Johann Wolfgang von Goethe

A zöld kígyó és a szép liliom

 Első felvonás

A színpadon, nagyjából középen a folyó kanyarog. A bal parton áll a Révész kunyhója, tőle nem
messze látszanak a sziklák, ahol a kígyó lakik. Ugyanezen az oldalon – egyelőre rejtve – a
függöny mögött a földalatti sziklatemplom. A túlsó parton – egyelőre láthatatlanul – a majdani
híd és az új Templom.

Első szín: a folyó partján, a Révész és a Lidércek.

A teljes szereplőgárda kórusa:

Nézd a folyót, sötéten habzik.
Rohan medrében, nem pihen soha.
Átlátunk néha a túlsó partra,
születésünk előtt ott várakoztunk.
Ki-ki akkor kel át a vízen
amikor eljött a sora.

Aztán sodor az élet, és elfelejtjük

hogy a folyó túlpartján is van egy világ.
De éjjel átvisz minket az álom
az ismerős partra, hol a szem másképpen lát.

Van kinek a folyó a végső határ

Mi mást adhat még neki az élet
sem híd, sem csónak átjárást nem kínál
hát elvész a túlpart a kétely ködében.

Néha, nagyritkán, mégis:

a Nap erejétől megfut a köd. Megnő egünk
a remény, a hit, csaknem bizonyosság
töri át a felhőt, látni, hogy mégis van túlpart
mely valamit, kínál tartogat nekünk.

Hosszú álom után ekkor felébredhet bennünk

a Szeretet, mely magának semmit sem kér,
de fénylő hidat ver a rohanó folyó felett.
Karcsú finom íve épp a túlpartig ér.

Lidércek: Hé, lusta révésze, ébredj, ébredj!

átkelnénk a folyón, türelmünk nincs
várni nem tudunk, ébredj, hát, ébredj!

Révész: Nem utaznátok tán ti is szívesebben,

mint más tisztességes teremtmény, a Nap fényénél?
Szétzavarjátok az éjjel nyugalmát és csendjét.
Mire való ez a nagy sietség?

Lidércek: Jó ember! Nekünk most kell mennünk.

Nem tudod? Az éj a nappalunk, az éltető elemünk.
Légy olyan jó, és evezz át velünk!

1
Révész: Ha így van, legyen!
Ugorjatok a csónakomba!

Lidércek: Hurrá, induljunk azonnyomba’!

Révész: Az ég szerelmére!
Izgága örömetekkel
felborítjátok nekem a csónakot.

Lidércek: Jó révész!
Üljünk tán csendben?
legyünk nyugalomban, rendben?
Hát te nem tudod,
a lidérc nem ismer nyugalmat, csendet
káosz az eleme
ülni semmi kedve
ha-ha-ha-ha- ha…

Révész: Csak az égieknek köszönhetem

hogy a túlpartra vergődtem veletek…

Lidércek: Köszönjük jó révész!

Szolgálatod díját fogadd!

Testükből aranypénzeket ráznak a csónakba és a partra, aztán el akarnak tűnni. Az aranyak

koppanását zene kíséri, zongora, vagy harangjáték.

Révész: Mit csináltok az ég megáldjon?

A vesztemre törtök!
Ha csak egy arany is a vízbe hull
mivel e fémet a folyó nem szenvedheti
így szörnyű haragra gyúl
hajóstól elnyel engem és titeket
vegyétek vissza a pénzeteket!

Lidércek: Bocsánat, jó révész!

a dolgon most már nem segíthetünk,
amit egyszer a világba magunkból kiráztunk,
vissza nem vehetjük többé,
hát nézd el nekünk.
Isten áldjon öreg!
Révész: Egy tapodtat se!
Addig nem mentek innen el,
míg szolgálatomért tisztességgel
nem fizettek: a föld gyümölcseivel.

Lidércek: Úgy tűnik, röghöz tudsz kötni bennünket.

Ez utálatos!
Mondd hát, mit kívánsz?

Révész: A fizetségem méltányos legyen, mely engem táplálni képes:

Három káposzta, három karfiol és három hagyma legyen!

2
Lidércek: Oh, szörnyűséges követelések!

Révész: Megígéritek?

Lidércek: Iiiiigen, megígérjük, mert muszáj!

Révész: Akkor, békeséggel menjetek.

Lidércek: Ég veleeeeed! (Elmennek)

Révész: Szanaszét a sok veszedelmes arany,

Összeszedem, és a sziklarésbe vetem.
Itt aztán nem akad rá senki.
Így nem tud másoknak bajt okozni.

Ugyanaz a zene vagy harangjáték ismétlődik. (Révész elmegy)

Az arany szellemei:
Aurum, aurum, Nap-szülte fém!
Fényes, csodás érc gyermeke
Árad belőle szüntelen
Folttalan bölcsesség sugárzó heve.

Az ember szereti
Az ember átkozza
Az ember elrejti
Hogy mivel bánik
Egyik sem tudja
Csak a legtisztább ember értheti
Az arany szavát
Hisz az ő szívében is Nap-arany lakik

Napból született alá a Földre

Oda vágyik vissza szüntelen
Az emberi szívben ugyanez a vágy él
Míg egyszer rábólint majd az értelem.

Aurum, aurum, Nap-szülte fém!

Fényes, csodás érc gyermeke
Egyszer az egész Föld Napszívvé válik
Elme és szív régen várt remeke. (Elmennek)

Líra és harangjáték hangzik.

3
Zöld kígyó: Csengő-pengő hangra ébredtem
Mi zavarja vajon a mélység nyugalmát?
Előjöttem hát szilabarlangomból
Hogy megkeressem e furcsa zaj okát.

Itt is, ott is arany villanások!

Fény, végre fény, elönt a vágy
Barlangom sötétjének sóvárgott gyógyszere ez!
Úszom tüzében, a sötétet elfelejtem.
Bátor leszek: az aranyat magamba nyelem.
Óh, az arany csodája!

Csoda ez valóban! Az arany,

most belőlem világít szerte-szét
Az isteni lét fuvallatát érzem…
De ehhez tán több arany kellene még!
Ha fényforrás kívánok lenni
Amim most van, még nem elég! (Elmegy)

Rokonlényeket látok a láp felett

Hozzám hasonlón világítanak
Hozzájuk most odasietek
hátha egy kis fényt vagy aranyat lelhetek

Utoléri a Lidérceket és megszólítja őket:

Kígyó: Jó napot! Úgy vélem rokonok vagyunk

Lidércek: Mi lidércek felfelé törekszünk

Közülünk nem fekszik senki soha
A rokonság távolinak tűnik, lehet hogy mostoha?

Kígyó: Uraságok az aranyesőről hallottak-e

Tudják-e, hogy mi az arany eredete?

Lidércek: Nénémasszonynak lenne rá igénye? (Megrázzák magukat)

Tessék. Fogyassza! Van bőven,
Még szolgálhatunk vele.

Kígyó: Hálásan köszönöm.

Ha bármiben segíthetek
örömmel megteszem értetek!

Lidércek: Kérlek vezess minket a Szép Liliomhoz

Beszélnünk kell vele nyomban.

Kígyó: Kérésteket most nem teljesíthetem

Ő a folyó túlpartján lakik.

Lidércek: Kár volt átkelnünk a folyón?

Hívjuk a révészt vissza!

4
Kígyó: Óh, ti nem tudjátok?
Azt nem lehet.
Ő csak erre a partra hozhat át titeket!
De délben testem hidat formál
s azon átviszlek bennetek!

Lidércek: Jaj, mi napközben nem mutatkozhatunk

az éjjel a mi nappalunk!

Kígyó: Akkor este az Óriás árnyékán kelhettek át

Ő maga tehetetlen
De árnyéka nagy s erős
Sokra, sőt mindenre képes
Napkeltekor, vagy napnyugtakor a legerősebb
Ha felültök nyakára az árnyék átvisz titeket!
Csak magát az Óriást kell megkérnetek!

Oh, csodás, csodás éjszaka ez!

Naperők földnek szánt, valóra vált csodája.
Fény száll alá velem a szakadék sötét mélységeibe
Az ereimben lüktet a győzhetetlen erő:
ha akarom
a világot egy óra alatt megváltoztatom!

De: nem buzog túl bennem a büszkeség?

Akiktől a fény-csoda ered,
mely testemből most a világba tovább árad,
lidércek műve. csalás is lehet
Vagy: a kegyelem tán általuk kíván beteljesedni?
És általam, ki az egész világ gondját
feladatának tekinti?

Milyen érdekes!
Hirtelen újra emlékezem…
Egy barlangra, ahol különös figurák
Papkirályok várakoznak valakire.
Valakire, aki a Teremtés fényét
Sötét termeikbe újra bevezetheti.
Jövök is már,
hátha épp én kellek nekik!

Zene, miközben a régi sziklatemplom megjelenik.

Három király ül, a negyedik a háttérben roskatagon áll.

Arany-király: Honnan jössz hozzánk?

Kígyó: A szikla hasadékából, oh, király,

ahol az arany lakik.

Arany-király: Mit gondolsz mi az, ami az aranynál is pompásabb?

(Az öreg a lámpással belép)

5
Zöld kígyó: A fény!

Arany-király: És mi az, ami üdítőbb a fénynél?

Zöld kígyó: A beszélgetés!

Arany-király: (Öregemberhez fordulva)

Miért jöttél, hiszen van fényünk?

Öregember: Tudod jól, hogy nem szabad megvilágítanom,

azt, ami sötét.

Ezüst-király: Vége lesz a királyságomnak?

Öregember: Később, vagy soha…

Vas-király: Az én időm mikor jön el?

Öregember: Hamarosan…

Vas-király: Kivel lépjek majd szövetségre?

Öregember: A bátyáiddal!

Vas-király: Mi lesz a legfiatalabbal?

Öregember: Ő leül.

A negyedik király:
Nem érzem fáradtnak magam

Arany-király: (Az öregemberhez)

Hány titkot ismersz?

Öregember: Hármat.

Ezüst-király: Melyik a legfontosabb?

Öregember: A nyilvánvaló.

Vas-király: Számunkra is nyilvánvalóvá teszed?

Öregember: Amint a negyediket is tudom.

Negyedik-király: Mi közöm hozzá!

Zöld kígyó: Én tudom a negyediket! (valamit súg az öregembernek)

Öregember: Áldás reád zöld kígyó!

Az idő elérkezett!

(A barlang sötétjében a királyok – mindenki a maga hangszínén, elismétli: az idő elérkezett)

6
A királyok együtt éneklik:
Az idő elérkezett! Az idő elérkezett!
Szívünkben visszhangzik a hívás
Győzedelmes védelmezőnk itt van
Michael ideje elkövetkezett!

A zöld kígyóban a fény

Szeretet-erővé változik
A Templom, mely ősidőktől a fold alatt várakozott
Most a felszínre emelkedik.

A három király ajándékot kínál

Minden törekvő embernek.
Kiknek életében a cél megjelenhet,
hogy a folyón át hidat építsenek.

A túlsó parton vár ránk a Szép Liliom

Igaz Énünket hordozza ő.
Ha majd Michael fénye teljes erőben ragyoghat ismét
Elkövetkezhet az Esküvő.

Az idő elérkezett! Az idő elérkezett!

Szívünkben sosem- volt, új erő,
Michael ideje eljött ismét
Ő a mi győzedelmes védelmezőnk!

Zene. A templom helyett egy kunyhó képe, ahol egy öregasszony áll és sopánkodik.

Öregasszony: Oh, a szemtelen gazfickók, rászedtek megint!

Házam nyugalmának vége,
kutyámat megölték.
Még adósságba is keveredtem.
Mindez miattuk esett.
És mindig akkor történnek szörnyű dolgok
mikor a férjem messze úton jár…
De itt jön már!
Végre megint itt vagy velem!

Öregember a lámpással:
Nem jövök-e mindig, amikor szükség van rám?

Öregasszony: Igaz! De igaz az is,

Mindig akkor kellesz a legjobban
Amikor éppen nem vagy itt.

Öregember: Az élet már csak ilyen.

De mondd hát, mi baj esett?

7
Öregasszony: Két nyughatatlan fickó hozzánk érkezett.
Utazónak néztem őket, rendesnek is,
dacára annak, hogy lidércek voltak.
Hát befogadtam őket.
Látnod kellett volna!
Aranyló falainkat megpillantva
(a lámpák fényétől úsztak sárga fényben)
Mohón nekiestek a kőfalaknak,
nyalogatni kezdték róla az aranyat.
Kiáltozták, hogy nagyon éhesek
mert minden aranyat a zöld kígyónak adtak.
Hízelegtek, bókokat mondtak
míg józanságomat elvették egészen,
adósságukat a révésznek, hogy megfizetem
magam sem tudom miért, de megígértem.

Öregember: Mivel tartozol a révésznek?

Öregasszony: Három karfiollal, három hagymával és három káposztával.

De nincs vége még!
Elmenet a folytonos vihogástól rázkódni kezdtek,
tiszta padlómra aranypénzt szemeteltek.
a buta jószág, egyet megevett
Hát menten vége lett!

Öregember: Vigasztalódj!
Most már itt vagyok, a lámpás,
újra megmutatja varázserejét:
kutyánkat onix kővé változtatom,
és a falaknak a fényt ismét visszaadom.
Te se késlekedj!
A három hagymát, karfiolt, káposztát
a révésznek tüstént elvigyed!
Az onix kutyát pedig
vidd ajándékul a Szép Liliomnak
ha hozzáér, életre kel nyomban!

Mondd, hogy ne bánkódjék!

Megváltása közel
A súlyos csapásokat
tekintse szerencsének!
Mivel: Az idő elérkezett!

Öregasszony: Igyekszem is már, át a folyón

Milyen szép, mikor a zöld kígyó
testéből rajta hidat feszít.
De mondd itthon maradsz-e éjszakára?

Öregember: Nem, asszony nem tehetem,

Még akadt egy kis dolgom,
de előbb a lidércek okozta kárt rendezem.

8
Körbevilágítja a falakat a varázslámpával, melyek ismét aranyfényben tündökölnek.

Öregasszony: Magamra hagysz mindig?

Öregember: Mikor másutt a szükség nagyobb,

Csak akkor teszem.
Induljunk, drágám, gyere!
Ki-ki a maga dolgát tegye!

Az öregember elmegy, az öregasszony pedig magában motyogva siet a kosárral, benne a

zöldségek és az onix kutya

Öregasszony: Előbb a révészhez megyek

Átadom neki a zöldségeket.
Aztán a hídon átkelek
S a Szép Liliomhoz sietek.

Egy hatalmas árnyék magasodik az öregasszony fölé, és az egyik nyúlványa eléri a kosarat.

Öregasszony: Óh, ez a fránya Óriás!

Hát nem ellopott egye-egyet a zöldségek közül?
Ez bosszantó, most mit tegyek?
Ha a kertembe most visszatérek,
A folyóhoz délre oda nem érek,
S a hídról így bizony lekések.

Az öregasszony körülnéz és hangos szóval a révészt hívja.

Öregasszony: Révész! Gyere át!

A lidércek adósságát hozom! (Kis várakozás után a révész megjelenik a parton)

Öregasszony: Jó napot révész!

A lidércek adósságát hozom
De az óriás elvett belőle, tudom.
Ezt holnapra mind pótolom.

Révész: Ezt így el nem fogadhatom.

Amit kapok kilenc órán át egybe kell tartanom
Majd egyharmadát a folyónak adom

Ígérd meg, hogy adósságod holnapig rendezed

S ennek zálogául tedd a folyóba a kezed!

Öregasszony. Ígérem az adósságom megadom

De most vissza nem fordulhatok
A Szép Liliomhoz indulok.

Ezen közben bemártja a folyóba a kezét és elszörnyedve húzza ki.

Öregasszony: Jaj, a gyönyörű kezem fekete lett

És kisebb is, mit tehetek?

9
Révész: Kezed a régi lesz megint,
Ha adósságod megadod!
Ha nem így, ha nem úgy
Holnapra már nem láthatod
Noha munka közben nem érzed majd hiányát!

Öregasszony: Inkább használni ne tudjam,

Csak mások így ne lássanak
Mert elsüllyedek nyomban
Szégyenemben, bánatomban
No de mindegy, úgyis megtartom szavam,
csak előbb elintézem a folyó túlpartján,
amit rám bízott uram.

A folyó szellemei énekelnek:

Megyünk, megyünk, szüntelen a mozgás
Előre, újra csak előre menetelünk
Mindent elsöprünk az útból
ami nem tud mozdulni, játszani velünk
sosem pihenünk, sosem tekintünk hátra
Az útra, mely idáig elvezetett.
Mindig csak tovább, újra csak előre
Nyugtalan lendületünk sosem sző terveket.

Királyságok virágzanak és lehanyatlanak

Emberek születnek felnőnek és halnak
Mi csak rohanunk mindig az óceán fele.
Megsemmisülni, hogy újra megszülessünk
Ebben él a folyó játékos szelleme…

Egyesítjük, amit elválaszt az élet,

És kettéválasztjuk, azt ami egy.
Hullámról, hullámra, mindig csak előre
Míg az óceán dagálya hazafogad végre
Majd újra elereszt.

Öregasszony leroskad a folyópartra és arcát kezébe temeti, a révész visszaevez a túlsó partra.

Zene, egy énekes betét kellene ide, hogy a felvonást lezárhassuk.

10
 Második felvonás

Szín: az öregasszony magába roskadtan ül a folyóparton. Elhangzik a folyó éneke, miközben

lassan elindul a révész csónakja a királyfival a túlsó partról.

A folyó szellemei énekelnek:

Megyünk, megyünk, szüntelen a mozgás
Előre, újra csak előre menetelünk
Mindent elsöprünk az útból
ami nem tud mozdulni, játszani velünk
sosem pihenünk, sosem tekintünk hátra
Az útra, mely idáig elvezetett.
Mindig csak tovább, újra csak előre
Nyugtalan lendületünk sosem sző terveket.

A csónak partot ér, a herceg kilép belőle és szomorúan megáll. A révész csendben visszaevez.

Herceg: A folyó nyugtalan éneke

nem hoz vigasztalást szegény szívemnek
Hisz kegyetlen módon épp attól választ el
akit mindennél jobban szeretek:
a szép Liliomtól
Oh ha szárnyaim lennének
hogy át a folyón hozzá repítsenek!

Öregasszony: Szárnyak, szárnyak!

Ifjú ember ki ne szeretne szárnyakat?
De én mondom neked:
Szárnyak nélkül is lehet!
ha valóban a másik oldalra vágysz
Nos megvan a módja annak is.
A folyón túlra hogyan találsz…

Herceg: Jó asszony!
Mondd el hogyan,
És egész életemben
Hálás adósod leszek!

Öregasszony: Nos ifiúr, figyelj!

Sietned felesleges.
Délben, egy perccel sem előbb,
Mikor a Nap a magasban lebeg
látod ott a sziklák mögött,
megjelenik egy ív a folyó felett.
A zöld kígyó az, ki ilyenkor hidat épít
annak, ki át mer rajta kelni.
Tudd meg, ma én is átkelek
Fontos ügyemben
A szép Liliomot keresem.

Herceg: Hát te ismered őt?

11
Öregasszony: Éppenséggel jól ismerem.
Férjemtől ma ajándékot viszek neki.
Itt van nézd!

Herceg: Milyen szép! Egy kis onix kutya.

Öregasszony: Aki sajnos tegnap még élő kiskutya volt.

Egész addig, míg egy aranytallért meg nem evett.
Két szemtelen lidérc művelte ezt.

Herceg: Akik mégis drágakövet csináltak belőle.

Öregasszony: Nem jól tudod, a férjem műve ez!

Van egy varázs-lámpája
Igen nagy annak az ereje
A sötét sziklát aranyfénybe vonja
Fából ezüstöt, holt állatból becses követ teremt.
De: tudod-e jó uram a szörnyű titkot,
mely a szép Liliomot a túlparton
aranyketrecben tartja?

Herceg: Igen, azt hiszem tudom.

Öregasszony: Hát nem furcsa átok?

Ha ékkövet érint, mint az én kő-kutyám,
az nyomban életre kel.
De minden ami él és lélegzik
keze nyomán halálos álomra lel.

Herceg: Miért is nem vagyok kőből?

Hogy kezéből nyerhetném az életet.
De, akkor nem szerethetném.
Szörnyű a végzet, a mi sújtja őt
És sújt engemet.

Öregasszony: Látod uram, hidat formál a kígyó,

Eljött az idő az átkelésre!

Miközben az Öregasszony és a Herceg elindulnak a hídon, a szép Liliom és az udvarhölgyek

megjelennek a túlparton. A szép Liliom leül és lírával kíséri énekét.

Liliom: Örömre születtem, nyomorúságban nőttem

Elmém ős-öreg, szívem ifjú, érintetlen.
Keserű sors arra vágyni mindörökre,
ami soha nem teljesülhet.
Ennyit akarna velem a végzet?
Létem így örök homály
A teher nehéz, mert érthetetlen.

12
 Szárnyalni szabadon, szegett szárnnyal,
Jég szorításában, hőben égni.
Soha nem gyógyulni, mindig csak sebezni
Lényemből mi a világba árad
csupán ennyi?
A szív amelyben értem szerelem gyullad
veszélyben él, mint molylepke a láng közelében.
Elfogadásom, gyöngéd odaadásom
Átok és gyász sújtja.
halálba visz minden kézfogásom.

Öregasszony: Szomorú-szép a te dalod kedves Liliom

hallatára szégyen fog el a magam
apró bajai láttán,
Jobb felednem őket, a te terhedet látván.
Az uram ajándékot küld neked,
tudok ki ő, a lámpa Mestere.
Onixkővé változtatta a kutyánkat
amikor a lidércek aranya elbánt vele.

Az egyik udvarhölgy átadja a kővé vált kutyát a szép Liliomnak.

Liliom: Köszönöm, jóasszony, őt megérinthetem,

szegény kő, hideg teremtés
rád nem hoz rontást a kezem.
Nem jársz úgy, mint szegény kanárim
aki a sólyom elől menekülve
rejtőzést mellemen keresett.
Amint hozzám ért, holtan hullt ölembe.
Vidd őt magaddal, jóasszony,
férjed tán képes lesz őt is
drágakővé változtatni.

Öregasszony: Szép Liliom, megteszem szívesen.

Ámbár nézd fekete lett és sorvad a kezem.
Később majd ezt is elmesélem
De előbb hallgasd meg az üzenetet
melyet rámbízott az én jó öregem;
Így mondta, hogy türtőztesd bánatod,
Mert a legnagyobb bajt
a legnagyobb boldogság követi.
Tekintsd ezt igaznak,
Mert: Az idő elérkezett.

Liliom: Köszönöm szavad

Amit hordoznak, remélem igaz.

De vajon nem csupán természetünk hiú képzelgése

hogy amikor sokasodnak a bajok
Mi a boldogságban reménykedünk.

13
Liliom dala: Mit ér a sok jel? A halott madárka
és a barátnő sorvadó keze?
A drágakő-kutyának van-e mása?
Hát nem a lámpás küldte őt ide?

Nincs más bizalmasom, csupán a bánat,

nem érzek semmi édes emberit.
A szentély lenn a parton mért nem állhat,
és mért nem épülhet meg már a híd?

Az öregasszony türelmetlenül szemlélgeti a kezét, ezt látva a Liliom elbocsátja.

Liliom: Isten áldjon! Eredj békével!

Öregasszony: Áldás reád, szép Liliom.

Zene, az öregasszony elmegy. A kígyó megjelenik.

Zöld kígyó: Köszöntelek!

Azért jöttem, hogy elmondjam neked
Hamarosan teljesül a prófécia
A Templom felépült!

Liliom: De a föld színére még nem emelkedett.

Zöld kígyó: Igaz, még a föld mélye rejti.

De rátaláltam a királyokra,
s ők mindent elmondtak nekem

Liliom: Mikor jönnek már a felszínre?

Zöld kígyó: Hamarosan, meglehet

mert elhangzott az üzenet:
Hogy az idő elérkezett!

Liliom: Oh, ez maga csoda

Másodszor hallom e szavakat
Bárcsak hallanám harmadszor is.

A kígyó elmegy, leszáll az est, megjelenik a herceg, karján sólyommal

Liliom: Tapintatlan vagy uram,

hogy elém hozod a vérengző madarat
mely képes volt kanárim életét kioltani.

Herceg: Kérlek, e bűntelen teremtést ne vádold,

Kedves Liliom, kivédhetetlen végzetünk
mely sújt téged, és sújt engem is:
hogy életem nélküled kell élnem,
nem a sólyom bűne ez!
Nézd: az onix kiskutyát
kő-hideg tetszhalálból meleg ölelésed hozta ki.

14
 S itt állok én, a férfi, kit érted szerelem hevít
s kit ha te is szeretsz,
élete kedvéért, magadtól távol kell tartani.
Nem! Tovább ezt el nem viselem!
Ha érintésed halálos,
meghalok hát, legyek élettelen.
Ki tudja, közelséged, így tán mégis élvezhetem!

A herceg Liliom felé rohan, aki kinyújtott kezével megállítani próbálná őt. Érintése nyomán az
ifjú élettelenül zuhan a földre.

A szép Liliom három udvarhölgye:

Oh, istenek!
Gyönyörű ifjú, daliás idegen,
túl messzire mentél!
A végzet nem hajol meg tudatlan nyomásnak,
csillagod sem segíthet már ezen.

Adja az ég, hogy a vezérlő szellemek

kik sorsukban hordják az ember céljait,
a végzetbe gyógyító szálakat fonva, levegyék rólad
pusztító játékod következményeit.

Zene, a kígyó gyűrűbe fogja a Herceg testét, a Nap lemenőben van.

Kígyó: Ki keríti elő a lámpásos embert

Mielőtt leáldozik a Nap?

Öregasszony sopánkodva berohan.

Öregasszony: Elvesztem, tönkrementem.

Nézzétek: elsorvad a kezem.
Sem a révész, sem az óriás nem visznek át,
mert adósa vagyok a víznek.
Hiába kínáltam száz fej káposztát
és száz fej hagymát,
csak a hiányzó három kell nekik.
Kígyó: Hagyd most a magad baját
És próbálj itt segíteni
Ez talán rajtad is segít
Siess, ahogy csak bírsz.
Keresd a lidérceket
Ha sietnek, az óriás még átviszi őket
És ők megtalálhatják a férjedet

Öregasszony elrohan. A kígyó türelmetlenül tekintget körbe és felkiált:

Kígyó: Óh sólyom, hála néked

Hogy a Nap utolsó sugarát
Tükörként e körbe vetíted.

Az öregember lámpással a kezében megjelenik.

15
Liliom: Jó öreg! Áldott legyen jöveteled.
Áldott legyen a vezérlő szellem
aki a szükség órájában téged idevezetett.

Öregember: A lámpa szelleme hozott, szépséges Liliom.

Hogy segíthetek-e rajtad, még meg nem mondhatom.
Mert tudd meg: végzet dolgában
igazi segítség úgy jöhet csupán
ha egy ember, erejét mások erejével összekötve
bátran belép a Lehetetlenség Kapuján.
De a lámpának még dolga lesz ma itt
Mielőtt a Nap a láthatár fölé emelkedik.

Az Öregember belehelyezi a halott kanárit a kígyó által alkotott körbe, majd lámpáját a herceg
teste fölé tartja. Ekkor egy hanghatás kezdődik, egyre hangosabb, majd újra elhalkul, ez vezeti
színre a törpéket és a tündéreket.

Törpék: A lámpa szólított ide minket

a pusztulást megállítani.
Az élet drága szerveiből
nemesfémet, drágaköveket gyártani.

A kristály erejét oltjuk az izmokba

vassal töltjük a vérereket
a vesékből réz legyen
s a szívből arany,
így nem vész el semmi abból,
ami életre rendeltetett.

Tündérek: Mi finom hálót szövünk a test köré

visszafogjuk az elszálló életet,
mely a világéterbe visszaolvadni vágyik.
Benne a vég hordozza a kezdetet.
De a lámpa ma mást parancsol:
egy reményszálon még ott függ ez a földi élet,
az anyag kínos álmába
valami újat látszik oltani.

(Elmennek, közben az öregember felszólítja a víz szellemeit)

Öregember: Óh, víz szellemei

Kérlek ti is segítsetek!
(Szünet, majd emelkedett hangon)

Öregember: Az átváltozás végbement!

Zöld kígyó: Védő-gyűrűmnek többé dolga nincs.

Szabad vagyok, és képes
sorsomról szabadon dönteni!

Öregember: És döntésed mi légyen?

16
Zöld kígyó: Feláldozom magam,
mielőtt feláldoznának.
De te ígérd meg,
hogy egyetlen követ
sem hagysz a parton.

Öregember: Ami elkezdődött tehát tovább mehet.

A sosemvolt munka:
Liliom, érintsd meg a kígyót bal kezeddel
És jobboddal érintsd meg a szép Herceget!

A három udvarhölgy:
Megmozdult! Él a herceg!

Öregember: Él bizony!
De lelke messze jár még.
Még nem tért vissza hozzánk.
Kedves Liliom, kérlek
még ne öld meg őt.
Nézd csak, mi történt barátunkkal, a kígyóval!

Liliom: Teste ezernyi ragyogó drágakővé hullott.

Öregember: E kövekből épül majd új híd a folyó felett.

Kérlek Liliom, és ti, kedves lányok
minden drágakövet itt összegyűjtsetek!
De egyse vesszen el
Hordjátok mind a partra
A folyónak visszaadjuk
Hadd örvendezzenek a víz-szellemek.
Én majd alvó hercegünket segítem az úton.
Gyertek mind:
Az idő elérkezett!

Liliom: Mikor érkezünk el, ő is

és mi mind,
az áhított Templom küszöbéhez?

Öregember: Most már kimondhatom:

Hamarosan, szép Liliom
mert mindenünnen visszhangzik a hívás:
Az idő elérkezett!

Mennydörgés, sötétség, mindenki kórusban énekli:

Az idő elérkezett, az idő elérkezett!

Újra világosság támad.

Révész: Áll a híd a folyó felett!

Öregasszony: S a Templom a föld mélyéből felemelkedett!

17
Révész: Nincs miért tovább révésznek lennem.

Öregasszony: Soha nem leszek többé a lidércek adósa, a kezem is gyógyul már.
Nő, és lassan fehéredik.

Színre lép az Öregember, a Herceg , a liliom, és a három udvarhölgy.

Öregember: Itt jönnek a lidércek, asszony, bocsáss meg nekik!

Megjelennek a lidércek.

Öregember: Az arany, mit zavarón szerteszórtak,

a kígyó testébe került,
és ezzel egy csodás, új fejlemény sikerült:
egy csodás, régen várt átváltozás,
mely hamarosan beteljesül.
Lidércek, ne féljetek,
a mi ünnepünk ma közös veletek:
Minden adósság kiegyenlíttetett.
De azért viselkedjetek!

Lidércek: Alázatosan kérünk bocsánatot

minden tréfáért,
minden zavart szülő tettért.
A mai naptól nekünk is megújult az élet,
s méltán tehetünk szent ígéretet.

Öregember: Úgy legyen!

Most nyissátok ki
az öreg templom ajtaját,
hogy az új templomba átvezessen minket
a túlsó partra az új hídon át.

Zene szól, a lidércek szétnyitják a függönyt, és tartják mindaddig,

amíg mindenki rálép a hídra, és eléri a templom küszöbét.

Öregember: Három erő uralkodik a Földön:

A bölcsesség (megjelenik az Aranykirály),
A fény (megjelenik az Ezüstkirály),
És az erő (megjelenik a Vaskirály)
(A negyedik király visszahúzódik)

Vaskirály (átadja kardját a Hercegnek):

Balra tedd a kardot, jobb kezed szabad legyen!

Ezüstkirály (átadja a jogart):

Legeltesd a nyájat!

Aranykirály (koronáját a Herceg fejére teszi):

Ismerd meg a Legmagasabbat!

18
Herceg: Drága Liliom, újjászülettem!
Szerelemmel és szeretettel telve
Hites feleségemnek kérhetlek-e?
(Az Öregemberhez fordul)
Barátom és Mesterem!
Azt mondtad nekem,
három erő uralkodik a Földön:
én rátaláltam a negyedikre,
ez a Szeretet!

Öregember: Királyom, a szeretet nem uralkodik.

Többet tesz százszor annál: teremt.
Hódolat illeti mindezért a kígyót,
kinek áldozatából híd született.
A másik világ előttünk megmutatkozik,
a zárt kapu megnyílt és beengedett.
A szép Liliom, ki sorsrontó erők
hálójából ma megszabadult,
királynője lett egy ifjú, és igaz királynak.
A fénylő jövőbe már tudottan épülhet belé a múlt.

Mindenki kórusban:
Dicsőség és hála a kígyó áldozatának!

Király: Úgy van, tisztelettel üdvözöljük őt,

amint átkelünk a testén, az új hídon.

Öregember: Ami lehetségessé vált, hát legyen!

Kórus: Az idő elérkezett! Az idő elérkezett!

Mindenki a háttérbe húzódik, a révész a hosszú lapátjával visszaballag és a közönség felé fordul:

Révész: Igaz lenne mindez?

Méltán kérdezhetitek.
Tisztelt teátrumos emberek!
Én azt mondom nektek:
Igaz! Igazabb az igaznál!
Vonjátok már el szemetekről a fátylat!
Lássatok végre!
Legyen otthona életetekben ennek az igazságnak.
Mert ez a végső, legmagasabb igazság,
itt, a Földön csak általatok lehet azzá!

Zene.

19