L. J.

Wesley
Karma

Az metrólejáró lépcsőjén üldögéltem, a megszokott és már rettentően lelakott táblámmal.

Segíts! Még te is lehetsz a helyemben!
Ez persze a letöbb embert halálra idegesítette. Elképzelni nem tudták, hogy az utcára
kerüljenek, éhezzenek. Nem érdekeltek. Csendesen, egyetlen szó nélkül ültem a lépcsőn, és
vártam. Ha valaki pénzt dobott az előttem heverő, szakadt sapkába, megköszöntem neki. A
legtöbben persze nem vették a fáradtságot, hogy segítsenek, javarészt csak átnéztek rajtam.
Fiatalokból álló csoport tűnt fel az aluljáró túlsó felében. Előre tudtam, hogy meg fognak
találni.
Igazam volt. A csoportból hárman leváltak és megálltak előttem, a többi pár méterrel
arrébb mosolyogva várta, hogy mi fog kisülni ebből.
– Mi van, büdös a munka? – rúgott bele egyikük, egy hosszú, szőke hajú srác a sapkámba.
A benne lévő pár forint elgurult, de nem kaptam utána. Inkább szemmel tartottam a hármast.
– Na, süket vagy? – kiáltott rám egy másik, aki ugyan szintén szőke volt, de rövidre
vágták a haját.
– Gyertek már! – kiáltott nekik valaki a rájuk várakozó társaságból.
A hosszú hajú villantott egy gonosz mosolyt, majd egy hirtelen mozdulattal a mellkasomba
talpalt. Elterültem a földön, és bár fájt a rúgás is, és az esés is, nem adtam ki hangot. Egy pár
pillanatig a hátamon hevertem, vártam, hogy folytatják-e amit elkezdtek, de nem érkezett
újabb fájdalom. Feltápászkodtam, még láttam őket a sarkon, ahogy röhögve elszaladnak.
– Jól van? – lépett hozzám egy fekete, hosszú hajú lány, miközben próbáltam összeszedni
a szétszóródott pénzem.
– Megmaradok – eresztettem el egy halvány mosolyt.
– Miért hagyta magát?
– Ha szembe szállok velük, akkor rosszabbul járok – vontam meg a vállam. – Többen
voltak, ráadásul fiatalabbak és erősebbek, mint én.
– Gazdag seggfejek voltak, akik azt hiszik, hogy nekik bármit lehet – rázta mérgesen a
fejét.
– A karma majd elintézi.
– Maga hisz’ az ilyenekben? – nézett rám kérdőn.
– Én vagyok rá az élő példa. Régen olyan voltam, mint ezek a srácok – intettem arra,
amerre a támadóim elfutottak. – Gazdag, arrogáns, felelőtlen. Enyém volt a világ. Nézz rám
most.
– Mi történt? – érdeklődött kedvesen.
– Hosszú történet.
– Van időm – telepedett mellém a lépcsőre.
Csodálkozva ránéztem, majd mesélni kezdtem.
Alig húsz éve még egy nagyvállalat vezérigazgatója voltam. Magas fizetés, hatalmas ház,
menő sportkocsi, dögös titkárnő, kerek fenekű feleség. Mindenem megvolt. Viszont nem
voltam jó ember. Nem érdekelt, hogy mi történik a világban, nem érdekelt, hogy mások
esetleg szenvednek, éheznek. Csak az érdekelt, hogy egyre több és több pénzt tudjak
felmutatni. Bárkin és bármin képes voltam keresztül gázolni ennek érdekében. A legjobb
barátom is így járt.
Ő és én… nem is tudom, hogy mondjam. Olyanok voltunk egymásnak, mint a testvérek.
Mindent tudtunk a másikról, még a kellemetleneket is. Én voltam ott vele, amikor először
ment prostihoz, ahogy ő is ott volt, amikor először bevonultam elvonóra az alkohol
problémáim miatt.
Az üzleti életben viszont nem kereszteztük egymás útját. Én az építőiparban voltam
érdekelt, ő meg valami informatikával foglalkozó céget alapított. Máig nem tudom pontosan.
Ahogy egyre jobban beszippantott minket az üzlet, úgy kezdtünk kicsit eltávolodni
egymástól. Már nem beszéltünk szinte naponta, volt, hogy hetekig nem is gondoltunk a
másikra, legalábbis én nem.
Egy nap aztán rámcsörgött, hogy a barátnője, aki építészként végzett, munkát keres, és arra
gondolt, hogy esetleg behívhatnám egy interjúra, legyen némi sikerélménye a lánynak, még
ha nem is kap munkát tőlem. Belementem, miért is ne tettem volna, a barátom szívességet
kért.
Pár nappal később, a világ leggyönyörűbb nője lépett be az irodámba. Leesett az állam,
percekig meg se tudtam szólalni. Az interjú során csak azon gondolkodtam, hogy miként
történhetett meg az a szégyen, hogy az én kocka haverom egy ilyen nővel van. És persze
azon, hogy vajon meg tudom-e valahogy szabadítani a ruháitól.
Felvettem. Akkor is felvettem volna, ha nem néz ki olyan istenien. Attól a perctől kezdve,
hogy munkába állt, azon ügyködtem, hogy valahogy megszerezzem magamnak. Mindent
elhanyagoltam. A feleségem, a szeretőm, a céget. Négy hónapon keresztül folyamatosan
csaptam neki a szelet, végül célba értem.
Egy céges bulin történt. Nem ittam, de a lányba folyamatosan utántöltöttem a poharát.
Amikor már kellően részeg volt, úgy döntöttem, hogy bepróbálkozom, és megcsókoltam.
Viszonozta. Úgy tapadt a számra, mint fuldokló az oxigén maszkra. Villámgyorsan felvittem
az irodámba, és az asztalomon estünk egymásnak. Amikor közben a barátom nevét suttogta,
akkor jöttem rá, hogy annyira részeg, azt se tudja, hol van. Nem törődtem vele, megkaptam
amit akartam.
Aztán, beütött a karma.
A lány másnap felmondott. Nem különösebben zavart. Megkaptam tőle amit akartam, a
munkája pedig bár jó volt, nem nélkülözhetetlen.
Pár hónap múlva aztán ott állt a házam küszöbén a barátommal, egy terhességi teszttel a
kezében. Gratuláltam nekik a gyermekáldáshoz, de amikor közölték, hogy a barátom meddő,
így csak én lehetek az apa, az arcomra fagyott a mosolyom. A feleségem persze azonnal
elhagyott, miután végighallgatta, hogy mi történt köztünk a lánnyal. Gyors válás volt.
Megkapta a házat, az autót, és még a megtakarított pénzünk egy elég jelentős részét is.
Tudtam, hogy én vagyok a hunyó, nem akartam balhézni. Biztos voltam benne, hogy pár
hónap után talpra állok.
Tévedtem. A vadászat alatt elhanyagolt projekteket természetesen más cégek nyerték meg.
Hatalmas veszteségeket kellett volna eltűntetni, de nem tudtam. Becsődöltünk.
Nem aggódtam még, úgy voltam vele, hogy biztos találok olyan céget, ahol kell egy
tapasztalt, minden hájjal megkent vezető. Volt, nem is kevés, csakhogy egyik se engem akart.
Ezekben a körökben gyorsan terjednek a hírek, rólam pedig nem éppen jókat terjesztettek. Két
éven keresztül próbáltam a felszínen maradni. Lassan feléltem minden egyes fillérem,
elvesztettem a lakást, amit a válás után vettem. Elvesztettem mindent. A cégem, a pénzem, a
feleségem, a barátaimat. Még azokat is, akik csak tettették, hogy a barátaim, remélve, hogy
esetleg jut nekik is egy csont. Milliomos gazemberből, napról napra tengődő hajléktalan
lettem. És tudod mit? Azt hiszem, most sokkal szabadabban élek.