A légzés és a tüdő

A légzés (respiráció) általános meghatározás szerint egy organizmus és a környezete

közötti gázcsere. A belégzéssel (inspiráció) juttatjuk oxigénhez a sejteket, a kilégzéssel
(exspiráció) pedig eltávolítjuk a salakanyagot. A tüdő (pulmo) élettani szerepe a
belélegzett légköri oxigén véráramba juttatása és a vérben szállított szén-dioxid
légkörbe juttatása.
A tüdő páros és lebenyes szerv, amely a mellüregben helyezkedik el. A tüdőt mély
hasadékok osztják lebenyekre. A jobb tüdőnek három, a balnak két lebenye van. A
mellkas csontos vázát a gerincoszlop, a szegycsont és a bordák képezik, ez utóbbiak
védik a tüdőt és a szívet. A bordák között a külső és a belső bordaközi
izmok tapadnak, a mellüreget alulról a rekeszizom határolja. A tüdő saját izomzat
hiányában nem képes önálló működésre, a légzést a külső és belső bordaközi izmok és
a rekeszizom munkája teszi lehetővé a mellhártya segítségével, amely belső lemezével
a tüdőre tapad, másik lemezével a mellkas belső falára és a rekeszizomra simul.
Belégzéskor a rekeszizom és a bordaközi izmok összehúzódnak, a tüdő kitágul, ezért a
benne lévő nyomás lecsökken, ezáltal levegő áramlik a tüdőbe. Belégzéskor a mellkas
megemelkedik és tágul, a rekesz lesüllyed, és a hasfal kissé elődomborodik. A tüdő
térfogata megnő, az orrnyílások kitágulnak (a belégzés rendszerint az orron át megy
végbe), a hangrés kiszélesedik, hogy minél nagyobb levegőmennyiség befogadását
tegye lehetővé. Kilégzéskor a megfelelő izmok ellazulnak, a bordák lesüllyednek, a
rekesz megemelkedik, és megszűnik a hasfal elődomborodása, továbbá csökken a
mellkas térfogata. A légzőizmok működése és a mellkasi nyomásváltozás kiszorítja a
belégzett levegőmennyiséget, és biztosítja a hangképzéshez szükséges légáramlást. A
légzés automatikus, a nyúltvelői légzőközpont irányítja. Belégzéskor a hangszalagokat
a lehetőségekhez mérten távol tartjuk egymástól, a nyelvet elernyesztjük, és a lágy
szájpadot leengedjük, hogy minél nagyobb legyen a csatorna a levegő számára.
A kilégzés az izmok elernyedésének következménye. A bordák saját súlyuk és a
gravitáció, a rekeszizom pedig a hasüregi szervek nyomása miatt tér vissza eredeti
helyzetébe. Kilégzéskor a glottális terület kisebb. Az akaratlagos légzőmozgásokat az
agykéreg irányítja. Mindkét szakasz időtartamát és a térfogatváltozás nagyságát
akaratlagosan megváltoztathatjuk, agykérgi irányítás alá vonva az agytörzsi működést.
A légzőmozgások gyakorisága (normális körülmények között) felnőtteknél percenként
16-19 között van. A tüdők levegőkapacitása 4,5-5,5 liter; egy férfi totális
levegőkapacitása 5-5,5, esetleg 6 liter lehet.
A tüdőben a térfogat csökkenése miatt megnő a nyomás, ennek hatására a levegő
kiáramlik a tüdőből. Vagyis míg a belégzés (inspiráció) aktív izomműködést kíván meg,
a spontán (nem erőltetett) kilégzés (exspiráció) passzív folyamat.

Többféle légzést különböztetünk meg. Ha a légzés célja kizárólag az oxigéncsere,

akkor élettani vagy néma légzésről beszélünk. Néma légzéskor a levegőfelvétel az
orron át történik, és a levegő ott is távozik, ekkor átlagosan mintegy 500 cm3 a ki- és
beáramló levegő mennyisége. Beszédlégzéskor a levegőfelvétel gyakrabban szájon
vagy egyszerre szájon és orron át történik, a levegő pedig - a hangképzéstől függően -
szájon vagy orron át távozik (van továbbá még éneklégzés is). Az áramló levegő
mennyisége lényegesen nagyobb beszédlégzéskor, mint néma légzéskor. A
hangosságtól függően a levegőmennyiség mintegy 1000-2000 cm3 között ingadozik.
A beszédhangok aktuális képzésekor ennek a levegőmennyiségnek egy kis részét
használjuk fel; a toldalékcsőben áramló, modulált levegő térfogatának becsült értéke
nőknél 40-60 cm3, férfiaknál 60—80 cm3. A belégzési fázis kialakításában a bordaközi
izmok és a rekeszizom különböző aktivitással vehetnek részt, ennek megfelelően
megkülönböztetünk: hasi, mellkasi, mellkasi-hasi és kulcscsonti légzést.
Élettani, hangképzési szempontból legkedvezőbb a kombinált mellkasi-hasi (más
megnevezésekkel: technikai, vegyes, rekesz-) légzés. Kifejezetten kóros és későbbi
hangképzési zavarok forrása lehet a kulcscsonti légzés, mely erőltetett légzés mellett
az egész vállöv emelkedésében nyilvánul meg. Fiziológiás nyugalmi légzés közben a
mellkas és a hasfal együttmozgása figyelhető meg. A hangadáskor a mellkas belégzési
fázisa még tart, amikor a hasfal már megkezdi kilégzési mozgását. Ezt a folyamatot a
mellkasi-hasi légzés élettani aszinkronizmusának nevezzük.
A spontán vagy élettani (automatikus) légzés vegetatív működés, az idegrendszer
szabályozza. Mivel a légző mozgásokat harántcsíkolt izmok végzik, a légzés
akaratlagosan is szabályozható. Ennek segítségével tudjuk például visszatartani a
levegőt, szándékosan felfüggeszteni a légzést. Ugyanakkor a légzés reflexes gátlása
történik például nyeléskor.
A beszédlégzés mindenekelőtt abban különbözik az élettani légzéstől, hogy a belég-
zés időtartamához képest jóval nagyobb a kilégzés időtartama, s az ezalatt távozó
levegőmennyiség teszi lehetővé a beszédképzést. A belégzés időtartama viszont
megrövidül. A hang tartama, intenzitása, folyamatossága és szabályossága a
légzőmozgások függvénye. A nők többsége mellkasi légzést használ beszéléskor, a
férfiak legtöbbje pedig hasi légzést. Az előadóművészek, színészek ez utóbbi
légzéstechnikát kell hogy megtanulják munkájukhoz. A hasi légzést bárki elsajátíthatja,
tökéletes használatát azonban csak hosszú gyakorlás eredményezheti. A helyes légzés
külsőleg abban látható, hogy a beszédképzéskor a légzés nem igényel erőkifejtést,
természetes, és nem merev.
A légzési (respirációs) térfogat nyugalmi helyzetben kb. 0,5 liter, de a tüdő teljes
térfogata ennek mintegy a tízszerese, átlagosan kb. 5 liter. Erőltetett belégzéssel még
további levegőmennyiség lélegezhető be, illetve erőltetett kilégzéssel a respirációs
térfogaton túl további levegő lélegezhető ki.
A légzés be- és kilégzés (légzési ciklus) folyamatos egymásutánjából áll. Másképp
lélegzünk azonban nyugalmi helyzetben, és másképp beszéd vagy énekhang képzése
közben. Normál élettani légzés esetén egy légzési ciklus idejének mintegy 40%-át
teszi ki a belégzés, míg 60% a kilégzés időtartama. Beszédlégzés esetén, azaz beszéd
képzésekor (vagy énekléskor) ugyanakkor rövid belégzésre van szükség, hogy ne
szakadjon meg hosszú időre a kommunikáció, és hosszú kilégzésre, hogy hosszabb
közléseket is el tudjunk mondani egy levegővel. Beszéd közben előfordulhat, hogy a
belégzési idő a légzési ciklusnak csak mintegy 10%-át teszi ki, míg a kilégzési idő
(amely alatt a beszédet létrehozzunk) a 90%-át. A légzési ciklus ideje is megnyúlhat a
beszédben, akár többszörösére is (lásd az alábbi ábrát). Minél hangosabban beszélünk,
annál több levegőre van szükség a hangképzéshez.

Nemcsak a légzés üteme, de a be- és kilélegzett levegő mennyisége is különbözik. Míg

élettani légzéskor átlagosan kb. 0,5 liter levegő áramlik be és ki, beszédlégzés esetén
ennek mintegy a kétszerese (vagy még több). Eközben természetesen ugyanannyi
levegőt használunk fel élettani célokra, mint nyugalmi légzéskor. Míg az élettani
légzés közben a mellkas és a rekesz mozgásai egy időben (szinkronban) zajlanak,
beszéd esetén időben eltolódik a két izomcsoport mozgása (belégzéskor a mellkas
még tágul, mikor a rekesz már visszahúzódik).Beszéd közben a levegőt lassan
engedjük ki, bizonyos értelemben öntudatlanul visszatartjuk a lélegzetünket. Ha nem
így lenne, egy-két szónál többet nem tudnánk egy levegővel kiejteni, illetve nem
A gége

A légcső (trachea) mintegy 11 cm hosszú, részben merev, részben rugalmas cső. 16–
20 C alakú porcból áll, amelyek egymás felett helyezkednek el, a nyitott részükkel a
gerinc felé. Ezeket egy hajlékony membrán köti össze. A légcső alul kétfelé ágazik a
főhörgőkre, majd ezek tovább osztódnak a hörgőkre. A hörgők hörgőcskékre ágaznak,
majd ezekhez kapcsolódnak a léghólyagocskák. A tüdőben a tüdőhólyagocskák és az
azokat behálózó hajszálerek falán keresztül diffúzióval cserélődik ki az oxigén és a
szén-dioxid. A tüdő kivezető csöve a légcső (trachea). Falazatát részben C alakú
porcok, részben simaizommal átszőtt kötőszövetes, hártyás lemezek alkotják. A 10—
12 cm hosszú cső tetején helyezkedik el a gége (larynx).
A gége (larynx) a felső légutak módosulata, a nyak elülső-középső részében található,
a légcső és a garatüreg között. Elsődleges szerepe a légzésben való részvétel, de
lényeges élettani funkciója az is, hogy a légutakat lezárja, és ez által megvédje a
táplálék bejutásától nyelés közben. A gége emellett olyan szelepként is funkcionál,
amely kontrollálja az alsó légutakban áramló levegő nyomását, ezáltal lehetővé teszi
a fonációt (zöngeképzést). A gége vázát porcok alkotják, inak és izmok hálózzák be,
felületét nyálkahártya borítja. A gége viszonylag mozgékony szerv: különböző
mértékben mozog előre-hátra, le és fel, összefüggésben a hozzá kapcsolódó szervek
(pl. garatüreg, légcső, nyelv) mozgásaival. A gége vázát a külső gégeizmok rögzítik a
nyelvcsonthoz, a garatizmokhoz és a szegycsonthoz.
A gége a gyűrűporccal (cartilago cricoidea) ízesül a légcső tetejére (a legfelső C alakú
porcára). A gyűrűporc pecsétgyűrűhöz hasonlít, melynek kiszélesedő része hátrafelé
néz. A gyűrűporcra illeszkedik a H alakú pajzsporc (cartilago thyroidea), a gége
legnagyobb porca, amelynek elülső „éle” a nyakon jól kitapintható ún. ádámcsutka –
emögött erednek a hangszalagok. A pajzsporc nem mereven illeszkedik kétoldalt a
gyűrűporcra, hanem előre és hátra tud mozogni. A gyűrűporcon, hátul, helyezkednek
el a kannaporcok (cartilago arytenoidea), a gége egyedüli páros porcai. Ezek három
irányban L alakúak: az oldalsó nyúlványhoz izmok csatlakoznak, az elülsőhöz a
hangszalagok. A kannaporcok a gyűrűporchoz ízületesen csatlakoznak, és bukó-
billenő-csúszó-forgó mozgást végeznek. A gége tetején a falevél alakú gégefedő
porc (epiglottisz) a nyelvcsont, illetve a nyelvgyök mögött indul, ez biztosítja a gége
lezárását a táplálék elől.
Az ábrán a gége felépítése látható: elölnézet (balra) és hátulnézet (jobbra) (érdemes
további ábrákat keresniük a neten, amiken jobban látszik a a gége felépítése 3D-ben)
Az álhangszalagoknál (plica ventricularis) és a hangszalagoknál (ligamenta vocale)
beszűkül a gége, felettük a szélesebb pitvar (vestibulum laryngis), alattuk az újra
kiszélesedő szubglottális üreg látható. A hangszalagok közötti
rést hangrésnek, glottisznak nevezzük, innen származik a szubglottális (glottisz, azaz
hangrés alatti) jelző az ez alatti képletekre.
A pitvar nyálkahártya alatti rugalmas falát egy trapéz alakú membrán képezi, ennek az
alsó, szabad széle az álhangszalag. A gége alsó részében található két háromszögletű,
rugalmas lemez, melynek felső szabad széle maga a hangszalag. Vagyis mind a
hangszalagok, mind az álhangszalagok a gége belső falát borító lágyszövetek
kitüremkedései, nyálkahártyaredők.
A hangszalagok a gége két oldalán elhelyezkedő betüremkedések a gége terébe.
Mivel a gége a légutak egy szakasza (folytatása lefelé a légcső, felfelé a garat), a
levegő be- és kiáramlását a hangszalagok helyzete (vagyis hogy milyen mértékben
nyúlnak be a levegő útjába, esetleg lezárják azt) befolyásolja. Légzés közben a
hangszalagok nyitva vannak, biztosítva a levegő átáramlását. Minél intenzívebb a
belégzés, annál tágabbra nyílnak a hangszalagok, a kilégzéshez azonban kisebb nyílás
is elegendő.
A hangszalagok kötőszövetes izomnyalábok, amelyeknek egyik vége a pajzsporc belső
falához, másik végük a kannaporcokhoz csatlakozik. A hangszalagoknak a pajzsporcon
rögzült vége nem mozdul el. A hangszalagok mozgatását, beállítását a kannaporcok
mozgatásával, illetve a gége izomzatával végezzük (a kannaporcokat hangszalag-
beállító porcoknak is hívják). A hangszalagok felett találhatók az álhangszalagok,
amelyek ugyancsak a kannaporcokhoz kapcsolódnak, így azokkal mozognak. A
hangszalagok erős zárása esetén összeér velük a két álhangszalag. A valódi és az
álhangszalag-párok között pedig a Morgagni-tasak található. Az álhangszalagokat
(egészséges hangképzés esetén) nem használjuk hangadásra.
Az alábbi ábrán a hangszalagokat felülnézetből látjuk belégzéskor (a test eleje van
felül):

Abból adódóan, hogy a gége beszűkül a hangszalagoknál, itt, a glottiszban a levegő

áramlása felgyorsul. A Bernoulli-törvény azt mondja ki, hogy egy közeg áramlásakor a
sebesség növelése a nyomás csökkenésével jár. A glottiszban ennélfogva kisebb a
nyomás, mint felette és alatta.
A hangszalagoknak három mozgása figyelhető meg. Az első a vízszintes mozgás,
levegővételkor a hangszalagokjelentős eltávolodása egymástól, amely hangképzéskor
a hangszalagok záródását jelenti. A második a függőleges mozgás, amely
hangképzéskor maga a hangszalagrezgés. A harmadik típusú mozgás szabad szemmel
nem látható; ez a szél-éli eltolódás. Tulajdonképpen a hangszalagokat borító
nyálkahártya finom mozgása ez, és a zöngehang létrehozásának alapfeltétele. A
hangszalagokon található nyálkahártya önálló mozgással tömíti a hangszalagok közötti
részt, ezzel megakadályozza, hogy a hangszalagok közötti területen a légáramban
turbulencia (rendezetlen, örvénylő mozgás) jöjjön létre. Ez a turbulencia ugyanis a
tiszta zöngehang helyett fúvó jellegű zörejt eredményez. A szél-éli eltolódás
vizsgálata stroboszkóppal lehetséges (5. ábra). Hangszalagrezgéskor a beidegző izmok
megváltoztatják a hangszalagok hosszát, formáját és rezgő tömegét. A hangszalagokat
a belső gégeizmok mozgatják.
A hangszalagok többféle helyzetben lehetnek, és változatos működésre is képesek,
amelyek közül néhányat a beszédben is felhasználunk. A hangszalagoknak a
legáltalánosabban ismert és kihasznált, minden nyelvben megjelenő hangképzési
módja a zöngeképzés vagy más néven fonáció. Ennek alaptípusa az
úgynevezett modális fonáció, ami azt jelenti, hogy a hangszalagok kváziperiodikusan
(azaz majdnem teljesen azonos időközönként ismétlődve) rezegnek, de más fonációs
típusokat is megkülönböztetünk (ezekkel most nem foglalkozunk). Amit (modális)
zöngének hallunk, az a hangszalagok ciklikus nyitódása-záródása, azaz az ismétlődő
glottális ciklusok.
A zöngeképzésnek a ma legáltalánosabban elfogadott elmélete, a mioelasztikus-
aerodinámiás elmélet szerint a hangszalagrezgés öngerjesztett rezgés. A
hangképzésben a rezgő rendszer (a rezgő hangszalagok) egy energiaforrásból
származó és pótlódó energiát szabályoz (a levegőáramlást), ez az energia biztosítja a
rendszer rezgését. Fonáció során a hangszalagokat összezárjuk, a tüdőből kiáramló
levegő pedig felgyülemlik alattuk. Amikor a felgyűlő levegő nyomása (a szubglottális
nyomás) elég nagy ahhoz, hogy legyőzze a hangszalagok ellenállását, felnyitja azokat.
Amint a hangrés megnyílik, az alatta lévő levegőnyomás csökken, a hangszalagok
rugalmassága következtében a hangszalagszélek ismét érintkeznek, és a hangrés zár.
A folyamat addig ismétlődik, amíg a hangszalagok fonációs állása és a levegő-
utánpótlás ezt lehetővé teszi. Lássuk ezt a folyamatot, azaz egy glottális ciklus
lezajlását részletesebben is!
Egy glottális ciklus fázisai balra hosszmetszetben, jobbra elölnézetből (Forrás: Seikel–
King–Drumright 2010: 236. Figure 5-5) -- az ábrákat alulról felfelé kell követni!
A panel: A hangszalagok összezárnak, emiatt a levegő nem jut tovább. A felgyűlő
levegő miatt a zárt glottisz alatt megnő a nyomás.
B és C panel: A növekvő nyomás elkezdi szétnyitni a hangszalagokat.
D panel: A hangszalagok szétnyílnak (abdukció).
E panel: A hangszalagok nyitva vannak. Mivel a hangszalagok rugalmasak, az
egyensúlyi, vagyis a nyugalmi helyzetbe való visszatérésre törekszenek, azaz
visszazáródnának. Ezt a kiáramló levegő nyomása miatt nem tudnák megtenni.
Azonban a szűk keresztmetszet miatt a glottiszban érvényesül a Bernoulli-törvény.
F és G panel: Visszaesik a nyomás, ezért a hangszalagok újra összezáródnak
(addukció). A levegő kiáramlása azonban nem szűnt meg, így a folyamat újrakezdődik.
Az ábrán az is látható, hogy mind a hangszalagok nyitódása, mind a hangszalagok
záródása alulról felfelé történik. Az ábrasor nem mutatja, de a zönge létrehozásakor a
hangszalagok hosszanti irányban is rezegnek.
A hangszalagok nem aktívak a zöngeképzésben (azaz a hangszalagok rezegnek ugyan,
de nem a saját aktivitásuk miatt). A hangszalagokat az őket mozgató kannaporcok
zárják össze, majd a fonációt a levegő kiáramlása, vagyis a szubglottális (hangrés alatti)
nyomás tartja fent. Mindezt az aerodinamika (Bernoulli-törvény) és a hangszalagok
szövetének rugalmassága teszi lehetővé. A hangképzés alapja a fonáció, azaz a
zöngeképzés, amely úgy határozható meg, mint a hangszalagok működésének
következményeként a gégében generált akusztikai energia (beleértve a zéró energiát).
Fiziológiai szempontból a hangszalagok fonációs mozgása a kannaporcok előretekintő
csúcsának közeledéséből és a kannaporcok közötti terület záródásából áll. A hangadás
előfeltétele, hogy ez a hangszalagállás a tüdőből kiáramló légáramlással egy időben
következzen be, ugyanis a levegő nyomásának megfelelően a hangszalagok közel-
periodikus rezgésbe kezdenek. Teljes szélességükben részt vesznek az áthaladó
levegő hatására a rezgő mozgásban. így jön létre a zönge, amely a magánhangzók és a
zöngés mássalhangzók képzésének alapja. A hangrés ciklikus zárása-nyitá- sa—zárása
mintegy 80—150 ms-ot vesz igénybe (Stevens 1998). Megkülönböztethető az ún.
mormolt zönge, ez a félig hangos beszédre jellemző (Su- bosits 1982). A mormolt
zöngénél a levegő nyomása kicsi, s a hangrés sem záródik össze teljesen. A zöngés
mássalhangzók képzésekor fojtott zöngét tapasztalunk. Ekkor a zöngé- re mintegy
„rátelepszik” a mássalhangzók zöreje, amely módosítja a beszédhang hangzását.
Az alaphang frekvenciája, azaz az f0 értéke attól függ, hogy a hangszalagok rezgő
tömege hogyan változik. A hangszalagok tömegét nem tudjuk változtatni, de azt igen,
hogy mekkora része rezeg a hangszalagoknak. Függ még a hangmagasság a
hangszalagok hosszától és feszességétől is. Minél nagyobb tömegben, illetve
hosszabb terjedelemben rezegnek a hangszalagok, annál alacsonyabb frekvenciájú a
hang. Minél nagyobb mértékben feszítjük meg a hangszalagokat, annál
magasabb frekvenciájú a keletkező hang. Mindehhez hozzájárul még a szubglottális
nyomás mértéke is, ha nagyobb a nyomás, magasabb frekvencia hozható létre, illetve
a hang ereje is nagyobb lesz.
Folyamatos beszéd esetén a hangszalagok akusztikai vizsgálatában a hangmagasságon
(FO) túl elemzik a hangszalagrezgések frekvenciaingadozásának mértékét (ez a jitter,
%-ban adják meg), a hangszalagrezgések amplitúdóingadozásának mértékét (ez a
shimmer, dB-ben adják meg), valamint a zönge és a levegőáramlási zörej arányát (ez a
jel/zaj viszony, dB-ben adják meg). A 2. táblázat négy női beszélő
hangszalagrezgésének ezeket a jellemzőit mutatja (ugyanazon mondat zöngés
hangjainak elemzése alapján; a mondatot minden beszélő tíz alkalommal mondta be,
havonta egy alkalommal).
Ugyanazon hang esetében az amplitúdó alakulását a hangerősség befolyásolja. A
frekvencia, az amplitúdó és a fázis adja a hangszalagrezgés alapismérveit. A frekvencia
a hang magasságát, az amplitúdó a hangerőt, a fázis pedig a hangszínezetet alakítja.
Ezek szoros összefüggésben vannak egymással. A hangerő fokozása például lerövidíti
a befejező fázis tartamát. Mivel a férfiak hangszalagjai hosszabbak, mint a nőké és a
gyerekeké, az ő alaphangjuk frekvenciája általában alacsonyabb. A női hang átlagos
hangmagassága 223 Hz, a férfihangé 126 Hz.
A gége működése a hormonális rendszerrel is összefüggésben van. A hormonrendszer
nagy változásai ennélfogva hatással vannak a hangra, a mutálás és az öregedés mellett
más olyan életszakaszokban is, amelyeket jelentős hormonális változás jellemez (pl.
menstruációs ciklus, terhesség). Mutáláskor a hormonális átalakulás és a gége, illetve a
hangszalagok méretnövekedése együttesen okozza a hang mélyülését. Időskorban a
hormonális változás mellett a porcok, izmok, nyálkahártyák stb. állagának módosulása
vezet a hang megváltozásához, egészséges öregedés esetén is.

A HANGINDÍTÁS
Azt a módot, ahogyan a zöngeképzés kezdetét veszi, hangindításnak nevezzük. A
hangindítás jellegét tekintve lehet: leheletes, lágy, feszes, kemény és préselt. A
leheletes hangindítás során a hangszalagok közelednek egymáshoz, de nem érintik
egymást. A hangrés zárása elégtelen, a hangadás levegőpazarló. A hangadás előtt
gyakran megfigyelhető a [h] hang megjelenése, más megfogalmazásban kis
leheletszerű zörejt hallunk, amely gyorsan csengő hangba csap át. Ez a fajta
hangindítás bizonyos hangszalagbetegségekre és -bénulásokra jellemző. Lágy
hangindítás esetén a hangszalagok puhán közelednek egymáshoz, elérik a
középvonalat, és létrehozzák a hangrés kielégítő zárását. Ez a hangszalagok óvatos
nyitásának-zárásának eredménye. A kilégzett levegő nyomásának fokozatos
erősödésével arányosan fokozódik a hangszalagrezgés. Ezt a hangindítási formát
tekintjük a kívánatos, fiziológiás hangindításnak. Feszes hangindításról beszélünk,
amikor hangadás előtt a hangszalagok határozottan közelednek egymás felé, és
tökéletesen zárják a hangrést. A feszes hangindítás használata is fiziológiásnak
tekinthető beszédben: magánhangzóval kezdődő szavak elején vagy énekléskor (a
lágy hangindítás túlsúlya mellett). Kemény hangindítás során a hangszalagok hirtelen
összecsapódva, feszesen zárják a hangrést. Alkalmazása csak kivételes esetekben
elfogadható, hosszabb távon a hangszalagok károsodását okozhatja. Préselt
hangindítással a hangszalagok szinte egymáshoz nyomódnak, a gége megemelkedik. A
hang mély, érdes, recsegő. A hangindítást pszichés tényezők is befolyásolhatják; öröm
vagy csodálkozás kifejezésekor gyakoribb a lágy, míg például a türelmetlenség vagy a
félelem kemény hangindítással járhat.

Suttogás.
A suttogás tehát a beszéd természetes formája, a beszédképzésnek egyfajta
lehetősége, ami számos oknál fogva válhat szükségessé a kommunikáció
folyamatában. (A suttogás nem azonos a leheletes hangképzéssel [angol terminussal:
’breathy voice’], ez utóbbi esetben ugyanis a hangrés néhány mm-es keskeny,
hosszanti háromszög alakban nyitott. A suttogás sokkal intenzívebb, mint a leheletes
hangképzés.) Suttogás úgy keletkezik, hogy a középvonal felé közelített
hangszalagszélek között áthaladó levegő súrlódik. Ekkor a hangrés hangszalagok
közötti része szorosan záródik, a kannaporcok közötti rész pedig háromszög alakban
nyitva marad. A glottális szűkületen turbulens levegőáram távozik (Esling-Harris
2003), ami ebben az esetben a beszédhang képzéséhez szükséges forrást adja (10.
ábra). Ez a fajta hangforrás tipikusan a toldalékcső alsó részében keletkezik, ami azt
jelenti, hogy suttogáskor mindig van egy jelentős préselés, az álhangszalagok is kissé
lefelé és befelé nyomódnak, ezzel mintegy „leszorítják” a hangot. Ez eredményezi azt,
hogy a létrejövő beszéd teljesen zörejes, és
jelentősen alacsonyabb nyomású, mint a
megfelelő normális fonációjú beszéd. Míg
normál hangszalagrezgés esetén a glottális
terület mintegy 60-95%-át használjuk ki,
suttogás esetén mindössze 25%-át.
Suttogáskor megváltoznak a hangszalagok
feszülési és rezgési viszonyai, a rezgés maga
aperiodikus, jellegzetes „dörzszörejek” (A
turbulens levegőáramlás következtében
létrejövő zörejkomponensek tarkítják a
suttogott mondatról készült hangszínképet)
tarkítják, amelyek a csökkent szubglottikus
nyomásnak és a nagyobb elhasznált
levegőmennyiségnek (is) a következményei.
A suttogás akusztikai következményei jellegzetes különbségeket mutatnak a normál
ejtéshez képest.
A suttogás is tartalmazhatja a hangsúlyviszonyokat, sőt az érzelmek kifejezését is.
Mindez úgy magyarázható, hogy az intenzitásváltozás, a formánsok frekvenciájának
és sávszélességének alakulása eredményezi a magasságbeli változás vagy a hangsúly
élményét (Krull 2001).
A HANGSZALAGMŰKÖDÉS
SAJÁTOSSÁGAI
Az emberi hangtartás képessége minősíti a beszélő beszédtechnikáját. A hangtartás az
egy lélegzetvétel utáni légzéssel létrehozott zöngeképzési időtartam (rendszerint
valamilyen magánhangzó ejtésével) azonos hangmagasságon és azonos hangerővel. A
hangtartás függ a hangerőtől és kisebb mértékben a testnagyságtól és
légzéskapacitástól. A felnőttek hangtartása általában 20-25 másodperc; a gyermekeké
rövidebb. (Gyakorlott énekesek hangtartása 40-50 másodperc is lehet.)
A hangerő mindenekelőtt a légzésmechanizmus szolgáltatta légárammal kapcsolatos,
a hangszalagok rezgése alatt létrejött kilégzési erőnek a függvénye; a szubglottikus
nyomástól függ. Csakjól záródó hangszalagok mellett fokozható megfelelő mértékben.
Hangadás alatt a szubglottikus nyomás fokozódása következtében nagyobbak a
rezgésamplitúdók, s ez a hangerő növekedéséhez vezet. A hangerő változásakor a
hangszalagok rezgésfolyamatai is változnak.
A hangregiszter fogalma az orgonaregiszter fogalmából származik; az orgonán ez egy
olyan kapcsolóberendezés, amellyel a különböző sípsorok levegővel áramoltatását
szabályozzák. A regisztert főként az énekhang jellemzésére használják. Ugyanazon
hangsorok képzésekor a fejen és a mellkason szubjektíve és objektíve érzékelhető
eltérő vibrációs körzetek felelnek meg. Megkülönböztetünk mell-, közép- és
fejregisztert (és nőknél az ún. füttyregisztert, ez utóbbi igen magas hangokat
koloratúrszoprán énekesnők képesek énekelni). A már említett falzett (falsetto)
regiszter a fej regiszternek piano formája; lényegében egy különleges
énekhangképzési technika. A társalgóbeszédben is megtalálható a három
alapregiszter, bár csak a mell- és a középhangot tekintjük természetesnek. Itt említünk
meg egy másik sajátos énekhangtechnikát, a jódlizást, amely a mell- és a fejregiszter
igen gyors váltakoztatásának eredménye (rendszerint egy magánhangzó vagy egy [j]
mássalhangzóval alkotott hangkapcsolat segítségével). A jódlizás esetén több a
felhang, mint normál énekléskor.
A hangosztály az egyéni hangmagasság és a hangszínezet-különbségek függvénye. Az
újszülöttek még csak egyetlen hangmagasságon tudnak kiabálni, ez 440 Hz (Bie- salski
1973). Férfiaknál a basszus, a bariton és a tenor hangot, nőknél az alt, a mezzoszoprán
és a szoprán hangosztályokat szokás megkülönböztetni. A hangosztályoknak
megfelelő frekvenciaterjedelmet tekintve vannak bizonyos eltérések mind a hazai,
mind a nemzetközi szakirodalomban. A frekvenciatartománynak és a hangszalagok
hosszának az adatait a 3. táblázat összegzi (Tarnóczy 1945; Frint—Surján 1982;
Biesalski 1973 alapján). A hangszalagok növekedése az életkor függvénye; a
pubertásban a hangszalagok biológiai változása, a normális mutálás eredményeképpen
a fiúk hangszalagjai mintegy 10 mm-t, a lányoké kb. 3-4 mm-t növekszenek
(Habermann 1980). Az ember által létrehozható legmélyebb hang 43 Hz, a
legmagasabb pedig 2349 Hz (ez utóbbi a legmagasabb szopránhang, a d4). A nők és
férfiak énekléskor általában a 85-1400 Hz közötti hangokat használják. A mély hangú
énekesek rezonanciás üregei tágak, nagyobb kiterjedésűek, a magas hangúaké sokkal
szőkébbek.
A beszédhangfekvés az a frekvenciatartomány, amelyben természetes körülmények
között beszélünk, a zöngeképzést megvalósítjuk. Ajellemző beszédfrekvenciák nőknél
185—247 Hz, férfiaknál 103-146 Hz (Schultz- Coulon 1980); de a beszédhangfekvés
ezekhez képest változhat (a férfiaknál az alsó határ 90 Hz, a nőknél a felső határ pedig
260 Hz is lehet). A gyermekhang átlagos beszédhangmagassága 260 Hz.
A hangszalagok rendkívül mozgékonyak, a különböző állásokat a 6. ábra szemlélteti. A
zöngésen belü l megkülönböztetjük a normális (zöngés), a recsegő (angol terminussal
’creaky’) és a falzett (falsetto) képzést; a zöngétlenen belül pedig a zéró fonációt és a
levegős (hehezetes) hanggenerálást (ezeknek különféle kombinációi is gyakran
előfordulnak). A falzett általában, mint különleges énekhangképzési technika
ismeretes. A két szélső állás a teljesen nyitott (tág) lélegző állás (1) és a csukott, a
zárállás. Létezik egy szűk lélegző állás (2) vagy fúvó állás is, amikor a hangszalagok kb.
30°-os szöget zárnak be. így lélegzünk nyugalmi állapotban, a beszédben azonban a
zöngétlen mássalhangzók képzésére is ezt a hangszalagállást használjuk fel. A tág és
szűk lélegző álláson kívül a hangszalagok számos közbülső helyzetet foglalhatnak el
hangképzés közben. A h-állás (3) (vagy hehezet) esetén a hangszalagok annyira
közelednek egymáshoz, hogy a tüdőből kiáramló levegő a hangszalagszélekhez
súrlódik (a rés kb. 10°-os szöget zár be), és ez egy többé-kevésbé hallható zörejt
eredményez.A suttogó állás (6) esetében a hangszalagok majdnem teljesen zártak, a
hangrés hangszalagrésze zárt, a levegő csak a porcrészen tud áthaladni egyfajta
súrlódási zörej kíséretében. Ha hangot képezünk, akkor az így létrejött hangok mind
zöngétlenek. A zárállás esetén a hangszalagok a kannaporcok szoros érintkezése
következtében zárnak, levegőáramlás ilyenkor nincsen (4). A hangszalagzárt a
feltorlódott levegő felpattinthatja, és ennek következtében kattanásszerű zörej
hallatszik. így jön létre a gégezárhang, amely a magyarban hallható ugyan néha, de
nem beszédhang (lásd kemény hangindítás). Számos nyelvben azonban beszédhang. A
zöngeállás (5) esetén a kannaporcok érintkeznek, a hangszalagok ennek
következtében zárt alkotnak, befedik a szubglottikus területet, így a hangrés alatt
feltorlódik a levegő, s ez a feltorlódott levegő- nyomás pattintja fel a hangszalagokat
(megszaggatja a levegőáramot). A legújabb kutatások szerint a hangrés különböző
formációkat is
felvehet, és ez
magyarázza az egyes
nyelvek hangzóinak
képzésében
tapasztalható
jelentős eltéréseket.
A toldalékcső
Az artikulációs csatorna vagy más néven toldalékcső a gége feletti hangképző
szervek (szupraglottális üregrendszer/ ’szupraglottális üregrendszer’, ami a hangképző
terület helyzetét hangsúlyozza) összefoglaló neve (a foniátriában tubuláris
rezonátornak nevezik.). A hangszalagrezgés következtében kialakult hanghullám a
gége alatti és a gége feletti üregekbe kerül, és rezgéseit átviszi ezekre az üregekre.
(Úgy is fogalmazhatunk, hogy a toldalékcső a saját rezgéseit mintegy rákényszeríti a
primer gégehangra.)
A toldalékcső becsült hossza nőknél 14,1 cm, férfiaknál 16,9 cm. A zárt toldalékcső (a
hangszalagoktól az összezárt fogakig) térfogatát átlagosan 130 cm3-re becsülik a
nőknél és 170 cm3-re a férfiaknál.A toldalékcsőben mozgó vagy mobilis
beszédszervek (pl. alsó állkapocs, lágy szájpad) és mozdulatlanok vagy immobilisak (pl.
kemény szájpad, fogak) is vannak.

A toldalékcső három üregből áll: a garatüregből (pharynx), az orrüregből (cavum

nasi vagy cavum nasale) és a szájüregből (cavum oris vagy cavum orale).
A garatüreg (pharynx) kb. 12 cm hosszú (nőknél 6,3 cm, férfiaknál 8,9 cm.), felfelé
szélesedő, tölcsér alakú üreg, amely kapcsolatban van a gégével, a nyelőcsővel, az
orrüreggel, a szájüreggel, valamint kétoldalt a fülkürtön keresztül a középfüllel vagy
dobüreggel. Bár fiziológiailag nem osztódik részekre, a szomszédos üregek közelsége
alapján a felső részét orrgaratnak, a középső részét szájgaratnak, az alsó részét
gégegaratnak nevezik. A garat üregében mozgó beszédszervek nincsenek, így azon
túlmenően, hogy hozzájárul a rezonanciához, legfeljebb a nyelv hátrahúzódásával
hozható létre szűkület a garatban, amely faringális réshangot eredményez.
Az orrüreg (cavum nasi vagy cavum nasale) lefelé fokozatosan táguló üreg, amelyet
az orrsövény oszt szimmetrikusan két részre. Beszédszervek nem találhatók benne,
akkor játszik szerepet a hangképzésben, ha a nyelvcsap (lásd alább) kinyílik, és a
kiáramló levegőt átengedi az orrüreg felé. Így nazális vagy nazoorális hangok jönnek
létre. A szájüreg (cavum oris vagy cavum orale) tölti be a legfontosabb szerepet a
hangképzésben, mivel a legtöbb artikulációs mozdulat vagy gesztus ezen belül
történik. A szájüreg alakját elsősorban az alsó állkapocs és a nyelv módosítja.

Az ajkak (e. sz. labium, t. sz. labia) mozgásáért több arcizom együttes működése felel.
Az ajkak segítségével létrehozott hangzókat
általánosságban labiális beszédhangoknak nevezzük. Az alsó és a felső ajak nem
egyenlő mértékben mozog, az alsó ajak nagyobb erőt tud kifejteni, és nagyobb
sebességgel mozog, valamint az ajakzár létrehozásában is ez végzi a munka nagy
részét. Az alsó ajak egy mozgó artikulátorhoz, az alsó állkapocshoz (mandibula)
kapcsolódik, azzal együtt mozog, ennélfogva gyors mozdulatokra képes. Az ajkak
működése nem egyformán lényeges a mássalhangzók és a magánhangzók
képzésében. A mássalhangzóknak viszonylag kis része esetén jut jelentős szerep az
ajkaknak, míg a magánhangzóképzésben minden esetben meghatározó, hogy az ajkak
összehúzódnak, esetleg előrecsücsörödnek vagy éppen széthúzódnak.
A fogak (dentes) aktív szerepe egyes mássalhangzók létrehozására korlátozódik, bár
természetesen a teljes szájüregi rezonancia kialakításában szerepük van.
A felső fogíny vagy fogmeder (lat. alveolus) ugyancsak mássalhangzók létrehozásában
játszik aktív szerepet. Mivel ez nyilvánvalóan mozdulatlan beszédszerv, a nyelv
megemelkedő elülső részével (lásd alább) alkot zárat, rést vagy más akadályokat.
Tekintettel arra, hogy egyes beszédhangok képzésében sajátos szerepet tölt be,
a fogmeder mögötti területet szokás megkülönböztetni a hangtanban, annak ellenére,
hogy anatómiai szempontból ennek nincs jelentősége. Ez a posztalveoláris terület.
A szájpadot (palatum) két részre osztjuk, a kemény szájpadra (7-9, palatum durum) és
a lágy szájpadra (10, palatum molle, velum, velum palatinum).
A nyelvcsap (más néven ínycsap vagy ínyvitorla, lat. uvula) a lágy szájpad
folytatásaként a garatba belógó csap alakú képződmény, amely bizonyos nyelvekben
(a magyarban nem) mássalhangzók képzéshelyeként is szolgál. A leggyakrabban
azonban az uvulának azt a képességét használják ki a nyelvek, hogy a lágy szájpad és
az uvula együtt mozogva le tudja zárni az orrüreget. Passzív helyzetben az uvula
becsüng a garatba, ilyenkor a levegő szabadon áramlik ki mind a szájüreg, mind az
orrüreg felé. Amikor az uvula hátrafeszül a garatfalnak, az orrüreg irányában nem tud
távozni a levegő. (Nyeléskor is ez történik, hogy az étel ne juthasson az orrüregbe.)
Az alsó állkapocs (mandibula)– mint láttuk – kapcsolódik az alsó ajakhoz, másrészt a
nyelv (beszédszerv) és az alsó fogsor alapjaként is funkcionál, vagyis ezeknek a
képzőszerveknek a működéséért is részben az alsó állkapocs felel.
A nyelv (lingua) a legfontosabb beszédszervünk, a legtöbb beszédhang létrehozásában
szerepet játszik. Ez valójában egy igen erős izomköteg, amely belső és a külső
nyelvizmokból áll. A külső nyelvizmok a gége általános helyzetét határozzák meg, míg
a belső nyelvizmok a finom artikulációs mozdulatokért felelnek. A két izomcsoport
szoros együttműködésben dolgozik a beszédképzésben. nyelvhegyet és a
nyelvperemet.
A nyelv hegye (apex linguae) igen kicsi, kevés hang artikulációjában játszik szerepet
(pl. [r]), ezeket apikális hangoknak nevezzük.
Sokkal jellemzőbb, hogy a nyelv peremével (más szóhasználatban nyelvpárkány,
lat. corona linguae) képzünk beszédhangokat. Ilyen, koronális mássalhangzókat
általában úgy hozunk létre, hogy akadályt képezünk a nyelvperem és a vele szemben
lévő fogsor és/vagy fogíny segítségével. Ilyenek például a [d t n l]. Ugyancsak ide (a
12-hez) tartozik az az ejtésmód, amikor a nyelv elejének alulsó részével képezünk
akadályt. Ezt a fonetikában retroflex ejtésnek hívjuk, ami arra utal, hogy az akadály a
nyelv elejének megemelésével és visszahajlításával jön létre (retro ~ vissza, flex ~
hajlékony). Ugyanezt a jelenséget más nyelvtudományi területek (pl. finnugrisztika,
nyelvtörténet, dialektológia) kakuminálisnak nevezik (lat. cacumen 'orom', vélhetőleg a
nyelv emelkedésére utal). Retroflex ejtés a magyar köznyelvi beszédben nem jellemző,
de nyelvjárásokban találkozhatunk vele.
A nyelvhát (dorsum linguae) nagy felület, amelyet megemelve a szájpadhoz tudunk
közelíteni, vagy akár hozzáérinteni. A nyelvháttal képzett hangokra a dorzális jelzőt
alkalmazzuk. A nagy felületet szokás több részre osztani, ennek megfelelően 13. a
nyelvhát elülső része = predorzális, 14. a nyelvhát középső része = mediodorzális, 15
= posztdorzális terület.
A nyelvgyök (radix linguae) a nyelv alapját képezi, a garatüreg felé húzódva szűkíti
annak terét.