtelen hangon, mintha magában beszélt volna. A hálószobában
állt a pislákoló tűz előtt, szálfa egyenesen, összefont karokkal. Vogel
a félhomályban is látta, hogy könnyek csorognak az arcán, és egész
testében remeg. – Amikor először megpillantottam az arcát, azt
hittem, álmodom. Azután arra gondoltam, hogy mindnyájunkat
letartóztatnak. Végül rádöbbentem, hogy Heinrich Himmler azért
jött a házamba, mert tárgyalni akar a férjemmel.
Elfordult a tűztől, és Vogelre nézett. – Mit jelent ez, Kurt?
Nyugtass meg, hogy nem dolgozol neki. Nyugtass meg, hogy nem
tartozol Himmler csatlósai közé. Mondd azt, hogy az egész csak
hazugság.
– Nem dolgozom Heinrich Himmlernek.
– Ki volt a másik férfi.
– Walter Schellenbergnek hívják.
– Ő mit csinál? Vogel elmagyarázta.
– És te mivel foglalkozol? De ne mondd azt, hogy csak Canaris
jogásza vagy.
– A háború előtt nagyon különleges embereket kutattam fel.
Kiképeztem, majd Angliába küldtem kémkedni őket.
Trude úgy fogadta a beismerést, mintha már régen számított
volna rá.
– Miért nem mondtad el nekem korábban?
– Nem beszélhettem róla senkinek, még neked sem. Hogy
megvédelmezhesselek, be kellett csapjalak. Más okom nem volt rá.
– Ma hol voltál?
Már értelmetlen lett volna tovább hazudni neki. –
Berchtesgadenben, egy értekezleten a Führernél.
– Szentséges Isten – dünnyögte az asszony a fejét ingatva. – Mi
mindent hazudtál még nekem, Kurt Vogel?
 – Csak a munkámmal kapcsolatban hazudtam neked, másról
nem.
Trude arcán látszott, hogy nem hisz neki.
– Heinrich Himmler ebben a házban. Mi történt veled, Kurt?
Neves ügyvédnek készültél. Herman Heller mellett dolgozhattál
volna, esetleg még a Legfelsőbb Bíróságra is bekerülsz. Szeretted a
jogot.
– Németországban jogról nem beszélhetünk, Trude. Itt csak
Hitler létezik.
– Mit akart Himmler? Miért jött ide ilyen későn éjjel?
– Azt akarta, hogy segítsek megölni egy barátomat.
– Remélem nemet mondtál neki. Vogel egyenesen a szemébe
nézett.
– Ha nem segítek neki, ő gyilkoltat meg engem. És azután megöl
téged meg a gyerekeket. Mindnyájunkat megöl, Trude.
NEGYEDIK RÉSZ
 NEGYVENHÁROM

London

– Ugyanaz történt, mint korábban, Alfred. Három órán keresztül

az orruknál fogva vezette a megfigyelőket, azután szépen hazament a
lakására.
– Képtelenség, Harry. Biztosan találkozik egy másik ügynökkel,
vagy észrevétlenül lead valahol valamit.
– Ha meg is tette, nem vettük észre. Már megint nem.
– A francba! – Vicary a csikkről rágyújtott egy másik cigarettára.
Undorodott magától. A dohányzás éppen elég rossz szokás. Egyik
cigarettáról gyújtani a másikra viszont már egyenesen tűrhetetlen.
Az akció okozta feszültség vitte rá. Már az események harmadik
hetébe léptek. Lehetővé tette Catherine Blake-nek, hogy a
Kettledrum négy kötegnyi anyagát lefényképezze. A nő négy
alkalommal hosszan üldöztette magát a megfigyelőkkel London
utcáin. És egyetlen egyszer sem voltak képesek felfedezni, hogyan
szabadul meg az anyagtól. Ha a művelet sokáig így folytatódik
tovább, egyre nagyobb eséllyel követhetnek el hibát. A megfigyelői
kimerültek, és Peter Jordan is kész fellázadni.
– Lehet, hogy rosszul közelítünk a dologhoz – tűnődött Vicary.
– Mire gondol?
– Követjük őt, azt remélve, hogy hátha tetten érjük, amikor lead
valamit. Mi lenne, ha változtatnánk a taktikánkon, és azt az
ügynököt keresnénk, aki felveszi?
– De hogyan? Fogalmunk sincs ki az, és hogy néz ki.
– Éppenséggel megtudhatjuk. Ahányszor Catherine kimozdul, mi
megyünk vele. És követi Ginger Bradshaw is. Tucatszám készíti a
fényképeket. A mi emberünknek néhány felvételen szerepelnie kell.
 – Lehetséges, és feltétlenül megér egy próbálkozást.
Harry tíz perc múlva visszatért, kezében hatalmas köteg
fényképpel.
– Pontosan százötven fotó, Alfred.
Vicary leült az íróasztalához, és feltette félhold alakú
olvasószemüvegét. Egyenként kézbe vette a fényképeket, gondosan
megfigyelte az arcokat és minden gyanús részletet. Veszettül jó
fotografikus emlékezettel rendelkezett. Minden egyes képet
elraktározott az agyában, majd kézbe vette a következőt. Harry
teázott és csendesen háttérbe húzódott.
Két óra elteltével Vicary felismerni vélte az egybeesést.
– Nézze, Harry, a férfi itt van a Leicester Square-en. Ezen meg
felbukkan az Euston pályaudvar előtt. Lehet véletlen, lehet két
különböző ember. De én nem hiszem.
– Hát átkozottul hasonlítanak! – Harry tanulmányozta az
alakokat a fotókon: alacsony, sötéthajú, szögletesvállú férfi,
hagyományos öltözetben. Semmivel sem hívta fel magára a
figyelmet, tökéletesen átlagos járókelő.
Vicary összeszedte és két kupacba rakta a többi fényképet.
– Kezdje el keresni, Harry. Csak őt. Senki mással ne törődjön.
Fél órával később Harry rábukkant a Trafalgar Square-en készült
felvételre, amely mind közül a legjobbnak látszott.
– Adjunk neki kódnevet – mondta Vicary.
– Olyan Rudolfnak látszik.
– Rendben van, Harry. Legyen Rudolf.
 NEGYVENNÉGY

Norfolk, Hampton Sands

Abban a pillanatban Horst Neumann éppen Dogherty házából

kerekezett a falu felé. Magasnyakú pulóvert, kétsoros
tengerészkabátot viselt, a nadrágját magas szárú csizmájába gyűrte.
Ragyogó tiszta idő volt. A mélykék égen erős északi szél kergette a
pufók, fehér felhőket. Árnyékuk átvonult a rétek és hegyoldalak
fölött, majd eltűnt a parti vizek hullámaiban. Hosszú időre az utolsó
kellemes napot élvezhették az emberek. Az időjárási előrejelzés
szerdától rossz időt ígért az egész keleti partra, amely néhány napig
is eltart. Neumann ki akarta használni a lehetőséget, hogy pár órára
kiszabaduljon a házból. Gondolkodnia kellett. Az erős
széllökésekben alig tudta egyensúlyban tartani a biciklijét a keskeny,
göröngyös csapáson. Leszegte a fejét, és még erősebben tekerte a
pedált. A válla fölött hátranézett. Dogherty feladta. Leszállt a
biciklijéről, és rosszkedvűen tolta maga előtt.
Neumann úgy tett, mint aki nem vette észre, és folytatta útját a
faluba. Szétvetett könyökkel előrehajolt a kormányra, dühödten
pedálozott felfelé a dombon. Felért a tetejére, és leereszkedett a
túloldalán. A csapás előző éjjel keményre fagyott, és a bicikli úgy
rázkódott a régi keréknyomokon, hogy aggódott, az első kerék kiesik
a helyéről. A szél lassan enyhült, és felbukkant előtte a falu.
Neumann átkerekezett a keskeny tengeröblön átívelő hídon, és a
másik végén megállt. A biciklit lefektette a magas fűbe, majd maga
is mellé telepedett. Feje fölött csendesen keringett egy csapat sirály.
Becsukta a szemét, hallgatta a tenger mormogását. Képtelen
gondolat rohanta meg, az, hogy hiányozni fog neki a falu, ha egyszer
eljön a menekülés ideje.
Kinyitotta a szemét, és meglátta Doghertyt a dombtetőn. Levette a
sapkáját, törölgette a homlokát és integetett. Neumann odakiáltott
neki. – Érezze jól magát, Sean. – Azután a nap felé intett, mintegy
magyarázatul, hogy miért nincs kedve tovább menni. Dogherty
visszamászott a biciklijére, és lassan legurult a lejtőn.
Neumann egy darabig követte a szemével, majd a tenger felé
fordult. Aggasztotta a Vogeltől reggel korán kapott üzenet. Nem
akart gondolni rá, de tovább már nem tudta elhessegetni magától. A
hamburgi rádiókezelő olyan kódolt kifejezést továbbított, amelynek
értelme szerint Catherine Blake ellenmegfigyelését kellett
végrehajtania. Az ellenmegfigyelés a szakmai lexikonban azt
jelentette, hogy Catherine követésével kell megbizonyosodjon,
nincsenek-e a nyomában az ellenfelek. A kívánságnak többféle
értelme lehetett. Jelenthetett annyit, hogy Vogel azt akarja,
ellenőrizze a Catherine-hez eljutott információk hitelességét. Vagy
esetleg arra gyanakodtak, hogy Catherine-t a másik fél manipulálja.
Ebben az esetben Neumann nagyon veszélyes helyzetbe kerülhet.
Ha Catherine megfigyelés alatt áll, és ő követi, együtt mászkálhat
olyan MI5-höz tartozó tisztekkel, akiket kiképeztek az
ellenmegfigyelés felismerésére. Egyenesen belesétálhat a csapdába.
Arra gondolt: Isten verjen meg, Vogel, miféle játékot űzöl?
És mi van akkor, ha Catherine-t valóban követi az ellenség?
Neuman-nak két választása maradt. Ha lehetséges, rádión
kapcsolatba lép Vogellel, és felhatalmazást kér, hogy kimenekíthesse
Catherine Blake-et Angliából. Amennyiben erre nincs idő, bírja
Vogel engedélyét, hogy a saját belátása szerint cselekedjen.
Dogherty átgurult a hídon, és megállt Neumann mellett. A napot
eltakarta egy sötét felhő. Neumann megborzongott a hidegtől.
Felállt, csatlakozott Doghertyhez, és a biciklijüket tolva elindultak a
faluba. A szél fütyült a temető kidőlt sírkövei között. Neumann
felhajtotta a kabátgallérját.
– Figyeljen ide, Sean. Elképzelhető, hogy hamarosan, nagyon
sietve kell távoznom.
 Dogherty üres tekintettel ránézett, majd újra előre bámult –
Meséljen nekem a hajóról – mondta Neumann.
– A háború elején Berlinből azt a feladatot kaptam, hogy
biztosítsak menekülési útvonalat Lincolnshire partvidékéről,
amelyen egy ügynök eljuthat a tíz mérföldnyire várakozó
tengeralattjáróhoz. Az illetőt Jack Kincaidnek hívják. Van egy apró
halászhajója Cleethorpes városka kikötőjében, a Humber folyó
torkolatánál. Saját szememmel láttam a hajót. Kicsit rozoga, a
Királyi Haditengerészet könnyen elkaphatja, de azért néhány
trükkre alkalmas.
– És Kincaid? Ő mennyit tud?
– Azt hiszi, hogy a feketepiacon vagyok érdekelt. Kincaid
számtalan sötét ügyletben vesz részt, de azt hiszem ott meghúzná a
határt, hogy az Abwehrnek dolgozzon. Száz fontot fizettem neki, és
utasítottam, hogy éjjel-nappal álljon rendelkezésre.
– Még ma lépjen kapcsolatba vele! – kérte Neumann. – Mondja
meg neki, hogy hamarosan jövünk.
Dogherty bólintott.
– Nem hiszem, hogy élni akar az ajánlattal, de azért megteszem.
Szeretném, ha Maryvel együtt megfontolnák, hogy velem jöjjenek.
Dogherty nevetett magában. – És mit kezdenék abban az átkozott
Berlinben?
– Először is életben maradna. Túl sok nyomot hagytunk hátra. Az
angolok nem hülyék. Meg fogják találni. És akkor egyenesen az
akasztófa alá masíroznak magával.
– Már gondolkoztam ezen. Számtalan remek ember áldozta életét
az ügyért. Nálam kiválóbbak is. És én nem félek odaadni az
enyémet.
– Ezek gyönyörű gondolatok, Sean. De ne legyen ostoba.
Mondhatom, hogy rossz lóra tett. Maga nem az ügyért fog meghalni,
hanem mert kémkedett az ellenségnek, a náci Németországnak.
Hitler és a barátai egyáltalán nem törődnek Írországgal. Sem most,
sem a jövőben nem fognak azzal törődni, hogy felszabadítsák Észak-
Írországot az angol elnyomás alól. Megértette?
Dogherty nem válaszolt.
– Es még valamit meg kell kérdeznie önmagától. Ha hajlandó
lenne is feláldozni a saját életét, mi lesz Maryvel?
Dogherty élesen ránézett. – Mit akar ezzel mondani?
– Mary tisztában van vele, hogy maga az Abwehrnek kémkedik, és
én ügynök vagyok. Ha az angolok rájönnek a dologra, nem fognak
túlzottan örülni, hogy finoman fejezzem ki magam. Szerencsés
esetben is hosszú időre börtönbe vetik Maryt. Ha nem lesz
szerencséje, magával együtt felakasztják.
Dogherty legyintett. – Maryhez nem nyúlnak. Ő egyáltalán nem
vett részt semmiben.
– Ezt hívják bűnrészességnek, Sean. Mary bűntársának minősül a
kémkedésben.
Jó darabig csendben sétált mellette, Dogherty igyekezett
átgondolni a Neumann által mondottakat.
Végül megszólalt. – Mi az ördögöt keresnék én Németországban?
Egyáltalán nem akarok odamenni.
– Vogel el tudja intézni, hogy tovább mehessen egy harmadik
országba. Portugáliába vagy Spanyolországba. De még Írországba is
képes visszajuttatni.
– Mary soha nem jönne velem. Soha nem hagyná el Hamptor
Sandset. Ha magával tartok, egyedül kellene mennem, és őt itt
hagynom a rohadt angolok kezében.
Megérkeztek a Hampton Arms kocsma elé. Neumann a falhoz
támasztotta a biciklijét, és Dogherty követte a példáját.
– Hadd gondolkozzam ezen egy napot – mondta Dogherty. –
Beszélek Maryvel, és reggel megadom a választ.
Beléptek az üres kocsmába, ahol vendég hiányában, a csapos a
pult üvegeit fényesítgette. Levették a kabátjukat, felakasztották az
ajtó melletti fogasokra, és a tűz közelében leültek egy asztalhoz.
Aznap egyetlen fogás szerepelt az étlapon, sertéspástétom.
Rendeltek két pástétomot és két pohár sört. A kályha elviselhetetlen
meleget árasztott, ezért Neumann levette a szvetterét. A kocsmáros
néhány perc múlva hozta az ételt, és ők rendeltek még két sört.
Neumann reggel segített Seannek kerítést csinálni, és ettől
farkaséhes lett. Egyszer nézett csak fel a tányérjáról, amikor nyílt az
ajtó, és belépett egy termetes ember. Már látta a faluban kószálni, és
tudta, ki az. Martin Colville, Jenny apja.
Colville whiskyt rendelt, és ott maradt a pultnál. Neumann a
pástétom utolsó falatjait eszegetve, többször is végigmérte. Magas,
erőteljes férfi volt, fekete haja a homlokába hullott, fekete szakállába
ősz szálak vegyültek. Kabátja foltos volt és bűzlött a motorolajtól.
Ropogatta mindig piszkos, hatalmas mancsait. Colville egy slukkra
megitta az első whiskyt, és másikat rendelt. Neumann befejezte az
evést, cigarettára gyújtott.
Colville lenyelte a második whiskyt is, majd Neumannra és
Doghertyre bámult.
– Ajánlom, hogy tartsa távol magát a lányomtól – mondta. –
Hallottam, hogy együtt látták magukat a faluban, és egyáltalán nem
örülök neki.
Dogherty a foga között dünnyögte. – Ne válaszoljon neki,
cimbora.
– Jenny és én azért voltunk együtt, mert barátok vagyunk. Semmi
másról nincs szó.
– És azt szeretné, hogy én ezt elhiggyem! A szoknyája alá akart
nyúlni. Nos megmondom, Jenny nem az a fajta lány.
– A francot se érdekli, hogy maga mit gondol.
 – Elviselem, hogy Jenny állandóan Paddy és a felesége körül
lábatlankodik. De nem fogom eltűrni mellette a magához
hasonlókat. Nem tartom megfelelőnek a számára. És ha még egyszer
meghallom, hogy együtt voltak – Colville mutatóujjával Neumannra
bökött –, gondom lesz magára.
– Csak bólintson, mosolyogjon, és hagyja rá – mondta Dogherty.
– Azért tölti az idejét Seannel és Maryvel, mert ők törődnek vele.
Kellemes, biztonságos otthont nyújtanak neki. Amit magáról
egyáltalán nem mondhatnék el.
– Jenny otthona nem tartozik magára. Csak ne üsse bele az orrát.
És ha jót akar, tartsa távol magát tőle, a fene egye meg.
Neumann elnyomta a cigarettáját. Doghertynek igaza van. Be
kellene fognia a száját, és ülni nyugodtan. A legkevésbé sincs rá
szüksége, hogy összeverekedjen egy falubelivel. Colville arcába
nézett. Ismerte ezt a típust. A gazember egész életében mindenkit
terrorizált, beleértve a saját lányát is. Neumann kedvet érzett rá,
hogy helyre tegye az agyát. Ha megmutatom neki, hogy milyen érzés
az, talán soha többé nem bántja Jennyt, gondolta.
– És mit szándékozik tenni, megver? – kérdezte. – Magának
mindenre ez a válasza, igaz? Bármikor olyasmi történik, ami nem
tetszik magának, csak megüt valakit. Ezért tölt Jenny olyan sok időt
a Dogherty házaspárnál. Ezért nem képes megmaradni maga
mellett.
Colville arca megkeményedett. – Ki a franc maga? Én nem hiszem
el a történetét.
Néhány gyors lépéssel keresztülszelte a kocsmát, közben
megragadott és odábbtaszított egy asztalt.
– Most elkapom, és nagyon fogom élvezni.
Neumann felpattant. – Részemről a szerencse.
A bajt megszimatoló falubeliek egy csoportja a kocsma előtt
gyülekezett a két férfi körül. Colville bőszülten megeresztett egy jobb
horgot, amelyet Neumann könnyedén elkerült. A nagydarab férfi
azután még két ütéssel próbálkozott. Neumann fejének néhány
centiméteres elmozdításával kivédte ezeket is, kezeit védekezően az
arca előtt tartotta, és szemét Colville-re szegezte. Egyelőre védekező
pózban maradt. Ha előbbre mozdul, hogy megüsse, Colville képes
lenne hatalmas kezeivel megragadni és többet nem szabadulhatna a
szorításából. Meg kell várnia, hogy ellenfele hibázzon. Akkor
támadásba lendül, és amilyen gyorsan csak lehet, véget vet a
küzdelemnek.
Colville újabb dühödt vagdalkozásba kezdett. Már kifulladt, egyre
nehezebben vette a levegőt. Neumann láthatta a csalódottságot az
arcán. Akkor kinyújtotta a kezeit, és rohant előre, mint a megvadult
bika. Neumann félrelépett és elgáncsolta a mellette elviharzó férfit.
Colville térdre esett, és akkor kétszer arcba rúgta. Felemelte vastag
karját, megkapta a harmadik rúgást, de nehézkesen talpra állt.
Neumannak sikerült eltörnie az orrát. Mindkét orrlyukából vér
szivárgott a szájába.
– Már eleget kapott, Martin – mondta neki Neumann. – Hagyjuk
abba, és menjen vissza a kocsmába.
Colville nem válaszolt semmit. Előrelépett, hirtelen meglendítette
bal kezét, és hatalmas horgot vitt be. Az ütés Neumann arccsontján
landolt, felszakította a bőrt. Neumann úgy érezte, mintha
pörölycsapás érte volna. A feje zúgott, könnyek szöktek a szemébe, a
látása elhomályosult. Megrázta a fejét, hogy eloszlassa a ködöt az
agyáról, és Párizsra gondolt. Feküdt a kávéház mögötti mocskos
sikátorban, kiömlő vére tócsába gyűlt az esőcsatornában, a fölébe
hajló SS-tisztek lovaglócsizmáikkal rugdosták, ököllel, pisztolyuk
agyával, borosüveggel, és minden kezük ügyébe eső tárggyal ütötték.
Colville megeresztett egy újabb vigyázatlan ütést. Neumann
elhajolt, megpördült, és oldalról kíméletlenül belerúgott a jobb
térdkalácsába. A nagydarab ember ordított a fájdalomtól. Neumann
gyorsan megrúgta még háromszor. Colville megbénult, Neumann
gyanította, hogy kiugrott a térdkalácsa. Ellenfele halálra rémült.
Nyilvánvalóan még soha nem találkozott Neumannhoz hasonlóan
verekedő emberrel.
A német a jobb oldalára került, ezzel arra kényszerítette, hogy a
sérült lábára nehezedjen. Alig tudott állva maradni. Neumann azt
hitte, hogy ellenfele feladta.
Amikor hátat fordított, hogy elinduljon a kocsma felé, Colville a jó
lábára helyezte a súlypontját, és előrelendült. Neumann
meglepődött, nem tudott elég gyorsan elugrani az útjából. Colville
valósággal felkente a falra. Olyan érzése támadt, mintha robogó
teherautó ütötte volna el. Küszködve kapkodott levegő után. Colville
az álla alatt megragadva, gonoszul felemelte a fejét. Neumann
elharapta a nyelvét, szája megtelt vérrel.
Mielőtt Colville újra megüthette volna, térdével ágyékon rúgta. A
férfi kétrét görnyedt, hörgés tört fel a torkából. Neumann újra
fellendítette a térdét, és ezúttal az arcába rúgott, hogy a csontjai
törtek. Azután előre lépett, és felemelt könyökével felülről fejbe
vágta.
Colville térdei megrogytak, és az önkívület határán összeesett.
– Ne próbáljon felkelni, Martin – mondta Neumann. – Ha jót
akar, maradjon ott, ahol van.
Azután sikoltozást hallott. Felnézett, és meglátta a feléjük rohanó
Jennyt.
Aznap éjjel Neumann ébren forgolódott az ágyban. Rövid időre
elaludt ugyan, de a fájdalom felébresztette. Most nagyon nyugodtan
feküdt, hallgatta a ház oldalát döngető szelet. A partot csapdosó
hullámok távoli morajlása is eljutott a füléhez. Nem tudta, hogy
hány óra van. Karórája az ágy melletti apró asztalkán feküdt.
Félkönyökre támaszkodott, a fájdalomtól nyögdécselve kinyúlt érte,
és megnézte a foszforeszkáló számlapot. Majdnem éjfélre járt.
Visszahanyatlott a párnára, és a mennyezetet bámulta. Ostoba
hiba volt összeverekedni Martin Colvill-lel. Veszélybe sodorta a saját
fedezékét és az egész akció biztonságát. És fájdalmat okozott
Jennynek. A kocsma előtt kiabált vele, és ököllel verte a mellkasát.
Dühös volt rá, hogy bántotta az apját. Ő csak móresre akarta
tanítani a gazembert, de minden visszafelé sült el. Az ágyban fekve,
és a szűnni nem akaró szélrohamok tombolását hallgatva
eltűnődött, hogy vajon az egész műveletet bukásra ítélte-e.
Catherine Hampstead Heathben elhangzott figyelmeztetésére
gondolt: – Hiba csúszott néhány dologba. Nem hiszem, hogy a
rejtőzködésem még sokáig fenntartható. Vogel ellenmegfigyelésre
vonatkozó parancsa is eszébe jutott. Úgy érezte, hogy mindhárman
– Vogel, Catherine és ő – egyaránt elkövettek már végzetes hibákat.
Neumann számba vette a sérüléseit. Úgy tűnt, hogy egyetlen ép
porcikája sem maradt. A bordái tele voltak zúzódásokkal, minden
mozdulat és levegővétel éles fájdalommal járt, de egyetlen csontja
sem tört el. A nyelve feldagadt, és amikor a szájpadlásához érintette,
érződött rajta a mély vágás. Felemelte a kezét, és végigsimította az
állát. Mary mindent megtett, hogy öltés nélkül összezárja a sebet,
hiszen szóba sem jöhetett hogy orvoshoz forduljon. Ellenőrizte, a
kötés nem mozdult-e el a helyéről. Az arca a legkisebb érintésre is
lüktetett a fájdalomtól.
Becsukta a szemeit, és megpróbált elaludni. Kezdett álomba
szenderülni, amikor lépéseket hallott a bejárati ajtó felől.
Ösztönösen a Mausere után nyúlt. Újabb lépés, majd lent nyikorgott
a padló egy test súlya alatt. Felemelte a Mausert, és az ajtóra
irányította. Valaki elfordította kulcsot a zárban. Arra gondolt, hogy
ha az MI5 jött volna érte, azok bizonyára nem próbálnának éjjel
besompolyogni a hálószobájába. De ha nem az MI5, vagy a
rendőrség, akkor ki a fene lehet. Belökték az ajtót, és egy alacsony
alak bukkant fel az ajtónyílásban. Neumann még a sötétben is
felismerte Jenny Colville-t. Halkan lecsúsztatta a Mausert az ágy
mellé, és suttogva megszólalt: – Mi a csudát keres itt?
– Jöttem megnézni, hogy jól van-e.
– Sean és Mary tudják, hogy itt van?
– Nem. Magam nyitottam ki az ajtót. – Leült a keskeny ágy
szélére. – Hogy érzi magát?
– Jártam már rosszabbul is. Az apja jól eldöngetett. De ezt az
érzést maga mindenki másnál jobban ismeri.
Jenny megsimogatta az arcát a sötétben. – Orvoshoz kellene
fordulnia. Hosszan fölszakadt az arca.
– Mary remekül bekötözte.
Jenny mosolygott. – Elég nagy gyakorlatot szerzett Sean
gyógyításában. Azt mesélte, hogy Sean fiatal korában nem múlt el
szombat este kiadós verekedés nélkül a kocsma előtt.
– Hogy van az apja? Azt hiszem, túl sokszor ütöttem meg.
– Rendbe fog jönni. Oh, az arcát teljesen összetörte. Most már
soha nem lesz jóképű fiú.
– Sajnálom, Jenny. Az egész annyira nevetséges. Több eszem
lehetett volna. Nem kellett volna tudomást vennem róla.
– A kocsmáros azt mondta, hogy az apám kezdte. Megérdemelte,
amit kapott. Régen megszolgálta.
– Már kicsit sem dühös rám?
– Nem. Eddig még senki sem állt ki mellettem. Nagyon
bátor tett volt magától. Az apám erős, mint egy ökör. Meg is ölhette
volna magát. –Jenny az arca után a mellkasát kezdte simogatni. –
Hol tanult meg így verekedni?
– A hadseregben.
– Ijesztő volt. Istenem, hiszen a maga teste tele van forradásokkal.
– Gazdag és teljes életet éltem.
 Közelebb húzódott a férfihoz. – Ki maga, James Porter? És mit
keres Hampton Sandsben?
– Azért jöttem ide, hogy magát megvédelmezzem.
– Maga az én páncélos lovagom?
– Valami olyasmi.
Jenny hirtelen felugrott az ágyról, és levette a pulóverét.
– Jenny, mire készül?
– Shhh, még felébreszti Maryt.
– Nem maradhat itt.
– Éjfél elmúlt. Nem küldhet ki egy ilyen zimankós éjszakába.
Mielőtt válaszolhatott volna neki, Jenny lehúzta a csizmáját, és
kibújt a nadrágjából. Bemászott az ágyba, és befészkelte magát a
férfi karjai közé.
– Ha Mary itt találja, megöl engem – mondta Neumann.
– De maga nem ijed meg Marytól, igaz?
– Az apját el tudom intézni. De Maryvel egészen más a helyzet.
Jenny csókot lehelt az arcára. –Jó éjszakát. – Néhány perccel
később már egyenletesen lélegzett. Neumann hozzá hajtotta a fejét,
hallgatta a szél zúgását, majd nem sokkal utána ő is elaludt.
 NEGYVENÖT

Berlin

A Lancasterek hajnali kettőkor támadtak. Vogel, aki ájultan aludt

az irodájában a tábori ágyon, felriadt rá, és az ablakhoz ment. Egész
Berlin beleremegett a bombák robbanásaiba. Elhúzta az elsötétítő
függönyt és kinézett. Az autó, egy nagy, fekete szedán még mindig
ott parkolt a szemközti járda mellett. Itt volt egész délután és este.
Vogel tudta, hogy legalább hárman ülnek benne, mert a sötétben
látta cigarettájuk parazsának izzását. Azt is észrevette, hogy járatják
a motort, hiszen a kipufogócsőből füstpára szállt a fagyos éjszakai
levegőbe. Mint igazi profi, elcsodálkozott a hanyagságukon.
Dohányoznak, pedig tudják, hogy a parázs látható a sötétben. Fűtés
céljából járatják a motort, holott még egy amatőr is észrevenné a
kipufogógázt. De a Gestapónak nem kellett sokat bíbelődnie a
technikai és szakmai részletekkel. Bíztak a megfélemlítésben és a
brutális erőszakban. Ajtóstól rontottak a házba.
Vogel a bajorországi házban Himmlerrel folytatott beszélgetésére
gondolt. El kellett ismernie, hogy Himmler álláspontjában volt némi
igazság. Az a tény, hogy az angliai német kémhálózatok többsége
még működik, nem bizonyítja Canaris hűségét a Führerhez. Éppen
ellenkezőleg, az árulásának bizonyítéka. Amennyiben az Abwehr
főnöke áruló, miért zavarná, hogy tömegesen tartóztatják le és
akasztják fel a kémeit Angliában. Miért ne használhatnák fel azokat
a kémeket Canarissal együtt arra, hogy hamis, félrevezető
információkkal bolondot csináljanak a Führerből?
Vogel számára könnyen hihető forgatókönyvnek tűnt az egész. De
ilyen mértékű megtévesztést alig tudott elképzelni. Ehhez minden
német kémet őrizetbe kellett volna venniük, és a maguk oldalára
kellett volna állítaniuk. Az angol operatív tisztek százait kellett volna
bevonni az akcióba, hamis titkosszolgálati jelentések köteteit kellett
volna rádión Hamburgba továbbítani. Képesek lennének ilyen
megtévesztő műveletre? Óriási és kockázatos vállalkozásnak
látszott, de Vogel tulajdonképpen nem tartotta kizártnak.
Az elképzelés tökéletes volt, de Vogel felismerte kirívó
gyengeségét is. Megkövetelte a német hálózatok teljes manipulálását
Angliában. Minden ügynököt számba kellett venni, ellenük
fordítani, vagy úgy elzárni, hogy ne árthassanak. Ha egyetlen
ügynök kicsúszik az MI5 hálójából, az ellentétes jelentést küldhet,
és, az Abwehr megszimatolhatja a bajt. Egyetlen zseniális ügynöktől
kapott jelentésekből levonható a következtetés, hogy a többi
értesülés hamisítvány. És amennyiben minden más értesülés Calais-
t jelöli meg a partraszállás helyszínéül, az Abwehr arra a
következtetésre juthat, hogy az ellenkezője az igaz. Az ellenség
Normandiában támad.
Mit is mondott neki Himmler? –A hazugság is igazság, csak
visszafelé. Hazudj a tükörnek, és az üvegben visszanéz rád az
igazság.
Hamarosan megtudja a választ a kérdésre. Ha Neumann felfedezi,
hogy Catherine Blake-et megfigyelik, elveti az általa küldött
információkat, mint az angol titkosszolgálat megtévesztő akciójának
részét.
Eljött az ablaktól, és visszafeküdt a tábori ágyra. Végigfutott rajta
a hideg. Nagy valószínűséggel olyan bizonyítékhoz juthat, hogy az
angolok nagyszabású megtévesztő műveletet folytatnak. És ez a
fordulat azt sugallhatja, hogy Wilhelm Canaris admirális, a német
katonai hírszerzés feje áruló. Himmler ezt bizonyára cáfolhatatlan
bizonyítéknak tekinti. Ilyen vétségért egyetlen büntetés jár:
zongorahúr a nyakba, amelynek lassú megszorításával kínhalált
okoznak, és az egészet filmre veszik, hogy Hitler újra és újra
megnézhesse.
És mi történik, ha felfedezi a megtévesztést? A Wehrmacht
páncélosai várni fogják őket a partraszállás helyén. Az ellenséget
lemészárolják. Németország megnyeri a háborút, s évtizedekig a
nácik uralkodnak az országban és Európában.
– Németországban jogról nem beszélhetünk, Trude. Itt csak
Hitler létezik.
Vogel becsukta a szemét és aludni próbált, de ez sem segített. Két
énje teljes konfliktusba került, Vogel, a mesterkém, a manipulátor,
és Vogel a jogrend híve vitatkozott egymással. Nyughatatlan
késztetést érzett, hogy kiderítse a veszélyes megtévesztő művelet
létezését, túljárjon angol ellenfeleinek eszén, és tönkretegye kisded
játékukat. De ugyanakkor elborzasztotta, hogy a győzelme hová
vezetne. Az angol cselszövés bizonyítása elpusztítja régi barátját,
Canarist, Németországnak lehetővé teszi a háború megnyerését, és
örökre biztosítja a nácik uralmát.
Ébren feküdt a tábori ágyon, hallgatta a bombázógépek
dübörgését.
– Nyugtass meg, hogy nem dolgozol neki, Kurt.
Most már igen, Trude, gondolta. Most már igen.
 NEGYVENHAT

London

– Hello, Alfred.
– Szervusz, Helen.
A nő mosolygott, arcon csókolta, és azt mondta: – Milyen jó, hogy
újra látlak.
– Én is nagyon örülök.
Helen belekarolt Vicaryba, és régi szokása szerint a kabátzsebébe
dugta a kezét. Megfordultak, és szótlanul sétáltak a St James’s Park
gyalogösvényén. Vicary nem találta különösnek a hallgatásukat.
Valójában inkább élvezte. Évtizedekkel ezelőtt az ilyen hosszú
csendek közben támadt érzéseiből tudta meg, hogy igazán
beleszeretett. Kedvelte a társaságát, ha csevegett és nevetgélt, de
még jobban élvezte, amikor egy szót sem szólt. Szeretett csendben
ülni vele házuk verandáján, sétálgatni az erdőben, vagy feküdni a tó
partján. Elég volt, ha a közelben érezte a testét, vagy foghatta a
kezét.
Súlyos és meleg volt a délutáni levegő, egy leheletnyi augusztus
köszöntött be februárban. Az ég mélykék és felhőtlen. Enyhe szél
mozgatta a fákat és fodrozta a mesterséges tó vizét. Egy csapat
vadkacsa úgy ringott a hullámokon, mintha lehorgonyozták volna
őket.
Először nézte meg jobban Helent. Eljártak felette az évek. Mégis
számtalan szempontból gyönyörűbb volt, mint valaha. Magas,
egyenes tartású, és az évek során felszedett súlyfelesleget jól szabott
ruha alá rejtette. A haját, amelyet hátközépig érő lógó copfban
szokott viselni, most gondosan feltűzte. A fején kis, szürke, kerek
kalapot viselt.
 Vicary pillantása megállapodott a fején. Az arcához képest
valamikor hosszúnak tűnő orrát, most tökéletesnek látta. Vonásai
kicsit megereszkedtek a kortól, arccsontjai még erőteljesebben
kiugrottak. Odafordult, és észrevette, hogy Vicary méregeti.
Rámosolygott a férfira, de a szemei nem mosolyogtak. Valami
halvány szomorúság ült bennük, mintha nemrég vesztette volna el
egyik közeli hozzátartozóját.
Elsőnek Vicary törte meg a csendet. Fejét elfordítva mondta: –
Bocsánatot kérek a vacsora miatt, Helen. Közbejött valami munka,
és képtelen voltam elszabadulni vagy telefonálni.
– Semmi baj, Alfred. Csak ültem egyedül az asztalnál a
Connaught-ban, és szánalmasan berúgtam. – Vicary szemrehányóan
ránézett. – Csak ugratlak. De nem akarom azt mondani, hogy nem
voltam csalódott. Nagyon sokáig gyűjtöttem a bátorságot, hogy
kapcsolatot keressek veled. Annak idején olyan rémesen
viselkedtem… – Miközben ezt mondta, leeresztette a hangját, és
nem fejezte be a gondolatot.
Hát igen, gondolta Vicary. Hangosan viszont így szólt: – Nagyon
régen történt. De hogy a csudába találtál meg?
Helen húsz perccel ezelőtt hívta fel telefonon az irodájában.
Amikor felkapta a kagylót, mindenkire számított, csak őrá nem.
Hívathatta volna Boothby, hogy éleselméjűségének újabb tanújelét
adja; jelenthették volna, hogy Catherine Blake megint arconlőtt
valakit; Peter Jordan a tudomására hozhatta volna, hogy menjen a
francba, többet nem hajlandó találkozni a nővel. Helen hangjától
majdnem elállt a lélegzete. – Hello, drágám, én vagyok – mondta,
mint egy jó ügynök, aki nem említi a nevét. – Hajlandó vagy még
találkozni velem? Az irodáddal szembeni telefonfülkéből beszélek.
Oh, kérlek, Alfred.
– Az apám jó barátja a főigazgatódnak – magyarázta Helen, És
David is jóban van Basil Boothbyval. Már egy ideje tudtam, hogy
téged is berángattak.
 – Az apád, David és Boothby. Együtt az összes kedvencem.
– Ne aggódj Alfred, nem ülnek össze téged kitárgyalni.
– Nos, ezért hálát adok az égnek.
Helen megsimogatta a kezét. – Hogy az ördögben kötöttél ki
ennél a munkánál?
Vicary elmesélte neki a történetet. Hogyan kötött barátságot
Churchillel a háború előtt. Hogyan került Churchill tanácsadói közé
Cartwellben. És 1940-ben, azon májusi délutánon, Churchill hogyan
rángatta bele a dologba.
– Tényleg a fürdőkádban fekve beszélgetett veled? – kiáltott fel
meglepetten Helen.
Vicary bólintott, és az emlékek hatására elmosolyodott.
– Hogy nézett ki a miniszterelnök meztelenül?
– Nagyon rózsaszínű a bőre. Bámulatot keltő volt. A nap hátralévő
részében azon kaptam magam, hogy az „Uralkodj Angliá”-t
dúdolom.
Helen nevetett. – Rettenetesen izgalmas munkád lehet.
– Az lehetne. De halálosan fárasztó és unalmas is.
– Engedtél valamikor a kísértésnek, hogy elmond a titkaidat?
– No de Helen!
– Igen, vagy nem? – kíváncsiskodott tovább.
– Természetesen nem.
– Én megtettem volna – mondta, és elfordította a fejét. Azután
végigmérte Vicaryt. – Remekül nézel ki, Alfred. Nagyon jóképű vagy.
Úgy látszik, ez az átkozott háború jót tett neked.
– Köszönöm.
– Hozzá kell tennem, hogy nekem hiányzik a kordbársony
nadrágod és a tweedzakód. Most szürkében jársz, mint a többiek.
 – Attól tartok, ez a hivatalos viselet a Whitehall tisztviselői
körében. Kezdek hozzászokni. Sőt, még élveztem is a változást. De
azért örülni fogok, ha mindenen túl leszünk, és visszamehetek az
egyetemre, ahová tartozom.
Maga sem hitte a szájából most elhangzottakat. Valamikor
megváltásnak gondolta a távozást az MI5-től. Most már
határozottan tudta, hogy nem így van. Élvezte az itt eltöltött időt, a
feszültséget, a végeláthatatlan munkanapokat, az ehetetlen ételeket
a kantinban, a csatározásokat Boothbyval, a magához hasonló
felszentelt amatőrök figyelemreméltó csapatát, akik a titok
megőrzésén fáradoztak. Egyszer eljátszott a gondolattal, hogy a
háború utáni maradását kérelmezi. De az már nem lenne ugyanaz,
ha a nemzeti megsemmisülés fenyegető veszélye Damoklesz
kardjaként nem lebeg a fejük fölött.
Szembe kellett néznie más problémával is. Miközben
intellektuálisan rendkívül alkalmasnak tartotta magát a hírszerző
munkára, annak valódi természete visszatetszést keltett benne.
Történész volt. Hajlama képzettsége folytán az igazság kutatására
kötelezte el magát. A kémkedés hazugságok és megtévesztések
sorozata. Az árulás és cserbenhagyás művészete. A cél szentesíti az
eszközt hitvallása. Az ember ellenségeinek, és talán szükség esetén a
barátainak hátbaszúrása. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy
kedveli azt az embert, amivé lett.
– Mellesleg, hogy van David? – kérdezte Vicary.
Helen mélyet sóhajtott. – David az David – mondta, mintha
további magyarázatra nem lenne szükség. – Engem száműzött
vidékre, ő pedig itt maradt Londonban. Szerzett magának valami
megbízást, és az Admiralitásnak dolgozik Csak néhány hetente jövök
fel meglátogatni. Élvezi, hogy nem vagyok mellette.
Szabadságérzetet ad neki, és kielégítheti egyéb kedvteléseit.
Vicary kényelmetlenül érezte magát Helen őszinteségétől,
zavartan kerülte a tekintetét. David Lindsay, amellett, hogy
hihetetlenül gazdag és jóképű, hírhedt nőcsábász volt. Nem csoda,
hogy ó és Boothby annyira jó barátok, gondolta.
– Fölösleges tudatlanságot színlelned, Alfred – mondta Helen. –
Tisztában vagyok vele, hogy mindenki ismeri Davidot és a kedvenc
időtöltését. Már megszoktam. David szereti a nőket, és azok kedvelik
őt. Szerencsés egybeesés.
– Miért nem hagyod el?
– Oh, Alfred – sóhajtott ismét, és kesztyűs kezének egyetlen
intésével elhessegette a gondolatot.
– Van valaki más az életedben?
– Másik férfira gondolsz?
Vicary bólintott.
– Egyszer megpróbáltam, de rosszul választottam. David volt,
csak más ruhában. Különben is, huszonöt évvel ezelőtt házassági
ígéretet tettem egy vidéki templomban, és úgy látszik, képtelen
vagyok megszegni.
– Azt szeretném, ha a nekem tett ígéreteddel kapcsolatban is így
éreznél – mondta Vicary, és azonnal meg is bánta ezt a száján
kicsúszott, keserű megjegyzést.
De Helen csak ránézett, sűrűn pislogott, és azt felelte: – Néha én
is ezt szeretném. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy Istenem,
mennyire nem angolhoz illően viselkedem. Kérlek, bocsáss meg
nekem. Azt hiszem, ezek az átkozott amerikaiak az okai mindennek.
Vicary érezte, hogy elpirul.
– Még találkozgatsz Alice Simpsonnal?
– Honnan az ördögből tudsz te Alice Simpsonról?
– Minden nődről tudok, Alfred. Ő nagyon csinos. Még azokat a
szánalmas könyveket is szeretem, amiket ír.
 – Alice elhagyott. Azzal vigasztaltam magamat, hogy a háború, a
sok munkám volt az oka. De az igazság az, hogy ő nem te voltál,
Helen. Így azután hagytam elmenni. Akárcsak a többieket.
– Oh, légy átkozott, Alfred Vicary! Légy átkozott, amiért ilyeneket
mondasz!
– Ez az igazság. Különben is, ezt szeretted volna hallani.
Mindenek előtt ezt akartad kihúzni belőlem.
– Az igazság szerint azt akartam hallani, hogy boldog vagy. –
Szemei megteltek könnyel. – Nem akartam azt hallani tőled, hogy
tönkretettem az életedet.
– Ne áltasd magad, Helen. Nem tetted tönkre az életemet. Nem
vagyok boldogtalan. Csak már soha nem találok a szívemben elég
helyet másoknak. Nem nagyon bízom az emberekben. Azt hiszem,
ezért köszönettel tartozom neked.
– Elég ebből! Kérlek, kössünk békét. Nem szeretném, ha az egész
további beszélgetésünk erről szólna. Én csak szerettem volna kicsit
együtt lenni veled. Istenem, mennyire jólesne egy ital. Elvinnél
valami kedves helyre, és meghívnál egy üveg borra, drágám?
Elsétáltak Duke’s-hoz. A délutánnak ebben az órájában csendes
hely volt. Egy sarokasztalhoz ültették őket. Vicary állandóan azt
várta, hogy feltűnik Helen vagy David valamelyik barátja, és
felismeri őket. Elnézést kért, odament a telefonhoz, és bejelentette
Harrynak, hogy hol van. Amikor visszatért, az asztalon jégvödörben
egy elképesztően drága üveg pezsgő állt.
– Ne aggódj, drágám – mondta Helen. – David vendégei vagyunk.
Vicary leült, és nagyon gyorsan elfogyasztották a pezsgő felét.
Beszélgettek Vicary könyveiről és Helen gyerekeiről. Valahogyan
David is szóba került. Vicary beszélgetés közben le nem vette a
szemét Helen arcáról. A zárkózott szomorúságon kívül a rosszul
sikerült házassága miatti sebezhetőséget is kiolvasta a szeméből, és
ettől még vonzóbbnak találta. Helen rátette a kezét az övére.
Huszonöt év óta először dobbant meg hevesebben a szíve.
– Gondoltál valaha rá, Alfred?
– Mire kellett volna gondolnom?
– Arra a reggelre.
– Helen, mit…
– Oh Istenem, Alfred! Néha annyira nehéz felfogású tudsz lenni!
A reggelre, amikor bementem hozzád, és először fogadtam
magamba a testedet.
Vicary lenyelte az utolsó korty pezsgőjét, és újra töltötte a
poharaikat. – Nem… nem igazán.
– Istenem, Alfred Vicary, micsoda rémes hazudozó vagy. Hogyan
boldogulsz az új munkakörödben?
– Nagyon jól. Legalábbis azt hiszem. – Közben elgondolkodott.
Mikor is fordult elő utoljára? Azon a reggelen Kentben, miközben
összeállította a megtévesztő üzenetet a Partridge kódnevű hamis
ügynöke helyett. – A leglehetetlenebb pillanatokban rajtakapom
magam, hogy arra gondolok.
– Tudod, hazudtam Davidnak. Mindig azt mondtam neki, hogy ő
volt az első. De örülök, hogy te voltál. – Ujjával játszott a pohár
talpán, és kinézett az ablakon. – Olyan gyorsan történt, csak egy-két
percig tartott. De emlékeimben óráknak tűnik.
– Igen, tudom, hogy mire gondolsz.
– Még megvan a házad Chelsea-ben?
– Azt mondják, igen. Nem jártam benne 1940 óta– tette hozzá
viccelődve.
Helen most elfordult az ablaktól, és egyenesen Vicary szemébe
nézett. Előrehajolt, és azt suttogta: – Szeretném, ha most azonnal
odavinnél, és szeretkeznél velem az ágyadban.
– Én is szeretném, Helen. De csak újra összetörnéd a szívemet. És
nem hiszem, hogy az én koromban másodszor is képes lennék a
hódításra.
Helen kifejezéstelen arccal nézett rá, és amikor végül szóhoz
jutott, a hangja üresen, színtelenül kongott. – Istenem, Alfred,
mikor lett belőled ilyen hideg szívű alak?
A kérdés ismerősen hangzott. Boothbyra emlékeztette, aki
ugyanezt kérdezte tőle, amikor Peter Jordan kihallgatása után karon
fogta.
Árnyék telepedett közéjük. Átfutott Helen arcán, komorrá festette,
majd tovaillant. Nagyon csendesen és nyugodtan ült. Szemei
könnybe lábadtak. Azután sűrűn pislogva eloszlatta a
könnycseppeket, és visszanyerte az önuralmát. Vicary hülyén érezte
magát. Túl messzire mentek, elveszítette a nyugalmát. Ostobaság
volt találkozni vele. Semmi jó nem jöhetett ki belőle. Most
nyomasztó csönd állt be közöttük. Önkéntelenül a félhold alakú
olvasószemüvegét keresve ütögette a zsebeit, és valami kifogást
igyekezett találni a távozásra. Helen megérezte a zavarát. Még
mindig kibámult az ablakon, miközben megszólalt: – Nagyon sokáig
feltartottalak. Tudom, hogy vissza kellene menned.
– Igen. Valóban ideje. Sajnálom.
Helen az ablaknak beszélt. – Ne hagyd elcsábítani magad tőlük.
Ha a háború véget ér, szabadulj meg ezektől a rettenetes szürke
öltönyöktől és menj haza a könyveidhez. Akkor jobban szeretnélek.
– Vicary szótlanul ránézett. Előrehajolt, hogy puszit nyomjon az
arcára, de ő ujjaival megfogta a nyakát, magához húzta, és
könnyedén szájon csókolta. Mosolyogva mondta: – Remélem,
meggondolod magad, méghozzá hamarosan.
– Elképzelhető.
– Akkor jó.
– Viszontlátásra, Helen.
– Viszontlátásra, Alfred.
 Helen a kezét nyújtotta. – Még valamit mondanom kell neked.
Bármit csinálsz is, ne bízzál Basil Boothbyban, drágám. Ő egy
méregkeverő. Soha, semmikor ne fordulj háttal neki.
És akkor eszébe jutott, hogyan jellemezte házasságtörő szeretőjét:
– David volt, csak más ruhában.
Nem, Helen, gondolta. Boothby volt az.
Gyalog indult el. Legszívesebben rohant volna, ha rossz lába
engedi. Így csak sétált határozott irány és cél nélkül. Ment, amíg
térdének behegedt forradásai égni nem kezdtek, mint a parázs. Az
erős szél rázta a Green Park lombtalan fáit, a kavargó levegő hangja
örvénylő vízre emlékeztette. Egy széllökés alákapott kigombolt
viharkabátjának, és majdnem letépte róla. A nyakánál erősen
összefogta, a kabátszárnyak úgy lebegtek a válla körül, mint egy
körgallér. Az elsötétítés áthatolhatatlan lepelként borult a városra.
Beleütközött egy pimasz amerikaiba. –Hé, nézz az orrod el fafej!
Vicary mentegetőzve motyogta, hogy nagyon sajnálom, elnézést
kérek, de hamar meg is bánta. Mégiscsak a saját átkozott országunk.
Úgy érezte, mintha vinnék, és nem saját akaratából mozogna.
Hirtelen eszébe jutott a kórház Sussexben, ahol a sebesülése után
felépült. A fiú, aki gerinclövést kapott, és megbénultak a lábai, meg a
kezei. Emlékezett, szegény hogyan írta le a testén végigfutó
zsibbadást, amelyet akkor érzett, ha az orvosok megmozgatták
merev végtagjait. Istenem, Helen! Hogy tehetted? Éppen
Boothbyval! Istenem, Helen! Agyába villantak szeretkezésük
undorító képei. Becsukta a szemét, hogy elhessegesse képzeletének
őrült játékát. Az istenit! Az isten verje meg! Bárkivel, csak nem Basil
Boothbyval! Elcsodálkozott azon a képtelen helyzeten, hogy életének
egyes szakaszai hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Helen és Boothby.
Teljesen abszurd. Még elgondolni is képtelenség. De tudta, hogy
igaz.
Hol járhat most? Érezte a folyó szagát, és a rakpart felé tartott.
Victoria Embankment. Kivilágítatlan gőzösök uszályokat vontattak a
vízen, ködkürtjük jelzése messzire elhangzott. Hallotta egy férfi
kéjes nyöszörgését, de azt hitte, hogy megint képzelődik. Amikor
balra nézett, még a sötétben is észrevette, hogy egy kurva két kézzel
dolgozik valami katona sliccében. Oh, jóságos isten! Bocsánat.
Sietett tovább. Késztetést érzett, hogy felmenjen Boothby
irodájába, és belevágjon a pofájába. De akkor eszébe jutottak
Boothby testméretei, a küzdősportokban szerzett jártasságáról
közszájon forgó történetek, és úgy döntött, hogy ez felérne egy
öngyilkossági kísérlettel. Azután vissza akart menni Duke’s-hoz,
megkeresni Helent, és a következményekkel nem törődve, hazavinni
magával. Mint ilyenkor általában, a megoldandó eset, a Catherine
Blake-ügy emlékképei egymás után villantak az agyába. Vogel üres
dossziéja, Karl Becker nyirkos börtöncellája. –Elmondtam
Boothbynak. Rose Morelly szétlőtt arca. Grace Clarehdon könnyes
kirohanása Boothby barlangjából. Pelican. Hawke, Boothby oxfordi
kémfiúja. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy az orránál fogva
vezetik. Én is egy Hawke lennék?
Megint körülnézett, hogy merre jár. A Northumberland Avenue-
ra ért. Most már jóval lassabban sétált, hallgatta a kora esti
forgalom kellemes zsongását. Felnézve megpillantott egy csinos nőt,
aki türelmetlenül figyelte az elhaladó autókat. Grace Clarendon.
Boglyába fésült, világosszőke haja, vérvörösre festett ajkai
összetéveszthetetlenné tették. Egy nagy, kék Humber kanyarodott a
járda mellé. Boothby autója. Az ajtó kinyílt, és Grace bemászott. A
kocsi besorolt a forgalomba. Amikor az autó elhaladt mellette,
Vicary elfordította a fejét, és máshová nézett.
Vicary autóval ment át a West Halkin Streetre. Leszállt az este, és
meghozta a tavaszi zivatarra emlékeztető felhőszakadást. Egy
darabon letörölte a bepárásodott ablakot, és kinézett. A londoniak
tömege úgy özönlött a járdákon, mint a menekülők a megszálló
csapatok elől, összehúzták magukat esőkabátjaik és esernyőik alatt,
néhányan elfordították fejüket az arcukba vágó szél elől. Az
elsötétítési zseblámpák halvány fénye ezernyi szentjánosbogárként
csillogott a borús sötétségben. Vicary elgondolkodott azon a
sorsfordulón, amelynek következtében egy kormányzati autó hátsó
ülésén utazik, ahelyett, hogy kint ázna a többiekkel. Hirtelen az
jutott eszébe, hogy Helen merre járhat. Remélte, valami biztonságos
és száraz helyen. Azután a Boothby autójába beszálló Grace
Clarendon jelent meg az emlékezetében, és eltűnődött, hogy mi az
ördögöt keres ott. Lehet, hogy a válasz nagyon egyszerű? Egyszerre
lefekszik Harryval és Boothbyval is? Vagy valami ennél is sötétebb
dolog húzódik a háttérben? Eszébe jutottak a Boothby irodájának
zárt ajtaja mögött dühösen kiabált szavai: – Ezt nem teheti velem!
Gazember! Átkozott gazember! Mondd el nekem, Grace, hogy mit
akart tőled, vagy az életemre esküszöm, magam fogom kideríteni,
gondolta.
Az autó megállt a ház előtt. Vicary kikászálódott, és aktatáskáját
védekezőn a feje fölé tartva, besietett az ajtón. Úgy érezte magát,
mintha egy West End-i színház premierjének próbájára érkezett
volna. Szerette a hely légkörét, az éjszakai szolgálatra a mocskos idő
ellen beöltöző megfigyelők hangos beszélgetését, a Jordan házába
szerelt mikrofonok vételi erejét ellenőrző technikusok lázas
tevékenységét, a konyhából áradó ételszagot.
Vicary felbukkanása váratlan feszültséget kelthetett, mert senki
sem szólt hozzá, mialatt átfurakodott az irányító szobában uralkodó
felforduláson, és felballagott a lépcsőn a könyvtárba. Levette az
esőkabátját, és felakasztotta az ajtó mögötti fogasra. Az aktatáskáját
az íróasztalra tette. Azután végigment a hallon, meglátta a tükör
előtt tengerész-egyenruhába öltöző Peter Jordant.
Arra gondolt: ha a megfigyelők a díszletező munkásaim, akkor
Jordan a darab főszereplője, és az egyenruha a jelmeze.
Vicary figyelmesen nézte a férfit. Kényelmetlenül feszengve bújt
bele az uniformisba. Ő szokott így érezni, ha tízévenként egyszer
kiássa a szekrényből a szmokingját, és próbál visszaemlékezni, mit
hová kell gombolni. Halkan megköszörülte a torkát, hogy felhívja
magára a figyelmet. Jordan odafordította a fejét, egy pillanatra
Vicaryra meredt, majd ismét saját tükörképére összpontosított.
– Mikor lesz ennek vége? – kérdezte.
A dolog részévé vált kettejük esti szertartásrendjének. Jordan
minden este feltette ezt a kérdést, mielőtt Vicary újabb köteg
Kettledrum anyaggal a táskájában találkára küldte Catherine Blake-
kel. Vicary rendszeresen elengedte a füle mellett Jordan szavait. De
ezúttal válaszolt. – Most már hamarosan.
Jordan élesen ránézett, majd fejével egy üres szék felé intett. –
Üljön le. Rémesen néz ki. Mikor aludt utoljára?
– Azt hiszem egy május éjjel, valamikor 1940-ben – felelte Vicary,
és lehuppant a székre.
– Nem feltételezem, hogy elmondja nekem, miért ér véget
hamarosan az ügy. Vicary a fejét rázta. – Sajnos nem tehetem.
– Én is így gondoltam.
– Számít ez valamit magának?
– Azt hiszem, valójában nem.
Jordan elkészült az öltözködéssel. Cigarettára gyújtott, és leült
Vicaryval szemben. – Megengedi, hogy feltegyek önnek egy kérdést?
– Az teljesen a kérdés jellegétől függ.
Jordan barátságosan mosolygott. – Az nyilvánvaló a számomra,
hogy nem hivatásos hírszerző tiszt. Mivel foglalkozott a háború
előtt?
– Az európai történelem professzora voltam.
Kimondva olyan furcsán hangzott Vicary fülének, mintha valaki
másnak az életrajzából olvasta volna fel. Egy, vagy akár két
emberöltővel ezelőttinek tetszett számára a dolog.
 – Hogyan került az MI5-höz?
Vicary rövid habozás után eldöntötte, hogy ezzel nem sérti meg a
biztonsági előírásokat, és elmesélte neki a történetet.
– Szereti a munkáját?
– Néha igen. De vannak olyan időszakok, amelyeket gyűlölök, s
akkor alig várom, hogy visszamehessek az egyetem falai mögé, és
magamra zárhassam az ajtót.
– Például mikor?
– Mint most is – mondta Vicary szárazon.
Jordan nem reagált. Úgy látszott megértette, hogy nincs olyan
hírszerző tiszt, legyen bármilyen kőszívű, aki élvezne egy ilyen
akciót.
– Nős?
– Nem.
– Valamikor az volt?
– Soha.
– Miért nem?
Vicarynak az jutott eszébe, hogy az isteni gondviselés néha
mennyire hétköznapi és elgondolkodtató egybeeséseket produkál.
Három órával ezelőtt ugyanerre a kérdésre felelt egy asszonynak, aki
pontosan tudta a választ. És most az ügynöke érdeklődik a kínos
témáról. Halványan elmosolyodott, és csak annyit mondott: – Soha
nem találtam meg az igazit.
Jordan hosszan tanulmányozta az arcát. Vicary kellemetlennek
találta a helyzetet. Egészen másféle kapcsolatot szokott kialakítani a
Jordan félékkel, és a kézre kerített német kémekkel. Vicary volt az,
aki tolakodó kérdéseket tett fel, aki megtörte érzelmi
elzárkózásukat, és feltépte a régen behegedt sebeket. Ő tapogatta ki
a gyenge pontjaikat, és forgatta meg a tőrt a szívükben. Úgy
gondolta, hogy többek között ezért lett jó megtévesztő tiszt. A
munkája lehetővé tette, hogy ismeretlen életekben vájkáljon, feltárja
személyiségük fogyatékosságait anélkül, hogy a saját problémáival
szembe kellene néznie. Eszébe jutott a börtöncellában rabruhában
üldögélő Karl Becker. Vicary rájött, hogy szerette azokat a
helyzeteket, amikor teljes ellenőrzést gyakorolt fölötte, manipulálta
és becsapta, kizárólag ő mozgatta a szálakat. Feltette magának a
kérdést: Azért lettem ilyen, mert Helen huszonöt évvel ezelőtt
eltaszított magától? Előhúzott egy csomag Playerst, és rágyújtott.
Jordan könyökével a szék karfájára támaszkodott, tenyerébe
fektette az állát. Összehúzott szemmel nézett Vicaryra, mintha egy
összedőléssel fenyegető, ingatag híd lenne.
– Én azt hiszem, hogy élete során rátalált valahol az igazi
asszonyra, de ő nem viszonozta az érzelmeit.
– Mondtam már…
– Tehát végül is igazam van.
Vicary a mennyezet felé fújta a füstöt. – Maga intelligens ember.
Én mindig tudtam ezt.
– Hogy hívták?
– Helen.
– Mi történt?
– Elnézést, Peter, erről nem beszélek.
– Találkozott vele azóta?
Vicary a fejét rázta. – Nem.
– Sajnálja a dolgot?
Vicarynak eszébe jutottak Helen szavai. – Nem akartam azt
hallani tőled, hogy tönkretettem az életedet. Valóban tönkretette
volna az életét? Szerette azzal vigasztalni magát, hogy nem így
történt. Mint a legtöbb agglegény, szívesen mondogatta magának,
hogy mennyire szerencsés, amiért nem terhelte az életét feleséggel
és családdal. Megvolt a magánélete, a munkája, és örült annak, hogy
a világon senkinek sem tartozik elszámolással. Elég pénzt keresett,
hogy kielégítse a vágyait. A házát a saját ízlése szerint rendezte be, s
nem kellett aggódnia, hogy bárki turkál a személyes holmijai és a
papírjai között. De valójában magányos volt, néha szörnyen
magányos. Igazság szerint szerette volna megosztani valakivel a
sikereit és a kudarcait. Vágyott valakire, aki ugyanezt remélné tőle.
Ha visszanézett, és objektíven szemlélte az életét, hiányzott neki a
nevetés, a gyöngédség, időnként egy kis lárma és rendetlenség.
Ráébredt, hogy félig sikerült az élete. Fél életet élt, félig üres maradt
az otthona, végső soron fél ember volt.
– Hogy sajnálom-e? Igen, sajnálom – mondta Vicary, maga is
meglepődve saját szavaitól. – Sajnálom, hogy a házasságom
meghiúsulása megfosztott a gyerekektől. Mindig úgy gondoltam,
csodálatos dolog lehet apának lenni. Azt hiszem, hogy minden
hibám és érzéketlenségem ellenére jó apa lettem volna.
Halvány mosoly futott át Jordan arcán. – Nekem a fiam jelenti az
egész világot. Ő a kapcsolatom a múlttal és a fénysugár a jövőbe.
Egyedül ő maradt nekem, ő számomra az egyetlen létező valóság.
Margaret meghalt, Catherine hazudott. – Elhallgatott, mereven
bámulta cigarettájának izzó parazsát. – Mégsem várom, hogy
mindez véget érjen, és hazamehessek hozzá. Állandóan arra
gondolok, hogy mit mondok neki, ha felteszi a kérdést: „Papi, mit
csináltál a háborúban?” Mi az ördögöt mondhatnék neki erre?
– Az igazat. Mondja azt, hogy tehetséges mérnökként dolgozott,
és felépített egy szerkezetet, amelynek segítségével megnyertük a
háborút.
– De ez nem igaz.
Jordan hangsúlyából kiérzett valamit, amiért élesen a szemébe
nézett. Vajon a dolognak melyik része nem igaz, gondolta. Vicary
Jordan szemébe nézett:
– Nincs kifogása ellene, ha felteszek néhány kérdést?
– Azt hiszem az engedélyemmel, vagy anélkül is jogában áll
bármikor bármit kérdezni.
– Eltérő helyzetben vagyunk, más indokok vezérelnek.
– Vágjon bele.
– Szerette őt?
– Látta már egyáltalán?
Vicary rájött, hogy személyesen soha nem látta, csak a
megfigyelési fényképekről ismeri Catherine Blake-et.
– Igen, szerettem. Gyönyörű, intelligens, elbűvölő, emellett
nyilvánvalóan rendkívül tehetséges színésznő. És akár hiszi, akár
nem, arra gondoltam, hogy jó anyja lehetett volna a fiamnak.
– Még mindig szereti?
Jordan elfordította a fejét. – Szeretem azt a személyt, akinek
hittem. De nem szeretem a nőt, akinek a viselt dolgait ön elmondta
nekem. Az énem egyik fele még mindig azt reméli, hogy az egész
csak valami vicc. Így hát azt hiszem, hogy mindketten közös cipőben
járunk.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Vicary.
– Mindketten a nem megfelelő asszonyba szerettünk bele. Vicary
felnevetett, majd az órájára nézett. – Későre jár.
– Igen – bólintott Jordan.
Vicary felállt, és a könyvtárba kísérte. Kinyitotta az aktatáskát, és
elővett egy nyaláb papírt. Átadta az egészet Jordannak, aki bezárta a
saját aktatáskájába. Néhány pillanatra feszélyezett csend telepedett
a szobára. – Igazán sajnálom – mondta Vicary. – Ha kínálkozott
volna más megoldás, én megtenném. De nem volt ilyen. Legalábbis
eddig nem.
 Jordan nem szólt rá semmit.
– Eszembe jutott még valami, ami végig zavart a kihallgatása
során. Miért nem tudott visszaemlékezni azoknak a férfiaknak a
nevére, akik először keresték fel, hogy a Mulberry hadműveleten
dolgozzon?
– Azon a héten emberek tucatjaival találkoztam. A felére nem
emlékszem.
– Azt mondta, hogy egyikük angol volt.
– Igen.
– Véletlenül nem Broome-nak hívták?
– Nem. Nem Broome volt a neve – vágta rá habozás nélkül
Jordan. – Erre a névre valószínűleg emlékeznék. Azt hiszem,
indulnom kellene.
Jordan elindult az ajtó felé.
– Csak még egy kérdés. Jordan megfordult. – Mi lenne az?
– Maga Peter Jordan, igaz?
– Miféle képtelen kérdés ez?
– Tulajdonképpen végtelenül egyszerű. Maga Peter Jordan?
– Természetesen én vagyok Peter Jordan. Tudja, igazán szüksége
lenne egy kis alvásra, professzor.
 NEGYVENHÉT

London

Clive Roach a Catherine Blake lakásával szemközti kávéházban ült

egy kirakati asztalnál. A pincérnő kihozta a teáját és a briósát.
Azonnal letett néhány aprópénzt az asztalra. Ezt a szokást a
munkája során vette fel. Roachnak rendszerint feltűnés nélkül és
sietve kellett elhagynia a kávéházakat. A legkevésbé sem akarta
felhívni magára a figyelmet. Kortyolgatta a teáját, és unottan
lapozgatta a reggeli újságot. Egyáltalán nem érdekelte, hogy mi áll
benne. Sokkal kíváncsibb volt a bejárati ajtóra az utca túloldalán. Az
eső zuhogni kezdett. Nem vágyott rá, hogy újra ki kelljen mennie.
Munkájának egyedül ezt a részét utálta, hogy állandóan ki volt téve a
pocsék időjárás viszontagságainak. Fejben sem tudta tartani, hogy
hány meghűlést és hörghurutot szedett össze.
A háború előtt a züllött, hátrányos helyzetű gyerekeknek létesített
egyik iskolában tanított. 1939-ben eldöntötte, hogy jelentkezik a
hadseregbe. Sovány alkatával, tésztaszínű bőrével, ritkuló hajával és
erőtlen hangjával messze nem hasonlított az ideális katonára. Nehéz
lett volna tiszti beosztásban elképzelni. A bevonulási központban
észrevette, hogy két jól öltözött férfi figyeli a sarokból. Az is feltűnt
neki, hogy elkérték a személyi lapjának másolatát, és nagy
érdeklődéssel mélyedtek bele. Néhány perc múlva kiemelték a
sorból, bemutatkoztak, hogy a katonai elhárítástól vannak, és
munkát ajánlottak.
Roach szerette a megfigyelői tevékenységet. Az Isten is
megfigyelőnek teremtette, kiváló név– és arcmemóriával
rendelkezett. Természetesen tudta, hogy itt nem osztogatnak
kitüntetéseket harctéri hőstettekért, és a háború végén nem
mesélhet történeteket a kocsmában. De fontos munkát végzett, és jól
is csinálta. Miközben a brióst rágcsálta, Catherin Blake-re gondolt.
1939-óta számtalan német kémet követett, de ő volt közülük a
legjobb. Igazi profi. Egyszer őt is becsapta, ám akkor megesküdött,
hogy többet nem fordulhat elő.
Végzett a brióssal, és leöblítette az utolsó korty teával. Felnézett az
asztalról, és megpillantotta a nőt, amint éppen jött ki a házból.
Megcsodálta a szakmai felkészültségét. Egy percre mindig megállt,
valami hétköznapi dologgal elfoglalta magát, és ezalatt a megfigyelés
jeleit kutatva végignézett az utcán. Ma az esernyőjével
ügyetlenkedett, mintha eltört volna. Nagyon jól csinálod, Blake
kisasszony, gondolta. De én nálad is jobb vagyok.
Roach figyelte, ahogy végre felhúzza az ernyőjét és elindul. Akkor
felállt, felvette a kabátját, és az ajtón kilépve utána sétált.
Horst Neumann akkor ébredt, amikor a vonat London északkeleti
külvárosain csattogott keresztül. Megnézte a karóráját: 10.30. Nem
sokkal korábban: 10.23-ra kellett volna a Liverpool Street állomásra
érkezniük. Csodával határos, hogy csak néhány percet késnek.
Ásított, nagyot nyújtózott. Kinézett az ablakon az elsuhanó
barátságtalan, viktoriánus bérházakra. Szutykos gyerekek integettek
az elhaladó vonatnak. Neumann nevetséges módon angolnak érezte
magát, és visszaintegetett nekik. Három másik utas utazott még a
fülkében, két katona, és egy munkás overálba öltözött nő, aki először
nyugtalanul összerándult Neumann bekötözött arcának láttán. Most
egyenként végignézett az útitársain. Mindig félt attól, hogy beszélni
kezd álmában, habár az utolsó napokban már angolul álmodott.
Hátrahajtotta a fejét, és újra becsukta a szemeit. Rettenetes
fáradtság tört rá. Ötkor kelt, és hatkor indultak el a házból, hogy
Sean kivihesse a 7.12-es vonathoz Hunstantonba.
Előző éjjel rosszul aludt. Fájtak a sérülései, és Jenny Colville is
mellette feküdt az ágyban. Még hajnal előtt együtt ébredtek, Jenny
kisurrant a házból, és a sötétben, meg szakadó esőben elbiciklizett.
Neumann bizakodott, hogy biztonságban hazaért. Remélte, hogy
Martin nem várt ébren rá. Ostoba ötlet volt megengedni neki, hogy
vele aludjon. Arra gondolt, mit fog érezni a lány, ha ő elmegy.
Amikor soha nem ír neki, és többé semmit sem hall róla. Az is
aggasztotta, mit gondol majd, amikor rájön az igazságra, hogy ő
nem James Porter, a sebesült angol katona volt, aki békét és
nyugalmat keresett a norfolki faluban. Egyetlen dologgal nem csapta
be. Igazán törődött vele. Nem úgy, ahogyan ő szerette volna, de
valóban érdekelte a sorsának alakulása.
A Liverpool Streethez közeledve a vonat lassított. Neumann
felállt, magára vette a tengerészkabátját, és kilépett a fülkéből. A
folyosó zsúfolt volt. A többi utassal együtt az ajtó felé sodródott. Az
egyik előtte álló kinyitotta, és ő lelépett a még mozgó vonatról.
Átadta a jegyét a peronőrnek, és a vizes peronon elindult a földalatti
állomás felé. Ott vett egy jegyet a Temple állomásig, majd elkapta az
éppen beérkező szerelvényt. Néhány perccel később már felfelé
ballagott a lépcsőn, és a Strand felé tartott.
Catherine Blake taxival utazott a Charing Crossig. A találkahely
innen nem messze volt, a Strand egyik üzlete előtt. Kifizette a
viteldíjat, és ernyőjét felhúzva kilépett az esőbe. Gyalog ment
tovább. Egy telefonfülkénél megállt, leakasztotta a kagylót, és
beszélgetést színlelt. Eközben a háta mögé nézett. A szakadó eső
rontotta ugyan a látási viszonyokat, de nyomát sem látta az
ellenségnek. Visszaakasztotta a kagylót, kilépett a fülkéből, és sétált
tovább a Strandon.
Clive Roach kicsúszott a megfigyelő furgon hátsó ajtaján, és a
nyomába szegődött. A rövid utazás alatt viharkabátját és karimás
kalapját hosszú esőkabátra, meg gyapjúsapkára cserélte. Jelentős
átváltozáson ment keresztül, tisztviselőből munkássá vedlett.
Figyelte a megjátszott telefonbeszélgetést lebonyolító Catherine-t.
Roach egy újságos bódénál várakozott. A főcímeket böngészve
emlékezetébe idézte a Vicary professzor által Rudolf kódnévvel
illetett ügynök képét. A terve egyszerűnek látszott: követi Catherine
Blake-et, amíg át nem ad valamit Rudolfnak, majd a férfi nyomába
szegődik. Még időben nézett fel, hogy lássa, amint a nő leteszi a
telefonkagylót és kilép a fülkéből. Roach beleolvadt a járókelők
tömegébe, és követte.
Neumann észrevette a közeledő Catherine-t. Egy üzlet előtt
ácsorgott, a mögötte haladó járókelők arcát és ruházatát nézegette.
Amikor Catherine közelebb ért, Neumann elfordult a kirakattól, és
megindult feléje. Találkozásuk mindössze egy-két másodpercig
tartott. De ezalatt Neumann átvette a filmet, és becsúsztatta a
kabátzsebébe. Catherine sietve továbbment, és eltűnt a tömegben.
Neumann néhány métert gyalogolt az ellenkező irányba, agyában
rögzítette az arcokat. Azután hirtelen megtorpan egy másik kirakat
előtt, megfordult, és lassan utána indult.
Clive Roach felismerte Rudolfot, és látta az anyag átadását is.
Magában azt gondolta: Ugye megnyugodtál, gazember? Figyelte,
hogy Rudolf megáll, megfordul, és Catherine Blake nyomába ered.
Roach 1939-óta tanúja volt jónéhány német ügynök találkozójának,
de soha nem tapasztal olyat, hogy az egyik ügynök megfordult, és
követte volna a másikat. Rendszerint különböző irányban indultak
tovább. A fülére hajtotta esőkabátjának gallérját, és óvatosan
sodródott mögöttük a tömegben.
Catherine Blake keleti irányban sétált a Stranden, azután lefordult
a Victoria Embankment felé. Akkor vette észre a mögötte haladó
Neumannt. Először nagyon dühös lett. A találkozók kötelező
szabálya az volt, hogy az átadás megtörténte után gyorsan külön kell
válni. Neumann ismerte az eljárási szabályokat, és eddig minden
esetben hibátlanul végre is hajtotta. Feltette magának a kérdést:
Most miért követ engem?
Biztosan Vogel utasította rá.
De miért? Két lehetséges magyarázatot tudott elképzelni.
Bizalmatlanná vált vele szemben, és meg akarja tudni, hogy merre
jár, vagy pedig meg akar győződni arról, a másik oldal nem helyezte-
e megfigyelés alá. Lenézett a Temze vízére, majd megfordult, és a
rakpartot pásztázta a szemével. Neumann kísérletet sem tett, hogy
leplezze a jelenlétét. Catherin folytatta az útját.
Felidézte Vogel véget nem érő kiképző előadásait, amelyeket a
bajorországi titkos táborban tartott. Ezt a helyzetet
ellenmegfigyelésnek nevezte, amikor az egyik ügynök azért kíséri a
másikat, hogy ellenőrizze nem követi az illetőt az ellenség.
Eltűnődött, hogy Vogel miért éppen most rendelt el ilyen akciót.
Talán azzal akarta igazolva látni a tőle kapott információk
hitelességét, hogy ellenőrzi, nem követik-e az ellenséges oldalról.
Éppen ezzel a magyarázattal számolva rándult idegesen görcsbe
gyomra. Neumann azért követi, mert Vogel gyanakszik, hogy az MI5
megfigyeli őt.
Újra megpihent, nézte a folyót, és nyugalomra kényszerítette
magát. Világosan kell gondolkodnia. Megfordult és végignézett a
rakparton. Neumann még mindig ott volt. Azt világosan érzékelte,
hogy szándékosan kerüli a pillantását. Mindenfelé nézelődött, a
folyóra, a rakparti forgalomra, csak őrá nem.
Catherine folytatta az útját. Érezte, hogy a szíve erősen zakatol.
Lement a Blackfriars földalatti állomásra, és vett egy jegyet a
Victoria pályaudvarig. Neumann ott volt a nyomában, de ő csak a
következő megállóig, South Kensingtonig kért jegyet.
Sietve mentek a peronra. Neumann vett egy újságot, de lassan
beérte. Mialatt Catherine a vonatra várt, Neumann hat méterre tőle
újságot olvasott. Amikor Catherine felszállt a beérkező szerelvényre,
Neumann is ugyanabba a kocsiba lépett fel, csak egy másik ajtón.
Ő leült. Neumann állva maradt a kocsi másik végében. Catherine-
nek nem tetszett az arckifejezése. Lehajtotta a fejét, kinyitotta a
retiküljét, és szemügyre vette a tartalmát. Egy pénzzel telt levéltárca,
egy tőr, és egy megtöltött, hangtompítós Mauser, meg a tartalék
tölténytár. Becsukta a táskáját, és várta, hogy Neumann tegye meg a
következő lépést.
Neumann két órán keresztül követte, miközben ő a West Enden
barangolt Kensingtontól Chelsea-ig, Chelsea-től Bromptonig,
Bromptonból a Belgravia negyedbe és Belgraviaból Mayfair utcáira.
Meg volt győződve, hogy addigra már értesítették a Berkeley Square-
et. Jól csinálták, átkozottul jól, de az idő és a türelem előbb-utóbb
felőrli az erejüket, és elkövetnek valami hibát. Az a viharkabátos
férfi követte őket, aki tizenöt méterrel mögöttük haladt. Neumann öt
perccel ezelőtt jól megnézhette az arcát. Ugyanezt a pofát látta
három órája a Strandén, amikor Catherine-től átvette a filmet, csak
akkor zöld esőkabátot és gyapjúsapkát viselt.
Neumann kétségbeejtően egyedül érezte magát. Túlélte a háború
borzalmait Lengyelországban, Oroszországban és Krétán, de a
tapasztalatai, amelyek azokon a csatákon átsegítették, itt egyáltalán
nem hasznosíthatók. A nyomukba szegődött férfira gondolt, aki
vékony, puhány és valószínűleg nagyon gyenge. Ha akarná, egy
pillanat alatt megölhetné. De a régi szabályok ebben a játszmában
nem alkalmazhatók. Nem hívhat rádión erősítést, nem számíthat a
bajtársai segítségére. Miközben tovább sétált, elcsodálkozott, hogy
mennyire nyugodt. Azon gondolkodott, ha már órák óta követik,
akkor miért nem tartóztatják le őket. Úgy érezte, hogy tudja a
választ. Nyilvánvalóan még többet akarnak megtudni. Hol adják le a
filmet? Hol tartózkodik Neumann? Hol rejtőzködnek a hálózat többi
ügynökei? Egészen addig biztonságban vannak, amíg nem
szolgálnak nekik bizonyítékkal ezekre a kérdésekre. Nagyon gyenge
szalmaszál, de ha ügyesen kapaszkodnak bele, ő talán képes lesz
esélyt teremteni a megmenekülésükre.
Neumann meggyorsította a lépteit. A néhány lépéssel előtte járó
Catherine befordult a Bond Streetre, és leintett egy taxit. Neumann
még jobban sietett, azután szaladni kezdett. Hangosan odakiáltott
neki: Catherine! Szent isten, ezer éve nem találkoztunk. Mi van
veled?
Riadtan pillantott fel a férfira. Neumann belekarolt.
– Feltétlenül beszélnünk kell – mondta. – Keressünk egy helyet,
ahol megteázunk, és kidumáljuk magunkat.
Neumann váratlan lépése akkorát robbant a West Halkin Street-i
parancsnoki álláson, mint egy ötszáz kilós bomba. Basil Boothby fel-
alá járkált, és idegesen beszélt telefonon a főigazgatóval. A
főigazgató kapcsolatba lépett a Húszas Bizottsággal és a
miniszterelnök kabinetirodájával a földalatti Kormánybunkerban.
Vicary nyugalmat erőltetett magára, álla alatt összekulcsolt kézzel
meredten bámulta a falat. Boothby lecsapta telefont. – A Húszas
Bizottság azt mondja, hogy hagyjuk futni őket.
– Nekem nem tetszik a dolog – mondta Vicary, még mindig a falat
bűvölve. – Nyilvánvalóan észrevették a megfigyelést. Most ott ülnek,
és próbálják kitalálni, hogy mit tegyenek.
– Ezt nem tudhatja biztosan.
Vicary felnézett rá. – Korábban soha nem figyeltük meg a
találkozóját egy másik ügynökkel. Most pedig hirtelen ott ül Mayfair
egyik kávéházában, és Rudolffal teázik és uzsonnázik?
– Csak rövid ideje tartjuk megfigyelés alatt. Mindössze annyit
tudunk, hogy ő és Rudolf rendszeresen találkoznak hasonló
körülmények között.
– Valami nincs rendben. Én azt hiszem, észrevették a követőiket.
Hogy ennél is többet mondjak, szerintem Rudolf kereste is őket.
Ezért szegődött Catherine nyomába a Stranden megtörtént átadás
után.
– A Húszas Bizottság meghozta a döntést. Ha ők azt mondták,
hogy hagyjuk őket futni, akkor tegyük azt.
– Amennyiben rájöttek a megfigyelésre, semmi értelme szabadon
hagyni őket. Rudolf nem fogja leadni az anyagot, és távol tartja
magát a hálózat bármelyik további ügynökétől. Semmi jót nem
várhatunk attól, ha továbbra is követjük őket. Ennek vége, Sir Basil.
– Mit tanácsol?
– Azonnali cselekvést. Tartóztassuk le őket abban a pillanatban,
ahogy kilépnek a kávéházból.
Boothby úgy nézett Vicaryra, mintha eretnekséget hirdetett volna.
– Ugye, most inába szállt a bátorsága, Alfred?
– Ezt hogy érti?
– Arra gondolok, hogy az egész elsősorban a maga ötlete volt.
Maga találta ki, és oltotta be vele a miniszterelnököt is. A főigazgató
aláírta és a Húszas Bizottság jóváhagyta a tervet. Tisztek csoportja
heteken át éjt nappallá téve dolgozott, hogy anyagokkal töltse meg
azt az aktatáskát. És maga most véget akar vetni az egésznek, csak
azért – Boothby akkorát csettintett vastag ujjaival, mint egy
puskalövés –, mert valami gyanúja támadt.
– Ez több mint gyanú, Sir Basil. Olvassa el azt a rohadt
megfigyelői jelentést. Benne van minden.
Boothby újra sétálgatni kezdett, kezeit összecsapkodta a háta
mögött, fejét félrehajtotta, mint aki valami távoli, bosszantó hangra
figyel. – Azt fogják mondani, hogy jól működött a rádiós
játszmában, de nem bírta idegekkel az élő ügynökökkel folytatott
harcot. Ez lesz a véleményük, ha túljutottunk ezen az egészen.
Persze igazán nem meglepő, mondják majd. Végeredményben
amatőr volt. Csak egy ragyogó egyetemi fickó, aki belekóstolt a
háborúba, aztán a végén köddé vált. Jó volt, nagyon jó, de az igazán
kockázatos játékhoz nem elég tökös legény. Azt akarja, hogy ez a
vélemény alakuljon ki magáról? Mert ha igen, csak kapja fel a
telefont, és mondja el a főigazgatónak, hogy most kellene feladni az
egészet.
Vicary Boothbyra meredt. Ez lenne Boothby, az ügynökök
irányítója, a minden helyzetben hidegvérű Sir Basil? Csodálkozott,
hogy miért akarja a hiúságára apellálva továbblökdösni őt előre,
amikor a vak is látja, hogy vereséget szenvedtek.
– Nincs tovább – mondta Vicary tompa, színtelen hangon. –
Észrevették a megfigyelést. Most összeültek, és a következő lépést
tervezik. Catherine Blake tudja, hogy félrevezettük, és jelenteni fogja
Kurt Vogelnek. Vogel levonja a következtetést, hogy a Mulberry
pontosan az ellenkező célt szolgálja, mint amit neki mondtak. És
akkor mi halottak vagyunk.
– Ott voltak mindenütt – hadarta Neumann. – A
viharkabátos férfi, a buszmegállóban várakozó lány, a téren át a
gyógyszertárba igyekvő alak. Különböző arcokat küldenek utánunk,
más-más összeállításban dolgoznak, és váltogatják a ruházatukat.
De azóta követnek bennünket, hogy a Strandról eljöttünk.
A pincérnő kihozta a teájukat. Catherine megvárta, hogy
elmenjen, és csak utána szólalt meg. – Vogel utasítására követett?
– Igen.
– Feltételezem, az okát nem mondta meg. Neumann válaszul a
fejét rázta.
Catherine remegő kézzel emelte fel a teáscsészéjét. Másik kezével
megtámasztotta, és magába erőltetett néhány kortyot.
– Mi történt az arcával?
– Egy kis zűrbe keveredtem a faluban. Semmi komoly.
Catherine elbizonytalanodva nézett a szemébe. – Miért nem
tartóztattak le bennünket?
– Nem tudom az okát. Valószínűleg már hosszú ideje tudnak
magáról. Feltehetőleg nagyon régen követik. Ha ez igaz, akkor
minden információ hamis, amit Peter Jordan kapitánytól kapott. Az
angolok által összeállított ködösítés. Mi pedig ömlesztettük a
kedvükért Berlinbe.
Catherine letette a csészéjét. Kinézett az utcára, de gyorsan
visszafordult Neumann felé, kényszerítve magát, hogy ne a
megfigyelőket bámulja. – Ha Jordan együttműködik az angol
titkosszolgálattal, akkor feltételezhetjük, aktatáskájának egész
tartalma hamisítvány, olyan információk, amelyeket szándékosan
mutattak meg nekem, és arra készültek, hogy az invázió tervével
kapcsolatban félrevezessék az Abwehrt. Vogelnet tudnia kell erről. –
Halványan elmosolyodott. – Lehet, hogy azok a gazemberek éppen
most adták a kezünkbe a partraszállás titkát?
– Azt hiszem, igaza van. De azért felmerül egy probléma.
Személyesen kell elmondanunk Vogelnek. Fel kell tételeznünk, hogy
a portugál követségen keresztül vezető utat leleplezték. Azt is
feltételezhetjük, hogy a rádiónkat nem használhatjuk. Vogel meg
van győződve, hogy a régi Abwehr kódokat megfejtették. Azért
használja olyan ritkán a rádiót. Ha az éteren keresztül közöljük
Vogellel amit tudunk, az angolok is értesülnek róla.
Catherine rágyújtott egy cigarettára, a keze még mindig remegett.
Mindenekelőtt önmagára volt dühös. Éveken át rendkívül sok időt
és energiát fordított arra, hogy megbizonyosodjon, nem figyeli-e az
ellenség. És amikor végül megtörtént, nem vette észre. – Hogy az
ördögbe jutunk ki Londonból? – kérdezte.
– Jónéhány dolgot a magunk javára fordíthatunk. Az első
mindjárt ez. – Neumann megtapogatta a filmet rejtő zsebét. –
Lehet, hogy tévedek, de véleményem szerint engem még nem
követtek. Vogel nagyon jól felkészített, és rendkívül óvatos vagyok.
Nem hiszem, hogy tudnának róla, hogyan juttatom el a filmet a
portugáloknak. Nem ismerik az átadás helyét, nem találkozhattak
fecsegessél, vagy egyéb felismerhető jelzéssel. Abban is biztos
vagyok, hogy nem követtek Hampton Sandsbe. Kicsi a falu, tudnám,
ha megfigyelés alatt állnék. Fogalmuk sincs, hol tartózkodom, vagy
együtt dolgozom-e más ügynökkel. A hagyományos eljárás, hogy
meg kell találni a hálózat valamennyi tagját, és utána egyszerre
felgöngyölíteni az egészet. Így tett a Gestapo a francia ellenállási
mozgalommal, és hasonlóan fog eljárni az MI5 Londonban.
– Mindez nagyon logikusnak hangzik. Mit javasol?
– Találkozik Jordannal ma este?
– Igen.
– Hány órakor?
– Hét órakor vacsorázunk együtt.
– Tökéletes. Most elmondom, mit csináljon.
A következő öt percben Neumann részletesen elmagyarázta
menekülésük tervét. Catherine figyelmesen hallgatta, egy pillanatra
sem vette le róla a szemét, és ellenállt a kísértésnek, hogy a kávéház
előtt várakozó megfigyelőkre pillantson. Befejezésül Neumann még
hozzátette: – Bármit is csinál, az ne tűnjön a szokásostól eltérőnek.
Semmit ne tegyen, amivel felkelthetné a gyanújukat, hogy tudomást
szerzett a megfigyelésről. Amíg el nem jön az idő, állandóan
mozogjon. Menjen üzletekbe, moziba, állandóan tartózkodjon
nyilvános helyeken. Ameddig én le nem adom ezt a filmet,
feltétlenül biztonságban van. A megbeszélt időben menjen a
lakására, és vegye magához a rádióját. Én hajszál pontosan öt órakor
ott leszek, és a hátsó bejáraton fogok bemenni. Megértett mindent?
Catherine bólintott.
– Van még egy probléma – mondta Neumann. – Tud valami
ötletet, hogyan szerezhetnék egy autót, és valamennyi tartalék
benzint?
Catherine nevetett magában. – Éppenséggel ismerek egy helyet.
De nem ajánlanám, hogy kiejtse a nevemet.
Elsőnek Neumann távozott a kávéházból. Fél órát bolyongott
Mayfair utcáin, legalább két emberrel – az esőkabátossal és a
viharkabátossal a nyomában.
Az eső egyre erősebben esett, a szél kavarta és az arcába vágta.
Fázott, bőrig ázott, és rettenetesen elfáradt. Be kell mennie valahová
pihenni ahol befészkelheti magát, egy időre felmelegedhet, és
szemmel tudja tartani két kitartó követőjét. A Portman Square felé
indult. Kényelmetlenül érezte magát, hogy őt is belevonja, de ha a
távozása után kikérdezik, ki fog derülni, hogy nem tud semmiről.
Megállt a könyvesbolt kirakata előtt, és benézett az üvegen át.
Sarah a létrán állt, sötét haja hátul simán összekötve. Gyengéden
megütögette az üveget, hogy ne ijesszen rá. A lány megfordult, arca
felderült, barátságosan mosolygott. Letette a kezében tartott
könyveket, és lelkesen integetett, hogy menjen be. Egyetlen
pillantással felmérte, és azt mondta: – Szent isten, rettenetesen néz
ki. Mi történt az arcával?
Neumann elbizonytalanodott, mert rádöbbent, hogy nem tud
magyarázatot adni az arcát borító kötésre. Valamit motyogott arról,
hogy elsötétítéskor elesett, és Sarah elhinni látszott a történetet.
Segített neki kibújni a kabátjából, majd felakasztotta a radiátor fölé
száradni. Neumann két órát töltött Sarah társaságában, segített neki
helyrerakni az új könyveket, majd a délutáni szünetben együtt
teáztak a szomszédos kávéházban. Észrevette, hogy a régi
megfigyelők elmentek, és újak álltak a helyükre. A sarkon látott egy
parkoló fekete furgont, az első ülésen várakozó férfiról feltételezte,
hogy a másik oldal embere.
Fél ötkor, amikor már alkonyodott, és az elsötétítés érvénybe
lépett, felvette a radiátor fölött száradó kabátját. Sarah játékosan
szomorú arc vágott, megfogta a kezét, és bevezette a raktárba. Ott
nekidőlt a falnak, magához húzta és megcsókolta a férfit. – Semmit
sem tudok rólad James Porter, de nagyon megkedveltelek.
Szomorkodsz valami miatt. És én ezt szeretem benned.
Neumann elment, és tudta, hogy többé nem fogja látni. A
Portman Square-ról északra tartott a Baker Street-i földalatti
állomásra, ahová követte a fekete furgon, és gyalogosan legalább két
ember. Vett egy jegy Charing Crossig, és felszállt a beérkező vonatra.
Charing Crossnál átszállt az Euston állomás felé. Nyomában a két
emberrel végigment a vasútállomáshoz vezető alagúton. Tizenöt
percet várakozott a jegykiadó ablaknál, majd jegyet vett
Liverpoolba. Amikor a peronra ért, a vonat már bent állt. A kocsik
zsúfolva utasokkal. Keresett egy fülkét, ahol még maradt szabad
hely. Végül talált egyet, kinyitotta az ajtaját, beszállt és leült.
Az órájára nézett, még három perce maradt az indulásig. A fülke
előtti folyosó gyorsan megtelt emberekkel. A balszerencsés utasok
nem találták szokatlannak, hogy az egész utat a folyosón állva vagy
lekuporodva tegyék meg. Neumann felállt, dünnyögött valamit a
hánykolódó gyomráról, és kisurrant a fülkéből. A vagon végéhez
furakodott a mosdóba. Kopogtatott az ajtón. Nem kapott választ.
Még egyszer kopogtatott, és közben a válla fölött hátranézett. A férfi
elől, aki felszállt utána a vonatra, eltakarták a kilátást a folyosón
szorongó utasok.
Tökéletes. A vonat megindult. Neumann a mosdó előtt várta, hogy
fokozatosan felgyorsuljon. Már most is gyorsabban haladt annál,
hogy a legtöbb ember biztonságosnak tartsa a kiugrást. Várt még
néhány másodpercet, azután odalépett az ajtóhoz, feltépte, és
leugrott a peronra.
Simán földet ért, néhány lépésnyi botladozás után nekiütközött
egy téglafalnak. Felnézve még látta, hogy a bosszankodó kalauz
becsapja az ajtót. Gyorsan elindult a kijárat felé, és beleveszett az
elsötétítés homályába.
Az Euston Roadon lüktetett az esti forgalom. Leintett egy taxit.
East End-i címet adott meg a sofőrnek, majd kényelmesen
elhelyezkedett az ülésen.
 NEGYVENNYOLC

Norfolk, Hampton Sands

Mary Dogherty egyedül várakozott a házban. Mindig kedves kis

helynek tartotta – melegnek, világosnak és levegősnek –, de most
olyan klausztrofóbiát érzett, mint egy szűk katakombában.
Nyugtalanul sétálgatott fel-alá. Az előre jelzett heves vihar lassan
elvonult Norfolk partjai fölött. Az eső úgy verte az ablakokat, hogy
az üvegtáblák beleremegtek. Könyörtelen széllökések rázták az
ereszcsatornákat. Hallotta, hogy az egyik cserép zörögve leszakad a
tetőről.
Sean nem volt otthon, átment Hunstantonba, hogy behozza
Neumannt az állomásról. Mary elfordult az ablaktól, és folytatta a
járkálást.
Reggeli beszélgetésük mondatfoszlányai úgy ismétlődtek az
agyában, mint egy elakadt gramofonlemez hangjai: – …
tengeralattjáróval Franciaországba… egy ideig Berlinben
maradunk… utazás egy harmadik országba… elintézi a visszautamat
Írországba… a háború végén ott csatlakozol hozzám…
Olyan volt, mint egy rémálom, mintha mások beszélgetését
hallgatta volna, esetleg filmen látja, vagy könyvben olvassa. Az egész
ötlet nevetséges. Sean Dogherty, a norfolki partvidékre
visszahúzódott farmer és IRA-szimpatizáns arra készül, hogy egy U-
Boot fedélzetén Németországba meneküljön. Feltételezte, hogy ez a
logikus betetőzése Sean kémtevékenységének. Ostobaság volt abban
reménykednie, hogy a háború befejezése után minden visszatér a
normális kerékvágásba. Hiú reményekkel áltatta önmagát. Sean
elmenekül, és magára hagyja őt a következményekkel. Mit tesznek
majd a hatóságok? – Csak mondd azt nekik, Mary hogy nem tudsz
semmiről. És mi lesz akkor, ha nem hisznek neki? Akkor mit
csinálnak? Hogyan maradhatna a faluban, miután mindenki
megtudja, hogy Sean kém volt? Őt is elűzik a norfolki partvidékről.
De elkergetik minden angliai faluból, ahol megpróbál letelepedni. Itt
kell hagynia az otthonát Hampton Sandsben. El kell hagynia Jenny
Colville-t. Vissza kell térnie Írországba, abba a sivár faluba, ahonnan
harminc évvel ezelőtt elmenekült. Még ott él a családja, amelyik
befogadhatja. A gondolat kimondottan elrettentő, de nem lenne más
választása, különösen ha köztudottá válik, hogy Sean a németeknek
kémkedett.
Mary sírva fakadt, és magában átkozta a férjét. Verjen meg az
isten, Sean Dogherty. Hogyan lehettél ilyen átkozott hülye?
Visszament az ablakhoz. A faluból odavezető csapáson tűhegynyi
fénycsík vibrált a szakadó esőben. Egy perc múltán felismerte egy
vizes esőkabát csillogását, és egy bicikliző alak halvány körvonalait.
Testét kihajtott könyökkel előregörbítette, a térdei fel-alá mozogtak.
Jenny Colville volt az. A kapuban leszállt a bicikliről, és feltolta a
házhoz vezető járdán. Mary ajtót nyitott neki. A heves szélroham
beverte az esőt a házba. Mary behúzta Jennyt, és segített levetni az
esőkabátját és a sapkáját.
– Jóságos isten, Jenny! Miért mászkálsz kint ilyen rettenetes
időben?
– Oh, Mary, hiszen ez csodálatos! Annyira tombol a szél! Olyan
gyönyörű!
– Neked elment a józan eszed, gyermekem. Ülj le a tűz mellé.
Készítek egy forró teát.
Jenny a lobogó fahasábok előtt melegedett. – Hol van James? –
kérdezte.
– Most nincs itthon – kiabálta a konyhából Mary. – Elmentek
valahová Seannel.
– Oh – mondta Jenny, és kiérződött a csalódottság a hangjából. –
Hamarosan hazajönnek?
Mary abbahagyta a foglalatoskodást a konyhában, és visszament a
nappaliba. Jenny szemébe nézve kérdezte: – Miért érdekel ilyen
hirtelen James?
– Csak látni akartam. Üdvözölni. Vele tölteni egy kis időt. Ennyi
az egész.
– Ennyi az egész? Mi az ördög ütött beléd, Jenny?
– Ha tudni akarod, hát szeretem. Nagyon szeretem. És ő is szeret
engem.
– Szereted, és ő is szeret téged? Honnan veszed ezeket az
ötleteket?
– Tudom, Mary, elhiheted nekem. Ne kérdezd, hogy miből jöttem
rá, de tudom.
Mary megragadta a vállát. – Hallgass rám, Jenny. – Még egyszer
megrázta. – Figyelsz arra, amit mondok?
– Igen, Mary. Fájdalmat okozol nekem.
– Tartsd távol magad tőle. Felejtsd el. Ő nem hozzád való.
Jenny sírva fakadt. – Nem tudom elfelejteni, Mary. Szeretem. És
ő is szeret. Tudom, hogy igen.
– Jenny, ő nem szeret téged. Ne kívánd, hogy most
elmagyarázzam, mert képtelen lennék rá, drágám. Nem az az ember,
akinek mutatja magát. Lépj túl rajta. Felejtsd el! Bízzál bennem,
kicsim. Ő nem hozzád való.
Jenny kitépte magát Mary kezei közül, hátralépett, és letörölte a
könnyet az arcáról. – De igenis hozzám való. Szeretem. Olyan régóta
össze vagy itt zárva Seannel, hogy elfelejtetted, mi a szerelem.
Ezután felkapta a kabátját, kirohant az ajtón, és bevágta maga
után. Mary az ablakhoz futott, és nézte, ahogy keményen pedálozva
távolodik a viharban.
Miközben Jenny a falu felé kerekezett, az eső az arcába vágott.
Megfogadta, nem kezd újra sírni, de nem tudta megtartani a szavát.
A könnycseppek összekeveredtek az esővel, és folytak le az arcán. A
falu spaletták mögé zárkózott, a bolt és a kocsma becsukott, csak a
sötét árnyékok táncoltak az utcán. Zseblámpája a kosarában feküdt,
sápadt, sárgás fénye küzdött a vaksötéttel. Alig adott annyi
világosságot, hogy az utat lássa. Keresztülbiciklizett a falun, és
továbbhajtott a házuk felé.
Dühös volt Maryre. Hogy vette a bátorságot, hogy közéjük álljon?!
És mit akart azzal a megjegyzéssel, amelyet Jamesre tett? – Nem az
az ember, akinek mutatja magát. De önmagára is dühös volt.
Szörnyen érezte magát, amiért megsértette Maryt, és köszönés
nélkül elrohant. Korábban soha nem veszekedtek. Reggel, mikorra a
kedélyek lecsillapodnak, visszamegy majd, és bocsánatot kér.
Már távolról látta kibontakozni a házuk körvonalait. A kapuban
leszállt, a biciklit feltolta a gyalogjárdán, és nekitámasztotta a
falnak. Az apja kijött, megállt az ajtóban, egy rongyba törölgette a
kezeit. Arca még mindig dagadt volt a verekedéstől. Jenny
megpróbált elsurranni mellette, de vasmarokkal megragadta karját.
– Megint vele voltál?
– Nem, papa. – Felkiáltott a fájdalomtól. – Kérlek, összetöröd a
karomat!
Az apja felemelte a másik kezét, hogy megüsse, ronda, feldagadt
arca eltorzult az indulattól. – Igazat mondj nekem, Jenny! Megint
vele voltál? – Nem, esküszöm – kiáltotta, és közben a karját az arca
elé emelte, hogy kivédje a bármelyik pillanatban esedékes ütést. –
Kérlek, papa, ne üss meg! Igazat mondok!
Martin Colville enyhített a szorításon. – Menj be, és készíts valami
vacsorát.
Szeretett volna sikoltozni: A változatosság kedvéért csináld meg te
a rohadt vacsorádat! De tudta, hogy ez hová vezetne. Ránézett az
apja arcára, és egy pillanatra azt kívánta, bárcsak James megölte
volna. Ez az utolsó eset, gondolta. A legutolsó. Bement a házba,
levetette átázott kabátját, felakasztotta a konyhai falifogasra, és
nekiállt vacsorát készíteni.
 NEGYVENKILENC

London

Clive Roach abban a pillanatban megérezte a bajt, hogy Rudolf

fellépett a zsúfolt vagonba. Minden rendben lett volna egészen
addig, amíg Rudolf ülve marad a fülkében. De ha az ügynök kilép a
fülkéből, és elindul a mosdó, az étteremkocsi vagy egy másik vagon
felé, Roach bajba kerül. A folyosók tömve voltak utasokkal,
néhányan álldogáltak, mások leültek és megpróbáltak bóbiskolni.
Kínszenvedést okozott a vonaton mozogni, az ember kényszerűen
összepréselt és lökdösött másokat, miközben sűrűn mondogatta,
hogy Elnézést, meg Bocsánatot kérek. Nehéznek látszott
észrevétlenül követni valakit, végképp lehetetlennek egy jó
ügynököt. És az eddig tapasztaltak meggyőzték Roachot, hogy
Rudolf jó ügynök.
Azonnal gyanakodni kezdett, amikor Rudolf gyomrára szorított
kézzel kilépett az Euston-i állomáson veszteglő vonat frissen
elfoglalt fülkéjéből, és előre furakodott a zsúfolt folyosón. Alacsony
ember volt, alig érte el a 168 centimétert, és a feje gyorsan eltűnt az
utasok tengerében. Roach néhány lépéssel előbbre nyomult,
miközben kiváltotta a többiek rosszalló morgását és sóhajtozását.
Nem akart nagyon a közelébe férkőzni, mert a nap folyamán Rudolf
többször is hátrafordult, és félt, hogy megláthatja az arcát. Az
elsötétítési szabályok miatt csak gyengén világították ki a folyosót,
és a cigarettafüst már sűrű ködként kavargott a levegőben. Roach”
árnyékba húzódott, és figyelte, hogy Rudolf kétszer kopogtat a
mosdó ajtaján. Egy másik utas furakodott eléje, és néhány
másodpercre teljesen elvette a kilátást. Mire újra körülnézhetett,
Rudolf eltűnt.
Roach még három percig nem mozdult, figyelte a mosdó ajtaját.
Odaért egy másik férfi, kopogott, bement és becsukta az ajtót maga
után.
Roach fejében megszólalt a riasztócsengő. Utat tört magának az
utasok gyűrűjében, megállt a mosdófülke ajtaja előtt, és ököllel
erősen megdöngette.
– Várjon a sorára, ahogyan mások is teszik – jött a válasz az ajtó
túlfeléről.
– Nyissa ki az ajtót – rendőri intézkedés.
A férfi a sliccét gombolva, néhány pillanat múlva kinyitotta az
ajtót. Roach Rudolfot keresve benézett a fülkébe. A francba! Feltépte
az átjáró folyosó ajtaját, és berontott a következő kocsiba. A
másikhoz hasonlóan sötét és füstös volt, reménytelenül tömve
emberekkel. Lehetetlennek látszott megtalálni Rudolfot anélkül,
hogy kocsiról kocsira, fülkéről fülkére át ne kutassa az egész
vonatot.
Arra gondolt: hogyan tudott ilyen gyorsan eltűnni?
Visszasietett az első kocsiba, és megkereste az idős, drótkeretes
szemüveget viselő, dongalábú kalauzt. Előhúzta Rudolf megfigyelési
fényképét, és az orra alá dugta.
– Látta ezt az embert?
– Alacsony fickó?
– Igen. – Roach egyre kétségbeesettebb hangulatban mondogatta
magában: A francba! Az isten verje meg!
– Leugrott a vonatról, amikor éppen húztunk ki Euston
állomásról. Csoda, hogy nem törte el a nyavalyás lábát.
– Krisztusom! Miért nem szólt semmit? – Akkor rájött, hogy
milyen nevetségesen hangozhat ez a megjegyzése. Nyugalmat
kényszerített magára. – Hol áll meg először a vonat?
– Watfordban.
– Mikor?
 – Úgy fél óra múlva.
– Túl hosszú idő. Azonnal le kell szállnom.
Roach felnyúlt, megragadta a vészfék fogantyúját, és megrántotta,
fékek csikorogtak, a vonat lassított, majd megállt.
Az öreg kalauz Roachra nézett, sűrűn pislogott a szemüvege
mögött, és megszólalt: – Maga nem szokványos rendőrtiszt, ugye?
Roach nem válaszolt. Feltépte az ajtót, leugrott a vágány szélére,
és eltűnt a sötétben.
Neumann kifizette a taxit Pope raktárházának közelében, és
gyalog tette meg a hátralévő utat. Előhúzta Mauserét a nadrágja
övrészéből, áttette tengerészkabátjának külső zsebébe, és az eső
elleni védekezésül felhajtotta a gallérját. Az első akció simán
lezajlott. A vonaton úgy sikerült a csel, ahogy remélte. Biztos volt
benne, hogy az Euston pályaudvartól nem követték. Ez pedig csak
egyetlen dolgot jelenthetett: a viharkabátos férfi, aki felszállt utána a
vonatra is, nagy valószínűséggel valahol London külvárosában jár,
útban Liverpool felé. A megfigyelő nem látszott ostobának. Végül rá
fog jönni, hogy Neumann nem ment vissza a fülkébe, és a keresésére
indul. Kérdezősködni kezd majd. Ő nem tudott észrevétlenül
elmenekülni, a kalauz meglátta, hogy leugrik a vonatról. Amikor a
megfigyelő rádöbben, hogy már nincs a vonaton, leszáll a következő
állomáson, és telefonál a feletteseinek Londonba. Neumann tudta,
hogy rendkívül korlátozott az ideje. Gyorsan kell cselekednie.
A raktárház sötétbe borult és elhagyatottnak látszott. Neumann
megnyomta a csengőt, és várt. Senki sem reagált. Újra megnyomta a
csengőt, ezúttal lépéseket hallott az ajtó túloldaláról. Aztán
megjelent egy bőrkabátos, fekete hajú óriás.
– Mit akar?
– Mr. Pope-pal szeretnék beszélni, kérem – mondta udvariasan
Neumann. – Néhány dologra van szükségem, és azt a tanácsot
kaptam, hogy pontosan ez az a hely, ahová érdemes fordulnom.
 – Mr. Pope nincs itt, és visszavonultunk az üzlettől, ezért kopjon
le. Az óriás igyekezett becsukni az ajtót. Neumann odatette a lábát.
– Sajnálom. A dolog rendkívül sürgős. Talán maga tud segíteni.
Az óriás zavart tekintettel nézett Neumannra. Láthatólag
megpróbálta összhangba hozni az elemi iskolai angol akcentust a
tengerészkabáttal és a bekötözött arccal. – Azt hiszem, elsőre nem
értette, hogy mit mondtam. Visszavonultunk az üzlettől. Bezártunk.
– Megragadta Neumann vállát. – Most pedig menjen a francba!
Neumann tenyérrel rávágott az óriás ádámcsutkájára, majd
előkapta a Mauserét, és a lábába lőtt. A férfi a földre zuhant, üvöltött
a fájdalomtól és levegő után kapkodott. Neumann belépett és
becsukta az ajtót. A raktárház pontosan úgy festett, ahogyan
Catherine leírta. Teherautók, személyautók, motorkerékpárok
sorakoztak egymás mellett, a falaknál felhalmozott feketepiaci
élelmiszerek és benzinnel töltött marmonkannák.
Neumann lehajolt a férfihoz. – Ha megmozdul, még egyszer
meglövöm, de akkor már nem a lábán. Megértette?
Az óriás odamorgott valamit. Neumann kiválasztott egy fekete
furgont, kinyitotta az ajtaját, beindította a motort. Felkapott két
marmonkanna benzint, és berakta a furgon hátuljába. Akkor eszébe
jutott, hogy nagyon hosszú út vár rájuk. Megragadott még két
kannát, és azokat is hátratette. Felmászott a vezetőülésbe, a
raktárház kijáratához kormányozta a furgont, azután megint
kiszállt, és erőteljes rántással kinyitotta a főkaput.
Mielőtt elment volna, még letérdelt a sebesült férfi mellé. – A
maga helyében egyenesen kórházba mennék.
A férfi a korábbinál is zavartabban nézett Neumannra. – Ki az
ördög maga, haver?
Neumann mosolygott, tudta, hogy az igazság annyira képtelennek
hangozna, amit a pasas soha nem hinne el.
– Német kém vagyok, aki az MI5 elől menekül.
 – Persze. Én meg az istenverte Adolf Hitler.
Neumann visszamászott a kocsiba és elhajtott.
Harry Dalton letépte az elsötétítő ellenzőket a fényszórókról, és
veszedelmes sebességgel rohant át Londonon. A szállítási részleg
felajánlott neki egy gyakorlott sofőrt, de Harry maga akart vezetni.
Ide-oda kanyargott a forgalomban, egyik kezével szünet nélkül
nyomta a dudát. Vicary mellette ült az első ülésen, rémülten
kapaszkodott a műszerfalba. Az ablaktörlők hiábavalóan küszködtek
a szakadó esővel. A Cromwell Roadra befordulva Harry annyira
beletaposott a gázba, hogy a kocsi megfarolt a síkos aszfalton.
Továbbra is csúszkálva, szlalomozva tört utat magának, majd délre
fordult az Earl’s Court Roadra. Behajtott egy kisebb mellékutcába,
azután egy keskeny sikátoron rohant tovább, tekergetve a kormányt,
hogy elkerülje a szemetes tartályt, utána pedig egy macskát. A
lakótömb mögött beletaposott a fékbe, és hosszan csúszva megállt.
Vicaryval együtt kiszállt az autóból, a hátsó személyzeti bejárón
beléptek a házba, és rohantak fel a lépcsőn az ötödik emeletre, a
megfigyelő álláshoz. Vicary tartotta a lépést Harryval, nem törődött
a térdét hasogató éles fájdalommal.
Arra gondolt, hogy ha Boothby órákkal ezelőtt hozzájárult volna a
letartóztatásukhoz, most nem lennének ekkora slamasztikában.
Csak katasztrófához vezethetett az ellenkezése.
A Rudolf kódnevű ügynök, miután az Euston pályaudvaron
leugrott a vonatról, elvegyült a városi forgatagban. Vicary
feltételezte, hogy most megpróbál elmenekülni az országból. Nem
maradt más választása, mint letartóztatni Catherine Blake-t. Fogva
kell tartani, és alaposan ráijeszteni. Akkor talán bevallja, hogy merre
indult Rudolf, milyen menekülési tervet dolgozott ki, kapcsolatban
állnak-e más ügynökökkel, és hol őrzi a rádióját.
Persze nem volt túlzottan optimista. A nővel kapcsolatos
megérzései azt sugallták, hogy még a kivégzés árnyékában sem fog
együttműködni velük. Mindössze elegendő hosszan ellenállnia, hogy
Rudolf időt nyerjen a menekülésre. És amennyiben ezt megteszi, az
Abwehr birtokába jutnak a bizonyítékok, hogy a brit titkosszolgálat
széleskörű megtévesztési akcióval próbálkozott. A következmények
felmérhetetlenül ijesztőek. A Fortitude akció egész munkája kárba
vész. A németek levonhatják a következtetést, hogy a szövetségesek
Normandiában készülnek partraszállni. Az inváziót el kell halasztani
és újra kell tervezni, különben véres tragédiába torkollik.
Folytatódik Hitler kegyetlen megszállása Európában.
Megszámlálhatatlan tömegben hullanak tovább az emberek. És
mindez azért, mert Vicary akciója kudarcot vallott. Mostanra csak
egyetlen esélyük maradt: letartóztatni és szóra bírni a nőt,
megállítani Rudolfot, mielőtt elmenekülhetne az országból,
használni a rádiójukat.
Harry belökte a megfigyelőlakás ajtaját, és mindketten bementek.
A szobában sötét volt, az utcára néző ablak függönyeit elhúzták.
Vicary igyekezett kivenni a különböző pózokba merevedett
megfigyelőket, akik olyan látványt nyújtottak, mint a szobrok a sötét
kertben. Két elmosódott körvonalú fickó mereven állt az ablaknál, a
különleges osztag hat embere pedig feszülten támasztotta a falat. A
különleges osztag parancsnokát Carternek hívták. Termetes,
tagbaszakadt ember volt, vastag nyakkal és himlőhelyes arccal.
Széles szája sarkából a biztonsági szabályok miatt eloltott cigaretta
lógott. Amikor Harry bemutatta Vicarynak, keményen kezet
szorított, majd odavezette az ablakhoz, hogy elmagyarázza
fegyveresei elhelyezkedését. Beszéd közben elhamvadt cigarettája
végéről hullott hamu.
– A főbejáraton fogunk bemenni – mondta Carter északi
származására utaló akcentussal. – Egyidejűleg két oldalról lezárjuk
az utcát, pár emberünk pedig a ház hátsó felét fedezi. Ha egyszer
bent vagyunk a házban, semerre sem menekülhet.
– Rendkívül fontos, hogy élve fogják el – mondta Vicary. – Holtan
teljesen használhatatlan a számunkra.
– Harry szerint nagyon jól bánik a fegyverekkel.
– Ez igaz. Okkal feltételezzük, hogy fegyvere van, és gondolkodás
nélkül használja.
– Olyan gyorsan elkapjuk, hogy fel sem fogja, mi történik. Mi
készen állunk, ha kiadja a parancsot.
Vicary elfordult az ablaktól, és odament a telefonhoz. Letárcsázta
az osztály számát, és várta, hogy a kezelő kapcsolja Boothby
irodáját.
– A különleges osztag emberei készen állnak az akcióra, parancsra
várnak – mondta, amikor Boothby bejelentkezett a vonalba. –
Megkaptuk már a felhatalmazást?
– Nem. A Húszas Bizottság még tanácskozik. És a jóváhagyásuk
nélkül nem léphetünk. A labda most az ő térfelükön pattog.
– Jóságos Isten! Talán valaki elmagyarázhatná a Húszas Bizottság
tagjainak, hogy ha valamiben nem bővelkedünk, az éppen az idő.
Akkor marad valamennyi esélyünk Rudolf elfogására, ha időben
megtudjuk hogy merre tart.
– Megértem a dilemmáját – biztosította Boothby.
A dilemmáját, gondolkodott el Vicary. Az én dilemmám lenne, Sir
Basil?
– Mikorra várható a döntésük? – kérdezte.
– Bármelyik pillanatban. Azonnal értesítem telefonon.
Vicary letette a kagylót, és sétálgatni kezdett a szobában.
Odafordult az egyik megfigyelőhöz. – Mennyi ideig ácsorgott ott?
– Körülbelül tizenöt percet.
– Negyedórát? Miért maradt ilyen sokáig az utcán? Ez nem tetszik
nekem.
Megcsörrent a telefon. Vicary rávetette magát, és a füléhez
szorította; kagylót. – Megkaptuk a Húszas Bizottság jóváhagyását.
Hozza be, Alfred. És sok szerencsét.
Vicary lecsapta a kagylót.
– Kezdhetik, uraim. – Harryhoz fordult. – Élve. Élve kell nekünk.
Harry eltökélt arccal bólintott, és kivezette a különleges egység
embereit a lakásból. Vicary hallgatta a lépcsőházban fokozatosan
elhaló lépteiket. Azután egy percre rá megpillantotta a fejük tetejét,
amint kiléptek a házból, és megindultak Catherine Blake lakása felé.
Horst Neumann Catherine Blake lakásának sarkán, egy csendes
mellékutcában parkolt le a furgonnal. Kimászott az ülésről, és
csendesen becsukta az ajtót. Sietve lépkedett a járdán, kezeit mélyen
a kabátzsebébe süllyesztette, egyikkel megmarkolta a Mauser agyát.
Az utca vaksötét volt. Egy rakás törmelékhez ért, amely valamikor
a ház hátsó terasza lehetett. Tapogatózva kereste az utat a törött
fagerendák, leomlott téglák és elgörbült csövek között. A törmelék
körülbelül két méter magas falnál ért véget. A fal túloldalán
húzódott a ház hátsó kertje, amelyet már feltérképezett Catherine
szobájának ablakából. Megpróbálkozott a kapuval, de zárva találta.
Majd ki kell nyitnia a másik oldalról.
Felkapaszkodott a fal tetejére, lábával megtámaszkodott, és a
kezeivel felhúzta magát. A fal tetején átfordult, egyik lábát lelógatta
a mélybe. Így kapaszkodott néhány másodpercig, és aggodalmasan
nézegetett lefelé. A sötétben nem látta a földet a lába alatt. Bármire
ráeshet, alvó kutyára, egy sor szeméttárolóra, amelyek rémisztő
csattogást rendeznek, ha rájuk pottyan. Mérlegelte, hogy egy
másodpercre felvillantja a zseblámpáját, de ez felhívhatta volna rá a
figyelmet. Ellökte magát a fal tetejéről, és zuhant az ismeretlen
sötétségbe. Nem esett sem alvó kutyára, sem szeméttárolókra, csak
egy tüskés bokor közepébe, amely megkarmolta az arcát és
belekapaszkodott a kabátjába.
Neumann kiszabadította magát a bokor fogságából, és
kireteszelte a kaput. Átfutott a kerten a hátsó bejárathoz. Az
ajtót zárva találta, de észrevette rajta az üvegezett ablakot.
Zsebéből előkapta a Mausert, majd betörte az üveg bal alsó
sarkát. Meglepően hangos zajt keltett. Benyúlt a résen, kinyitotta az
ajtót, gyorsan végiglépkedett a hallon, és elindult felfelé a lépcsőn.
Eljutott Catherine ajtajáig, és halkan kopogott.
Meghallotta a hangját a túloldalról. – Ki az?
– Én vagyok.
Kinyitotta az ajtót, Neumann belépett és bezárta maga után.
Catherine nadrágot, pulóvert és bőrdzsekit viselt. A rádiós koffer az
ajtó mellett állt. Neumann felfigyelt a nő hamuszürke arcára.
– Lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha valami történne
odalent – súgta Catherine. – Láttam néhány embert nyüzsögni az
utcán, mások egy parkoló furgonban üldögélnek.
A sötét lakásban csak a nappaliban égett villany. Neumann
néhány gyors lépéssel átvágott a szobán, és lekapcsolta a lámpát.
Azután odament az ablakhoz, felhajtotta az elsötétítő függöny
sarkát, és lenézett az utcára. Az elhaladó esti forgalom elég fényt
szolgáltatott ahhoz, hogy észrevegye a szemközti házból kilépő és
feléjük tartó négy férfit. Neumann megfordult, és előrántotta a
Mauserét.
– Jönnek értünk. Kapja fel a rádiót, és jöjjön utánam. Siessen!
Harry Dalton kinyitotta a bejárati ajtót, és nyomában a különleges
egység embereivel, belépett a házba. Azonnal felkapcsolta a villanyt,
és meglátta a hátsó kijáraton menekülő Catherine Blake-et. Kezében
himbálódzott a rádiós táska.
Horst Neumann kirúgta a hátsó ajtót, és éppen rohant át a kerten,
amikor kiáltást hallott a házból. Beleolvadt a sötétségbe, és maga elé
tartott pisztollyal rohant tovább. A kertkapu kivágódott, és
felbukkantak előtte egy fegyveres alak körvonalai. Rákiáltott
Neumannra, hogy álljon meg. Neumann futtában kétszer tüzelt. Az
első lövés a vállán találta el a férfit az megpördült a tengelye körül. A
gerincébe csapódott második golyó azonnal megölte.
Másik alak lépett a helyébe, és megpróbált lőni. Neumann
meghúzta a ravaszt. A Mauser visszarúgott a tenyerében, majdnem
hangtalanul lökte ki a golyót, csak az elsütő szerkezet kattant
tompán. A férfi feje szétrobbant.
Neumann a holttesteket átlépve kirohant a kapun, és meredten
figyelt a sötétben. Mivel senki mást nem látott a ház mögött,
megfordult. Catherine néhány lépéssel mögötte szaladt a rádióval.
Három ember üldözte. Neumann felemelte a fegyverét, és belelőtt a
sötétségbe. Hallotta két férfi fájdalmas kiáltását. Catherine rohant
tovább.
Neumann a törmeléken át csörtetett a furgonhoz.
Harry érezte a füle mellett elsüvítő lövedékeket. Hallotta a háta
mögül a két ember sikolyát. A nő az orra előtt rohant.
Kéznyújtásnyira merült el a sötétségben. Akkor döbbent rá
hátrányos helyzetére, hogy fegyvertelenül és egyedül üldözi őket.
Megállhatott volna, hogy megkeresse a különleges egység
valamelyik emberének a fegyverét, azután üldözze őket tovább, és
lelője mindkettőjüket. De az akcióban Rudolf kis híján megölte.
Megállhatott volna, hogy visszamenjen, és riadóztassa a
megfigyelőlakásban tartózkodókat. De addigra Catherine Blake és
Rudolf már messze járna, kezdhetnék az egész rohadt kutatást
elölről, a kémei használhatnák a rádiójukat, közölhetnék Berlinnel a
felfedezésüket, és a szövetségesek elveszítenék ezt a rohadt háborút,
hogy az isten verje meg!
A rádió!
Lehet, hogy most nem leszek képes megállítani őket, de egy időre
elvághatom a kapcsolatukat Berlinnel.
Harry előrevetette magát a sötétbe, mély torokhangon felüvöltött,
és mindkét kezével megragadta a rádiós bőröndöt. Megpróbálta
kitépni a nő kezéből, de az megfordult, és meglepő erővel húzta
vissza. Felpillantott, és először látta meg az arcát. Vörös és eltorzult
a rémülettől, egészen megcsúnyult a dühtől. Újra megpróbálta
elragadni tőle a bőröndöt, de nem tudta kitépni a kezéből, mert az
ujjai satuként fonódtak a fogantyújára. Rudolf igazi nevét kiáltozta.
Valami Wurstnak értette.
Azután egy kattanást hallott, amikor a rugós tőr pengéje a helyére
csusszan. Harrynak ismerős volt a hang a háború előttről, London
keleti városrészének utcáiról. Látta, hogy a nő felemeli a kezét, majd
heves mozdulattal a torka felé döf. Ha elé kapja a saját karját, ki
tudta volna védeni a támadást. De akkor a nő kiszabadította volna a
rádiót. Így mindkét kezével felemelte, és próbálta elkerülni a fejéhez
közelítő tőrpengét. A penge hegye oldalról csapódott az arcába.
Érezte, hogy feltépi a húsát. A fájdalom egy pillanattal később
hasított bele, égetett, mintha tüzes vassal szurkálták volna. Harry
felüvöltött, de nem engedte el a zsákmányát. A nő újra felemelte a
kezét, és ezúttal az alkarjába szúrt. Harry ismét felkiáltott, a fogát
csikorgatta a fájdalomtól, mégsem hagyta kirántani a kezéből a
bőröndöt. Olyan volt az egész, mintha egymáshoz lennének
láncolva. Nincs az a fájdalom, amely elszakíthatja tőle.
A nő elengedte a bőröndöt, és azt mondta: – Maga túl bátor
ember ahhoz, hogy meghaljon egy rádióért.
Ezzel sarkon fordult, és eltűnt a sötétben.
Harry lefeküdt a nedves földre. Amikor a nő elment, odakapott az
arcához, és rosszul lett saját meleg állkapocscsontjának érintésétől.
Elvesztette az eszméletét, már nem érezte a fájdalmat. Arra eszmélt,
hogy a sebesült nyöszörög mellette. Érezte, hogy arcába ver az eső.
Becsukta a szemét. Azután valaki rányomott valamit az arcára.
Amikor kinyitotta a szemét, éppen Alfred Vicary hajolt föléje.
– Mondtam, hogy legyen óvatos, Harry.
– A rádiót elvitte?
– Nem. Maga megakadályozta benne.
 – Elmenekültek?
– Igen, de üldözzük őket.
Akkor hirtelen teljes erővel rátört a fájdalom. Remegni kezdett,
fékezhetetlen hányingert érzett. Majd Vicary arca elmosódott a
szeme előtt, és elsötétült előtte a világ.
 ÖTVEN

London

Az Earl’s Courtban lezajlott katasztrofális események után egy

órával, Alfred Vicary már az Egyesült Királyság történelmének
legnagyobb szabású embervadászatát vezényelte. Az ország
valamennyi rendőrőrse – Penzance-tól Doverig, Portsmouthtól
Invemessig – megkapta a személyleírást Vicary szökésben levő
kémeiről. Motoros futárokkal küldte szét a fényképüket a Londont
körülvevő városokba és falvakba. A kutatásba bevont rendőrtisztek
többségének azt mondták, hogy a szökevényeket négy, még 1938-
ban elkövetett gyilkossággal vádolják. Csak a vezetők maroknyi
csoportját tájékoztatták bizalmasan az ügy állambiztonsági jellegéről
és hallatlan fontosságáról, amelyet mi sem bizonyított jobban, mint
hogy a miniszterelnök személyesen kísérte figyelemmel a
hajtóvadászatot.
A londoni városi rendőrkapitányság rendkívüli gyorsasággal
reagált az eseményekre, és Vicary első telefonhívása után negyed
órával már felállították az úttorlaszokat a városból kivezető főbb
útvonalak mentén. Vicary megpróbált számbavenni minden
elképzelhető menekülési lehetőséget. Az MI5 és a vasúti rendőrség
őrjáratai figyelték a nagyobb pályaudvarokat. Az ír komphajók
személyzetének is elküldték a gyanúsítottak személyleírását.
Ezt követően kapcsolatba lépett a BBC-vel, és az ügyeletes
főszerkesztőt kérte a telefonhoz. Az este kilenc órai leghallgatottabb
hírműsorban a BBC részletesen foglalkozott az Earl’s Court-i
lövöldözéssel, amelyben két rendőr meghalt, és további három
megsebesült. A híradás tartalmazta Catherine Blake és Rudolf
személyleírását, s közöltek egy telefonszámot is, ahol a lakosság
bejelentéseket tehetett. A telefonok öt percen belül csengeni
kezdtek. A gépírónők lejegyezték a jó szándékú hívásokat, és
továbbították Vicarynak. A legtöbbjüket egyenesen a papírkosárba
hajította. Néhányat elolvasott közülük, de egyik sem eredményezett
áttörést az ügyben.
Ezután azokra a menekülési útvonalakra fordította a figyelmét,
amelyeket a kémek igénybe vehettek. Kapcsolatba lépett a RAF-fel,
és a könnyű repülőgépek megfigyelésére kérte őket. Felhívta az
Admiralitást, hogy gondosan figyeljék a partvonalat megközelítő
tengeralattjárókat.
Összeköttetésbe lépett a parti őrséggel, hogy tartsák nyitva a
szemüket, ha tengerre kifutó kisebb hajókat észlelnek. Telefonált az
Y rádiómegfigyelési szolgálatnak, és kérte a gyanús rádióadások
fokozott figyelmű lehallgatását.
Vicary ezután felállt az íróasztalától, és két óra után először lépett
ki az irodájából. A West Halkin Street-i parancsnoki bázist
elhagyták, csoportjának tagjai lassan visszaszivárogtak a St James’s
Streetre. Most úgy ültek az irodája előtti közös munkaszobában,
mint egy természeti katasztrófa rémült túlélői, ázottan, kimerülten
és leverten. Clive Roach lehajtott fejjel, karbafont kézzel
magányosan gubbasztott. A megfigyelők percenként sorban
megveregették a vállát, bátorító szavakat suttogtak a fülébe, majd
csendesen odébbálltak. Peter Jordan fel-alá sétálgatott. Tony Blair
gyilkos pillantásokkal méregette. Egyedül a telexgépek kattogása és
a telefonos kisasszonyok beszélgetése keltett némi zajt.
A csendet néhány perccel kilenc óra előtt Harry Dalton
megérkezése törte meg. Arcán és karján friss kötéssel lépett a
helyiségbe. Mindenki felpattant, és azonnal köréje gyűlt. Harry, jól
csináltad, öregfiú… kitüntetést érdemelnél… megmentetted a
becsületünket, Harry… ha te nem vagy, mindennek vége…
Vicary bemenekítette a szobájába. – Nem kellene lefeküdnie
pihenni?
 – De igen. Csakhogy én inkább itt akartam lenni.
– Erősek a fájdalmai?
– Nem olyan rémes. Adtak rá valami fájdalomcsillapítót.
– Maradt még valami kétsége, hogyan viselkedne tűzharcban a
csatatéren?
Harry megerőltetett egy félbemaradt mosolyt, és a fejét rázta. –
Még semmi áttörés? – kérdezte, hogy gyorsan témát váltson.
Vicary csak a fejét ingatta.
– Milyen intézkedéseket tett?
Vicary tájékoztatta a pillanatnyi helyzetről.
– Vakmerő húzás volt Rudolf részéről, hogy visszajött érte, és
elragadta az orrunk elől. Mondhatom, elég bátor fickó. Boothby
hogyan fogadta a dolgot?
– Olyan higgadtan, ahogyan tőle várható. Most fent tárgyal a
főigazgatóval. Valószínűleg az én kinyírásomat tervezgetik. Viszont
kaptunk egy közvetlen vonalat a földalatti Kormánybunkerhez és a
miniszterelnökhöz. Az Öregúr percről percre pontos tájékoztatást
követel. Nagyon szeretnék végre valamit mondani neki.
– Megtett minden lehetséges intézkedést. Most csak ülnie kell, és
várni valamilyen lényeges hírre. Valamerre mozdulniuk kell. És ha
ez megtörténik, lecsapunk rájuk.
– Bárcsak osztani tudnám az optimizmusát.
Harry arca összerándult a fájdalomtól, és hirtelen nagyon
fáradtnak látszott.
– Megyek, és lefekszem egy kis időre.
Nagyon lassan sétált ki a szobából.
– Grace Clarendon ma szolgálatban van? – kérdezte Vicary.
– Igen, azt hiszem.
A telefon megszólalt. – Azonnal jöjjön fel, Alfred – reccsent bele
Boothby hangja.
Boothby ajtaja fölött a zöld fény világított. Amikor Vicary belépett,
éppen fel-alá sétálgatott, és egyik cigarettáról gyújtott a másikra. A
zakóját levetette, a mellényét kigombolta és a nyakkendőjét
meglazította. Bosszúsan egy székre mutatott. – Üljön le, Alfred. Hát,
ma éjjel egész Londonban égnek a lámpák, virrasztanak a Grosvenor
Square-en, Hayes Logde-ban, Eisenhower személyi főhadiszállásán,
a földalatti Kormánybunkerban. És mindenki egy dologra kíváncsi:
tudja-e Hitler, hogy Normandiában támadunk? Kudarcba fulladt-e
az invázió, mielőtt elkezdődött volna?
– Magától értetődik, hogy ezt most még nem tudhatjuk.
– Jóságos isten! – Boothby elnyomta a csikket, és azonnal másik
cigarettát dugott a szájába. – A különleges osztag két tisztje meghalt,
másik kettő megsebesült. Hála istennek, Harry él.
– Lent van az irodában. Biztosan szívesen hallaná ezt személyesen
is öntől.
– Most nincs időnk buzdító beszédekre, Alfred. Meg kell
állítanunk őket, méghozzá gyorsan. Nem kell elmagyaráznom, hogy
mi forog kockán.
– Nem. Ezzel tisztában vagyok, Sir Basil.
– A miniszterelnök félóránként kér pontos tájékoztatást.
Mondhatok már neki valamit?
– Sajnos nem. Megfigyelés alatt tartjuk az összes lehetséges
menekülési útvonalat. Nagyon szeretném biztosra mondani, hogy
elkapjuk őket, de azt hiszem, ostobaság lenne lebecsülni a
képességüket. Ezt már időről időre bizonyították.
Boothby folytatta a mászkálást. – Két ember meghalt, három
megsebesült, és két kém szabadon rohangál, akik birtokában vannak
mindannak a tudásnak, amivel megfejthető az egész megtévesztési
terv. Felesleges mondanom, hogy ez a legnagyobb katasztrófa az
osztály történetében.
 – A különleges osztag annyi fegyverest vetett be, amennyit
elegendőnek véltek a letartóztatásához. Most már nyilvánvaló, hogy
elszámították magukat.
Boothby megtorpant, és gyilkos pillantást vetett Vicaryra. – Ne
próbálja a különleges osztagot hibáztatni a történtekért, Alfred.
Maga volt az elöljáró parancsnok a helyszínen. A Kettledrumért
ebből a szempontból magát terheli a felelősség.
– Tisztában vagyok vele, Sir Basil.
– Akkor jó. Ugyanis, ha az egész lezajlik, belső vizsgálatot
indíttatok, és kétlem, hogy kedvezően értékelik majd a
teljesítményét.
Vicary felállt. – Ez minden, Sir Basil?
– Igen.
Vicary megfordult, és elindult az ajtó felé.
Miközben Vicary ballagott lefelé a lépcsőn a Nyilvántartóba, a
távolban vijjogni kezdtek a légvédelmi szirénák. A helyiségben
félhomály volt, csak néhány izzó világított. Vicary orrát megint
megcsapta a rothadó papír, por, dohos nyirkosság és Nicholas Jago
olcsó pipadohányának egymással keveredő illata. Odanézett Jago
üvegfalú irodájára. A lámpa leoltva, az ajtó gondosan bezárva.
Hallotta egy női cipősarok éles kopogását, és a dühös lépésekből
ráismert Grace Clarendon gyors, díszlépéshez hasonló járására.
Kócos szőkesége megvillant az iratpolcok között, mint egy kísértet,
majd tovatűnt. Követte az egyik oldalhelyiségbe, de már messziről
szólongatta, nehogy ráijesszen. Grace megfordult, zöld szemeivel
ellenségesen rámeredt, majd zavartalanul folytatta a rámolást.
– Hivatalos ügyben jár, Vicary professzor? – kérdezte. – Mert ha
nem, meg kell kérnem, hogy távozzon. Éppen elég problémát
okozott nekem. Ha meglátják, hogy megint magával beszélgetek,
szerencsés esetben találhatok magamnak egy rohadt elsötétítési
felügyelői állást. Kérem, professzor, menjen el.
 – Meg kell néznem egy dossziét, Grace.
– Ismeri az ügymenetet, professzor. Töltse ki az igénylési lapot.
Ha az igénylését jóváhagyják, megnézheti az anyagot.
– Nem kapok engedélyt arra a dossziéra, amelyikbe bele akarok
nézni.
– Akkor nem is tekinthet bele. – Egy iskolaigazgatónő hűvös
határozottságával csengett a hangja. – Ezek az előírások.
Érzése szerint az első bomba a folyó túlpartján csapódott be.
Azután megszólaltak a parkokba telepített légvédelmi ágyúk. Vicary
hallotta a fejük felett berregő Heinkel bombázókat. Grace
abbahagyta a rámolást, és fölfelé figyelt. Egy láncosbomba a
közelben esett le – annyira közel, hogy az egész épület megremegett,
és a dossziék leestek a polcokról. Grace döbbenten nézte a
felfordulást. – A rohadt életbe!
– Tudom, hogy Boothby az akarata ellenére rákényszeríti
bizonyos dolgokra. Kihallgattam a vitájukat az irodájában, tegnap
este pedig a Northumberland Avenue-n láttam beszállni az autójába.
És ne mondja nekem, hogy csak romantikus randevú volt, mert
tudomásom szerint Harryt szereti.
Vicary észrevette, hogy könny csillan az asszony zöld szemeiben,
és dossziét tartó keze remeg.
– Az egész a maga hibájából történt – csattant fel. – Ha szólt
volna nekem arról az átkozott Vogel-dossziéról, nem kerültem volna
ilyen slamasztikába.
– Mit akar magától?
Grace néhány pillanatig tétovázott. – Kérem, professzor, menjen
el. Nagyon kérem.
– Addig nem megyek el, amíg meg nem mondja, hogy Boothby mi
akart magától.
– Az istenit, Vicary professzor, azt akarta, hogy maga után
kémkedjek! És Harry után! – Nagy önuralommal lehalkította a
hangját. – Elvárta, hogy mindent elmondjak neki, amit Harry az
ágyban vagy egyéb alkalmakkor mesélt nekem.
– Miket mondott el neki?
– Bármit, amit Harry az ügyről vagy a nyomozás állásáról
megemlített nekem. Ugyancsak elmondtam neki a maga kérését,
hogy nézzek utána neveknek a Nyilvántartóban. – Felmarkolt egy
köteg dossziét az iratkocsiról, és folytatta a rakosgatást. –
Hallottam, hogy Harry belekeveredett az Earl’s Court-i
felfordulásba.
– Valóban. Igazság szerint ő a nap hőse.
– Megsebesült?
Vicary bólintott. – Fent van az irodában. Az orvosok nem tudták
ágyban tartani.
– Feltehetőleg valami ostobaságot csinált, igaz? Megpróbált
önmagának bizonyítani. Istenem, néha olyan ostobán tud
viselkedni, mint egy konok hülye.
– Grace, látnom kell az egyik dossziét. Boothby ki akar rúgni,
amikor az egészen túl vagyunk, és tudni akarom, hogy miért.
Az asszony szomorú pillantással nyugtázta a helyzetet. –
Komolyan beszél, professzor?
– Sajnos igen.
Szótlanul néztek egymásra, miközben az épület rengett a
bombázás keltette légnyomástól.
– Melyik az a dosszié? – kérdezte Grace.
– A Kettledrum művelet anyaga, Az asszony zavartan ráncolta a
homlokát. – Ez nem annak az akciónak a kódneve, amelyikkel most
foglalkozik?
– De igen.
– Álljunk meg egy percre. Azt akarja, hogy a nyakamat
kockáztassam egy olyan anyag megmutatásával, amelyik a saját
ügye?
– Valahogy így áll a helyzet. Kivéve, hogy szeretném, ha egy másik
operatív tiszt nevére utalná ki.
– Kiére?
Vicary egyenesen a zöld szemeibe nézett, és ajka lassan formálta a
BB kezdőbetűket.
Grace néhány perc múlva visszajött, a kezében üres dossziét
lengetett.
– A Kettledrum művelet – mondta. – Lezárva.
– Hová lett a tartalma?
– Vagy megsemmisítették, vagy az irányító tiszthez került.
– Mikor nyitották a dossziét?
Grace a címkére pillantott, majd meglepődve nézett Vicaryra.
– Ez érdekes. A felirat tanúsága szerint a Kettledrum művelet
1943 októberében kezdődött.
 ÖTVENEGY

Anglia, Cambridgeshire

Mire a Scotland Yard megmozdult Vicary úttorlasz állítási

követelésére, Horst Neumann elhagyta Londont, és észak felé
robogott az A10-es főúton. A furgont szemmel láthatóan rendesen
karbantartották. Óránkéni 100 kilométeres sebességet tudott
kihozni belőle, és a motor egyenletesen dolgozott. A kerékgumik
kielégítően barázdáltak voltak, meglepően jól tapadtak a nedves
úttestre. És még egy praktikus tulajdonságát ismerte fel,
nevezetesen, hogy a fekete furgon nem szúrt szemet senkinek a
többi feketére mázolt teherautó között. Mióta a benzinjegy bevezetés
szinte megbénította a magánautók forgalmát, az éjszaka autóval
közlekedők számíthattak rá, hogy a rendőrség megállítja és
kikérdezi őket.
Az út egyenesen futott a csaknem síkvidéken. Neumann vezetés
közben előrehajolt a kormányra, meredten figyelte a letakart
fényszórók keskeny fénycsóvájával megvilágított úttestet. Egy
pillanatra megfordult a fejében, hogy leveszi a takarást, de végül túl
kockázatosnak találta. Olyan furcsa nevű falvakon robogott
keresztül, mint Puckeridge és Buntinford Teljes sötétségbe borultak,
egyetlen lámpa sem égett sehol, ember nem járt az utcákon. Úgy
érezte, mintha kétezer évvel visszaforgatták volna a idő kerekét. Alig
lepődött volna meg, ha a Cam folyó partján római légiósok táborára
bukkan.
Azután újabb falvak következtek: Melbourn, Foxton, Newton,
Hauxton. Vogel Berlinen kívüli kiképzőtáborában történt
felkészülése során órákat töltött Anglia katonai térképének
tanulmányozásával. Meg volt győződve arról, hogy legalább olyan jól
ismeri Kelet-Anglia fő– és mellét útjait, mint az angolok, ha nem
még jobban.
Melbourn, Foxton, Newton, Hauxton.
Közelednek Cambridge-hez.
Cambridge veszélyt jelentett. Az MIS biztosan riasztotta a
nagyobb városok rendőrségét. A kisebb falvak és települések
rendőreinek fenyegetésétől nem tartott. Ritkán jutottak autóhoz,
gyalog vagy biciklivel járőröztek, és olyan hiányos kommunikációs
eszközökkel rendelkeztek, hogy talán még nem is értesültek a
dologról. Szédítő sebességgel robogott keresztül a sötét falvakon, a
rendőr valójában meg sem láthatta. A Cambridge-hez hasonló
városokkal azonban más a helyzet. Van elég emberük, hogy
úttorlaszt emeljenek egy olyan főútvonalon, mint az A10-es. Van
autójuk, és képesek az üldözést megszervezni. Neumann ismerte az
utakat, jól is vezetett, de nem kelhetett versenyre a helyismerettel
rendelkező rendőrökkel.
Ezért Cambridge előtt letért egy mellékútvonalra. Az út a Gog
Magog hegy lábánál vezetett, és a város keleti végénél fordult
északnak. Az elsötétítés homályában is ki tudta venni a King és a St
John templomok tornyát. Áthajtott a Homingsea nevű falun, átkelt
a Cam folyón, és behajtott a A10-es főúttal párhuzamosan fekvő
településre, Waterbeachbe. Lassan keringett az utcákon, amíg meg
nem találta a legszélesebbet. Nem látott az A10-es felé mutató
útjelző táblát, de feltételezte, jó irányba halad. Jobbra fordult északi
irányba, és egy perc múlva már Fens elhagyatott síkságán robogott.
A furgon szinte nyelte a kilométereket. Az eső csendesedett, de az
Északi-tenger felől érkező erős szél itt talált utat magának a
lápvidéken, és játékautóként himbálta a kocsijukat. Az út egy
darabig a Great Ouse folyó partján futott, majd átszelte a lápvidék
déli részét. Keresztülhajtott Southery és Hilgay falvakon. A
következő nagyobb település Downham Market volt, amely
Neumann feltételezése szerint saját rendőrséggel rendelkezett, és
ezért veszélyt jelentett. Megismételte a Cambridge előtt végrehajtott
manővert, letért egy mellékútra, megkerülte a várost, és az északi
végén csatlakozott vissza az A10-esre.
Jó tizenöt kilométer megtétele után King’s Lynn-hez, a Wash-öböl
északkeleti kijáratához, és egyben a norfolki partvidék legnagyobb
városához közeledett. Újra lefordult az A10-esről, és egy mellékúton
kelet felől kerülte meg a várost.
Ez a kitérő rettenetes volt. Helyenként egy nyomtávra szűkülő,
hepehupás, faágakkal borított kövesúton zötykölődtek. Neumann
megállt, és két marmonkanna benzint öntött a tankba. A
partvidékhez közeledve az időjárás is rosszabbodott. Egyes
szakaszokon csak lépésben tudott haladni. Azért is túl óvatosan
hajtott, hogy el ne vétse a letérési lehetőséget egy esetlegesen jobb
útra. Egy órányi fárasztó vezetés után elérte a tengerpartot.
Keresztülhajtott Hampton Sandson, átkelt a kis tengeröblön és
felgyorsított. Az ismerős bekötőút láttán megnyugvást érzett.
Távolban már látszott Dogherty háza. Neumann befordult a
kocsibejárón. Látta, hogy kinyílik az ajtó, és egy petróleumlámpa
imbolyog feléjük. A sötétből előbukkant az esőkabátos Dogherty, a
hóna alatt puskát szorongatott.
Sean Dogherty nem aggódott, amikor Neumann nem érkezett
meg a délutáni vonattal Hunstantonba. A férfi figyelmeztette, hogy
esetleg a szokásosnál tovább marad Londonban. Dogherty
elhatározta, megvárja az esti vonatot. Elhagyta a pályaudvart, és
beült egy közeli kocsmába. Krumpli meg sárgarépa pástétomot
rendelt, majd leöblítette két pohár sörrel Azután sétálgatott a
vízparton. A Wash-öböl keleti csücskében fekvő Hunstanton a
háború előtt kedvelt fürdőhelynek számított, mert kiváló strandja
volt és csodálatos naplementét kínált a vendégeknek. Azon az estén
a VII. Edward korabeli szállodák szinte üresen tátongtak, lehangoló
látványt nyújtottak a szakadatlanul zuhogó esőben. Az utolsó
napsugarak erőtlenül igyekeztek áttörni a sötét viharfelhőkön.
Dogherty maga mögött hagyta az elárvult tengerpartot, és
visszament az állomásra. Cigarettázva ácsorgott a peronon, figyelte
a néhány leszálló utast. Amikor Neumannt nem látta közöttük, már
kezdett idegeskedni.
Visszahajtott Hampton Sandsbe, és Neumann előző heti szavain
töprengett. Akkor azt mondta, lehetséges, hogy az akció a végéhez
közeledik, esetleg el kell hagynia Angliát, és vissza kell mennie
Berlinbe. De miért nem jött meg azzal az átkozott vonattal?
Hazaérve azonnal bement a házba. Mary a tűz mellett ült,
rámered majd felment a szobájába. Dogherty bekapcsolta a rádiót. A
hírműsor felkeltette a figyelmét. Országos méretű kutatás indult két
gyilkossággal gyanúsított személy után, akik kora este tűzharcba
keveredtek a rendőrséggel London Earls’ Court negyedében.
Amikor a bemondó a két gyanúsított személyleírását ismertette,
Dogherty felerősítette a hangot. Meglepetésére az első egy nő volt. A
férfi leírása tökéletesen ráillett Horst Neumannra. Kikapcsolta a
rádiót. Lehetséges lenne, hogy az Earl’s Court-i lövöldözés két
gyanúsítottja Neumann és egy másik ügynök? Most aztán
menekülnek az MI5 és fél Anglia rendőrsége elől? Hampton Sands
felé tartanak, vagy éppen most hagyják magára? Azután arra
gondolt: vajon tudják az angolok, hogy én is kém vagyok?
Felment az emeletre, váltás ruhát gyömöszölt egy vászonzsákba,
majd újra visszatért a földszintre. Kiment a pajtába, megkereste a
puskáját, és csőre töltötte.
A házba visszatérve leült az ablak elé, és várt. Már majdnem
feladta a reményt, amikor észrevette a ház felé közeledő, letakart
fényszórókat. Az udvarra behajtó furgon volánjánál Neumannt
ismerte fel. Az utasülésen egy nő érkezett vele.
Dogherty felállt, magára vette a kabátját és a kalapját.
Meggyújtotta a petróleumlámpát, megragadta a puskát, és kilépett
az esőbe.
Martin Colville az arcát vizsgálta a tükörben: törött orr, fekete
karikák a szeme körül, feldagadt ajkak, zúzódások a jobb arcfelén.
Kiment a konyhába, és egy üvegből kitöltötte magának a whisky
utolsó, értékes cseppjeit. Testének minden porcikája azt sugallta,
hogy valami nincs rendben a James Porter nevű alak körül. Nem
hitte el, hogy sebesült angol katona. Azt sem hitte, hogy Sean
Dogherty régi ismerőse, aki az óceáni levegő kedvéért jött Hampton
Sandsbe.
Elgondolkodva érintette meg összezúzott arcát. Egész életemben
senki sem tett velem ilyet, és nem engedhetem, hogy ez a kis
gazember elvigye szárazon, mondta magának.
Egyetlen slukkra megitta a whiskyt, majd a kiürült üveget és a
poharat a mosogatóba tette. Kintről motor dübörgését hallotta.
Kinyitotta az ajtót és kinézett. Egy furgon zúgott el a ház előtt. A
kormány mögött meglátta James Portert, mellette egy nő ült.
Becsukta az ajtót, és arra gondolt: hova a pokolba igyekszik ez
ilyen késő éjjel? És honnan szerezte a furgont?
Elhatározta, hogy maga néz utána a dolognak. Bement a
nappaliba, leakasztotta a kandallópárkányról öreg, tizenkettes
kaliberű vadászpuskáját. A töltényeket a konyhai fiókban tartotta.
Kihúzta a fiókot, és addig kutatott benne, amíg meg nem találta a
dobozt. Kiment, és felült a biciklijére.
Egy perccel később már a kormánykeréken átvetett puskával
kerekezett a Dogherty ház felé.
Jenny Colville fent a hálószobájában hallotta meg az ajtó nyitását
és csukódását. Azután felfigyelt egy elhaladó jármű zajára, amit
szokatlannak talált ebben az időben. A második ajtónyitásra és
csukódásra már riadalom szállta meg. Felkelt az ágyból, és az
elhúzott függöny mögül éppen megpillantotta a biciklire pattanó
apját.
 Megveregette az ablakot, de ő nem hallotta. Másodperceken belül
beleveszett a sötétbe.
Jenny egy flanel hálóingben aludt. Levetette, magára húzott egy
nadrágot és egy pulóvert, majd lerohant a lépcsőn. Csizmája az ajtó
mellett száradt. Felhúzás közben észrevette, hogy a vadászpuska
nem lóg a szokott helyén a kandalló fölött. Benézett a konyhába, és
látta, hogy a töltényéket tároló fiókot kihúzta az apja. Magára kapta
a kabátját, és kirohant a házból.
Tapogatózott a sötétben, csak nehezen talált rá a ház falának
támasztott biciklijére. Kitolta az ösvényre, felpattant a nyeregbe, és
az apja után indult, a Dogherty ház felé. Istenem, engedd, hogy
megállítsam, mielőtt még valaki meghal ma éjjel, gondolta.
Sean Dogherty belökte a pajta ajtaját, és a petróleumlámpa
fényénél bevezette őket. Levette vízhatlan kalapját, kigombolta a
kabátját, csak azután nézett Neumannra és a nőre. – Ismerkedjenek
meg, Sean Dogherty, bemutatom magának Catherine Blake-et –
mondta Neumann. – Sean a Ír Köztársasági Hadsereg tagja volt, de
nagy szolgálatokat tett nekünk is a háborúban. Catherine szintén
Kurt Vogelnek dolgozik, 1938 óta mélyen elrejtőzve élt Angliában.
Catherine különös érzéssel vette tudomásul, hogy ilyen
tárgyilagosan, szinte odavetve esik szó a múltjáról és a munkájáról.
Annyi évi rejtőzködés, óvatosság és szüntelen szorongás után
nehezen tudta elképzelni hogy minden véget ér.
Dogherty végignézett rajta, azután Neumannhoz fordult. – A BBC
egész este sugározza a közleményt az Earl’s Court-i lövöldözésről.
Feltételezem, hogy maguk keveredtek bele.
Neumann bólintott. – Nem a rendes londoni rendőrség volt. Az
Ml5 és a különleges osztag emberei. A rádió mit mond róla?
– Kettőt megöltek, és további hármat megsebesítettek. Országos
méretű kutatást indítottak maguk után, és kérték a lakosság
segítségét. Valószínűleg mostanra a fél ország magukat keresi a
bokrokban. Meglep, hogy ilyen messzire eljutottak.
– Elkerültük a nagyobb városokat. Úgy látszik, hogy bevált. Eddig
egyetlen rendőrrel sem találkoztunk az utakon.
Neumann az órájára nézett. Néhány perccel múlt éjfél. Felkapta
Sean petróleumlámpáját, és letette a munkaasztalra. A szekrényből
elővette a rádiót, sietve bekapcsolta.
– A tengeralattjáró az Északi-tengeren őrjáratozik. Miután veszik
a mi jelünket, pontosan tíz mérföldre megközelíti Spurn Head-et, és
reggel hatig ott várakozik. Amennyiben nem bukkanunk fel,
eltávolodik a parttól, és várja az újabb jelentkezésünket.
– És hogyan találunk el pontosan tíz mérföldnyire keletre Spurn
Head-től? – kérdezte Catherine.
Dogherty előbbre lépett. – Ez a Jack Kincaid nevű pasas dolga.
Van egy kis halászhajója a Humber folyó torkolatában. – Előhúzott
egy régi, háború előtti katonai térképet. – A települést Cleethorpes-
nak hívják. Körülbelül száz mérföldnyire fekszik felfelé a
partvidéken. Ilyen mocskos időben, elsötétítés idején nehéz lesz
eljutni odáig. Kincaid a vízparton lakik, a csónakház fölött. Tegnap
beszéltem vele. Tudja, hogy bármikor érkezhetünk.
Neumann jóváhagyólag bólintott, és azt mondta: – Ha most
indulunk, hat óránk marad az odajutásra. Szerintem
megcsinálhatjuk ma éjjel. A tengeralattjáróval történő következő
találkozás csak három nap múlva esedékes. Nincs sok kedvem
három napon át rejtőzködni, miközben Anglia összes rendőre a
nyomunkban liheg. Azt mondom, induljunk ma éjjel.
Catherine bólintott. Neumann fülére tette a fejhallgatót, és ráállt a
megfelelő frekvenciára. Beütötte az azonosító jelet, azután csak
várta a választ. Néhány pillanat múlva a tengeralattjáró
rádiókezelője kérte, hogy folytassák az adást. Neumann vett egy
mély lélegzetet, gondosan beütötte az üzenetet, hozzátette a kilépés
jelét, és kikapcsolta a rádiót.
 – Még egy elintézetlen dolgunk maradt – fordult Doghertyhez. –
Velünk tart?
A férfi bólintott. – Megbeszéltük a dolgot Maryvel. Az én
belátásomra bízta. Elmegyek magukkal Berlinbe, azután Vogel és a
barátai segíthetnek, hogy visszajussak Írországba. Mary akkor
hajózik át, ha már ott vagyok. Vannak barátaink és családi
kapcsolataink, akik a végleges letelepedésig segítségünkre lesznek.
Minden rendbe jön majd.
– És Mary hogyan fogadta?
Dogherty arca megkeményedett. Neumann tisztában volt vele,
hogy Sean és Mary nagy valószínűséggel soha többé nem látják
egymást. Felvette a petróleumlámpát, Dogherty vállára tette a kezét,
és csak annyi mondott: – Induljunk.
Martin Colville állt a biciklije mellett, nehezen kapkodta a levegőt,
és látta, hogy világosság ég Dogherty pajtájában. A járgányt
lefektette az út mellé, csendesen átvágott a mezőn, és leguggolt a
pajta mellett. Igyekezett szakadó eső kopogása közben kihallgatni a
beszélgetésüket.
Hihetetlennek találta.
Sean Dogherty a náciknak dolgozik. A James Porter nevű pasas
német ügynök. Egész kis kémfészek működik itt Hampton
Sandsben.
Colville igyekezett még többet megérteni a beszélgetésből. Azt
tervezték, hogy felfelé indulnak a partvidéken Lincolnshire-be, ahol
hajóra szállnak, és találkoznak egy tengeralattjáróval. Colville
érezte, hogy a szíve hevesen ver, és szaporábban lélegzik.
Nyugalomra és higgadt gondolkodásra intette magát.
Két választása volt: megfordulni, visszakerekezni a faluba és
riasztani a hatóságokat, vagy berontani a pajtába, hogy személyesen
fogja el őket. Mindkét megoldás rejtett veszélyeket magában. Ha
segítségért megy, az idő alatt Dogherty és a kémek esetleg
elmenekülhetnek. Kevés a rendőr Norfolk partvidéke mentén, nehéz
lenne megszervezni egy kutatást. Viszont ha bemegy egyedül, azok
túlerőbe kerülnek. Láthatta Seannél puskát, és feltételezte a másik
kettőről is, hogy van fegyverük. Talán a meglepetés jelenthet
kevéske előnyt a számára.
Még egy oka volt rá, hogy a második megoldást részesítette
előnyben. Élvezte a gondolatot, hogy személyesen rendezheti a
számláját a némettel, aki James Porternek adta ki magát. Colville
tudta, hogy cselekednie kell, méghozzá gyorsan. Felszakította a
töltényes dobozt, és két lövedéket csúsztatott az öreg tizenkettes
csövébe. Még életében soha nem célzott másra, legfeljebb fogolyra
vagy fácánra. Kíváncsi volt, remegni kezd-e a gyomra, ha emberre
húzza meg a ravaszt.
Felemelkedett, és tett egy lépést az ajtó felé.
Jenny olyan sebesen tekerte a pedált végig a falun, a templom és a
temetőkert mellett, majd a kis öblöt átívelő hídon, hogy sajgott a
lába. A vihar és a tomboló hullámok zaja betöltötte körülötte a teret.
Az eső az arcát vágott, a széllökések majdnem lesodorták a
bicikliről.
Hamarosan észrevette apja biciklijét az útmenti fűben, és megállt
mellette. Miért hagyta itt? Miért nem kerékpározott el egészen a
házig?
Úgy érezte, hogy tudja a választ. Észrevétlenül akart odáig
lopódzni.
Akkor fegyverdörrenést hallott Sean pajtájából. Felsikoltott,
leugrott a bicikliről, és ledobta az apjáé mellé. Rohant keresztül a
mezőn. Kérlek, Istenem, ne engedd meghalni, gondolta. Ne engedd
meghalni!
 ÖTVENKETTŐ

Anglia, Scarborough

Charlotte Endicott az Y szolgálat scarborough-i lehallgató

állomása körüli ösvényen kerékpározott, körülbelül száz
mérföldnyire Hampton Sandstől. A városi vendégház kényelmetlen,
bútorozott szobájától idáig rettenetes útja volt, végig szakadt az eső
és tombolt a szél. Bőrig ázva és csonttá fagyva szállt le a bicikliről,
azután odatámasztotta a többi mellé az állványhoz.
Erős széllökések tépdesték az Északi-tengerre néző sziklák
tetejére szerelt három hatalmas, négyszögletes antennát. Charlotte
Endicott a körleten átsietve felnézett a láthatóan kilengő
szerkezetekre. Kirántotta a barakk ajtaját, és besurrant, mielőtt még
a szél bevágta volna előtte.
Műszakkezdésig még maradt néhány perce. Levette átázott
esőkabátját, kioldotta kalapjának szalagját, és mindkettőt
fölakasztotta a sarokban álló, ütött-kopott fogasra. A hideg, huzatos
barakkot hasznossági és nem kényelmi szempontok szerint
rendezték be. Habár egy kis kantin is volt benne. Charlotte bement,
töltött magának egy csésze forró teát, leült az apró asztalhoz, és
cigarettára gyújtott. Tudta, hogy undorító szokás, de ha már
férfimunkát végzett, férfi módra dohányzott is. Különben is, kedvére
való benyomást keltett tőle, szexisnek, kifinomultnak és
huszonhárom événél idősebbnek érezte magát. Szenvedélyesen
rákapott az átkozott cigarettára. Embertelen időbeosztásban végezte
a megerőltető munkát, és halálosan unalmas volt az élet
Scarborough-ban. De minden percét élvezte.
Egyetlen időszakban gyűlölte igazán a helyzetet, az angliai csata
napjaiban. A vadászgépek hosszú ideig tartó, iszonyatos párharca
alatt a scarborough-i női segédszolgálat tagjai is hallhatták az angol
és német pilóták fedélzeti beszélgetését. Egyszer hallotta egy angol
fiú kétségbeesett kiáltozását és anyja utáni sírását, miközben lelőtt
Spitfire gépe tehetetlenül zuhant a tengerbe. Amikor megszűnt vele
a kapcsolat, Charlotte kirohant az udvarra, és hányni kezdett. Örült,
hogy azok a napok elmúltak.
Felnézett az órára. Mindjárt éjfél. Ideje szolgálatba lépni. Felállt
és lesimította nedves egyenruháját. Egy utolsó slukkot szívott a
cigarettájába – a munkaodúban tilos volt a dohányzás –, és azután
elnyomta a csikkekkel telt fém hamutartóban. Kiment a kantinból,
és elindult a kezelői szobába.
Személyazonosító kártyáját felvillantotta az őrnek. A férfi
tüzetesen megvizsgálta, mintha korábban már századszor nem látta
volna, majd az indokoltnál melegebb mosollyal visszaadta neki.
Charlotte tudta magáról, hogy vonzó lány, de itt nem volt helye az
ilyesminek. Kinyitotta az ajtót, belépett a terembe, és leült a
megszokott helyére.
Mint mindig, egy pillanatra most is megborzongott.
Rámeredt nagyteljesítményű RCA AR-88 típusú rádióvevőjének
világító skálájára, majd feltette a fejhallgatóját. Az RCA különleges,
zavaró hatásokat kiszűrő kristályai lehetővé tették, hogy lehallgassa
egész Észak Európa területéről az elküldött német morzejeleket. A
ma éjszakára számára kijelölt frekvenciára hangolta a rádióvevőjét,
és felkészült a figyelésre.
A német rádiókezelők továbbították a morzejeleket a
leggyorsabban világon. Charlotte azonnal képes volt azonosítani
többük távírási stílusát, vagy kézmozgását, és női segédszolgálatos
társaival megkülönböztető neveket is adtak nekik, mint Wagner,
Beethoven, Zeppelin.
Ma éjjel nem kellett sokat várnia az első adásra.
Néhány perccel éjfél után olyan morzejeleket hallott, amelyeknek
az adási stílusát nem ismerte fel. A ritmusa akadozott, a leütések
lassan, bizonytalanul követték egymást. Egy amatőr lehet, gondolta,
olyan ember, aki nem sűrűn használja a rádióját. Biztosan nem
valamelyik profi a haditengerészet főhadiszállásáról. Gyorsan
cselekedett, beállította az adás felvételét az oszcillográfra, arra a
Tina névvel illetett szerkezetre, amely jelekké alakította a
rádióhullámokat, és egyidejűleg egy papírlapra bőszen írni kezdte az
üzenetet. Amikor az amatőr befejezte, ugyanazon a frekvencián
újabb kódolt üzenet hangzott fel. Ez már nem amatőr adás volt,
Charlotte és a többi női segédszolgálatos már korábban is hallotta.
Fritznek nevezték el. Az egyik tengeralattjáró fedélzeti rádiókezelője
volt. Ezt az üzenetet is sietve lejegyezte.
Fritz adását követték az amatőr újabb, hanyagul leadott
morzejelei, majd a beszélgetésnek végeszakadt. Charlotte levette a
fejhallgatóját, letépte a kiírt adatokat az oszcillográfról, és
keresztülmasírozott a szobán. Normál körülmények között átadta
volna a leírt üzeneteket a motorbiciklis futárnak, aki Bletchley
Parkba rohan vele dekódoltatni. De ebben a rádiókapcsolatban
valami szokásostól eltérőt fedezett fel, valahogy megérezte a kezelők
stílusából. Fritz az U-Boot fedélzetén, és egy amatőr valami
ismeretlen helyről. Gyanította, hogy miről lehet szó, de semmi
meggyőző bizonyítékot sem tudott felhozni rá. Odament az éjszakai
felügyelőhöz, egy Lowe nevű sápadt, kimerült kinézetű emberhez. A
feljegyzéseit és az oszcillográf papírcsíkját az íróasztalára ejtette. A
férfi fürkésző tekintettel pillantott fel rá.
– Lehet, hogy nagyot tévedek, uram – mondta Charlotte a
tőle telhető leghivatalosabb hangon –, de azt hiszem éppen most
hallgattam le egy német kémet, aki jelzést adott a partközeiben
tartózkodó tengeralattjárónak.
Max Hoffman kapitány képtelen volt hozzászokni a hosszú ideig
alámerült tengeralattjáró bűzéhez, az izzadtság, vizelet, dieselolaj,
krumpli és sperma undorító szagához. Úgy bántották az orrlyukait,
hogy szívesebben őrködött a szélfútta parancsnoki toronyban,
minthogy a hajó belsejében tartózkodjon.
Az U-509 parancsnoki hídján állva érezte a lába alatt az
elektromos motorok zakatolását, amelyek egyhangúan pörögtek az
angol partvidéktől húszmérföldnyi távolságra. Gyenge ködfátyol
telepedett a tengeralattjáró belsejébe, homályos fényudvar pislogott
a lámpák körül. Minden felület hideg és nedves tapintású volt.
Hoffman szívesen képzelte volna tavaszi reggeli harmatnak, de elég
volt egyetlen pillantást vetnie a szűk, zárt világra, amelyben élt, hogy
képzelete gyorsan cserben hagyja.
Végtelenül unalmas feladatot kapott, hogy hetekig rostokoljon
Anglia partjainál Canaris egyik ügynökére várva. A legénység tagjai
közül csupán Hoffman első tisztje ismerte küldetésük célját. A
többiek legfeljebb csak gyanakodtak, mióta nem végeztek őrjáratot.
És a dolgok még rosszabbul is alakulhattak volna. A tengeralattjáró
flotta csaknem 90 százalékos veszteségét figyelembe véve, Hoffman
és legénysége átkozottul szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen
sokáig túlélték a háborút.
Komor arccal, kezében egy papírlapot lobogtatva az első tiszt
lépett a parancsnoki hídra. Hoffman ránézett, és lehangolta a
gondolat, hogy Ő is ilyen siralmasan nézhet ki: beesett szemek,
lesoványodott arc, szürkés arcszín, ápolatlan szakáll, mert kevés
vizük volt ahhoz, hogy borotválkozásra pazarolják.
– Az angliai emberünk végre jelentkezett – jelentette az első tiszt.
– Szeretné, ha ma éjjel hazavinnénk.
Hoffman mosolygott. Na végre, gondolta. Felvesszük, és irány
Franciaország, ahol néhány jó étel és tiszta lepedő vár ránk. – Mit
mond az utolsó időjárásjelentés? – kérdezte.
– Nem sok jót, kapitány úr. Szakadó esőt, óránként harminc
mérföldes, északnyugati széllökéseket, tíz-tizenkét méteres
hullámokat.
 – Jézusom! És amilyen szerencsénk van, feltehetően evezős
csónakkal érkeznek. Szervezze meg a fogadásukat, és készítse elő a
fedélzetet, a rádiós tájékoztassa a főhadiszállást a terveinkről. Jelölje
ki az útvonalat a találkozási pontig. Én felmegyek a megfigyelő
toronyba. Nem érdekel hogy milyen rossz az idő. – Hoffman
utálkozó arcot vágott. – Nem tudok tovább itt várni ebben a rohadt
bűzben.
– Igenis, kapitány úr.
Az első tiszt egy sor parancsot kiáltott, amelyek visszhangként
terjedtek tovább a legénység között. Két perccel később az U-509
nekivágott a viharos Északi-tengernek.
A rendszer nagyfrekvenciás rádióiránymérőként volt ismeretes, de
szinte minden kidolgozója és használója Huff Duff-nak nevezte. A
háromszögelés elvén működött. A Scarborough-ban oszcillográffal
rögzített rádióhullámokat képesek voltak felhasználni az adó
típusának és energiaellátásának meghatározására. Az Y szolgátat
más állomásain, Flowerdownban és Icelandon ugyancsak működött
oszcillográf, és a három hangfelvétel segítségével elvégezték az
irányszög beméréseket, vagyis meghatározták metszéspontokat,
amelyek összevetésével meg tudták állapítani az adó helyét. A Huff
Duff esetenként tíz mérföldes pontossággal megjelölte a rádió
földrajzi elhelyezkedését. Általában azonban a rendszer sokkal
kisebb pontossággal, harminctól ötven mérföldes beméréssel
dolgozott.
Lowe parancsnok nem hitte, hogy Charlotte Endicott nagyot
tévedett volna. Valójában inkább arra gondolt, hogy valami döntő
fontosságú dologra bukkant. Vicary őrnagy az MI5-től éppen aznap
este riadóztatta az Y szolgálat állomásait, hogy fokozottan figyeljék
az ilyenféle adásokat.
Lowe a következő néhány percben konzultált flowerdown-i és
iceland-i kollégáival, és megpróbálta meghatározni az adó helyét.
Sajnálatos módon a kapcsolat rövid ideig tartott, így a
helymegjelölés nem sikerülhetett nagyon pontosan. Lowe
tulajdonképpen csak Kelet-Anglia nagyobb területére tudta
leszűkíteni a valószínűségét, amely magába foglalta Norfolkot,
valamint Suffolk, Cambridgeshire és Lincolnshire nagyobb részét.
Valószínűleg nem nagy segítség, de a semminél több.
Lowe feltúrta a papírokat az íróasztalán, végre megtalálta Vicary
londoni telefonszámát, és a titkos vonalán felhívta.
Észak-Európa légköri viszonyai lehetetlenné tették a közvetlen
rövidhullámú kommunikációs kapcsolatot a brit szigetek és Berlin
között. Ennek következtében az Abwehr rádióközpontját Hamburg
külvárosában, Wohldorfban helyezték el, egy hatalmas palota
alagsorában, 250 kilométerre a német fővárostól.
Öt perccel azután, hogy az U-509 rádiósa elküldte üzenetét az
észak-franciaországi támaszpontra, az ottani szolgálatos tiszt rövid
üzenetet továbbított Hamburgba. Hamburgban egy Abwehr veterán,
Schmidt kapitány teljesített szolgálatot. Rögzítette az üzenetet, a
titkos vonalon elsőbbségi hívást biztosított az Abwehr berlini
főhadiszállására, és tájékoztatta Werner Ulbricht hadnagyot a
fejleményekről. Schmidt azután elhagyta a palotát, elsétált a közeli
szállodába, ahonnan újból meghívta Berlint. Ezt a hívást nem akarta
az Abwehr központ lehallgatott vonalairól lebonyolítani, mert a
hívott szám Walter Schellenberg brigadeführer hivatala volt a Prinz
Albrechtstrassen. Schmidt szerencsétlenségére Schellenberg
kiderítette, hogy szenvedélyes kapcsolatot tart fenn egy tizenhat
éves hamburgi fiúval. A botrány elkerülése végett készségesen
beleegyezett, hogy Schellenbergnek dolgozzon. Amikor a kapcsolat
létrejött, Schellenberg számtalan adjutánsának egyikével tudott
beszélni, mert a tábornok aznap este házon kívül vacsorázott.
Schmidt elmondta neki az információt.
Kurt Vogel úgy döntött, hogy ezt az estét kivételesen a Tirpitz
Ufertől néhány háztömbnyire bérelt lakásában tölti. Ulbricht ott érte
el telefonon, és tájékoztatta, hogy Horst Neumann kapcsolatba
lépett a tengeralattjáróval, készül elhagyni Angliát. Vogel öt perccel
később már ki is lépett háza kapuján, és a szakadó esőben elindult
Tirpitz Ufer felé.
Ugyanebben a pillanatban Walter Schellenberg is bejelentkezett
az irodájában, ahol tájékoztatták az angliai fejleményekről. Azután
telefonált Heinrich Himmler birodalmi vezérnek, és röviden
jelentést tett. Himmler utasította, hogy azonnal menjen a Prinz
Albrechtstrassera. Hosszú éjszaka elé nézett, és társaságra vágyott.
Schellenberg és Vogel történetesen ugyanabban az időpontban
érkezett meg a saját irodájába, és mindketten vártak.
Várták az értesülést a szövetségesek franciaországi inváziójának
helyszínéről.
Vártak Canaris admirális sorsának alakulására.
És mindez néhány kém szavától függött, akik az MI5 elől
menekültek.
 ÖTVENHÁROM

Norfolk, Hampton Sands

Martin Colville a vadászpuskájának csövével taszította be a pajta

ajtaját. A rádió mellett álldogáló Neumann meghallotta a zajt. Ahogy
Colville belépett, a Mausere után kapott. Colville észrevette, hogy a
fegyveréért nyúl. Feléje fordult, rászegezte a puskáját és lőtt.
Neumann félreugrott, levetette magát a pajta padlójára, és tovább
hempergett. A vadászpuska dörrenése fülsiketítően visszhangzott a
bezárt pajtában. A rádió darabjaira esett.
Colville másodszor is Neumannra célzott. Ő félkönyékre
hemperedett, kinyújtott kezében tartotta a Mausert. Sean Dogherty
előbbre lépett, és rákiáltott Colville-re, hogy hagyja abba. Colville
Dogherty felé fordította a puskát, majd meghúzta a ravaszt. A lövés
a mellén érte Doghertyt, az, szinte felemelte a földről, és
rongybabaként lökte hátra. Hanyatt esett, sugárban ömlött a vér a
mellén tátongó sebből, és egy pillanat alatt meghalt.
Neumann tüzelt, vállon találta Colville-t, és megpörgette a
tengelye körül Addigra Catherine is elővette a Mauserét, és két
kézzel Colville fejére célzott vele. Gyors egymásutánban kétszer
tüzelt, a hangtompító tompa puffanássá enyhítette a lövések zaját.
Colville feje szétrobbant, és a nagydarab angol meghalt, mielőtt a
pajta padlójára zuhant volna.
Mary Dogherty zaklatott félálomban feküdt fent az ágyában,
amikor meghallotta az első lövés csattanását. Az éjszaka csendjét
felverő második dörrenésre ledobta magáról a takarót, kiugrott az
ágyból, és rohant le a lépcsőn.
A házban sötét volt, a nappali és a konyha teljesen elhagyatott.
Kiszaladt, és azonnal arcába vágott az eső. Rádöbbent, hogy csak a
flanel hálóinge van rajta. A vihar hangjain kívül csend borult a
házra. Körülnézett a kertben, és meglátott egy ismeretlen furgont a
kocsibejárón. A pajta felé fordulva észrevette a világosságot. – Sean
– kiáltotta, és rohanni kezdett.
Mary mezítláb csattogott a hideg, felázott talajon. Futás közben
többször is Sean nevét kiáltozta. A pajta nyitott ajtaján kiszüremlő
halvány fénysugár megvilágított egy földre ejtett töltényes dobozt.
Levegő után kapkodva berohant. Sikítás tört fel a torkából, de
hangot nem tudott kiadni. Először Martin Colville tőle néhány
lépésnyire fekvő testét vette észre. Fejének egy része hiányzott,
mindent szétfröccsent vér és szövetdarabok borítottak. Erős
hányinger tört rá.
Azután a másik test felé fordult a figyelme. Szétvetett karokkal
feküdt a hátán. Halálában valahogyan összefonódtak a bokái,
mintha szundikálna. Arcát elborította a vér. Mary a pillanat
töredékéig abban reménykedett, hogy valójában nem is Sean fekszik
ott élettelenül. De azután a viseltes csizmákra, az esőkabátra nézett,
és azonnal tudta, hogy ő az.
A torkát szorongató sikoltás most teljes erővel feltört.
– Oh, Sean – kiabálta. – Istenem, Sean! Mit tettél?
Felnézett, és meglátta a Sean teste mellett álló Horst Neumannt,
pisztollyal a kezében. Tőle néhány lépésre egy nő álldogált, és
pisztolyával éppen az ő fejére célzott.
Mary kiabálva fordult Neumannhoz. – Maga tette ezt? Maga volt?
_– Colville tette – mondta Neumann. – Lövöldözve berontott ide;
Sean meg akarta állítani. Nagyon sajnálom, Mary.
– Nem így van, Horst. Martin csak a ravaszt húzta meg, de maga
az oka mindennek. Efelől semmi kétségem. Maga és a berlini barátai
tették ezt vele.
Neumann nem szólt egy szót sem. Catherine még mindig Mary
fejére tartott revolverrel a kezében állt. Neumann odalépett hozzá,
megfogta a fegyvert, és gyengéden a földre irányította.
Jenny Colville megtorpant a réten, majd észrevétlenül, oldalról
közelített a pajtához. Kívülről nekidőlt a falának, az eső kopogott a
kabátján, és közben hallgatta a bent zajló beszélgetést.
Hallotta az általa James Porterként ismert férfi hangját, akit Mary
valahogy másképp szólított, mintha Horse-nak ejtette volna. –
Colville tette. Sean meg akarta állítani. Nagyon sajnálom, Mary.
Azután Mary beszélt. Hangosan, dühtől és fájdalomtól remegő
hangon kiabált.
– Maga az oka mindennek. Maga és a berlini barátai.
Jenny várta, hogy megszólaljon az apja, hogy mondjon valamit
Sean. De nem történt semmi. Akkor megértette, hogy mindketten
meghaltak.
Maga és a berlini barátai.
Arra gondolt: Miről beszélsz, Mary?
Azután minden összeállt a fejében, mint amikor a kirakós játék
összes darabja a helyére kerül. Sean a parton azon az estén, a James
Porter nevű ember váratlan felbukkanása, Mary figyelmeztetése
előző délután: Nem az az ember, akinek mutatja magát. Ő nem
hozzád való, Jenny.
Akkor nem értette, hogy Mary mit akart ezzel mondani, de most
már tudni vélte. A férfi, akit ő James Porterként ismer, német kém.
És ez azt jelenti, hogy Sean is Németországnak kémkedett. Az apja
minden bizonnyal rájött az igazságra, és szembeszállt velük. És most
itt fekszik élettelenül Sean Dogherty pajtájában.
Jenny legszívesebben sikítozott volna. Szeméből forró könny
áradt, és végigfolyt az arcán. A szája elé tartotta a kezét, hogy
elfojtsa a feltörő kiáltást. Beleszeretett, de ő hazudott neki és
kihasználta, és német kém volt, aki valószínűleg éppen most ölte
meg az apját.
 A pajtában mozgolódás támadt, néhány halk utasítás is elhangzott
amelyeket nem hallott tisztán. Kivette a német kém hangját, majd
egy nő szavait, aki nem Mary volt. Azután meglátta, hogy a kém
zseblámpával a kezében kijön a pajtából, és elindul a kocsifelhajtón.
Egyenesen a biciklik felé tartott. Ha megtalálja őket, rájön, hogy ő is
itt van.
És akkor keresni fogja.
Jenny kényszerítette magát, hogy lassan, egyenletesen lélegezzen
és világosan gondolkodjon.
Különféle érzelmek dúltak a lelkében. Meg volt rémülve, beteggé
tette a gondolat, hogy az apja és Sean meghaltak. De mindennél
jobban a düh ragadta el. Hazudtak neki és becsapták. Most már csak
egyetlen vágy hajtotta, el akarta kapni, meg akarta büntetni őket.
Jenny tudta, hogy nem érhet célt, ha a német megtalálja.
De mit tegyen? Megpróbálhat beszaladni a faluba. A szállodában
és a kocsmában volt telefon. Felhívhatja a rendőrséget, azok
kijönnek és letartóztatják őket.
De a kémek elsőnek a faluban fogják keresni. A Dogherty háztól
egyetlen út vezetett odáig, át a hídon és a St John templom mellett.
Tudta, hogy nagyon könnyen elkaphatják.
Más megoldás jutott az eszébe. Nyilván hamarosan távozniuk kell.
Végül is megöltek két embert. Arra a rövid időre, amíg elmennek, el
tud rejtőzni, és utána keresi fel a rendőrséget.
Közben arra is gondolt: „Mit csinálok, ha magukkal viszik Mary-
t?” Mary is könnyebben szabadul, ha ő szabad, és igyekszik
segítséget szerezni.
Figyelte az úthoz közeledő kémet. Látta, hogy a zseblámpa fénye
megvilágítja előtte a földet. A férfi megállt egy percre, azután az ő
irányába világított.
Jenny-nek elállt a lélegzete. Megtalálta a biciklijét. Rohanni
kezdett.
 Horst Neumann meglátta, hogy az út szélén két bicikli fekszik
egymás mellett a fűben. A rét felé világított a lámpával, de a gyenge
fény az orra előtt csak néhány méternyire terjedt. Felemelte a
bicikliket, és a kormányuknál összefogva felgurította őket a
kocsifelhajtóra. Azután mindkettőt elrejtette Dogherty pajtájának
hátsó falánál.
Ő itt van valahol. Igyekezett maga elé képzelni a történteket. Az
apja fegyverrel a kezében kiviharzott a házukból, Jenny utána ment,
és éppen időben érkezett Dogherty pajtájához, hogy tanúja legyen a
következményeknek. Neumann feltételezte, hogy elrejtőzve várja a
távozásukat, de azt is sejtette hol.
Egy pillanatig mérlegelte, hogy futni hagyja. De Jenny értelmes
lány. Módot talál arra, hogy kapcsolatba lépjen a rendőrséggel. A
rendőrség pedig úttorlaszokat emelhet Hampton Sands körül. Így is
elég nehéznek tűnt eljutni Lincolnshire-be, hogy időben
találkozzanak a tengeralattjáróval. Csak rontotta volna a
helyzetüket, ha Jenny szabad és értesíti a rendőröket.
Neumann bement a pajtába. Catherine éppen régi zsákokkal
takarta le a holttesteket. Mary egy széken ült és hevesen zokogott.
– Van egy kis probléma – szólt Neumann, és Martin Colville
letakar hullája felé intett. – Megtaláltam a lánya biciklijét. Fel kell
tételeznünk, hogy itt bujkál valahol, és tudja, mi történt. Az is
nagyon valószínű, hogy megpróbál segítséget szerezni.
– Akkor menjen és keresse meg – mondta Catherine. Neumann
bólintott. – Kísérje be Maryt a házba. Kötözze meg, és peckelje fel a
száját. Nekem van egy elképzelésem, hogy a lány merre mehetett.
Neumann kiment, és a szakadó esőben a furgonhoz futott.
Begyújtotta a motort, lefarolt a kocsifelhajtóról, és elindult a partra.
Catherine egy faszékhez kötözte Maryt a konyhában. Kettéhasított
egy teásabroszt, és az egyik felét golyóvá gyúrta. Betömte az asszony
szájába, majd a másik felével szorosan átkötötte az arcát. Ha rajta
múlott volna, most azonnal megöli. Nem szeretett olyan nyomot
hagyni, amelyet rendőrök követni tudnak. De Neumann láthatólag
valamiféle ragaszkodást érzett az asszony iránt. Különben is, órákig
nem talál rá senki. A ház teljesen elszigetelt, kis híján másfél
kilométerre fekszik a falutól, egy-két nap is eltelhet, mire valaki
felfigyel Sean, Colville és a lány eltűnésére. Mégis, a túlélési ösztöne
azt súgta, hogy a legjobb lenne megölni és eltüntetni ezt a nőt;
Neumann soha nem tudná meg. Azt hazudhatná neki, hogy Mary
sértetlen, és nem jönne rá az igazságra.
Catherine még egyszer ellenőrizte a csomókat. Azután a
kabátzsebéből előhúzta a Mauserét. Előretartotta, mutatóujját a
ravaszra szorított; és a csövét Mary homlokához szorította. Mary
nagyon nyugodtan ült, kihívóan nézett Catherine szemébe.
– Felhívom a figyelmét, hogy azt a lány magunkkal visszük –
mondta Catherine. – Megtudjuk, ha szól a rendőrségnek. És akkor
megöljük túszunkat. Megértette, hogy miről beszélek, Mary?
Mary egyet bólintott. Catherine a csövénél fogva megragadta a
Mausert, felemelte a levegőbe, és lesújtott Mary fejére. Az
eszméletlenül bukott előre, a hajából keskeny patakban szivárgott a
vér a szemébe. Catherine odaállt a kandallóban pislákoló fahasábok
elé, várta Neumannt és a lányt, várta a hazatérést.
 ÖTVENNÉGY

London

A szakadó esőben egy taxi fékezett az Admiralty Arch lábánál, egy

masszív, borostyánnal befuttatott erődház előtt. Alacsony, elég
csúnya ember szállt ki belőle, és erősen támaszkodott a sétabotjára.
Nem vesződött az esernyője felhúzásával. Csak néhány lépést kellett
megtennie az ajtóig, ahol egy tengerészgyalogos állt őrségben. Az őr
előírásosan tisztelgett, de a mogorva ember nem viszonozta az
üdvözlést, mert terhes lett volna a számára, hogy a sétabotját
áttegye a bal kezébe. Különben is, Arthur Braithwaite még mindig
kényelmetlennek érezte a katonai élet szokásait és hagyományait,
pedig már öt éve kapta meg tiszti kinevezését a haditengerészethez.
Braithwaite-nek hivatalosan csak egy óra múlva kezdődött a
szolgálata. De napi szokásának megfelelően, most is korábban
érkezett a Citadelbe, az admiralitás erődjébe, hogy több ideje legyen
a felkészülésre. Az egyik lábára gyermekkora óta béna Braithwaite
tisztában volt vele, hogy a sikeres munkára neki jobban fel kell
készülnie, mint a környezetében tevékenykedőknek. Ez az önként
vállalt kötelezettség meghozta a jutalmát.
Beteg, nyomorék lábával nem volt könnyű feladat lejutnia a
keskeny csigalépcsőn a tengeralattjáró-felderítő terembe. Átment a
központi térképszobán, és az őrzött ajtón át belépett a felderítő-
vezénylőbe.
A hely izgatott, eleven légköre azonnal magával ragadta, mint
évek óta minden éjjel. Az ablaktalan, krémszínű falakat tengerészeti
térképek, U-Bootokról és legénységükről készült fényképek
borították. A terem szélén elhelyezett asztaloknál több tucat tiszt és
gépírónő dolgozott. Középen állt az Észak-atlanti terepasztal,
amelyen színesfejű gombostűk jelezték a hadihajók, teherhajók és
tengeralattjárók elhelyezkedését a Balti-tengertől az amerikai Cape
Cod-ig.
Az egyik falról Karl Dönitz admirálisnak, a német haditengerészet
parancsnokának hatalmas méretű, mogorva képe tekintett le.
Braithwaite szokása szerint rákacsintott és üdvözölte: – Jó reggelt,
admirális úr. –Azután kinyitotta üvegfalú irodájának ajtaját, levette
a kabátját, és leült az íróasztalához.
Odanyúlt a köteg dekódolt üzenetért, amely minden reggel az
asztalán várta, és közben arra gondolt: „Késő visszasírni 1939-et,
öregfiú.”
1939-ben doktorált jogból és pszichológiából Cambridge-ben meg
a Yale-en, és éppen azon gondolkozott, hogy mihez kezdjen. A
háború kitörése után igyekezett hasznosítani folyékony német
nyelvtudását, és önként jelentkezett német hadifoglyok
kihallgatására. Olyan jó benyomást keltett a feletteseiben, hogy
javaslatukra átirányították a haditengerészethez, ahol az Atlanti-
óceáni csata tetőpontján civil önkéntesként beosztották a
tengeralattjáró felderítő terembe. Braithwaite értelmi képességei és
megszállottsága révén hamar kivált a többiek közül. Belevetette
magát a munkába, önként vállalt külön szolgálatot, és elolvasott
minden fellelhető könyvet a német haditengerészet történetéről és
harci taktikájáról. Tökéletes emlékezetének segítségével megtanulta
az U-Boot flotta minden kapitányának életrajzát. Hónapok alatt
kifejlesztette magában azt a képességet, hogy előre megjósolja a
tengeralattjárók mozgását. Semmi sem kerülte el a figyelmét.
Tartalékos kapitányi rangot kapott, megbízták a tengeralattjáró-
felderítés vezetésével, ami igazán meglepő siker egy olyan ember
számára, aki nem végezte el a Dartmouth-i Tengerészeti Akadémiát.
A segédtisztje kopogott az üvegen, megvárta a jóváhagyó
bólintását, majd belépett. – Jó reggelt, uram – mondta, és egy
tálcán teát meg aprósüteményt rakott az asztalra.
 – Jó reggelt, Patrick.
– Az időjárás miatt csendes éjszakánk volt, uram. Sehol nem
bukkant fel U-Boot. A viharok nyugati irányból vonultak át
fölöttünk. Most a keleti part került a támadásuk középpontjába,
Yorkshire-től Suffolkig.
Braithwaite bólintott, és a segédtiszt kiment. Az első papírok
megszokott jelentéseket tartalmaztak, a tengeralattjárók és a
főhadiszállás közötti rutinbeszélgetéseket. Az ötödik anyag
felkeltette a figyelmét. Ez egy riasztás volt a
Hadügyminisztériumból, Alfred Vicary őrnagytól. Azt közölte, hogy
a hatóságok két személyt üldöznek, egy férfit és egy nőt, akik
feltehetőleg megpróbálják elhagyni az országot. Braithwaite
mosolygott Vicary óvatosan körülíró megfogalmazásán. Minden
bizonnyal az MI5-nél dolgozik. A férfi és a nő nyilvánvalóan német
kémek, akik valamiért átkozottul fontosak lehetnek, különben a
riasztás nem került volna az asztalára. Félretette Vicary felhívását,
és tovább olvasta a jelentéseket.
Néhány sablonos anyag átnézése után valami ismét felkeltette a
figyelmét. A scarborough-i Y szolgálat egyik női önkéntese
lehallgatott egy beszélgetést, amelyik véleménye szerint egy U-Boot
és valamilyen parti rádióadó között zajlott le. A Huff Duff az adó
elhelyezkedését a keleti partvidéken jelölte ki, valahol Lincolnshire
és Suffolk körzetében. Braithwaite kihúzta a jelentést a kötegből, és
Vicary riasztása mellé tette.
Felállt, kisántikált az irodájából a központi terembe, és megállt az
Észak-atlanti terepasztal mellett. Az állomány két tagja az éjszakai
mozgásnak megfelelően éppen áthelyezett néhány színes gombostűt.
Braithwaite tudomást sem vett róluk. Komor arccal nézegette Anglia
keleti partvidékének térképét.
Egy perc elteltével nyugodtan megszólalt. – Patrick, hozza ide
nekem az U-509-es dossziéját.
 ÖTVENÖT

Norfolk, Hampton Sands

Jenny elérte a homokdűnék lábánál húzódó fenyőligetet, és

kimerülten összeesett. Ösztönösen rohant, mint egy riadt állat.
Letért az útról, inkább az esőtől elárasztott réten és ingoványon
szaladt. Nem is emlékezett rá, hogy hányszor elesett. Beborította a
sár, bűzlött a korhadó föld és a tenger szagától. Az eső és a szél úgy
vágott az arcába, mintha pofon ütötték volna. És rettenetesen fázott,
jobban, mint életében bármikor. Vihar-kabátja ötven kilós súllyal
nyomta a vállát. Magas szárú csizmája megtelt vízzel, a lába
belefagyott. Akkor jutott eszébe, hogy zokni nélkül rohant el
otthonról. Levegő után kapkodva térdre emelkedett. A torka
kiszáradt, érdes nyelvét rozsdaízűnek érezte a szájában.
Néhány percig így maradt, de amikor a légzése egyenletesebbé
vált, kényszerítette magát, hogy felálljon és belépjen a fák közé.
Olyan koromsötétség vette körül, hogy kinyújtott kézzel
tapogatózott előre, mint a vak ember az ismeretlen helyen. Korholta
magát, amiért nem hozott zseblámpát.
A szél, a parton megtörő hullámok hangja és a tengeri madarak
rikoltozása betöltötte körülötte a teret. Most már ismerősnek
tetszett számára a fák elrendezése. Emlékezetére hagyatkozva
törtetett előre, mint aki saját otthonában csoszog a sötétben.
A fák lassan elfogytak, megpillantotta titkos rejtekhelyét.
Lecsúszott a mélyedésbe, hátát egy nagy sziklának támasztva
lerogyott a földre. A föléje boruló fenyőfát rázta a szél, de a
legrosszabb körülményektől már védve volt. Szeretett volna tüzet
rakni, de tudta, hogy a füstöt már messziről észrevehetik. A
tűlevelek alól kiásta a ládáját, kivette az öreg gyapjúpokrócot, és
szorosan maga köré tekerte.
 Lassan felmelegedett. Azután sírni kezdett. Kíváncsi volt, hogy
mennyi ideig kell várnia, amíg segítségért mehet. Tíz percet?
Húszat? Egy fél órát? Szerette volna tudni, vajon visszatértekor
Maryt még a házban találja-e. Eltűnődött, hogy bántották-e. Lelki
szemei előtt megjelent halott apjának látványa. Elhessegette
magától a rémképeket. Rázta a hideg, ezért még szorosabban a
testére tekerte a pokrócot.
Harminc percet adott magának. Harminc percet kell várnia.
Addigra biztosan elmennek, és biztonságban visszatérhet.
Neumann az út végén leparkolt, felvette zseblámpáját a
szomszédos ülésről, és kimászott a furgonból. Felkapcsolta a lámpát,
és sietve megindult a fák között. Megmászta a dűnéket, majd
leereszkedett a másik oldalon. Amikor a strandon átvágott a víz
széléhez, újra lekapcsolta a lámpát. Elérte a megtörő hullámoktól
simára és keményre döngölt homoksávot, majd lehajtott fejét
nekivetve a szélnek, könnyű futásba lendült.
Arra a reggelre gondolt, amikor a strandon futott, és meglátta a
dűnék közül felbukkanó Jennyt. Emlékezett, úgy nézett ki, mint aki
egész éjjel a szabadban aludt. Biztosra vette, hogy volt valami
rejtekhelye a közelben, ahová az otthoni botrányok elől elmenekült.
Most riadt, menekül, és egyedül van. Az általa legjobban ismert
helyre vackolja be magát, ahogyan a gyerekek teszik. Neumann
elfutott addig a helyig, ahol képzeletbéli célvonalát akkor kitűzte, ott
megállt és a homokdűnék felé sétált.
A másik oldalon felkapcsolta a lámpát, talált egy kitaposott
ösvényt, és elindult rajta. Egy fáktól és nagy szikláktól árnyékolt,
szélvédett mélyedéshez vezetett. Bevilágított a mélyedésbe, és a fény
megcsillant Jenny Colville arcán.
– Mi az igazi neve? – kérdezte Jenny, miközben a Dogherty ház
felé autóztak.
– Az igazi nevem Horst Neumann hadnagy.
 – Miért beszél ilyen jól angolul?
– Az apám angol volt, és Londonban születtem. A halála után
költöztünk anyámmal Németországba.
– Maga német kém?
– Valami olyasmi.
– Mi történt Seannel és az apámmal?
– Éppen a rádiót használtuk Sean pajtájában, amikor az apja ránk
rontott. Sean megpróbálta megfékezni, de a maga apja megölte.
Catherine és én pedig lelőttük az apját. Nagyon sajnálom, Jenny. Az
egész annyira gyorsan történt.
– Fogja be a száját! Nem akarom, hogy sajnálkozzon nekem!
Neumann nem válaszolt.
– Most mi lesz? – kérdezte Jenny.
– Elindulunk a part mentén a Humber folyóhoz. Onnan
kishajóval kimegyünk a tengerre, és találkozunk egy
tengeralattjáróval.
– Remélem, hogy elkapják magukat. És remélem, hogy meg is ölik
mindkettőjüket.
– Azt kell mondjam, hogy ennek tagadhatatlanul fennáll a
lehetősége.
– Maga egy gazember! Miért kezdett miattam verekedést az
apámmal?
– Mert nagyon szeretem magát, Jenny Colville. Minden másról
hazudtam magának, de ez igaz. Most csak csinálja pontosan azt,
amit mondok, és semmi baja nem eshet. Megértett engem?
Jenny csak fejbólintással válaszolt. Neumann befordult a
Dogherty-házhoz. Kinyílt az ajtó, és kilépett Catherine. Odasétált a
furgonhoz, benézett Jennyre. Azután Neumannra pillantott, és
németül szólalt meg. –Kötözze meg, és fektesse hátra. Magunkkal
visszük. Az ember soha nem tudhatja, mikor jön jól egy túsz.
Neumann a fejét rázta, és ugyancsak németül válaszolt. – Hagyjuk
itt. Nem lehet a hasznunkra, viszont megsebesülhet.
– Elfelejtette, hogy én vagyok a rangidős, hadnagy?
– Nem, őrnagy – felelte némi szarkazmussal Neumann.
– Helyes. Akkor kötözze meg, és pokoli gyorsan tűnjünk el erről
az istenverte helyről.
Neumann visszament a pajtába, hogy megfelelő hosszú kötelet
keressen. Talált néhányat, felkapta a lámpát, és kifelé indult. Még
egy utolsó pillantást vetett Sean Dogherty földön fekvő, zsákokkal
letakart holttestére. Nem tehetett róla, de felelősséget érzett az
események láncolatáért, amelyek Sean halálához vezettek. Ha nem
verekedett volna össze Martinnal akkor a férfi ma éjjel nem jön
puskával a pajtába. Sean elmehetett volna velük Németországba, és
nem feküdne kilyukasztott mellkassal saját pajtájának padlóján.
Letekerte a lámpát, otthagyta a holttesteket a sötétben és becsukta
maga mögött az ajtót.
Jenny nem tanúsított ellenállást, nem szólt egyetlen szót sem.
Neumann elől kötözte össze a kezeit, hogy kényelmesebben tudjon
ülni. Még azt is ellenőrizte, hogy a csomó ne legyen túl szoros.
Azután megkötözte a lábát. Amikor végzett, elvitte a furgon
hátuljához, kinyitotta az ajtót, és beemelte Jennyt.
Újabb marmonkanna benzint töltött a tankba, az üres kannát
elhajította a mezőn.
A ház és a falu közötti úton életnek semmi jele sem mutatkozott. A
lövéseket nyilvánvalóan nem hallották meg Hampton Sandsben.
Áthajtottak a hídon, megkerülték a St John templomot, és robogtak
előre a sötét utcán. Olyan csönd honolt a faluban, mintha
evakuálták volna a lakóit.
Catherine szótlanul ült mellette, éppen újratöltette a Mauserét.
Neumann rátaposott a gázra, és Hampton Sands eltűnt mögöttük.
 ÖTVENHAT

London

Miközben a U-509-es dossziéjára várt, Arthur Braithwaite a

terepasztalra függesztette a szemét. Különösebb szüksége nem volt
az anyagra, minden tudott, amit csak tudni lehetett a
tengeralattjárók parancsnokairól, és képes volt felidézni valamennyi
korábbi őrjáratukat. Mindössze megerősíteni akart néhány adatot,
mielőtt telefonál az MI5-nek.
Az U-509-es mozgását már hetek óta rejtélyesnek találta. A hajó
látszólag céltalanul kószált az Északi-tengeren, nem hajózott
meghatározott célpont felé, és hosszú ideig nem lépett kapcsolatba
az irányító központjával. Amikor megtette, az angol partvidék,
pontosabban Spurn Head közelében adta meg a pozícióját. Meg
lehetett figyelni a dél-norvégiai tengeralattjáró-támaszpontról
készített légifelvételen is. Nem látták a víz felszínén, nem támadott
meg szövetséges hadihajókat vagy kereskedelmi szállítmányokat.
Braithwaite azt gondolta magában: „Úgy csinálsz, mint aki
meglapul valahol, és nem készül semmire. De én nem hiszek neked,
Hoffman kapitány.”
Azután felnézett Dönitz zord arcára, és azt dünnyögte: Miért
hagynád, hogy egy tökéletesen jó állapotú hajó és felkészült
legénysége ott vesztegesse az idejét?
A segédtiszt visszatért a dossziéval.
– Megjöttünk, uram.
Braithwaite nem vette át a dossziét, hanem fejből idézni kezdte az
adatokat.
– Ha jól emlékszem, a kapitányt Max Hoffmannak hívják.
 – Pontosam uram.
– Vaskereszt 1942-ben, Tölgyfalevelek egy évvel később.
– Személyesen a Führer által feltűzve.
– Most következik egy fontos részlet. Azt hiszem, hogy a háború
előtt egy rövid ideig Canaris stábjához tartozott az Abwehrnél.
A segédtiszt átnyálazta a dossziét. – Igen, itt áll, uram: 1938-tól
1939 végéig Hoffmant az Abwehr berlini főhadiszállására osztották
be. A háború kitörése után átirányították a haditengerészethez, és
kinevezték az U 509-es kapitányának.
Braithwaite újra a terepasztalra meredt. – Patrick, ha magának
kellene egy fontos kémet kimenekítenie Angliából, nem egy régi
barátját kérné fel a lebonyolítására?
– Valóban azt tenném, uram.
– Hívja fel Vicaryt az MI5-nél. Azt hiszem, el kellene
beszélgetnünk.
 ÖTVENHÉT

London

Alfred Vicary a Brit-szigetek kétméteres térképe előtt állt, egyik

cigarettáról a másikra gyújtott, itta a vacak teáját, és arra gondolt:
„Most már tudom, hogyan érezhet Hitler.” Az Y szolgálat
scarborough-i parancsnoka, Lowe telefonhívása után biztosra
vehette, hogy a kémek egy U-Boot fedélzetén próbálnak kijutni
Angliából. De maradt még egy egyszerű, mégis nagyon komoly
problémája. Halvány elképzelése sem volt, hogy mikor és főleg hol
akarják ezt megtenni.
Azt joggal feltételezte, hogy a kémeknek még hajnal előtt kell
elérniük a tengeralattjárót. Az U-Boot számára túl nagy veszélyt
jelentene, ha az első reggeli fények után a felszínen maradna
partközelben. Lehetségesnek tetszett, hogy a tengeralattjáró
gumicsónakot küld értük a partra, ahogyan annak idején az Abwehr
számos kémet bejuttatott Angliába, de Vicary kételkedett benne,
hogy ilyen viharos tengeren megpróbálkoznának vele. Hajót lopni
sem volt olyan egyszerű, mint ahogyan hangzott. A haditengerészet
majdnem minden úszó tárgyat képes volt elfogni. A partmenti vizek
elaknásítása miatt a halászat is megcsappant az Északi–tengeren.
Két menekülő kém számára elég nehéz feladat lenne rövid idő alatt
tengerbíró hajót találni a viharos időben és az elsötétítés
körülményei között.
Esetleg a kémeknek már van hajójuk, gondolta.
A következő nyugtalanító kérdés az volt, hogy merre. A partvidék
melyik pontján szándékoznak tengerre szállni? Vicary mereven
nézte a térképet. Az Y szolgálat nem tudta pontosan bemérni a
rádióadó helyét. Vicary bizonyos érvek alapján kiválaszthatta a
megadott nagyobb körzet mértani középpontját. Végighúzta az ujját
a térképen, amíg el nem jutott a norfolki partokhoz.
Igen ennek határozottan van értelme. Ismerte az arra járó
vonatok menetrendjét. A kém elrejtőzhetett az egyik partmenti
faluban, és a Hunstantont érintő közvetlen vonalon három óra alatt
beérhetett Londonba.
Vicary feltételezte, hogy jó járművük és elegendő benzinük van.
Most már Londontól jelentős távolságra járhatnak, és a
vasútvonalak szigorú rendőri ellenőrzése miatt biztosra vette, hogy
nem vonaton menekülnek.
Végig azon gondolkodott, hogy milyen messzire utazhatnak a
norfolki partvidéken, mielőtt hajóra szállnak és elindulnak a nyílt
tengerre.
Az U-Boot úgy ötmérföldnyire közelítheti meg a partot. A
kémeknek legalább egy órába, ha nem több időbe telik, hogy
elhajózzanak öt mérföldre. Ha a tengeralattjáró a hajnali
derengésben már alámerül, a kémeknek biztonsági szempontból
reggel hat óra előtt oda kell érniük. A rádióüzenetet este tízkor
küldték. Nyolc órájuk maradt a lehetséges utazásra. Milyen messzire
juthatnak? Figyelembe véve az időjárást, az elsötétítést és a rossz
útviszonyokat, legfeljebb száz vagy százötven mérföldre.
Vicary leverten nézte a térképet. Még így is hatalmas terület
jöhetett szóba az angol partvidéken, a Temze torkolatától a Humber
folyóig. Majdnem lehetetlennek látszott az egészet megfigyelés alatt
tartani. A partvidéken egymást követték a kisebb kikötők,
halászfaluk és rakparti hajóállások. Vicary megkérte a helyi rendőri
erőket, hogy a rendelkezésre álló legtöbb emberrel járőrözzenek a
területen. A RAF partmenti parancsnoksága vállalta, hogy
hajnalhasadáskor kutató repülőket indít, de Vicary félt, hogy
addigra már késő lesz. A haditengerészet cirkálói vállalkoztak a
kisebb hajók figyelésére, habár az esős, holdfénytelen tengeren
lehetetlennek látszott a megpillantásuk. Jobb híján mégis csak egy
újabb rádióüzenet vagy a felfedezésük jelentette az egyetlen esélyt az
elfogásukra.
Megszólalt a telefon.
– Vicary.
– Itt Arthur Braithwaite beszél a tengeralattjáró-felderítő
teremből. Amikor szolgálatba léptem, láttam a riasztását, és azt
hiszem, komoly segítséget tudok nyújtani.
A tengeralattjáró-felderítő szolgálat szerint az U-509-es már hetek
óta ott mozog a nyílt vízen Lincolnshire környékén – mondta Vicary.
Boothby is lejött az irodájából, és csatlakozott Vicaryhoz a térkép
előtti virrasztásban. – Ha Lincolnshire környékére zúdítjuk az
embereinket és az erőforrásainkat, jó esélyt szerezhetünk, hogy
megállítsuk őket.
– Még így is nagyon hosszú partvidéket kell átfogni. Vicary újra a
térképre nézett.
– Melyik arrafelé a legnagyobb város?
– Azt hiszem, Grimsby.
– Maga szerint mennyi idő alatt juthatok el oda?
– A szállítási részleg el tudja vinni, de az órákat vesz igénybe.
Vicary fintort vágott. A szállítási részleg fenntartott néhány gyors
autót hasonló feladatokra. Tapasztalt sofőrjeik álltak készenlétben,
akik nagy sebességgel vezettek, néhányan a háború előtt hivatásos
autóversenyzők voltak. Vicarynak az jutott az eszébe, hogy bár
kiváló vezetők, egyben túl vakmerőek is. Emlékezett arra az estére,
amikor Cornwall partjainál fogtak el egy kémet. A feltuningolt Rover
puskagolyóként röpült a sötét cornwalli estében, és ő a hátsó ülésen
azért imádkozott, hogy élve eljusson a letartóztatás helyére.
– Mit szólna a repülőhöz? – kérdezte Vicary.
– Biztosan el tudom intézni, hogy a RAF odaszállítsa. Grimsby
mellett van egy kisebb vadászrepülő bázis. Úgy egy óra alatt oda
tudják röpíteni, és parancsnoki állásként használhatja a bázist. De
kinézett az ablakon az utóbbi időben? Istenverte idő van a
repüléshez.
– Tudom, azonban biztos vagyok benne, hogy a helyszínről
eredményesebben sikerülne koordinálni a kutatást – Vicary
elfordult a térképtől és Boothby-ra nézett. – És még egy ötletem
támadt. Ha képesek vagyunk megállítani őket, mielőtt üzenetet
küldenek Berlinbe, akkor talán én küldhetem el helyettük.
– Valami kiagyalt magyarázatot a Londonból történő
menekülésükre, amely egyben megerősíti a Kettledrumba vetett
hitüket.
– Pontosan.
– Nagyon jó ötlet, Alfred.
– Szeretnék néhány embert magammal vinni, így Roachot,
Daltont, ha vállalkozik rá.
Boothby tétovázott. – Azt hiszem, még valakit magával kéne
vinnie.
– Kit?
– Peter Jordant.
– Jordant?
– Nézze a dolgot a tükör másik oldaláról. Ha Jordant
megtévesztették és becsapták, nem akarna-e ott lenni a végső
pillanatban, és látni Catherine Blake bukását? Én biztosan ezt
akarnám. Ha az ő helyében lennék, magam akarnám meghúzni a
ravaszt. És a németeknek is erre kell gondolniuk. Bármit meg kell
tennünk, hogy meghagyjuk őket a Kettledrum hitelességének
illúziójában.
Vicary a Nyilvántartóban látott üres dossziéra gondolt.
A telefon újra megcsörrent.
– Vicary.
 – Vicary professzor, távolsági hívás érkezett Norfolkból, a King’s
Lynn-i rendőrségtől. Perkin rendőrkapitány keresi. Azt mondta,
nagyon sürgős.
– Kapcsolja.
Hampton Sands túl kicsi, elszigetelt és csendes falu volt ahhoz,
hogy önálló rendőrrel rendelkezzen. Egyetlen körzeti megbízotton
osztozott további négy norfolki településsel, Holme, Thorton,
Tichwell és Brancaster falvakkal. Ezt a közös megbízottat
Thomassonnak hívták, és a veterán rendőr az első világháború óta
teljesített szolgálatot a norfolki partvidéken. Thomasson
Brancasterben lakott a rendőrség tulajdonában lévő házban, és a
fontos munkája révén saját telefonja is volt.
Egy órával ezelőtt megszólalt a házban a telefon, felébresztve
Thomassont, a feleségét és Ragsot, az angol szettért. A vonal másik
végén Perkin rendőrfőnök jelentkezett King’s Lynn-ből. A
rendőrfőnök elmondta Thomassonnak, hogy Londonból, a
Hadügyminisztériumból sürgős telefonhívást kapott, és a helyi
rendőri erők segítségét kérték két szökésben lévő, gyilkossággal
gyanúsított személy felkutatásához.
Perkin telefonja után tíz perccel Thomasson már ki is lépett háza
ajtaján, kék vízhatlan köpenyt, álla alatt összekapcsolt viharkalapot
viselt, és a kezében egy palack édes teát szorongatott, amit Judith
sietve főzött neki. Kitolta biciklijét a ház mögötti színből, felpattant
rá, és elindult a falu központja felé. Rags, aki mindig elkísérte a
körjárataira, könnyedén futott mellette.
Thomasson ötvenes évei közepén járt. Soha nem dohányzott,
ritkán fogyasztott alkoholt, és a norfolki partvidéken harminc éven
át teljesített kerékpáros szolgálattól egészséges maradt, nagyon
megerősödött. Vastag, izmos lábai könnyedén taposták a pedált, a
nehéz, vasvázas bicikli szinte repült Brancasterbe. Ahogy számított
rá, a faluban halotti csönd fogadta. Bekopogtathatott volna néhány
ajtón, felébreszthetett volna pár embert, de ismert mindenkit a
faluban, és tudta, hogy nem fogadnak be szökött gyilkosokat. Tett
egy kört a csendes utcákon, azután ráfordult a parti útra, és a
következő falu, Hampton Sands felé indult.
A Colville-ház körülbelül négyszáz méterre feküdt a falun kívül.
Martin Colville-t mindenki ismerte. A felesége elhagyta, keményen
ivott, és alig tudott megélni kisbirtokának jövedelméből. Thomasson
tudta, hogy keményen bánik a lányával, Jennyvel. Azzal is tisztában
volt, hogy Jenny nagyon sok időt tölt a homokdűnék környékén.
Megtalálta a dolgait, miután a helybéliek panaszt tettek, hogy
csavargók élnek a parton. Thomasson megállt, és zseblámpájával
odavilágított a házra. Teljesen sötétbe borult, a kéményből nem
szállt a füst.
Feltolta a biciklijét a kocsifelhajtón, és bekopogott az ajtón. Senki
sem felelt. Attól tartva, hogy Colville berúgott vagy elpatkolt, még
erősebben dörömbölt. Megint nem kapott választ. Belökte az ajtót és
benézett. Bent vaksötét volt. Hangosan szólongatta Colville-t.
Miután nem kapott választ, folytatta az útját Hampton Sandsbe.
Brancasterhez hasonlóan Hampton Sands is csendes, tökéletesen
elsötétített volt. Thomasson keresztülkerekezett a falun, elhaladt a
kocsma, a vegyes bolt és a St John templom mellett. Áthajtott a
tengeröböl hídján. Sean és Mary Dogherty másfél kilométerre laktak
a falun kívül. Thomasson tudta, hogy Jenny Colville gyakorlatilag a
Dogherty családnál lakik. Nagyon valószínűnek találta, hogy ezt az
éjszakát is ott tölti. De hova lett Martin?
Nehezen tette meg a másfél kilométert, az ösvény valósággal
hullámzott alatta. A vaksötétben maga előtt hallotta Rags
mancsainak ritmikus kopogását, és a kutya egyenletes
lélegzetvételét. Felbukkant a Dogherty-ház. Felhajtott a
kocsibejáróra, leugrott a bicikliről, és körbevilágított a
zseblámpájával.
 A mezőn felkeltette valami a figyelmét. Mozgatta a fénycsóvát a
magas fű fölött, és az a valami újra megvillant. Előrecsörtetett a
felázott talajon, és lehajolt a tárgyért. Egy üres marmonkannát
talált. Benzinszagot árasztott. Felfordította, és kifolyt belőle a
maradék üzemanyag.
Rags előtte szaladt a házhoz. Látta, hogy Sean Dogherty ütött-
kopott, öreg teherautója az udvaron parkol. Azután észrevette, hogy
a pajta oldalánál két bicikli fekszik a fűben. Thomasson odasétált az
ajtóhoz, és bekopogott. Akárcsak a Colville-házban, itt sem kapott
választ.
Nem vesződött azzal, hogy másodszor is kopogjon. Addigra éppen
eléggé megriadt, hogy mire bukkan. Egy hangos „Hello” kiáltással
belökte az ajtót. Különös hangot, elfojtott nyöszörgést hallott.
Zseblámpájával bevilágított a szobába, és meglátta a felpeckelt
szájú, székhez kötözött Mary Doghertyt.
Miközben Rags veszettül ugatott, Thomasson odarohant, és
leoldotta a kötést Mary arcáról.
– Mary, az isten szerelmére, mi történt itt? Mary hisztérikusan
kapkodott levegő után: – Sean, Martin halott… a pajtában…
kémek… tengeralattjáró… Jenny!
– Vicary beszél.
– Perkin rendőrfőnök a King’s Lynn-i rendőrségtől.
– Mire bukkantak?
– Két holttestre, egy hisztérikus asszonyra és egy eltűnt lányra.
– Jóságos Isten! Kezdje az elején.
– Miután megkaptam a hívását, járőrbe küldtem minden helyi
rendőrt. Thomasson helyi megbízott körzetébe több falu tartozik a
norfolki partvidéken. Ó jutott el a tragédia helyszínére.
– Folytassa.
– A dolog a Hampton Sands nevű faluban történt. Hacsak nincsen
egy nagy térképe, valószínűleg meg sem találja. Ha rendelkezik
ilyennel, keresse meg Hunstantont a Wash-öböl partján, húzza végig
az ujját a norfolki partok mentén, és rábukkan Hampton Sandsre.
– Megtaláltam. – A falu közel volt ahhoz a ponthoz, ahol Vicary a
rádióadó helyét feltételezte.
– Thomasson két holttestet talált egy Hampton Sandsen kívüli
pajtában. Az áldozatok helyi lakosok, Martin Colville-nek és Sean
Doghertynek hívják őket. Dogherty ír származású. Thomasson
megtalálta a házban Dogherty feleségét, Maryt is, összekötözve,
betömött szájjal. Erősen fejbevágták, és hisztérikus állapotban volt.
Egy egész mesét adott elő a rendőrnek.
– Engem semmi nem lep meg, rendőrfőnök. Kérem, folytassa.
– Mrs. Dogherty elmondta, hogy férje a háború kitörése óta a
németeknek kémkedett, és bár soha nem volt kimondottan IRA-
fegyveres, kapcsolatot tartott a csoporttal. Elmesélte, hogy néhány
héttel ezelőtt a németek egy Horst Neumann nevű új ügynököt
dobtak le a tengerparton, és Dogherty befogadta őt a házba. Attól
kezdve az ügynök velük lakott, és rendszeresen bejárt Londonba.
– Mi történt ma éjjel?
– Pontosan nem tudja. Lövéseket hallott, kirohant a pajtába, és
meglátta a holttesteket. A német azt mondta neki, hogy Colville
rájuk tört, és akkor kezdődött a lövöldözés.
– Volt egy nő is Neumannal?
– Igen.
– Mondjon valamit az eltűnt lányról.
– Colville lányáról, Jennyről van szó. Nincs otthon, és a biciklijét
megtaláltuk Dogherty házánál. Thomasson arra következtet, hogy
követte az apját, tanúja volt a lövöldözésnek vagy a
következményeinek, és elmenekült. Mary attól fél, hogy a németek
megtalálták, és magukkal hurcolták.
 – Tudja az asszony, hogy merre indultak?
– Nem, de azt mondta, valószínűleg egy fekete furgonnal
menekülnek.
– Most hol van?
– Még a házban.
– És Thomasson rendőr?
– Ó még vonalban van a Hampton Sands-i kocsmából.
– Látta valami nyomát rádiónak a házban vagy a pajtában?
– Tartsa egy kicsit, megkérdezem.
– Azt mondja, hogy látott valami furcsa szerkezetet a pajtában,
ami rádió is lehetett.
– Hogy nézett ki a dolog?
– Egy bőrönd, amelyben rádiónak látszó tárgyat raktak. Egy
puskalövés összetörte.
– Ki tud még erről a dologról?
– Én, Thomasson, és feltehetőleg a kocsma tulajdonosa.
Gyanítom, hogy most is Thomasson mellett áll.
– Azt akarom, hogy az égvilágon senkinek se tegyen említést a
Dogherty-házban történtekről. Az esetről készük jelentésben ne
essen szó német ügynökökről Ez egy rendkívüli fontosságú
biztonsági ügy. Világos a helyzet, rendőrfőnök?
– Megértettem.
– Norfolkba küldöm egy csapat emberemet, hogy segítsenek
magának. Most hagyják Mary Doghertyt és a holttesteket pontosan
azon a helyen, ahol rájuk találtak.
– Igen, uram.
Vicary újra a térképre nézett. – Nos, rendőrfőnök, az
információim szerint azt gyanítom, hogy azok a szökevények
egyenesen az ön körzete felé tartanak. Úgy gondoljuk, hogy a végső
céljuk a lincolnshire-i part elérése.
– Mozgósítom minden emberemet. Eltorlaszoljuk a főbb
útvonalakat.
– Minden fejleményről folyamatosan tájékoztassa az irodámat. És
sok szerencsét.
Vicary letette a kagylót, majd Boothbyhoz fordult.
– Megöltek két embert, valószínűleg magukkal vittek egy túszt, és
a lincolnshire-i part felé menekülnek. – Halványan elmosolyodott. –
És úgy tűnik, elvesztették a másik rádiójukat is.
 ÖTVENNYOLC

Anglia, Lincolnshire

Két órával Hampton Sands elhagyása után, Horst Neumann és

Catherine Blake komolyan kételkedni kezdett maradék esélyükben,
hogy időben odaérhetnek a tengeralattjáróval megbeszélt
találkozóra. Elkerülendő a közvetlen partvidéket, Neumann
visszafelé indult, felkapaszkodott a Norfolk szívében emelkedő
dombokra, majd követte a sötét falvak és dombhátak között keskeny
szalagként tekergő utat. Délkeleti irányban elkerülte King’s Lynnt,
áthajtott egy sor falucskán, és a Wiggenhall St Germans nevű
településnél átkelt a Great Ouse folyón.
Az utazás a Wash-öböl déli szélén felért egy rémálommal. Az
Északi-tenger felől tomboló szél korbácsolta a lápvidéket és a
gátakat. Az eső egyre jobban szakadt. A heves szélroham időnként
dühödten felkapta, megforgatta a vizet, és elmosta az út szélét.
Neumann kilométereken át előregörnyedve robogott a sík terepen,
mindkét kezével görcsösen kapaszkodott a kormánykerékbe.
Időnként úgy érezte, mintha feneketlen örvény ragadná magával.
Catherine mellette ült, és zseblámpájának fényénél Dogherty régi
katonai térképét tanulmányozta. Németül beszélgettek, hogy Jenny
ne érthesse meg. Neumann furcsának találta Catherine német
beszédét, vontatottan, hangsúlytalanul, helyi akcentus nélkül ejtette
ki a szavakat. Azt a fajta németet beszélte, amelyik a második vagy
harmadik nyelve valakinek. Mint aki nagyon hosszú ideig nem
használta a nyelvet.
Neumann Catherine navigálása alapján vezetett.
A hajó Cleethorpesben várja őket, amely település a Humber folyó
torkolatában, Grimsby kikötője mellett fekszik. Ha a Wash-öblöt
maguk mögött hagyják, több nagyobb település már nem esik az
útjukba. A térkép tanúsága szerint jó út vezetett odáig, az A16-os,
amely kilométereken keresztül a Lincolnshire fennsík belső lábánál,
majd a Humber folyó mentén kanyargott. Előrelátásból Neumann a
legrosszabbra is felkészült. Feltételezte, hogy Maryt végül
megtalálják, riasztják az MI5 embereit, és torlaszokat emelnek a
partvidék közelében vezető utakon. Cleethorpes felé csak félúton
akarta igénybe venni az Al6-ot, azután lefordul egy alacsonyabb
fokozatú útra, amely a partvonalhoz közelebb fut.
A Wash-öböl nyugati partján Boston következett. Ez volt az utolsó
nagyobb városka a Humber folyóig. Neumann letért a főútról, és
csendes külvárosi utcákon robogott tovább, hogy a város nyugati
végén csatlakozzon vissza az Al6-ra. Tövig nyomott gázpedállal
rontott a viharnak.
Catherine lekapcsolta a zseblámpáját, és figyelte a fényszórók
gyenge ragyogásában kavargó esőt.
– Milyen lehet most Berlinben?
Neumann nem vette le a szemét az útról. – Mint a Paradicsomba
Mindenki boldog, keményen dolgozik a gyárakban, öklét rázza az
amerikai és angol bombázók felé, és kivétel nélkül imádják a
Führert.
– Ez úgy hangzott, mint Goebbels propagandafilmjei.
– A valóság nem ennyire szórakoztató, Berlinben katasztrofális a
helyzet. Az amerikai B-29-es bombázók nappal támadnak, az angol
Lancasterek és Halifaxek éjjelente. Vannak napok, amikor
folyamatosan bombázzák a várost. Berlin központjának legnagyobb
része romhalmaz.
– Magam is átéltem heves bombatámadást, és attól tartok, hogy
Németország rászolgált az amerikaiak és az angolok bármilyen
kíméletlen ötletére. Elsőnek a németek terjesztették ki a háborút a
civil lakosságra, és nem tudok könnyet ejteni azért, hogy most
Berlint porig bombázzák.
– Úgy beszél, mint egy született angol.
– Félig angol vagyok. Az anyám az volt. És hat éven keresztül
éltem az angolok között. Ilyen körülmények között nehéz eldönteni,
hogy az ember melyik oldalon áll. De meséljen többet Berlinről.
– Akiknek van pénzük és megfelelő kapcsolataik, azok jól élnek.
Akik nem rendelkeznek ilyennel, azok éheznek. Az oroszok keleten
megfordították a helyzetet. Az a gyanúm, fél Berlin a partraszállás
sikerében reménykedik, hogy az amerikaiak előbb érjenek a városba,
mint az Ivánék.
– Mennyire jellegzetes német gondolkodás! Megválasztanak egy
pszichopatát, teljhatalmat adnak a kezébe, azután siránkoznak, hogy
a pusztulás szélére sodorta őket.
Neumann nevetett. – Ha ilyen előrelátással volt megáldva, mi az
ördögnek vállalta önként a kémkedést?
– Ki beszélt itt önkéntességről?
Közben átrobogtak két falun, Stickney és Stickford főutcáján. A
házakban eltüzelt fahasábok kesernyés füstje beszivárgott a
furgonba. Neumann hallotta, hogy felugat egy kutya, majd a másik
is. Benyúlt a zsebébe, kivett egy pakli cigarettát, és Catherine-nek
nyújtotta. Ő kettőt meggyújtott, és az egyiket Neumann szájába
dugta.
– Nem lenne kedve megmagyarázni ezt az utolsó megjegyzését?
Catherine elgondolkodott a kérésen. Ennyi év után, németül
beszélgetve rettenetesen furcsán élte meg a dolgot. Hat évet élt le
úgy, hogy az igazságot elfojtotta magában. Valaki mássá változott,
kitörölte a múltját és minden személyiségjegyét. Ha Hitler és a
háború előtti önmagára gondolt, olyannak tűnt föl, mintha valaki
más jelenne meg előtte.
Anna Katarina von Steiner egy szerencsétlen közúti balesetben
meghalt Berlin határában.
– Nos, hát nem egészen úgy történt, hogy besétáltam a helyi
Abwehr kirendeltségre, és leszerződtem – szólalt meg végül. – De fel
sem tételezem, hogy bárki ilyen módon vállalta volna ezt a munkát.
Valaki mindig eljön az emberért. Az én esetemben Kurt Vogel volt az
a valaki.
Catherine elmesélte az egész történetet, amelyet eddig senkinek
nem mondott el. A Spanyolországban töltött nyarat a polgárháború
kitörésének évében. A nyarat Maria birtokán. Szerelmi kalandját
Maria apjával. – Amilyen az én szerencsém, a fasisztákat támogatta,
és az Abwehr tehetséges helyi képviselője volt. Eladott Vogelnek, aki
eljött szemrevételezni.
– Miért nem mondott nemet?
– Miért nem mondott egyikünk sem nemet? Engem a világon a
számomra legkedvesebb lénnyel, az apámmal fenyegettek. Egy jó
operatív tisztnek ez a módszere. Behatolnak az ember fejébe.
Kifürkészik a gondolatait és az érzéseit. Hogy mit szeret, mitől fél.
És utána felhasználják az egészet, hogy olyanná faragják azt embert,
amilyenné ők akarják.
Egy ideig szótlanul cigarettázott, figyelte a mellettük elsuhanó
falut.
– Tudta, hogy gyerekkoromban Londonban éltem, hogy
tökéletesen beszélem a nyelvet, tudok a fegyverekkel bánni, és már…
Egy percre megint elhallgatott. Neumann nem sürgette. Csak
megbűvölten várta a folytatást.
– Tudta, hogy a személyiségem alkalmas arra a feladatra, amelyet
elképzelt. Közel hat évet éltem egyedül Londonban, gyakorlatilag
semmi kapcsolatot sem tartottam az enyémekkel, nem voltak
barátaim, családom, és nem találkoztam más ügynökökkel. Az egész
inkább börtönbüntetésnek és nem megbízatásnak tűnt. El sem
tudom mondani, hányszor álmodtam arról, hogy visszamegyek
Berlinbe, megölöm Vogelt a valamelyik általa és a barátai által
tanított csodálatos gyilkolási technikák egyikével.
– Hogyan lépett be az országba?
Elmesélte neki, részletesen elmondta Vogel utasításait.
– Jézusom – dünnyögte Neumann.
– Mintha a Gestapo követte volna el, igaz? A következő hónapot új
személyazonosságom megteremtésére fordítottam. Azután
letelepedtem és vártam. Vogel és én kódnevek elhangzása nélküli
rádiókapcsolatot tartottunk. Így az angolok engem soha nem
kerestek. Vogel tudta, hogy biztonságban vagyok, és készen állok a
bevetésre. Azután a hülye adott egy olyan feladatot, hogy egyenesen
az MI5 karjába küldött vele. – Halkan felnevetett. – Istenem, el sem
tudom hinni, hogy mindezek után most hazafelé tartok. Soha nem
gondoltam, hogy még egyszer meglátom Németországot.
– Nem látszik rettenetesen izgatottnak, hogy hazafelé tart.
– Haza? Nehéz elgondolni, hogy Németország a hazám. Aligha
érzem németnek magam. Ezeket az érzéseket Vogel kitörölte
belőlem a kis bajorországi hegyi táborában.
– Mit szándékozik csinálni?
– Találkozni Vogellel, megbizonyosodni, hogy az apám él, azután
felvenni a fizetésemet, és elhagyni az országot. Vogel teremthet
nekem egy másik hamis személyazonosságot. Legalább öt különböző
állampolgárságért folyamodhatok. Többek között ez vitt bele a
játékba. Mert egy nagy játék az egész, igaz? Egyetlen nagy játszma.
– Hová szeretne menni?
– Vissza Spanyolországba. Vissza arra a helyre, ahol minden
elkezdődött.
– Meséljen róla – kérte Neumann. – Muszáj valami másra is
gondolnom ezen az istenverte úton kívül.
– A Pireneusok lábánál fekszik. Reggelente vadászni megyünk,
délutánonként fellovagolunk a hegyekbe. Van arrafelé egy patak,
amely mély, hűvös tavacskává szélesedik, és ott maradunk egész
délután. Jegelt fehér bort iszunk, és élvezzük az eukaliptuszfák
illatát. Mindig erre gondoltam, amikor rámtört a magány. Néha úgy
éreztem, hogy megőrülök.
– Csodálatosan hangzik. Ha szüksége lesz lovászfiúra, csak
szóljon.
Catherine mosolyogva nézett rá. – Maga csodálatos lenne. Ha
nem lett volna mellettem… – Egy pillanatig tétovázott. – Istenem, el
sem tudom képzelni, mi történt volna.
– Erről egy szót sem. Örülök, hogy segíthettem. A legnagyobb
bajból már kikerültünk, de még nem vagyunk túl minden veszélyen.
– Elhiheti, hogy ezzel én is tisztában vagyok.
Catherine elszívta a cigarettáját, résnyire letekerte az ablakot, és a
csikket kidobta az éjszakába. Lehullott az útra, és szikrákat hányt a
szélben. Hátradőlt és becsukta a szemét. Felszökött az adrenalin
szintje, és félelemmel gondolt a jövőre. Rátört a kimerültség. A
furgon gyenge hintázása könnyű álomba ringatta.
– Vogel soha nem mondta meg nekem az igazi nevét – mondta
Neumann. – Valójában hogy hívják?
– Az igazi nevem Anna Katarina von Steiner volt – felelte álmos
hangon. – De jobban szeretném, ha továbbra is Catherine-nek
szólítana. Tudja, Kurt Vogel megölte Annát, mielőtt Angliába
küldött. Attól félek, hogy Anna már nem létezik. Anna meghalt.
Az újra megszólaló Neumann hangja már csak messziről, valami
hosszú alagútból jutott el hozzá.
– Egy ilyen gyönyörű és intelligens nő, mint Anna Katarina von
Steiner hogyan végezheti itt, ilyen körülmények között?
– Ez nagyon jó kérdés – felelte, azután legyőzte a fáradtság, és
elaludt.
 Most már csak álmában emlékezett rá. Tudatos gondolkozásából
régen a jótékony feledés homályába merült. Egy futó pillanatra
megint felvillant előtte. Néha a saját szemével látta, mintha újra
átélné, máskor az álomképeket karzaton ülő nézőként, kívülről
figyelte.
Ma éjjel ismét átélte.
A tó partján fekszik, a Papa magára hagyta. Tudja, hogy nem
megy közel a vízhez – fürdésre túl hideg –, és ismeri a szokását,
hogy szeret egyedül emlékezni az anyjára.
Ősz van. Hozott magával egy pokrócot is. A tópartján nőtt magas
fű még nedves a reggeli esőtől. A szél lustán mozgatja a fákat. Egy
csapat varjú hangosan károg és csapkod a feje fölött. A fák levelei
narancssárga és vörös színekben pompáznak. Figyeli a lassan
lehulló leveleket. Úgy szállnak a levegőben, mint apró luftballonok,
és lepotyognak tó fodrozódó vízére.
És ahogy figyeli a szállingózó leveleket, meglátja a tó túlpartján, a
fák árnyékában álldogáló férfit.
Hosszú ideje ott áll és őt figyeli, majd elindul feléje. Térdig érő
csizmát és háromnegyedes kabátot visel, jobb kezében törött
závárzatú vadászpuskát ringat. A haja és a szakálla túl hosszú,
szemei vörösek és nedvesek. Ahogy közelebb ér meglátja, hogy
valami himbálódzik az övére akasztva. Rádöbben, hogy két véres
nyúl. Halálos ernyedtségükben valószínűtlenül hosszúnak és
soványnak látszanak.
A papának van egy kifejezése az ilyen vadorzókra,
tojásbuggyantónak hívja őket. Más emberek földjére járnak, és
megölik az állatokat, a szarvasokat, nyulakat és fácánokat. A
tojásbuggyantó elnevezést nagyon mulatságosnak találta. Úgy
hangzott, mint amikor valaki a reggelinél feltöri a tojásokat. A férfi
közeledtére is ez járt a fejében, és mosolygott.
A vadorzó engedélyt kért, hogy leülhessen melléje, és ő
beleegyezett.
A férfi leguggolt, és a puskáját lefektette a földre.
– Egyedül vagy itt? – kérdezte.
– Igen. Apám szerint ez biztonságos környék.
– Hol van most az apád?
– Bent a házban.
– És nem jön ide vissza?
– Nem.
– Akarok mutatni neked valamit– mondta a férfi. – Valamit, amit
csodálatosnak fogsz találni.
A szemei most egészen nedvesek voltak. Mosolygott, kivillantak
fekete, hiányos fogai. Először ijedt meg tőle. Megpróbált felállni, de
a férfi megragadta a vállait, és leszorította a pokrócra. Sikítani
próbált, azonban hatalmas, szőrös kezével belé fojtotta a hangot.
Hirtelen rámászott, és ő megbénult a súlya alatt. A férfi felrántotta a
ruháját, és lehúzta a bugyiját.
Ehhez hasonló fájdalmat még soha nem érzett. Úgy érezte, hogy
menten szétszakad. A férfi egyik kezével leszorította a nyakát, a
másikkal befogta a száját, hogy senki se hallhassa a sikoltozását.
Erezte, hogy a nyulak még meleg tetemei odapréselődnek a lábához.
Azután a vadorzó arca eltorzult, mintha fájdalmat érezne, és minden
olyan hirtelen véget ért, ahogyan kezdődött.
A férfi újra beszélt hozzá.
– Láttad a nyulakat? Láttad, mit csináltam a nyulakkal? Próbált
bólintani, de a kéz olyan erősen szorította a száját, hogy képtelen
volt megmozdítani a fejét.
– Ha bárkinek is elmondod, hogy ma itt mi történt, ugyanezt
teszem majd veled is. És azután megteszem az apáddal.
Mindkettőtöket lelövöm, és a fejeteket az övemre akasztom. Hallasz
engem, kislány?
 Sírva fakadt.
– Te nagyon rossz kislány vagy – mondta a férfi. – Igen, ezt látom
a szemedből. Azt hiszem, valójában élvezted is.
Azután még egyszer megtette vele.
Egész testében rázkódott. Korábban nem élte meg így az álmot.
Valaki a nevén szólongatta – Catherine… Catherine… ébredjen.
Miért hív engem Catherine-nek? Az én nevem Anna…
Horst Neumann újra megrázta, most már hevesebben, és kiabált.
–Catherine, a fenébe! Ébredjen! Bajban vagyunk!
 ÖTVENKILENC

Anglia, Lincolnshire

A Lysander hajnali három órakor törte át a vastag felhőréteget, és

landolt a Grimsbytől három kilométerre fekvő kis RAF-bázison.
Alfred Vicary még soha nem repült, és olyan benyomásokat szerzett,
hogy rövidesen nem is akarta megismételni az élményt. A viharos
idő Londontól idáig egyfolytában dobálta a gépet, és Vicary tán
egész életében nem örült még annyira, mint amikor gurulás közben
megpillantotta az apró irányító barakkot.
A pilóta leállította a motort, és a kezelőszemélyzet egyik tagja
kinyitotta az utaskabin ajtaját. Vicary, Harry Dalton, Clive Roach és
Peter Jordan gyorsan kimásztak a gépből. Két férfi várta őket, egy
fiatal, szögletes vállú repülőtiszt, és egy használt esőkabátos, nyílt
tekintetű, himlőhelyes arcú alak.
A RAF tisztje nyújtotta a kezét, és elvégezte a bemutatást. –
Edmund Hughes repülőőrnagy vagyok. Ő pedig Roger Lockwood
rendőrfőnök a lincolnshire-i körzeti rendőrségtől. Jöjjenek be az
irányító barakkba. Kezdetleges, de száraz, és berendeztünk önöknek
egy ideiglenes parancsnoki posztot.
Amikor beléptek, a repülőtiszt azt mondta: – Gondolom, nem
olyan kellemes hely, mint a londoni kvártélyuk.
– Nagyon meglepődne – felelte Vicary. Apró szobába jutottak,
amelynek egyetlen ablaka a repülőtérre nézett. Lincolnshire
nagyméretű térképét szegezték a falra, vele szemben egy íróasztal
állt két viharvert telefonkészülékkel. – Ez tökéletesen megfelel.
– Van egy rádiónk, és egy telexgépünk – mondta Hughes. –
Tudunk készíteni teát és néhány sajtos szendvicset. Úgy látom, hogy
valami étel nagyon magukra férne.
 – Köszönjük – mondta Vicary. – Rettentően hosszú nap áll
mögöttünk.
Hughes kiment a szobából, és Locwood rendőrkapitány lépett
előre.
– A Wash-öbölig minden fontosabb útvonalon vannak embereim
– mondta, és vastag ujjával a térképre bökött. – A kisebb falvakban
csak biciklis rendőrök járőröznek, ezért attól tartok, hogy nem sokat
tehetnek, ha megpillantják őket. De ahogy közelebb jutnak a
parthoz, mindenképpen bajba kerülnek. Ezeken a különböző
pontokon úttorlaszokat állítottunk. A legjobb embereimet,
járőrkocsijaimat, furgonjaimat és fegyverzetünket vetettem be.
– Nagyon jó. Mi a helyzet a közvetlen tengerparttal?
– A lincolnshire-i part és a Humber folyó torkolata mentén
minden dokkban és kikötőben van egy emberem. Ha megpróbálnak
hajót lopni, arról mindenképpen értesülünk.
– A nyílt partrészeken mi a helyzet?
– Hát az egy másik történet. Nem rendelkezem korlátlan
erőforrásokkal. Sok jó legényemet elszipkázta a hadsereg, ahogy
behívtak mindenki mást. De én ismerem ezeket a vizeket. Magam is
amatőr tengerész vagyok. És ma éjjel semmiféle hajóval sem volna
kedvem kimenni a nyílt tengerre, amelyet a partmenti fövenyen
lehet vízre bocsátani.
– Ez az időjárás lehet a legjobb barátunk.
– Hát igen. Még valamit mondanék, Vicary őrnagy. Továbbra is
azt a látszatot kell keltenünk, hogy közönséges bűnözők után
kutatunk?
– Pontosan, rendőrfőnök, valóban így kell tennünk.
A kisebb, másodosztályú út Louth városkán kívül ágazott le az
A16-ról. Neumann úgy tervezte, hogy azon a ponton fordul le a
főútról, a mellékúton hajt a partig, majd egy másik mellékúton
közelíti meg Cleethorpest. Csak felmerült egy probléma. Louth
rendőrségének fele a kereszteződésben várakozott. Neumann
legalább négy embert látott. Ahogy közeledett, felkapcsolták a
lámpáikat, és integetve megálljt parancsoltak neki. Az ébredező
Catherine meglepődött. – Mi történt?
– Attól tartok, hogy az út végére értünk – mondta Neumann, és
megálláshoz készülődött. – Nyilvánvalóan ránk várnak. Ebből a
helyzetből nem tudjuk kidumálni magunkat.
Catherine felkapta a Mauserét. – Ki akar itt beszélni?
Az egyik rendőr puskával a kezében előbbre lépett, és
megveregette a Neumann felőli üveget.
Neumann letekerte az ablakot, és azt kérdezte: – Jó estét. Mi a
probléma?
– Lenne szíves kiszállni a furgonból, uram?
– Igazából nem szívesen. Késő van, fáradt vagyok, rettenetes az
idő, és szeretnek mielőbb célhoz érni.
– És hol lenne az, uram?
– Kingstonban – felelte Neumann, de már látta, hogy a rendőr
egyre jobban kételkedik a történetben. Catherine ablakánál egy
másik rendőr bukkant fel. A további kettő a furgon hátuljánál
figyelt.
A rendőr feltépte a Neumann felőli ajtót, puskájának csövét az
arcára irányította, és azt mondta: – Rendben van. Emelje fel szépen
a kezét, hogy lássam, és szálljon ki a furgonból. Nyugodtan és
lassan.
Jenny Colville összekötözött kezekkel és lábakkal, betömött szájjal
ült a furgon sötét hátuljában. Fájtak a csuklói, de a nyaka és a háta
is. Mennyi ideje ülhet itt, a padlón? Két órája? Három? Talán már
négy is? Amikor a kocsi lassított, egy pillanatra felvillant benne a
remény. Arra gondolt: „Talán hamarosan véget ér az egész
gyötrelem, visszamehetek Hampton Sandsbe, és Mary, Sean meg
apu ott várnak, és a dolgok az ő jövetele előtti szokott rendben
folynak tovább, és minden csak egy rossz álomnak tűnik majd, és…”
Megálljt parancsolt a fantáziájának. Jobb reálisan nézni a dolgokat.
Jobb csak a valódi lehetőségekkel foglalkozni.
Figyelte előtte ülő fogvatartóit. Hosszú időn át halkan
beszélgettek németül, azután a nő elaludt, és most Neumann
rázogatja, próbálja felébreszteni. Elől fényeket látott a szélvédőn
keresztül, előre-hátra mozgó fénycsóvákat, mintha fáklyák
világítanának. Eszébe jutott, hogy az úttorlaszokat emelő rendőrök
szoktak ilyen lámpákat használni. Lehetséges lenne? Értesültek róla,
hogr ezek német kémek, és őt elrabolták? Lehet, hogy éppen most
keresik?
A furgon megállt. Láthatta a két-két rendőrt a furgon elején és a
hátuljánál, hallotta az utóbbiak lépteit és beszélgetését. Hallotta,
hogy a rendőr megveregeti az ablakot. Látta, hogy puskát tart a
kezében. Akkor a nőre nézett. Ő is fegyvert szorongatott.
Hirtelen visszaemlékezett a pajtában történtekre. Két ember
került az útjukba, az apja és Sean Dogherty, és megölték
mindkettőjüket. Lehet, hogy Maryt is meggyilkolták. Azért nem
fogják megadni magukat, mert néhány vidéki rendőr felszólítja őket.
A rendőröket is megölik, ahogy az apjával és Seannel elbántak.
Jenny hallotta, nyílik a furgon ajtaja, és a rendőr rájuk kiállt, hogy
szálljanak ki. Tudta, mi következik. Kiszállás helyett biztosan
lövöldözni kezdenek. Azután a rendőrök mind meghalnak, és ő
megint egyedül marad velük.
Figyelmeztetnie kell a rendőröket.
De hogyan?
Beszélni nem tud, mert Neumann szorosan bekötötte a száját.
Mindössze egyetlen dolgot tehet.
Felemelte a lábait, és amilyen erővel csak tudta, megrúgta a
furgon oldalát.
Ha Jenny Colville akciója nem éri el a kívánt hatást, a
Catherine Blake ajtajához közel álló rendőr számára minden
bizonnyal kegyesebb halált tartogatott volna a sors. Így
azonban, amikor a hang irányába fordította a fejét, Catherine
felemelte a Mausert és lelőtte. A kiváló hangtompító következtében
a lövés hangja éles pukkanássá szelídült. A golyó áttörte az üveget,
az állkapocs táján vágódott a rendőr fejébe, és felfúródott az agyába.
Szerencsétlen ember lezuhant a sáros útpadkára, és azonnal
meghalt.
Másodiknak a Neumann felőli ajtónál várakozó rendőr vesztette
életét, habár nem az ő lövése ölte meg. Neumann jobb karját
meglendítve félreütötte a puskáját, Catherine pedig megfordult, és
kilőtt a nyitott ajtón. A golyó a homloka közepén találta el a rendőrt,
és a koponya hátsó felén távozott. A boldogtalan hanyatt zuhant a
földre.
Neumann kivágta a kocsi ajtaját, és leugrott az útra. A furgon
hátuljánál álló egyik rendőr ellőtt a feje fölött, és széttörte az
ablakot. Neumann gyors egymásutánban kétszer meghúzta a
ravaszt. Az első golyó a rendőr vállába fúródott, és megpörgette a
tengelye körül. A második átszakította a szívét.
Catherine kiugrott az autóból, kinyújtott kezében tartott
pisztolyával megcélozta a sötétséget. A furgon másik oldalán
Neumann ugyanígy tett, csakhogy ő hason feküdt. Mindketten
vártak, mozdulatlanul hallgatóztak.
A negyedik rendőr jobbnak látta, ha segítségért szalad.
Megfordult, és rohanni kezdett a sötétben. Néhány lépés után
Neumann lőtávolába került. Ő gondosan célzott, és kétszer lőtt. A
rendőr megtorpant, puskája csattant az aszfalton, és ő is élettelenül
zuhant a vizes úttestre.
Neumann összegyűjtötte a holttesteket, és egymásra rakta a
furgon hátuljánál. Catherine kinyitotta az ajtót. Jenny rémülettől
kitágult szemekkel emelte fel kezeit, hogy eltakarja az arcát.
Catherine a pisztoly agyával az arcába vágott. Mély vágás nyílt a
szeme fölött. – Ha nem akarod úgy végezni, mint ezek, még egyszer
ne próbálkozz ilyesmivel!
Neumann felemelte Jennyt, és lefektette az út szélére. Azután
Catherine-nel együtt berakta a rendőrök hulláit a furgon hátuljába.
Az ötlet azonnal megszületett a fejében. A rendőrtisztek a saját
furgonjukkal jöttek idáig, a kocsi néhány méterre parkolt az út
szélén. Elrejtheti a holttesteket meg a lopott autót a fák között, és a
rendőrségi furgonnal mehetnek tovább a partra. Órák is eltelhetnek,
mire másik rendőr megfordul errefelé, és felfedezi a társai eltűnését.
Addigra ő és Catherine már az U-Boot fedélzetén utaznak
Németország felé.
Neumann fölnyalábolta Jennyt, és beültette a rendőrségi furgon
hátuljába. Catherine felmászott a volán mögé, beindította a motort.
Neumann visszament a másik járműhöz, és beült. A motor még járt.
Hátratolatott, megfordult, és nagy sebességgel Catherine nyomába
eredt. Megpróbált nem gondolni az alig néhány centire fekvő
hullákra.
Két perccel később Neumann befordult egy kisebb csapásra.
Haladt még kétszáz métert, azután megállt és leállította a motort.
Visszarohant az útra. Addigra Catherine megfordult a furgonnal, és
áttelepedett az utasülésre. Neumann bemászott, becsapta az ajtót, és
elhajtott a helyszínről.
Elrobogtak az úttorlasz mellett, és ráfordultak a mellékútra. A
térkép szerint tizenöt kilométerre voltak a parti úttól, és további
harmincra Cleethorpestól. Neumann beletaposott a gázba, és
keményen tartotta a kormányt. Amióta észrevette az MI5 embereit
Londonban, most először gondolt arra, hogy talán sikerül.
Alfred Vicary fel-alá járkált a szobában a légibázison. Harry
Dalton és Peter Jordan cigarettázva ültek az íróasztalnál. Lockwood
rendőrkapitány mellettük telepedett le, és geometriai ábrákat rakott
ki a gyufaszálakból.
– Nekem nem tetszik a dolog – szólalt meg Vicary. – Mostanra
valakinek már észre kellett volna vennie őket.
– Az összes főbb útvonalat megfigyelés alatt tartják – mondta
Harry. – Valahol bele kell ütközniük az úttorlaszokba.
– Esetleg nem is ezen az úton haladnak. Meglehet, rettenetesen
elszámítottam magam. Hampton Sandsből talán délre mentek. Az
U-Bootnak adott jelzés lehetett trükk is, és már egy kompon utaznak
Írország felé.
– Erre fognak jönni.
– Talán megbújtak valahol, és lefújták a találkozót. Elrejtőztek egy
másik félreeső faluban, és addig nem mozdulnak, amíg el nem vonul
a vihar.
– Jelzést küldtek a tengeralattjárónak. Jönniük kell.
– Bármit nem kell megtenniük. Valószínűleg észrevették az
úttorlaszokat, meg a különleges rendőri készültséget, és
elhatározták, hogy várnak. A következő alkalommal is jelezhetnek a
tengeralattjárónak, és újra próbálkozhatnak, ha az események
lecsendesedtek.
– Egy dologról elfelejtkezik. Nincs rádiójuk.
– Azt hisszük, hogy nincs rádiójuk. Maga elvett tőlük egyet, és
Thomasson talált egy tönkretett rádiót Hampton Sandsben. De nem
lehetünk biztosak benne, hogy nem volt nekik harmadik is.
– Semmit sem vehetünk biztosra, Alfred. Csak logikusan
következtethetünk.
Vicary sétálgatott, és a telefont bűvölte. Szólalj már meg az istenit!
Csengess végre!
Kétségbeejtő tehetetlenségében felvette a kagylót, és kérte a
kezelőt, hogy kapcsolja a tengeralattjáró-felderítő termet
Londonban. Mikor végre a vonalba lépett, Arthur Braithwaite
hangja olyan távolinak tetszett, mintha egy torpedókilövő csőből
beszélne.
– Van valami újság, parancsnok?
– Beszéltem a haditengerészettel és a helyi parti őrséggel. A
haditengerészet két cirkálót indított a megbeszélt helyre, a 745-ös és
128-as számú hajókat. Egy órán belül Spurn Head-hez érnek, és
azonnal megkezdik a kutatást. A parti őrség a partközelben ellenőrzi
a tengert. A hajnal első fényeinél a RAF felküldi a felderítő gépeket.
– Ez mikor lesz?
– Reggel hét óra tájban. A sűrű felhőréteg miatt esetleg kicsit
későbben.
– Ezzel valószínűleg elkésünk.
– Nem kényszeríthetem őket, hogy korábban felszálljanak.
Szükségük van elfogadható látási viszonyokra. Ha most mennének
föl, vakrepülést végeznének. De azért van néhány jó hírem is.
Röviddel hajnal előtt változik az idő. A felhőtakaró marad, az eső
azonban várhatóan eláll, és a szél is megszűnik. Ez megkönnyíti
majd a kutatást.
– Végül is nem vagyok biztos benne, hogy ezek jó hírek. A
partszakasz lezárásánál számoltunk a viharral. És a jobb idő a
kémek meg az U-Boot számára is megkönnyíti a manőverezést.
– Lényeges meglátás.
– Utasítsa a haditengerészetet és a RAF-et, hogy a lehető
legdiszkrétebben folytassák a kutatást. Tudom, hogy erőltetettnek
hangzik, de próbálják az egészet rutinellenőrzésnek feltüntetni. És
mondja meg mindenkinek, hogy gondolják meg, miről beszélnek a
rádiójukon. A németek is hallgatnak bennünket. Sajnálom
Braithwaite kapitány, de tovább nem látok előre.
 – Megértettem. Továbbítom a kívánságait.
– Köszönöm.
– És próbáljon pihenni, Vicary őrnagy. Ha a kémei ma éjjel
próbálnak eljutni a tengeralattjáróra, megállítjuk őket.
Gardner és Sullivan rendőrök egymás mellett pedáloztak Louth
sötét utcáin. Gardner öles termetű, esetlen, középkorú férfi volt,
Sullivan vékony és fürge, alig töltötte be a huszadik életévét.
Lockwood rendőrfőnök arra utasította őket, hogy kerekezzenek el a
falutól délre felállított úttorlaszhoz, és váltsanak le két rendőrt.
Gardner biciklizés közben egyfolytában panaszkodott. – Meg tudnád
nekem mondani, hogy a londoni bűnözők a vihar kellős közepén
miért mindig erre menekülnek? – Sullivan felettébb izgatott volt.
Élete első nagy embervadászatán vett részt. És először viselt
szolgálatban fegyvert. A rendőrőrs fegyverszobájából kivett,
harmincéves, zavaros puskát átvetette a vállán.
Öt perc múlva elértek a kereszteződéshez, ahol a feltételezett
úttorlasznak lennie kellett. A hely teljesen elhagyatottnak látszott.
Gardner a kerékpár váza mentén lelógatott lábakkal álldogált.
Sullivan lefektette a biciklijét, felkapcsolta a lámpáját, és körbe
világított a helyszínen. Először a guminyomokat látta meg, azután a
szétszóródott üvegszilánkokat.
– Gyere ide! Gyorsan! – kiabált a társának.
Gardner lekászálódott a bicikliről, és odatámasztotta Sullivan
járgánya mellé.
– Mindenható Isten!
– Nézd meg a nyomokat. Két jármű, az egyiken ők utaztak, a
másik a mienk. Amikor megfordultak, a kerekek belementek az
útpadka sarába. Remekül követhető nyomokat hagytak nekünk.
– Hát igen. Az ember látja, hogy merre vezetnek. Én visszamegyek
az Örsre, és riasztom Lockwoodot. Az ég szerelmére, légy óvatos!
 Sulivan kerekezett az úton, egyik kezében tartotta a zseblámpáját,
és figyelte a fokozatosan elhalványodó nyomokat. Az úttorlasz
helyétől száz méterre a nyomok megszakadtak. Sullivan előre ment
még négyszáz métert, kereste a rendőrségi furgon bármilyen jelét.
Még egy kicsit előbbre kerekezett, és akkor újabb guminyomokat
vett észre. Ezek különböztek az előzőtől. Ahogy haladt előre, egyre
kivehetőbbek és élesebbek lettek. Nyilvánvalónak látszott, hogy
szemből jövő járműtől származtak.
A kiindulási pontig követte a nyomokat, és észrevette a fák közé
vezető keskeny ösvényt. Amikor arra világított a zseblámpájával,
friss keréknyomokra bukkant. Vízszintesen irányította előre a
fénycsóvát, de nem tudta áttörni a sötétséget. Lefelé pillantva
megállapította, hogy a mély, felázott csapáson biciklivel nem képes
átvergődni. Leszállt, a kerékpárt nekitámasztotta egy fának, és
gyalog törtetett tovább.
Két perccel később megpillantotta a furgon hátulját. Odakiáltott,
de nem kapott választ. Megnézte közelebbről. Nem rendőrségi autó
volt, mert londoni rendszámmal közlekedett, és a típusa is eltért.
Sullivan lassan közelítette meg. Az utasülés felől bevilágított a
furgon belsejébe. Az első üléseken nem ült senki. A hátsó
rakodótérbe irányította a zseblámpa fénysugarát.
És akkor meglátta a holttesteket.
Sullivan a fák között hagyta az autót, és amilyen gyorsan csak
tudott, visszakerekezett Louth-ba. A rendőrőrsre érve azonnal
telefonált Lockwood rendőrkapitánynak az RAF-bázisra.
– Mind a négyen meghaltak – mondta a rohanástól kifulladva. –
Egymásra hányva fekszenek a kocsi hátuljában, de nem a
sajátjukban. Úgy látszik, a szökevények ellopták a rendőrségi
furgont. Az úton látott nyomok alapján merem állítani, hogy
visszafelé tartottak Louth-ba.
– A holttestek most hol vannak? – kérdezte Lockwood.
 – Ott hagytam őket az erdőben, uram.
– Menjen vissza, és mellettük várja meg a segítséget.
– Igen, uram. Lockwood letette a kagylót. – Négy halott. Jóságos
isten!
– Nagyon sajnálom, rendőrfőnök. Ennyit az ötletemről, hogy
elrejtőztek valahol. Nyilvánvalóan itt járnak a közelben, és mindent
elkövetnek a menekülésük érdekében, még négy ember hidegvérű
meggyilkolását is.
– Van még egy problémánk, hogy a rendőrségi furgonnal
közlekednek. Időbe telik, mire az úttorlaszoknál álló rendőröket
értesíteni tudjuk erről. Miközben a maga kémei veszedelmesen
közel jutnak a parthoz. –Lockwood a térképhez sétált.
– Itt fekszik Louth, éppen tőlünk délre. Számtalan másodrendű
utat választhatnak a tengerpartig.
– Csoportosítsa át az embereit. Vonjon össze minden erőt Louth
és a part között.
– Ez magától értetődik, de időbe telik. És a kémei ugrásra vannak
tőlünk.
– Még egy dolgot kérek – mondta Vicary. – Lehetőleg feltűnés
nélkül hozassa ide azokat a halott rendőröket. Amíg mindenen túl
nem vagyunk, ki kell agyalnunk valami magyarázatot a halálukra.
– De mit mondok a családjuknak? – csattant fel Lockwood, és
kiviharzott a szobából.
Vicary felkapta a telefont. A kezelő kapcsolta neki az MI5 londoni
főhadiszállását. Az osztály telefonközpontosától Boothbyt kérte, és
várta a kapcsolást.
– Halló, Sir Basil. Attól tartok, nagy bajban vagyunk.
Amikor a cleethorpes-i tengerparton Neumann lassított, majd
befordult a raktárházak és csónakházak sorára, heves szél kavarta az
esőt. Megállt, és kikapcsolta a motort. Már közeledett a hajnal. A
derengő fényben látta a kis rakpartot, amelyhez számos halászhajó
volt kikötve, míg több különféle hajócska lehorgonyozva ringatózott
a fekete vízen. Még megfelelő időben értek a partra. Két alkalommal
ütköztek útakadályba, de a rendőrségi furgonnak köszönhetően
mindkétszer kérdés nélkül engedték át őket.
Jack Kincaid lakása tudomásuk szerint az egyik garázs fölött volt.
Külső falépcső vezetett az ajtóig. Neumann kiszállt, felmászott a
lépcsőkön, és az ajtóhoz közeledve önkéntelenül elővette a
Mauserét. Halkan kopogtatott, de választ nem kapott.
Megpróbálkozott a kilinccsel, az ajtó kinyílt, és ő belépett.
Orrát azonnal megcsapta a helyiség kellemetlen bűze, a rothadó
szemét, az áporodott cigarettacsikkek, a mosdatlan testek és a
kiloccsant alkohol elviselhetetlen szagorgiája. Elővette zsebéből a
lámpáját, és felkapcsolta. A fénycsóva egy csupasz matracon alvó,
öles férfire esett. Neumann átment a szemetes szobán, és
csizmájának orrával oldalba lökte a férfit.
– Maga Jack Kincaid?
– Igen. És maga kicsoda?
– James Porter vagyok. Állítólag maga szállít el a hajóján.
– Oh, igen. Persze. – Kincaid megpróbált felülni, de képtelen volt
rá. Neumann egyenesen az arcába világított. Legalább hatvanéves
lehetett, és darabos arca kemény alkoholizmusról árulkodott.
– Ivott egy keveset tegnap este, Jack? – kérdezte Neumann.
– Hát néhány kortyot.
– Melyik a maga hajója?
– A Camilla.
– Pontosan hol áll?
– A rakpart végében. El sem tudja téveszteni. Kincaid újra álomba
zuhant.
 – Ugye nem bánja, Jack, ha kicsit kölcsönveszem a hajóját?
Kincaid nem válaszolt, csak erősen hortyogott.
– Ezer köszönet, Jack.
Neumann elhagyta a szobát, és visszaült a furgonba.
– A kapitányunk nincs abban az állapotban, hogy vízre szálljon.
Az eszméletlenségig részeg.
– A hajó neve?
– Camilla. Azt mondta, hogy a móló végében áll.
– Van ott még valami más is.
– Micsoda?
– Rögtön meglátja.
Neumann figyelte a látóterébe lépő rendőrt.
– Nyilván megfigyelés alatt tartják az egész partvidéket – mondta.
– Nagyon csúnya dolog. Újabb szükségtelen bonyodalom.
– Essünk túl rajta. Ma éjjel több embert öltem meg, mint egész
szolgálatom alatt az ejtőernyős vadászoknál.
– Mégis mit gondol, Vogel miért küldte ide?
Neumann erre nem válaszolt.
– Mi legyen Jennyvel?
– Magunkkal visszük.
– Én itt akarom hagyni. Már nem lehet a hasznunkra.
– Nem értek egyet. Ha megtalálják, rengeteg dolgot
elmondhat nekik. És különben is, ha tudják, hogy van egy túsz a
fedélzeten, kétszer is meggondolják a megállításunkra tett
lépéseiket.
– Ha abban reménykedik, hogy egy angol állampolgár jelenléte
miatt habozni fognak ránk tüzelni, akkor téved. Ehhez túl nagy a tét.
Ha elkerülhetetlen, mindnyájunkat gondolkodás nélkül megölnek.
 – Akkor legyen úgy. A lány velünk jön. Amennyiben feljutottunk a
tengeralattjáróra, ott hagyjuk a hajón. Az angolok megmentik, és
semmi bántódása nem esik.
Neumann rájött, hogy csak időpocsékolás lenne tovább vitatkozni
vele. Catherine hátrafordult, és angolul szólt Jennyhez. – Semmi
további hősködés. Ha egyetlen rossz mozdulatot teszel, azonnal
lelőlek.
Neumann a fejét ingatta. Begyújtotta a motort, sebességbe tette a
furgont, és elindult a mólón.
A kikötő szélén posztoló rendőr meghallotta a motorzajt, megállt
és felpillantott. Észrevette, hogy egy rendőrségi furgon tart feléje.
Különös, gondolta. A váltás érkezése nyolc órakor volt esedékes.
Figyelte a lefékező autót és a kiszálló két embert. Igyekezett kivenni
az alakjukat a sötétben, és néhány pillanat alatt rájött, hogy nem
rendőrtisztek. Egy férfi és egy nő, nagy valószínűséggel a
szökevények.
Akkor hirtelen elszorult a szíve. Mindössze egy háború előtti
revolver volt nála, amelyik gyakran csütörtököt mondott. A nő feléje
sétált. A karja meglendült, azután valami megvillant a kezében, de
csak fojtott puffanás hallatszott. Érezte, hogy a golyó feltépi a
mellét, és elvesztette az egyensúlyát.
Utoljára még látta a Humber folyó kavargó, piszkos vizét.
Ian McMann halász volt, aki azt hitte, hogy az ereiben keringő ősi
kelta vér minden halandónál nagyobb erőt ad neki. Életének hatvan
évét az Északi-tenger mellett töltötte, és valahányszor vízre szállt,
segélykérő jelzéseket vélt hallani. Állította, hogy tengerbe veszett
emberek szellemei lebegnek a rakpartok és kikötők vízében. Ismert
olyan kísértethajókat, amelyeknek soha még a közelébe sem ment.
Cleethorpesben mindenki igaznak fogadta el ezeket az állításokat, de
azért titokban arra gondoltak, hogy Ian McMann túl sok éjszakát
töltött egyedül a tengeren.
 Szokása szerint ma is ötkor kelt, habár a lehangoló
időjárásjelentés alapján számíthatott rá, hogy a hajók nem
futhatnak ki. Éppen a konyhaasztalnál fogyasztotta reggeli
zabkásáját, amikor zajt hallott a móló felől.
Az eső kopogása megnehezítette más hangok felismerését, de
McMann megesküdött volna, hogy valami vagy valaki a vízbe esett.
Tudta, hogy kint egy rendőr őrködik – tegnap lefekvés előtt vitt neki
forró teát meg egy szelet tortát – és azzal is tisztában volt, hogy
miért áll ott. A rendőrség két londoni személyt keresett, akiket
gyilkossággal gyanúsítottak. Arra gondolt, nem lehettek közönséges
gyilkosok. Húsz éve élt Cleethorpesben, de nem emlékezett olyan
esetre, hogy rendőrség a vízparton őrködött volna.
McMann konyhaablakából remek kilátás nyílt a mólóra és a
Humber folyó torkolatára. Felkelt az asztaltól, elhúzta a függönyt, és
kinézett. A rendőrnek nyomát sem látta. Felvette az esőkabátját és a
viharkalapját, felkapta az ajtó melletti kisasztalról a zseblámpáját,
majd kiment a sötétbe.
A világító lámpával a kezében előre indult. Néhány lépés után
meghallotta, hogy bekapcsolják és életre keltik egy hajó
dieselmotorját. Meggyorsította a lépteit, és megfigyelte, hogy a
Camilláról, Jack Kincaid hajójáról van szó.
Ez az eszetlen kimegy ilyen viharban? – kérdezte magától.
Kiabálva rohanni kezdett. – Jack! Jack! Állj meg! Hová a fenébe
készülsz?
Akkor észrevette, hogy a Camilla köteleit eloldozó, és a hátulsó
fedélzetre felugró férfi nem Jack Kincaid. Valaki éppen ellopja a
hajóját. A rendőrt keresve körülnézett, de az eltűnt. A férfi belépett a
kormányosfülkébe, gázt adott, és a Camilla orra lassan elfordult a
mólótól.
McMann rohant és ordítozott. – Maga ott! Azonnal forduljon
vissza!
 Azután egy másik személy lépett ki a kormányosfülkéből.
McMann látta egy fegyver torkolattüzének villanását, de hangot nem
hallott. Érezte, hogy a golyó elsüvít a feje mellett, veszedelmesen
közel. Néhány üres hordó mögé bukott a földre. Még két lövedék
csapódott a mólóra, azután a lövöldözés abbamaradt.
McMann felállt, és látta a nyílt tenger felé suhanó Camilla tatját.
Csak azután vette észre az öböl olajos vízében lebegő valamit.
– Azt hiszem, ezt személyesen kell meghallgatnia, Vicary őrnagy.
Vicary átvette Lockwood kezéből az egyik telefonkagylót. Ian
McMann volt a vonalban Cleethorpesból.
– Kezdje elölről, Ian – biztatta Lockwood.
– Két ember most lopta el Jack Kincaid halászhajóját, és a nyílt
vízre tartanak.
Vicary felcsattant. – Szentséges Isten! Honnan telefonál?
– Cleethorpesból.
Vicary pislogva nézte a térképet. – Cleethorpes? Volt ott
emberünk?
– Volt – mondta McMann. – A szívében egy golyóval éppen most
lebeg a vízben. Vicary halkan káromkodott, majd folytatta. –
Hányan voltak?
– Szerintem legalább ketten.
– Egy férfi és egy nő?
– Túl messze jutottak és sötét is volt. Egyébként, amikor elkezdtek
lőni rám, lebuktam a földre.
– Egy fiatal lányt nem látott velük?
– Nem.
Vicary a tenyerével befogta a beszélő mikrofonját. – Talán még
abban a furgonban van. Küldjön oda egy embert, amilyen gyorsan
csak lehet. Lockwood bólintott..
 – Mondjon nekem valamit a lopott hajóról – kérte Vicary
McMannt.
– Halászhajó, a neve Camilla. Elég rossz állapotban van. Én ilyen
szélben nem mennék ki vele a tengerre.
– Még egy kérdés. Van a Camillának rádiója?
– Amennyire én tudom, nincs.
Hála istennek, gondolta Vicary. Azután elbúcsúzott az embertől. –
Köszönöm a segítségét.
Lockwood a térkép mellett állt. – Nos, a jó hír az, hogy pontosan
tudjuk, merre járnak. Mielőtt elérnek a nyílt tengerre, át kell jutniuk
a Humber folyó torkolatán. Ez csak egy mérföldnyire esik a mólótól.
Nincs mód arra, hogy előtte megállítsuk őket. De a Spurn Head-hez
kivezényelt haditengerészeti cirkálókon soha nem juthatnak
keresztül. Ez a halászhajó nem egyenrangú ellenfél nekik.
– Azért jobban örülnék, ha egy hajóval mi is vízen lehetnénk.
– Ez éppenséggel megoldható.
– Valóban?
– A Lincolnshire-i megyei rendőrkapitányságnak van egy kisebb
hajója a folyón, a Rebecca. Most éppen Grimsbyben tartózkodik.
Nem a nyílt tengerre épült, de szükség esetén megfelel. És sokkal
gyorsabb egy öreg halászhajónál. Ha azonnal útra kelünk,
hamarosan utolérhetjük őket.
– A Rebeccán van rádió?
– Persze. Tudjuk tartani magával a kapcsolatot.
– És mi a helyzet a fegyverekkel?
– Tudok hozni néhány öreg puskát a grimsby-i rendőrőrs
fegyverszobájából. De azok megtréfálhatnak bennünket.
– Szüksége van legénységre is. Vigye magával az én embereimet.
Én itt maradok, hogy tarthassam a kapcsolatot Londonnal. Ilyen
időben nem sok hasznomat venné a hajón.
Lockwood elmosolyodott, megveregette Vicary hátát, és kiment.
Clive Roach, Harry Dalton és Peter Jordan elindultak utána. Vicary
felemelte a telefont, hogy tájékoztassa Boothbyt a fejleményekről.
Miközben a Camilla siklott a Humber folyó torkolati vízén,
Neumann gondosan követte a hajózási jeleket. A hajó körülbelül
tizenkét méter hosszú volt, széles gerendázatú, és erősen ráfért
volna a festés. Jennyt a hátulsó fedélzet kisebb kabinjában hagyta.
Catherine mellette állt a kormányfülkében. Keleten lassan
világosodott az ég. A zuhogó eső verte az ablakot. Látta, hogy a
hullámok Spurn Head felé rohannak. A világítótorony sötéten
magasodott a tenger fölé. A kormánykerék mellé beépítettek egy
iránytűt. Neumann keletnek fordította a hajó orrát, teljes gázt adott
a motornak, és kisiklott a nyílt vízre.
 HATVAN

Északi-tenger, Spurn Head

Az U-509-es közvetlenül a vízfelszín alatt lebegett. Hajnali fél

hatra járt az idő. Max Hoffman az irányító toronyban állt, a
periszkópon figyelte a tengert, és kávét iszogatott. Égtek a szemei a
megerőltetéstől, mert egész éjjel a fekete víztükröt kémlelte.
Belefájdult a feje is. Nagy szüksége lett volna néhány órai alvásra.
Az első tisztje lépett a parancsnoki hídra. – Harminc perc múlva
lezárjuk a légzsilipeket, kapitány úr.
– Tisztában vagyok az idővel, első tiszt.
– Nem kaptunk további jelzéseket az Abwehr-ügynököktől,
kapitány úr. Azt hiszem, számolnunk kell a lehetőséggel, hogy
elfogták vagy megölték őket.
– Figyelembe vettem ezt a lehetőséget, első tiszt.
– Hamarosan kivilágosodik, kapitány úr.
– Igen. Ez a jelenség reggelente minden nap bekövetkezik. Még
Angliában is.
– Az én álláspontom szerint nem lenne biztonságos továbbra is
ilyen közel maradni az angol partokhoz. A vízmélység itt nem
elegendő ahhoz, hogy elmenekülhessünk az angol wabok elől –
mondta az első tiszt, a német tengerészek között elterjedt szlenget
használva a mélyvízi bombákra.
– Tökéletesen tudatában vagyok a helyzet veszélyességének, első
tiszt. De itt maradunk a találkozási ponton, amíg a légzsilipek be
nem zárulnak. És ha még mindig biztonságosnak ítélem meg a
helyzetet, egy kicsit tovább is.
– De kapitány úr…
 – Szabályszerű rádiójelzést küldtek nekünk, hogy jönnek. Fel kell
tételeznünk: lopott, éppen csak tengerbiztos hajón utaznak, és arra
is számíthatunk, hogy kimerültek vagy esetleg megsebesültek. Addig
maradunk itt, amíg meg nem érkeznek, vagy minden kétséget
kizáróan meg nem győződöm róla, hogy nem jönnek. Világos?
– Igen, kapitány úr.
Az első tiszt eltávozott. Hoffman arra gondolt, mekkora seggfej.
Az alacsony merülésű, belső motorral felszerelt Rebecca alig volt
hosszabb kilenc méternél, a kis, nyitott kormányállásnál egymásnak
szorulva tudott csak két ember megkapaszkodni. Lockwood
előretelefonált, és mire odaértek, a hajó motorját már járatták.
A négy férfi – Lockwood, Harry, Jordan és Roach –
felkapaszkodott a fedélzetre. Egy kikötőmunkás eloldotta a
köteleket, és Lockwood a vízre kormányozta a hajót.
Teljes sebességre kapcsolt. A karcsú hajóorr kiemelkedett a vízből,
és belefúródott a szél korbácsolta hullámokba. A keleti derengés
lassan elűzte az éjszaka sötétjét. A kikötő oldaláról kibontakoztak a
világítótorony körvonalai. Előttük üres volt a tenger.
Harry lehajolt, megragadta a rádió kézibeszélőjét, és tájékoztatta
a Grimsby-ben maradt Vicaryt az eseményekről.
A Rebeccától öt mérföldnyire keletre a 745-ös cirkáló
manőverezett, cikcakkban haladt a hullámzó tengeren. A kapitány és
az első tiszt a parancsnoki hídon álltak, és az esőfüggönyön át,
szemükhöz emelt messzelátóval kémlelték a látóhatárt. Hasztalan
fáradtság volt. A sötétség és a szakadó eső mellett a köd is leszállt, és
tovább rontotta a látási viszonyokat. Ilyen helyzetben száz
méternyire el lehet menni a tengeralattjáró mellett anélkül, hogy az
ember észrevegye. A kapitány odalépett a térképasztalhoz, amelyre a
navigátor bejelölte a következő irányváltoztatást. A kapitány
parancsára a cirkáló 90 fokkal jobbra fordult, és folytatta az útját.
Azután utasította a rádiókezelőt, hogy megváltozott útirányukról
tájékoztassa a tengeralattjáró-felderítő termet.
Londonban Arthur Braithwaite a térképasztal fölé hajolt, és
közben teljes erővel támaszkodott a botjára. Személyesén
ellenőrizte, hogy a haditengerészet és a RAF őrjáratainak friss adatai
a beérkezést követően felkerülnek-e a terepasztalra. Tudta, hogy
ilyen időjárási és látási viszonyok között csekélyek a kilátások, hogy
az U-Bootot megtalálják, hacsak nem tartózkodik a felszínen.
Viszont, ha a tengeralattjáró közvetlenül a víz szintje alatt lebeg,
majdnem lehetetlen felfedezni.
Adjutánsa átadott neki egy üzenetlapot. A 745-ös cirkáló éppen
irányt változtatott, és kelet felé tartott. A másik cirkáló, a 128-as, két
mérfölddel távolabb délre hajózott. Braithwaite a térképasztal fölött
behunyta a szemét, megpróbálta agyában lejátszani a kutatás
menetét. Közben elkalandoztad gondolatai: „Isten verjen meg, Max
Hoffman! Hol a pokolban vagy? „
A Camilla, habár ezt Horst Neumann nem érzékelte, pontosan hét
mérföldnyire keletre volt Spurn Headtól. A körülmények percről
percre rosszabbodtak. Az eső átláthatatlan függönyt képezett
előttük, hatalmas cseppek verődtek a kormányosfülke ablakának,
teljesen elvették a kilátást. Az északról támadó szél és az áramlás
folyamatosan eltérítette a hajót. Neumann a műszerfal iránytűjét
használva küszködött a keleti irány megtartásáért.
A legnagyobb gondot a tenger okozta. Az elmúlt fél órában
szakadatlanul ismétlődött a hányingert keltő hullámvasutazás. A
hajó felkapaszkodott egy nagy hullámra, a tetején egy pillanatra
megállt, azután alábukott a következő hullámvölgybe. A mélyben
gyakran úgy tetszett, hogy rögtön elnyeli a szürkés-zöld tengerár. A
fedélzeten folyamatosan átcsapott a víz. Neumann már nem érezte a
lábait. Először pillantott lefelé, és észrevette, hogy több centis, jeges
vízben áll.
Valami csoda folytán még mindig sikerülhet, gondolta. A
halászhajó kiállta a tenger minden rájuk szabott büntetését. Az órája
5:30-at mutatott, így maradt fél órájuk a légzsilipek bezárásáig, és a
tengeralattjáró eltávolodásáig. Képesnek érezte magát, hogy
állandóan a helyes irányban tartsa a hajót, és biztos volt a hely
pontos elérésében. Az ellenségnek semmi jelét sem tapasztalta.
Csak egyetlen problémája maradt, hogy nem volt rádiójuk.
Catherine-ét Londonban vesztették el, a másikat Martin Colville
puskalövése tette tönkre Hampton Sandsben. Remélte, hogy a hajón
talál rádiót, de csalódnia kellett. Ezáltal nem volt eszközük, amellyel
jelzést küldhettek volna az U-Bootnak.
Egyetlen választása maradt, hogy felkapcsolja a halászhajó
jelzőfényeit.
Ezzel elkerülhetetlenül hazardírozott. De a tengeralattjáró csak
akkor szerezhet tudomást arról, hogy a találkahelyhez közelednek,
ha meglátják őket. És ilyen időjárási viszonyok között csak akkor
lehet észrevenni a Camillát, ha kivilágítja. Csakhogy amennyiben az
U-Boot megláthatja őket, felfedezhetik bármelyik közelben járó
angol csatahajóról, vagy a parti őrség cirkálóiról is.
Neumann úgy számított, hogy néhány mérföldre lehet a
találkozóhelytől. Még öt perc türelmet kényszerített magára, azután
bekapcsolta a lámpákat, és a Camilla kivilágítva hánykolódott
tovább.
Jenny Colville harmadszor hajolt a vödör fölé, és dobta ki a
taccsot. Csodálkozott, hogy valami egyáltalán feljött a gyomrából.
Megpróbált visszaemlékezni, mikor evett utoljára. Tegnap este nem
vacsorázott, mert dühös volt az apjára, és tulajdonképpen ebédre
sem evett semmit. Talán reggelizett, de az nem volt több egy teánál
és süteménynél.
A gyomra megint összerándult, de ezúttal nem jött föl semmi.
Egész életét a tenger mellett élte le, de csak egyszer szállt hajóra – az
apjával és az iskolatársaival egésznapos kiránduláson körülhajózták
a Wash-öblöt –, így azután soha nem szerezhetett a mostanihoz
hasonló tapasztalatokat.
A tengeribetegség teljesen megbénította. Meg akart halni.
Kétségbeesetten vágyott a friss levegő után. A hajó állandó
hánykolódását és imbolygását tehetetlenül kellett elviselnie.
Nekiütődött mindennek, karjai és lábai tele voltak zúzódásokkal,
kék-zöld foltokkal. És még ehhez járult az elviselhetetlen zaj, a
motorok fülsiketítő dübörgése és zakatolása.
Úgy érezte, hogy a gépek tetején ül.
A világon semmire nem vágyott jobban, mint hogy elhagyhassa a
hajót, és újra szilárd talajt érezhessen a lába alatt. Százszor is
megfogadta magában, hogy ha túléli ezt a kalandot, soha többet nem
ül hajóra. Azután végiggondolta a lehetőségeit. Mi történik, ha ezek
célba jutnak? Mit akarnak kezdeni vele? Biztosan nem ezzel a
hajóval akarják megtenni az egész utat Németországig. Valószínűleg
találkoznak egy másik hajóval. És akkor mi történik? Megint
magukkal hurcolják, vagy ott hagyják egyedül a hajón? Ha magára
hagyják, soha nem találnak rá. Ilyen viharban, segítség nélkül
belevész az Északi-tengerbe.
A hajó meredeken süllyedt lefelé egy újabb hatalmas hullám
lejtőjén. Jenny előrezuhant a kabinban, jól beverte a fejét.
Átmeneti börtönének egyik oldalán volt két kabinablak.
Összekötözött kezével letörölte a párát az egyikről, és kinézett a
tengerre. Az egymás nyomában hömpölygő zöld vízhegyek halálra
rémítették.
Azért valami másra is felfigyelt. A víz forrt, és alulról egy sötét,
csillogó tömeg emelkedett a felszínre. Azután örvényleni kezdett a
tenger, a hatalmas, szürke valami úgy bukkant föl, mint a
gyermekmesék tengeri szörnyei, oldalán zuhogott le a víz.
Max Hoffman kapitány beleunt a tízmérföldes távolságtartásába,
és elhatározta, hogy egy-két mérfölddel közelebb merészkedik a
parthoz. A nyolc mérföldes jelzésnél várakozott, mereven bámult a
sötétbe, amikor hirtelen megpillantotta az apró halászhajó
irányfényeit. Kiadta a parancsot a kiemelkedésre, és két perccel
később ott állt a parancsnoki hídon a szakadó esőben, mélyeket
lélegzett a hideg, tiszta levegőből, és szeméhez szorította a Zeiss
messzelátót.
Neumann először azt hitte, hogy képzelődik. Csak egy futó
pillanatra látta, azután a hajó lebukott a következő hullámhegyről,
és mindent elborított a tenger. A hajóorr olyan mélyen fúródott a víz
alá, mint ásó a porhanyós földbe, és néhány másodpercre az egész
előfedélzet víz alá került. De a halászhajó valahogyan ebből a
helyzetből is kievickélt, és nekirontott a következő hullámhegynek.
Azután a vízfüggöny újra eltakarta a kilátást.
A hajó szünet nélkül süllyedt és emelkedett. Aztán az egyik
hullámhegy tetejéről Neumann végre megpillantotta egy német
tengeralattjáró összetéveszthetetlen körvonalait.
A Rebecca hánykolódó tatjáról Peter Jordan vette észre elsőnek a
tengeralattjárót. Lockwood néhány másodperccel később látta meg,
de ő felfedezte a Camilla irányfényeit is. Talán négyszáz méterre
lehetett az U-Boot oldalától, és sebesen közeledett feléje. Lockwood
élesen elfordította a Rebeccát, hogy elvágja a másik hajó útját, majd
megragadta a rádió kézibeszélőjét, és riasztotta Alfred Vicaryt.
Vicary odaugrott a telefonhoz, amely közvetlen vonalon
összekötötte a tengeralattjáró-felderítő teremmel.
– Braithwaite parancsnok, hall engem?
– Igen. Itt vagyok, és közvetlen vonalon már mindenről
értesültem. –Tehát?
– Attól tartok, komoly nehézségünk támadt. A 745-ös cirkáló
egy mérföldre délre hajózik a tengeralattjárótól. Rádióüzenetet
küldtem a kapitánynak, aki most siet a helyszínre. De ha a Camilla
valóban csak négyszáz méterre van az U-Boottól, az ér oda elsőnek.
 – A francba!
– Magának még egy eszköz a rendelkezésére áll, Mr. Vicary, és ez
a Rebecca. Javasolom, hogy vegyék igénybe. A maga emberei
csinálhatnak valamit, hogy lassítsák a hajó útját, amíg a cirkáló be
tud avatkozni.
Vicary letette a telefont, és felkapta a rádió mikrofonját.
– Lockwood rendőrfőnök, itt Grimsby, vétel.
– Lockwood beszél, vétel.
– Kapitány, figyeljen jól. A segítség úton van, de azt akarom, hogy
addig támadjanak rá arra a halászhajóra.
Lockwood, Harry, Roach és Jordan mindnyájan hallották a
beszélgetést, mert a pokoli idő elől a kabinban szorongva kerestek
menedéket.
Lockwood a szél süvítését és a Rebecca motorjának dübörgését
túlkiabálva kérdezte: – Ennek elment az esze?
– Nem – mondta Harry –, csak kétségbeesett. Oda tud érni
időben?
– Feltétlenül, de egyenesen belefutunk az U-Boot fedélzeti
fegyvereinek csövébe.
Szótlanul néztek egymásra. Végül megint Lockwood szólalt meg.
A hátuk mögött, abban a ládában vannak az életmentő mellények.
És vegyék elő a puskákat. Van egy olyan érzésem, hogy szükség lesz
rájuk.
Ezután visszanézett a tengerre, és meglátta a Camillát. Kicsit
változtatott az útirányukon, és a legnagyobb sebességre kapcsolta a
motort.
Max Hoffman az U-509-es parancsnoki hídján állt, és a gyorsan
közeledő Rebeccát figyelte.
– Társaságot kaptunk, első tiszt. Polgári hajó, három vagy négy
emberrel a fedélzetén.
 – Látom őket, kapitány úr.
– A sebességükből és az irányukból ítélve ki merem jelenteni,
hogy az ellenség készül köszönteni bennünket.
– Fegyvertelennek látszanak, kapitány úr.
– Igen. Küldjön egy figyelmeztető lövést a fedélzeti fegyverekből.
Lőjenek a fejük fölé. Nem akarok felesleges véráldozatot. Ha
ellenállnak, tüzeljenek egyenesen a hajóra. De a merülési vonalra,
első tiszt, ne a kabinra.
– Igenis, kapitány úr – vágta rá az első tiszt. Hoffman hallotta,
hogy parancsokat osztogat, majd harminc másodperc elteltével az
U-Boot Bootskanone típusú fedélzeti gépágyúja átlőtt a Rebecca
fölött.
Habár az U-Bootok ritkán bocsátkoztak felszíni fegyveres harcba,
az első fedélzeti gépágyú 10.5 centiméteres robbanó lövege még
nagyobb hajóknak is végzetes sérülést tudott okozni. Az első lövés
magasan elszállt a Rebecca fölött. A tíz másodperccel később leadott
második, már sokkal közelebb csapódott a vízbe.
Lockwood odakiáltott Harrynek. – Szerintem ez volt az utolsó
figyelmeztetés. A következő elsöpör bennünket a vízről. Ez a maguk
dolga, de halottan senkinek sem lehetünk a segítségére.
– Forduljon el – ordította Harry.
Lockwood eltekerte a kormányt, és félkört írt le a motorossal.
Harry visszanézett a tengeralattjáróra. A Camilla már kétszáz
méterre megközelítette, és egyetlen átkozott lépést sem tehettek
ellene. Harry magában dühöngött. Az isten verje meg! Hol az a
cirkáló?
Azután felvette a kézibeszélőt, és elmondta Vicarynak, hogy
semmit sem tehetnek a megállításuk érdekében.
Jenny meghallotta az U-Boot fedélzeti ágyújának durranását, és
látta a másik hajó felé száguldó lövedék felvillanását. Hála istennek,
gondolta, nem vagyok egyedül. De újra elszontyolodott, amikor a
tengeralattjáró második lövése után látta megfordulni a kis
motorost.
Rögtön utána megkeményítette magát. Ezek német ügynökök.
Megölték az apámat, még hat másik embert az éjszaka folyamán, és
most arra készülnek, hogy elmeneküljenek. Tennem kell valamit,
hogy ezt megakadályozzam.
De mit tehetne? Egyedül volt, a kezei és a lábai összekötözve. Arra
gondolt, megpróbálja kiszabadítani magát, feloson a fedélzetre, és
valamivel leüti őket. De ha észreveszik, habozás nélkül megölik.
Esetleg tüzet okozhatna, ám akkor a füst és a lángok csapdájába
kerül, és egyedül ő hal bele…
Gondolkozz, Jenny! Gondolkozz!
Ez persze nem volt könnyű a hajómotor állandó dübörgése
közben. A zaj majdnem őrületbe kergette.
És akkor eszébe jutott. Igen, ez az!
Amennyiben valahogyan el tudná rontani a motort – akárcsak
néhány percre is –, az segíthetne rajta. Ha egy hajó üldözőbe vette
őket, akkor jöhetnek mások is, esetleg nagyobb hajók, amelyek
viszonozni tudják a német tengeralattjáró lökéseit.
A zaj olyan erős volt, mintha a motor pontosan alatta dübörögne.
Nagy nehezen lábra állt, félrelökte az eddig ülőhelyül szolgáló
összetekert hajókötelet és vitorlavásznat. Rögtön megtalálta a
padlóba épített ajtót. Sikerült kinyitnia, és az arcába csapott a
Camilla motorjából áradó hőség, meg a mennydörgő hang.
Figyelmesen nézegette. Semmit sem tudott a motorokról. Egyszer
Sean megpróbálta elmagyarázni neki, hogy mit javít rozoga, öreg
tragacsán. Valami mindig elromlott rajta, de akkor miről is beszélt?
Az üzemanyagtovábbításról és benzinpumpáról magyarázott neki.
Persze ez a motor biztosan különbözik a Sean teherautójában
lévőtől. Először is dízelmotor, Sean autója pedig benzinnel megy.
Egy dolgot azonban tudott: bármilyen motorról legyen is szó,
üzemanyagra szüksége van. Vágd el az üzemanyag utánpótlást, és a
szerkezet leáll.
De hogyan? Közelről is megnézte a motort. A tetején számtalan
fekete fémcső vezetett keresztül, amelyek mind egy pont felé
tartottak. Lehet, hogy ezek az üzemanyagcsövek? És a találkozási
pontjukon van a szivattyú?
Jenny körülnézett. Szerszámokra lenne szüksége. A tengerészek
mindig visznek magukkal szerszámokat az útra. Elvégre a motor a
tengeren is bedögölhet. A kabin végében meglátott egy fém
szerszámosdobozt, és elmászott érte. Kinézett a hajóablakon. A
látóteret betöltötte az U-Boot. Most már nagyon közel jártak hozzá.
Meglátta a másik hajót is, éppen távolodott. Kinyitotta a
szerszámosládát, amelyet megtöltöttek az olajos, mocskos
szerszámok.
Kettőt kiválasztott magának, egy éles csípőfogót és egy nagyobb
kalapácsot.
Kezébe szorította a csípőfogót, és kezdte elvágni a kötelet a
csuklóján. Egy percig is eltartott, mire kiszabadította a kezeit.
Azután a fogóval elvágta a bokáját összekötő kötelet is.
Visszamászott a motorhoz.
A fogót elrejtette a földön összetekert kötélzet alá. Megragadta a
kalapácsot, és összetörte az első üzemanyag-vezetéket. A megrepedt
csőből szivárgott az olaj. Gyorsan még néhányszor odavágott a
kalapáccsal, amíg az utolsó vezeték is meg nem szakadt.
A motor leállt.
A zaj megszűnése után végre meghallotta a tenger morajlását és a
szél zúgását. Lezárta a tönkretett motor fedelét, és leült a kabin
padlójára. A kalapácsot a jobb keze ügyében hagyta.
Tudta, hogy Neumann vagy a nő pillanatokon belül megjelenik a
hiba kivizsgálására. És akkor azonnal rájönnek majd, hogy ő tette
tönkre a motort.
 Az ajtó kivágódott, és Neumann leviharzott a fedélzeti lépcsőn.
Olyan vad kifejezés ült az arcán, mint azon a reggelen, amikor
meglátta a tengerparton önmagában versenyezni. Ránézett Jennyre,
és azonnal észrevette, hogy a kezei meg a lábai már nincsenek
összekötözve. A földön megpillantotta a félredobott hajókötelet.
– Jenny, mit tett? – kiáltotta.
A motor nélkül vergődő hajó teljesen megdőlt az egyik hullámon.
Neumann lehajolt, és kinyitotta a motorház fedelét.
Jenny megragadta a kalapácsot, majd térdre emelkedett. Magasra
tartotta a szerszámot, és teljes erejéből rávágott a férfi tarkójára.
Neumann a földre zuhant, felrepedt fejbőréből szivárgott a vér.
Jenny elfordult, és hányni kezdett.
Max Hoffman kapitány látta a hullámokon tehetetlenül
hánykolódó halászhajót, és azonnal rájött, hogy leállt a motorja.
Tudta, gyorsan kell cselekednie. Hajtómű nélkül a hajó hamarosan
elsüllyed. Még fel is borulhat. Ha az ügynökök belepottyannak a
jeges Északi-tengerbe, pillanatokon belül a vízbe veszhetnek.
– Első tiszt! Forduljon a hajó irányába, és készüljenek fel a
fedélzetre szállásra.
– Igenis, kapitány úr!
Amikor az U-Boot teljes erővel megindult előre, Hoffmann érezte
a lába alatt a dízelmotorok zakatolását.
Jenny félt, hogy megölte őt. A férfi egy percig mozdulatlanul
feküdt, azután megmozdult, és hallatlan erőfeszítéssel felállt.
Nagyon bizonytalanul mozgott.
Jenny könnyen leüthette volna újra a kalapáccsal, de képtelen volt
rá összeszedni a bátorságát, vagy talán az akaratát. Neumann
gyámoltalanul kapaszkodott a kabin oldalába. Sebéből ömlött a vér
az arcába, és végig csorgott a nyakán. Kitörölte a vért a szeméből. –
Maradjon itt lenn – nyögte. – Ha feljön a fedélzetre, ő megöli magát.
Tegye amit mondok, Jenny.
Neumann felkapaszkodott a fedélzeti lépcsőn. Catherine riadt
arccal meredt rá.
– Elestem és bevertem a fejem, amikor a hajó megdőlt. A motor
tönkrement.
A zseblámpája a kormánykerék mellett volt. Felkapta, és elindult
a fedélzeten. A fénysugarat az U-Boot parancsnoki tornya felé
irányította, és leadta a vészjelzést. A tengeralattjáró gyötrelmes
lassúsággal közeledett feléjük. Megfordult, és intett Catherine-nek,
hogy jöjjön le az első fedélzetre. Az eső lemosta a vért az arcáról.
Felnézett, érezte a súlyos esőcseppeket, és kitárt karokkal integetett
a tengeralattjárónak.
Catherine csatlakozott hozzá. Képtelen volt teljesen elhinni a
történteket. Előző délután még az MI5 embereitől körülvéve ültek a
Mayfair egyik kávéházában, most pedig csodálatos módon rövidesen
átlépnek a tengeralattjáró fedélzetére, és elhajóznak Angliából. Hat
hosszú, fájdalmasan magányos év után végre túljut mindenen. Soha
nem hitte igazán, hogy megéri ezt a napot. Valójában soha nem mert
álmodni róla. A pillanat gyönyörűsége magával ragadta. Boldogan,
gyerekesen felsikoltott, és Neumannhoz hasonlóan kitárta az arcát
az esőnek, hevesen integetett a tengeralattjárónak.
Az U-Boot acél orra nekiütődött a Camilla elejének. Egy
mentőosztag készülődött átmászni a halászhajó fedélzetére.
Catherine szorosan átölelte Neumannt.
– Megcsináltuk – mondta. – Elvégeztük a feladatot. Megyünk
haza.
A Rebecca kormányosfülkéjében álló Harry Dalton rádión
tájékoztatta a helyzetről a Grimsbyben veszteglő Vicaryt. A
professzor azonnal továbbította a híreket Arthur Braithwaite-nek a
tengeralattjáró-felderítő terembe.
– Az isten verje meg, parancsnok! Hol a fenébe van az a cirkáló?
 – Egészen a közelükbe ért. Csak az időjárás miatt nem látható.
– Nos, mondja meg a kapitánynak, hogy csináljon valamit! Az én
embereim erőtlenek a megállításukra.
– Mit mondjak a kapitánynak, mit tegyen?
– Tüzeljen a hajóra, és ölje meg azokat a kémeket.
– Szeretném emlékeztetni, Vicary őrnagy, hogy egy ártatlan lány
is tartózkodik azon a hajón.
– Isten bocsássa meg, hogy ilyet mondok, de attól tartok, hogy a
jelen körülmények között nem lehetünk tekintettel rá. Parancsolja
meg a cirkáló kapitányának, hogy teljes tűzerejével támadja a
Camillát.
– Megértettem.
Vicary letette a telefont, és közben arra gondolt: „Istenem,
mekkora gazember lett belőlem.”
A szél átmenetileg felszaggatta az eső– és ködfüggönyt. A 745-ös
cirkáló kapitánya a parancsnoki hídról meglátta az orra előtt 150
méterre manőverező tengeralattjárót és a halászhajót.
Messzelátóján keresztül kivette a Camilla első fedélzetén álló két
ember, és a német tengeralattjárón ügyködő mentőosztagot.
Azonnal kiadta a tűzparancsot. A cirkáló fedélzeti gépágyúi
másodpercek alatt tüzet nyitottak.
Neumann meghallotta a lövéseket. Az első sorozat elzúgott a fejük
fölött. A második a tengeralattjáró oldalának csapódott. Miközben a
sorozatok az U-Boot felöl a Camilla irányába pásztázták az
ellenséget, a mentőalakulat hasra vetette magát a fedélzeten. A
halászhajó első fedélzetén nem lehetett fedezéket találni. A lövések
eltalálták Catherine-t. Cafatokra tépték a testét, a fejéből kiloccsant
az agyvelő és a vér.
Neumann előrekúszva igyekezett elérni a tengeralattjárót. Az első
sorozat térdből leszakította a lábait. Felüvöltött és kúszott tovább. A
második sorozat eltörte a gerincét. Nem érzett semmit. Az utolsó
lövés a fejét találta el, és minden sötétbe borult.
A parancsnoki hídról figyelő Max Hoffman parancsot adott az első
tisztjének a motorok teljes teljesítményre kapcsolására, és a
lemerülés lehető leggyorsabb végrehajtására. Néhány másodpercen
belül az U-509-es távolodott a helyszínről. Két perc alatt lemerült az
Északi-tengerbe, és elmenekült.
A magára hagyott, vérrel borított fedélzetű Camilla süllyedni
kezdett.
A Rebeccán eufórikus öröm tört ki. A négy férfi a távolodó U-Boot
láttán összeölelkezett. Harry Dalton felhívta Vicaryt, és beszámolt
neki a jó hírekről. Vicary két hívást bonyolított le. Először
köszönetet mondott Arthur Braithwaite-nek a tengeralattjáró-
felderítő teremben, azután jelentette Sir Basil Boothbynak az akció
befejezését.
Jenny Colville érezte, hogy a Camilla megremeg. Hasrafeküdt és
karjaival betakarta a fejét. A lövöldözés olyan hirtelen abbamaradt,
ahogy elkezdődött. Azután hallotta, hogy az U-Boot sebesen
távolodik, majd utána már csak a tenger zúgása hatolt a tudatáig. A
rémülettől mozdulni sem bírt. A hajó vadul hánykolódott.
Találgatta, hogy mit kezdhetne a leállt motorral. Enélkül a hajó
védtelenül rohant a tenger vadul támadó hullámainak. Tudta, hogy
fel kell állnia, kimenni a fedélzetre, és integetni a másik két hajónak,
hogy ott van és él.
Amikor lábra akart állni, a hajó bukdácsolása azonnal feldöntötte,
de a következő kísérlete sikerrel járt. Szinte lehetetlen feladatnak
tetszett felkapaszkodni a fedélzeti lépcsőn. Végül mégis eljutott a
fedélzetre. Hatalmas erejű szél fújt, oldalról vágta az arcába a vizet.
Úgy látta, hogy a hajó egyidejűleg több irányba mozog: fel-alá
bukdácsol, előre-hátra halad és forog a tengelye körül. Lehetetlen
volt megállni rajta. Az orr felé nézett, és meglátta a hullákat. Nem
egyszerűen lelőtték őket. A géppuskatűz valósággal szétroncsolta,
darabokra szakította a testüket. Az egész elülső fedélzet rózsaszín
volt a vízzel keveredett vértől. Öklendezni kezdett, és gyorsan
másfelé fordult. Meglátta a távolodó és lemerülő tengeralattjárót. A
Camilla másik oldalán megpillantotta a feléje közeledő, nem túl
nagy, szürke csatahajót. A motorcsónak, amelyet a kabinablakon át
korábban látott, szintén sebesen közeledett.
Jenny integetett, kiáltozott, azután sírva fakadt. El akarta
mondani nekik, hogy ő csinálta. Egyedül ő rontotta el a motort,
amitől a hajó leállt, és a kémek nem tudtak eljutni az U-Boot
fedélzetére. Hatalmas, heves büszkeség töltötte el a szívét.
A Camillát felkapta egy gigantikus méretű hullám. Először vadul
megdöntötte a bal oldalára. Azután a hullámvölgybe zuhanva
megpörgette, és a másik felére billentette. Jenny képtelen volt
megkapaszkodni a fedélzeti lépcső tetejébe. Átrepült a fedélzeten, és
beleesett a tengerbe.
Életében még ilyen döbbenetes, dermesztő és bénító hideget nem
érzett. Valahogyan a felszínre tornázta magát, levegő után
kapkodott, de helyette tele szájjal nyelte a tengervizet. Lesüllyedt a
víz alá, tátogott, fulladozott, még több víz került a gyomrába és a
tüdejébe. Újra a felszínre rúgta magát, és képes volt kisebb levegőt
venni, mielőtt a tenger megint lehúzta volna. Azután csak lassan,
kellemesen, erőfeszítés nélkül süllyedt lefelé. Már nem fázott. Nem
érzett és látott semmit. Csak az áthatolhatatlan sötétséget.
Rebecca ért oda elsőnek. Lockwood és Roach álltak a
kormányosfülkében, Harry és Jordan a hátsó fedélzeten
tartózkodott. Harry kioldotta a mentőövet, a kötelet odaerősítette a
hajóorr kötélvillájához, és átdobta a fedélzeten. Látták, hogy Jenny
másodszor is felszínre emelkedik levegőért, azután eltűnik a víz
alatt. Most már semmi jelét sem mutatta a felbukkanásnak.
Lockwood gyorsan és egyenesen a Camilla oldalához kormányozta a
motorcsónakot, majd kikapcsolta a motort, és félfordulattal megállt.
Jordan kihajolt az orr fölött, kutatta a lány nyomát. Azután felállt, és
minden figyelmeztetés nélkül beugrott a vízbe. Harry hátrakiáltott
Lockwoodnak. –Jordan a vízben! Ne menjen közelebb!
Jordan a felszínen lebegve levette a mentőmellényét. – Mit csinál?
–kiáltott rá Harry.
– Nem tudok elég mélyre merülni ezzel az átkozott vacakkal a
hátamon.
Jordan teleszívta a tüdejét levegővel, és Harrynak úgy tetszett,
hogy legalább egy percet töltött a víz alatt. A hullámok csapkodták a
Camilla oldalát, egyik oldaláról a másikra döntögették, és
veszedelmesen hajtották a Rebecca felé. Harry megfordult, és
integetett Lockwoodnak a kormányosfülkébe.
– Menjen egy keveset hátra! A Camilla egyenesen ránk jön!
Végre, Jennyvel a karjaiban, Jordan is felbukkant. A lány
eszméletlen volt, a feje oldalra hanyatlott. Jordan kioldozta a
mentőövet, és Jenny karjai alá erősítette. Intett Harrynek, aki húzni
kezdte őket a Rebecca felé. Clive Roach segített a motorcsónakba
emelni Jennyt.
Jordan ádázul küzdött a háborgó tengerrel, a hullámok az arcába
csaptak, és teljesen kimerült a jeges vízben. Harry gyorsan leoldotta
a mentőövet Jennyről, és behajította neki, éppen abban a
pillanatban, amikor a Camilla felborult, majd magával rántotta
Peter Jordant a víz alá.
 HATVANEGY

Berlin: 1944 április

Kurt Vogel igen soká várakozott Walter Schellenberg fényűzően

berendezett előszobájában, figyelte az iroda ajtaján ki-be szaladgáló
fiatal szárnysegédek egész csapatát. Szőke, kékszemű ifjak voltak,
mintha éppen most léptek volna le egy náci propagandaplakátról.
Már három órája elmúlt, hogy Schellenberg magához rendelte
Vogelt egy sürgős konzultációra a „szerencsétlen angliai események”
ügyében, ahogy rá jellemző módon utalt a kudarcba fulladt akcióra.
Vogel nem bánta, hogy várnia kell, hiszen ennél többet úgysem
tudott volna tenni. Mióta Canarist kirúgták, és az Abwehrt elnyelte
az SS, a német katonai hírszerzés kormány nélküli hajóként
hánykolódott, miközben Hitlernek a legnagyobb szüksége lett volna
rá. A Tirpitz Ufer régi házaiban a letűnt korszak végnapjainak
elkeseredett légköre uralkodott. A morális állapotok mélypontra
süllyedtek, sok tiszt önként jelentkezett az orosz frontra, Vogelnek
más tervei voltak.
Kilépett Schellenberg egyik szárnysegédje, vádlóan rábökött
Vogelre, és szó nélkül befelé parancsolta. Az iroda méreteiben egy
gótikus katedrálissal vetekedett, a falakat pompás olajfestmények és
gobelinek borították, össze sem lehetett hasonlítani Canaris Tirpitz
Ufer-beli jelentéktelen rókalyukával. A magas ablakokon ferdén
áradt be a napfény. Vogel kinézett a városra. A reggeli
bombatámadás tüzei parázslottak az Unter den Linden mentén, a
Tiergarten felett szállt a pernye, mint a fekete hóesés.
Schellenberg szívélyesen mosolygott, csontos kezét üdvözlésre
nyújtotta, és egyetlen intéssel hellyel kínálta. Vogel tudott a
Schellenberg íróasztalába beépített gépfegyverekről, ezért nagyon
nyugodtan ült, kezeit látható magasságban nyugtatta. Az ajtó
becsukódott, és ők kettesben maradtak a tágas irodában. Vogel
érezte, hogy Schellenberg majd felfalja a szemével.
Bár Schellenberg és Himmler már évek óta fenekedtek Canaris
ellen, az Öreg Róka bukását végül szerencsétlen események egész
láncolata okozta. Nem látta előre Argentína szándékát, hogy minden
kapcsolatát megszakítja Németországgal, elvesztette Spanyol
Marokkóban az Abwehr létfontosságú információszerző állásait,
Törökországban, Casablancában, Lisszabonban és Stockholmban az
Abwehr több kulcsfontosságú tisztje átpártolt az ellenséghez. De az
utolsó csepp a pohárban Vogel londoni akciójának végzetes
következménye lett. Két Abwehr ügynököt – Horst Neumannt és
Catherine Blake-t – egy U-Boot legénységének szeme láttára öltek
meg. Képtelenek voltak elküldeni az utolsó üzenetet, amely
magyarázatul szolgált volna elmenekülésükre Angliából, és ezáltal
Vogelnek nem adtak módot arra, hogy megítélje a Mulberry
hadművelettel kapcsolatban Catherine Blake által ellopott
információk hitelességét. A hír hallatán Hitler őrjöngött. Azonnal
tüzet okádott Canarisra, és ezerhatszáz ügynökével együtt
Schellenberg kezére adta az Abwehrt.
Vogel valahogyan túlélte a tisztogatást. Schellenberg és Himmler
arra gyanakodtak, hogy az akciót Canaris árulta el. Vogel, akárcsak
Catherine Blake és Horst Neumann az Öreg Róka árulásának vétlen
áldozatai.
Vogelnek más elgondolása volt a dologról. Ő azt gyanította, hogy a
Catherine Blake által ellopott információkat a brit titkosszolgálat
gyártotta. Az ő gyanúja szerint a két ügynök akkor próbált
elmenekülni Angliából, amikor Neumann rájött, hogy az ellenség
megfigyeli őket. Feltételezte, hogy a Mulberry hadművelet nem Pas
de Calais partjaihoz készülő légelhárító egység tervére vonatkozik,
hanem a Normandiába szánt mesterséges kikötő fedőneve. Azt is
gyanította, hogy az Angliába küldött többi ügynök kudarcot vallott,
elkapták és arra kényszerítették őket, hogy együttműködjenek a brit
titkosszolgálattal, esetleg már a háború kezdete óta.
Azonban egyetlen bizonyítékkal sem tudta alátámasztani a
feltevéseit, és jó ügyvéd lévén nem akart olyan vádat előterjeszteni,
amelyet nem volt képes bizonyítani. Egyébként sem volt biztos
abban, hogy a bizonyítással kedvére tett volna Schellenbergnek és
Himmlernek.
Schellenberg íróasztalán megcsörrent az egyik telefon.
Szemlátomást ezt a hívást várta. Beledörmögött a kagylóba, majd öt
percen keresztül kódolt nyelven beszélgetett, mialatt Vogel
csendesen várakozott. A város felett szállongó pernye lassan
leülepedett. Berlin romjai ragyogtak az áprilisi napsütésben. A
széttört üvegek úgy csillogtak, mint a jégkristályok.
Az Abwehrnél maradásának és az új rezsimmel való
együttműködésének voltak előnyei. Vogel nyugodtan átmentette
Gertrudot, Nicole-t és Lizbetet Bajorországból Svájcba. Ügyes
operatív tiszt módjára rafinált módon finanszírozta az akciót. Az
Abwehr svájci titkos számlájáról átutaltatott egy nagyobb összeget
Gertrúd számlájára, majd Németországban a saját pénzéből fedezte
a pénzügyi tranzakciót. Annyi pénzt menekített ki az országból,
amennyi a háború után néhány évre biztosította a kényelmes
megélhetésüket. Még egy tőkével rendelkezett, a fejében tárolt
információkkal. Biztos volt benne, hogy az angolok és amerikaiak
bőkezűen fizetnek majd érte, és védelmet is biztosítanak a számára.
Schellenberg letette a telefont, és olyan fancsali képet vágott, mint
akinek ég a gyomra.
– Nos – mondta. – Rátérek, hogy miért kérettem ma ide, Vogel
kapitány. Néhány nagyon izgalmas hírt kaptam Londonból.
– Valóban? – kérdezte Vogel felhúzva a szemöldökét.
– Igen. Az MI5-be beépült forrásunk néhány igencsak érdekes
értesüléssel szolgált.
Schellenberg lendületes mozdulattal felkapott egy vékony
üzenetpapírt, és átnyújtotta Vogelnek. Olvasás közben Vogel arra
gondolt, hogy rendkívül elmés megtévesztéssel áll szemben.
Végigolvasta, majd az íróasztalon át visszacsúsztatta
Schellenbergnek.
– Rendkívüli eset, hogy az MI5 fegyelmi eljárást indítson valaki
ellen, aki Winston Churchill személyes barátja és bizalmasa. És a
forrás csalhatatlan. Én személyesen szerveztem be. Nem Canaris
szolgalelkű lakájainak egyike. Azt hiszem, ez bizonyítja, Vogel
kapitány, hogy az ügynökünk által ellopott információk eredetiek.
– Igen, szerintem is igaza van, brigadeführer úr.
– Erről haladéktalanul be kell számolnom a Führernek. Ma este
Berchtesgardenben a japán nagykövettel tanácskozik, és tájékoztatja
a partraszállás előkészületeinek állásáról. Biztos vagyok benne, hogy
ezt az értesülést is tovább akarja adni.
Vogel bólintott.
– Egy óra múlva indulok a Templehof repülőtérről. Azt akarom,
hogy kísérjen el, és személyesen számoljon be a Führernek. Végül is
ez kezdettől fogva a maga akciója volt. Ezen kívül meg is kedvelte
magát. Fényes jövő előtt áll, Vogel kapitány.
– Köszönöm az ajánlatát brigadeführer úr, de azt hiszem, hogy
magának kellene elmondania a jó híreket a Führernek.
– Biztos ebben, Vogel kapitány?
– Igen, brigadeführer úr. Teljesen biztos vagyok.
 HATVANKETTŐ

Long Island, Oyster Bay

A tavasz első szép reggelére virradtak, melegen sütött a nap, és

enyhe szél fújt a Sound felől. Előtte nyirkos, hűvös idő volt. Dorothy
Lauterbach már azért aggódott, hogy az időjárás meghiúsítja a
tervezett gyászszertartást és fogadást. Személyesen ellenőrizte, hogy
a ház valamennyi kandallóját megrakták-e fával, és utasította a
szállítót, hogy elegendő forró kávéról gondoskodjon a megérkező
vendégek számára. De reggel a verőfényes napsütés eloszlatta az
utolsó felhőket az égről, és az egész sziget szikrázó fénybe borult.
Dorothy gyorsan átköltöztette a fogadást az öbölre néző pázsitra.
Londonból Shepherd Ramsey hozta el Jordan személyes dolgait, a
ruháit, a könyveit, a leveleit, és azokat a személyes papírokat,
amelyeket a biztonsági emberek nem vittek el. A szállítógépen utazó
Ramsey átnézte a leveleket, hogy nincs-e bennük említés arról a
nőről, akivel Jordan a halála előtt Londonban találkozgatott.
A temetői szertartáson rengetegen voltak. Holttestet nem
temethettek a gödörbe, de kisebb sírkövet állítottak Margaret
síremléke mellé. A Bratton bank teljes létszámban megjelent,
akárcsak az Északkeleti Hídépítő Vállalat munkatársainak többsége.
Az északi partvidék neves családjainak, a Blakemore, Brandenberg,
Carlisle, Dutton, Robinson és Tetlinger famíliáknak a tagjai is ott
szorongtak a tömegben. Billy Jane mellett állt, aki Walker Hardegen
karjára támaszkodott. Bratton átvette az amerikai lobogót a
haditengerészet képviselőjétől. A megélénkülő szél szaggatta a fák
koronáját, és konfettiként szórta a leveleket a gyászoló sokaságra.
A többiektől kicsit távolabb egy férfi állt, kezeit összekulcsolta a
háta mögött, fejét tisztelettel lehajtotta. Magas és sovány volt,
kétsoros szürke öltönye kicsit vastagnak látszott a tavaszias időhöz.
A jelenlévők közül egyedül Walter Hardegen ismerte fel. A férfi
valódi nevét ő sem tudta. Mindig olyan mulatságos álnevet használt,
amelyet Hardegen alig tudott nevetés nélkül kimondani.
Ez férfi volt Hardegen irányítótisztje, és a Broome álnevet
használta.
Shepherd Ramsey egy londoni embertől is hozott levelet. Dorothy
és Bratton a fogadás alatt félrevonultak a könyvtárba elolvasni.
Remegő kezekkel először Dorothy fogott hozzá. Most sokkal
idősebbnek látszott, megöregedett és megőszült. Decemberben
elesett a manhattani ház jeges lépcsőin, és eltört a csípőcsontja. A
visszamaradt sántítás megtörte régi fizikai erejét. Amikor végzett a
levéllel, a szemei könnybe lábadtak, de nem sírt. Dorothy mindig
nagy önuralommal fogadta a dolgokat. Átadta a levelet Brattonnak,
aki könnyek között olvasta.

Kedves Billy,
Mérhetetlen szomorúsággal írom ezt a levelet. Nagy örömömre
szolgált, hogy rövid ideig édesapáddal együtt dolgozhattam, akit
az egyik legkiválóbb embernek tartok, akivel valaha is
találkoztam. Ő a háború egyik létfontosságú létesítményén
munkálkodott. Habár a biztonsági követelmények miatt nagy
valószínűséggel soha nem tudhatod meg, hogy valójában milyen
munkát végzett, azt elmondhatom neked, hogy az apád munkája
ezrek életét mentette meg, és lehetővé tette az emberiség számára,
hogy egyszer és mindörökre megszabaduljanak Hitlertől meg a
náciktól. Az édesapád valóban az életét áldozta mások jövőjéért. Ő
hős volt.
De az édesapádnak semmi sem jelentett nagyobb örömet és
elégedettséget, mint te, Billy. Amikor rólad beszélt, még az
arckifejezése is megváltozott. Bármennyire fáradt volt is, ilyenkor
csillogtak a szemei és mosolygott. Nekem soha nem volt olyan
szerencsém, hogy fiúval ajándékozzon meg a sors. Veszteségemet
akkor éreztem át igazán, amikor rólad mesélő édesapádat
hallgattam.
Őszinte barátsággal
Alfred Vicary

Bratton visszaadta a levelet Dorothynak. Ő összehajtotta, betette a

borítékjába, majd elrakta Bratton íróasztalának felső fiókjába.
Azután odament az ablakhoz, és kinézett a kertbe.
Mindenki evett, ivott, és szemlátomást remekül érezte magát. A
tömeg fölött elnézve észrevette a móló melletti pázsiton ücsörgő
Billyt, Jane-t és Walkert. Jane és Walker között a barátságnál
erősebb kapcsolat szövődött. Romantikus randevúkat beszéltek
meg, és Jane már a házasságot emlegette. Tökéletes megoldás lenne,
gondolta. Billy újra igazi családba kerülhetne.
Ez a házasság olyan fejleménynek látszott, az egész történet
annyira kényelmes lezárásának, amelyet Dorothy nagyon
megnyugtatónak talált. Melegedett az idő, és hamarosan beköszönt
a nyár. A házak hamarosan benépesülnek, és a partik egymást
követik majd. Az élet megy tovább, mondta magában. Margaret és
Peter elmentek, de az élet határozottan folytatódik.
 HATVANHÁROM

Anglia: Gloucestershire, 1944 szeptember

Még Alfred Vicaryt is meglepte, hogy milyen gyorsan képes volt

kipottyanni az egészből. Jogi értelemben szabadságolták a belső
vizsgálat idejére. Megértette, hogy bürokratikus halandzsázás folyik
a kirúgása érdekében.
Természetellenes módon megfogadta Basil Boothby tanácsát,
hogy Matilda nagynénje házába vonuljon vissza. Soha nem jutott
eszébe, hogy az övé, hogy rendbehozza magának. Száműzetésének
első napjai megrémítették. Hiányzott neki az MI5 bajtársias légköre.
Nélkülözte vacak kis irodáját. Azon kapta magát, hogy még a tábori
ágya is hiányzik, amely nélkül most nem tudott mély álomba
zuhanni. Matilda süppedős dupla ágyát hibáztatta érte, meg a túl
sok szobát, ahol zavaros gondolataival vívódott. Ritkán támadt
lelkesebb hangulatában elment a falu vegyesboltjába, és vett egy új
tábori ágyat. Felállította a szalonban a kandalló mellett. Tisztában
volt vele, hogy különös helyét választott, de nem szándékozott
vendégeket fogadni. Ettől az éjszakától kezdve ismét olyan jól aludt,
ahogyan várta.
A semmittevés hosszú, rosszkedvű időszaka következett. De
tavasszal, ahogy melegedett az idő, felgyülemlett határtalan
energiáját új otthona rendezgetésére fordította. A ritkán arra járó
látogatók elborzadva figyelték, hogy Vicary félhold alakú
olvasószemüvegével az orrán, kezében ág-nyeső ollóval támad a
kertjére. Elképedtek, amikor kifestette a ház belső helyiségeit. Élénk
vita bontakozott ki a színválasztása, a tiszta intézeti fehér körül. Ezt
vagy a hangulatának javulásaként fogták fel, vagy arra gondoltak,
hogy kórházat csinál az otthonából, ahová hosszabb tartózkodásra
rendezkedik be.
 A falu lakóit sokat foglalkoztatta a jelenléte. Poole, a vegyesbolt
tulajdonosa mély gyásszal indokolta Vicary lelkiállapotát. – Az
lehetetlen – jelentette ki a bölcsődében dolgozó Plenderleith, aki
tanácsokkal látta el a kertészkedésben. – Soha nem volt nős, és
láthatóan soha nem volt szerelmes. – A ruhaüzlet eladója, Miss
Lazenby szerint mindketten tévedtek. – Még a bolond is látja, hogy
szegény ember szerelmes. És látszik rajta, hogy rajongásának alanya
nem viszonozza az érzelmeit.
Vicary, habár tudott erről a vitáról, nem igyekezett eldönteni,
mert legalább annyira nem volt tisztában az érzelmeivel, ahogyan
viselkedésének tanúi. Egyetemi tanszékvezetője küldött neki egy
levelet. Hallotta, hogy Vicary már nem dolgozik a
Hadügyminisztériumban, és érdeklődött az esetleges visszatérési
szándéka felől. Vicary kettétépte a levelet, és elégette a kandallóban.
London a rossz emlékeken kívül semmit sem jelentett neki, ezért
távol tartotta magát a várostól. Csak egyszer utazott fel, június első
hetében, amikor Sir Basil beidézte a belső vizsgálat eredményének
ismertetésére.
Amikor belépett Boothby irodájába, Sir Basil hangos „Hello,
Alfred” felkiáltással üdvözölte. A szoba narancsszínű fényárban
úszott. Boothby pontosan középen állt, mintha helyet akart volna
hagyni a mindenoldalú mozgásra. Tökéletes szabású szürke öltönyt
viselt, és magasabbnak látszott, mint ahogy Vicary emlékezetében
élt. A főigazgató az elegáns kanapén ült, kezét összekulcsolta,
mintha imádkozna, és szemét a perzsaszőnyeg egy pontjára
meresztette. Boothby bajonettként szegezte előre a jobb kezét, és
Vicaryhoz közeledett. Az arcára kiült zavart mosolyból nehezen
tudta megítélni, hogy átölelni, vagy meggyilkolni akarja. És abban
sem volt biztos, melyiktől fél jobban.
Boothby a harmadik megoldást választotta, túlzott gyengédséggel
megrázta Vicary kezét, majd hatalmas mancsát a vállára tette. A
tenyere meleg és nedves volt, mint aki most fejezte be a
teniszjátszmát. Személyesen szolgálta ki teával a vendégét, és lazán
csevegett, amíg Vicary elszívta a cigarettáját. Azután szertartásosan
elvette a vizsgáló bizottság jelentését az íróasztaláról, és letette a
dohányzó asztalkára. Vicary nem nézett az anyagra.
Boothby hangjából kiérződő elégedettséggel magyarázta el
Vicarynak, hogy miért nem engedélyezheti a saját akciójának
vizsgálatáról készített egész jelentés elolvasását. Ehelyett
megmutatott egy kivonatolt egyoldalas levelet, a jelentés
tartalmának tömörített, összefoglaló változatát. Vicary olyan
feszesen tartotta a két kezében, akár egy dobot, így olvasás közben a
papír nem remegett. Aljas, szemérmetlen dokumentum volt, de a
tiltakozást most már teljesen értelmetlennek találta. Visszaadta
Boothbynak, kezet rázott vele, meg a főigazgatóval, és kiment.
Gyalog indult lefelé a lépcsőn. Valaki más ült az irodájában. Állán
csúnya vágással Harryt ismerte fel benne. Vicary nem szeretett
hosszan búcsúzkodni. Közölte Harryvel, hogy kirúgták, köszönetet
mondott neki a sok segítségért, és elköszönt.
Újra eleredt az eső, és júniushoz képest hidegre fordult az idő. A
szállítási részlegvezetője felajánlott neki egy autót. Udvariasan
visszautasította. Felhúzta az esernyőjét, és a szakadó esőben elindult
Chelsea-be.
Az éjszakát ott töltötte, a házában. Hajnalban arra ébredt, hogy az
eső veri az ablakait. Június hatodika volt. Bekapcsolta a rádiót,
meghallgatta a BBC híreit, és onnan értesült, hogy a partraszállás
megkezdődött.
Vicary délben kiment az utcára, arra számítva, hogy izgatott,
aggódva beszélgető tömeggel találkozik, de London némaságba
burkolózott. Néhányan kimerészkedtek az üzletekbe, mások
imádkozni indultak a templomokba. A taxik fuvart keresve
tekeregtek az üres utcákon.
Figyelte a napi dolgaikat intéző londoniakat. Oda akart rohanni,
hogy megrázza és megkérdezze őket. Nem tudják, hogy mi történik?
Nem fogták fel, hogy mibe kezdtünk? Tudnak a megtévesztésükre
felhasznált ügyes és gonosz ötletekről? Tudnak arról, hogyan bántak
el velem?
A sarki kocsmában megvacsorázott, és a rádión figyelte a
hivatalos hadijelentéseket. Már otthon, újra egyedül maradva,
meghallgatta a király üzenetét a nemzethez, azután lefeküdt.
Másnap reggel taxival kiment a Paddington pályaudvarra, és az első
vonattal visszautazott Gloucestershire-be.
Nyárra fokozatosan kialakította gondosan megtervezett napi
munkarendjét.
Korán kelt, és ebédig olvasott. Minden nap a faluban ebédelt az
Eight Bells vendéglőben, általában zöldségpástétomot, sört, és ha
volt az étlapon, húst fogyasztott. Az Eight Bellsből kijövet napi
sétára indult a falut körülvevő szellős gyalogösvényen. Minden
nappal kevesebb időt vett igénybe sérült térdének bejáratása, és
augusztusra már délutánonként tizenöt kilométert gyalogolt.
Abbahagyta a cigarettázást, és rákapott a pipára. A pipázás
szertartása – a töltés, tisztítás, rágyújtás és újragyújtás – tökéletesen
megfelelt új életvitelének.
Nem tudta pontosan, hogy melyik napon történt, amikor minden
elhomályosult az emlékezetében: a koszlott irodája, a telexgépek
kattogása, a hitvány ételek a kantinban, és a hely őrült szókincse.
Double, Cross… Mulberry… Phoenix… Kettledrum. Még Helent is
száműzte agyának lepecsételt kamrájába, ahonnan többé nem
árthatott a szívének.
Alice Simpson hétvégeken újra meglátogatta, és augusztusban egy
teljes hétig nála maradt.
A nyár utolsó napján erőt vett rajta az enyhe melankólia, amely a
meleg idő elmúltával emészti a vidéki embereket. Káprázatos
pompájában ereszkedett le az alkony, a horizont bíbor és
narancsszínű fényben égett, de már érződött a közelgő ősz csípős
hűvössége. A kankalin és a harangvirág régen elvirágzott.
Emlékezett arra az emberöltővel ezelőtti hasonló estére, amikor
Brendan Evans motorbiciklizni tanította a lápvidék útjain. Még nem
érezte elég hidegnek az időt a tűzrakáshoz, de a dombtetőről már
láthatta a falu kéményeinek füstjét, és érezhette a nyers fa kesernyés
illatát a levegőben.
Akkor hirtelen minden megvilágosodott előtte, kirajzolódott a
domboldalon, mint egy sakkfeladvány megoldása. Maga előtt látta a
támadás irányát, az előkészületeket, a megtévesztést. Semmi sem
volt az, aminek látszott.
Vicary visszarohant a házába, felhívta a volt hivatalát, és Boothbyt
kérte a telefonhoz. Aztán rájött, hogy péntek van, és késő este, de
valami csoda folytán Boothby még benn tartózkodott, maga vette fel
a kagylót.
Vicary bemutatkozott. Boothby őszinte örömét fejezte ki, hogy
hallja a hangját. Vicary megnyugtatta, hogy jól van.
– Beszélni szeretnék magával – mondta Vicary. – A
Kettledrumról. Csönd állt be a vonal másik végén, de tudta, hogy
Boothby nem tette le, hanem nyugtalanul izeg-mozog a székén.
– Maga nem jöhet ide többé, Alfred. Persona non grata lett
nálunk, így azt hiszem, én fogom meglátogatni.
– Remek. És feltételezem, hogy tudja hogyan találjon rám, hiszen
láttam az utánam lopódzó megfigyelőit.
– Holnap délben – mondta Boothby, és letette a kagylót. Boothby
pontosan érkezett a szolgálati Humberén, tweed nadrágot, nyitott
nyakú inget és kényelmes kardigánt vett fel a vidéki kiránduláshoz.
Egész éjszaka esett. Vicary a pincéből előásott egy nagyméretű
csizmát Boothbynak, és régi pajtásként sétára indultak a nyírott
birkáktól tarkálló rétre. Boothby az ügyosztály pletykáit mesélte, és
Vicarynak nagy erőfeszítésébe került érdeklődést mutatnia.
 Egy idő után a professzor megállt, és belemeredt a levegőbe. –
Semmi sem volt valódi, ugye? – kérdezte. –Jordan, Catherine Blake
– az elejétől fogva hamis szerepet játszottak.
Boothby megnyugtatóan mosolygott – Nem egészen, Alfred. De
valami ilyesmiről volt szó.
Ezzel megfordult, folytatta az útját, magányos függőleges
vonalként emelkedve a sima horizontra. Röviddel utána megállt, és
intett Vicarynak, hogy csatlakozzon hozzá. Ő megnyújtotta sántikáló
lépteit, és zavartan tapogatta a zsebeit a félhold alakú
olvasószemüvege után.
– A Mulberry hadművelet jellege állította elénk ezt a problémát –
kezdte váratlanul Boothby. – Emberek tízezreit kellett bevonni.
Többségük természetesen nem tudta, hogy min dolgozik. De így is
óriási veszélyt jelentett a titkos tervek kiszivárgásának lehetősége.
Az egyes elemek akkorák voltak, hogy csak szabadban lehetett
megépíteni őket. A helyszíneket szétszórtuk az országban, de
néhányat egyenesen a londoni dokkokban készítettek. Mihelyt
beavattak bennünket a tervekbe, tisztában voltunk a nehézségekkel
is. Tudtuk, hogy a németek a levegőből lefényképezhetik az építési
helyszíneket. A szerkezetet körüljáró egyetlen átlagos képességű
kém valószínűleg kitalálta volna, hogy mire készülünk. Egyik
emberünket elküldtük Selsey-be a biztonsági feltételek
ellenőrzésére. Nyugodtan teázhatott a munkásokkal a kantinban, és
senki nem törődött azzal, hogy igazoltassa.
Boothby jóindulatúan nevetett. Vicary beszéd közben az arcát
figyelte. Minden fellengzősség és nyugtalanság eltűnt róla. Sir Basil
higgadt, kiegyensúlyozott és kellemes ember benyomását keltette.
Vicary arra gondolt, hogy más körülmények között talán meg is
kedvelte volna. Az első pillanattól kezdve viszolygott tőle, és
alábecsülte Boothby intelligenciáját. Ugyancsak bosszantotta, hogy
királyi többesben beszélt, következetesen a mi és minket szavakat
használta. Boothby egy klubnak a tagja volt, Vicarynak pedig csak
azt engedték meg, hogy rövid időre odadugja az orrát az
ablaküveghez.
– A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a Mulberry
óhatatlanul elárulta a szándékainkat – folytatta Boothby. – Ha a
németek felfedezik, hogy mesterséges kikötőket építünk,
egyértelműen levonták volna a következtetést, hogy normandiai
támadással akarjuk elkerülni Calais megerősített védelmű kikötőit.
Mivel az építkezés ennyire nagyszabású és nehezen álcázható volt,
számítanunk kellett arra, hogy a németek végül felfedezik. Azt a
megoldást találtuk ki, hogy hagyjuk ellopni nekik a Mulberry titkát,
de igyekszünk végig irányítani a játszmát. – Boothby Vicaryra
nézett. –Jól van, Alfred, most halljuk magát. Szeretném tudni, hogy
valójában mire jött rá.
– Walker Hardegen – mondta Vicary. – Azt állítom, hogy minden
Walker Hardegennel kezdődött.
– Nagyon jó, Alfred. De hogyan?
– Walter Hardegen gazdag bankár és üzletember volt,
ókonzervatív, antikommunista, és valószínűleg kicsit antiszemita. A
legelőkelőbb keleti-partvidéki egyetemeket végezte, és ismerte fél
Washingtont. Együtt jártak iskolába. Üzleti ügyei rendszeresen
Berlinbe szólították. A Hardegenhez hasonló embereket meghívták a
követségi ebédekre és fogadásokra. Együtt vacsorázott Németország
legnagyobb vállalatainak tulajdonosaival, a náci párt és a
minisztériumok vezető tisztségviselőivel. Hitt abban, hogy Hitler és
a nácik fontos ütközőzónát képeznek a bolsevikok, meg Európa
többi része között.
Valószínűnek tartom, hogy egyik látogatása során felkeltette az
Abwehr vagy az SD figyelmét.
– Bravó, Alfred! Ténylegesen az Abwehr érdeklődött iránta Paul
Müller nevű emberén keresztül, aki a német titkosszolgálat amerikai
műveleti főnöke volt.
 – Rendben van. Tehát Müller beszervezte. Feltételezem, hogy
kifinomult módszert alkalmazott. Azt mondta, hogy Hardegennek
nem kell a náciknak dolgoznia. Csak a nemzetközi kommunizmus
elleni harcban igénylik a segítségét.
Információkat kért Hardegentől az amerikai ipari termelés
volumenéről, Washington hangulatáról, meg ilyenféle dolgokról.
Hardegen igent mondott, és ügynök lett. Egyetlen kérdésem van
csak. Ebben az időben Hardegen már amerikai ügynökként
dolgozott?
– Nem – mondta mosolyogva Boothby. – Gondolja csak meg,
1937-et írtunk, és a játszma elején tartottunk. Az-amerikaiak még
rendkívül tapasztalatlanok voltak. Jóllehet tudták, hogy az Abwehr
aktívan tevékenykedik az Egyesült Államokban, különösen New
Yorkban. Egy évvel korábban a Norden-féle bombavető
célzókészülék tervei a Nikolaus Ritter nevű Abwehr-kém
aktatáskájában kisétáltak az országból. Roosevelt utasította
Hoovert, hogy lépjen fel keményen. Hardegent 1939-ben
lefényképezték New Yorkban, amikor egy ismert Abwehr-ügynökkel
találkozott. Két hónap múlva Panama Cityben látták egy másik
német ügynök társaságában. Hoover le akarta tartóztatni, és bíróság
elé kívánta állítani. De hála istennek, az amerikaiak
körülményeskedtek. Szerencsénkre az MI6 addigra felállította az
irodáját New Yorkban. Ők léptek, és meggyőzték Hoovert, hogy
Hardegen nagyobb hasznunkra lehet a játszmában, mintha egy
börtöncellában ül valahol.
– Tehát ki mozgatta, mi vagy az amerikaiak?
– Valójában közös munka volt. Hardegen felhasználásával mi
árasztottuk el a németeket kiváló, első osztályú anyagokkal. Az
ázsiója magasra szökött Berlinben. Időközben Walker Hardegen
életének minden mozzanatát tüzetesen megvizsgáltuk, beleértve a
kapcsolatát a Lauterbach családdal és a Peter Jordan nevű, ragyogó
tehetségű mérnökkel.
 – Tehát 1943-ban, amikor a döntés megszületett, hogy a
támadásra Normandiában kerül sor mesterséges kikötő segítségével,
a brit és az amerikai titkosszolgálat felkérte Jordant, jöjjön át
nekünk dolgozni.
– Igen. Hogy pontos legyek, 1943 októberében.
– Tökéletesen megfelelt a feladatra – mondta Vicary. – Pontosan
az a típusú mérnök volt, amilyet a terv megkívánt, jól ismert név és
elismert tekintély a maga szakterületén. Bármelyik nácinak csak be
kellett mennie egy könyvtárba, hogy olvashasson a teljesítményeiről.
A feleségének halála pedig a magánéletében tette sebezhetővé. Így
azután 1943 végén Hardegen találkozott a német irányítótisztjével,
és mindent elmondott neki Peter Jordanról.
– Akkor mennyi információt hoztak a tudomásukra?
– Csak annyit, hogy Jordan az invázióval kapcsolatos hatalmas
szerkezet felépítésén dolgozik. És ahogy maga is említette, célzást
tettünk a sebezhető pontjaira. Az Abwehr ráharapott. Müller átadta
az ügyet Canarisnak, ő pedig rábízta Vogelre.
– Tehát az egész dolog kitervelt csel volt, hogy hamis
dokumentumokat sózhassunk az Abwehr nyakába. És Peter Jordan
töltötte be a közmondásos, kipányvázott bárány szerepét.
– Pontosan. Az első dokumentumok kétértelmű terveket
tartalmaztak. Különféle értelmezésre és vitára adtak okot. A phoenix
egységek lehettek mesterséges kikötő vagy légvédelmi támaszpont
összekötő elemei is. Azt akartuk, hogy összekapjanak rajta,
civakodjanak, tépjék darabokra egymást. Emlékszik Szun Csu
tanítására?
– Aláásni az ellenséged morális tartását, bomlasztani a sorait,
elhinteni a viszály magvát a vezetői között.
– Pontosan. Erősíteni akartuk az Abwehr és az SD közötti
súrlódásokat. De nem akartuk megkönnyíteni sem a helyzetet a
számukra. A Kettledrum-dokumentumok fokozatosan rajzoltak
tiszta képet eléjük, és ezt egyenesen Hitlernek továbbították.
– De miért ennyi nehézségen keresztül? Miért nem használták fel
rá az egyik, már ellenük fordított ügynököt? Vagy valamelyik fiktív
ügynököt? Miért vettek igénybe egy éló mérnököt? Miért nem
kreáltak egy hasonszőrű alakot?
– Erre két okunk is volt – felelte Boothby. – Először is túl könnyű
lett volna. Azt akartuk, hogy megdolgozzanak az értesülésekért.
Ravaszul akartuk befolyásolni a gondolkodásukat. Elérni, hogy a
saját döntésük alapján válasszák célpontnak Jordant. Gondoljon a
megtévesztő tisztek mantrájára. A könnyen szerzett értesülést
könnyen félre is dobják. A bizonyosság egész láncolatát kellett
létrehozni, Hardegentől Müllerig, Müllertől Canarisig, Canaristól
Vogelen át Catherine Blake-ig.
– Lenyűgöző – mondta Vicary. – A másik ok?
– 1943 végén tudomásunkra jutott, hogy nem számoltunk minden
Angliában működő német kémmel. Értesültünk Kurt Vogelről és a
hálózatáról, és azt is megtudtuk, hogy az egyik ügynöke nő. De
szembe kellett néznünk egy súlyos problémával. Vogel olyan
körültekintő óvatossággal rejtette el a kémeit Angliában, hogy színre
léptetésük nélkül nem tudtuk volna megtalálni őket. Emlékezzen
csak vissza, akkor már teljes gőzzel folyt a Bástya-művelet.
Hóförgetegnyi hamis információval árasztottuk el a németeket. De
nem lehettünk nyugodtak annak tudatában, hogy eleven, aktív
ügynökök tevékenykednek az országban. Mindegyikükkel
számolnunk kellett. Különben soha nem lehettünk volna biztosak
abban, hogy a németek nem jutnak a Bástya-műveletnek
ellentmondó információkhoz.
– Hogyan szerzett tudomást Vogel hálózatáról?
– Elmondták nekünk.
– Kicsoda?
Boothby szótlanul sétált néhány lépést, sáros csizmájának orrát
nézegette. – Wilhelm Canaris tájékoztatott bennünket a hálózatról –
bökte ki végül.
– Canaris?
– Természetesen az egyik titkos megbízottján keresztül. 1943 késő
nyarán. Ez valószínűleg sokkolja magát, de Canaris volt a Schwarze
Kapelle vezetője. Támogatást akart szerezni Menziestől és a
titkosszolgálattól Hitler megbuktatásához és a háború befejezéséhez.
Jószolgálati gesztusnak szánta, hogy említést tett Menziesnek Vogel
hálózatának létezéséről. Menzies tájékoztatta a biztonsági
szolgálatot, és együtt kifőztük a Kettledrum-művelet tervét.
– Hitler főkéme áruló. Figyelemre méltó fordulat. És persze maga
tudott minderről. Tudta már akkor este, amikor engem megbíztak
az üggyel. Az a tájékoztatás az invázióról és a megtévesztési
tervekről… Azt a célt szolgálta, hogy biztosítsa a feltétlen hűségemet.
Hogy motiváljon és manipuláljon.
– Azt kell mondjam, hogy igen.
– Tehát a műveletnek két célja volt: megtéveszteni a németeket a
Mulberry felhasználását illetően, és kiugrasztani a bokorból Vogel
kémeit, hogy semlegesíthessük őket.
– Így igaz – mondta Boothby. – És létezett egy harmadik is: esélyt
adni Canarisnak, hogy az invázió kezdetéig kihúzza a fejét a
hurokból. Egyáltalán nem hiányzott nekünk, hogy Schellenberg és
Himmler kezébe kerüljön az irányítás. Az Abwehrt már teljesen
megbénítottuk és kézben tartottuk. Tudtuk, ha Schellenberg átveszi
a hatalmat, Canaris minden tettét megkérdőjelezi. Persze ez a
tervünk nem sikerült teljesen. Canarist kivégezték, és Schellenberg
végül kézbe kaparintotta az Abwehrt.
– Akkor az egész megtévesztés és a Bástya-akció miért nem
omlott össze Canaris bukásával?
– Mert Schellenberget jobban érdekelte frissen szerzett
birodalmának megszilárdítása, mint újabb ügynökök Angliába
telepítése. Hatékony bürokratikus átszervezésbe kezdett, irodákat
költöztetett át, dossziék cseréltek gazdát, és hasonló
intézkedésekben élte ki magát. Kidobta a Canaris mellett kitartó,
tapasztalt hírszerző tiszteket, és az SS-hez, meg a párthoz hű,
zöldfülű rendőrkopókkal váltotta fel őket. Időközben az Abwehr
főhadiszállásának irányító tisztjei teljes erőbedobással igyekeztek
bizonyítani, hogy az Angliában működő ügynökök valódi, produktív
munkát végeznek. Ez egyszerűen létkérdés volt a számukra. Ha
beismerték volna, hogy ügynökeik angol ellenőrzés alatt állnak, az
első vonattal a keleti frontra küldik őket. Vagy még rosszabb is
történhetett volna velük.
Egy darabig szótlanul sétáltak tovább, Vicary próbálta
megemészteni az eddig hallottakat. Valósággal zúgott a feje. Ezernyi
kérdést szeretett volna feltenni. De félt attól, hogy Boothby egyszer
csak bezárkózik. Fontossági sorrendbe rendezte a kérdéseit,
félretette háborgó érzelmeit. Egy felhő éppen eltakarta a napot, és ő
megborzongott a hidegtől.
– Minden remekül működött? – kérdezte végül Vicary.
– Igen, ragyogóan mentek a dolgok.
– Mi a helyzet Lord Haw-Haw rádióadásával? – Vicary a saját
fülével hallotta Matilda szalonjában üldögélve, és átfutott rajta a
hideg. –Pontosan tudjuk, hogy mi a szándékotok azokkal a vasbeton
elemekkel. Azt fontolgatjátok, hogy a támadás idején elsüllyesztitek
őket a partjainknál. Nos, mi készen állunk a segítségetekre sietni,
fiúk…
– Az valóban pánikot keltett a szövetségesek főparancsnokságán.
Legalábbis a felszínen – tette hozzá önelégülten Boothby. – A tisztek
egy kisebb csoportja tudott a megtévesztő Kettledrum műveletről, és
rájött, hogy ez csak az utolsó felvonás. Eisenhower táviratozott
Washingtonba, és ötven őrnaszádot kért a legénység megmentésére,
amennyiben a Mulberry-elemeket elsüllyesztenék a Csatornán
történő átkelés közben. Gondoskodtunk róla, hogy erről a németek
is értesüljenek. Taté, a mi kettős ügynökünk fiktív SHAEF-forrására
hivatkozva jelentést küldött Eisenhower kéréséről az Abwehrnek.
Néhány nappal később a japán nagykövet megszemlélte a partmenti
védelmi állásokat, és Rundstedt tábornagy tájékoztatta a helyzetről.
Rundstedt beszélt neki a Mulberryről, és elmagyarázta, hogy egy
Abwehr-ügynök felfedezése szerint ezek légvédelmi ágyúk
elhelyezésére szolgáló tornyok, A nagykövet megtáviratozta ezt az
értesülést a feletteseinek Tokióba. Ezt az üzenetet, mint minden
egyéb beszélgetését is, lehallgattuk és megfejtettük. Ettől a
pillanattól kezdve tudtuk, hogy a Kettledrum bevált.
– Ki irányította a művelet egészét.
- Ténylegesen az MI6. Ők kezdték, ők dolgozták ki, és rájuk
hagytuk az irányítást.
– Az ügyosztályon belül ki tudott a dologról?
– Jómagam, a főigazgató, és Masterman a Double Cross
bizottságból.
– Az irányító tiszt ki volt?
Boothby Vicaryra nézett. – Természetesen Broome.
– Ki ez a Broome?
– Broome az Broome, Alfred.
– Már csak egyetlen dolgot nem értek. Engem miért ejtettek át?
Miért volt szükség az esettiszt megtévesztésére?
Boothby kényszeredetten mosolygott, mint akit kellemetlen
emlékek rohantak meg. A cserjésből néhány fácán röppent fel az
ónszürke égre. Boothby megállt, és a felhőket nézte.
– Úgy látszik, esni fog. Talán elindulhatnánk visszafelé.
Megfordultak, és elindultak Vicary házához.
– Megtévesztettük magát is, Alfred, mert azt akartuk, hogy az
ellenség számára minden valóságosnak tűnjön. Azt akartuk elérni,
hogy olyan lépéseket tegyen, amilyeneket normál körülmények
között is végrehajtott volna, és nem kellett arról tudnia, hogy Jordan
az első pillanattól nekünk dolgozik. Erre semmi szükség nem volt.
– Jóságos isten – csattant fel Vicary. – Tehát úgy irányított
engem, mint bármelyik másik ügynököt. Az orromnál fogva vezetett.
– Igen, ahogy mondja.
– Miért engem választottak ki? Miért nem valaki mást?
– Mert maga, Peter Jordanhoz hasonlóan, tökéletesen megfelelt.
– Lenne szíves ezt megmagyarázni?
– Azért választottuk magát, mert intelligens, leleményes, és
tudtuk, hogy minden körülmények között keményen megdolgozik a
pénzéért. Istenem, az akció során majdnem átlátott az egész
megtévesztésen. Azért is magára esett a választás, mert közismert
volt a köztünk fennálló feszültség. – Boothby elgondolkodva nézett
Vicaryra,– Nem tett lakatot a szájára, amikor az állomány többi
tagja előtt engem szapult. De a legfontosabb ok az volt, hogy a
miniszterelnök barátja, és az Abwehr értesült erről.
– És amikor kirúgott, Hawke és Pelican segítségével értesítette
erről az Abwehrt. Azt remélte, hogy Winston Churchill barátjának
feláldozása megerősíti a hitüket a Kettledrum-anyagok
valódiságában.
– Pontosan. Ez is a forgatókönyv részét képezte. És mellesleg be is
vált.
– Churchill tudott a dologról?
– Igen, mindent tudott. Személyesen hagyta jóvá. Öreg barátja
elárulta magát. A mi Winstonunk szereti a fekete mágiát. Ha nem
lenne miniszterelnök, véleményem szerint megtévesztő tiszt vált
volna belőle. Azt hiszem, még élvezte is az egészet. Hallottam, hogy
milyen klasszikus buzdító beszédet tartott magának a földalatti
Kormánybunkerben.
– Gazemberek – dünnyögte Vicary. – Fondorlatos gazemberek.
De akkor még szerencsésnek is tarthatom magam. Meghalhattam
volna a többiekkel együtt. Szentséges isten! Felfogta, hogy hány
embert halt meg a maga kisded játéka kedvéért? Pope, a barátnője,
Rose Morely, a különleges osztag két embere Earl’s Courtban, négy
rendőr Louth-ban, egy másik Cleethorpes-ben, Sean Dogherty,
Martin Colville.
– Megfeledkezett Peter Jordanról.
– Az isten szerelmére, maga megölte a saját ügynökét is.
– Nem, Alfred, őt maga ölte meg. Maga küldte arra a
motorcsónakra. De hozzá kell tennem, hogy nem bánom. Az a férfi,
akinek a személyes gondatlansága miatt majdnem elveszítettük a
háborút, megmenti egy fiatal lány életét, és levezekli a bűneit.
Mintha Hollywoodban írták volna a történetet. És a németek azt
hiszik, hogy valójában így is történt. Különben is, ennek a néhány
embernek a halála elhalványodik ahhoz a mészárláshoz képest, amit
Rommel rendezett volna, ha Normandiában vár ránk.
– Ez egyszerűen csak tartozik-követel egyenleg lenne? Maga
valóban így tekinti a dolgot? Mint egy hatalmas vagyonmérleget?
Örülök, hogy ebből kimaradtam. Nem is akarok részt venni benne!
Nem, ha a dolgok ilyen értelmezést nyernek. Istenem, a magához
hasonló embereket már régen máglyára kellett volna küldeni!
Megmásztak az utolsó dombot. Kicsit távolabb feltűnt Vicary
háza. Matilda virágzó kúszónövényei beborították a mészkő
támfalat. Mielőbb vissza akart érni oda, becsapni az ajtót, leülni a
kandalló elé, és többet nem gondolni semmire. De tudta, most már
ez lehetetlen. Meg akart szabadulni Boothbytól. Felgyorsította a
lépteit, csörtetett lefelé a dombról, hogy majdnem elvesztette az
egyensúlyát. A magas, atletikus felépítésű Boothby alig tudott lépést
tartani vele.
– De igazából nem így érez, ugye Alfred? Szerette csinálni.
Csábította a feladat. Szerette a mesterkedést és a megtévesztést. Az
egyetem visszavárja, de maga bizonytalan az elhatározásában, mert
rádöbbent, hogy amiben eddig hitt, az mind hazugság, és ez a világ,
az én világom a valóságos.
– Maga nem a valóságos világot képviseli. Nem tudom biztosan,
hogy hol él, de ez nem a való élet.
– Most ezt mondja, de én tudom, hogy rettenetesen hiányzik
magának. A mi munkánk olyan, mint egy szerető. Időnként az
ember nem szereti igazán. Amikor együtt vannak, önmagát sem
kedveli. Az örömteli pillanatok hamar elrepülnek. Ám amikor
megpróbál szakítani vele, valami mindig visszahúzza.
– Attól tartok, ez a metafora nem hatott rám, Sir Basil.
– Már megint a felsőbbrendűségét fitogtatja, bármelyikünknél
hevesebben. Azt hittem, hogy mostanra megtanulja a leckét. Maga
igényli a hozzánk hasonló emberek társaságát. És az országnak is
szüksége van ránk.
Beléptek a kapun, és felsétáltak a kocsibehajtón. A kavics
csikorgott a talpuk alatt. Vicaryt arra a délutánra emlékeztette,
amikor Chartwellbe hívták, és munkát ajánlottak neki az MI5-nél.
De pontosan emlékezett Churchillnek a földalatti
Kormánybunkerben elhangzott szavaira is: – Félre kell tennie az
erkölcsi megfontolásait, meg kell feledkeznie mindenfajta emberi
jóindulatról, és csak a győzelem lebegjen a szeme előtt.
Legalább valaki nyíltan beszélt vele, még ha abban a
pillanatban hazudott is.
Megálltak Boothby Humbere mellett.
– Remélem, megérti, hogy nem hívom meg frissítőre – mondta
Vicary. – Szeretném mielőbb lemosni a vért a kezeimről.
– Ez a dolog szépsége, Alfred. – Boothby a magasba emelte
hatalmas mancsait.
– Én is bevéreztem a kezemet. De nem látom, és más sem veheti
észre. Ez titkos folt rajtunk.
Ahogy Boothby kinyitotta a kocsi ajtaját, a sofőr begyújtotta a
motort.
– Ki az a Broome? – kérdezte még utoljára Vicary.
Boothby arca elsötétült, mintha felhő árnyékolta volna be.
– Broome Brendan Evans, a maga régi cambrigde-i cimborája. Ő
mesélt nekünk arról az ügyes kunsztról, ahogyan az első világháború
idején felvetette magát a hírszerző alakulatokhoz. Azt is elmondta,
hogy mi történt Franciaországban. Pontosan tudtuk, hogy mi hajtja
és mi motiválja magát. Ki kellett használnunk a lehetőséget.
Vicary érezte, hogy lüktet a feje.
– Már csak egy kérdésem lenne.
– Meg akarja tudni, hogy Helen részt vett-e a dologban, vagy
magától kereste fel.
Vicary nagyon csöndesen álldogálva várta a választ.
– Miért nem látogatja meg, és kérdezi meg személyesen?
Ezzel Bothby eltűnt az autó mélyén, és elhajtottak.
 HATVANNÉGY

London: 1945 május

Aznap este hat órakor Lillian Walford megköszörülte a torkát,

gyengéden kopogott a dolgozószoba ajtaján, és engedélyt sem várva
belépett. A professzor a Gordon Square-re néző ablak előtt ült, apró
alakját egészen betakarta egy régi kézirat.
– Ha nincs más kívánsága, akkor most elmegyek, professzor –
mondta, és megkezdte a szertartásos könyvcsukogatást,
papírrendezést, amely rendszeresen hozzátartozott péntek esti
beszélgetéseik menetéhez.
– Köszönöm, nincs szükségem semmire.
Miss Walford elgondolkodva nézett rá. Ezt én egyáltalán nem
hiszem, professzor. Valami nagyon megváltozott benne. Soha nem
volt beszédes fajta, soha nem kezdeményezte a társalgást, hacsak
nem bizonyult elkerülhetetlennek. De szegény báránykám most még
visszahúzódóbbnak látszik. És az idő múlásával csak rosszabbodott
a helyzet, nem javult, ahogy remélte. Az egész egyetem erről beszélt,
szüntelenül találgattak. Néhányan azt mondták, hogy a halálba
küldött embereket, vagy halálra ítélte őket. Nehéz elképzelni, hogy a
professzor ilyet tett volna, de be kellett vallania magának: lehetett
benne igazság. Valami csak előidézte ezt a hallgatási fogadalmat.
– Ha el akarja érni a vonatát, professzor, lassan indulnia kéne.
– Arra gondoltam, hogy a hétvégére Londonban maradok – felelte
Vicary, de fel sem nézett a munkájából. – Szeretném látni, hogy néz
ki a város este, amikor újra felgyújtják a fényeket.
– Igazán remélem, hogy azt az átkozott elsötétítést nekem sem
kell többé megérnem.
– Valami azt súgja nekem, erre nem kerül sor.
 Miss Walford leakasztotta az esőkabátját az ajtóra szerelt fogasról,
és lefektette az íróasztal melletti székre. Vicary letette a tollát, és
felpillantott a titkárnőjére. A következő gesztusa mindkettőjüket
meglepte. Kezét reflexszerűen az arcához érintette, mint aki egy
beteg kisgyereket akar megsimogatni.
– Jól érzi magát, professzor?
Vicary hirtelen elkapta a fejét, és belemélyedt a kéziratba. –
Persze, jól vagyok – mondta. Valami éles tónus érződött a
hangjából, amit azelőtt soha nem lehetett tapasztalni. Azután
olyasmit dörmögött a bajusza alatt, hogy soha nem voltam jobban.
Miss Walford sarkon fordult, és elindult az ajtó felé.
– Kellemes hétvégét kívánok.
– Köszönöm, én is arra számítok.
– Jó éjszakát, Vicary professzor.
– Jó éjszakát, Miss Walford.
Kellemesen meleg este volt, és mire átvágott a Leicester Square-
en, már az esőkabátját is a karjára vetette. Lassan sötétedett,
egymás után gyulladtak ki London fényei. Maga előtt látta Lillian
Walford bátortalan, simogató mozdulatát. Mindig azt gondolta
magáról, hogy jó alakoskodó. Csodálkozott, amiért ez ennyire
szembetűnő.
Átvágott a Hyde Parkon. Balra egy csapat amerikai baseballt
játszott a félhomályban. Jobbra angolok és kanadaiak zajos
rögbimeccset vívtak.
Elhaladt a hely mellett, ahol néhány napja még légvédelmi ágyúk
álltak. A fegyvereket már elvitték, csak a homokzsákok árválkodtak
a helyükön, mint az ókori romok.
Belépett a Belgravia negyedbe, és ösztönösen Helen háza felé
indult.
– Remélem meggondolod magad, méghozzá hamarosan.
 Az elsötétítés árnyai helyett a ház ragyogott a kivilágítástól. Két
másik pár tartózkodott vendégségben náluk. David egyenruhát
viselt, Helen ott csüngött a karján. Nem is tudta, hogy mennyi ideig
állt ott, figyelve a társaságot, és különösen őt. Legnagyobb
meglepetésére, vagy talán megkönnyebbülésére, semmit sem érzett
iránta. A szelleme mostanra már nem kísértette.
Tovább sétált. A Kings Roadról lefordult a Sloane Square-re, és
onnan Chelsea csendes mellékutcáira. Megnézte az óráját; még
maradt ideje a vonatindulásig. Leintett egy taxit, és a Paddington
pályaudvarra irányította. A lehúzott ablakon át élvezte az arcát
simogató langyos levegőt. Hónapok óta először érzett valamiféle
megkönnyebbülést, csendes békét a lelkében.
A pályaudvari telefonfülkéből felhívta Alice Simpsont, aki
beleegyezett, hogy másnap reggel lemenjen hozzá vidékre.
Visszaakasztotta a kagylót, és szinte rohannia kellett a vonathoz. A
vagon zsúfolva volt, de talált egy ablak melletti ülőhelyet az egyik
fülkében, ahol két idős hölgy, és egy botját szorongató, fiús arcú
katona tartózkodott.
Ránézett a katonára, és észrevette, hogy a 2. kelet-yorki ezred
fegyvernemi jelzését viseli. Vicary tudta, hogy a fiú ott volt
Normandiában, pontosabban Sword Beach-nél, és szerencséjére
életben maradt. A kelet-yorki ezred súlyos veszteségeket szenvedett
a partraszállás első perceiben.
A katona észrevette, hogy Vicary nézi, és halványan rámosolygott.
– Normandiában történt. Éppen csak lejutottam a partraszálló
hajóról. Az orvosok szerint ezt egész életemben használnom kell.
Maga hol szerezte be a sántítást?
– Az első háborúban, Franciaországban – mondta tartózkodóan
Vicary.
– Erre az időre újra behívták?
Vicary bólintott. – íróasztali munkát végeztem a
Hadügyminisztérium egyik unalmas osztályán. Igazán jelentéktelen
beosztás volt.
A katona egy idő után elaludt. Még egyszer meglátta Helen
állandóan mosolygó arcát visszatükröződni az elsuhanó mezőkön.
Azután Boothby bukkant föl előtte. Végül a teljes sötétség beálltával
saját arcának tükörképe rohant mellette az ablaküvegen.

VÉGE
 TARTALOM
ELŐSZÓ
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
ELSŐ RÉSZ
EGY
KETTŐ
HÁROM
NÉGY
ÖT
HAT
HÉT
NYOLC
KILENC
TÍZ
TIZENEGY
TIZENKETTŐ
TIZENHÁROM
MÁSODIK RÉSZ
TIZENNÉGY
TIZENÖT
TIZENHAT
TIZENHÉT
TIZENNYOLC
TIZENKILENC
HÚSZ
HUSZONEGY
HUSZONKETTŐ
HUSZONHÁROM
HUSZONNÉGY
HUSZONÖT
HUSZONHAT
HUSZONHÉT
 HUSZONNYOLC
HUSZONKILENC
HARMINC
HARMADIK RÉSZ
HARMINCEGY
HARMINCKETTŐ
HARMINCHÁROM
HARMINCNÉGY
HARMINCÖT
HARMINCHAT
HARMINCHÉT
HARMINCNYOLC
HARMINCKILENC
NEGYVEN
NEGYVENEGY
NEGYVENKETTŐ
NEGYEDIK RÉSZ
NEGYVENHÁROM
NEGYVENNÉGY
NEGYVENÖT
NEGYVENHAT
NEGYVENHÉT
NEGYVENNYOLC
NEGYVENKILENC
ÖTVEN
ÖTVENEGY
ÖTVENKETTŐ
ÖTVENHÁROM
ÖTVENNÉGY
ÖTVENÖT
ÖTVENHAT
ÖTVENHÉT
ÖTVENNYOLC
ÖTVENKILENC
HATVAN
HATVANEGY
HATVANKETTŐ
HATVANHÁROM
HATVANNÉGY