Milo Tealeaf csillogó szemekkel kémlelte az erdőt.

A nap fényesen sütött, ezen a késő nyári

időben, viszont az erdőben a sűrű lombok miatt sötétség honolt. Milonak, hunyorogni kellet, hogy
lásson tisztán az erdő mélyére. A lombok még zölden tartották magukat, a nyárnak éppen, hogy csak
vége. Milo, a szobája ablakából kémlelte az erdőt. Szerencsésnek érezte magát, hiszen ilyen közel
laktak az erdőhöz, ez egy kincs volt. Mozgást látott. Szűkebbre vonta a szemét és csendben figyelt. Az
erdő csöndjét, néha fakopácsok kopácsolása törte meg, a távolban madarak csiripeltek és békésen
röppentek ágról ágra. A tölgyfák aljában egy kis fehér nyuszi ugrált. Milo minden nap figyelte a közeli
nyúl családot. Apukája arra tanította, ha csendben kivár és meglapul, a világ csodái felnyílnak előtte.
Ezzel a tudattal tette mindennapjait. Ügyelt, hogy a lehető legkevessebbet zavarjon bele, a világ
dolgaiban. Ez a világ Milo számára a faluja volt. Ekkoriban, ez jelentette számára az életet. Nem tudta,
hogy létezik ezen kívül más is, de ha tudta volna se törődött volna vele. Itt megvolt mindene, egy
olyan közösségben élhetett, ahol biztonságban érezte magát. A falu, egy tisztáson helyezkedett el, a
tisztás középén pedig, egy kis, hideg, hegyi patak csordogált. A félszerzetekből álló közösség rendkívül
természet szerető volt. Hittek egy nagyobb erőben, egy olyan erőben, ami a természetben van. Ezzel
álltak szoros kapcsolatban. Tisztelték és féltek tőle. Csak azt vették el, ami létszükséglet volt és amit
lehetett visszaadták a természetnek. Igy tett Milo is. Családjával együtt kertészkedett naphosszat.
Fontos volt számára, hogy a növények szeressenek a kertéjben élni. Gondoskodott róluk és törődött
velük. Csak úgy, minta félszerzetek egymással. Fontos volt a közösségi élet köztük, szinte alig telt úgy
el nap, hogy nem volt valami közös esemény. A faluban, mindenkit névről ismert, mondjuk nem volt
nehéz, alig 30-an éltek ebben a közösségben.

Az első falevél.
Mindig sokat sejtett, ha beköszönt az ősz. Valami mindig változik, a természet öregszik,
magányos és zord lesz. A szél többet süvít az eső meg megálllás nélkül szakad. Mintha a nagyobb
erők tombolnának. Merengett Milo a patak partján heverészve. Fiatalként sok ideije volt, az élet
kérdésein gondolkodni, szülei, már nem tették ezt. Anyával sokat beszélgetett a régi dolgokról, a
vándorlásról és szép tájakról. Hírtelen megint feltámadta szélt. Ahogy Milo az eget bámulta, egyszer
csak szeme elé, egy lassan hulló magányos falevelet sodort a szél puha suhallata. Tudta ez mit jelent.
Ahogy tovább kémlelte az eget, egyszer csak azt vette észre, hogy a szél felerősödik és távolról sötét
baljós felhőket hozz magával Milo békés otthonába.

- Haragszanak ránk ott fent – elmélkedett magában – De hisz mi rosszat tettünk?

Hírtelen lehullt az első pár esőcsepp. Milo az arcán érezte a friss hideg vízcseppeket, felnézett az égre
és az arca teljesen lesápadt. A falevelek százával, ezrével lepték el az eget. A környező összes fa,
hirtelen csupasszá változatott. A félszerzett szíve egyre gyorsabban zakatolt. Körbe nézett maga körül
és egyedül érezte magát, a süvitő szél pedig egyre dühösebben fújt. Az ég leszakadt, hírtelen a teljes
ruhája csurom víz lett. Pánikolt, elvesztette elméje felett az uralmat és rettenetesen félt. Apja
rántotta ki ebből a sokkos állapotból amikor hírtelen erősen megragadta a bal vállát a fiatal
félszerzettnek.

- Fiam! – szolt rá erőteljesen az apja, majd hírtelen magához húzta és átölelte. – Menned kell a
pajtába, anyáddal már mindent bejártunk miattad. Gyorsan, rohanj!

Milo szólni nem tudott, csak hallgatott apjára és a falu közös pajtájába rohant. Futás közben tervezte
körbe néz mit lát, de az eső olyan sárossá tette az oda vezető utat, hogy kénytelen volt a lába elő
nézni minden lépésnél.
Tomboló vihart
Milo tisztán sejtette, hogy nem a vihar miatt kellet a pajtába menekülnie, amikor felnyitotta a
pajta ajtaját, megdöbbenésre nem egyedül volt ott. A félszerzet közösség összes fiatal tagja ott
várakozott. Mindenki arcán a kétségbe esését lehetett látni, csak úgy ahogy ő maga is érzett. A
közösség tagjainak szinte a szíve is egyszerre dobban, így a reakciójuk se sokban tért el. Nem szolt a
barátaihoz, csak ő is bekuporgott közéjük a széna kupac közelében. A vihar monoton csendjét
hírtelen sokkal élesebb zajok törték meg. Olyan hangok, amiket szinte sose hallott. Egy félszerzetett,
aki őszintén, torka szakadtabból síkitani kezd. Egy egyre csak erősödő dobogó hangot, ami mintha
már csak nem az ő fejébe zúgna. A síkitás hallatán a gyerekek egyszerre rendültek össze. Következő
percek számukra maga a pokol volt, olyan borzalmakat hallottak, amiket soha életükben nem
gondoltak volna. A vihar szépen lassan elcsendesült. A jajveszékelések alább hagytak, és a távolban
rakott nagy tűz se lobogott olyan hevesen. Csend ült a falura. Csend, mint régen. A némaságot egy
lassú és félelmetes füttyülés tört meg. Ahogy egy alaknak csízmájának a kopogása egyre közelebb
került a pajta kapujához, Milo és társai sejtették mi következik. A kapu lassú mozgással viszont annál
dermesztőbb hangokkal nyitódót ki az alak előtt. A sötét alak hosszú fekete köpenyt viselt, arc
vonásait nem lehetett kiismerni a rajta lévő korom sötét maszk miatt. Fején egy hosszan eltörülő
kalap volt, amely szintén fekete szín egyik árnyalatát viselte. A kalapon látszott, hogy gyönyörűen
megmunkált bőrből készült kalap. A gyerekek utolsó porcikája is remegett. A titokzatos alak két
kezében két kis tör foglalt helyett, végükről vörös vér csöpögött. Milo soha nem érzett még ilyet.
Mindig is azt tanulta, hogy az egyetlen dolog, ami bánthatja az a természet maga, amely néhol elvesz
néhol pedig ad. Viszont most egy sötét alakot látott, aki elvette tőle a nyugodt világát. Rettenetesen
félt, de haragot is érzett. Szerette a falut és tudta, hogy amik mai napon történtek teljesen
megváltoztatják az életét, nem volt mit veszteni hát. Amikor megérkezett a pajtában, egy fa
villásbotot vett magához a szénák közül. Felált és ezt a fából készült munka eztközt maga elé tartotta,
egyenesen a sötét alakhoz. Az idegen megtorpant egy pillanatra, majd tovább sétált a gyerekek
irányába.

- Állj meg ott! -mondta Milo dadogva, a hangjából bárki felismerte volna, hogy fél – Ne gyere
közelebb!

Ekkor a férfi jobbjával az arcához nyúlt, lehúzta arcáról a maszkot. Egy ember volt, akinek arcát
megszámlálhatatlan seb borította. Az idegen Milo szemébe nézett és mosolyra emelte száját.

Árnyviharok
Milo az ágyában ült és a többieket bámulta. Ez az egyik, amiért szerette az emeletes ágyak
felső részét, jól belátta a szobát és annak történéseit. Páran a központi asztalnál ültek és kártyáztak,
amíg többen az össze függő nagyobb terem egyik sarkában magányosan elvonultak és késeiket
élezgetik. Tipikusan indul ez a nap is, gondolta magában Milo. Az ágya mellet a falban volt egy kis
beugró, ahol a cuccait tárolta. Itt volt egy kis ládikó, amiben az eddigi vagyonát őrizgette, mellette a
fegyverei voltak szépen elrendezve oda helyezve. A polc szerű beugró végén pedig, egy bőrből készült
fekete kalap foglalt helyet. A kalapon meg látszott az elmúlt közel húsz év, bár Milo teste is sokat
tudna mesélni az élete ezen szakaszáról. Arca jobb oldalán egy mélyebb seb húzódott a fülétől
egészen az álláig. Igaz, már évekkel ezelőtt begyógyult a seb a helye, egy életen át ott marad. De ezek
csak sebek, ennél sokkal komolyabb az, amit Milo a lelkén hordoz az évek alatt. A félszerzet élete
során számtalan próbatétel elé nézett. Az ellopott kincsekkel és veszélyes rablásokkal teli évek során
olyan képességeket sajátított el, amiket sosem gondolt volna. Az Árnyviharok között megtanulta,