A KÖNYVEMBER

Magyar írók novellái

(publicisztikai írásai) a könyvről

Gyűjtötte, válogatta és összeállította: Kőrössi P. József

A borító
Ferenczy Károly: Napos délelőtt című festménye
részletének felhasználásával készült
A MESEKÖNYV KIS HERCEGNŐJE
 Tormay Cécile
A MESEKÖNYV KIS HERCEGNŐJE
Egy réges-régi mesekönyvben éldegélt az aranyhajú kis hercegnő.
Mióta vissza tudott emlékezni, mindig ott élt a könyvben egy színes
kép tornyos lovagvárának az erkélyén és nagy ibolyakék szemével
mozdulatlanul nézett le a tájra, mely sohasem változott.
A kis hercegnő olyan szép és olyan szőke volt, mint amilyenek
csak a tündérmesék hercegnői lehetnek. Aranyhímes, hattyúfehér
ruhát viselt, gyöngyös kis tarsoly függött a csípőjén és a kezében
egy liliomot tartott. De ez az örökös liliom fárasztotta őt, nem volt
értéke a szemében, mert eddig még senki sem akarta elvenni tőle...
El szerette volna dobni. Ki szeretett volna futni a képből, hogy
meglássa valahára, milyen túl a mesén a világ.
Rég megunt mindent odabent a könyvben. Unta a sárgasugaras
napot, mert mindig sütött a felhőtlen égen; unta a vérpiros rózsákat,
mert mindig nyíltak a bástyák falán és mindennél jobban unta azt a
bársonyzekés, ifjú hegedőst, aki pávatollas fövegével egy virágzó
hársfasor mélyéből jött feléje, szüntelenül jött... jött és sohasem ért
hozzá.

Kimondhatatlanul egyhangúnak találta az életet és szinte már nem

bírta többé elviselni, mikor váratlanul egy kézzel írott csodálatos
papírlap került a mesekönyv nyomtatott lapjai közé. Valaki
titkolódzva, éjnek idején egy levelet bújtatott el a könyvben. A levél
meglapult a mesék között és egészen csendben volt. Meg se
mozdult, de azért körülötte virágszagú melegség szűrődött át az
avult lapokon, mintha nyugtalanítóan a tavasz áradt volna ki belőle.
Ez a tavasz megérintette a kis hercegnő kicsiny sóvárgó testét.
Vágyakozni kezdett valami után, amit nem ismert. A szeme
idegenszerűen nagy lett és az arcocskája halavány. Kínlódott a
mondhatatlan, mozdulatlan, hontalan vágytól. És egyszer, mikor kinn
a világban véletlenül éppen éjszaka volt, míg a képen konokul sütött
tovább a sárga nap, kétségbeesésében segítségért kiáltott.
A mesekönyv száz lapján hangzott át a kiáltása és egy vén
varázslónő, aki a szomszédos kép festett rengetegében éldegélt,
meghallotta a kiáltást és megszánta az unatkozó hercegnőt.
A varázslónő kunyhója felett a várkert a sáfrányszínű örökös napja
helyében a mesék sohasem fogyó ezüstös holdkorongja világított. A
pávatollas hegedűs helyett pedig kígyók és békák igyekeztek előre
mozdulatlanul. A varázslónő is tudta hát, milyen szomorú az
egyhangúság és arra is emlékezett, hogy hajdanában, mikor még
nem volt ilyen kopott és öreg, gyakorta elkalandozott a
mesekönyvből a változó világba.
A vén boszorkányok szívesen oktatják ki a fiatal hercegnőket... Ő
sem tétovázott sokáig. Fejébe nyomta csodahegyes süvegét,
beburkolta magát bűvös köpenyegébe, aztán hirtelen átnyargalt a
mesekönyv száz nyomtatott lapján. Lihegve nyargalt a fekete sorok
között, a fehér dűlőutakon és betoppant a lovagvár napsütötte
kertjébe.
A varázsvessző megsuhogtatta a levegőt, és az erkélyen csengőn
felnevetett a kis hercegnő. Első mozdulatával eldobta a liliomot,
aztán kecsesen összekapta aranyhímes pici uszályát és boldogan
iramodott át a lovagtermen, a hosszú folyosókon.
Már a toronylépcsőn szökdécselt lefelé. Siető alakja a lépcső
fordulóinál bukkant fel és sebesen tűnt tova az apró ablakok nyílása
mögött. Egyre lejjebb látszott, mintha süllyedt volna a toronyban.
Fátyola, mint egy fehér ostorcsapás lobogva, hirtelen kanyarodott
utána. Egyszerre csak kiszaladt a várkapun, de nem a hű hegedős
felé, aki már olyan régen jött, hanem ki a kertből, a képből kiszaladt
a lap fehér peremére.
Mintha felhőkön át szűrődött volna, a mesék messzeségéből,
tompultan hangzott utána a varázslónő intelme.
– Vigyázz, te Óperenciás királyok leánya! Térj haza az első
kakasszóra, különben szörnyen meglakolsz...
– Visszajövök időre! – kiáltotta a kis hercegnő könnyedén és egy
merész szökéssel beleugrott a mesekönyvből a valóságba.
 A zökkenés nagy volt és a hercegnő megtántorodott egy
pillanatra. Egy könyvespolcon állt, fenn a magasban. Szepegve
kapaszkodott a polc faragványaiba és ibolyakék szeme csodálkozva
nézett bele a világba. A világ tele volt könyvel. A világ sötét volt.
Csak a túlsó végében sütött rózsaszín selyemháztető alatt egy
kicsiny nap. Fényénél halvány fiatalasszony olvasott egy levelet.
A kis hercegnő figyelmesen nézte őt és meglepődve ismert rá a
kezére. Hiszen az a szép gyűrűs kéz rejtette el a mesekönyvbe a
nyugtalanító levelet, melyből a tavasz áradt... Más egyéb is jutott az
eszébe. – Réges-régen, hajdanában, mikor az asszony még rövid
ruhácskában járt és a haja lobogott a szélben és a mesekönyv
minden éjjel a párnája alatt aludt, akkoriban nagyon jó pajtások
voltak ők ketten.
Azóta magasra nőtt az egykori vásott kis leány, megszépült és
megváltozott. Szelídebb lett; most szinte elfogódottnak látszott.
Minduntalan elölről kezdte olvasni a levelet, minduntalan oszlopos
órájára nézett.
Az óra ütött. Az asszony hirtelen felállt és sajátságosan
mosolygott. Ez a mosoly az ajkán maradt, míg lábujjhegyen az
ajtóhoz nem ért. Egy pillanatig hallgatódzott, aztán feltárta az ajtót.
Langyos, mámoros éjszaka igézete, tücskök halk ciripelése,
idegenszerű messze madárfütty áradt a szobába. Az asszony
hátraeresztette a fejét és ellenállhatatlanul ment ki a szabad ég alá,
úgy, mintha oda akarta volna adni magát az éjszakának, mintha a
boldogságba menne...
A kis hercegnő is oda vágyott menni. Egyszerre mindenáron
szabadulni akart a polcról a bőrköpenyes, selyem- és papírruhás
könyvek közül. De a polc kegyetlenül magas volt és ő gyenge és
kicsiny.
Szerencsére a szomszédos könyvben egy ifjú veronai nemes
lakott, akit Rómeónak hívtak. Az ifjú veronai mindig kéznél tartott egy
kötélhágcsót. Lovagiasan felajánlotta a hágcsót a kis hercegnőnek
és mivel járatos volt az ilyesmiben, lesegítette őt a magasból az
ablakdeszkára.
 A nyitott ablakon át egy futórózsa gallya nyúlt be a szobába. A kis
hercegnő megfogódzott benne. A gally meghajlott alatta, átemelte a
falon és szelíden letette a kertbe.
A kert, csodák-csodája, egészen olyan volt, mint a kis hercegnő
mesebeli kertje. Csak a nap volt más az égen. Sugártalanul
világított, kéken, andalítóan, szelíden. Ezüstös fényében rózsák
nyíltak a várfalán. Tornyok, erkélyek mindenütt... és a virágzó
hársfasor zöld mélyéből egy férfi közeledett épp úgy, mint a hű
hegedős. Csakhogy ez jobban sietett. Minden lélegzettel fogyott a
távolság és egyszerre ott állt a kis hercegnő előtt.
– Te vagy a világ legszebb és legszőkébb hercegnője – suttogta
elragadtatva.
– És te, ki vagy? Hogy hívnak? – kérdezte szívdobogva a kis
hercegnő.

– Szeretőnek hívnak – mondta az idegen.

– Szerető?... Milyen szép neved van...
Az idegen lehajolt és megcsókolta őt.
– Mi volt ez – a kis hercegnő pirulva rezzent össze –, hiszen az
ajkad most mondta a legszebbet, most, mikor nem beszélt.
– Csak egy csók volt, amit mondtam.
– Nem értelek. Az én mesémben sohasem volt szó ilyesmiről.
Beszélj, mi hát a csók?
– A csók... a szótalan szó: a mondhatatlan megmondása – felelt
az idegen.
– Szeretem a mondhatatlant – suttogta önfeledten a kis hercegnő
–, mondd meg még egyszer nekem.
És ezentúl minden éjjel kiszökött meséjéből a valóságba, hogy a
Szerető szótlan ajkát beszélni érezze az ajkán.
Nap nap után csak az első kakasszó vetette haza. A virradat
homályában nemegyszer találkozott a szép halavány asszonnyal. Ő
is ilyenkor tért meg, ő is sietett. Mint az árnyak surrantak el egymás
mellett és a kis hercegnő észrevétlen beosont a mesekönyvbe.
Odabenn időközben csendesen, csendesen sok minden
megváltozott. A liliom, melyet reggelenként felemelt a földről,
szomorúan hervadt. A hű hegedős a hársak alatt egyre halványabb
lett.
Utóbb még a mesekönyv is megváltozott. Titkolódzni kezdett,
hátrább került a polcon a többi könyv mögé és szelíd lapjai között
egyre veszedelmesebb, egyre forróbb leveleket bújtatott el. A
levelekben rejtélyes tüzek égtek, lángok csaptak ki belőlük és a
hevük megérintette a kis hercegnőt, mikor elhaladt mellettük, mikor
kalandozásaira indult a mesekönyvből.
Nyár volt a levelekben, kinn a világban is nyár volt, a kis hercegnő
vérében is. Gyönyörű nyár, forró éjszakák.
Sok éjszaka múlt... Olykor már fütyörészett a szél a kéményben;
száraz lomb vergődött az ablaküvegen. A mesekönyvbe lassan,
lassan hűvösödő, ködös levelek érkeztek. A napok rövidebbek
lettek... rövidebbek lettek a levelek is. Egyre ritkábban jöttek és egy
este, mikor a kis hercegnő útnak eredt a könyvespolcról, sírva találta
a szép halavány asszonyt és nem volt többé levél a kezében.
Nem szánta meg. A boldogok a napot hordják a szemükben és
szivárványt látnak még a könnyekben is... a mások könnyében. A kis
hercegnő ekkor még nem tudta, mik a könnyek és nem tudta, hogy a
nyár elmúlhat valaha.
Pedig az idő, mely állva-álldogál a mesekönyvek színes képein,
kinn a világban sietett, futott, rohant. Már elvirágzottak a rózsák.
Fenn az égen, nagy ordas fellegeket görgetett a szél az éjszakák
andalító ezüstös napja elé. És mint a mesekönyvbe rejtett utolsó
levelek, olyan hűvös, ködös lett a levegő. Avar lett a lombból...
A kis hercegnő fázott és félt az elhagyatott, sötét nagy kertben.
Kedvese olyan gyakran, olyan hosszasan váratott magára. És
azután, ha végre mégis eljött, egészen lassan jött a hársfasorban,
majdnem olyan lassan, mint a hű hegedős.
A kis hercegnő nem tudta ezt észrevenni és esedező szerelemmel
tartóztatta a Szeretőt, mikor sietve menni kívánt. Pedig... a kakas
már régen kiáltott! De a kis hercegnők sohasem hallják meg a
kakasszót, ha egy elmúló szerelmet akarnak maguknak
visszakönyörögni.
Soká könyörgött, soká késett... A kakas másodszor kiáltott és...
mire újból éjszaka lett, beteljesült a varázslónő jóslata. A kis
hercegnő szörnyen meglakolt... Akit légyottra várt, az nem jött el
többé.
Remegve járta be az őszi kertet. A szélben nyikorogva inogtak a
fák. Tántorgó fagyos árnyak kúsztak körülötte a nedves föld felett.
És ahogy futott, kísértetiesen jött eléje a megholt hársfasor.
Iszonyodva hátrált, de hűséges hangja azért mindig hívott valakit,
aki nem felelt, Két kezébe temette az arcát. Mit keres ő itt? És
egyszerre vissza akart volna menekülni a mesébe.
De a mesébe vivő utat befújta a szél, eltemette az ősz... Csakis
Valóság volt körülötte. És a fájdalom, mely ebben a pillanatban a
szívébe kapott, nem a mesék, az emberek fájdalma volt, és nem a
mesék, az emberek könnyei futották el a szemét. Ezek a keserű,
igazi könnyek sápadtra mosták arcocskáját és a vad fájdalom,
hattyúfehér ruhája alatt, épp ott a bal oldalán, összetépett valamit...
Mire sok tévelygés után, virradattal hazavergődött a
mesekönyvbe... szíve felett elszakadt a papiros.
Oda tette a kezét: ne lássák meg a mesében. De ettől kezdve
hiába sütött a képen a nap, hiába nyíltak az örökrózsák, hiába jött a
lombos há1rsfasorban a sóvárgó hegedős, ő nem tudta többé
elfelejteni, hogy túl a könyvön, a Valóság országában elhervadtak a
virágok, elmúlt a tavasz és elmúlt a nyár.
„Vajon az emberek is elbújnak-e a meséjükben, ha ősz lesz
odakinn?” Erre gondolt és ugyanabban a pillanatban egy átfagyott,
hideg kezecske leemelte a polcról a régi könyvet.
A kis hercegnő felágaskodott, hogy lássa, mi történik. És amint
kihajolt az erkély könyöklőjén, hirtelen mozdulatától – éppen az ő
képénél felnyílott a könyv.
Ujjacskái között megingott a hervadt liliom. Régi barátnője, a szép
halavány asszony állt előtte. De nem egyedül: valaki állt az oldalán.
Valaki, akit Szeretőnek hívnak túl a mesén. A kis hercegnő remegni
kezdett. A váracska is remegett, a tornyok is, a fák, a kék boltozat,
még a könyv is remegett az asszony kezében. Majdhogynem
összedűlt az egész mesebeli mindenség.
A Szerető idegenül pillantott el kicsinyke kedvese felett, szinte
úgy, mintha sohasem látta volna őt. A halavány asszony pedig
elővette az égő, az első leveleket a könyvből. Tanúskodni hívta őket.
Hívta őket, hogy vele könyörögjenek.

– Mindig szeretni fogsz... Mindig... Azt mondtad nékem egyszer

régen.
A Szerető megcsókolta, hogy elhallgattassa és közben más
asszonyra gondolt. Menni akart, de azért ígérte, hogy visszajön.
Majd később... Hiszen nem szeretett így soha senki mást.
– Nekem is ezt esküdte – suttogta fájdalmasan a kis hercegnő. –
Engem is elhagyott.
A halavány asszony a bal oldalához kapott, mintha a ruhája alatt,
bent mélyen elszakadt volna valami. És a szeme, reménytelen,
szomorú szeme úgy nézett a levegőbe, mintha messze, messze
akarna ellátni. Talán oda, ahonnan valamikor tavasszal útnak eredt.
Ő is élt egykor egy mesében, álomszerű, szűzies szép mesében.
Ő is kivágyott a nagy valóságba. És ő se hallotta meg a kakas
szavát. Soká maradt. Későn indult vissza... Ki tudja, nem fújta-e be
azóta az utat a szél? Ki tudja, visszatalál-e még valaha?
A KÖNYV ÉS AZ EMBER
 Somlyó Zoltán
KÖLTŐK SÁTORA
A pesti könyvkiadóknak már régóta fájdalmat okoz, hogy a magyar
költő könyve olyan, mint a rossz tészta. Nem kel. Nem kel el. Nem
kell. Ez nagy fájdalom a kiadónak. Mert amíg a magyar költő
legfeljebb nem ebédel, addig a kiadó a fenti oknál fogva sokkalta
hátrányosabb helyzetbe kerül, amit kiadói nyelven így lehetne
legszabatosabban kifejezni: nem találja meg a számítását. A költő
csak a kenyerét nem találja meg, de, ó, a szegény kiadó a
számítását nem találja meg. Pedig a kiadó szenvedélyesebb
számító, mint amilyen ebédelő a magyar költő!...
Kellett tehát egy magyar könyvhét. Egy jól megrendezett pesti
könyvhét, amely alkalmat ad arra, hogy a kiadó végre egy erős
reklám védnöksége alatt megszabaduljon a pincében eldugott
magyar könyvtől is. Mire van szüksége ehhez elsősorban a
kiadónak? A kiadónak ehhez elsősorban hatósági le- és átiratokra
van szüksége! Ezeket a kiadó megszerezte magának. (Sokkal
könnyebben, mint egy magyar költő egy ebédet.) Mire van szüksége
ehhez másodsorban a kiadónak? Ehhez másodsorban pénzre van
szüksége a kiadónak. Ezt is megszerezte a várostól, ahol tízezer
pengő költséget szavaztak meg a kiadóknak a könyvhét
megszervezésére és megrendezésére.
Tízezer pengő szép összeg. S miután magyar költők műveiről van
szó, és miután egy kitűnő magyar író alig két hete szökött a Dunába,
miután a legszerényebben se találta meg a számítását, érthető lett
volna, hogy a tízezer pengőből valami jusson a magyar költőknek is.
Valami kis töredék. Elvégre a magyar költő is valaki, ha nem is
ebédel mindennap. És különösen a kiadó szemével nézve, mert hisz
gépeit, palotáit, Wertheim-kasszája ajtajának zárjait a magyar költő
táplálja, nemcsak a Dekobrák, Edgar Wallace-ok... De a magyar
költőre semmi se jutott abból a tízezerből!
Azaz: mégis jutott valami. Egy sátor. A Vörösmarty téren. Erre a
sátorra kiírták, hogy: Költők sátora. Megadták a címet és rangot,
amint dukál. Ennyivel érje be a költő? Hogy meghagyják neki a
„költő” distinkciót. Én láttam is egy költőt, aki ott a sátor előtt annyira
elérzékenyült, hogy könnyezni kezdett. Aztán zavarában azt mondta:
semmi, csak egy rotációsgép esett a szemébe. Az a rotációsgép,
amelyen a magyar kiadó nem az ő művét, hanem egy külföldi
könyvet nyomatott ki...
Ebben a sátorban a költők saját kiadású könyveket árusítanak. Ha
tudniillik a mai gazdasági viszonyok között az utcai járókelőknek
volna ilyen célra egy-két pengője. De nincs. Azt a kis emléklapot,
amelyen nyolc-tíz kitűnő magyar író autogramja ékeskedik, alig
tudják egy-két emberre hosszas és kínos rábeszélés után egy
pengőért rásózni.
De maga a sátor. A pult mögött, írók helyett, tíz, tizenkét írónő.
Egy-kettő kivételével olyan dilettánsok, akiknek a nevét sohase
hallottuk. Ők állnak ott, és egy külvárosi krajzleros vénájával
agitálnak a saját kiadványaik és arcképes levelezőlapjaik mellett.
Igazi magyar költő szégyell odaállni. Erdélyi József például,
megundorodva attól, amit a sátorban látott, fölkapta a pultról összes
könyveit, taxiba ült velük, egyenest a Dunához hajtatott, és
beledobta őket a vízbe...
Ez, mint szimbólum, majdnem olyan megrázó, mint szegény,
mélytehetségű Cholnoky Lászlónak tényleges vízbe ugrása! Erről
külön cikket lehetne írni. Valami ilyen címmel: A magyar költő, aki a
Dunának írja a verseit...
A Duna elviszi a csengő magyar verseket a tengerre... Oda el
tudnak érkezni. De a magyar kiadó szívéhez nem!...
 Radnóti Miklós
„A SOK-KÖNYVŰ EMBER VÉDELMÉBEN”
Érdekes és tanulságos könyv jelent meg nemrégiben Az új
könyvek könyve címmel. Százhetven író, művész és tudós vall
olvasmányairól a vaskos könyv lapjain. A kötet folytatása egy
tizennyolc év előtti ankétnak, melyben nyolcvanhét író, művész és
tudós nyilatkozott. A régit is, a most megjelentet is Kőhalmi Béla, a
kitűnő könyvtáros és tudós szervező szerkesztette, jegyzetezte, s ő
írta a kötetek bevezető esszéjét is. A régi könyv ma antikváriumok
polcain is csak elvétve fellelhető ritkaság, de fontos és érdekes
dokumentuma az akkori Magyarország szellemiségének, filológusok
és tanulmányírók gyakran forgatott forrása. Új kötetében főként az
újabb nemzedéket szólaltatja meg Kőhalmi Béla, szeretné, ha
könyve teljesebbé tenné a századforduló körül született nemzedék
lelki alkatáról ismert vagy sejtett képet, jobban megmutatná
eszményeinek ideológiai gyökereit és megvilágítaná európai
kapcsolatait. A szándék nemes és a könyv tett, mert könyv-ről van
szó, s az új barbarizmus a nyomtatott szó erejének, a műveltség
vonzóerejének hanyatlásával kezdődik. A sok-könyvű ember
védelmében írja előszavát Kőhalmi Béla s a sok-könyvű ember
védelme a szellem és a szabadság védelme. Cave ab homine unius
libri – kiáltott Isaac D’Israeli. Ha jól meggondoljuk a dolgot, írja, az,
amiről az itt következő íveken szó van, nem is olyan nevetséges
időszerűtlenség, ha az olvasás funkciójának, s e funkció
szerszámának, a könyvnek ebbe a mi civilizációba átcsúszott
kultúránkban elfoglalt központi helyét szemügyre vesszük. Noha a
könyv sorsához nemcsak egy szellemi elit erkölcsi jobbléte
kapcsolódik, a könyv nemcsak néhány ezer jelvénytelen, hallgatag
ember ügye, a könyv, az olvasás szokása és funkciója életre-halálra
össze van láncolva a fehér ember kultúrájának sorsával. – Több
kérdés vetődik föl az ankéttal kapcsolatban még a vallomások
olvasása előtt, de a kérdésekre gyakran felelnek maguk a
hozzászólók.
 Nyilvánvaló, hogy a lélekre az olvasás kezdeti, gyermeki
állapotában nem művek hatnak, hanem olvasmányok tömege,
melyek legtöbbje nem is érdemli meg azt, hogy mű-nek nevezzük.
Mondanunk sem kell, hogy ennek a kezdeti, gyermeki állapotnak
nincs köze az élettani értelemben vett gyerekkorhoz, egybeeshet
ezzel, de kapcsolatuk független a megállapítástól. Ez magyarázza
az olvasótömegek sokszor csodálatba, illetve kétségbeejtő igényeit,
azaz igénytelenségeit. Később az olvasó tudatosodásával együtt a
művek, még később a remekművek hatása lép előtérbe.
A könyvek hatnak. S hogyan? Mi a könyv és az olvasó viszonya?
Szellemesen veti fel a kérdést Baróti Dezső, egyik kiváló fiatal
irodalomtörténészünk: „Vajon a könyvek fontosak, vagy csak én?
Könyvek hatottak rám, vagy én hatottam reájuk, mihelyt kezembe
vettem őket? Idegen szellemekkel társalogtam, vagy csak magamról
mondtam monológot, ha Vörösmartyt fedeztem fel, vagy betanultam
Marivaux szellemes sorait? Vajon azt kaptam-e tőlük, ami az
irodalomtörténeti kézikönyvek szerint is bennük van, vagy inkább
azt, amit én épp akkor vártam, nemcsak a könyvektől, hanem a
napfénytől, kerti virágoktól, a magyarságtól, a csillagos égtől, vagy a
szerelemtől? Egyáltalán kezemben tartottam-e azokat a könyveket,
melyekről mindjárt beszélni kezdek, vagy mind átizzottak fiatalságom
lüktetésétől és piedesztálra emelkedtek, megszépülve, esetleg
kihűltek meg nem értésemtől és leestek a padlóra? Még egyszer
kérdezem, nem olyanok voltak-e, mint jómagam?”
És néhány oldallal később a fiatal grafikusművész Buday György,
aki a nemzedék egyik legfontosabb csoportját szervezte meg, szinte
válaszol a kérdésre hozzászólásában, a könyvélmény és az élmény
viszonyát fejtegetve: „Valahogy azt kell hinnem, hogy a mi
nemzedékünk élete intenzívebb lett, s egyaránt lett intenzívebb
érzelmi, fizikai és szellemi téren. Nem lehet mondani, hogy
kevesebbet vagy kevesebb félét, vagy kevésbé alaposan olvasunk.
A bennünket közvetlenül megelőző nemzedéknél mindenesetre
aránytalanul többet, aránytalanul rendesebben, ismételnem kell a
szót: határozottan, intenzívebben. Mégis életünknek valami
természetes szeleprendszere gondoskodik arról, hogy a könyvekből
nyert élmények arányban legyenek az egyéb élményekkel. Azt
mondhatnók, hogy számunkra még a szellemi élményszerzés
tekintetében is csökkent, vagy megszűnt a könyv egyeduralmának
az a kizárólagossága, melyet sokszor oly mulatságosnak és
félszegnek érzünk az előttünk járók egynémelyikénél. – Talán a
társadalmi életformák sűrű változása tette lehetővé és kényszerített
bele bennünket erősebben magába az életbe, talán az élet tárult fel
előttünk követelőbben, vagy talán a bennünk munkáló és a
valóságot tárgyilagosan megismerni törekvő korszellem hajtott
minden rendű és rangú tényezők életközelségébe? Az eredmény
szempontjából mindegy. Tény, hogy a múlt és a jelen élettényeinek
minden mezejéről szinte egyforma szomjúsággal szívjuk magunkba
azt, amire szükségünk van. Túlságosan látunk és érzünk
összefüggéseket, látszólag ellentmondó dolgok és felzetek belső
összefüggéseit. Nem megtanultuk, hanem rájöttünk és
megtapasztaltuk többnyire, hogy az intellektus, az érzés és a
matéria milyen céltalan és reménytelen külön-külön önmagában.
Majd mindegyikünk megkísérelte hol egyik, hol másik
kizárólagosságára építeni fel életét és megbizonyosodtunk, hogy
számunkra ez nemcsak hogy nem lehetséges, de sivár is volna, s
mesterséges öncsonkítást jelentene. Megbizonyosodtunk, hogy van
valami természettől adott arány, valami struktúra, melyet hol itt, hol
ott tapasztalunk meg, amelyet táplálni és öntörvényei szerint ápolni
és felszabadítani kell s kimenteni a múltból itt maradt ezerféle kaloda
elnyomásából. Egyaránt eszköz erre élet és irodalom s egyaránt
formálja is: élet és irodalom.”
A könyvben is, a könyvről szóló beszámolókban is gyakran vetődik
föl az őszinteség kérdése. Az író, hogyha közölni akar, akkor is
alakít. Nem tud őszinte lenni. „Az emberi őszinteségnek, amit Ön
tőlem kíván, mihelyt tollat veszek kezembe, fölébe helyezném a
művészi őszinteséget, kért adatok helyett egy alakított arcképet
készítenék, amely egy többféle szempontból s különféle indulatokkal
fegyelmezett valóságot ábrázolna, s amelyből épp olyan távolságról
kellene visszakövetkeztetni szerzőjére, mint novelláiból, vagy
regényeiből” – írja a szerkesztőnek Déry Tibor. Így van, de ez a
lényegen nem sokat változtat. Freud óta csaknem mindegy, hogy
valaki elmesélt álmát valóban megálmodta-e, vagy csak kitalálja. Ha
nem a valóságot mondja el az író e könyvben, akkor kulturális
vágyálmait közli velünk. S oly sokkal kevesebb ez esetben a belső
valóság a valóságnál? A könyvek légkört teremtenek. Ahhoz, hogy
valaki egy mű légkörében éljen, szükséges okvetlenül a könyv
olvasása?
De kedvesen árulkodó is a könyv. A kiváló statisztikusról kiderül,
hogy igen szereti Poe Rejtelmes történetei-t. A hírneves sebésznek
Hilty Das Glück-je és Prohászka mellett mindennap néhány percig
Smiles az olvasmánya. Harsányi Zsolt nyilatkozatának két kedves
sorát is idéznünk kell: „Végül nagyon szeretem olvasni Szólalj,
szólalj; virrasztó című saját regényemet, csak ezt az egyet, mert a
többit nem szoktam olvasni” – írja. Hárman tanították meg arra,
hogyan nézze és lássa az embert és a világot: Ady, Freud és
Beethoven.
A könyv végén Kőhalmi Béla statisztikát közöl, az
olvasmányélmények ismétlődését számokban is kifejezi, sőt közli a
tizennyolc év előtti könyv statisztikáit is. Ha a kettőt összevetjük,
kiderül, hogy lényegi különbség nincs. A fiatalabb nemzedék
hagyományaihoz hozzátartozik az előző nemzedék alkotása is. A
kultúrközösség kollektív olvasmányélményét pedig a remekművek
adják. Minden kultúrközösségnél más és más remekművek. A kép
színeződik sajátos elemekkel, de közös könyvek vannak, melyek az
emberség nélkülözhetetlen összetevői. Százhetven vallomás közül
hatvannyolc Ady Endre, ötvennyolc Tolsztoj (főleg a Háború és
Béke), ötvenhét Dosztojevszkij (főleg a Karamazov és a
Félkegyelmű), ötvennégy Arany János, negyvenhét Goethe,
negyvenhárom Shakespeare, harminckilenc Biblia, Anatole France,
Jókai, harminchat Babits Mihály, harmincöt Thomas Mann (főleg a
Varázshegy), harminckettő Flaubert, harminc Petőfi.
A remekművek állják az időt. És az ember? Ave liber – búcsúzik
az ankét egyik költője –, moriturus te salutat!
 Márai Sándor
„SZIGONY JIMMY VESZÉLYBEN”
1
1942. augusztus 15.

Költséget és fáradságot nem kímélve, megvásároltam és

elolvastam az utolsó ponyvafüzetek egyikét, melyek a főváros utcai
árusítóinál még kaphatók. A költség nem volt sok: a füzet tíz fillérbe
került. „Szigony Jimmy veszélyben” volt a címe, s a „Duna”
könyvkiadó adta ki Budapesten. A fáradság már több volt: lámpát
gyújtottam s a füzetet melynek címlapján egy megkötözött kínait
három zöld kabátos, micisapkás, kézigránátos ember vesz körül – a
lámpa fénykörébe helyeztem és figyelmesen elolvastam. Körülbelül
úgy végeztem ezt a munkát, mint egy vegyész, aki veszedelmes
vegyi anyagot górcső alá helyez és figyelmesen megvizsgál.
Először életemben olvastam efféle ponyvát. Nem mondom ezt
finnyásan, sem büszkélkedve, az irodalmi ember szakmai gőgjével,
aki megveti a tömegek olvasmányát. De az élet rövid, rettenetes
sokat kell olvasni és soha nem jutott eszembe, hogy perceket is
áldozzak a ponyvára, mikor a mulatságos, az érdekfeszítő, az
izgalmas olvasmányok olyan áttekinthetetlen bősége vár reám, hogy
nem egy, hanem száz élet is kevés lenne, ha töredékét meg akarom
ismerni mindannak, ami érdekel. Nem rangérzék, hanem időhiány
fosztott meg eddig a ponyvától. Ismertem kitűnő és irodalmi
ízlésükben rendkívül szigorú embereket – így Babits Mihályt –, akik
szívesebben olvastak efféle ponyvát, mint álirodalmat. S mikor
gondosan áttanulmányoztam a „Szigony Jimmy veszélyben” című
legsötétebb ponyvaterméket, melynek minden oldalán durrogott a
revolver és folyt a vér, lélekben igazat adtam Babits Mihálynak, mert
ez a műfaj, a tízfilléres ponyva, mindenesetre becsületesebben az,
ami, mint az öt- vagy hatpengős álirodalom, mely a tömegek
kispolgári illúzióit szolgátja ki, éppen olyan szemérmetlenül, mint az
utcai ponyva, csak választékosabban, valamilyen enyhén hazafias
vagy valláserkölcsi lepelbe takarva a valósághamisítást. Láttam már
olyan ponyvát is, melynek „Székelyvér” volt a címe tehát nem „Maláji
vér”, jegyezzük meg jól –, s a címlapján nem gumifák állottak,
hanem magyar havasi fenyők, s a hóban éppen úgy csorgott a vér.
De ez a címszó: „Székely” – mentette a kiadót, aki e hazafias
köntösben pontosan úgy spekulált az olvasó lappangó vérszomjára,
mint Szigony Jimmy.
Szigony Jimmy egyébként azért került veszélybe, mert... de nem,
kár a papírért és fáradságért. Bizonyos, hogy a többi
harminchatmillió ponyva füzet, melyek gyártását most a kormányzat
– nagyon helyesen – betiltotta, mind ugyanegy kaptafára készült. A
tömegek agressziós és libidinózus ösztöneit szolgálta ki ez a műfaj,
s félelmes elgondolni, hogy ez a nyomdafestékkel elmaszatolt
vérszomj milyen sötét folyammal hömpölygött végig a magyar
értelem mélyebb tájain.
 2
A ponyvát tehát eltemettük, legalábbis egy időre, s most
szakkörökben, sajtóban, rádióban, nyomatékkal és ütemesen tér
vissza a kérdés: mit adjunk helyette a tömegeknek? Szigony Jimmy
lelép a színről, véres kezében két füstölgő revolverrel, s a színen ott
marad az olvasó, a munkás, a falusi nép, a kispolgár, s nincs a
kezében semmiféle olvasmány. A kérdés rendkívül időszerű,
nemzetnevelési vonatkozásai oly sürgetőek, hogy meg lehet érteni a
szakkörök aggodalmát és sietős próbálkozásait, mikor a legerősebb
szellemi mérgekkel intoxikált magyar tömegek számára az
elvonókúra során pótlékot keresnek, de hamar! Olyan ez, mintha
valaki egy életen át seprőpálinkát ivott volna s most, mikor eltiltották
a seprőpálinka s mindenfajta égetett szesz gyártását, az orvosok
hirtelen – egyik napról a másikra –, joghurtot vagy ásványvizet
ajánlanak pálinka helyett a betegnek. Hát a joghurtot nem issza
meg, ez bizonyos. Az elvont méreg helyére mást kell keresni.
Sok okos, megfontolt vélemény hangzott el e kérdésben. Van, aki
a magyar klasszikusokat óhajtja olcsó, füzetes formában behajítani a
konyhaajtón, van, aki a világirodalom derűs, könnyen érthető, oktató
vagy mulattató remekműveit akarja ugyancsak füzetes formában,
egyszerű, magyaros fordításban eljuttatni az olvasó tömegekhez. A
gyakorlat majd megmutatja, mit érnek ezek a kísérletek? Az
emberek semmivel nem szakítanak oly nehezen, mint a mérgekkel,
melyek károsak a lélekre vagy a szervezetre. Erőszakos
elvonókúrák eredménye mindig problematikus. Az a terv, hogy az
írók üljenek le íróasztalukhoz s az eddigi rémregény helyett írjanak
most gyorsan nevelő és nemesítő célzatú ponyvát, önmagában
elvetélt terv, mert az írókat nem lehet ilyesmire kényszeríteni; az író
csak azt írhatja, amire egy titokzatos parancs kényszeríti, s ha
rendelésre ír, abban nem telik kedve neki sem, az olvasónak sem.
De a harminchatmilliós évi ponyvaátlagot mégis csak pótolni kell
valamivel. S most vigyázzunk: ez a kérdés rendkívül fontos, egyike a
nemzet legfontosabb, időszerű kérdéseinek. Ha a rémregény helyett
hazafias ponyvát vagy valláserkölcsi ponyvát adunk – mert van ilyen
is; a szándék a döntő, nem a témakör –, ez a nagy nemzetnevelő
kísérlet éppen úgy megbukik, mint minden olyan kísérlet, melynek
jószándékú leple alatt az üzleti szándék korszerű jelszavakkal siet
eladni a maga selejtes portékáját. S ezt senki nem akarja; de a
veszély közel van. Láttuk a filmnél, hogyan burjánzott „nemzeti”
jelszavak alatt tovább ugyanaz az üzletiesség, mely a tömegek
legolcsóbb kispolgári ízlését iparkodott kiszolgálni a művészet és a
katarzis igénye nélkül; csak éppen valamilyen álnemzetiesség és
álerkölcsösség leplébe csavarta a maga gyanús portékáját. Ugyanez
következik be a ponyvapótlék esetében is, akármilyen magasztos
címkézéssel csomagoljuk majd az árut.
Azt hiszem, vegyes táplálékot kell adni, s mindig igazi tápanyagot,
nem pótszereket: mert az igaz irodalom mindig nemzeti is, erkölcsös
is, akkor is az, ha e nagy fogalmak konjunktúra-árusai nem érzik
annak. Természetesen nem úgy nemzeti és erkölcsös, ahogyan ezt
az alkalmi politikus vagy az erénycsősz elképzeli. Az irodalom, a
nagy hőfokú és igaz irodalom nemzeti célzatú, mert a nemzetet
valóságismeretre neveli s erkölcsös, mert tisztázza a fogalmakat s
megtanítja az embereket arra, hogy különböztetni tudjanak vágyaik
és a valóság, a jó és a rossz között. Minden igazi irodalmi műnek ez
a célzata és legfőbb értelme: a világirodalom nevelés, évezredes
pedagógia. Az író nemcsak a rémregény hazugságait veti meg,
hanem a jámbor, selypítő, jó hangzású téveszméket terjesztő
műkedvelés irodalmát is. Mindkettő egyformán kártékony;
nemzetnevelési szempontból a hazafias ponyva éppen olyan
veszély, mint amilyen veszélyben volt Szigony Jimmy és olvasója.
 3

Kísérelje meg az állam s áldozzon egy éven át e kísérletre:

harminchatmillió füzetben adjanak az elvont méreg helyett filléres és
füzetes világirodalmat. Dickenset, Goethet, Csehovot, Hugot,
Tolsztojt, Mikszáthot, Aranyt, Petőfit, Thackerayt, Proustot.
Proustot?... Látom az olvasó mosolyát. Hogyan képzelem el, hogy a
jövőben, a pesti konyhákban és a karcagi pitvarokon Proustot
olvassák? Erre a mosolyra csak azt felelhetem, hogy ne becsüljük le
embertársaink lelkét. Nem tudjuk, miféle igények lakoznak benne?
Én magam, akinek mestersége az olvasás, ötször indultam neki
Proust műveinek s ötször buktam bele, míg végül megértettem, hogy
itt nem francia urak és hölgyek sznob magánügyeiről van szó,
hanem az emberiség mítoszáról; s akkor elolvastam, oly
folyamatosan, mint az ábécét. Nem tudhatjuk, mit vár a
megnyomorított s mérgezett szellem, miféle gyógyszert? Kísérletről
beszélek, időben elhatárolt kísérletről. Nagy tömegek szellemi
igényeit amúgy sem lehet sokáig és eredményesen hivatalos
kísérletek módszereivel kielégíteni. Az élet megmondja majd, mit
akarnak a magyar tömegek olvasni? Fontos csak az, hogy most,
mikor a ponyva mérgét megvonjuk a lelkektől, adjanak nekik az első
időben helyette olcsón megszerezhető, olvasmányos s mégis
önművelésre késztető, igaz irodalmat, mentől nagyobb tömegben s
választékban. Éppen úgy van szükségünk erre, mint ágyúra és
tankra.
 Radnóti Miklós
KLASSZIKUSOK ÉS MODERNEK A „PONYVÁN”
Tolnai Gábor a Nyugat múlt havi számában érdekes és régen
időszerű „őrjárat”-ot írt az olcsó könyvkiadványok érdekében. Ez a
néhány mondat csak a fölvetett kérdést szeretné megtoldani, a
követelésen szeretne bővíteni.
A cikkben főleg a magyar klasszikusokról esik szó, holott ezek
mellett a magyar modernek és külföldi klasszikusok és modernek
szintén megérdemlik a „védelmet”, az Olcsó Könyvtár-t és a Magyar
Könyvtár-t idézve mindig felidézem a régi Nyugat Könyvtár, a
Modern Könyvtár, a Tevan-sorozat boldog emlékezetét is. És az
Olcsó Könyvtár és a Magyar Könyvtár füzetei között a magyar és
külföldi klasszikusok mellett megjelentek a magyar és külföldi
„modernek” is.
Könyvkiadásban is az előítéletek és rögeszmék korát éljük. A
könyvre éhes parasztság, proletárság és középosztály nem tud
könyvet venni, mert nincs pénze rá, s mégis azt hallom a
szakértőktől, hogy csak a drága könyv üzlet, azon keres a könyves,
az ügynök és a kiadó, sőt a közönségnek is csak a drága könyvhöz
„van bizalma”. Ki ez a közönség? Az az ezer olvasó, aki a
háromkötetes középszerű kiadói terméket vagy az irodalom álarcába
bújtatott „érdekfeszítően modern” szemetet falja és aztán
kölcsönadja még háromezer embernek? Ez a magyar
olvasóközönség?
Ennek a vélt közönségnek csak a „regényfolyamok” kellenek, nem
kell a novella, nem kell a vers – s a közönség (kénytelen vagyok
különbséget tenni vélt közönség és közönség között) megtölti az
előadótermet, ahol előadók vagy költők verseket mondanak, és
ugyancsak a közönség úgy vásárolta a Nyugat külföldi
dekameronjait, novellák tömegét, hogy hírmondónak akad csak
példány belőlük a kiadónál.
Elhiszem, hogy a nagy kiadóknak nem lenne komoly üzlet egy
Magyar Könyvtár- vagy Modern Könyvtár-szerű sorozat, de hány
komolynak látszó és hatalmas tőkebefektetést kívánó könyvüzletről
derült már ki, hogy nem komoly, s ha a nagy kiadóknak nem üzlet
egy kicsi, de biztos hasznot hajtó vállalkozás, miért nem csinálják a
közép- és kiskiadók? Ezek valóban kérdések, mert az „üzlet vagy
nem üzlet” minden bizonnyal nagy és bonyolult tudomány s a kérdés
üzleti részét illetően valóban érdekelné az irodalmi közvéleményt a
szakértők hozzászólása. Csak egyszerűen nem hiszem azt, hogy
Martin du Gard csupán drágán érdekli a közönséget és nem venné
meg nyolcvan fillérért vagy egy pengőért a szerző Afrikai vallomását
egy új Modern Könyvtár-szerű kis kötetben.
Le-leemelek írás közben egy-egy Nyugat-évfolyamot a polcról s
nézegetem a tartalommutatót. Gide A nők iskolája, Gide Ifjúság
Valéry híres Monsieur Teste-je, mindhárom Gyergyai remek
fordításában, Tersánszky és Füst Milán önállóan soha meg nem
jelent hosszabb elbeszélései ötlenek a szemembe hirtelen. Ezeket
nem lehet eladni nyolcvan fillérjével?
A könyvkiadás és az irodalom viszonya különben is külön
tanulmányt érdemel, de ennek egyik jelentős fejezete lehetne a
kiadói üzletpolitika hatása az irodalomra. Legjobb elbeszélőink
tárcának füttyentik el elbeszélés-ihletüket, s egyik jó barátom –
különben ismert regényíró, aki nem hajlandó erre – nyolc-tíz három-
öt íves kiadatlan elbeszélést őriz fiókjában, mert a napilapoknak s a
folyóiratoknak hosszú, a kiadóknak rövid. A részletüzlet pedig
ugyancsak furcsa helyzetet teremtett. Hogy ha ma remek regénnyel
jelentkezik egy mondjuk baptista felekezetű regényíró, a nagy kiadó
végtelen sajnálatára nem adhatja ki a könyvet, mert katolikus és
protestáns sorozata fut, de baptistája nem, s esetleg, nagyon is
esetleg szó lehet a kiadásról, ha az író hoz még kilenc kitűnő
baptistát, mert tíz könyv már sorozat, utazhat vele az ügynök. Mégis
ki kellene újra találni azt a már rég kitalált Magyar Könyvtár-t vagy
Modern Könyvtár-t. Műfordítói művészetünk is haldoklik
megszűnésük óta. A Modern Könyvtár-ban jelentek meg többek
között Babits Wilde-fordításai, tizenkilenc vers, ötvenkét oldalon (a
polcomon levő már második kiadás), s Tóth Árpád forditásában A
readingi fegyház balladája, le sem merem írni – harminckét oldalon,
s nem háborodott fel senki a füzetes terjedelmen. Ki adná ma ki
ezeket? Tudok kéziratban lappangó modern Puskin- és Lermontov-
vers fordításokról, mindkét költőből három-négy ívnyi anyag van
készen, ha jól tudom, Szabó Endrének jelentek meg orosz
versfordításai legutóbb – negyven éve. De tudok kéziratos finn,
angol, francia, német, latin, görög műfordításokról, kéziratos
Shakespeare-ről, egyes költőkről és antológiákról. Ez sem kell
állítólag annak a bizonyos és rejtelmes közönségnek. A Horatius
Noster című kiadványból mégis új kiadás készül, s Szabó Lőrinc rég
elfogyott Villon-ja is megjelent újra, hogy csak irodalomról szóljak, s
ne említsem az „átköltések” hat-hét ezres példányszámát.
A KÖNYVEMBER
 Ambrus Zoltán
KÖNYVMOLYOLY
I.

Frigyes bácsi a rendesnél is szórakozottabb volt és igen

rosszkedvűnek látszott. Szokatlanul gyorsan evett, mint aki alig
várja, hogy lerázhassa magáról az ebédelés robotját s
visszavonulhasson a dolgozószobájába; ha szóltak hozzá, egy-két
szóval vagy olyan csodálkozó pillantással válaszolt, mintha nem is
értette volna, hogy mit mondtak neki; izgatottnak tűnt fel és mintha
nem is igyekezett volna titkolni az izgatottságát.
A lányok nem mertek tovább kérdezősködni. Egy darabig, amíg
Frigyes bácsi a sajtot majszolta, senki se szólt egy szót se. Hanem
egyszerre az öreg tudós váratlanul megszólalt:
– Gyerekek, abban az egyben igazatok van, hogy már ideje volna
egy kis levegőt színi. Holnap reggel kimegyünk Gödöllőre.
A két öreg kisasszony összenézett. Ez az elhatározás annyira
meglepte őket, hogy nyugtalankodni kezdtek. És Laura kisasszony, a
fiatalabbik hajadon, aki még nem lépte át a negyvenedik esztendejét
– Laurácska, Frigyes bácsi szívének a kiválasztottja –, némi
tétovázás után nekibátorodott és megkockáztatta ezt a kérdést:
– De, Frigyes bácsi, csak nem érzi magát rosszul?! Olyan furcsa,
hogy ez most éppen Frigyes bácsinak jut eszébe!... Eddig hallani se
akart róla, hogy elmenjünk valahová!... Nyugtasson meg bennünket:
ugye nincs semmi baja?
– Persze, hogy nincs semmi bajom! – dörmögött az öreg. –
Egészséges vagyok én, mint a makk, és hogyha ez a sok tisztogatás
nem volna, egy köhentésemet se hallanátok soha. De persze ez az
örökös takarítás engem is megvisel; nem vagyok mai legény és ez
egy fiatalt is megviselne. Hanem hát én hiába beszélek nektek s
hiába mondom, hogy unom már ezt a temérdek takarítást; ti csak
nem akarjátok elhinni nekem, hogy ebbe a folytonos sepergetésbe
és szellőztetésbe én előbb-utóbb bele fogok betegedni. Azért
minduntalan kinyitogatjátok az ablakot és hol a padlót súroltatjátok,
hol törölgettek, poroltok, és a sok seprésnek se ideje, se órája. Pedig
nincs egészségtelenebb dolog, mint ez az őrületes takarítási mánia;
a sok nyitott ajtó és ablak kérlelhetetlen bizonyossággal reumássá
tesz mindnyájunkat, a temérdek seprés pedig felkavarja a port,
kikergeti odvaikból a bacilusokat, és az ember belélegzi, felszíja,
megrágja, lenyeli ezt a sok mindenféle élősdit, amelyek különben
békén pihennének a helyükön. Hogy az ördög vitte volna el azt a
gazembert, aki kitalálta ezt a sok gyalázatos tisztálkodást!
– De, édes bácsi – védekezett Laurácska –, a lakást mégis csak ki
kell valamikor takarítani! Aztán a szellőztetés magában véve még
nem egészségtelen, és a port le kell törülni a könyvekről, meg a
szemetet is ki kell söpörni!
– Igen, csakhogy mértékkel kellene takarítani, és nem olyan
eszeveszettül, mint ez a ti falusi leányzótok, akinek a betegsége az,
hogy még álmában is söpör és takarít. És tudjátok-e, mit csinál
nekem ez a leány? Leveszi a polcról a legrégibb, a legdrágább
könyvet, és ezzel püföli, porolja a többit! Tegnap is mit látok?!
Véletlenül benyitok a könyvtárszobába ... hát persze takarít, és
tudjátok-e, mit csinál?! Pidansat de Mairobert-rel porolja a többit,
Pidansat de Mairobert-rel!
Az öreg kisasszonyok ijedtükben nem tudtak mit felelni.
– Pidansat de Mairobert-t használja portörlőnek – sírt az öreg –,
Pidansat de Mairobert-t, a tizennyolcadik század történetének
legbecsesebb forrásmunkáját, Pidansat de Mairobert „Espion
anglais”-jának egy első kiadását!
– Pedig megmondtuk neki – hebegett Laurácska –, hogy a
könyvekhez nem szabad hozzányúlni!... – Meglássátok, ez a leány
még megöl engemet! – szólt az öreg tudós elkeseredetten.
Nagyon izgatott volt és szükségét érezte, hogy bűnbakot találjon,
akin kitöltheti a rosszkedvét. Panaszkodása aggodalommal töltötte el
a két öreg kisasszonyt. Hátha mégis rosszul van az öregúr? Hátha
meghűlt és valami kezdődő hurut bántja, hogy egyszerre a levegőre
vágyik? Olyan különös, hogy elkívánkozik a könyvei közül!
De kiderült, hogy az öreg csak rémítgette az unokahúgait.
Félreértették. Szó se volt róla, hogy nyaralni menjenek Gödöllőre.
 – Holnap korán reggel kimegyünk, és este, az utolsó vonattal
visszajövünk – világosította fel a húgait. – A szabad levegőt
mértékkel kell élvezni; a szabad levegőből hamar megárt a sok!
Az öreg kisasszonyok így is örültek a kirándulásnak. Nekik ez
esemény és sokat ígérő, ritka gyönyörűség volt; csöndes, egyhangú
életükben nemigen fordultak elő ilyen érdekes kalandok.
De nem tudták megérteni a dolgot.
– Hála istennek, nem beteg. De hát akkor mi baja lehet?! –
tűnődtek.
 II.
Marika kisasszony emlékezett rá, hogy Frigyes bácsi tegnap este
egy levelet kapott.
– Azóta folyton idegeskedik. Hidd el, ez a levél tette idegessé.
Előkerítették a levelet, s ez csakugyan megfejtette a talányt. Így
szólt:

„Öregem, meg fogsz pukkadni az irigységtől, és meg fogsz halni

a fájdalomtól, hogy elszalasztottad ezt az egyetlen alkalmat!...
Tudod-e, mi került a birtokomba? Az unikumok unikuma, az
„Anti Justine” első kiadásának egy példánya! Az igazi első
kiadás egy példánya!
Amint jól tudod, az ismeretes 1798-iki kiadás se kutya, mert a
könyvet 1803-ban Napóleon rendeletére elkobozták a Palais
Royal könyvkereskedőitől, s nemcsak a kiadónál és a
könyvárusoknál, hanem még a nyilvánosházakban talált összes
példányokat is megsemmisítették. Csak két példányt kíméltek
meg s ezeket ma a „Bibliothéque Nationale” titkos osztálya: a
„Pokol” őrzi. Így aztán nem csoda, ha ebből az 1798-iki
kiadásból is mindössze hat példány szaladgál a világban, azaz
dehogy is szaladgál!... inkább ül „mély tengerfenéken”, a
trezorok legelrejtettebb zugában, mint a Kohinoor. Azt is jól
tudod, hogy e hat példány egyikét, a Cigongne úr
gyűjteményének ékkövét, ezerötszáz frankért szalasztották el
Angliába, onnan Aumale herceg kaparintotta magához, akinek a
hagyatékából megfejthetetlen módon ellopták... Szóval ez a
kiadás se kutya. Monselet még nem is tudott egyébről, csak
erről a kiadásról, erről a hat példányról.
De hát ez semmi.
Hanem, amint igen jól tudod, Jacob fölfedezte, hogy ez az 1798-
iki kiadás csak látszólag az első, mert Restif de la Bretonne már
1797-ben kinyomtatta a saját kézi sajtóján az „Anti-Justine”
négy példányát, s ezt a négy példányt nagy pénzért adta el,
 roppant gazdag angol műbarátoknak. Nos, hát ennek az igazi
első kiadásnak egy példányáról van szó.
Nincs kétség.
Mert, amint igen jól tudod, az 1798-iki kiadás 134-ik lapján
felülről a 8-ik sorban az Ingénue névben nincsen sajtóhiba,
ellenben az előbb kinyomtatott négy példányban ezen a helyen
az Ingénue névről hiányzik az ékezet!
Nos, ne áltasd magadat, hogy nekem csak olyan példányom
van, amelyikben nincs meg a sajtóhiba! Az én példányom a jó,
az igazi, az unikumok unikuma, amelyben az Ingénue név a
134-ik lap 8-ik sorában helytelenül van, ékezet nélkül.
Elsápadsz, ugye, az irigységtől, amint én oda vagyok a
gyönyörűségtől!
És tudod-e, hogyan jutottam ehhez a kincshez?! Álruhában,
nagy, fekete álszakállal kerestem fel Hiéna barátunkat, a bécsi
antikváriusok gyöngyét. Persze, ha rám ismer, egyszerűen nem
áll velem szóba, mert tudja, hogy mindig megrablom a
tudatlanságát. De így gyanútlanul mutogatta meg a régi
könyveit. És az állatnak sejtelme se volt róla, hogy milyen kincs
van nála! Harmincnyolc koronára tartotta, s nekem volt pofám
lealkudni harmincötre! Hihihihi! Még most is folynak a könnyeim
a kacagástól. A kincs egy hitbizományt ér, s én egy negyedóráig
ócsárlom, amíg lealkuszom a három koronát!
De az örömöm nem volna teljes, ha nem mutathatnám meg
hozzáértő embernek. Nézd meg, öreg, a tulajdon szemeddel,
nézd meg, és lásd, hogy a 134-ik lap 8-ik sorában az Ingénue
névről hiányzik az ékezet!
Nem merem bevinni Pestre, mert félek, hogy ellopják.
Gyere az első gyorsvonattal! Ölel öreg barátod:
Hugó
(Gödöllőn, Kovács-villa.)”

Vagy úgy?! Az már más! Természetes, hogy Frigyes bácsinak ezt

a könyvet meg kell néznie, még pedig nagyító üveggel!
 III.

Mikor reggeli kilenc órakor leszálltak a vonatról, Frigyes bácsi így

szólt:
– Gyerekek, nézzétek meg a királyné szobrát és a hely egyéb
nevezetességeit. Én addig meglátogatom Hugó barátomat. Nesztek
pénz, hogy megebédelhessetek a vendéglőben vagy a vasútnál.
Nem ebédelek veletek, mert egyúttal meg akarom szemlélni Hugó
barátom könyvtárát. Ebéd után sétáljatok, nyaraljatok; élvezzétek, de
csak módjával, a szabad levegőt. Négy órakor fagylaltozzatok a
cukrászdában. Aztán sétáljátok ki magatokat; ha annyira szeretitek a
szabad levegőt, hát nem bánom, lakjatok jól vele. Hat órakor majd a
vasútnál találkozunk és hat óra húsz perckor haza utazunk.
– És Frigyes bácsi hol ebédel? – kérdezte Laurácska. – Törődöm
is én az ebéddel! Ha Hugó barátom nem hí meg ebédre, majd
szalámit hozatok a könyvtárba.
A leányok szót fogadtak és pompásan mulattak. Még virágot is
szedtek – mezei virágot! – régóta nem töltöttek ilyen szép délutánt.
(Otthon még hetekig beszéltek erről az emlékezetes kirándulásról.)
Frigyes bácsi ezalatt Hugó barátjánál dőzsölt. Reszketett, mikor a
kezébe vette a híres „Anti Justine”-t. Megkereste a 134-ik lap 8-ik
sorát, nagyítóüvegét ráhelyezte az Ingénue névre, s aztán
megkönnyebbülten sóhajtott fel:
– Az ékezetet csak kikaparták. Világosan látom, hogy kikaparták.
Ezen egy kicsit összekaptak, mert Hugót ilyen érzékenyen még
sohase sértették meg. De az a körülmény, hogy véletlenül ő volt a
házigazda, szerencsésen mérsékelte a haragját, s megmentette a
két régi cimborát attól, hogy halálos ellenségekként váljanak el
egymástól.
Azonkívül sokat enyhített a Hugó fájdalmán az is, hogy Frigyes
bácsi nem leplezgette az irigykedését.
– 1798-iki kiadás, hanem azért gyönyörű példány! Testvérek közt
is megér kétezer koronát, amatőrnek háromezret is. Már az igaz,
hogy szerencsés kópé vagy!... de micsoda remek ötlet is volt ez a
fekete álszakáll!
 Majd végigszemlélte Hugó barátja összes könyveit. Órákon át
mászkáltak fel s alá a felső polcokhoz vezető létrákon, szalámit
ebédeltek, s délután öt órára nem maradt könyv, amelyet végig ne
szaglásztak volna.
Frigyes bácsi kéjelgett; Hugó sugárzott a büszkeségtől.
Mikor elváltak, megölelték egymást, és Frigyes bácsi azt kérdezte:
– Nem félsz, hogy elloptam valamit?
– Hehehe, vigyáztam rád! – felelt az öreg Hugó. Elkísérte Frigyes
bácsit a vasúthoz, s a kisasszonyoknak, akik már egy óra óta
várakoztak két, nagy kazal mezei virággal, azt a bókot mondta, hogy
egyre fiatalodnak.
Mari kisasszony és Laurácska nagy megelégedéssel látták, hogy
Frigyes bácsinak az idegessége úgy elmúlt, mintha elfújták volna.
A vasúton keveset beszélgettek; mind a hármójukat nagyon
elfoglalták a gondolataik. A sok új benyomás.
Laurácska kibámult a kocsiablakon s az eget nézte. Az alkonyodó
nap tüzes golyóként fénylett a látóhatár szélén; a nyugodt égbolt
halványkék vizű tengerhez hasonlított, amelyben mintha rózsaszínű
szigeteket alkottak volna a bárányfelhők.
Egyszerre valami felzavarta a merengéséből. Frigyes bácsi,
akinek az arca csupa megelégedés és mosolygás volt, jobb kezének
középső ujját belebökte a levegőbe és így szólalt meg:
– Csak második kiadás!
 Kellér Andor
JANCOVIUS ÉS A KÖNYVEK
Ezen a borús őszi délelőttön megint csak itt ácsorgok az
antikváriumban, kutató szemjártatással véve szemügyre a polcokon
sorakozó, magukat kellető köteteket. Hát még mindig itt, mint
lobogó, nagyhajú ifjúságomban, az antikváriumban, tétlen órák
kedves támaszpontján. Én még ismertem a régi, híres üzleteket, a
versengő cégeket, Adorján pincefolyosóit, polc utcáit, Magyar
mérhetetlen raktárát. Galántai mester humorát, Ranschburgék
előkelőségét, ezt az egész papírzizegős világot. Még jártam a Kohn-
testvérek nagy boltjában, ahol százezernyi könyv roskadt a
polcokon, beosztás és katalógus nélkül, s amint a vevő előadta
kívánságát, a három testvér, mint három mókus, szökkent felfelé a
létrákon, és percek alatt valamelyikük megtalálta az óhajtott könyvet.
Akkoriban az antikvárius soha nem olvasott, dicsekedett is ezzel: „A
könyvet nem kell elolvasni, a könyvet ismerni kell.”
Emlékszem, senki nem hitt az antikvárium jövőjében 1945 után.
Ez a vétel-eladás-csere dolog nem fér össze a szocializmus
szellemével. Aztán kiderült, remekül megszervezték a használt
könyvek boltjait, jól dolgoznak, mindössze annyi változott, hogy a
módszer megszolidult, az eladót nem vágják le, a vevőt nem
sarcolják, és a könyvárusok olvasnak.
Az antikvárium megváltozott, de a gyűjtő éppolyan, mint régen
volt. Többnyire nem az olvasás gyönyöréért vásárol, hanem a
szerzés öröméért. Meg kell szereznie a kiszemelt könyvet, ha
másképp nem megy, a ruháját is eladja, hogy az áhított kötethez
hozzájusson. A rajongóknak ez a fajtája nem is ábrándozik könyvei
elolvasásáról, elegendő boldogság számára, ha fátyolos szemmel
végignézheti, gyengéd mozdulattal végigsimogathatja ritkaságait. A
vérbeli gyűjtő többnyire nem enged be senkit szentélyébe, se műértő
vetélytársat, se tájékozatlan álmélkodót. Nagy kegy, ha ajtaját
kinyitja idegen előtt. Mit gyűjtenek? Első kiadásokat, számozott
példányokat, a századforduló kis példányszámban megjelent,
elkallódott, szétfoszlott szépirodalmi köteteit, újabban helytörténetet,
mindenfélét. Nemrég egy gyűjtő felháborodott, mert olvasta, hogy
Krúdy igen ritka „Aranybánya” című regényét megjelenteti az egyik
kiadó. „Hallatlan dühöngött –, most mindenki megszerezheti tizenöt-
húsz forintért.” Az említett kötetért nagy hajsza folyt évek óta. Valaki
megtudta, hogy egy gyűjtőtársa elhappolta előle a regénynek egy
előbukkant példányát – elkeseredésében azonnal eladta valamennyi
Krúdyját.
A gyűjtők között alig akad nő. Úgy látszik, éppen a
legszenvedélyesebb olvasókból, a nőkből hiányzik a
könyvtárgyarapítás vágyának mámora. Nyilván inkább földön járó
lények, mint az élet végességével kevésbé számoló, céltalan
szenvedélyükkel szemben tehetetlen férfiak. És ahogy a gyűjtőkről
beszélgetek kedves könyvárus barátaimmal, egyszerre bukkan fel
bennünk egy név: Jancovius.
Ki volt Jancovius? Antikvárius, ifjúkora óta könyvkereskedésben
dolgozott. Sovány, hajlott orrú, hegyes állú, penészes arcú
fiatalember. Dadogott. Talán az egész világon nem akadt ember, aki
nála jobban szerette volna a könyvet. Szájától vonta el a könyvekre
kiadott pénzt. Hány rostélyost nem evett meg, hány utazást
mulasztott el, csakhogy fétisének áldozzon... A raktár egyik
sarkában halmozta fel azokat a könyveket, amelyeket lassanként
majd megvásárol, de jövedelmét tekintve, ehhez száz évre lett volna
szüksége. Minden könyv lelőhelyét ismerte, fültanúja voltam, amikor
egy ritka Lovik-kötet után tudakozódó vásárlónak így felelt: „Egy
példány van belőle” – és megnevezte azt a győri ügyvédet, akinek a
birtokában van. Gondoskodott törzsközönsége óhajainak
teljesítéséről, de megválogatta, hogy a ritkaságot kinek adja.
A látogatót, aki lakásán felkereste, abba a szobába vezette, ahol
ál-könyvtárát tartotta. Az igazi, a nemes darabokat otthonának egyik
rejtett részén őrizte, oda senki nem léphetett be.
Negyvenéves lehetett, amikor az irtózatos, kivédhetetlen betegség
leterítette. Már mindenki tudta, hogy a csontig lefogyott ember
menthetetlen. Halála előtt két-három nappal meglátogatta egy
barátja. Figyelmeztette vendégét, tegyen el neki egy kötetet, mert
arra feltétlenül szüksége van.
 Meghalt, és a féltett, aggodalommal őrzött darabok szétszóródtak.
Idegen ujjak tapintják a finom kötéseket. Aztán majd új birtokosok
váltják magukhoz a kincseket, a nemes darabokat és az
álkönyveket, mert az emberek halnak, a könyvek élnek.
 Heltai Jenő
A KÖNYVEMBER
Teofrasztusz mester, ötvenedik születése napján gondolt első
ízben arra, hogy nagy magányosságának nincs értelme. Most
magányosan élt nagy könyvtárszobájában, hatalmas infóliók,
tekintélyes nyolcadrétek és kacér harminckettedrétek közepette. A
poros állványokról némán és mégis beszédesen bámultak rá a
könyvek, ezek a falánk állatok, amelyek lassan-lassan minden
pénzét megették. Tekintélyes domínium úszott el azzal, hogy
Teofrasztusz mester csengő aranyait penészes, öreg papirosra
váltotta be. Amikor most az ötvenedik év küszöbén kincsein
legeltette szemét, először ingott meg a könyvhöz való hitében. Eddig
a könyv volt számára a világ, az élet, a boldogság. Most eltűnődött
azon, hogy könyvszekrényei mögött is van talán valami; valami, ami
nem könyv; de mégis kedves és becses.
Azóta gyanakodott erre, amióta a lépcsőházban a házmesterné
leányát megpillantotta. Tizenöt éve lakott ebben a sötét és szomorú
házban, mindeddig nem vette észre, hogy a házmesternének szép,
gömbölyű, nagy lánya van. Homályosan emlékezett arra, hogy
esztendőkkel ezelőtt mezítlábas kisgyermek, nagy szemű, borzas és
piszkos kis jószág ugrált az udvaron. De hogy ez ugyanaz a
házmesterlány, aki ma olyan szőkén és gömbölyűn kívánkozik ki a
szomorú házmesterlakásból világosabb és vidámabb tájak felé, az
egy pillanatig sem jutott eszébe. A nagylány egyszerre csak ott volt,
belecsöppent a szürke házba és a szürke könyvember életébe.
Teofrasztusz mester délutánonként kinyitotta udvari szobájának az
ablakait, állítólag azért, hogy friss levegő járja át a poros, vén
könyveket, a valóságban azonban inkább azért, hogy a
házmesterlány – mint a legtöbb házmesterlány színésznőnek
készült, és ezen az alapon egész nap énekelt és nevetett.
Az öreg könyvember ilyenkor furcsán érezte magát. Arra gondolt,
mennyivel szebb volna, ha a vén könyvek némasága helyett ennek a
fiatal lánynak a lármája cikázna át a szobán. Mennyivel
örvendetesebb volna, ha rideg pergamenek és ripacsos disznóbőrök
helyett a fiatal lány üde, fehér bőrét simogathatná. De valahányszor
efféle profán érzések kísértették, elszégyellte magát, és pirulva
temette arcát a könyvkatalógusok őrült tömegébe, amelyet a posta
nap nap után és a világ minden tájáról, lankadatlan buzgalommal
szállított lakására.
A házmesterlány azonban nem azért volt házmesterlány, és nem
azért készült színésznőnek, hogy Teofrasztusz mester érdeklődése
szemet ne szúrjon neki. Ez a szürke és titokzatos bácsi, akitől
gyermekkorában félt, kamaszkorában pedig kicsúfolta, most más
alakban mutatkozott. A házmesterlány izgalom és fölháborodás
nélkül el bírta képzelni, hogy ez a szürke bácsi, aki olyan mohón lesi
tekintetét, mosolyát, tetemes anyagi javakban részesíti, és megteszi
egyetlen örökösének. Szentül hitte – ahogy a házban mindenki –,
hogy Teofrasztusz mester rendkívül gazdag. Hogyne volna gazdag,
amikor olyan rettenetesen sok könyve van! Akinek efféle
haszontalanságra is telik, az milliomos. A házmesterlány joggal és
nagyon okosan úgy gondolkozott, hogy hiba volna, ha ezek a milliók
a házból kivándorolnának. Valahányszor Teofrasztusz mesterrel
találkozott, kacéran és kihívón nézett a szemébe. A szegény
könyvember megzavarodott, lenézett a földre, és belebotlott önnön
lábába.
Egy este megvallotta magának:
– Így csak akkor dobogott a szívem, amikor Publius Ovidius Naso
Artis Aniatoriae libri III.-nak 1603-ból való veneziai kiadását nyolc
petákért sikerült megvásárolnom.
Aggodalmaskodott. Kétségei voltak. Azon tanakodott, nem lett
volna-e helyesebb, ha akkor ezért a nyolc petákért ibolyát vásárol
egy ifjú és gömbölyű nőnek? Fájlalni kezdte azokat a dohos
esztendőket, amelyeket a könyvespolcokra való mászkálásnak, a
penészszagú antikvárius boltokban való alkudozásoknak szentelt.
És sajnálta azt a sok pénzt, amelyet ezekbe a könyvkereskedőkbe
belegyömöszölt. Siránkozott:
– Steinwender Lipcsében belőlem élt, a brüsszeli Faucont
hatvanezer maravédis rendeléssel én mentettem meg a bukástól.
Ezek a gazemberek elvacsorázták, elitták, elasszonyozták a
pénzemet. Én meg bújtam a könyveiket, száraz papirost faltam
nedves csókok helyett. Ökör voltam, csodálatosan, hülyén,
fantasztikusan, apokaliptikusan félelmetes, nagy ökör.
De azért hébe-korba még mindig gyönyörködött könyveiben. Ha
arra gondolt, hogy a 3. számú szekrény Curiosa jelzésű
alosztályában C. G2. szám alatt ott pompázik D.R.P.F. mesternek, a
titokzatos és hírneves névtelennek De Omnipotentia Diaboli című
nagybecsű manuskriptuma; amely soha sehol meg nem jelent, és
meg sem jelenik akkor sok mindent megbocsátott a lipcsei
Steinwendernek és a brüsszeli Fauconnak. De a házmesterlány
fölkacagott az emeletre, és ez a kacagás olyan követelőn
kopogtatott az ablakon, hogy Teofrasztusz mester nyomban ajtót
nyitott, mintha várva várt kedves vendég csöngetett volna a
lépcsőházban.
Ha igazán olyan gazdag lett volna, amilyennek a házban
képzelték! Akkor minden pénzét odarakja a házmesterlány kék
harisnyás lába elé. Úgy van. Teofrasztusz mester észrevette, hogy a
házmesterlánynak kék a harisnyája, sőt észrevette azt is, hogy ezen
a kék harisnyán piros nyíl húzódik fölfelé, és a szoknyák
rejtelmeiben eltűnik.

De nem volt gazdag, szegény volt már. Nem volt pénze, a könyvek
beitták, fölszippantották minden vagyonát. Valami kegydíj-féléből
élegetett, nyolcvan vagy kilencven maravédiből, amelyet minden
hónap elsején fölvett. Ebből kevés kellett az életre, a többin könyvet
vásárolt.
Egy éjjel megjelent nála az ördög. Szakasztott olyan volt,
amilyennek a fönt nevezett D.R.P.F. mester De Omnipotentia Diaboli
című manuskriptumában lerajzolta. Ráült Teofrasztusz mester
mellére és ráförmedt:
– Marhák királya! Szomorú szamár, bivalyok bivalya! Mit
okoskodol? Hiszen majd meghalsz azért a kis szemtelenért,
kékharisnyás lábáért, meg azért a piros nyílért, amely elvész a
szoknyák rejtelmeiben. Pénz kell? Szerezz! Itt van ez az ostoba
nagy könyvtár, amelybe százezreket öltél bele. Minek az neked?
Minek a könyv, most, amikor végre fölfedezted, hogy az egyetlen
igazi bölcsességhez semmiféle könyvnek nincs köze. Add el
könyvtáradat, add el ezt a sok haszontalan limlomot. Hadd őrüljön
bele más, amikor te kijózanodtál belőle. A penészes papirosokért
megint csengő aranyat kapsz. Ha csak felét, negyedrészét szerzed
vissza annak, amit elvertél, akkor is úri módon megélsz belőle...
Teofrasztusz mester fölébredt. Fölült az ágyban, gyertyát gyújtott,
és kereste az ördögöt. De az ördög nem volt sehol. Csak a sok
könyv volt körülötte, jobbra, balra, a feje fölött, még az ágya alatt is.
Feladja őket? Régi cimboráit, hű barátait, unikumait, elzevirjeit
elkótyavetyélje? Az első pillanatban lehetetlennek látta a dolgot. De
reggelre megbarátkozott az ötlettel.
– Az ördögnek igaza van. De mennyire igaza van! Ha csak
harmincezer maravédit kapok könyveimért, akkor is finoman
megélünk belőle én és ifjú hitvesem.
Elrohant hazulról. A lépcsőházban megint találkozott a
házmesterlánnyal. – Ma délben ... ma délben ... – mondta
Teofrasztusz zavarodottan, de boldogan.
– Mi lesz ma délben? – kíváncsiskodott a lány, és odasimult
hozzá, csak úgy véletlenül, de szándékosan.
Teofrasztusz nem is felelt, úgy rohant tovább. Egyenesen Vipera
doktorhoz, a híres könyvuzsoráshoz rohant, akinek régóta fájt a foga
Teof rasztusz mester könyvtárára.
Vipera doktor eleinte el sem akarta hinni, hogy a dolog komoly.
Hogy Teofrasztusz mester eladja könyvtárát! Lehetetlen! Aggódó
részvéttel figyelte a mester arcvonásait, mintha azt kémlelné, nem
őrült-e meg hirtelen a szánalomra méltó öreg könyvember? Nem,
nem őrült meg. Józanul, konokan hangoztatta, hogy eladja
könyvtárát. Vipera doktornak vagy másnak, mindegy! Ennélfogva
Vipera doktor véresen alkudozott vele. A két vénember kiabált,
lármázott, sírt, esküdözött, cibálta és pofozta egymást. Végül
megegyeztek harminckétezer maravédiben, amelyet Vipera doktor
rögtön ki is fizetett, attól való félelmében, hogy Teofrasztusz
megbánja könnyelmű elhatározását.
Dehogy bánta meg, dehogy bánta meg! A sok pénzzel boldogan
sietett hazafelé. Éppen csak egy pillanatra, egy másodpercre állt
meg Eliás zsidó boltja előtt. Éliás zsidó Hollandiából bevándorolt
antikvárius volt, Teofrasztusz mesternek sok-sok drága és értékes
könyvet szállított már.
– No, Éliás – mondta Teofrasztusz mester jókedvűen –, tudja-e mi
újság? Eladtam a könyvtáramat!
Éliás zsidó összecsapta a kezét, és héber nyelven jajveszékelt:
– Rettenetes, rettenetes! Eladta szép, finom könyvtárát! És éppen
most adta el, most, amikor végre megszereztem a Mascariont. Az
egyetlen példányt. Több nincs belőle.
Teofrasztusz mester elsápadt. Bizonytalanul kérdezte:
– Megszerezte a Mascariont? – Meg bizony! A Mascariont,
amelyet ön húsz év óta eredménytelen hajszol. Most megvan. És
most eladom a British Museumnak.
Teofrasztusz felkacagott. Gúnyosan és szigorúan.
– A British Museumnak? Addig nem, amíg én élek. Hogy az a
könyv?
– Hogy? Hát hogy? Harmincötezer maravédi...
Teofrasztusz mester ledobta az asztalra azt a friss, meleg pénzt,
amelyet imént kapott Vipera doktortól. Gőgösen mondta:
– Fogja! Ez harminckétezer maravédi. A hátralévő háromezer
maravédit havi részletekben törlesztem majd.
Boldogan, büszkén hóna alá kapta a Mascarion egyetlen
példányát, és kipirult arccal, ragyogó szemmel, mámorosan
ingadozó lépésekkel sietett hazafelé...
 Márai Sándor
A KÖNYV
1
Az öregúr volt az utolsó, akit beengedtek a karácsonyfával
díszített és ajándéktárgyakkal megrakott szobába. A szoba
különösen elváltozott ez estére: mintha rejtélyes erő tört volna be
ide, vad és kedves kalandor, s mindent elmozdított helyéről. Ez a
kalandor a szeretet volt.
– Apuska – mondta fia, a gyáros –, tessék velem jönni.
A szoba egyik falát teljesen elállta egy leplekkel borított szokatlan
méretű bútordarab. Most elrántotta a fiú a lepleket, mint egy szobor-
ünnepségen. Óriási könyvszekrény tűnt elő, hosszú polcok,
fényezett kemény fából faragott műremek.
– Ezer kötet is elfér benne – mondta nagyzoló hangon a fiú. –
Ezerötszáz is.
A családtagok hüledeztek, óbégattak. Az ajándék csakugyan
fejedelmi volt. Nagyrészt a fiú rádiógyárában készült, egy elkallódott
műasztalos segítségével. Megállapították, hogy a
könyvesszekrényre „sürgős szükség” volt, emésztő szükség:
csakugyan nem lehetett már tovább élni ebben a rendetlenségben,
az apa munkaszobájának félelmes zűrzavarában. Az öregúr –
harminc éven át a görög nyelv szépségeit magyarázta az egyetemen
– szenvedélyesen gyűjtötte a könyveket, s makacson és bogarasan
tiltakozott minden kísérlet ellen, mely megbonthatta volna
munkaszobájának félelmes és módszeres rendetlenségét. De az új
könyvesszekrényt most mégis elérzékenyülten nézegette.
Megtapogatta a fényezett fát, megölelte fiát s boldogan mondotta:
– Igen, igen. Gyönyörű. Mindjárt holnap nekikezdek.
S tétova mozdulattal mutatott a szekrények, asztalok, bútorok
tetején, az ablak tövében, a roggyant kanapé alatt felhalmozott,
poros kötetekre, egy élet szellemi romhalmazára, hetven esztendő
kíváncsiságának e szellemi trágyadombjára. Aztán a gyermekek
elrontották az új körvasút-játék kapcsolójával a villanyt, s mindenki
szerelni kezdett. Elégedett, boldog hangulatban ültek vacsorához.
 2
Csakugyan, mindjárt másnap, még az első ünnepnapon nekilátott
a rendezkedésnek. A család szeretett volna segíteni a hajlongó
öregúrnak; de féltékeny örömmel hárított el minden segítséget.
Egyedül emelgette a poros köteteket. Rétegenként tárult feléje a
múlt. A könyvespolcok fele megtelt görög szakirodalommal. Aztán
természettudományos művek kerültek sorra, melyeket tisztelettel és
enyhe gyanakvással emelgetett és rakosgatott, a szakember
gyanakvásával, aki szakmája tárgykörét tudja csak ellenőrizni, s
minden más tapasztalás és vélemény kissé gyanús számára. Aztán
a remekírók köteteit rakta rendbe, az ünnepélyes és rangtartó
köteteket, bőrben és aranyban, e poros műtárgyakat, melyek hideg
és ünnepélyes köntösben őrizték halhatatlan, az idő vetélkedő
értékeléseinek szűrőjén már sokszorosan átszűrt tartalmukat. Az
öregúr ifjúkorában maga is műkedvelő író volt; aztán, szerény és
bölcs tapintattal megadta magát a görög irodalomnak, csak arról írt,
amire szakmája kényszerítette s az irodalommal, a naggyal, távolival
és igazival alázatosan tartotta a rokonságot. Most elérzékenyülten
rakosgatta a hazai és külföldi remekírók köteteit. Elérzékenyülten, de
különösebb érdeklődés nélkül. Hetvenéves korában észrevette, hogy
már csak szakmája érdekli, semmi más. Szakmájából is inkább csak
a tévedések, a durva valótlanságok. Az irodalomra már csak úgy
gondolt, mint egy távoli földrészre, melyet valamikor, ifjúkorában,
beutazott. Már csak emlékezni akart.
Estefelé elfáradt a rakosgatásban. Leült az új könyvesszekrény
előtt a pudvás karosszékbe, a könyvekkel félig megtöltött polcok
árnyékában, szivarra gyújtott és pislogva nézelődött. A padlón, az
ablak előtt, a szekrények tetején még mindig hevertek kósza kötetek,
száz és száz. Egyszerre rosszkedvűen bámulta e félelmes és
érthetetlen könyvtömeget. Mit adtak a könyvek? Tapasztalást.
De semmiféle tapasztalás nem segített. Most, az élet utolsó
idejének alkonyatában, csaknem ellenségesen bámulta a könyveket,
melyek mindig csak a részletekre feleltek. Az egészre nem tudott
felelni senki.
 Estefelé leánya lépett be a szobába és lámpát gyújtott.
– Elfáradt, apuska?
– Igen – mondta bizonytalanul. – Elfáradtam, kedvesem. Igazad
volt, már nem nekem való a hajolgatás. Majd megkérlek... – mondta
s krákogott – igen, megkérlek, rakjátok mindezt a helyére.
Kissé megvetően mondta ezt; legyintett hozzá és a könyvekre
mutatott, általában.
 3
A család szépen rendbe rakta az öregúr könyveit. Mindent
sorjában, úgy, ahogy kívánta, külön a tudományos irodalmat, aztán
külön a remekírókat, s a korszerű irodalmat is. Az öreg néha
megállott, csaknem ellenségesen bámulta a tarka könyvsorokat,
kissé fitymáló mosollyal nézelődött.
Egy este, vacsora után, azt mondta a lányának:
– Azt a kis barna kötetet hová tetted, kedvesem?
– Melyik kötetet, apuskám?
Az öreg a levegőbe nézett. Szája hangtalanul mozgott, mintha
számolna. De csak emlékezett. Aztán elvörösödött és bosszúsan
mondta:
– Nem jut eszembe a címe! Hallottál ilyet? Legkedvesebb
könyvem volt. S olyan élesen látom magam előtt a kötést: barna
kötés volt, régies aranybetűkkel. Az volt a címe... várj, itt van a
nyelvem hegyén.
De nem jutott eszébe a kedves kötet címe. Csikorgó, elakadó
aggyal, mérgesen gondolkozott.
– Micsoda bosszúság! – mondta indulatosan, szégyenkezve. – A
vénség, lányom, a vénség! Az ember elfelejti a legkedvesebbet.
– Mégis – mondta a lány – tessék csak emlékezni. Leült a
könyvekkel szemközt, nézte a tengernyi papirost, s iparkodott
emlékezni. „Kis, barna kötet volt” – motyogta. – „Mindig itt állott... itt
valahol, a kis asztalon. Látod”– mondta bosszúsan – „a régi
rendetlenségben jobban megtaláltam mindent.”
E vádat a következő napokban is hajtogatta. Hogy a régi
rendetlenségben minden a helyén volt. S most elrakták valahová a
legkedvesebbet, azt a kis, barna kötetet, az aranybetűs címzéssel.
Öreges együgyűséggel vissza-visszatért e barna kötetre, melynek
címe később, hetek múlva sem jutott eszébe.
– Várj csak – mondta egy reggel fiának, felcsillanó szemekkel. –
Most eszembe jutott. Nem is barna volt, hanem vörös. Olyan... –
kereste a szót bíborvörös. Mint a bíborosok Rómában – mondta
elégedetten.
 A fiú figyelmesen hallgatta.
– Milyen könyv volt, édesapám? – kérdezte aztán. – Mi volt a
tartalma?
De az öreg nem hallotta a kérdést. Az asztalra ütött, élénken
felállott, a munkaszoba felé totyogott. Kereste a könyvet, félnapon
át. Aztán megfeledkezett róla. A család szeretettel mosolygott háta
mögött. Öreg már, nagyon öreg, mondták. S vigyáztak reá, óvatosan
kényeztették.
 4
Néha heteken át nem beszélt a könyvről, a kis, barna vagy piros
kötéses könyvről, a szép aranybetűkkel, élete legkedvesebb
könyvéről. Aztán észbe kapott, mérgesen keresni kezdte. Létrára
állt, átvizsgálta a legfelsőbb polcokat is. Indulatosan szórta szét a
bölcs köteteket, a szépirodalmat, a szakírók és remekírók műveit. A
könyvesszobában minduntalan takarítani kellett utána. A család már
megbánta, hogy könyvszekrénnyel bolygatták meg élete nyugalmát.
A rendetlenség, mely szobájában az évtizedek során kialakult
körülötte, rend volt számára, valamilyen poros, réteges rend;
melyben elmerült minden emlék. Most felzavarták ezt a rendet. Ebéd
közben nyugtalanul pislogott, lefogyott, keveset evett, sokat pipázott
és krákogott. Látnivalóan nyugtalanította valami.
A fiú egyszer faggatni kezdte:
– A könyvet keresi még, apám?
Fújtatott és halkan, gyámoltalanul mondta:
– Keresem, hogyne keresném.
Biztatták, mondjon valami közelebbit a könyvről. Elég, ha a szerző
nevét megmondja; rögtön megszerzik összes munkáit. Vagy talán
meséljen az elkallódott kötet tartalmából valamit. De az öreg nem
állott kötélnek. Vádaskodott, hogy valaki elrakta a könyvet, vagy
kölcsönadták, irigy idegeneknek, akik ma is ott őrzik, egy idegen
lakás fiókjában. A családtagok szomorúan bizonygatták, hogy az
öreg rohamosan hanyatlik s ügyelni kell már reá. Sétára sem
engedték többé. Később aztán ő maga is megfeledkezett a könyvről,
a híres, kedves könyvről, melyet olyan nagyon szeretett. Mind
ritkábban emlegette. „Összetévesztette valamivel” – mondta a fiú s
vállat vont. Aztán elfeledték az egészet.
Az öreg ez években már csak ritkán olvasott. Szemérmesen élt,
mintegy rejtőzött a világ elől öregségével, mint valamilyen különös
betegséggel, melyet nem illik mutogatni a világnak. Ez a rejtélyes
szemérem késztette, hogy ne mutatkozzék gyakran családtagjai előtt
sem. Csak lányával fért meg valamennyire, özvegyasszony lányával,
aki napjában kétszer átjárt hozzá, vigyázott a konyhára és az öreg
kényelmére.
Az első őszi hideggel meghűlt az öreg úr; de nem feküdt ágyba.
Az orvos is jobb szerette, ha ülve tölti az időt, karosszékben.
Könyvei előtt üldögélt, a betegség, az ősz és a magányosság
félhomályában, mikor egy délután leánya belépett hozzá.
– Ilus! – mondta csendesen.
A leányt meglepte az öreg hangjának érzelmes élénksége. Melléje
ült, megérintette csontos kezét.
– Mi tetszik, apuska?
– Megvan, Ilus – újságolta boldogan. – Eszembejutott.
– A könyv címe? – kérdezte a leány; mert ők ketten összetanultak
ez években, mint a házastársak s gyorsan és kevés szóból is
megértették egymást.
– A címe? – mondta az öreg. – Nem, a címére nem emlékszem.
Nem is fontos.
– A szerző neve?
– Arra sem emlékszem – mondta csüggedten.
– Hát, apuskám?... s a lány mosolygott a homályban.
– A mesére emlékszem – mondta halkan, bizalmasan, boldog
sejtetéssel.
– Tessék elmondani – kérte a leány s közel ült apjához, mintha
nagyon érdekelné a mese.
 5
De az öreg hallgatott. Vak mosollyal hallgatott, befelé nézett, a
másik, belső félhomályba, az emlékezés alkonyatába. Nagysokára
szólalt meg:
– Olyan egyszerű történet volt – mondta. – Kis, barna kötet. Azt
hiszem, orosz író írta. De lehet, hogy magyar. Igen, igen, magyar
volt – erősítgette hirtelen buzgalommal, mintha valami, ami kedves
és fontos, nem is lehetne más, csak magyar. – Egy régi író írta. Nem
volt híres... Tudod.
– Igen, igen – mondta a lány.
– Ez volt a legszebb, a legbölcsebb történet mondta az öreg és
nehezen lélegzett.
A lány várta a történetet. De nem következett semmi hasonló. Az
öreg némán ült a sötétben, több ezer könyv árnyékában, nehezen
lélegzett, majd reszkető kezekkel megtöltötte pipáját és rágyújtott. A
szomszéd szobában már vacsorára terítettek, csörömpöltek a
tányérokkal. Valaki fütyült az estében a nyitott ablak előtt.
Így ültek, némán. A legszebb történetre gondoltak, mely elkallódott
valahol.
 6

Akkor este a lány megértett valamit. Később, esztendők múlva,

mikor az öreget már eltemették, így mondta el ezt az estét a
családnak: „Tudjátok, ültünk a könyvek előtt és hallgattunk. Akkor
megértettem, hogy talán nem is volt soha, sehol az a kis, barna
kötet, a régies aranybetűkkel, a kötet, melyet oly mohón, csüggedten
keresett. Nem is élt soha az író, kinek nevét nem tudta megmondani.
S a történetet, a legszebb, legbölcsebb történetet, melyet élete
végén szeretett volna olvasni, vagy még egyszer elolvasni, nem is
vetették papírra soha. De valamire emlékezett, ami hiányzott az
életből, hiányzott a sok ezer kötetből, mindenből, amit tanult,
gondolt, olvasott. Van egy történet, egy mese, melyet mindig újra,
szeretnénk elolvasni... Nem gondoljátok?”
A könyvesszobában ültek és mosolyogtak. Elnézően mosolyogtak
és tájékozatlanul. „Azért keressétek csak” – mondta a fiú és
mosolygott –, „keressétek csak azt a barna kötetet. Talán előkerül
egyszer.”
Gyermekeinek mondta ezt, kik a könyvek tövében ültek s
bizalmatlanul pislogtak a nagyokra, a könyvekre és a halottak
tárgyaira, bizalmatlanul és kíváncsian, mint mindig, ha a nagyok
beszéltek valamiről, ami a halottakra, az emlékekre, a múltra s a
tapinthatatlan dolgokra vonatkozott.
 Kosztolányi Dezső
AZ OLVASÓ
1

Volt egy tanulótársam, az mindig olvasott.

– Mit olvasol?
– Olvasok – hadarta, és két mutatóujját bedugta fülébe, jó mélyen,
hogy semmit se halljon.
Így szokott ülni az iskolapadban ráncos homlokkal, görbén, mint
egy gorilla, púposan, mint egy teve. Pedig majdnem szép fiú volt.
Egészséges, tagbaszakadt parasztfiú.
A tízperces szünetek alatt a tanteremben olvasott. Hazamenet az
utcán olvasott. Künn a kertben a meggyfa ágai közt, a
padlásföljárón, az ágyban, mindig-mindig olvasott.
– Miért olvasol?
– Mert érdekel.
– Mégis, mi van a könyvben?
– Szép – mondta –, sok szép dolog.
De nem tudott számot adni, mi az a sok szép dolog. Csak tovább
olvasott. Mindent, összevissza, válogatás nélkül. Mindegy, ponyva-e
vagy remekmű, magyar regény-e vagy valami gyanús fordítmány,
történelmi mű, szótár, számtani példatár vagy csillagászati
értekezés.
Egyszer rajtakaptam, hogy japán nyelvtant olvas.
– Japánul tanulsz?
– Nem, csak olvasom.
Körülbelül úgy olvasott, mint ahogy mások imádkoznak. Ájtatosan,
kissé mozgó szájjal.
 2

Sajnáltam őt, mint valami beteget. Hallottam, hogy vannak

emberek, kik egy ültő helyükben megesznek négy-öt vacsorát, s
mindig éhesebbek lesznek. Ő is ilyen szellemi gyomortágulásban
szenvedett.
Vakációban fölkerestem őt. A napnyugati ugarföldek mellett laktak,
az erdők tőszomszédságában, a kisvároson kívül.
Itt apjának, ki világéletében a földet túrta, volt egy kis birtoka meg
egy zsúpfedeles kunyhója.
Bementem a kunyhóba. Egyetlen padlózatlan szobájából hűvös
földszag csapott orromba, a penész, a doh, nyirok áporodott ízével.
Barátom egy széken ült, és az akkor megjelent Nagy Lexikont
olvasta.
– Már a tizenegyedik kötetnél tartok – újságolta –, még csak öt
van hátra.
– És ezt te mind elolvastad?
– Természetesen.
– Semmit se hagysz ki?
– Semmit.
Zsebórája az asztalon tiktakolt előtte. Úgy vettem észre, hogy nézi
az időt.
– Ebben minden benne van – szólt diadalmasan, s a könyvére
mutatott. – Minden. A vakáció végén elkészülök vele.
Búcsúzkodtam, mert éreztem, terhére vagyok, s minden pillanat,
melyet elrabolok tőle, fájdalmat okoz neki. Nagyon sietett. Arra
gondolt, ami még hátravan, az öt kötetre s a többi-többi könyvre,
mely a könyvtárban szundít és várja őt.
Künn láttam az apját, ingben-gatyában. Gyönyörű szál, délceg
aggastyán. Sovány és galambősz. Arca vörhenyes. A török-magyar
típusból való. Sokszázados jobbágyságon, roboton is átütött valami
úri és keleti.
– István bácsi – szóltam –, nagy tudós lesz a fiából.
– Az – mondta közönyösen, és rám se nézett. Kaszát élesített a
fenőkővel.
 De anyja – halvány asszonyka – utánam jött:
– Nagy átka van szegénynek – suttogta titokzatosan –, valami
nagy átka. Azért olvas mindig.
 3

Sohasem tudtam meg, mi az.

A kis babonás nénike bizonyára csak képzelődött. István – a fiút is
Istvánnak hívták – olyan volt, mint a többi diák. Jól evett, jól aludt,
értelmesnek, szorgalmasnak mutatkozott. Esze gyors, de azért nem
villám. Becsülettel állta meg a helyét, anélkül hogy különösebb
rátermettséget árulna el. Egymás után rakta le vizsgáit. Az érettségin
se vallott szégyent.
– Belőled még nagy tudós lesz – tréfáztam tovább.
Az – válaszolt fásan.

Most meg én mosolyogtam.

Mert eszembe jutott az apja, ki kaszával kezében állott a
gabonaföld közepén, a verőfényben. Ő is így felelt. Aztán a fia most
különben is nagyon hasonlított hozzá, magyar arcával, mely évek
során egyre vörhenyesebb lesz, tempós beszédével és virtusos
szorgalmával.
 4

Budapesten meglátogattam őt. Semmit se változott. Egyre bújta a

könyveket. Még az ablakdeszkákon is füzetek hevertek szerteszét. A
könyváradat alig fért a szobában. Valahogy az ablakok felé
törekedett ez a papírdagály, hogy kiömöljön rajtuk.
Éjjeliszekrényén egy kanálkőt találtam, meg egy kis üveget.
– Mi ez?
– Orvosság.
– Hát beteg vagy?
– Csak ideges.
Rátekintettem lassan.
Most vettem észre, hogy mintha megtört volna. Termete ép, arca
szép, de szemén árnyék van, az álmatlanság köde.
Könyvtárát évről évre tovább építette. Egymásra tornyozta a
könyveket. Lakást szerzett. Nőtt-nőtt a rengeteg. Utcákat kellett
hasítani benne, tisztásokat irtani. Nyugtalanul gondolt arra, mennyit
kell még olvasnia. Eszébe jutott ez, az a könyv, melyet még nem is
olvasott, mert mindegyikről tudott. Volt úgy, hogy éjjel is fölkelt.
Megnézte, helyén van-e egy-egy kötete.
 5
Egy délután a könyvtárát rendezte. Fönn, a legmagasabb polcon
rakosgatott, a létrán állva. Egy vastag, angol enciklopédiát akart
kihúzni, mely bőrbe volt kötve, acéllal megsarkalva. A könyv nem
engedett. Erre egy kis bosszúság fogta el. Fitymálva nevetett, mint a
rendvágó legény, s egyszerre kirántotta.
Utána több is hullott. Mind vastag könyvek. Ezeket fenntartotta
bikamellével. De nyomást érzett másutt is. Új könyvek estek vállára,
oldalára, gyomrára, úgyhogy már karjával nem tudott védekezni.
„Veszélyben volnék?” – gondolta.
Nem sápadt meg, inkább elvörösödött. Rikkantott egyet, vészesen
és furcsán, majd dulakodni kezdett egész hatalmas, fölocsúdó
paraszttestével, melyet sohasem edzett, de most mégis szörnyen
erősnek látszott. Birkózott a rengeteg könyvvel, odatartva
acélbordáit, vasgerincét a feléje csúszó, mindig inkább közeledő
alattomos áradatnak.
– Hő – szólt, mint a lónak.
Míg bírta, állta, uralkodott. Akkor azonban egy könyv – nem is
nagy – kibillentette egyensúlyából, a létráról letántorodott, hanyatt
vágódott a földön.
Egy darabig még záporoztak a könyvek, zúgtak, mint az őserdő
lombjai, viharos leveleikkel, puffant egy-egy testes kötet, halkan
potyogott egy-egy gyémánt kiadás. Aztán csönd lett.
István ott hevert a padlón. Koponyájából szivárgott a vér. Egy
enciklopédia az acélsarkával megölte. Az erősebb volt, mint ő.
A KÖNYVEK BOSSZÚJA
 Cs. Szabó László
EMBER ÉS KÖNYV
Amióta föltalálták a nyomtatást, úgy összenőtt a könyv az
emberrel, mint a fegyver meg a ló. Fegyverekhez nem értek,
lovakhoz keveset, könyvekhez már valamivel többet. Megpróbálom
összeszedni néhány olvasói emlékemet.
 Gyermekrontók
Aki az utcán olvas, másokba szalad. Kilenc-tíz éves lehettem,
mikor először ért ez a baleset. Fölrettentem a könyvből, anyám állt
előttem. Szerencsére ő is olvasott, nem volt joga a fenyítékhez.
Ha két bácsikám Fenesen halászott vagy gyümölcsöt szüretelt a
házsongárdi kertben, én voltam a felolvasójuk. Mentem,
mendegéltem a patakparton, ültem a diófa alatt s jó hangosan
olvastam. Különösen Mikes Kelemen életrajzát szerettem, a haldokló
fejedelem búcsúját betéve tudtam. Akkor jöttem rá, mily
gyönyörűség kívülről ismert szöveget olvasni.

Tizennégy éves, lázasan fölvilágosult fejjel Maupassant Gömböcét

faltam s baráti tanácsra a porosz tiszt borsos kívánságát hol a
szőnyeg alá, hol a kínai lakktálban heverő fényképek közé dugtam.
Egyszer elkéstem a művelettel, apám előhúzta a könyvet, a
Gömböc! kiáltotta elragadtatva s ott helyben még egyszer elolvasta.
Így rontották a gyereket.
 A torlasz
Legmélyebb gyerekkori emlékem. Egy nyár végi délután találomra
a „Nyomorultak”-ba nyitottam. Arra a helyre, ahol Máriusz eltűnt
szerelmesét keresi.
„Egyszer csak a kertfal mögül kiáltás hallszott:
– Máriusz úr!
Máriusz fölemelkedett.
– Nos? – kérdezte.
– Máriusz úr – folytatta a hang –, barátai a Chanvrerie utcai
barikádon várják!”
Eldobtam a könyvet s árkon-bokron át fogvacogva a Szamos-
partrá futottam. Máriusz úr, Máriusz úr! kiabáltam, barátai a
barikádon várják! Hangyatúrások, vízmosások, gödrök közt
bukdácsoltam, az erdőszélről két megriadt pásztorgyerek kézzel,
lábbal, botokkal integetett. Az uracska bolond, gondolták. Végre egy
eltévedt golyó szíven talált, Máriusz úr! lihegtem még egyszer arcra
bukva s halott forradalmárnak tettettem magam. Talán ma is ott
feküdnék, ha nem féltem volna a holtágban heverésző bivalyoktól.
De amint az első kiemelkedett, vadregényes halotti kedvem is
elpárolgott.
Ám az emlék azóta is visszatér. Félálomban föltépett kövezetté
keményszik az ágyam, puskaropogást hallok, mintha egy torlasz
lábánál feküdnék, átlőtt fejű polgárok és nyöszörgő utcagyerekek
közt. Neuraszténiás álomnak mondják a tudatlanok.
 Madárlámpa

Gyerekkoromban szoktam rá a lexikonolvasásra is. Eleinte csak a

színes műmellékletekkel: Afrika bennszülötteivel, az egyenruhával,
az erdélyi érckohászattal barátkoztam, később a szövegre is
rákaptam s azóta sem állom meg, hogy például a spanyol festő
életrajza után a gőzszivattyúkról szóló szép tanulmányt el ne
olvassam. Egymás után következnek az ábécében. Régen a lexikont
vagy ahogy eredetileg hívták: a szótárt mindenhez konyító
irodalmárok szerkesztették, lelkiismeret nélkül, kedvük szerint
vesztegeltek egy kedves címszónál s a beszélő kutyáról esetleg
többet írtak, mint Angliáról. Remek s hasznos olvasmányok voltak.
Ki hinné például, hogy Amerikában él egy világító madár, a fénye
mellett éjjel is jó lehet olvasni? Hogy az egyszarvúak főleg
Floridában laknak? Meg hogy az indiánok nem eszik a fehér embert,
mert félnek a himlőjétől? Ezt mind régi szótárakból tudom.
Tudtommal Magyarországon még hárman olvasunk szótárt.
Ajánlom, alapítsunk egy klubot. Ünnepi vacsorák felköszöntőjét a
Tóth Béla emlékserleggel Szép Ernő, a dictionnaire d’anecdotesok
szakértője mondaná.
 Bűnözök
Párizsból Szavojába utaztam. Francia útitársaim olvasásba
merültek s mire hajnaltájt a Le Bourget-i tóhoz értünk, mind
végeztek. Ha jól emlékszem, kettő a hálóban is hagyta a könyvét.
Ilyen egyszerű élettani tünet az olvasás. Művészi olvasásban, az
olvasás művészetében egyáltalán nem hiszek.
Annál kevésbé hihetek, mert az olvasó maga is változik. Olvas
mulatságból, szorgalomból, hiúságból, műveltségszomjból, ezer más
okból s szeretetből. Ha igazi olvasó, végül már csak szeretetből. Ez
pedig annyit jelent, hogy új könyvek helyett mind sűrűbben vesz elő
régieket. Ahogy Velence ötödször szebb, mint először, ahogy a
tizedik csók jobb az elsőnél, az újraolvasás édesebb, mint a
fölfedezés. Az embert már csak a szeretet vezérli.
Ilyen újraolvasóból lesz az egykönyvű ember. Grotiusról, a nagy
hollandról mesélik például, hogy Lucanus zsebkiadásától soha el
nem vált, csókolgatta, úton, hivatalban beleolvasott. A régiek évente
átvették Vergiliust, Horatiust s főleg Cicerót, akadt, aki a római
ügyvédnél újabb szerzőről haláláig sem hallott. Amiből egyáltalában
nem következik, hogy műveletlen volt.
Hasonlít hozzájuk a jó versolvasó. A virágnyílást s a versértést
nem lehet siettetni, rejtélyük magától oldódik meg, vagy sehogy.
Néha még a kívülről tudott vers sem adja meg magát, tovább kell
feszegetni, most már a szem és emlékezet kettős fegyverével.
Ismertem egy híres öreg színészt, aki legkedvesebb műsorát mindig
fölolvasta. „Így jobban érti a közönség” mentegetőzött. Ő értette
jobban. Határozottan állítom, hiszen magam is így vagyok a legtöbb
betéve tudott verssel.
De akárhogy változik az olvasó természete, két tartós hajlamot
másokon is, magamon is megfigyeltem. Van, aki első polcra való
könyvet szeret s van, akinek a hátsó polcra való a gyöngéje. Ő is
olvasta Dantét, Shakespeare-t, Moliére-t, de szívesebben gondol
Palissy régi fazekaskönyvére, a debreceni füvészkönyvre vagy
Lorenzo da Ponte emlékirataira.
 Ám akár a csúcsokat, akár a kismestereket szeressük, egyszerre
legalább három könyvet kell olvasni. Már csak azért is, mert így
egyszerre legalább három könyvet kell vásárolni.
Tessék, megérkeztünk a könyvgyűjtéshez.
 Szombat esti kaland

A könyvszenvedélyről, könyvgyűjtőről, könyvbolondról tudós Ráth-

Végh Istvánunk után nincs mit írni. Üssenek fel akármilyen
anekdotagyűjteményt: a „bibliomán” a leghosszabb címszó. E
hajmeresztő történetekből mindig kiderül, hogy a könyv egyáltalában
nem „a legjobb barát”, hanem a legsötétebb felbujtó. Évek óta órákat
tölthetek felügyelet nélkül egy könyvesbolt pincéjében. Mondhatom,
pokoli érzés. Verejtékezve, remegve, rejtélyes bűntudattal surranok
föl s még a város másik részében is a zsebeimhez kapkodok. Alig
hiszem el, hogy lopás nélkül megúsztam.
Egy időben már úgy próbáltam segíteni magamon, hogy
üzletzárás után mentem a városba. „Elvonó kúrát” tartottam.
Mennyire hiába, elmondja helyettem Charles Lamb százesztendős
kis története, az Old China.
Hetekig szemezett egy renaissance-kori színpadi szerzőpár folio
kiadásával. Számoltak a nővérével, de hasztalan: a drága könyv
nem illette meg őket. Egy szombat este, szerencsére üzletzárás
után, mégis kitört rajta a roham. Szerencsére? Azonnal öltözött,
beutazott Islingtonból, kiráncigálta az antikváriust az ágyból,
gyertyafénynél kikeresték a könyvet, vissza Islingtonba, ingujjra
vetkőzött s hajnalig megragasztotta a szakadásokat. Az elvonó kúra
csak a bűnbeesés gyönyörét fokozta.
Volt egy párizsi barátom, mindig dörmögte, hogy száz éve nem
árulnak valamirevaló könyvet a Szajna-parton. Ha száz év talán sok
is, a háború óta csakugyan szemét az áru. „Szemét, szemét, csupa
szemét!” utálkozott a láttukra. Mondanom se kell, hogy három órába
telt, míg a Pont Neuftől a Pont des Artsig terjedő száz lépést
megtettük.
De legkedvesebb emlékem mégiscsak Szabó Dezső bűnbeesése.
Talán emlékeznek egy aranyos rajzára: „Beteg a könyvek közt” volt a
címe. Én még láttam ezeket a könyveket, sőt inaskodtam a
négyszobás könyvtár kiárusításánál. Utolsó szálig megvált tőlük, a
pénz egy hosszabb önkéntes száműzetésre kellett. Két év múlva
találkoztunk Párizsban s engedelmet kértem, hogy a lakására
kísérjem. Egy diákszállóban lakott, az Observatoire táján. Benyitunk
s majdnem hanyatt estem. A falakat könyv borítja, többek közt a
teljes Sainte-Beuve, Michelet, Taine és Renan. „Ez csak mindennap
kell!” mondja ártatlanul. Egyszer már potom pénzen megvált tőlük
Pesten...
 Heltai Jenő
ARAB MESE
Ülök az antikvárius boltjában, nézegetem a régi könyveket.
Régi ember az antikvárius maga is, régi könyvek, régi írások
között ötven éve ül már a boltban. Afféle bogarászó magántudós.
Elolvassa a könyvet, mielőtt eladja. Kis házisapka van a fején. Hideg
van, és áprilisban nem fűtik már a boltot. Szájában makrapipa,
csöndesen pöfékel. Orrán pápaszem, kezében nagyítóüveg, valami
régi írás kopott betűit kémleli, reménytelen öreg kincskereső és
titokfejtő, bölcs vagy bolond, kinek ez, kinek az, aszerint, hogy ki
hogy mérlegeli azt, amit tőle hall. Olykor-olykor gépiesen hátranyúl a
zsúfolt polcra, amúgy vaktában kihúz egy-egy könyvet a sorból.
Minden könyvnek tudja a helyét, nyomban mondja is a könyv
címét, holott oda se néz. Meleg, kötött kabátban, kalappal fején ott
sürög-forog a felesége is, kesztyűs kezében törlőrongy, gondosan
megtörli az ócskaságot, mielőtt kezembe adja. Ráncos képű,
vékonyka öregasszony, fél szemmel bizalmatlanul pislant hol rám,
hol a könyvre: Ugyan megveszem-e? Ki vesz ma könyvet? Talán
nem is a pénztelenségen múlik, hanem a nagy bizonytalanságon, az
örök tusakodáson: a sok millió könyv között ráhibázunk-e arra az
egyre, amelyben tévedhetetlenül megtaláljuk az igazságot? Az
öregasszony nagyot sóhajt.
– Nincs vevő. Rosszak a gazdasági viszonyok. Istenfélő, jámbor
asszony vagyok, de tessék elhinni, hébe-korba valami gyanakodás
ébredez bennem, hogy a Jóisten nem tudja, mi történik a földön.
Az öreg antikvárius fölemeli a nagyítóüveget, azon keresztül nézi
a feleségét. És szelíden dorgálni kezdi:
– Szegény Jó Irmám, a Jóistennek rendkívül sok a dolga. Percről
percre több. Végig kell hallgatnia azt a töméntelen hálálkodást és
könyörgést, azt a sok jogos vagy alaptalan folyamodást, amely a nap
meg az éjszaka minden pillanatában a világ négy tájáról ostromlón
feléje röpül. Meg kell hallgatnia a madarak csacsogását és a halak
némaságát is, mert talán ezek is akarnak tőle valamit, és tudatlan
pogányságukban éppen olyan ájtatosan imádkoznak hozzá, mint
hitünk és felekezetünk szerint mi, emberi állatok. Légy alázatos,
Szegény Jó Irmám, és ne gőgösködj azzal, hogy a Jóisten ellenőrzi,
mekkora a könyvforgalom a Ferencváros legszűkebb utcájának
legszűkebb boltjában. Abból az iszonyú távolságból porszemnek lát
téged is, engem is, sőt a jelenlevő író urat is azok között a
porszemek között, amelyeket ezzel a ronggyal a könyvek hátáról
letörölsz, anélkül hogy a porszem egyéni életére és sorsára kíváncsi
volnál. Pedig hát ki vagy te, és ki a Jóisten?! Nehogy megint
elbizakodj, tudd meg azt is, hogy nem vagy önálló porszem, az író
úrral és velem együtt sem. Százhetvenmillió orosszal és
nyolcvanmillió némettel, minden angollal, franciával, minden nemzeti
és köztársasági spanyollal, a Gaurizankárral és a Csendes-óceánnal
együtt, az egész fölfuvalkodott földgolyóval együtt vagy csak
összesen egyetlenegy porszem az égitesteknek tisztelt többi
porszemei között.
Szegény Jó Irmám egy kicsit elszégyelli. magát. Kezdi megérteni,
miért veszi elő a nagyítóüveget az ura, amikor ránéz. Az antikvárius
most rám szögezi a nagyítót. Én is feszengek egy kicsit. Senki sem
szereti, ha nagyítóüvegen keresztül nézik. Még a porszem sem.
Annak is vannak titkai. Az antikvárius eltűnődik:
– Kicsinyek vagyunk, író úr, elmondhatatlanul kicsinyek. Ismeri a
gőgös hegy meséjét?
– Nem ismerem.
– Régi arab mese...
Hátranyúl, a polcról előveszi a meséskönyvet, de ki se nyitja, úgy
mondja el a mesét, Allah tudja, hányadszor:
„Allah teremtett egy hegyet. Égbe nyúló, óriási Hegy volt, Hegy
minden hegyek fölött, körös-körül hatalmas erdők zöld szakállával
ékes. A Hegy gőgösen nézett a mélységbe, és azt mondta:
– Én vagyok a Hegyek Királya.
Allah megharagudott a Hegyre, és büntetésnek ráeresztette a
Nagy Kígyót. Az körülcsavarodott a Hegyen és összeroppantotta.
Azután fölemelte fejét, és dicsekedni kezdett:
– Én vagyok a Kígyók Királya.
 Allah elunta a Kígyó hencegését, ráküldte az Idők Békáját. A Béka
megfogta a Kígyót, és bedugta a bal fülébe. Azután, ahogy minden
béka, fölfuvalkodott ő is. Akkor Allah ráeresztette a Folyót. A Béka
egy álló esztendeig úszott, amíg átvergődött a Folyó túlsó partjára.
De a Folyó is elbizakodott, gőgjében kiáradt medréből, és elöntötte a
városokat és falvakat. Allah rá akart pirítani, ennélfogva leküldte
Legkisebb Angyalkáját, fürödjön meg a Folyó vizében. De a Folyó
vize olyan kicsi volt csak, hogy az Angyalka lábának a kisujját sem
tudta megmártani benne. Tehát büszke volt arra, hogy megalázta a
Folyót. Akkor jött egy Nagyobb Angyal, foga mögül hegyeset
sercentett, és ez a sercentés több százezer Niagarának a vizével
bővelkedett. És ezeknek a kristályos vizű vízeséseknek a
vízesésében tetőtől talpig megfürösztötte az Angyalkát. Akkor jött
egy Felnőtt Angyal és azt mondta:
– Jóllehet jót akartál, Kis Csintalan, mégis leköpted
angyaltársadat.
Barackot nyomott a Kis Csintalannak a fejére. A Kis Csintalan
pedig akkora volt, mint a Himalájára rakott Mont Blanc és a többi
nagy hegy együtt a hatvanhatodik hatványon. És a Felnőtt Angyal
leborult Allah trónja elé, és buzgón, de mégis elbizakodottan
fohászkodott, és halk fohásza úgy hangzott, mint a mennydörgések
mennydörgése:
– Én vagyok Legkisebb Teremtményed!
Allah lenézett a magasságok magasságából, és lent a mélységek
mélységében, trónjának legalsó lépcsőjén egy fekete pontot látott.
Odaszólt a trónja mellett őrt álló két Főangyalnak:
– Mit zümmög az a légy a lépcsőn? Kergessétek el! És az egyik
Főangyal leheletének legkisebb fuvallatával lefújta a lépcsőről, a
másik pedig egy enyhe tüsszentéssel kifújta Mohamed
paradicsomából...”
Az antikvárius diadalmasan nevet:
– Hát kérem, író úr...
Nem fejezi be a mondatot. Megint előveszi a nagyítót, még
egyszer megnézi Szegény Jó Irmámat. Engem is, tetőtől talpig.
Mintha végtelen kicsinységünkben csakugyan porszem volnánk,
nem is porszem, hanem csak ezermilliomod része a porszemnek.
Azután leteszi a nagyítóüveget, és megint beletemetkezik a régi
írásokba. Allah tudja csak, hányszoros nagyítóüvegre van szüksége
a bölcsnek vagy a bolondnak ahhoz, hogy felebarátját embernek
lássa.
 Bálint György
A KÖNYVEK HALLGATNAK
Úgy látszik, csakugyan vége lesz hamarosan a nyárnak: a fák
borzongva rázkódnak a szélben, és a könyvesboltok kirakataiban
már tarkán virítanak a külföldi könyvújdonságok. Ez az ősz biztos
jele. A nyár egy évad könyveinek megemésztésével telik el, az ősz
új irodalmi szökőárt hoz, izgalmasan és zavart rejtőn. Egyre több
politikai könyvet látni a kirakatokban, és még a szépirodalmi művek
nagy részét is politika hatja át. Ismert és új nevek váltakoznak a
színes, szinte érzékcsiklandozó címlapokon. Vadonatúj témák
bukkannak fel, az írók valami ijesztően gyors, lélegzetelállító
aktualitás-versenyben igyekeznek túlszárnyalni egymás fürgeségi
rekordját. A kínai és a spanyol háború minden két-három hónapos
fázisát külön művek dolgozzák fel, Roosevelt egy-egy jelentősebb
beszéde vagy nevezetesebb rendelete a helyeslő és támadó
brosúrák seregét indítja meg. Nincs a világpolitikának, a
közgazdaságnak, a szociológiának olyan területe, melyet ez a
könyváradat elkerülne. Ez még csak hagyján – de mennyi irodalmi
vagy félirodalmi, bölcselkedő vagy agitáló feldolgozása a kor nagy
ténykedéseinek! Minden jobb író és művész belekapcsolódik az
aktuális vitákba, több-kevesebb sikerrel. (Ramon Fernandez, a
kitűnő francia esszéista fejcsóválva állapítja meg legutóbbi cikkében,
hogy az entellektüelek, akik szenvedélyesen hozzászólnak napjaink
nagy problémáihoz, mennyire nem értenek a kérdésekhez, milyen
tájékozatlanul tapogatóznak a valóság birodalmában.)
Az olvasó pedig tanácstalanul áll meg a csábító és agresszív
könyvkirakatok előtt. Tudja, hogy az idén sem fog ellenállni, az idén
is elolvas mindent, amihez hozzájuthat, éppúgy, mint tavaly és
azelőtt. Nem bírja ki sok könyv nélkül, mint ahogy a szenvedélyes
dohányos sem tudja napi nikotinadagját csökkenteni. Mennél
bonyolultabb és veszélyesebb az élet, annál szenvedélyesebben
kap a nyomtatott betű után, mint az eltévedt turista, aki az idegen és
baljós vidéken riadtan szólítgatja meg a járókelőket, útbaigazítást
remélve. Ma minden könyvet nyugtalan reménykedéssel nyitunk ki:
hátha ebben végre megtaláljuk az igazi választ, amire egyre
kínosabban vágyunk, hátha ez végre elárulja a nagy titkot, és
megmutatja, merre menjünk, hogy éljünk, mit cselekedjünk.
Reménykedésünk hiábavaló. A könyvek egyre kevésbé felelnek
sürgető kérdéseinkre. Mennél több könyvet futunk át, annál
ijedtebben várjuk a döntő választ. A könyvek hol szenvedélyesek,
hol fölényesek, hol „tárgyilagosak”, hol „elfogultak”, és sohasem
tudnak megegyezni. Állandó, ádáz harc folyik közöttük, és mind
kevesebb remény van békére. Olvasó, állj meg egy homályos,
csendes este a könyvszekrényed előtt, és fülelj: vad csatazajt fogsz
hallani: a jámboran összesimuló kötetek egymás életére törnek.
Hangosak, nagyon is hangosak a könyvek, de szorongó, nagy
kérdéseidre mégsem felelnek. Nem árulják el, hol van az egyetlen,
az igazi igazság, nem adnak tanácsot, mit cselekedj. Marakodnak,
letorkolják egymást, ragyogó érvekkel csapnak össze, de számodra,
aki sürgetve várod a küzdelem végét, nem mondják ki a döntő szót.
Talán ott követted el a hibát, hogy nem álltál meg életed első,
meggyőzőnek látszó könyvénél, hanem újabbat vettél a kezedbe,
mert meg akartad hallgatni a másik felet is. Ha megmaradtál volna
az elsőnél, most pontosan tudnád, mit kell tenned, de te kíváncsi
voltál, és büntetésed most a tanácstalanság. Ha cselekedni akarsz,
fordíts hátat könyvszekrényednek, nézz ki az ablakon, és tedd, ami
eszedbe jut. Ez az egyetlen célravezető módszer, ez az én
módszerem is.
(De azért holnap természetesen bemegyek könyvkereskedőmhöz,
mert már egy hete jártam nála, és okvetlenül meg kell néznem az
őszi újdonságokat.)
 Szabó Zoltán
A KÖNYV ÉS A FALU
Petróleumlámpa, meszelt falak, egy tákolt asztal, néhány szék és
esténkint összegyűlő, rovátkolt-arcú komoly parasztok: ennyi egy
falusi olvasókör. A sár, az őszök és telek nyugalmas idejében szinte
tengert von a házak és a „Kör” közé. Mégsem ritka, hogy egy-egy
falubeli innen-onnan nekivág az útnak, átkel rajta, nehéz csizmás
lábait megtörli a küszöbön, és benn a nyomtatott betű fölé hajol. E
nyomtatott betűről városi ember alig hiszi el, hogy maradó hatása
legyen odakinn a falusi végeken. A cifraszűr és a betű nehezen
férnek össze a felületes elképzelésekben és – ami egy-egy falusi
olvasókör lámpája alatt történik – többnyire ismeretlen titok
legtöbbünk számára. A könyv útja világos, tiszta és lemérhető addig,
amíg az író keze alatt alakul, addig, amíg a nyomda festékes
hengerei alól kicsúszik, addig, amíg a lapok kritikái és a
könyvkereskedők elszámolásai beszélnek sikeréről vagy
sikertelenségéről. De azon a ponton, ahol túl van városi olvasón és
könyvkereskedőn, írón és kritikuson, ez a világosság hirtelen
elsötétül, az utak és hatások bizonytalanokká lesznek. Mintha a
könyv ezen a ponton már a világ vége felé haladna, ott – a gyermeki
elképzelés szerint – leülne a kerek föld tányérjára és lelógatná lábait
a semmibe. A falusi olvasókörök rejtélyeibe, a paraszti ízlés
kacskaringós útvesztői közé kísértünk egy kis világosságot vetni e
rövid cikkben. A kísérlet színhelye: Kőtelek, falu Szolnok közelében,
tárgya: a könyvek, melyeket a falubeliek olvastak. És a lélek, ízlés és
bírálat, amelyekkel a falubeliek a könyveket fogadták. Könyvtárak
statisztikái, tanítók tudósításai és személyes tapasztalások adnak
bizonyságot arról, hogy a könyv előfordul, sőt rendszeresen fordul
elő a kapát, kaszát forgató kezek között. A föld valóságának és az
időjárás kiszámíthatatlan misztikumának ölelésében élő paraszti
rend embere az őszi munka után és a tavaszi munka előtt sokszor
várja könyvvel kezében a korai estét. A betűk az olvasás idején túl is
élnek benne, mint egy-egy prédikáció, egy-egy tanítás, vagy
csöndes, okos tapasztalás a búza betakarítása és új barázdák
hasítása között.

Az író szereti hinni, hogy zárt körnek dolgozik, egy kis nép szűk
kultúrkörének kalickájában verdesi szárnyaival a rácsot. Egy író-
újságíró régen egyik előadásában az írói népszerűségről szólván,
mesélte, hogy Kiskőrös vidékén utazott egyszer. Ahogy fölszállt az
urasági kocsira, melyet érte küldtek és az jóvágású kocsisával
végigporzott a földek és az akácfák között, elővette az irodalmi
elérzékenyedés. Annyira, hogy meg is szólalt: „Haj, haj, erre járt
valamikor Petőfi Sándor”. Mire a barátságos természetű kocsis
megfordult magos helyzetében és odaszólt neki: „A lehet, hogy erre
járt, de nem máma, mert én már negyedszer járom az utat. Idegen
urat meg nem láttam a vidéken”. Az adoma kedves, csak éppen nem
általánosan jellemző. Az író sehol olyan megbecsülést és tiszteletet
nem kap, mint falun egy-egy könyve nyomán. A paraszti lélek azt a
nadrágos embert látja benne, aki meglátja a tájat, amiben él, a bajt,
ami nyomja, a keserűséget, ami ki-kitör belőle. Persze csak abban
az íróban, aki ezt látja meg. De ez aztán teljes rajongást kap, nagy-
nagy szeretetet. A véleménymondó kőteleki kubikusok,
napszámosok, gazdák között, akik „Barázda-irkák” vonalas sorain
adták le véleményüket könyvről, íróról, akad, aki kormányt
alakíttatna kedvenc írójával. Az „egy országot egy könyvért” elve
alapján. És akad, aki saját írt szavai szerint kezet csókolna egy
írónőnek, a könyvért, amit tőle olvasott. Noha, ahogy írja: „irtózik az
okos asszonytól, mint Kant filozófus”.
De nemcsak magyar író kerül el a falura és nemcsak magyar író
kap komoly értékelést és higgadt paraszti kritikát a falusi olvasótól.
Dívák József nyolc Dumas-regénynek a címére emlékszik
olvasmányai közül, de olvasta Tolsztoj Feltámadását, Háború és
béké-jét, Karenina Anná-ját Kozákok-ját és Hugo Viktor
Nyomorultak-ját is. Sienkiewicz sem ismeretlen a faluban, Verne is
nagy népszerűségnek örvend. Igaz, hogy nem mint külországi író,
Verne „Gyulát” magyar írónak nézi sok falubeli. Kálmán József pedig
éppen azt írja, hogy „a magyar írók közül mind nagyon tetszik,
különösen Petőfi költeménye, Verne Gyula munkái, Jókai
költeményei, A fránya hadnagy, ez nagyszerű”. Persze igen nagy
azoknak az idegen íróknak a száma, akiknek nyelvtörő nevére nem
emlékszik az olvasó. Az olvasott „külföldi” írótól származó ponyvánál
meg éppen meg se akarja jegyezni a „szerzőt”. A bírálat, amit a
külföldi író kap, rendesen rosszabb annál a kritikánál, amiben a
magyar írónak része van. Ok: „külföldi írók műveinek nincs meg az a
zamatja, mint a magyar írókénak”.
Körülményes Hugo Viktorról beszél egy harminchét éves
napszámosember. Pontosan így: „Általában a Dumas könyvei
tetszettek. Miért? mert nem oly unalmas, mint pl. a Hugóé, de ezek
között is a három testőr s a Húsz év múlva, mert ez jobban a
megtörtént dolgot tárja az olvasó elé. Hugo nagyon körülményesen
ír, de mindezek dacára a Nyomorultak nagyon jó, mert itt rávilágít az
emberi társadalom azon hibájára, hogy ha valaki az életben
megbotlik, azt neki a társadalom nem akarja megbocsájtani”. Tehát a
körülményes szerkesztés, az erre-arra kitérések, az iskolás
tankönyvek epizódideáljai nem kellenek a paraszti olvasónak. Ez
körülbelül azt szereti, amit az irodalmi ínyenc: a higgadt és tanult
egyszerűséget, a szavak szelíd fényét, a kevés vonallal készült
találó rajzot. A regényt, mely olyan szűkszavú és méltóságos, mint a
földjén átmenő paraszt. Peszeki István uram egyenesen fiatalabb
íróink szemére veti a szövevényes írásmódot és ekképp szól:
„fijatalabb írójink között is van akinek regényeit vagy lap tárczáját
szívesen olvasom, de van közöttük elég sok rossz is hogy miért
rossz? a legjobb regényt is unalmassá teszi a nagy ki lengés és az
elégnél jobban körül írás és a tárgytól nagyon el kalandozás és ami
legrosszabb az a sok mű szó közé vetése”.
A paraszt-gróf és író, aki ugyanazt a munkát is végezte, amit a
muzsikjai, igen jó értékelést kap közelében a földnek, melyből – mint
annyira tudta – ő is vétetett. Az egyik véleménymondó nagyon
rakoncátlan és kevéssé igába tört betűkkel, ceruzás írással így
nyilatkozik róla: „Tolsztoj Háború és béke ez jó! itt ezen író azt
világítja meg, hogy az ember sosem a maga akaratát érvényesíti
hanem mindég hogy úgy mondjam ojan láthatatlan erők játszanak
közbe mik az embert irányítják. A Kozákok tárgyilagos de unalmas”.
Amint látjuk, e hiteles paraszti kritika kemény és nem válogat a
szavakban. Alappontjai a lélek mélységében is igényeiben
találhatók, a bírálat szempontjai a paraszti világlátás szempontjainak
következményei. Az erkölcsi szempont és a tanulság-szempont, amit
e napszámos mint mértéket elővesz, nem ritka a többieknél sem. A
falusi olvasó a termelés valóságának súlya, foglalkozásának levegős
látóhatára alatt, ha bírál, akkor egyben viszonyít. Mikor könyvet
olvas, akkor sem csak olvasó, hanem akkor is paraszt, földmívelő
ember, minden emberek közül az, aki legközelebb áll a földhöz.
Tanulságot kíván levonni a könyvből, ahogy tanulságot von le abból,
amit saját kárán tanult az időjárás és a nehéz föld elleni harcban. A
„szórakoztató irodalom” számára eléggé idegen, a témák közül a
történetit szereti, a regényben leírt világból azt, amelyik a saját
környezetét teszi. Ahol állandóan él, vagy ahol járt valamikor.
Esetleg a háború folyamán, mikor belesodródott egy nagy történeti
élménybe és figyelt, tanult, valami makacs, ki nem hunyó
tapasztalatokat gyűjtő igyekezettel a szétszóródó gránátszilánkok
között is. Vagy, ahogy figyel, tanul, látókört szélesíteni, tudást
gyarapítani akar, mikor kezébe vesz egy-egy regényt.

A magyar író azért áll közelebb hozzá a „nyelv zamatjának”

kapcsán túl is, mert ezt a tanítást közelebbi körülményekről adja
meg, mint a külországbeli. A külföldi és magyar írók elsőbbsége
felett ekképp dönt a Falu népe: „Az idegen írók többé-kevésbé jók,
de aránylag a magyar íróké mégis másként adódik, mivel ismerős az
ember jobban a vidékkel”. A „vidék”-en itt természetesen nemcsak a
táj értendő, hanem a társadalom is. A közös sors, melyre egy ország
határain belül kényszeríttetünk, a bajok közös súlya és a történet
közös hagyományai. Az olvasás általában is a közösség felé
irányuló érdeklődés kielégítését célozza. Ezért nagy kelendőségűek
a történeti témájú könyvek. Amint Bozsó Sándor írja „Szeretem a
történeti könyvet még pedig azért mert minden magyar embernek
lelki ismeretbeli kötelességének tartom hogy ismerje hazája múltját
történetét. Olvastam a magyar történelemnek minden nagyobb
kimagasló emberének az élete történetét Szent Istvántól egészen a
mai korig”. Természet szerint a humor is nagy sikert arat. Van, aki
Jókai regényeiből azt veszi észre elsőnek, hogy soha azt a viccet,
vagy tréfás dolgot, amit elmondott egyik regényében, máshol el nem
mondja. E humor természetesen szintén.”magyar humor”, ami
Mikszáthban, néhol Gárdonyiban de nem a Göre Gábor-könyvekben
– Jókaiban található. Az a humor, amit szeretnek, a tanulás
színezésére kell.
Az idegen írók könyvében, ha van is tréfás hang, az többnyire
nem talál értő fülekre. Egyed Pál negyvennégy esztendőt látott
napszámos meg éppen így ír: „Olvastam kérem Dosztojevsky,
Alecsander Dumas, ezenkívül még sok számos írókat, melyeknek a
nevére nem tudok vissza emlékezni, de nekem őszintén mondva egy
sem tetszett pedig azért mert egy jelentéktelen dolgot nagyon
körülményesen írnak le, szóval untatóan ellenben semmi
komikummal nincs fűszerezve”. A magyar írók művei számára felkelt
dicséretet azok az írók érdemlik ki, akik a tájat „de remekül le tudják
írni!” Ha a napszámos vagy kubikus olvasó egy-egy regény
leírásában ráismer a tájra, ahol már járt, vagy ahol éppen él,
biztosan nem felejti el sem az írót, sem regényét. Hogy a leírások ez
értékelése nem jelenti egy túlságosan és vértelenül részletező
naturalizmus vagy realizmus szeretetét, arra bizonyíték, hogy „az
elégnél jobban körül írás” milyen kemény ítéletben és elítélésben
részesül. Az élethűséget a paraszti olvasó inkább az érzékeltetés
hűségében, mint a leírás részletességében keresi. Higgadt és
leszűrődött egyszerűségén túl az érzékeltetés magos szintje, a
leírások megmért komolysága az, ami Gárdonyinak legjobb
népszerűsítője. A ma élő írók közül Zilahy Lajos a vizsgált faluban
nagyrészt annak köszönheti népszerűségét, hogy a háborútjárt
falubeliek leírásaiból megismerik a tájat, ahol megfordultak.
Igazán magyar írónak csak abban a könyvében számít a magyar
író, ahol magyarokat szerepeltet és csak az a magyar író számít, aki
nem használ idegen szavakat, Peszneki István szavával
„műszavakat”. Hogy a magyar szerző mellett mennyire fontos a
magyar környezet és levegő, arra jó bizonyíték az egyik
véleményadás kitétele, mely szerint: „Jókai munkájából gyengének
bizonyult a Kráó czímű, de ez talán azért van, mert nem magyarok a
szereplők”. Az idegen szavak használata ellen pedig egy kisgazda
kossuthi lendületű vádbeszédet mond írásban, ekképp: „Urajim! kik
hivatva vannak a tanuló fijatalságot nevelni és oktatni, bűnt követnek
el, ha a tanuló fijatalsággal meg nem értetik hogy édesen zengő
anya nyelvünkön mindent igen szépen és igen tömören kifejezésre
lehet juttatni már csak azért is mert a legnagyobb magyar intelme így
szól: Nyelvében él a nemzet!! Urajim, ha valamely írást a köznek
szántak de különösen azt az alacsony tudású falusi népnek akkor
csak tökéletesen magyarul. Tartsák szem előtt Vasgerebent”.
A kicsi bokréta, melyet paraszti véleményadásokból, ügyetlen
kézzel, de komoly szándékkal írt bírálatokból felmutattunk, nem ad
többet, mint pár színt a bonyolult kapcsolatok szövevényében. Az
olvasás falun nem olyan egyszerű dolog, mint városon, a könyvekből
csak azok találhatók, melyek a könyvtárban vannak, az irodalmi
műveltséget nem az olvasók szándéka, igyekezete, hanem a
könyvtár listája szabja meg. Amit itt előhozhattunk, az nem azt
mutatja, milyenek az olvasási viszonyok és ítéletek „a” falun, hanem
azt, hogy egyik falunkban milyen lehetőségei vannak irodalomnak,
művelődésnek, kultúrának. Az eredmény: könyvet olvas a falu, csak
legyen mit. Sőt: könyvet venne a falu, csak lenne miből!
 Márai Sándor
A KÖNYVEK BOSSZÚJA
1941. december 14.

Komoly lap, mint a Temps, írja, hogy Párizsban sorba állanak az

emberek egy kölcsönkönyvtár előtt, ahol klasszikusokat
kölcsönöznek: boldog, aki tud szerezni egy szamárfüles Thukydides-
t... De máskülönben is divatos minden ókori szerző. Ez csak egyik
tünet. A francia kiadók, éppen úgy, mint a németek, olaszok vagy
svájciak, nem tudják kielégíteni többé az európai és hazai olvasók
könyvigényeit. Európában minden könyvet eladnak ma, amely
egyáltalán megérdemli, hagy e rangos névvel emlegessük: Ovidius
műve éppen úgy „divatos”, mint a legkitűnőbb elevenek alkotásai. A
nehézség inkább a háború közös gondja, a nyersanyag, a papír és
vászon beszerzésének feladata; ami megjelent, gyorsan elfogy, az
emberek éppen olyan mohón sietnek haza egy kötet Senecával,
mint öt deka vajjal; s ez a tünet nemcsak a háborút viselő, vagy a
háború tüzes ostora által közvetlenül sújtott országokban észlelhető.
Ahol nincs elsötétítés, éppen olyan mohón olvasnak, mint az
országokban, ahol a háborús rendszabályok a korán sötétedő téli
napokon otthon ülésre kényszerítik az embereket. Párizs sok
lakásában fagyoskodnak ezen a télen, de még mindig könnyebb
fagyoskodni a kihűlt otthonban, ha könyvet tartunk kezünkben.
Európa megtért a könyvhöz.
Megtért a könyvhöz, legsajátabb találmányához, a nyomtatott,
fűzött és kötött papírlapokhoz: megtért a könyvhöz, mint a
legtisztább menedékhez, s azok, akik az elmúlt évtizedekben a
művelt világot a könyv iránti hűtlenséggel vádolták, elégedetten
mutathatnak reá a vezeklésre. Nem Duhamel volt az egyetlen, aki
féltette a könyvet mint műfajt; előtte és mellette sokan és nem
jogtalanul mutattak reá a könyv válságára. Nézni könnyebb, mint
olvasni és hallgatni könnyebb, mint nézni: a mozgókép, a képes
újságok, a rádió, a televízió, mindez veszélyes versenyre kelt a
nyomtatott betűvel. A könyv válságának oka természetesen
bonyolultabb volt, veszélyei összetettek: a jó könyv erőfeszítést
kíván az olvasótól, elmélyedést, néha ellenállások leküzdését,
ezenfelül időt, magányt, bizonyos bonyolult erőkifejtést. A rádió, a
képekben közölt ismeret nem kíván különösebb erőfeszítést: a
technika bűvös tölcséreken át csöpögtette emberek százmillióinak
agyába a címszavakat. Idő és mély válság kellett hozzá, míg e
csábos pótszereket megfelelő értékük és jelentőségük szerint
kezdték értékelni a tömegek. Duhamel nem túlzott, mikor féltette e
válságtól a könyvet. Statisztikák bizonyították, hogy az európai
könyvtárak látogatottsága hanyatlott, a klasszikus bölcselet és
szépirodalom iránti fogékonyság elhamvadt, az olvasás munkáját
szívesen cserélték fel kortársaink a látási és hallási értesülés
mellékes elfoglaltságával, a címszavakat hangszórók bömbölték, de
a művek, melyek a címszavak igazi értelmét magyarázták, a
könyvtárak polcain porosodtak. A bestseller rémuralmát
természetesen nem szabad összetéveszteni az olvasás igazi
igényének tüneményével. Mind ritkább volt az olvasó, aki nemcsak
pénzbeli, hanem lelki, idegbeli áldozatkészséggel közeledett a múlt
és a jelen nehezen feltárható szellemi tüneményei felé. Mind ritkább
volt az ember, aki az olvasás kétségtelenül mély erőfeszítést
követelő munkájának rendszeresen áldozott mindennapjaiból
néhány órát, s mind több volt az értesült olvasó, aki „lépést tartott” az
irodalmi tüneményekkel... A vizuális és hallucinációs értesültségi
élmény elvarázsolta és igézetben tartotta a tömegeket.
A könyv bosszúja csendes: Európa tömegei ma ott tartanak
megint, hogy elsőrendű életszükségleti cikk számukra a könyv; ennyi
a bosszú. Két év előtt mindennap megesett, hogy Párizsban
emberek hosszú sora ácsorgott valamelyik mozgóképszínház
pénztára előtt, mert nem akarta elmulasztani egy új mozicsillag
bűvöletes fintorait, de egészen biztos, hogy soha nem állt senki
sorba kölcsönkönyvtárak előtt egy kötet gyűrött Thukydides-ért. Ez
az olvasási szomjúság, ez a mohó vágy, átadni lelkünket annak a
csendes és komoly vitának, amit egy jó és igaz könyv olvasása
jelent, nemcsak háborús kényszerítő rendtartások következménye. A
villanyfényes Svédországhan vagy Portugáliában, Svájcban,
Magyarországon, Bulgáriában éppen úgy visszakapta régi
becsületét a jó könyv, mint a hadviselő országokban. Németország
olyan tömegekben fogyaszt könyvet, mint soha a múltban; az olasz
kiadók nem győzik a munkát; a svájci lapok hirdetési oldalain
százszámra sorakoznak fel új és régi kiadások címsorai. Európa oly
mohón, komolyan, szorongó lélekkel olvas, mintha vezekelne.
Mintha a könyvektől várná a választ a jelen és a jövő nagy
kérdéseire, mintha át kellene ismételnie a jövő nagy vizsgája előtt a
múlt egész tananyagát, Platontól Goethén át a kortársakig... Aki
ebben csak „konjunktúrát” lát, téved. A számvetés, az
önmegismerés, a számonkérés idejét éljük. Tudnunk kell, miben
hibáztunk, meg kell ismernünk a valóságot, fel kell készülnünk,
gyáva szorongás és hazug önsajnálat nélkül, a jövő mindenfajta
feladataira. Egyetlen, pártatlan tanácsadónk az igazi könyv: kihez
fordulhat az emberiség a szorongattatás és a nagy kérdések
óráiban?... Nem, az európai könyvolvasás most nem „divat” és nem
„konjunktúra”. Egyedül maradtunk sorsunkkal, ég a világ, nincs
egyetlen földrész, ahol az emberi fajta biztonságról álmodhatna.
Európa ma fegyverrel és könyvvel kezében él. Az állapot ismerős
számára. Így építette föl, fegyverrel és könyvvel kezében otthonait,
így akarja ezt az európai otthont megmenteni.
Amíg könyveink vannak, nem vagyunk egyedül a világban: most,
mikor az európai ember, fegyverrel kezében, megint a könyv fölé
hajol, lelke megtelik hálával. Belépek a szobába, melynek polcain a
kötetek ezrei sorakoznak, s úgy érzem, e vad világban, ahol minden
ég, ez egyetlen, igazi otthonom, melynek tárgyi valóságát talán nem
tudom megmenteni a végzet kegyetlen szeszélyei elől, de tartalmi
valóságát köteles vagyok megmenteni, mert ez Európa rangja,
értelme: ez a másik valóság, melyet a könyvek zárnak magukba.
Thukydides után nyúlok, Berlinben, Pesten vagy Párizsban, s úgy
érzem, nem vagyok egyedül; harminc éve nem jutott eszembe, hogy
kinyújtsam kezem e barát kézfogása után... Két hadsereg küzd ma
Európa jövőjéért; az élők és a holtak, a fegyverek és a könyvek
hadserege. A könyvek ráérnek: most is megvárták győzelmük idejét.
Bosszújuk csendes, de következetes. Élni lehet időszakokon át
nélkülük, de az életnek értelmet adni nem lehet nélkülük. Erre
tanítanak. Hálálkodjunk nekik.
 Pilinszky János
A KÖNYVEK KÖNYVE
Ülök a kora őszi kertben, és olvasok. A kertet, az égboltot, a fákat,
s egy öreg kutya pillantását, jelenlétét olvasom. Esténként előbb a
szürkületet, később a csillagok betűit, az éjszaka zajait, a csönd
„betűvetését”. Kifogyhatatlan olvasmány! Szöveg, amit a csecsemők
is értenek, s a bölcsek se tudnak megfejteni. Könyv, amiben egyedül
az idő lapozgat. Írás, amiben egyszerre vagyok olvasmány és
olvasó.
A különböző kultúrák: ugyanannak a könyvnek – Könyvek
Könyvének –, ugyanannak a „szövegnek” különböző megfejtései.
Ebben az értelemben az emberi élet nemcsak szakadatlan létezés,
de szakadatlan olvasás is. A türelmetlenek nem várták be az idő
lapozását, maguk szeretnének beletúrni a mindenség lapjaiba. De
ez csak gyöngeségükre vall. Az olvasás figyelmét sose pótolhatja a
lapozás türelmetlen sietsége.
Ki kell várnunk a lapok fordulását, mivel a mindenség, a teremtés
„tempója” éppúgy üzenet, mint az „írott sorok” látványa. A
tettenérhetetlen változás a mindenségben: minden emberi
műalkotásnál nemesebb szerzőre vall.
Mi, emberek, szeretnénk fölgyorsítani az időt. De az idő: ráér.
Minden változás ellenére lehetetlen nem éreznünk, hogy az időt egy
örök kéz írja, s hogy e kéz stílusa messze meghaladja a miénket.
Lehetetlen ezzel a Könyvvel versenyre kelni! Lehetetlen, de nem
is kell. Amit mi írunk, valójában nem írás – csupán jobb-rosszabb
olvasása az elénk táruló lapoknak.
De amitől e könyv valóban csodálatos, ami e könyv valódi titka,
ugyanaz „gyengesége” is. Minden csodája ellenére: az univerzum
mégiscsak ábécés-könyv, csak bevezetője annak, ami a sorok
mögött van. S innét, hogy bár kimeríthetetlen, egy napon mégis
kihull a kezünkből.
Ami minden könyvre áll, a Könyvek Könyvére százszorosan
érvényes. Csak később, miután letesszük, fogjuk megérteni.
AZ OLVASÓ ÖNARCKÉPE
 Szerb Antal
KÖNYVEK ÉS IFJÚSÁG ELÉGIÁJA
Kedves Barátom,
ne haragudj, hogy ifjúkoromból maradt szokásomhoz híven
Hozzád fordulok ügyes-bajos dolgaimmal és Tőled várok feleletet
egy kérdésre, amely az utóbbi hónapokban egyre jobban zavar és
nyugtalanít. Ne ijedj meg, természetesen irodalomról van szó, miről
is lehetne szó egyébről. Hozzád fordulok, mert Te a nagy idegen
városban, a dolgok közepén, talán világosabban látod a helyzetet,
mint én itt, tízéves nyugat-európai emlékeim közt, elporosodva, kissé
már molyette intellektussal, csendesen és riadtan. Nem tudom, nem
mérhetetlenül elavult már az is, hogy leülök irodalmi levelet írni
irodalmi kérdésben és hogy ez a kérdés még mindig, hogy úgy
mondjam, biológiai fontosságú a számomra – egzisztenciális,
mondtam volna öt évvel ezelőtt, de ma már ez is teljesen molyette
kifejezés –, és éppen erről van szó. De ne érts félre, nem azt a
banális kérdést akarom felvetni, hogy vajon nem múlta-e idejét az
irodalmi attitűd egészben véve, az irodalom mint életforma. Ha
valamiben biztos vagyok, ha maradt még valami, amire azt a komoly
szót használhatom, hogy „szent hitem”, akkor az az irodalom
elkerülhetetlen, emberileg örök voltában való hit. Hiszem, hogy a
legtávolabbi időkben is, az új-zélandi utazón túl, aki oly
sokatmondóan mereng a londoni Szent Pál székesegyház romjain, a
technikai utópiák gumiból és villamosságból készült boldogságán és
a biológiai antiutópiák tojásból és palackból kiköltött
boldogtalanságán messze túl, az utolsó emberig, aki valami irodalmi
formulában fogja elzokogni magányát az egyre érthetetlenebb
csillagok alatt, mindig élni fog az a valami az emberben, amit, pars
pro toto, úgy nevezünk, hogy Irodalom.
Nem erről van szó, de természetesen nem tudom, vagy
őszintébben, nem is akarom néhány világos mondatban leszögezni,
hogy miről is van szó; még mindig azt hiszem – ez is nemzedékünk
makacs bűne –, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek, és ha
világosan elmondanám, már el is hazudnám a problémának ha nem
is a lényegét, de azt a járulékos elemet, azt a kísérő felhangot,
atmoszferikus velejárót, je ne sais quoi-t, ami a lényegnél sokkal
lényegesebb. Azért légy kissé türelmes és engedd meg, hogy
genetikus rendben mondjak el mindent, kissé önéletrajzírói
modorban – előre is megnyugtathatlak, hogy gyermekkori teaivásról
ezúttal nem lesz szó és anyámról sem akarok megdöbbentő
adatokat revelálni.
Úgy kezdődött... vagyis sehogy sem kezdődött, mert mindig írtam
és olvastam, úgyszólván világra jövésem pillanatától kezdve (olyan
szemüveges csecsemő voltam, tudod), tehát hogy pontosan hol
kezdődött, nehéz megmondani. Mégis világosan visszaemlékezem a
beavatás egy nagy pillanatára; azzal kezdem. A világháború utolsó
esztendejében tizenhét éves voltam, Mária-Besenyőn töltöttem a
nyarat. Egy szép nap arra eszméltem, hogy sikerült egy verset
írnom, amely – úgy találtam – meglehetősen utánozza Babits Mihály
fiatalkori verseinek hangját és ritmusát. Tisztában voltam vele, hogy
a vers nem jó és hogy én még nem vagyok költő. Mégis extatikus
boldogság fogott el, máig is úgy érzem, szellem szerint Besnyőn és
aznap születtem meg, mint ahogy Blake született, amikor
Swedenborg írásaival megismerkedett. Akkor már egy álló
esztendeje küszködtem, vergődtem és szégyenkeztem korábban
érett kortársaim előtt, mert ők már megértették, amit én még nem, a
„modern”, nyugatos költészetet. Most egyszerre feltárult előttem a
titok, megértettem a legmagasabb irodalmi megértéssel, aktív
befogadással.
Az a pillanat, amikor megnyílt előttem a modern költészet
birodalma, oly gyönyörű volt, hogy csak idézni tudok a
meghatottságtól, amikor rágondolok, de tiszteletem jeléül e
legnagyobbat idézi, Keatset, aki mikor először olvasta Homerost,
Cortez katonáihoz hasonlította magát, amint először látták meg a
Csendes Óceánt:

...and all his men

Look’d at each other with a wild surmise
Silent, upon a peak in Darien.
 Csendes Óceán nyílt meg előttem, Déltenger bűvös szigetekkel,
Ady és Babits költészete, Móricz, Szomory, az egész Nyugat, azután
a külföldi rokonköltők, Hofmannsthal és Rilke, Thomas Mann, majd
mikor kezdtem angolul és franciául tudni valamit, Swinburne és
Wilde, Baudelaire és Verlaine. Elsősorban a költők, a versek. Fiatal
voltam; de azóta is a verset tartom az irodalom és általában az
emberi világ legmagasabb szintjének. Az idegen költőket akkor még
csak nagyon töredékesen értettem, de az csak növelte varázsukat.
Az ifjúság után így kellene visszasóhajtanom: „Ó, ha még egyszer
úgy olvashatnák Baudelaire-t, mint tizennyolc éves koromban!” Az
első szerelemnél is többet jelentett. A félig, negyedig értett versbe
belesejtettem a modern életérzés minden titkát, az ilyen sorok voltak
a kincses szigetek ifjúságom déltengerén:
Son lit fleurdelisé se transforme en tombeau...
Ma már nem mond nekem semmit, illetve csak annyit, amennyit
értelme és zeneisége mond, de akkor valahogy minden édes
rejtelem benne volt, elérhetetlen bűnös szerelmek, császári gőgök,
történelmi víziók, ritka, értékes idegbajok és perverzitások,
utolérhetetlen eleganciák, távoli Párizsok és Londonok, a jövendő.
Mert ezt is jelentette. A modern irodalom saját történelmemben
egy volt a lázadással, amelyen minden szellemi embernek keresztül
kell mennie, a felnőttek ellen, a meglévő dolgok ellen való
tiltakozással, az egyéniség életigényével. A lázadás morális, illetve
amorális lázadás volt, kőtáblák összezúzása, egy új ethosz
keresése. Bevallom, kissé pirulva, ebben az időben legtöbbet
Mereskovszkij akkor oly divatos Leonardo da Vinci-jéből és Wilde
írásaiból okultam: a renaissance elképzelése (már a „renaissance”
szó is mily magával ragadó volt!), a szépség és az ókor kultusza
körül alakult ki bennem az új törvény, a szépségért való élet. A
szépségért élni akkor annyit jelentett, mint szembehelyezkedni
minden mással, minden keresztényi és polgári értékrendszerrel. A
modernség éppen ez volt a szememben: a dekadencia, a sátános
velleitások, a Jenseits von Gut und Böse és a dandys fölény. Dorian
Gray, ha emlékszel még rá, szegényre.
 Úgy éreztem, egy nagy világáramlat sodrában úszom: minden
szellemi jelenség, amellyel akkoriban találkoztam, az egyéniség
szabadságjogait hirdette: Babits Mihály költészete, Nietzsche
filozófiája, az impresszionista festészet „meglátásai”, minden – és én
is azok közé tartoztam, akikkel előre mozog a világ, míg a renyhe
nyárspolgári tömeg elmarad. Feltétlenül hittem még a fejlődésben és
úgy éreztem, hogy első hulláma visz magával. Hogy világháború
van, oly kevéssé vettem észre, mint egy mániákus humanista azt,
hogy a landsknechtek felégették a várost, mialatt ő extatikus
éjszakákon rájött, hogyan kell cicerói latinsággal írni.
Csak akkor ébredtem fel, mikor már a házat is kiszedték alólam.
Amit modernnek éreztem, a finde siécle világhangulat, éppen akkor
omlott össze, amikor én átéltem. A világháború végén az igazán
modern emberek már megmosolyogták az ártalmatlan esztétikai
világszemléletet, a fogatlan l’art pour l’art-t, a dandyzmustól
undorodtak, a szubjektív filozófiát kezdte a fenomenológus iskola
objektív idealizmusa eltemetni, az individualista hóbortokat a
kollektivista hóbortok, a dekadens finomkodásokat az aktivista
izommutogatás.
Mindezt lassankint én is beláttam. Ma már tudom, hogy ami akkor
véget ért, csakugyan nagy és nevezetes stílusegység volt. Nietzsche
és Rilke, Ady és Van Gogh, Rodin és Reinhardt csodálatos kora, a
XIX. század emberének színjátszó káprázatos alkonyata. Tudom,
hogy amit én modernnek éltem át, csak igen kicsi része volt a kor
szellemi színképének – de 1920-ban, 21-ben ezt a keveset is
szégyelltem, már ahogy az ember fiatalkorában szégyellni szokta
kinőtt rajongásait. Abbahagytam a művészettörténeti stúdiumaimat is
(azután vagy tizenöt évig rá se néztem festményekre), abbahagytam
a klasszika filológiát az egyetemen.
A világháborút közvetlenül követő években én is úgy éreztem,
hogy apokaliptikus idők következtek el, minden a feje tetejére állt.
Országok omlottak össze, az én drága országaim: hazám új és
kísérteties alakot kapott Európa új térképén; a monarchia, amelynek
polgárává neveltek, egyik napról a másikra eltűnt, az óriási mamut,
oly könnyedén és sajnos oly meg nem siratva, mintha valami
dalárdát oszlattak volna fel; és éppígy eltűnt mintaképünk a
hohenzollerni Németország; és az irodalom leginkább up-to-date
szárnya arról biztosított, hogy a nagy társadalmi és kultúratermelő
osztály is, amelybe tartozom, a burzsoázia, perceken belül
ellenszenves történelmi emlékké fog átváltozni. De sokkal fiatalabb
voltam, semhogy sejtelmem lehetett volna a veszteség mértékéről
és hogy sok tekintetben egész életemre megnyomorodtam; csak azt
éreztem, hogy a romokon bizonnyal új világ fog most felépülni, egy
fantasztikus világ, amelyet nem a felnőttek fognak feltérképezni, ahol
minden lehetséges lesz, a fiatalok világa, a nyolclábú borjak és
éneklő üstökösök diadalmas birodalma jön.
Amit a felnőttek írtak, mind mérhetetlenül elavult a szememben,
egy-két rapszodikusan megválasztott kivételtől eltekintve, akiket
„előfutároknak” tartottam. Soha annyira exkluzív felfogású nem
voltam, mint ezekben az esztendőkben. Istenem, mily szuverén
gőggel tudtunk elvetni akkoriban nagyságokat, akiket később
könnyes szemmel emlegettünk! A centrális megint a nyelvi fordulat
volt. Úgy képzeltük, az új világnak új nyelven kell megszólalnia,
anarchikus, üstökös, a nyelv hagyományait összezúzó, az ésszerű
és szokványos kapcsolatoknak, de talán még a mondatnak is hadat
üzenő nyelven. Undorral néztünk le minden írást, amely beérte a
kézenfekvő, mindennapi, normális kifejezésekkel. Mindenre új
expressziót kell találni, mondtuk, az írónak nem szabad értelmi,
diskurzív módon átadni mondanivalóját, hanem látomásszerűen
felbukkanó képekben kell belevetíteni a felvevő lelkébe, csak a kép,
csak a kép, a hieroglif az igazi, az új, a művészi.
Írásaim ekkoriban már megjelentek és büszke voltam rá, hogy
Osvát Ernő egyre nagyobb fejcsóválással fogadta új verseimet és
éppen azokat nem közölte, amelyeket én a legjobbaknak tartottam:
mert fiatalos elvakultságomban Osvátot, a világ legnagyobb
„megértőjét” is felnőttnek néztem és idegenkedése volt a legfőbb
kritérium, hogy helyes irányban haladok, haladunk. Mert akkor már
többen írtunk hieroglif modorban, költők, akik azóta már elhallgattak
és a beérkezettebbek közül a legjobbakat tiszteletreméltó
rokonoknak éreztük, Szabó Lőrincet, Sárközit. Kis szekta voltunk,
gőgös, egymást imádó szekta, előttünk egy fantasztikus dacos
Helikon. A szektán kívül állókkal nem ereszkedtünk szóba és ahogy
most visszagondolok, azt hiszem, nagyon boldogok lehettünk, mert
szektáriusnak lenni a legnagyobb öröm ezen a földön: a szekta a
megosztott magány, az elhagyott sziget, ahol mégis laknak, a
legtökéletesebb társadalmi állapot. Abban is biztos vagyok, hogy
igazat ír Huxley utolsó könyvében, amikor azt fejtegeti, hogy csak
négy-tíz emberből álló autonóm testületek rendszere menthetné meg
a világot, ha még meg lehetne menteni. Mélységesen komolyak
voltunk, mint minden szektárius; előző éveim esztétizmusa és
dandys cinizmusa teljesen elmaradt, férfiasak, pathetikusak és
átmenetileg nagyon vallásosak voltunk, templomba járó
áhítatossággal. Többen közülünk szerzetesek lettek, a
legkomolyabbak, legértékesebbek.
Előző korszakomban úgy éreztem, hogy „modern” vagyok, vagyis
egykorú a korommal, nem maradtam hátra. Most már úgy éreztem,
hogy előtte járok a kornak, talán évtized is kell, amíg a „többiek”
utolérnek és megértenek, avantgarde, előőrs vagyok. A szekta-
boldogságot ez még nagyszerűbbé tette: hegytetőn állni ilyen,
repülni ilyen lehet, csodálatos gőg szédülete ez.
Természetesen lázasan olvastam mindent, ami a külföldi
irodalomban avantgarde számba ment, így elsősorban a német
expresszionisták írásait. Sajnos, a legtöbb német expresszionista
reménytelenül dilettáns volt, verseiket nem lehetett kétszer elolvasni,
és én kikötöttem egyetlen nagy költőjüknél, Georg Traklnál; róla
kezdtem írni első tanulmányomat.
Azután egy nyáron véletlenül kezembe került a Nouvelle Revue
Française néhány régebbi, 13-as, 14-es évfolyama. Megdöbbenve
fedeztem fel magamnak az írókat, akiket addig névről is csak alig
ismertem: Gide-t, Claudelt, Valéry Larbaud-t, Suarést. Ezekben nem
volt semmi programszerűen avatgarde jelleg, mint a németekben és
mégis mindent megvalósítottak, amit én akkoriban kerestem,
akartam, és sokkal előbb, mielőtt Közép-Európa rájött. Az
expresszionisták vak handabandázása helyett ott volt objektív
ábrázolásban Gide action gratuite-je; az új verselés, új hasonlat-
technika, új asszociációk játéka latin eleganciával tökéletesedett
Claudel soraiban, amelyek úgy jöttek egymás után, mint egy tenger
napsütötte és csendes hullámai a parti fövenyen. Az életet az életért,
tanította André Gide, és a nagy, egész lényünket felkavaró pillanat
etikája sokkal előőrsibb volt, mint a l’art pour l’art azelőtt.
Sem a német expresszionistákat, sem a nagy franciákat nem
értettem meg egészen, részben azért, mert csakugyan nehéz egy
idegen nyelv új stílusát megérteni, részben pedig azért, mert a
németek programból érthetetlenül írtak. A franciákat pedig, ha meg
is értettem, akkor is azt hittem, hogy nem értem őket egészen, mert
a belesejtés többet ért nekem a hiánytalan megértésnél. Újra olyan
örömeim voltak, mint Baudelaire olvasása közben, de ami akkor még
csak ösztönzés volt, most apodiktikus elv lett: nem is tartottam már
igazi költészetnek azt, amit mindjárt és egészen meg lehet érteni.
Kellett ez a feszültség, amit a féligértés jelentett; ami más embernek
a sportív erőfeszítés, vagy az automobil távolság-evése, számomra
az, ha egy nehéz költőt lassan-lassan megértek.
Ezután mind kevesebbet írtam. Az irodalom megértése mind
nagyobb izgalmat jelentett, mint az irodalom „művelése”. Inkább
olvasó vagyok, mint író, azt hiszem. Ezekben az években
találkoztam össze, nagyobbára az egyetemen, nemzedékem
hozzám hasonló alkatú tagjaival, avvl a – nem nagyon fanatikus –
szektával, melyet ma mint „essay-író nemzedéket” dicsérnek és
szidalmaznak.
Ekkor találkoztam az új irodalomtudománnyal. Az irodalomtörténet
eddig a természettudományok hatása alatt nagy részben száraz
adatgyűjtésből és kommentálásból állt; ezekben az esztendőkben
változott át az új filozófia és költészet ihletése nyomán alkotó
tevékenységgé. Ebben az időben terjedtek el nálunk Gundolf és
Strich írásai; oly szépen írtak az irodalomról, hogy amit írtak,
gyakran szebb és többetmondó volt, mint amiről írtak. És megint
elhozták nekem a félig-értett dolgok bűvöletét: új szavakat, új
terminológiát. Akkoriban ezeket a szavakat: klasszicizmus,
romantika „Schicksal”, „Ehrfurcht”, „Urerlebnis”, „Gestalt”, „Gehalt”
stb. valóságoknak éreztem, nem puszta szavaknak, realista voltam a
szó középkori értelmében.
Az új terminológia következtében az egész irodalomtörténetet
elölről kellett kezdeni. Az új nyelven a régi megállapítások is sokkal
mélyebbek, távlatosabbak, nagyobb összefüggéseket feltárók lettek.
Megint a nyelv volt a központi élményem, a nyelv, amely ezúttal a
dolgokat a „Werden” nyüzsgő világából a „Sein” mozdíthatatlan
állócsillag-egébe emelte és már stílusjellegénél fogva is etikai
állásfoglalást jelentett: a fejlődés dinamikája helyett az örök
érvények statikájának tiszteletét.
Az irodalomtudomány révén megint egy szektába kerültem bele: a
magyar szellemtörténészek, Thienemann, Zolnai társaságába. Ez
már nemcsak szekta volt, hanem kívülről is elismert, félt és támadott
tudományos elit. Így folyt az életem, szektából szektába
gazdagodva.
Mondanom sem kell, hogy a legnagyobb rajongással fordultam a
költők felé, akik az új nyelv-égboltot felépítették, a régi, szent
Hölderlin és főképp Stefan George, ifjúságom legnagyobb szerelme
felé; ma már meg is rettenek, ha eszembe jut az intenzitás, amellyel
ezt az önmagát szoborba faragó költőt tiszteltem, a szellemi gőg és
távolság óriását, a költőt, aki egyenesen az irodalomtudomány
számára jött a világra. Stefan George-t eleinte még kevésbé
értettem, mint Baudelaire-t vagy az expresszionistákat. Egy betűt
sem értettem belőle. Évekig a vesszőket, amelyeket George
elhagyott és nagy betűvel írja a főneveket, amelyeket George kis
betűvel írt és megbarátkozik egy-két szórendi különcséggel, George
versei sokkal érthetőbbek, mint például Ady Endre versei,
túlságosan is könnyen érthetőek...
1924-től kezdve azután megint mindenki Párizsba zarándokolt,
mint a háború előtt. Mindenki felfedezte, hogy Párizs egészen más,
mint ahogy Ady Endre versei alapján elképzelte és ezzel a
felfedezéssel tarsolyunkban úgy éreztük, mi vagyunk az első igazán
nyugat-európai nemzedék Magyarországon.
Sorsszerű természetességgel ismertem meg most azokat az
írókat, akik a háború utáni Nyugat-Európában kifejezték azt, ami
nekem kellett és új volt: Giraudoux és Paul Morand francia
nemzedékét, majd az új angolokat, Aldous Huxleyt, Lytton Stracheyt
és körüket. Vándoréveim alatt megint megadatott nekem, hogy úgy
érezzem, minden elölről kezdődik az irodalomban és bennem.
George-iánus korszakomat, visszatekintve, nehézkesnek,
patetikusnak és tanárosnak láttam; az ideák megszűntek komoly
német állócsillagok lenni és lejöttek, hogy sípszóra táncoljanak.
Megint a nyelv fogott meg: Giraudoux ironikus bőbeszédűsége,
Huxley faarcú szellemessége, az angol nőírók közvetlensége,
mintha belülről szólalnának meg egyszerre az olvasóban. Ebben a
fecsegő, szabad asszociációk kanyargós útjait követő stílusban a
távoli, nehéz és problematikus dolgok lélegzetelállító désinvolte-tal
szólaltak meg; ez a stílus arra a jeles renaissance-kori táncosra
emlékeztetett, akit Castiglione dicsér, mert tánc közben el-elejti
köpenyét, hogy mutassa, mennyire nem figyel oda az egészre. A
nehéz súlyokat fel lehet emelni akrobata gesztussal is, de
elegánsabb úgy tenni, mintha csak egy női zsebkendőt kapnánk fel a
földről. Egy kötőszóba is nagyon sok minden elfér, egy hirtelen
mondatkanyarnál kilátás nyílhat végtelenek felé, to see the world in a
grain of sand... az itthoniak közül ekkor szerettem meg annyira Márai
Sándor írásait, amelyek oly ügyesen takarják és lebbentik fel mégis
a metafizikumot.
Igen, ez az, gondoltam, ezt kell megtanulnom, ez a mi hivatásunk,
új nyugatosoké, hogy a magyar szellem méltóságteljes és
divatjamúlt kemény gallérzatát levegyük és megtanítsuk szép színes
puha ingben járni. Neo-frivol vagyok, mondtam büszkén és
szektáriusan és titokban frivolitásomat nem vettem kevésbé
komolyan, mint a szellemtörténetet.
Most már monoton egy kissé, de megint ki kell jelentenem, hogy
az új nyugati írókban is volt valami, amit nem értettem meg egészen,
de valószínűleg maguk sem voltak vele teljesen tisztában. A stílus
Joyce-os újításain túl a csodára gondolok. Mert az új írókat – akár
hiszed, akár nem – megszállott lelkük kielégítetlen szomjúsága tette
frivollá, játékossá. Látták, hogy az elődök nagy komolysága nem
vezetett semmire, hát megpróbálták másképp. Assisi Szent Ferenc,
amikor a börtönből kiengedték, elvből bolondosan viselkedett és
szeretett a feje tetejére állni – és ekkoriban alakult ki benne a
születendő Ferencrend emberi erőt meghaladóan szigorú első
regulája. Most nem akarok erről magyarázni, de kétségkívül előtted
is nyilvánvaló, hogy a tótágastól egyenes út vezet az Alvernia
hegyére, a stigmákhoz.
 Hunyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szívünk...

Egész ifjúságom azzal telt el, hogy vártam valami nagy-nagy

abszurdumot, amitől egyszerre mindenki fellélegzik, valami olyan
groteszk lehetetlenséget, hogy annak puszta megjelenése által
érvénytelenné lesz minden, ami a fejünkön ül: hogy fel kell nőni,
hogy pénzt kell keresni, hogy meg kell halni, hogy meg kell születni...
Egyszer gyerekkoromban az Andrássy útról valahogy úgy láttam,
hogy egy hegy nőtt Budán és boldog voltam, hogy másnap nem kell
iskolába menni: valami ilyesmit vártam. Talán most, gondoltam
londoni merengő és besörözött magányomban, talán most,
csakugyan eljött a pillanat. Az emberek meg fogják érteni, hogy a
csoda életszükséglet, fontosabb a mindennapi kenyérnél.
A bohóckodó angolok és franciák álma a mítosz volt, az alapvető
és klasszikus kifejezésmód, amelyhez képest oly nevetséges
minden naturalista piszmogás, megfigyelés, lélek- és társadalomrajz.
A napi problémák és évi problémák elhagyásával az örök lelki
valóságok felé keresték az utat, ezért írtak az angolok hóbortos
meséket rókává változó hölgyekről, tanítóba szerelmes
csimpánzokról, görögül vitatkozó verebekről, borkereskedőnek
öltözött Jóistenről, jól nevelt idősebb boszorkányokról, ezért találtak
vissza a franciák a háborúban elesett Alain-Fournier elveszített
álomkastélyához, ezért születik az olasz Bontempelli regényében a
kisfiú két anyától, ezért ömlik Thomas Mann oeuvre-jének nagy
folyama a bibliai mítosz tengerébe.
A kezdet és a vég találkozni szoktak, farkába harapó kígyó a
szellem, a végső civilizáció szerelmes az első kultúrába, a veii
Apollo farkasmosolyába, az etruszk halottak halhatatlan jókedvébe,
ahogy dőzsölnek nászágynak beillő szarkofágokon. A vitelizmus
vége a halál megértése és beleágyazása az életbe. Így jutottam el
az utolsó szektához dávidferenci hív hűtlenségemmel, Kerényi
Károly volt az utolsó mesterem és a vallástörténet merész teóriái
adták az utolsó „thrill”-eket.
Így volt. Elmondtam ifjúságomat. Mindez régen volt már; azóta
esztendők múltak el, azóta mindenféle történt velem, élet, realitások,
de semmi közük ehhez a beszámoláshoz. Ott hagytam el, hogy
Kerényi meg az etruszkok. Azóta nem történt semmi. Éppen erről
akarok beszélni. Erről a semmiről. Azóta is nagyon sokat olvastam,
sok szép verset és könyvet, de...
Nyugaton közben elmúlt a csodaváró frivolitás divatja. (Most már
tudom, hogy sajnos csak divat volt.) Most már újra vastag könyveket
írnak burzsoácsaládok életéről, némelyik Nobel-díjat nyer, némelyik
nem. A neo-frivolizmust legyőzte az örök naturalizmus, a neo-
unalom. A szellemtörténet megszűnt a weimari Németországgal és
azt hiszem lassanként megszűnik a vallástörténet is. Az utolsó
magyar szekta, a Kerényi-féle Sziget, elúszott. Bár az írók oly
szorgalmasan termelnek, mint egy fehérhangya-királynő (moziban
láttam egyszer), amely ritmikus mozgással, mintegy járószalagra
tojja ki petéinek százait és ezreit, egy egész hadsereget, mégis
teljes a szélcsend, nem történik semmi.
Igen, látod, ezt akartam mondani. Ezért a kevésért kellett ekkora
prológust kerekítenem. De meg akartam mutatni, hogy mindig
csodára vártam és az irodalom ez ideig mindig gondoskodott is róla,
hogy várhassak új csodát. Csak erről volt szó egész életemben. Ha
idegen olvassa el ezeket a sorokat, nyilván azt gondolja, felületes és
sznobisztikus széplélek vagyok, beugrottam mindig minden irodalmi
divatnak, irodalmi jampec vagyok, aki belébetegszik, ha tavalyi
regénnyel kell kimennie az utcára. De te tudod, hogy azért változtam
híven-hűtlenül minden szellemi változással, mert mindig az igazit és
véglegeset kerestem, egyre megújuló naiv hittel. Valamit vártam az
irodalomtól, az üdvösségemet, mondjuk, mert ugyebár mindenki a
saját fazonja szerint üdvözül, és nekem az irodalomban kellett volna
üdvözülnöm. Nem üdvözültem; de boldog purgatóriumban töltöttem
egész ifjúságom, mert mindig úgy éreztem, hogy már csak néhány
perc és meg fogom érteni, amit nem értek, és akkor Beatrice leveti
fátyolát és feltárul előttem az Örök Jeruzsálem. Nem üdvözültem, de
így jobb volt. Így voltam fiatal. Fiatalnak lenni annyit jelent, mint várni
valamire.
Most pedig aggodalommal, remegve nézek szét a mi nyelvünk és
a nagy nyelvek mezején valami után, ami új és távoli és amit nem
értek. És hiába; mindent megértek, amit olvasok. a szürrealistákat is
megértem, de hol vannak már a szürrealisták? Van egy-két angol-
amerikai költő, akit nem értek:
T. S. Eliot, Ezra Pound, de az az érzésem, hogy nem is érdemes
megérteni őket, különben is öreg bácsik már, nem valami új szekta
fullajtárjai. Szekták egyáltalán nincsenek már. Duhamel is
megállapítja új könyvében, hogy vége annak az időnek, amikor
hathavonként új avantgarde folyóirat keletkezett. A harmincas
években egész Európában megszűnt az avantgarde irodalom.
Mondd, hogy történt ez, miért?
Nézd meg a stílusunkat. Valamikor, Maurrasszal, Lasserrerel a
kofferünkben, véres reakcióban a romantika ellen, azt kívántuk, hogy
klasszicizálódjék a magyar irodalom. Úgy látszik, ez a vágyunk
teljesedett. A magyar prózastílus mintegy végérvényes formát öltött,
Mi úgy írunk, ahogy a Nyugat-nemzedék legjobbjaitól megtanultuk,
az utánunk következők támadnak is minket ezért, de ők is ugyanígy
írnak. Valamikor írás közben új expressziókon törtem a fejem; ma
azon gondolkozom: „hogy is mondják?”. Már a nyelvhelyességen
sem mulatok és óvatosan nézegetem a Pesti Hírlap Nyelvőrét. Ma,
aki tud írni, mind egyformán ír, és valahogy így van külföldön is. Ez
nagyon szép, az egyénieskedő hóbortok véget értek, a túlzó
stílromantika lealkonyodott... de annak az Újnak mégis új stílussal
kellene kezdődnie, minden nagy történelmi fordulat új szavakkal és
szórenddel indult útnak, és ennek nyoma sincs sehol.
Külföldön is érzik, hogy valami nagy baj van az irodalommal. A
probléma mélységes banalitását mi sem bizonyítja jobban, mint az,
hogy már a Népszövetség is foglalkozott szegény irodalommal, oly
hathatósan, mint ahogy az üldözött kisebbségek ügyével szokott
foglalkozni. Olvasom, most adták ki a Művészeti És Irodalmi
Permanens Bizottság 1937. július 20-27-én Párizsban tartott
konferenciájának jegyzőkönyvét. Paul Valéry volt természetesen az
elnök, hozzászóltak többek közt Duhamel, Hazard, Madariaga, Jules
Romains, szóval akik ilyenkor hozzá szoktak szólni; írásbelileg vett
részt Werfel és Charles Morgan. (Nem tudom, magyarok ilyenkor
miért nem szoktak részt venni?) Szó volt többek közt az író
megváltozott helyzetéről, a közlés egyéb módjainak veszedelmes
konkurenciájáról, a mennyiségnek a minőség rovására történő
előnyomulásáról, a gazdasági sorompók okozta károkról és a
szabadság szükségességéről; utóbbi kérdésben parázs vita fejlődött
ki a franciák és az olaszok közt.
Mindezek a hozzászólások, úgy látom, a közönség növekvő
közönyében látják az irodalom veszedelmét. Duhamel panaszolja
ugyan új könyvében, hogy az írók is elüzletiesedtek, Herbert Read
(Poetry and Anarchism) pedig azt, hogy eladták lelküket a
politikának. De ez még mindig a közönség szerepe: a közönségen
múlik, hogy az író, ha művészete rovására politizál. Mindez nem
érinti a lényeget. Az irodalom, nagyon jól tudom, igen nagy
mértékben gazdasági és társadalmi erők függvénye; de
végeredményben a szellem mégis autonóm valami és ha a szellem
jelenségei betegek, a betegséget elsősorban magában a szellemben
kell keresni. A szellemben van a hiba, a szellem esett valami
ormánysági letargiába, nem akar szülni, új, szép szörnyetegeket.
Tévednék? Lehet, hogy már elindult az Új, csak én nem tudok
róla? Megtörténhet; hiszen a legtöbb szellemi áramlat öt-hat évvel a
megszületése után jutott el hozzám; ez már magyar perifériális
helyzetünk átka. De azelőtt nem tartottam ennyire számon a bel- és
külföldi irodalmat, mint most; többnyire késés nélkül mindent
elolvasok, ami érdekel. És semmi, semmi. – Különben is, ma már
nem is az én dolgom, hogy az újat felfedezzem. Itt vannak a fiatalok,
most már rajtuk lenne á sor.
Igen, itt van egy új nemzedék, a leg „nemzedékebb” életkorban, és
egyáltalán nem akar úgy viselkedni, mint egy új nemzedékhez illik.
Nem hisz semmiféle új – izmusban, amire mi öregesen
legyinthetnénk, nem rajong senkiért, akiért mi ne rajongtunk volna,
nem gyűlöl senkit, akit mi ne gyűlöltünk volna, és ha néha szid is
minket, azt sem irodalmi okokból és rossz lelkiismerettel teszi. Pedig
ez az új nemzedék rendkívül tehetséges legalábbis
Magyarországon: lírai költői átlagban jobbak, mint az előző
nemzedéké, líraiabbak, újságírói új műfajokat teremtenek, tudósai
félelmetes felkészültségűek. De hol a dac, a szekta, a jelszó, a
révület, a „mánia”? Hol van valami, amit meg kellene tőlük tanulnom,
valami, amit végre nem értek, valami, ami újra a csodavárás sodrába
ragadna? Ó fiatalok, irigyelt fiatalok, miért nem akartok mestereimmé
lenni? Miért jó nektek, ami nekem jó, miért nem képesztettek el
valami hirtelen bolond ragyogással, nyelvi vízicsodával, hanggal, ami
messziről jön és soha nem hallatott?
Mondd, hogy lehet ez? Páni félelem fog el, éjszaka szívdobogva
ébredek: lehet, hogy a világ tele van új kezdésekkel, csak én nem
veszem észre? Lehet, hogy receptivitásom égett ki, elhalt bennem a
csodaváró ösztön? Lehet, hogy nincs semmi baj, csak én öregedtem
meg?
Nem hihetem. Hiszen úgy érzem, nem bírom így tovább, így
várakozás nélkül, így mindent megértve, csodátlanul. Kedves
barátom, ha nem írsz nekem rövidesen valami nagyszerű
avantgarde mozgalomról, új nyugtalanságról, ami erjedni kezd
odakint, mit tudom én, megtanulok perzsául, hogy még egyszer
élvezhessem a félig-értett dolgok egyetlen szépségű igézetét.
 Cs. Szabó László
[1]
EGY OLVASÓ ÖNARCKÉPE
Szerencsétlen! Még olyan ember lesz belőled, mint a vak Kölcsey.
(Egykorú apa intelme fiához.)
Reading maketh a full man, conference a ready man
and writing an exact man.
(Bacon: Of Studies.)

Mindig megbámultam azokat a titánokat, akik berontanak az

irodalomba, hogy alaposan megmondják a maguk igazát. Egyik
ledobja válláról a szeneszsákot, másik a forró vízben felejti kifőzött
műszereit, nekiesnek az írásnak, tíz kiadótól kirepülnek s a
tizenegyedik akaratlan jóvoltából egyszeriben meghódítják a világot.
Feljönnek faluról, napokig keresik a kincses kalendárium kiadóját,
hogy forradalmi verseiket kinyomassák, vagy bejönnek a kültelki
fűtetlen rendelőből s keresetlen szavakkal leírják a proletárok közt
szokásos gyerekelhajtást. Szeretnék velük egyszer huszonnégy
órára cserélni. Megállítanám a céhbelieket: uram, mondanám nekik,
én az ön mesterségéhez tanulatlan vagyok. Nem értem rá olvasni,
ostoba, szégyellős cselédeket tamponoztam. Könnyű önnek, aki
könyvek közt élt! Mellel mentem az életnek, nincsenek ellenérveim,
de van világnézetem. Körülbelül ezt felelném mostani magamnak.
Jól megmondanám a véleményemet.
*
Csakugyan könyvek közt nőttem fel, gyerekkoromból jóformán
nem is emlékszem egyébre. Mikor két nagybátyám Fenesen
halászott vagy szilvát szüretelt a házsongárdi kertben, én voltam a
felolvasójuk. Emlékszem, egy szeptemberi napon bátyám a diófa
tetejében motoszkált s én a fa alatt Grant kapitány gyermekeit
olvastam. Jó hangosan, hogy fölhallszék a lombok közé is. Mikes
Kelemen életrajzát – (vajon ki írta?) – különösen szerettük, a
haldokló fejedelem búcsúját betéve tudtam. Akkor jöttem rá arra,
hogy milyen gyönyörűség kívülről ismert szöveget úgy olvasni,
mintha először látná az ember.
Másik emlékem egy nyár végi délután, mikor találomra
belekezdtem a Nyomorultakba. Arra nyitottam, hogy Máriusz egy
elhagyott kertben elhagyott szerelmesét keresi. Cosette-nek hívták a
lányt, a nevébe tüstént beleszerettem. Egyszerre a kertfal mögül
kiáltás hallatszott: Máriusz úr! Máriusz fölemelkedett. Nos? kérdezte.
Máriusz úr, folytatta a hang, barátai a „Chanvrerie utcai barrikádon
várják!” Eldobtam a könyvet s fogvacogva a Szamos partjára
futottam. Máriusz úr, Máriusz úr kiáltottam, barátai a barrikádon
várják! (Az utca nevét óvatosan elnyeltem.) Hangyatúrások közt
bukdácsoltam, a közeli erdőszélről pásztorfiúk kiabáltak utánam.
Végre egy eltévedt golyó szíven talált, Máriusz úr! lihegtem arcra
bukva s halott forradalmárnak tetettem magam. Talán ma is ott
feküdnék, ha nem féltem volna a környéken legelésző tehenektől.
De az emlék azóta is visszakísért, félálomban néha föltépett
kövezetté keményszik az ágyam s puskaropogást hallok, mintha egy
barikád előtt feküdnék, átlőtt fejű polgárok és nyöszörgő
utcagyerekek közé keverve.
Akkor szoktam rá a lexikonolvasásra is. Eleinte csak a színes
műmellékletekkel, Afrika bennszülött népeivel, az Egyenruha
történetével és az Erdélyi érckohászattal barátkoztam össze, később
a szövegre is rákaptam s azóta se állom meg, hogy például a
spanyol szerzetes festő életrajza után atavisztikus magától-
értetődéssel a gőzszivattyúkról szóló szép tanulmányt el ne
olvassam. Egymásután következnek az ábécében. Régen a lexikont
vagy ahogy akkor hívták: a szótárt mindenhez konyító irodalmárok s
nem szakemberek írták, kedvük szerint vesztegeltek egy-egy
címszónál s a beszélő kutyáról esetleg többet írtak; mint
Lengyelországról. Remek olvasmányok voltak. Kölcsey a csekei
magános kúrián leginkább Bayle négykötetes szótárát forgatta,
ugyanezzel a könyvvel heverészett délután háromig szállodai
ágyában Paul Jean Toulet gascognei nemes, háború előtt lump és
párizsi költő. Ebből is látszik, hogy a dilettáns lexikon kortól és
hazától független olvasmány s nem avul el az elavult ismeretekkel.
Tudtommal még hárman olvasnak Magyarországon efféle szótárt,
ajánlom nekik, hogy alapítsunk egy olvasókört. Jubileumi lakománk
felköszöntőjét a Tóth Béla emléksereggel Szép Ernő, a dictionnaire
d’anecdotes-ok páratlan szakértője mondaná.
Némileg családom is hozzájárult, hogy főfoglalkozásom a
könyvolvasás maradjon. Tizennégy éves, lázasan fölvilágosult fejjel
Maupassant Gömböcét olvastam s baráti tanácsra a porosz tiszt
borsos kívánságát hol a szőnyeg alá, hol a kínai lakktálban százával
heverő családi fényképek alá dugtam. Egyszer elkéstem a
rejtegetéssel, apám előhúzta a könyvet, a Gömböc! kiáltotta
elragadtatva s ott rögtön még egyszer elolvasta. Két év múlva a latin
tanárom megállított a folyosón. Tenálad láttam tegnap a Lánchídon
az Angyalok Lázadását? Azóta se olvastam a könyvet, a címét is
akkor hallottam először. Nálam! süvítettem teli tüdőből s ha sarkon
nem fordul, hirtelenjében ráfogtam volna, hogy a pad alatt is azt
olvasom. Így mentettem meg életem egyetlen hőstettével a
szabadelvű protestáns iskola becsületét.
*
Nagyon sokat írtak az olvasás művészetéről. Van
szakácsművészet, naplopó művészet, életművészet, művészi
boncolás, csak éppen az olvasásnak nincs művészete. Szerencsés
üzletkötések után, egy-egy lyukas este a kandalló melletti
renaissance karosszékben szattyánbőrbe kötött számozott példányt
olvasni: nem művészet, hanem karlsbadi kúra vagy egészségügyi
séta. Egyszer Párizsból Szavojába utaztam, öt francia útitársam este
belekezdett egy-egy könyvbe s mire virradatkor a Le Bourget-i tóhoz
értünk, valamennyien végeztek a magukéval. Ha jól emlékszem,
kettő még a hálóban is hagyta a könyvét. Íme ilyen egyszerű élettani
tény az igazi olvasás. Sokkal őszintébb s találóbb volna az olvasókat
egyszerűen két részre osztani: olyanokra, akik „hátsó polcra” való
könyveket olvasnak s Dante helyett a debreceni füvészkönyvet vagy
a fazekas Palissy fajanszégető kézikönyvét hordják maguknál és
olyanokra, akik néhány remekműhöz ragaszkodnak, mert ezekről az
alpi magaslatokról a többi hegyek úgyis beláthatók. Magam is az
előbbi csoportba tartozván, a könyvtárak közül azokat szeretem
legjobban, amelyekben nem a főművek vannak, hanem ami
körülöttük történt: Comte pozitivista bölcselete helyett
szívszerelmével írt vacak regénye, vagy Jókai jubileumi száz kötete
helyett a munkapárti képviselő cinikusan lojális visszaemlékezései.
Valamelyest ismerem a pesti magánkönyvtárakat, részben családi
helyükről, részben antikvárius barátom pincéjéből. Tíz Széchenyire
esik egy Kossuth, pedig az emigráns kormányzó ma is olvasható.
Igaz viszont, hogy a gróf maga a megtestesült „olvasmány” s ezt
többen tudják, mint ahogy az ember gondolná. A pesti könyvtárak a
kiegyezéskori honi iparosodásra emlékeztetnek, a könyvek jórésze
vaskos, nehéz, becsületes és bájtalan kiállítású, a tükör tiszta, de
halálosan egyhangú. Gőgösen aranyozott nehézipari termékek,
emberré elevenedve arany óraláncot, deresedő szakállt, cúgos cipőt
és fekete posztónadrágot viselnének, mint az első gyáralapítók.
Hirtelenjében Kautz és Roscher nemzetgazdaságtanjára, Beöthy,
Concha, Beksics politikai munkáira s azokra az akadémiai
kiadványokra emlékszem, melyeket ketten fordítottak s ketten néztek
át. Jóból is megárt a sok. Olyan a stílusuk, mintha valamennyit
Ankerschmidt lovag magyarította volna.
Évszázados magánkönyvtár inkább Erdélyben található. Kazinczy
a megmondhatója, hogy menynyi pap-tanári s nemesi könyvtárat
látott, mialatt bivalyos fogata átvergődött azon az Erdélyen, melyet
nemes képzelete az önművelés páratlan földjévé hamisított. Igazi úr
volt: a legkisebb jótól is szívesen rászedette magát s egy
mákszemnyi magyar műveltségtől készakarva elkáprázott. Alig
ismerkedett össze a vendéglátó családdal, már futott a könyvtárba.
Erről az útjáról származik a sümegi múzeum ama kézirata is, melyen
múlt húsvétkor nagy örömömre ezt a följegyzést találtam: Sipos Pál,
Pataki volt Professzor és Tordosi Prédikátor Szászváros mellett
megengedte, hogy ezt a Pápai Páriz keze miatt egy könyvéből
kiszakasszam. Biztosan jobban törte magát utána, mint a fölkínált
zsibói kancáért.
Mégis azt mondják róla, hogy nem volt igazi író. Ebben van is
valami magyar igazság. Mindig olvasás közben írt, talán le se tette
baljából a könyvet s az olvasást többre becsülte az írásnál. „Látta
Göttingát” s «a baváriai király bibliothékáriusával levelezett» írja
azokról, olvasott, mikor a felesége a bábaasszonyért szalasztott.
Tündér Ilona országában, kicsi Erdélyben csak a könyvek
érdekelték. Igazi író volt. Föltéve, ha az írás nemcsak elkárhozott
erőfeszítés a nemzeti megváltásért (ahogy általában gondoljuk);
hanem a meglévő állapot nemesítése is s az ősi nemzeti emlékek
hatalmas westfaleni kongresszusa az idegen szellemi hatalmakkal.
Valamennyi világhatalommal.
*
Könyvtáraink közül a múzeumit ismerem valamelyest. Néhányszor
megfordultam az Apponyi-hagyatékban, amelyből legalább annyit
megtudtam, hogy háromszáz év előtt, mikor híres jó iskoláink voltak
s alaposan megfizettük a külföldi tanárokat, az összes művelt
nyugati nyelven lázadónak hívták a magyart. A Histoire des emeutes
dans le royaume de Hongrie című munkák keresett olvasmányok
lehettek abban az időben. Remélem, hogy az uralkodóház ama
tagjai, akik e fölkelések miatt személy szerint is sokat szenvedtek,
valamelyik szellemjáró inspekciós körútjukon utólagos elégtétellel
meggyőződtek arról, hogy a tekintélyt egy idő óta mi is nagyon
megbecsüljük.
A külföldiek közül legjobban a bécsi könyvtárat szerettem, melyet
a Habsburgok egyéb szokásukhoz hasonlóan úgy alapítottak, hogy
jórészt másokkal töltették meg. E «mások» közül egyebekben is hű
szolgájuk, a nyúlfogú, kapucinus külsejű Szavojai Jenő herceg
csodálatos könyvbarát volt. Egész életében verte a franciákat, de a
könyveit csak Párizsban köttette. Háború alatt is. Páratlan
időbeosztó volt: nem ért rá megházasodni, de a zimonyi táborból egy
nürnbergi régésszel ritka könyvekről levelezett. Haditanácsi ülés
után, torkig azokkal a nehéz hírekkel, amiket magyar mocsarakról,
szlavóniai farkascsordákról s a szívósan vergődő Rákócziról hallott,
hazament Himmelpfort utcai agglegény palotájába s gyertyákkal
szegett tükrös szobájában egyedül nézegette Blaeu ötvenkötetes
világatlaszát, melyért huszonkétezer arany forintot fizetett.
Szenvedélyes olvasó volt, de az olvasásnál is jobban szerette az
Antwerpenből, Párizsból, Velencéből érkező könyveket
kicsomagolni, megropogtatni, bekukucskálni a bőrbordák mögé s
lapozás közben elutazni emberevők közé, tengerentúlra, a tollas
kígyó hazájába, perzsa temetőkbe vagy színes fejedelmek
udvarába, ahol barátai, a jezsuiták óriási gyékénykalapot hordtak s
fölcsaptak udvari orvosnak. Még a szárnysegéde is könyvgyűjtő volt,
persze az is francia kiadásokat vásárolt.
A monarchia legszebb könyvtárai Bécset utánzó ellenreformációs
papi gyűjtemények, látszik rajtuk, hogy a birodalomban
csillagászattól növénytanig s népies irodalomtól történetírásig
művészettel és tudománnyal leginkább papok foglalkoztak. Nem
tudok elképzelni nagyobb különbséget, mint ami köztük s a nyugat-
európai demokratikus könyvtárak között van, melyek régtől fogva
politikai menekültek menedékhelyei és melegedői. Valószínű, hogy a
száműzöttek is szívesen járnának olyan társaságba, mint hazájuk
külföldi képviselői s egy-egy kellemes vacsoráért készséggel
lemondanának aznapi könyvtári munkájukról. Legtöbbjük azonban
hamarosan rájön, hogy az efféle meghívás rossz címzés vagy
gondatlan postai kezelés miatt elkallódik, esetleg a házmester
zsebében marad. Így válik a száműzött szenvedélyes olvasóvá.
Londonban például a British Museum könyvtára volt az egyetlen
hely, ahol a múlt században a külföldi hazafiakat és szocialistákat
szegénységük miatt nem vetették meg. Ha babonás volnék, ezt a
könyvtárt a hírnév legjobb előszobájának tartanám: ide járt Marx
élete végéig és Shaw negyvenéves koráig. A magyarok közül
Pulszky és Rónai Jácint látogatták. Lenin, aki szakember volt és
leginkább csak a «tárgyhoz» olvasott, a genfi könyvtáron kívül
szintén ezt szerette legjobban.
*
Valószínű, hogy halálomat is könyvek okozzák. Rettentő öreg
leszek s egy margitszigeti padon elhunyt híres barátaim életrajzát
írogatom. Ezek lesznek első jó írásaim.
Addigra persze nagyot változik a világ. Magyarország éppen
gyökeres birtokreformra készül, mely a grófoknak kevesebb földet
juttat, mint a hercegeknek s a báróknak kevesebbet, mint a
grófoknak. Könyvet már csak két helyen nyomtatnak szabadon,
hadtestparancsnoki jóváhagyás nélkül: a hollandi és debreceni
köztársaságban s legkisebb fiam, az amsterdami könyvkiadók
magyar megbízottja állandó rendőri megfigyelés alatt fog állni.
Egyik nap aztán megérzem halálom közeledtét, kézen fogom a
dédunokámat s a könyvesboltok nyomán megtanítom Pesten
tájékozódni. Annak idején én is így tanultam meg erre a járást.
Mindenekelőtt elviszem a Múzeum körúti antikváriushoz, akinél a
szovjet alatt fehér pénzen magyar verseket vásároltam s kötelező és
titkos barátaimmal (a tamburás öregúrral s a disznófejű nagyúrral)
először találkoztam. Onnan az Egyetem utcába megyünk, ahol
serdültebb koromban német klasszikusokat vettem, köztük,
szerencsémre Heinét is. Néhány lépéssel följebb a Bach-korszakbeli
nyomdaház könyvesboltjában még egyszer fölmászom a létrán,
elsárgult Olcsó könyvtári füzetek s francia szürrealista költők után.
Ide járt ifjúságomban a dunántúli, a Szabadság téri és a gáborjáni
költő, mesélném büszkén a dédunokámnak. (Addigra valamennyiük
életrajzával elkészülök.) Elmondanám még, hogy a kiegyezés után
Ráth boltja volt az írók és politikusok találkozóhelye, hol Deák
Ferenc is gyakran megfordult. Az újdonságokat rendszerint magával
vitte; így került egyszer Angol Királynő-beli szállására a Bűn és
bűnhődés. (Nem tetszett az öregúrnak.) Végül megmutatom a
francia könyvesbolt helyét, melyben a szigorú tulajdonos kikapta
kezemből Giraudoux-ot s Valéryt s a földhöz vágta, mondván: csupa
svihák! Olvassa inkább Anatole France-ot. De az meg nem volt a
boltjában.
A Váci utcai kalaposok és ékszerészüzletek között még egyszer
fölfedezem azt a keskeny rést, melyen át egy csöpp boltba s a bolt
közepéből óriási pincébe jutottam. Itt árultam el azt a helyes
szociális fölfelé törekvést is, mely szerencsére belőlem se hiányzik.
Első megjelenésem óta hanyagul, otthonosan, de tartózkodóan
viselkedtem, vontatott hangon visszaemlékeztem bizonyos
könyvekre, lapozás közben szórakozottan elálltam a vevők útját,
egyszóval öreguras magatartásommal báró Podmaniczkyt próbáltam
utánozni a kedvenc csemegésboltjában. Nagy dolog, ha az ember
egy Váci utcai üzletben bennfentes, még akkor is, ha ez
történetesen nem kalapos vagy mondaira fényképész. Azután
balkézre hagyva a boltot, ahol G. úr római maszkja s cézári mosolya
jobban leköti a gyanútlan vásárlót, mint az újdonságok,
kikanyarodunk ahhoz a remek szimatú Vilmos császár úti
kereskedőhöz, akinél csak közgazdasági könyveket vettem s aki
makacsul mégis első kiadású Nyugat-könyvekkel kínálgatott. A
Berlini tér környéke volna utolsó állomásunk, mint hetven év előtt,
első felfedező utam végén. Annak idején tizenöt év telt el, amíg a
Kálvin téri alvégről egy belvárosi vargabetűvel a Berlini téri felvégre
jutottam.
Eközben otthon megvetik az ágyam, gyanútlanul lefekszem s azt
álmodom, hogy az összes könyvesbolt becsukott. Erre tüstént
elhagyom a földet. Mennyei utamra néhány sárga fedelű francia
regényt viszek magammal, vasúton is ezt olvastam legszívesebben.
De elviszem Copperfield Dávid harmadik kötetét is, amit halott
nagyanyám a tizedik oldalon ejtett ki kezéből. Végre megtudja, hogy
mi lett Peggottyval.
A kapuban két angyal vár, az egyikben rögtön felismerem
Kemenes Rozált, aki «Lóerő» című táncával a század első
harmadában mély benyomást tett rám. Egyenesen visznek a
ceremóniamester elé. „Testvér” mondja a parádérendező, „itt senkit
se szolgálsz, senkit se tisztelsz, senkire se hallgatsz. Sétálj az égi
város kapuja előtt, vagy eregess sárkányokat. Ötezer évig nem
tartozol számot adni a munkádról.” Jó hely, gondolom, éppen ilyen
lassú embernek való.
Addigra körém gyűlnek egykori könyvesboltosaim, többen lesznek,
mint a zsidók Péter első prédikációján. Ajándékot hoznak. Gyönyörű
könyv az ajándék, papírja Heltai Gáspár égi papírmalmában készült,
az antwerpeni Plantin úr nyomdájában szedték, Szavojai Jenő
boldogult párizsi könyvkötője kötötte. Megsemmisített számláimat
tartalmazza, a végösszeget álmatlan éjszakákon Kepler számította
ki. Futok is mindjárt új adósságot csinálni az égi könyvesboltba.
Délután kisétálok Rozállal egy állócsillagra. Az űrből elhaló moraj
hallszik: Tip-Top, az újjászületett Kína diktátora ágyúzza az amerikai
néger tanácsköztársaság partját. Sárga ügynökök a svájci zsoldosok
emlékét idézve katonákat fogdosnak a pásztorkodó európai
lakosságból. Romain Rolland nyílt levelet ír Einsteinnak, Einstein
leveti patagon állampolgárságát. A magyarok ragaszkodnak a
szabad kéz politikájához. Legjobbkor hagytam el a földet.
Kísérőm addig különben is belekezd Don Quijote halálába. A
regényt pár óra előtt fölírásra vettem s a csöndes csillagon magam
kezdtem el olvasni. De ezt a részt a könnyeim miatt akkor is mással
kell felolvastatnom.
 Juhász Gyula
A KÖNYVEK ÉS ÉN
I.
Ha egy nagyvilági hölgy megírja az emlékezéseit (a nagyvilági
hölgyek előbb élnek, hogy azután írni tudjanak, a költőknél ez
többnyire fordítva szokott lenni), egészen bizonyos, hogy elsősorban
a szerelmeiről számol be, különösen, ha azok a szerelmek
számtalanok. Egy jóravaló író (és én magam is az akarok lenni)
megint csak a szerelmeiről tesz vallomásokat és ezek a szerelmek a
könyvek. (Nem csupán szerelmek, de egyúttal barátságok is, mert a
jó könyv a legjobb barát, hallgatag és beszédes egyszerre és fűzve
is éppen olyan tartós és formás, mint a nő, akinek csak kötve
hiszünk.) A könyvekkel éppen úgy lehet futó viszonyt kötni,
barátságot tartani (amelynek természetesen szerelem a vége),
egész életre szóló szerelembe esni, akár a nőkkel. Hatvany
Lajosnak van egy elég érdekes munkája: Én és a könyvek. Magam,
aki nem vagyok báró és szeretem, ha mások szerénynek gondolnak,
emlékirataim e fontos fejezetének hadd adjam ezt a címet: A
könyvek és én. Ha valamivel gőgösebb volnék, mint amilyen vagyok,
azt is írhatnám: A könyvek és csekélységem. Rendszerről szó se
lesz ezekben a szerelmi kalandokban és ezeknek a barátságoknak
történetében, hiszen rendszer ma már csak az őrültségben van,
amellyel egymást gyűlölik és magukat pusztítják az emberek és
magyarok.
Az első szerelemre nemigen szoktunk pontosan emlékezni.
Az első szerelem többnyire nem is az első, csak kinevezzük
annak, mint ahogy annak idején az uralkodók kinevezték a
valóságos belső titkosokat.
Így vagyok én a legelső olvasmányommal is. A legelső könyveket
ugyanis még nem olvastam, csupán csak nézegettem. Az Ország
Világnak régi, a nyolcvanas évek elejéről való évfolyamai voltak
ezek, velem egyidősek, mint a szegedi városháza, amelynek
kéményein az én születésem esztendejét jelzik az életnagyságú
fekete számok. (Valamikor hátulgombolós koromban az öntudatom
mélyén büszkén élt az érzés, hogy ez a dátum csakugyan rám
vonatkozik, hiszen a Lechner Odön gyönyörű barokk építménye
olyan öregnek látszott akkor és én olyan fiatal voltam még. Azóta a
városháza e tekintetben előnyösen megváltozott.) Az Ország Világot
hosszú téli estéken szépen kiterítettem a tiszta szoba szőnyegére és
buzgón lapozgattam végig, én, a kis analfabéta. Őszintén sajnáltam,
hogy olyan sok a betű benne és olyan kevés a kép. Az egyik oldalnál
azután majdnem katasztrófa történt. Egy nagy, sötét illusztráció
foglalta el ezt az egész oldalt, a kép szikrázó szemű vadmacskafejet
ábrázolt, amely egy riadt szarvasbogárra meredt. A szarvasbogárnál
csak én rémültem meg még jobban, magyarán mondva kitört a frász,
elájultam és attól fogva az Ország Világnak ez az évfolyama
nyomtalanul eltűnt és csak húsz év múlva láttam újra
Máramarosszigeten, ahol a háziasszonyomnak egyik ódon, kedves
bútordarabja volt, de akkor is visszajött a régi baj, amikor azt a
Fatális képet újra megpillantottam. Megvallom, hogy olykor-olykor
szédülés környékez, a nagy és mély művészi gyönyörűségtől, ha a
Szépművészeti Múzeum régi mestereinek vásznai előtt ácsorgom
órák hosszat, a kis és nagy flamandok, a legnagyobb spanyolok és
velenceiek remekeinek láttán, de eddig csak az Ország Világ gyarló
fametszete hatott rám olyan erővel, hogy elájultam belé, nem
mondom éppen, hogy valami különös esztétikai megindulástól.
Az első könyv, amelyet egy ültő helyemben végig is olvastam, (ma
is kegyelettel tekintek a küszöbre, amelyen ültem) Hoffmann Ferenc
nevű német ifjúsági szerző Loangó című elbeszélése volt. Afrikai
rabszolga-kereskedőkről és szerecsenekről szólt ez a történet,
nekem végtelenül tetszett és Hoffmann Ferencet azonnal udvari
írómmá neveztem ki. Az udvarunkon olvastam ugyanis összes
műveit, körülbelül százat, amelyek közül egyikkel-másikkal,
felnőtteknek való alakjában is találkoztam később, például a Monte
Christóval. (De akkor és úgy valahogy szebbek voltak.)
Nagyapám műhelyében (ő volt az utolsó remekes magyar
gombkötőmester) kalendáriumokon próbáltam ki az elemi iskolai
olvasástanítás praktikus eredményét. A petróleumlámpa sárga
fényénél (künn decemberi szél hangversenyezett) egy igen rejtelmes
olvasmány foglalkoztatott.
 II.

Messze földről megtért tékozló fiú és egy szegény jó öreg asszony

beszélgettek benne, az öreg asszony halálos ágyán feküdt, a fiú
ringatta, ringatta az örök álomba, mesélve valami utazásról,
amelynek vége odafönn lesz, ahol nincs többé vergődés és
szenvedés, csak béke, béke, béke. Engem annyira elbűvölt ez a
furcsa mese, hogy sokáig vele álmodtam, később se felejtettem el,
amikor a valóság már sok, sok mesémet elfújta és csak azután
tudtam meg, hogy amit a kis elemista a nagyapja műhelyében
olvasott, az Aase halála volt a Peer Gyntből, amelyet bizonyos Ibsen
Henrik írt, a modern drámairodalom első nagy skaldja, akinek nevét
(bizonyára kíméletből és kötelező diszkrécióból) elhallgatta annak az
ósdi kalendáriumnak szerkesztője, akinek én ezúton mondok hálás
köszönetet, amiért gyermekségem első nagy és egész életre szóló
irodalmi szenzációját okozta, ha akaratlanul és ártatlanul is.
Egy másik ilyen korai és tudattalan irodalmi élményemet Kürthy
Emil bácsi Kis Világ című gyereklapjának köszönhetem. Itt jelent
meg az Elsüllyedt harang mesedráma jó gyermekeknek, amelynek
manói és koboldjai, valamint Rautendelein, a szőke tündér
valósággal elbájolták hajnalodó lelkemet. Később persze kiderült,
hogy a mesejátékot Gerhart Hauptmann írta németül és versben, és
hogy ez a mű a nagy gyermekek számára is kiválóan alkalmas,
kivéve, ha a nagy gyermekek kicsinyes kritikusok. Nem tagadom, sőt
büszkén bevallom, hogy az ilyen malgré lui klasszikus olvasmányok
mellett a ponyvairodalom bőséges termését sem vetettem ám meg,
sőt fölöttébb kedveltem ez időben. Méhner Vilmos és társai rikító
füzetei, amelyekben az orleansi szűz és a szmolenszki lelenc, a haiti
szerecsenlázadás és a holt kéz, Ubryk Borbála és Báthory Erzsébet
viselt dolgai foglaltak helyet, a szunnyadó írót is fölébresztették
bennem. Hiszen, ha jól meggondoljuk, a ponyva tulajdonképpen a
világirodalom szemete, amelynek mélyén a legszebb gyémántok és
gyöngyök rejtőznek. Minden kor ifjúságának megvan a saját külön
olvasmánydivata és ennek is a maga fejlődési periódusai. Ezeken
keresztül kell menni, mint a gyermekbetegségeken és mint az
iskolákon. Az én időmben volt egy erkölcsnemesítő korszak, a már
említett és Istenben boldogult Hoffmann Ferenccel és Schmidt
Kristóffal: (az első az erkölcsöt óránként kávéskanállal adagolta, a
másik percenkint dézsával öntötte). Őszintén szólva én Hoffmann-
nal tartottam már csak azért is, mert akkor még szentül hittem, hogy
a Hynann meséit is róla írték és mert, édes Istenem, a Ferenc,
bármilyen messze esett is a csodálatos és kísérteties Ernst Theodor
Amadeus mestertől, mégiscsak egészségesebb mondatokban
beszélt, mint a Kristóf.
Az erkölcsnemesítő korszak után (ez a nagy gyerekek világában is
így esik néha) következett az indiánus korszak, Cooperrel és Mayne
Reid kapitánnyal. Ekkor már szabadúszó voltam és a Jóska bácsi
fürdője csak úgy rengett a szegedi sziú indiánusok csatakiáltásaitól.
Karcsú kanoekon repültünk a Tiszán, a túlsó arany partot is
bekalandoztuk és Malianter Bill kapitány (jelenleg dr. Malma Lajos
ügyvéd) vezérletével a csöngölei pampákon és farmokon is
meglehetősen sok skalpot és elnadrágolást szereztünk magunknak.
Különösen egy kis pajtásom volt, akivel mindennap a lehetőség
szerint valóra váltani igyekeztünk Bőrharisnya és Tamás úrfi
egyesített fejezeteit. Egy nyár végi reggel lélekvesztőbe szállottunk,
hogy Eiffel hídja tövében megütközzünk egy tiszai (a két kéményt is
beleszámítva) háromárbocos csatahajóval, amely a közeli kikötőbe
igyekezett. Bár ne tettük volna, a kaland nagyon is tragikus
kimenetelűvé vált szegény pajtásom számára, a lélekvesztő
felfordult és a szőke habok egy óra múlva a szöszke halott bajtársat
ringatták a Boszorkánysziget felé. Temetésén megjelent az egész
indiánus sereg, ő megdicsőülve feküdt magas ravatalán, csillogó
bronzszínű arcán a Nagy Szellem vadászterületére megtért vitéz
harcosok békés és boldog nyugalma, de én ettől a naptól fogva a
magam részére lezártam az irodalmi indiánus korszakot,
békepipáival együtt, amelyeket kis társaim a Boszorkányszigeten
Hercegovina néven szoktak elszívogatni.
 III.
Sok szépet lehetne beszélni a Verne-, a Jókai- és a Hugo Victor-
korszakokról, de hiszen velem együtt bizonyára éppen úgy átélték
ezeket a kortársaim is, az új nemzedék pedig már jórészben más
tejen nevelkedett föl, hogy arról a sárkánytejről ne szóljak, amellyel a
háború óta élnek és halnak szegények. Különös, azaz hogy
természetes: az iskolai olvasmányok többnyire elriasztó hatással
voltak rám. A Toldit nem szerettem, Vörösmartyt sokáig nem
tartottam nagy költőnek, Goethét majdnem úgy utáltam, mint Petőfit
és a pad alatt Ábrányi Emilért lelkesültem. (Úgy van ezzel az ember:
a szerelemben is a tiltott gyümölcs édesebb, mint az, amelyet
hivatalosan és kötelezően elismernek.) Habent sua fala libelli (a
könyveknek megvan a maguk végzete) ez a mondás az olvasókra is
áll: habent sua fala lectores. Az édes apám könyvei közt volt egy: P.
Szathmáry Károly: Az emberi művelődés története, körülbelül ez volt
alapja az én úgynevezett általános műveltségemnek. Mellette volt
egy másik: Guillemin: A mágnesség és elektromosság, nagyalakú
díszes munka, csekély fizikai tudásom gyökerei ide nyúlnak vissza,
bár az én figyelmemet leginkább egy színpompás képe kötötte le,
amely szent Elmo (magyarán szent Illés) tüzét ábrázolta, amint vihar
után lilás fényével ott lebeg a süllyedő hajó árbocai felett. (Erről
írtam is vagy két verset és ezzel körülbelül be is fejeztem Fizikai
tanulmányaimat.) Édesapám protekciója révén szorgalmasan
járogattam a kaszinói könyvtárba, amely sokoldalúan egyesítette
magában Dantét és Rocambolét, Tolsztojt és Beniczkynét,
Rousseau Emiljét és Az okszerű talajművelés kézikönyvét. Tizenhat
éves koromban túl voltam (legalább én úgy hittem) a hitetlen
Büchneren és Moleschotton csakúgy, mint a hívó Swedenborgon és
Flammarionon.
Ekkor beléptem a váci piarista noviciátusba és egy esztendeig lelki
kúrát tartottam. Csak azt olvashattam, amit a magiszterem engedett
és így jutottam hozzá a katolikus és legitimista Chateaubriand prózai
keresztény eposzához, a Vértanúkhoz. Egészen elkábultam a
szépségeitől, amelyek csak úgy árasztották az extázis tömjénét, a
misztérium mirháját és az isten kegyelméből való költészet aranyát.
Jó magiszterem azt gondolta, hogy nekem a Szentháromság
dicséretét zengő (különben valóban elakadóan szép) himnusz és
egyéb istenes részletek tetszenek különösen, én azonban
töredelmesen (bár talán nem elég bűnbánóan) meggyóntam lelki
atyámnak, hogy – bizonyára a Sátán és más alvilági gonosz lelkek
incselkedése az – bizony, mi tűrés-tagadás, engemet leginkább azok
az antik pogány poétákra emlékeztető bukolikus és szerelmi
részletek vonzanak és bájolnak el különös módon, amelyekben
Chateaubriand elfelejti, hogy a mennyei szüzet választotta
múzsájának és egészen nyíltan és önfeledten Homérosz és
Theokritosz kilenc pieri szűzével társalkodik. Jó promagiszterem e
tekintetben igen megértő és megbocsátó lélek volt, hiszen virágokkal
és gyümölcsökkel ékes íróasztalán Szent Ágoston De civitate leije
és aquinói Szent Tamás Summája mellett ott pihent Vergilius és
Horatius is és a harmónium fölött átszellemülten orgonáló Szent
Cecília szomszédságában ott tündökölt Tizian Flórája és ez a
gyermetegül tiszta és bölcsességig emelkedett öreg szerzetes egy
este az oratóriumban – miután a napi munka és tanítás egy kissé
elnyomta egyébként mindig oly éber figyelmét – a De profundis
clamavi ad Te Domine... helyett egészen váratlanul a Gaudeamus
igiturt intonálta. (A jó Isten, aki a jó szándékot nézi és nem a
szavakat, bizonyára megbocsátott neki, hiszen ő tudja, hogy néha
még a klasszikus Homérosz is dormitat, nem csupán egy modern
promagiszter.)
Ám gyerünk csak egyre beljebb a könyvek erdejébe, hiszen úgyis
eltévedtünk már ebben a világraszóló rengetegben. Az ember
kezdetben szerelemből olvas, később – kivált ha író, bár hiszen nem
minden író ember – inkább érdekből. Olvasni kell, hogy írni tudjunk –
ezt Anatole France nyíltan bevallja – a tudós kompilátorok pedig
titokban megcselekszik. A magunk kárán tanulunk, az olvasás
dolgában ugyancsak. Ha a nemesség kötelez, a műveltség szintén.
Művelt ember például olvashatja Courths-Mahlert vagy Drasche
Lázárt, de nem vallja be, ellenben bevallhatja Rabindranat Tagorét,
ellenben nem olvassa. Én őszinte leszek és nem tagadom: a divatos
nagyságok olvasásával nem nagyon szoktam sietni.
 IV.
Szép csöndesen és kényelmesen megvárom, amíg nem lesznek
többé divatosak és ha még mindig nagyságok maradnak, hát akkor,
ha kedves klasszikusaim megengedik, magam is megkóstolom őket.
A közelmúlt kikiáltott hírességei közül például H. H. Ewers, Meyrink,
Kellermann, Aage Madelung urakkal és sok más, háborús és
kísértetes társukkal elfelejtettem közelebbi ismeretséget kötni, és azt
hiszem, hogy most már ezután is lemondok a társaságukról. Úgy
vélem, hogy éppen eleget találkoztam velük ott, ahol az ilyen
találkozás semmire sem kötelez: a moziban. Szegény Stendhalnak
egy félszázadig kellett várnia, amíg végre olvasni kezdték, boldog
Meyrink és társai, ők a papirosról egyenesen a lepedőre kerültek.
Vannak azután írók, akik egy egész életre szólanak. Ezek
Mereskovszky találó szavai szerint az örök útitársak.
Mindnyájunknak más és más az ilyen társa, kinek-kinek egyéni
hajlandósága, műveltségi iránya, titokzatos vagy nyilvánvaló
vonzódásai szerint. Minden művelt embernek – és az írót miért ne
számítanám a művelt emberek közé megvan a maga tíz könyve,
amelyet egy özönvíz alkalmából kimentene és magával vinne a
veszendő kultúra bárkájába. (Ez a tíz könyv lehet éppen száz is.)
Mi ugyan már egy özönvizet megértünk és nem lehetetlen, hogy a
negyvennapos eső még el fog takarni egy-két Ararátot. Ha engem
hirtelen megkérdeznének, hogy melyik az a tíz könyv, hát
meglehetősen zavarba jönnék. Mi tagadás, százat csakugyan
könnyebben föl tudnék sorolni. Különben is, az ilyen dologban nehéz
az őszinteség, viszont banálissá se szívesen válik az ember.
Nézzünk csak körül hirtelen a könyvtárunkban és a lelkünkben.
(Sajnos, a lelkünk még mindig gazdagabb mint a könyvtárunk, az
enyém például jó ideje inkább csak írótársaim tiszteletpéldányaival
gyarapodik.)
A Bibliát elsősorban és mindenesetre választanám. Petőfit szintén.
Adyt hasonlóképpen. A többiekkel úgy vagyok, mint Pókainé a két
fiával. De nem, Pókainé azt kérdezte: melyiket szeretem, melyiket
szeretem, és csak azon tűnődöm, hogy melyiket szeretem jobban!
Megvallom – és úgy hiszem, ebben egyetértenek velem – nem
mindig a legnagyobb remekek tetszenek leginkább. Valahogy úgy
vagyok ezzel, mint a divatosokkal: a patinások se mindig
imponálnak. Nem bánom, ha Csengery János megkövez is érte, és
nem bánom, ha Titán Laci megcsókol: Shakespeare-t csak
részleteiben szeretem egészen és igazán, nem annyira azt, ami
dráma, hanem ami líra benne, ami vallomás, ami menschliche, allzu
menschliches: Lear királyt a viharban, Hamletet a koponyával,
Falstaftot a Hableány asztalánál, de történeti drámái sokszor
elálmosítanak, vígjátékai gyakran elszomorítanak és ha név szerinti
titkos szavazásra kerülne a sor (hiszen demokratikus világot élünk),
én arra a kérdésre, hogy ki a legnagyobb tragikus költő, habozás
nélkül a ditmarscheni Hebbelnek adnám az elsőséget.
És ha már benne vagyok az őszinte vallomásban, miért ne
mondanám meg nyíltan és kereken, hogy Lucretiust és Senecát
sokkal nagyobb géniusznak tartom, mint az iskolai Horatiust és
Ovidiust, hogy Dantét addig nem bírtam igazán szeretni, amíg Babits
Mihály le nem fordította és a Paradisóval még mindig várnom kell,
amíg el nem készül vele teljesen. (Elvégre ha Dante több mint
félezer évig tudott várni Babitsra, én is elvárhatok rá karácsonyig.)
Volt néhány mélységes élményem könyvek révén, amelyekkel az
élet nemigen tudott fölérni: ilyen volt Dosztojevszkij Raszkolnyikovja,
Jacobsen Niels Lyhnéje, Goncsarov Oblomovja, Maupassant
Horlája, Andrejev Lennyid több elbeszélése, Wilde néhány meséje, a
magyarok közül Petőfi Apostola, Kemény Zsigmond Két boldogja,
Gárdonyi és Tömörkény egypár igénytelennek látszó kis remeke, de
talán mégis egy irodalmi élményem az, amelyikre legerősebben
emlékezem úgy, mintha nem is olvastam volna, hanem éltem. Az
orosz Csehov egy novellájára gondolok, A Hét egy régi számában
került a kezembe, nem volt abban semmi más, csak egy álmos,
poros, szürke és unalmas orosz délután egy isten háta mögötti
kisváros börtönének udvarán, ahol az őrök egy asztal körül ültek,
kártyáztak, söröztek. Néha egy légy beleszállt a sörbe és a rabok
rab őrei – mindnyájan az élet foglyai vagyunk életfogytig – közönyös
hangon közömbös dolgokról diskuráltak. Ma is úgy látom ezt a
délutánt, ezt az unalmat és nyugalmat, azt a legyet a sörben, mint
hosszú-hosszú évek előtt, amikor először mutatta meg nekem Anton
Csehov, a költő.
Mert van az úgy, hogy a költészet elevenebb és igazabb, mint a
valóság és van az úgy, hogy néha nem tudjuk, álmodtunk-e valamit,
vagy éltük? Nekem jó ideig egy dolgot vetettek szememre a
kritikusaim, hogy nem éltem. Igaz, hogy viszont készségesen
elismerték, hogy ezt elég szépen megénekeltem. Azóta sok víz
lefolyt a Tiszán és ezt a csorbát is alaposan kiköszörültem.
Szeretném én látni azt a magyar lírai költőt, akinek az életrajza
változatosabb az enyémnél! Meg is haltam, föl is támadtam jó
egynéhányszor, többet igazán nem tehettem a kritikusaim
érdekében, mert az már csalás lett volna. De a könyvekhez mindig
visszatértem. (A hűséget is akkor becsülik meg, ha hűtlenek
voltunk.) Valamikor úgy vágtam neki a tudományok és művészetek
arzenáljainak, mint derék elődöm, boldogtalan boldogult ősöm, a
manchai lovag a szélmalmoknak. Másoknak az esti tánciskolák, a
báli éjszakák, az éjjeli zenék az első kedves és soha el nem
felejthető ifjúsági emlékeik. Nekem a Somogyi Könyvtár, a Nemzeti
Múzeum, az Egyetemi Könyvtár komoly és nyugalmas, csöndes és
ünnepélyes olvasótermei, Ha majd végérvényesen elkászolódom
innen és annyi szenvedés és szenvedély, annyi kudarc és csalódás,
annyi elismerés és nekrológ után megállok az örök Bíró
előszobájában és ott megkérdezik, hogy mit csináltam
fiatalságomban, egy szekérre való olvasójegyet fogok leadni
különböző könyvtárakból. És fölmutatok egy elszakadt fekete
reverendát, amely a fratres scbolarrum piarum szabójának keze
nyomát viseli. Ezekért talán megbocsáttatik nekem ott fönn a
végtelen könnyelműségem, hogy poéta és csak poéta mertem lenni
Magyarországon, a huszadik században.
LEGKEDVESEBB KÖNYVEIMRŐL
 Kosztolányi Dezső
„PETŐFI-KÖNYVTÁR”
Amikor betegen feküdtem a hosszú téli éjszakákon, sok mindenen
eltűnődtem, ami különben talán sohase jutott volna eszembe. Ekkor
jutott eszembe a „Petőfi-könyvtár” alapítása is.
Régen történt ez. Az évére is emlékszem: 1893-ban.
Akkor én még csak nyolcesztendős voltam, a harmadik elemibe
jártam, vidéken, a Winter gyermekekkel, a Winter Imrével és Winter
Józsival, háziorvosunk két fiával.
Imre fölöttem járt, a negyedikben, Józsi pedig alattam, a
másodikban, De mi azért összetartottunk. Tízpercekben az udvaron
vagy az utcán, ahogy csak szerét tehettük, találkoztunk, s
megvitattuk a világ dolgát.
Mind a hárman vékonydongájú városi gyermekek voltunk, átlátszó
füllel. Hallgatag, dacos szövetséget alkottunk vastag, durva alföldi
suhancok között, akik folyton lökdösődtek, húzogatták
halántékhajunkat, gáncsot vetettek nekünk, s mellettünk levegővel
fölfújt papírzacskókat pukkantottak el a falon, és röhögtek, amikor
megijedtünk.
Mi ezt nem helyeseltük. Azt se helyeseltük, ha minden ok nélkül
hasba rúgtak bennünket. Mi csak a szépet és jót helyeseltük.
Általában más örömökre vágyakoztunk, a szellem és képzelet
fűszeresebb, s talán sokkal gonoszabb játékaira.
A közös tornaórákon, elhanyagolva a métát és a nyújtót,
összebújtunk és beszélgettünk. Ők édesapám mestersége, a
természettan iránt érdeklődtek, hogy kell például villamos gépet
szerkeszteni gyantalemezzel és rókafarokkal, én pedig az
orvostudomány titkait illetőleg vallatgattam őket hideglelős
kíváncsisággal, s megkérdeztem tőlük, vajon a kolera
veszedelmesebb betegség-e vagy a tüdőgyulladás. Így csiszoltuk,
képeztük egymást, kölcsönösen.
Engem már régebben szemmel tartottak a Winter gyerekek, s
számítottak rám mint fegyvertársukra. Én is számítottam rájuk.
Néma jeleket váltottunk egymással. 1893-ban azonban az izgalom
tetőfokára hágott. Villanyos nyugtalanság keringett köröttünk.
Éreztük, hogy ez így tovább nem maradhat, s a közművelődés és
haladás terén valaminek föltétlenül történnie kell a mi poros és
elmaradt városunkban.
Úgy is lett. Egy januári délelőtt, az utolsó tízpercben Imre és Józsi
belém karolt, uzsonnára hívott meg aznap délutánra, s búcsúzóul
fülembe súgta, hogy nagy dolog készül: „Könyvtárat alapítunk.”
Alighogy megebédeltem, édesanyám felöltöztetett
ünneplőruhámba, rám adta télikabátomat, s én, fejembe csapva kis
asztrakán kucsmámat, elindultam egyedül Winterék felé.
Csikorgó, derült délután volt. A jég úgy csörgött lábam alatt, mint
az üveg. Egyetlen rózsaszín felhő kóválygott az égen. Dobogó
szívvel nyitottam be abba a tornyos, egyemeletes házba, ahol
háziorvosunk lakott, az imádott doktor bácsi, mert még sohase
jártam ott, csak ő látogatott el hozzám, nagyon gyakran, amikor
betegeskedtem. Sokáig bámultam rendelőjét, a várakozó
betegekkel. Azután benyitottam Imréhez és Józsihoz, akik szintén
ünneplőruhába öltözve komolyan, hivatalosan, szinte szertartásosan
üdvözöltek.
Mindenekelőtt uzsonnáztunk. A tágas ebédlő óriási tölgyfa
asztalán terítettek nekünk. Habos kávét kaptunk, kalácsot, de olyan
kalácsot, amelynek közepében barna csokoládés rétegek voltak. Ezt
akkor különösen méltányoltam, és – mi tűrés-tagadás – ma is
méltányolom, annyi idő múltán sokkal inkább, mintha a kalács
közepében nem lettek volna azok a barna csokoládés rétegek.
Később befőttet is hoztak üvegtálban, cukorban főtt dióval,
birsalmával, zöld mandulával, ribizkével díszítve, és mogyorós tortát
tejszínhabbal. Elszántan ettünk.
Kívülem még egy osztálytársamat is meghívták. Vály Andorkát.
Őróla, szegényről, ma már csak annyit tudok, hogy ekkor az asztal
végén ült, meg azt, hogy két évre rá, amikor már első gimnáziumba
jártunk, egy rekkenő nyári napon a latinórán hirtelen fölkelt a padból
a tengerészruhájában, fejfájásról panaszkodott, kék szeme zavaros
fényben égett, arca fehérebb volt, mint a kréta, a tanár tüstént haza
is küldte, s másnap rémülten hallottuk, hogy meghalt fertőző
vörhenyben. De ezen a gyönyörű téli napon, amikor a jég úgy
csörgött, mint az üveg, s az égen egyetlen rózsaszín felhő
imbolygott, mit se sejtve beszélgetett velünk, falta a csokoládés
kalácsot, a birsalmát, a mogyorós tortát, oly vidáman és bizakodva,
mintha még ma is élne.
Uzsonna után átvonultunk a lakás másik szárnyára, az udvari
diákszobába. Minthogy már sötétedett, meggyújtottuk a gázt. A láng
fehér harisnyájában föllobbant, s zöld ködöt szitált a társaságra.
Kulccsal zártuk be a diákszoba mind a két ajtaját. A hangulat
ünnepélyes volt.
Végre láttuk a könyvtárat.
A bársonyterítővel takart asztalon egymás mellett sorakoztak föl a
kötetek, tizenöt-húsz darab. Andersen és Grimm meséi (képekkel),
Verne Gyula néhány regénye (piros vászonkötésben), a Bőrharisnya
(színes képekkel), Jókai Új földesúr-ja, Mackó úr utazása, azok a
könyvek, melyeket a Winter gyerekek évek során karácsonyi
ajándékul kaptak, s egy-két régebbi tankönyvünk is, valamint egy
nagy alakú, orvosi munka, melyet édesapjuk nyilván kiselejtezett a
könyvtárából, s ők valahol fönn a padláson lelték meg, egy német
szemészet, melynek ábráin vörös, gyulladt, dagadt szemeket
pillantottam meg, ijedelmesen nagy, feketén táguló szembogarakkal.
Mindenesetre elhatároztam, hogy először is ezt veszem ki a
könyvtárból mint a legérdekesebbet.
Imre az asztalhoz lépett, megkoccantotta az előtte álló
üvegpoharat, csöndet kért, s miután leültünk az asztal elé készített
három székre, kezébe vett néhány irkalapot, és bele-belesandítva
beszélt. „Tisztelt közgyűlés!” – kezdte.
Ez a megszólítás oly mélyen hatott rám, hogy könnyek tódultak
szemembe, s torkom elszorult. Soha életemben nem becsültek még
meg ennyire. Már nem gyermek voltam, hanem közéleti szereplő,
társadalmi tényező, vagy holmi rejtélyes-magasztos jogi személy.
Ezt valamennyien éreztük. Kiegyenesedtünk, s táguló orrcimpákkal,
önérzetesen egymásra meredtünk, hogy nem álmodunk-e. Nem,
nem álmodtunk. Imre tovább olvasott.
Kifejtette, hogy mi most a „Petőfi-könyvtár” alakuló közgyűlését
tartjuk, melynek célja a közművelődés emelése, az irodalom
ápolása, s bárki tagja lehet, akit mi erre érdemesnek és méltónak
tartunk, mindaddig, amíg az illetőt ki nem zárjuk „kebelünk”-ből.
Beszéde, mely az alapszabályokat is közölte, a lendületes
ékesszólás és a bölcs körültekintés kis remekműve volt. A tagdíjat
havonként tíz krajcárban állapította meg. Ennek ellenében a tagnak
jogában volt hetenként két tetszés szerinti művet kivenni, minden
szombat délután, azzal a Föltétellel, hogy az előbbieket visszahozza.
Nem talált eléggé megbélyegző kifejezéseket azokra, akik a szellemi
termékeket nem tisztelik, és – hangját itt vészesen emelte – a női
képekre bajuszt és szakállt rajzolnak, az oldalakat telefirkálják vagy
kitépdesik, a könyveket bepiszkítják, összenyálazzák vagy
leköpdösik, lapjaik közé törökmézet, szilvamagot, gyümölcshéjakat s
egyéb undok tisztátalan és ragadós holmikat kevernek, s ijedelmes
részletességgel és döbbenetes valószerűséggel tárta föl, milyen
intések, feddések, megrovások, milyen fokozódó büntetések –
néhány hónapra tartó eltiltások, bizonytalan próbaidőre való
felfüggesztések vagy erkölcsi megvetéssel tetézett végleges
kizárások – várnak az elvetemültekre, akik ezeket a semmiképp se
menthető szabálytalanságokat elkövetik.
Hangsúlyozza, mindnyájunk helyeslése mellett, hogy a könyvtár
kizárólag közművelődési és jótékonysági célt szolgál. A befolyó
tagdíjakból a közgyűlés rendelkezése szerint új könyveket
vásárolunk, az évenként mutatkozó tiszta haszonból pedig ingyen
tankönyveket adunk majd szegény sorsú tanulótársainknak, s
télvízidőn meleg lábbelivel, meleg ruhával látjuk el őket. Intézkedett
az egyesület vagyonára vonatkozólag is, arra az igazán
valószínűtlen eshetőségre, ha működését kénytelen lenne
megszüntetni, amikor is egész tőkéje kamatos kamatával együtt az
„Ifjúsági Segítő Egyesület”-re száll. Végül egy fordulatokban gazdag
mondatban fölszólított bennünket, hogy mi, akik immár tagjai lettünk
a „Petőfi-könyvtár”-nak, az alapszabályok utolsó pontjához híven
fogadjuk becsületszavunkra, és három ujjunkat az égre emelve
esküdjünk is meg, hogy mindaddig, amíg élünk, soha más
könyvtárat nem használunk, mint a „Petőfi-könyvtárat”.
A gyújtó szavakra valamennyien talpra ugrottunk, s kezünket
fölfelé tartva megesküdtünk, hogy Isten minket úgy segéljen.
 Mámorosan álltam a zajgó és boldog zűrzavarban. Úgy tetszett,
hogy Imre mintegy önmagát múlta fölül, s legalábbis megközelítette
a felnőtteket, akiket én biztonságukért és öntudatukért ekkoriban
még nagyon bámultam.
Tapsoltunk, összevissza kiabáltunk, rajongtunk. A „Petőfi-
könyvtár” jövőjét leírhatatlanul fényesnek láttuk. Már száz kötetet is
elképzeltünk, egy palotát, mindenféle irodával és
segédszemélyzettel, s jótékonysági intézményeket, melyek mind
ebből a kisded magból sarjadtak, amikor Vály Andorka, aki közöttünk
a legjózanabb volt, az asztalhoz lépett, mint Széchenyi az Akadémia
alapításakor, s görcsösen összeszorított ujjai közül egy bádogtálcára
egymás után potyogtatta oda tíz rézkrajcárját. Én követtem példáját.
Utánam Józsi fizette ki tagdíját, majd Imre is, a „Petőfi-könyvtár”
elnökigazgatója, úgyszólván szemrebbenés nélkül. Ezzel együtt volt
alaptőkénk, negyven krajcár.
Az, amit most elbeszéltem, nem ily röviden és szürkén zajlott le,
hanem órákig és lázasan, mint valami álom, mely annál hosszabb,
mozgalmasabb és színesebb, mennél tovább fejtjük és bogozzuk,
úgyhogy nemsokára a végtelenbe vész, és nincs se partja, se
határa. Nyolc órára harangoztak a Szent Teréz-templomban, hogy
hónom alatt a nagy orvosi könyvvel az utcára léptem. Vály Andorka
sovány karjába kapaszkodva ballagtam a sötét utcán hazafelé. Hó
hullongott az égből, s a pihék elolvadtak forró arcunkon. Szüleim
már vacsoráztak otthon. Az izgalomtól egy falatot se tudtam enni.
Bementem a szobámba, meggyújtottam a gyertyát, levetkőztem, s
minekelőtte ágyba bújtam volna, még egyszer megnéztem a
könyvben a vörös, gyulladt, dagadt szemeket. Ezektől olyan
lidérceset álmodtam, mintha előzőleg rémmeséket hallgattam volna.
Hogy mi lett a „Petőfi-könyvtár”-ból? Erre bizony egy életen át nem
gondoltam. Az embernek nincs ideje. Csak akkor van ideje, amikor
beteg. Ilyenkor mindennel elbíbelődik. Amíg a hosszú téli éjszakákon
a kórházban vártam a hajnalt, s az ápolónők be-benéztek hozzám,
megigazították párnámat, vagy valami orvosságot öntöttek belém,
igyekeztem tisztázni a részleteket. Úgy emlékszem, hogy a
szemészeti könyvet egy hét múlva visszavittem, de nem kértem új
művet. Imre és Józsi se emlegette többé vállalkozásunkat.
Meguntuk, elfelejtettük. Vály Andorka, amint említettem, két év
múlva hirtelen meghalt. Ő volt az egyetlen, aki becsületesen állta
szavát és esküjét, mert soha életében más könyvtárt nem használt.
Mi valamennyien vétkeztünk. Különösen én. Nagyralátó vágyamban
gyakran hűtlenné váltam szent elhatározásunkhoz itthon, Párizsban,
a Bibliothéque Nationale hárommillió könyve közt, és Londonban is,
a British Múzeum könyvtárában. Azzal áltattam magamat, hogy
gyermekség volt az egész. De belül a lelkem mélyén mindig valami
kis szúrást éreztem, valahányszor egy másik könyvtárba léptem.
Még mostan is érzem. Különös, a „Petőfi-könyvtár”-at rég
elfelejtettem.
Fogadalmamat azonban sohase tudtam elfelejteni. Úgy látszik,
ilyen az ember.
Évekkel ezelőtt egyszer azt gondoltam, hogy majd beszélek az
egyetlen illetékessel, a „Petőfi-könyvtár” elnök-igazgatójával, Winter
Imrével, s föloldatom magam vele. Addig tétováztam, míg ezzel is
elkéstem. Ő közben híres sebész lett. Egy reggel aztán beszaladt
rendelőjébe, és – senki se tudta, hogy miért – húsz centigramm
morfiumot fecskendezett bőre alá. Most már holtom napjáig egyedül
kell viselnem, a magam felelősségére, ezt a meg-megújuló önvádat.
Szavam és esküm alól nem oldhat föl többé soha senki.
 Márai Sándor
UJJGYAKORLAT
Újdonság

Egy ember, vállán, iszákban, elhozta az új könyv szerzői

tiszteletpéldányait és letette az előszobában az asztalra. Az író
későn érkezett haza. Megmarkolta a tiszteletpéldányokat, vájkált
közöttük, kiválasztott egyet, fél kézzel megemelte, nézegette, s
aztán lapozni kezdett. Így szólt Erzsikéhez:
– Ez itt az új könyvem, melyet arcom verejtékével írtam. Súlya
harminc deka. Nem valami súlyos könyv. E pillanatban, mikor nem
tehetek már semmit érette, csaknem gyűlölöm. Eddig érette éltem;
most, a végtelen időben, ő él majd ellenem. Állandóan bizonyít
valamit, akkor is, ha már nem leszek, s ő sem lesz már, ha
elenyésztem a sírban, s ő kifakult a kirakatokból, ha negyven év
múlva felszántják a temetőt, ahol pihenek, s őt kiselejtezik a világ
összes könyvtáraiból. Meddig él majd? Száz éven át, mint Zoro aga?
Egészen buta könyvek eléldegélnek néha két-háromezer évet is.
Mások, remekművek, félig holtan születnek, vattában nevelik őket
kritikusaik, s mégis korán elhalnak, lelkeik az ismeretlenség
Nádeszében tengődnek, mint zörgő papír, mely avarnak sem jó a
Szellem alvilági kertjében. Egyes könyvek addig élnek csak, amíg
íróik; aztán, mint a hindu özvegyek, máglyán utánahalnak
mesterüknek. Mások, zajos fiatalság után, darócba kötve
ágyrajárnak a kölcsönkönyvtárakban. Igen, a könyv elpusztul; de a
hang, amely megszólalt benne, kihangzik az időben, emberek
lelkében visszhangzik és remeg tovább, akkor is, mikor szerzőjének
nevét a kutya sem tudja már. Ez a siker, minden könyv kétes
sikere... Nyolcvan év múlva megy az utcán egy fiatalember, aki nem
hallotta nevemet soha, egyetlen soromat sem olvasta, s mégis
gondol, vagy érez valamit, amit nélkülem nem gondolt, vagy érzett
volna. Irtózatos felelősség tehát egy könyv. Mit is tehetek érette?
Nem sokat. Felhívhatom Karsait, hogy bánjon emberségesen vele;
de mit tehet Karsai? Magyarázkodás, baráti tanúságtétel itt már nem
segít. Sorsa elszakadt tőlem, alkotójától, végzetét ölbe tett kezekkel
kell majd szemlélnem. Ha úgy vesszük, kegyetlenül megfizettem és
keveset kaptam érette. A könyvek, ha felnőnek, hálátlanok; nem
gondolnak sokat beteg, elaggott, tisztes szerzőjükkel. Ez a rész
például elég jó; itt dühös lesz majd Rostás, mikor olvassa. Ez a rész,
mikor három hétig fájtak manduláim, hanyag és unalmas; itt örül
majd Karsai! Én is örülnék. Ez a nyolc sor, mikor azt hittem, Isten
vezeti kezemet; és ez a szakasz, amikor kikapcsolták a telefont,
mert nem fizettük ki a számlát. Ez a hatvan sor, melyek elől meg
akartam szökni; s ez a harminc sor, melyeit miatt visszajöttem éjjel
Balassagyarmatról. S az egész, együtt, íme, harminc deka,
háromszázhúsz oldal, sok papír, egy kevés festék, vászon és csiriz.
Nézd, kedvesem, milyen idegen! Most viszontlátom majd belvárosi
kirakatokban, s elfordítom ilyenkor fejem; szegény, öreg apák
érezhetnek hasonlót, mikor robot után, fáradt fejüket szellőztetve, a
Margitszigeten sétálnak és felnőtt fiaikkal találkoznak, akik
cégvezetők már, esetleg elnökök valahol, alkonyattal teniszütőt
visznek kezükben, fehér nadrágot viselnek, feltűrik covercoat-
kabátjuk gallérját, sportszerűen; fehér szvetteres, fiatal lányokat
kísérnek, s hangosan, mély hangon, kissé ordenárén nevetnek a
félhomályban. Minden ordenáré kissé, ami él; jobb odébb menni
ilyenkor. Van valami parvenüs egy könyvben. Az egészen nagy és
tiszta szellemek lehetőleg nem írnak semmit, csak gondolkoznak,
éreznek és kinyilatkoztatnak. Mit gondolsz, kérhetek most már újabb
előleget?
 Cs. Szabó László
RAKOSGATOM A KÖNYVEIMET
Miért e lom? hogy mint a juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elérjük a napot?
Az isten napját, nemzet életét!
Wörösmarty.

Mit is nézegetek esténként a földalatti műhelyek párás ablakán?

Nem nézegetek, hallgatózom. Az ezüstműves rózsát kalapál a
gyümölcsöstálra, a gyalu sikolt, kattog a varrógép. Régóta
negyvenórás munkahetet szabtam magamnak, kevesebbet
dolgozom, mint a legtöbb műhely, munka után elmegyek hát
hallgatózni a pincék elé. Mezőn is jobb szeretem a munka hangjait,
mint a természetét, leginkább ősszel szól hozzám a táj, mikor már
csak a csöndes rendezgetés meg a kötözés hallszik.
Egyedül az író műhelye volt sokáig néma. Erasmus, Bayle vagy
Bél Mátyás síri csöndben dolgoztak, írásra emelt gyöngéd kezükön
mintha ma is látszana a környező csönd külön nehezéke. Szent
Eligius, az ötvösök védője zsivajban formálta a kancsókat, alacsony
szobájában kopácsolás közt szállt az ezüst por püspöki süvege fölé;
szent Jeromos, a literátusok őse és közbenjárója ellenben
nesztelenül dolgozott, még a házi oroszlán is óvatosan nyaldosta a
talpát, nehogy cuppanjon a nyála. Most már az író műhelye is
lármás: kopog az írógépje, kézműves lett belőle.
A kétféle műhelylárma múlt héten néhány napra összeköltözött
nálam. Egyik szobában szólt az írógép, másikban az asztalos a
festővel szállást csinált a könyveimnek. Isten bocsássa meg, még a
vasárnapot is beszennyeztük! Az ütem nem volt egyforma: az övék
egyenletes, az enyém szaggatott, rendetlen. Móricz Zsigmond
kivételével nem is tudom, van-e író, aki olyan szép egyenletességgel
dolgozna, mint az erejükkel takarékos mesteremberek.
 Szerettem a lármájukat. Titokban még örültem is volna, ha a polc
sohasem készül el: amit egyik nap megcsinálnak, másnapra
széthordják a törpék s a lakásom fele örökké műhely marad. Sarkallt
a kopácsolásuk, kalapácsuk beszegezte a nyitott mondatot, a gyalu
fölösleges jelzőket sodort le: dísztelen írást készítettem akkor. Ezt a
módszert különben mások is gyakorolták, Théophile Gautier
szedőgépek mellett, olajos asztalon fogalmazta legnagyobb
regényét s e szokását szomorú kenyérkereső öregségéig
megtartotta. De Robespierre is ragaszkodott szállásadója, Duplay
asztalos lármájához, állami megrendeléseket szerzett neki,
csakhogy minél többet kalapáljanak az ablaka alatt. Itt tervezgette
azt a tiszta erkölcsű köztársaságot, amelyben huszonötmillió
lefejezett árnyék gyakorolta volna a spártai erényeket.
Néha átmentem hozzájuk lábatlankodni. Nem értek semmiféle
mesterséghez, sohasem viszem annyira, mint Deák Ferenc, aki az
„Angol Királynő”-ben baráti emléktárgyakat faragott az
esztergapadján. Szigorú arccal ténfergek a polcok előtt, kérdem a
két mestert, akik tisztelettudóan, csöndes megvetéssel és
türelmesen beszámolnak a munkáról; kölcsönkérem a mércét –
rémesen áll a kezemben –, belenyúlok a rabadós pácba,
fontoskodva vizsgálom a ragasztást. Őszintén szólva nem szeretem
ezt a sok pótanyagot, a fenyőt pl. szemem láttára hamisítják nemes
fává. Egy német tudós ebből arra a megsemmisítő tanulságra jutott,
hogy az „Ersatzstoff”: a pótanyag civilizált lelkünk leghűbb jelképe.
Az igazi műveltség idején a titkos beavatottak mágikus eljárással
mindig nemes anyagot készítettek remekké; a silány tőkés
termelésben célirányos laboratóriumok, pasztagyárak,
trágyasajtolók, sörfőzdék fizetett hivatalai pótanyagok
tökéletesítésén piszmognak. De hát mit tegyünk? A mázoló rákeni a
plazurt a fenyőfapolcra s én hirtelen megcsappant művészi igénnyel
előre örülök a hamisított diónak! Közben a két ember mindenről
tájékoztat. „Ide takarólécet teszünk”, „fölemeljük a szoklit”, „erre jön a
kristálylakk”. Csak hallgatom, homlokomat lassan összeráncolom s
„vajon jó lesz úgy?” kérdem majdnem rosszallólag. Tudatlan ember
mindig gyanakszik. Erre már nem is felelnek, végzik tovább a
dolgukat.
 Gyönyörű ez a láthatatlan könyvtár. Üres polcok húzódnak a falak
mentén s még egyre nyúlnak, akárcsak a német-francia lövészárok a
háborúban. Nemsokára mi is elérjük a tengert. Proust parafával
boríthatta be a lakását a zaj ellen, én drágább bélést használok.
Könyveket. A régi polcok mellé toldás kerül: vajon kiknek jut az új
rész? Mikor a két mester elmegy, órákig keringenek a sűrű szagban,
képzeletem húsz-harminc kötet pehelysúlyát emeli át egyik sorból a
másikba s még csak a derekam se fájdul bele. Ahol a polcok
derékszögben találkoznak, vak sarok keletkezik: az egyik polc pár
ujjnyi nyílást eltakar a másikból. Legjobb, ha befödetem. Nincs
szükségem titkos helyre, nem gyűjtök erotikus vagy tiltott
kiadványokat, mint a barátom, aki recés, fekete papírral borítja a
könyveit. Tudvalevőleg ilyenbe kötik a könyörgéseket. Mennyi ájtatos
könyv, gondoltam, egyet leemeltem s ijedtemben majdnem
hanyattvágódtam. Marxra nyitottam. Állítólag a többi csakugyan
megbízható könyv, de én nem merek több próbát tenni.
*
Egyszer azonban a könyvek is megjönnek. Elrémülve számolom a
csomagokat, nincs ennek soha vége! Mikor is gyűjtöttem őket? –
ötven-hatvan vételre emlékszem, pedig alig van köztük ajándék.
Felrémlik néhány szombat esti üzletzárás, az elnéző boltos a hátsó
ajtón engedett ki, ilyenkor volt is nálam pár könyv. De a könyvek
alapjában véve mégiscsak alattomban gyűltek össze; már-már
elborítanak s én mindig csak ötven-hatvan vásárlásra emlékszem!
Félek, hogy az államokra s társadalmakra is áll ez a gyanútlanság.
Gyűlnek a változó élet erői s a megkövült érdekközösség azt hiszi,
hogy alig vétkezik, holott mindennap bűnbe esik. Ha ennyire
gyanútlanul gyűjtöttem a nyakamra e könyveket, mennyivel
gyanútlanabb a hatalom a maga bűneiben! Mikor, hol, hányszor
követett el hibát a Stuart-ház, a versailles-i udvar, a második
császárság, a cári helytartóság, a német köztársaság Fogadom,
hogy ezentúl jobban számon tartom a vásárlásaimat, csak aztán
Európa is jobban számon tartsa a maga hibáit!
 Ha ugyan lehet egyáltalában vigyázni. A könyvek némely
gazdánál maguktól szaporodnak. Beköltözésünk másodnapján még
híre sem volt könyvnek, ládákban háltunk, bőröndön ebédeltünk.
Harmadnap a nyakkendőim közt találtam Saint-Pierre abbé Örök
Békéjét, negyednap a kalapomban volt Márai regénye, ötödnap a
talpas poharak közül halásztuk ki Miczkiewicz misztikus verseit.
Takaros kis kézikönyvtár várta a derékhadat.
Ennyi könyvet nem is lehet egy életben elolvasni. Be is vallom: én
gyűjtés közben inkább hatalmi ösztönnek engedtem, a birtokbavétel
izgatott. Kávézgatva, lassú gyönyörrel vágom fel a könyveket – azért
is vásárolok inkább fűzött franciákat, amelyek a polcon kevesebbet
mutatnak, de birtokbavételük érzékibb örömmel jár –;
végigböngészem a tartalomjegyzéket, névjegyzéket s főleg a
bibliográfiát, mert onnan tudható meg, hogy mit érdemes még ebből
a tárgyból beszerezni. Nem vagyok jobb, mint Casanova, ki egy
remek magyar novellában, (szerzőjét sajnos elfeledtem), megszáll
egy zugvároska fogadójában, tüstént szemet vet a szurtos ágyazó
cselédre és sietve naplójába jegyzi: 847 szám, tündérszép leányzó a
Fehér Sas fogadóban. A lány azonban elmarad a légyottról s a lovag
másnap őrjöngve húzza ki nevét a naplóból. Még mindig csak a 846-
ik nőnél tart!
De talán mégsem vezet pusztán ez a mohóság. A szívtelen ember
gyakrabban gyöngéd, mint a jószívű, aki tapintatlanul s rendszerint
rosszkor árasztja türelmetlen jóságát a világra. A könyvekhez való
viszonyomba sok igaz gyöngédség vegyült, néha azért vettem meg
egy-egy könyvet, mert az egykorú kötést féltettem a kirakatra tűző
naptól, máskor egy otromba antikvárius zsinegjétől szabadítottam
meg egy elejétől végig olvashatatlan német romantikust. Pedig ki
tudja, milyen jó ember az antikvárius? Ilyen esetben csak a
magamfajta szívtelen ember ön-melegítő, görcsösen tudatos
gyöngédsége mentheti meg a könyv-áldozatot.
Egy másik gyöngéd öröm könyvtárrendezés közben ér s erre most
különösen sok az alkalom. Végre egymás mellé költöztetem a titkos
vonzalmakat! Magamnak is csak súgva súgom s inkább csak arcom
belső fényével árulom el, hogy Yvette Guilbert emlékirata Toulouse-
Lautrec illusztrált életrajza mellé került. Nem volt közöttük semmi.
Egy csúnya ember rajongott egy csúnya asszonyért, a füstös
orfeumpáholyban könyökig érő fekete kesztyűjéről vizionált s az
énekesnő néha meghívta ebédre a lepcses szájú szörnyű gnómot,
minden idők legnagyobb rajzosát. „Ültetési” ötletem – mert úgy
éreztem, mintha egy ünnepélyen egymáshoz ültettem volna őket –
napokig szüntelenül foglalkoztatott; vajon észrevették már egymást?
tűnődtem reggelenként a hivatalba menet s lassan abba a
veszedelmes lelkiállapotba ringatóztam, amellyel Gerard de Nerval
halálosan visszaélt s egyszer még talán nekem is erőszakos
halálomat okozza: játékos önszuggesztióval visszaúsztam az időben
s századvégi alakban testesítettem meg magamat, Toulouse-Lautrec
és Yvette Guilbert kortársaként. A hivatal kapujában már keskeny
fekete szakállt viseltem s kissé szűk cilinderben, körgallérosan
néztem az első sztepp-táncot a Moulin Rouge előcsarnokában.
De még ha valamennyi könyvet olvastam volna is, akkor is
leperegtek volna rólam. Világéletemben olyanok tanítottak és
neveltek, akiket nem szerettem vagy akiktől féltem: idegsokkos
tanárok, besúgó osztálytársak, rideg fölöttesek, hazug pályatársak,
lovasvadászatok és a nők. A könyveket szerettem, alig emlékszem
olvasatlanul töltött napra, tőlük tehát nem tanultam. Sohasem
értettem pl. a barátomat, aki szerelmeit az olvasmányaihoz
igazította. Angol grófkisasszonyba szeretni csak azért, mert bölcsész
létére a londoni ösztöndíj fejében Artur királlyal foglalkozik!
Rendszerint úgy sétálok át a könyvön, mint meleg nyári délután egy
flamand székesegyházon: a Rubenseket függöny takarja, egy
asszony sikálja a kőpadlót, a kapuban gyerekek golyóznak s végül
örök emlékül éppen az a ferde fénysáv marad, amit az ember nem is
látott a látogatás alatt. Van például a könyvtáramnak egy része, ahol
a szakirodalom áll, a „hasznos tudomány”, hogy Russel kicsit
fitymáló szavával éljek. Noha ezek a legdrágább könyveim, a
helyüket mindig idegen testnek éreztem. Nem lehet átsétálni rajtuk,
olvasás közben papírért, ceruzáért futok s megpróbálok végére járni
a rejtélynek, mely a jámbor szak-szerző szerint „nyilvánvaló tehát”,
meg „a képletből következik”. De már a jó Charles Lamb
megmondta, hogy sok idegen test rejtőzik könyv alakban: udvari
almanach, címjegyzék, zsebkönyv, főkönyv, tudományos
értekezések, Hume, Gibbon, Adam Smith, stb. művei. Ezek
olvashatatlanok. Szerinte a leggaládabb rászedés, ha egy
népesedésről szóló közgazdasági értekezést egy Erzsébet-kori
drámaíró sokat sejtető kötésébe rejtik!
*
Egy legény segít a rakosgatásban. Két elemit járt, aztán kiverték
libapásztornak a tanyára. A katonaságnál pótolt ugyan valamit, de ez
a sok könyv mégis csak reménytelenül megközelíthetetlen néki!
Félve puhatolózom s van okom félni: már Petőfiről sem hallott.
Mindennap elmegy Arany szobra előtt s szinte könyökével súrolja a
táblát, amely Petőfi lábnyomát hirdeti a Múzeum lépcsőjén. Egyszer
sem olvasta el a felírást; tábla, szobor az urak dolga, ma inkább,
mint valaha. Amelyiket pedig kitaníttatják, beleőrül az osztály-
cserébe vagy feneketlenül elaljasodik. Az aljasokról nálam több
hozzáértéssel írt Illyés a Puszták Népében. Én a másik fajtát
ismerem, a tébolyult különcöt, értelmes parasztok megháborodott
fiát vagy unokáját, aki az iskolás műveltségtől megzavarodva, az
eleve elrendelés erejével menekül egy kétes őserő-mítoszba. Sokat
ismertem közülük. De ugyanakkor sok franciáról tudok, akik
kölyökkorukban még segítettek apjuknak a szántásban, polgári
pályájukon nem őrültek bele a szövevényes francia kultúrába,
ellenben jó egészséggel viselték a köztársasági elnökséget. A baj
nyitja tehát nem az, mintha a parasztivadék önálló népi műveltség
nélkül megfúlna; nem igaz, hogy nemesi-polgári műveltségünkben
annyi az osztályönzés és elsietett átvétel, amennyit az ősi pusztai
ösztön eleve visszautasít. A francia műveltség sem tiszta tenyészet:
szövevényéből nem lehet kibogozni a főnemesi, polgári és paraszt
hagyatékot, mégsem árt meg azoknak a parasztivadékoknak, akik
osztályváltás közben megszerzik.
A gyakori magyar kultúrtéboly valódi oka más. A francia, de még a
német, sőt osztrák parasztivadék is azért szerzi meg osztályfölötti,
oszthatatlan műveltségét, hogy nagyobb arányérzékhez szokva
igényt emeljen nemzete sorsára. Sohasem kellett ezért urakkal
alkudoznia; már az iskolában megszokja, hogy felhasználják s
számon tartsák az erejét. A magyar csak eszeveszett
ellenszegüléssel használta fel legjobbjait s ki tudja, talán éppen ez
volt az ereje. Ha minden nemzeti lét történelmi lecke, a magyaré
történelmi rejtély s legnagyobb rejtélye éppen az, hogy
következetesen rosszul gazdálkodott a tehetségeivel. Mert a
tehetség mindig osztályt cserél s mi ezt az osztályváltást
következetesen elrontottuk egy szemhunyorgató, tegeződő alkuval.
Aki ráállt, elaljasodott, aki visszalökte vagy akinek nem kínáltak
alkut: író, elvetélt tehetség, hóbortos magyar lett. Nem a népi
műveltség hiánya miatt bolondultak bele nadrágos mivoltukba a
parasztivadékok, hanem mert ködös rosszsejtelmek közt – s éppen
ezt a rosszsejtést szerezték meg a műveltségből – rájöttek, hogy a
nemzet sorsának édes-kevés köze van a szerzett műveltséghez.
Bécstől nyugatra s amint most Németh László romániai naplójában
olvasom, a Kárpátoktól keletre is minden kormányzat mindig elég
demokratikus volt ahhoz, hogy a minden rendű és rangú tanult
embereket legalábbis „konzultatív”, meghallgatandó elitnek tekintse.
Nagy fenntartásokkal még a régi monarchiára is áll ez. A magyar
értelmiség hacsak nem hordott a vérében elegendő városi
szkepszist – eszeveszett mítoszokkal, tragikomikus önimádattal
csillapította szégyenteljes csalódását az osztályváltásban s
tehetetlen dühével ama műveltség ellen fordult, amely önnön
nemzeti meddőségét leleplezte előtte. Tébolyult parasztgőgbe
menekült az idegenné vált műveltség elől, holott a valóságban
nemzete vált idegenné, a nemzet, mely a műveltséget akár
főnemesi, akár polgári, akár paraszti legyen, csupán a híres alku
után veszi tudomásul. Kár a fényűző kultúrát szidni, főnemesinek,
körútinak vagy Isten tudja minek gyalázni, mikor a különbség csak
annyi, hogy a parasztivadék kevesebb sztoicizmussal törődik bele a
társadalmi számkivetésbe, de éppen olyan keveset tesz ellene.
Volna csak az iskolázott orosházi parasztfiú a nemzet természetes
elitje s ne kéne eleve parasztnovellistának készülnie vagy őserejű
röplapot szerkesztenie, nem vesztené eszét az osztályváltásban s
éppen olyan hideg fővel olvasná a világirodalmat, mint az, aki ükapja
óta gyakorolja a három- vagy akár ötnyelvű olvasást. Mindezt Ady
egész pontosan tudta, én csak a versek igazát ismétlem el halovány
prózában.
Mit akarunk hát? A látnok előttünk járt, ötven évig sínylik még az
idegeink az idegbaját. Legtovább nézte az örvényt, legjobban
szédítette, mi csak ködképébe kapaszkodva állunk a pallón.
Hallgassunk a nemzethalálról: még hallszik az ő nagy zokogása.
Akkor hát nyilván eleget tanultunk ahhoz, hogy széljegyzetezzük
összes műveit, a magyar Jelenések Könyvét? Szívesen elhinném
ezt magunkról, ha könyvtáramban most történetesen egymás mellé
nem került volna a reformkori irodalom töredéke. Milyen
megsemmisítően sok ez a parányi rész! Ha Tessedik Ferenc, Bölöni
Farkas Sándor, Pulszky Ferenc, Szemere Bertalan, Fábián Gábor,
Szalay László, Eötvös József, Trefort Ágost, Wesselényi Miklós,
Széchenyi rendezettebb Európában jártak is s nem kellett a mai
világnézeti válságok közt bukdácsolniok, a harmonikus külföldi
állapotokról való véleményükből is arra jut az ember, hogy érettebb
fővel állnák a mostani zavart. Nem kívánom a magunk kárát, nem
kínálok helycserét az időben: mi álljunk a helyükön, ők a mienken.
Európa mai süllyedéséért nekik is fizetni kéne, ahogy mi fizetünk, de
amint a nyelvük tisztább s világosabb volt a mienknél, valószínűleg
világosabban látnák a magyarság helyzetét a mai válságban.
Megvert, szegény nép vagyunk, alig élő szegény nép voltunk abban
a korban. Csak a külföldi példa volt más: könnyebben követhető.
Magabiztos, nagy században éltek, a polgári hatalomvétel már
megelőzőleg megtörtént, pontosan tudták, honnan sugároznak az
eszmék. De az eszmékért akkor is csak vívódni kellett, titkosrendőri
hálózatban utaztak, szanaszét hamvadó torlaszok füstölögtek,
tömegével csaptak el nem tetsző tanárokat. Sokféle sugalmazással
tértek haza, úti emlékeikből mégis egyféle bölcsesség szól. Dönteni,
választani, válogatni, vállalni akkor is kellett s ezt érettebb ítélettel
végezték, mint ahogy végeztük volna mi. Talán igaza van egyik
írótársamnak, hogy az érettség mindig attól az érzéstől függ: van-e
ránk szükség? Ők ebben még biztosak voltak. De mi lesz velünk s
mire készülünk mi, ha már a próba előtt tele vagyunk személyes
sérelemmel és siralmas ütődésekkel, holott a próbát az a nagy, erős
nemzedék sem állotta ki?
 Közben a legény rakja a könyveket. Értelmes ösztönű ember, mert
hiszen csak ösztönével osztályozza a német, francia, angol, olasz
könyveket. Alig ejt hibát; úgy tereli a könyveket, mint a puli a nyájat.
Jó volna tudni, ami bennük van, jegyzi meg.
Ráhagyom. Jó volna nekem is tudni. Felét sem olvastam. Talán
még szomorúbb volnék, mint most, olyan szomorú, hogy megfagyna
tőle a gondolatom.
 Szabó Dezső
BETEG A KÖNYVEK KÖZÖTT
Három egymásba nyíló kongó nagy szoba. A két elsőben itt-ott
egy céltalan bútor hiábavalóskodik, s a két szoba tele van
egyedülvalósággal, de a harmadikon ember érzik.
A falakat magas könyvszekrények takarják, melyeket minden
színű és formájú könyvek zsúfolnak tele. A könyvek különös,
gazdájukhoz szabott rendben szomszédjai egymásnak. Tertullianus
és Szent Jeromos közt Zola-kötetek, Szent Ferenc mellett Van
Lerberghe és Jammes, Butler Hudibrasa mellett a Magyar alkotmány
története, Comte és Marx között Szent Ágoston, századokon vénült
bőr-fóliánsok közt a Mercure de France sárga kötetei. És ez a bizarr
egymásmellettiség mégis egy lélek titkos egységét adja. Van ebben
a rendben gúny és gyermekes bosszú meg nem történt eposzokért,
sok szomorúság és nagy szeretet.
Mert a szobában a dolgok olyan szeretettel és értőn vetítik vissza
gazdájukat, hogy a gazda lelkedes-lelkében járunk közöttük. Az
egyik ablaknál hatalmas Fekete íróasztal félénk proletár fekete
tintatartóval. De a szétszórt fehér lapok derűt vetnek az asztalon álló
két képre. Ez a két kép: Pietro Bella Francesca louvre-i Madonnája
és Hals Bohémienne-je. Ez a két nő az egész nő: minden
visszaemlékezés és minden nosztalgia.
A szoba közepén mosolygó, jóindulatú ágyon fekszik az
agglegény. Valami sunyi láz ágyba gáncsolta, s ide hozatta be ágyát,
hogy ne legyenek elhagyottak a szemei. Az ágy mellett egy vörös
terítős kis asztal, rajta egy pohár víz derültsége. A nyugatra nyíló
ablakokon besávosodik a nap, őszi délutáni szelíd vigasztalás. A
sugarak végighancúroznak a könyvek hátán, felmarkolják a
százados aranyok vörös rozsdáját és az új színeket, és nevető
összevisszaságban dobálják velük tele az ágyat, a padlót, az asztalt.
A pohár víz nevet, az egész szoba elégült, és mondani akart valamit.
Az agglegény láz-csillapult édes fáradtságban issza kitátott
szemeibe a dolgok szeretetét.
 Fejét magasan teszi a párnára, hogy egy szemtágulásba
szívhassa az egész szobát. Úgy tele van meghatottsággal,
szeretettel, hálával, hogy szavakban kell szélesebbre folytatnia
magát:
– Szeretnek a dolgok, barátságos a levegő, és csend van
bennem. Édes lebágyadással terjengek szét, a könyvek kinyílnak, s
a beléjük élt emberélet körém ömlik. A szoba elvégtelenül, s a
megmélyült térben halhatatlanná lett örömök és szenvedések járnak.
Most megy Dante a szőkés tengeren a Purgatóriumba. Most kéri
Casellát, hogy énekelje el egyik amoroso cantóját. Az ének
felreszket és elterül a tengeren, mint a földre hajló füst és
szenvedés, föld, ember jön benne az emberen túli világba:

„Amor che nella mente mi ragiona,”

Comminicó egli allora si dolcemente,
Che la dolcezza ancor dentro mi suona.

És bennem is tovább ízlik e szavak édessége. Volt éneim

kiszállnak belőlem, s szelíd meghajlással jönnek Felém. Volt
ölelések melegednek testemre. Minden küzdés, rángás, sírás után a
végső elszámolás: a szép. A nő a férfi folyton szélesülő horizontja, s
minden új szerelem több dolog széppé látását jelenti.
Most van Szent Ágnes estéje, és Porphyro most lopózik a
Madeline szobájába. Ó, Keats, beteges, gőgös szív, a te lassan
halálba vonagló tested milyen fiatalságot termett! A palotában
részeg indulatok alusznak és vén gyűlölet liheg, a halál beárnyékolja
az ablakot, és ők merészen fiatalok egész életükkel, teljes
szélességre bontott szárnnyal. És amíg ezeket a szavakat iszom,
megáll bennem a folytonos halál, életem visszatorlódik, s test-
lelkemben régi fiatal napok frissülnek újan fakadt virágokká. A
gellérthegyi kertben vagyok, a kertet telehullámozza a fehér
krizantém és a vörös szegfű. Az égen bágyadt puha felhő-fürtök
göndörödnek, a vén romantikus hold teleönti az őszi kertet. Minden
mosolyog, s a kert mégis meghatott, és mintha lassú sírás
permetélve rá. Mellettem áll a fehér szőke gyermek, mintha a
krizantémtenger felém csapzó hulláma volna. Nagy kék szemeit
reám csókolja a felolvadt sötétségen át, meghajlik, s mint megrázott
szirmok hullnak ajakáról a jó öreg Lamartine szomorú dallamai: a
Lac húsból szakadt örök banalitása. Szavai elhangzásuk után is ott
vonaglanak a levegőben, melegen, panaszosan, mintha gyermek
szíve sírná bennük a megállhatatlan időt. Azóta száz kézzel kaptam
az életbe, kijátszottam minden hangját, test-lelkem részeg szerelmek
váltják tele fakadásokkal. De ez a fehér alak felém száll, mint egy
egyszer hallott dallam, mely ötök kísértése lesz a fülnek. Ő volt
legmagasabb megvalósulásom, egyszer elért tiszta lényegem,
bolond mozaik-énem titkos értelmet mondó megfejtése. Minden más
keresett nő feléje hulló nosztalgia volt, minden harcom feléje vert
visszhang, minden erőm reá-emlékezés. Benézett képe friss élettel
piheg szemeimben, s ő adja meg most is a látott dolgok alaphangját.
Ha újra találkoznánk, a ránk vénült napok lehullanának rólunk, s
leváshatatlan fiatalságunkban mennénk a halál felé. Ó, Keats, miért
van benne szavaidban az én megújrázhatatlan életem?
Most megy Vigny vadászni. A hallgató erdők sötétjében nagy
emberi szorongás borzong, fekete felhő-cafatok lobognak bele az
égő holdba, a farkast nősténye és kölykei közt találja a golyó.
Elnedvesedő szemei a dolgok felé merednek, melyek minden
szenvedésre visszhangtalanok, és ez a tekintet hősies tanítás:

Gémir, prier, pleurer est également láche,

Fais énergiquement ta longue et lourde táche
Dans la voie ou le sort a voulu t’appeler,
Puis, aprés, comme moi, souffre et meurs sans parler.

Igen: a legszentebb szent a közkatona, s a legnagyobb emberi

méltóság a közkatona erénye. A gyalázatos Renaissance elriasztotta
az emberek mellől a halált. Pedig a halál egysége az egyetlen
szociális lehetőség.
A mindig tudott halál az ember hősiessége és tisztasága: hogyan
lehetne gyáva és gonosz az, aki mindig a halál szemeinek
frissességében van? Akik kézen fogva járnak a halállal, azok nagyon
jók, és nagyon szánják az embereket. Minden múlhatatlan a készülő
halál gesztusa. A haláltól terhes ember megölelte a földet, s onnan
felfakadt a gótika: a halál őserdeje. A középkor acél egységeit a
halál kovácsolta össze. Szajha jelszó az élet, egyének bolond-
házává tette a földet. Szabadverseny-demokrácia, paragrafusokban
szervezett lopás és gyilkolás: ez a te jelszavad. Ó ti, kik a jövő felé
mentek, régi hiteknél hitebb hittel, a középkortól tanuljátok el azt, ami
mindig ember.
Most egy Herkules jön felém, és arcán nagy csitító emberi jóság.
És megnyílt érzékeimbe betódul minden hang, minden szín és
forma. A szavak kitágulnak és magukba szívják a dolgok egész
összetett életét. Ritmusba sorakoznak, mintha a parthoz ütődő
tenger énekelne:

Here are our thoughts, voyager’s thoughts,

Here not the land, farm land, alone appears, may
then by them said,
The sky o’erarches here, we feel the undulating
deck beneath our feet,
We feel the long pulsation, ebb and flow of
endless mohon,
The tones of unseen mystery, the vague and vast
suggestions of the briny world, the liquid-flowing
syllabtes,
The perfume, the faint creaking of the cordage,
the melancholy rhythm,
The boundless vista and the horizon fir and dim
are all here,
And this is ocean’s poem.

Valaha fáradtan, minden formámban megverve azt hittem, hogy

meghaltam, mert játszott kis éneim lekuglizta az élet. Akkor Whitman
rám zuhanyozta magát, és láttam, hogy kis magunkért való
magunkon túl van az egyetlen célul lehető én: a mindent magába élő
végtelen emberi szimpátia. A szavak benne az egész életté
teljesedtek: szavaiban benne van a mozgás mostani hajlása, végzett
pályája és jövő vibrálásai, az élet-halál bonyolult
végéremehetetlensége. A minden élő a legszélesebb szolidaritásban
benne tudta magát. Fióka-költők, miért nem repültök felé, embert és
dolgokat tanulni?
Utolsó láza ágyazza le Don Kisottot, a ráhajló halál letörli lelkéről
az álmokat. Jóságos hosszú sovány arcán még vállalóan férfi, de
nagy távoli szemeit benedvesíti a józanság szomorúsága. Körötte
állnak élete hűséges szorongói, és Don Kisottból felszakad a
tragikus bevallás: – yo fui loco y ya soy cuerdo, fui D. Quijote de la
Mancha, y soy ahora, como he dicho, Alonso Quijano el Bueno.
Soha még szavakban nem sírt egyetemesebb ember-végzet, mint
ezekben. És a vaskosak, a józanok, a Sancho Panzák sírnak az
álom halálánál, mert közelében mégiscsak meglobogott életük, s az
ő szenvedésének reménye az övék is volt.
Itt az agglegénybe törnek a kezdődő szavak. Szemeiből
gyermekes bőséggel jönnek elő a könnyek, s fejét anya-keresőn
fúrja a párnába. Azután édes megenyhüléssel meleg hála árad el
rajta és újra szól:
– Könyvek, édes családom, köszönet nektek. Ti vagytok az élet
felett lebegő élet, s amit az egyik életben szenvedtem, az a
másikban széppé lett. A legnagyobb csoda az emberi szó, és ez a
világ célja. Örökös levésben gyötrődik az élet, s a formákba vérzett
lelkekből kivonaglik az elszigeteltség fájdalma, az ölelés vágya. De
minden lélek az univerzumban, és minden lélek szóvá lesz az
emberben. Az emberi szóban a dolgok újra egységbe forrnak. Ős
szó-Niagara zúgatja a végtelenbe az emberré szenvedett világot, és
az életünk értelme és minden örökkévalóságunk.
 Móra Ferenc
LEGKEDVESEBB TANKÖNYVEIMRŐL
Nem akarok belekotnyeleskedni az egységes tankönyv
kérdésébe, mert az borzasztó nagy lé az ilyen kis kanálhoz képest,
mint én vagyok. Az illendőség is visszatart tőle, mert valaha én is
eszközöltem tankönyvet s az még ma is forgalom tárgyát képezi, ha
igaz. (Jelen stílusomból látnivaló, hogy még ma is tudnék tankönyvet
írni, ha nagyon összeszedném magam.) Hiszen ha ez a vaj nem
volna a fejemen, akkor én most kiállnék a napra és azt mondanám,
hogy tán nincs is szükség semminő tankönyvre. Sok jó tanárt
ismerek, aki dicsekszik vele, hogy ő egész esztendőben ki se
nyittatja a gyerekekkel a könyvet. De mi az ördögnek akkor a mankó,
ha az ember a maga lábán is járhat? Ha pedig azoknak van igazuk,
akik mankóra támaszkodnak, akkor mért nem jó az a számtan
Szegeden, amelyik jó Miskolcon, s amelyik fizika jó volt a B-listára
helyezett Gamma tanár úrnak, mért nem jó az a helyébe ülő Delta
tanár úrnak? Holott a szabadesés törvénye ugyanaz falun, városon,
sőt a bukott Millerand polgártárs lehet rá a tanú, még
Franciaországban is ugyanaz.
De hát ezek bizonyosan bolond beszédek és mért hadakozzon az
ember a tankönyvek ellen, mikor azzal a szándékkal ült le, hogy a
legkedvesebb tankönyveiről emlékezik meg?
*
Az első tanítóm az édesanyám volt, az ő tanítója pedig Nagi
Magiar János. Ez a név nem található meg a magyar Pedagógiai
Plutarchban, mert viselője csak télen volt tanító. Nyáron kötélverő
mester volt és mestersége gyakorlása közben egész nap hátrafelé
szaladt a kocsiúton, ami élénk tetszésével találkozott az utcabeli
Janikáknak és Pistikéknek. Télen azonban különféle akadályok
tornyosulván e nemes és hasznos sport elé, a mester áttért a
népnevelői pályára és iskolát nyitott a mindkét nembeli ifjúság
számára. A tanítás metódusa talán nem felelt meg Pestalozzi
szellemének, de megfelelt a mi utcánk igényeinek. A szobaajtó felső
felét telekrétázta az ábécé-vel és azt lent utána krétázták a kis
bórembukkok, ameddig fölérték az ajtót. Az akkori bórembukkok
legalábbis olyan jól megtanultak írni-olvasni, mint a mostaniak, csak
valamivel olcsóbban és éppen csak az ipszilont hagyták ki, mert azt
a mester se tudta kiírni, de nem is akarta, mert azt tartotta, hogy az
nem magyar betű. De ebből nem lett semmi baj se, mindössze, hogy
a Nagi Magiar János tanítványai még bajuszos korukban is így
kérdezősködtek egymás élete sorsáról:
– Hogi vagi, Nagi?
Édesanyám átvette az ő tanítója kipróbált módszerét, azonban
bizonyos korszerű módosításokkal. Várkastélyunk kissé sötét volt s
fakilincses ajtaja tankönyv céljaira már csak azért se volt
használható, mert télidőben megereszkedett rajta a festék s azon
nem fogott a kréta. Szerencsére várkastélyunk egyetlen ablaka
állandóan be volt fagyva s abba körömmel éppúgy lehetett írni, mint
a rómaiak tabula ceratáiba. S míg a vár ura színes pamutszálakból
varrta ki lelkének álmait rozmaringok és tulipántok képében a bőrből
való ruhákra, addig a vár úrnője az ölébe vett a ládán és kemény
kezébe fogván ujjacskámat, írni-olvasni egyszerre tanított meg a
jégbe kapart betűkön.
Leghamarább megtanultam az o betűt. Azt meleg számmal is le
tudtam írni, ha rátapasztottam az ablak jegére. S ezt igen szerettem
gyakorolni azért is, mert a kerek szem-betűn átláttam a Báró
cigányékhoz. Az egyetlen arisztokrata család volt a környékünkön s
én igen korán elkezdtem az arisztokratákat irigyelni: a Báró cigány
mezítláb is kieresztette a majoreszkót és a baroneszeket a hóba.
*
A második kedves tankönyvem természetesen az volt, amit én
írtam.
Egy nagy pesti kiadó-cégnek vagy tizenöt esztendővel ezelőtt az a
bogara támadt, hogy megpróbál írókkal íratni tankönyveket. Ha
Kipling nem tartotta magához méltatlannak iskolai történelmet írni az
angol gyerekek számára, tán a magyar író ujjáról se esik le az
aranygyűrű, mikor hasonló mesterségre adja magát.
– A történelmet szívesen vállalom – mondtam a kiadónak.
– Érdekes – csóválták meg a kiadók mind a két fejüket. – Ön a
tizedik író, aki a történelmet vállalja. Látszik, hogy önök titokban
mind hadvezérek és politikusok. Ellenben a természetrajzot senki se
vállalja.
Nem kérdeztem meg, hogy hát ebből mi látszik, hanem
kijelentettem, hogy azt én se vállalom.
– Nem nagy munka. Állattan és növénytan polgári leányiskolák
számára. Van rá két hónapja. Fizetünk érte kiadásonkint kétezer
koronát. Többet ér egy életbiztosításnál és meg se kell érte halni.
Kétezer korona tizenöt évvel ezelőtt a Dárius kincse volt. (Most
egész esztendőben nem keresek annyit az írással.) Pedig akkor is
drága világ volt, s az asszonykám egyre zsörtölődött:
– Nincs három napja, hogy fölváltottam egy húszfillérest és már
csak itt-ott van belőle!
Hogy az asszony ezerkoronást is válthasson egyszer, vállaltam a
természetrajzot és csak egyet kötöttem ki: azt, hogy ne kilenc
könyvből kelljen nekem csinálni tizediket, hanem olyan könyvet
írhassak, amilyent én akarok. A kiadók azt mondták, hogy ők is úgy
gondolták, de azért mellém adtak ellenőrnek egy igazi szakembert,
ismert nevű, nagyszerű magyar botanikust, akivel nagyon hamar
megértettük egymást.
Fél esztendő alatt odáig jutottunk, hogy már ki is volt szedve a
könyvünk. A kiadók olyan bókokat küldtek előleg gyanánt, hogy
büntetésportót kellett fizetni a levelekért. Szerencse, hogy még akkor
nem volt kitalálva a levélcenzúra, mert akkor még be is csuktak
volna a hegyibe. A kiadók azt jósolták, hogy a könyv forradalmat fog
csinálni a természetrajz-oktatásban.
Különös könyv volt, az bizonyos. A két kötetben nem lehetett két
mondatot találni, amely kétsorosnál hosszabb lett volna. Olyant meg
egyet se lehetett, ami egyszeri olvasásra megérhető ne lett volna.
Tudtam, hogy ez a tekintély rovására megy, de hát mi a macskának
lett volna nekem a tekintély? Nem akartam én soha tankerületi
főigazgató lenni. Az is nevezetes furcsasága volt a könyvnek, hogy
elejétől végig nem a milyen-re vetette a súlyt, hanem a miért-re.
Miért nő a búzavirág a sűrű vetésben magasra, miért marad a
ritkában alacsonynak? Miért nem lehet a körtefának olyan levele,
mint a pálmafának és mi haszna van abból a búzának, hogy belül
üres a szára? A legveszedelmesebb újítás azonban az volt,
amelynek a tyúk esett áldozatul. Emberemlékezet óta a tyúk az a
minta-madár, amelyen a madarak tanítását kezdik. Ez még abból az
időből való pedagógiai törvény, amikor még a nádorispánné is tyúkot
ültetett. (Legalább nekünk azt mondták, ha kétfejű sas volt is.) De a
tyúk már tizenöt évvel ezelőtt is kezdett exotikus madárrá válni.
Akárhány pesti gyerek csak rántva ismerte. Nekem olyan madár
kellett, aminek az életét a Pál utcai fiú csak úgy megfigyelheti, mint a
rókabögyösi libapásztor. Persze, hogy az én mintamadaram a veréb
lett. Ettől eltekintve is nagy proskripciót rendeztem a madárvilágban.
A borsevő tukán helyét például a szélkiáltó foglalta el. Mert borsevő
tukánt még a kultuszminiszter úr se látott, ellenben a szélkiáltót már
ő is hallotta jajgatni a novemberi éjszaka ködében, csak nem tudta,
hogy micsoda az.
Hát ilyen veszedelmes reformok voltak az én természetrajzomban,
amely olyan nagyon megtetszett a kiadóknak, hogy a kefelevonatát
elküldték öt vidéki és öt fővárosi professzornak. Hadd örüljenek,
szegények, előre, hogy őszre milyen nagyszerű könyvet kapnak.
A beérkezett válaszokat expresszlevélben kaptam meg a
kiadóktól. A nézetek kissé eltérők. Van, aki azt állapítja meg, hogy a
könyv nem volna rossz, csak az a kár, hogy nem tudok magyarul. A
másik szakembernek az a véleménye, miszerint az iskolai nyelvből
kissé elütő stílust ugyan meg lehetne szokni, de, sajnos, a
szerzőknek fogalmuk sincs a rendszertanról. Valaki a Nyírségből a
pelikánt reklamálja. Nagy hiba volt kihagyni, azt mondja, holott az
envérével táplálja fiait. Van, akinek az sajog, hogy a könyv
egyszerűen szarvasbogárnak nevezi a szarvasagancsár-t – szintén
tekintélycsökkenés –, van, aki a zsidócseresznye mellé tesz a
margóra mérges fölkiáltójelet. Egyben azonban mind a tízen
egyetértenek: abban, hogy a verébből nem lehet mintamadarat
csinálni. Végre is nem azért tanított az ember tíz-húsz esztendeig
tyúkot, hogy pályája végén ő maga tanuljon verebet!
 – Lássa be, uram – írták a kiadók –, hogy ezek után ezt a könyvet
ki nem adhatjuk. Tessék csak kilencből csinálni egy tizediket, olyant,
amilyen a többi. Természetesen a honoráriumot azért a régiért is
megfizetjük.
Azt feleltem, hogy nem árulom el a verebet és nem veszek a
kezembe olyan zászlót, amelyen a fiait envérével tápláló pelikán
képe látható. Inkább lemondok a megszolgált honoráriumról is s
feleségem váltási szenvedélyét továbbra is húszfilléresekkel fogom
kielégíteni.
Mi történt, mi se a kiadói keblekben, nem tudom, de a könyv
mégis csak úgy jelent meg, ahogy megírtuk. Valahányadik kiadás
még most is járja belőle, mert egy évvel ezelőtt is kaptam szerzői
tiszteletdíj fejében kétezer koronát, de még tán föle is volt, tekintettel
a drágaságra, vagy háromszáz korona. (Valóságos életbiztosítás.)
Látni azonban azóta se láttam első tankönyvemet, csak a tíz
professzor levelét őrzöm kegyelettel. Ők meg engem őriznek attól,
hogy a második tankönyvem is megírjam.
*
A legkedvesebb tankönyvem mégis egy számtankönyv, amelyet
kis gimnazisták számára írt egy nagy matematikus „röviden,
világosan, magyarosan”, ahogy az előszóban mondja. Ez az a
cilicium, az a szöges szőröv, amivel én észretérítem magam, ha a
világi hiúságok elkapnak. Ez az a kőszikla, amibe bele szoktam verni
a fejemet, ha a hízelkedések tömjénjei megszédítenek. Ez az a
próbakő, amivel okos ember hírében álló felebarátaim
elmeélességét meghitelesítem. Ez a könyv az a szelence, amelyben
a valóságos bölcsek köve tartózkodik a következő időszámítási
törvény képében:
– Az esemény kezdetének keltét úgy számijuk ki, hogy az
esemény keltéből múlt időt csinálunk s abból levonjuk az esemény
időtartamát, amikor az esemény kezdete keltének múlt idejét kapjuk
meg amiből keltet csinálunk.
Némelyek talán azt vélik, hogy aki ilyen röviden, világosan és
magyarosan tud írni a gyerekek számára, abból fegyházigazgatót
kellene csinálni. Én még a rablógyilkosokat se szolgáltatnám ki neki,
hanem őt magát közéjük zárnám. Humanizmusból azonban adnék
neki egy logaritmus-könyvet és hozzá csukatnám azt, aki a könyvét
approbálásra ajánlotta.
 Radnóti Miklós
A KÖNYV ÉS AZ EMBER
Mikor az ankét kérdéseit megkaptam, egyszerű és tiszta válasz
fogalmazódott meg bennem. Könyvekre emlékeztem, s állandóan
forgatott könyveimről készítettem számadást. Nem írtam meg, amit
elgondoltam, s íme, négy hét telt el azóta, ezalatt állandóan
foglalkoztatott a kérdés. Egyre több és több könyv jutott eszembe,
egyre nehezebbé vált a megfogalmazása annak, amit gondolok. A
lélekre az olvasás kezdeti állapotában nem művek hatnak, hanem
olvasmányok tömege, melyek legtöbbje nem is érdemli meg azt,
hogy műnek nevezzük, később, a tudatosodással együtt a művek,
még később a remekművek hatása lép előtérbe, – s már javítom is:
esetleg csak művek részletei, egy mondat lejtése, egy jelző, egy
inverzió, a mű mögötti attitűd, vagy csupán a mű létezésének tudata.
Világképem kialakulására nagy hatással volt Marx műve, holott
csak Kautsky magyarázatából ismerem, s a körülötte dúló irodalmat
is hiányosan és tervszerűtlenül, de túl a Forma problematikáján,
mely természetesen sokat foglalkoztatott, szerep jutott a világkép
kialakulásában is Proust A la recbercbe du temps perdu-jének, pedig
kötetei sorát máig sem olvastam végig, s bizonyosan tudom, hogy
megemlékezhetem egy Sírnak a hősök című vidám háborús
anekdotakönyvről, melynek szerzőjére nem is emlékszem, s melyet
kisfiú koromban sokszor elolvastam. A „könnyes humorral” elbeszélt
sebesülések és halálok olvasása a szándékolt hatás ellenkezőjét
váltotta ki belőlem, s legalább annyira hozzájárult világgal ismerkedő
ijedtségemhez, mint a boltok előtti sortállás, vagy udvari szobánknak
sűrű, rémületes csöndje, mikor apám katonai behívóját olvasta az
ablak előtt, némán állt ott, míg teljesen be nem sötétedett. Tízéves
korom felejthetetlen emléke a Bacchylides Békedala, mely akkoriban
jelenhetett meg s melyet, mint jóval később megtudtam, Babits
szövegében mondott el egyszer nálunk egy akkor főiskolás
rokonom. Azóta kísér: Minden jó magvat a Béke hint e földre...
 S jellememet éppúgy alakította Winnetou, mint kamaszkorom
kedvencének, Jack Londonnak aranyásói és tengerészei vagy Knut
Hamsun sajátosan szemérmes hőse, Glahn hadnagy, aki a báró
fülébe köp. S az Elsodort falu Farkas Miklósa éppúgy, mint
Raszkolnyikov. A világrenddel való viszonyomat, emberi
magatartásomat egyaránt színezi Zarathustra s a Barbusse Jézusa,
a gyerekkorban olvasott Tamás bátya kunyhója és az öt éve
Párizsban látott gyarmatügyi kiállítás szociális élménye. Könyvek és
tapasztalatok együtt alakítják a lelket. Ami sajátos irodalmi
fejlődésemet illeti, a kép – ha lehetséges – még összetettebb, a
szellem tájai még változatosabbak, éghajlatuk még szeszélyesebb.
A nemzedékek annyiban különböznek egymástól, amennyiben a
hagyományból mást és mást választanak ki és vállalnak, s hogy a
fiatalabb nemzedék hagyományához hozzátartozik már a megelőző
nemzedék is. Nekem, aki tizenhét éves korom óta választom vagy
válogatom tudatosan olvasmányaimat (a testében hét éve nem élő
Ady ez idő tájt már mítosz volt), hagyomány a Nyugat első
nemzedéke, sőt a másodikból is a korán indulók, nem is beszélve az
izmusok éveiről, melyeknek dokumentumai közt költőségem kezdeti
állapotában izgalmas és kalandos utazásokat bonyolítottam le. Az
egyetemen doktori értekezésemet Kaffka Margitról írtam, s
ugyanakkor egy kartársnőm Tóth Árpádról értekezett. Munkám
legfontosabb forrásai a Nyugat régi évfolyamai voltak, s én
munkatársa voltam a Nyugat-nak. Négy nemzedék
egymásmellettiségéről ír levelében az ankét szerzője, s meg kell
jegyeznem, hogy ez az egymásmellettiség – melynek okai
közismertek – valóban egymásmellettiség. Az első nemzedék
hagyomány volta nem zárja ki azt, hogy egyes tagjainak
problematikáját és kísérleteit ne érezzem esetleg jobban
hozzámtartozónak, mint szorosan vett kortársaim törekvéseit. A
hagyományokról – s itt természetesen a magyar irodalmat, az igazi
hagyományt értem –, nehéz vallanom. Vállalom teljes egészében,
mert ismerem. Ez az „ismerem” nem jelenti azt, hogy Kemény
Zsigmond minden regényét olvastam, hanem azt, hogy ismerem
Kemény Zsigmondot, s hogy egészében ismerem a hagyományt, azt
jelenti, hogy Kuthy Lajost is ismerem, s hogy igaztalannak érezném
Balassa Bálint mellett elhallgatni Rimay Jánost, mert élményem volt,
illetve színezője a Balassa-élménynek. Egyetemi éveim alatt
tudatosan olvastam a magyar irodalmat, s az egész, gyökereivel,
egymásbakapaszkodó indáival, hatalmas törzseivel és széljárta
tetőivel életem nagy élménye volt. S ha a sokszor járt utakra
gondolok, a gyerekkor Petőfije után Berzsenyiről kell írnom, a
későbbi kedvencről, Csokonairól, a még későbbi Vörösmartyról s
Aranyról, újra Aranyról, Madáchról, Kazinczynak, a széphalmi
mesternek attitűdjéről és a Nyugat első nemzedékének költőiről. Sík
Sándorról, a költő-professzorról, akinek öt éven át belső tanítványi
köréhez tartoztam negyedmagammal, s akinek húszéves világnézeti
és esztétikai orthodoxiám alól való felszabadulásomat köszönhetem.
Német és francia költők nyelvén értek, de hallgathatok-e az
angolokról, akiket közvetve bár, de azt hiszem nem kevéssé
tanulság nélkül ismerek, S hallgathatok-e a nyelvtanulás
legkezdetekor az idegen versekben félreértett és a szövegbe
beleolvasott képek, meglepő jelzők termékeny hatásáról?
Irodalomszemléletem kialakulásáról tarka emlékeim vannak.
Babits esszéi, Lukács György „kísértetei”, Riedl Arany-a éppoly
fontos itt, mint az irodalomtudomány újabb szintézisei, a külföldi
szakkönyvek, melyekből sokszor csak az engem érdeklő fejezeteket
olvastam el, de gondolatokat ébresztettek, melyek tovább éltek és
értek bennem. S az íróság szempontjából fontosnak érzem azt, hogy
nyelvészetet tanultam, de ezzel kapcsolatban egyes könyvekről nem
lenne értelme a beszámolónak.
Tulajdonképpen húszéves korom óta nem vagyok olvasó a szó
megszokott értelmében. Olvasok, de a nyelv foglalkoztat, az anyag,
amellyel dolgozom. Az anyaggal való harc sikere érdekel, a nyelv, és
annak az időben változó állapota. .Állandó, jobban mondva
visszatérő olvasmányaim az utóbbi időben Károli Gáspár Ó- és
Újtestamentuma, Csokonai, Arany János, Kazinczy, különösen a
Pályám emlékezete, s megjelenése óta sokat forgatom Babits Amor
Sanctus-át.
 Móricz Zsigmond
A MAGYAR SZÉPLITERATÚRA VIRÁGOSKERTJE
Csak egy virágszálat akarok letenni erre a kriptára: százötven év
minden verse és regénye és betűvel lebéklyózott Álma, itt fekszik
halkan, meglapulva, szégyenkezve, üveglapok alatt.
A szívemet teszem le, mint egy beteg bimbót; közéjük vetem a
porba, a könyvtárak és raktárak porába, a legszomorúbb porba,
mely életet betemethet: az érdeklődéstelenség szürke porába.
Száz év múlva, vagy előbb, vagy később, az én könyveim is itt
fognak hallgatni...
*
Két kislányomat kalauzolom; meglepő kíváncsisággal nézik,
valami furcsa, fellobogó kíváncsisággal: s folyton azt érzem: nincs
mivel dicsekedni előttük...Jaj, de kevés vagyunk mink magyar írók s
írnokok és a világ minden írója együttvéve: mi is
ez?...elmebaj?...azzal dicsekedjünk...Újra kérődzni, ami hálistennek
már egyszer elmúlt: újra teremteni az életet?...Azt hiszem, minden
író testi defektussal született, s a többi művész is, óh, mennyivel
különb Toldi Miklós és Kinizsi Pál és Akhilles minden vak
Odysseusnél...Hogy szerették azokat a nők...és milyen ragyogó
szemmel s dagadó szívvel húzódott utánuk a bámuló tömeg.
Mennyivel elsőbb a regény hőse, mint az írója...
Nem bírom elviselni; a kislányaim folyton valami édes és gyöngéd
és megbecsülő jóakarattal nézik ezeket a könyveket. Hogy
összeomlanának, ha Ágis, vagy Hunyady László, vagy a Hármas
Vitézek személyesen jelennének meg: milyen boldogan néznének a
Lilla szemében, aki e dalokat ihlette...Milyen más volna, ha magát az
életet lehetne megtartani, olyan szépnek s ragyogónak és
varázslatosnak, amilyennek az élet egy ritka pillanatában feltűnt
valaki élő előtt...
*
 Erről beszélünk s azt mondja a kicsim: Apukám, ha olvasom, én
olyannak látom!
*
Meghatottan és szomorú megelégedéssel hajtom meg fejem:
akkor jó... Én már rég eluntam s megtagadtam minden írásomat s
nem vagyok képes egy sort elolvasni belőlük: de ha az olvasóban fel
tudják a szavak ugyanazt a lángot és örömet ébreszteni, ami
bennem írás közben volt, akkor nem ítélem őket megsemmisülésre...
Kedves társak, az Úr szőlőjének mívesei: hát nyugodjatok bele,
régi tollnokok: másé az élet, másé a bőség, másé a csók: mienk a
lúdtoll s egy percnyi tömény mámor, amit mi magunk töltünk
magunknak s felmutatva a Nézők szeme előtt, kiisszuk...
*
Eh, kollégák, vajon tudjátok-e odaát, milyen üres ez a kiállítás.
Egy baka áll mellettem s nézi üvegen át a könyveket. Nem szól, nem
tud hozzászólni, ezek azok a könyvek, amiket öt krajcárjával lehetett
venni a háború előtt az antikváriusoknál, mélyen leszállított áron...
Akkor is csak így nézte...
De én akkor is áhítattal töltöttem órákat a kirakatok előtt s ma is
hálás vagyok a Bibliofil Társaságnak, hogy 1120 kötet első kiadását
összegyűjtött és kiállított. Mert valljuk meg magunk között,
mégiscsak ez a legszebb a világon: a költészet...
Olvasni is jó, de írni mindennél jobb.
 Heltai Jenő
AUTOGRAM
Mostanában sűrűn megesik, hogy az irodalom lelkes barátai
autogramot kérnek tőlem. Fiatal hölgyek és urak emlékkönyvet,
kartonlapot, noteszt vagy egyszerűen csak egy kis cédulát terítenek
elém. Mindjárt készen tartják a töltőtollat vagy a ceruzát is, nekem a
nevemet kell csak leírnom, a legtöbb esetben kétszer-háromszor
egymásután, másodszor „a barátnőm számára, nem tudott
személyesen eljönni”, harmadszor „a húgom vagy a bátyám
számára, influenzás szegényke”. Nem fukarkodok autogramjaimmal,
akárhányszor is szívesen leírom a nevemet, jóllehet tudom, hogy
nem a kegyeletes megőrzés, hanem az üzleti élelmesség számára
dolgozik: a gyűjtő három-négy heltaiért cserébe kap egy
bársonyrózsit, ezt is vaktában mondom csak, nem ismerem az
autogram-tőzsde mai hiteles árfolyamait, lehet, hogy nagyon
elbizakodott vagyok, amikor ilyen nagyra értékelem csekély
aláírásomat. Egy-egy ilyen autogram-megrohanás végén boldogan
lélegzek föl ó, édes gyermekkor! – az az érzésem, hogy
diadalmasan elvégeztem az iskolai büntetőfeladatot, leírtam
egymásután ötvenszer: szamár vagyok.
Sok szép autogram-történetet tudok Kipling Rudyardról, Shaw G.
B.-ről, Tristan Bemard-ról és más külföldi és hazai jelesekről.
Ezekben a történetekben az a legszebb, hogy ugyanaz a történet hol
az egyikkel, hol a másikkal, általában pedig egyikkel sem esett meg,
valamelyik névtelen újságíró elmés kitalálása csak. Mint minden
felnőtt írónak, nekem magamnak is sok autogram-kalandom volt már
ebben a rövid földi életben. Ezekből a kalandokból mindenekelőtt azt
a tanulságot vontam le, hogy az autogramkérő lelkének a mélyén az
a meggyőződés él, hogy ő tesz szívességet akkor, amikor kér, nem
pedig mi akkor, amikor adunk. Felbőszülünk, amikor autogramot
kérnek tőlünk, akkor haragszunk csak még jobban, amikor senki
sem kér tőlünk. A dicsőség pedig... A dicsőség?
 Szabad ezen az esőre álló májusi napon két kis autogram-
történetet elmondanom? Jóindulatú olvasó, elbűvölő olvasónő, ne is
felelj erre a kérdésre. Elmondom akkor is, ha nem szabad. De a
tanulságot már neked kell levonnod belőlük.
Az első történet:
– Három-négy évvel ezelőtt egy francia társasággal filmet
csináltunk a Hunniában. Híres sztárok nyüzsögtek a filmgyár
udvarán, köztük a bűbájos Annabella, a nagyszerű Berry Jules és a
francia film egyéb előkelőségei. Nemcsak a moziért rajongó mindkét
nembeli ifjúság, de lelkes felnőttek is állandóan autogramért
ostromolták a francia művészeket, akik kedves francia
udvariassággal áldoztak föl két felvétel között való lélegzetvételüket
az autogramírás meddő tulajdonságainak. Az autogramkérők nem
sok szót pazaroltak áldozataikra, némán nyújtották feléjük a
papírlapot, azután azt mondták: „Merci.” Akadt köztük olyan is, aki
ezzel kezdte, olyan is, aki még ennyit se mondott. Egyszer egy
nagyon finoman öltözött bájos, fiatal lány jelent meg az udvaron.
Gyönyörű vörösbársony emlékkönyve pompásan illett égszínkék
szeméhez és durcás szájához. Kifogástalan franciasággal kérte meg
a művészeket, hogy nevüket írják be a könyvbe. Odatolta elém is.
Amikor nevemet elolvasta, csalódottan, kétségbeesetten, de
kifogástalan magyarsággal fölszisszent:
– Ajaj, magyar!
A második történet:
Egy jótékony célú előadáson, amelyen sok nagy művészünk és
egy-két kiváló írónk jelent meg a pódiumon, az előkelő dáma átadta
nekem az emlékkönyvét, és megkért, gyűjtsem össze benne a
közreműködők aláírását. Készségesen vállaltam a megtisztelő
megbízatást, és az előadás végén a jól végzett munka adta
elégtétellel adtam vissza az emlékkönyvet az előkelő dámának.
Boldogan lapozta végig, nyájasan nézett rám, láttam, hogy szeretné
valahogyan meghálálni önzetlen fáradozásomat. Egy kicsit
gondolkozott, azután nagylelkűen azt mondta:
– No, nem bánom, írja be maga is a nevét.
 Bajor Andor
ANTIKVÁRIUMBAN
Nagyon szeretek az antikváriumok könyvespolcai körül kutatni.
Ilyenkor érzem: egy tudós veszett el bennem, aki első elemista
korában veszett el, ellopták a cirkuszosok, és kötéltáncost neveltek
belőle. De most váratlanul és hirtelen megkerül, és kutatni kezd,
tudományosan megvizsgálja a polcokat, hogy behozza azt az időt,
amíg nem tanult, csak a kötélen biciklizett, meg sütötte a közönség
feje fölött a rántottát.
Ilyenkor tudóssá leszek, és lázasan nekikezdek kutatni, és abban
reménykedem, hogy reábukkanok valami roppant horderejű leletre, s
mint híres és gazdag ember léphetek ki az antikváriumból, be
egyenesen az Akadémiára.
Mert megtalálom a legrégibb kódexet. Vagy a Mária Siralom Előtti
Költemények Antológiáját. Vagy a Halotti Beszédet hetven
esztendővel megelőző Keresztelői Beszédet.
És én megveszem tíz lejért, és fütyörészve megyek kódexemmel
az Akadémiára.
És esztendőkkel a történtek után a tanár a sarokba állítja azt a
diákot, aki ezekről az eseményekről még mindig nem értesült:
– Fiam, nem tudod a kódexet megtaláló tudósnak a nevét! Hát mit
tudsz te egyáltalán? Küldd föl, szamár, holnap az édesapádat!
Vagy legalább egy Korvinát találok. Egy gyönyörű Korvinát,
hollóval meg iniciálékkal.
Rögtön megismerném, ahogy látnám a hollót a tetején.
És mutatnám az antikváriusnak: ez, kérem, mennyibe kerül?
Huszonöt lej? De hiszen rongált példány! Huszonöt?... Így is, ezzel a
varjúval? Mikor reápingált valaki tussal egy varjút, meg a sorok elejét
is összefestékelte, kicirkalmazta a nagybetűket! Ide, például, erre a
Cé-re reárajzolt egy nagy fene német császárt bajusszal. Az I-re
pedig egy létrát, amelyiken a kéményseprő mászik föl, és szembe
vele egy várbástyán tűzoltók hadonásznak! Ez magának huszonöt,
mikor keresztül-kasul össze van firkálva?! És vízfestékezve?!
 Az antikvárius szabadkozik, hogy nem látta, ki akarja radírozni, de
nem hagyom.
– Már mindegy – mondom –, úgyis megéri a húszat a bőr. De
többet egy fityinggel se.
És a hónom alá csapom, és taxival megyek a Levéltárba, ahol egy
borítékban átveszem a százezres prémiumot. Otthon pedig
bejelentem: Asszony, vettem egy öröklakást meg egy autót a
tudományos kutatásaimból; ugyanis tudós lettem, és bizonyos
prémiummal jutalmazták tevékenységemet...
Ezekért a dolgokért járok én titokban az antikváriumba. Egyelőre
azonban csak Brehmnek az Állatvilágát találtam meg; azt lapozom.
De ahogy látom, hiányzik az Emlősök; azután meg a Madarak hátsó
része, a püspökfalatja. Most éppen az után kutatok.
– Nincs több ebből a Brehmből? – kérdezem a fagyos, szürke
köpenyes elárusítót.
Megvonja a vállát, nem felel, csak néz mereven: valami miatt
gyanúsnak találja a kutatásaimat. Megköszörülöm a torkomat,
igyekszem eloszlatni a gyanakvás légkörét, mert ilyen körülmények
között nyilvánvalóan nem tudom a kódexet megtalálni. Reábökök
egy könyvre, amelyen egy tengerészsapka ékeskedik, rajta pedig
egy furulyaszerű találmány, a sapkára helyezve. Mintha a
hajóskapitány azt akarná jelezni, hogy rögtön jön.
– Ez – kérdezem – mennyibe kerül?
Az elárusító nem felel közvetlenül, előbb keresztkérdést tesz föl:
– Érdeklik önt a tengerészdolgok? – kérdezi elég élesen.
– Természetesen – válaszolom –, rendkívül érdekelnek a
tengerészdolgok. Igen szeretem tanulmányozni, mert – magyarázom
– fejlesztik műveltségünket.
Megnéz, nagyon gyanakodva.
– Egy polccal fennebb tessék böngészni – mondja, mert az ott lent
csak első kötet. De a felső polcon vannak teljes művek is.
Negyvenezer kilométer vitorlával és gőzzel. Révkalauzok életrajzai,
továbbá egy hajónapló, valami Csicsáki Lajostól válogatott utazások.
S eközben mereven néz, még csak nem is pislant. Fölemelkedem,
s én is mereven nézem őt közben, gépiesen kihúzok egy könyvet,
mire az egész építmény reám borul.
 – Bocsánat – mondom –, visszarakom. – S kezdem visszatenni a
köteteket, most már ő is segít. Hirtelen kinyúl, és egy könyvet tol
elém.
– Ez az a hajónapló, amit kérni tetszett. Reánézek a könyvre: egy
duzzadó vitorla van a címlapján, rajta pedig két keresztbe rakott
pipa.
– Igen – mondom –, ezt keresem. Vannak még ilyesmik? Ugyanis
rendkívül szeretem a hajónaplókat, mert – teszem hozzá – sokat
lehet belőlük művelődni. Nagymértékben csiszolják értelmünket és
eszünket.
Úgy érzem, beszélnem kell ilyen elterelő dolgokat vagy valamiféle
önvallomásba kell kezdenem, hogy szimpátiára hangoljam, s együtt
keressük a kódexet meg a Korvinákat.
– Igen – bólintja –, rendkívül érdekes adatokat tartalmaz a
hajónapló, különösen a Karib-tenger mélységméréseit illetően.
Magamhoz szorítom a hajónaplót, és tanácstalanul állok, ő pedig
helyre rakja a könyveket. Belép egy szakállas öregúr is az üzletbe.
Titokban azt remélem, hogy tengerész, és meg fogja venni a
hajónaplómat.
Szó nélkül hozzám lép, és ki akarja venni a könyvet a kezemből.
Kissé dulakodom vele, hogy higgye: nagyon kell, és akkor vegye
meg.
Végül odaadom neki, ő megnézi, és szó nélkül visszaadja.
– Azt az elvtárs akarja megvenni – mutat rám a kiszolgáló –, az
elvtárs ilyen dolgokat keres, ne tessék megharagudni, de ez az övé,
és a tengerészirodalomban elsősége van. – Megint fölveszem a
hajónaplót, és színlelt boldogsággal magamhoz szorítom.
Ezután visszalépek a polchoz, és keresem a Korvinát meg a
kódexet.
Ott a polcon Mikeházi Jób válogatott beszédei állanak.
Megnézem: ki válogatta? Válogatta Famarlay Farkas.
Mit beszélt Mikeházi, és mit tudott vajon Famarlay Farkas
összeválogatni belőle?
Nem tudom.
Arrébb lépek a hajónaplómmal: ott egy bársonyruhás kötet bukkan
elém, aranyszínű hóvirágokkal és nefelejccsel.
 Beszélyek – ez a címe.
Márhogy miért Beszélyek? Kinek Beszélyek és miről Beszélyek?
Tudja az ördög.
Mellette pedig: Bájvirág koszorú. Összefűzte Rózsaberki Ede.
Három részre oszlik. Fiatalkori, férfikori és aggkori bájvirágokra.
Továbblépek hajónaplómmal. Úgy, mint egy hajóskapitány, aki
szemlét tart a matrózok felett. Sorban állnak a matrózok, némán
tisztelegnek. Én pedig bólintok, arrább lépek, keresem a Korvinát
meg a kódexet, a két öreg tengeri medvét, hátha itt bújtak el, ebben
a szakaszban, csak nem szólnak, mert nem engedi meg a
matrózfegyelem.
Jön Shakespeare, Arany János és Petőfi: a tengernagyok.
Megvannak, továbblépek. Utánuk jön Ínyesmester.
Ez, persze, a hajószakács. Tiszteleg; megnézem. A köpönyege
ócska, s a „tésztákat” kitépték, onnét kezdve, hogy végy három
tojást és adj hozzá.
Mi az ördögöt adj hozzá? Most ki mondja meg, mit kell hozzáadni?
Bánt, hogy nem tudom hozzáadni, amit kell, és így persze, nem
lesz a tésztából semmi. Pedig talán itt valami találmány titka van,
esetleg emiatt van elromolva a patagónok helyzete: mert amit kell,
most nem tudom hozzáadni.
Tovább: Gombaisme, asszonyok számára... Miért asszonyok
számára? Kinyitom, olvasni kezdem, hogy tudjam, miből akartak
engem kihagyni.
„Az esők után, midőn már volt egy-két napos meleg napsütés,
menjünk az erdőbe, hol temérdek gombát találhatunk, gombászó
kosarunk megtöltése céljából.”
Hát miért? Ezt miért nem olvashatnám én, miért csak az
asszonyok? Dühösen lapozom, forgatom; hiába. Nincs benne
semmi, ami nem nekem való. Gombaisme. Leteszem: csalás az
egész. Most már látom, legalábbis én isme. Azután pedig
Toboruméda Károly Xavér, „híres spanyol regényíró” Éjjeli plébános
a lugasban című műve következik.
Ott állok a hajónaplómmal, s reámordulok az ismeretlen spanyol
tengerészre: mit keres az éjjeli plébános a lugasban? Miért nem ül
otthon a plébános, hogy átképezze magát nappali plébánosnak? Ezt
sem tudom meg.
Azután jön maga Mikszáth Kálmán. Utána viszont Mezidracky
Rezső... azután... Szent isten! Mit keresel itt, fiam?!
Hogy kerültél ide, fiam, édes gyermekem, miért álltál be
tengerésznek, hát ilyen keserű lett a sorsod, te szegény tékozló fiú!
Az én könyvem! Semmi kétség: itt van a hajón, a közlegénység
sorában szolgál, ahogy látom a ruháján, ő súrolja a fedélzetet.
Gyere haza, szegény tékozló fiú, kiveszlek, kiváltalak a nehéz
rabszolgaságból... Beszélj, kik züllesztettek le? Ital, nők, a
belcsíntan, az a csapzott ínyesmester, a spanyol éjjeli plébános, a
többi rossz barátok? Miért nem Shakespeare-rel barátkoztál? Pedig
mennyit mondtam neked!
Csak azt látom, hogy be van kenve szalonnával. Meg reá van
rajzolva – uram isten – egy varnyú! Egy fekete varnyú, tussal, és
egy... kéményseprő, szóval, magasabban járó dolgok vannak azért
reárajzolva, az jobb, mintha házmester volna és egy tyúk. Kezdek
megbarátkozni a varjúval meg a kéményseprővel.
Gyere hát: arannyal, ezüsttel megfizetek érted, szívemen hordom
én... hogy is van tovább?
Te se tudod, tékozló fiú?
Hát akkor miért ültél ott fent, Arany János és Petőfi társaságában?
Mi az ördögöt csináltál, ha ennyi se ragadt reád a legnagyobbakból,
csak por és hamu? És isa.
Mert az is reá van írva a hátlapjára így: Kováts Isa. Vagy Ica? Egy
nőnek a nevét tetováltatta a hátára az én tengerész fiam, a
nyomorult.
No, gyere, azért arannyal, ezüsttel megfizetek... szóval...
Megkérdem: Elvtárs, hány arany, hány ezüst meg a ló?...
Nem gondolja, ezért a könyvért, hogy kevés? Hogy három lej
ötven?
Nem sok, igen: kevés. Keveslem.
Igen, össze van firkálva, látom én, de annál értékesebb, mert
ugye, a tengerésznapló is, minél mélyebb tengerfenékről került elő,
annál értékesebb, meg iniciálék is vannak benne, mint egy
kódexben. Igen, iniciálék.
 Ez nem kéményseprő, hanem a fekete sereg ostromol egy várat,
és Mátyás király Bécs előtt, azért van varjú is iderajzolva. Az pedig,
az a fölírás, látom, igen, hogy „marha”, az kincs, vagyon, drágaság,
csak egy kicsit régiesen.
Hogy ideadja kettő ötvenért, meg harminc a hajónapló?
Nem sok, dehogyis, éppen ellenkezőleg. Nem akartam alkudni,
drága elvtárs, ön engem félreért, félreismer. Én nem vagyok
szőrösszívű, éppen ezért azt mondom:
– Két lej ötven legyen a hajónapló és legyen harminc ez itten, ez a
másik... legyen ember...
értse meg, ez a kéményseprővel meg a varjúval. Ez Korvina.
Hogy így nem?
Elárusító elvtárs, hős lehetsz, de anya nem voltál...
Tudja mit?
Nem veszem meg a hajónaplóját. Süllyessze el, torpedózza meg.
Csak ezt a Korvinát viszem, a varjúval. Mert ez a Korvina; de csak
én tudom, és éppen ezért itt van öt lej.
Hogy nem fogad el borravalót? Akkor adja vissza a lej ötvenet, de
tudja meg: ön szívtelen, kegyetlen, rideg, aki még csak pislogni se
tud. S az ön könyve: világok rongya, céda nők pendelyéből meg az
éjjeli plébános reverendájából – arra van írva az ön gombaisméje,
mely mérges gomba isme, és az ön ínyesmestere, mely a
gyomorfekélyt okozza.
Itt olvastam, hogy Beszélyek: hát beszélek is! Ön nem ért a
könyvhöz! Hajóskapitányokat akart rám sózni, akik örökké pipáznak,
és befüstölik, bebagózzák a végtelen óceánt!
Isten önnel.
 Heltai Jenő
KÖNYVNAP
Jó melegen süt a nap. Iróúr csöndesen pöfékel a könyvessátor
nagy piros ernyője alatt, és a magyar könyv szolgálatában
türelmesen várja a nagylelkű vevőt. Leszállván az elefántcsonttorony
tetejéről, Iróúr átéli a kiskereskedő minden reménykedését és
szenvedését. Megfürdik az ácsorgók kíváncsiságában és
közönyében. Sütkérezik a gazdasági válság nyári strandján.
Kirakatban ül, bágyadt viaszfigura, gépmozdulattal hébe-hóba veszi
csak kezébe a tollat, hogy valamelyik könyvét a nyájas és ismeretlen
olvasónak dedikálja. Gyerekek tolonganak körülötte, kisfiúk,
kislányok, akiknek a legolcsóbb könyvre sem telik, autogramot
kérnek csak noteszba, cédulára, árjegyzékre, rongyos
újságpapirosra. Iróúrnak mindegy. Százszor is leírja nevét, mint
valami büntetési feladatot, amely alól diákkorában ügyesen kibújt. Az
embert utoléri végzete, előbb-utóbb lakol bűneiért. Iróúr
fáradhatatlanul ír, jól titkolt büszkeség dagasztja mellét:
– Már a gyerekek is imádnak. Mégiscsak népszerű vagyok!
Egy kisfiú ötödször jelentkezik autogramért. Íróúr, aki minden arcot
számon tart, jól ismeri már ezt a szemtelen kis srácot. Tegnap is
adott neki öt-hat autogramot. Mérgesen ráförmed, holott lelkében a
fiú zsarolását inkább bóknak könyveli el:
– Minek neked annyi Íróúr?
A fiú megszeppen, de azután töredelmesen megvallja:
– Öt Íróúrért kapok egy Igazi Művésznőt.
Iróúr könnyedén megsértődik. Kijelenti, hogy ezentúl csak annak
ad autogramot, aki könyvet vesz. Ezeknek a száma jóval kisebb. Ez
a vidék, a Rákóczi út környéke, elszegényedett tavaly óta.
Megcsappant a könyvforgalom. Csökkentek az igények. Öregember
áll az Erzsébet körút közepén, hajadonfőtt, borzasan, kabát nélkül,
mellényben, ingujjban. Kitárja két karját, megállítja az autókat,
integet nekik: jobbra-balra! Az emberek köréje sereglenek,
fölfedezik, hogy őrült. Közlekedési rendőrnek nagyzolja magát.
Tavaly ilyenkor Napóleon volt még.
Az egész vonalon ez ma az arány.
Vevő mégis akad a szegény emberek, hivatalnokok, kis boltosok,
gépírókisasszonyok között is. Iróúrral kedves és megható dolgok is
történnek. Egy hölgy azt mondja neki:
– Tessék egy jó szót beírni a könyvbe. Messzire megy,
Kaliforniába küldöm az öcsémnek.
Egy öreg nénike megveszi az Új földesurat, és odaadja Iróúrnak:
– Tessék dedikálni.
Iróúr szemérmesen mosolyog. – Nem vagyok én Jókai!

A nénike barátságosan, biztatóan megveregeti Iróúr vállát:

– Nem baj. Még lehet.
Íróúr megvigasztalódik. Dedikálja az Új földesurat. Dedikálja az új
irodalomtörténetet is, amelyből konokan, kegyetlenül kihagyták a
nevét. Most csak azért is benne van. Az első oldalon, a főhelyen. Ha
az irodalomtörténet látná! Iróúr, aki régóta nem hisz többé a költői
igazságszolgáltatásban, hirtelen megtér.
– Van Isten! – mondta a kedves öreg pap diadalmasan, amikor a
ferbliben a két ászhoz megkapta a másik kettőt.
Előkelő úrinő jő, elcsodálkozik, megáll.
– Maga itt ül?
Íróúr olvadozón kezet csókol. Régóta tetszik neki a hölgy.
Lelkesen magyarázza:
– Könyvnap!
A hölgy bólint:
– Persze, persze! Illik valamit venni... Kiválasztja Íróúr
legkedvesebb ellenségének új regényét, megveszi, és elbűvölő pá!-
val kecsesen továbbsiet. Íróúr dedikációra emelte már tollát, most
bágyadtan félárbocra bocsátja.
Egy kisfiú áll a sátor előtt, mereven nézi Íróurat. Íróúr – úgyis
kezében van már a toll – nyájasan rávigyorog:
– Autogram kell?
A gyerek fejét csóválja: – Köll a fenének.
De azért tovább bámulja Íróurat. Íróúr tovább kérdezősködik:
 – Akkor meg mit akarsz?
– Tessék megmondani, van itt a közelben valami színház?
– Itt a hátam mögött a Nemzeti Színház. Be akarsz menni?
A gyerek megint csak a fejét csóválja:
– Á, dehogy! Valami esernyőkereskedőhöz küldtek. Azt mondták,
itt van valahol a színház mögött. Íróúr hirtelen szintén
esernyőkereskedőnek érzi magát. Valahol az irodalom mögött.
 Móricz Zsigmond
A KÖNYV ÉS AZ ÍRÓ A VÁSÁRON
A Nemzetközi Vásár vezetősége felajánlott egy pavilont, amelyben
az írók kiállhatnak a közönség elé s közvetlen érintkezésbe
léphetnek olvasóikkal. Autogramot adhatnak a könyveikbe s így el is
adhatják a könyveket.
A Magyar Írók Egyesülete elfogadta az ajánlatot, amely első és
szokatlan kísérlet volt arra, hogy az író a vásáron megjelenjen.
Magunk sem láttuk előre, hogyan fog az történni és mi lesz ennek
a hatása és következménye.
Az író zárkózott lény. Az írás a csöndben születik. A könyv a
legtitokzatosabb körülmények közt jön létre, mint az emberi élet, de
ha leszakad szülőjétől, megkezdi a maga útját s tekintet nélkül arra,
aki létrehozta, él vagy elhull. Az író csak teremtője a könyvnek, de
nem terjesztője.
A Magyar Írók Szalonja. Ez volt felírva a hatalmas pavilon
homlokzatára.
Rendkívül érdekes volt az a tíz nap, amit én magam személyesen
kinn töltöttem ebben a pavilonban. Először is érdekes volt, hogy bár
legelső tervünk azonnal az volt, hogy előadásokat fogunk tartani, két
napig nem tudtuk megnyitni az előadásokat, mert egyetlen íróban
sem volt bátorság, hogy egy mozgó, nyüzsgő, vásári tömeg elé
álljon és beszélni kezdjen.
Az író nem tud beszélni. Aki az írók közt beszélő ember, nem
azért beszél, mert író, hanem dacára annak, hogy beszélni tud,
mégis író. Én magam mert hiszen az ember önmagán keresztül
ismeri meg az egész életet – egyáltalán nem tudok beszélni. Nem
mondom azt, hogy néma vagyok, de nem szoktam hozzá, hogy
szavakkal, a nyelv segítségével fejezzem ki magamat. Én az
ujjaimmal beszélek. Annak előtte tollal, vagy ceruzával, az utolsó
húsz évben írógéppel diskurálok. A Sárarany volt az utolsó
regényem, amit tollal írtam, azóta mindent gépen fogalmazok, még a
távirataimat is. Ha nincs gép a közelben, ma már szinte zavarba
jövök, hogy hogyan írjak.
Nyilvánvaló, hogy az emberiségnek máig két legnagyobb
találmánya a szó és a betű. Egyik sem született az emberrel.
Mindenkinek újonnan kell megtanulnia. Voltak idők, évszázezrek,
vagy talán évmilliók, mikor az ember még csak vinnyogással és
jajongással, vagy nyögéssel és röhintéssel adott kifejezést
érzelmeinek, mint a többi állat. Az emberi lélek útja akkor nyílt meg,
mikor rájött a szóra s a szavakkal kifejezhető akarat indította meg az
emberiségnek az állat felé emelkedését.
Második ilyen találmány volt, mikor lerögzített vonásokkal
megörökíteni kezdte a beszédet. A hatezer éves egyiptomi kultúra
az írásjelek megfejtése óta jobban nyitva van előttünk, mint az
analfabéta népek mai élete.
Milyen megható emberi produktum a könyv. Hogy az író könyve
beszél és gondolatokat, érzelmeket s akaratokat ad át az emberek
tömegének időtlen időkig.
Ezt a könyvet akartuk mi írók képviselni egész fizikai
jelenlétünkkel a vásáron.
Nem hiszem, hogy ez a megjelenésünk sorsdöntő lett volna. Nem
hiszem, hogy az irodalom új lendületet vehetne azzal, hogy
kiállottunk és egyszerre csak egyre nagyobb számban beszélni
kezdtünk a véletlen által odasodort embereknek erről, arról. Komoly
problémákról, vagy tréfás ötletekkel.
Valahogy úgy éreztük, hogy a mai életnyomor ránk is hatással
van. Az emberek a mai nehéz gazdasági életben legkönnyebben
kapcsolják ki a szellemi szükségletek kielégítését. A kiadók az utolsó
években egyre kevesebb könyvet mernek kiadni. A tömeg nem
érdeklődik, a könyvek ott maradnak a polcokon s emiatt
elmondhatatlan sok írás marad kéziratban s elgondolhatatlan hiány
áll elő a szellemi fejlődés terén.
Különösen a legfiatalabb író-generációnak kétségbeejtő a
helyzete. Hogy tehet ma szert sikerre egy fiatal író. Mert az írás
nagyrészt gyakorlati kérdés is. Az az író, aki életének hosszú
szakaszát úgy kénytelen átélni, hogy nem jelenik meg az írása, igen
sokszor elvetél, elmúlik s nyomtalanná lesz.
 Nálunk, itt ezen a kis Magyarországon rengeteg papírt nyomtatnak
tele évente. Nagy üzemek élnek s foglalkoznak azzal, hogy a
nyomtatott betűből éljenek. Ezek a nyomtatott papírok azonban az
irodalomnak meglepően kevés teret adnak. Újságok ezek, amelyek a
napi eseményeket regisztrálják. Valósággal a napi pletykát jegyzik
le. Vagy a gazdasági és politikai fejlődést szolgálják. Az irodalom
felette van a napi életnek, ezért az irodalomról még a betűterjesztő
vállalatok is könnyen és hamar lemondanak. A fiatal íróknak
évtizedek óta alig van új lapjuk.
Valami kíváncsiság is vitt bennünket a vásárba, vártuk és
kerestük, hogy nyilatkozik hát meg a közönség a könyvvel szemben.
A Magyar Irók Szalonjában lehetőleg minden élő magyar író
könyve jelen volt. Alapgondolatunk az volt, hogy ott legyen az élő
magyar irodalom a lehető legteljesebb mértékben. A meghaltak
műveit rábíztuk a már kialakult kritikai válogatásra s a külföldieket
egyáltalán nem eresztettük be magunk közé.
Tapasztalatom nagyon bizonytalan. Nem abból kell megítélni a
tömeget, hogy mennyit vásárolt. Háromezer-ötszáz pengő ára könyv
fogyott el. De viszont közel kétharmad ennyi példány. Vagyis csak a
legolcsóbb könyveket vették. Az írók nevével szemben pedig
tájékozatlanok voltak s csak a legeslegismertebb nevektől akartak
hazavinni valami csekélységet.

Bizonyos, hogy nem rohanták meg a könyvespolcokat. De mért is

tették volna? Aki könyvet akar venni, minden sarkon megteheti.
Ahhoz képest, amilyen kicsiny a könyvfogyasztás, túl sok a
könyvkereskedés. Tehát csak arról volt szó, hogy a véletlen
találkozás kiben mozdítja meg az irodalom utáni vágyat.
Ebből a szempontból viszont nagyon szép az eredmény, mert
csaknem mindenki titkos vággyal nézett a könyvekre s valósággal
visszatartotta magát a vásárlástól. Van az emberekben vágy az
irodalom élvezete után, de ahogy egy iparos vevő megmagyarázta,
azelőtt, mikor nyugodtabb volt az élete, szívesen olvasgatott éjfélig,
ma azonban a rettenetes gazdasági nyomor miatt úgy tele van a
feje, hogy azt mondja, csupa regény az élete s inkább azt szeretné,
ha valaki kiírná belőle a gondolatokat és a képzelgéseket, minthogy
ő a máséra legyen kíváncsi. «Most éjfélekig nem tudok elaludni
kérem – mondta –, hogy bírjak akkor olvasni.»
Ez az ember azonban mégis ámítja magát s ez a magyarázat egy
a sok közül, amivel az emberek indokolják kulturális szükségleteik
lecsökkentését.
Jól jellemzi a közfelfogást annak a vevőnek a szava, aki a Magyar
Írónők Egyesületének pultjánál megvett egy könyvet s mikor rá
akarták beszélni, hogy vegyen még egyet, azt mondta:
– Elég egy családba egy könyv.
De a könyv más, mint a pillanatnyi mámor pohara. A könyv ott
marad s holnap is és nemzedékek múlva is örömet és ártatlan s
mégis hasznos örömet szerez. S ha a nemzet erőteljesebb
érdeklődést mutat az irodalom iránt, ezzel befolyásolja az irodalmat,
hogy olyat teremjen, amit ő kíván.
Elvész a nép, amely tudomány nélkül való, mondja a biblia. A mai
magyar tömeg még távol van attól, hogy a kétezer, vagy sokezer
éves bibliai igazságot átértse és aszerint éljen és gondolkodjék.
Az írókon nincs felelősség, az írók mindent megtesznek, ami tőlük
telik. Azt teszik, hogy erre a reménytelen pályára szánják magukat.
Mert egészben csodálatos, milyen tömegben igyekeznek a fiatal
lelkek az írói pályára. Nem tudom, mi ez. A polgári pályákon oly
nehéz elhelyezkedni, hogy ebben mint pályában reményt látnak a
fiatalok? Vagy néhány névnek csillogása, a világsiker álma téveszti
meg őket? De hisz mind csak látszat és illúzió. A vásári sátorban
jelen volt a statisztika szerint 160 író 800 különféle művel, 6000
kötettel. Elkelt kerekszámban 80 író 200 különféle műve, 2400
kötetben. De ha ezeknek az íróknak az életét megfigyeljük, nincs
köztük öt, aki az írásból meg tudjon élni s még a közt az öt közt is
van három, aki anyagi gondokkal küzd. Ezt minden fiatalembernek
tudnia kell, tehát anyagi remények nem hozhatnak erre a
foglalkozásra, mert ma már az író is csak akkor élhet meg a
munkájából, ha állandó foglalkozásnak tekinti. Mi hozza hát ide?
Nyilván a lélek nemesebb s legnemesebb hajlamai, vágyai s
reményei. Szép az, az embereknek beszélni, szép az,
gondolatoknak élni s az igazság önkéntese lenni.
 Mindenkit, aki író lesz, megillet valami szerény dicsfény és
mártírkoszorú. Talán ez az, ami varázzsal van az ifjakra.
Az emberiség rettentő lelki válságban van. Elveszett a vallás
mindent kiegyenlítő boldog varázsa, elveszett a földöntúli s a
földfölötti erőkben való megnyugtató bizodalom: s az emberi lelkek
nem tudnak megélni hit és misztikum nélkül. Mintha ma mindenki író
akarna lenni, aki valaha pap lett volna, vagy metafizikus.
Talán ez a legnagyobb, amit a vásáron tanultam. Egy napon
kivittem az írógépemet s ott sebtiben lejegyeztem néhány
megfigyelést s ezt itt közlöm:
1931. május 15.
A pavilon jobb sarkát átengedtük a Pathé-filmvállalatnak, amely
helypénzt fizet a Magyar Írók Egyesülete írói segélyalapja javára.
Gondoltuk, legalább ennyi haszna legyen legrosszabb esetben
néhány írónak. Jól is jártunk az albérlővel, mert állandó közönségről
gondoskodik az ingyen-mozi. Az emberek hajlandók tömegesen
megállani a film lepedője előtt, ellenben a könyv pultja e pillanatban
is néptelen.
*
Valami sziréna búg kiállhatatlanul. Az emberek kitalálják, hogy
mivel lehet elijeszteni a vevőket.
Valaki azt ajánlotta az elébb, hogy az íróknak is azt kellett volna
csinálni, amit az olaszok tesznek, hogy síppal, dobbal és pedig
üstdobbal csődítik össze a népet. Az más. Az olaszok szeretik a
lármát. Az olasz örökké fütyül, dalol, ha hárman vannak, három
szólamban örülnek.
Én úgy látom, az vesz könyvet, aki azért jön be a pavilonba, hogy
könyvet vegyen. Aki leül mozit nézni, az fáradt és pihen s eszébe se
jut, hogy a könyvet megnézze.
*
Látványosság kell? Csakugyan idegen és nemtelen eszközök
kellenek, hogy az emberek figyelme a könyv felé forduljon?
*
 Vannak negyedórák, hogy senki fel nem lép a két lépcső
magasságban levő könyvesasztalhoz. Két lépcsőn kell fellépni, ez a
két lépcső valósággal Rubikon. Egyszer csak valaki, mint egy
csapatvezető fellép s arra az egész tömeg utána. Idegenek, semmi
közük egymáshoz s mennek, mint a nyáj. Az emberekben különös
nyájérzés van.
Talán ha valaki elkezdene jót tenni, jó és becsületes dolgot
mívelni, akkor is utána mennének.
Miért nem kezdi el valaki? A politikában.
*
Érdekes, hogy mióta ideültem a géphez, a közönség egyszerre
csak fellépett a dobogóra s egész nyüzsgés van a könyvek előtt.
Talán csak nem azért, hogy jobban lássák, hogy egy író ír.
*
Egy asztalosmester behozott az elébb egy vezércikket, hogy
közöltessem valamelyik lapban. Sokkal jobban van megírva, mint
ahogy én tudnám. De nem fogják közölni, mert a lapot a belső
munkatársak írják. Hol van olyan lap, hogy mindent leközöljön, amit
a közönség leír?
De ha már minden asztalos tudja, amit a vezércikkek tanítanak, az
egyszerű igazságot: mért nem valósult hát meg az igazság?
*
A pavilonunk körül borkóstoló-sátrak vannak. Egy tokaji
borkereskedő kedveskedik ezzel:
Azt kérdi egy vevő, aki egy pohár bort ivott:
– Mi ez a nagy pavilon?
– Ez a magyar írók sátora.
– Úgy, és jó ez nekik?
Az idegen, aki megivott húsz fillérért egy pohár tokajit,
csodálkozik, hogy a magyar írók leülnek egy sátorban.
Kóstolót kellene neki adni az irodalomból.
*
 Úgy értette nyilván, hogy az írók, ezek az előkelő és
arisztokratikus lények, hajlandók leülni a sátorban a könyveik mellé.
Valaki mellém áll s nézi, hogy kopogtatok a gépen.
– Így is lehet írni? – szól.
– Igen – mondom – és úgy is, hogy az ember bezárkózik a
szobába.
*
A főeladónk azt mondja e percben:
– Aki azt mondja: olcsó, az nem vesz. Aki azt mondja: drága, az
nem vesz. Aki azt mondja: szép, az pláne nem vesz.
*
– Nagy dolog ez, nagy dolog. És csak később fogják megtudni,
hogy milyen nagy dolog, hogy az írók a néppel találkoznak itt a
dobogó alatt. Petőfinek az volt a legnagyobb dolga egész életében,
mikor a múzeum lépcsőjéről szavalt.

*
Egy iparos áll a pultnál s komoly arccal s mégis valami fölényes
könnyűséggel a legnehezebb könyveket válogatja össze.
Mindenki izgatott és feléje közeledik. A hölgyek megbírálják, hogy
milyen intelligens arca van.
Nem lehet rábeszélni, nem is kell, ért a könyvhöz. – Ez megvan,
az nem kell.
Felét kifizeti, a többit utánvéttel kéri.
– Sok könyve van, kérem?
– Sok. Megér háromezer pengőt.
A Jászságban lakik.
– Ilyen ember kellene tízezer.
– Mért tízezer, egymillió.
– Az nem volna jó. Tönkremennének a kocsmárosok.
*
S egyszerre megint csönd van, üres az egész pavilon.
 Hogy lehetne magyarul nevezni a pavilont?
*
– Hölgyeim és uraim, néhány könyvet ingyen kiosztunk.
Reklámok, füzet formában. Nevetés, egy perc alatt száz ember
tolong a pult előtt.
Összesen egy pengő árát vásárolnak, akkor eloszlanak.
*
A pénztárosnő egy narancsot vesz egy embertől, aki nyakában
hordja a boltját egy fatálcán.
Vesz egy könyvet harminc fillérért. – Napszámos ember vagyok,
drágábbat nem tudok venni, egy pengő hatvanat keresek egy nap. –
Autogramot kér bele.
Később visszajön:
– Szerkesztő úr, tessék megnézni ezt a verset. Nem tudom, ér-e
valamit, csak azt tudom, hogy jól esik csinálni.
*
A vásár reklámdíját a GFB-harisnya nyeri el. Az az ötlete jött, hogy
vett hetvenezer léggömböt s egy pengőjével árulja. A pengőt pedig
beszámítja a harisnyavásárlásnál.
Az egész vásár virít a léggömböktől. Sőt az egész város, minden
kávéház és töméntelen családi fészek. Csak csütörtökön nyolc és fél
ezer gömböt adtak el.
*
– Mit kellene a közönségnek ráadásul adni a könyvre, hogy ilyen
hatása legyen?
– Pénzt kellene neki adni, hogy könyvet vehessen rajta.
*
A reklámgrafika díját egy Nemes nevű fiatal festő nyerte meg.
Mikor megmondták neki, hogy a Boon-csokoládé cédulája nyert,
örömében könny csordult a szeméből.
 Különben ugyanaz a cég nyerte a második díjat is. Mert nem a
művész kapta a díjat, hanem a kiállító nyomda.
– Mért?
– A művészek úgyis tudnak. A cégeket kell megrendelésre bírni. A
Grafikai Főnökegyesület úgy fellelkesedett, hogy jövőre 3000
pengős díjat tűz ki.
*
Ugyanezt az ötletet hozta a könyvkiadás számára Somogyi Gyula.
Felajánlotta, hogy a Magyar Írók Egyesülete tűzzön ki díjat arra a
könyvre, amely a könyvnapra kerül kiadásra és a legnagyobb sikert
éri el.
A kultuszminiszter államtitkára nagyon örül az ötletnek s már Ezer
Pengőt kilátásba helyezett. Ennyivel hozzájárul a díjhoz.
*
A kiadók most olyan lehangoltságban vannak, hogy valóban őket
is biztatni kell. Senki sem akar könyvet kiadni.
Azonfelül kezd az a vélemény kialakulni, hogy csak olcsó könyvet
szabad kiadni. Most itt a vásár első napjaiban én is azt gondoltam,
mert a vevők négyötöd része csak egypengős könyvet vett.
De csütörtökön az történt, hogy szokatlan embertömeg volt a
vásáron s kifogytak az olcsó könyvek. Délelőtt csak ötvenfilléres és
egypengős könyvet vett mindenki. Bánatosak voltunk, hogy délután
nem lesz vásár.
Erre a délutáni vásár összegben háromszorosan felülmúlta a
délelőttit. Nem voltak ott az illetlen konkurensek, a filléres könyvek s
a közönség talán kevesebb számban, de vette a drága könyvet.
A könyvolvasó, az finomult ízlésű ember. Bármilyen furcsa, de a
költemény nem hat úgy a sajtpapíron, mint a merítetten.
Megoldásnak kínálkozik a kettős kiadás. Legyen egy kiadás a
nemesebb papíron és egy a legsilányabbon. Demokratikusnak
látszik, de nincs kipróbálva. Én attól félek, hogy első időben az olcsó
könyvet veszi a közönség, a másodikban pedig megutáltatja a
könyvet a rossz kiállítás, de az már késő. Másodszor senki sem
fogja megvenni, csak a papír miatt, a művet.
Az amatőrpéldányok nyomása nem vált be.
Az újságpapírra nyomás csak olyan könyveknek való, amelyek az
újság tömeg-népszerűségére számíthatnak.
*
Nagyon szeretném tudni, hogy milyen eredménye volt a vásár két
legnagyobb reklámakciójának, a Bemberg és a Filtex
selyemgyárakénak. A «klasszikus» Iparcsarnok főhelyét foglalta el
két abnormis építmény. Egész palotákat raktak kínai selyemből. A
Bemberg volt a rokonszenvesebb, nyílt csarnokot ábrázolt, amelyet
körül lehetett sétálni s gyönyörködni a műselyem világhírű
újságjaiban. Az elébb, mikor arra jártam, egy fiatal lány s egy fiú
állottak egy modell előtt.
– Vagy ezt vegye meg nekem, ezt a szép zöldet, vagy a legújabb
típusú repülőgépet – mondta a lány.
A Filtex iszonyú kék oszlopcsarnokot épített, a Kossuth-
mauzóleum mintájára lépcsőzve, a közönségnek fel kellett mennie s
körülkerülnie a «testet», sőt a testeket, mert selyembe öltözött
mintakisasszonyok parádéztak odafenn.
– Á, á – mondta egy fiatal író –, mikor raknak ilyen
reklámtornyokat a kiadók a magyar könyvnek.
*
Az író egy kicsit részt vett a reklámszolgáltatásban. A Dreher-sör
pavilonja hatezer év történelmét mutatta be ötletesen és nagy
hatással s ez már mégis írói munka volt.
*
Kutyafáradt vagyok. Ennyit mindenesetre bevásároltam. Ha a
vásárt bezárjuk, azonnal utazom Hévízre. Nem tudom, a
balneológiai kiállításon szerepelt-e, de a magyar földnek egyik
legnagyobb csodája. Tavaly ott nyaraltam három hétig s öreg
csontjaim egy egész télen át jól érezték magukat.
 *
Irodalom és reklám.
Nem illenek össze. Nem nekünk kell ezt csinálni, hanem a
kiadóknak, az üzletembereknek. De azért úgy látom, pár ezer könyv
kimegy itt az emberek közé s hadd menjenek. A könyv csak akkor
kezdi élni a maga életét, ha kézbe kerül.
Ma kaptam meg a Fáklya angol példányát New Yorkból.
Milyen gyönyörű könyv. Magyar könyv ilyen papírt, ilyen kötést,
ilyen kiállítást soha nem kap itthon.
Vajon megérti-e az angol olvasó, hogy itt egy nagylelkű nemzet
élete és lélegzete lobbant fel előtte.
 Harsányi Zsolt
IDEGEN TOLLALT
Az élet néha egészen torz helyzetekbe sodorja az embert.
Példának okáért megyek felolvasni egy vidéki városba. Az
állomáson ott van jóismerősöm, a helybeli irodalmi kör elnöke.
Nyájasan parolázunk, indulunk kifelé az állomás épületéből. Ott vár
a beszállításomra előzékenyen várakozó autó. Azt mondja az
autóban az irodalmi kör elnöke:
– Kérlek, az én lakásomon csináltunk neked szállást, talán
kényelmesebb lesz, mintha a hotelben laknál, mert a mi hotelünk
bizony nem nagyon világvárosi színvonalú. Ha nem vagy nagyon
fáradt, mindjárt, mihelyt leraktad a holmidat, átviszlek a
polgármesterhez. Éppen a tőszomszédban lakik. Igen kedves
öregúr, nagyon szereti a kultúrát és mint a város feje, számot is
tarthat rá, hogy összeismertesselek benneteket.
– Nagyon fogok örvendeni.
Diktum-faktum: leraktam a holmimat, mentünk át a
polgármesterhez. A háza kapujában találkoztunk, éppen jött haza a
városházáról. A barátom megállítja és bemutat. Mondja a nevemet.
A rendkívül nyájas és kedves öregúr rám tekint:
– Az író?
– Az – feleltem én illő meghajlással és szerénységgel.
A polgármester pirospozsgás arcán meleg és szeretetteljes
mosoly jelenik meg. Ölelésre tárja karjait.
– Ide a keblemre, öcsém. Szívemből örülök, hogy személyesen
megismerlek. Én olyan szép könyvet nem is olvastam egyhamar,
mint az a „Fekete vőlegények”.
És nagy barátsággal átölelve megveregeti a hátamat. Már most én
mit csináljak? Ha felvilágosítom, hogy rosszul emlékszik és a Fekete
vőlegényeket nem én írtam, hanem kedves barátnőm és írótársam,
Gulácsy Irén, kellemetlen zavarba hozom a szeretetreméltó
öregurat. Ha pedig elfogadom a műnek járó elragadtatást, az nem
egyéb, mint valami határozatlan jellegű bűntény a sikkasztás,
szélhámosság és plágium között. Megmondom töredelmesen, hogy
ezt az utóbbi jellemtelen megoldást választottam. Mélyen hallgattam
arról, hogy a Fekete vőlegényeket nem én írtam. De a
lelkiismeretem, megvallom, nagyon háborgott közben. Csak az
vigasztalt egy kicsit, hogy ami velem megtörtént, más íróval is
megtörténhetik; bizonyára akad vidéki városban felolvasó író, akit
jóságosan megdicsérnek, hogy az „Ember küzdj...” című regényt
megírta. Mindenesetre jólesik a nagy nyilvánosság előtt
töredelmesen kijelentenem, hogy a „Fekete vőlegények” nem az én
művem.
De nem ez az egyetlen vallomás, amivel lelki nyugalmamnak
tartozom. A múltkoriban, amint napi postámat felbontottam, női
írással írott hosszú levél hullott ki az egyik borítékból. Ne sokat
csűrjük-csavarjuk a dolgot, az bizony rajongó levél volt. De olyan,
hogy belepirultam. A levélíró saját külsejét is leírta: alacsony, kissé
molett, szőke. Független özvegy. Hogy hát ő nagy és mély lelki
rokonságot érez azzal a lélekkel, amelyet írásaim elárulnak. Nyolc
oldalon fejtegette ezt és közben a magasztaló jelzők egész
áradatával halmozott el. Végezetül aláírta teljes nevét és címét. Majd
egy utóiratban, amely női levelekből ritkán hiányzik, megjegyezte,
hogy válaszomat okvetlenül elvárja.
Kissé késve válaszoltam, mert akkoriban kínzóan sok volt a
dolgom. Pár sorban igen udvariasan megköszöntem kedvességét és
kifejeztem afelett való örömömet, hogy szerény írásaim ilyen
visszhangra találtak. Kiváló tisztelettel. Dátum. Név.
Megjött a válasz postafordultával. Hadd idézzek egy részletet
belőle: „Mert egyéb írásait is érdeklődéssel olvasom, de leginkább
Esti levelei azok, amelyek lelkem legmélyebb húrjait megmozgatják.”
Nem első eset, hogy Porzsolt Kálmán írásait, aki Zsolt álnéven ír
ebbe az újságba, nekem tulajdonítják. Történt már, hogy ennek az
összetévesztésnek előnyeit csúnya haszonleséssel nem hárítottam
el magamtól: egyszer például szenet vásároltam s amikor
megmondtam a nevemet, a szénkereskedő lelkesen így szólt:
– Ó, kedves mester, miért nem tetszik szólni? Aki az Esti levelet
írja, az olyan híres ember, hogy annak én azonnal engedek a szén
árából tíz százalékot.
 Mélyen hallgattam. Az vesse rám az első követ, aki még nem
vásárolt nagyobb tételben szenet. De most nem hallgathatok tovább.
Az alacsony, kissé molett, szőke és lekötelezően kedves hölgynek
ez úton hozom tudomására, hogy rajongása Porzsolt Kálmánt illeti,
nem engem.
Itt állok, másként nem tehetek.
BORIS KÖNYVE
 Hunyady Sándor
A JÓ KÖNYV
Van nekem egy barátom. Derék, intelligens, lelkes fiatalember.
Mérnök. A mestersége sok munkát ad neki, egy kicsit sportol is. Így
tehát nem ér rá arra, hogy szisztematikusan foglalkozzon valamelyik
művészettel. A kultúrával olyan viszonyban van a jó fiú, hogy
képtárakba vagy koncertekre nemigen jár. Nincs hozzá ideje. Hanem
mert a lélek mégiscsak megköveteli a maga ennivalóját, hát legalább
olvas. Este szokott olvasni, lefekvés után, az ágyban. Az
éjjeliszekrényre tett lámpácska fényénél. Tíz percet, fél órát, egyet,
néha másfelet is, ha az a könyv, amit a kezébe vett, nagyon
érdekes.
Természetesen ennyi olvasás nem elég hozzá, hogy valaki járatos
legyen az irodalomban. A barátom nem is az. Nem válogat,
nincsenek különös igényei. Betű – betű. Találomra veszi meg a
könyvet a boltban, vagy találomra kéri kölcsön. Ha unalmas,
legföljebb ledobja a földre, az ágy elé. Eloltja a villanyt. Falnak
fordul, alszik. Magára vessen az író, miért nem tudott érdekesebb
történetet kitalálni.
Ez a barátom valamelyik nap nagyon álmos volt az ebéd utáni
feketénél. Minduntalan lekönyökölt az asztalra, behunyta a szemét.
Megpróbált szundítani a kávéházi teraszon.
– Mi van veled? – kérdeztem. – Lumpoltál az éjszaka?
– Nem lumpoltam – felelte a fiú –, hanem már három napja alig
alszom. Rém érdekes könyv akadt a kezembe vasárnap. Mindennap
hajnalig olvasok. Amíg csak le nem ragad a szemem.
Egy kicsit gúnyosan mosolyogtam magamban. Ugyan miféle
könyvet találhat „rém érdekesnek” az ilyen laikus. Azt hittem,
bizonyosan valami detektívtörténet lesz az a könyv. Vagy valami
kalandorregény. A legjobb esetben valami félirodalmi mű. Esetleg
Pierre Benoit, vagy talán Dekobra, Claude Farrére? Nem, az már
túlságosan magas.
Meg is kérdeztem:
 – Mi volt a címe annak a könyvnek?
– Nem tudom. Tudod, nem nézem meg a könyvnek a címét.
Minek, csak bosszant aztán, ha a hangzatos cím után valami vacak
következik.
– De azt csak tudod, hogy ki írta?
A barátom elpirult:
– Azt sem tudom. Én nem nézem a könyvek címlapját. Mindjárt az
első oldalon kezdem az olvasást. Aztán ha rossz, ha nem tetszik,
ledobom. Minek befolyásoltassam magam, hogy ilyen vagy olyan
híres ember írta a könyvet, amit én unok.
– Na, ha azt sem tudod, mi a címe, azt sem tudod, ki írta, akkor
már igazán nem merem megkérdezni tőled, mi volt abban a
regényben?
– Pedig arra felelhetnék – mondta komolyan a barátom. – Soha
nem fogom elfelejteni, úgy tetszett. Ez a regény, kérlek,
Franciaországban játszódik, de nem Párizsban, hanem Rouen
környékén, egy kis faluban. A falu intelligenciájának az élete van
leírva a könyvben. A doktoré, a patikusé, a jegyzősegédé. Nincs
benne semmi csata vagy kaland vagy detektívdolog. De kérlek,
igazán olyan finoman, olyan élethűséggel van megírva benne
minden, hogy úgy éreztem, mintha kinyílna előttem azoknak az
embereknek a lelke. És a házak is meg a doktornak a lakása, a
patika, a postakocsi. Szinte láttam magam előtt az egész falut.
Kérlek szépen, mondtam, hogy van a regényben egy orvos. Ezt az
orvost Bovarynak hívják. Nagyon derék, de egy kicsit buta ember. És
van ennek az orvosnak egy szép felesége, aki hűtelen az urához,
és...
– A végín megmérgezi magát! – vágtam közbe.
– Honnan tudod? – csodálkozott a barátom.
– Onnan tudom, pajtás – magyaráztam –, hogy a véletlen a világ
regényirodalmának talán legtökéletesebb remekét juttatta a
kezedbe. Ezt a könyvet, öregem, Gustave Flaubert írta. A modern
irodalom hőskorának, a XIX. század végének egyik legnagyobb
mestere. Bovaryné a címe ennek a könyvnek, amely ma is szellős,
szinte megközelíthetetlen magasságban áll százezer meg százezer
könyv között, amelyet azóta írtak. Pedig nem is kapaszkodik
semmiféle frázisba, politikai vagy szociális konjunktúrába. És mégis
szent minden igazi író előtt, mert nem akar semmi mást, mint a tiszta
művészetet. Azt a művészetet, amely divatfölötti. Mondhatnám,
emberfölötti, kikezdhetetlen tökéletességében, mint a gömb. Ahhoz,
édes barátom, hogy valaki ebben a könyvben így tudjon
gyönyörködni, mint te, aki éjszakáidat adtad érte, már több kell a
munkája után futó ember könnyű olvasási ingerénél. És ha te csak
„úgy” olvasol, véletlenül, ami a kezedbe kerül, akkor az ízlésednek
ez a hajlandósága azt mutatja, hogy sok belső képesség van
benned a művészethez. Gratulálok, öregem, a gusztusodhoz!
Barátom kissé elpirult erre a dicséretre. Néhány pillanatig
révedezve nézett maga elé. Aztán fölemelte a fejét:
– Igazán? Nem is tudtam, hogy titokban ilyen jó kritikus vagyok! –
És hirtelen, egész gondolatsort ugorva át, hozzáfűzte még: – Mit
gondolsz, öregem, talán még írhatnék is esetleg?
 Szomory Dezső
AZ EMLÉKKÖNYV
Ezen az estén épen a Vígszínházba készültem ahhoz a gyönyörű
színdarabhoz, melynek nem közönséges címe: Egyszer szerettem
életemben s szerzője Pálfi Tibor, legbriliánsabb irodalmi zenészünk.
(Lásd: Hermelin.) A járda széléről már intettem is egy konflisnak,
azzal a nagy gesztussal, amint szoktam, amikor valaki, hátulról,
megfogta a karomat, egy csöndes hang kíséretével:
– Jó estét! – mondta a hang.
Nagyot néztem. Egy régi, igen kedves barátom, ősz fejjel fiatal
ember, vagy fiatalosan aggastyán, nem tudom, de Bencze Jenő,
tanár a vidéken s akit két éve nem láttam! Az volt!
– No nézz csak! – mondtam – te vagy és még hozzá egy
gázlámpa alatt! Nem lehet tévedni.
S fél lábbal már a konflisban, barátomat magammal invitáltam a
színházba.
– Én nem megyek – felelte azon a csöndesen makacs hangon,
amelyen csak vidéken beszélnek. Azon a csöndes makacs hangon,
amelyen mártírok hárítják el maguktól a legszebb dolgokat a világon.
– Nem megyek – ismételte még teológiaibb konoksággal,
amelynek egész ívelése volt, mint szavaknak vérből és bánatból,
valami körülhatárolt végtelenben. – De sőt – tette hozzá álmatag
átmenettel –, te se menj. Ne menj a színházba – mondta még egy
másik átmenettel s egy másik hanglejtéssel, amelytől szinte
megborzongtam, egy másik hanglejtéssel! Cézárnak mondhatta ezt
így hajdan jó Artemidorus: „Ne menj a tanácsba!” No lám, igaz. Egy
percig hallgattam, tanácstalan. – Küldd el a kocsidat – folytatta a
barátom –, s gyere velem egy kávéházba.
Ez a vége nálunk és a vidéken minden dalnak, versírásnak s
agóniának: „Gyerünk egy kávéházba!” Mégis, megvallom, voltam
olyan nyomorult, hogy még habozni tudjak az ilyen nosztalgiás
ajánlatra. De e kapitóliumi hang s a kihalt pesti utca, a gázlámpa s a
görbe ló, megtorpanva két vasrúd között, s tragikus megadással a
maga vak rejtélye előtt, ez mind jelezte és sugalmazta, hogy
engedjek a barátomnak.
– No jól van – mondtam s némi bánatpénzzel már búcsúztam is a
kocsistól, aki ment.
Mi is mentünk, az estéli kővadonban, szótlanul egymás mellett.
Nyilván ő is, mint én, hasonlóképpen, csöndben mérlegelte az
áldozatot, amit hoztam. Az igazi készség rögtön felejt s úgy szolgálja
föl magát, erkölcsileg szólván, mint aminek értéke sincs. Viszont én,
nem tagadom, már sajnáltam az estémet s drága zsöllyémre
gondolva, szigorúan megróttam magamban spanyol-grandi
gyöngéimet. De messziről, elokvens Werbőczy kőárnya mögött az
estében, a kávéház már felderengett, mint a megvilágított köd.
Füstök és hontalan szagok elég jólesőn fogadtak s az asztalunk tört
márványa előtt, nem tudom miért, de női szívekre gondoltam,
melyek soha nem repednek meg!
– No látod, kedves vagy – mondta Bencze a vidékről –, igazi
barát, mondanom sem kell!
Már erre sok minden rosszra fordult körülöttem, sőt
bosszankodtam, valljuk meg. Ez a dicséret, néhány halk szó, ami
elcsengett a zajban, anyagi felelősség nélkül e néhány szó, hirtelen
még fölfokozta bennem amúgy is túlzott készségem tudatát. Nem
fogok soha megjavulni! – szegény apámnak igaza volt. Mehettem
volna a színházba, igaz, s a kávéházba egy másik este. De fiatal ősz
barátom, kis vidéki tanár barátom, akáclombos gimnáziumban, olyan
furcsán nézett el egy teli csésze tea fölött, a kanalát forgatva, hogy
egy hajóskapitány sem nézhet el kétségbeesettebben a kormánya
tört rúdjával, végtelen tengerek fölött. Innen van, hogy
megenyhülten, benső haragjaimból csak némi félhangokat hallattam.
– Igazi barát! Igaz! Mondanod sem kell! – ismételtem e félholt
szavakat – holott szeretem a színházat – folytattam fölényesen –,
általában a színházat és a színműirodalmat, az igazi irodalmat,
ahogy a kritikusok írják, és különösképpen ezt az Egyszer szerettem
életemben! című darabot, tudod. Már kétszer láttam, de még
megnézem egypárszor, hangsúlyoztam. – Mert ebben megtalálom
az én szívemet is és találok továbbá, nem tudom micsoda
analógiákat az én szomorú életemmel. Mert mind szerettünk,
ahányan csak vagyunk, mind szerettünk egyszer életünkben és
igazán csak egyszer, pajtás, nem igaz? Ez így van a vidéken és
Pesten.
– Oh Istenem – felelte elhárítón, a teája fölött –, ezt tudjuk, ezt
tudjuk, ha soha meg nem írja senki, akkor is! Ezt tudjuk, ez egy
közhely. És éppúgy a vidéken, mint Pesten.
– Pardon! de ahogy ez meg van írva! – fortyantam föl, egy
árnyalat keserűséggel e tanári bornírtságra – ahogy ez meg van
írva, nem is megírva! kifacsarva! a szívből kifacsarva, mint a vér egy
selyemingből, egy gyilkosság után! Ez a Pálfi, nekem, amellett, hogy
legnagyobb művészünk, nekem egy mártír és egy szent! Ez több
mint minden, mint az a huncut Shaw, mint d’Annunzio, az a svindler!
Ezt úgy hallgatom, ezt a Pálfit, hogy szinte kábulok bele, hogy jobb
leszek, vagy rosszabb, nem tudom, de ember leszek, aki szenved.
Úgy hallgatom, mint Wagnert, irigykedve, hogy amennyi hangja,
annyi szerelme, egy forgatag! istennyila! nők halmaza mint Magdala,
csupa Magdolnával s ahol ő maga, az ember, a költő, fel van
feszítve, egy pirosrózsás keresztfára!
– Oh hallgass már! hallgass! – fakadt ki ájult kétségbeeséssel,
mintegy szíven szúrva – nem is tudod, mit teszel velem! Hát azért
vagyunk itt mi ketten, hogy te ezt a Pollatscheket dicsérjed, ilyen
dekadens színekben? Hát nem tudom én azt, ami itt él és rothad és
sajnos vonz is, e szótetves Minotaurusz körül, aki megette a
feleségemet?!
– Megette? – kérdeztem elhűlve s valami ködös reménykedéssel –
no nem!, no nem!
– No nem! No nem! – ismételgette ironikus ellenpontozattal – mit
tudod te! mit tudod te! s amit szenvedhet egy ember egy másik
révén, aki zeng, mondjuk, aki zeng! Ki volt ez a Klári, az én Klárim, ki
volt?! Árvay Klári! A Tessza nővére, még büszkébb, szőkébb, szebb.
De hiszen emlékszel! De hiszen ismerted a feleségemet!
A legszebb dolgokat felelhettem volna, amint az szokás ilyenkor,
hogy tisztességgel feleljen az ember, szép, vigasztaló dolgokat, az
ilyen hitvesi panaszokra. De inkább hallgattam és vártam és a
legjobbat vártam és így múlt el egy perc. S még egy perc így múlott
el titkok és bánatok terhével, emlékek idézetével s keservével s egy
női fantom ködképével, amint a füstben megjelent. Árvay Klári! A
Tessza nővére, még büszkébb, szőkébb, szebb! Nyilván ő így látta
szegény, ahogy leírta, tanári képzelmével egy halálos női csillagzat
előtt, melyhez nem szárnyalhatott föl ama négy pohár víz mellől, ami
a teáskannát most felváltotta az asztalon. Viszont, magamról szólva,
meg kell vallanom, úgy engedtem e fordulatnak, e tüneménynek,
Árvay Klári megrezdülésének a füstös levegőben, hogy színházi
zsöllyémet, ami elveszett, egy egész páholyra váltottam azon a
kávéházi pamlagon, amelyen féloldalt dűltem, mint egy herceg. A
szívem rózsái hulltak egy női végzet rejtélye elé. No lám, hogy
hozzákötötte az élet e fantáziákhoz, közhelyekhez, a Pálfi
darabjához a maga sebének valóságát! Ez már színház volt, több
mint színház! S valami tapsolt bennem, erkölcsileg szólván, a lelkem
mélyén valami tapsolt olyan finoman és kétségbeesetten, mint egy
eszeveszett óramű.
Már akkor beszélt a barátom, meghajlott fejjel, elmerengve négy
vizespohár fölött, mint tengereknek messzi partján.
– Oh Istenem – mondta –, vajon ki tudja azt, ki tudja azt! mi
förtelmek történnek a világban, egészen silány kis dolgokért! Ahol
Klári, minden kísértéssel szemben, megállott volna büszkén, mint a
szirt, ahol máskülönben küzdött volna s megvetett volna, hallgatag
fölénnyel, minden hívságot és embert, ahol, szóval, kitartott volna
mellettem mind a vérpadig, mint egy mártír s a legjobb féleség, ott
hirtelen lecsúszott egész magaslatáról! Miért? mit gondolsz ? – az
emlékkönyvéért.
Remegő kézzel a barátom, a négy pohár víz közül, csendesen
választott egyet. Lassan ivott, kortyonként, valami fájdalmas
gurmandériával, mint aki a szívére issza a vizet. Magamról szólva,
soha ilyen boldog nem voltam egy kávéházi pamlagon. Mind
nagyobb füstök szálltak körülöttünk, holott már alig voltak a
kávéházban.
– Az emlékkönyvéért? – kérdeztem eltikkadva.
– Igen, mert volt egy emlékkönyve, s csak neki volt ilyen
műkincse, ilyen könyve Kunhalason felelte. – Bársonyba kötött
emlékkönyv, sárgaréz cirádákkal s kis kéknefelejcs-csokorral a
fedele közepén mozaikból, igazi emlékkönyve! kétharmadában üres
lapokkal, mert ez az ember igazi emléke. De aztán volt benne, mi
volt? úgy ritkásan, a sok lap között, Adynak egy négysoros verse,
amit minden könyvbe beírt, amit elébe tettek, Bródy Sándornak
egysornyi vallomása a női szépség imádatáról, Gárdonyi három
mondata Az egri csillagokból, Ivónyi-Grünwald Bélának öt kurta
vonásból egy tájképes horizontja, Márkus Emíliának egy gondolata,
gondolata! Bartóktól három kótafej, Beregi Oszkártól ennyi: Ha férfi
vagy légy férfi s nem gyönge női báb! Jászai Maritól: Mit állsz
tátongó mélység stb. az Ember tragédiájából, Tisza István grófnak
egy egész rövid levele, leragasztva az egyik lapra s amit a halasi
képviselő szerzett, s mi még? nem is tudom már, a váradi püspök
egy szózata az Evangéliumból s egy államférfi nyilatkozata: Mi lesz
a zsidókkal, ha majd nem lesznek?! Ez volt. No látod már, ez volt. És
épp Pesten voltunk akkor, a Tessza esküvőjén. És az emlékkönyv is
velünk volt.
– No lám! – mondtam remegőn s biztatva.
– No lám – felelte –, nem is kellett, hogy a színházba menj – tette
hozzá a szavak s a hang oly szaggatott súlyával, hogy elferdült
ajkszéle fölött, amint mosolyogni próbált, le kellett hunynia a szemét.
Még ivott vizet, akáclombos megsebzettségével, Kis vidéki Bencze
Jenő tanár a gimnáziumban, s úgy nyúlt lágyan a kezem után, a
jegygyűrűje nedvességével, ami a benső könnye lehetett.
– Mikor hazajöttünk Halasra – mondta –, egyszerre csak sírt és
sírt és bevallotta egy este. És akkor, csakugyan, ez nem lehetett
többet, ez az egész életünk, ami volt, ezzel az emlékkönyvvel
köztünk. Ez több volt, mint amit elvisel az ember. Már késő is, hogy
kitépjünk egy lapot. Az egész könyvet égettük volna el?! No de azt
nem is mertem kérni! Az egész könyvet, a nefelejcscsokorral! vörös
bársonyba kötve! Az egész könyvet, ami féltett kincse, a rögeszméje
volt! Inkább elment, haza, a szüleihez, megszállott területre és vége
volt és vége volt.
– No de csakugyan? – kérdeztem – te azt gondolod, hogy ez az
emlékkönyvért történt ami történt?
– Az emlékkönyvért, igen – felelte.
– S azóta nem látta Pálfit, soha többé?
– Nem.
 – Ezt honnan tudod?
– Mert csak egyszer írt a könyvbe; egyetlenegyszer. És aztán
soha többet.
– No lám – mondtam még s hallgattam.
– No lám – felelte kissé megnyugodva:
De akkor jött a pincér s azt mondta: „Záróra, uraim!” S akkor
csendesen elmentünk s elbúcsúztunk elokvens Werbőczy előtt.
 Kosztolányi Dezső
BORIS KÖNYVE
Boris beszegődött hozzánk kézilánynak, de még nem volt könyve.
Többször eszünkbe jutott:
– Igaz, a könyv. Azt is ki kellene váltani.
Csakhogy ez a falusi gyermeklány, ki nyáron még libákat őrzött a
mezőn, eltévedt volna ebben a rengeteg városban, egy tapodtat se
tudott egyedül tenni. Ezért magam kísértem a hivatalba, hol a
könyvet adják.
Megmosdott, szőke haját koszorúba kötötte, fehérbe öltözködött,
mint első áldozásra. Zsebeit almával, szilvával tömte tele a nagy
útra. Ünnepélyesen tipegett az utcán, érezve, hogy ez a nap semmi
más napjához nem hasonlít.
Sötét folyosón haladtunk át, rozoga falépcsőn mentünk lefelé,
megálltunk az ajtó előtt. Boris benyitott. Kemény, hivatalos hang
kiáltott:
– Menjen ki, és várjon ott künn.
A lány visszatántorgott a születési, községi, erkölcsi
bizonyítvánnyal meg két fényképével, melyet eleve beszereztünk
számára. Egy ablakba húzódzkodva annak rendje és módja szerint
várt, hogy az előbb érkezők sorra kerüljenek.
Közel másfél órát várakoztunk, mikor ismét áthaladtunk a sötét
folyosón, lefelé mentünk a rozoga falépcsőn, benyitottunk az ajtón, s
egy toronyszobaszerű helyiségbe érkeztünk, amilyent Boris még
soha életében nem látott.
A lány nem figyelhette meg oly részletesen, mint én, hogy mi
minden van itt, de bizonyára jobban érezte. Egy úr ült az asztalnál,
pápaszemes, magas, becsületben megőszült hivatalnok, gyűrűvel
vékony ujján, mely szinte elsorvadt az örökös tollforgatástól. Föl se
tekintett, mikor belépett. Irt.
Asztalán fontos ügyiratok. Oldalt egy gép, ismeretlen rendeltetésű
vassatu, rejtélyes, rettenetes, akár a középkori kínzószerszámok,
melyekkel valaha az ellenszegülőket faggatták.
 Boris egyedül erre nézett. Térde kissé rogyadozott, talán
imádkozott is, azt az imát, melyre édenszüléje tanította. Mégse
térdepelt le. Bámulatos önuralommal összeszedve minden erejét az
asztal felé indult.
– Hogy hívják? – kérdezte a kemény, hivatalos hang. A lány felelt.
De ezt csak én érthettem meg, mert hangja a görcsösen
összeszoruló gégében elcsuklott, mint mikor a vádlott a
végtárgyaláson a keresztkérdések súlya alatt ezt dadogja:
„Gyilkoltam.”
– Hangosabban – biztatta az úr.
Boris hangosabban mondta a nevét, mire a hivatalnok rátekintett.
– Maga az?
– Én – hebegé a kis cseléd, inkább szája mozgásával, mint
hangjával.
– Bizonyos ez?
Ebben a kérdésben kétkedés volt, vallató árnyalat, melytál
megfagyott a vér. A lány nem tudott mit válaszolni. Gyürködte
markában az okmányokat.
De a hivatalnok, ki nem volt rossz ember, csak a törvényt
képviselte, melynek mindnyájan engedelmeskedni tartozunk,
eltekintett a felelettől. Csóválta fejét, rosszallóan.
Másodpercek múltak el.
– Megvannak az írásai?
Minden megvolt. Az úr is látta. De azért csóválta fejét, mintha azt
mondaná, hogy „jellemző”.
– Hány éves?
– Ezerkilencszáztíz...
– Nem azt kérdeztem. Arra válaszoljon, hogy hány éves.
– Tizenöt.
Most a hivatalnok fölállt. Fölállt, és bal kezében az egyik
fényképpel, biztos lépésekkel közeledett. Jobb kezével hirtelenül
megragadta Boris állát, s a lány fejét fölfelé tolva, hosszan
szemlélte, szemben, oldalvást, egyik szemével a fényképre, másik
szemével az arcra sandítva, hogy a valóságot és annak mását
összehasonlítván megállapíthassa a hasonlóságot. Ha a lány
helyébe egy kalandor milliomosnő akarna betolakodni, szándéka
meghiúsulna. Nem olyan könnyen lehet az ember cseléd.
Kérdést intéztek a jelölthöz, egészséges-e, beszél-e több nyelvet,
van-e bélyege. Az nem volt. Újabb szomorú fejcsóválás.
Az úr mind a két kezével kihúzott egy csikorgó fiókot, bélyeget
keresett, lassan kiemelte a cselédkönyvet, gyöngybetűkkel beleírta
Boris személyi adatait, aztán az első lapot mázolni kezdte
ecsetjével, melyet előbb egy enyveslábasba mártott, két helyen is
mázolta, s az egyikre, miután szabályosan csokorba fogta a
zsinegvégeket, rányomott egy sok ágú rózsaszín papírcsillagot, a
másikra pedig a fényképet ragasztotta. Ő, ki e rövid idő alatt
bámulatos rátermettséggel játszotta a pszichológus, antropológus,
filológus szerepet, most a könyvkötőmunkához látott, egy elmés,
kemény szerszámmal paskolni kezdte a könyvet, majd a géphez
lépett, mely vasalkatrészeivel vészesen sötétedett előttünk.
A gép forgott, zakatolt, oly erővel, mely egy ember koponyáját is
átlyukaszthatta volna, lyukakat vájt a cselédkönyvbe. Sokáig tartott.
Boris az alvajáró tétovaságával meredt rám, ezúttal először,
bátorítást keresve jelenlétemben. Fehér volt, mint a fal.
Nem esett semmi baj. Innen egy udvarba küldték, onnan ide
vissza, később az orvoshoz. Déli egykor jött haza, derűsen és
boldogan, de jelentősen, mint aki a halál torkából menekült. Azt
mondta, hogy semmi az egész.
– Csak a gép – sóhajtott.
Vadonatúj könyvét, melyet tiszta zsebkendőjébe csavart,
átnyújtotta nekem, a gazdának, kinek föltétlen jogom van a
megőrzéséhez. De mikor el akartam zárni, oly sóvár pillantást vetett
utána, hogy inkább visszaadtam. Hadd legyen az övé. Nekem úgyis
sok könyvem van. Neki pedig nincs más könyve. Csak ez az egy.
 Szép Ernő
SENECA
Legelőször ért életemben az a szerencse, hogy Valutayné
méltóságos asszony meghívott vacsorára.
Megelőzőleg egy másik úriháznál ismertem meg Valutayné
méltóságos asszonyt, Valutay méltóságos úrral egyetemben,
ugyancsak vacsorán. Azaz vacsora előtt a szalonban, amikor az
embert bemutatják azoknak a dámáknak és uraknak, akiket még
nem ismer.
A vacsora utáni órákban, mikor kicsúsztam az előszobába,
összeütköztem Valutayékkal, azok is mentek haza. El kellett
köszönnöm tőlük; a méltóságos asszony rajtaütésszerűen meghívott
jövő szombat estére hozzájuk vacsorára. Reméli, számíthat rám.
– Igen, méltóságos asszonyom, elmegyek, köszönöm. Eszem
ágába nem volt elmenni. Semmi közöm Valutayékhez, nem vagyok
rájuk kíváncsi, s nem látom az értelmét, hogy bizonyos mennyiségű,
bizonyos értékű élelmiszert idegenek asztalánál elfogyasszak.
Igen ám, csakhogy a hátamban volt már Családi dr. nőgyógyász.
Ő is szökött. Közös taxit vettünk. Kérdi rögtőn a taxiban:
– Nem hívtak meg Valutayék jövő szombatra?
– De bizony, barátom, megtették.
– Az isten áldjon meg, gyere el a kedvemért. Támogassuk
egymást, öregem.
Családi dr. érdekei megkívánják, hogy frekventálja a vacsorákat.
Ugy, mint a portréfestőknek meg az építészeknek, neki is az
üzletéhez tartozik a vacsorára való járás.
Családi dr. jó pajtásom, engedtem neki. Jól van, elmegyek
Valutayékhoz.
Harmadnap persze megjött a méltóságos asszony meghívó levele
is. Szívesen látják. Fél kilenc. Cím. V. K. Így forog az ember a
társadalomban kézről kézre, vacsoráról vacsorára.
Szóval megjelentem azon a szombat estén Valutayéknál, az illő
félórai késéssel.
 Őméltóságáék a Rózsadombon laktak, testes villában. (Lesz vagy
három pengő taxiköltségem hazafelé, ha meglógok éjfélkor, akkor
már nincs autóbusz.)
Igen. Azt akarom elmesélni, hogy a szalonban, ahol a meghívottak
heves fecsegés közt várták, míg az ebédlőbe bebocsátják őket, ott a
sarokban egy csipkés kis kerek asztal közepén észrevettem egy
könyvet, az időktől fénylő barna bőrben, gyengéd arany szegéllyel
és arany betűkkel hátul a sarkán. Kicsit meglepődtem a nemes
öltözetű könyvecskétől. Mi ez, talán francia memoár? Odaléptem.
Eszembe jutott, amit olvastam valaha baronne de Staff illemtanában,
hogy ti. nem szabad kíváncsiskodva kézbe vennünk tárgyakat, ha
látogatóba vagyunk. Először voltam Valutayéknál, buta módon
vigyáztam magamra, még ehhez a könyvhöz se mertem
hozzányúlni. Csak lehajoltam megnézni. Ejha, most már
csodálkozhattam. Antik könyv volt, latin! Seneca: Consolationes. Mit
szólnak hozzá, Valutayné méltóságos asszony Senecát élvezi, az
asztalka felett olvasólámpa. Most is ég, az óriás ernyő alól
ámbrafény esik a kerek asztalkára. Olvasott vacsora előtt, Seneca
vigasztalásait olvasta.
Ki se csodálkozhattam magam, mellettem termett Valutayné.
– Tetszik? – azt mondja, s rögtön kedvesen hozzátette: – Talán
majd inkább vacsora után, ne rontsa el az étvágyát!
Igaza van a méltóságos asszonynak, a jámbor Seneca
vigasztalásai közben elmehet az ember kedve ettől az egész
siralomvölgyétől. Magam is forgattam az öreget, bár csak magyarul,
az Olcsó Könyvtár kiadásában annak idején.
Vacsora alatt jobb kéz felőli szomszédja voltam az asztalfőn
trónoló méltóságos asszonynak. Elfogódott lettem, képzelhetik. Én
ebből a gömbölyded hölgyből ki nem néztem volna a klasszikus
műveltségű nőt, nem, egy gramm Senecát se gyanítottam abban a
nyolcvan kilóban, amit Valutayné őméltósága képvisel. Úgy látszik, a
szellem nem testsúly kérdése. A múlt század ápolt lelkű dámái nem
szégyellettek meghízni, viszont nézd ezeket a mai átszellemülteknek
tűnő soványságokat, a legtöbb nem olvas egyebet, mint
bridzspoéneket, meg coctail-receptet. Elvégre életemben egy
mondatot nem diskuráltam Valutaynéval. Mit tudhatom, mi lakik
őméltóságában. Mindenesetre röstellhetem magam, amiért első
látásra elvetettem Valutaynét. Sohase szabad felületesen ítélni.
Most aztán olyan nívón kell próbálnom diskurálni a méltóságos
asszonnyal, amilyet elvárhat egy kivételesen művelt dáma, aki a
klasszikusokkal is foglalkozik.
Némi szorongással szürcsöltem a consommét. Bírom-e majd az
iramot? Istenem, segíts meg ma este, nagyon lekötelezel.
Jön az előétel, az a fajta, ami tésztának látszik, holott haché-val,
hallal van teligyömöszölve. Ez a mai előétel igen formás volt s
halvány heliotrop színben mosolygott. No, mondok, itt mindjárt
belekapcsolódhatunk a tisztelt irodalomba:
– Engedje meg, méltóságos asszony, hogy bókot adjak ennek az
előételnek. Olyan gyönyörű, amilyen ízletes. Mennyire helyes,
csakugyan, az az elv, hogy esztétikát kell belevinni a sütés-főzés
tudományába. Hogy az ennivaló hasson az ízlésünkre a szónak
mind a két értelmében. Petronius a Trimal cbio lakomájában ír talán
effélét, amikor a Trimalchio konyhájáról van szó.
Valutayné felhúzta az alsó ajkát, ugyanakkor a kerek vállát is
feltolta kissé:
– Tudja – azt mondja –, én nemigen foglalkozom a konyhával.
Mindent rábízok a szakácsnémra. A szakácsném különben hét évig
volt Eszterházy grófnál. Azt hiszem, az Eszterházyak éppen elég
előkelő família.
No, itt kicsit megbuktunk. Őméltósága, aki egy Senecát forgat,
sokkal büszkébb, semmint hogy egy kulináris dolgokkal foglalkozó
Petroniust kézbe vegyen.
A méltóságos asszony különben elbűvölő mód kedves volt
hozzám. Nem győzött kínálni, kedveskedni. Mikor az első korty előtt
ideadta a borospoharát koccintani, egy Masque Rouge-felhő hatolt a
kezéről az orromba. Ezt a miszteriózus illatot használja. Megrendítő
szenvedélyek áramolhatnak ebben a tele fehér fizikumban. A
méltóságos asszony szemei, melyek mögött mélyen eltemetkezik
minden álom, minden fölény, minden vágy és fájdalom, kimért
érdeklődéssel siklanak jobbra-balra végig a vendégeken, le az asztal
végéig, ahol a méltóságos asszonnyal szemközt ül Valutay
méltóságos úr, kietlen, száraz fejével, mint egy élettelen hering,
amelyre fényes csontpápaszemet raktak, hogy hazudjon rá valami
életet.
Szegény asszony, rászorult a Seneca vigasztalásaira.
Bizonyosan zenét is sokat követel ez a nagy mennyiségű asszonyi
lélek. Nézzük a zenét, ez könnyebb lesz.
– Ott volt alkalmasint a Ravel-koncerten múlt héten? Hogy tetszett
a Bolero méltóságos asszonynak?
Valutayné rám mosolygott, habozott. Azután lecsúsztatta a pilláit
és megingatta a fejét.
– Drágám – azt mondja –, nem adok egy jó cigányt az összes
koncertekért, megmondom magának. A kis Magyaryt imádom. Isteni!
Kínos. Ez a dáma csúfolódik velem. Elhagyta már régen Franck
Césart, meg Palestrinát, túllehet már Bachon, Brahmson, hogyne
volna túl Ravelen. Ravel nem is nagy muzsikus, dirigálni se tud, a
koncertben a szünetben alaposan lecsepülte előttem egy
zenekritikus barátom. Hiba volt Ravellel előhozakodni.
A rántott csirke után megint előrántottam az irodalmat. Jóvá kell
tennem valahogy a baklövéseimet. Gondolom, Wells csak fekszik
neki? Új könyve jelent meg.
– Igaz, méltóságos asszony, nagyon érdekel, mi a véleménye
Wellsről?
– Mi az, ló vagy zsoké?
Elpirultam. És hebegni kezdtem:
– Édes istenem... mégis, mégiscsak komolyan vehető író...
A méltóságos asszony megsemmisítő közönnyel szólott:
– Nem ismerem. Jaj, most egy remek könyvet olvasok Vicky
Baumtól.
Megdermedtem. Vicky Baum. Megint büntet? Vagy komoly a
dolog, Vicky Baumot olvas? Csakugyan, mit adhat neki afféle
kótyagos angol, mint ez a Wells, ilyen magas-, vagyis mélyröptű
lénynek, aki Senecában, Aristotelesben, Platóban, meg Plotinosban
neveli az intelligenciáját? Pihenni akar néha, igen, pihenteti az agyát,
a lelke vergődését, Vicky Baumba menekül. Megértem. Kezdem
érteni a cigányt is.
A méltóságos asszony különben elfordult tőlem, hősies
önmegtagadással kapcsolódott belé rögtön a szomszédok témájába.
A nagybélű hülye bárónét tárgyaltuk, aki mindenütt lelegeli a fél büfét
hajnalban, azonkívül mindig rajtacsípik a bridzsnél a hamis íráson.
(Szóval nem is olyan hülye.)
Mondhatom boldog voltam, mikor Valutayné asztalt bontott, és
kivonulhattam a szalonba, s letelepedhettem egy kevésbé komplikált
hölgy mellé.
Kérem, fél óra múlva jön oda a pamlagunk felé nyájasan
Valutayné őméltósága. A tenyerén tartja Senecát.
Jaj nekem.
Kinyitja a klasszikus könyvet, azzal fölemeli a könyv fedelét.
– Parancsoljatok.
Bonbont kínált.
Én szamár fejem, hiszen láttam már ilyet, hogy bonbonos dobozt
fabrikálnak ezekből a szép antik könyvfedelekből.
Hát azért kellett szenvednem egész vacsora alatt. Ördög vitte
volna el baronne de Staffot is, aki megtiltotta, hogy a tárgyakhoz
hozzájok nyúljak, ha vendégségben vagyok.
 Heltai Jenő
KATONAKÖNYVTÁR
Az ezredes. Megcsinálta a szabályzatot?
Az adjutáns. Igenis, ezredes úr!
Az ezredes. Olvassa föl!
Az adjutáns olvas. „Miután a honvédelmi miniszter úr
őexcellenciája elrendelte a katonakönyvtárak létesítését, ezentúl a
legénység meghatározott rendes időközökben olvasnivalót kap. Az
olvasnivaló könyvért a századparancsnoknál kihallgatáson kell
jelentkezni és...”
Az ezredes. Ne folytassa, ne folytassa! Látom, hogy egyáltalán
nincs tisztában a dolgokkal. Mit beszél ön a honvédelmi miniszterről,
a századparancsnokról, kihallgatásról? Ehhez a legénységnek
semmi köze. Fődolog a könyv! A könyvről kell beszélni. És minthogy
ön nem is konyít hozzá, írja, ahogy diktálom.
Az adjútáns. Igenis, ezredes úr!
Az ezredes. Írja: „A könyv egy kemény táblába kötött papírnemű,
amelyre a honvédelmi minisztérium 33476/b. rendelete vonatkozik. A
könyvet a legénység vasárnap délután, parancs után a
századirodában elhelyezett könyvtárból kapja ki. A honvéd
szabályszerűen tiszteleg, átveszi a könyvet, újra tiszteleg és lelép...”
Az adjutáns írja. ...lelép... megvan.
Az ezredes. „Az így átvett könyvet a honvéd bal kezében viszi,
mégpedig úgy, hogy karját könyökénél derékszögben behajlítja, és
mereven előrenyújtja. A kéz tenyere befelé áll, az öt ujj úgy oszlik
meg, hogy négy ujj a könyv hátulsó, a hüvelykujj pedig a könyv
mellső táblájára tapad. A könyv hátán levő számnak
egymagasságban kell lennie a zubbony második gombjával...”
Az adjutáns írja. ... gombjával...
Az ezredes. „Gombjával... A könyv helye az ágy fölött levő polcon
a vászonnadrág és a dohány között van. A könyvnek a mellső
oldalán kell feküdnie, úgy, hogy a hátán levő könyvtári szám
világosan olvasható legyen. A könyv hátának az ágypolc deszkájával
egy vonalban kell lennie, azt úgyszólván fedeznie kell...”
Az adjutáns írja. ... kell ...
Az ezredes. „Kell... A könyvet mindennap kétszer le kell porolni és
a táblát megkefélni. A könyvre a katona úgy vigyázzon, mint a
fegyverére, lévén a könyv is aeráris tulajdon. Éppen ezért minden
pecsét, folt, gyűrődés, ami a könyvön esik, a legszigorúbban
büntettetik. A rendes fegyvervizsgálások után az őrmesterek
könyvvizsgálatokat tartanak, amelyek eredményét az úgynevezett
„könyvnaplóba” tartoznak bevezetni, és arról a századparancsnok
útján nekem jelentést tenni...”
Az adjutáns írja. ...tenni...
Az ezredes. Igen... Írja még a következőket: „A könyvnek egymás
között való kicserélése és a polcról való levétele tilos!”
Az adjutáns felénken. De kérem, ezredes úr... ha a könyvet tilos a
polcról levenni... hogyan olvassa a legénység?
Az ezredes. Hogyan olvassa? Hogyan olvassa? Ki beszélt arról,
hogy a katonának olvasnia kell.
 Molnár Ferenc
(RÉGI KÖNYVEK KÖZT KERESGÉLEK)
Toll 21 (részlet)

Régi könyvek közt keresgélek egy antikváriusnál. A tulajdonos

egyszerre így szól hozzám, nagy sor díszkötésű kötetre mutatva:
– Nézze, ez alkalmi vétel.
Odamegyek, megnézem. Híres német világtörténet, negyven
kötetben, gyönyörűen bekötve. Az antikvárius így szól:
– Nagyon olcsón adom.
– Köszönöm – mondom –, nem kell.
Nem hagy békén:
– Nagyon szép példány. Szép kötés, tiszta, olyan, mintha új volna.
– Köszönöm – mondom –, nem kell.
Felemeli a hangját:
– Ez a példány W. bárónőnek, a híres bankár feleségének a
könyvtárából való.
Idegesen szólok:
– Maga azt hiszi, hogy ezzel hat rám? Hogy amiért a gazdag
bárónőé volt, azért majd inkább megveszem?
Szinte atyaian mosolyog rám:
– Nem. Ezt nem hiszem. Csak bizonyítékát akartam adni, hogy
egy igazán tiszta példányról van szó, amihez soha senki hozzá nem
nyúlt.
 Karinthy Frigyes
VISZEK EGY KÖNYVET
Megígértem Mariska kisasszonynak, hogy elviszem neki azt a
könyvet, már múlt héten megígértem. Reggel tehát szépen
becsomagolom fehér papírba a könyvet, még be is spárgázom,
cukorspárgával.
Kicsit álmosan érek az utcára. Megint későn feküdtem le.
– Á, alászolgája, ebbe a szép reggelbe!
– Alá..., eee..., pardon...
– Na, fogadjunk, hogy nem ismer!
Diadalmasan néz rám. Némely embernek örömet okoz, hogy
olyan ostoba képe van, hogy senki se emlékszik rá.
– Kevésbe fogadjunk, mert ön megnyerte.
– Hát Postás... Nem emlékszik?
– De igen, már emlékszem. Nem egy magas, barna ember ön?
– Nem. Alacsony vagyok és inkább szőke. Hehehe. Mit visz, mit
visz?
– Egy könyvet viszek csak biz én.
– Egy könyvet? Hehehe. Nagyon jó.
És úgy hunyorgat felém, mintha valami pikáns adomát mondtam
volna el.
– Igen. Hát... merre megy?
– Haza. Hehehe. Na, milyen könyv? Mutassa csak. Kiveszi a
kezemből, leveszi róla a papírt, és kinyitja.
– Ja, ez...
Belenéz egyik lapba, könnyedén elolvas egy kikezdést. Harsogva
felnevet.
– Höhö. Nagyon jó dolog ez! Ja, ezek még tudtak írni.
Türelmesen állok.
– Igen, ezek még tudtak.
Átlapoz egy másik oldalra. Ez is nagyon jó lehet, tetszik neki. Egy
kicsit belemerül.
Néhány perc múlva szerényen megszólalok.
 – Tudniillik – mondom –, nekem dolgom van mondom – a
szerkesztőségben – mondom.
– Várjon, most ne zavarjon.
Végigolvassa a fejezetet. Egyik lapnál fület tesz rá. Előveszi
ceruzáját, és széljegyzeteket csinál. Érdekes ember.
– Na, pá – mondja könnyedén.
– Pardon..., a könyvemet...
– Ja!.... A könyvét... Hehe? De milyen szórakozott vagyok, mit
szól?
Harsogva belenevet a képembe. Nem szólok semmit, mert nem
tanácsos kinyitni a szájamat.
Szépen visszacsomagolom a könyvemet. Most ebédelni megyek,
mondok. Ebéd után bemegyek a kávéházamba. Végigmegyek a
karzaton.
– A, szervusz.
– Szervusz.
– Hová szaladsz?
– Dolgom van, fiacskám.
– Na, mit viszel, mit viszel?
– Semmi, egy izé...
– Mutasd.
Kiveszi a kezemből. Kicsomagolja.
– Na, hallod, te ilyeneket olvassz?
– Dehogy. Viszem.
– Hová?
– Mariska kisasszonynak.
– Ki az?
– Az unokafivérem... Szervusz, sietek.
– Várj egy percre.
Elkezdi olvasni könyvemet. Ez már alaposabb ember. Az előszót
is elolvassa.
– Örülök, hogy végre alkalmam volt végigolvasni ezt a könyvet –
mondja este hat órakor –, már régen ajánlották nekem. Na, nem
tartóztatlak tovább. Látom, már arcokat csinálsz.
Levánszorgok a parkettre.
– Hogy vagy errefelé?
 – Szervusz, sietek.
– Mit cipelsz ebben a papírban?
– Semmi. Egy kályhaellenző.
– Ugyan! Ilyen kicsi?
– Hát csak olyan kicsi kályhához való. Különben nem is
kályhaellenző, hanem tintatartó.
– Mutasd csak.
– Nem lehet, robban. Törékeny.
– Na hallod... Nagyon furcsa. Különben edd meg.
Ezzel az emberrel nem veszhetek össze, ettől függ az a dolog.
– Kérlek, parancsolj!
Tizenegykor este félig holtan esem a pamlagra. Magam mellé
teszem a könyvet.
Két kéz lefogja a szemem.
– Kukucs! Ki vagyok?
Nem tudom. Honnan tudnám, hogy ki az illető, mikor éppen annak
az érzékszervemnek használatában akadályoz meg, mellyel kilétét
megállapíthatnám?
– Kukucs! Hopp! Mi ez ebben a csomagban?
Felhördülök, mint a sebzett oroszlán. Vakon megragadom a
könyvet, kettészakajtom, és a fejemen keresztül fejéhez vágom a
kérdezőnek.
– Tessék! Ez az!
A szememet eleresztik. Megfordulok.
Mariska kisasszony.
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN
 Márai Sándor
GONDOLATOLT A KÖNYVTÁRBAN
1942. május 31.

Reggeli után a vendégek közül ketten a háziasszony kíséretében

felmentek a könyvtárba. Tündöklő pünkösdünnepi reggel volt. A
háziasszony vendégei segítségével felnyitotta a kastély parkjára
néző könyvtárszoba ablakainak néhány zsalugáterét. A nyitott
ablakon át beáradt a fény az emeletmagas, kör alakú terembe s
megvilágította a boltozatos, kupolás könyvtárszobát, ahol –
körbefutó polcokon – bőrbe és nemes anyagokba kötött magyar,
francia, német, angol, olasz könyvek tízezrei sorakoztak. A
vendégek, a háziasszony kalauzolása mellett, létrán járták körbe a
polcokat s megcsodálták egy nagy család több tudásszomjas
nemzedékének gyűjtőszenvedélyével összehordott könyvtári
anyagot.
Nagyjából itt sorakozott e polcokon minden, ami elfér egy
házikönyvtárban s ami bizonysága az európai szellem több ezer
esztendős erőfeszítéseinek. A béke helyszíne volt ez, a dúló háború
közepette. A könyvtárban csönd volt, a közeli falu templomának
harangszava békésen, lassan úszott a langyos tavaszi légben, mint
egy kiterjesztett szárnyú nagy madár, mely lomha lendülettel
hazafelé igyekszik. Magyarok, németek, angolok, olaszok, franciák
hevertek egymás mellett a polcokon, mint álmukból felriasztott
harcosok. A nagy oroszok állottak itt, s néhány polcon a – csaknem
teljes – Napóleon-irodalom, melyet a ház elhunyt ura betegsége
hosszú éveiben figyelmesen, különös érdeklődéssel olvasgatott. A
vendégek e bőség láttán zavartan válogattak a ritkaságok között.
Akadtak itt legrégibb magyar könyvek, aztán Károli Gáspár
Bibliájának egyik első példánya, ötven vagy még több kötetben a
Revue des deux Mondes évfolyamainak teljessége, s minden, amit
államtudományi, bölcseleti, szépirodalmi, földrajzi, történeti
szempontból értékesnek és érdekesnek lehet nevezni s ami elfér
egy nagy magánkönyvtár polcain. A könyvtár élt, nemcsak
díszkötéses remekművek bőrbefagyott sorozata tárult itt a néző elé,
hanem az a nemes rendetlenség a rendezettségben, mely
bizonyítja, hogy a háziak naponta élnek e kincsekkel, a pillanat
szellemi igényének megfelelően emelnek le a polcokról könyveket,
ma egy korabeli Berzsenyit, melynek egyik sora talán felelni tud
nemes pátoszával a pillanat valamely égető kérdésére, holnap egy
kötet Goethét, melynek valamelyik szakasza teljes zengéssel és
erővel válaszol arra, amire a mai ember maga erejéből nem tud
választ találni. Ahogyan nagy háztartások vidéki házaiban jár reá a
háznép a kamra bőségére, úgy fordult be itt házigazda és vendég a
könyvtárba, keresett egy délutánra vagy éjszakára való olvasmányt,
mely megvilágosítja a jelen sötétjét. A könyvtár élt, gazdag volt,
sugárzó, valóságot és jelent alakító ereje volt, s a dunántúli síkság
közepén úgy emelkedett a kupolás könyvtárterem, mint a magyar
szellem egyik bástyája, melyen nem fog az idő.
Válogattak, lapoztak, elfáradtak, szédülni kezdtek. A bőség
szédülése, csömöre volt ez. Mennyi könyv! Lenéztek a magasban
karikázó galéria egyik szögletéből a mély terem földgömbjeire,
hallgatták a harangszót, bámulták a könyvek százszínű villogását a
napfényben, s kezükben egy nemes kötettel, elgondolkoztak.
Valószínűleg mindannyian ugyanezt gondolták. Körülbelül ezt:
– Mennyi könyv, igen! A legjobb könyvek. Egy magyar család
évszázados öntudata és ízlése válogatta ki az európai szellem
bőségéből mindazt, ami jellemez egy népet, pontosan megvilágít és
elemez egy fogalmat, magyaráz egy folyamatot, lelkesít és
gyönyörködtet anyagának és szerkezetének rendkívüli szépségével.
Ez a terem itt, a magyar rónaság közepén, kicsiben vagy nem is
olyan kicsiben magába zárja az európai szellemet. Ebben a
bordóbőrkötetben Vörösmarty súlyos, zsúfolt férfilírájának komor
tárogatószava szól, e sötétbarna kötetekben Tolsztoj viaskodik
ember és társadalom, Isten és teremtmény, háború és béke
problémáival, ezek itt a XIX. század sugárzóan világos szellemű,
könnyű és pontos szavú franciái, s itt pihennek egymás mellett
Goethe és Schiller, a megbékült, nagy és örök riválisok. Egyik
szögletből Voltaire bölcs vigyora villan felénk, Montaigne ravasz-
okos mosolya világít, Dante merev és szenvedélyes arcéle uralkodik
az emberi tájak fölött. Ezek a könyvek mind a legjobbat akarták.
Nemzedékek születtek és haltak el, mindenfelé Európában, hogy
egy család egyik kései hajtása – a művész és az író mindig az
utolsó, a kifejező és befejező egy családban – betűbe rögzítse
tapasztalatait, s a tapasztalatnál is valóságosabb látomásait az
emberi életről és az emberi sorskérdésekről. Minden könyv az
ember és a világ helyzetére, az emberi végzet érthetetlen
törvényszerűségeire akar felelni. S mit segítettek a világon ezek a
könyvek? S mind a többi, a millió és százmillió, mindenfelé a
világban, a londoni, párizsi, berlini, római könyvtárakban, a
könyveknek ez a Csendesóceánja, mely eláradt az emberi lélek
lapályai felett, hogy megtermékenyítse azt, hogy békés rend,
összhang, együttműködés uralkodjék ott, ahol az értelem jótékony
és termékenyítő erejű öntözése nélkül az ösztönök, félreértések és
szenvedélyek által feldúlt, kopár területek maradnak csak, – a
könyveknek ez az özönvize mit is változtatott az emberi világ
felületén? Jobbak lettünk, türelmesebbek? Nem lettünk azok.
Tudtuk-e fegyelmezni az önzést, okos osztozásra bírni a birtokost,
nagylelkűségre az erőszakot? Nem tudtuk. Ezek a könyvek s a világ
minden könyve s minden szó, melyet emberek valaha kőbe véstek,
viaszba karcoltak, papiruszra és pergamenre írtak, könyvbe és
újságpapírra nyomtattak, a fogalmak feltárása és tisztázása, az
emberi szándékok rendszerbe foglalása, jó és rossz meghatározása,
a nagy, áldozatkész szellemek pátoszának lendülete, a jéghideg
meggyőzés tőrvívása, mindez mit segített az embereken? E
pillanatban, míg belélegezzük e békés teremben az európai szellem
légkörét, ezt a hűvös és tisztult levegőt, a világ népei a történelem
legvéresebb, legkegyetlenebb harcait vívják. Minden veszélyben
van, elsősorban az a kultúra, melyet e könyvek magukba zárnak.
Nem, a könyvek nem segítenek.
A harangszó elhallgatott, a vendégek lefelé kászálódtak a
csigalépcsőn. Lehet, hogy két lépcsőfok fordulója között ezt is
gondolták még:
– S mégsem igaz, ha e pillanatban úgy tetszik is, mégsem igaz,
hogy a könyvek nem segítettek. Az emberi szenvedély a tenger,
melynek áradása végtelen s a könyvek – a világ minden könyve –
centiméter magas gátak csak e tenger dagályával szemben. Minden
ezredév egy centiméter. S minden könyv ad valamit a gáthoz, mely
felépül egyszer a szenvedély, az önzés, a butaság, az erőszak, a
tájékozatlanság és a bűntudat óceánjának partjain. Építsük ezt a
gátat: talán ennyi az emberi élet értelme.
Lehet, hogy ezt gondolták. De ezt már nem tudom egészen
biztosan.
 JEGYZETEK

[1]
Cs. Szabó László Ember és könyv című novellája (66-71. oldal) már tartalmazza ennek
a műnek néhány gondolatát.
 TARTALOM
A MESEKÖNYV KIS HERCEGNŐJE
Tormay Cécile A MESEKÖNYV KIS HERCEGNŐJE
A KÖNYV ÉS AZ EMBER
Somlyó Zoltán KÖLTŐK SÁTORA
Radnóti Miklós „A SOK-KÖNYVŰ EMBER VÉDELMÉBEN”
Márai Sándor „SZIGONY JIMMY VESZÉLYBEN”
1
2
3
Radnóti Miklós KLASSZIKUSOK ÉS MODERNEK A
„PONYVÁN”
A KÖNYVEMBER
Ambrus Zoltán KÖNYVMOLYOLY
I.
II.
III.
Kellér Andor JANCOVIUS ÉS A KÖNYVEK
Heltai Jenő A KÖNYVEMBER
Márai Sándor A KÖNYV
1
2
3
4
5
6
Kosztolányi Dezső AZ OLVASÓ
1
2
3
4
5
A KÖNYVEK BOSSZÚJA
 Cs. Szabó László EMBER ÉS KÖNYV
Gyermekrontók
A torlasz
Madárlámpa
Bűnözök
Szombat esti kaland
Heltai Jenő ARAB MESE
Bálint György A KÖNYVEK HALLGATNAK
Szabó Zoltán A KÖNYV ÉS A FALU
Márai Sándor A KÖNYVEK BOSSZÚJA
Pilinszky János A KÖNYVEK KÖNYVE
AZ OLVASÓ ÖNARCKÉPE
Szerb Antal KÖNYVEK ÉS IFJÚSÁG ELÉGIÁJA
Cs. Szabó László EGY OLVASÓ ÖNARCKÉPE[1]
Juhász Gyula A KÖNYVEK ÉS ÉN
I.
II.
III.
IV.
LEGKEDVESEBB KÖNYVEIMRŐL
Kosztolányi Dezső „PETŐFI-KÖNYVTÁR”
Márai Sándor UJJGYAKORLAT
Cs. Szabó László RAKOSGATOM A KÖNYVEIMET
Szabó Dezső BETEG A KÖNYVEK KÖZÖTT
Móra Ferenc LEGKEDVESEBB TANKÖNYVEIMRŐL
Radnóti Miklós A KÖNYV ÉS AZ EMBER
Móricz Zsigmond A MAGYAR SZÉPLITERATÚRA
VIRÁGOSKERTJE
Heltai Jenő AUTOGRAM
Bajor Andor ANTIKVÁRIUMBAN
Heltai Jenő KÖNYVNAP
Móricz Zsigmond A KÖNYV ÉS AZ ÍRÓ A VÁSÁRON
Harsányi Zsolt IDEGEN TOLLALT
BORIS KÖNYVE
Hunyady Sándor A JÓ KÖNYV
Szomory Dezső AZ EMLÉKKÖNYV
 Kosztolányi Dezső BORIS KÖNYVE
Szép Ernő SENECA
Heltai Jenő KATONAKÖNYVTÁR
Molnár Ferenc (RÉGI KÖNYVEK KÖZT KERESGÉLEK)
Karinthy Frigyes VISZEK EGY KÖNYVET
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN
Márai Sándor GONDOLATOLT A KÖNYVTÁRBAN
JEGYZETEK