Bolberitz Pál

A bűn ne m más, mint vétség az igazság ellen.

Egy marosszéki kiskapu félfáján ez a felirat olvasható: Hogy az igazság a kapun kívül hű
pártolást nyerjen, a hamisság béjüll pisszenni se merjen. A hagyományban élő parasztember így
örökíti át ősei felfogását, hitét, amely szerint, ha nem őrzi minden erejével a legszűkebb, a legint i-
mebb közösségben, a családban, a „benti világban” az Isten által teremtett rendet, akkor a kapun
kívül, a „kinti világban” sem érvényesülhet az az Igazság, amely ennek a világrendnek az ember
számára gondolatban, szóban és tettben megnyilatkozó tartalma és tükre.
Amint a kaput, mint a kinti és az intim benti világ határát - az ókori világban is - sokszor őr-
ző állatok, a gonoszt távoltartó kapuőrző lények védik, úgy - figyelmeztet a felirat is, a hamisság -
az igazság kijátszása - itt bent, az általam irányított és uralt mikrovilágban pisszenni se merjen, mert
a Teremtő által ránk hagyományozott törvény, az igazság az esendő ember világában ugyanúgy
pártolásra - hű pártolásra - szorul, ahogyan a föld művelésre. És a földnek a művelése szent tevé-
kenység, mert Isten rendelte azt számunkra, ez az amiért a föld művelője, a parasztember ölre
megy, ha megakadályozzák benne.
A kapun belüli világ, az udvartelek, a belsőség a hagyományban élő ember számára az élet
nevet is viseli, az életet pedig az Igaz Istentől kapta. A kapu felirata tehát az egyes ember felelőss é-
gét jeleníti meg az egész iránt, szűkebb és tágabb értelmű közössége iránt. Minden hagyomány fe l-
tételez egy eredeti, tökéletes, időtlen, örök létezőt, amelynek-akinek-tükröződése, leképezése a mi
nem tökéletes és időbeli világunk és létezésünk. Ez a kettős természet archaikus felfogása, égi és
földi, szellemi és anyagi természet, s az utóbbi csak akkor bír va lódi igaz létezéssel, ha az előbbire,
vagyis a transzcendensre irányul.
Az őseredeti, az isteni a valódi, az igaz, tehát léte maga az igazság. A közösség eredetijét a
magasabb rendű világba tartozónak gondolták - ezen a feltételezésen alapult tagjaik identitása és
önképe, amely nélkül nem közösséget, csupán valamiféle vad hordát alkothattak volna. A közösség
tehát működik és értelmezhető marad, amíg tisztában van azzal, hogy az eredeti másolata, s mint
ilyen, egyéni és kapcsolódik a transzcendens valósághoz.
Cselekedetei magasabb rendű aktusokhoz igazodnak, azokból nyerik jelentésüket, igazolá-
sukat, és legitimációjukat. Keresztény kultúránkban Istenképiségünk - amely nem anyagi mivol-
tunkban, hanem szellemiségünkben nyilvánul meg - különösen megköveteli azt, hogy ne vétsünk az
eredeti minta ellen. János apostol a harmadik isteni személyt Pneuma thész alétheias-nak, az Igaz-
ság Szellemének nevezi. Alétheia az ókori világ egyik meghatározó fogalma: sokszor igazságnak,
fedetlenségnek fordítják - eredeti jelentésében a felejtés ellentéte, visszaemlékezés egy valaha me g-
nyilvánult, rejtett Igazságra - , amelyből Heidegger, a XX. sz. filozófiai gondolkodása számára me-
rőben új kategóriát hozott létre, a tisztás-t, amely nem maga az igazság, hanem az a hely, állapot,
lehetőség, ami fedetlenségénél, nyíltságánál, el- nem-rejtettségénél fogva teret enged az igazság
megnyilatkozásának. A fény csak a tisztáson érvényesülhet maradéktalanul.
Jézus, a második isteni személy - Világ világossága, Igazság Napja - önmeghatározása sze-
rint: Út, Igazság, Élet. A Teremtő tehát az emberek világában ezekkel az egymástól elválaszthatat-
lan fogalmakkal nyilvánítja ki önmagát, azt is mondhatjuk, az Igazság többszörösen is kinyilatko z-
tatott isteni attribútum. Aki tehát vét az Igazság ellen, az Isten-képiségünk, Isten ellen vétkezik (torz
képei vagyunk annak, aminek eredendően lennünk kellene).
Az igazság így szakrális és abszolút feltétlen, transzcendens eredete folytán, és mint abszo-
lútum sohasem irányulhat valami ellen, csak emberi törekvések, cselekedetek irányulhatnak ellene.
Hasonlóképpen az igazság kimondása sem lehet soha más, mint egy szakrális, feltétlen és abszolút
princípium - érték, törvény - kinyilvánítása, felszínre emelése az ember világában. Mindannyian
távol vagyunk azonban az igazság létnyíltságától, mivel a megkülönböztetés képessége homályoso-
dott, tűnt el bennünk:megkülönböztetése annak, ami jó és rossz, valódi és nem valódi, helyes és
helytelen, igazság és létrontás.

1
 A kereszténység a lét megromlásáról és megújulásáról szóló (ezoterikus) tudás. Jézus tanítá-
sa kizárólag a lét elhomályosodott középpontjának átvilágítása. (Hamvas) A homály elfogadása, a
tudatos irányultság és cselekvés az igazsággal, mint abszolútummal szemben, a relativizálás, az
értékek megkérdőjelezése, vagy állandóságuk tagadása, nem más, mint a szakrális centrum elfed é-
se, a homály sötétséggé fokozása: rombolás.
A létrontó erők sohasem szerették a szakrális centrumot, amely az ember számára biztos kiinduló-
pont és a visszatérés bázisa, ezt a centrumot - szellemi otthonunkat - kell folyamatosan megkérdője-
lezni, tagadni, vagy nevetségessé tenni ahhoz, hogy anyagi világunkon túl lelkünket, szellemünket
is uralják. Szimbolikus példája ennek a törekvésnek Jézus a Sátán általi megkísértése.
A kérdés számunkra csupán az, hogy elfogadjuk-e ezt az elhomályosodott állapotunkat,
vagy pedig Jézus követésével tudatosan törekszünk a homály áttörésére, a létnyíltság tisztásának
nap- mint-nap történő felfedésére.