Table of Contents

Table of Contents
.............................................................................................................
.............

.......................... 2

Prológus

.............................................................................................................
.............

............................................. 8

Első fejezet

.............................................................................................................
.............

.................................... 10

Második fejezet

.............................................................................................................
.............

........................... 20

Harmadik fejezet

.............................................................................................................
.............

........................ 24

Negyedik fejezet

.............................................................................................................
.............

......................... 31
Ötödik fejezet

.............................................................................................................
.............

............................... 40

Hatodik fejezet

.............................................................................................................
.............

............................ 52

Hetedik fejezet

.............................................................................................................
.............

............................. 60

Nyolcadik fejezet

.............................................................................................................
.............

........................ 67

Kilencedik fejezet

.............................................................................................................
.............

....................... 74

Tizedik

fejezet...................................................................................................
............
......................................... 80

Tizenegyedik fejezet

.............................................................................................................
.............

................. 90

Tizenkettedik fejezet

.............................................................................................................
.............

................ 96

Tizenharmadik fejezet

.............................................................................................................
.............

.......... 105

Tizennegyedik fejezet

.............................................................................................................
.............

........... 111

Tizenötödik fejezet

.............................................................................................................
.............

................. 117

Epilógus
.............................................................................................................
.............

....................................... 122

Köszönet

.............................................................................................................
.............

...................................... 125

Eddie Jaku

A világ

legboldogabb

embere

Fordította

Nagy Gergely

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Eddie Jaku: The Happiest Man on Earth

First published 2020 in Australia by Pan Macmillan Australia Pty Ltd.

Copyright © Eddie Jaku 2020

Hungarian translation © Nagy Gergely, 2021

Borítófotó © Tim Bauer

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő Palkó Katalin

Olvasószerkesztő Török Tünde

Borítóterv Oláh Gábor

Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

Nyomdai előkészítés Izing Imre

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-433-896-3

A jövő nemzedékeinek

Ne gyere mögöttem, lehet, hogy nem akarlak vezetni.

Ne menj előttem, lehet, hogy nem akarlak követni.

Csak gyere mellettem, és légy a barátom!

– Ismeretlen szerző

Prológus

Kedves új barátom!

Leéltem egy egész évszázadot, és tudom, milyen szembenézni a

gonosszal.

Tanúja voltam az emberiség legsötétebb pillanatainak, a

haláltáborok rettenetének, amikor a nácik engem és egész népemet
is meg akarták

semmisíteni.

De mára úgy gondolom, én vagyok a világ legboldogabb embere.

Életem során megtanultam: az élet lehet szép, ha az ember széppé

teszi.

Elmondom neked a történetemet. Van, ahol szomorú történet, sok-

sok

sötétséggel és hatalmas bánattal. De végső soron boldog történet,

mert a boldogság olyasmi, amiről mi dönthetünk. Mert rajtunk múlik.

Elmondom, hogyan.

Első fejezet

Sok minden van,

ami értékesebb a pénznél.

1920-ban születtem egy Lipcse nevű városban, Németország keleti

részén.

A nevem Abraham Salomon Jakubowitz, de a barátaim röviden csak

Adinak hívtak. Angolul pedig Eddie-nek ejtik a nevemet. Úgyhogy

kérlek, hívj csak Eddie-nek, barátom!

Szerető család volt a miénk, és nagy is. Apámnak, Isidore-nak négy

fiú- és három lánytestvére született, anyámnak, Linának pedig
tizenkét testvére.

Képzeld csak el, milyen erő lehetett a nagyanyámban, hogy ennyi

gyereket felnevelt! Az első világháborúban elvesztette egy fiát: ez a
zsidó fiú Németországért áldozta az életét. És a férjét is, az én
nagyapámat, aki tábori lelkész volt, és nem tért haza a háborúból.
Apám nagyon is büszke német állampolgár volt, Lengyelországból
érkezett, úgy telepedett le Németországban. Érkezésekor a
Remington írógépgyárban volt gépészmérnök-tanuló. És mert jól
beszélt németül, végül egy német kereskedőhajón Amerikába is
eljutott.

Amerikában remekül boldogult a munkájában, de hiányzott neki a

családja, és úgy döntött, egy másik német kereskedőhajón visszatér
Európába – és épp, amikor megérkezett, kitört az első világháború.
Mivel lengyel

útlevéllel utazott, a németek illegális bevándorlóként bebörtönözték.

Csakhogy a német kormány megtudta, hogy képzett gépész, és

engedélyezte, hogy elhagyja a börtönt, és egy gyárban dolgozzon

Lipcsében, ahol nehézfegyvereket gyártottak a háborúhoz. Ekkor

történt, hogy beleszeretett anyámba, Linába, és Németországba is,
tehát ott maradt a háború után. Saját gyárat nyitott Lipcsében,
feleségül vette anyámat, és hamarosan megszülettem én. Két évvel
később a húgom, Johanna is világra jött. Őt csak Henninek hívtuk.

Apám hazafiságát, Németország felett érzett büszkeségét semmi

sem

rendíthette meg.

Elsősorban németnek tartottuk magunkat, másodsorban is, és csak

azután zsidónak. A vallásunk nem tűnt olyan fontosnak nekünk, mint
az, hogy jó

lipcsei polgárok legyünk.

Őriztük a hagyományainkat, megtartottuk az ünnepeinket, de

hűségünkre, szeretetünkre Németország tarthatott inkább számot.
Büszke voltam rá, hogy lipcsei vagyok, hisz ez a város nyolcszáz
éve művészeti, kulturális központ – itt működött a világ egyik
legrégebbi szimfonikus zenekara, és ez a város ihlette meg Johann
Sebastian Bachot, Clara Schumannt, Felix

Mendelssohnt, és rajtuk kívül írókat, költőket, filozófusokat –

Goethét, Leibnizet, Nietzschét és még sokakat.

A zsidók évszázadokon át a lipcsei társadalom természetes

részeként éltek.

A középkor óta itt még a nagy vásárokat is pénteken tartották

szombat helyett, hogy a zsidó kereskedők is

részt vehessenek rajtuk, hisz nekik szombaton, a zsidó sábát

napján, tilos a munka. A köztiszteletben álló zsidó polgárok és
filantrópok is hozzájárultak a város jólétéhez, ahogy a zsidó
közösségéhez is, így épülhettek itt a legszebb európai zsinagógák. A
harmónia az élet része volt. Ez pedig nagyon jó életet jelentett egy
gyereknek. Itt volt az állatkert, alig ötperces sétára a házunktól:
világszerte híres gyűjteményt őriztek benne, és több oroszlánt
szaporítottak itt fogságban, mint bárhol a világon. El tudod képzelni,
milyen izgalmas volt ez egy kisfiúnak? Évente kétszer óriási
kereskedelmi vásárokat is rendeztek, és apám engem is elvitt
ezekre. Ezek tették Lipcsét Európa egyik legkulturáltabb,
leggazdagabb városává.

Fekvése, jelentősége kereskedelmi központként az új technológiák,

új elképzelések terjedésének is középpontjába helyezte. Az
egyetemét 1409-ben alapították, a második legrégebbi német
egyetemként. A világ első

napilapját Lipcsében adták ki 1650-ben. A könyvek, a zene, az opera

városa volt. Kisgyerekként őszintén hittem benne, hogy az egész
világ

legfelvilágosultabb, legkulturáltabb, legkifinomultabb (de legalábbis

legműveltebb) országában élek. És mekkorát tévedtem!
Bár én nem voltam különösebben vallásos, azért rendszeresen
eljártunk a zsinagógába.

Kóseren is étkeztünk anyám miatt, aki mindent a lehető

leghagyományosabb módon akart csinálni, hogy az az ő anyjának

tetsszen: a nagyanyám velünk élt, és ő nagyon vallásos volt.

Péntek esténként összejöttünk a nyugalomnapi (sábát) vacsorára,

elmondtuk az imákat, ettünk a hagyományos ételekből, amelyeket
nagyanyám nagy

szeretettel készített nekünk.

A jókora fatüzelésű tűzhelyen főzött, ez biztosította a ház fűtését is.

Leleményes csőrendszer gondoskodott róla, hogy a hő ne vesszen

el, és a füstöt is biztonságosan elvezette. Amikor átfagyva
bementünk kintről, mindig a tűzhely mellett lévő párnákra
telepedtünk átmelegedni. Volt egy kutyám is, egy kis tacskó, Lulu, és
ő mindig az ölemben,

összegömbölyödve vészelte át a hideg éjszakákat. Mennyire

szerettem

ezeket!

Apám keményen dolgozott, hogy gondoskodjon rólunk, és

kényelmesen is éltünk, de ő arról is tenni akart, hogy megértsük, az
élet nem csak az anyagi dolgokról szól. Péntek esténként, a
sábátvacsora előtt, anya sütött háromnégy barheszt, egy különleges
alkalmakkor elkészített, ínycsiklandóan finom ünnepi kalácsot
tojással és liszttel. Hatéves koromban egyszer megkérdeztem
apámat, miért sütünk ennyit, amikor csak négyen vagyunk a
családban, ő pedig elmagyarázta, hogy a többit majd elviszi a
zsinagógába a szükséget szenvedő zsidóknak. Apám nagyon
szerette a családját és a
barátait. Folyton jöttek hozzánk a barátok vacsorára, bár anyám
aztán megelégelte a dolgot, és kijelentette, hogy egyszerre ötnél
többen nem jöhetnek, mert csak így férünk el az asztal körül.

– Ha az ember szerencsés, van elég pénze és szép háza, akkor

megengedheti magának, hogy segítse azokat, akiknek nincs –

mondogatta apám. – Erről szól az élet. Hogy megosszuk mással a jó
szerencsét. – Azt is sokat mondta, hogy nagyobb öröm adni, mint
kapni, és hogy

az élet fontos dolgai (a barátok, a család, a jóakarat) sokkal

értékesebbek a pénznél. Az ember többet ér, mint a bankszámlája.
Akkor bolondnak hittem ezért, de most, mindazok után, amiken
keresztülmentem életemben, tudom, hogy igaza volt.

Csakhogy a boldog családi életünket beárnyékolta valami.

Németország bajban volt. A legutóbbi háborút elvesztettük, és ebbe
a gazdaság is belerokkant. A győztes szövetséges hatalmak több
pénzt követeltek

jóvátételként, mint amennyit Németország valaha ki tudott volna

fizetni, és

hatvannyolcmillióan szenvedtek emiatt. Hiány volt élelemből,

üzemanyagból, és szörnyű szegénység uralkodott, amit a büszke
német nép nagyon megszenvedett. Bár mi jómódú középosztálybeli
család voltunk, sok szükséges dolgot lehetetlen volt beszerezni, még
akkor is, ha volt rá pénze az embernek. Anyám sok-sok kilométert
gyalogolt piacokra, hogy a jobb időkben vásárolt kézitáskáit, ruháit
tojásra, tejre, vajra vagy kenyérre cserélje. A tizenharmadik
születésnapomon apám megkérdezte, mit

szeretnék ajándékba, én pedig hat tojást kértem, egy vekni fehér

kenyeret (ezt nehéz volt beszerezni, mivel a németek jobban
szerették a
rozskenyeret), és egy ananászt. El sem tudtam képzelni nagyobb
dolgot, mint hat tojást, ananászt pedig még életemben nem láttam.
És apám

valahogy kerített egyet – fogalmam sincs, hogyan, de hát apám ilyen

volt.

Egészen lehetetlennek tűnő dolgokra is képes volt, csak hogy

mosolyogni láthasson minket.

Annyira izgatott lettem, hogy egy ültő helyemben megettem mind a

hat tojást és az ananászt is. Életemben nem ettem még olyan
finomat. Anya rám is szólt, hogy vigyázzak, de hát hallgattam én rá?
Ugyan!

Az infláció rettenetes mértéket öltött, és ezért lehetetlenné vált a

nem romlandó élelmiszerek felhalmozása és egyáltalán a tervezés.
Volt, hogy apám hazajött a munkából egy táskányi pénzzel, az pedig
reggelre teljesen értéktelenné vált. Sokszor azzal küldött el a boltba:
„Vegyél, amit csak lehet! Ha hat kenyér van, vedd meg mindet!
Holnapra nem lesz semmink!”

Még a szerencsésebbek is nehézségekkel küszködtek, a német nép

megalázottnak, dühösnek érezte magát. Kétségbeestek az emberek,

és végül bármilyen megoldást örömmel fogadtak. A náci párt és
Hitler pedig

megoldást kínált a németeknek. És ellenséget is.

1933-ban, amikor Hitler hatalomra jutott, nagy antiszemitizmus-

hullám jött vele. Ez volt életem tizenharmadik éve, és a
hagyományaink szerint a bar micva, a nagykorúvá válás ősi vallási
szertartásának ideje. A bar micvá t, amely a „parancsolat fiát” jelenti,
általában csodás mulatság követi finom ételekkel és tánccal. Más
időkben a pompás, nagy lipcsei zsinagógában tartottuk volna, de a
náci hatalomátvétel után ezt már nem engedélyezték.
Az én bar micvá m ezért egy kis zsinagógában volt, háromszáz
méterre a házunktól. A mi súl unkat (ez a zsinagóga másik neve, szó
szerint „könyvek

házát” jelent) irányító rabbi nagyon okos ember volt. A zsinagóga

alatti lakást egy gójnak adta ki, akinek a fia az SS-ben

szolgált. Az antiszemita támadásokkor aztán a gój fiú mindig

gondoskodott róla, hogy a lakásukat (így fölötte a súl t is) szigorúan
őrizzék. Ha el akarták pusztítani a súl t, ennek az embernek az
otthonát is el kellett pusztítaniuk.

Megtartottuk a vallási szertartást, gyertyagyújtással és imákkal a

családomért és azokért is, akik már elhunytak. A szertartás

végeztével a zsidó hagyomány szerint már férfinak számítottam, aki
felelős a

cselekedeteiért. Elkezdtem a jövőmön gondolkodni.

Nagyon kicsi koromban orvos akartam lenni, de ehhez nem volt

tehetségem.

Németországban voltak központok, ahová elküldték a gyerekeket,

hogy egy sor memória-és ügyességi teszttel felmérjék, miben
tehetségesek. Itt úgy látták, én különösen az optikai és matematikai
dolgokban vagyok jó, a látásom és a kéz-szem koordinációm pedig
kiváló.

Remek mérnök lehetne belőlem. Ezért úgy döntöttem, ebbe az

irányba

indulok el.

Nagyon jó iskolába jártam, egy csodaszép épületben, a neve 32.

Volksschule volt. Egy kilométerre volt a házunktól, gyalog tizenöt

perc alatt odaértem. Kivéve télen. Lipcse hideg város, és az év nyolc
hónapjában a folyó is befagyott. A jégen csúszva öt perc alatt
beértem az iskolába.

1933-ban befejeztem az általános iskolát, és a Leibniz Gimnáziumba

készültem. Ha a történelem más irányt vesz, ott tanultam volna

tizennyolc éves koromig – de nem így lett.

Egy nap bementem az iskolába, és közölték velem, hogy többé nem

járhatok oda – kirúgtak, mert zsidó vagyok. Apám nem tudta ezt
elfogadni.

Makacs ember volt, jó összeköttetései voltak Lipcsében, és

hamarosan megtalálta a módját, hogy tanulhassak.

– Ne aggódj! – mondta. – Folytathatod a tanulmányaidat.

Gondoskodom róla!

Hamis papírokat készíttetett nekem, és egy családi barát

segítségével beíratott a Jetter & Scheererbe, egy gépészmérnöki
iskolába Tuttlingenben, Lipcsétől jó messze délre.

Akkoriban ez a város volt a mérnöki technológia központja, innen

érkeztek a finommechanikai megoldások szerte a világba.
Mindenféle elképesztő

masinákat készítettek itt, bonyolult orvosi műszereket és ipari

gépeket.

Emlékszem egy szerkezetre, amelyikbe bement a csirke a

futószalag egyik végén, majd megkopasztva, megmosva,
becsomagolva jött ki a másikon.

Hihetetlen volt! Én pedig épp azt fogom megtanulni, gondoltam,

hogyan készítsek ilyen gépeket – a világ elképzelhető legjobb
mérnöki iskolájában!
Ahhoz, hogy bejussak oda, egy sor vizsgát kellett letennem, és
annyira izgultam, hogy állandóan a homlokomat törölgettem, nehogy
lecsöpögjön az izzadság, és tönkretegye a dolgozatomat. Nagyon
aggódtam, nem

akartam apámnak csalódást okozni.

Hamis néven, Walter Schleifként iratkoztam be: német gój árvaként,

akinek nemigen volt félnivalója Hitler kancellári kinevezésétől. Walter
Schleif egyébként valódi német fiú volt, de eltűnt. A legvalószínűbb,
hogy a családja titokban elhagyta Németországot, amikor a nácik
kezdtek

megerősödni. Apám megszerezte az igazolványait, és olyan hamis

papírokat

készített belőlük, amelyekkel sikeresen be tudtuk csapni a kormányt.

Az akkori német igazolványokon apró fényképek voltak a papírba
ágyazva, amelyeket csakis különleges infravörös fényben lehetett
látni. Nagyon jónak kellett lennie a hamisítványnak, de mivel apám
írógépekkel

dolgozott, hozzáfért a megfelelő szerszámokhoz, és jól tudta, mit

csinál.

Az új iratokkal elkezdődhetett az új életem, elfoglalhattam a

helyemet az iskolában, ahol megkezdtem a gépészmérnöki
tanulmányaimat. Az iskola kilencórányi vonatútra volt Lipcsétől.
Egyedül kellett gondoskodnom

magamról, a ruháimról, a tanulmányaimról, és mindenáron megőrizni

a

titkomat. Napközben az iskolában voltam, éjjel pedig egy közeli

árvaházban, jóval idősebb fiúkkal egy hálóteremben. A tanulóidőm

alatti
munkámért cserébe egy kisebb ösztöndíjat is kaptam, amelyet
ruhára és egyéb szükséges dolgokra költhettem.

Magányos életem volt Walter Schleifként. Senkinek sem

mondhattam el, ki vagyok valójában, nem bízhattam senkiben –
különben kiderült volna, hogy zsidó vagyok, és veszélybe kerültem
volna. A mosdóban és a zuhanyzóban különösen oda kellett
figyelnem, hiszen ha egy másik fiú észreveszi, hogy körül vagyok
metélve, az a véget jelenthette volna.

Az otthoniakkal alig tarthattam a kapcsolatot. Nem volt biztonságos

leveleket küldeni, és hogy felhívhassam őket, egy áruházba kellett

mennem, amelynek az alagsorában volt telefon. Az odavezető
hosszú és kacskaringós úton meg kellett bizonyosodnom róla, hogy
senki sem követ. Azon ritka alkalmakkor, amikor beszélhettem a
családommal, a szívem szakadt meg.

El sem tudom mondani, micsoda szenvedés volt fiatal emberként

ilyen távol lenni otthonról, még ha ez volt is az egyetlen módja
annak, hogy

megszerezzem a tudást, amely az apám által nekem szánt jövőhöz

vezet. De akármilyen nehéz volt is távol lennem a családomtól, még
rosszabb lett volna, ha csalódniuk kell bennem.

Megmondtam apámnak, hogy nagyon egyedül érzem magam

nélkülük, ő

pedig kitartásra buzdított.

– Eddie, én tudom, hogy nagyon nehéz, de egy nap még hálás

leszel ezért –

mondta. Később megtudtam, hogy bár velem szigorúan beszélt,

amint
letette a telefont, elsírta magát, akár egy kisgyerek. Csak jó képet
vágott a dologhoz, hogy nekem segítsen.

Márpedig igaza volt. Ha nem tanulom meg mindazt, amit abban az

iskolában megtanultam, esélyem sem lett volna túlélni mindazt, amit

a jövő

tartogatott.

Eltelt öt év. Ötévnyi fáradhatatlan munka és magány.

Nem vagyok benne biztos, hogy el tudom mondani, milyen érzés

valaki

másnak tettetni magunkat tizenhárom és fél évesen. Tizennyolc éves

koromig hordoztam ezt a titkot.

Rettentő teher volt számomra. Egyetlen pillanat sem múlt el úgy,

hogy ne hiányoltam volna a családomat, de megértettem, miért
fontos a tanulás, és kitartottam. Szörnyű áldozat volt ennyi ideig
távol lenni a szeretteimtől, de nagyon sokat köszönhetek a
tanulmányaimnak.

A tanulóidőm utolsó évében egy kifinomult röntgengépeket gyártó

vállalatnál dolgoztam. A technikai és elméleti oktatáson felül arról is

számot kellett adnom, hogy képes vagyok keményen és
szakszerűen

dolgozni új szakmámban. Napközben dolgoztam, este iskolába

jártam.

Egyetlen napon, szerdán nem volt munka, és az egész napot a

tanulásnak szentelhettem.

Bár magányos voltam, tanulni nagyon szerettem. Az oktatóim a világ

legjobb elméi voltak, és ha a kezükbe vették a szerszámokat, mintha
bármit meg tudtak volna alkotni a legapróbb fogaskerekektől a
technikailag

legfejlettebb, hatalmas gépekig. Az egész egyfajta csodának tűnt

nekem.

Németország élen járt a technológiai és ipari forradalomban, amely

azt ígérte, milliók életét könnyíti majd meg, én pedig ott voltam
mindennek az élvonalában.

1938-ban, nem sokkal a tizennyolcadik születésnapom után,

letettem a záróvizsgáimat, melyek eredményeképpen évfolyamelső
lettem, és

meghívtak a szakszervezetbe is. A szakszervezetek akkoriban nem

olyanok voltak Németországban, mint a mai társadalmakban. Nem
annyira azzal

foglalkoztak, hogy a munkakörülményeket és a béreket felügyeljék,

hanem inkább azzal, mire képes valaki a szakmájában. Abban az
időben csakis akkor hívták meg az embert, ha igazán jól dolgozott, a
legjobbak közé tartozott. Itt gyűltek össze a terület legjobb elméi, és
közös munkával vitték előre a tudományt, az ipart. A
szakszervezetben a társadalmi osztályok vagy a vallás kérdései
eltörpültek a munka presztízsével szemben. Igazán

hatalmas megtiszteltetés volt, hogy ilyen fiatalon bekerülhettem.

A szertartáson kiszólítottak a többiek elé, hogy átvegyem a

dicséretet a Finommechanikai Egység mesterétől, aki a
hagyományos finom kék

köpenyt viselte míves csipkegallérral.

– A mai napon befogadjuk Walter Schleif tanoncot Németország

egyik
legkiválóbb szakszervezetébe – jelentette be a mester, én pedig
könnyekben

törtem ki.

A mester megrázta a vállamat.

– Neked meg mi bajod? Ez életed egyik legszebb napja! Büszkének

kellene lenned!

De én vigasztalhatatlan voltam. Szörnyen elszomorított, hogy nem

lehettek ott a szüleim, nem láthattak. Nagyon szerettem volna, hogy
a saját

szemükkel láthassák, mit értem el; és azt is, hogy a mester is lássa,
én nem a szegény árva Walter Schleif vagyok. Hanem Eddie Jaku,
és van családom, melynek tagjai szeretnek, és hogy fájdalmas távol
lennem tőlük.

Kincsként őrzök minden tudást, amit ezekben az években

megszereztem, de mindig is sajnálni fogom, hogy olyan sokat voltam
távol a családomtól.

Apám igenis nagy bölcsességgel mondta, hogy az élet többet ér,

mint egy bankszámla. Sok-sok minden van a világon, amit semennyi
pénzen nem

lehet megvenni, és vannak köztük olyanok, amelyek valóban

mindennél

értékesebbek. Először is a család; másodszor is a család; és végül a

család.

Második fejezet

A gyengeséget gyűlöletté lehet változtatni.

Eddigi rövid életem legnagyobb hibáját 1938. november 9-én

követtem el.
Miután elvégeztem az iskolát, még hónapokig Tuttlingenben
maradtam, és egy precíziós orvosi műszereket készítő gyárban
dolgoztam. De közeledett a szüleim huszadik házassági évfordulója,
és én elhatároztam, hogy

meglepetésként meglátogatom őket. Megvettem a vonatjegyet, és

kilenc órát utaztam a szülővárosomig. Néztem az ablak előtt
elsuhanó német

erdőket-mezőket.

Az iskola zárt világában nem jutottam sem újságokhoz, sem

rádióhoz.

Fogalmam sem volt, mi történik oly nagyon szeretett országomban,

és azt sem tudtam, hogy a zsidógyűlölet egyre sötétebb fellege
ereszkedett rá.

Hazaértem, és a ház sötét volt, be volt zárva. A családom sehol. Azt

nem tudhattam, hogy elrejtőztek, mivel azt hitték, én biztos helyen
vagyok, jó messze onnan.

Volt kulcsom, különben az út szélén kellett volna aludnom.

Kinyitottam az ajtót, és ott várt a kis tacskóm, Lulu. Azonnal felugrott,
és a lábamat kezdte nyalogatni. Nagyon örült, ahogy én is.

Szörnyen aggódtam a családom miatt. Egyáltalán nem értettem,

miért

nincsenek ott az éjszaka közepén. De nagyon fáradt voltam, és öt év

után ismét a régi ágyamban feküdtem.

Úgy éreztem, lehetetlen, hogy bármi rossz történjen itt velem.

Ott feküdtem ébren, és hallgattam a város távoli hangjait. Fogalmam

sem volt, mi történik: hogy az egész városban égnek a zsinagógák.
Végül

kimerülten elaludtam.
Hajnali ötkor riadtam fel arra, hogy berúgják az ajtót. Tíz náci tört be,
kirángattak az ágyból, és esküszöm, hogy félholtra vertek. A
pizsamámat hamar átáztatta a vér. Az egyik egy bajonettet húzott
elő, letépte a pizsamám ujját, és nekiállt horogkeresztet vágni a
karomra.

De ekkor a kiskutyám, Lulu nekiugrott. Azt nem tudom, megharapta-

e,

vagy csak megijesztette, de a náci elengedett, majd a puskája

szuronyával leszúrta szegény kiskutyámat. Azt kiabálta: „Ein Juden
Hund!” Zsidó kutya!

Eddie, gondoltam, vége az életednek. Most meghalsz.

De nem azért jöttek, hogy megöljenek, csak meg akartak verni és

megalázni. Miután így rám törtek, kirángattak az utcára, és

kényszerítettek, hogy végignézzem a kétszáz éves házunk
pusztulását, azét a házét,

amelyben a családom több nemzedéke is felnőtt. Abban a

pillanatban

elveszítettem a méltóságomat, a szabadságomat, a hitemet az

emberiségben.

Elvesztettem mindent, amiért éltem. Emberből semmivé váltam.

Ez volt a hírhedt Kristallnacht, a kristályéjszaka, ami az utcát

beborító üvegszilánkokról kapta a nevét, miután a nácik félkatonai
szervezete, a barnaingesek kifosztották és feldúlták a zsidó
tulajdonú boltokat, a zsidók házait és a zsinagógákat. A német
hatóságok semmit sem tettek, hogy

megállítsák őket.

Aznap éjjel Lipcsében és az országban mindenhol mindenféle

rémtetteket követtek el civilizált németek. A városunkban szinte
minden zsidó házat, boltot feldúltak, felgyújtottak, vagy más módon
pusztítottak el, ahogy a zsinagógáinkat is. És a népünket is.

És nem csak a náci katonák és fasiszta banditák fordultak ellenünk.

Az egyszerű polgárok, olyanok, akik már születésem előtt is a
barátaink, szomszédaink voltak – ők is csatlakoztak az erőszakhoz,
a fosztogatáshoz.

Amikor a tömeg végzett az épületekkel, összegyűjtötték a zsidókat

(köztük sok kisgyereket is), és a folyóba dobálták őket, amelyen
gyerekkoromban csúszkáltam. Most vékony volt a jég, a víz
dermesztően fagyos. Ott álltak a folyóparton a férfiak és nők, akiket
egész életemben ismertem, és

köpködve, gúnyolódva nézték a küszködő zsidókat.

– Lőjétek le őket! – kiabálták. – Lőjétek le a zsidó kutyákat!

Mi történt a német barátainkkal, ami gyilkosokká tette őket? Hogyan

lehet barátokból ellenségeket csinálni, ilyen fokú gyűlöletet
teremteni? Hol az a Németország, amelyhez oly büszkén tartoztam
én is, a szülőhazám, az

őseim országa? Egyik nap még barátok voltunk, szomszédok,

kollégák,

másnap pedig azt mondták nekünk, hogy ősi ellenségek vagyunk!

Ha eszembe jutnak azok a szenvedéseinknek örvendező németek,

legszívesebben megkérdezném tőlük: „Van nektek lelketek? Van

szívetek?”

Őrület volt, a szó valódi értelmében – amikor a különben civilizált

emberek hirtelen képtelenek lettek a helyest a helytelentől
megkülönböztetni.

Szörnyű rémtetteket követtek el, és ami még rosszabb, még élvezték

is! Azt hitték, helyesen cselekszenek! És még azok, akik nem tudták
meggyőzni magukat, hogy a zsidók az ellenség, sem tettek semmit a
tömeg ellenében.

Ha akkor, a kristályéjszakán, elegen a sarkukra állnak, és azt

mondják:

„Elég! Mit műveltek?

Mi bajotok?”, akkor máshogy alakult volna a történelem. De nem

tették.

Féltek. Gyengék voltak. És a gyengeségük miatt lehetett gyűlöletre

sarkallni őket.

Betuszkoltak a teherautóba, az arcomon vér keveredett a

könnyekkel, és akkor már nem voltam többé büszke német. Soha
többé nem lettem az újra.

Harmadik fejezet

Eljön a holnap, ha a mát túléled.

Lépésről lépésre.

A teherautó az állatkertbe vitt, ahol egy hangárban tartottak fogva

más fiatal zsidó férfiakkal együtt. Amikor megérkeztem, úgy
harmincan lehettünk. A banditák egész éjjel csak hozták a fiatalokat,
és amikor százötvenen összegyűltünk, egy másik teherautóra
zsúfoltak minket. Menet közben a többiek meséltek a Kristallnacht
szörnyűségeiről, a fosztogatásokról, a zsinagógák felgyújtásáról.
Elszörnyedtem, halálra rémültem, aggódtam a családom miatt.
Akkor még egyikünk sem tudta, hogy ez még csak a

rémálom kezdete.

Sokkal-sokkal rosszabb dolgok vártak még ránk, ahogy a teherautó

elhagyta a várost, és vitt minket Buchenwaldba, a koncentrációs
táborba.
A náci gazemberek úgy összevertek, hogy amikor megérkeztünk

Buchenwaldba, kék-zöld voltam, és véres, és a parancsnok annyira

megrémült, hogy az őrökkel elvitetett a harmincnyolc kilométerre

lévő

legközelebbi kórházba. Ott is hagytak két napra, őrök nélkül, amíg a

német ápolónők felügyelete alatt jobban nem lettem. Megkérdeztem
egyiküket, mi történne, ha megszöknék, de ő csak nézett rám
szomorúan.

– Vannak szüleid? – kérdezte.

– Persze.

– Ha megpróbálnál megszökni, felkutatnák a szüleidet, és

felakasztanák őket tizenöt perccel azután, hogy kisétáltál innen.

Így aztán rögtön letettem a szökésről. Fogalmam sem volt, mi lett a

szüleimmel – vajon elmenekültek Lipcséből, mielőtt jöttek a nácik?

Biztonságban vannak egy barátjuknál vagy egy rokonnál? Vagy

értük is eljöttek? Valahol máshol tartják fogva őket
Németországban?

Nem tudtam semmit, és ugyanúgy fogva tartott a félelem, az

aggodalom, mint az őrök.

Amikor összeszedtem magam kicsit, és már nem voltam félholt, a

kórházból felhívták a buchenwaldi tábort, és a náci őrök már jöttek is

értem.

Először megkönnyebbültem, amikor Buchenwaldba értünk. Kaptam

orvosi

segítséget, és más németek közé kerültem, akiknek többsége

civilizált, középosztálybeli, képzett ember volt. Még össze is
barátkoztam egy-két rabtársammal. A legjobb barátom Kurt
Hirschfeld lett, egy fiatal német zsidó Berlinből, akit szintén a
kristályéjszakán tartóztattak le.

Mindebből azt hittem, talán most biztonságban leszünk. Mekkorát

tévedtem!

Buchenwald volt a legnagyobb koncentrációs tábor Németország

területén.

A közeli bükkerdőkről nevezték el, és később „Éneklő erdőnek” is

hívták a megkínzott foglyok sikolyai miatt.

Az első lakói kommunisták voltak, akiket az 1937-es

tisztogatásokkor szállítottak oda a nácik, őket követték sokan mások,
akik a hivatalos álláspont szerint nem voltak egészen emberek:
politikai foglyok, szlávok, szabadkőművesek és zsidók.

Amikor megérkeztünk, a tábor még nem állt készen annyi fogoly

befogadására, amennyit el akartak ott helyezni. Nem voltak

hálótermek vagy barakkok, így egy óriási sátorba tereltek be minket,
és a földön aludtunk, amíg ki nem találták, hogyan helyezzenek el
bennünket.

Volt, hogy ezerkétszáz cseh foglyot zsúfoltak be egy valaha

nyolcvan ló számára kialakított istállóba. Öten aludtak egy ágyon,
amelyeket

összetoltak, és keresztbe feküdtek rá, mint szardíniák a dobozban.

Olyan

rémes körülmények között éltünk, hogy elkerülhetetlen volt a

betegség és az éhezés.

A történelemkönyvekben ki lehet keresni a Harmadik Birodalom

koncentrációs táborait, és jól ismert képeket talál az ember –
képeket csontsoványra fogyott, megkínzott zsidókról, akiket teljesen
tönkretett az üldöztetés embertelensége. De amikor mi
Buchenwaldba érkeztünk, ez még mind előttünk volt. Kezdetben
nem is értettük, mi mindenre képesek a fogvatartóink. Ugyan ki tudta
volna azt elképzelni?

Azt sem értettük sehogyan sem, egyáltalán miért szedtek össze és

börtönöztek be minket.

Nem voltunk mi bűnözők! Jó polgárok voltunk, keményen dolgozó,

rendes németek, akiknek munkahelye volt, háziállatai, akik szerették
a családjukat és a hazájukat. Büszkék voltunk az öltözködésünkre, a
társadalmi

helyzetünkre, szerettük a zenét és az irodalmat, a jó bort és sört, a

napi három rendes étkezést.

Most pedig egy tál rizs és főtt hús volt a szokásos ételünk. A fontos
politikai foglyokat arról lehetett felismerni, hogy a bokájukat és
csuklójukat összefogó nehéz láncot viseltek. A láncok túl rövidek és
nehezek voltak, így nem tudtak állva enni, összekuporodva kellett
étkezniük. Kanalat nem kaptunk, így kézzel kellett enni. Ez még nem
lett volna akkora baj,

csakhogy nem volt valami higiénikus a környezet. Nem volt

vécépapír sem, itt-ott talált rongyokkal kellett a hátsónkat
megtörölnünk, vagy egyenesen a kezünkkel. És rendes vécé sem
volt. Egyetlen hatalmas pöcegödör volt csak, egy hosszú árok, és
akár huszonöt másik emberrel együtt kellett használnunk. El tudod
képzelni azt a látványt? Huszonöt ember, orvosok, ügyvédek,
tudósok, amint nagy nehezen egyensúlyoznak a két fapalánkon, és
úgy könnyítenek magukon az emberi fekáliával teli gödör fölött!

Barátom, hogy is tudnám leírni, milyen szürreális, mennyire

rettenetes volt nekem mindez?
Fel sem tudtam fogni, mi történt. Még most sem tudom, ha jól

belegondolok. Az is lehet, hogy sosem fogom tudni.

A mi nemzetünk mindennél többre értékelte a törvények uralmát,

mifelénk az emberek azért nem szemeteltek, mert kellemetlen lett
volna szemetes utcán járni. Kétszáz márkára büntethették az
embert, ha csak egy

cigarettacsikket kidobott az autója ablakán! Most

pedig hirtelen elfogadhatóvá, sőt bátorítandóvá vált, hogy minket

agyba-főbe verjenek? A legkisebb szabályszegésekért is verés járt.
Egy reggel nem hallottam a létszámellenőrzést jelző harangot, mert
elaludtam, ezért megkorbácsoltak. Máskor gumibottal agyabugyáltak
el, mert nem volt

betűrve az ingem.

A nácik minden reggel szörnyű játékot játszottak. Kinyitották a kaput,

és elengedtek két-háromszáz embert. Amikor a szerencsétlenek
még csak

harminc-negyven métert tettek meg, felhangzott a géppuskák

kelepelése, és állatokként lőtték agyon mindet. A holttesteket
levetkőztették, zsákokba rakták, és hazaküldték a következő levéllel:
„A férje/testvére/fia megpróbált megszökni, és eközben életét
vesztette.” A bizonyíték a hátukban lévő

golyók lettek volna. Ezek a nyomorultak így akarták csökkenteni a

tábor túlzsúfoltságát.

Otto von Bismarck, az egyesült Németország első kancellárja valaha

figyelmeztette a világot, hogy figyeljen oda a német népre. Egy jó

vezetővel ez a világ legnagyobb nemzete.

Ám egy rossz vezetővel csupa szörnyeteg. Az őröknek, akik minket

kínoztak, a fegyelem fontosabb volt a józan észnél. Ha egy
katonának azt mondják, induljon, indul. Ha azt mondják neki, lőjön
hátba egy embert, megteszi, és fel sem merül benne a kérdés,
helyes-e ez vajon. A németek vallássá emelték a logikát, és az most
gyilkosokká tette őket.

Sok fogoly hamar jobbnak gondolta a halált, mint az életet

Buchenwaldban.

Ismertem egy fogorvost, bizonyos dr. Cohent, akit annyira megvertek

az SS-esek, hogy kilyukadt a gyomra, ami lassú, kínkeserves halálra
ítélte.

Ötven márkát, nagyjából egyheti keresetét fizette ki egy

becsempészett borotvapengéért. Tanult ember volt, pontosan tudta,
melyik artériát kell elvágnia, és mennyi ideig tart, amíg elvérzik.
Kitervelte, hogy a latrinán fog ülni, középen, pont jókor, hogy legyen
tizenhét perce, mielőtt jönne az őr: úgy számolta, hogy ennyi idő
alatt veszít elég vért ahhoz, hogy biztosan

meghaljon. Aztán majd beleesik a latrinába, nehogy ki tudják húzni,

mert különben csak lemosnák, összevarrnák, megbüntetnék, és azt
mondanák

neki: „Akkor halsz meg, amikor mi akarjuk! Nem hamarabb!”

Szegény

embernek sikerült is a szomorú terve: úgy menekült meg a náciktól,

ahogy eltervezte.

Ez volt Németország 1938-ban – teljesen megváltozott. Semmi

erkölcs, semmi tisztelet, semmi emberi tisztesség. De nem minden
németnek ment el a józan esze.

Az egyik első náci katona, akivel Buchenwaldban találkoztam,

ismerős volt: ugyanabban a kollégiumban laktunk, amikor
gépészetet tanultam.
Helmut Hoernek hívták, és mindig barátságosan viselkedett velem,
amikor még Walter Schleif néven éltem ott.

– Walter! – szólított meg. – Mit keresel itt?

– A nevem nem Walter – feleltem. – Hanem Eddie.

Odaköptem a bakancsára, és megmondtam neki, mennyire meg

vagyok

döbbenve. És hogy ki vagyok valójában. Hogy nem tudom elhinni,

hogy ez az ember, aki valaha a barátom volt, egy jó ember, most SS-
őr.

Szegény Helmut – nem tudta, hogy zsidó vagyok. Sosem láttam

még

annyira összezavarodott, annyira rémült embert. Azt mondta,

szeretne segíteni nekem, azt ugyan nem hagyhatja, hogy
megszökjek, de megteszi, amit tud. Bement a táborparancsnokhoz,
és elmondta neki, hogy jó ember vagyok, és különlegesen jó
szerszámkészítő. Márpedig a náciknak

szükségük volt szerszámkészítőkre.

A Harmadik Birodalom a totale Krieg re, a totális háborúra készült az

egész világ ellen. A totális háborúban nincsen különbség katona és
civil, bűnös és ártatlan, katonai és ipari infrastruktúra között. A német
társadalom a teljes átszervezés felé tartott, hogy fegyvereket
gyártsanak a háborúhoz, így aki bármit is tudott a gépekről vagy az
iparról, az potenciálisan sokkal járulhatott hozzá a háborús
erőfeszítéshez. Nem sokkal azután, hogy

Helmut beszámolt rólam, a parancsnok irodájába hívattak. Azt

kérdezték, akarok-e nekik dolgozni.

– Igen – feleltem.

– Egész életedben?
– Igen.

Nem került semmibe igent mondanom. A zsidókból bűnbakot

csináltak,

ahogy az évszázadok során oly sokszor már, de a Harmadik

Birodalom

pénz- és termeléséhsége így is nagyobb volt, mint a tiszta gyűlölet

őrülete.

Be voltunk zárva, de ha a német állam így is tud pénzt csinálni

belőlünk, akkor még mindig a hasznára lehetünk.

Aláírattak velem egy munkaszerződést meg egy nyilatkozatot,

amelyben az állt, hogy jól bántak velem, adtak enni, és hogy nyugodt
időszakot töltöttem a táborban, aztán megtervezték az
áthelyezésemet. A megegyezés részét képezte az is, hogy apám
értem jöhet Buchenwaldba, hazavihet néhány

órára anyámhoz, majd ő kísér el a gyárba, ahol életem végéig

dolgozni fogok. A kristályéjszaka után apám és a családom
visszatért Lipcsébe, és csendben várták, hogy jobbra forduljanak a
dolgok. Nagyon szerettek volna elmenekülni Németországból, de
nem akartak engem hátrahagyni.

Apám végtelenül boldog volt, hogy lehetősége adódott kiszabadítani

engem. 1939. május 2-án, reggel hétkor felvett egy bérelt autóval.
Hat hónappal az érkezésem után elhagyhattam Buchenwaldot.

Kedves barátom, el tudod képzelni, micsoda öröm volt kilépni

onnan?

Hogy apám odahajtott Buchenwald kapuja elé, és ott átölelt?

Beszállni a kocsiba és elindulni a szabadság felé? Maga a
paradicsom, a szabadság érzése, az üldöztetés vége.

A következő években sokszor idéztem fel ezt az érzést, hogy

emlékeztessem magam: ha túl tudok élni még egy napot, egy órát,
akár egy percet, a fájdalom elmúlik, és eljön a holnap.

Negyedik fejezet

Bárhol bánhatnak kedvesen az emberrel, még idegenek is.

Apámnak egy repülőgépgyárba kellett volna vinnie Dessauba, ahol

szerszámkészítőként dolgoztam volna. Ám mi megfordultunk a
kocsival, és egyenesen a határra mentünk. El akartuk hagyni az
országot – lehet, hogy több esélyünk nem lett volna rá. Anyám és a
húgom, akik még Lipcsében voltak, a terv szerint később jöttek volna
utánunk, hogy Belgiumban

találkozzunk.

Nem volt poggyászunk, és pénzünk is csak kevés, mert túl nagy lett
volna a kockázat, ha a németek átkutatják az autót, és azt találják,
hogy utazásra csomagoltunk. A határ melletti Aachenba mentünk, ott
egy étteremben

találkoztunk egy embercsempésszel, akinek fizettünk, hogy átvigyen

minket Németországból Belgiumba. A bérelt kocsit hátrahagytuk, és
egy másik autón, kis csapat menekülővel meg a kormánynál az
embercsempésszel,

elindultunk éjjel egy sötét erdei úton a határ egy elhagyatott,

ritkábban lakott szakaszához.

A csempész azt ígérte, Belgiumba visz minket; csakhogy valójában

Hollandiába vitt, ahol a sötétben hét másik menekülővel egy út

szélén húztuk meg magunkat. Ekkoriban egész Európa irigyelte
ezeket az utakat: széles, jól megépített utak voltak, másfél méterrel
magasodtak a mellettük futó vízelvezető csatornák fölé. Mi ebben a
csatornában kuporogtunk, és vártuk, hogy átszaladhassunk. A
csempész figyelmeztetett, hogy hamarosan jön egy teherautó, a
hátuljára szerelt reflektorral. Meg kellett várnunk, amíg elmegy
mellettünk, és aztán átrohanni, amilyen gyorsan csak tudunk,

mielőtt a reflektort felénk fordítanák. Amint átértünk a határon, a

lehető

leggyorsabban kellett haladnunk, amíg legalább tíz kilométerrel

magunk mögött nem hagytuk a holland határt. Akkor jogilag már
Belgiumban

vagyunk, ahol a náci rezsimnek nincs hatalma utánunk jönni. Sok

zsidót, akik Hollandiába menekültek, később visszaküldtek
Németországba,

Belgiumban viszont befogadták a Németországból, az egyre

súlyosabb

üldöztetés elől menekülőket.

Nagyon ideges voltam, dőlt rólam a víz, aggódtam, hogy nem fog
sikerülni, de apám nyugodt maradt. A lelkemre kötötte, hogy
maradjak a közelében, és ő majd megfog, ha bármi baj történne. A
teherautó hatalmas zajjal hamarosan valóban végigdübörgött az
éjszakai úton. A reflektor fénye elvakított, de éreztem a fogást az
övemen hátul, ahogy valaki biztos kézzel

tartott. Apám az, mondogattam magamban, fél, hogy elveszítjük

egymást a nagy rohanásban. Csak vártunk ott, és alig néhány
másodperccel a teherautó után én is megindultam futva a csapattal,
és csupán néhány pillanattal azelőtt, hogy a reflektor körbefordult
volna, el is értünk az út belga oldalán az árok biztonságába. Ekkor

halálra rémülten láttam, hogy az övembe kapaszkodó valaki nem

apám,

hanem az egyik nő
a csoportból. Apám mögöttünk jött. Megállt, hogy felsegítsen egy
nőt, és még csak az út közepén járt, amikor a reflektor fénycsóvája
rávetült. A másodperc törtrésze alatt kellett döntenie: visszafordul
Hollandiába, ahol talán elfogják, vagy rohan tovább Belgiumba, de
ezzel veszélybe sodor minket, többieket is. Bátran azt választotta,
hogy visszafordul, és el is tűnt Hollandia sötétségében.

Nagyon aggódtam, de nem volt választásom. Tovább kellett

mennem. Azt beszéltük meg, hogy ha elszakadnánk egymástól, egy
kis belga faluban, Verviers-ben találkozunk egy szállodában.
Kivettem ott egy szobát, és szorongva vártam egy éjszakát meg egy
napot, mire apám megérkezett,

súlyos sérülten.

Elkapta a csendőrség (a belga rendőrség), ahogy újra megpróbált

átkelni a határon, és alaposan helybenhagyták. Nagyon kevés pénze
volt, de

felajánlotta a rendőröknek a platina mandzsettagombjait, ha

elengedik. A főnökük megvizsgálta a gombokat, és közölte vele,
hogy ez nem is platina, csak zománcozott, aztán átadta a
Gestapónak. Már a vonaton volt, vissza a táborok felé, amikor
sikerült megszöknie: meghúzta a vészféket, a vonat megállt, ő

pedig elmenekült. Aznap éjjel sikerült átjutnia a határon, és

megérkezett hozzám a szállodába.

Másnap délelőtt továbbmentünk Brüsszelbe, ahol a családom kivett

egy lakást a város szívében. Nagyon szép lakás volt, kényelmes,
elég hely volt benne anyámnak és a húgomnak is. Csakhogy ők nem
jöttek. A terv szerint nekik is együtt kellett volna átjönniük a határon,
de letartóztatták őket, és börtönben ültek Lipcsében. Amikor
felhívtuk őket, a Gestapo vette fel a

telefont. Közölték velünk, hogy ha nem megyünk vissza azonnal,

megölik anyámat.
Mit tegyünk? Hagyjuk hátra anyámat? Hogyan keverhettem ilyen

veszélybe? Megkértem őket, hadd beszéljek vele csak egy percet,

és amint átvette a telefont, kiabálni kezdett:

– Ne gyertek vissza! Ez csapda! Megölnek! – A vonal megszakadt.

Csak később tudtam meg, hogy a Gestapo-tiszt elvette szegény

anyámtól a telefont, és az arcába csapott a kagylóval, el is tört az
arccsontja. Nem gyógyult meg rendesen, élete végéig besüppedt
maradt az arca a dühösen ráncolódó bőr alatt, és be kellett kötnie,
hogy eltakarja.

El tudod képzelni, micsoda rettegés lett úrrá rajtam? Dühösen,

pánikban rohangáltam fel-alá, készültem, hogy azonnal
visszamegyek

Németországba. Azt hajtogattam, hogy nem hagyhatom szenvedni

anyámat.

De apám megtiltotta, hogy visszamenjek, és ez kemény vitába

torkollott közöttünk. Meg volt róla győződve, hogy ha feladom
magam, akkor nem

fogok sokáig élni.

– Nem mész sehová! – közölte velem könnyek között. – Nem

veszíthetlek el téged is!

Anya három hónapig ült a börtönben, mire végre sikerült elintéznie,

hogy kiengedjék őt is és a húgomat is. Amint kijöttek, vonattal
Aachenbe

mentek, ahol ugyanazzal az embercsempésszel találkoztak, aki

engem és apámat is átvitt a határon. Végre újra együtt lehettünk
volna mind

Brüsszelben.
De mire ők megérkeztek, én már nem voltam ott.

Két hét.

Két hétig voltam szabad, aztán letartóztatott a belga csendőrség.

Ezúttal nem azért, mert zsidó vagyok, hanem mert német, és
illegálisan léptem át a határt. El sem tudtam hinni.

Németországban nem voltam német, ott zsidó voltam. Belgiumban

viszont nem zsidó voltam, hanem német. Nem nyerhettem.
Letartóztattak, és az Exarde menekülttáborba vittek, ahol négyezer
németet őriztek.

Ezúttal mindenféle németekkel voltam körülvéve. A legtöbben

menekültek voltak Hitler Németországából – szocialisták,
kommunisták,

homoszexuálisok, fogyatékosok. A táborban, ha nem is kényelmes,

de

meglepően civilizált körülmények uralkodtak Buchenwald vadállati

kegyetlenségeihez képest. Bizonyos mértékig szabadon járhattunk,

akár tíz kilométernyire is elsétálhattunk, feltéve, hogy időben
visszaérünk.

Mindenkinek volt saját ágya, és napi háromszori étkezést

biztosítottak: reggelire mindig kenyeret, margarint és lekvárt vagy
mézet kaptunk. Az élelmezéssel nem volt probléma, és viszonylag
rendes életet lehetett élni. A legnehezebben azt éltem meg, hogy
nem tudtam semmit a családomról.

Belgiumban voltak, de nem léphettem velük kapcsolatba, mert akkor

felfigyelt volna rájuk a hatóság.

Beadvánnyal fordultam a belga kormányhoz az ügyemben. „Nem

értem,
miért vittek táborba azért, mert német vagyok. Nem támogatom a
nácikat, sosem kollaboráltam a nácikkal, de engedélyt kérek
Önöktől, hogy franciául tanulhassak. Hajlandó vagyok cserében a
belga fiatalokat gépészetre

tanítani.” Elfogadták az ajánlkozásomat, és kaptam egy igazolványt,

amellyel minden reggel elvonatozhattam Gentbe. Ez egy csodálatos,

régi város Flandriában, úgy húsz kilométerre a tábortól, és ehhez
külön

engedélyre volt szükségem. Minden reggel hét órakor elmentem a

rendőrségre, ahol lepecsételték a papírjaimat, aztán mehettem az

egyetemre tanítani. Oktató lettem a gépészmérnöki karon.

Volt időm megtanulni flamandul, csiszolni a franciatudásomat, és

még sok jó barátom is lett az egyetemen.

A rabtársaim közül is összebarátkoztam egyesekkel. És akár hiszed,

akár nem, ott volt az a barátom, akit Buchenwaldban ismertem meg
– Kurt!

Megszökött, és eljutott Brüsszelbe, ahol aztán letartóztatták mint

menekülőt. Kurt nem dolgozott, de esténként mindig összejöttünk, és

együtt töltöttük az időt. Összebarátkoztunk egy másik zsidó férfival
is,

Fritz Löwensteinnel, aki tehetséges bútorasztalos volt, és bátorított,

hogy hozzam ki a helyzetből a legtöbbet, és használjam a
tudásomat.

Majdnem egy évig maradtunk ott – 1940. május 10-ig, amikor

Németország lerohanta Belgiumot, és a menekültek már nem voltak
biztonságban. A

foglyok közt akadtak politikai menedékkérők is, magas rangú német

politikusok, akik a náci párt hatalomra jutása ellen dolgoztak. Azt
tervezték, hogy a Harmadik Birodalom bukása után majd
hazatérnek, és a romokon

újjáépítik a német demokráciát. Volt egy nagyon kedves és okos

pasas is, Artur Bratu, aki Németország Szociáldemokrata Pártjában
politizált a weimari köztársaság idején.

Igen higgadt és inspiráló vezető volt, és bár ekkor politikai

száműzetésben élt, elpusztíthatatlan reményt táplált, hogy egy nap
hazatérhet

Németországba, és segíthet visszaállítani a józan ész uralmát. Azt

gondoltam magamban: én követem ezt az embert, történjen bármi.

Igazi túlélő.

A terv az volt, hogy Nagy-Britanniába visznek minket. Szereztek egy

menekülthajót is, ami Oostende belga kikötőben vett volna fel

bennünket.

Nagy szerencsétlenségünkre az evakuációért felelős belga

hivatalnok

kollaboráns volt, és azon dolgozott, hogy a nácik kezére juttasson

minket.

Tett róla, hogy mire Oostendébe érünk, a hajó már kifusson

nélkülünk. Nem tudtuk, mihez kezdjünk, amikor Bratu, aki a
vezetőnkké lépett elő, úgy döntött, átmegyünk Dunkerque-be, amely
majdnem ötven kilométerrel

arrébb feküdt.

Ebben a francia kikötőben találunk hajókat, és talán sikerül

elmenekülnünk a kontinensről.
Megindultunk a tengerpart mentén Franciaország felé,
reménykedve, hogy segítséget kapunk.

Nagyjából tíz óra alatt értünk Dunkerque-be. Amíg mi meneteltünk, a

német katonák beözönlöttek Franciaországba és Belgiumba is – a

német Panzer tankoknak alig kellett több két hétnél, hogy
összezúzzák a

szövetséges sereget, és visszavonulásra kényszerítsék őket, mi

pedig épp Dunkerque legendás kiürítésének a kellős közepén
érkeztünk. A Blitzkrieg,

a villámháború elsöpörte a szövetségesek védekezését, és a

seregeik csapdába estek a tengerparton Dunkerque-nél, várták,
hogy megmentse őket a civil flotta, amelyet keményen lőttek a
németek.

Sok ezer szövetséges katona hevert holtan szerteszét, a levegőben

golyók és repeszek röpködtek mindenfelé. A katonák
kézifegyvertűzzel tartották vissza a németeket, míg lassan, egy-egy
kis hajóval ki nem menekítették őket. Csak tizenkét órájuk volt, hogy
az életben maradt katonák elhagyják a tengerpartot: a halottakat
hátra kellett hagyni. Kis csoportunk, úgy tucatnyi rongyos menekült,
könyörgött nekik, hogy mi is felszállhassunk a hajóra, de a kapitány
elutasította.

– Csakis angol katonákat vehetünk fel – mondta. – Sajnálom!

Fritznek támadt egy ötlete. Keresett egy szerencsétlenül járt angol

katonát, aki nagyjából olyan magas volt, mint ő, és felvette az
egyenruháját. Így sikerült átjutnia az angol tisztek mellett, fel a
biztonságos hajóra. Én is megpróbálkoztam ezzel. Egy szegény,
fiatal angol katonát találtam, aki egy fatönknek támaszkodva halt
meg. Felkavarodott a gyomrom, miközben

kigomboltam a zubbonyát. Amikor megmozdítottam, hogy lehúzzam

a
nadrágját, kiderült, hogy egy golyó feltépte a hasát: képtelen voltam
folytatni. Egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy elvegyem a

szegény fiú egyenruháját. Egy dolog improvizálni, találékonynak

lenni, de egy másik dolog elvenni egy szerencsétlen katona
méltóságát – az utolsó, az egyetlen dolgot, amit a háború még nem
vett el tőle.

Ott ragadtunk épp a német és a szövetséges hadsereg között: a

nehéztüzérség közeledett, a levegőben német bombázók sivítottak.

A

kiürítés zűrzavarában elszakadtam a csoportunktól, és hirtelen

egyedül maradva úgy döntöttem, gyalog elmegyek Dél-
Franciaországba, ahol talán megtalálhatom a menekülés útját. Több
ezer menekült indult velem egy időben délnek, a hosszú menet
mintha egész Franciaországon keresztül húzódott volna.

Elgyalogoltam egészen Dél-Franciaországig.

Két és fél hónapig mentem napkeltétől napnyugtáig. Azért tartott

ilyen sokáig, mert eldugott mellékutakon haladtam, apró falvakon
keresztül, ahol

kisebb eséllyel futhattam bele náci katonákba és szökött rabokat

kereső SS-esekbe.

Azt el kell mondanom, hogy sosem tapasztaltam még akkora

jóindulatot idegenektől, mint a kis francia falvakban. A szabadban
aludtam,

kapualjakban, közterületek eldugottabb részein, és nagyon korán

felkeltem, hogy továbbinduljak, és ne hívjam fel magamra a helyi
hatóságok

figyelmét. Most már egész Franciaország a nácik kezén volt, és a

kollaboránsok lelkesen együttműködtek a megszálló erőkkel.
Gyakran még sötétben indultam útnak, de a falusiak megláttak, és
odaszóltak nekem franciául: „Reggelizett? Nem éhes?” Aztán
behívtak magukhoz, hogy

megosszák velem a reggelijüket. Olyan emberek, akiknek maguknak

sem

volt sok mindenük, szegény földművesek, akik így is megszenvedték

már a háborút, de hajlandók voltak velem, egy idegennel, ráadásul
egy zsidóval megosztani, ami maradt.

Tudták, hogy az életüket kockáztatják, ha segítenek, mégis

megtették. Még ha ők maguk is nélkülöztek, megfelezték velem a
kenyerüket, és adtak az útra is. Egyetlenegyszer sem kellett ételt
koldulnom, vagy lopnom, hogy életben maradjak. A háború után
aztán kiderült, hogy az összes európai ország közül a franciák
viselkedtek a legbátrabban, a legtisztességesebben, sok-sok zsidót
és egyéb üldözött kisebbségit bújtattak el és mentettek meg a
haláltól.

Lyonban már annyi menekült volt, hogy lezárták az utakat, és nem

tudtam továbbmenni.

Addigra a kimerültség és az élelem hiánya teljesen felőrölt, beteg

voltam, és egyre

gyengébb. Bementem egy nyilvános vécébe tisztálkodni. Arrafelé az

volt a szokás, hogy egy frankot kellett fizetni a vécés néninek, aki
cserébe törölközőt adott, és takarította a helyiséget. Ki is fizettem az
egy frankot, mire elvette a kabátomat, és bekísért a ragyogóan tiszta
mosdóba. De épp csak leültem a vécére, amikor berúgták az ajtót,
és egy csapat dühös nő, akik épp arra jártak, kirángattak letolt
nadrággal. Rugdostak, köpködtek, és azt kiabálták, hogy
„ejtőernyős!”. A németek ekkor Európában mindenütt ejtőernyővel
dobták le a kémeiket. Az ilyenek az ellenséges vonalak mögött
értek földet egy rádióval, aztán annak segítségével irányították a
bombázókat, hogy hová célozzanak.

A nő, amikor felakasztotta a kabátomat, átkutatta zsebeit, és

megtalálta a német útlevelemet. Azt hitte, német szabotőr kém
vagyok! Nem volt

szerencsém aznap. Úgy esett, hogy épp arra járt egy francia rendőr
is, és odajött megnézni, mi ez a nagy cirkusz. Megint letartóztattak,
ezúttal azért, mert német voltam, nem azért, mert zsidó.

A gursi koncentrációs táborba küldtek Pau közelében, Délnyugat-

Franciaországban. Igen kezdetleges, primitív tábor volt. Nagy sietve

húzták fel 1939-ben a polgárháborúból menekülő spanyolok
számára. De itt

legalább megint volt saját ágyam, és napi három étkezést is

biztosítottak.

Hét hónapot töltöttem ott, és ha nem szól közbe a sors egy furcsa

fordulattal, talán ki is húzhattam volna a háború végéig csendes

nyomorban, de legalább a méltóságomat megőrizve. Ám Hitlernek
egyre inkább

rögeszméjévé váltak az európai zsidók, különösen azok, akik az

általa azóta megszállt területekre menekültek. Sokan közülünk jól
képzettek voltunk, orvosok, tudósok – és Hitlernek szüksége volt
ilyenekre az országa

tudományos és ipari fejlődéséhez. Vissza akart kapni bennünket.

A Vichy-kormányzat kollaboráns vezetője, Philippe Pétain pedig a

képzett francia hadifoglyokat akarta kiszabadítani. A
Franciaországban lévő

külföldi zsidók voltak a kijátszható aduja.

Nem is tudtam, mi készül, amíg a táborparancsnok be nem hívatott
az

irodájába. Közölte, hogy el fognak szállítani a többi zsidóval együtt.

Addig azt sem tudtam, hogy egyáltalán vannak még zsidók a
táborban. A majd tizenötezer fogoly közt nyolcszázhuszonhárman
voltunk, akiket vonatra tettek, vagononként harmincöt embert.
Miközben a peronra kísértek minket, hogy beszálljunk a vagonokba,
megkérdeztem az egyik őrt, hová megy a vonat. Azt mondta, egy
lengyelországi koncentrációs táborba. Ekkor

hallottam először Auschwitzról.

Ötödik fejezet

Öleld meg az édesanyádat!

Nem tudtam semmit Auschwitzról; honnan is tudtam volna? Hogy

gondolhatta volna bárki is, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges? De
annyit azért tudtam a nácikról, hogy átlássam: nem mehetek vissza
a táboraikba.

Ott álltam a viszonylag biztonságos francia földön egy francia vasúti

peronon, francia őrök és francia vasutasok mellett, és elhatároztam,
hogy megszököm.

A tanulmányaimból tudtam, hogy minden francia vasútállomáson van

a

vasúti mérnöknek egy kis szerszámkészlete csavarhúzóval és

franciakulccsal. Amíg az őrök nem figyeltek, elloptam ezeket, és a

kabátom alá rejtettem. Odamentem a mozdonyvezetőhöz, és
megkérdeztem tőle,

mennyi időbe telik, amíg a vonat belép Németországba. Azt felelte,

kilenc órába. Kilenc órám volt tehát, hogy kiszabaduljak, azután már
nem lett volna reményem.
Amint elindult a vonat, munkához láttam. Kicsavartam a padlón
minden csavart, csak azzal nem számoltam, hogy a padlódeszkákat
eresztékek

kapcsolják egymáshoz. Minden deszkát egy kis nyelv és vájat tartott

a helyén, így nem lehetett felszedni őket azután sem, hogy a
csavarokat eltávolítottam. Csakhogy még mindig ott volt a jó
csavarhúzóm, és azzal kezdtem feszegetni a deszkákat, hogy
meglazítsam őket. Majdnem

kilencórányi kemény munkámba telt meglazítani két deszkát.

Addigra talán tíz kilométerre lehettünk a határtól Strasbourg mellett.
Nem maradt több idő.

Kilencen,

akik

mind

teljesen

le

voltunk

soványodva,

kétségbeesetten

keresztülnyomakodtunk a lyukon, és megszöktünk. Úgy másztunk ki,

mint megannyi pók, és a vagon alján kapaszkodtunk. Az ujjaimmal
tartottam magam, ahogy csak tudtam, míg a vonat mozgásából és
az elölről látszó fényekből ki nem következtettem, hogy hamarosan
Strasbourgba érünk,

ahol biztosan elkapnának minket. Odakiáltottam a többieknek, hogy

engedjék el magukat, és leestünk a sínek közé, ott lapítottunk a
talpfák között. A kezünkkel védtük a fejünket, miközben a vonat
eldübörgött

felettünk, mert tudtuk, hogy a vagonok alján lengedező láncok is

eltalálhatnak, és dinnyeként hasíthatják szét a fejünket.

Aztán a vonat elment, és fölöttünk ott volt az ég.

A biztonság kedvéért úgy döntöttünk, különválunk, és különböző

irányokban indulunk el.

Hamarosan el is veszítettem a többieket a sötétben. Sosem láttam

többé egyiküket sem.

Felmértem a helyzetemet, és sikerült megállapítanom, merre lehet

Brüsszel

– több mint négyszáz kilométerre. Neki is indultam. Túl veszélyes lett

volna besétálnom egy állomásra,

és megpróbálni vonatra szállni: akkor biztosan letartóztattak volna.

Inkább úgy döntöttem, megállok az állomás előtt, és felugrom az
első vonatra, ami Brüsszel irányába indul.

Mindenképpen le is kellett ugranom a vonatról, mielőtt befutott a

következő

állomásra. A katonák minden állomáson átkutatták a szerelvényeket,

és azt nem éltem volna túl. Így aztán sötét éjszaka, a vonatokról fel-
le ugrálva, majdnem egy hét alatt jutottam vissza Brüsszelbe.

Először ahhoz a szép lakáshoz mentem, amelyet a szüleim vettek ki,

és felszóltam a kaputelefonon, de a férfi, aki ott lakott, nem tudott
róluk semmit. Kapcsolatba léptem a családunk egy barátjával,
DeHeerttel:
reméltem, ő meg tudja mondani, hol lehetnek a többiek. Apámmal
sok éve

barátok voltak, gyerekkoromban, Lipcsében gyakran meg is

látogatott minket. Minden évben küldtünk egymásnak karácsonyi
üdvözletet is.

Rendőrfelügyelő volt Brüsszelben, és mert jó kapcsolatai voltak a

rendőrségen, és mert apám megbízott benne, ő is a vésztervünk

része lett.

Apám megegyezett vele, hogy ha a családunk tagjai elszakadnának

egymástól, DeHeert majd megmondja nekik, hol vannak a többiek.

Még emlékeztem, merre van a rendőrség, ahol dolgozik, így tudtam,

hol találom. Elmentem a rendőrőrsre, elvitt kávézni, hogy nyugodtan

beszélhessünk. Megtudtam, hogy a szüleim kiköltöztek a szép

lakásból, és Brüsszel mellett bujkálnak. Velük van a húgom, Henni
is, biztonságban.

Vagyis amennyire csak biztonságban lehet bárki is egy német

megszállás alatt lévő országban. De hát hová mehettek volna
máshová? A nácik ott voltak mindenütt.

DeHeert megadta a címet, és szépen oda is találtam hozzájuk. Egy

nagyon öreg úr, bizonyos Toher úr padlásán találtak búvóhelyet. Ő a
kilencvenes évei vége felé járt, és egy vendégházat vezetett. Kedves
katolikus öregúr volt, és fogalma sem volt róla, mi folyik a világban. A
kora miatt nem nagyon járt el otthonról, és nem értette, hogy illegális
dolog zsidókat befogadni a padlásra. Szerintem azt sem tudta, mi
az, hogy zsidó.

Rejtekhelyünk tehát volt, de a szüleim nem voltak épp jó állapotban.

Apám elárulta, hogy egy éve, amikor megverték a belga rendőrök,
súlyos
sérüléseket szenvedett. Élete végéig nehezen járt, és a gyomrával is
akadtak gondjai.

A padláson két szűkös szobát alakítottak ki, és bár elég

kényelmesen elfértünk, meglehetősen távol állt ez a valamikori
életünktől. A mi

lakrészünkben fürdőszoba sem volt

– az éjszaka közepén mehettünk csak le az alattunk lévő emeletre,

amikor a többi vendég már aludt. De apám mindent megtett, hogy
otthon érezhessük magunkat. Összeszedett mindenféle szép bútort,
és a körülményekhez

képest kellemes, vidám környezetet teremtett.

Két hónapig velünk élt a két nagynéném is, anyám testvérei. Ők egy
ideig biztonságban voltak, de egy nap visszamentek a régi brüsszeli
lakásunkba, hogy elhozzák a postát, és ott

várta őket a Gestapo. Sosem láttuk őket viszont. Letartóztatták őket,

és felrakták a 12.

transzportba Auschwitz felé. De nem értek oda. A vonatukat

útközben

félreállították, befalazták egy alagútba, ott pedig megtelt füsttel és

gázzal, ami megölt minden férfit, nőt és gyereket. Senki sem tudta,
mi történt velük ezután – sem feljegyzések, sem tanúk nem
szolgálnak felvilágosítással.

Valószínűleg sosem tudjuk meg, hogyan és hol temették el a

meggyilkolt nagynénéimet, vagy hol szórták szét a hamvaikat. Ebbe
még mindig, annyi év után is belesajdul a szívem.

Kimenni nagyon veszélyes volt. Tartanunk kellett mindenkitől, aki

esetleg feljelenthet minket. Én nem is szerettem napközben
kimozdulni: sötét hajam volt, és egyesek pusztán ebből is
gondolhatták, hogy zsidó vagyok. A húgom legalább nagyon szép
volt, finom vonásokkal és világos hajjal. Ő

eléggé „germánnak” nézett ki, hogy időnként napközben is

kimehessen, és megpróbáljon élelmet találni nekünk. De nagyon
nehéz dolga volt. Nem volt pénzünk, és ami még rosszabb,
élelmiszerjegyeink sem.

A háború miatt mindenből hiány volt. Lehetetlen volt élelmet

vásárolni jegy nélkül, és lehetetlen volt élelmiszerjegyhez jutni belga
állampolgárság nélkül. Kétségbeesve több tucat gyárat is
végigjártam, hátha akad munka, de papírok nélkül senki sem akart
felfogadni. Végül egy Tenenbaum nevű

ember (a neve holland) adott munkát. A gépeket kellett

karbantartanom és megjavítanom a gyárában éjszaka, amikor nem
volt ott senki más, ő pedig cigarettában fizetett. Teljes titokban, sötét
éjszaka kellett végeznem a munkát.

Kijárási tilalom volt: ha valakit papírok nélkül elkaptak az utcán

sötétedés után, ott helyben agyonlőtték. Amint beesteledett, gyalog
mentem a

gyárhoz, gondosan elkerülve az őrjáratokat. A gyárban egy

rejtekhelyen apró dobozka várt, amelyet csak egy bizonyos módon
lehetett kinyitni.

Tenenbaum minden este abban hagyott utasítást, hogy melyik gépet

kell megjavítani. Sokszor egész éjjel dolgoztam eszeveszett
iramban, hogy

napkeltére végezzek. A kijárási tilalom azt is jelentette, hogy nem

látszhatott fény a gyárban, ezért fekete papírral takartam el az
ablakokat, nehogy észrevegyék, hogy bent van valaki. Aztán a
hátizsákomban a

béremmel, tíz karton cigarettával, hazagyalogoltam.

De ugyan mihez kezdjek a cigarettával? Inkább élelemre lett volna

szükségünk! Több mint száz boltban és üzletben jártam, hátha valaki

megveszi tőlem a cigarettát, és szerencsém volt: találtam egy

kedves asszonyt, aki egy éttermet vezetett. A neve Victoire Cornand
volt.

Ő segített eladni a cigarettát és beszerezni a legszükségesebb

dolgokat.

Éjszakánként, Brüsszelbe tartva, mindig ott hagytam a

cigarettakartonokat az ő kutyaházában. Ő aztán eladta őket a
feketepiacon, és amikor másnap mentem, megtaláltam az élelmet:
krumplit, kenyeret, vajat, sajtot. De húst sosem. A családom nem
evett húst egy egész évig. Húst sehol sem lehetett kapni, még Mrs.
Cornand sem tudott szerezni, pedig neki elég

élelmiszerjegy

állt rendelkezésére. De nekünk elég volt, amit szerzett. Hónapokig

így éltünk biztonságban a családommal.

Egyik éjjel hazafelé tartva egy autót hallottam közeledni, be kellett

húzódnom egy kapualjba. Épp időben sikerült elrejtőznöm, de csak
későn vettem észre, hogy a kapualjban társaságom is akadt. Egy
hatalmas

bernáthegyi kutya aludt ott – nem is tudom, hogy nem láttam meg,
hiszen óriási volt, a feje akár egy lóé. Csúnyán belém is harapott,
egy nagy darabot kiszakított a hátsómból. Könnyen meg is ölhetett
volna, de szerencsére megelégedett azzal az egy harapással, aztán
elszaladt az utcán. Nagy nehezen hazasántikáltam, de nem
mondtam el a szüleimnek, mi történt.

Csak aggódtak volna.

Kockázatos volt napközben is kimenni, de feltétlenül orvost kellett

keresnem. Reggel végül találtam egy gyógyszerészt, aki adott egy

fecskendőt és tetanuszt, amit aztán beadtam magamnak. A

következő éjjel mentem dolgozni, ahogy szoktam, és találkoztam a
főnökkel is, aki későig bent maradt. Elmeséltem neki, mi történt, ő
pedig nevetett. „Jobb egy harapás a fenekedbe, mint egy golyó a
fejedbe!”, mondta.

Muszáj volt mindig nagyon figyelnünk a biztonságra. Apám az egyik

szoba bejáratát egy álfallal takarta el, és az ablakok elé palánkokat
tett, hogy ha jönne a rendőrség, a tetőkön át menekülhessünk. A
szomszédos épületben is rejtőzött egy zsidó család, három
kisgyerekkel. Egyszer aztán elhurcolták a szülőket, és a
gyerekeknek nem volt hová menniük, így aztán befogadtuk őket. A
két fiú tizenkét és tizenhárom éves volt, a húguk pedig tíz. És most
árvák lettek! Anyám úgy bánt velük, mintha a saját gyerekei
volnának ők is.

Kimeríthetetlen kedvesség lakozott benne.

Nem sokkal ezután csodás meglepetés ért: Kurt Hirschfeld is

Brüsszelben volt! Sikerült visszatérnie, miután megszökött a
franciáktól. Attól a pillanattól kezdve mintha testvérek lettünk volna.
Nem velünk élt, de számos alkalommal eljött pénteken vacsorára,
csakis sötétedés után, az őrjáratokat elkerülve. Az unokatestvérénél
lakott, akinek angol volt a felesége, és elég sok időt tudtunk együtt
tölteni esténként, mielőtt dolgozni indultam volna.

Akkorra neki már nem maradt sok rokona: a családját már Berlinben

megölték. Anyám nagyon szerette Kurtot, és úgy tekintett rá, mintha

a fia lett volna.

Mostanában néha, amikor éjszaka fekszem az ágyban,

visszagondolok

ezekre az időkre, és úgy érzem, ez volt életem legszebb időszaka.

Imádtam együtt élni az egész családommal ott, a padláson. Szűkös
volt, és időnként kényelmetlen is, és halálra dolgoztam magam, hogy
éhen ne haljunk, de mégis együtt voltunk. Épp erről álmodtam a
magányos időkben, amikor

Walter Schleif néven éltem a titkos életemet, és aztán

Buchenwaldban is.

Rémült, magányos fiatalemberként semmi másra nem vágytam,

csak erre.

És néhány csodás hónapra valóra is vált az álmom.

Tizenegy hónap telt el így. Aztán egy nap Kurt eltűnt. Már a
legrosszabbtól tartottam, hogy valaki feljelentette, és letartóztatta az
SS. Nagyon aggódtam miatta, de mint kiderült, nekem sem volt már
sok időm hátra Belgiumban.

1943 telén egy este letartóztatták a családomat, nem sokkal azután,

hogy munkába indultam. A belga rendőrség lerohanta a
padlásunkat, és őrizetbe vette a szüleimet és a húgomat. Talán
elmenekülhettek volna, de nagyon kevés idejük volt, és azt inkább
arra használták, hogy az álfal mögött

elbújtassák a kisebb gyerekeket. A kisebbik fiú meg volt fázva, így

apám adott neki egy zsebkendőt, hogy harapjon rá, nehogy
eltüsszentse magát, és a rendőrök észrevegyék.

A rendőrök tudták, hogy vissza fogok menni, így a rohadékok egész

éjjel ott vártak rám.

Három után tíz perccel értem haza, és kilenc rendőr várt rám a
sötétben, félálomban.

Válogatott sértéseket vágtam a fejükhöz: „Maguk árulók! Megbánják

még ezt!” De nem segített. Bevittek a Gestapo brüsszeli
központjába. A
családom már ott volt. Apámmal raktak egy cellába, anyám és a
húgom egy másikba kerültek. De egy kisebb csoda is történt: bár a
rendőrök egész éjjel ott vártak a padláson, a gyerekeket nem találták
meg. Ők továbbra is szabadon élhettek. Egy másik zsidó család
befogadta őket, és a háború végéig vigyázott rájuk. Sok évvel
később újra találkoztunk, és mint

megtudtam, hosszú, boldog életet éltek – egyikük Belgiumban, a

többiek Izraelben. És ez mind apámnak köszönhető, az ő bátorsága
és gyors esze mentette meg őket.

A családunkat egyben a belga mecheleni tranzittáborba vitték. Ott

egybetereltek zsidó csoportokat, amíg össze nem gyűlt annyi, hogy

a

vonattal elindíthatták őket Lengyelországba. A németek rendkívül

hatékony módszerekkel dolgoztak, és tettek róla, hogy minden vonat
maximális

kihasználtsággal, ezerötszáz emberrel induljon el: tíz vagon,

mindegyikben százötven fogoly.

Szörnyen aggódva vártunk ott, a hidegben. Bár én már

megtapasztaltam a saját bőrömön, milyen egy német koncentrációs
tábor, és azt hittem, van róla elképzelésem, miféle rémálom vár ránk,
valójában fogalmam sem volt, milyen rettenetes lesz. De aztán
valami hihetetlen történt. Észrevettem, hogy valaki izgatottan
ugrándozva próbálja felhívni magára a figyelmet a vasútállomás
szemközti oldalán, és először azt hittem, káprázik a szemem: Kurt
volt az! Megállította a rendőrség a kijárási tilalom alatt Brüsszelben,
nem voltak papírjai, és csak ezer frank volt nála, ez pedig elég volt
ahhoz, hogy a hajléktalanság elleni törvények alapján letartóztassák.
El sem hittem, hány és hány okból lehet valakit letartóztatni: mert
zsidó, mert német, vagy

mert hajléktalan! Az egész néhány hete történt, de őt is ebben a

táborban tartották fogva, amíg össze nem gyűlt ezerötszáz zsidó a
transzporthoz.

Rettenetes véletlen, de azért csodás volt őt újra látni.

A nácik hamarosan össze is szedték a szükséges ezerötszáz lelket,

és elkezdték vonatra rakni őket – férfiakat, nőket, kisgyerekeket. Úgy

zsúfolódtunk össze a vagonban, mint a szardíniák. Állni vagy térdelni

tudtunk, lefeküdni sem volt hely, sőt arra sem, hogy levegyük a
kabátunkat.

Kint fagyott, de a vagonban hamarosan elviselhetetlenül meleg lett

az állott levegő.

Az út kilenc napig tartott. Időnként gyorsan ment a vonat, máskor

csak lépésben. Néha órákra megállt. Étel nem volt, és víz is csak
nagyon kevés.

A vagonban volt egy kétszáz literes hordó vízzel, ezt kellett

beosztanunk százötvenünknek az egész útra. Egy másik kétszáz
literes hordót is adtak vécének, ezt mindenkinek, férfinak, nőnek,
egészségesnek és betegnek is a többiek szeme előtt kellett
használnia.

A legnagyobb probléma a víz volt. Egy ember élelem nélkül néhány

hétig is képes életben maradni, ám víz nélkül semmiképp. Apám
vette át az

irányítást. A zsebéből előhúzott két kis összecsukható csészét és

egy svájci bicskát – a mai napig fogalmam sincs, honnan szerezte
őket. A bicskával százötven kis négyzetre vágott fel egy darab
papírt. Aztán elmagyarázta a beosztást. A vagonban mindenki két
csésze vizet kap, egyet reggel és egyet este. Ez elég a túléléshez,
és így a lehető legtovább fog tartani a vizünk.

Mindenki kapott egy cetlit reggel, amikor megkapta az első csésze

vizét, este pedig visszaadta, amikor megkapta a másodikat. Ha
valaki elveszítette a cetlijét, nem kapott több vizet. Teltek a napok, a
levegő

egyre állottabb és büdösebb lett, ahogy a vécéhordó megtelt, a

vizeshordó pedig kiürült. Az órákba csak a napi két csésze víz vitt
valami

változatosságot.

Hamarosan elfogyott a víz a többi vagonban. A falakon keresztül, a

vonat zakatolásán túl is hallottuk a kiabálásukat.

– A gyerekeim szomjasak! Víz kell nekik! Odaadom az

aranygyűrűmet egy kis vízért! –

kiabált egy nő.

Két nap múlva elhallgattak.

Mire megérkeztünk az úti célunkhoz, más vagonokban akár a

foglyok

negyven százaléka meghalt. A miénkben összesen ketten. Apámnak

köszönhetően a többiek túlélték.

Legalábbis amíg meg nem érkeztünk Auschwitzba.

1944 februárja volt, a kemény lengyel tél leghidegebb időszaka,

amikor megérkeztünk az Auschwitz II–Birkenau vasútállomásra, és
először láttam a hírhedt kovácsoltvas feliratot a vaskapu fölött: Arbeit
macht frei – a munka szabaddá tesz.

Csúszós volt a talaj a megfagyott sártól, a vagonokból először

kiszállók meg is tántorodtak rajta. A vagon magas volt, le kellett
ugrani a peronra.

Mind nagyon legyengültünk, egyesek meg is betegedtek, de

apámmal még jó erőben voltunk, és hátramaradtunk segíteni a
nőknek, gyerekeknek, öregeknek leszállni. Lesegítettük anyámat és
a húgomat, és amíg a

többiekkel foglalkoztunk, ők eltűntek az előttünk hömpölygő

tömegben. A nácik

marhákként terelték az embereket, botokkal, puskákkal, vérszomjas

kutyákkal. Hirtelen csak mi maradtunk ketten apámmal, egyedül a

tömegben.

A peron végébe tereltek minket, ahol egy tiszta, fehér orvosi köpenyt
viselő

férfi állt a sárban, körülötte SS-katonák. Dr. Josef Mengele volt az, a
halál angyala, a valaha élt egyik legszörnyűbb gyilkos, az emberiség
történetének egyik leggonoszabb szörnyetege. Ahogy sorban elé
járultak az újonnan érkezett foglyok, ő mondta meg nekik, balra vagy
jobbra menjenek. Akkor nem tudtuk, de épp a hírhedt „válogatást”
végezte: itt elválasztották egymástól a férfiakat és a nőket, azokat,
akik még elég erősek voltak, hogy Auschwitzba kerülve
rabszolgamunkán szó szerint halálra dolgoztassák őket, és azokat,
akiket egyenesen a gázkamrákba vittek. Az egyik oldal egy új, pokoli
élet kezdetét jelentette, a másik szörnyű halált a sötétben.

– Erre! – mutatott rám Mengele.

– Arra! – mondta apámnak, a másik irányba mutatva, egy

teherautóra,

amelyre felszállították a foglyokat. Nem akartam elválni apámtól,

ezért átslisszoltam az egyik sorból a másikba, és mentem utána.
Már majdnem a teherautónál jártam, amikor Mengele egyik őre
felfigyelt rám.

– Hé! – kiáltott rám. – Nem azt mondta, hogy arra menj? – és a tábor
bejáratára mutatott. –
Te nem a teherautóra mész!

– Warum? – kérdeztem. Miért?

Ez az alak azt felelte, hogy apám azért kerül a teherautóra, mert

öreg, én pedig gyalog fogok menni. Logikus magyarázatnak tűnt, és
nem is

kérdőjeleztem meg. De ha felszálltam volna a teherautóra, engem is

megöltek volna. Aznap dr. Josef Mengele száznegyvennyolc fiatalt

válogatott ki, akik valószínűleg még képesek dolgozni, és a táborba

küldte őket.

Betereltek minket a táborba, ahol ránk parancsoltak, hogy

vetkőzzünk le, és dobjuk a halomra a ruháinkat. Egy nagyon kicsi
mosdóba vezettek, mind a száznegyvennyolcan bezsúfolódtunk az
aprócska helyiségbe. Elöntött a rettegés, mert tudtam, mi következik
most. Buchenwaldban már láttam

ilyet. A nácik a kitartásunkat akarták próbára tenni.

Bezárnak minket ebbe a sötét, hideg, zsúfolt helyiségbe napokra, és

amikor már teljesen kimerültünk, mindenfélét kiabálnak – „tűz!” vagy
„gáz!” –, hogy pánikba essünk. Vagy megvernek egyvalakit, hogy
kétségbeesve

rohangálni kezdjen másokon taposva.

Mindannyian kaptunk egy darab papírt, rajta egy azonosító

számmal, és azt mondták, ha elveszítjük, felakasztanak. Kurttal és
két másik fiúval, akiket még Buchenwaldból ismertem, kitaláltunk
egy tervet.

– Nem tudjuk, meddig leszünk ebben a helyiségben, de muszáj

találnunk egy sarkot magunknak – mondtam. – Ketten őrt állunk a fal
mellett, a másik
kettő tud mögöttünk aludni. Aztán váltunk!

Három napon és három éjszakán keresztül tartott ez: ketten

vigyáztunk a másik kettőre, míg a nácik időnként pánikot keltettek,
és körülöttünk felbolydult a tömeg, ide-oda hullámzott, a sötétben
agyontaposták egymást az emberek. Három napon és három
éjszakán keresztül hallgattuk a

kiabálást, éreztük a vérszagot. Amikor felgyúltak a fények, a

száznegyvennyolcból, akik bejöttünk, tizennyolcan holtan hevertek

ott. Egy embert, aki ott feküdt tőlem nem messze, olyan rettentően
összetapostak, hogy az egyik szeme kilógott az arcából. Kinyitottam
a markomat, hogy lássam, megvan-e a számom, és láttam, hogy vér
folyik végig a tenyeremen, mert úgy szorítottam a cetlit, hogy a
körmöm felsebezte a bőrt.

A nácik átvittek egy másik helyiségbe, adtak egy vékony, kék csíkos
vászon egyenruhát és ahhoz illő sapkát. A hátulján a cetlimre írt
szám díszelgett.

Aztán lekötözték a karomat, hogy ne tudjam mozgatni, és brutálisan

beletetoválták a bőrömbe a számot: olyan mélyen, hogy sosem

halványult el később sem. Nagyon fájt, mintha több ezer injekciós tűt
szúrtak volna belém. Egy darab papírt adtak, hogy harapjak rá,
nehogy a nyelvemet

harapjam el, de összesen ennyi segítséget kaptam aznap abban a

földi pokolban.

Két nappal később megkérdeztem egy SS-tiszttől, hová tűnt apám.

Karon fogott, és úgy ötven méterrel beljebb vezetett a barakkok
közé.

– Látod ott a füstöt? – kérdezte. – Hát ott tűnt el apád! És az anyád

is. A gázkamrában, aztán a krematóriumban!
Hát így tudtam meg, hogy árva lettem. A szüleim meghaltak. Az
apám, a legerősebb, legkedvesebb ember, akit valaha ismertem –
már csak egy

emlék, még csak tisztességes temetést sem kaphatott.

És az anyám! Szegény anyám! Nem is tudtam elbúcsúzni szeretett

édesanyámtól, és életem végéig mindennap hiányolni fogom. Még

mindig álmodom róla minden éjjel, néha úgy riadok fel, hogy őt
szólongatom.

Kisebb koromban másra sem vágytam, mint visszamenni hozzá,

vele lenni, enni a barheszből, amit péntek délutánonként sütött, látni
a mosolyát. Hát

többé már nem fogom látni. Sosem mosolyog többé! Elment,

meggyilkolták, ellopták tőlem!

Életem minden egyes napján eszembe jut, hogy mindenemet

odaadnám, ha csak még egyetlenegyszer láthatnám őt.

Ha van rá ma lehetőséged, kérlek, menj haza, mondd el

édesanyádnak,

mennyire szereted!

Tedd meg ezt őérte. És az új barátodért is, Eddie-ért, aki már nem
teheti meg.

Hatodik fejezet

Egyetlen jó barát az egész világom.

Hirtelen mindent elvesztettem – a családomat, a tulajdonomat, a

maradék hitemet az emberiségben. Csak az övemet tarthattam meg,
ez maradt az egyetlen emlékem abból az életből, amelybe sosem
térhetek vissza.
Amikor a foglyok megérkeztek Auschwitzba, a nácik elkobozták tőlük

mindenüket, és egy lezárt területre vitték, ahol zsidó

kényszermunkások válogatták szét. Mi, foglyok ezt a területet
Kanadá nak hívtuk, mert ez az ország valami békés helynek tűnt
számunkra, ahol minden jó (élelem, pénz, ékszerek) bőven
rendelkezésre állt. Mindenemet ellopták, és a Kanadá ba küldték.

De ami még rosszabb, megfosztottak a méltóságomtól is. Abban a

gyűlöletes könyvében, a Mein Kampf ban Hitler a világ minden

bajáért a zsidókat tette felelőssé, és egy olyan világról fantáziált,
amelyben a zsidókat megalázzák – disznók módjára kell enniük,
rongyokba öltöznek, ők lesznek a világ legszánalmasabb népe. Hát
most mindez valóra vált.

172338 – ez volt az én számom. Onnantól ennyi volt a

személyazonosságom. Még a nevemet is elvették – nem voltam

többé

ember, csak egy lassan forgó kis fogaskerék a hatalmas

gyilkológépezetükben. Amikor a karomra tetoválták ezt a számot,

lassú halálra ítéltek, de előbb még meg akarták törni a lelkemet is.

A barakkban négyszáz másik európai zsidóval éltem együtt: voltak

magyarok, franciák, oroszok. A foglyokat faj és kategória szerint

elkülönítették egymástól. A zsidók ebben a barakkban voltak, a

politikai foglyok egy másikban. Hitler szemében persze mind
ugyanolyanok voltunk, de hát különböző országokból érkeztünk, más
társadalmi osztályokhoz

tartoztunk, más volt a foglalkozásunk. Itt mindenkit összeeresztettek.

Sokan nem is beszéltük a másik nyelvét, és nem sok fogoly akadt,
akivel lett volna közös pontunk.
Engem mélységesen megdöbbentett, hogy ennyi különböző
országból

érkezett idegennel együtt raboskodom itt. Egyetlen közös volt

bennünk, a zsidóságunk, de hát még ez is egészen mást jelentett az
egyes foglyoknak.

Voltak köztünk nagyon vallásosak. Másoknak, mint én is, szinte

eszünkbe sem jutott, hogy zsidók vagyunk, mielőtt az veszélyessé
vált volna.

Gyerekkoromban mindig is büszke németnek tartottam magam.

Ezért

érződött teljes őrületnek, ami velünk történt, ezért kérdezgettem

folyton, hogy miért. Miért?

Még most sem tudom felfogni, miként történhetett meg, hogy azok
az

emberek, akikkel együtt dolgoztam, együtt tanultam, együtt

sportoltam, ilyen állatokká váltak. Hogyan

változtathatta Hitler ellenséggé a barátainkat, hogyan csinálhatott

zombikat a civilizált németekből? Hogyan lehet ilyen gyűlöletet
gerjeszteni?

Auschwitz haláltábor volt.

Amikor az ember reggel felkelt, sosem tudta, estére visszatér-e az

ágyába –

no nem mintha lett volna ágyunk. Kemény fadeszkákból készült,

nem

egészen három méter széles, durva priccseken aludtunk. Jéghideg

éjszakákon át szoroskodtunk ott, tízen egy sorban, matrac nélkül,

takaró nélkül, csupán a többiek teste biztosított némi meleget.
Rettentő hideg volt, mínusz nyolc fok, ráadásul meztelenül kellett
aludnunk, mert meztelenül lehetetlen megszökni.

Ha valaki kiment a vécére éjszaka, visszatérve fel kellett ráznia az

elsőt és a tizediket a sorban, hogy másszanak át az emberhalom
közepére, mert ha nem, ez a két ember a sor végén reggelre
megfagyott volna. Minden éjjel

tíz-húsz ember halt meg, mert túl sokáig maradtak a priccs szélén.
Minden egyes éjjel! Az ember elaludt a szomszédjával
összeölelkezve, csak hogy túlélhesse az éjszakát, és amikor
felébredt, a másik keményre fagyva hevert mellette, és tágra nyílt,
halott szemmel bámult rá.

Akik túlélték az éjszakát, hideg zuhanyra ébredtek, egy bögre kávéra

és egy-két darab kenyérre, aztán indulhattak gyalog valamelyik
német gyárba, amelyekben a kényszermunkásokat dolgoztatták.
Németország számos

köztiszteletben álló vállalata –

közülük nem egy még ma is működik – a foglyokból, belőlünk csinált

hasznot.

Fegyveres őrök kíséretében meneteltünk akár másfél órát is

mindennap, amíg a munkába értünk. A hó, az eső és a szél ellen
csak vékonyka

rabruhánk védett, és a silány fából és vászonból készült cipőnk.

Minden egyes lépésnél éreztem, ahogy a rosszul levágott fatalp éle
belemar a talpam puhább részébe.

Ha valaki a munkába menet vagy onnan jövet megbotlott és elesett,

azonnal agyonlőtték, és a többi fogolynak kellett hazavinnie a
holttestét. Hamarosan már túl gyengék voltunk a barátaink
holttestének a cipeléséhez, úgyhogy hosszú rongydarabokat vittünk
magunkkal, amelyekből valami hordágyfélét eszkábáltunk. Ha nem
tudtuk elvinni a holttesteket, a nácik minket is agyonlőnek, bár ezzel
megvárták volna, amíg visszaérünk a táborba, hogy ott öljenek meg
a többi fogoly előtt, példát statuálva nekik. Mert abban a pillanatban,
amikor már nem tudtunk tovább dolgozni, haszontalanná

váltunk a nácik szemében, és legyilkoltak volna.

A rongydarabok olyan értékesek voltak Auschwitzban, mint az arany.

Talán még értékesebbek is. Az arannyal semmire sem mentünk
volna, de a

rongyokkal be lehetett kötni a sebeket, vagy be lehetett dugdosni

őket az egyenruha alá, hogy kicsit melegebben vagy tisztábban
tartsák az embert.

Én valami zokniszerűt készítettem belőlük, hogy kicsit

kényelmesebbé tegyem a kemény facipőt. A fabetétet háromnaponta
megfordítottam, hogy a talpamba vágó kemény sarka a lábamnak ne
mindig ugyanazt a részét

érje. Ilyen apróságokkal tudtam túlélni.

Első feladatom egy lebombázott lőszerraktár helyszínének

megtisztítása volt. Auschwitztól nem messze volt egy falu, amelyet
lőszer- és

robbanóanyag-raktárnak használtak a frontvonali utánpótláshoz.

Kitereltek minket oda, és a puszta kezünkkel kellett összeszednünk
a fel nem robbant lőszereket. Kemény, nehéz munka volt.

Nagyon rosszul éreztem magam – a különítményemben lévő többi

zsidó

nem bízott bennem, mert német voltam, és hamar megtanultam,

hogy ne

közösködjek velük. Kurt volt az egyetlen kivétel. A szüleim

meghaltak, és nem tudtam, a húgom túlélte-e a válogatást.
Kurt volt az egyedüli kapcsolatom a régi életemmel, azzal az
időszakkal, amikor boldog voltam. Meg kell mondanom, akkor semmi
sem volt

számomra fontosabb, mint a barátságom Kurttal. Nélküle legyőzött

volna a kétségbeesés, miután a szüleimet meggyilkolták. Nem
ugyanabban a

barakkban voltunk, de minden este találkoztunk, sétáltunk és

beszélgettünk.

Ez az egyszerű rituálé segített kitartani, a tudás, hogy van még

valaki a világon, akinek számítok, és aki számít nekem.

Kurttal sosem kerültünk ugyanabba a különítménybe. A németek

nagyon

pontos feljegyzésekkel rendelkeztek, és pontosan tudták, a

Németországból érkezett zsidók honnan jönnek, és mi a
foglalkozásuk. Részben ezért

lehettek ilyen szörnyű és hatékony gyilkosok. Kurt nagy

szerencséjére róla nem volt semmilyen adat Auschwitzban. Egy
Németország és

Lengyelország határán fekvő városból származott, és a náciknak

onnan nem voltak feljegyzéseik. Amikor megkérdezték, mi a
szakmája, azt felelte, cipész, így hát szakmunkásként állhatott
munkába, és cipőket készített a táboron belül. Nem a szabadban
dolgozott, nem kellett esőben-hóban

menetelnie a gyárba, mint nekünk, többieknek.

Miközben mi holtfáradtan, éhesen, felhólyagosodott lábbal értünk

vissza, ő

biztonságban volt az esőtől is, és még pluszélelmet is kapott. Amikor

csak akadt maradék a foglyok számára, abból mindig a táborban
dolgozók

kaptak először – a szabók, cipészek, asztalosok.

Elvileg a gyárakban, ahol dolgoztunk, kellett volna ételt kapnunk,

mielőtt visszaindulunk, de ez sosem volt elég, és amikor
visszaértünk a táborba, hát ott sem várt ránk élelem.

Ez viszont nagyon jól jött Kurtnak, aki ráadásul gyakran félre tudott
tenni egy kicsit a pluszélelméből, és adott belőle nekem. Így tudtunk
vigyázni egymásra. Ez az igazi barátság.

A tábor pusztaságában is sok mindent találhatott az ember. Például

amikor az asztalosok fémfűrészei túlságosan tompára koptak,
kidobták őket, én meg nem akartam veszni hagyni az értékes acélt,
így összeszedtem,

lecsiszoltam róluk a fogakat, és szép késeket készítettem belőlük,

aztán még simára csiszolt, faragott nyelet is csináltam nekik.
Ruhákért, némi élelemért vagy szappanért adtam őket más
foglyoknak (pl. azoknak, akik a Kanadá ban dolgoztak, és voltak
elcserélhető értékeik), vagy civileknek is. A nácikon kívül sok civil is

dolgozott Auschwitzban, szakácsok, sofőrök… németek, lengyelek,

ők is csak túl akarták élni a háborút, mint mindenki más. Tőlük még
egyedi tárgyakra is érkeztek rendelések. A gyárbeli gépek
segítségével készítettem gyűrűket a szerelmüknek, és belevéstem a
nevük kezdőbetűit. Egy jó

acélgyűrűt egy ingre vagy egy egész szappanra el lehetett cserélni.

Egy nap találtam egy nagy, lyukas fazekat. Támadt egy ötletem:

megfoltoztam, és bevittem a táborba. Megkerestem a foglyok közt

néhány orvost. Auschwitzban sok orvos volt – a középosztálybeli
német zsidók közül, akiket ott fogva tartottak, nagyjából tízből kettő

valamilyen orvos volt. Őket reggelenként busszal vitték különféle

kórházakba dolgozni.

Néha kivitték őket a frontra is ellátni a csatában megsebesült német

katonákat. Ilyenkor napokig távol voltak. Ezekért a napokért
krumpliban fizettek nekik: egynapi munkáért négy nyers krumplit
kaptak. Csakhogy a krumplit nem lehet nyersen megenni (a zöld
része mérgező), így aztán megkerestek engem. Én egy krumpliért
cserébe megfőztem nekik négyet.

Így jutottam egy kis pluszélelemhez, amit aztán Kurttal is

megoszthattam.

Esténként gyakran indultam a keresésére krumplival teli zsebbel, és

vacsorára megettünk együtt kettőt-hármat. Egy este egy SS-őr

mellett mentem el, egy olyan őr mellett, aki hírhedt volt a
kegyetlenkedéseiről; hirtelen felém rúgott, de én félrefordultam, és a
hátsóm helyett a krumplival

teli zsebemet találta el. Muszáj volt úgy tennem, mintha fájna, és
sántikálva elmenekülnöm, különben tovább rugdosott volna.

– Sajnálom, de ma este csak tört krumpli van – mondtam Kurtnak.

Azt bizonyosan kijelenthetem, hogy Kurt nélkül ma nem lennék itt. A

barátomnak köszönhető, hogy életben maradtam. Mi ketten

vigyáztunk

egymásra. Amikor az egyikünk megsérült vagy túlságosan beteg volt

ahhoz, hogy dolgozzon, a másik kerített élelmet neki.

Segítettünk egymásnak életben maradni. Auschwitzban átlagosan

hét

hónapig élt egy fogoly. Kurt nélkül én még addig sem húztam volna.

Amikor fájt a torkom, kettévágta a sálját, és nekem adta a felét, hogy

meggyógyuljak. Akik láttak minket ugyanolyan sállal, azt gondolták,
testvérek vagyunk – hát ennyire közel álltunk egymáshoz!

Reggelenként felkeltünk, és még munka előtt körbesétáltuk a

barakkot, beszélgettünk, hogy egy kis életkedvet öntsünk magunkba.
Kis ajándékokat rejtettünk el egymásnak a tégla mögött, amelyet a
mosdó falában

kilazítottam: szappant, fogkrémet, rongydarabokat.

A barátság, a kölcsönös hála e pillanatai elengedhetetlenek voltak,

ha túl akartuk élni azt az embertelen poklot, amelyet Hitler
létrehozott nekünk.

Sokan döntöttek úgy, maguk vetnek véget az életüknek, és nem

küszködnek tovább. Annyira gyakori volt ez, hogy még neve is volt:
„drótra menni”. Az Auschwitz II–Birkenau tábort, amely csak egy
része volt a sokkal nagyobb auschwitzi komplexumnak, árammal
töltött szögesdrót kerítés vette körül.

Ha valaki hozzáért a kerítéshez, az a biztos halált jelentette, így

aztán, hogy megtagadják a náciktól az örömöt, hogy megölhetik
őket, az emberek úgy vetettek véget az életüknek,

hogy odarohantak, és megragadták a drótot. Két jó barátomat is így

veszítettem el.

Meztelenül, kézen fogva rohantak a dróthoz. Nem hibáztatom őket.

Kétségtelen, hogy rengeteg nap volt, amikor én is szívesebben

lettem volna halott.

Fáztunk, betegek voltunk. Sokszor mondtam Kurtnak:

– Menjünk mi is! Mi értelme van élni, ha holnap is csak kínlódni

fogunk?

De Kurt nem volt rá hajlandó. És engem sem engedett a dróthoz.

A legfontosabb, amit valaha megtanultam: annál, hogy valaki szeret,
sosem érhetsz el többet.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni ezt, különösen a fiataloknak. A

barátság nélkül elveszett emberek vagyunk. A barát az a valaki, aki
emlékeztet, hogy élsz.

Auschwitz maga volt a rémálom, elképzelhetetlen szörnyűségek

történtek ott. De túléltem, mert tartoztam azzal a barátomnak,
Kurtnak, hogy életben maradjak, csak még egy napig, hogy újra
láthassam. Ha csak egyetlen jó barátod is van, a világ egész más
jelentést vesz fel.

Egyetlen jó barát az egész világot jelentheti.

Ez volt a legfontosabb ott, fontosabb, mint az egymás közt

megosztott élelem, a meleg ruha vagy a gyógyszerek. A lélek
legjobb balzsama a

barátság. És a barátságunk segítségével képesek voltunk a

lehetetlenre is.

Hetedik fejezet

A tanulás életet menthet.

A második különítménybe kerültem, amelyik egy szénbányában

robotolt.

Nem tudom, büntetésként kaptam-e ezt, mert a válogatásnál

visszabeszéltem Mengelének, vagy azért, mert még mindig elég

erős

voltam, de leküldtek a föld alá szenet fejteni. Hetes csoportokban

dolgoztunk, egyikünk fejtette a szenet egy légkalapáccsal, a többi

hat pedig csillékbe rakta, amelyekben a felszínre vitték. Nagyon
kemény,
emberpróbáló munka volt, és még kiegyenesedni sem volt hely a
járatban: mindig kétrét görnyedve kellett közlekednünk. Reggel
hattól este hatig dolgoztunk, és ezalatt hat csillét kellett
megtöltenünk. De azért megtaláltuk a módját, hogy némi pihenéshez
juthassunk, és nagyon keményen

dolgoztunk, hogy a napi adagot már délután kettőre befejezzük, és

alhassunk néhány órát, mielőtt vissza kellene mennünk a pokoli

barakkjainkba. Amint megvoltunk a hat csillével, leoltottuk a

lámpásokat, és aludtunk egyet.

Csakhogy egy délután, mire felébredtünk, egy másik fogolycsapat,

lengyel keresztények (akik éppúgy gyűlöltek minket, mint a nácik)
ellopták a csilléinket, és a saját üres csilléiket rakták a helyükbe.
Nem akartak ők dolgozni, és nem látták problémásnak, ha ezért
minket büntetnek majd meg.

De én nem voltam hajlandó ezt eltűrni. Amikor kijöttünk a bányából,

sorban kellett haladnunk, és tiszteletadásként levenni a sapkánkat

az őr előtt. Én azonban kiléptem a sorból, és odamentem hozzá,
hogy elmondjam, mi történt. Rám kiabált, hogy menjek vissza a
sorba, és amint szóra

nyitottam volna a számat, máris egy ökölcsapással válaszolt. Az

egyik ütése a jobb fülemen ért, és a dobhártyám vérzett is még egy
ideig.

Nem sokkal ezután behívattak az irodába, ahol először találkoztam a

parancsnokkal. Tudni akarta, mit jelentsen mindez. Elmondtam neki

a

lopást, és hogy a náci őr megvert.

– Meg akarnak ölni minket? Akkor csak lőjenek le, essünk túl rajta!
De egy-két hónapon belül úgyis belehalunk ebbe a munkába, és
azok a másik foglyok még el is lopják, amit dolgoztunk!

Elküldött, de a következő héttől nem volt több lengyel az

egységünkben.

Mindenki engem ölelgetett és köszönetet mondott, de én még

hónapokig nem éreztem jól magam, úgy fejbe csapott az az őr. Még
sokáig rémes

fejfájás gyötört, és sokszor csak homályosan láttam. De annak

örültem, hogy kiálltam magamért és azokért, akikkel együtt
dolgozom. Igaz,

megsérültem, de attól kezdve egy kicsivel könnyebb lett az életünk.

És nekem ez jó vásárnak tűnt.

Nem sokkal ezután egy találkozóra hívattak az

Interessengemeinschaft Farbenindustrie AG, röviden IG Farben
képviselőjével. Ez egy vegyészeti és gyógyszeripari óriásvállalat
volt.

Közölték velem, hogy új munkacsapatba osztanak be. A tábort

felügyelő

SS-tisztek rájöttek, hogy értékes gépészeti és finommechanikai

képzettségeim vannak, ezért átsoroltak a

„gazdaságilag nélkülözhetetlen zsidók” kategóriájába. Ezek a

németek –

mindenre volt külön szakkifejezésük!

Amíg tudtam dolgozni, amíg ki tudtak belőlem sajtolni valami

hasznot a németek, addig volt esélyem életben maradni. Három
különböző

alkalommal is már vittek volna a gázkamrába, és talán a bejárat előtt

húsz méterrel, amikor az őr meglátta a nevemet, a számomat és a
szakmámat, rögtön odakiáltott:

– A 172338-at vegyétek ki!

Háromszor is!

Magamban köszönetet mondtam apámnak, mert ő ragaszkodott

hozzá, hogy mindazt megtanuljam, ami most megmentette az
életemet. Mindig is

egyértelművé tette, milyen fontos a munka. Jól tudta, hogy az egyén

így járul hozzá a világhoz, tudta, milyen fontos, hogy mindenki tegye
a saját dolgát, mert így működik rendesen a társadalom is. Ezen túl
pedig valami alapvető dolgot is tudott a világról. Lehet, hogy a
társadalom gépezete nem mindig működik úgy, ahogy kellene.
Németországban teljesen tönkre is ment, de egyes részei még így is
működtek, és amíg szükség volt a

szaktudásomra, addig biztonságban lehettem.

Gépészmérnök lettem az IG Farbennél. Ez egyike volt a zsidók ellen

legtöbbet vétő

vállalatoknak. Több mint harmincezer kényszermunkás dolgozott a

gyáraikban, és ők szállították a Zyklon–B mérges gázt, amellyel

milliókat gyilkoltak meg a gázkamrákban.

Pedig bizonyos módon még hálás is vagyok a gyáraknak. Nélkülük

mind

elpusztultunk volna. Több mint egymillió zsidó halt meg

Auschwitzban, de más táborokban nem volt munka sem, és semmi
sem tartotta vissza az SS-t, hogy a megálmodott teljes
megsemmisítést megvalósítsa. A

gyártulajdonosok azonban életben akartak minket tartani, és kaptunk

vitamin- és glükóz-injekciókat, hogy tovább dolgozhassunk.
Érdekükben állt, hogy a munkához még legyen elég erőnk.

Az SS-nek egészen más szándékai voltak. Ők mind meg akartak ölni

minket. Azt az utasítást kapták, hogy a lehető legtöbb zsidót

pusztítsák el.

Hitler kiadta a parancsot az Endlösung, a

„végső megoldás” végrehajtására, amely eltörölte volna a zsidókat a

föld színéről. Az SS

nemcsak arra használta a koncentrációs táborokat, hogy megtörje a

lelkünket, hanem hogy nyom nélkül elpusztítson minket. A végső

megoldást kiötlő magas rangú nácik a kényszermunkát úgy írták le:

Vernichtung durch Arbeit. Munka általi megsemmisítés.

Eltökélték, hogy megölnek minden egyes zsidót, de nem tudták elég

gyorsan csinálni.

Akármennyit lőttek agyon, szúrtak le, vertek halálra és gázosítottak

el, mindennap újabb transzportok érkeztek a vasúton.

Volt olyan is, hogy a foglyok egy csoportja ellenállt. Egy csoport

Birkenauban raboskodó nő

a Kruppnak dolgozott, lőszereket készítettek; elloptak némi

robbanóanyagot, és becsempészték a táborba. A krematórium

mindennap

két órára leállt, hogy kihűljön, és ez idő alatt a csoport tagjai

belopóztak, és elhelyezték a robbanóanyagot. Amikor jöttek a
munkások begyújtani, az egész krematórium a levegőbe repült. Egy
hónapig nem működött a

krematórium és a gázkamrák. Azt gondoltuk, ez csodálatos. Nem

volt füst, nem volt halálos bűz. De csak még jobb krematóriumokat
építettek, és minden még rosszabb lett.

Az IG Farben műhelyének művezetőjeként én voltam felelős a

nagynyomású levegőcsőrendszer karbantartásáért, amely a német

hadsereg számára gyártó gépek minden fajtáját működtette. Én
voltam a felelős a levegő nyomásának szabályozásáért is. A
nyakamban egy táblát kellett

hordanom, amelyre azt írták, hogy ha bármelyik cső kilyukad, engem

kell felakasztani.

Több mint kétszáz gép működött a gyárban, mindegyikhez egy-egy

munkás volt kirendelve, és ezeknek voltam én a főnöke. Én voltam
az egyetlen ember a táborban, aki meg tudta javítani a gépeket
működtető szelepeket.

Lehetetlen feladat lett volna az összes gépet egyszerre ellenőrizni,

így kitaláltam valamit. Készítettem kétszáz sípot, és adtam egyet a
gyárban dolgozó minden fogolynak. Ha arra lettek figyelmesek, hogy
bármelyik gépnél csökken a nyomás, megfújták a sípjukat, én pedig
már szaladtam is megjavítani. Bár sok különféle gép volt ott,
amelyek mind mást és mást állítottak elő (a lőszerektől a
vegyszerekig), a gyárat úgy találták ki, hogy ha az egyik leáll, az
összes többi is le fog, én pedig lógni fogok. Abban az egy évben,
amíg ott dolgoztam, egyetlen gép sem romlott el.

Egyetlenegyszer sem.

És egy meglepetés is ért – a kétszáz gépfelügyelő közt ott volt a

húgom is!

Túlélte a válogatást, és az Auschwitz II–Birkenau táborba került, a

komplexum második táborába, a női részlegbe. Amikor megláttam,

összefacsarodott a szívem. Mindig is nagyon szép volt, világos

bőrrel és csodás, fényes hajjal. Most pedig itt raboskodott, a feje
kopaszra nyírva, az egyenruhája meg csak úgy lógott rajta, annyira
lesoványodott az éhezésben.

Elöntött az öröm, hogy életben van, de a kétségbeesés is, mert

tudtam, mennyit szenved. Három hónap telt el azóta, hogy utoljára
láttam, amikor leszálltunk a vonatról, és a szüleink meghaltak.

Azért is volt nehéz a helyzet, mert nem is beszélhettünk egymással.

Nem árulhattuk el, hogy rokonok vagyunk, mert ha erről tudomást
szereznek, az SS-esek és a kollaboránsok felhasználhatnák
ellenünk. Legfeljebb egy-egy pillantást válthattunk, egy-egy
mondatot, amikor elmentem a gépe mellett.

Még csak meg sem ölelhettem, hogy egy kicsit megvigasztaljam a

meggyilkolt szüleink miatt.

Ráadásul nagyon kemény munkát kapott. A gépe töltényeket vágott

fel a hadseregnek, ami sok hővel és rengeteg szikrával járt. A
tűzveszély

csökkentése érdekében egy fagyos vízzel teli csatornában kellett

állnia,

amely egy hűtött tartályból érkezett. Egész nap ott állt a jéghideg
vízben, és ez rémes hatással volt az egészségére.

Az én munkám sem volt könnyű. Annyi cső futott mindenfelé, hogy

egy

magas toronyba kellett felmásznom, hogy az elhelyezésüket

irányíthassam: kicsit magasabbra, kicsit alacsonyabbra. Nem volt
rajtam más, mint a tábori egyenruhám, és fent a toronyban, a jeges
szélben rémületesen hideg volt.
Gyakran akár mínusz huszonnyolc fok is.

Egy nap biztosan elaludtam ott, mert arra ébredtem, hogy cseng a
fülem. Az őr fogott egy követ, és megdobott vele, hogy felébresszen!
Jókora sebet ütött a fejemen, és az őr már rohant is oda pánikba
esve, hogy nem haltam-e bele – még ő is bajba került volna, ha
megöl egy gazdaságilag

nélkülözhetetlen zsidót! Törülközőt szorított a fejemre, hogy elállítsa

a vérzést, és kocsival egy tábori kórházba vitt. A végén tizenhat
öltéssel varrták össze a fejemet. A kórházba lépve elmentünk egy
helyiség mellett, ahol egy idegsebész épp egy magas rangú náci
tisztet operált: egy golyót szedett ki a fejéből. Odakiabáltam, hogy
ismerem a gépet, amelyet használ, és tudom, hogyan kell
megjavítani. Négy nappal ezután, amikor még

mindig csak lábadoztam, odajött ez az idegsebész. Neubert

professzor volt az, a kórház vezető idegsebésze, egyben magas
rangú SS-tiszt. Azt akarta tudni, honnan ismerem ennek a nagyon is
specializált orvosi gépnek a nevét.

– Régen ilyeneket készítettem – feleltem.

– És tudna még készíteni?

– Abban a kommandó ban, ahol most vagyok, nem. De igen, tudnék.

Felajánlotta, hogy dolgozzak idegsebészeti műtétekhez használatos,

speciális műtőasztalok előállításán. Három hónapra egy újabb

különítményhez rendeltek dolgozni, ahol meg kellett terveznem és

legyártani ezt a műtőasztalt.

Ahogy minden másban is, apámnak igaza volt, mennyire fontos a

tanulás és a munka. A képzettségem megmentette az életemet –
nem először, és nem is utoljára.
Nyolcadik fejezet

Ha elveszíted az erkölcsi érzékedet, önmagadat veszíted el.

A nácikról nagyon hamar megtanultam a következőt: a náci rezsim

alatt egy német nem feltétlenül volt gonosz, csak gyenge és könnyen
manipulálható.

És ezek a gyenge emberek lassan, de biztosan elveszítették minden

erkölcsi érzéküket, majd az emberségüket is.

Olyanokká váltak, akik nyugodt lélekkel megkínoztak másokat, aztán

szépen hazamentek a feleségükhöz és a gyerekeikhez. A saját

szememmel láttam, hogy veszik el a gyerekeket az anyáktól, és
csapják a falhoz a fejüket. És mindezek után még képesek voltak
enni, aludni!

Én ezt nem értem.

Az SS-esek időnként puszta szórakozásból vertek meg minket.

Speciális bakancsuk volt acélbetétes orral, amelyre szúrófejet is
erősítettek. Azt játszották, hogy kivárják, amíg elmegy előttük ez
ember, aztán belerúgnak hátul a lágy részbe, ahol az ember feneke
és lába találkozik, és ráordítanak:

„ Schnell! Schnell! ” („Gyorsabban! Gyorsabban!”). Nem volt semmi

más okuk erre, mint a szadista öröm, hogy egy másik embernek
fájdalmat

okozhatnak. Az így kapott sebek mélyek és nagyon fájdalmasak

voltak, és nehezen gyógyultak, mivel nem kaptunk rendes étkezést,
és nem volt

rendes szállásunk sem.

Egyedüli reményként rongyokat dugtunk a lyukba, hátha az elállítja a

vérzést.
Egyszer egyedül találkoztam egy német katonával, az pedig
megütött,

belém rúgott, és rám ordított, hogy haladjak már. De akkor

megálltam, egyenesen a szemébe néztem, és megkérdeztem tőle:

– Van neked lelked? Van szíved? Miért ütlegelsz? Akarsz helyet

cserélni velem? Felveszem az egyenruhádat, elveszem az
élelmedet, és majd

meglátjuk, ki tud keményebben dolgozni!

Ez a katona aztán soha többé nem bántott. Ha egyedül volt, már

nem volt olyan bátor, és akkora szörnyeteg sem.

Egy másik alkalommal épp a táboron mentem át, amikor egy SS-es
úgy

megütött, hogy eltört az orrom. Amikor kérdőre vontam, miért tette,

azt felelte, azért, mert Juden Hund vagyok, zsidó kutya, és megint
megütött.

Ez azonban nem így volt. A nácik igazából sokkal jobban bántak a

kutyáikkal, mint a foglyokkal. Volt egy SS-őr, egy nő, még a többinél
is kegyetlenebb, akitől mindannyian rettegtünk. Egy nagy bottal járt,
hogy azzal verhesse a foglyokat, és mindenhová elkísérték a
hatalmas német juhászkutyái. Velük nagyon kedvesen bánt, Mein
liebling nek hívta őket –

„drágámnak”. Egy nap egy kisgyerek azt mondta nekem

Auschwitzban, ha megnő, kutya akar lenni, mert a nácik olyan
kedvesen bánnak a kutyáikkal.

Egy reggel épp munkába mentünk, tízen egy sorban, és vicceket

meséltünk, hogy kicsit felviduljunk. Néhányan nevettünk is, mire
odajött ez az SS-nő, és követelte, hogy mondjuk meg, mi olyan
vicces.
– Hogy érti, hogy mi vicces? – kérdeztem. – Auschwitzban semmin
sem

lehet nevetni.

Nagyon feldühödött, és már lendítette a botot, hogy megüssön, de

kicsit elmozdultam, így nem az arcomat, hanem a mellkasomat
találta el. Ez még nem lett volna baj, csakhogy az ingem alatt egy
tubus tiltott fogkrémet rejtegettem, és amikor megütött, az kispriccelt
mindenfelé, ezen pedig csak még jobban nevettünk. Erre zavarba
jött, és tett róla, hogy megemlegessem a dolgot.

Hét korbácsütés volt a büntetésem, a hátamra. Kikötöttek egy

oszlophoz, a lábam béklyóban, és két nagy, erős férfi csapott le
felváltva a korbáccsal. A harmadik csapásra felhasadt a bőröm, és
vér szivárgott a sebekből. Az ilyenek szörnyű sérülések voltak,
könnyen elfertőződtek, és az ember nem fordulhatott senkihez
kötszerért vagy segítségért.

Semmiért sem.

Aztán három óráig kellett állnom meztelenül egy ketrecben az

elhaladó emberek előtt.

Valahányszor elestem, amilyen gyenge voltam a kimerültségtől és a

hidegtől, a ketrec tüskékkel kivert falai belém szúrtak. Úgy

tönkretették a hátamat, hogy három hétig egész éjjel körbe-körbe
jártam vagy ülve

aludtam, hátamat egy másik ember hátának támasztva.

Ha felébredt vagy megmozdult, én eldőltem, és keresnem kellett

valaki mást, akinek támaszkodva alhatok.

Akadtak olyan foglyok is, akik a sajátjaik ellen fordultak:

kollaboránsok lettek, az alávaló kápó k, akiknek a nácik különleges
előjogokat adtak azért, hogy a többiekre felügyeljenek. A mi kápó nk
egy igazi szemét volt, egy osztrák zsidó, aki rengeteg embert küldött
a gázkamrába cserébe a náciktól kapott cigarettáért, snapszért,
meleg ruhákért. A saját unokatestvérét is a halálba küldte! Igazi
szörnyeteg volt.

Egy nap, ahogy szokás szerint körbejárt, belebotlott hat öreg

magyarba, akik megpihentek egy kicsit munka közben, hogy
megmelegítsék a kezüket egy égő petróleumkokszos hordónál.
Időnként muszáj volt így tennünk, mert nem kaptunk kesztyűt, és a
hidegben egy idő után egyszerűen nem mozogtak az ujjaink. Ő meg
felírta a számukat, hogy korbácsolják meg őket. Tudtam, hogy ők ezt
nem élnék túl, én viszont igen (már kaptam ilyen büntetést korábban
is), úgyhogy rákiabáltam, hogy inkább engem

korbácsoltasson meg. Csakhogy tudta, hogy én gazdaságilag

értékesebb vagyok, és ha engem nyomorít meg, azért bajba
kerülhet. Úgyhogy inkább őket korbácsoltatta és ölette meg.

Nem lett volna muszáj jelentenie őket. A saját örömére tette.

Embertelen dolog!

Amikor ilyen viselkedéssel találkoztam, még szilárdabban

elhatároztam, hogy hűséges maradok önmagamhoz, és a
becsületemet nem engedem

elvenni. De nehéz volt. Az éhség

folyton mardosott minket. A kitartásunkat is ugyanolyan gyorsan

elszívta, mint az erőnket.

Egy vasárnap megkaptam a kenyéradagomat. Letettem a felső

priccsre, és elmentem a tál levesemért. Mire visszaértem, a
kenyerem eltűnt. Valaki a mi barakkunkból, az is lehet, hogy a mi
priccsünkről, ellopta. Vannak, akik szerint ez nem meglepő. Ez csak
a túlélési ösztön. De szerintem nem.

Auschwitzban valóban a legerősebbek maradhattak csak életben

– de nem valaki más kárára!

Én sosem veszítettem szem elől a civilizáltságot. Tudtam, hogy nem

is lenne értelme életben maradni, ha ehhez gonosszá kellene
válnom. Sosem bántottam más foglyokat, sosem loptam el senkitől a
kenyerét, hanem

megtettem mindent, hogy segítsek másokon.

Mert látod, az étel nem elég. Az erkölcsi érzékre nincs gyógyszer.

Ha azt elveszíti az ember, akkor vége.

Sok mindennapi embert is elkapott akarata ellenére a náci gépezet.

Néha, amikor a gyárban dolgoztam, valamelyik őr suttogva
megkérdezte:

– Mikor lesz a következő vécészüneted?

És amikor kimentem szünetre, a fülkében ott várt egy doboz kása

vagy némi tej. Nem sok, de ez is erőt adott, és reményt is, hogy
vannak még jó emberek a világon.

Gyakran a jólelkű németeknek nehézséget okozott megmutatni

magukat.

Tudniuk kellett, hogy lehet bennem bízni. Ha elkapják őket, hogy egy
zsidónak segítenek, az az ő halálukat is jelentheti. Az elnyomók pont
úgy rettegtek, mint az elnyomottak. Ez a fasizmus – ebben a
rendszerben

mindenkiből áldozat lesz.

Volt egy ember, aki az ételt vitte ki a foglyoknak az IG Farben

gyárába, vele különösen jól összebarátkoztam. Kraussnak hívták, és
ahogy teltek a

hónapok, nagyon jól megismertük egymást. Krauss civil volt, nem

náci, és amikor csak tudott, juttatott nekem egy kis pluszélelmet.
Ahogy meghozták az ennivalót, ők kiosztották a zabkását egy nagy
hordóból, mi meg

felsorakoztunk a kis bádogcsészéinkkel; aztán az üres hordókat

szépen

elvitték. A kása rémes volt, de minden egyes ráadás falattal

közelebb kerültem a túléléshez.

Egyszer odajött hozzám egyedül, és azt mondta, kitalált egy tervet,

hogy megszöktessen.

Megbeszélte a sofőrrel, aki a hordókat hozza, hogy az egyikre

fessen fel egy nagy sárga csíkot. Ezt a hordót előre előkészítik majd,
lesz benne egy lánc. Amikor kiürül, másszak be, és a láncot erősen
meghúzva zárjam

magamra a tetejét. Aztán majd felrakják a teherautóra.

Ő majd gondoskodik róla, hogy ezt a hordót a plató bal hátsó

sarkára tegyék, és amikor a teherautó már elhagyta a gyár területét,
és tiszta lesz a levegő, ő majd fütyül, így jelzi, hogy félúton vagyunk
Auschwitz és a gyár között. Ekkor a testsúlyom segítségével el kell
érnem, hogy a hordó leessen a teherautóról egy kanyarban.

Jó alaposan kiterveltük. A nagy napon szörnyen aggódtam, de

izgultam is, miközben bemásztam a hordóba. Úgy kapaszkodtam a
láncba, mintha az

életem múlna rajta, egyetlen

hangot sem adtam ki, amikor felrakták a hordót a teherautóra.

Hallottam, hogy beindítják a motort, és elindulunk, és ahogy
megbeszéltük, amikor már gyorsabban haladtunk, meghallottam a
sofőr füttyét. Ez volt a jel, hogy dőljek neki erősen a hordó oldalának,
hogy leessen a platóról.
Le is esett, és gurulni kezdett lefelé valami lejtőn velem együtt:
forogtam benne körbe, mint egy turbinában! Nagyon kapaszkodtam
a láncba, mert egyre gyorsabban és gyorsabban gurult a hordó, még
végül neki nem

ütközött egy fának, és akkor hirtelen megállt. Alig kaptam levegőt,

kékre-zöldre vertem magam, de különben semmi bajom sem lett. És
szabad

voltam! A terv tökéletesen bevált… egy apróság okozott csak

gondot. Nagy izgalmunkban megfeledkeztünk arról, hogy továbbra is
az auschwitzi

koncentrációs tábor egyenruhája lesz rajtam, a tetovált szám a

karomon, amelyet húszcentis számjegyekkel a zubbonyom hátára is
odavarrták. Hová mehetek ebben az öltözékben? Ráadásul
hamarosan esteledik, azaz

szörnyen hideg lesz. Kabátom nem volt. A gyárban levettük a

kabátunkat,

és felakasztottuk egy fogasra, mielőtt munkához láttunk volna, tehát

csak az egyenruhám zubbonya volt rajtam. Segítséget kellett
szereznem.

Mentem egy ideig az erdőben, és végül egy teljesen elzárt helyen

egy házhoz értem, a kéményéből füst kanyargott. Odamentem, és
bekopogtam az ajtaján. Egy lengyel férfi nyitotta ki. Lengyelül nem
tudtam, csak németül és franciául, de mindkét nyelven
megkérdeztem, tudna-e segíteni, egy ingre lenne szükségem. Csak
bámult rám, egy szót sem szólt, aztán megfordult, és elindult
visszafelé egy hosszú, előszobaszerű folyosón, amelyről mindkét
oldalon ajtók nyíltak. Bement az utolsó szobába, én pedig nagy
megkönnyebbülést éreztem: biztos voltam benne, hogy segíteni fog.

Csakhogy amikor visszatért, nem inget hozott, hanem egy puskát.

Amikor rám fogta, sarkon fordultam, és futásnak eredtem.
Cikcakkban futottam, ő
meg rám lőtt, egyszer, kétszer, háromszor, többször is. A hatodik
lövése nagy szerencséjére elkapta a bal lábikrámat.

Felkiáltottam, de így is sikerült elmenekülnöm előle. Téptem egy

csíkot érszorítónak az ingemből, hogy a vérzést elállíthassam, és
végiggondoltam, mit tehetnék. Rémülten ismertem fel, hogy semmi
esélyem ezen a

környéken, ha a helyi lengyelek is az ellenségeim, nem csak a

németek.

Egyetlen lehetőségem maradt: visszaszökni Auschwitzba!

Sántikálva felmásztam a domboldalon, mert tudtam, hogy a

legutóbbi

műszakban dolgozó foglyok hamarosan elhaladnak a Farben

gyárból

visszafelé. Ki is találtam, mit csinálok.

Tudtam, hogy jó nagy zajt fognak csapni visszafelé menet – több

százan masíroznak az úton, a németek ordibálnak, a kutyák
ugatnak. Elrejtőzöm az út mellett, és a nagy hangzavarban, amikor a
menet elmegy mellettem, óvatosan csatlakozom hozzájuk.

A tervem működött is, sikeresen beálltam a menetbe. Egyszerűen

visszamentem velük Auschwitzba, a régi barakkomba, és a nácik

soha nem jöttek rá, hogy megszöktem. A szökés egyetlen jele a
lábamban maradt lengyel puskagolyó volt.

Vajon gyűlölöm én azt a lengyelt? Nem. Nem gyűlölök én senkit.

Csak gyenge volt, és minden bizonnyal pont olyan rémült, mint én.
Hagyta, hogy a félelem felülkerekedjék az erkölcsi érzékén. De én
tudom, hogy a világon minden kegyetlen emberre jut egy jólelkű is.

A jó barátaim segítségével ezt is túl fogom élni.

Kilencedik fejezet

Az emberi test a valaha készített legjobb gépezet.

Újra bent voltam a táborban, és máris siettem megkeresni dr.

Kindermant, egy idős nizzai urat, akivel összebarátkoztam.

– Monsieur Kinderman, van egy puskagolyó a lábamban! – mondtam

neki

halkan. – Lenne olyan kedves, és kiszedné?

Én a 14-es blokkban voltam, dr. Kinderman pedig a 29-esben, de azt

felelte, találkozzunk este a 16-os blokk vécéjében, mert annak volt
egyedül ajtaja.

Ott majd elvégzi a műtétet, és kiszedi a golyót a lábamból. Zár

persze nem volt az ajtón, úgyhogy nekem kell fognom, amíg operál.
Szerszámai nem voltak, de sikerült szereznie egy kicsi, elefántcsont
papírvágó kést.

Előre megmondta, hogy rettenetesen fog fájni, de erre is kitaláltam

valamit.

Auschwitz mellett, a 16-os blokktól nem messze volt egy katolikus

zárda, és esténként az apácák mindig nagyon hangosan
harangoztak. Este majd megvárjuk, amíg megszólal a harang, és
zeng az egész tábor: ez majd

elnyomja a jajgatásomat, és a doktor nekiláthat. Ahogy mondta,

valóban rettenetesen fájt. De pusztán azzal a papírvágó késsel meg
egy nagy

nyomással sikerült kiszednie a golyót a lábamból. Azt tanácsolta,

nyaljam meg az ujjaimat, és a nyállal fertőtlenítsem a sebet: nem volt
szappanunk, sem meleg vizünk, tehát máshogy nem tudtuk
megtisztítani. Minden este találkoztunk a vécében, és segített tisztán
tartani –
három hónapon belül valóban meg is gyógyult. A helye még mindig
látszik, de dr.

Kindermannak köszönhetően túléltem.

Nagyon sajnáltam, hogy amikor a háború után megpróbáltam

megkeresni dr. Kindermant, kiderült, hogy elhunyt. Akkor az életemet
mentette meg, és ezért mindig hálás leszek neki.

Ráadásul még ennél is hasznosabb volt a tanács, amit tőle kaptam.

– Eddie, ha életben akarsz maradni, amikor visszaérsz a munkából,

feküdj le, pihenj, tartalékold az erődet! Egyórányi pihenés kétnapi
túlélést jelent!

Voltak, akik összevissza szaladgáltak, amikor visszaértek a

barakkjukba.

Voltak, akik nekiindultak pluszélelmet keresni, mások a családjukat,

barátaikat keresték. Időnként meg is találták a szeretteiket, de
pluszélelem nem volt sehol, így ezzel mind csak a drága
energiájukat pazarolták. Én pedig tartalékoltam az erőmet,
amennyire lehetett. Tudtam, hogy minden egyes kalóriát, amit a
mászkálással elégetek, a melegedéstől, a

gyógyulástól, a túléléstől kell elvennem.

Egyes-egyedül így lehetett életben maradni Auschwitzban: napról

napra, nagyon odafigyelve, hogy a testünk minél tovább
működhessen. Azok, akik nem tudtak mindent

kikapcsolni magukban az élni akaráson kívül, megtenni, ami kell a

következő naphoz – ők nem élték túl. Akik csak aggódtak mindazon,

amit elveszítettek (a régi életüket, a pénzüket, a családjukat) – ők
sem élték túl.

Auschwitzban nem volt múlt, nem volt jövő, csak az életben maradás
számított. Az embernek alkalmazkodnia kellett a fura élethez ebben
a földi pokolban – különben nem élte túl.

Egy nap érkezett egy magyar transzport, és ők úgy döntöttek,

tartalékolnak az élelmiszeradagjukból. Kettéosztották a kenyerüket,
az egyik felét megették, a másikat papírba csomagolták, és elrakták.
Minket ez nagyon feldühített. Azt sem tudták, mit csinálnak! Ha a
nácik rájönnek, hogy kenyeret rejtegetnek, először is megverik őket,
de azt is mondják majd, hogy lám, a zsidók meg sem tudják enni,
annyi ételt kapnak – és ez lesz az indok, hogy csökkentsék az
adagokat! Márpedig a fejadagok így is elég aprók voltak, nem
lehetett azon egészségesnek maradni. Állandóan éhesek voltunk,
napról napra soványabbak, míg végül már önkívületbe kerültünk az
éhezéstől.

A mi priccsünkön az egyik ember, egy francia zsidó, aki a háború

előtt szakács volt, mindig az ételről álmodott. Álmában folyton
ínycsiklandó francia ételek nevét sorolta: vol-au-vent, filet mignon,
baguette… Ez senkit sem zavart olyan nagyon, engem kivéve, mert
én sokszor ébren hevertem éjszaka, és hallgattam, ahogy ez a
francia csak mondja, mondja a fenséges ételek nevét. Végül egyik
éjjel felráztam álmából.

– Ha nem fogod be a szádat az ételekről – mondtam neki franciául –,

én foglak megölni!

Auschwitzban a túlélés volt a lényeg, de lehetetlen lett volna jó

barátok nélkül életben maradni. Mások jólelkűsége, barátsága,
önzetlen segítsége nélkül egy hónapig sem bírtam volna.

Reggelenként, amikor a közeli zárdában megkondították az ötórai

imára hívó harangot, mi Kurttal a zuhanyzóban találkoztunk, hogy a
kevés közös szappanunkon megosztozzunk.

Minden hónapban adtam érte egy kis darab kenyeret a borbélynak,

aki a fejünket kopaszra borotválta, hogy ne legyünk tetvesek.
Megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy segítsünk egymásnak
életben maradni.
Majd négy hónapig minden reggel kávéztunk is. Nem volt nagyon jó
kávé, inkább csak az igazi kávé valami gyenge utánzata, de abban
az első négy hónapban ezt is nagy örömmel megittuk. Aztán egy
reggel valami fura ízt éreztem benne. Elmentem a konyhába, és
megkérdeztem az ott dolgozót:

– Mit raktok a kávéba?

– Brómot – felelte. Ezt a vegyszert arra használták, hogy a fiatal

férfiak libidóját alacsony szinten tartsák. Tíz embernek félcsészényi
kell belőle.

– És mennyit raktok bele? – kérdeztem.

– Ne hülyéskedj! Felbontjuk a dobozt, és beletesszük az egészet! –

mondta.

Azaz eleget, hogy akár száz embert is kémiailag kasztráljanak!

Innentől Kurt és én nem kávéztunk többé, és ezért lehet nekem ma
családom. Egy

barátomnak, aki szintén túlélte, és ma Izraelben van, sosem lehettek

gyerekei, mert ivott abból a kávéból, és az tönkretette a
szaporítószerveit.

Napról napra gyengébbek lettünk. És tudtuk, hogy amint túl

gyengének bizonyulunk a munkához, vége az életünknek. Az orvos
rendszeresen

végigjárta a barakkokat, hogy megnézze, nincsenek-e tetvek rajtunk.

Fogta egyikünk zubbonyát, és megvizsgálta. Ha akár csak egyetlen
tetűt talál, valamennyiünket megöltek volna: lezárják a barakkot, és
elgázosítanak.

Rémületes volt, mert persze mindannyiunkon nyüzsögtek a tetvek. A

vizsgálatok reggelén mindig megkerestük azt, akinek a zubbonya a

legtisztább volt, és gondosan megtisztítottuk a tetvektől, aztán ezt a
valakit mutattuk be az orvosnak.

De a testsúlyunkkal nem tudtunk mit kezdeni a vizsgálatokon.

Havonta egyszer az orvos végigment a sorban álló foglyokon, és
szemügyre vette a hátsónkat. Azért nézte ezt a testrészt, mert tudni
akarta, van-e még ott zsírtartalék. Ha az ember fenekén csak lógott
a bőr, hogy az orvos a két ujja közé tudta csípni, akkor már nem
lehetett tovább dolgoztatni, így küldték is a gázkamrába. Minden
hónapban sok-sok ember ment ezért a halálba, és mindannyian
rettegtünk ettől.

Az ilyen vizsgálatok után mindig találkoztunk Kurttal, hogy lássuk, él-

e még a másik. Igazi csoda volt ez minden egyes hónapban. De
még amikor betegek voltunk, a mi fenekünk akkor sem fogyott le
túlságosan, és mindig megúsztuk.

Még mindig lenyűgöz az emberi test, és hogy mi mindenre képes.

Finommechanikai mérnökként sok-sok évig dolgoztam borzasztóan

bonyolult, összetett gépekkel, de nem tudnék olyat építeni, mint az

emberi test. Ez a valaha készült legjobb gép. Életet hoz létre az
üzemanyagból, megjavítja önmagát, képes mindenre, amire csak
szükség van. Ezért vérzik a szívem manapság, amikor látom, hogy
bánnak egyesek a testükkel –

tönkreteszik ezt a csodálatos gépezetet, amelyet mindannyian

ajándékba kapunk, a dohányzással, alkohollal, mérgező
kábítószerekkel! Elrontják a világ valaha volt legjobb gépezetét, és
ez szörnyű

pazarlás.

Auschwitzban a testem napi rendszerességgel érkezett el a

tűrőképessége legvégső
határáig, sőt még azon is túlra. Éheztették, verték, megfagyasztották
és megsebezték. De így is kitartott. Életben tartott. Most meg itt
vagyok, és már száz évnél is régebben kitart a testem. Micsoda
csodálatos gépezet!

Fogalmunk sem volt róla, mi folyik Auschwitzban az orvosi

részlegben. A háború után az egész világ megtudta, hogy a zárt
ajtók mögött miféle kegyetlen, elmebeteg orvosi kísérleteket végzett
Mengele az

asszisztenseivel férfiakon, nőkön és gyerekeken, de ott,

akkor, mi csak híreszteléseket hallottunk. Ha egy fogoly

megbetegedett, és kórházba került, jó eséllyel sosem láttuk többet.

Egyszer én is megbetegedtem valamilyen májfertőzéssel. Sárgakórt

kaptam, nagyon gyenge voltam, és a bőröm beteges sárga színt
öltött. Két hétre a kórházi szárnyba vittek, Kurt pedig nagyon
aggódott miattam. Nem tudta, kapok-e rendes kezelést, kapok-e
enni egyáltalán. Eljött meglátogatni, és hozott egy tál meleg levest,
ami az ő vacsorája lett volna.

Ráadásul épp hóvihar tombolt, zuhogott a hó, és fütyült a szél.

Láttam, ahogy Kurt küszködve közeledik a kórház felé. És láttam az
SS-őrt is mögötte. Próbáltam jelezni neki, hogy forduljon vissza,
vigyázzon, de nem értette, és tehetetlenül végig kellett néznem,
ahogy az őr elkapja. A náci elvette tőle a tálat, és a fejéhez csapta,
jól meg is égette a leves az arcát.

Szegény Kurt! Hóval próbáltuk hűteni, és rohantunk a barátunkhoz,

dr.

Kindermanhoz.

Szereztünk némi krémet és kötszert, amit kimondottan égési

sérülésekre használtak, és ezzel a doktor tudott segíteni Kurton,
máskülönben csúnyán elfertőződhetett volna a sérülése.
Kindermannak sikerült megmentenie.
Akkor is szerzett valahogy gyógyszert, amikor a húgomnak kellett.
Miután néhány hónapig a jéghideg vízben állva dolgozott,
üszkösödni kezdett a lába, és injekciókra meg különleges,
üszkösödés elleni gyógyszerre volt szüksége. A tábor nyugodtabb
időszakaiban sikerült titokban

meglátogatnom néhányszor. A tábor auschwitzi részének végében,

ahol a

kerítés az Auschwitz II–Birkenau kerítéséhez csatlakozott, ha

szerencsénk volt, tudtunk találkozni és egy-két percet beszélni.

Hosszú ideig nem tudtam ennél közelebb jutni hozzá.

Tizedik fejezet

Ahol élet van, ott remény is van.

Reggelenként megkondult egy harang, és kitereltek minket a

barakkból, hogy megszámoljanak. 1945. január 18-án már hajnali
háromkor

felkeltettek minket, és a létszámellenőrzés után közölték velünk,

hogy aznap nem megyünk dolgozni, hanem elindítanak minket
gyalog

Németország felé.

A náciknak nagyon rosszul állt a szénájuk. Közeledett az orosz

hadsereg, alig húsz kilométerre voltak, és az auschwitzi tábort
vezető nácik között kitört a pánik. Halálra rémültek, hogy kiderül, mit
műveltek velünk.

Kiadták a parancsot, hogy Auschwitzot és az altáborait ki kell üríteni,

a krematóriumokat fel kell robbantani. Azt nem tudták, velünk mihez

kezdjenek, és úgy döntöttek, elindítanak minket más, Németország

területén lévő
táborok felé. A világ ezt most az auschwitzi halálmenetként ismeri.
Közel tizenötezer fogoly halt bele. Egyesek halálra fagytak útközben.
Mások végső kimerültségükben összeestek. Ha valaki elesett, a
nácik pisztolyt dugtak a szájába, és ott helyben, szó nélkül
agyonlőtték. Egy

örökkévalóságig meneteltünk a hóban. Egész éjjel hallottuk a

pisztolylövéseket, puff, puff, puff, ahogy a nácik lelőtték a

hátramaradókat.

Életem legnehezebb időszaka volt ez. Mínusz húsz fok vagy még
annál is hidegebb volt, és mi csak meneteltünk élelem és víz nélkül
három napon át.

De legalább Kurt ott volt velem.

Elértünk egy Gleiwitz – Gliwice – nevű városba, ahol a lengyel

hadsereg egy elhagyatott épületében, az emeleten helyeztek el
bennünket. Kurt kijelentette, hogy egyetlen lépést sem tud már
megtenni.

– Eddie, én nem megyek tovább – mondta, engem pedig elfogott a

kétségbeesés. Nem állhattam ott tétlenül, hogy végignézzem, ahogy
lelövik a legjobb barátomat! Lázasan rejtekhelyet kezdtem keresni. A
földszinten, a zuhanyzóban találtam is egy búvónyílást a plafonon.
Kerestem egy létrát, felmásztam, és kinyitottam.

Benéztem az álmennyezet fölé, hogy alkalmas-e a hely, és láttam,

hogy máris hárman lapultak ott. Halálra rémítettek, bár ők sokkal
jobban

megijedtek tőlem: azt hitték, egy náci talált rájuk. Kurt bemászott
melléjük, csakhogy a rejtekhely még nyitva volt. Valakinek kintről be
kellett zárnia.

Hoztam egy nagy fadarabot, és eltakartam vele a nyílást, ezzel

bezárva oda Kurtot. De előtte még megöleltem, és elbúcsúztam tőle.
Ha csak egy

parányival nagyobb esélyt kap így a túlélésre, én hajlandó voltam

visszamenni, és folytatni a halálos menetelést. Megvolt bennem az

életösztön, mert tudtam, hogy ha életben maradok, egy nap talán

újra láthatom Kurtot.

Végre egy vasútállomásra értünk, és a nácik megkezdték a

bevagonírozásunkat a vonatra, vissza Buchenwaldba. Harminc

embert

tereltek fel egy-egy nyitott teherkocsira, ahol szinte azonnal halálra

fagytunk volna. A vékony rabruhánk kabátja mit sem ért a hideg
ellen. De a mi vagonunkon akadt egy szabó, és ő kitalált valamit,
hogy életben

maradhassunk. Közölte, hogy vegyük le mind a kabátunkat, majd

szélvészgyorsan egy hatalmas takarót készített belőlük. Ez alatt

hevertünk, lábbal befelé, csak a fejünk lógott ki négy vagy öt napig,
amíg

Buchenwaldba értünk. És ennek a zseniális ötletnek köszönhetően

mégsem fagytunk meg.

A kocsin csak gyűlt-gyűlt a hó. Az út végére több mint fél méter

vastagon állt a takarónkon.

Ha szomjasak voltunk, csak ki kellett nyúlni, és elvenni egy

maréknyit.

Ételt nem kaptunk, de amikor Csehszlovákiában jártunk, időnként

egy-egy asszony odaszaladt a vonathoz, és feldobott nekünk egy
kenyeret. Nem volt nagyon sok, egyetlen kenyér harminc embernek
–
de egy falatnyi is több, mint egyáltalán semmi. És ez megint
megmutatta nekem, hogy igenis vannak jó emberek a világon. Ez a
tudat reményt

jelentett, és a remény a test üzemanyaga.

Az emberi test a valaha volt legjobb gépezet, de a lélek nélkül nem

működik. Néhány hétig el lehet élni élelem nélkül, néhány napig víz
nélkül is, de remény nélkül, hit nélkül a többi emberben? Anélkül
vége, összetörik az ember. Így éltük tehát túl. A barátság, az
együttműködés segítségével. A reménnyel. A többi kocsi teli volt a
halálra fagyott szerencsétlenek holttestével. Tudom, mert amikor
Buchenwaldba értünk, rám parancsoltak, hogy szedjem le őket, és
vigyem a krematóriumba. Kaptam egy kézikocsit (egy fadobozt, rajta
nagy autókerekekkel), azt húzhattam magam mögött.

Nekiálltam a holttesteket a kocsira rakni, aztán lassan elvinni őket.

És amikor megfogtam egy halott férfi lábát, hogy lehúzzam a
kocsiról, az hirtelen felült, és megszólalt! Majd szívinfarktust kaptam!

– Kérem, vegye ki a zsebemből a fényképet! – mondta franciául. –

Három hete házasodtunk össze, a feleségem nem zsidó! Tudassa
vele, mi történt!

Elsírtam magam. Hisz szinte gyerek volt még, talán ha húszéves!

Mire le tudtam szedni a kocsiról, meghalt. Eltettem a zsebében lévő
fényképet.

Így hát visszatértem Buchenwaldba, az első táborba, amelybe 1938-

ban, ennek a rémálomnak a legelején küldtek. Egy óriási hangárban
tartottak minket, amíg a nácik rendezték soraikat. Tudtam, hogy
innen nem lehet majd megszökni – gyakorlatilag máris halottak
voltunk. Volt ott egy SS-Hauptscharführer, akit csak a „buchenwaldi
hóhér” néven emlegettek, olyan kegyetlen, szokatlan módokon
kínozta a foglyokat. Fejjel lefelé keresztre feszített papokat,
fehérfoszforral égetett meg rabokat, és valami középkori kínzási
módszerrel köttette fel fákra az embereket. A nácik csak egyre
kegyetlenebbek és őrültebbek lettek, ahogy egyre inkább vesztésre
álltak a háborúban.

A harmadik este jött egy SS-katona, és elkiáltotta magát:

– Vannak itt köztetek szerszámkészítők?

Kis gondolkodás után feltettem a kezem.

– Én az vagyok.

Tudtam, hogy nem lesz más lehetőségem. Buchenwald immár a

biztos halált jelentette volna. Talán így lenne esély átkerülni egy
másik táborba.

Egy kisebb, alig kétszáz fős táborba vittek át Sonnenburgba, egy

erdő

közelében. Nagy szerencse volt. A következő

négy hónapban jóval könnyebb munkát végezhettem egy speciális

gépgyárban, a tábortól húsz kilométerre. Saját sofőröm volt, aki

reggelenként felvett; aztán egész nap dolgoztam a gépeken egy föld

alatti gyárban, a jéghidegben. De még ott sem voltam szabad.

Hozzáláncoltak a géphez, amely fogaskerekeket gyártott. A lánc

tizenöt méteres volt, épp csak elég, hogy a gép körül mozogni tudjak
egy kicsit. Itt is kaptam egy táblát a nyakamba, az állt rajta, hogy ha
elkövetek hét hibát, felakasztanak.

A munkám egy bizonyos alkatrész megmunkálása volt, és ez

tökéletes

pontosságot követelt. Egyetlen milliméter törtrésze is számított, mert

ennyitől is használhatatlanná vált az alkatrész. Az én dolgom volt
tökéletesen méretre csiszolni. Nagyon, nagyon óvatosan kellett
dolgozni, reggel hattól este hatig.

Voltak itt más foglyok is a többi gépnél. A szomszédom elég közel

volt, hogy beszélhessünk, csakhogy kizárólag oroszul tudott, így
nem

beszélgettünk. Egész nap egyetlen emberrel volt kapcsolatom, az

őrrel, aki reggel odaláncolt a géphez, aztán este értem jött, és
visszavitt a

koncentrációs táborba. Elvileg háromóránként rám kellett volna

néznie, hozni egy adag kenyeret, és elengedni a vécére, de részeg
volt, és gyakran oda sem jött. Gyakran már rettentően kellett vécére
mennem, és nem

tudtam, mit csináljak. Végül kinyitottam a gép hátulját, és rongyokból

valami vécéfélét rögtönöztem, hogy a gépbe vizelhessek, aztán
ismét

becsuktam. Ha az őr elkapott volna eközben, bizonyosan agyonlő,

de még meghalni is jobb lett volna méltósággal.

Ez a részeges őr nagyon pitiáner alak volt, még egy SS-katonához

képest is.

Időnként minden ok nélkül megvert, csak mert rossz napja volt, vagy
mert túl sokat ivott. De aztán, amikor visszafelé tartottunk a táborba,
mindig rám szólt:

– Ezt tartsd titokban! Ha bárkinek elmondod, hátulról lelőlek, aztán

azt mondom, hogy szökni próbáltál. Vajon nekem hisznek, vagy egy
halott

zsidónak?

Egy nap az őr közölte velem, hogy hívat a gyár vezetője. Gondoltam,

biztosan összegyűlt a hét hibám, és visznek az akasztófára. A
szomszéd gépnél dolgozó oroszhoz fordultam, és bár tudtam, hogy
nem érti, amit mondok, intettem, hogy vegye majd el a kenyeremet.

– Ahová én megyek, ott nem kell kenyér – mondtam.

A gyár vezetőjét Goh-nak hívták. Idősebb volt nálam, kétszer olyan

öreg, mint apám, fehér köpenyt viselt, a haja is fehér volt, mint most
nekem. Arra számítottam, hogy majd ordibál velem, aztán
felakasztanak, de ő halkan szólalt meg. Megkérdezte, nem Isidore
fia vagyok-e

– így hívták apámat. Azt feleltem, de igen, mire sírva fakadt.

Elmesélte, hogy együtt volt hadifogságban apámmal, még az első
világháborúban.

Nagyon bántotta, ami velem történik, de azt mondta, nem tehet

semmit ellene.

– Eddie, megszökni nem segíthetek, de mindennap, amikor bejössz

dolgozni, kapsz pluszennivalót. Ez a legkevesebb. De kérlek, amit

nem tudsz megenni, azt tüntesd el valahogy!

Valóban, attól a naptól kezdve, amikor csak bementem, mindig

találtam élelmet a gépbe rejtve. A gépem oldalán volt egy kis ajtó,
ahol a speciális szerszámokat lehetett tartani.

Amikor a műszakom elején kinyitottam, mindig találtam benne

kenyeret, kását tejjel, néha szalámit is. Nagyon jól jött az élelem, de
a többi fogollyal együtt, akik még életben maradtak, én is olyan
voltam, akár egy két lábon járó csontváz. Az éhezés és a rossz
étkezés úgy tönkretette az

emésztőrendszerünket, hogy alig tudtunk enni. Még a kását is alig

bírtam legyűrni: ki kellett vinnem a mosdóba, hogy vízzel felhígítsam,
és meg tudjam emészteni. A tej már túl sok volt. A szalámit sem
tudtam megenni, talán bele is haltam volna. És nem adhattam oda a
többi fogolynak sem, mert azzal apám öreg barátját kevertem volna
bajba. Így el kellett tüntetnem

a gép segítségével, szétmorzsolni apró darabokra. Képzeld csak el –

amikor annyira éhezik az ember, hogy pont emiatt nem tud enni! De
ebből a kis pluszsegítségből is új erőt merítettem, hogy ne adjam fel
a harcot.

A kedvessége ugyan nem volt ahhoz elég, hogy az erőmet

visszaadja, mert már annyira legyengültem, de azt megmutatta,
hogy nem gyűlöl minket

mindenki. És ez talán még értékesebb volt. Ettől azt mondtam

magamban:

„Ne add fel, Eddie!” Mert ha feladom, végem. Ha az ember feladja,

eljut oda, hogy már nem érzi érdemesnek élni, és akkor nem is
marad sokáig életben. De ahol élet van, ott remény is van. És ahol
remény, ott élet is.

Alig négy hónappal azelőtt, hogy az orosz hadsereg közeledni

kezdett, én még ott voltam.

Éjjelenként angol és amerikai repülőgépek jelentek meg a táborok

fölött.

Hullani kezdtek a bombák. Hallottuk is a robbanásokat, még ott lent,

a mélyen a föld alatt működő gyárban is.

Egy éjjel a gyárat közvetlen bombatalálat érte. A robbanás

visszhangja még az én gépemnél, a második emeleten is hallatszott,
s a földre zuhantam.

Hamarosan elér a tűz is, gondoltam, és az őrök is pánikba esve

rohangáltak a gyárban fel-alá, és azt kiabálták: „Raus! Raus!”

Kifelé! Mit tehettem volna? Odaszóltam az egyik őrnek, az pedig

szaladt kioldani a láncomat a gépről. Csak miután felértünk a
felszínre, jött rá, hogy nemcsak fogoly vagyok, hanem zsidó is.
Rettentően feldühödött, hogy az életét kockáztatva mentett meg, és
úgy arcba vágott a puskatussal, hogy felszakadt az arcom, és még
hetekig fájt a fejem.

Összevarrtak, és visszaküldtek dolgozni a gyár egy másik részébe,

még mélyebben a föld alatt, ahol a futószalag mellett
sebességváltókat

készítettünk. A náci háborús gépezetnek kellettek a sebességváltók

mindenféle járművekbe: autókba, teherautókba, tankokba, ütegekbe.

Nem tudom, pontosan mibe szerelték be őket, de azért az ettől
függetlenül egyértelmű volt, hogy Németország nem áll jól a
háborúban.

Messziről hallottam is az ágyúzást, az orosz tüzérség robaját, a brit

bombázók találatait, ahogy megremegett beléjük a föld. Úgy két
héttel a

bombázás kezdete után ismét kiürítették a táborokat, de a náciknak

ezúttal már nem volt hová menni. Csak meneteltünk el az oroszok
elől, de aztán túl közel értünk az amerikaiakhoz, ezért vissza kellett
fordulnunk. A végén már csak körbe-körbe mentünk jó háromszáz
kilométeren.

Nem tudták, mihez kezdjenek velünk. Aggódtam, hogy egyszerűen

lelőnek.

Világosan látszott, hogy a háborúnak vége, de hát mi tanúk voltunk a

számtalan rémtettre! És a gyilkosok meg szokták ölni a tanúkat.

Minden nappal egyre gyengébbek lettünk, a nácik meg egyre

kétségbeesettebbek. Még ők is szökni akartak – minden éjjel volt őr,

aki eltűnt a sötétben, odahagyva a posztját.
Egy olyan széles német úton meneteltünk, amelynek mindkét oldalát
árok szegélyezett.

Bizonyos időközönként vízelvezető csatorna húzódott az út alatt

keresztben, hogy a víz átfolyhasson az út magasabban lévő
oldaláról a másikra.

Ezekben láttam lehetőséget a szökésre. De ehhez felszerelésre volt

szükségem.

Menet közben találtam egy-két hordót, amelyekben német

savanyított

uborkát tároltak valaha. Nagy fedelük volt, jó vastag és széles.

Fogtam két ilyen fedelet, és magammal vittem.

A többiek azt hitték, megbolondultam. Ki ez az őrült német zsidó, aki

két nagy, haszontalan fadarabbal mászkál, hát nem elég gyenge már
így is?

Pihenőknél mindig ráültem a fedőkre, nehogy az őrök meglássák

nálam.

Aztán egyszer, estefelé, elég későn, találtunk egy mezőn egy

magányosan álldogáló lovat. Szegény pára szörnyen sovány volt –
még nálam is

soványabb. Ám a parancsnok a vacsoránkat látta benne. Meg is

álltunk éjszakára, és bejelentette, hogy mindenki kap levest. Az őrök,
a foglyok mind ott tobzódtak, és várták a lólevesüket.

Tudtam, hogy itt a lehetőség. Most vagy soha!

Amikor eléggé besötétedett, és nem láthatott senki, lerohantam az

útról, beugrottam az árokba, onnan pedig be a csatornába. Félig állt
benne a víz,
így jéghideg vízben kellett hevernem. Olyan sebesen folyt, hogy a
cipőmet el is veszítettem. A hideg és a kimerültség miatt aludni
akartam egy kicsit, az egyik hordófedelet az egyik, a másikat a
másik oldalamra tettem, és elaludtam. Nem tudom, meddig alhattam,
de amikor felébredtem, mindkét oldalamon a fadarabok teli voltak
golyókkal. Harmincnyolcat számoltam meg a jobb oldaliban és tízet
a másikban. Ha nem vittem volna magammal ezt a két hordófedelet,

lelőttek volna, és ott hagytak volna a patkányoknak. Ezért nem

láttam soha senkit kibújni a csatornákból – amikor továbbindult a
menet, az SS-esek hátramaradtak, és a gépkarabélyukkal
belövöldöztek a csatornákba.

De amikor előjöttem, nem volt sehol egy náci, sem senki más.
Szabad

voltam! De szörnyen rossz állapotban. Fogtam egy követ, és addig

dörzsöltem vele a karomra tetovált számot, amíg már vérzett, de a

tetoválás már nem látszott. Sokáig gyalogoltam, míg egy kis vidéki
házhoz nem

értem, eléggé hasonló volt ahhoz, amelynél meglőttek

Lengyelországban.

Nagyon korán volt, de bekopogtam. Egy fiatal, tizenhét-tizennyolc év

körüli lány nyitott ajtót.

– Ne félj! – mondtam jó németséggel. – Német vagyok, mint te. És

zsidó is.

Segítségre van szükségem. Az apád vagy a bátyád ki tudna segíteni

egy pár cipővel? Csak ennyit kérek!

Hívta az apját, aki jött is: ötvenes férfi volt. A karomra nézett, ami
még mindig vérzett, aztán a fejemre, amit a táborban kopaszra
borotváltak – és elsírta magát. Kezet nyújtott.
– Jöjjön be! – invitált.

– Nem – feleltem. Nem bíztam az emberekben. Ragaszkodott

hozzá, hogy ad ruhát: pulóvert, sapkát jó erős ellenzővel és rendes
bőrcipőt, amilyet három éve nem viseltem.

Azon nyomban eldobtam a csíkos rabsapkámat.

A férfi felajánlotta, hogy aludjak aznap este a szénapajtájában, a ház

mögött harminc méterrel, és reggel majd segít még. Valóban a
pajtában aludtam, de kora reggel nesztelenül távoztam, és
elgyalogoltam a négy kilométerre lévő

erdőbe, ahol biztosan el tudtam rejtőzni mindenki elől. Találtam egy

barlangot, ahol este elalhattam, de nem bizonyult ideálisnak. Az
éjszaka közepén több száz denevér röpködött körülöttem, folyton
nekicsapódtak a fejemnek is. Még szerencse, hogy nem volt hajam,
amibe

belekapaszkodhattak volna.

Másnap találtam egy másik barlangot, ahol aztán tényleg sosem

bukkannak rám. Olyan mély és sötét volt, hogy időnként én magam
is alig találtam ki belőle. Férgeket és csigákat ettem, amelyeket
kézzel fogdostam össze, és nyersen fogyasztottam el. Egy nap
betévedt a barlangba egy csirke, én meg rávetettem magam, és
puszta kézzel megöltem szegényt. Az éhezéstől

nagyon kétségbeesett voltam, de így sem tudtam tüzet gyújtani,

hogy

megsüssem.

Próbálkoztam botokkal, kövekkel, de sehogy sem ment. Vizet egy

patakból hoztam, de kiderült, hogy szennyezett volt. Nagyon rosszul
lettem, már lábra sem tudtam állni.
Úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább. Olyan kutyául éreztem
magam, hogy járni sem tudtam. Azt mondtam magamban: ha most
agyonlőnek, még meg is köszönöm. Négykézláb kúszva-mászva
értem ki az útra. Felnéztem.

És az úton egy tank közeledett… méghozzá amerikai tank!

Azok a csodaszép amerikai katonák! Sosem felejtem el őket.

Takaróba

bugyoláltak, és egy héttel később egy német kórházban ébredtem

fel.

Először az hittem, megbolondultam, végem, mert tegnap még a

barlangban voltam, ma meg ágyban fekszem fehér lepedőn,
párnákkal, körülöttem

nővérekkel.

A kórházat egy nagydarab, ősz szakállú professzor vezette. Időnként

ő is odajött az ágyamhoz, hogy rám nézzen, de akármennyit
kérdeztem, nem

mondott semmit arról, milyen állapotban vagyok.

Azt tudtam, hogy rosszban. Kolerás és tífuszos voltam, és súlyosan

alultáplált is – alig huszonnyolc kilót nyomtam. Egy nap egy Emma

nevű

nővér jött oda. Fölém hajolt, hogy ellenőrizze, lélegzem-e, én pedig

megragadtam a karját, és azt mondtam neki:

– Emma, nem engedem el a karját addig, amíg el nem mondja

nekem, mit mondott az orvos

– és elsírtam magam.
– Hatvanöt százalék esélye van, hogy meghal – suttogta a fülembe.
– És még azzal a harmincöttel is szerencséje van, hogy túlélheti.

Abban a pillanatban ígéretet tettem Istennek, hogy ha életben

maradok, teljesen új emberré válok. Megfogadtam, hogy otthagyom
a német földet, és sosem térek vissza abba az országba, amely
megadott mindent, aztán el is vett tőlem mindent. Az életemet annak
szentelem, ígértem, hogy jóvá

tegyem mindazt a kárt, amit a nácik okoztak a világnak – és hogy

minden egyes napomat a lehető legjobban kihasználom.

Hiszek abban, hogy ha az ember bizakodó, ha meg tud kapaszkodni

a

reményben, a teste csodával határos dolgokra képes. Akkor eljön a

holnap.

Aki halott, az halott, de ahol élet van, ott remény is van. És miért ne
bíznánk a reményben? Nem kerül semmibe!

És, barátom, bizony túléltem.

Tizenegyedik fejezet

A világon mindig vannak csodák,

még a legnagyobb sötétségben is.

Hat hétig maradtam a kórházban, és lassan visszatért az erőm.

Amikor jobban lettem, úgy döntöttem, Belgiumba megyek, és
nekilátok megkeresni a családomat. Indulás előtt kiadták az alapvető
menekültpapírjaimat, és kaptam ruhát is: nadrágokat, két inget és
egy sapkát.

Gyalog mentem, vagy ahol tudtam, autóstoppal. A határon

megállítottak, és közölték, hogy nem léphetek be az országba, mert
német vagyok.
– Na, azt már nem! – mondtam a határőrnek. – Nem vagyok német.
Zsidó vagyok, akit Belgium kiadott a náciknak, a biztos halálba.
Csakhogy nem haltam meg. És most visszajövök Belgiumba. – Erre
nem tudtak mit

mondani, és nemcsak hogy beengedtek, de dupla fejadagot kaptam.

Sőt

vajat, kenyeret és húst is, és ezek mind ritka dolgok voltak a háború
utáni szűkös időkben.

Brüsszelbe mentem, vissza ahhoz a szép lakáshoz, ahol a szüleim

éltek, amikor először elmenekültünk Németországból. A lakás
megvolt, de

minden vagyontárgy, amelyet ott kellett hagyniuk, amikor bujkálni

kényszerültek, eltűnt, és persze ők sem voltak ott – csak az üres

szobák.

Nagyon nehéz volt végigjárni a lakást, tudva, hogy a szüleimet

sosem látom többé. A családomból senkit sem találtam. A háború
előtt több mint száz rokonom élt Európa-szerte. Utána, már
amennyire tudtam, csak én

maradtam.

Azt hiszem, nekem nem sok örömem telt a felszabadulásban. A

felszabadulás szabadságot jelent – de ugyan mire? Hogy egyedül

legyek?

Hogy nekem kelljen kaddis t (zsidó imádságot) mondani mindenki

másért?

Ez nem élet! Sok emberről tudok, akik maguk vetettek véget az

életüknek a felszabadulás után. Sokszor én is nagyon szomorú
voltam. És magányos is.
Nagyon hiányzott anyám.

El kellett döntenem, mihez kezdjek, éljem tovább az életemet, vagy

szerezzek valamilyen tablettát, és menjek a szüleim után. De hát én

megígértem magamnak és Istennek is, hogy a lehető legjobb életet

fogom élni – különben a szüleim halála, az a rengeteg szenvedés
mind felesleges lett volna.

Így hát úgy döntöttem, élni fogok.

Mivel nem volt hová mennem, nem volt kivel találkoznom, egy
kantinban múlattam az időt, amit egy zsidó támogató szervezet
működtetett. Ott ételhez és társasághoz juthattak a Brüsszelben lévő
zsidó menekültek és a szövetséges hadseregben szolgáló zsidó
katonák is.

Milyen csodás látvány volt ez! Miután évekig kellett néznem, ahogy a
népemet verik, üldözik, csontsoványra éheztetik, most zsidó
harcosok

vettek körül, erős, harcedzett,

egészséges katonák. A világ minden tájáról: Európából, Amerikából,

Angliából, Palesztinából. Micsoda hihetetlen látvány!

És ami még hihetetlenebb: a többi között, a sorban az ételért ott állt

a legjobb barátom, Kurt!

Ez volt aztán az öröm! El tudod ezt képzelni? Ez az ember, aki olyan

volt nekem, mintha a testvérem volna, aki mellettem állt, és segített
életben maradni a földi pokolban, akit azt hittem, a halálnak hagyok
ott

Gleiwitzben! Erre itt van, kávét iszik, süteményt eszeget, épen-

egészségesen Belgiumban! Jaj, mennyire örültem, hogy látom!

Összeölelkeztünk, és örömkönnyeket ejtettünk.

Amíg ettünk, elmesélte a történetét. Még csak két napja rejtőzött az

álmennyezet fölött, amikor nehéz bakancsokat hallott: katonák jöttek!
Mind halálra rémültek, azt hitték, ütött az utolsó órájuk, csakhogy
meghallották, hogy a katonák oroszul beszélnek, és erre megadták
magukat nekik.

Eltartott egy ideig, mire meggyőzték az oroszokat, hogy ártalmatlan

foglyok. Nem tudtak oroszul, az oroszok nem tudtak németül, de

Európában mindenütt látták már a nácik rémtetteinek nyomát, és
rettentő dühösek voltak. Amikor azonban megértették, hogy Kurt és
a többiek maguk is

áldozatok, gondoskodtak róluk.

Adtak nekik enni, adtak ruhát, és elvitték őket Odesszába, és ott

biztonságban voltak a háború végéig. Kurtnak sikerült hajóval

Brüsszelbe utaznia, és így hónapokkal előttem odaért.

Óriási örömmel töltött el, hogy újra látom. Már biztos voltam benne,
hogy meghalt, hogy sosem találkozhatunk. És erre itt van a
kávéjával és

süteményével! Többé nem voltam egyedül a világon. Árva voltam, és

nem tudtam, mi történt a húgommal, de Kurt révén ismét lett
családom. Ezt jelnek vettem, hogy tartsak ki, ne adjam fel. Életem
során annyiszor veszítettem el őt, aztán találtam meg ismét – mindig
igazi csoda volt.

Együtt mentünk a menekülteket segítő központba, ahol az élelmet is

osztották, de a sarkon befordulva elkeseredve láttuk az utcán

végighúzódó

sort. Több száz zsidó menekült állt ott, akik mindenüket

elveszítették.
– Sosem szedjük össze magunkat, ha csak az adományokból élünk
–

mondtam Kurtnak. –

Munkát kell találnunk! – Így hát nem álltunk be a sorba, hanem egy

munkaközvetítőhöz mentünk. Egyszerűen csak bementünk, és nem

voltunk hajlandók távozni, amíg nem találtunk munkát.

Kurt képzett bútorasztalos volt, hamarosan művezető lett egy

csodaszép bútorokat készítő

kis gyárban. Én találtam egy hirdetést, amelyben egy ember, aki a

vasútnak akart szerszámokat gyártani, finommechanikai mérnököt
keresett. Bernard Antcherl igen kedves és nagylelkű úr volt. Együtt
utaztunk Svájcba, ott megvette a speciális gépeket, amelyekre

szükségünk lesz. Hamarosan én is művezető lettem a gyárban,

huszonöt munkást irányítottam.

Egy héttel azután, hogy munkát találtunk, Kurttal kivettünk

magunknak egy szép kis lakást nagyon jó helyen, Brüsszel
szívében. Volt autónk és pénzünk is bőségesen, de időnként elfogott
bennünket a keserűség, hogy hirtelen ilyen jó lett az élet. Az
emberek még mindig gyanakodva néztek a zsidókra, ha azok
láthatóan jómódúak voltak. A réges-régi antiszemita gondolkodás
nem tűnt el egyik napról a másikra. Néha meghallottam, ahogy a
gyárban olyasmiket mondanak az emberek, hogy „kapzsi zsidók”,
vagy arra

célozgatnak, hogy egy belga család elől veszem el a munkát. És ez

nagyon fájt, különösen, miután nekem az egész családomat elvette
Belgium.

Vagyis mégsem az egészet. Néhány hónappal azután, hogy

megtelepedtünk Brüsszelben, a helyi zsidó újságban megjelent a
képem abban a rovatban, amelyben a holokauszt túlélői tudatták a
szétszóródott családtagjaikkal, hogy életben vannak. Nem sokkal
ezután megtaláltam Hennit, a húgomat egy vendégházban. Ő is
túlélte a háborút, bár a halálmenetben elszakadtunk egymástól, és a
háború utolsó hónapjait viszonylagos biztonságban töltötte; a
ravensbrücki koncentrációs tábor mellett, egy almáskertben
dolgozott. Két csoda is történt velem. Életben maradt mindkét
ember, akit a világon

legjobban szeretek! El sem tudtam hinni. Úgy döntöttünk, hogy

Henni is költözzön oda hozzánk.

Már azt hittem, elveszítettem a családomat, és reményem sem

maradt, hogy valaha megint legyen, de most mindkét ember, akit a
világon legjobban szerettem, ott volt mellettem!

Mégiscsak volt családom, és elkezdhettem újjáépíteni az életemet.

Egy este otthon üldögéltünk a lakásunkban, és a Le Soir-t olvastuk,

egy jó napilapot, abban láttunk egy cikket két zsidó lányról, akik
öngyilkosságot kíséreltek meg: leugrottak egy hídról. Az Auschwitz
II–Birkenau táborban voltak, és amikor visszatértek Brüsszelbe,
látták, hogy odaveszett az egész családjuk, és úgy döntöttek, véget
vetnek az életüknek. A kiválasztott híd nem volt túl magas, de
rendszeresen elhaladt alatta egy uszály. Ha arra esett az ember,
bizonyosan meghalt. Szegény lányok elhibázták az ugrást, és a
vízbe zuhantak, aztán rögtön letartóztatták és elmegyógyintézetbe
vitték őket. Úgy döntöttünk, tennünk kell valamit, hogy segítsünk
nekik.

Elmentünk Kurttal a kórházba, és kértük, hogy találkozhassunk

velük. Egy kórterembe vezettek be minket, ahol ez a két lány meg
még egy fiatal zsidó nő feküdt, aki szintén öngyilkosságot kísérelt
meg. Szívfacsaró volt –

semmi keresnivalójuk nem volt egy elmegyógyintézetben. Rémes

körülmények uralkodtak ott. Felkerestem az igazgatót, és közöltem

vele, hogy szeretnék én gondoskodni a lányokról.
– Szép lakásom van, pénzem is van bőven, tudok róluk
gondoskodni.

Kérem, ne tartsák őket bezárva. Ez a kórház rettenetes. Még ha

teljesen épeszű is az ember, amikor bekerül, három hónap alatt
biztosan

megbolondul.

Sikerült meggyőznöm, így a három lány hozzánk költözött.

Kinyitottam nekik az ajtót, és azt mondtam:

– Nézzétek, mi két férfi vagyunk, akik itt lakunk, de nem lesz semmi
probléma. Mostantól a húgaink vagytok!

Együtt laktunk, amíg a tábor megpróbáltatásaiból fel nem épültek.

Rendszeresen elvittem őket a kórházba, ahol kénes fürdőt kellett

venniük, mert a bőrük rémes állapotban volt.

Mindannyiunknak szükségünk volt ilyen fürdőkre, a húgomnak is, aki

pedig jobb egészségnek örvendett, mint Kurt és én. Néha Kurtnak és
nekem heti kétszer kellett járnunk. De hamarosan sokkal jobban
lettek. Nem voltak ők bolondok – sosem voltak azok.

Csak megjárták a földi poklot. Csupán egy kis kedvességre volt

szükségük.

Akik nem tapasztalták meg a táborokat, sokszor nehezen értették

meg ezt.

Mi Kurttal úgy járultunk hozzá a gyógyulásukhoz, hogy otthont

adtunk nekik, ahol lábadozhattak és meggyógyulhattak – mi így
mondtunk

köszönetet Istennek azért, hogy életben maradtunk.

Idővel a lányok teljesen helyrejöttek, kiléptek a világba, munkát és

jóravaló férjet találtak maguknak. Azóta is levelezünk velük.
Abból, hogy megismerkedtünk a lányokkal, és segítettünk nekik,
máris megértettem apám tanácsát, hogy a szerencsésebbeknek
kötelességük a

szenvedőkön segíteni, és hogy jobb adni, mint kapni. A világon

mindig vannak csodák, akkor is, amikor minden egészen
reménytelennek tűnik. És amikor épp nincsenek, nekünk magunknak
kell csodákat tenni.

Egy egyszerű, kedves cselekedettel kihúzhatunk másokat a

kétségbeesésből, és ezzel akár az életüket menthetjük meg. Ez
pedig a legnagyobb csoda a világon.

Tizenkettedik fejezet

A szeretet a legjobb gyógyszer.

Nem éreztem magam teljesen otthon Európában. Nehéz volt

elfelejteni, hogy olyanokkal vagyok körülvéve, akik semmit sem
tettek, hogy

megakadályozzák a népem üldözését, deportálását, meggyilkolását.

Összesen több mint huszonötezer zsidót deportáltak Belgiumból.

Közülük nem egészen ezerháromszázan élték túl.

Brüsszelben néha azt is éreztem, hogy csupa kollaboráns között

élek. Azok, akik a szüleimet feljelentették (sosem fogom megtudni,
kik voltak), lehet, hogy a szomszéd asztalnál ülnek a kávéházban, és
iszogatják a kávéjukat.

Az emberek gyűlöletből, antiszemita érzelemből, félelemből, de akár

haszon reményében is feljelentették a zsidókat. Sok családnak azért

kellett meghalnia, mert a szomszédjaik szemet vetettek a
tulajdonukra, és csak ki akarták fosztani a lakást, miután a lakóit
elvitték.
Egy nap Kurttal a gyönyörű piactéren sétáltunk Brüsszelben, és
hirtelen olyat láttam, amit el sem tudtam hinni. Kurthoz fordulva egy
férfira mutattam, aki a tér túlsó végében állt nagyon elegáns és
nagyon ismerős öltönyben.

– Látod ott azt az embert? – kérdeztem tőle. – Mérget mernék venni

rá, hogy az én öltönyöm van rajta!

– Ne viccelj!

– Nem viccelek – feleltem. – Követem, hová megy. – Amikor utoljára

láttam, az öltönyöm a szüleim lakásában lógott, a szekrényben.

Követtük a férfit egy kávéházba, ott odamentem hozzá, és kérdőre

vontam.

Közöltem, hogy az én öltönyöm van rajta, és követeltem, hogy

mondja

meg, honnan szerezte. Azt felelte, bolond vagyok, ez az öltöny őrá

készült.

De tudtam, hogy hazudik. Teljesen egyedi öltöny volt, még

Lipcsében

csináltattam, térdnadrággal, biciklizéshez. Szaladtam rendőrért.

– Látja azt az embert ott, a kávézóban? Ellopta az öltönyömet!

– Értem – bólintott a rendőr. – Odamegyünk, és megkérem, hogy

vegye le a zakót.

A férfi először nem volt rá hajlandó, de végül beadta a derekát. És

amikor levette a zakót, hát persze hogy ott volt benne annak a kiváló
szabónak a címkéje, akihez Lipcsében jártam a háború előtt! Ez az
ember el sem tudta olvasni a német címkét, és megszégyenülve
beleegyezett, hogy visszaadja az öltönyt. Ő ugyan teljesen
ártalmatlan volt, egyszerű tolvaj; de igazi
kollaboránsok is járkáltak szabadon, akiknek tényleg zsidó vér
tapadt a kezükhöz.

Egyszer elmentem sétálni, és összefutottam a barakkunk kápó jával

– azzal a zsidó bűnözővel, akinek a többi zsidó sakkban tartása volt
a feladata. El sem akartam hinni, hogy

életben van, ráadásul szabad! Mentem a rendőrségre, és

követeltem, hogy állítsák bíróság elé, de azt mondták, hagyjam ezt.
Jó házasságot kötött egy nagy hatalmú brüsszeli politikus lányával,
és a rendőrség nem akarta zargatni.

Kurttal még azt is meggondoltuk, hogy magunk állunk rajta bosszút,

de miután meglátott minket, az az ember nagyon óvatos lett.
Mindenhová

társasággal ment, mintegy testőrségként, és két gyönyörű német

juhásszal.

Mint oly sok más bűnöző és gyilkos, ő sem állt soha bíróság elé.

Belgium mintha nem tudta volna eldönteni, mihez kezdjen velem.

Menekültként mindig csak hat-hat hónapra kaptam engedélyt, hogy

Brüsszelben maradhassak. Hiába vezettem egy gyárat, és két évre

aláírt szerződésem volt!

Nekiláttam megkeresni a nőt is, akinek a fényképét a haldoklótól

kaptam a buchenwaldi halálvonaton, és amikor megtaláltam,
elmondtam neki, hogy a férje utolsó pillanataiban is őrá gondolt.
Nagyon meghatódott, és meghívott vacsorára a családjához.
Elegáns öltönyben érkeztem, vittem virágot és süteményt, de a
család miatt nagyon rosszul éreztem magam.

– Ó – fintorgott az apa. – Szóval maga zsidó.

Nem is kértem vacsorát, eljöttem. A nőnek megmondtam, hogy nem

lehetünk barátok.

Akkor elveszítené a családját.

Mi, túlélők csak nagy küszködéssel tudtunk beilleszkedni a belga

társadalomba.

Változatlanul mindennapos volt az antiszemita megnyilvánulás, mi

pedig eleve nagyon kevéssé bíztunk a világban. Hisz mi olyan
szörnyűségeket tapasztaltunk meg, amelyeket nem érthet senki, aki
nem ment át rajtuk!

Még akik nagyon igyekeztek együttérezni, azok sem igazán értették

ezt. Az egyetlen, aki valóban értette, min mentem keresztül, az Kurt
volt, de hát nem maradhattunk örökké együtt. Talált magának
barátnőt: Charlotte

csodálatos nő volt, és 1946 februárjában össze is házasodtak.

És akkor, amikor már attól féltem, hogy soha többet nem tartozom
majd senkihez és sehová, megismerkedtem egy gyönyörű nővel,
Flore Molhóval.

Szefárd zsidó családban született Görögországban,

Thesszalonikiben, de Belgiumban nőtt fel. Amikor megismerkedtünk,
a Maison Communale-ban

dolgozott, a brüsszeli Molenbeek kerületi városházán, ahol a háború

utáni szűkös időkben az élelmiszerjegyeket lehetett átvenni.

Egy nap elmentem oda bemutatni a dupla adagra jogosító kártyámat

és

átvenni az élelmiszerjegyeimet. Rögtön hívták is Flore-t, hogy jött

egy ember tetoválással a karján.

Flore hallott már a koncentrációs táborokról, ezért akik megjárták

ezeket, azok közül mindenkivel beszélni akart, akivel csak tudott. Ki
is jött hozzám. Én pedig első látásra beleszerettem. Közöltem vele,
hogy meg akarok adni neki mindent, elvinni innen, és új életet
kezdeni vele, ő pedig nevetett. Visszament az irodába, és
bejelentette, hogy az egyik tábortúlélő

felajánlotta, hogy elviszi magával külföldre. Mindenki szerint remek

vicc volt.

Flore nagyon szerencsésen vészelte át a háborút. Ő is zsidó volt, de

sikerült elrejtőznie.

Amikor Németország 1940 májusában lerohanta Belgiumot, a helyi

tanácsnál dolgozott, de a nácik nem tudták, hogy zsidó. Nehezebb

lett az élet, minden hiánycikk volt, és hamarosan betiltottak mindent
az amerikai zenétől az esti utcára lépésig, de az ő élete bizonyos
módon ezután is normálisan folyt tovább. Bejárt dolgozni, és otthon
lakott egészen 1942- ig, amikor beidézték, hogy jelenjen meg a helyi
Gestapo-főhadiszálláson.

Feljelentette egy kollégája, aki a saját feleségének akarta Flore

állását megszerezni; közölték vele, hogy nem dolgozhat tovább a
tanácsnál. Aztán

kapott egy listát, hogy mit szedjen össze (kést, villát, takarót), és
jelentkezzen 1942. augusztus 4-én Mechelenben, a régi katonai

laktanyában, deportálásra.

Ám addigra a főnöke a tanácsnál megtudta, mi vár rá, és a belga

ellenállás segítségével megszervezte, hogy Flore Franciaországba
szökhessen, ahol hamis személyazonossággal élt tovább. Az új
neve Christiane Delacroix lett, azaz Keresztes Krisztina, a
legkeresztényebb név, amit csak ki tudott találni. A következő két
évet Párizsban töltötte, ahol mindenki (kivéve a bátyja, Albert és a
sógornője, Madeleine, akiknél lakott) Christiane Delacroix néven
ismerte.
Amikor Párizs 1944 augusztusában felszabadult, ő is kiment a
Champs-

Élysées-re a tömegben ünnepelni Charles de Gaulle tábornok

győzelmi

menetén. És alig néhány héttel később visszatért Brüsszelbe.

Flore-nak időbe telt, míg belém szeretett. Igazság szerint először

szánalmat érzett, nem szerelmet. Én aztán nem hibáztatom, hogy
szánt engem! Annyi sebet viseltem magamon a táborokból. Az SS-őr
csapása miatt még évekig fájt gyakran a fejem, és az
alultápláltságtól rémes kelések voltak a testemen.

Kurttal hetente kétszer egy specialistához kellett járnunk kénes

fürdőbe, hogy a testünkön mindenütt tucatszám megjelenő
fájdalmas, bűzös

kelésektől megszabaduljunk.

Az egyik első közös esténken például moziba mentünk Flore-ral,

csakhogy nekem volt egy rémes kelés a hátsómon. Nem tudtam
nyugton ülni, mert annyira fájt, csak izegtem-mozogtam.

– Magának meg mi baja? Miért nem ül nyugton? – suttogta, én meg

nem

tudtam, hogyan magyarázzam meg. Hazaérve megkértem Kurtot,

vágja fel a kelést, hogy megkönnyebbülhessek.

De Flore-ral továbbra is találkozgattunk, és idővel egyre

szerelmesebbek lettünk. A szerelem is olyan, mint minden jó dolog
az életben – idő kell hozzá, dolgozni kell rajta, és elengedhetetlen
hozzá az együttérzés. 1946.

április 20-án házasodtunk össze polgári szertartás keretében. A

főnököm, Antcherl úr, aki már addig is oly kedves volt hozzám,
felajánlotta, hogy az oltárhoz vezeti Flore-t, és az ő főnöke, aki
megmentette a

deportálástól, adott össze minket. Flore édesanyja, Fortunée sírt a

boldogságtól. Csodálatos asszony volt, tárt karokkal fogadott a
családjába, ahol azonnal úgy éreztem magam, mintha én is a fia
volnék. Így tehát feleségem és anyám is lett hirtelen.

Mi Flore-ral nagyon is különböző emberek voltunk, de épp emiatt

varázsolt el. Én józan voltam, és módszeres, gépekkel szerettem
dolgozni, és

számokkal. Ő pedig imádott új emberekkel megismerkedni, zenét

hallgatni, finomakat főzni és színházba járni. Ha elmentünk együtt
egy előadásra, ő

fejből tudta a szöveget, és a fülembe suttogta, egy időben a

színészekkel!

De épp ettől voltunk mi annyira jó pár. Az ember nem a saját

tükörképével akar élni! Az az igazán erős kapcsolat, amely egy
teljesen másféle férfival vagy nővel alakul ki, olyasvalakivel, aki
kihívást jelent az új dolgok kipróbálására, aki inspirál minket, hogy
jobb emberré váljunk.

Én pedig nagyon nehéz ember voltam, amikor összeházasodtunk.

Nem

akartam táncolni menni. Nem akartam moziba se menni. Sehová

sem

akartam menni, ahol sok ember volt együtt. Olyan sokáig éltem
folyamatos halálfélelemben, hogy óhatatlanul is mindenütt a túlélés
módján járt az agyam. Azt szoktam meg, hogy mindenütt veszélyt
sejtsek. A feleségem azonban nem tudott erről semmit. Akik nem
járták meg a táborokat, nem is tudják, milyen kegyetlenek tudnak
lenni az emberek, és milyen könnyen áldozatul eshetünk nekik.
Még mindig rengeteg fájdalmat hurcoltam magammal. Egy régi
lipcsei

családi barátunk ellátogatott a rég elhagyott házunkba, és elküldött

nekem néhány személyes tárgyat.

Amikor megérkezett, remegő kézzel bontottam fel a csomagot, és

családi fényképek, dokumentumok valódi kincsesládájának
bizonyult. A régi

papírjaim, különböző

igazolványok, egy kis takarékkönyv, amit apám kezdett nekem

fizetni, egy füzet még Walter Schleif koromból. Sok-sok fénykép a
szeretteimről, akiket már sosem láthatok viszont.

Nagyon megható pillanat volt. El is sírtam magam. A húgom meg se

nézte, annyira felkavarta a dolog. Az ember akár meg is feledkezhet
róla, mennyi

kínt hurcol magával, mennyi fájdalom van a tudatalattijában, amíg

nem szembesül mindannak a nyomaival, amit elveszített. Kezemben
a halott anyám fényképével az a gondolatom támadt, hogy mindenki,
akit valaha szerettem, halott, nem tér vissza soha. És most itt volt a
nyoma is: a doboz teli emlékekkel, szellemekkel.

Megdöbbentő volt. Nagyon hosszú időre el is raktam, és nem tudtam

rávenni magam, hogy újra kinyissam.

Nem voltam épp boldog ember.

Hogy őszinte legyek, abban sem voltam biztos, miért vagyok még
mindig életben, és hogy akarok-e egyáltalán élni. Most
visszatekintve szörnyen sajnálom a feleségemet. Az első

néhány velem töltött éve igencsak nagy kihívás lehetett. Nyomorult

kísértet voltam csupán,
ő meg egy élénk, eleven ember, aki tökéletesen beilleszkedett a
belga társadalomba, és voltak is barátai annak minden rétegéből. Én
pedig szótlan voltam, bezáruló, szánalmas.

De ez mind megváltozott, amint apa lettem.

Úgy egy évvel azután, hogy összeházasodtunk, Flore terhes lett.

Hogy elég pénzt keressek a családom eltartásához, egy vállalathoz
mentem dolgozni, amely orvosi műtőkben szerelt fel berendezéseket
Európa-szerte. Elutaztam valahová, beszereltük a bonyolult orvosi
műszert, aztán rövid képzést tartottam a helyi személyzetnek arról,
hogyan kell működtetni és

karbantartani a gépet. Ez az egész általában három-négy napig

tartott. Épp egy ilyen kiküldetésen voltam akkor is, amikor hírt
kaptam róla, hogy a feleségem vajúdik.

A főnököm nyomban bérelt nekem egy kisrepülőgépet, hogy

Brüsszelbe

siethessek –

olyannyira kicsi gép volt, hogy még lezárt pilótafülkéje sem volt, ott
ültünk a pilótával a szabad ég alatt, csak a sapka és a szemüveg
nyújtott védelmet.

Ráadásul viharba kerültünk, míg végül már azt hittem, sosem látom
a feleségemet és a gyermekemet. Aztán megérkeztünk, és fél órával
később a baba is megszületett.

Amikor először a karomban tartottam az elsőszülött fiamat, Michaelt,

az igazi csoda volt.

Akkor egyetlen pillanat alatt meggyógyult a szívem, és visszatért

belé a boldogság. Attól a naptól kezdve megértettem, hogy én
vagyok a világ legszerencsésebb embere.
Megfogadtam, hogy mostantól életem végéig boldog leszek,
udvarias,

segítőkész és kedves.

És mosolyogni fogok.

Onnantól jobb ember lettem. Nem is lehetett volna jobb gyógyír a

bajomra, mint a csodaszép feleségem és a kisfiam.

A brüsszeli életünk ugyan nem volt tökéletes – de legalább éltünk!

Az embernek próbálkoznia kell annak örülni, amije van. Az élet
csodás, ha az ember boldog. Nem kell folyton a szomszédokra
nézegetni: akkor sosem leszel boldog, ha folyton a szomszédot
figyeled, és szó szerint belebetegszel az irigységbe.

Gazdagok nem voltunk, de megvolt mindenünk. Igaz, ami igaz,

többévnyi éhezés után nekem már az is csodálatos érzés volt, hogy
van mit ennünk.

Miután összeházasodtunk, egy szép kis lakásban éltünk, amely a

Belvédère kastélyra nézett. Nem volt nagy, de milyen remek kilátás
nyílt belőle! Nem is kell nekem saját kastély, ha ilyen kilátásom lehet,
az volt benne a legjobb.

De még ha megengedhetném magamnak, akkor sem akarnék egy

kastélyban élni – mennyit kell ott takarítani!

Körülöttünk másoknak több pénze volt – az a pasas ott, neki

Mercedese van, az a másik, neki meg gyémántos karórája! Na és?
Nem kellett nekünk autó. Vettünk egy tandembiciklit, hogy tudjunk
együtt is biciklizni. Persze én csak ránéztem, és láttam, hogyan
lehetne javítani rajta, így két kis motort építettem bele, hogy hajtsák
helyettünk a pedált. Sík terepen csak az egyiket

kapcsoltam be, felfelé menetben pedig mindkettőt. Elég volt nekünk

a bicikli.
Milyen csodás élni, átölelni a gyönyörű gyermekemet, a gyönyörű

feleségemet! Ha azt mondta volna nekem valaki a koncentrációs

tábor

kínjai, éhezése közepette, hogy hamarosan ilyen szerencsés flótás

leszek, én aztán nem hittem volna el neki. Idővel a feleségem még
többé is vált – a legjobb barátom lett. A szeretet mentett meg. A
család.

És amit megtanultam ebből: a boldogság nem az égből hullik alá,

hanem a mi kezünkben van. A boldogság a bensőnkből jön, és
azokból, akiket

szeretünk. Ha egészséges és boldog az ember, akkor igazi

milliomos.

Ráadásul a boldogság az egyetlen dolog a világon, amely még

növekszik is, ha megosztjuk valakivel. A feleségem megkétszerezi a
boldogságomat. A Kurttal való barátságom is megkétszerezte. És te,
kedves új barátom?

Remélem, a te boldogságodat is megkétszerezi valaki.

Flore-ral minden évben április 20-án ünnepeljük a házassági

évfordulónkat

– Hitler születésnapján. Mert mi még mindig itt vagyunk, Hitler pedig

a föld alatt. Időnként, amikor este a tévé előtt üldögélünk egy csésze
teával, egy kis keksszel, az jut eszembe: hát mekkora szerencsénk
volt nekünk!

Úgy gondolom, ez a legjobb bosszú, másféle bosszú nem is érdekel

– csak hogy én legyek a világ legboldogabb embere.

Tizenharmadik fejezet

Mind egy nagyobb társadalom tagjai vagyunk, és a munkánkkal

járulunk hozzá mindannyiunk szabad, biztonságos életéhez.
Nem maradhattunk Belgiumban. Adminisztratív értelemben én még
mindig menekült voltam, és hathavonta újra tartózkodási engedélyért
kellett folyamodnom. Bár boldogok voltunk ott, az ember nem
építheti fel az életét hathavi részletekben. Kurt és a felesége
elköltözött Izraelbe, a húgom pedig Ausztráliába, ahol férjhez ment,
és családot alapított.

Két helyre adtam be letelepedési kérelmet, Ausztráliába és

Franciaországba.

1950

márciusában megkaptam a letelepedési és munkavállalási engedélyt

Ausztráliától. Az MS

Surriento gőzhajóval utaztunk Sydney-be – egy hónapig tartott az út

Brüsszelből Párizsba, aztán Párizsból Genovába, majd onnan
Ausztráliába.

Július 13-án kötöttünk ki Sydney-ben.

Az út ezer fontba került a családunknak, az Amerikai Zsidó Szociális

Segély Alapítvány fizetett, amelyet angol neve (American Jewish
Joint Distribution Committee) rövidített változataként csak „Joint”-
ként

ismernek. Megígértem, hogy visszafizetem, és amint lehetőségem

nyílt rá, így is tettem. Ezen nagyon meglepődtek, és elmondták,
hogy nem sokan fizetik vissza a segélyt. Én így tettem, mert abból a
pénzből segíthetnek valaki másnak is, ahogy nekem is segítettek.

Egy csütörtöki napon érkeztünk meg Sydney-be, és én azon

nyomban

megjelentem az Elliot testvérek irodájában, az O’Connell Streeten:

ez lesz a munkahelyem, és orvosi műszereket fogok készíteni.
Magammal vittem a feleségemet és a fiamat is, hisz nem volt hová
menniük.
– Nekem csak egy műszerész kell, nem három! – nevetett a főnök.
Aztán elővette egy nagyon bonyolult gép tervrajzát: régen
Európában gyártottak ilyeneket, mielőtt a háború tönkretette az ipart.

– Á, igen! – néztem rá a tervrajzra. – Nagyon egyszerű!

A következő hétfőn már kezdhettem is.

Az a tél volt az egyik legesősebb Sydney-ben. Attól kezdve, hogy

kiszálltunk a hajóból, három hónapon át esett, egyszer sem állt el.

Szerintem még Auschwitzban is többet láttam a napot. Nagyon

levertnek éreztük magunkat a feleségemmel. A fényképeken
Sydney-ben gyönyörű

tengerpartot láttunk pálmafákkal, ám ehelyett itt rémesen hideg volt,

és heteken át csak esett. Mindenünk átázott. Amikor a munkából
hazaértem, kiakasztottam az ingemet száradni, és a levegőből is
csak nedvességet szívott magába. Már az is eszünkbe jutott, nem
volt-e hiba ide jönni.

De aztán kisütött a nap, és az nagyon kellemes volt.

Találtunk egy szobát egy nagyon kedves kis házban Coogee

külvárosában, egy lengyel családtól, Skorupáéktól béreltük. Ők
apám unokatestvérei voltak. Engem sosem láttak, és nem jártak
Németországban sem, de nagyon kedvesen és nagylelkűen
viselkedtek velünk.

Harry és Bella Skorupa alázatos, szerény emberek voltak, három

gyerekkel, Lilyvel, Ann-nel és Jackkel. Örömmel támogatták a
családunkat, szállást adtak, étkezést a kis házukban Coogee-ben. A
saját ágyukat bocsátották a rendelkezésünkre, több hónapig laktunk
náluk.

Harry Skorupa szabóként dolgozott, és egy szörnyű baleset után a

legjobb barátok lettünk.
Egy meleg vizes palackkal aludt, és a kicsi gyerekei megpróbálták
kihúzni alóla. Egy-egy sarkát megragadva összevesztek rajta, aztán
hirtelen

elszakadt – szerencsére a gyerekeknek semmi bajuk sem lett, de

Harryt csúnyán leforrázta, ráadásul cukorbeteg is volt, ami csak
bonyolította a dolgot.

Én vittem kórházba kocsival. Nagyon csúnya sérülései voltak, a

hátáról lefoszlott a bőr.

Rendszeres kezelésre volt szüksége, hogy helyrejöjjön, így minden

reggel, még pizsamában, elvittem a kórházba, aztán visszamentem,
és aludtam még egy órát munka előtt. A hosszú autóutakon jobban
megismertük egymást, és hamarosan közeli barátok lettünk.

Ausztráliában jól bántak velünk. Nem sokkal az érkezésünk után egy

szállóban voltam épp Botanyban néhány munkatársam

társaságában, és egy Walter Rook nevű ember lépett oda hozzám.
Azt mondta, úgy látja, új

jövevény vagyok az országban, és érdeklődött, nem akarok-e házat

venni.

Van egy telke Brighton-Le-Sandsben, a tengerparthoz nagyon közel,

ahol két ugyanolyan házat épít éppen – nem akarnám megvenni az
egyiket? Azt feleltem, nincs rá elég pénzem, de ő azt mondta, ez
nem probléma: segít hitelt szerezni, megalapozni a jövőmet
Ausztráliában.

1950 novemberében költöztünk be, és egy pillanatra sem bántuk

meg.

Tizenegy hónappal ezután megérkezett Belgiumból Flore édesanyja,

akit én
nagyon szerettem: építettünk neki a házhoz egy új helyiséget. Ő is
nagyon jól érezte magát Ausztráliában, boldogult is női szabóként,
és a sydney-i társasági élet néhány fontos női tagja is a kliensei
közé tartozott.

Az egész városból jártak hozzá a hölgyek, mert igencsak kevés

európai női szabót lehetett találni.

Akkoriban érkezett meg hozzánk második csodálatos gyermekünk,

Andre.

Azt hittem, sosem leszek még egyszer olyan boldog, mint amikor az

elsőszülött fiamat először a karomban fogtam, de Andre

rádöbbentett, hogy tévedtem. Ahogy ringattam, ahogy néztem a
bátyját, amikor először látta, el sem tudtam hinni, hogy ennyi
boldogság lehet a szívemben. A sok

szenvedés, amin átmentem, egyből valami réges-régi rémálomnak

tűnt

csupán. Milyen csodálatos, milyen mérhetetlenül örömteli dolog,

ahogy tovább nőtt a családom!

1956-ban egyszer elmentem a Coogee Hotel előtt, amelyet épp

átépítettek: kidobták belőle a régi bárpultot és a faburkolatot.
Fillérekért megvettem az egészet, és beépítettem a saját házamba,
így lett otthon egy csodás saját bárom. A hosszú pultból pedig két
íróasztalt készítettem a fiaimnak.

Kezdtem azt gondolni, Ausztrália valódi paradicsom annak, aki

dolgozni akar. El sem tudtam hinni, micsoda lehetőségei adódnak itt
az embernek!

Úgy gondoltam, valami olyasmivel kellene foglalkoznom, amit az

ausztrálok nagyra értékelnek. Körbenézve pedig azt láttam, hogy az

egyetlen dolog, amit minden ausztrál szeret, az az autó. Bár nem
nagyon volt tapasztalatom autókkal, tudtam, hogy a mérnöki
ismereteim

segítségével elboldogulok, és szereztem állást egy cégnél, amely a

Holden márkájú autók javítására szakosodott. Amilyen jól bántam a
gépekkel, nagyon hamar megtanultam, hogyan kell javítani és
karbantartani az

autókat. Időnként ugyan találkoztam olyasmivel, amit nem értettem,

ilyenkor bevonultam a vécére a kézikönyvvel, hogy titokban

megtanuljam, hogyan kell elhárítani a problémát!

Az ötvenes évek közepére már elég tapasztalatom volt, hogy

önállóan

próbálkozzak, így aztán megvettünk egy benzinkutat Mascotban, a

Botany Roadon. Kiraktuk a táblát: „Eddie benzinkútja”. Flore-ral
együtt dolgoztunk

ott: én javítottam az autókat, ő megtankolta őket, levegőt fújt a

gumikba, foglalkozott az alkalmazottakkal, pótalkatrészeket árult, és
vezette a könyvelést. Néhány év alatt úgy felfuttattuk a céget, hogy
egész csapatnyi autószerelőt alkalmaztunk: szerviz-,
karosszérialakatos és elektronikai szolgáltatásaink is voltak, és egy
Renault autószalon is működött nálunk.

De az ember nem dolgozhat a két kezével élete végéig. 1966-ban

eladtuk a szervizt, és hét hónapra alaposan kiérdemelt szabadságra
utaztam Európába és Izraelbe, rokonokat és barátokat meglátogatni.
Amikor onnan

visszatértem, ingatlanügynök lettem egy Bondi Beach-i iroda

alkalmazásában. Elvégeztem az ingatlanosoknak szóló képzést is,

megkaptam az engedélyt, és megnyitottuk a saját irodánkat, az E.
Jaku ingatlanügynökséget.

A kilencvenes éveinkig itt dolgoztunk, de ekkor úgy láttuk, ideje

végre nyugdíjba menni.

Évtizedekig mindennap együtt mentünk be az irodába Flore-ral,

együtt dolgoztunk, és akárcsak az életben, itt is remek csapatot
alkottunk.

Örömünkre szolgált, hogy sok ügyfelünk tőlünk vette vagy bérelte

első

ingatlanát, és a gyerekeim még mostanában is találkoznak

olyanokkal, akik emlékeznek ránk több évtized után is, és azt
mesélik, rajtunk kívül sosem találkoztak tisztességes
ingatlanügynökökkel.

Még emlékeztünk rá, milyen volt menekültnek lenni, és milyen fontos

volt nekünk Skorupáék kedvessége, segítsége, amikor Ausztráliába
jöttünk. A mai napig nagyon közeli barátságot ápolunk Lily
Skorupával, Harry és Bella lányával. Így tehát, amit csak tudtunk,

mindig megtettünk, hogy segítsünk a fiatal családoknak, azoknak,

akiknek csak egy kis kezdő lökés kell az életük beindításához.

Már fiatalon megtanultam, hogy mindannyian egy nagyobb

társadalom

tagjai vagyunk, és a munkánkkal járulunk hozzá mindannyiunk

szabad,

biztonságos életéhez. Ha egy kórházban olyan műszereket láttam,

amelyeket én készítettem, és tudtam, hogy a használatukkal minden

egyes nap jobbá teszik valaki életét, az nagyon boldoggá tudott
tenni. De így van
ez minden munkával. Tanár vagy? Akkor minden egyes nap fiatal
életeket gazdagítasz!

Szakács? Minden egyes fogás, amelyet megfőzöl, örömet szerez

valakinek!

Az is lehet, hogy nem szereted a munkádat, vagy nehéz természetű

emberekkel kell dolgoznod – de akkor is fontos a munkád, egy

kicsivel te is hozzájárulsz a közös világunkhoz. Ezt sosem szabad
elfelejtenünk! A mai erőfeszítéseink olyanok életére vannak
hatással, akiket nem ismerünk.

Mi döntjük el, hogy ez a hatásunk pozitív vagy negatív. Az ember

mindennap, sőt minden percben dönthet, hogyan fog cselekedni:

lehet, hogy felvillanyoz vele egy ismeretlent, lehet, hogy megbántja.
A választás könnyű. És ott áll mindenki előtt.

Tizennegyedik fejezet

Ha megosztod a bánatodat, megfelezed.

Ha megosztod az örömödet, megduplázod.

Az életünk Ausztráliában maga volt a csoda. Mindazok után, amin a

háborúban keresztülmentem, egyenesen a mennyekben éreztem

magam. A

gyerekeim felnőttek, és születtek saját gyerekeik. Nagyon boldog

voltam, de mélyen mégis maradt bennem egyfajta bánat. Apám
ötvenkét éves volt, amikor meghalt. A gyerekeim már idősebbek
annál! Miért?

Miért kellett mindez a szenvedés?

Tömegek szenvedtek és haltak meg, és miért? Mi végre? Egy őrült

miatt, feleslegesen! Az a hatmillió zsidó, aki meghalt, az a számtalan
más, akit megöltek a nácik – köztük művészek, építészek, orvosok,
ügyvédek,

tudósok… Borzasztóan elszomorít, ha eszembe jut, vajon mi

mindent

érhetett volna el ez a sok művelt, tanult férfi és nő, ha életben

maradhattak volna.

Szerintem mostanra már tudnánk gyógyítani a rákot. Csakhogy a

nácik

szemében mi nem is voltunk emberek. Nem látták, mit veszít a világ

a meggyilkolásunkkal.

Évtizedekig egyáltalán nem is beszéltem arról, amit a holokausztban

átéltem. Nem éreztem késztetést beszélni róla, mert fájt, és ha az
embernek valami fájdalmat okoz, akkor el akar tőle menekülni, nem
pedig

szembenézni azzal, amit érez. Ha az ember elveszíti az anyját-apját,

a nénikéit és unokatestvéreit, szinte mindenkit, akit valaha szeretett
– ugyan hogy tud arról beszélni? Egyszerűen még rágondolni is túl
fájdalmas volt mindarra, amin keresztülmentem, amit elveszítettem.
És talán meg is

akartam tőle védeni a gyerekeimet: nekik is ártana, ha megtudnák az

igazat.

Így hát befogtam a számat.

De sok-sok év után egy másik kérdés is felmerült bennem: miért

maradtam életben én, és miért nem az a számtalan ember, aki olyan
szörnyűségesen halt meg? Először azt gondoltam, Isten vagy
akármilyen felsőbb hatalom rosszul döntött – nekem is meg kellett
volna halnom. De aztán kezdtem azt hinni, talán épp azért éltem túl,
mert az a küldetésem, hogy beszéljek róla, hogy kötelességem
segíteni megtanítani a világnak, milyen veszélyeket hordoz a
gyűlölet.

A feleségemet nagyon érdekelte a költészet. Mindig úgy gondoltam,

akár egy költőhöz is hozzámehetett volna helyettem, és egyszerűen
csak

szerencsém volt. Engem sosem vonzott szavakkal dolgozni. Én a

gépekhez értek: a matematikához, a természettudományhoz,
olyasmihez, amit a két kezemmel meg tudok csinálni. És mégis
egyre erősebben éreztem a

késztetést, hogy elmondjam a történetemet.

Életemben először egy katolikus templomban beszéltem a

gyülekezethez –

Brighton-Le-Sandsben több közeli barátunk is buzgó katolikus volt,

ők hívtak el összejövetelekre, hogy meséljek, mi történt velem.
Nehéz volt, de abban segített, hogy kicsit nyitottabb legyek.

1972-ben összeültünk húszan túlélők, és megegyeztünk: „muszáj

beszélnünk arról, ami velünk történt”. A világnak tudnia kell.

Elhatároztuk, hogy létrehozunk egy egyesületet, és ha össze tudunk
szedni elég pénzt, alapítunk egy helyet, ahol találkozhatunk és
beszélgethetünk. 1982-ben hivatalosan is megalapítottuk a csoportot
az Ausztráliai Zsidó

Holokauszttúlélők Egyesülete néven. Sok évvel később, amikor a

gyerekeink is beléptek, már az Ausztráliai Zsidó Holokauszttúlélők

és

Leszármazottaik Egyesülete néven működtünk. És elkezdtük

keresni, hol alapíthatnánk meg a Sydney-i Zsidó Múzeumot.

Az egyesületünk egyik tagja jóban volt John Saundersszel, aki igen

sikeres üzletember: ő
alapította (Frank Lowyval együtt) a Westfield Group
szupermarketláncot.

Ez épp a vállalatuk felfelé ívelő időszakában történt, amikor a

Westfield Tower épületét húzták fel a William Streeten. Mr. Saunders
hatmillió dollárral támogatta a darlinghursti Maccabean Hallban
létrehozandó

múzeumot. A Maccabean Hallt 1923-ban alapították, hogy az első

világháborúban elhunyt zsidó katonáknak emléket állítsanak. Ezzel

megszületett a Sydney-i Zsidó Múzeum.

2007-ben kibővítettük a múzeumot. Immár nemcsak a holokauszt

történetéről látható kiállítás, hanem az ausztráliai zsidóság

kultúrájáról és történetéről is, amely egészen az Első Flottáig nyúlik
vissza, hiszen azon érkezett először tizenhat zsidó.

2011-ben létrehoztunk egy kisebb csoportot, amelyben a túlélők

jöttek össze és osztották meg egymással a tapasztalataikat. Ez nem
az egyesület keretein belül működött, az ugyanis nyitva állt minden
zsidó előtt, akik a holokauszt emlékezetével kívántak törődni. A mi
csoportunk csak a

túlélőket célozta meg. A Fókusz nevet adtuk neki, és azokat vártuk

ide, akik megtapasztalták a koncentrációs táborokat, és tudták,
milyen nap mint nap szembenézni a halállal, érezni a krematórium
bűzét a levegőben, miközben körülöttük a barátaikat gyilkolják
halomra. Akik feltették magukban a kérdést: „hová menjünk, ahol
biztonságban lehetünk?”, és be kellett látniuk, hogy nem mehetnek
sehová – akiket elárultak, megkínoztak, szinte halálra éheztettek.

Azért alapítottuk ezt a csoportot, mert felszabadító érzés volt végre

elmondani, mi történt velünk. Leírhatatlan érzés olyanok
társaságában lenni, akik ott voltak, akik ugyanúgy érzik, amit én,
akik a szívük mélyén pontosan tudják, miért reagálok a dolgokra úgy,
ahogy.

Mások is próbálkozhatnak megérteni, és ez tiszteletre méltó, de

sosem fog nekik maradéktalanul sikerülni, mert nincs mögötte a
saját élményük.

Mindegy, hány könyvet olvasnak el, vagy milyen erősen próbálják

beleélni magukat – ez olyasmi, amit csak mi értünk, mi, akik túléltük
a

holokausztot.

Én egy szabad országban éltem, amely a börtönömmé vált. Meg kell

osztanom ezt az érzést azokkal, akik ugyanazt szenvedték el, amit

én. Van egy mondás: Ha megosztod a bánatodat, megfelezed. Ha
megosztod az

örömödet, megduplázod. Van egy vers is az anyanyelvemen,

amelyben

ugyanez jut kifejezésre:

Menschen sterben (az emberek meghalnak)

Blumen welken (a virágok elhervadnak)

Eisen und stahl bricht (vas és acél eltörhetnek)

Aber unsere frundshaft nicht (de a mi barátságunk soha) Vannak

túlélők, akik folyton azt hajtogatják, hogy a világ rossz, hogy
mindenkiben ott a gonosz. Ők nem lelnek szemernyi örömet sem az
életben. Ezek az emberek sosem szabadultak fel. A meggyötört
testük hetvenöt évvel ezelőtt ugyan kiszabadult a táborokból, ám a
megszakadt szívük ott maradt. Ismerek túlélőket, akiknek nem volt
olyan szerencséjük, hogy a szenvedés terhét letéve
megtapasztalhassanak egy új felszabadító érzést: immár kaput
nyithatnak a boldogságnak. Még nekem is sok-sok évbe telt, mire

felismertem, hogy amíg csak félelmet, fájdalmat őrzök a szívemben,

addig sosem leszek igazán szabad.

Nem kérem túlélő társaimtól, hogy bocsássanak meg a német

népnek. Én magam sem tudnék megbocsátani. De meglehetősen
szerencsés voltam –

életem során elég szeretetet és barátságot kaptam, hogy el tudjam

engedni a dühöt, amit a németek iránt éreztem. Semmi haszna sincs
ragaszkodni a dühünkhöz. A düh félelmet szül, ami gyűlölethez
vezet, az pedig halálhoz.

Az én generációmban sokan ennek a gyűlöletnek, félelemnek az

árnyékában nevelték fel a gyerekeiket. De nem tesz jót a

gyerekeknek, ha arra tanítják őket, hogy féljenek. Ez az ő

életük. Minden percét élvezniük kellene. Mi hoztuk a világra őket, és

támogatnunk is kell őket, segítenünk nekik, nem pedig negatív

gondolatokkal nyomasztani. Fontos lecke ez, amelyet nekünk,

túlélőknek, meg kell tanulnunk. Noha a szívedben te magad nem
vagy szabad, ne vedd el a gyerekeid szabadságát is! Én mindig azt
mondom a gyerekeimnek:

„Azért hoztunk titeket a világra, mert szeretni akartunk. És ti ezért

nem tartoztok nekünk semmivel. Csak szeretetet és tiszteletet
szeretnék

cserébe.” Én erre vagyok büszke – az én életművem a családom.

Semmi sem hasonlítható ahhoz a csodához, mint látni a családomat

nőni, gyarapodni, tanúja lenni, ahogy a saját gyerekeim is
megtapasztalják, micsoda boldogság szülővé válni.

Különleges kötelék ez – amikor nagyapa lettem, valóban

megértettem a legfontosabbakat.
Láttam, milyen öröme telik a fiamnak abban, hogy a karjában tartja a
saját fiát, látja felnőni, gyerekből férfivá cseperedni, tanulni,
szerelmesnek lenni, felépíteni a saját életét – ugyanaz az öröm volt,
amelyet én is éreztem a saját gyerekeim láttán. Mindig azt mondom
nekik,

hogy nem tartoznak nekem semmivel, de vajon hallgatnak rám?

Dehogy!

Nem fogadnak szót, és elhalmoznak mindenfélével.

Nap mint nap, amikor leülök az asztalhoz kávézni, körbevesznek a

gyönyörű gyerekeim, Michael és Andre képei a feleségükkel,

Lindával és Evával; az unokáim, Danielle, Marc, Phillip és Carly, és a
dédunokáim, Lara, Joel, Zoe, Samuel és Toby. És magamat látom
bennük, és az én

imádott Flore-omat. És az apámat is, meg az anyámat – látom azt a

szeretetet, amelyet rövid földi életük során adtak nekem. És ez

bizony elmondhatatlanul csodálatos dolog. A gyerekek élik a saját
életüket, megküzdenek a saját problémáikkal, győzelmeket aratnak,
gyarapodnak és építenek, és visszaadnak valamennyit ennek a
társadalomnak, amely annyi mindent adott nekünk. Ezért élünk.
Ezért dolgozunk, ezért törekszünk arra, hogy a legjobbat adjuk át
magunkból a következő generációnak.

A jóindulat a világ legnagyobb gazdagsága. Apró kedves

cselekedeteink tovább tartanak, mint egy egész élet. Az, hogy a
kedvesség, a nagylelkűség, az embertársainkba vetett bizalom
fontosabb a pénznél – az első és

legnagyobb lecke, amit apám tanított meg nekem.

Így pedig örökké velünk marad, és örökké él.

Igyekszem a következő sorok szellemében élni az életemet, és
mindig el is mondom őket minden nyilvános szereplésemen:

A szívedben sok szeretet,

kívánok egészséget eleget,

és sok barát legyen veletek.

Tizenötödik fejezet

Nem a fájdalmamat akarom megosztani veletek.

Hanem a reményemet.

Évekig nem meséltem a gyerekeimnek arról, miket éltem át. Először

akkor szereztek tudomást arról, mi történt velem, amikor véletlenül
meghallották, hogy erről beszélek. A fiam, Michael, már felnőtt volt,
amikor egyszer hallott a Nagy Zsinagógában a holokausztról
beszélni. Hamarabb odament, és elbújt a nehéz, vastag függöny
mögé, nehogy észrevegyem.

Utána könnyezve jött elő, és átölelt. Azóta a gyerekeim sokszor

eljöttek az előadásaimra, de külön velük, személyesen, még sosem
tudtam erről

beszélni. Ha megpróbálok mesélni a fiamnak, az apámat látom az

arcán. És ez egyszerűen túl nehéz.

Néha úgy érzem, nagy hibát követtek el azok közülünk, akik nagyon
sokáig nem mondták el a történetüket. Úgy tűnik, nem tudtunk
megszólítani egy egész generációt, pedig segíthettek volna jobbá
tenni a világot, segíthettek volna elkerülni annak a gyűlöletnek az
elharapózását, amelyet most látunk szerte a világban. Talán nem
beszéltünk eleget. Most már olyanok is

vannak, akik tagadják a holokausztot, akik nem hiszik el, hogy

valaha
megtörtént. El tudod ezt képzelni? Mégis mit gondolnak, hová tűnt
akkor hatmillió zsidó?

Hol szereztem ezt a tetovált számot?

Úgy érzem, kötelességem ma elmondani, mi történt velem. Tudom,

hogy ha anyám velünk lenne, azt mondaná: „Tedd meg az én
kedvemért! Próbáld

jobbá tenni vele a világot!”

Az évek során láttam, ahogy terjedni kezd az üzenetem. Csodálatos

érzés.

Sok ezer iskolásnak, politikusoknak, felnőtt embereknek adtam már

elő. Az én történetem mindenkinek szól. És az utóbbi húsz évben
minden évben elutaztam az Ausztrál Katonai Akadémiára is a fiatal
katonáknak előadni.

Őket akarom leginkább megszólítani – a tiszteket is, persze, de

különösen azokat a fiatalokat, akik egy nap talán harcolni fognak. Az
üzenetem fontos mindazoknak, akik valaha fegyvert fognak a
kezükbe.

Amikor iskolában beszélek, mindig megkérdezem:

– Aki ma reggel, mielőtt eljött otthonról, azt mondta, hogy „anya,

szeretlek!”, az tegye fel a kezét!

Egyik este, amikor hazaértem, a feleségem azzal fogadott:

– Eddie, egy bizonyos Mrs. Leigh telefonált. Kérte, hogy hívd vissza.

Vissza is hívtam.

– Mrs. Leigh, beszélni akart velem? – kérdeztem.

– Bizony, Mr. Jaku! Hát mit csinált a lányommal?!

– Mrs. Leigh! – nyögtem ki. – Nem csináltam semmit!

– Dehogynem! Csodát tett vele! Hazajött, és megölelt, és a fülembe

suttogta, hogy „anya, szeretlek!”. De hát tizenhét éves! Általában

csak veszekedni szokott velem!

Igyekszem ezt minden fiatalnak a lelkére kötni, akivel csak

találkozom. Az édesanyánk megtesz értünk mindent. Tudassuk vele,
milyen nagyra

értékeljük, mondjuk meg neki, hogy szeretjük! Minek veszekedjünk

azokkal, akiket szeretünk? Menj ki az utcára, állíts meg valakit, aki

eldobta a szemetet, veszekedj vele! Milliónyi ember van, akivel
inkább veszekedj, mint az édesanyáddal!

Sokáig hetente egyszer, miután felkeltem, megpusziltam a

feleségemet, és felvettem az öltönyömet, elmentem a Zsidó
Múzeumba előadni. Először

csak a zsidó gyerekek jöttek meghallgatni. Aztán más iskolák tanulói

is Sydney minden részéből. Aztán Ausztrália minden részéből. Aztán

felnőttek is kezdtek jönni, a tanárok, a barátaik, a rokonaik,

meghallgatni a mondandómat. Ezen nagyon meghatódtam. Én is
utazni kezdtem

mindenfelé, ahogy iskoláktól, közösségi csoportoktól, vállalatoktól,

mindenféle fiataloktól és idősektől érkeztek megkeresések, hogy
beszéljek náluk is a holokausztból megtanulható leckékről.

Egy nap levelet kaptam az ausztrál kormánytól. Azt írták, hogy egy

köztiszteletben álló orvos jelölt az Ausztrál Érdemrendre, és a

bizottság megfontolja a kitüntetésemet.

2013. május 2-án aztán már Flore-ral és a családommal utaztam

Sydney-be, a kormányzói palotába, ahol Új-Dél-Wales kormányzója,
Marie Bashir

ünnepélyesen átnyújtotta nekem az Ausztrál Érdemrend kitüntetést a

zsidó közösségért végzett munkám elismeréseképpen.

Micsoda megtiszteltetés! Milyen csodálatos – valaha hazátlan

menekült voltam, és semmi örömöm nem volt az életben. Ma pedig
ilyen

érdemrenddel tüntetnek ki!

Aztán 2019-ben megkeresett a TEDx, egy olyan szervezet, amely a

világon mindenféle emberek előadásait támogatja: az a koncepció áll
mögötte, hogy ezek mind „terjesztésre érdemes gondolatok”. Azt
mondták, szeretnének a segítségemre lenni, hogy az üzenetem a
lehető legszélesebb közönséghez elérhessen: több mint ötezer
érdeklődő ül majd az előadóban, de az

interneten több százezren tudják majd követni az előadást. 2019.

május 24-

én fel is léptem a pódiumra életem talán legnagyobb előadását

megtartani.

Addig még sosem beszéltem többezres hallgatóság előtt! Amikor

befejeztem, mindenki talpra ugrott, és csak tapsoltak, tapsoltak.

Utána a folyosón százával álltak az emberek, akik csak a kezemet
akarták

megszorítani, vagy meg akartak ölelni.

Amióta felkerült az előadás az internetre, már több mint

negyedmillióan nézték meg. Ez a technológia csodálatos! Az én
gyerekkoromban még

távirattal vagy postagalambbal üzentünk. Most meg a világon

mindenhonnan kapok leveleket emberektől, akik hallottak rólam, és

szerették volna tudatni velem, mennyire megindítónak találták a

történetemet.

Nemrég egy kézzel írt levelet kaptam egy amerikai nőtől, akivel
sosem találkoztam. Azt írta:

„Tizenhét perc alatt Ön annyi gondolatébresztőt mondott, hogy

teljesen megváltoztatta az életemet!”

El tudod képzelni? Nem olyan rég még nem akartam én senkivel

sem

megosztani a fájdalmamat. De ez azelőtt volt, hogy rájöttem volna:

nem a fájdalmamat akarom megosztani. Hanem a reményemet.

2020-ban jelöltek az „Év új-dél-walesi idős állampolgára” címre. Nem

nyertem meg, de az első négy közé kerültem, és ez azért nem rossz
egy százévestől!

Addig fogom mesélni, mi történt velem, amíg csak tudom. A Zsidó

Múzeum csak erővel dobhat ki, nem vonulok vissza! Ha elfáradok,

mindazokra gondolok, akik nem élték túl, akik nem tudják elmesélni,
mi történt velük. És azokra, akiknek még ennyi idő után is úgy fáj,
hogy képtelenek elmesélni. Az ő nevükben beszélek. És a szüleim
nevében.

Pedig nehéz elmesélnem mindezt. Néha nagyon is fájdalmas. De

megkérdem magamtól: mi lesz, ha mi már mind nem leszünk? Mi

lesz, ha az utolsó túlélők is elmennek? Akkor eltűnik a történelemből,
ami velünk történt? Vagy emlékezni fognak ránk? Eljött az új
generáció kora, a

fiataloké, azoké, akik szenvedélyesen szeretnék jobbá tenni a

világot. Nekik kell hallaniuk a mi fájdalmunkról, nekik kell
megörökölniük tőlünk a reményt.
Egy mező üres hely, de ha az ember veszi a fáradságot, és ültet
valamit, akkor lehet belőle kert. Az pedig valami élő. Adunk valamit,
és cserében kapunk is. Ha nem adunk semmit, nem is kapunk
semmit. Egy kikelő virág is maga a csoda: azt jelenti, nőhet még
több. És ne feledd, egy virág az nem csupán virág, az a kert
kezdete!

Így hát továbbra is elmesélem mindazoknak, akiket érdekel, hogy mi

történt velem, mi volt a holokauszt. Ha csak egyetlenegy emberrel
megértetem, máris megérte. És remélem, megértettem veled is,
kedves új barátom.

Remélem, megjegyzed a történetemet.

Epilógus

Hetvenöt évvel ezelőtt, a háború utáni időszakban megtudtam, hogy

Belgiumban őriznek egy háborús bűnös nácit, és elintéztem, hogy

bemehessek hozzá. Megkérdeztem tőle:

– Miért? Miért csinál valaki ilyet?

Nem tudott mit mondani. Egész testében remegni kezdett, és elsírta

magát.

Már nem is volt egészen ember, csak az árnyéka. Majdnem

megsajnáltam.

Nem tűnt gonosznak.

Szánalmasnak tűnt, mint aki máris halott. És a kérdésemre sem

kaptam választ.

Minél öregebb leszek, annál többet töprengek azon, hogy: miért?

Máshogy nem tudok rá gondolni, csak úgy, mintha mérnöki kérdés
volna, amit meg tudok oldani. Ha van előttem egy gép, meg tudom
vizsgálni, megállapítani, mi a baja, megkeresni, mi romlott el benne,
és megjavítani.

Az egyetlen válasz, amely az eszembe jut, a gyűlölet. A gyűlölet

olyan, mint egy kezdődő

betegség, mint a rák korai stádiuma. Lehet, hogy megöli az

ellenségedet, de közben téged is elpusztíthat.

Ne hibáztass másokat a balszerencséd miatt! Soha senki nem

mondta, hogy az élet könnyű, de ha szeretsz élni, mégiscsak
könnyebb. Ha gyűlölöd az életedet, képtelen leszel tovább csinálni.
Ezért törekszem mindig a

kedvességre. Lehet, hogy sokat szenvedtem, de szeretném

bebizonyítani, hogy a náciknak nem volt igazuk. Meg akarom
mutatni azoknak, akik

gyűlölnek, hogy nincs igazuk.

Így hát nem gyűlölök senkit, még Hitlert sem. Nem bocsátok meg
neki. Ha megbocsátanék, elárulnám a hatmillió meggyilkolt zsidót.
Nincs

megbocsátás. Amikor ezt mondom, annak a hatmilliónak a nevében

beszélek, akik nem állhatnak ki magukért. De élni is az ő nevükben

élek, a lehető legjobban, ahogy csak tudok.

Amikor életem legsötétebb időszakát magam mögött hagytam,

megfogadtam, hogy a hátralévő időmben boldog leszek, mosolyogni

fogok

– mert ha az ember mosolyog, a világ is vele mosolyog. Az élet nem

mindig csupa öröm. Időnként vannak nehezebb napok. De sosem
szabad

elfelejtenünk, milyen szerencsések vagyunk, hogy élünk: és ebben

mindannyian szerencsések vagyunk. Minden lélegzet ajándék. Az
élet szép, ha hagyjuk, hogy az legyen. A boldogság a mi kezünkben
van.

Hetvenöt évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy lesznek

gyerekeim, unokáim és dédunokáim. Az emberiség legalja voltam

akkor.

Most pedig tessék, itt vagyok.

Szóval miután leteszed ezt a könyvet, légy szíves, mindenképp

szánj rá időt, hogy értékeld az életed minden pillanatát – a jót és a
rosszat is. Néha könnyek jönnek. Máskor meg kacagás. Ha
szerencséd van, barátok is

lesznek, akikkel megoszthatod mindezt, ahogy nekem is voltak,

egész

életemben.

Kérlek, ne felejts el boldognak lenni, nap mint nap; és másokat is

boldoggá tenni. Légy az egész világ barátja!

Ezt kéri tőled új barátod, Eddie.

Köszönet

Sosem szándékoztam könyvet írni, és nem is gondoltam, hogy

fogok, hiába nógattak sokan az évek során, és hiába írta le a
tapasztalatait előttem számos holokauszttúlélő társam és barátom is.

Végül a Pan Macmillan megkeresése győzött meg, hogy élemedett

százévesként írásba foglaljam az élményeimet és a gondolataimat.

Ezért őszinte köszönetet kell mondanom Cate Blake kiadóvezetőnek
és Liam
Pieper írónak: Cate-nek, mert annyira hitt ebben a dologban, és
kitartott mellette, Liamnek pedig az érzékenységéért, és mert olyan
ügyesen,

gondosan öntötte formába a szavaimat.

De ebben a vállalkozásban semmivel sem volt kevésbé fontos a

drága

családom bátorítása, kedves feleségemé, Flore-é, és fiaimé,

Michaelé és Andréé.

Nekik ajánlom ezt a könyvet, és az unokáimnak, Danielle Jaku-

Greenfieldnek, Marc Jakunak, Phillip Jakunak és Carly Jakunak;

valamint a dédunokáimnak, Lara, Joel és Zoe Greenfieldnek, és
Samuel és Toby

Jakunak. És persze a közelebbi és távolabbi családnak is: a húgom,

Johanna leszármazottainak, Leah Wolfnak és Miriam
Oppenheimnek,

nagybátyámnak, Moritz Eisennek (drága édesanyám testvérének) és

nagynénémnek, Sala Dessauernek (édesapám testvérének), akik

mindketten még a katasztrófa előtt elhagyták Európát, és
Palesztinába mentek. És mindazon rokonaim emlékének, akiket az
emberiség történelmének

legkegyetlenebb rezsimje meggyilkolt.

Annak a hatmillió ártatlan zsidónak, akik nem szólalhatnak már fel,

és a kultúra, a zene emlékének, annak a rengeteg lehetőségnek,
amely elpusztult velük együtt.

Minden barátomnak, akikkel a holokauszt óta eltelt hetvenöt évben

találkoztam.
Köszönetet kell még mondanom a Sydney-i Zsidó Múzeumnak és

csodálatos munkatársainak, akik már a múzeum megnyitása, 1992

óta

bátorítottak, hogy mondjam el a történetemet fiataloknak és

idősebbeknek egyaránt. A múzeum jóformán a második otthonommá
vált, munkatársai,

önkéntesei pedig a második családommá.

Az angol nem az anyanyelvem, és előrehaladott korom miatt sem

volt egyszerű feladat ezt a könyvet megírni. Azért remélem, az
olvasók mégis úgy érzik majd, érdemes volt.

Egyedül tehetetlenek vagyunk, de együtt erősek.

Azt szeretném, ha a világ jobb hely lenne, és remélem, az

emberiség is jobb lesz egy kicsit ettől a könyvtől. Azt szeretném
tanácsolni mindenkinek, hogy soha ne adja fel a reményt.

Soha nincs késő ahhoz, hogy jóakaratú, udvarias, szeretetteljes

emberekké váljunk.

Mindenkinek kívánok

Jó szerencsét!

Alles Gute!

Bonne chance!

Barátod,

Eddie Jaku
Eddie (elöl jobboldalt) a nagycsaláddal 1932-ben. Ő lesz majd az
egyetlen, aki túléli a holokausztot
A tinédzser Eddie a szüleivel, Linával és Isidore-ral, és Hennie
húgával
Eddie Belgiumban, 1941-ben
Hennie Eddie jó barátjával, Kurt Hirschfelddel, 1945-ben
Flore és Eddie az esküvőjükön, 1946. április 20-án
Eddie és a kisfia, Michael 1950-ben a Surriento gőzös fedélzetén,
úton Ausztrália felé
Új élet Ausztráliában! Eddie benzinkútja Mascotban, az

1950-es évek közepén

Harry Skorupa, Fortunée Molho (Flore anyja), Eddie a

karján Michaellel, Flore és Bella Skorupa egy

holokauszttúlélő barátjuk esküvőjén a Maccabean

Hallban, 1951-ben
Flore és Eddie Sydney-ben, 1960-ban

2013-ban Eddie átveszi az Ausztrál Érdemrendet Új-Dél-

Wales kormányzójától, Marie Bashirtól

Jobboldalt: Eddie, Andre, Flore és Michael

2019 májusában Eddie ezer és ezer új barátja előtt

beszél Sydney-ben. (A TEDxSydney és a Visionair Media

szíves engedelmével)

Eddie a kilencvenedik születésnapján unokái, Phillip,

Carly, Marc és Michael társaságában

Eddie és a fiai, Michael és Andre, valamint a menyei,

Linda és Eva a sydney-i Zsidó Múzeum rendezvényén

2017-ben

A jövő generációi! Eddie unokái a családjukkal. Danielle a férjével,

Jerry Greenfielddel és a három gyermekükkel, Zoéval, Larával és
Joellel
Marc a feleségével, Rachellel és a fiaival, Tobyval és

Samuellel
Eddie a derékszíjával. Ez volt az egyetlen személyes

holmija, amelyet nem koboztak el tőle, amikor

Auschwitzba deportálták

(Fotó: Katherine Griffith; a sydney-i Zsidó Múzeum szíves

engedelmével)
Document Outline
Table of Contents
..................................................................................
Prológus
...........................................................................................
Első fejezet
.......................................................................................
Második fejezet
....................................................................................
Harmadik fejezet
...................................................................................
Negyedik fejezet
...................................................................................
Ötödik fejezet
.....................................................................................
Hatodik fejezet
....................................................................................
Hetedik fejezet
....................................................................................
Nyolcadik fejezet
..................................................................................
Kilencedik fejezet
.................................................................................
Tizedik
fejezet.....................................................................................
Tizenegyedik fejezet
...............................................................................
Tizenkettedik fejezet
..............................................................................
Tizenharmadik fejezet
..............................................................................
Tizennegyedik fejezet
..............................................................................
Tizenötödik fejezet
................................................................................
Epilógus
...........................................................................................
Köszönet
...........................................................................................