KATHRYN TAYLOR

A SZERELEM SZÍNEI

Felszabadulva

Art Nouveau Kiadó, 2014

TARTALOM
M.-nek, aki megszólaltatja a világomat.
1.

Rettenetesen izgulok, még a kezem is reszket. Hogy senki ne vegye

észre, már jó ideje összekulcsolom az ölemben, vagy a biztonsági öv
csatjával játszadozom: csattogtatom ki s be. Mindjárt ott vagyunk. Már nem
tart soká. Végre…
– Miss, kérem, tartsa bekapcsolva a biztonsági övét. Megkezdtük a
leszállást.
A stewardess a semmiből bukkan fel. Magas és szőke, barnára sült és
őrületesen karcsú. A fejünk fölötti konzolra mutat, az ott kigyulladó jelre.
Hevesen bólogatok, és bepattintom a fémcsatot. Tudomást sem vesz arról,
hogy elnézést kérek, az ablaknál ülő szomszédomra mosolyog, aki – mint
mindig, ahányszor csak a stewardess eddig erre tévedt – felpillant az
újságjából, és viszonozza a mosolyt. Aztán a nő folytatja az ellenőrző utat.
A férfi utánanéz. Amikor észreveszi, hogy figyelem, szemrehányóan
ráncolja felém a homlokát, mintha valami nagy gonoszság lenne
felbosszantani a jó stewardesst, aztán visszatemetkezik az újságjába. Azt
hiszem, mióta Chicagóban felszálltunk, most vett rólam először tudomást.
Na, nem mintha ez zavarna, egyáltalán nem akarok tetszeni neki. Csak
olyan idegesítő, hogy ha – mondjuk – mégis tetszeni akarnék, akkor sem
lenne semmi esélyem a magas szőke lány ellenében, mert éppen az ellentéte
vagyok: kicsi és sápadt. Tulajdonképpen én is szőke vagyok, sőt igazából
vörösesszőke, de a hangsúly a vörösön van. Ez az egyetlen feltűnő rajtam,
ám ettől az adománytól örömmel eltekintenék, lévén, hogy olyan bőrrel
párosul, amely a napon rákvörössé pirul, és soha az életben nem sül le szép
barnára.
Hope, a húgom mindig próbálja kidomborítani ennek az állapotnak az
előnyeit: azt szokta mondani, olyan vagyok, mint egy angol rózsa. Ám
valószínűleg csak vigasztalni szeretne, mivel ő maga az aranyszőke,
gyönyörűen barnuló szépségek közé tartozik, akik az ilyenféle férfiakra,
mint ez az én szomszédom, lehengerlő hatást gyakorolnak.
Titokban, a szemem sarkából meglesem a férfit. Tulajdonképpen nem is
néz ki rosszul. Sötét haj, ápolt külső, jól szabott öltöny. Zakóját már
induláskor levette, és amikor felemeli a karját, az arcszesz illata alól
kiérezni a verítékszagát. Szerencsére már nem kell sokáig szagolnom, mert
mindjárt megérkezünk. Kezem önkéntelenül visszatéved az övcsatra. A
mellettem ülő férfiról már meg is feledkeztem, az előttem lévő ülés
támlájának kékségét bámulom, és szívem egyre gyorsabban kalapál,
annyira izgatott vagyok.
Valóban Angliába tartok! Még mindig nem tudom elhinni. Életemben
először leszek külföldön. Na jó, attól az egyhetes kanadai családi
nyaralástól tekintsünk el, akkor még csak tizenhárom éves voltam. És ez
most nem is csak pár napig tart, hanem három teljes hónapig.
Nagyot sóhajtok. Biztos vagyok abban, hogy nagyszerű dolgokat fogok
megélni, de mivel mindentől távol leszek, amit eddig csak megismertem,
azért egy kicsit félek is. Nyugi, Grace, majd csak elrendeződik minden,
nyugtatgatom magamat. Biztos csak az…
– Jaj, kedves, hiszen hallotta, mit mondott a stewardess az imént! Tartsa
csak bekapcsolva azt az övét.
Egy kedves idősebb hölgy szólít meg a folyosón áthajolva, kiragadva a
gondolataim közül. Kedvesen paskolgatja a kezemet, míg gyorsan
összezárom a csatot. Kérdő tekintettel néz rám.
– Ennyire ideges?
Ajkamba harapok, és bólintok. Legszívesebben még egyszer elmesélném
neki az egész történetet, hová utazok és miért, meg minden. Csak azért
hallgatok, mert már előadtam neki az egészet, aludni sem hagytam
szegényt. Persze megnyugtatott, hogy amúgy sem tud aludni a repülőgépen
egy szemhunyást sem, de lehet, hogy ez is csak a híres brit udvariasság
megnyilvánulása volt, és igazából teljesen kikészítettem, engem pedig
valami idegbajos csirkének tart.
Elizabeth Armstrongnak hívják, londoni. Három fia van, most a
Chicagóban élőnél járt látogatóban, de már örül, hogy hazatérhet. És még
többet is megtudtam róla – voltaképpen mindent. Hogy hány unokája van –
három, és ezt nagyon kevésnek érzi –, hogy nem szeret repülni – na persze,
ki szeret? És hogy már nyolc éve meghalt a férje, de neki még mindig
nagyon hiányzik. Csak úgy elvitte a szívinfarktus. Edwardnak hívták.
A repülőgépeken szűkös a hely, és hosszúak a tengerentúli utak.
Elkerülhetetlen, hogy alaposan megismerjük az útitársainkat, már ha
valamennyire is nyitottak vagyunk, és nem olyan magának való, szőkék
után lihegő fajdkakasok, mint az én izzadós szomszédom. Nos, hát ezért tud
Elizabeth Armstrong is gyakorlatilag mindent, amit csak rólam tudni lehet –
hogy Grace Lawson a nevem, hogy huszonkét éves vagyok, hogy a
Chicagói Egyetemen gazdaságtant hallgatok, és hogy épp Londonba tartok,
mivel az a hihetetlen, elképzelhetetlen, teljességgel felfoghatatlan szerencse
ért, hogy legfőbb vágyam teljesült: elcsíptem egy forrón áhított gyakornoki
helyet a Huntington Ventures vállalatnál.
Elmondani sem tudnám, hányszor ellitániáztam a hosszú út alatt
türelmesen hallgató útitársnőmnek a cég minden apró részletét, amit már
kívülről tudok. Hogy már több mint nyolc éve működik, és hogy ez alatt az
idő alatt világszerte az egyik legismertebb beruházó vállalattá fejlődött. És
hogy ez a siker elsősorban a cég alapítójának, Jonathan Huntingtonnak
innovatív és nagyon hatásos koncepcióján alapul, amelynek értelmében a
technika, az ipar és a kereskedelem friss licenceit és ötleteit összehozza
egymással, valamint a pénzforrásokkal, aminek révén jövedelmező
termékek és projektek sora jön létre.
Őszintén szólva igencsak kíváncsi vagyok arra a férfira is, aki mindezek
mögött áll: Jonathan Maxwell Henry Huntington vikomtra, a brit főnemesi
sarjra, aki rendkívüli buzgalommal bővítgeti üzleti területeit, ráadásul az
együgyű bulvárlapok szerint Európa legáhítottabb agglegénye.
Hope-nak megmutattam a képét is, amire egy újságban bukkantam rá, ő
pedig azt mondta rá, hogy igen jóképű fickó, de tök arrogánsnak néz ki. És
ebben igazat is adtam neki. De lehet, hogy ezen sem szabadna csodálkozni.
Ha én olyan sikeres lennék, mint ez a Huntington, talán én is arrogáns
lennék.
Jól emlékszem arra a képre. Két csodaszép, csillogó hölggyel
fényképezték le, két aligruhás, tökéletes testű modellel, akik csüggtek a
karján, és imádattal tekintettek fel rá. De ha a képaláírásnak hinni lehet,
egyik sem a barátnője. Mert nincs is neki barátnője, és nem is házas. Ezen
azért igazán elcsodálkoztam. Pedig a sötét hajával és a feltűnően kéklő
szemével hihetetlenül csinos. Vajon egy ilyen szívdöglesztő fickó miért van
egyedül?
Felsóhajtottam. Hát, Grace, ez nem a te gondod, figyelmeztetem
magamat. Valószínűleg messziről sem fogod látni. Hiszen ő vezeti a céget,
és nemigen lehet ideje személyesen üdvözölni a gyakornokokat, még ha
messziről érkeznek is…
– Valaki magáért jön, kedves? – Elizabeth Armstrong hangjában őszinte
aggodalom csendül.
Egy pillanatra szükségem van, hogy visszazökkenjek a valóságba.
 – Nem. Metróval bemegyek a városba… vagy taxizom.
Azért, ha ez utóbbira szorulnék, az meglehetős űrt hagyna a
pénztárcámban. Ez csak a B terv, ha ne adj’ isten, félresikerülne valami.
Azért reménykedem benne, hogy gyorsan feltalálom magamat, a helyes
vonalra állok, és pontosan oda érek, ahova terveztem. Különben marad a
taxi. Nincs olyan sok időm. Az a gép, amelyre felültem, a legkedvezőbb
járat volt Chicagóból Londonba; a rendes ideje szerint nyolckor – vagyis
negyedóra múlva – leszáll Londonban, tízkor pedig már megbeszélésem
van Annie Frenchcsel, a Huntington Ventures alkalmazottjával, aki várni
fog rám a cég recepcióján, mindent megmutat, és elmondja a tennivalóimat.
A cég London Cityben, pont a város közepén van. Ha a csomagkiadást is
beleszámítjuk, akkor igazán szűkös lesz az idő, és csak abban
reménykedhetek, hogy a londoni délelőtti csúcsforgalom annyira azért nem
kaotikus, mint ahogy mondják.
Végül majdnem húsz percet késünk a heathrow-i leszálláskor, aztán egy
örökkévalóság, mire a gép beáll a parkoló pozíciójába. Ujjaim nyugtalanul
dobolnak a karfán, számolom a kezemből kihulló perceket. A
csomagkiadóig is hosszú az út, és amikor megérkezünk, a bőröndjeink
természetesen még nincsenek ott. A futószalag áll, fölötte villog a gépünk
járatszáma.
Elönt a forróság, amikor ráeszmélek, hogy ezt az időt kell kihasználnom,
hogy felfrissítsem magamat és átöltözzek, ezért gyorsan beszaladok a
legközelebbi női mosdóba, és kritikus pillantást vetek a tükörbe. Ezt az út
alatt is többször megtettem, és mindig azt állapítottam meg: eddig minden
rendben.
Gyorsan besurranok az egyik fülkébe, levetem a farmert, ami eddig
rajtam volt, és selyem harisnyanadrágot meg szűk fekete szoknyát öltök:
ezeket végig a kézitáskámban őrizgettem. Ugyanez történik a zöld pólóval
is: ezt fekete blúzra cserélem. Az egyetlen színes holmi egy tarka
selyemsál, amely illik a hajam vörös árnyalatához. Gyorsan
belegyömöszölök mindent a kézitáskámba, amelybe a mérete miatt akár az
egész ruhásszekrényem is belefért volna – ezért szeretem annyira –, és
visszalépek a tükör elé. Tökéletes. Anyám persze túl sötétnek mondaná,
mindig azt akarja, hogy „barátságosabban” öltözzek, de nekem így tetszik.
A vörös hajam épp elég rikító. Nincs szükségem még nagyobb feltűnésre.
Jut eszembe a vörös hajról: a frizurám hullámai már nem olyan
tökéletesen hullanak alá a vállamra, mint az út elején, de egy kis
ráncigálással ezt még megoldom: éljen a szilárdító hajhab! Sminkemet is
egyszerű felfrissíteni, amúgy is igen szolid: egy kevés púder,
szempillafesték és ajakfény – már kész is.
Zöld szemem fáradtan néz rám vissza a tükörből – rövid volt az éjszaka,
és ezt lassan már érzem is. No de mit nekem! Fiatal vagyok, szívesen
bevállalom azt a kis alváshiányt, ha az olcsóbb repülőjegyen megspórolt
kétszáz dollárra gondolok.
Hirtelen Elizabeth Armstrong bukkan fel mellettem a tükörben, leváltva
azt a nőt, aki eddig mellettem állt. Meglepetten és örömmel pillantok rá.
– Na, kedveském, még egy utolsó szépségretus? Pedig hát, velem
ellentétben, magának nem volna szüksége rá – kacsint rám, aztán nagyot
ásít, és hideg vizet csorgat a kezére.
Tudtam, tudtam! Fáradt, és ennek én vagyok az oka, mert nem hagytam
aludni. Mégis mosolyog, amíg kezet mosunk, és nem tehetek mást:
viszonzom.
Egy kicsit Rose nagymamára emlékeztet, aki odahaza, az Illinois
állambeli Lesterben él, abban a kisvárosban, ahol felnőttem. Persze a nagyi
egészen másképp néz ki, egész életében a szabadban dolgozott, és össze
sem hasonlítható ezzel a törékeny Elizabeth-tel, de neki is épp ilyen
ironikus humora van.
– Jól kell kinéznem, hiszen mindjárt be kell mutatkoznom – magyarázom
teljesen fölöslegesen. Útitársam ezt nyilván kívülről tudja, miután az utóbbi
órák során nagyjából háromszázhetvenszer kellett végighallgatnia, milyen
fontos is nekem ez a szakmai gyakorlat. Bólogat.
– Talán mégiscsak kijön valaki maga elé – mondja aztán, és átmegy a
kézszárítóhoz, hogy a turbószéllel lefúvassa kezéről a vizet.
Olyan hangosan tombol a műszél, hogy majdhogynem nem hallom meg a
telefonomat. Persze rögtön bekapcsoltam, már amikor kiléptem a gépből –
arra az esetre, ha netán valami fontos értesítést kapnék a Huntington
Venturestől. Ezzel azonban nyilvánvalóan túlbecsültem a cégnél betöltött
szerepemet, ugyanis egyetlen sms-t kaptam csak, azt is a húgomtól. És most
is ő az, aki beszélni akar velem, látom a kijelzőn. Gyorsan végighúzom a
kezemet a szoknyámon, és felveszem a telefont.
– Szia, Gracie! Jó utad volt?
Annyira jólesik Hope jól ismert hangját hallani, hogy nyelnem kell.
– Igen, épp most szálltam ki. A bőröndömre várok. Egy pillanat!
 A mellemhez szorítom a mobilt, és elköszönök Elizabeth-től, aki
megveregeti a karomat, és sok szerencsét kíván, majd előhalászik egy rúzst
a táskájából, és előredőlve nekilát áthúzni a száját. A tükörből még egyszer
rám kacsint, én pedig intek neki, majd meglököm az ajtót, és már megint a
mobillal a fülemen visszamegyek a csarnokba. Már jönnek a csomagok, és
amíg várok az enyémre, amely persze utolsóként jelenik meg a
futószalagon, beszámolok Hope-nak az útról. Élvezem, hogy beszélhetek
vele, ő most egy darabka a normális életemből, és erre ebben az ideges
állapotomban nagyon is szükségem van.
– És most mi lesz? – kérdi épp abban a pillanatban, amikor leemelem a
futószalagról a fekete monstrumot, amit anyutól kértem kölcsön, különben
utazhattam volna három bőrönddel, csak annyiba fért volna ugyanennyi
cucc. Amikor a hatalmas koffer előttem tornyosul, kihúzom a fogantyúját,
hálát rebegek, hogy kerekes, de még így is majd’ kiszakítja a karomat a
súlyával.
Elszántan vonszolom magam mögött a vám felé.
– Most már igyekeznem kell, nehogy elkéssek.
– A fekete szoknyát és a fekete blúzt vetted fel?
– Igen. Miért? Hope kuncog.
– Pont ettől tartottam.
– Miért, nem áll jól? – Egész elborzadok. Nem szólhatott volna
korábban?
– Dehogynem, csak annyira jellemző rád, ahogy megpróbálod elrejteni
magadat. Pedig hidd el, Gracie, egyáltalán nem volna rá szükséged! Nagyon
is csinos vagy, meglátod, fel fog tűnni az angoloknak is! Ráadásul a fekete
nem is mostanra való, egyáltalán nem tavaszi szín!
Annyira szerettem volna hinni neki, tényleg! De hát Hope könnyen
beszél az ő álomalakjával! Ha én lennék egyhetvenöt, szőke kisportolt, hát
én talán… talán nem is vennék fel semmit, de legalábbis sokkal kevesebbet,
mint amennyit most. Nála valahogy átütöttek a család skandináv gyökerei.
Én meg, úgy tűnik, kevéske ír felmenőm valamelyikének génjeit örököltem.
Kellett, hogy legyenek ilyenek, a családunkban ugyanis senkinek sem vörös
a haja, még az apámnak sem, ha jól emlékszem – bár van már vagy száz
éve, hogy utoljára láttam. És én vagyok az egyetlen, aki alacsony és
kerekded formákat mutat. Na, kövér, az éppen nem vagyok, csak éppen
gömbölyödök ott, ahol az olyan irigylésre méltó személyek, mint a húgom
vagy a stewardess sportosan feszesek.
 – A fekete karcsúsít, rendben? – kibányászom a papírjaimat a táskából,
mindjárt kérni fogják. – Majd hívlak.
Hope hangja egyszerre aggódónak tűnik.
– Vigyázz magadra, Gracie, jó? És ígérd meg, hogy este felhívsz, és
mindent elmesélsz. De részletesen ám.
Megígérem, és mosolygok magamon, miközben kinyomom a telefont. Ő
a kishúgom, de úgy viselkedik, mintha az anyám lenne. De talán igaza is
van. Sok tekintetben Hope tapasztaltabb, mint én. Sóhajtva teszem el a
mobilt. De Angliában azért még sohasem járt. Ebben megelőztem.
Az útleveles épp csak egy pillantást vet az iratokra, s a vámosok sem
ellenőriznek – mondom: ha a hajam nem számítjuk, teljesen hétköznapi
vagyok, a kutyának sem tűnök föl, így aztán egykettőre kint is találom
magam a reptéri várócsarnokban.
Olyan rengeteg ember tolong odakint, hogy hökkenten megtorpanok,
mire egy férfi hátulról belém gázol. Dühös pillantást vet rám, aztán
továbbsiet. Kösz szépen, nem tesz semmit. Baromarc.
Emberek áramlanak el mellettem, sietnek az integető rokonok, barátok
körébe. Névtáblák emelkednek a magasba, emberek találnak egymásra,
ölelkeznek, fogadják egymást. Elizabeth is elsiet mellettem, és egy fiatal
férfi felé szalad, aki látható örömmel öleli át. Rám már ügyet sem vet senki.
Nem akarom, hogy hatalmába kerítsen az elveszettség érzése, ezért
összeszedem magam, és elszántan belekapaszkodok a kézitáskámba.
Gyerünk, tovább kell indulni. Megrántom a bőröndöt, újra elindulok, hogy
keressek egy táblát, amely a metrót mutatja – egy másodperccel később
aztán megdermedek, mert a szemem megakad egy férfin, aki kimagaslik a
tömegből. Lazán áll ott, szemét gyanakodva a tömegen nyugtatja. Rajtam.
A szívverésem elakad, aztán vadul nekiiramodik, amint észreveszem a
mosolyt a férfi ajkán. Szinte észrevétlenül felém biccent.
Jonathan Huntington.
Nem, ez nem lehet igaz. Pislogok, de még mindig ott áll. Ő az, az tuti,
még ha élőben sokkal jobban néz is ki, mint az újságbeli képeken.
Most leereszti a karját, amelyet eddig összefont maga előtt, testtartása,
mely eddig várakozó volt, most élénkséget mutat. Mintha mozogna, pedig
egy helyben áll. Felém néz Ez… engem vár.
Ó. Te atya. Úr. Isten.
A lábam magától indul meg. Alvajáróként közeledem hozzá.
2.

– Jó napot, Mr. Huntington – állok meg előtte, kezet nyújtok.

– Grace Lawson vagyok.
Végig engem nézett, amíg közeledtem hozzá. Ennek a szemnek a kékje
már a fényképen is szédítő volt, de a valóságban… más. Mély. Csillogó.
Rábámulok, szívom magamba minden részletét.
Magas, sokkal magasabb, mint amilyennek hittem, és hozzám hasonlóan
teljesen feketébe öltözött. Fekete nadrág, fekete ing, fekete zakó. Viszont
ellentétben velem, az ő bőre barna, ami még jobban kiemeli azt a világítóan
kék szemét. Ezenkívül ma nyilván nem borotválkozott, mert arcára sötét
árnyék ül.
Mindezt abban a töredékmásodpercben figyelem meg, amíg kezem
kettőnk között lebeg a levegőben, bár ő nem ragadja meg. Tekintetem a
szájára siklik. A mosolynak, amelyet az előbb láttam rajta, már nyoma
sincs, arcának üres kifejezése elbizonytalanít. Úgy néz rám, mintha nem
értené, mit akarok tőle.
Megköszörülöm a torkom, és ott hagyom a levegőben a kezemet:
– Örülök, hogy megismerhetem… Sir.
Vagy nem ez dukál a nemeseknek? Hogy kell szólítani egy
nemesembert? A fenébe is!
– Nem is tudom, mit mondjak. Úgy értem, igazán nem számítottam arra,
hogy értem jön. De… nagyon örülök. A gyakorlatnak. Boldog vagyok.
Számomra… ez… tényleg…
Az utolsó szavakat már csak darabosan nyögöm ki, mert érzem, hogy
valami nem stimmel.
– Jonathan! – hangzik fel közvetlenül a hátam mögött furcsa akcentussal,
amelyet nem tudok hová tenni, és amikor odapillantok, egy férfi áll ott. Egy
japán férfi. Nem olyan magas, mint Jonathan Huntington, de van akkora,
hogy kettőjük között kerti törpének érezzem magam. Mögötte két további
alak áll, ők is japánok, valamivel alacsonyabbak: a kíséret. És csak most
tűnik fel, hogy egy szőke óriás és egy kicsit alacsonyabb barna férfi,
mindketten öltönyben, szorosan felzárkózott Jonathan Huntington mögé,
mintha a segítségére akarnának sietni. És valamennyien egyformán zavart
képet vágnak.
Te jóisten! A hideg és a forróság felváltva fut végig rajtam, amikor
rádöbbenek, micsoda hihetetlen kínos baklövést követtem el. Jonathan
Huntington nem azért jött ide, hogy egy ismeretlen chicagói
gyakornoklányt elszállítson. A mögöttem lépkedő japán üzleti partnerére
várt, aki a sors kegyetlen játéka folytán éppen velem egy időben érkezett
meg. Iszonyatosan leégettem magam. Az iszonyatosnál is iszonyatosabban.
Kegyetlenül, megbocsáthatatlanul iszonyatosan.
Kínos másodpercek telnek el, senki sem szólal meg, csak belülről
vonaglom. Kétségbeesetten lehunyom a szemem, és szinte ugyanabban a
pillanatban megérzem, hogy kezemet, melyet még mindig előrenyújtva
tartok, egy kéz kulcsolja körül melegen.
Amint felnyitom a szemem, Jonathan Huntington szemébe nézek. Az ő
keze fogja az enyémet. Szilárdan. Kellemesen. Megnyugtatóan. Mosolyog,
és meglátom, hogy az egyik metszőfogából hiányzik egy pirinyó darabka.
Ettől mosolya kisfiússá válik – erre nem számítottam, és egészen elgyengül
a térdem. Vagy lehet, hogy csak azért nem akarnak engedelmeskedni az
inaim, mert olyan végtelenül kínosnak érzik a helyzetet.
– Miss Lawson, nagyon örülök – még mindig fogalma sincs, ki lehetek.
De megment. Kezének melege az egész testemben szétárad.
Kérj elnézést, és takarodj, súgja egy belső hang keményen, de nem bírok
mozdulni, mintha odafagytam volna, mintha meghipnotizáltak volna, csak
nézem Jonathan Huntington arcát, és nem bírok betelni vele, mennyire
jóképű.
Aztán elengedi a kezemet, magamhoz térek. Rámutat a magas japán
férfira, akiről meg nem tudnám mondani, hogy mennyi idős lehet.
– Hadd mutassam be önnek Yuuto Nagakót, japán üzlettársamat, aki épp
most érkezett Tokióból.
Megfordulok, és rápillantok a japánra, aki fura, értelmezhetetlen
pillantással méreget. Jonathan Huntington megnevezi a másik négyet is,
ezek szó nélkül biccentenek, de mindössze annyi marad meg bennem, hogy
a szőke óriást Stevennek hívják. A többit azonmód el is felejtem. Az agyam
nem képes megszülni egyetlen értelmes gondolatot sem.
– Ön pedig az új… gyakornokunk, Miss Lawson? – kérdezi Jonathan
Huntington. Valahogy viccesen, felülről lefelé beszél, és ezzel felébreszti az
ellenállásomat. Biztos tök arrogáns. A húgom mondta ezt, amikor együtt
nézegettük a fényképét. Igaza lehetett.
Másrészről azonban egyre inkább tudatosodik bennem, hogy nem pirított
rám szörnyű tévedésem miatt, és amit mindenekfölött érezni kezdek, az a
hála. Ha ez az a bizonyos angol tapintat, akkor ezért cserébe szívesen
lenyelek egy cseppnyi arroganciát.
– Én… igen. Chicagóból – dadogok, mintha ugyan ez megmagyarázná,
miért is viselkedtem olyan ostobán.
A japánon látszik, hogy türelmetlen. Az érzésem azt súgja, hogy ezzel a
fellépéssel nála nem úsztam volna meg ennyivel – legalábbis a tekintete,
amelyet még mindig rám szegez, ezt közvetíti.
Lassan mintha ébredezni kezdene az agyam. Szerencsém volt, és talán
nem kell életem végéig szégyellnem magam azért, mert olyan naiv voltam,
hogy az már fáj. De ha még soká álldogálok itt, nem úszom meg.
– Most már mennem kell. A metróhoz. Sietnem kell – Jonathan
Huntingtonra nézek, és annyira abszurdnak találom a helyzetet, hogy nem
tudok elnyomni egy mosolyt. – Önhöz.
– Hozzám? – emeli meg csodálkozva a szemöldökét.
– Öööö… persze nem úgy értettem. Az ön cégéhez.
Megbeszélésem lesz. Tudja, a szakmai gyakorlat miatt.
Már megint összerándulok belül. Jaj, istenem, Grace, csak vicceskedni ne
próbálj! Ez után a belépő után Huntington valószínűleg felmondja a
Chicagói Egyetemmel kötött együttműködési megállapodását, mert egy
életre elege lesz az ütődött amerikai egyetemistákból, akik emiatt csődülnek
az országába. Tűnj már el, mielőtt mindent elrontasz!
– Tehát akkor viszontlátásra!
Megmarkolom a bőrönd fogantyúját, és továbbindulok. A férfiak azonnal
közelebb lépnek egymáshoz, elfoglalva a helyet, ahol álltam, mintha már
alig várták volna, hogy eltakarodjak Rögtön beszédbe is elegyednek. Még
egyszer visszafordulok, és elkapom a japán fickó pillantását, aki Jonathan
Huntingtonnak magyaráz valamit. Gyorsan visszafordítom a fejem, és
szívből remélem, hogy az üzleti ügyeikről beszélgetnek, nem pedig rólam.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, míg az ormótlan bőröndöt húzva
szinte kifordul a vállam. Hát… ennyi volt a találkozás Jonathan
Huntingtonnal. Remek volt, Grace, ügyesen csináltad. Ha még egyszer
összefutsz vele a cégnél, reménykedj, hogy nem jegyezte meg a képedet –
vagy a legjobb lesz, ha három hónapig elbújsz egy iratszekrény mögött.
 Karomat egy kéz ragadja meg, és megállásra kényszerít. Rémülten
fordulok vissza – és megint csak Jonathan Huntington kék szeme az, ami a
tekintetembe fúródik.
– Velünk jön, Miss Lawson – jelenti ki, újfent abban a leereszkedő
stílusban, amely nem tűr ellentmondást.
Ha kapnék levegőt, biztos válaszolnék. Steven, a szőke óriás mögötte áll,
és mielőtt még felfognám, mi történik, megragadja a bőröndömet, és
elkezdi húzni, vissza, a japánok felé. Jonathan Huntington még mindig a
karomat fogja. És végre működésbe lép az agyam is.
– Hé! – kiszabadítom magam a szorításából. – Ne, ne! – kiáltok a szőke
után, aki azonnal meg is áll.
Jonathan Huntington azonban int neki, hogy menjen csak tovább. Aztán
megérzem, hogy kezét a hátamra téve ellenállhatatlanul tol előre.
– Az asszisztensem csak segíteni akar önnek a csomaggal – mondja, és
már megint úgy néz rám, mintha nem lenne ki mind a négy kerekem. De
lehet, hogy nincs is ki.
– Nem mehetek önökkel – mondom, és megállok. Ez már csak logikus,
beláthatja. Neki valami eszméletlen fontos megbeszélése van ezzel a
japánnal, legalábbis gondolom, másképp minek jött volna ide külön
Tokióból, én meg csak zavarnék. Ráadásul ez a parancsolgatás egyáltalán
nincs az ínyemre. És azt sem szeretem, ha valaki csak úgy elviszi a
csomagomat.
– Kérem, szólna annak a férfinak, az asszisztensének, hogy adja vissza a
bőröndömet? Tényleg sietnem kell a metróhoz, különben elkések.
Huntington szája sarka megemelkedik, nyilvánvalóan szórakoztatónak
találja a cirkuszt, és megint meglátom a hiányzó kis fogcsücsköt. Vajon
másoknál miért lenne ez zavaró szépséghiba, nála meg valami nagyon is
vonzó jellegzetesség? Már megint elakad a lélegzetem.
– Lekési a velem való megbeszélést? – kérdezi egyértelmű gúnnyal.
Ettől mindjárt levegőhöz jutok. Dacosan előreszegem az államat.
– Nem. Lekésem a megbeszélést az ön cégénél.
Mosolyától egy pillanat alatt dühbe gurulok. Most aztán kapok megint
rendesen levegőt.
– Nem gondolom, hogy okos dolog lenne még tovább zavarni önöket.
Nyilván fontos megbeszélésük lesz, én pedig nehezen viselném, ha
továbbra is a terhükre lennék – eszembe jut, hogy voltaképpen kedves tőle,
hogy nem égette rám a gatyát. – És köszönöm.
 – Mit köszön?
Jaj, ne. Grace, az ördögbe, gondold meg, mit akarsz megköszönni,
mielőtt kinyitod a szádat.
– Hiszen tudja. Az imént… kevésbé barátságosan is kezelhette volna a
helyzetet.
– Akkor miért hárítja el, ha továbbra is barátságosan felajánlom, hogy
elviszem?
– Mert… – Ez össze akar zavarni? Mert ha igen, akkor sikerrel járt. –
Nem szeretnék elkésni – nyögöm ki kétségbeesésemben.
– Akkor jöjjön csak velem. Kocsival még mindig hamarabb odaér, mint
metróval.
Még mindig berzenkedem, bár nem állok ellen a hátamat toló nagy,
meleg kéznek.
– De itt a barátja, mármint az üzleti partnere. Biztosan beszélgetni
akarnak.
– Higgye el, semmi kifogása nincs az ellen, ha velünk jön – mondja. Az
ironikus hangsúly, ahogy ezt mondja, zavar. Valami ott cseng a hangjában,
amitől a hideg futkos a hátamon. De nem tudok eltöprengeni rajta, mivel
ebben a pillanatban odaérünk a többi férfihoz.
– Miss Lawson velünk jön – mondja Jonathan Huntington, mintha nem
lenne nyilvánvaló, hogy ott tol maga előtt, nagytermetű asszisztense pedig a
bőröndömet húzza. Elégedett a hangja. Nyilván mindig megkapja, amit
akar.
A japánok amolyan ázsiai módon bólogatnak, valahogy darabosan, míg
Steven meg a barna fickó leplezetlen, de távolságtartó érdeklődéssel
tekinget felém. Ahogy felfigyelünk egy katasztrófa képeire. Ami azt illeti,
az is vagyok… egy előre nem látott katasztrófa.
Csendben indulunk útnak.
Jonathan Huntington és a nagydarab japán mögöttem lépdel. Mintha
érezném a hátamban a tekintetüket. Csendesen – és japánul – társalognak.
Talán ez az oka annak, hogy velük mehetek – úgysem értek egy kukkot
sem.
Egy pillanatra elbizonytalanodom. Megőrültem én, hogy egy pillanatra is
eszembe jutott visszautasítani ezt az ajánlatot? Úgy értem, Jonathan
Huntington a következő három hónapban a főnököm lesz, nekem meg jobb
dolgom sincs, mint hogy először rávarrjam magam, aztán meg szabódni
kezdjek, mintha valami egyebet akarna tőlem. Te Grace, ereszkedj már le a
földre, intem magamat. Több volt a szerencséd, mint az eszed. Most
legalább élj a lehetőséggel, ami az öledbe pottyant!
A kocsiban – hosszú limuzin, a hátsó traktusban két egymás felé
fordított, bőrhuzatos ülőpaddal – visszatérnek a kétségeim, és már megint
nem vagyok biztos abban, hogy jól tettem, hogy nem metrózom.
Menetirányban ülök Jonathan Huntingtonnal és a barna hajú férfival, a
főjapán pedig az egyik asszisztensével osztozik a szemben lévő ülésen. A
másik előreült a hatalmas termetű Stevenhez, aki sofőrködik. A nálunk ülő
japán asszisztens ölében egyensúlyozza az aktatáskáját, a barna férfi pedig
sms-ezik, fél füllel azonban a két főnök beszélgetését hallgatja. Jonathan
Huntington és Yuuto Nagako – eszembe jutott, ez a neve – nyugodtan, lazán
üldögélnek, és még mindig japánul társalognak. El sem tudom képzelni,
mennyi idős ez a japán. Amolyan ázsiai módon sima a képe, de a halántéka
már őszül – legalább tíz évvel idősebb lehet Jonathannál.
Beszéd közben ez a Yuuto Nagako egyre-másra felém nézeget azon a
nyugtalanító módon, néha már-már az az érzésem, hogy rólam beszélnek.
De ez, persze, éppen annyira abszurd, mint maga az egész helyzet.
Nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire kényelmetlenül.
Nem vagyok a helyemen. Soha nem ültem még ilyen előkelő kocsiban, már
ez meg a szokatlan bal oldali közlekedés is elég lehetne, hogy
összezavarjon. De annyira lefoglal, hogy e nagy és fontos férfiúk között
kicsinek és jelentéktelennek érezzem magam, hogy nem is jut időm
rácsodálkozni mindarra, ami körülvesz. Egyedül Jonathan Huntington arca
ismerős, de mivel ez csakis azon alapul, hogy a húgommal még otthon
megcsodáltuk egy újságból kivágott fényképét, ezért nem túlzottan
megnyugtató. Egyszerűen túl sok ez nekem.
A legrosszabb az, hogy annyira szorosan ülök mellette, hogy érzem az
illatát. És a repülőgépes izzadóssal ellentétben az ő illata egyáltalán nem
taszító. Sőt, nagyon is finom illata van, valami kellemes aftershave. Olyan
kellemes, hogy azon kapom magam, mélyeket lélegzem, hogy minél több
jusson belőle az orromba. Talán nem is aftershave. Talán neki magának van
ilyen jó illata. Akármi is az, egyszerűen a fejembe száll. Ez pedig egyáltalán
nem jó, mivel még inkább csak rá koncentrálok, és még idegesebb leszek.
Szerencsétlenül kapaszkodom az ülésbe, és fohászkodom, hogy
hamarosan megérkezzünk.
Mert minden egyes alkalommal, amikor a nagy kocsi kanyarodik,
Jonathan Huntingtonhoz préselődöm. Vagy legalábbis ez történne, ha nem
küzdenek ellene minden erőmmel. Az üléssor nagyon kényelmesen
párnázott, és két embernek rendkívül kellemes utazást biztosíthat. Mi
azonban hármasban ülünk rajta, és az ülés horpadása meg a nehézkedés
törvényei miatt egyre-másra veszedelmesen közel csúszom Huntingtonhoz.
Tehetetlen vagyok. Teljes görcsben ülök ott, és kimeredek az ablakon, bízva
abban, hogy így sikerül észrevétlennek maradnom.
Amíg csak Jonathan Huntington az ülés támláján mögém nem helyezi a
karját. Széles válla ezzel eltűnik az útból, és máris több helyem van. Ám ez
a váll egyúttal ütközőnek is jó volt: legföljebb ekkora helyen érintkezett
egymással kettőnk teste, ha éppen véletlenül nem kapaszkodtam elég
erősen. Most azonban nincs köztünk semmi efféle védelem, s pár
másodperccel később, a következő jobbkanyarban oda is csúszom hozzá.
Olyan istenigazából. Teljes testi tapadás. Ott ülök szinte az ölében, és mivel
a csúszáskor ösztönösen fékeztem a lendületet, kezem ráadásul a mellkasán
landolt. Érzem, hogy ő meg átkarolt, és a karomat szorítja. Valószínűleg ez
is csak reflex lehetett, hogy megtartson.
Egy másodpercre meg a világ is megáll körülöttem. Érzem testének
melegét, de azt is, amint megmerevedik a kezem alatt. Tekintete arcomról a
dekoltázsomra siklik, majd vissza. Lenézek, és észreveszem, hogy
elcsúszott a ruhám kivágása, elég nagylelkű belátást engedve. Huntington
nem mosolyog, és amikor legközelebb felnézek rá, a tekintete elsötétül.
Lélegzetet sem kapok, csak meredek rá. A bőröm egyszeriben bizseregni
kezd mindenütt, ahol érintkezünk, és érzem, amint elpirulok.
Gyorsan eltaszítom magam tőle – a mellkasán megtámaszkodva, de hát
nem megy másként –, és visszahúzódom a sarokba. Ő is leveszi rólam a
karját.
– Elnézést – mormolom, és alig tudom elrejteni a zavaromat. Tényleg
sürgősen menekülnöm kell.
Visszahúzza karját a háttámláról, és megint úgy ülünk ott, mint annak
előtte. Szerencsére a japán asszisztens éppen a barna férfit szórakoztatja,
úgy hallom, valami időpontokkal. Csak Yuuto Nagako nem vesz részt a
beszélgetésben, hanem ugyanúgy mustrálgat, mint ahogy egész idő alatt
tette. Japánul szól valamit Jonathan Huntingtonnak, aki erre hozzám fordul.
– Meddig marad nálunk, Miss Lawson?
Az a tény, hogy hirtelen közvetlenül hozzám szól, tovább fokozza
idegességemet. Ugyanis egyáltalán nem úgy kérdezi, mintha valami
csevegést akarna kezdeményezni, hanem nagyon is távolságtartóan és
ridegen. Mintha olyan fontos információ lenne ez, amire valamihez
szüksége volna.
– Három hónapig – préselem ki magamból, és megnyalom az ajkamat.
Rettenetesen kiszáradt a szám.
– És honnan is jött?
– Chicagóból.
– Tényleg. Már említette.
Fejét oldalra fordította, és olyan pillantással néz rám, aminek nem tudok
ellenállni. Még mindig szorosan egymás mellett ülünk, még ha most megint
csak a vállaink érnek is össze. Zakóján keresztül is érzem, milyen kemény a
karja, és kicsit visszább húzódok. De továbbra is érzem a melegét, mintha
csak átsugározna rám.
– Ugye, akkor White professzor hallgatója?
Bólintok. Lassan magamhoz térek a sokkból. Ezek szerint mégiscsak
csevegni akar. Pontosan ez a kötetlen beszélgetés az, amire most szükségem
van.
– Ismeri őt?
– Nem, személyesen nem ismerem. De Alexander Norton, az üzlettársam
a barátja. Ha jól tudom, az ő révén került ide.
White professzor erről nem szólt egy szót sem, viszont megmagyarázza,
miképpen lehetséges, hogy egy angol cég fizetett gyakorlatot kínál egy
amerikai egyetemistának. Persze nem olyan nagy az a fizetés, hogy
meggazdagodjak belőle, de bérelhetek egy apartmant, amíg itt vagyok
Londonban.
– Mit szeret a gazdaságtanban, Miss Lawson?
A többiek befejezték a beszélgetést, csend van a kocsiban, amikor
Jonathan Huntington felteszi ezt a kérdést. Mindenki rám néz, én pedig
egyre inkább szeretnék levegővé válni. De aztán összeráncolom a
homlokom, mert csak most jövök rá, miféle mellékzöngével tette fel ezt a
kérdést. Már megint ott bujkált az a kicsit ironikus felhang. Mintha a téma
szöges ellentétet alkotna velem, mintha nem lennék elég jó egy ilyen
témához. Na jó, talán eddig a női nemnek nem valami csillogó intellektusú
képviselőjeként mutatkoztam be, de attól még nem szükséges ilyen
lekezelően bánni velem. Értek a gazdaságtanhoz. Különben nem kaptam
volna meg ezt a helyet. Hiszen pályázni kellett rá – és engem választottak.
– Szeretek a számokkal foglalkozni – mondom
 hangsúlyozottan lezserül, és enyhén el is mosolyodom hozzá, mintha a
valódi ok sokkal összetettebb lenne ahhoz, hogy itt kifejtsem. Amit te tudsz,
azt én is tudom, gondolom, és elégedett vagyok a teljesítményemmel. Amíg
fel nem teszi a következő kérdését.
– És a Huntington Ventureshöz mi vonzotta?
Nagyot nyelek. Az egyetemi pályázati bizottság előtt több mint tíz
pontban foglaltam össze meggyőzően ezt a témát, de most csak meredek a
cégalapító kékséges szemébe, és egy szót sem tudok kinyögni.
Szerencsére azonban nem is kell semmit mondanom, mert megérkezünk.
A kocsi modern, csupa üveg irodaépület előtt áll meg. Legalább tíz emelet
magas, homlokzata enyhén kifelé ível. Az egyik oldalsó fal egyenes vonalú,
de a másik kissé befelé hajlik, így érdekes, szinte kúpszerű a formája.
Az út felé eső oldalon ülök, ahol autók tépnek el egymás után, így
megvárom, amíg a férfiak a másik oldalon kiszállnak, és követem őket.
Amikor kimászom a kocsiból, Jonathan Huntington odanyújtja a kezét,
hogy segítsen. Eleinte habozok, de aztán megragadom. Gyerekes lenne nem
elfogadni ezt a gesztust, mára már épp eléggé lejárattam magam. De a szó
szoros értelmében nem tesz jót a szívritmusomnak, ha megérintem ezt az
embert. Mihelyt a járdán állok, el is engedem.
A szőke óriás kiszedi brutális bőröndömet a csomagtartóból, de nem adja
át, hanem az üvegajtón át behúzza az épületbe.
– Csak ön után – jelez a kezével Jonathan Huntington, és a japánok is
előreengednek a fogadócsarnokba. Nagyon nagy és nagyon elegáns, a
fogadópult nemesen megmunkált fából és üvegből van, ez elé állítja le a
szőke sofőr a bőröndömet. Két fiatal nő is áll a pultnál, az egyik előtte, a
másik mögötte, érdeklődéssel figyelik érkezésünket.
Jonathan Huntington üdvözli őket, és pár szót vált velük. Titokban az
órámra sandítok. Fél tizenegy. A francba!
A pult előtt álló fiatal lány hozzám lép. Nagyjából annyi idős, mint én,
rövid barna haja van, frizurája nagyon lazának, ugyanakkor nagyon
mesterinek is tűnik. Halványzöld kordkosztümjéhez illő batikolt topot visel,
és egy egyszerű, mégis feltűnő ezüstláncot. Rendhagyó üzleti viselet,
mégsem eltúlzott – és valahogy illik hozzá.
– Szia! – mondja. – Annie French vagyok. Már vártalak, Grace.
Meglep ez a bizalmas megszólítás, de jót tesz, pláne a horrorisztikus
ideérkezésem után. Végre megint olyasvalakivel beszélhetek, aki nem hat
rám nyomasztóan.
 – Elkéstem – mondom szerencsétlenül, miközben kezet rázunk.
– Ha a főnökkel jössz, soha – feleli, és rám vigyorog. Máris csípem.
Még mielőtt folytathatnánk a beszélgetést, Jonathan Huntington
egyszerre mellettem terem. A többi férfi a lift mellett vár, és felénk néz.
– Sok sikert a gyakorlatához Miss Lawson – mondja. – Remélem, tetszeni
fog önnek.
Nyelek egyet.
– Köszönöm.
– A fekete egyébként nagyon jól áll magának. Szép szín.
Kurta pillantást futtat végig saját szerelésén. Kék szeme ragyog, amikor
újra felemeli a tekintetét, és finom mosoly jelenik meg az ajkán. A térdem
már megint remegni kezd.
Mielőtt még bármit is mondhatnék, sarkon fordul, és a felvonó felé
lépked. Elbizonytalanodva nézek utána, és azon töröm a fejem, hogy jó
ötlet-e azt kívánnom, hogy viszontláthassam.
3.

Amikor a lift ajtaja becsukódik a férfiak után, Annie French rám néz.
– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezi, és felvonja egyik szemöldökét.
– Micsodát? – gondolataim még mindig a felkavaró Jonathan Huntington
körül repkednek, nem is figyelek oda, mit kérdeznek tőlem.
Annie megbök, és visszaránt a valóságba.
– Figyelj már, épp most érkeztél együtt a nagyfőnökkel. Hogy csináltad,
ezt áruld el!
– Csak egy… véletlen volt. Összetalálkoztunk a repülőtéren, és
felajánlotta, hogy vele meg a társaságával jöhetek ide.
Egész hihetően hangzik, de Annie-t nem tudom becsapni.
Oldalra hajtja a fejét.
– És honnan tudta, hogy ki vagy? Talán már ismertétek egymást?
Na, most megcsíptek. Érzem, hogy az arcomat elönti a pír. Kicsit
félrehúzom Annie-t, mert nem szeretném, ha a pult mögötti szőkeség is
hallana, úgyis nagyon figyel.
– Nem. Én… én szólítottam meg – vallom be halkan. – Tévedésből. Azt
gondoltam… elém jött ki.
Annie először teljesen elhűlt képet vág, aztán akkorát nevet, mintha ez
lett volna az utóbbi évek legjobb vicce.
– Te azt gondoltad, hogy a nagyfőnök érted megy a repülőtérre?
– Jaj, tudom – nyögök fel, és égre emelem a tekintetemet. – Ne kapargasd
a sebet tovább! Annyira kínos ez az egész! Nem válthatnánk témát?
– Dehogynem. – Annie még mindig szélesen vigyorog. – Legalábbis
egyelőre. – A bőröndömre mutat. – Ezt hagyd itt Caroline-nál, és később
érte jössz. Most először is megmutatom a leendő munkahelyedet.
Mosolya olyan fertőző és olyan kedves, egész lénye annyira
lefegyverzően nyitott, hogy lehetetlen nem rögtön megkedvelni.
A bőröndöt a szőke Caroline-nál hagyjuk a recepción, aki betolja a dögöt
a pult mögé, és biztosít, hogy figyelni fog rá. De továbbra is engem fürkész
érdeklődve. Aztán mi is beszállunk a két, egymás mellett elhelyezett lift
egyikébe. A falai belül tükörrel borítottak, és mint itt minden, ez is
nagyszabásúnak és előkelőnek tűnik. Ahogy meglátom magamat, feltűnik,
hogy természetellenesen sápadt vagyok – nyilvánvalóan annak a sokknak a
következtében, amelyet az iménti találkozás és Anglia legáhítottabb szingli
pasija váltott ki belőlem.
Annie még a felfelé úton elmondja, hogy huszonhárom éves, és egy éve
dolgozik a Huntington Ventures beruházási részlegén, mint junior
asszisztens.
– Ez az első állásom – jelenti ki. – Mondhatom, sokkal rosszabbul is
járhattam volna.
Kicsit irigykedem rá, hogy ő már annyival magasabban jár a ranglétrán,
holott nagyjából egyidősek vagyunk. Persze én is hamarosan befejezem a
tanulmányaimat. De vajon utána találoke még egy ilyen príma céget és
annál valami jó munkát?
Igazából nem is a Huntington Venturesnél betöltött állása miatt
irigykedem Annie-ra, hanem a laza, magabiztos és vidám felfogásáért és
stílusáért, amellyel kezeli a dolgokat.
– Nos, ez itt az a részleg, amelyben dolgozni fogsz – mondja, amikor a
negyedik emeleten kiszállunk, és végigmegyünk egy hosszú folyosón.
Minden fényesnek és elegánsnak látszik. A különböző irodákba
üvegajtókon át lehet bejutni, látom a padlóig érő ablakokat, az asztalokat,
amelyeknél igen elfoglaltnak tűnő emberek dolgoznak.
– Itt készítik elő azokat az új projekteket, amelyekbe a Huntington
Ventures be akar szállni. Kutatásokat végzünk, megvizsgáljuk a piaci
lehetőségeket, és levezényeljük a szükséges előzetes megbeszéléseket. A
maradékot elintézik a vezetői szinteken.
Minden egyes irodába bevisz, és mindenkinek bemutat. Rengetegen
vannak, esélyem sincs, hogy mindent megjegyezzek. Pár név azért
megmarad: a titkárnőt, egy idősebb, nagyon kedves nőt Veronika
Hatchfieldnek hívják; az osztályvezető, egy gyérülő hajú negyvenes Clive
Renshaw-ként mutatkozik be, Shadrach Alani pedig, egy fiatalabb és
nyilvánvalóan pakisztáni származású fiatalember Annie-val osztozik egy
irodán. Persze vannak még, legalább tucatnyian, akiket a következő
napokban biztos jobban megismerek. Mindenki kedves, de persze Annie a
legkedvesebb.
– A többi osztályt majd megmutatom neked később, ha alkalom adódik és
érdekel. – Annie a folyosón egy mappát nyom a kezembe. – Ebben mindent
megtalálsz, amit csak érdemes tudni a cégünkről. – Aztán még valami
bonyolult ábrát is odaad: – Ez az organigramunk, csak hogy legyen némi
áttekintésed.
Elképedek, amikor végignézek a sokszorosan elágazó hálózaton. Mintha
a cég egy hatalmas puzzle lenne, amely számtalan apró darabkából áll
össze. Sokat ezek közül már megismertem a saját kutatásaimból, de
némelyik egészen új nekem. A mappába rendezett fényes lapokat
átpörgetve a cég működési területein is végigfut a tekintetem, így
nyilvánvalóvá válik, hogy a Huntington Ventures sokkal több egyszerű
beruházási vállalatnál. Inkább birodalomnak nevezhetnénk, nemzetközi
kapcsolatokkal és széles palettájú befolyási területekkel. A beruházások
pedig nemcsak pénzügyi és építőipari témákra terjednek ki, hanem az ipar
és a kereskedelem szinte minden területét lefedik. Ráadásul vannak itt
fejlesztő-programok kulturális projektekhez is. Jonathan Huntington nagyot
nőtt a szememben e teljesítmények miatt.
Amikor felpillantok, Annie vigyorog rám.
– Lehengerlő, mi?
Tudom, hogy a cégről beszél, de én csak a férfira tudok gondolni, aki a
cég élén áll, és némán bólintok.
Annie továbbhalad, és a folyosó végén kinyit egy ajtót. Ennek az
irodának is üvegfala van, de nagyon aprócska. Az ablakfronton egy
íróasztal áll, egy teljes falat pedig elborítanak az irattartók, így nem sok
mozgástér marad.
– A gyakornoki szentély – mondja Annie, és megint elvigyorodik a maga
szemtelenül őszinte módján.
Sóhajtok Mégis mire számítottam? Vörös szőnyegre? És hát nem is
annyira rossz ez az iroda. Ugyan eléggé a folyosó végén van, de Annie-étől
nincs túl messze, és ez megnyugtat egy kicsit. Végül is – egyelőre – ő itt az
egyetlen, akit ismerek, eltekintve Jonathan Huntingtontól, de vele talán jobb
lenne egy kicsit kevesebbet foglalkoznom.
– És mi lesz itt a dolgom? – kérdezem, mialatt megpróbálok
elhelyezkedni az íróasztal mögött, hogy jobban felmérhessem leendő
munkahelyemet.
– Ami minden gyakornoknak. Főzöd a kávét meg a teát. – Annie az ajtó
túloldalára mutat. – Ott ugyanis egy konyha van.
Nem kell messzire menned.
Egy pillanatra eláll a szavam.
– De ugye, ezt nem mondtad komolyan?
 Azt mondtam, hogy rokonszenvesnek találom? Hát nem: minden angol
furcsa egy kicsit.
Egy pillanatra semleges arccal álldogál az ajtóban, de aztán nem tudja
visszatartani a nevetést.
– Jaj, dehogy! De az ott tényleg a konyha: megfőzheted magadnak a
kávét vagy a teát, ha akarod. Van itt minden, ami kell. De azért ennél
igényesebb feladatok várnak itt rád.
Megkönnyebbült pillantást vetek rá, elmosolyodok.
– Kivel dolgozom majd együtt? – kérdezem.
Annie vigyorog.
– Miért, kivel szeretnél?
A gyomrom megint liftezni kezd, ugyanis egyetlen név jut eszembe:
Jonathan Huntingtoné. Elpirulok, és Annie mintha megsejtené, milyen
irányba indultak el a gondolataim. Egyre szemtelenebbül vigyorog.
– Sorry, úgy vélem, a főnöki szintre nem fogsz ilyen hamar
felkapaszkodni. A főnök elhozott ugyan, de általában egyáltalán nem
foglalkozik a gyakornokokkal. Be kell érned velem.
– Hát persze, jobban is örülök neki – biztosítom gyorsan.
– És tényleg egyszerűen odamentél hozzá, és megszólítottad? – Annie
még mindig nem tudja elhinni a történetet.
Bólintok, és még egyszer megvonaglom belül, amint eszembe idézem a
kínos repülőtéri jelenetet.
– De az, hogy elhozzon, az egyedül az ő ötlete volt! Már indultam is a
metróhoz, miután észrevettem, hogy milyen ostoba hibát követtem el.
Annie a homlokát ráncolja.
– Egyszerűen magától felkínálta, hogy elhoz?
– Igen. Miért, olyan szokatlan ez? Úgy értem… Biztos csak kedves akart
lenni.
Annie olyant horkant, mintha ezt valami teljesen eszement ötletnek
találná.
– Jonathan Huntington mint a kedves szomszéd srác?
Úgy érzem, meg kell védenem. Hiszen akár ott is hagyhatott volna,
levegőnek nézhetett volna.
– Én nagyon kedvesnek találtam – ragaszkodom az álláspontomhoz.
Annie arca találkozásunk óta most először válik igazán komollyá.
– Grace, hadd adjak egy igazán jóakaratú tanácsot. El se kezdj ebbe
belemagyarázni valamit.
 Ez megzavar.
– Hogy érted ezt?
Kicsit mintha kétségbeesett kifejezést öltene az arca, amint rám néz.
– Nézd, mi itt egyáltalán nem vagyunk vakok. A főnök rohadt jó pasi, és
nem te vagy az első, akinek csillogni kezd a szeme, ha ránéz. A legtöbben
csak távolról istenítik, de még ez is fölösleges, hidd el nekem. És azok, akik
szorosabban dolgoznak vele, és akiket istenigazából elkapott a gépszíj…
hát azok elmentek. Mint az előző hónapban az a nő a sajtóosztályról, akinek
egy projekt miatt sok időt kellett vele töltenie. Az ilyenek persze mind
szabad akaratukból hagyják itt a céget, jobb állást kapnak, vagy új
kihívásokat keresnek... mondanak valami jó okot. De ha engem kérdezel,
hát azért nincsenek már itt, mert nem lett belőlük Jonathan Huntington
barátnője. – Átható pillantást vet rám. – Jegyezd meg ezt, és hagyd békén
őt. Csak az idődet pazarlód rá.
Mintha magamtól nem tudnám. De amit mondott, azzal kíváncsivá is tett.
– Hogyhogy nincsenek barátnői? Csak nem…?
– Meleg? – fejezi be helyettem Annie, és felnevet. – Na, nem, az biztosan
nem. De nem is mesebeli herceg, még ha megörökli is majd a nemesi címet.
Hallgass rám, és ne rá oszd a főszerepet a személyes kis mesédben. Nem a
te súlycsoportod.
Sóhajtok. Akár meg is sértődhetnék, hogy Annie olyan nyersen tesz
helyre – hiszen alig ismerjük egymást. Ráadásul elég kínos, hogy ennyire
látszik rajtam, milyen mély benyomást tett rám a találkozás Jonathan
Huntingtonnal. De érzem, hogy nem rosszindulat vezérli, talán tényleg meg
akar óvni valami nagy csalódástól. És lehet, hogy most pontosan ezekre a
kemény szavakra van szükségem. Ugyanis egyáltalán nincs kizárva, hogy
én lehetnék a nagy Jonathan Huntington következő áldozata.
– Ne aggódj, annyira azért nem vagyok naiv – mondom, sőt még egy
félmosolyt is kipréselek magamból.
Ez egyáltalán nem igaz: átkozottul naiv vagyok, ami a férfiakat illeti, de
erről most igazan nem szeretnék társalogni az új kolléganőmmel.
– Ráadásul valószínűleg az életben nem látom többé Mr. Huntingtont.
Vagy talán szokott erre járni?
Egy részem pontosan ebben reménykedik, bár az iménti figyelmeztetés
miatt ez nagy ostobaság lehet. Annie a fejét csóválja.
– Nem, csak néha. De amúgy gyakornokokat sem szokott fuvarozni a
kocsiján. Vigyázz magadra, csak ennyit mondok.
 Halálosan komoly hangon mondja ezt, el is bizonytalanít. Talán attól tart,
hogy Jonathan Huntington érdeklődése felém fordulhat? Ez azért elég
elképzelhetetlen. És ha mégis így lenne… akkor meg mire vigyázzak?
Épp nyitnám a számat, hogy még egyszer rákérdezzek, hogy is érti, amit
mondott, de Annie határozott mozdulattal rámutat az íróasztalomon heverő
papírokra. A téma számára nyilvánvalóan befejeződött.
– Már ide is készítettem az első feladatodat. Ezek olyan projekttervek,
amelyekről a következő időszakban fognak dönteni. Nézz bele a papírokba,
olvasgasd őket, legyél képben, hogy részt tudj venni a róluk folytatott
vitákban is. És nehogy félvállról vedd, mert meg fogunk kérdezni, hogy
melyiket tartod sikerrel kecsegtetőnek és miért.
– Ez valami teszt? – kérdezem.
Megint szélesre húzta a száját.
– Bizonyos értelemben igen. Zavar?
– Dehogy.
– Rendben. Ugyanis ez a te érdekedben történik. Ha tudjuk, mennyire
értesz a dologhoz, jobban el tudunk helyezni. – Az órájára nézett. – Elleszel
egy darabig? – kérdezte.
Bólintok.
– Akkor magadra hagylak. Ha kérdésed van, bármikor fordulhatsz
hozzám. Tudod, hol találsz.
Amikor már majdnem kilép, még egyszer visszahívom.
– Használhatom majd a telefont? – kérdezem, és az asztali készülékre
mutatok. – A közelben szereztem lakást, és felhívnám a főbérlőt, hogy hol
és mikor vehetem át a kulcsokat.
– Hát persze – mondja Annie. – Jó lenne, ha jó szállást találnál.
Már majdnem becsukta az ajtót maga mögött, de aztán még egyszer
visszadugja a fejét.
– Egyébként örülök, hogy itt vagy – mondja olyan őszintén, hogy egészen
megmelegszik a szívem tája tőle. Nagy lendülettel vetem bele magam a
papírokba, amelyeket át kell tanulmányoznom. De jó lesz itt! Máris érzem.
Mi mehetne rosszul?
4.

Amikor később felpillantok az iratokból meg a saját jegyzeteimből,

amelyeket a papírokhoz készítettem, elképedve állapítom meg, hogy már
majdnem három óra. Annyira belemélyedtem a beszámolókba, hogy nem is
figyeltem az időre.
Fáradtan dörzsölgetem a szemem. Most már tényleg érzem az
alváshiányt. Átmegyek a konyhába, hogy szerezzek valami innivalót, ami
tartja bennem a lelket. Annie nem túlzott: minden luxussal felszerelt
hipermodern konyhát találok. Van benne teaautomata, meg olyan
méregdrága kávéfőző is, amelynél az ember megválaszthatja még azt is,
milyen kávét akar. Egy darabig töprengek, aztán a tea mellett döntök.
Elvégre Angliában vagyok – jobb, ha hozzászokom.
Bögrével a kezemben az ablakfronthoz állok, lenézek London Cityre. A
Huntington Ventures épülete az újak közül való, de épp szemben ott áll egy
olyan történelmi épület, amelyről London központja híres. Nem tudnám
hirtelen megmondani, hogy a tőzsde az, vagy a Bank of England, de még
majd rájövök, elég időm lesz alaposan végignézni mindent. Május eleje
van, a chicagói gép pedig majd csak július végén indul hazafelé velem –
tizenkét hetem lesz arra, hogy alaposan feltérképezzem ezt az izgalmas
várost.
Mosolyogva pillantok fel az égre, amely már nem olyan borult, mint
amikor megérkeztem, hanem ragyogóan kék. Idebent megy a légkondi, de a
szemközti épület ablakaiban tükröződő napból arra következtetek, hogy
kellemes meleg lehet odakint.
Épp el akarok fordulni, és visszamenni az irodámba, amikor tekintetem
lesiklik az utcára, ahol éppen ebben a pillanatban megáll egy hosszú, fekete
autó. Megismerem azt a limuzint, amelyben ma már utaztam egyszer, és a
szívem ugrik egy aprót, amikor egy szempillantással később két férfi sétál
az autó felé a járdán, közvetlenül alattam. Azonnal, ebből a távolságból is
felismerem Jonathan Huntingtont, a másik meg biztosan az a japán férfi,
Yuuto Nagako. Beszélgetnek beszállás közben, aztán a limuzin azonnal
elindul, és besorol az autófolyamba. Bekanyarodik a sarkon, és eltűnik a
szemem elől.
 Hát ott megy, gondolom fájó szívvel. Jonathan Huntington – a férfi, aki
miatt vigyáznom kell magamra. Halkan felhorkantok, megrázom a fejemet.
Mintha akarna bármit is tőlem! Álmodj csak, Grace! Vagy inkább ne is.
Ébredj fel.
Gyorsan kimegyek a konyhából, át a csendes folyosón. Előrébb két
üvegajtó is nyitva áll, de mégis csend van, mindenütt dolgoznak.
Elkészültem azzal, amivel megbíztak, de nem akarok senkit sem zavarni.
Visszamegyek az irodámba, leülök az íróasztalhoz, és elszántan tárcsázom a
főbérlő telefonszámát, akivel még ma találkoznom kell.
A lakás, egy kis, egyszobás apartman Whitechapelben van, nem messze a
Citytől. Központi fekvésű, jól megközelíthető tőle a metró. Legalábbis ez
állt a leírásban. Hihetetlenül boldog voltam, amikor felfedeztem az
interneten a hirdetést, azonnal lecsaptam rá, mert az ára is megfelelő volt.
Nem mintha tudtam volna, hogy miféle környékről van szó, és hogy milyen
távol fogok lakni leendő munkahelyemtől, de a térképen igen közelinek
tűnt, a helyiségek pedig a fényképeken tisztának és rendesnek látszottak.
Kétszáz dollárnak megfelelő fontot kellett a főbérlő számlájára átutalnom,
ám ez csak kaució volt, amit, mint írta, kiköltözéskor vissza fog fizetni, ha
nem rongálódik meg semmi a lakásban. Több levelet is váltottam a
főbérlővel, és igen kedves embernek tűnt.
Felírtam a kis jegyzettömbömbe a számát, amin elérhetem. És tényleg,
már a második csengetésre fel is veszi valaki. Egy nő.
– Scarlett úrral szeretnék beszélni, kérem – mondom udvariasan.
Zavart csend következik.
– Itt nem lakik semmiféle Scarlett. Rossz számot hívott.
– No, de… – Ez nem lehet igaz! – Kérem, én Grace Lawson vagyok. A
kis apartman miatt telefonálok, amit kivettem az Adler Streeten, és Mr.
Scarlett ezt a számot adta meg, hogy ezen hívjam, amikor megérkezem.
Amerikából jöttem, és tényleg beszélnem kell vele.
– Kisszívem, mondtam már, hogy itt nincs semmiféle Mr.
Scarlett. Higgye el, segítenék, ha tudnék, de nem jó számot hívott.
De hát ez nem lehet!
– De ön az Adler Streeten lakik, Whitechapelben? – teszek még egy
próbát.
– Én Spitalfieldsen lakom – mondja a nő hallhatóan fáradtan. – És
semmiféle Adler Streetről nincs tudomásom.
 Ez a Spitalfields közvetlenül Whitechapel mellett van, a térképről még
emlékszem ra. Talán csak a városrészeket kevertem össze? Vagy az utcanév
nem stimmel?
– Vannak önöknél a házban kiadó apartmanlakások? – Ez az utolsó
szalmaszál, amibe kapaszkodhatok. Visszafojtott lélegzettel várom a
választ.
– Igen, vannak apartmanok – feleli. – De azok mind foglaltak, ha jól
tudom, nincs üresedés.
Lassan kifogy belőlem a szusz. Ez volt az utolsó reményem.
Szóhoz sem jutok. A nő a vonal végén nagyot sóhajt.
– Higgye el, hogy nem tudok segíteni, oké?
– De Mr. Scarlett azt mondta….
– Igazán nagyon sajnálom, kisszívem. Szép napot.
Kattanás. Letette.
Ülök ott dermedten, a telefonnal a kezemben. Rosszul leszek, amint
végiggondolom, hogy ez mit is jelent nekem.
A fickó, akiről azt gondoltam, hogy lakástulajdonos, nyilvánvalóan csaló,
és mindössze a háromszáz font kaucióra utazott. A kiadó lakás nem is
létezik – de honnan kellett volna ezt tudnom? Teljesen igazinak tűnt az
interneten a hirdetés, központi helyen, megfizethető áron.
Két kézzel verem a fejemet. Hát persze, ez volt éppen a trükk! Épp ettől
volt az ajánlat csábító, a csaló pedig biztos lehetett benne, hogy Amerikából
nem tudom ellenőrizni az állításait. Megelégedtem az e-mailes
visszajelzéssel, amely valószínűleg pontosan annyit ér, mint a papír, amire
rányomtattam. A francba!
De ugye nem is ez a legnagyobb gondom. Hiszen, ha a lakás nem létezik,
akkor bele sem költözhetek azzal a bazi nagy bőröndömmel. Nincs fedél a
fejem felett, és sejtelmem sincs, hogy ilyen árfekvésben honnan akasszak le
most egy szállást. Persze egy ideig megteszi egy szálloda vagy panzió, de
nem hosszú távra.
Forró könnyek égetik a szememet. Nemcsak az elvesztett pénz meg a
hosszú keresgélés, aminek most elébe nézek – úgy érzem, rettenetesen
becsaptak. London csapott be. Szép álmaim voltak az itt töltendő időről.
Nem így képzeltem az egészet.
Megtörlöm a szememet a kezem fejével, és átmegyek Annie irodájába.
Szerencsére egyedül van, a kollégája széke üres.
– Mi történt? – kérdi azonnal aggódva, amint rároskadok a szabad székre.
 Elcsukló hangon elmesélem neki, hogy jártam, és mire a végére érek,
megint a csalódottság és a düh könnyeivel küzdők.
– Ez olyan szemétség! – panaszkodom.
– Mit is mondtál, hogy hívták azt a fickót, aki főbérlőnek adta ki magát?
– Will Scarlett – felelem.
– Azt ugye tudod, hogy Skarlát Will, Will Scarlett, a Robin Hood-monda
egyik híres alakja?
Csak nézek rá értetlenül.
– Nem tudtam – vallom be aztán, és nagyon butának érzem magam.
Lehet, hogy hozzá kéne szoknom, mert ez az érzés, úgy tűnik, állandósulni
fog az ittlétem alatt. És hogy legalább egy kicsit megmagyarázzam a
bizonyítványomat, hozzáfűzöm: – Az irodalom… nem igazán kenyerem.
Ez is eléggé kínos. Pedig ezt már Jonathan Huntingtonnak is
megmondtam: a számokkal szeretek bánni – nem pedig a betűkkel. Ha
valami vonz a művészetben, akkor az nem az írott szó, hanem a
képzőművészeti alkotások: a képek, a szobrok – olyan dolgok, amiket meg
tudok fogni, amik valamennyire konkrétak. Na és ha olvasottabb lennék is:
ebben az összefüggésben nem hiszem, hogy gyanakodni kezdtem volna a
név hallatán. Arra gondoltam volna, hogy egyszerű véletlen. Úgy értem,
azért megesik néha, hogy valakinek furcsa neve van.
Sóhajtva csóválom a fejemet. Másokat azért nem olyan könnyű átverni,
mint engem. Ami nyilván sokat elárul arról, hogy milyen naiv is vagyok.
Naiv és ostoba. És még hajléktalan is.
– Basszus! – kicsúszik a számon, még mielőtt eszembe juthatna, hogy ez
a szó nem illik ehhez a helyhez. Viszont jólesik. Erre a helyzetre
valószínűleg ez a legtalálóbb. Dacosan nézek Annie-ra. Talán sokkolta a
durvaságom? Megrándul a szája sarka.
– Basszus bizony – mondja.
Egyszerre nevetjük el magunkat.
– Te, lehet, hogy ez az álfőbérlő a szegények jótevője. Akkor legalább
azzal vigasztalhatod magad, hogy jótékony célra ment a kauciód.
– Haha – mosolygok, de aztán rögtön el is komolyodok. – Mit gondolsz,
van értelme rendőrségre menni?
Annie biccent.
– Azt mindenképpen meg fogjuk tenni, ártani nem árthat – mondja, és
imádom ezért a többes számért. Akkor talán nem hagy magamra. – De ezzel
még nem oldódott meg a lakásgondod. – Homlokát ráncolva nézeget.
 – Elmehetek egy darabig egy panzióba – mondom, de magam is hallom,
mennyire nyomorultul cseng a hangom. Már teljes súlyával rám zuhant a
fáradtság, és elmondhatatlanul nyomaszt, hogy most még bizonytalan ideig
lakás után kell kajtatnom. Nem tehetek ellene semmit: megint kicsordul a
könnyem.
– Nem – Annie határozottabban néz rám. – Sokkal jobbat tudok. – Egyre
szélesedő vigyorral, az íróasztalra támaszkodva előrehajol felém, és így
szól: – Egyelőre hozzám jössz.
– Tényleg? – olyan csábító ez az ajánlat, hogy alig hiszem el.
Bólint.
– Islingtonban lakom, két helyes sráccal közösen bérelünk egy lakást.
Egyik szobánk szabad, ma éjjel elalhatsz ott. Utána meg majd meglátjuk,
mi lesz. Rendben?
Még hogy rendben-e? Szerintem nálam szerencsésebb ember nincs is ma
Londonban! A világom megint ép, meg tudnám ölelni Annie Frencht.
– Te vagy a legjobb – mondom, és ahogy összemosolygunk, érzem, hogy
új barátnőre találtam.
– Akkor ezt elrendeztük – mondja huncut mosollyal. – Térjünk vissza az
üzlethez. – Az órájára pillant. – Az osztályos megbeszélés tíz perc múlva
kezdődik. Átolvastad a beszámolókat?
Amikor igennel válaszolok, helyeslően bólint. Shadrach Alani, a kolléga
is visszatér, felmarkol egy halom papírt az íróasztaláról.
Rám mosolyog:
– Na, jöttök?
Együtt lepünk ki az irodából, és megint csak megbékélek a sorsommal.
5.

A Northern Line-nal megyünk, húsz perc elteltével megérkezünk a

gyönyörű nevű Angel metrómegállóba, ahol kiszállunk.
– Innentől egy kis gyaloglás következik – mondja Annie, én pedig
nyögök egyet, mivel a bőröndöm valósággal húz visszafelé. Bár már ott
lennénk!
De menet közben mégis elfeledkezem a súlyról, amit vonszolok magam
után, és elragadtatással nézek körül. Islington tényleg nagyon csinos
negyed. Kétemeletes házak zárt frontja alkotja az utcaképet, egyik új,
másikuk régi, de sok szeretettel restaurálták, az utcát fasor szegélyezi, és
mindenféle apró butikot meg boltocskát látok: vintage holmik, műtárgyak,
bútor, delikátesz és pékáruk Megugrik a szívem, mert rájövök, hogy
pontosan ez az a London, amit meg szeretnék hódítani magamnak.
Annie látja sóvárgó tekintetemet, nevet:
– Csak nem támadt kedved egy kiadós vásárláshoz egy született londoni
társaságában?
Elragadtatva bólogatok.
– De, feltétlenül.
Talán esélyem nyílik rá, hogy felfedjem új lakótársnőm öltözködésének
titkait.
Megyünk még egy darabig, aztán Annie balra fordul egy kurta
zsákutcácskába, amelyet fal zár le. Itt szinte minden ház egyforma:
kétemeletes, barna téglából épült, csinos, fehér, íves keretű ablakokkal.
Fehér ház csak kevés van, és egyetlenegy – ez szintén barna –, amely
háromemeletes. Annie ez előtt áll meg.
– Ez az – mondja, és a földszinti bejárati ajtóra mutat. Majd közelebb lép,
és többször is megnyomja a legfelső csengő gombját, míg én a járdáról
szemlélem leendő otthonomat. Fáradtságomat mintha elfújták volna. Talán
nem is olyan nagy baj, hogy nem jött össze az a whitechapeli lakás. Ez itt
valószínűleg sokkal jobb.
– Nincs kulcsod? – kérdem idegesen Annie-t, aki még mindig a csengőt
nyomkodja.
Annie vigyorog.
 – Dehogy nincs. Csak éppen semmi kedvem ezt a szörnyeteget felcipelni
a lépcsőn. – Állával rettenetes bőröndöm felé bök.
– Melyik emeleten laktok? – kérdezem ijedten, amikor rájövök, hogy én
aztán végképp nem leszek képes felvinni a lépcsőn a holmimat. Nem lesz
egyszerű!
– A legfelsőn, de nyugi, mondtam már, hogy jön már a személyzet!
E pillanatban az ajtó kinyílik, és egy fiatalember jelenik meg.
Világosbarna hajú, kisportolt alakú. Ijedten néz Annie-ra.
– Mi történt? Elvesztetted a kulcsodat? – Nagyon amerikai az akcentusa,
ettől azonnal rokonszenvesnek látom. Hurrá, a földim!
Annie felemeli vastag kulcscsomóját, meglengeti, és csörömpöl vele.
– Nem, nem vesztettem el.
A fiú szemöldöke a magasba szalad:
– Akkor azért nem tudtad kinyitni, mert…
– …mert nem lett volna értene. Ugyanis szükségünk van rád. Vészhelyzet
van. – Megfordul, és tenyérrel felfelé tartott kézzel rám mutat: – Marcus,
hadd mutassam be neked Grace Lawsont Chicagóból! Grace, ez itt Marcus,
aki a csodaszép Maine-ből érkezett két szemeszterre Londonba. Grace a
cégünk új gyakornoka, és pillanatnyilag sajnálatos módon hajléktalan.
Hosszú a történet, majd később elmeséljük. Mindenesetre ma nálunk fog
aludni az üres szobában.
Marcus mintha csak most venne tudomást rólam, és épp olyan kíváncsian
kezd nézegetni, ahogyan én is végigmértem őt az imént. Aztán rápillant a
mellettem álló bőröndre.
– Értem már… Marcus, a lakáj – mondja, de mosolyogva. Valószínűleg
épp olyan kevéssé képes haragudni Annie-ra, mint én. Lendületesen
leszalad a Kapu előtti lépcsőfokokon, és amikor hozzám ér, kezet nyújt.
– Szia, Grace!
– Helló, Marcus! – Megrázom a kezét, és elcsodálkozom erős szorításán.
– Na, akkor beköltöztetlek – vigyorog a fiú. – Legalább mi amerikaiak
tartsunk össze.
Annie a szemét forgatja Marcus háta mögött, míg a fiú felcipeli a ház
bejáratáig a bőröndöt, majd eltűnik vele a házban.
– Nagyon kedves tőled – kiáltok utána. – Köszönöm szépen!
– Tekintsd szívességnek, Herkuleském, amivel hozzájárulunk az
erőnlétedhez! – kiabál mögöttem Annie. Amikor értetlenül nézek rá,
megmagyarázza: – Marcus ugyanis testnevelés szakos, és ezen a nyáron vár
még rá néhány könnyűatlétikai verseny is.
– És a súlyemelés az jó neki? – kérdem szkeptikusan.
– Hidd el, szívesen megteszi, nagyon segítőkész – nyugtat meg, mialatt
felmászunk azon a rengeteg lépcsőn a padlásszintre.
– Kérdés, hogy meddig, ha így kihasználod – felelem, mert azért egy
kicsit kellemetlennek érzem az ügyet.
Marcus az ajtóban vár ránk. Már nincs nála a bőrönd, valószínűleg letette
a szobában. Erősen liheg, nekem meg ettől lelkifurdalásom támad. Biztosan
máris megutált. Nem valami jó belépő ez az első itt töltött éjszakámhoz.
– Köszönöm – suttogom még egyszer. – Nagyon rendes vagy.
– Ugyan már, nem tesz semmit – feleli mosolyogva, és előreenged
bennünket a lakásba. Az ajtó mögött kezdődő folyosó hosszú, régi faajtók
nyílnak belőle mindenfelé. A magas falakon színes képek, plakátok, az
ajtók közötti keskeny polcokon könyvek, ettől az egész nagyon kellemes
hangulatúvá válik. Az egyik ajtó fölé egy narancssárga kendőt akasztottak, s
az egész lakást olyan finom ázsiai fűszerillat lengi be, hogy azonnal
farkaséhes leszek. Nem csoda végül is egész nap semmi tisztességes kaját
nem ettem, csak a meeting alatt rágcsáltam az odakészített kekszekből.
– Úgy tűnik, ma minden londoni férfi kedves hozzád – suttogja Annie,
miközben felakasztjuk a kabátunkat az ajtó mögötti fogasra, amely annyira
tele van aggatva, hogy bármelyik pillanatban összerogyhat. Tréfásan
megbök, és amint rájövök, hogy Jonathan Huntingtonra célzott ezzel,
azonnal nyakig elvörösödöm. De még mielőtt felelhetnék, Annie már ott is
terem a folyosó túlsó végén nyíló ajtóban.
– Megnézem, segíthetek-e Iannek a főzésben. Mutasd meg neki a szobát,
jó, Marcus?
Kicsit zavarban ácsorgok a sportos Marcusszal a folyosón. Nagyjából
annyi idős lehet, mint én, talán kicsit idősebb. Fehér pólója alatt jól
kivehető izmok domborodnak, szűk farmer feszül rajta. Mosolya kedves, és
ő maga is nagyon jól néz ki, ez tagadhatatlan. De ha választanom lehetne,
hogy melyik londoni férfi legyen ettől a pillanattól fogva nagyon kedves
velem, akkor azért én még mindig Jonathan Huntingtont választanám…
– Oké, akkor erre – ragad ki Marcus hangja a gondolataimból. Egy kicsit
továbbvezet a folyosón, s a kendős ajtó melletti helyiségbe irányít. Egy
egészen nagy szoba tárul elém, benne ágy, íróasztal a két ablak előtt,
szekrény és több polc, amelyek azonban üresek. Bőröndöm magányosan
hever az ágy előtt a szőnyegen.
– Nos, ez volna mára a szobád – mondja, bár ezt magamtól is gondoltam
persze.
Habozva lépek be és nézek körül. Csupasznak tűnik, nem olyan
elevennek, mint a folyosó a könyvekkel meg a plakátokkal, de hát ez nem is
csoda.
– Régóta üresen áll ez a szoba? – kérdezem.
– Egy szűk hónapja – feleli Marcus. – Claire, aki korábban itt lakott,
visszaköltözött Edinburgh-ba. Ő is a Huntington
Venturesnél dolgozott, a sajtóosztályon. Jó kis állás volt, de aztán valami
jobbat talált. Egész váratlanul. Ezt a hónapot még kifizette, mi pedig még
nem jutottunk hozzá, hogy újabb lakótársat toborozzunk.
Ettől az újságtól megijedek. Ez volt az a nő a sajtóosztályról, akiről
Annie az imént mesélt? Tehát nemcsak kolléganő volt, hanem barátnő is?
Ezért óvott Annie annyira Jonathan Huntingtontól? Vajon mit tud róla,
amiről nem beszél?
– Valami baj van? – kérdi Marcus.
Gyorsan rámosolygok, és nagyon igyekszem, hogy ne vegyen észre
rajtam semmit.
– Nem, nem, semmi – nyugtatom meg, és visszamegyünk a folyosóra.
Marcus a három további ajtóra mutat, bár ki nem nyitja őket.
– Ez itt az én birodalmam, amott lakik Ian, itt meg a főnökasszony.
Nagy szeretettel mondja ezt, és hallani, hogy kedveli Annie-t.
– Ez pedig – nyitja ki a szobám melletti ajtót – a fürdőszoba.
Nem valami nagy, és sürgősen ráférne egy felújítás is, de tiszta, és
minden van benne, ami csak kell: fürdőkád nagyon antik hatású csapokkal,
egy rongyoskás zuhanyfüggöny, vécé és különféle szekrénykék. Egy részük
nyitva van, és rengeteg különféle férfi és női toalettcikkre enged
bepillantást, valamint egy tekintélyes papírzsebkendő-gyűjteményre,
amelyet láthatóan különböző lakók hagyatékából szedegettek össze. A kád
szélén egy még nedves, tarka fürdőlepedő szárad. A káddal szemközti
falon, egy nagy képen tengeres-pálmafás naplemente látszik.
– És most belépünk birodalmunk szívébe, a konyhába – vezet tovább
Marcus a folyosó végére. Az ajtó nagy, világos helyiségbe nyílik, ez a
konyharészleg. Nem valami dizájnos, még csak rendes munkalapja sincs,
csak pár régi szekrény, egy elég öreg tűzhely, egy nagy ezüst hűtőszekrény
(ez ultramodernnek néz ki, és egyáltalán nem illik a többi bútorhoz), egy
faasztal, pár szék, valamint az ablak alatt egy pad alkotja a berendezést.
Annie a tűzhely előtt áll egy másik fiatalemberrel. Átölelik egymást, s a
fiú épp valami nevettetőt sugdos Annie fülébe. A látványtól elképedek.
Annie egyáltalán nem említette, hogy az egyik „sráccal” jár az albérletből,
de szerelmes pillantásukon látszik, hogy ez bizony így van.
Amikor észrevesznek bennünket, szétválnak, s a fiatalember felém fordul
mosolyogva. Kíváncsian veszem szemügyre. Kisebb, mint Marcus, de
izmosnak tűnik. Hosszú, szőke haját lófarokban fogja össze a tarkóján. Bal
füle pereme végig van piercingelve, karja pedig mindenütt tetovált, ahol
nem fedi a póló, úgyszintén a nyaka egy része.
– Szia, Ian nagyok – üdvözöl. Megtörli kezét egy konyharuhával, aztán
felém nyújtja. Kemény a kézfogása. – Annie mondta már, hogy ma éjszaka
nálunk alszol.
Viccesnek találom a skót kiejtését. Egyáltalán: összetéveszthetetlen,
egyedi fickónak látszik.
– Jó illat van – szimatolok a fazekak felé, amelyekben valamit keverget.
– Ez az én specialitásom: curry á la Ian. Ülj csak le, mindjárt elkészül.
Marcus, kinyitnád a bort? Ott van az üveg.
Marcus eleget tesz a megbízatásnak, vacakol a pulton álló üveggel, én
meg Annie-hoz ülök, aki a konyhaasztal melletti padon lapozgat valami
újságot.
– Na, tetszik a szoba? – érdeklődik.
Bólogatok, de már megint azzal a kérdéssel foglalkozom, amely nem
hagy nyugodni.
– Annie, miért nem mondtad, hogy az a sajtós nő, akiről reggel meséltél,
a barátnőd volt?
Annie leteszi az újságot.
– Mert nem volt az. Itt lakott velünk, és nagyon helyes is volt, de úgy
igazából sohasem értettük meg egymást.
– Mert belezúgott Jonathan Huntingtonba?
– Igen, azért is.
– Mennyi idős volt?
– Huszonhét. Ian ismerőse volt. Edinburgh-ból jött, és most oda is ment
vissza. Annyira jó munkája volt itt, remek karrierlehetőségekkel. És akkor
feladja, mert… – Elhallgat.
– Mert?
 – Mert nem kaphatta meg azt a fickót. Mert az… jaj, hát mit tudom én.
Figyelj, senkinek se mondta el, mi is esett meg köztük, de egyvalamiben
biztos vagyok: Jonathan Huntingtonnal nem stimmel valami. Tehát még
egyszer, egyszer s mindenkorra: verd ki őt a fejedből!
– Nem is gondolok rá – vágom rá gyorsan.
– Akkor miért nem hagyhatjuk már végre ezt a témát?
Igaza van. De egyszerűen nem hagy nyugodni.
– Gondolod, azzal függ össze, hogy nemesember?
Annie erre elneveti magát.
– Persze, mert minden angol nemes kakukkos egy kicsit, mi?
Grace, túl sok filmet láttál! Ehhez nyilván nincs semmi köze. Ráadásul
még nem is kapta meg a nemesi címet. Ő lesz Lockwood lordja, ha az apja
meghal, aki azonban egyelőre él és virul, és uralkodik Lockwood
Manorban… ez egy vidéki rezidenciájuk, lent a parton, innen délre. Ha
meghal, a főnökünk mindezt megörökli, ráadásul egy helyet a Lordok
Házában, de igazából majd csak akkor emelkedik a nemesség soraiba, ha az
öreg earl a másvilágra szenderül. A vikomtság ugyanis csak egy üres cím a
legidősebb fiú számára, amúgy Jonathan Huntington még egyszerű polgári
lény, akárcsak te meg én. Legalábbis egyelőre.
– Ezt nem tudtam.
Rémülten gondolok vissza a reptéri „Sir” megszólításomra… hát, én
tényleg alaposan leégettem magam.
Annie vigyorog.
– És el is felejtheted rögtön. Ha akarod, szólíthatod ugyan Lord
Huntingtonnak, megfelelőnek megfelelő lenne. De legföljebb csak egy
mérges pillantást aratnál ezzel. Kívánhatná, hogy így szólítsák, de
egyáltalán nem fontos neki. És mostantól egy szót se többet Jonathan
Huntingtonról, rendben? A legutolsó lakótársunk épp eléggé rá volt fixálva,
nehogy most te is elkezdd! – Meglök kicsit, és mosolyog. – Élvezzük
inkább Ian kiváló vacsoráját. Sajnos alig marad ideje a főzőcskézésre, mivel
egy elég jól menő tetkóstúdiót vezet kicsit lejjebb az utcában.
Kapunk egy-egy pohár bort Marcustól, és amikor Ian az asztalra helyezi
a gőzölgő tányérokat a pompásan illatozó curryvel, valóban sikerül egy
időre elfeledkeznem arról az emberről, aki ma annyira kibillentett az
egyensúlyomból. Nagyon élvezem a konyhában uralkodó kötetlen légkört.
Ian vidám történeteket mesél a tetoválóstúdió életéből, Marcus pedig arra
kíváncsi természetesen, hogy honnan jöttem. Nagyon örülök, hogy nem
vagyok egyedüli amerikai a sok angol között, élvezem jól ismert
akcentusát. És minél többször mesélem el a csaló főbérlő történetét – nem
hallhatják elégszer, újra meg újra nevetnek rajta –, annál könnyebben megy
már nekem is a nevetés.
Egyszer aztán jóllakom, kicsit be is csípek, és olyan fáradtnak érzem
magam, hogy alig bírom nyitva tartani a szememet. Gyorsan még egyszer
felhívom Hope-ot, hiszen megígértem neki, elmesélem a jól végződött rossz
kalandomat. Aztán elköszönök a többiektől, akik még a konyhában
maradnak, és aludni megyek. Amikor kijövök a fürdőszobából,
észreveszem, hogy Annie már felhúzta az ágyamat, és annyira hálás vagyok
neki ezért, hogy még sokkal jobban szeretem, mint eddig. Már épp csak
annyi erőm marad, hogy elővegyem a hálóingemet a bőröndből, belebújjak,
és elheveredjek a takaró alatt.
Azt gondoltam, hogy azonnal el fog nyomni az álom, de akármennyire
fáradt is vagyok, az agyam pörög tovább, és még egyszer felvonulnak
előttem az izgalmas nap képei. És egy képnél mindig elakadok. A francba!
Annie-nak igaza van, be kellene fejeznem végre ezt a Jonathan Huntington-
témát. Legföljebb néhányszor fogom látni őt, akkor is csak távolról. Semmi
köze az életemhez. Tehát: felejtsd el, Grace!
Egy leendő earl, párnás székkel a Lordok Házában. Aki egy kúriában nőtt
fel. Mintha a gazdagság és a cég maga nem lenne elég. Világok választanak
el bennünket. Holnaptól éppen ezért észhez térek, nem gondolok rá többet,
és a munkámra koncentrálok. Ez az utolsó gondolatom, majd végre álomba
merülök.
6.

– Komolyan gondoljátok? – Annie-ra meredek, míg a metró, amelyet itt

tube-nak hívnak, átcsattog egy váltón, jól összerázva bennünket.
Reggel fél nyolc van, a kocsi zsúfolásig telt emberekkel, akik
valamennyien a Citybe igyekeznek, hogy pontosan megérkezzenek a
munkakezdésre. Így aztán állunk, és a fogantyúba kapaszkodunk.
– Különben miért mondanám? – vigyorog Annie. – Amikor tegnap
lefeküdtél, megbeszéltük a fiúkkal, és mindenkinek tetszett az ötlet. – Rám
kacsint. – Különösen Marcusnak. Azt hiszem, maradandó benyomást tettél
rá.
– Milyen kedvesek vagytok!
Fel sem tudom fogni, mennyire szerencsés vagyok: az egész gyakorlat
idejére megkapom az albérleti szobát!
Annie épp ezt ajánlotta fel, én pedig legszívesebben nyomnék az arcára
egy puszit, annyira el vagyok ragadtatva. Amikor ugyanis reggel
felébredtem, borzongva gondoltam az előttem álló lakáskeresésre.
– Természetesen azonnal fizetni kezdem a bérleti díjat – jelentem ki
határozottan.
Annie azonban leint.
– Majd később megbeszéljük. Egyelőre csak éld túl a háromszáz font
veszteségedet. Amúgy meg ma délután elmehetünk a rendőrségre, és
feljelentést tehetünk, ha gondolod. Ki tudja, talán elkapják a fickót.
– Igen, az jó lenne – mondom, de titokban egyáltalán nem szomorkodom
azon, hogy kútba esett a whitechapeli lakásbérlés. Hiszen annyival jobb
lehetőséget kaptam! Nem magányosan kell egy apartmanban üldögélnem
esténként, hanem három igazán jó fej fiatallal tölthetem az időmet. Igazi
otthonom lett ebben az idegen városban, és ez remek érzés. Egész másképp
is történhetett volna.
A Moorgate metrómegállótól a London Wall mentén megyünk a
Huntington-épületig. Csodás nap van, az ég kék, felhőtlen, pontosan
leképezi jelenlegi lelkiállapotomat. Felfelé a liftben Annie elsorolja, melyik
osztály melyik emeleten foglal helyet.
 – És melyik a főnöki szint? – csúszik ki a kérdés meggondolatlanul a
számon.
Annie egyik szemöldöke a magasba szalad.
– Ne kezdd már megint!
– Csak érdekelt, na! – védekezem, és Annie megadja magát. A legfelső
gombra mutat.
– A legtetején. Fantasztikus onnan a kilátás a Cityre.
Az ajtók kinyílnak a negyedik emeleten, újra végigmegyünk az osztály
folyosóján. De nem érünk el az irodánkig, mivel Veronika Hatchfield
feltartóztat bennünket, amint elhaladnánk a titkársága előtt.
– Pillanat, Miss Lawson. A főnök telefonált az imént. Beszélni akar
magával.
Megdermedek. A főnök? Aztán eszembe jut, hogy nyilván az
osztályvezetőre gondolt.
– Köszönöm – mondom, és indulnék Clive Renshaw irodája felé. De
Veronika visszatart.
– Ne arra. Mr. Huntington irodája odafent van.
Akkorát nyelek, hogy majdnem fáj.
– Mr. Huntington? – ismétlem rekedten. – Úgy érti, Huntington a főnök?
Magasra emelt szemöldökkel mér végig.
– Hát persze, hogy Mr. Huntington a főnök – ismétli, és csak most jövök
rá, mekkora ostobaságot kérdeztem.
– Már úgy értem, ő akar beszélni velem?
– Ezt mondta, amikor az imént telefonált – türelmetlen kézmozdulatot
tesz. – Gyerünk, induljon. Utálja, ha megváratják.
Annie, aki még mindig mellettem áll, csak mereszti a szemét, és
Veronika is figyelmesen fürkész, mintha furcsállná, hogy már a második
napon a főnöki szintre vagyok hivatalos. Ettől persze még idegesebb leszek.
– Hát akkor… – odaadom Annie-nak a kézitáskámat és a vékony nyári
kabátot, aztán visszafordulok a felvonó felé, amelyből épphogy kiszálltunk
az imént. A torkomban dobog a szívem.
– Menj egészen föl, lesz ott még egy recepció. A titkárnő majd bevezet
hozzá! – kiáltja Annie utánam, én pedig a vállam fölött nagy bizonytalanul
visszamosolygok rá, aztán elindulok.
A lift riasztó sebességgel érkezik meg, és amikor megáll, ámulva lépek ki
a Huntington Ventures hatalmi központjába. Hűha! Az előtér hatalmas, és
mint az épületben mindenütt, itt is padlótól mennyezetig üvegből vannak a
falak, így lélegzetelállító kilátás nyílik a városra. Csend van, mert a
süppedős szőnyegpadló minden hangot elnyel. Az én lépteimet is, amint
elhaladok két drága dizájnerfotel mellett, amelyeket nyilván a várakozó
látogatóknak szántak, és a sötét íróasztal felé tartok, amely négy ajtó között,
középen helyezkedik el. Ezek az ajtók azonban nem üvegesek, mint a
lentiek, és nem engednek bepillantást a mögöttük nyíló termekbe.
Csinos, fekete hajú nő tekint fel, és amikor meglát, rám mosolyog.
– Á, Miss Lawson – mondja, mintha már százszor jártam volna itt, és
feláll –, Mr. Huntington már várja.
Megkerüli az íróasztalt, és elém jön, odavezet a jobb oldali legszélső
ajtóhoz. Zafírkék kosztümje méregdrágának és elegánsnak tűnik, s én
rájövök, hogy messze nem tudom tartani a színvonalát, már ami az
öltözködést illeti. A tegnapi fekete cuccokat világos szoknyára és
halványzöld blúzra cseréltem. Hope szavai jutottak ugyanis eszembe,
amikor a még kicsomagolatlan bőrönd előtt álltam, és azokat a darabokat
vettem elő, amiket a legtavasziasabbnak éreztem.
Idegesen végigsimítok a szűk szoknyán, és már bánom, hogy ezt
választottam. Az előszobai hölgy kékjéhez képest ez a zöld egyáltalán nem
ragyog, sőt, kifejezetten unalmasnak tűnik. Gyorsan végigpillantok
magamon, és kigombolok még egy gombot a blúzomon. Most legalább a
fehérneműm csipkeszegélye kivillan egy kicsit, és egy parányit
mutatósabbnak érzem magam.
A nő ajtót nyit, és bejelenti, hogy megérkeztem. Egy fejbólintással jelzi,
hogy beléphetek, én pedig vonakodva engedelmeskedem. Mihelyt belépek,
az ajtó becsukódik mögöttem, és én egyedül maradok – a főnökkel.
Jonathan Huntington széles, elegánsan ívelt, nemes fából készült
íróasztala mögött ül a hosszú helyiség végén, amely olyan nagy, mint a lenti
konferenciaterem, amelyben tegnap ültünk. De nem is, nagyobb. Jobbra
tőlem konyakszínű, bőr ülősarok, a falak mentén pedig világos
faszekrények, amelyek jól illenek a kortalanul egyszerű, de nyilván
méregdrága berendezéshez. Az íróasztal mögötti fal teljes egészében
üvegből van, mögötte London City grandiózus kulisszája nyújtózik.
Micsoda látvány, gondolom, és nem is tudom, melyiket látom
lehengerlőbbnek, a várost – vagy a férfit, aki most feláll és elém jön.
– Miss Lawson – a hangja mély és lágy, annyira kellemes, hogy
beleborzongok.
 Vadul kalapáló szívvel megyek feléje a szőnyegen. El sem tudom
képzelni, mit akarhat tőlem, rettenetesen bizonytalan vagyok. Minél
közelebb kerül, annál tisztábban látom a vonásait: szögletes állát, magas
arccsontját, telt ajkát. Látom a napbarnított arcból kivilágló kék szemet, és
azt a kis mosolyt, amely már tegnap is az őrületbe kergetett. Megint
feketébe öltözött, haja a homlokába hull, de most frissen borotválkozott.
Aztán egymás előtt állunk, és megérzem aftershave-je illatát, amitől még
mindig remegni kezd a térdem. Kezet nyújt, megragadom. Meleg és szilárd
a kézfogása, de csak egy másodpercig tart, aztán el is enged, és az íróasztala
előtti látogatói székre mutat: a bőrfotelre, amely a saját íróasztali foteljének
a párja.
– Üljön le, kérem.
Tétován süppedek a széles fotelbe, ő pedig megkerüli az íróasztalt, és
helyet foglal.
– Ma nem feketében? – kérdezi, s a ruhámra mutat.
– Ööö… nem – nyögöm ki, és megint dühöngök egy sort, hogy miért is
hallgattam Hope-ra. De honnan tudhattam volna, hogy ma megint
találkozom azzal a férfival, akinek tetszenek a fekete cuccaim?
Hátradől.
– Milyen volt az első napja nálunk, Miss Lawson? Elégedett?
Elképedten bámulok rá. Azt akarja tudni, hogy vagyok? Vagy ez valami
teszt?
– Én… köszönöm, minden nagyon tetszik. Nagyon helyesek a kollégák,
különösen Annie… Annie French. Ő sokat segített.
– Igen, hallottam már róla. Problémája akadt a lakással?
Most már tényleg összezavarodok. Tud róla? De kitől?
Clive Renshaw-nak nem beszéltem róla. Veronika, mondjuk, mindent
hallott, amikor tegnap elmentünk. Jonathan Huntington kikérdezte? De
miért érdekli ez egyáltalán?
– Sajnos bedőltem egy csalónak – ismerem be, amikor leesik, hogy a
válaszomra vár. – Az állítólagos főbérlő besöpörte a kauciót egy olyan
apartmanért, amely nem is létezik. De Miss Frenchnél alhattam, így nem
maradtam fedél nélkül az éjszaka.
Előrehajol.
– Hát azt semmiképp sem szeretnénk, hogy egy gyakornokunknak az
utcán kelljen éjszakáznia – mondja, és úgy érzem, simogat a hangja.
 Csak nagy üggyel-bajjal tudok arra összpontosítani, amit mond. Szedd
már össze magad, Grace! Ő közben már tovább beszél.
– Jogi részlegünk majd kézbe veszi az ügyet. Azonnal feljelentést
teszünk, és remélhetőleg a rendőrség elkapja ezt a fickót, ön pedig
visszakapja a pénzét. Gondolom, megvannak az átutalási bizonylatok?
– Nincsenek… úgy értem, persze, papírjaim vannak. De igazán nem
szükséges, hogy ön intézkedjen. Én magam is el tudok menni a rendőrségre.
Már a puszta gondolat, hogy esetleg megkérdezi az álfőbérlő nevét,
verítékcseppeket csal a homlokomra. Szó szerint belepusztulok a
szégyenbe, ha Jonathan Huntington előtt is be kell vallanom, hogy nem
ismerem az egyik leghíresebb angol mondát. Anélkül is elég kínos az egész.
– Csak vegye igénybe őket. Ragaszkodom hozzá – makacskodik. – És
már a lakásproblémájára is találtam megoldást. A gyakorlata végéig
ellakhat a cégünk egyik saját apartmanjában, itt a közelben. Steven, a
sofőröm, akit már ismer, később elviszi, és megmutat mindent.
Úgy nézek rá, mint akit fejbe vertek, és próbálom felfogni, mi is az, amit
felkínált. Szerzett nekem egy lakást. Hű! Milyen rendes! Sőt! Nagyon is
rendes! De esetleg megkérdezhette volna, hogy akarom-e én is. Vagy hogy
szükségem van-e rá. Valahogy dühít, hogy már megint csak úgy elrendez
mindent. Mintha mindenki mindig azt tenné, amit ő akar. Persze ez
nagyjából így is lehet, emlékeztetem magamat. Épp ezért ennyire sikeres.
De még ha legutóbb rá tudott is venni, hogy elfogadjam az ajánlatát…
ezúttal szilárd az elhatározásom.
Rámosolygok.
– Ez nagyon kedves, Mr. Huntington, de már megoldódott a
lakásgondom. Miss French albérletében éppen felszabadult egy hely, ő
pedig felajánlotta, hogy a gyakorlati időm végéig ott maradhatok.
Összeráncolja a homlokát.
– Egy albérleti szoba nem vethető össze azzal, amit én ajánlok. Ez egy
igazi penthouse lakosztály, amit egyébként az üzleti partnereinknek
szoktunk felajánlani londoni tartózkodásuk idejére.
Nyilvánvalóan egyértelmű számára, melyiket kell választanom a két
lehetőség közül. De akármilyen veszett jól néz is ki, akármilyen érdekesnek
találom is a személyét, azért nem kötelezhet semmire. És az islingtoni
albérleti szobámat a világon semmiért el nem cserélem.
– Ez igaz lehet, és nagyon hálás is vagyok önnek a nagylelkű ajánlatért –
mondom –, de Miss French lakásában nagyon jól érzem magam, és
szeretnék ott maradni.
– Aha – alig tudja elrejteni meglepődését… és haragját. – Hát, a döntés az
öné.
Hangja egyértelműen elárulja, mit is gondol az egészről, és egy pillanatra
majdnem lelkifurdalásom támad.
Közben már biztosan megátalkodottnak gondol, aki egyszerűen nem
engedi, hogy segítsenek rajta. De tényleg nem szeretnék egyedül üldögélni
egy ilyen penthouse lakásban, ha helyette elszórakozhatok Annie-val meg a
fiúkkal.
Homlokát láncolja, szemlátomást még mindig idegesíti a válaszom, és
hogy ne kelljen elviselnem kritikus tekintetét, a mellkasát bámulom. A
meglehetősen széles mellkasát. Akárcsak tegnap, ma sem visel nyakkendőt,
a testhez simuló ing kicsit eláll a gallérnál. Tekintetem szinte
megbabonázva tapad a barna bőrre, amely elővillan, és a szám egyszerre
kiszárad. Gyorsan felpillantok, tekintetem az ő tekintetébe ütközik.
– Végeztünk? – kérdezem, és nyugtalanul csúszkálok ide-oda a fotelban.
Végeztünk, nyilván. Mit is akarhatna még tőlem?
– Nem, nem végeztünk – jelenti ki határozottan.
Azonnal mereven kiegyenesedek a fotelben, és várok.
El sem tudom képzelni, mit akarhat még, de ez a találkozás lassan kezd
fájdalmas lenni. Miért nem irgalmaz végre, és miért nem enged el? Már úgy
értem – semmi sem változott. ő a főnök, és én egy kis senki vagyok.
Pontosabban olyasvalaki vagyok, aki a cégében tapasztalatokat gyűjthet.
Egy – igazán kínos – véletlennel felkeltettem az érdeklődését, de ez nem
lesz tartós. Ehhez túlságosan széles az árok, amely kettőnket elválaszt.
Tehát ha van egy kis szerencsém, hamar elfelejt, és addig talán nem égetem
le magam még egyszer.
Megint csak hátradől azon a nagyon laza módon, amely csak úgy
sugározza az önbizalmat. Haja a homlokába hull, kezével mintegy
mellékesen hátrasimítja. Könnyed mozdulat ez, látszik, hogy nem
hiúságból, hanem csak úgy ösztönösen teszi. Megint azon jár az eszem,
hogy mennyire tetszik a haja hosszúsága. Nem áll ez mindenkinek
egyformán jól, de neki igen. Egy pillanatig még azon is eltöprengek, milyen
tapintású a haja, vajon olyan puha-e, amilyennek látszik, aztán rájövök,
hogy éppen hozzám beszél, és figyelni kezdek a szavaira.
– Clive elmondta, milyen jó benyomást tett mindenkire tegnap az első
meetingen. Azt mondta, nagyon elkötelezettnek látja, és hogy jó érzéke van
azokhoz a projektekhez, amelyekre a Huntington Ventures ezen részlege
szakosodott. Egyébként ez az egész cég egyik motorja, és én is meg a
társam is igen fontosnak tartjuk.
– Tudom… mármint nem azt, hogy jó benyomást tettem-e, azt nem
tudtam, csak azt, hogy az innovációk támogatása a szívügye. Ez, ugye… a
cég filozófiájának része.
Miket beszélek itt össze? Mondom én: ki velem, de minél sürgősebben!
Mosolyog, én meg teljesen le vagyok hengerelve. Ha a fogai tökéletes
sorban állnának, akkor is rendkívül csinos volna. De így, ezzel a letört kis
csücsökkel egyenesen lélegzetelállító, nem tudom eleget nézni. Van valami
egyedi a mosolyában, ettől valahogy igazibbnak, valahogy…
sebezhetőbbnek látszik. Vajon hogyan szerezhette?, elmélkedem.
– Maga igen jól informált – mondja azon a mély, simogatós hangján. – És
örülhet, Miss Lawson. Azonnali kezdéssel nekem fog dolgozni.
– Öööö… azt hittem, ez eddig is így volt – felelem zavartan.
Mosolya egyre szélesedik.
– Azt hiszem, nem pontosan fejeztem ki magam. Nem nekem, hanem
mostantól fogva velem fog dolgozni.
Micsoda? A szívem vágtázni kezd.
– Önnel? Nem értem…
– Bepillantást engedek önnek a cég vezetésébe. Eljöhet velem, mint
afféle… asszisztens. Szinte minden beszélgetésemen, tárgyalásomon részt
vehet, és mindent megkérdezhet, ami csak érdekli, bár persze lesznek
kivételek. A döntési folyamatokba természetesen nem folyhat bele aktívan,
de ha valamiről véleménye van, nagyon szívesen meghallgatom.
Hangja nem kérdő, tehát nem felkínálja nekem ezt a lehetőséget. Nincs
választásom, ez rendelkezés. De mégis habozok.
Egyik felem – a becsvágyó – most ujjong. Jackpot, Grace! Jonathan
Huntingtont kísérgetheted, és átkukucskálhatsz a válla fölött, amikor a
vállalat vezetésén dolgozik. Olyan helyekre nyerhetsz betekintést,
amelyekről nem is álmodtál. Ez hihetetlen lehetőség!
Ám ott van egy halkabb hang is a háttérben, amely figyelmeztet. Attól a
férfitól óv, akinek a jelenléte megakadályoz abban, hogy tisztán
gondolkodjak. És akitől, Annie szerint, óvakodnom kell. Vajon tényleg
esélyt akar adni nekem, vagy valami egyéb oka lehet ennek a hihetetlen
ajánlatnak?
 – Hogyhogy ilyent ajánl fel nekem? – kérdezem, még mielőtt
végiggondolnám. Csak úgy kibukik belőlem.
Felhúzza a szemöldökét, kicsit horkant, mosolyogva csóválja a fejét
Nyilvánvalóan nagyon mulatságosnak talál.
– Inkább ott marad a beruházási osztályon? – Már megint az a
mellékzönge, amellyel mintha azt adná tudtomra, hogy nincs ki mind a
négy kerekem. – Ha nem akar élni ezzel a lehetőséggel, akkor…
– Dehogynem, hogyne akarnék! – A becsvágyó felem kiáltja ezt, de a
másik egyfolytában azt duruzsolja, hogy előbb gondolkodjak. – Csak…
csak csodálkozom.
– Min?
Ez a férfi az őrületbe kerget. Szinte kétségbeesett pillantást vetek rá, mert
nem tudom, meg merjem-e kérdezni tőle, ami majd’ szétfeszít.
– Gyakran csinál ilyet?
Az óvatosabbik felem teszi fel a kérdést. Ha ugyanis gyakran, sokakkal,
akkor semmi különös nem vagyok. De ha nem… akkor miért éppen én?
Megint úgy néz rám, mint akit félig szórakoztatónak, félig meg
bosszantónak tart, és kisimítja a haját a homlokából.
– Micsoda? Hogy gyakran teszek-e ilyen kedves ajánlatokat? Nem,
egyáltalán nem. És a jövőben sem fogok. Mert úgy látom, komoly gondot
okoztam ezzel önnek, Miss Lawson.
– Nem, félreértett, én csak… – nagy levegőt veszek.
Na és ha igen, akkor mi van, gondolom, és félresöpröm Annie French
aggályait. És a magaméit is. Akármi mozgatja is, csak nem vagyok olyan
bolond, hogy kihagyom ezt a lehetőséget? Legyek már eszemnél! Ha
Jonathan Huntington kedves akar lenni hozzám, nem illik nemet mondani.
– El vagyok ragadtatva. Tényleg. És nagy örömmel fogadom el.
Egy pillanatig hallgat, aztán fürkészően néz rám azzal a túlságosan kék
szemével. Vesébe látóan. Mintha arra várna, hogy talán mégis inkább
megváltoztatom a véleményemet.
– Nahát – mondja, és felkel. – Akkor erre koccintsunk.
A bőrkanapé melletti szekrényhez lép, és ahogy kinyitja, látom, hogy
bárszekrény. Meglepetten nézek az órámra. Fél kilenc. Csak nem akar már
most alkoholt inni?
Mindjárt vissza is fordul.
– Jöjjön! – szólít fel. Kezében két hosszú pohár valami sötétnarancs
folyadékkal. Amikor odaérek, az egyiket felém nyújtja. Gyanakodva
nézegetem.
– Mi ez?
– Gyümölcskoktél. – Gúnyosan elhúzza a szája szélét. Nyilván kitalálta a
gondolataimat. – Hosszúak a napjaim, és egy kis vitamin nem árt meg.
Ilyen korán még nem szoktam alkoholt inni.
– Nem, nem, persze – felelem, és belül felsóhajtok, hogy mennyire
átlátszó is vagyok
Kopognak, és a fekete szépség nyit be.
– Mr. Huntington, egy pillanatra, beszélni szeretnék önnel.
– Egy perc – mondja erre, leteszi a heverő előtti üvegasztalra a poharát. –
Rögtön visszajövök.
Tétován állok a nagy irodában, kezemben a gyümölcskoktéllal, egyedül.
Még mindig meg vagyok zavarodva, de már érzek valami bizsergető
izgalmat is. Csak most döbbenek rá, mit is jelent ez nekem. Mekkora
lehetőséget!
Egy vagy két percig el se mozdulok a helyemről. De aztán, mivel
Huntington nem siet vissza, először nézek körül a helyiségben alaposabban
– s észreveszek egy ajtót a falban, ami eddig elkerülte a figyelmemet.
Ráadásul résnyire nyitva van.
Kíváncsian megkerülöm a heverőt, és odamegyek, de a rés olyan
keskeny, hogy nem látok be rajta. Ezért egy kicsit nagyobbra nyitom az
ajtót, és immár látom, mi is van mögötte. Egy hálószoba. Rácsos fejvégű
ágy, rajta világosbarna ágytakaró, a falak mentén magas beépített
szekrények. Egy további ajtó talán egy mosdóba vagy fürdőszobába vezet.
A külső falak itt is üvegből vannak, de vászonrolókat szereltek fel eléjük,
hogy ha szükséges, kirekeszthessék a külvilágot.
Csodálkozva nézegetem a szobát. Nem gondoltam volna, hogy az
irodájában is éjszakázik. De talán gyakran dolgozik nagyon sokáig. Vagy…
amint eszembe jut, hogy mi mindent művelhet még itt, arcomba szökik a
vér.
Hirtelen légmozgást érzek az arcomon, visszafordulok. Jonathan
Huntington mögöttem áll és rám néz. Már újra nála van a pohár. Nem is
hallottam, hogy bejött.
– Bocsásson meg… – dadogom. – Igazán nem akartam kíváncsi lenni,
de…
– …de az volt – fejezi be helyettem a mondatot.
 Egy másodpercig azt hiszem, hogy most mindent tönkretettem.
Megsértettem a magánszféráját, megharagudott rám, és mindjárt
visszavonja az ajánlatát. Visszafojtott lélegzettel várom a kemény szavakat,
amellyel mindjárt helyretesz.
Ám e helyett megint csak az a lefegyverző mosoly jön.
– Ha néha nagyon elszalad az idő, nincs már kedvem kimenni
Knighstbridge-be. Olyankor itt alszom – magyarázza. – De – emeli fel a
kezét, és majdnem azt gondolom, hogy megérint, de csak a mögöttem álló
ajtófélfára támaszkodik – a magánügyeimet sohasem keverem össze az
üzlettel. Vagyis aggodalomra semmi ok.
Csak bámulok rá, érzem, hogy a hangom most éppen nem hajlandó
engedelmeskedni az akaratomnak, és azon töprengek, vajon miért mondta
ezt. Mi miatt kellene aggódnom… vagy éppen nem aggódnom? Nyilván
nem amiatt, ami épp most a fejemben jár. Vagy talán mégis? Ha így itt áll
előttem, egyszerűen nem vagyok képes gondolkodni.
Karja egészen közel van az arcomhoz, érzem a testének melegét.
Tekintetem szinte magától siklik a szeméről az ajkára, és nem tudom
megakadályozni, kicsit felsóhajtok. Mosolya eltűnik, megint úgy néz rám,
mint amikor a kocsiban nekicsúsztam. A mellem hullámzik, a pulzusom
őrültként dobol, elsüllyedek a szemében. Egy örökkévalóságig – vagy talán
csak pár másodpercig, nem tudom – így állunk egymással szemben.
Aztán leereszti a karját.
– Nos, akkor – emeli fel a poharát – a közös munkánkra, Grace! Amikor
pohara az enyémhez koccan, felriadok éber álmomból.
– Igen. A hatékony együttműködésre – lehelem, és azon töröm a fejem,
ez vajon feljogosít-e arra, hogy most már én is a keresztnevén szólítsam. De
ezt inkább nem kísérlem meg, nehogy megint valami rosszat tegyek.
Elbűvölten figyelem, ahogy az ádámcsutkája mozog ivás közben. Aztán
rádöbbenek, hogy bámulom, és gyorsan ajkamhoz emelem a poharat.
Persze túl gyorsan, és az édes lé a légcsövembe megy, félrenyelek,
köhögnöm kell. Érzem, hogy a hátamat ütögeti, mialatt én levegőért
kapkodok Grace, vajon tudsz olyasvalamit is tenni, ha Jonathan Huntington
a közeledben van, ami nem ennyire kínos?
– Minden rendben?
Ahogy a fejem felemelem, látom a vidám csillogást a szemében.
Fintorgok és bólogatok.
– Igen, megmaradok.
 Visszatér az irodarészbe, leteszi a dohányzóasztalkára a poharát.
– Legjobb lenne, ha rögtön felhozná lentről a holmiját, és megmondaná,
hogy mostantól itt dolgozik nálam. Minden továbbit megbeszélünk később
– mondja, és átmegy az íróasztalához.
– Igen… akkor mindjárt jövök – mondom én, és még mindig kicsit
zavartan indulok az ajtó felé. Ott meg egyszer visszafordulok: – És…
köszönöm.
Az íróasztala mögött áll, és csak bólint. Innen nem ismerem fel, milyen
kifejezés ül a tekintetében.
– Igyekezzen. Egy órán belül megbeszélésem van.
Lángoló arccal, dobogó szívvel megyek el a fekete hajú nő mellett a
lifthez.
7.

– Hogy mit csinált? – Annie értetlenül bámul rám. – Ezt nem mondhatod
komolyan.
A konyhában állunk, mert egyedül akartam beszélni vele, elmesélni a
nagy újságot.
– Tök jó, mi? – mondom reménykedve, mivel még a liftben elhatároztam,
hogy ezt a lehetőséget annak veszem, ami. Egyszeri, vissza nem térő
esélynek. – Nyilvánvalóan jól szerepeltem a teszten, amiről tegnap
beszéltél.
Annie a fejét csóválja.
– Az egy osztályon belüli dolog volt, a főnöknek semmi köze hozzá.
– Ó! – pedig már olyan szépen megmagyaráztam magamnak, olyan
logikusnak tűnt. – Azt mondta, beszélt Mr. Renshaw-val, és tegnap a
megbeszélésen nagyon jó benyomást keltettem, és így azt gondoltam…
Annie a homlokát ráncolja.
– Grace, itt valami nem stimmel.
– Te magad mondtad, hogy ne magyarázzak bele olyan sokat –
védekezem. – És úgy őszintén, te visszautasítottál volna egy ilyen ajánlatot?
Annie elgondolkodva biggyeszti le az ajkát.
– Hát éppen ez az. Ez az ajánlat olyan jó, hogy nem lehet visszautasítani.
– Na, látod – mondom dacosan. Annie szavai
elbizonytalanítanak, ettől meg dühös leszek. Ahogy meghallja bánatos
hangomat, bocsánatkérően néz rám.
– Grace, ilyet még sohasem csinált. Nálunk mindig vannak gyakornok
lányok, de egyikükkel sem volt semmiféle kapcsolata, hát még, hogy maga
mellé vette volna dolgozni valamelyiküket.
Ez… fura. Ráadásul…
Befejezetlenül hagyja a mondatot.
– Ráadásul micsoda?
Szinte esdeklően néz rám.
– Ez… egyszerűen nem jó. Hiszen már így is szinte isteníted. Ne is
tagadd, látom rajtad. Már akkortól kezdve odavagy érte, hogy elhozott a
reptérről.
 Eszembe jut az a pillanat, amikor a kocsiban olyan közel kerültem hozzá.
Szerencsére Annie erről nem tud.
– Na és ha így volna? – hárítok.
– Nem lesz ennek jó vége – makacskodik Annie, és aggódó tekintete
egyszerre feldühít. Valószínűleg semmi sincs a dolog mögött, de ha netán
igen… Miért lenne akkora katasztrófa, ha Jonathan Huntington érdeklődést
mutatna irántam?
– Azt teljesen ki is zárhatjuk, ugye, hogy véletlenségből, bármilyen okból
is, megtetszettem neki?
Annie állja a tekintetemet.
– A tapasztalat mondatja velem azt, amit.
– És mégis kinek a tapasztalata? A tiéd? Miért nem bököd ki végre, mitől
olyan rohadt veszedelmes ez a Jonathan Huntington, hogy csak gyanakodva
lehet ránézni?
Annie leteszi a bögréjét, és megfogja a vállamat.
– Egyszerűen csak nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neked.
Rendben?
– De hát nem tett mást, csak egy esélyt kínált.
Annie egy mély sóhajjal elenged.
– Figyelj, lehet, hogy tévedek. Ez az ajánlat természetesen csodálatos. De
semmibe ne menj bele, amit nem akarsz te is.
Semmibe. – A szemembe néz. – És semmiképp ne szeress bele.
Semmiképpen. Megértetted?
– Oké – mondom, bár némiképpen bizonytalan vagyok abban, hogyan is
lehetne az ilyesmit megakadályozni. – De csak, ha akkor békén hagysz
végre!
Végre megint mosolyog, barátilag hátba ver.
– Legalább azt a lakást nem fogadtad el. Este szépen hazamegyünk
együtt, és vigyázok rád, nehogy valami butaságot csinálj.
– Mintha a húgomat hallanám – mondom nevetve, mert örülök, hogy már
nem haragszik rám. – ő is állandóan aggódik miattam.
– Biztos tudja, miért – feleli Annie. – De most aztán szedd a lábad, és
igyekezz fölfelé. Hallottad, mit mondott Veronika: a főnök nem szereti, ha
megváratják.
Még egyszer átölelem.
– Akkor viszlát este.
 – Megvárom, amíg elkészülsz odafent – mondja, ujjával a mennyezet felé
bökve. – Aztán együtt hazamegyünk. Tudod, a fiúk meg én elvesztettünk
már egy lakótársat, mivel túl sok időt töltött fent a főnöki szinten. Nem
lenne jó, ha megismétlődne a história.
Bűntudattal bólintok. Tudom, hogy jó szándékkal mondja, amit mond, de
én mégis örülök minden egyes napnak, amit csak Jonathan Huntingtonnal
fogok tölteni, akármit mond is Annie. Ezen egyszerűen nem tudok
változtatni.
Együtt megyünk ki a konyhából, és – immár táskával és kabáttal –
elindulok fölfelé, a főnöki szintre.
Amikor megérkezem, a fekete hajú nő már újra a helyén ül. Bizonytalan
vagyok, hogy csak úgy benyissak-e az irodába, ezért lassítok, és kérdőn
nézek rá. Mosolyog.
– Még be sem mutatkoztam – mondja. Felkel, és kezet nyújt. – Catherine
Shepard vagyok. Isten hozta nálunk, Miss Lawson!
– Örvendek – mondom, de abban már nem vagyok biztos, hogy ő is örül-
e nekem. A mosolya nem tűnik túl őszintének. Ahhoz túlságosan művi és
semleges. Nem látom rajta, mit szól ahhoz, hogy itt vagyok, és ez kissé
idegesít. – Bemehetek?
– Várjon egy pillanatot! – szól, és visszamegy az íróasztalához. Elővesz
néhány papírlapot, amelyek egy csiptetős táblára vannak erősítve, és egy
golyóstollal együtt átnyújtja.
– Kérem, írja ezt alá.
Átfutom a szöveget. Három oldal, szorosan szedve, paragrafusok
sokasága. Tudom, mi ez.
– Titoktartási kötelezvény?
– Pontosan. Biztosítanunk kell magunkat, nyilván megérti. Amit itt
tapasztal a gyakorlat ideje alatt, abból semminek sem szabad kiszivárognia.
Ha esetleg nem tartaná magát e megállapodáshoz, jogi osztályunk
haladéktalanul megtenné a megfelelő lépéseket.
Most már édeskés a mosolya, és az a mód, ahogy a többes szám első
személyt használja, egyáltalán nincs az ínyemre. Mintha én kívülálló
lennék.
Bele se nézek az egyes paragrafusokba, aláírom és mosolyogva
visszaadom a papírokat. Nem állt szándékomban bármit is kifecsegni, és
amúgy sem szeretném megadni ennek a nőnek azt az elégtételt, hogy
megingatott.
 – Ennyi az egész? – kérdezem hangsúlyosan unottan.
– Most már bemehet – feleli Catherine Shepard. Sajnos az sem látszik
rajta, hogy tettem-e rá valamiféle benyomást. Lendületes léptekkel
menetelek hát Jonathan Huntington irodája felé, és kurta kopogás után
benyitok.
Jonathan az íróasztala mögött, az ablaknál áll, és telefonál. Amikor
megpillant, int, hogy menjek be. Míg feléje közeledek, befejezi a
beszélgetést, és visszatér az íróasztalához, ahonnan felvesz néhány papírt.
– Még néhány aláírnivaló? – kérdem, de azonnal meg is bánom, mert úgy
hangzott, mint egy dacos gyerek kérdése.
Felhúzza a szemöldökét. Nyilvánvalóan pontosan tudja, miről beszélek.
– Ez a megegyezés szükségszerű – mondja. Hangja nyugodt, határozott. –
Van vele valami gondja, Grace?
Érzem, hogy ettől a választól függ, áll-e még az ajánlata.
– Dehogy – biztosítom. – De amúgy sem állt szándékomban világgá
kürtölni a Huntington Ventures üzleti titkait.
– Drágán meg is fizetne érte, ha megtenné – mondja
figyelmeztetésképpen, annyi magabiztossággal a hangjában, hogy egyszerre
meglátom a kettőnk helyzete közötti különbséget. Ő egy rendkívül
eredményes vállalat vezetője. Ha ujjat húznék vele, nem lenne esélyem.
Egy fikarcnyi sem.
Egyszeriben világossá válik, mi is dühít annyira. Az, hogy nem bízik
meg bennem. Ami persze ostobaság. Nem ismer, persze, hogy óvatosnak
kell lennie, ha egyszer a cég bizalmas ügyeibe akar beavatni. Mégis
bántónak érzem.
– Mint már mondtam, ez egyáltalán nem állt szándékomban – ismétlem,
és azt kívánom, bár bele se kezdtem volna ebbe a témába.
Mintha Jonathan is így látná, mert papírokat tart elém:
– Tessék, ezek annak a projektnek az iratai, amelyről mindjárt tartunk egy
meetinget. Üljön le ott elöl, és nézze át őket, hogy tudja, miről van szó.
A bőrkanapéra mutat egy kurta mosoly kíséretében, aztán megint
felemeli a telefonját.
Engedelmesen követem az utasítását, és leülök a széles kanapéra. Mialatt
belemélyedek a papírokba, fél füllel hallgatom, amint telefonon beszél. De
persze csak a beszélgetés felét hallom, így nem tudom, miről van szó.
Mindenesetre üzleti.
 Lopva néha rásandítok, és hallgatom a hangját. Mélyen és határozottan
cseng, valahogy biztos vagyok abban, hogy meg fogja kapni, ami kell neki.
Feltűrte, és még fel is tolta az ingujját, látom erős alkarját, a bőre alatt
kirajzolódó izmokat. Nem tudom a szemem levenni róla, gyomromba
visszatér az a húzó, üres érzés. Milyen is lenne, ha ezek a karok
átölelnének…
Nyelek egyet, mert a szám egyszeriben teljesen kiszáradt. Nem fog
átölelni, Grace, nyugodj már le, figyelmeztetem magamat.
Hiszen ügyet sem vet rám, mintha itt se lennék. Ennyit a veszedelmes
Jonathan Huntington-témáról, akitől jobban tenném, ha őrizkednék. Hát,
nem úgy tűnik, mintha sok mindent akarna tőlem.
De mit is akarna tőled? – kérdi a gonosz kis hang bennem. Önkéntelenül
is sóhajtok, de ezt csak akkor veszem észre, amikor Jonathan felemeli a
fejét, és kérdő tekintetet vet rám. Szemünk egy hosszú pillanatig
összekapcsolódik, forróság árad szét bennem, megszínezi az arcomat.
– Minden rendben? – kérdi.
– Persze, persze, minden oké – vágom rá, de a hangom remeg. Gyorsan
visszabújok a papírokba. Egyszerűen nem tudok semmit sem tenni az ellen,
hogy elakad a lélegzetem, ha pár másodpercnél tovább a szemébe nézek. Ez
elég ijesztő, és nem lenne baj, ha hamarosan kezelni tudnám ezt az érzést,
ha túl akarom élni a következő heteket. De hogyan?
Vonzónak látom. Nagyon vonzónak. Olyan vonzónak, amilyennek még
soha senkit. Ami baj. Ugyanis sajnos nincs semmi tapasztalatom a
férfiakkal. Egyáltalán semmilyen. Legalábbis ami a testi vonzalmat illeti.
Az a néhány srác, akikkel eddig jártam, helyes volt, de egyikük sem váltott
ki belőlem ilyen elsöprő érzéseket. Sőt, még csak hasonlókat sem.
Igen, tudom. Hihetetlen egy huszonkét éves lányról. Ilyen tekintetben
későn érő típus vagyok. Vagy talán túlságosan is óvatos. Hope-pal
ellentétben, aki két évvel fiatalabb nálam, én már tudatos fejjel éltem végig
a szüleink válását. Szörnyű volt, ahogy apu egyszer csak eltűnt. És anyu
olyan szomorú volt, mindig csak sírt. Valamikor aztán, amikor már nagyobb
lettem, megértettem, hogy nem minden férfi-nő kapcsolat végződik
törvényszerűen így. De mégis résen akartam lenni. Az volt az érzésem,
hogy meg kell védenem magamat. Hope-nak nem voltak ilyen gondjai, nála
folyamatosan váltották egymást a hódolók és a barátok. De nálam nem.
Engem sohasem érdekeltek komolyan a férfiak, vagy csak nem volt
közöttük a megfelelő. Eddig… Megrázom a fejemet, hogy az ölemben levő
beszámolóra tudjak összpontosítani. Jellemző, hogy éppen egy olyan férfi
kezd mégis érdekelni, aki elérhetetlen számomra, sőt, akitől kifejezetten
óvtak. Mégis nagy a kísértés, hogy engedjek annak az érzésnek, amely
annyira vonz hozzá…
Jonathan befejezi a beszélgetést, és azonnal másik számot tárcsáz. Egy
percbe telik, mire rájövök, hogy most nem angolul beszél, hanem japánul.
Szinte riadtan kapom fel a fejemet, és megint rögtön találkozik a
tekintetünk. De most nem kérdőn néz rám, mint az imént. Nem, hanem
összeráncolt homlokkal figyel, miközben tovább beszél, és egyszerre az az
érzésem támad, hogy rólam van szó. A szívem megint verdesni kezd. De
hát ez teljes ostobaság, nyugtatom magamat. Miért is beszélne épp rólam
Yuuto Nagakóval, vagy akárki mással?
Aztán egyszerre félrefordítja a fejét, és a légzésem normalizálódik. De ez
így nem mehet tovább. Nem ülhetek három hónapon át ezen a kanapén,
mindannyiszor összerezzenve, ahányszor csak rám pillant. Ezt nem fogom
kibírni, az idegeim fel fogják mondani a szolgálatot.
– Hogyan… hogyan képzelte ezt a dolgot? – kérdezem, amikor leteszi a
telefont. – Az egész idő alatt itt fogok dolgozni a dohányzóasztalkán?
Elképed, aztán elmosolyodik.
– Már megint valami kifogásolnivalót talált?
Nem veszi ezt az egészet túl komolyan, gondolom magamban, és hirtelen
megint felfortyanok. Miért tette nekem ezt az ajánlatot? Játszik velem?
De még mielőtt válaszolhatnék, máris folytatja:
– Holnaptól a szomszéd irodában dolgozhat. Pillanatnyilag üresen áll. Ma
azonban még el kell viselnie engem. Meg amúgy is gyakran leszünk úton.
Lehet, hogy a vezetői szinten egy újabb hölgy is kereket oldott, és
elhagyta a céget? – elmélkedem.
– Végzett? – ragad ki a gondolataimból. Már felállt, és nyilvánvaló, hogy
nem lesz tekintettel arra, ha esetleg még nem volnék kész.
Bólintok, bár éppen csak átfutottam a beszámolókat. Nagyjából tudom,
miről van bennük szó, ennyinek elégnek kell lennie egyelőre.
– Oké, akkor jöjjön – mondja, és az ajtóhoz megy.
Fogom a táskámat, a karom alá szorítom a papírokat, és követem.
8.

Iszonyúan fárasztó, és nem akar véget érni. Soha nem gondoltam volna,
hogy Jonathan Huntington napjait ennyire kitölti a munka. Tényleg
mindenhova vele mehetek, először egy találkozóra egy fiatal üzletemberrel,
aki épp bejelentett egy találmányt valami számítógépes vezérlőelemre –
legalábbis ilyesmi állt a beszámolóban, amit csak végigfutottam. A
Huntington Ventures most megfelelő beruházót keres számára, hogy az
ötletét megvalósíthassa és jövedelmezővé alakíthassa. Aztán más
megbeszélések következtek. Kettő házon belül, amelyeken az érintett
osztályok beszámoltak ügyeik aktuális állásáról, majd kurta ebéd egy csinos
kis szendvicsbárban a Szent Pál-
székesegyház közelében, ahová Steven, a sofőr a limuzinon vitt el
bennünket. Útközben megint csak újabb beszámolókat kellett
végigolvasnom, Jonathan pedig telefonált. Aztán két további találkozó,
ezúttal beruházókkal, végezetül pedig egy galéria a Kings Crosson, ahol
főnököm egy fiatal művész kiállítását nyitotta meg, akit a Huntington
Ventures birodalom művészeti alapítványa támogat.
És az idő múlásával egyre nő az elragadtatásom. Jonathan Huntington
keményen tárgyal, ha kell, erre számítottam is, ebben megelőzte a híre. De
ténylegesen ki is áll minden mellett, amit támogat, minden projekt mellett,
amit csak elvállalt, és a Huntington Ventures működésébe éppen ez a
határozottsága hozza a legtöbbet.
Elkötelezettsége ráadásul sokkal szélesebb körű, mint gondoltam volna.
Nemcsak üzletember, hanem művészek mecénása is, aki fiatal tehetségeket
támogat, mindenekelőtt a zene és a képzőművészet területén. A cég
nevében teszi, de érezhető, hogy neki magának is fontos ez a tevékenység.
Mindenütt, ahol csak megfordulunk, az asszisztenseként mutat be, és
ezen senki sem akad fenn, pedig tartottam tőle. Épp ellenkezőleg! Az
emberek nagy tisztelettel vesznek körül, udvariasan, szinte óvatosan, és egy
idő után rajövök, hogy csak a vele való bánásmódjukat viszik át rám is.
A kiállítás után Hackney-be megyünk egy építési projekt
megbeszélésére, amelyben a Huntington Ventures mellett egyéb beruházók
is szerepelnek. Ez a konferencia rendesen elhúzódik. Már elmúlik hét óra,
mire visszaérünk az irodába, és érzem, hogy most valóban elfáradtam.
Megvisel az időeltolódás. De még mindig nincs vége a napnak, Jonathan
nyolckor vacsorára hivatalos, és oda is el kell kísérnem. Egyszer csak
eszembe jut Annie, aki meg akart volna várni.
– Telefonálhatok egyet?
Jonathan az asztalán álló készülékre mutat, gyorsan tárcsázom Annie
mellékét. Nincs elragadtatva, amikor közlöm vele, hogy egyedül kell
hazamennie.
– Mit művelsz te odafenn? – tudakozódik, de miután Jonathan ott ül az
íróasztalánál, amely előtt állok, nemigen tudom pontosan elmagyarázni
neki.
– Csak egy találkozó – mondom neki. – Ne várjatok rám a vacsorával.
Elmondod még, hogy melyik metróval kell mennem?
– Nem kell metróznia, Steven hazaviszi a limuzinnal – szól közbe
Jonathan.
Hallom a parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangot, de ezúttal nem
zavar, sőt igazából hálás vagyok, és megkönnyebbülök. Ezek szerint nem
kell egyedül kikeverednem Islingtonba. Elgyötört tagjaim igazán hálásak
ezért. – Jaj, Annie, ne is mondd el, mert…
– Rendben, hallottam – mondja, és szabályosan látom magam előtt a
fejét, amint homlokán megjelenik a nemtetszést kifejező, függőleges ránc. –
Ugye, emlékszel arra, amit megbeszéltünk?
– Hát persze. Viszlát este! – mondom, és gyorsan leteszem, nehogy még
valamit hozzátegyen. Aztán előveszem a papírokat, amelyeket a vacsoráig
át kell olvasnom, és lerogyok a látogatói székre. Túl hosszúnak érzem az
utat a kanapéig.
Egy ideig csendben dolgozunk, de egyszer csak észreveszem, hogy nem
tudok már odafigyelni. Összefolynak a betűk a szemem előtt. Leeresztem a
kezemben tartott papírokat, mert már semmi értelme, hogy bámuljam őket.
Jonathan felpillant a saját papírjaiból, amikor megmozdulok, és tekintetünk
keresztezi egymást. Felteszem neki az első kérdést, ami eszembe jut, hogy
megtörjem a közöttünk feszülő csendet, és elcsendesítsem a gyomrom
remegését.
– Mindig ilyen sűrű a programja?
Azonnal meg is bánom, mert úgy tűnhet, mintha sokallnám a munkát.
Persze sokallom is, legalábbis ebben a mostani állapotomban, de neki ezt
nem kell feltétlenül megtudnia.
 Kék szeme fürkészően néz rám.
– Nem, nem mindig. Pillanatnyilag azonban a társam, Alex, Alexander
Norton, üzleti úton van, és a munkája egy részét át kellett vennem. De
alapjában szeretek sokat dolgozni – teszi hozzá egy kurta szünet után.
– Értem – felelem, és gyorsan felteszem a következő kérdést, mielőtt még
rákérdezhetne, hogy netán elfáradtam-e, és inkább elbocsásson-e ebből a
gyakornoki projektből. – Kivel fogunk találkozni tulajdonképpen?
Egy pillanatnyi szünet után válaszol.
– Yuuto Nagakóval. Már ismeri. A repülőtérről.
A japán. Elborzadva emlékezem vissza tegnap reggeli találkozásunkra, és
éppenhogy csak meg tudom őrizni a semleges arckifejezésemet.
– Van annak értelme, ha önnel tartok? – kérdem. – Hiszen nyilván japánul
fognak beszélni.
– Yuuto Nagako kiválóan beszél angolul is.
Ahogy visszaemlékszem a japán férfi tekintetére, a hideg is végigfut a
hátamon.
– De úgyis csak zavarnék – teszek még egy próbát.
– Eddig sem zavart – és megint olyan fürkészve néz rám. – Valami baj
van, Grace?
Megrázom a fejem. Elvégre elég nehezen tudnám neki megmagyarázni,
hogy miért kerülném el, ha tehetném, ezt az üzleti partnert egész hátralévő
életemben. Főképp, miután már amúgy is alig tudom nyitva tartani a
szememet a fáradtságtól. Az időeltolódás és a kimerítő nap tényleg
rendesen kikészített.
– Nem, nem, rendben van – teszem a tarkómra a kezemet, hogy egy kicsit
megnyugtassam az ott sajgó izmokat.
Ez nem kerüli el a figyelmét.
– Inkább fejezzük be mára, és hazavigyem?
Megint elszántan csóválom a fejem. Már az első nap kereket oldani – na
nem, ilyen nincs!
– Nem, nem, tényleg minden rendben van. Csak egy kicsit fáradt vagyok.
Még a csontjaimban érzem az utazást.
Nem válaszol, csak feláll, és hozzám lép. Mielőtt felfognám, mit is akar,
mögém áll, és a vállamra teszi a kezét.
– Sajnálom, gondolhattam volna rá.
Hüvelykujja gyengéd köröket ír le a hajtövemnél, ujjaival pedig
rendkívül kellemes módon masszírozza a vállamat.
 Ajkam magától szétnyílik, míg megpróbálok rájönni, mit is művel. Már
csak kapkodom a levegőt, az egész fejbőröm bizsereg. Jóleső borzongás fut
végig a hátamon, fejem kissé hátracsuklik, nem tehetek másképp. Milyen jó
érzés, ahogy hozzám nyúl – a keze nagy, ujjai hosszúak, és a fogása erős, de
nem fájdalmas.
Egyszerre abbahagyja, de a keze ott marad a vállamon.
– Ezt a húgommal szoktam csinálni néha, amikor nagyon feszült –
mondja szinte zavartan, mintha csak most jött volna rá, hogy mennyire
intim dolgot művel.
– Nagyon kellemes – biztosítom, mert nem akarom, hogy abbahagyja.
Tétován újra kezdi, most már lágyabban. Ujjbegye szinte gyengéden fut
végig a bőrömön, s a hüvelykujj rajzolta körök nagyobbra nőnek. Érzem,
amint beletúr a hajamba, simogatja a fejbőrömet, és a bizsergés egyre
erősödik, egészen az altestemig.
Szívesen kérdezném a húgáról, nem is tudtam, hogy van neki. De nem
tudok egy szót se kinyögni.
Nem is tudom, mikor ért hozzám így egy férfi. Azt hiszem, még soha. A
nagyapám néha megölelgetett, és azzal a pár fiúval, akikkel együtt lógtam,
csókolóztunk néha-néha. De ez itt, ez valami alapvetően más. Ez a
kényeztetés teljesen elgyengít. Forróság árad szét bennem, az arcomra is
kiül, a szívem pánikban, izgatottan ugrál. És egyszerre már többet akarok.
Azt akarom, hogy másutt is érjen hozzám, hogy a keze tovább vándoroljon
a bőrömön, és…
A keze hirtelen nincs rajtam, felriadok a gondolataimból. Jonathan már
nem is áll mögöttem, visszament az íróasztala mögé, és leült a székére.
Amikor megint rám néz, nem tudom értelmezni a tekintetét, de mintha
valahogy más lenne, mint máskor. Zárkózottabb. Mindenesetre most nincs
benne az a gúnyos kifejezés, ami egyébként szokott.
– Jobb?
Remegve kilélegzek, bólintok.
– Köszönöm – mondom rekedten.
Nagyon üresnek érzem magam, visszavágyom az érintését.
Beleborzongok, ahogy arra gondolok, hogy mennyire ki voltam szolgáltatva
neki. Vajon ha továbbmegy megállítom? Kétlem. De nem ment tovább,
gondolom, és nem is tudom, hogy ezt megnyugtatónak vagy inkább
sajnálatosnak találjam-e. Egy ártalmatlan masszázs volt csak, amilyent a
húgánál szokott alkalmazni. Lehet, hogy a húgára emlékeztetem. Mint a
hideg zuhany, olyan ez a gondolat.
Jonathan kisimítja a haját a homlokából, fogja a mobilját, keresi a
számot. Hallom, amint valamit gyorsan mond japánul. Nyilván Yuutóval
beszél. Rövid a beszélgetés, és feszültnek látszik, amikor leteszi. Aztán
hívja a sofőrt, és azt mondja, hogy azonnal szüksége lesz a kocsira.
– Steven, hazaviszed Miss Lawsont.
Az agyam még nem képes gyorsan reagálni, csak pár pillanat múlva
értem meg, hogy ez mit is jelent. Már nem akarja, hogy vele tartsak.
– Nem szükséges, már rendben vagyok… – Nem lesz találkozó – vág a
szavamba.
– Miattam? – Most már teljesen össze vagyok zavarodva. Hiszen, még ha
engem hazaküld, akkor is elmehetett volna arra a megbeszélésre. Hiszen
nem rajtam múlik. Vagy mégis?
– Nem volt olyan fontos – mondja. – Holnap majd folytatjuk. Aludja ki
magát alaposan, Grace.
De én nem akarok aludni, gondolom. És nem is akarok most elválni tőle.
Mintha valamit felébresztett volna bennem az érintése, amit lenyugtatni is
csak ő tud. Ezért aztán szinte fáj, hogy el kell szakadnom tőle.
Higgadj már le, figyelmeztetem magam. Mekkora hülyeség ez! Rajongás,
és kész. Megint eszembe jut Annie figyelmeztetése. El se kezdj ebbe
belemagyarázni valamit. Igaza lehet, mondom magamban, miközben
szedelőzködni kezdek.
Amikor Jonathan a lifthez kísér, mégis vad dörömbölésbe kezd a szívem.
Szótlanul állunk a tükrös falú kabinban. Elég nagy a felvonófülke mégis
érzem a közelségét, mintha valami vonzana hozzá, mintha mágnes volna.
Más férfiaktól nem tudtam elég távol menni. Mással összezárva
valószínűleg a legtávolabbi sarokba menekültem volna. De Jonathanhoz
legszívesebben még közelebb kerülnék, hogy jobban érezzem az aftershave-
je illatát. Szeretnék ránézni, de nem merek, ezért a mögötte lévő tükröt
bámulom: a jó szabású zakó hangsúlyozza széles vállát és keskeny csípőjét,
a sötét nadrág pedig a hosszú lábát. Épp a válláig érek. Ha megölelne, a
tükörben semmit sem lehetne belőlem látni.
Megrémülök attól, hogy már megint merre kószálnak a gondolataim, így
inkább felpillantok rá, és azt látom, hogy engem néz. Egész nap ezt csinálja
– szinte –, mintha nem is én mustrálgatnám őt, hanem fordítva.
Tanulmányoz, mintha minden reakciómat meg akarná jegyezni. Csak azt
nem tudom, hogy milyen következtetéseket von le a megfigyeléseiből.
Vagy, hogy miért vagyok olyan érdekes.
Égő vörösség árad szét az arcomon, a semleges, nem tükröződő padlóra
meredek. Végtelenül hosszúnak tűnik az utazás, de végül megérkezünk az
előcsarnokba. Steven az ajtó előtt parkol a limuzinnal.
Jonathan kinyitja nekem az ajtót, de nem köszön el, ahogy vártam,
hanem beül mellém. Aztán megnyomja a sofőrnek szóló hangszóró
gombját.
– Steven, a klubhoz.
Zavartan nézek rá.
– Azt gondoltam, lemondták a megbeszélést.
Jonathan kinyújtja a lábát, majdnem a túlsó pádig ér.
Megint csak megdöbbenek, milyen magas.
– Így is van – feleli.
– De…
– Hogy akkor miért merek beülni a tulajdon kocsimba? – szemében ismét
ott a vidám szikra. – Steven kirak engem, mielőtt magát hazaviszi. Ha nem
gond.
Az alsó ajkamba harapok, és elfintorodom, mert már megint sikerült
elkövetnem valami otrombaságot. Miért játssza ezt velem?
– Sajnálom. Azt hittem… Legyint.
– Semmi baj. Kimerült. Pihenje ki magát.
Egy ideig hallgatunk, míg Steve London esti forgalmában navigálja a
hosszú autót. Kinézek az ablakon, amely mögött elsuhannak a város
épületei, és próbálok valami másra gondolni, nem arra a férfira, aki itt ül
mellettem. Természetesen nem sikerül. Hogy is sikerülhetne…
Tulajdonképpen a kérdés jogos. Miért játssza ezt velem? Mit nyer azzal,
ha ekkora bepillantást enged a mindennapjaiba?
Egész nap nem jutottam hozzá, hogy eltöprengjek ezen, mert egyik
megbeszélésről szaladtunk a másikra, de most belesüppedek a párnázott
ülésbe, és töröm a fejem. Kell, hogy legyen valami oka. Jonathan
Huntington olyan férfi, aki célratörően és sikerorientáltan dolgozik. Ha tesz
valamit, akkor azt azért teszi, mert valamilyen szempontból ígéretesnek
látja.
Nyelek egyet. Nagyon is szívesen megkérdezném, hogy velem
kapcsolatban mit lát ígéretesnek – de túlságosan félek, hogy a válasz
kiábrándító lenne.
 Pedig tulajdonképpen annak kéne örülnöm, ha nem érdeklődik irántam.
A szívemet már amúgy is túlterhelik az olyan helyzetek, mint az iménti az
irodában, és ha gyakrabban tesz ilyent, akkor nem tudom, képes leszek-e
betartani az Annie-nak tett ígéretemet. Ne szeress bele. Vajon milyen árat
fizetek, ha mégis megteszem?
Csak úgy zúg a fejem ezektől a gondolatoktól, már nem is figyelek arra,
hogy merre járunk. Csak amikor megállunk, akkor nézek fel meglepetten.
Egy olyan utcában vagyunk, amelyet bal felől park szegélyez, de hogy
melyik negyedben lehetünk, arról sejtelmem sincs. Mindenesetre afféle
„jobb környék” lehet, mert hátul nagyon szép villák látszanak, messzebb az
úttól. Mellettünk fehér, kétemeletes épület, magas, kovácsoltvas kerítéssel.
Keresem a táblát vagy valamit, amiből kiderülne, hol vagyunk, de sehol
semmi. Csak két fehér oszlop nyújtózik az ívelt kapu két oldalán.
Jonathanhoz fordulok.
– Hol vagyunk?
– Primrose Hillben.
Nem azt mondta, hogy Knightsbridge-ben lakik?
– Ez a háza? – kérdem, és a fehér épületre mutatok.
Megcsóválja a fejét.
– Nem, ez a klub.
Persze, a klub. Ide kellett hoznia őt Stevennek. De miféle klub ez? Azt
gondoltam, valami bárféle lesz, de ez nem úgy néz ki.
Megkérdezném, de kinyitja az ajtót, most már siet.
– Viszlát holnap!
Mielőtt kiszállna, hirtelen ötlettől vezérelve a karjára teszem a kezemet.
– Köszönöm – mondom, amikor rám néz. – A mai napot.
Igazán… szép volt.
Mosolyogva előrehajol, egyenesen a szemembe néz.
– Ez még csak a kezdet volt, Grace – mondja olyan hangon, amibe az
egész testem beleborzong.
Aztán lendületesen kiszáll, becsapja maga mögött az ajtót. Míg a limuzin
újra elindul, figyelem, amint hosszú léptekkel a vaskapunál terem, amely
megnyílik, majd bezárul utána. Aztán hamar eltűnik a villában, én pedig
dobogó szívvel dőlök neki a háttámlának. Illata még ott a levegőben,
mosolyogva behunyom a szemem.
– Viszlát holnap, Jonathan!
9.

– Arról a klubról hallottam már – mondja Annie, amikor kevéssel később

már az islingtoni lakás konyhájában üldögélek vele. – Gyakran jár oda, de
senki sem tudja, hogy tulajdonképpen mi az ördög van ott. – A homlokát
ráncolja. – De ugye nem akarta, hogy elkísérd oda is?
– Nem.
– Helyes.
Annie-ra nézek.
– Tudsz róla valamit?
Elkerüli a tekintetemet.
– Semmit. De ha engem kérdezel, szerintem valami fura dolog. Ne akarj
oda kerülni. Végül is semmi közöd hozzá, mivel tölti a jóember az idejét.
Hát, ha el akart riasztani, akkor épp az ellenkezője sikerült. Most már
igazán felpiszkálta a kíváncsiságomat. Annie számára azonban, úgy látszik,
befejeződött a téma, mert feláll, és elkezdi leszedni az asztalt. Én meg
segítek neki.
Amikor elmosogatunk, Marcus lép be a konyhába. Puszival üdvözöl,
aztán együtt törölgetünk el.
– Hol van Ian? – kérdezem. Skót lakótársunkat ugyanis ma még nem
láttam.
– Úton – mondja Marcus. – Annie meg én később találkozunk vele.
Elmegyünk egyet inni. Velünk tartasz?
Habozok. Pontosan ezért örültem eleinte annyira a közös albérletnek –
nem kell egyedül gubbasztanom a lakásban, hanem mehetek a többiekkel
mindenfelé. De most épp az ellenkezőjére van szükségem: nyugalomra és
időre, hogy gondolkodhassak. Ezért megcsóválom a fejemet.
– Nem, ma még nagyon fáradt vagyok. Hosszú volt a nap, és holnap
megint fittnek kell lennem.
Marcus sóhajt.
– Kár. Pedig már úgy reménykedtem, hogy nem hagysz egyedül ezzel a
turbékoló galambpárral.
Annie viccesen belecsippent a karjába.
– Máskor nem szokott zavarni, hogy Ian meg az én társaságomban vagy!
 – Most meg igen – feleli duzzogva Marcus, és rájátszik ugyan, de a
csalódottsága igazi.
Végigsimítom a karját.
– Majd legközelebb, jó?
Amikor kimegy, Annie belém karol.
– Gyere már velünk! – mondja csendesen, és az ajtó felé néz. – Annyira
örült! – rám kacsint. – Azt hiszem, nagyon megkedvelt.
Belül nagyot sóhajtok. Hiszen én is kedvelem Marcust, de ha a szemébe
nézek, nem akad el a lélegzetem. Ami talán egy kicsit kár is. Mennyivel
egyszerűbb lenne minden, ha ettől a helyes amerikai sráctól akadna el
bennem a szusz – egy túl gazdag és túl arrogáns angol helyett, akit úgysem
kaphatok meg soha.
– Kikészültem, Annie, tényleg. És a holnapi nap is biztos ugyanilyen
gyilkos iramú lesz. Legközelebb veletek megyek, becsszó!
Mosolyog.
– Oké. De jaj a főnöknek, ha mindennap így lestrapál, és semmit sem
élvezhetsz az édes londoni éjszakai életből. – Fenyegetően felemeli az ujját.
– Akkor azonnal visszahurcolunk a saját osztályunkra!
Amikor Annie és Marcus kicsit később elindulnak, még egyszer meg kell
esküdnöm, hogy minden rendben van, és hogy nyugodtan magamra
hagyhatnak. Szinte megkönnyebbülten zárom be utánuk az ajtót, és örülök,
hogy magam maradhatok a lakásban.
Meztelenül fekszem az ágyon, Jonathan az ágy mellett áll. Az a tudat,
hogy néz, bizsergető borzongással árasztja el egész testemet. Nem
nyughatom az ágyon, vonaglom, felnyújtom a karomat, ujjaimmal beletúrok
a hajába.
Arca árnyékban van, nem látom, milyen kifejezést öltött, de ez még
inkább felkorbácsolja az izgalmamat. Forróság gyűlik össze a lábam között,
ágyékomban erősödik a lüktető vágyakozás. Azt akarom, hogy megérintsen,
magamon akarom érezni a kezét.
– Kérlek – suttogom, de nem mozdul, marad az árnyékban. Magas és
sötét. A szívem vadul kalapál, és valami különös szabadságot érzek,
egyáltalán nem szégyellem a meztelenségemet. Bőrömön nem hagy alább
az égető érzés, hát a saját kezem indul útnak, végigsimogatom a vállamat, le
a mellkasomig, szorosan megmarkolom a mellem. Mellbimbóm keményen
mered fölfelé, s amikor megérintem, mintha villám cikázna végig az
ágyékomig. Felnyögök. Dörzsölgetem a bimbót, újra meg újra, és élvezem,
amint a kéj hullámai elborítanak. Combjaim között a lüktetés szinte már
elviselhetetlen, kezem szinte önkéntelenül odasiklik, rászorul a puha
dombra, és ingerelni kezdi az érzékeny pontot.
Szinte megbabonázva nézem közben a sötét alakot az ágyam mellett: ő
enyhíthetne a kínjaimon. Csak éppen nem tudom, mivel vegyem rá.
Nem látom az arcát, csak a szemét, amelynek jégkék mélységeiben olyan
tűz ég, amelyben elhamvadok. Kétségbeesetten nyalom végig kiszáradt
ajkamat, egyre nehezebben lélegzem. Zihálok, testem ívben megfeszül.
Minden porcikámban reszketek, mintha a lábam között gyűlne össze
minden kéj, és ez egyre erősödik, egyre intenzívebbé fokozódik. Aztán
egyszerre felrobban az a pont, amely felé minden tartott, és nagy, megváltó
gyűrűket vet bennem. Borzongások futnak végig rajtam, hallom a saját
sikolyomat.
Meg akarom ragadni Jonathant, de ő visszahúzódik, egészen eltűnik az
árnyékban. Végleg tovasiklik, egyedül hagy engem… Ne!
Egy rándulással felébredek, és felemelem a fejemet, körülnézek a
szobában. Kintről beszűrődik az utcai lámpa fakó fénye, amelynél fel lehet
ismerni a bútorok körvonalait. Az ágyamban fekszem. Egyedül. Hálóingem
félig felcsúszott, egyik kezem a mellemet markolja, a másik a combom
között. Mély sóhajjal a matracra teszem a kezemet, fejem visszahanyatlik a
párnára.
Csak álom volt.
Mégsem tudok egykönnyen megnyugodni. Még mindig lihegek, de
ahogy légzésem lassul, és testemben minél inkább lecsitulnak a kielégülés
hullámai, tudatomba annál világosabban nyomulnak bele a valóság képei.
Az oldalamra gurulok, védekezőn felhúzom a lábamat.
Soha nem volt még ilyen heves erotikus álmom, és eléggé sokkoló, hogy
milyen valósághűnek tűnt – és hogy mennyire élveztem azokat az érzéseket,
amelyeket keltett bennem. Nyilvánvaló, hogy nem holmi egyszerű rajongás
kapcsol Jonathan Huntingtonhoz.
Ez azonban komoly problémát okoz.
Szinte a fülemben hallom Annie figyelmeztető hangját. Ő nem az a férfi,
akiről álmodoznom kéne, jól tudom. Vagy legalábbis nem ilyesmit.
De nem tehetek róla. Végzetes hatással van rám, és ez csak egyre
rosszabb lesz. Mert a vágy, amelyet az álom keltett bennem, megmaradt, és
nem gondolom, hogy csak úgy el fog párologni. Mit tegyek, ha nem tudom
elcsendesíteni ezeket az érzéseket?
 Jonathan szavai csengenek a fülemben, amelyeket az autóban mondott.
Ez még csak a kezdet volt, Grace. De minek a kezdete?
Zavarodottan meredek a sötétbe, sokáig tart, amíg sikerül újra elaludnom.
– Na, jól aludt?
Ijedten pillantok fel Jonathan szavaira. Már amikor jó reggelt kívánt,
akkor is a hideg futkározott a hátamon a hangjától. Ettől a kérdéstől
azonban teljesen kiakadok, mert túlságosan eszembe idézi a tegnapi
álmomat.
Az ajtófélfának támaszkodva áll, annak az irodának az ajtajában, ahová
Catherine Shepard bevezetett reggel, és amely mostantól kezdve az új
munkahelyem lesz. Pontosan akkora, mint Jonathané, és szinte ugyanúgy
van berendezve is. Még az íróasztal is, amelynél ülök, a főnöki íróasztalt
másolja odaátról.
– Igen… köszönöm – makogom, és érzem, hogy elvörösödök, amikor
találkozik a tekintetünk. Amikor az imént megérkeztem, Jonathan nem volt
még itt, de az asztalomon nagy irathegy tornyosult, amelybe azonnal bele is
fúrtam magam, csak hogy ne arra kelljen gondolnom, hogy mindjárt
viszontlátom.
És most itt van. Nincs rajta zakó, csak ing, persze megint fekete, és
fekete farmernadrág. Lazának, oldottnak látom, rám mosolyog. Ettől persze
megint liftezni kezd a gyomrom.
– Milyen volt a… klubban? – kérdezem. A hangom sokkal nyersebbnek,
kiváncsiskodóbbnak tűnik, mint szeretném. De nem tudom magamban
tartani a kérdést. Mióta Annie azt a furcsa megjegyzést tette, azóta izgat ez
a klub. Reménykedem, hogy Jonathan mesél róla egy kicsit, de ehelyett
csak néz rám. Hosszasan. Olyan hosszan, hogy egészen elmerülök a
szemében, és oda kell figyelnem, hogy levegőt is vegyek.
– Érdekes – mondja végül, és ellöki magát az ajtófélfától. Az íróasztalhoz
jön, és ezúttal ő ül a látogatói székbe a túloldalra. A szék kisebb, mint a
saját fotelja az asztalánál, és kihangsúlyozza a magasságát. Mosolyogva néz
rám.
– Ahogy látom, ma megint összeöltöztünk.
Az, ahogyan ezt mondja, olyan intim, hogy megint bizseregni kezd a
gyomrom. De megpróbálok semmit sem kimutatni ebből, lenézek a saját,
feszülős, fekete pólómra. A V kivágás elég mély, de éppen ezért
választottam, akárcsak a fekete, rövid szoknyát és a nagy, ezüst
fülbevalókat. Eléggé klasszikus holmik, mégis feltűnőek. Épp ezt akarom
ugyanis: fel akarok tűnni neki. És azt akarom, hogy tetsszen neki, amit lát.
Vegyen csak észre, de ne csak mint gyakornoklányt, hanem mint nőt.
– Zavarja? – kérdem.
Már megint azt a szégyentelenül sármos mosolyát villantja fel, és most,
amikor a szemébe nézek, rájövök, hogy az nem is csak kék. Vannak benne
sötétebb foltocskák, amelyeket csak alaposabb megfigyeléssel lehet
észrevenni.
– Nem, épp ellenkezőleg. De a tegnapiban is tetszett, Grace.
Mindkettőben jól mutat.
Annyira elképedek ezen a bókon, hogy egy pillanatig még válaszolni sem
vagyok képes. Aztán az agyam elkezd dolgozni, elemezni a választ.
Egyáltalán: bók volt ez? Vagy azt gondolja, hogy őt utánozom, és ez nem
teszik neki? Inkább ne is hordjak ezután feketét?
– Ezt meg hogy érti?
Most ő bámul elképedten. Aztán hátrahajtott fejjel nagyot nevet.
– Maga aztán tényleg egyedi darab, tudja? Hogyhogy hogy értem? Hát
pont úgy, ahogy mondom. Maga csinos, akár feketét vesz fel, akár valami
egyebet. Hogyan érthetném még másképp?
Az ördögbe, Grace! Figyelmeztetem magam rémülten. Miért kell neked
mindig rögtön kiköpnöd, ami a nyelved hegyére kerül? Gondolkodj már,
mielőtt kinyitod a szádat!
– Semmi, semmi… Csak éppen… nem voltam biztos. Tényleg azt
mondta, hogy egyedi darab vagyok?
Már nem mosolyog, a homlokát ráncolja. Ami szintén jól áll neki. Neki
minden jól áll.
– Nem szokott hozzá a bókokhoz?
– Hát – habozok. – Nemigen.
A férfiak tényleg nem sűrűn nyilvánítottak véleményt a külsőmről. Ami
meglehet, azzal függ össze, hogy nemigen szoktam randizni, és ezért nincs
is rá alkalmuk. És ha valaki mond is valami szépet, azt általában nem
szoktam elhinni.
Előrehajol.
– Akkor dolgoznunk kell rajta.
Mosolya a szívem közepébe talál, és a „Mekkora-avalószínűsége-hogy-
beleesek-Jonathan-Huntingtonba” skálán háromegységnyit csúszok feljebb.
Ha Hope vagy Annie ezt tudná…
Jonathan rámutat az asztalomon heverő papírhalomra.
 – Készen áll az új napra?
Mélyet lélegzek, és bólintok.
Elmagyarázza, melyik iratcsomag melyik tárgyalásra kell. Délután több
megbeszélés lesz, de nem olyan rengeteg, mint tegnap, és délelőtt
mindössze egyetlenegy: a Hackney-be tervezett építési projekt újabb
meetingje.
– Hogyhogy második forduló is lesz? – csodálkozom.
– Még nem végeztünk a múltkor – mondja Jonathan, és feláll.
A tegnapi megbeszélésekre gondolok, a heves vitákra. Nagyon keményen
kellett védelmeznie a projektet a partnereivel szemben, ezért is húzódott el
olyan hosszan, és a végére megmerevedtek a szemben álló frontok. Nyilván
ezt nem akarja annyiban hagyni.
– Jonathan!
Már elindult vissza a saját irodájába, de amikor utána szólok,
visszafordul hozzám.
– Ugye, azt mondta, hogy bármit megkérdezhetek.
Bólint.
– Ki vele!
Kicsit tétovázok, de olyan kíváncsi vagyok, muszáj megkérdeznem.
– Miért olyan fontos önnek ez a hackney-i projekt?
Összeráncolja a homlokát, erre a kérdésre nyilván nem számított.
– Nagyon nyereséges – mondja, de csóválom a fejemet, mivel tegnap
alaposan áttanulmányoztam a beszámolókban szereplő számokat, és
odafigyeltem a beszélgetésekre is. És ez egyszerűen nem igaz.
– Túl magasak a beruházási költségek, máris túllépték a tervezett büdzsé
lehetőségeit. Ráadásul a környék is nagyon lepukkant, hiányoznak a biztos
befektetők.
– Megszólalt a szakértő – mondja gúnyosan, de amint ránézek, látom,
hogy érzékeny pontját találtam el. Nem nézte ki belőlem, hogy képes
vagyok elemezni a helyzetet.
– Nos, akkor miért? – kötöm az ebet a karóhoz.
– Néha messzebbre kell látni, ha az ember sikereket akar.
Láttam én tegnap, hogyan rúg fel olyan projekteket gondolkodás nélkül,
amelyek nem állnak elég szilárdan a talpukon. De akkor meg mi ez?
– Azt hiszem, tudom, miért akarja ezt ott feltétlenül megcsinálni.
Felszalad a szemöldöke.
– Nocsak, és ön szerint mi lenne az az ok?
 – Annak a negyednek, az ott élő embereknek lenne fontos ez a projekt.
Sok minden ezen múlik: munkahelyeket teremt. És ön valószínűleg éppen
ezt szeretné lehetővé tenni.
Kifújja a levegőt, megrázza a fejét.
– Nahát, maga aztán néha tényleg… – de nem fejezi be, arca
elkomorodik. – Én nem vagyok afféle jóember, ezt elfelejtheti. Én egy
gazdasági vállalkozást vezetek.
– De attól még semmi kivetnivaló nincs abban, ha néha ilyesmi miatt áll
ki egy ügy mellett.
Sőt, épp ellenkezőleg. A gondolat már tegnap szöget ütött a fejembe,
amikor néztem tárgyalás közben. És nem tudok tőle szabadulni. Megvan
annak a jó oka, hogy miért tisztelik annyira Jonathan Huntingtont a vele
üzletet kötő emberek. És még ha nem teszem jól, akkor sem tudok mást
tenni: én magam is csodálom.
Morog valamit, aztán visszajön, az íróasztal fölé hajol, két tenyerére
támaszkodik. Arca közvetlenül az enyém előtt van.
– Ha ilyennek akar látni, Grace, nem fogom megakadályozni benne. De
aztán ne csalódjon majd, amikor rájön, hogy nem vagyok hős. Jobb lenne,
ha nem is akarna annak látni. – Felegyenesedik. – Negyedóra múlva
indulunk.
És magamra hagy.
10.

Dobogó szívvel nézek utána. Miért olyan dühös? Mi rosszat

mondhattam?
A meetingre menet hallgatagon ülünk egymás mellett a limuzinban. Nem
tudom, mit is mondhatnék, s egy kicsit még mindig meg vagyok ijedve az
iménti reakciója miatt.
Az ülés azonban mégiscsak az én tézisemet támasztja alá, Jonathan
ugyanis kizárólag azért hívta össze a partnereit, hogy nyomatékosítsa a saját
álláspontját. És persze sikerül is neki meggyőzni őket, hogy ne adják fel a
projektet.
– Elégedett? – kérdem a kocsiban.
Mellettem ül, de a telefonjába ír éppen egy üzenetet. Összeszűkül a
szeme, felemelkedik a szemöldöke.
– Miért, maga talán nem? Hiszen ez a projekt jó lesz az embereknek
abban a negyedben.
Csak úgy fröcsög a szarkazmus a hangjából. Mégsem gondolom, hogy
olyan nagyon melléfogtam volna, amikor az üzletközpont felépítésének
okait találgattam.
– Hála önnek, meg is fog valósulni – felelem, és nem megyek bele a
vagdalkozásba.
– Akkor legalább valamennyien boldogok lehetünk – csóválja meg a
fejét, és visszafordul a mobiljához. Egyébként már nem is tűnik mérgesnek,
inkább csak mintha meglepődött volna azon, hogy még mindig nem vagyok
hajlandó megváltoztatni a róla alkotott pozitív véleményemet. Miért baj
annyira, ha jó embernek látom?
Az órámra nézek: már majdnem dél van. Ebédről nem volt ugyan szó, de
mivel tegnap is csak úgy, spontán ugrottunk be abba a kis szendvicsbárba,
úgy gondolom, mára is valami gyors étkezést tervezett. Annál nagyobb a
meglepetésem, amikor a limuzin rövid út után egy mellékutcába kanyarodik
be, és valami régi gyárépület-szerűség előtt áll meg.
Mint kiderül, egy régi villanytelep, amelyet galériás étteremmé
alakítottak át The Wapping Project néven. Az egykori műhelycsarnokban
modern székeket és asztalokat helyeztek el, a mennyezeten még látni a régi
szerelvények maradványait. Érdekes kontraszt, tetszik.
Egy pincér az ajtóban fogad bennünket, Jonathant néven szólítja, aztán a
helyiség távolabbi részébe vezet bennünket egy asztalhoz, ahol már ül
valaki.
A férfi sötétszőke, olyan magas, mint Jonathan, de vállban kicsit
keskenyebb, inkább olyan szikár fajta. Világos öltönyt, nyitott inget visel –
nagyon csinos. Feláll, amint észrevesz bennünket.
– Jó, hogy végre megjöttél – mondja Jonathan, és a két férfi szívélyesen
átöleli egymást. – Már azt hittem, örökre magamra hagytál itt mindennel.
A szőke vigyorog, és állával felém bök:
– Úgy látom, már megvigasztalódtál – feleli, és kíváncsian szemügyre
vesz.
Jonathan kinyújtja a kezét, közelebb húz magához. Érzem a kezét a
hátamon.
– Ő itt Grace Lawson, az új chicagói gyakornokunk – mutat be. – Ő pedig
Alexander Norton, az üzlettársam.
Most már én is ráismerek. Róla is láttam már fényképet, de azon
rövidebb volt a haja, és nagyon komolynak, magába fordulónak látszott. És
fiatalabbnak. Talán pár évvel korábban készült az a kép. Most azonban,
ahogy itt üdvözöl, Alexander Norton igencsak elégedetten ragyog.
– Örvendek, Grace. Tehát az öreg John White-tól jött? Hogy van az
öregúr?
Azt hiszem, jól.
Most mégis, mit mondjak? John White messze túl van a hatvanon, és a
professzorom, semmiféle magánjellegű kapcsolatom nincs vele. Alexander
Norton azonban máris Jonathanhoz fordul.
– Hogyhogy magaddal hoztad? – kérdezi, miközben leülünk, és hallom a
hangjából kicsendülő kíváncsiságot.
– Minden megbeszélésre elkísér – feleli Jonathan, miközben kihúzza
nekem a széket, majd mellém telepedik. Amikor Alexander szemöldöke
felszalad az elképedéstől, még hozzáfűzi: – Nagyon jó volt a
bemutatkozása, ezért kibővítettük a gyakorlatát.
– Mármint te bővítetted ki. Engem ugyanis elfelejtettél megkérdezni, ha
jól emlékszem – feleli a társa. Amint megpillantja rémült arckifejezésemet,
rám mosolyog. – Szokatlan megtiszteltetés, Grace. De semmi kifogásom
ellene, nehogy aggódni kezdjen. Épp ellenkezőleg, Hunternek jót fog tenni
egy kis társaság.
Hunter, mondom magamban. Vadász? Miért nevezi így Jonathant? Talán
a Huntington miatt. Vagy talán más oka is van? Mindenesetre olyan
becenév lehet, amelyet Jonathan gyakran hall, mivel fel sem tűnik neki,
csak beszél tovább. Nyilvánvalóan szeretne már témát váltani.
– Most inkább te mesélj! Mi van a Nelson-projekttel? Megérte három
hetet Ázsiában tölteni?
Alexander Norton arcára azonnal visszatér a ragyogás.
– De még mennyire! Hatalmas előrelépéseket tettünk!
A két férfi élénk beszélgetésbe kezd az üzletről, míg én az étlapot
tanulmányozom, és közben lopva őket is szemmel tartom.
Nagyon tetszik, hogy olyan fesztelenül beszélgetnek egymással.
Jonathant még soha senkivel sem láttam ennyire kinyílni, csak most veszem
észre, hogy alapjában micsoda távolságtartó módon kezeli a környezetét.
Ezt az oldalát még nem ismertem… de ez is tetszik.
Hogy van Sarah? – Alexander Norton kérdésére felkapom a fejem. –
Hallottál róla valamit?
Jonathan felnevet.
– Még mindig imádja Rómát, de szerencsére azért két hét múlva hazajön.
Jobb is így. Ha ugyanis engem kérdezel, szerintem nem a könyvtárban
üldögél, ahogy az illenék, hanem az olasz férfiak fejét csavarja el.
Hangja szeretetteli, mégis, mintha egy cseppet fájdalmas is lenne. Ki
lehet az a Sarah?
– Megismerkedett valakivel? – Alexander most idegesnek tűnik,
majdnem aggodalmasnak.
Jonathan vállat von.
– A hugicám nem köt mindent az orromra, ha nem tudnád.
Jonathan húga. Hát persze. Őt szokta néha masszírozni. Annyira
megkönnyebbülök, hogy elmosolyodom, aztán rögtön törni kezdem a
fejem, hogy vajon miért nem tudom elviselni azt a gondolatot, hogy
Jonathan Huntington életében van egy nő, aki nem a rokona, de akiről
ugyanilyen szeretettel beszél.
Jonathan a homlokát ráncolja, aztán elég kaján mosollyal néz
Alexanderre.
– Még mindig érdekel? – A hangja csúfondáros. – Te aztán menthetetlen
vagy.
 Alexander nem veszi támadásnak, maga is vigyorog.
– Hiszen ismersz.
Még mielőtt időm volna elgondolkodni ezeken a rejtelmes utalásokon, a
pincér meghozza az italt – Jonathan fehér bort és vizet rendelt –, Alexander
Norton pedig felemeli a poharát.
– A Huntington Ventures sikeres kirándulására az ázsiai piacon – mondja,
és koccintunk. – Milyen mérges lesz az öregúr, ha megtudja, hogy a céged
nemhogy nem dőlt be, hanem világméretűvé terebélyesedik!
Jonathan mosolyog, de a szeme ezúttal komoly marad.
– Remélem is.
Annyi gyűlölet cseng a hangjában, hogy felfigyelek rá.
Ha az apám jóslatai szerint mennének a dolgok, már az első
vállalkozásom befulladt volna.
– Az édesapja azt jósolta, hogy nem lesz sikeres a vállalkozása? – Már
megint kéretlenül kotyogok közbe, de erre csak akkor jövök rá, amikor
mindkét férfi rám néz, Jonathan pedig majd’ felnyársal a szemével. Amikor
pedig válaszol, fagyos a hangja.
– Az apám nemhogy nem jósolt sikereket, hanem a lehető legtöbb követ
gördítette az utamba, nehogy véletlenül sikeres legyek. De szerencsére ő
vallott kudarcot.
– Ezt el sem tudom képzelni.
Valahogy meg voltam róla győződve, hogy egy olyan sikeres férfinak,
mint amilyen Jonathan Huntington, mindig van egy biztos hátországa, egy
olyan támogató család, amely roppant büszke is rá. Ráadásul ő fogja
örökölni a lordságot meg a kúriát – ebből valahogy szoros családi
összetartásra következtettem. Olyan hagyományokra, amelyek összetartják
a famíliát, még akkor is, ha ennek révén némi arroganciával tekintenek le a
közönséges, halandó emberekre. De ilyen kirekesztő ellenségességre nem
számítottam.
Jonathan gúnyosan elhúzza a száját, amikor meghallja, amit
szerencsétlen módon már megint hangosan gondoltam, és az üzlettársához
fordul.
– Grace-ről azt kell tudnod, Alex, hogy rendületlenül hisz az emberek
jóságában. Meggyőződése, hogy üzleteinkben kizárólag a felebaráti szeretet
elve vezérel bennünket. És valószínűleg azt is képzeli, hogy csak jóságos
apák léteznek ezen a földön, mert az ő apja nyilván mindig is rendes volt
vele. Igazam van? – És kihívóan néz rám.
 – Jonathan – szólal meg Alexander figyelmeztető hangon.
Nehezemre esik a nyelés. Nem esett jól ez a gúnyos kirohanás, de
éreztem a mélyén a fájdalmat és a megkeseredettséget is. És ezt sajnos,
legalábbis részben, nagyon jól meg tudom érteni.
– Hatéves voltam, amikor az apám elhagyta az anyámat – felelem, és nem
térek ki hideg tekintete elől. – Azután csak néhányszor láttam, az utóbbi
tizenhárom évben meg egyáltalán
nem. Fogalmam sincs, mennyire lett volna rendes velem. Nem ismerem.
Jonathan feje előrebiccen, aztán bólogat, mintha csak önmagát kellene
megerősítenie. Csak eztán fordul vissza hozzám.
– Sajnálom. Igazán nagyon… udvariatlan voltam.
A foga között szűri a bocsánatkérést, de látom rajta, hogy őszintén
megrendült. Ráadásul valami új mélység nyílt a szemében, mintha valahogy
másképp látna engem.
– Ne is törődjön vele, Grace – mondja Alexander Norton. – Mindig így
viselkedik, ha az apját emlegetik.
Nagyon érdekelne, mi is zajlott le az öreg earl és Jonathan között, hiszen
nyilván sokkal több volt egyszerű nézeteltérésnél, ha még most is ennyire
feldühíti Jonathant. De azért nem hinném, hogy jó ötlet lenne erre is rögtön
rákérdezni. Ezt Alexander Norton is pontosan így látja.
– Legokosabb lesz, ha témát váltunk – emeli fel a poharát. – Inkább azt
meséljétek el, hogy jött az az ötlet, hogy az új gyakornokunk egyenesen a
főnökkel dolgozzon.
Azonnal Jonathanra nézek, mivel ez a kérdés engem is izgat. De az arca
rezzenéstelen marad.
– Csak egy kísérlet – mondja, és nagyot kortyol a borából. És mintha
nagyon elégedett lenne azzal, hogy épp ebben a pillanatban hozza ki a
pincér az ételt, s így az üzlettársa sem feszegeti tovább a kérdést. A válasz
mégse megy ki a fejemből. Vajon mire megy ki ez a kísérlet?
Egy óra elteltével a limuzinban ülünk mindhárman, mivel Alexander
Norton is velünk jön a cégbe. Jonathan reggeli jókedvét mintha elvágták
volna, gubbaszt mellettem, és a telefonján pötyög. Akármilyen közel is van,
mintha nagyon távol lenne, és ez eléggé nyomaszt. Valahogy úgy érzem,
felelős vagyok a hangulatváltozásáért. Végül is már kétszer is elértem, hogy
dühbe guruljon a megjegyzéseim miatt.
Mivel nem úgy tűnik, mintha meg akarna szólalni, inkább Alexander
Nortonhoz fordulok.
 – Honnan ismeri White professzort?
A szőke férfi elmélázva mosolyog.
– Vendégprofesszor volt a Winchester College-on abban az időben,
amikor Jonathan meg én oda jártunk, és én végig tartottam vele a
kapcsolatot. Amolyan mentorfélém volt akkoriban.
Winchester College, gondolom. Már hallottam róla. Ez az iskola –
bentlakásos fiúintézet – Etonhoz hasonló, hasonlóképpen elit. És drága. És
éppen ezért csodálkozom.
– Egy iskolába jártak? – Jonathan a leendő Earl of Lockwood
természetesen oda iratkozott be, de Alexander Norton nem nemes, sőt azt
olvastam róla, hogy kifejezetten egyszerű körülmények közül származik.
Vállat von.
– Ösztöndíjat kaptam – mondja szűkszavúan.
Jonathan felemeli a fejét, a két férfi tekintete egy pillanatra összefonódik.
Úgy néznek össze, mint akik közösen emlékeznek a régi, nehéz időszakra.
Valami összekapcsolja őket, jut eszembe. Valami homályos vagy sötét ügy,
amit egyikük sem akar érinteni.
– És közös ötletük volt, hogy megalapítsák a Huntington Venturest? –
kérdem gyorsan, nehogy megint magamra zúdítsam valamelyikük haragját
egy meggondolatlan megjegyzéssel.
Alexander Norton hátradől az ülésen.
– Nem, az ötlet egyedül Jonathané volt. Engem csak később vett be.
– Ön pedig átvette a beruházási osztály vezetését, és a vállalat motorjává
fejlesztette – csúszik ki belőlem.
Amikor Alexander meglepetten elmosolyodik, megvonom a vállamat.
– Meg kellett ismerkednem a cég történetével és filozófiájával a gyakorlat
előtt.
– És milyen eredményre jutott? – úgy teszi fel a kérdést, mintha tényleg
érdekelné.
Most az elememben vagyok, mivel Alexander Norton zöld szeme nem
kelt olyan feszültséget bennem, mint üzlettársának kék szeme. Minden
eszembe jut, amit a chicagói pályázati bizottság előtt előadtam.
– A Huntington Ventures működési alapelve az, hogy nem, vagy nemcsak
a gyors nyereségre kell törekedni, hanem a szabadalmakra és a
fejlesztésekre is. Összehozzák az ötletadókat a tőkével, és azon a meglepő
mértékű potenciálon, amely így létrejön, szintén nyernek.
 – Szépen összefoglalta – mosolyog Alexander Norton, és Jonathanra néz.
– Úgy látszik, magában igazi rajongója akadt a vállalatunknak. Lassan
kezdem megérteni, miért szereti annyira Hunter, ha vele van.
Már megint ez a kissé nyugtalanító becenév. De igaz lehet, gondolom.
Jonathan vadász, aki tisztán látja a célt, és következetesen afelé tart.
Elfojtok egy sóhajt, ha arra gondolok, vajon leszek-e én is valaha tárgya egy
ilyen vadászatnak – és megugrik a szívem, amikor ránézek, és észreveszem,
hogy ő meg engem néz.
– Be is fejezhetitek, hogy rólam társalogtok – mordul fel. –
Megérkeztünk.
Szinte ugyanabban a pillanatban meg is áll a kocsi. Amikor kinézek,
tényleg a Huntington-épület bejárata előtt állunk, gyorsan be is menekülök
a csendes előcsarnokba. Jonathan és Alexander még a kocsinál
beszélgetnek nagy komolyan, aztán ők is bejönnek utánam.
Alexander a fogadópultnál elköszön tőlem.
– Örülök, Grace, hogy megismertem. Ha továbbra is Jonathan közvetlen
munkatársa marad, akkor még biztosan találkozunk. – Majd a szőke
Caroline-hoz fordul, aki papírokat ad át neki.
Jonathan már a liftnél van, gyorsan utánaszaladok. Egy szót se szól, és
arckifejezése egyre sötétebb, amint felfelé haladunk.
– Dühös rám? – kérdezem, mert egyszerűen nem bírom tovább. –
Elrontottam valamit?
– Nem vagyok dühös magára – veti oda, és nem tudom megmondani,
hogy egyszerűen ilyen módon akarja befejezni a témát, vagy tényleg valami
más miatt izgatott.
Odafent beront az irodájába, de amikor követni akarom, megtorpan, és
visszatart.
– A következő beszélgetésen nem vehet részt – jelenti ki.
Mintha fejbe vertek volna.
– Miért nem?
– Megmondtam, hogy lesznek kivételek.
Ez igaz. De mégis furdal a kíváncsiság, főleg most. Mintha büntetne
valamiért.
– Miért, kivel találkozik? – nyilván szemtelenség ezt most megkérdezni,
de egyszerűen nem értem, mi történt hirtelen.
– Yuuto Nagakóval – mondja Jonathan, már az irodája ajtajában. –
Pillanatokon belül megérkezik. Addig üljön le a saját irodájában. – És
magamra hagy.
Tétován ácsorgok Catherine Shepard íróasztala előtt. Catherine épp nincs
a helyén, amit amúgy nem bánok, mert mérhetetlenül kínos lenne, ha ezt az
iménti beszélgetést végighallgatta volna. Aztán megfordulok, bemegyek az
irodámba, és a csukott ajtónak támaszkodom.
Tegnap este még azt akarta, hogy feltétlenül legyek jelen, amikor Yuuto
Nagakóval találkozik, ma meg kizár. Hát ezt nem bírom követni.
Mindjárt hallom is a lift érkezését jelző csendülést, aztán férfihangokat a
folyosóról. Az egyik Jonathané, aki japánul beszélget vendégével.
Megvárom, míg becsukódik a másik iroda ajtaja, aztán elindulok lefelé.
Most úgysem lennék képes holmi iratokra összpontosítani, hát inkább
meglátogatom Annie-t.
Shadrach Alani a helyén ül, amikor belépek, így inkább átmegyünk a
konyhába, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni.
– Na, mi van? – kérdi aggódva.
– Semmi. Csak várnom kell. Most olyan beszélgetést folytat, amelyen
nem lehetek jelen, így arra gondoltam, meglátogatlak.
– Kivel találkozik? – kíváncsiskodik Annie.
– Azzal a japánnal, aki ott volt, amikor megérkeztem… emlékszel, ugye?
– Yuuto Nagakóval?
Bólintok, aztán összeráncolom a homlokomat, mert Annie megint úgy
néz, mintha ez valami szörnyűség lenne.
– Mi az? Valami gond van vele?
– Nem. Csakhogy ő nem üzleti partner, legalábbis a szó szoros
értelmében nem, inkább olyan mentorféle. Támogatta a főnököt régen,
amikor a céget alapította – előrehajol. – És azt hiszem, amikor itt van, akkor
ő is odamegy… abba a klubba.
Mélyet sóhajtok.
– Ám mivel fogalmunk sincs, hogy milyenféle klub, hát nem is kell
foglalkoznunk vele.
– Grace, az biztosan valamiféle szexklub.
Egy pillanatra eláll a lélegzetem. Szexklub, gondolom, és furcsállom,
hogy mennyire nem döbbenek meg. Csak az álmom jut eszembe. Meg az,
hogy vajon mit művelhet Jonathan Huntington egy ilyen klubban.
– Ez biztos?
Annie bólint, és rám néz.
 – Ugyan csak pletyka, de igen makacsul tartja magát. Én pedig nem
szeretném, ha…
Kinyílik az ajtó, mindketten riadtan fordulunk vissza. Jonathan áll az
ajtóban.
– Grace, kérem, visszajönne velem? – mondja abban a kérlelhetetlen
hangnemben, amit már olyan jól ismerek. Nem kérés ez. Parancs.
Kicsit remeg a kezem, amikor leteszem a bögrét. Annie tekintete ijedten
repdes köztem és Jonathan között, de egy szót sem szól.
– Később beszélünk – súgom oda neki, aztán követem Jonathant, aki már
előresietett. Hatalmas léptekkel viharzik végig a folyosón, szinte szaladnom
kell, hogy utolérjem.
Csak a liftben szólal meg megint.
– Mit keresett idelent? – Nem lehet nem kihallani szavaiból a
szemrehányást.
– Csak el akartam ütni az időt, amíg önnek vendége van.
– Azt mondtam, hogy az irodájában várjon. – Ezt már majdnem kiáltja.
Összerezzenek. De aztán dühbe gurulok, mert egész nap ez van: kiborít a
különféle hangulataival. Mit gondol mégis, megengedheti magának, hogy
így beszéljen velem?
– Igen, azt mondta, hogy várjak. De miután nem adott semmi konkrét
feladatot, úgy gondoltam, el tudom dönteni, hol és hogyan tegyem ezt. A
titkárnője meg a sofőrje biztos mindig azt csinálják, amit ön mond nekik, de
őket pont ezért fizeti.
Arcára meglepettség és hitetlenkedés ül ki. Ilyen válaszra nyilvánvalóan
nem számított. Tekintete elsötétül, felém lép, amivel arra késztet, hogy
hátráljak. De nem jutok messzire, mivel már érzem a hátammal a tükörfalat.
– Magát is én fizetem – villog haragosan a szeme, de nem térek ki, állom
a tekintetét.
– Igen, de annyira azért nem fizet jól, hogy az ilyesmit el kellene tűrnöm.
Nem vagyok kutya, aminek megparancsolhatja, hogy feküdjön le, és várjon
szépen, míg visszajön. Ez így nem működik.
Még közelebb jön, most már szorosan előttem áll. Fel kell emelnem a
fejem, ha továbbra is látni akarom, a nyakam, melyre most ráteszi a kezét,
védtelen, kiszolgáltatott. Ujjai végigsimogatják a bőrömet. Arca olyan közel
van az enyémhez, hogy tisztán látom szemében a sötét foltokat.
– Hát akkor hogyan működik, Grace? – kérdezi rekedten. – Mit tegyek,
hogy azt tedd, amit én akarok?
11.

Csak a száját látom. Nem tudok lélegezni, nem tudok gondolkodni. Meg
fog csókolni, gondolom. Érzem a leheletét az arcomon, kezét a nyakamon.
És akarom. Szeretném, ha megcsókolna.
A kezem szinte magától emelkedik az inggallérjához, lehúzom
magamhoz. Ajka már az enyémen. Érintése úgy hat rám, mintha áram ütött
volna meg, nyögve húzom hátrább a fejemet, mert már szinte több ez, mint
amennyit el bírok viselni. De már késő meggondolni magamat.
Jonathan szabályos morranással kap utánam, durván magához ránt, keze
szinte elhajlítja a gerincemet, olyan szorosan tapad rá. Érzem a testét az
enyémhez szorulva, érzem a kemény izmokat a szövet alatt, a hőséget, amit
áraszt, és amely engem is tetőtől talpig elönt. Másik kezével a hajamba túr,
így teljesen védtelen vagyok.
Aztán megcsókol, keményen, vadul, gátlástalanul. Nyelve behatol a
számba, meghódít minden szögletet, végigsimít az ajkam belső felén, a
nyelvemen. A térdem megroggyan, bele kell kapaszkodnom, ő az egyetlen,
ami még megtart. De nemcsak akarattalan bábbá tesz a csókja, hanem
valamit fel is ébreszt bennem, és pár másodperc elteltével már viszonzom,
odasimulok hozzá, még közelebb akarok jutni, mialatt nyelvünk
szenvedélyes párbajt vív.
A következő pillanatban a lift falát érzem a hátamban, keze a mellemen,
a póló vékony anyagán át simogatja meredő mellbimbómat. Érintésétől
mintha villámok csapnának az altestembe, sokkal intenzívebben, mint
álmomban és roskadozok az elsöprő érzések hulláma alatt, miközben
próbálom továbbra is viszonozni szenvedélyes csókját. Minden tekintetben
fölöttem áll, ő az úr rajtam, és ez hihetetlen mértékben felizgat. Úgy
kapaszkodom belé, mint egy fuldokló, és átengedem magam keze és ajka
rohamának.
Érzem, amint lefelé vándorolnak az ujjai, a combomig, feltolja a
szoknyámat. Aztán hirtelen benyúl a lábam közé, nedves bugyimhoz
szorítja a kezét. Az intim érintés végtelenül felkavar és felizgat, hangosan
felsikoltok – aztán egyszerre vége.
 Egyszerre elereszt, visszaállok a saját lábamra, ott állok remegve, a
számban vér ízét érzem, ő elfordul, és a hajába túr. Mintha abba
kapaszkodna, de aztán leengedi a karját.
Csak most, hogy lassan újra képes vagyok gondolkodni, most kezdem
megérteni a szavait. Hát ez az, amit tőlem akar?
Zavarodottan próbálom elkapni a tekintetét, belezuhanok ennek a kék
szempárnak a mélységébe, és olyasmit látok meg benne, amit eddig még
soha: fájdalmat. Ösztönösen az arcára tenném a kezemet, de ebben a
pillanatban megérkezik a lift, és halk csendüléssel megáll, ajtaja kinyílik.
Jonathan szokása szerint azonnal hatalmas léptekkel halad át az előtéren.
Gyorsan helyére rángatom a szoknyámat, és imbolyogva követem.
Catherine Shepard ott ül a helyén, és azzal a kiismerhetetlen tekintetével
néz. Valószínűleg sejti, ha zilált hajamra néz, mit is műveltem a liftben a
főnökkel, de nem igazán ügyelek rá, túlságosan lefoglal az, ami az imént
történt.
Jonathan most nem állít meg, mint az imént, hanem szélesre tárja az
irodája ajtaját, szinte hívogatóan. Becsukom magam után, és
nekitámaszkodom, boldog vagyok, hogy hátul áll az ablaknál, és nagy a
távolság közöttünk. A térdem ugyanis még mindig reszket. De meg akarom
ismételni, amit a liftben csináltunk.
Legszívesebben most azonnal folytatnám.
Feszülten várom, hogy megszólaljon. De hátat fordít, és kibámul az
ablakon.
Ellököm magam az ajtótól, és elindulok az íróasztal felé – óvatosan, mert
még nem bízom meg egészen a lábamban. Amikor elérem a látogatószéket,
belekapaszkodom a támlájába.
– Jonathan!
Visszafordul felém. Arca megint összeszedett. Az a harag és az a
szenvedély, amelyet az imént mutatott, eltűnt, megint a hűvös, magabiztos
üzletembert látom.
– Felejtsd el, ami az imént történt – hangja higgadt, szinte közönyös.
Meghökkenten nézek rá. Felejtsem el?
– Nem tudom elfelejteni.
– Akkor véget kell vetnem a közös munkánknak.
– No de… miért?
Nem teheti meg csak ügy, hogy hol megcsókol, hol meg elzavar! Vagy
minden nővel ezt teszi? Így már megértem, ha csapatostul menekülnek tőle
a nők. Mert valamiképpen még azt is eléri, hogy hibásnak érezzem
magamat. Pedig ő legalább annyira akarta. Valószínűleg még jobban is,
hiszen ő mindig tudja, mit tesz, és mit akar… velem ellentétben.
– Akkor miért csókoltál meg?
Megkerüli az íróasztalt, feléje fordulok, már csak fél kézzel
kapaszkodom a támlába. Megáll előttem. Arcán nincs mosoly, de a
megközelíthetetlen üzletember-kifejezés sem. Látom, hogy épp annyira
feldúlt, mint én.
– Nem fog előfordulni többé. – Komolyan mondja ezt, és kicsit
olyasformán, mintha saját magát is meg kéne győznie.
Hideg csalódás terpeszkedik szét bennem. Mert én nagyon is azt akarom,
hogy előforduljon. Igenis, meg kell csókolnia még egyszer. Ha ugyan ezt
csóknak lehet nevezni. Nekem inkább földrengésnek tűnt.
Beleborzongok, amikor rájövök, hogy csak a kezét kellene kinyújtania,
hogy magához szorítson. De nem teszi meg.
Nos, felejtsük el – mondja még egyszer határozottan. Utasítás ez,
amelynek engedelmeskednem kell.
Megbánt azzal, hogy azt, ami nekem világrengető élmény volt, szinte
valami kellemetlen, szőnyeg alá söpörni való eseménnyé degradálja. De hát
hogy is képzeli? Én aztán ezt nem tudom elfelejteni. Semmiképpen. De azt
sem szeretném, ha ezzel véget érne az itteni gyakorlatom, így hát
megvonom a vállam.
– Úgyis mindig mindenki azt csinálja, amit mondasz neki – vetem oda.
Hetykén hangzik, mert nem tudom eltitkolni a dühömet.
– Csak te nem – feleli nyugodtan, tekintetünk találkozik, egymásba
fonódik. Ez most nem szemrehányásnak hangzik, inkább bóknak. És ez
bátorságot ad.
– Én is megteszem, amit akarsz – mondom.
Próbáld csak ki, gondolom magamban, és dobogó szívvel nézek
farkasszemet vele. Látom rajta, hogy pontosan érti, mire célzok ezzel. De
valószínűleg komolyan gondolta azt az elfelejtést, mert csak kisimítja a
haját a homlokából, és visszamegy az íróasztalához, elsáncolja magát
mögötte. Legalábbis nekem úgy tűnik.
– Grace, ez nem fog még egyszer előfordulni – mondja azon az
ellentmondást nem tűrő hangon, és a látogatószékre mutat. –
Folytathatnánk?
 Boldogtalanul bólogatok, és miután elmondja, milyen tárgyalás
következik, visszamászok a saját irodámba. Olyan arrogáns dolog, hogy
csak úgy egyszerűen áttér a következő napirendi pontra, gondolom. Mintha
nem is volna mit megbeszélnünk. Mintha semmi sem történt volna.
Pedig bizony valami történt közöttünk. Kétség nem fér hozzá. És mialatt
próbálom átnézni a következő tárgyalás anyagát – ami persze nem megy,
bárhogy erőlködöm is –, egyre
határozottabban érzem, hogy egyszerűen nem tudom kitörölni az
emlékeimből a történteket. Egyfolytában az jár az eszemben, milyen érzés
volt hozzásimulni, milyen volt, amikor a kezét a lábam közé csúsztatta.
Eszembe jut az álmom is. Semmi sem volt az a liftes történethez képest! A
csókjában semmi gyengédség sem volt, inkább valami sötét csábítás, ami
nem enged el többé.
És egyszerre csak nem tudom nem megtenni: igenis
„belemagyarázok valamit”.
Talán, mondja egy kis hangocska bennem, talán mégsem vagyok az a kis,
jelentéktelen gyakornokocska, Jonathan nyilván érez valamit irántam, ha
egyszer megcsókolt. Még ha tagadja is most. Ha pedig ez így van, akkor
fennáll annak is a lehetősége, hogy újra megteszi. Talán még többet is.
Izgalmas a gondolat, el is kísér a nap hátralévő részében. Azon kapom
magam, hogy Jonathan minden apró gesztusát, minden mozdulatát
megfigyelem és elemzem. Tudom, ez beteg dolog. De nem tehetek mást,
olyan, mint egy kényszer.
Amikor pedig Steven hét óra tájban hazavinne, Jonathan megint csak
velünk jön. Semmit sem mondott további megbeszélésekről, biztos vagyok
benne, hogy hazavisz. Talán megint a klubba megy?
Most még sokkal jobban izgatja a fantáziámat, hogy miféle egy kóceráj
lehet az a klub, és hogy ő mit művelhet ott.
Nem vagyok még annyira ismerős Londonban, hogy az útvonal alapján
előre tudjam, hová megyünk, de mintha más útvonalon haladnánk, mint
tegnap. És valóban, szűk húsz perc elteltével már fel is ismerem az
islingtoni Upper Street házait, hiszen Annie-val jártam már erre. Tehát most
nincs kitérő Primrose Hill felé.
Amikor megállunk a házunk előtt, mégsem tudom megzabolázni a
kíváncsiságomat.
– Lesz még valami megbeszélésed, vagy hazamész? –
 kérdezem Jonathant, aki egész úton hallgatott. Egyáltalán, a liftes
„találkozás” óta nemigen szóltunk egymáshoz. És most mosolyodik el
először azóta.
– Még nem döntöttem el – feleli.
Akkor talán mégis a klubba. Annie azt mondta, gyakran megfordul ott.
Végignyalom az ajkamat, és csak akkor tűnik fel, hogy bámulom amikor az
ajtóra mutat.
Megérkeztünk, Grace.
– Ja, persze, természetesen – motyogom, és kinyitom az ajtót. – Viszlát
holnap!
Igazából egyáltalán nem akarok menni. Vele szeretnék maradni. De
megijedek a saját merészségemtől. Ráadásul biztos el is utasítana. Vagy
talán mégse?
Csak pár lépés a bejárati ajtóig, és biztosra veszem, hogy a nagy autó
mindjárt megfordul és továbbmegy. De a limuzin nem indul el. Az ablakok
sötétített üvegűek, így nem látom, hogy Jonathan engem figyel, vagy
valami egyéb oka van annak, hogy még vár.
Idegesen keresgélem a lakáskulcsot a táskámban – és nem találom. A
francba! Néha előfordul ez velem. A húgom jókat szórakozik rajtam
ugyanis, ha én valamit elveszítek, akkor az biztos egy kulcs. Mást mindig
megtalálok. De ezekkel a kis dögökkel nem vagyok jóban, és roppantul
idegesít, hogy épp most tréfálnak meg, mikor megfigyelés alatt állok.
Egyre dühödtebben túrom a táska mélyét, de az eredmény változatlan.
Kétségbeesetten nyomom a csengőt, reménykedem, hogy Marcus talán
itthon van. Annie-t Iannel együtt meghívták a barátaik, reggel említette,
hogy bent a Cityben fognak találkozni munka után, mert a barátaik
Southwarkban, a Temzétől délre laknak. Vagyis Marcus az egyetlen
esélyem.
A limuzin még mindig nem mozdul. Mire vár még Jonathan?
Bizonytalanul odaintegetek a lesötétített ablakok felé. Talán jelzésnek veszi,
hogy most már elmehet. De csak az ellenkezőjét érem el: kinyílik az ajtó, és
kiszáll.
Megint megáll a szívverésem. Ahogy felém jön, alig kapok levegőt.
Annyira hihetetlenül laza és jóképű, és egyszerre eszembe jut, milyen érzés
is, ha átölel, és érezni az izmokat az ing anyaga alatt a mellén, a karján. És
mert tudom, mit képes kiváltani belőlem, ha akar.
– Na, mi az? – kérdi. – Nem jutsz be?
 Érzem, amint elönt a forróság, és elvörösödök. Remélem, az
ügyetlenkedésem fölötti szégyennel magyarázza. Amúgy tényleg ritka
kínos helyzet. Miért kell mindig olyan tehetetlennek mutatkoznom előtte?
– Attól félek, elvesztettem a kulcsomat – mondom csendesen.
Mellém ér, már egész rozoga a térdem. Kezdem magam pontosan úgy
érezni, mint a liftben.
– És most mi lesz? – nyilvánvaló, hogy nem megy el, amíg meg nem
oldja a problémámat.
Vállat vonok.
– Csengettem. Talán valaki itthon van, és ajtót nyit. Ha pedig nem, akkor
megvárom őket.
Hirtelen olyan ötletem támad, amelytől még sokkal gyorsabban kezd
verni a szívem, mint eddig:
– Vagy veled megyek.
Ezt egészen halkan mondom, mert magam sem vagyok egészen biztos a
dolgomban. Hiszen nem mondta, hová indul, de nagyon valószínűnek
látszik, hogy abba a bizonyos klubba.
Nyilvánvaló, hogy megérti, amit mondani akarok ezzel. Ráismerek a
szemében arra a fellobbanó lángra. De ez épp olyan gyorsan ki is huny,
ahogy fellángolt, és a homlokán függőleges ránc jelenik meg. Aztán
előrehajol, és arca egész közel kerül az enyémhez.
– Vigyázz, mit kívánsz, Grace, mert még teljesül. És talán egészen
másmilyennek látod majd, mint amikor még csak elképzelted.
Hallom, amit mond, de az agyam kikapcsolt, és az érzékeimnek adta át a
terepet. Csak pár centiméter hiányzik, hogy ajka ismét az enyémhez érjen,
és én semmi egyébre nem tudok figyelni.
– De talán nem – mondom elfúló hangon.
Egy pillanatra elhallgat, aztán megint azt a szívszorítóan vonzó mosolyát
villantja felém.
– De bizony, Grace. Egészen más volna! – Előrehajtja a fejét. –
Ezért jobb, ha nem is próbálsz tovább kísértésbe vinni…
Kinyílik a ház ajtaja, Marcus áll az ajtóban. Jonathan azonnal hátrál egy
lépést, a szép pillanatnak vége szakad. A fene enné meg!
Grace! – Marcus bizalmatlanul méregeti Jonathant, kettőnk között cikáz
a tekintete. – Minden rendben?
– Elhagyta a kulcsát – magyarázza Jonathan, még mielőtt
megszólalhatnék.
 Egy pillanatig mintha bosszantaná Marcus hirtelen felbukkanása, de
aztán bezárul a tekintete. Látom. Mintha függönyt húznának be előtte.
– Na, látod, már be is jutsz – mondja aztán felém fordulva. A mosolya
most hűvös, távolságtartó, idegen. – Viszlát holnap!
Odabólint Marcusnak, aztán nagy léptekkel visszamegy a limuzinhoz. Az
ajtó becsapódik mögötte, a kocsi elindul, ügyesen megfordul, és már el is
tűnik az utca végén.
Marcus olyan ellenségesen néz a nagy kocsi után, hogy szinte elnevetem
magam. Vagyis elnevetném, ha nem éppen a kusza érzéseim kibogozásával
lennék elfoglalva.
– Ez meg ki volt? – hanglejtése egyértelműen kifejezi megvetését.
– Jonathan Huntington – felelem, és majdnem felsóhajtok. De még éppen
magamba fojtom.
Mintha meglepné.
– Maga a nagyfőnök? – Annie meg az én elbeszéléseimből már ismeri a
nevet, de úgy látom, a személyes találkozás nem volt túl meggyőző
számára.
– Bizony – nemigen szeretnék Marcusszal Jonathanról beszélgetni, ezért
szinte betolom a folyosóra. – Menjünk be, jó? Mázli, hogy itthon voltál. Az
a hülye kulcs! De ami azt illeti, én is borzasztó feledékeny vagyok.
Marcus tétovázva követ. Még egyszer visszanéz az utcára, mintha meg
akarna győződni arról, hogy Jonathan tényleg elment, csak aztán csukja be
az ajtót.
– Ez akar tőled valamit? – Szemlátomást nem kerülte el a figyelmét, hogy
milyen közel álltunk egymáshoz. Sokkal közelebb, mint amit egy szakmai
együttlét megkívánna.
– Nem – felelem bánatosan. – Csak hazahozott.
De azért van közöttünk valami, gondolom, amint Marcus mellett
ballagok fölfelé a lépcsőn. Jonathan Huntington, ez a bámulatosan jóvágású
férfi nem teljesen immúnis velem szemben. Jobb, ha nem is próbálsz
tovább kísértésbe vinni… Ezt mondta. Tehát: kísértésbe tudnám vinni. Ő is
eljátszott a gondolattal, akárcsak én. És ha Marcus nem lépett volna
közbe…
Akkor, Grace? Mi történt volna, ha tényleg magával visz? Hozzá, vagy
abba a klubba? Sajnos halványlila sejtelmem sincs, átkozom is a
tapasztalatlanságomat.
– Kérsz egy teát? – kérdi Marcus, amikor felérünk.
 Nemet akarok mondani, de amikor rájövök, hogy ez udvariatlanság
volna, mégis bólintok.
– Persze, az jó lesz. És ennék is valamit. Majd’ éhen halok.
– Épp omlettet csináltam. Kérsz te is?
– Hát persze – felelem, de megállók a szobám ajtaja előtt, míg ő megy
tovább a konyhába. – Rögtön jövök.
Marcus mosolyogva bólint, elmegy. Olyan helyes srác. De hát nem
Jonathan.
Csendes sóhajjal akasztom a blézert a gardrób fogasára, beviszem a
táskát a szobába, leülök. Amikor az éjjeliszekrényre esik a pillantásom,
meglátom a kulcsot. Kuncogok.
Micsoda egy nap, gondolom, és szinte biztos vagyok benne, hogy ma
éjszaka nemigen fogok aludni. Jonathan Huntington egyszerűen nem ereszt.
És egy alvajáró bizonyosságával tudom, hogy számomra már nincs
visszaút. Rá akarok jönni, mi történik, ha kísértésbe viszem. Feltétlenül.
Nem számít, hányan intenek óva tőle. Még ha ő maga is. Felejtse csak el,
hogy el tudom felejteni.
Dühös mosollyal állok fel, és megyek Marcushoz a konyhába.
12.

Túl sokat ittam. Túl gyorsan és túlságosan sokat. Habzóbort főleg. Nem
is: pezsgőt. Hiszen úri vendéglő ez, amelyben már vagy két órája időzünk –
valamiféle ínyencszentély a Covent Gardenben. Igen előkelő, és vélhetőleg
igencsak drága. Üzleti vacsora, nem túl érdekes. Már hozzászokhattam
volna. De ezt már nem sokáig bírom.
Jonathan mellettem ül, és Davenport earljével társalog, aki, úgy
gondolom, ötvenes éveinek végén jár, és aki már a bemutatkozáskor
nagyvonalúan felajánlotta, hogy szólítsam Richardnak. Vörös a képe,
számtalan kis erecske hálózza be, amiből túlzott alkoholfogyasztásra
következtetek, mérték után készült öltönyében amúgy is püffedtnek tűnik.
A hölgy, aki vele van, csinos szőkeség, kurta designerruhában. Tiffany
Hastings a neve, nagyjából velem egykorú lehet, de legföljebb huszonöt
éves, csinos, karcsú tünemény – sajnos meglehetősen korlátolt, ami persze
nem könnyíti meg a dolgomat. Mert a férfiak mintha azt várnák el tőlem,
hogy vele társalogjak, de én nem akarok. Rettenetesen feszült vagyok.
Péntek este van, második londoni hetem fejeződik be. A tizenkét napból,
amelyet itt töltöttem, kilencen Jonathan mellett dolgoztam, utazgattam
keresztül-kasul Londonon, meetingeken és üzleti ebédeken,
megbeszéléseken és egyéb találkozókon vettem részt. Ha azonban azt
gondoltam, hogy forró, liftbeli csókunk után – amelyről a mai napig minden
éjszaka álmodom –, és az ajtónk előtti majdnem-csók után valami is
megváltozik közöttünk, hogy egy kicsit is közelebb kerülünk egymáshoz,
hát nagyot tévedtem. Ugyanis, bár Jonathan minden este ott volt a kocsiban,
amikor Steven hazavitt, egyetlenegyszer sem kísért többé el az ajtóig. A
kocsiban várt – vagy már korábban kiszállt annál az ominózus klubnál,
amelynek mibenlétére még mindig nem mertem rákérdezni.
Én tényleg megpróbáltam flörtölni vele. Sajnos azonban a flörtölésben
nem vagyok profi. Mit profi! Zöldfülű kezdő vagyok! Ráadásul a
legcsekélyebb sikert sem értem el, és ez keményen megviselt. Az állapotom
ugyanis még rosszabbra fordult – legalábbis ami a Jonathanhoz fűződő
érzéseimet illeti.
 Kezdetben – attól eltekintve, hogy bolygónk egyik legjóvágásúbb férfija
– a sikeres, a menő üzletember énje volt az, amit csodáltam benne. Az,
ahogyan minden arannyá változott, amihez csak hozzányúlt. És talán
ennyiben is maradtunk volna, ha ő nem enged olyan közel magához. Akkor
most egyszerűen egy lennék azon nők közül, akiknek sorsától Annie már a
kezdet kezdetén óvott: figyelném őt csillogó szemmel, messziről, és
kizárólag azon törném a fejem, hogy miképpen szerezhetném meg
magamnak ezt a csinos, elragadó férfiút. De ezen a stádiumon én már rég
túl vagyok. Engem sokkal durvábban kapott el a gépszíj, mert Jonathan
közelebb engedett magához, mint a legtöbb nőt. Én láthattam azt az oldalát
is, amelyet általában elrejt mások elől. A sötétebbik oldalát. Valamit
rejteget, valami titkot, ami épp olyan átláthatatlan, mint amilyen ő maga. És
éppen ez a rejtély az, amely szinte varázserővel vonz hozzá. Lennie kell
valaminek, ami miatt olyan vastag falat emelt önmaga és a többi ember
közé, ami miatt senkit sem enged magához. Miért csókolt meg olyan vadul
és szenvedélyesen, és miért nem akar most már tudni sem az egészről?
Miért irtózik szinte minden emberi kapcsolattól, leszámítva két barátját,
Alexander Nortont, és azt a fura alakot, Yuuto Nagakót? És akkor ott van
még a velem kötött furcsa megállapodása, amelyet szintén nem tudok hova
tenni.
Annie folyamatosan ámul azon, hogy Jonathan magához vett az irodába.
Ő ugyanis masszívan meg van győződve arról, hogy a főnöknek hátsó
gondolatai vannak, és egyfolytában figyelmeztet. Mindig kikérdez, mit
csináltunk, nagyjából mintha attól tartana, hogy Jonathan szőröstül-bőröstül
lenyel, ha nem figyelek oda. Nem szóltam neki a második napi liftes
történetről, de mindjárt másnap reggel megérezte, hogy valami
megváltozott, és alig úsztam meg a kihallgatását.
A húgomnak ellenben elmondtam mindent. Hope messze van, és főképp
nem olyan kritikus.
– Jonathan Huntington megcsókolt? Milyen izgi! – szinte visított az
elragadtatástól. – Meséld el, Gracie, minden apró részletet hallani akarok!
Azt hiszem, azért olyan lelkes, mert szinte már feladta a reményt, hogy
valaha is rákattanok valakire. Ezért cserébe még azt is hajlandó elfogadni,
hogy az illető az ő ízlésének túlságosan is angol és túl arrogáns. Ráadásul
azt is megérti, miért tudok olyan nehezen ellenállni neki, mivel ő maga is
nagyon csinosnak találta az újságban talált fénykép alapján. De sajnos ő
sem szolgálhat olyan tanáccsal, amelyből megtudnám, hogyan tudnám
rávenni Jonathant, hogy ne álljon ellen nekem tovább.
Talán túl sokat gondolok magamról. Pár nappal ezelőtt már felötlött
bennem ez a gondolat, és mint a méreg, szétáradt az egész lényemben. Ő
talán nem érezte annyira csodálatosnak a csókunkat, mint én. Lehet, hogy
azonnal észrevette, mennyire tapasztalatlan vagyok, és nincs is kedve
megismételni.
Gyorsan ledöntök még egy nagy korty pezsgőt. Jonathan észreveszi, és
megszakítja a csevegést azzal a felfújt Earl of… Mittoménkivel, s hozzám
hajol.
– Grace, nem kéne annyit innod – mondja halkan, és pontosan olyan
hangsúllyal, mint nagyi, amikor amiatt aggódott, hogy Hope vagy én
letértünk az erény ösvényéről. Pedig én pontosan ezt szeretném. Már alig
várom. Csak hagyná…
– Nagylány vagyok már – felelem kicsit nehezen forgó nyelvvel. De még
épp ki tudom bökni. – Még ha te ezt nyilvánvalóan nem vagy is hajlandó
észrevenni.
És dacból tovább iszom, benyakalok mindent, ami még a pohárban volt.
Amikor pedig a decens pincér azonnal ott terem, és megkérdezi, tölthet-e
még, bólogatok, és kihívó pillantást vetek Jonathanra. Szeretném, ha
megtiltaná. De persze nem teszi, elvégre nem magunkban vagyunk. Brit
udvariassága nem engedi, én pedig szépen visszaélek ezzel. Van ugyanis
még valami, amit megtanultam róla. Hihetetlenül arrogáns tud lenni, de
igen nagy súlyt fektet a formaságokra. A nyílt összeütközéstől, akárcsak
minden brit, ő is viszolyog, így aztán meglehetősen biztos lehetek abban,
hogy a vörös orrú earl és az ostoba kis Tiffany-nőcske előtt nem fog
megszégyeníteni. Ahogy annak idején a repülőtéren sem égetett le.
Pedig szinte már szeretném, hogy megtegye. Hogy kiakadjon végre, és
alaposan lehordjon. Vagy elrángasson innen. Bármit, csak ne ezt a hűvös
önuralmat. Azt a Jonathant akarom, aki úgy lerohant a liftben. Akkor
valami kirobbant belőle, és a tökéletesség máza kezdett leperegni.
Még mindig egymást nézzük, és észreveszem, hogy tényleg nem hagyja
hidegen a viselkedésem. Szemének kék mélységében düh lobban fel.
Helyes. Gyorsan kortyolok még egyet, és Tiffanyra mosolygok, aki valami
csacskaságot ad elő. Azt hiszem, a gyűrűjéről van szó, amit ettől az
igencsak nagyvonalú Richardtól kapott ajándékba.
 Áthajolok Jonathanhoz, és magamhoz húzom, mert olyant akarok
mondani neki, ami nem szól a többieknek. Ő is pont ezt csinálta az imént,
de a szemében ugráló szikrákon látom, nem úgy gondolta, hogy én is
megtehetem ugyanezt ővele. Gondoljon, amit akar. Engem felbátorít az
alkohol, amely időközben már elég rendesen a fejembe szállt. Melegem
van, érzem, hogy az arcom ég, és még nagyobb hőfokon kezd lángolni,
amikor megérintem Jonathant.
– Mit keresünk mi itt tulajdonképpen? – kérdezem csendesen. Legalábbis
remélem, hogy csendesen kérdezem. Már nem igazán vagyok ura a
hangomnak. – Hiszen ezzel az Earl of… izével nem is üzletelsz. – Megint
nem jut eszembe a név, de mindegy. – Vagy mégis?
Tényleg nem értem, miért találkozik Jonathan ezzel a visszataszító
figurával Állítólag üzleti vacsora, de a beszélgetés során, legalábbis
amennyire vissza tudok emlékezni, egyetlen közös projektről sem esett szó.
Sőt el sem tudom képzelni, hogy ezek ketten valaha is együtt tudnának
dolgozni. Van valami rejtett feszültség közöttük. Azok a bókok, amelyekkel
időnként egymást illetik, az este folyamán egyre inkább azt mutatják, hogy
kölcsönösen szemmel tartják egymást. De most már azért túl részeg vagyok
ahhoz, hogy ezt meg tudnám ítélni.
Jonathannak nem nagyon tetszik a kérdésem, de azért elkeskenyedett
ajakkal kipréseli a választ:
– Richard apám barátja. Együtt járnak vadászni – feleli, és átkarolja a
vállamat, de szemét le nem veszi Richardról, aki hátradőlve, érdeklődéssel
mustrálgat bennünket.
Jonathan ujjai belefúródnak a karomba. Ez egyértelmű figyelmeztetés.
Vagyis mégsem voltam elég halk. De élvezem az érintését, és ártatlanul
rámosolygok, ami persze még jobban feldühíti.
Egészen hozzám hajol, leheletét a fülemen érzem, meg is borzongok tőle.
– Szedd össze magad, Grace! – súgja, olyan éles hangon, hogy eljut
egészen az elködösült agyamig. – Berúgtál.
Szavai hideg zuhanyként érnek. De csak rövid ideig hatnak. Mert ezzel
már tisztában vagyok, igaza van. Nem csak egy kicsit becsíptem, ez annál
sokkal rosszabb. Padlórészeg vagyok. Fejemet mintha vattába bugyolálták
volna, mindent késleltetve észlelek, a tekintetemet is nehezen tudom
kontrollálni.
– Az meglehet – ismerem be, és hallom, milyen vontatott a hangom. – De
csak egy kicsit.
 Jonathan ezt nemigen hiszi el, mert nem húzza vissza a karját, hanem
még szorosabban markolja a vállamat. Tulajdonképpen nem is rossz, mert
most már nem vagyok biztos benne, hogy nélküle is meg tudnám-e tartani
magamat a széken. Egy nagy sóhaj kíséretében a vállára hajtom a fejemet,
mert egyszerre olyan gyengének érzem magamat, és mert olyan jó, hogy itt
van. Ez sem olyasmi, amit megengednék magamnak józanul. De hál’
istennek, nem vagyok már józan, gondolom magamban elégedett, gondtalan
mosollyal, és mélyen beszívom ismerős illatát. Legszívesebben belefúrnám
az orromat az ingébe.
– Grace! – sziszegi, de nem vagyok képes felülni, és elszakadni tőle. Itt
szeretnék maradni.
Hirtelen azt érzem, hogy az asztal alatt belemarkol a combomba. Meleg
volt ma az idő, térdig érő ruha van rajtam harisnya nélkül, a csupasz
bőrömön érzem a szorítását. Nem valami gyengéd érintés ez, hanem
figyelmeztetés, amely arra int, hogy viselkedjem. És meg is van a hatása –
csak éppen nem úgy, ahogy ő gondolta.
Mert most aztán már végképp nem tudok másra gondolni, mint rá, és
nem az alkohol miatt csapnak át rajtam a forró hullámok. Kinyitom hirtelen
elnehezedett szemhéjamat, és felnézek rá. Ő azonban megint Richard és
Tiffany felé fordul.
– Grace ma egész nap rosszul érezte magát – mondja, és mivel fejem még
mindig a vállán nyugszik, érzem a mellkasán a hangja vibrálását. Még hogy
nem éreztem jól magam! Soha jobban! – Úgy látszik, rosszul bírja az
alkoholt. Azt hiszem, most inkább hazaviszem – jelenti ki.
Haza, gondolom, de nem tudom, mire gondol. A szemem megint
becsukódik, hallom, amint Richard az asztal túlsó felén csendesen nevet.
Kicsit mintha kaján lenne, de lehet, hogy csak képzelem.
– Én meg azt gondoltam, hogy az asszisztensed.
Megcsóválom a fejemet, de a szemem nem nyitom ki közben.
– Még csak az asszisztense sem vagyok – motyogom sóhajtva, s még
közelebb simulok Jonathanhoz. – Egy senki vagyok. Tök fölösleges.
Pedig annyira szeretnék egy kicsit fontos lenni. Legalább ebben a lopott
pillanatban megengedhetem magamnak, hogy elvegyem azt, amire már rég
áhítozom. Hiszen berúgtam. Ő maga mondta.
– Apád el lesz ragadtatva Jonathan. Arthur már régóta erre vár.
Kinyitom a szememet, mert úgy érzem, lemaradtam.
 – Mire? – kérdezem, és segélykérőén nézek Jonathanra. Egyszerre azt
szeretném, ha az agyam kicsit kevésbé lenne tompa; valahogy úgy érzem,
rólam van szó, és fontos lenne, hogy megértsem, mit mondanak.
Richard alattomosan mosolyog.
– Arra, hogy Jonathan végre megházasodik, és örököst nemz – mondja
vigyorogva, s Tiffany is mosolyogva bólogat. De ő mindig mosolyog, ha
Richard kinyitja a száját.
– Azt lesheti – morogja Jonathan, hangjában csöndes, de leplezetlen düh.
Ha Richard arra játszott, hogy felpiszkálja, akkor sikerrel járt.
– Pedig maguk ketten olyan szép pár – csipogja Tiffany, és a szavai
végleg kirántanak a kábult állapotból.
Pár? Szinte ijedten nézek át az asztalon Richard és Tiffany kettősére. És
végre kitisztul a kép. Már tudom, hogy ezek ketten mit is látnak: Jonathan a
karjában tart. És ezért azt gondolják, hogy együtt vagyunk.
Az első pillanatban felháborodottan akarok tiltakozni, de aztán valahogy
gyenge vagyok hozzá. Ráadásul nemigen akaródzik kibontakoznom
Jonathan öleléséből, amire annyira vágytam. Gondoljanak, amit akarnak.
Milyen szép is lenne!
Tényleg szép gondolat.
Jonathan azonban, legalábbis egyelőre, leveszi rólam a karját.
– Mennünk kell – mondja, és elereszt, de csak hogy felkeljen a székről,
majd azon nyomban a hónom alá is csúsztatja a kezét, és felhúz. Most válik
csak nyilvánvalóvá az elfogyasztott alkohol hatása, mert tényleg
ingadozom, és csak azért tudok egyáltalán talpon maradni, mert azonnal
újra átkarol, és megtart.
Tiffany szintén feláll, és felveszi a kézitáskámat a szék támlájáról, de
nem nekem, hanem Jonathannak nyújtja. Jonathan biccent.
– Bocsássatok meg – mondja. – A számlát rendezem a pincérrel.
– Nem szükséges – feleli nagylelkűen Richard. – Majd én elintézem. Te
csak gondoskodj az… asszisztensedről.
– Richard, Tiffany – biccent Jonathan kettőjük felé. Hangjában feszültség
cseng. – Viszlát legközelebb.
Nem úgy hangzik, mintha tényleg ezt kívánná.
– Találkozunk Lockwood Manorban – feleli Richard.
Jonathan hirtelen elfordul, és a kijárat felé igyekszik velem az asztalok
között. Szorosan markolja a vállamat, és jobban haladunk, mint gondoltam,
mivel ráhagyatkozom a vezetésére.
 – Azt is teszi – kiáltom vissza még a vállam fölött, amikor már elérjük a
kijáratot, mivel a hájas Richard utolsó megjegyzése most találta meg útját
agyam tekervényei között, és egyszerre úgy érzem, meg kell védenem
Jonathant.
– Nagyon is jól gondoskodik rólam. Még a…
…még az elcsórt kauciómat is visszafizette, akarom még mondani,
ugyanis Jonathan feljelentése nyomán hamar elkapták a hamis Skarlát Willt,
és tényleg visszakaptam a kauciót. Ez számomra csak egyike annak a sok
hőstettnek, amelyet véghezvitt, és amelyekről ennek a sunyi Richardnak
feltétlenül tudnia kellene. De nincs alkalmam végigmondani, mert Jonathan
úgyszólván úgy hurcolt végig az utolsó métereken, így már az utcán is
vagyunk. Szemmel láthatóan nagyon sietett. Kint a hely neonreklámja
tükröződik a járda tócsáiban. Vacsora közben biztosan esett az eső,
mostanra jelentősen lehűlt a levegő. Hirtelen a vékony, kötött boleró
ellenére is fázni kezdek.
– Hol van Steven? – kérdem, és körülnézek a nagy limuzint keresve, ám
sehol sem látom. Általában mire kijövünk valahonnan, már ott szokott
lenni, én pedig hamar megszoktam, hogy azonnal beszállhatok.
Jonathan leveszi a zakóját, és a vállamra teríti. Nagyon nagy, de jó meleg,
és beburkol az ő illatába. Aztán megint átkarol – sajnos nem azért, mert
meg akar ölelni, hanem mert szemlátomást attól tart, hogy ha elereszt,
összeesek.
– Mindjárt itt lesz. Eredetileg csak tízre rendeltem. De ugye korábban
kellett távoznunk – morogja, és ez mintha szemrehányóan hangzana, de túl
homály vagyok ahhoz, hogy eltöprengjek rajta. A hideg éjszakai levegő
hatására kicsit felszáll az agyamat borító köd, de teljesen nem tisztul ki a
fejem. És nem is akarok olyan nagyon észnél lenni. Akkor ugyanis remekül
meg tudnék állni a lábamon, és Jonathannak nem kellene megtartania.
Átölelem, és szorosan hozzásimulok, ő pedig hagyja, bár továbbra is csak
fél karját nyugtatja a vállamon.
– Ezzel a hülyével meg a fogyatékos barátnőjével amúgy sem bírtam
volna ki már sokáig – motyogom az inggallérjába.
Jonathan meglepetten néz le rám, aztán halkan felnevet, hallom a
morajlást a mellkasán keresztül. Izmai kissé elernyednek, és csak most
jövök rá, hogy eddig milyen feszültek is voltak.
– Lehetetlen vagy, Grace. Ki kellene, hogy rúgjalak.
 Mosolyog, és a kis, hiányzó fogcsücsökre meredek: hihetetlenül szexinek
látom.
– De ma még ne! – emelem fel az arcomat. – Majd csak holnap. Ma
inkább csókolj meg még egyszer.
Megint elkomolyodik, és rám mered. Szeme elsötétül, valami átsuhan az
arcán – de túl gyorsan ahhoz, hogy értelmezni tudnám –, és már megint azt
a megközelíthetetlen kifejezést ölti fel, amelyet időközben annyira
megtanultam gyűlölni.
– Megjött Steven – fordít az úttest felé.
Ki kell élesítenem a tekintetemet. Tényleg: a limuzin épp leparkol a járda
mellé. Odabotorkálok a kocsihoz, és engedem, hogy Jonathan besegítsen.
Ahogy mellém ül, önkéntelenül szorosan melléje húzódok. Először nem is
reagál, de aztán egy sóhajjal ismét átkarolja a vállamat, és megengedi, hogy
a mellkasát használjam párnának.
– Grace, ez tényleg nem nyerő ötlet.
– Hogyhogy nem? – dünnyögöm álmosan, és behunyom a szememet.
Kezem a mellén, érzem a szívverését. – Miért nehezíted meg annyira a
dolgomat?
Tudom, hogy nem volna szabad így beszélnem vele, de pillanatnyilag
nem számít semmi sem. Tudnom kell, és kész.
– Mert sohasem tudnál az én szabályaim szerint játszani – hallom a
hangját közvetlen a fülem mellett.
– Próbáld ki – felelem, de a fejemet nem mozdítom a melléről.
Nem válaszol, a csend végtelenné nyúlik közöttünk, míg a kocsi halad az
éjszakában. A finom rugózás és Jonathan testmelege elringat, elfelejtem,
hogy kérdeztem valamit, és lassan elszundítok.
– Hol van a kulcsod, Grace? – hangja hatására ismét felnyitom a
szememet, de csak egy pillanatra, mert minden forogni kezd velem.
– Fogalmam sincs – mormolom. Talán a táskámban van.
Jonathan eltávolodik tőlem, besüppedek az ülésbe, beburkolódzom a
zakójába, amely úgy borít be, mint egy takaró. Bőr csikordul, hallom, amint
Jonathan Stevennel beszél, de nem figyelek a szavakra, újra elszunnyadok.
Egyszerre csattannak az ajtók, hideg vesz körül. Morcosan ráncolom a
homlokomat, amikor valaki megragadja a karomat. Védekezem, mert nem
akarok felébredni, de a szorítás nagyon határozott.
– Gyere, Grace – hallom Jonathan hangját a fülem mellett, és engedem,
hogy kihúzzon a kocsiból.
 Aztán már nem érzem a talajt a lábam alatt, mert felemel, és úgy visz.
Résnyire nyitott szemmel látok egy fényesen kivilágított, nagyon elegáns
városi házat, s egy nemes fából készült, sötét bejárati ajtót. De a fény
elvakít, és még mindig túlságosan mozog minden, ezért aztán gyorsan be is
hunyom a szemem. Sejtelmem sincs, hol vagyunk, de nem félek, hiszen
Jonathan velem van. Megnyugodva zuhanok vissza az álomba, amelyből
egyszerűen nem tudok kimászni, és elsüllyedek a kellemes sötétben.
13.

Amint felébredek, első pillantásom egy fehér, kétszárnyú ablakra esik.

Egy pillanatig meredten bámulok rá, mivel nagyon idegen. A nap besüt,
tehát reggel van. De hol vagyok?
Kicsit kábán nézek körül, és csodálkozva konstatálom, hogy pompás,
széles ágyon heverek egy nagy, fehérre tapétázott hálószobában. A
tekintélyes szekrény és a fal mentén álló komód sötét fából készült,
akárcsak a fénylő parketta. Fehér szigetekként puha gyapjúszőnyegecskék
tarkítják a padlót, enyhítve a hidegét. A szoba egyetlen színes foltja egy
szögletes, vörös fotel, amelyen egy ruha hever. Zöld ruha, finom fehér
pöttyöcskékkel – valahogy ismerősnek tűnik. Ilyen nekem is van. Ráadásul
ott van mellette egy fehér kötött boleró és egy csipkeszegélyes, fehér
melltartó kosarát is megpillantom. Ilyenem is van…
Egyszerre összeszorulnak az ujjaim a puha takarón, amely alatt fekszem,
és jeges rémület cikáz át rajtam, amikor ráeszmélek, hogy hiszen az ott az
én holmim a széken! Mindez tegnap volt rajtam.
Azonnal végignézek magamon, de nem vagyok meztelen: hatalmas
kockás ing van rajtam. Jó illata van, és valahogy ismerős ez az illat…
Jonathan!
Felnyögök és hanyatt hemperedek, a homlokomra tapasztom a kezemet,
ahogy eszembe jut a tegnapi este. A vacsora az Earl of Davenporttal. A bor,
a pezsgő, a limuzin… te jóságos isten!
Kétségbeesetten szorítom össze a szemhéjamat, és szeretném
elhessegetni ezeket a képeket. De az alkohol hatása elszállt, a valóság
ocsmányul és kínosan vigyorog a képembe, és nem hagyja magát elűzni.
Részeg voltam. Bizony rondán berúgtam. Olyan rondán, hogy
Jonathannak kellett tartania, amikor kijöttünk a vendéglőből, sőt később
cipelnie kellett. Emlékszem még, milyen volt az érintése, ahogy megfogott
és tartott… De hová hozott?
Ez itt az ő hálószobája? A berendezés erre utal: itt minden nemes, drága
és nagy. Ilyesmit Londonban csak az engedhet meg magának, aki igazán
gazdag. De ha ez az ő hálószobája, akkor miért vagyok itt? Miért hozott
haza magához?
 Hol van a kulcsod, Grace?, hallom hirtelen a hangját. Emlékszem, ezt
kérdezte a kocsiban. De én nem tudtam, és nem is érdekelt. Talán kereste,
de nem találta? Becsengetett az albérletbe, de senki sem volt otthon? Vagy
egyenesen ide hozott?
Kiegyenesedek, az államig húzom a takarót, annyira védtelennek érzem
magam hirtelen. Halvány sejtelmem sincs, mi történt az elmúlt éjszaka.
Egyvalami azonban bizonyos: Jonathan levetkőztetett, aztán rám adta egy
pizsamakabátját. Tehát látott meztelenül. Forróság vibrál végig a mellemen,
aztán az egész testemen, annyira szégyenteljes, ugyanakkor izgató is ez a
gondolat.
De vajon ő is annak találta? Vagy csak felidegesítettem? Végül is
gyalázatosan leégettem magam! Ez persze nem lep meg, mert úgy tűnik,
mióta angol talajt ért a lábam, ez már szokásommá vált. Csak most nem
egyedül magamnak ártottam, hanem még Jonathannak is.
Lelki szemeim előtt ismét felbukkan annak az ocsmány
Richardnak a ravaszkás pofázmánya, aki azt állította, hogy Jonathan meg
én egy pár vagyunk. Erre Jonathan feldühödött. Még olyant is mondott,
hogy kirúg – én meg azt feleltem rá, hogy inkább csókoljon meg.
Nyögve temetem a kezembe az arcomat, és nagyon szeretném az egészet
visszaszívni. Nyilván mindent tönkretettem, ő pedig beváltja a fenyegetését,
és kivág, mihelyst a szeme elé kerülök.
Legszívesebben visszafeküdnék, behunynám a szememet, és
reménykednék, hogy talán megint elalszom – és amikor újra felébredek,
kiderül, hogy minden csak rémálom volt. De sajnos túlságosan felébredtem
már, nincs semmi esélyem az ilyesmire.
Grace, ismerd el a hibáidat. Rose nagyi szokta ezt mondogatni, és szinte
látom magam előtt, amint szigorú kérlelhetetlen tekintetével mustrál.
Mindig ragaszkodott ahhoz, hogy Hope is, én is vállaljuk minden tettünkért
a felelősséget, és viseljük el a következményeket, még ha azok
kellemetlenek is.
Kesernyés mosollyal nézek végig magamon. Milyen jó, hogy a nagyi
most éppen nem láthat. Képzelem, mennyire megrökönyödne, ha látná,
hogy Anglia egyik leggazdagabb legényemberének az ágyában ülök
félpucéran, és fogalmam sincs, mi történt velem az előző éjszaka.
De annyit mindenesetre elért, hogy eléggé gerinces legyek ahhoz, hogy
most például felkeljek, és elébe menjek a sorsomnak, bármi légyen is az.
 Csak amikor kikászálódom az ágyból, és lábra állok, akkor tűnik fel,
hogy milyen meglepően jól érzem magam. A tegnapi vedelés után
förtelmesen rosszul kéne lennem, szörnyű fejfájással… Kicsit gyenge
vagyok, kiszáradt a szám, és remegős a térdem, ez tény, de azért
csodálkozom, mert ennél sokkal rosszabb is lehetne.
A pizsamafelső, amit viselek, szinte a térdemig leér, olyan, mint egy
hálóing. A bugyim is rajtam van, tehát ezt nem húzta le Jonathan.
Besietek a szomszédos fürdőszobába, muszáj egy pillantást vetnem a
tükörbe, mielőtt kimerészkednék. Elámulok, micsoda luxusba kerültem:
minden csempe fekete, hatalmas, üvegezett zuhanykabin, és egy
kétszemélyes fürdőkád. Ám az ámulat hamar borzadályba vált, amint
meglátom magamat az ívelt, formatervezett mosdókagyló fölötti tükörben: a
hajam borzas, a szempillafestékem elkenődött, a szemem fekete karikásnak
és összeragadtnak látszik tőle. Gyorsan és alaposan megmosakszom, a
hajamat is rendbe teszem, amennyire tudom, aztán iszom egy kortyot a
csapból, mert hirtelen szörnyű szomjúság tör rám. Aztán visszamegyek a
szobába.
De nem az ajtóhoz tartok, hanem elsétálok az ablak felé, hogy próbáljak
tájékozódni egy kicsit. Mindenesetre a város egy előkelő negyedében
lehetek, valószínűleg Knightsbridge-ben. Szemben egy park, benne öreg,
nagy fák és magas sövény. A környező házak homlokzatai mind nagyon
ápoltak, és gazdagságról árulkodnak. Az erkélyeken és a bejáratok mellett –
ezeket többnyire feketére festett vasrács védi – nagy dézsákban fák, bokrok,
még pálmák is állnak.
Az a ház, ahol vagyok, az egyetlen ezen az oldalon, amelynek ragyogóan
fehér a homlokzata, ráadásul enyhén ívelt és stukkókkal díszített is. A
terrakottatartókba ültetett különféle gömbölydedre nyírt bokrok még inkább
kiemelik a házat a többi közül, egyenesen különlegessé teszik. Ha ez
tényleg Jonathan háza – gondolom magamban –, akkor nagyon is illik
hozzá.
Nagy levegőt veszek, a mellkasomban hatalmas űrt, szinte fájdalmat
érzek. Aztán az ajtó felé indulok, jöjjön, aminek jönnie kell.
Széles folyosóra jutok, a hálószoba padlójának nemes, sötét faparkettája
folytatódik itt is. Néhány ajtó nyílik belőle, de én egyenesen a modern, fém
karfájú lépcső felé tartok, amely lefelé vezet. Egy emelettel lejjebb
fényűzően berendezett lakótérbe jutok, vagyis inkább szobák sorába, mivel
ebből azonnal egy másik, hasonló méretű nyílik, amelynek végében fehér,
áttetsző függöny mögött egy erkély sejlik fel. A két szoba modern, jó
ízléssel van berendezve, egymással harmonizáló, barnás tónusú heverők és
fotelek, hozzájuk illő komódokkal, könyvespolcokkal, valamint egy
szándékosan egyszerű, igen drágának tűnő hazimozi, amelyből egyetlen
vezeték sem látszik, és amely tökéletesen illeszkedik a többi bútor közé. A
padlón értékes szőnyegek, minden harmonizál egymással, mintha egy
dolgához igencsak értő belsőépítész tervezte volna az egészet.
A legnagyobb hatást azonban a falakon látható festmények és egyéb
műtárgyak gyakorolják rám. Minden falat kifejező, erőteljes színű
festmények borítanak, amelyek azonnal magukra vonják az ember
tekintetét. Érdekes anyagú szobrok, nagyok és kicsik álldogálnak
mindenfelé, részben a padlón, részben a bútorokon.
Elragadtatva simítok végig egy filigrán, legyezőszerűen összehegesztett
vasakból készült, embermagasságú szobron, amely a legközelebb áll
hozzám. Jonathan ezek szerint nemcsak támogatja a művészetet, hanem
műgyűjtő is egyben.
Mégiscsak fura, gondolom. Lehet, hogy – amint azt Annie a szememre is
vetette – túl sok olyan filmet láttam, amelyek régi angol úri lakokban
játszódtak, de egy leendő earltől inkább antik műtárgyakat vártam volna el.
Sokat. Családi örökséget. Itt azonban ilyen, úgy látom, nincs, kivéve talán
egy régi zongorát, amely polírozott barna fából készült, kihajtható réz
gyertyatartókkal – ez a szomszéd szobában áll, és nagyon időszerűtlennek is
tűnik a környezetében.
Hirtelen hangos zörgésre riadok fel, összerezzenek. Valaki hangosan
káromkodik, felismerem a hangot: Jonathané. Egy szinttel lejjebbről jön,
ahonnan sült szalonna csalogató illata száll. Így aztán tovább követem a
lépcsőt, és még egy szinttel lejjebb ereszkedem. Az étkezőbe jutok, és
csodálkozva torpanok meg. Bámulom a hosszú, súlyos, díszes peremű
kőasztalt. A magas támlájú székekre nyugodtan le lehet ültetni akár tíz
embert is. És itt is folytatódnak a műtárgyak, minden falon és sarokban.
Csupasz talpam nem kelt neszt, amint elhaladok az asztal mellett, és egy
keskenyebb ajtó felé tartok, amely mintha a konyhába vezetne. Az is nagy
és hűs, és nagyon-nagyon különbözik az islingtoni albérletétől. A
konyhaszekrények frontja hipermodern, ragyogó, s a világos márvány
munkafelülettel együtt valami nagyon purista és elegáns benyomást kelt. A
készülékek nemesacél felületein nem láthatók gombok, így roppant
letisztultnak és egyszerűnek látszanak. Ezt ellensúlyozza az a keskeny
kőasztal, amely középen áll, a csupa hipermodern készülék borította falak
között. Hasonlít arra, amelyet odaát láttam az étkezőben, csak sokkal
kisebb. Négy szék veszi körül, hajlított támláikkal olyanok, mintha mini
füles fotelok lennének. Szürke bársony bevonatuktól kicsit felmelegszik a
szinte túl hűvös helyiség.
Még mindig az átjáróban állok, és figyelem Jonathant, aki háttal nekem,
a tűzhelynél áll. Kockás pizsamanadrág van rajta, nyilván valami drága
márkájú, hozzá agyonmosott pólót húzott, ami valahogy semmihez sem
illik, ezert különlegesen hanyag benyomást tesz vele. Ebben az
agyonstilizált helyiségben szinte már idegen testnek számit.
Ő azonban itthon érzi magát, látszik biztos mozdulatain, amelyekkel a
tűzhelynél matat, valamit feltöröl egy ronggyal, aztán a kissé távolabb lévő
mosogatóba hajítja. A másik kezével a serpenyőt rázogatja, amelyben
sercegve sül a szalonna, aztán egy edényből ráengedi a rántottának való
tojást.
Ez tud főzni, állapítom meg: erre aztán végképp nem számítottam.
Annyit jártunk vendéglőkbe az elmúlt két hét során, hogy azt kellett
hinnem, kizárólag ilyen módon tartja fenn magát. Meg persze, hogy otthon
személyzet veszi körül, amely lesi a kívánságait. Elvégre nemcsak pusztán
gazdag, hanem nemesember is, és nyilvánvalóan kicsi kora óta
hozzászokott az inasok és a szakácsnők jelenlétéhez. De úgy látom, egyedül
vagyunk a házban.
Hat ekkorákat tévedhet az ember, gondolom magamban.
Aztán feltűnik, hogy minden rutin ellenére is mintha kicsit szétszórt
lenne a mozgása, mintha nem figyelne igazán arra, amit csinál. És láthatóan
történt valami baleset is az imént, mivel, ahogy oldalt fordul, megpillantok
néhány zsír-cseppet a pólója elején. Ő maga is mintha csak most venné
észre, meghökken, amint ráesik a tekintete.
Aztán megfordul, leveszi a pólót, türelmetlenül rángatja át a fején.
Amikor már majdnem levetette, csak az alkarja van még benne, akkor vesz
észre, és megdermed a mozdulat közben. Úgy néz rám, hogy a hideg és a
meleg felváltva futkos rajtam. Szinte arra számítok, hogy visszaveszi a
pólót, de nem, végleg megszabadul tőle. Aztán egy konyhai szék támlájára
teríti.
– Jó reggelt! – mondja nyugodtan, egyáltalán nem dühösen, ahogy
vártam, de az arca komoly marad. Mosolynak még csak nyoma sem látszik
rajta.
 A szám annyira kiszáradt, hogy válaszolni sem tudok, s a szemem már
nem az arcán, hanem csupasz felsőtestén legeltetem. Melle széles és simára
borotvált, izmos, de nem túlzottan, nem, mint egy testépítőé. Csak éppen
minden izomcsoport kirajzolódik a bőre alatt, ott domborodik finoman a
bicepsz, laposan a széles mellizmok és a kockás hasizmok, amelyek aztán a
pizsamanadrág derekában végződnek. A bőre nem olyan fehér, mint az
enyém, hanem mint a sötét hajú embereké, kreolos árnyalatú, és ez, ha
lehet, még nagyobb, kiáltóbb ellentétben áll világos, ragyogó kék szemével,
amely még mindig rajtam nyugszik.
– Jó reggelt! – nyögöm ki nagy nehezen, mert látom, hogy válaszra vár.
A serpenyőből jövő hangos sercegés töri meg a csendet, amely
feltornyosult közöttünk, Jonathan ugyanis megtörte a szemkontaktust, és
visszafordult a tűzhelyhez, a szalonnához.
– Éhes vagy? – veti hátra a válla fölött.
Bólintok, bár ez nem igaz. Leroskadok az egyik székre. Pillanatnyilag
egy falatot sem bírnék leerőltetni, de nem akarom a kedvét szegni.
Kis idő múltán előttem illatozik a tányér az angol reggelivel Isteni! De
most tényleg nincs étvágyam.
Jonathan is odaül az asztalhoz, ő is csak nézi a tányérját, de még csak az
evőeszközéhez sem nyúl. Aztán megint rám néz.
– A fejed hogy van?
Fél kézzel a halántékomhoz nyúlok, és eleresztek egy félmosolyt.
– Meglepően jól. Tényleg azt hittem… hogy… sokkal rosszabbul leszek.
– Kínos beszélnem a tegnapi állapotomról. – De jól vagyok.
– Ezek szerint hatott a fejfájás-csillapító tabletta.
– Tabletta? – Zavartan nézek rá. Ilyesmire nem emlékszem. – Adtál
tablettát?
Nehezen értelmezhető mosolyra húzódik a szája.
– Többé-kevésbé. Feloldottam vízben, és beléd töltögettem.
Megelőzésképpen. Én is mindig beveszek egyet, ha túl sokat ittam.
Nyugodtan beszél, nem latom rajta, hogy idegesíti-e a helyzet, vagy sem.
– Már nem emlékszel?
Zavartan rázom a fejemet, és továbbra is egymást nézzük, nem nyúlunk
az ételhez.
– Hogyhogy nem haza vittél? – kérdem végül, csak hogy megtörjem a
csendet.
– Azt akartam. De nem volt nálad a kulcs.
 – Becsengethettél volna.
– Az egész házban sötét volt. – Felhúzza a szemöldökét.
– Talán kérjek bocsánatot, amiért abban az állapotban nem raktalak ki
egyszerűen a ház előtt?
– Jaj, dehogyis – felelem ijedten. – Csak nem szerettem volna ennyi
kellemetlenséget okozni.
Hirtelen feláll, és a tűzhelyhez lép, mintha növelni akarná a közöttünk
lévő távolságot. Csípőjével nekitámaszkodik, csupasz melle előtt keresztbe
fonja a karját – mellkasától még mindig szörnyű feszültté válok. Lesütöm a
szememet, és csak most tűnik fel, hogy az ingem mintája egyezik az ő
nadrágjáéval. Megosztotta kettőnk között a pizsamáját!
Követi a tekintetemet, és helyesen is értelme?
– Valamit rád kellett adnom. A pizsama meg frissen mosva a szekrényben
volt. Az egyszerűség kedvéért… – és a nadrágra mutat.
– És akkor… te vetkőztettél le? – Biztos vagyok benne, hogy ő volt,
hiszen kettőnkön kívül nincs más a házban. Mégis tudnom kell.
Bólint, én pedig nyelek egyet, miközben elképzelem a kezét, amint
lehúzza a cipzárt a ruhámon, kinyitja a melltartóm csatját.
Hogyhogy mindebből nem vettem észre semmit?
– És te hol aludtál?
Amikor felkeltem, láttam, hogy az ágy másik felén is volt egy lenyomat,
mintha feküdt volna ott is valaki. De lehet, hogy csak hánykolódtam
álmomban.
Jonathan kisimítja a haját a homlokából.
– Három hálószoba van a házban – feleli.
A padlóra nézek. Természetes, egy ilyen nagy házban egynél több
hálószobának kell lennie. És miért is heveredne egy Jonathan Huntington a
részeg alkalmazottja mellé?
– Az éjszaka egy részét mindenesetre nálad töltöttem – ismeri be, amire
rögtön újra felkapom a fejem.
– Micsoda? – Igazan megijedek a szavaira. – És miért?
– Nem voltál valami jól.
Tényleg dereng valami, amint nyöszörgök a széles ágyon, és minden
forog velem. És hogy milyen pocsékul voltam. Hirtelen értelmet nyer sok
minden.
– Ezért adtad a tablettát is.
Kijelentés ez, amelyre Jonathan csak bólint.
 – És… hánytam is? – bizonytalanul nézek rá. Ha igent mond, akkor azt
hiszem, elnyel a föld szégyenemben. De csak elmosolyodik.
– Nem.
– De jó! – sóhajtok fel megkönnyebbülten.
Megint eltűnik arcáról a mosoly, és a közöttünk lévő feszültség már
szinte tapintható, majdnem elviselhetetlenné válik.
– És most kirúgsz? – kérdezem félénken.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre a fejét rázza.
– Richarddal csak magánügyekben kell találkoznom, semmi üzleti. Így a
szereplésed ugyan kínos volt, de az üzletnek nem ártott.
Egy pillanatra el is csodálkozom, hogy akkor minek vitt el a vacsorára,
ha a találkozó magánjellegű volt, de aztán ráeszmélek, hogy nem a vacsora
meg az ottani viselkedésem a legkínzóbb kérdés itt, hanem az, ami utána
történt.
– És mi történt azután?
Tudom, hogy tudja, mire gondolok. Látom a tekintetén. A gyomrom
összeszorul, levegőt sem kapok, mialatt a válaszra várok.
Hosszú ideig tart, mire megérkezik a válasz. Jonathan hangja tökéletes
önuralomról árulkodik.
– Semmi sem történt, ami indokolna egy kirúgást.
Kifújom a levegőt.
– Nem történt – mondom, és lenyelem a kikívánkozó sajnost. Egy sóhajt
azonban már nem tudok visszafojtani, miközben nézegetem karján a jól
formált izmokat… még mindig összefonva tartja a karját.
– Az ördögbe, Grace – olyan gyorsan terem mellettem, hogy ijedten
összerándulok. Kezével elkapja a csuklómat, és úgy felránt a székről, hogy
az feldől, és nagyot koppanva ér földet. Tol hátrafelé, míg meg nem állít a
nagy, ezüstszínű hűtőszekrény. Karomat a fejem fölé feszíti, mintha
vasmarokkal fogná. Nagyon közel van, de nem érintkezik a testünk. – Van
egyáltalán fogalmad arról, milyen csábító vagy azzal a vörös hajaddal, a
porcelánfehér bőröddel, meg azzal a nagy zöld szemeddel, amellyel olyan
ártatlanul tudsz nézni, hogy az ember legszívesebben azonnal felkapna, és
behurcolna a legközelebbi hálószobába?! Nem csoda, hogy… – Nem fejezi
be a mondatot, elereszt, egy lépest hátrál.
– Hogy micsoda? – kérdem bizonytalanul, sajgó csuklóimat dörzsölgetve.
Inkább csak suttogok.
Kelletlenül csóválja a fejét.
 – Semmi.
Elfordul, de még olyan közel áll, hogy megérinthetem. Óvatosan
kinyújtom a kezemet, és megsimítom a hátát. Nem tehetek mást.
– Jonathan!
Amikor megfordul, olyan kifejezést látok az arcán, amilyent még soha,
de amely elakasztja a lélegzetemet. Kíván engem, világosan látom, még úgy
is, hogy nincsenek tapasztalataim ezen a téren. De valami miatt küzd ellene.
– Nem keverem össze a munkát a magánélettel, Grace – mondja, de égő
tekintete még mindig fogva tart.
– Dehogynem, megteszed – mondom neki, és közelebb lépek. Tekintete
még sötétebb, még veszedelmesebb lesz, és nem is tudom, honnan veszem a
bátorságot arra, hogy tovább ingereljem. De nem tehetek mást. Szinte
esengve nézek rá, és azt suttogom: – Akarom, hogy megtedd.
14.

Egy másodperccel később ugyanúgy feszülök neki a hűtőszekrénynek,

mint az előbb és Jonathan olyan erővel csókol, hogy teljesen lehengerel
vele. Akárcsak a liftben, ez is afféle lerohanás, aminek nem tudok ellenállni
– de nem is akarok. Szívem ujjong, számat pedig átengedem kutató
nyelvének, amely kihív és ingerel és csalogat, amíg karomat a nyaka köré
nem fonom, és hasonló szenvedéllyel válaszolok a játékára.
Torokhangon, mélyen felnyög, amikor a csókját viszonzom, keze az ing
alatt simogat, és a fenekemen köt ki. Érzem, amint felemel és visz. Egy
másodperccel később a hideg márvány munkalapon ülök.
Jonathan leveszi a karomat a nyakából, megragadja a rajtam lévő
pizsamafelső gallérját, és letépi rólam: csak úgy repülnek szét a gombok.
Ijedten támasztom le a kezemet a munkalapra. Érzem a hűvös légáramlatot
meztelen mellemen, és levegő után kapkodok, amikor megragadja, és a
tenyerében méregeti.
– Milyen szép súlyos, feszes – hallom a mormolását Hüvelykujját
végigfuttatja felmeredő bimbóimon, és ingerli őket, míg zihálni nem
kezdek. Aztán minden figyelmeztetés nélkül lehajol, és a szájába veszi
egyik mellbimbómat. Ajka forrón rázárul, erőteljesen szívni kezdi. Olyan
intenzív érzés fog el, hogy felsikoltok, hátam ívbe görbül.
Szinte már sok ez. Alattam a hideg márvány, amelyen szinte
kétségbeesetten kapaszkodom, ő pedig forró ajkával körülveszi, és fogával
óvatosan becézgeti a mellbimbómat. Minden érintése egyenesen az
altestembe nyilall, érzem, amint forró nedvesség gyűlik össze a lábam
között, és egyre erősödő, lüktető húzást érzek odalent.
Aztán Jonathan felemeli a fejét, és fátyolos tekintettel néz rám, mielőtt
tovább csókol. Jobb keze a combom belső oldalán kúszik fölfelé, én pedig
lejjebb igyekszem a perem felé, önkéntelenül is elébe megyek a
mozdulatának. Már nem is én vagyok, elveszek a kéjnek ebben az új
viharában, amely egészen elgyengít.
Amikor a bugyimat eléri, röviden végigsimítja a nedves anyagot, de egy
pillanattal később már félre is tolja, ujjával megérinti a szeméremajkamat,
belemerül az ott összegyűlt nedvességbe. Életemben első alkalommal ér
hozzám ott egy férfi, az érzés új, és olyan izgató, hogy megint felzihálok.
– Hány férfit csavartál már az ujjad köré ezzel az édes ártatlanságoddal,
Grace? – kérdi rekedten, és gyengéden nyakon, majd kicsit erősebben
fülcimpán harap. Nyelve becsúszik a fülembe, amitől hideg borzongás fut
végig rajtam.
Fejem hátracsuklik, és nehezen lélegzem, arra várok, hogy mélyebbre
tolja bennem az ujját. Amikor pedig megteszi ezt, sőt mindjárt egy második
ujj is követi az elsőt, olyan hevesen csusszanok előre, hogy meg kell
kapaszkodnom a munkalap peremébe, nehogy elveszítsem az
egyensúlyomat. Lenézek magamra, s a széttépett ingdarab, felmeredő
bimbójú mellem és a fehér combok közé hatoló sötét bőrű férfikéz látványa
hihetetlenül felizgat.
– Még egyet sem – suttogom, és mozogni kezdek az ujjain, élvezem
hüvelykujjának simogatását, amely pont a legérzékenyebb helyen
dörzsölget. Honnan tudja, hogy ez milyen csodálatos? – Te vagy… te vagy
az első.
Jonathan, aki szintén lefelé nézett, most megdermed, felkapja a fejét.
Tekintetünk találkozik, egy pillanatra egymásba kapcsolódik. Birtoklási
vágy lobban fel a tekintetében.
– Valóban szűz vagy még – mondja, de inkább magának, mint nekem.
Annyira a bennem mozgó ujjakra összpontosítottam, hogy amikor
kihúzza belőlem, szisszenve szívom be a levegőt. Lehúz a munkalapról, és
megfordít, a felsőtestemet nyomja rá. Meztelen mellem a hideg márványnak
feszül, és egy pillanatra elakad a lélegzetem. Érzem, amint ujját a bugyimba
akasztja, és lehúzza rólam, végig a lábamon. Mögöttem áll, forró bőre égeti
a hátamat, még nagyobb ellentétet képezve a hűvös kővel. Kapkodom a
levegőt. Minden érzékem kiélesedett, a húzó érzés a lábam között erősödik.
Életemben nem voltam még ennyire izgatott, mint most.
– Mindenképpen akarod, igaz? – kérdezi nyersen, feljebb tolja rajtam a
pizsamafelsőt, medencéjét meztelen fenekemhez szorítja. Nadrágja vékony
anyagán át érzem az erekcióját: hosszú és vastag. Aztán egyszerre már
nincs ott az anyag, csak az a forró, selymes keménység, amely hozzám
dörgölődzik. – Azt akarod, hogy jól megkeféljelek, és megmutassam, mi az
a gyönyör?
Kicsit hátrébb húz, hogy kemény mellbimbóim súrolják a hideg
márványlapot, felnyögök. Lábam között még több nedvesség gyűlik össze,
amikor megérzem lélegzetét a tarkómon, ajkát pedig a fülemen.
– Mondd csak, Grace. Azt akarod?
– Igen – csak dadogni tudok, mert forró vágyakozás és az elkövetkezőktől
való félelem keveréke szorítja el a torkomat. A lábam reszket. Ha valaha
elképzeltem, hogy milyen lesz számomra az első alkalom, hát biztosan nem
ilyennek képzeltem. De már nincs visszaút. Ha most abbahagyná, itt
helyben belepusztulnék.
Az egyik kezemet a munkalapra szorítja, amelyen eddig is
támaszkodtam, a másikat pedig hátrahúzza, és a péniszére teszi. A kezét
rászorítja, így nem tudom elhúzni sem. Egy pillanatra eláll a lélegzetem,
érzem, milyen vastag és kemény, és szinte megijedek attól, hogy mindjárt
belém hatol vele. De nincs időm a gondolkodásra, továbbra is vezeti a
kezem, és lenyomja a farkát, amíg be nem csúszik a lábam közé. Aztán
visszahúzza a kezemet, és fölém támaszkodik.
– Csak szex lesz, Grace, semmi több. – Hangja mélyen, magabiztosan
cseng a fülem mellett. – Most az én szabályaim szerint játszunk.
Egy aprót mozdul, mire pénisze teljes hosszában nekem szorul,
keményen, forrón feszül a résnek. Érzem, amint elborítják a nedveim,
felsikítok. Többet akarok, de nem tudom, hogyan, szeretnék megmozdulni,
de nem bírok, mert leszorít.
– Megértetted?
Megnyalom a szám szélét.
– Igen – lehelem.
– Rendben – Jonathan felegyenesedik, kicsit visszahúzódik belőlem, de a
felsőtestemet továbbra is lent tartja a kezével, miközben a lábamat
szétfeszíti. Megváltzik a szög, így már nem érzem teljes hosszában a farkát,
csak a bunkós fejet, ami szétválasztja a szeméremajkaimat, és lassan belém
nyomul. Nagyon nedves vagyok, így ez könnyen megy, és csak egy kicsit
hatol be, mégis levegőért kapkodok, annyira hatalmas.
Jonathan felnyög.
– Tudod, mennyire beindít, hogy az első vagyok neked, Grace?
Megrázkódom, amint még mélyebbre hatol belém, érzem, amint kitágít.
Nem fog menni, gondolom magamban, de csendben maradok, annyira
hihetetlenül új, idegen és izgató érzés ez.
És Jonathan tovább tudja fokozni. Apró mozdulatokkal nyomul előre
bennem, aztán visszavonul, majd újrakezdi, mindig egy kicsit tovább előre,
ameddig már úgy érzem: nem bírom tovább. Arcomat a hideg munkalapra
fektetem, a szememet behunyom, csak kapkodom a levegőt és lihegek,
fogolyként alulról a hideg márványlap, felülről Jonathan meleg keze között,
amely megtart, miközben forró, kemény péniszével leigázza a testemet.
Ösztönösen kezdek mozogni, közeledek hozzá, egyre gyorsabban lihegek,
végül már csak reszketve zihálok, és alig bírom elviselni a feszültséget,
amely feltornyosul bennem.
– Jonathan – nyögöm, és ez kérés, sőt esengés, bár igazából nem is
tudom, mit akarok tőle.
Jonathan egyszerre abbahagyja. Ő is liheg. Aztán keze elhagyja a
hátamat, megragadja a csípőmet, és egyetlen kemény döféssel teljesen
belém hatol. A fájdalom, amely átjár, olyan hirtelen és váratlan, hogy
felkiáltok, és a könnyem is kicsordul. Úgy érzem, szétszakadok, annyira
kitölt.
– Csitt, mindjárt vége – suttogja a fülembe. És igaza van, a fájdalom
szinte azonnal alábbhagy. Ám továbbra is úgy érzem, hogy nagy hozzám,
túlságosan is nagy.
– Ne – ösztönösen védekezni kezdek, és megmozdulok, vonaglok alatta.
Észreveszi a mozgást, ő is újrakezdi a döfölést, és egyszerre érzem, amint
további nedvesség árad a lábam között, és a belső izmaim beengedik a
behatolót, amelyet az imént még olyan elviselhetetlennek éreztem.
Végigborzongok, és a kellemetlen érzés gyorsan átadja helyét valami
olyannak, amitől egészen elgyengülök.
– Olyan szűk vagy és olyan forró – suttogja Jonathan. – Ilyennek
képzelted, Grace? Ilyennek képzelted azt, amikor benned van a farkam, és
jó alaposan megkeféllek?
A durva szavak megdöbbentenek, ugyanakkor fel is izgatnak. Nem
tudom visszatartani: éhes, hosszú nyögés tör fel a torkomból, és megint
engedelmeskedem az akaratának, hagyom, hogy megint szabályosabb
ütemben és keményebben döfködjön.
– Igen – morogja, mintegy győzedelmesen. – Tetszik ez neked!
Keze most oldalvást markolja a fenekemet, és lassú ütemben közelít
magához.
Minden döfését hihetetlenül mélyen érzem magamban, és minden
behatoláskor hangosan felnyögök, élvezem a kéj hullámait, amelyek
dagályként áradnak bennem, és egyre hevesebben csapkodnak.
Amíg egyszerre abba nem hagyja.
– Szeded a tablettát?
 Nem vagyok egészen magamnál, így eltart egy darabig, amíg a kérdése
beférkőzik a kéj felhője alá, amely lelassítja a gondolkodásomat.
– Nem.
Szinte kétségbeesetten nézek rá, és megrázom a fejem. Hát persze, hogy
nem szedem. Nem terveztem ezt. Nem itt. Nem vele.
Meglepetés és düh keveréke tükröződik a szemében, de ez nem nekem
szól. Nyilván önmagára mérges.
Keze még a fenekemen, de már abbahagyta a mozgást, és az
arckifejezése is morcos. Minden izma megfeszül. Ez a látvány annyira
felizgat, hogy alig bírok magammal. És egyszerre ki is megy a fejemből, mi
volt a gond.
– Csináld tovább – a hangom rekedt és esengő, mintha nem is az enyém
lenne. Ösztönösen közelebb simulok hozzá. – Kérlek!
Ne hagyd abba.
Felnevet, de a nevetése is bosszús.
– Ne aggódj, nem fogom abbahagyni. De nem mehetek el benned, amíg
nem szereztem kondomot. És itt nincs, csak fent.
Kifújja a levegőt, de inkább sóhajtásnak hangzik.
– Kérlek – ismétlem reszketegen. – Most olyan… – nem tudom
megnevezni, nincsenek rá szavaim, mit tesz velem. – Olyan…
Átkarol, felemeli a felsőtestemet, amíg kiegyenesedve a mellkasához
nem érek. Még mindig bennem van, s felzokogok, amikor kezét a mellemre
teszi, és megcsipdesi felmeredő mellbimbóimat.
– Na, milyen, Grace? Mondd el nekem!
– Olyan más – nyögöm ki.
Megint megmozdul bennem, és mintha ez az enyhe mozdulat hatalmas
hullámverést keltene. Minden érzékeny bennem, minden a végsőkig
feszített, kevéssel a robbanás előtt.
– Más, mint amilyennek gondoltad?
Alsó ajkamba harapok, bólintok, kapkodom a levegőt, mert most az ujjai
között sodorgatja a mellbimbóimat. Édes ez a fájdalom, elviselhetetlenül
szép. Szeretném, ha abbahagyná, és szeretném, ha folytatná. Annyira
szeretném én is megérinteni, kezemmel hátrafelé tapogatok.
Bal karjával átkarol, lassan hátrál velem a kőasztalhoz, és még mindig
mélyen bennem van, amint leül a peremére.
Jobb keze a combjaim közé siklik, ingerelni kezdi a legérzékenyebb
helyet, az ajka közben a nyakamra tapad. Fejem a vállára hajtom, s amikor
a nyelve melegen, nedvesen végigszalad a bőrömön, megborzongok.
– Jobb, mint amilyennek gondoltad?
– Igen – nyögöm, és lehunyom a szemem. Nem tudok nyugton maradni,
mozgok rajta. Erre semmi nem készíthetett fel, a legvadabb fantáziálásom
sem.
– Ne hagyd abba – ez a legfőbb gondom.
Nevet, hihetetlenül szexisen, érzem a hátamon mellkasának vibrálását.
Folytatódik az altestében, és én magamban érzem az egészet.
– Nem tudok most elmenni benned, Grace, de te elmész nekem – mondja,
és hüvelykujjával tovább masszírozza körkörösen a kis gyöngyszemet,
kéjem középpontját. Minden erőm elfogy, lihegek, és gerincem hátrahajol,
ezt már alig bírom elviselni. Minden megfeszül, minden összehúzódik
bennem.
Sok ez, túl sok, túlságosan intenzív. Vadul csapkodom a fejemet ide-oda,
ki akarok térni a hullám elől, amely közeledik.
De nem térhetek ki, mert Jonathan erősen tart.
– Nem… bírok…
– Dehogynem – hallom a hangját fülem mellett, miközben hüvelykujjával
szakadatlanul ingerel. – Gyere, menj el nekem most, Grace!
Szavai feloldják az utolsó gátlásomat, felsikoltok, míg a hullám átcsap
felettem, és magával ragad. A szokatlan behatoló test ott mered bennem, és
hihetetlen kéjt idéz elő. Belső izmaim egyremásra megfeszülnek körülötte,
mintha fogva akarnák tartani. Szinte önkívületben rángok és nyögök,
lihegek, vinnyogok, érzem, amint az orgazmus testem minden porcikáját
eléri, és sokáig tart, mire valamennyire megnyugszom.
Jonathan egész idő alatt szorosan tartott, kivárja, míg végül levegő után
kapkodva, még mindig remegve nekitámaszkodom.
Csak ezután csúszik ki belőlem, és enged lassan a padlóra.
A térdem olyan gyenge, hogy meg sem bír tartani, de erre nincs is
szükség, mert szinte azonnal a karjába kap, és kimegy velem a konyhából.
– Hová viszel? – kérdezem zavartan, de nem kapok választ. A
súlyommal, úgy látszik, könnyen megbirkózott, mert amikor felérünk a
legfölső emeletre, még csak nem is szuszog. Egyenesen a felé a szoba felé
tartunk, amelyben az éjszakát töltöttem. Letesz az ágyra, és azonnal el is
fordul, eltűnik a fürdőszobában.
A könyökömre emelkedek, hogy meglessem, mit művel a fürdőben. Csak
most tűnik fel, hogy a széttépett pizsamafelső rongyai még mindig rajtam
vannak. Hallom csobogni a vizet, egy szekrényke ajtaja csattan aztán
Jonathan visszatér a szobába.
Csak most veszem észre, hogy már nincs rajta a pizsamanadrág, és az
ajkamba harapok, amikor meglátom a péniszét, amely előremered, és
közeledő lépéseinek ütemére enyhén ring. Vastag erek fonják be, a feje
dagadt, fényes, kékesvörös. Nem mintha lenne összehasonlítási alapom, de
ez azért imponáló. Ha pár perccel korábban pillantom meg, alighanem
megijedtem volna a látványtól. De most már tudom, milyen érzés, amikor
bennem van, és érzem, amint ott lent várakozva összehúzódik minden.
Aztán felemelem a tekintetemet, és Jonathan arcába nézek, hirtelen
kiszáradt ajkamat megnedvesítve.
Szemében olyan szikrát veszek észre, amelytől elakad a lélegzetem.
– Még nem végeztünk, Grace.
15.

Azt várom, hogy mellém fekszik, de az éjjeliszekrényhez lép, rátesz

valamit, aztán az ágy peremére ülve átfogja a csípőmet, maga felé húz, és
szétnyitja a lábamat. Meglepődve visszafojtom a lélegzetem, de ekkor
meglátom, hogy valamit fog a kezében – egy mosdókesztyűt. Ügyesen
végigtörli vele a combom belső felét, és most jövök rá, hogy miért is
csinálja ezt, és mit is jelent ez – vért látok. A saját véremet. Nem sok, mégis
megrettenek, mert emlékeztet arra, hogy mit is tettünk.
Jonathan elvette a szüzességemet.
Elpirulok, és egyszerre félénkség vesz rajtam erőt. Tudom, hogy butaság
mindazok után, amiket éppen az imént műveltünk, de az, ahogy ott alul
törölget, elképesztően intimnek tűnik, és elszégyellem magam. Mégis
hagyom, meg se mozdulok, várok, amíg visszamegy a fürdőszobába. Alig
kapok levegőt, annyira feldúltnak érzem most magam.
Talán bánom, amit tettem? Vagyis inkább, amit tett velem? Nem, erről
nincs szó. Persze, ha valaki két héttel ezelőtt azt mondja, hogy Jonathan
Huntington márvány konyhai munkalapján fogom elveszteni a
szüzességemet, azt simán bolondnak minősítem. De ha tehetném,
megtenném újra. Nem is tehettem mást. Hiszen egyszerűen őrült vagyok –
megőrülök Jonathanért.
De most akkor mit jelent ez az egész?
Nincs már időm, hogy ezen töprengjek, mert visszatér, és leül az ágy
szélére, messze tőlem, hátát a négy magas ágytartó oszlop egyikének veti.
Mosolyog, és továbbra is azzal a fátyolos tekintettel néz, amit olyan
szexinek találok.
Milyen jó is ez, gondolom, és sóhajtva visszahanyatlok a párnákra. Sötét
haja, az a tökéletesen metszett arca, izgalmasan férfias teste a formás
izmokkal, amit még nem is fedezhettem fel igazából. Szeretném, ha
idefeküdne mellém, hogy végigjártathassam az ujjamat széles vállának
vonalán. Tenyeremmel lapos hasát simogatnám, és mindenütt
megérinteném, megízlelném, megcsókolgatnám, nem tetszik, hogy
tehetetlenül heverek itt. Ám ő ott marad, ahol volt, én pedig túl gyáva
vagyok ahhoz, hogy a kezem kinyújtsam felé, így csak bámulom őt, és
várom, hogy mi fog történni.
– Azt akarom, hogy magadhoz nyúlj – mondja. – Fogd meg a melledet.
Hangja szilárd, tekintete pedig, amely végigsiklik rajtam, olyan, mint egy
érintés, felgyúl tőle a bőröm. Önkéntelenül is az álmom jut eszembe, egyre
vörösebb az arcom, a vörösség átterjed a nyakamra és a mellemre is, mert
egy pillanatra azt képzelem, hogy tud róla. Ez persze ostobaság. Mégis
habozok.
– Tedd csak meg, Grace – parancsolja, én pedig engedelmeskedem, mert
elbizonytalanít a hangjában csendülő keménység. Mellem gyorsan
emelkedik és süllyed, nagyon védtelennek érzem magam a szétszaggatott
ingben, talán még inkább, mintha hozzá hasonlóan egészen meztelen
volnék.
– Simogasd a bimbóidat – követeli, és amikor megteszem, látom, hogy a
szeme elsötétül. Csak most veszem észre, hogy kezét a pénisze köré zárta,
és lassan mozgatja.
Tetszik neki, amit lát. Sőt, felizgatja. Az, hogy képes vagyok felizgatni
azzal, amit csinálok, valami egészen újszerű érzéssel tölt el: hatalmam van
felette, és ez az egész bőrömön kellemes bizsergést kelt. Most már
tudatosan csipdesem a mellbimbóimat, és kicsit felnyögök, de közben
egyfolytában figyelem őt.
Igen, izgatja bizony – de engem magamat is, már érzem, amint az iménti
félénkség lehull rólam. Már nem kell parancsolnia, magamtól vándorol a
kezem a testemen, és azt képzelem, hogy az ő keze az, amely lesimítja a
széttépett inget a vállamról, és izgató lassúsággal simogatja a mellemet. Azt
képzelem, hogy az ő ujjai járják körbe a mellbimbómat, aztán
lecsusszannak a hasamon, végig a lábam közé, a hasadékba, ahol már
megint nedves minden, és őt várja. Ha arra gondolok, hogy mindjárt megint
belém hatol, és a magáévá tesz, mint az előbb, megborzongok, és nyögve
felhomorul a testem.
Egyszerre ott van már, fölém támaszkodik.
– Tanulékony diák vagy, Grace – mondja, és mosolyog, de látom, hogy a
szemében ott lobog a tűz. Kinyújtom felé a karomat, és át akarom ölelni, de
elkapja a csuklómat, és durván felfelé húzza. – Csak szex, Grace, semmi
több. Ne felejtsd el – mormolja, aztán újra megcsókol, most alaposabban,
mint az előbb. Nyelvével a szám minden szögletét felfedezi, én pedig csak
sodródom. Nagyon izgató, hogy ennyire ki vagyok neki szolgáltatva, és
hamarosan beleveszek a csókjába, csak vonaglom alatta. Nemcsak az ízét
akarom érezni, meg is akarom érinteni. De csak akkor ereszti el a kezemet
és az ajkamat, amikor már mindkettőnknek elfogy a levegője.
Szinte hanyag mozdulattal tapogatózik a kis csomagért, amelyet az
éjjeliszekrényre tett. Mellém térdepel. Egy óvszer van nála. Feltépi, és
előhúzza belőle a feltekert kondomot, a csomagolást hanyagul az ágy mellé
hajítja, és rutinosan a péniszére húzza a gumit. Elbűvölten figyelem, és
amikor újra felpillantok, olyan elszántságot látok a szemében, amelytől
elakad a lélegzetem.
– Fordulj meg – utasít, de amikor engedelmeskedni akarok, visszatart. –
Nem, mégse. – Újra magához von. – Látni akarom a tekintetedet, amikor
elmegyek benned.
Felemel, és szétterpesztett lábbal az ölébe ültet. Hangtalan „ó”t lehelek,
amikor megérzem, hogy megint belém siklik, és kitágít, egészen betölt.
Még sebes vagyok és érzékeny, de nagyon jó érzés, szinte intenzívebb most,
hogy ebben a helyzetben még jobban megnyílok, és hozzádörzsölhetem
magam. És végre át is ölelhetem, és beletúrhatok a hajába, amely épp olyan
selymes tapintású, mint amilyennek látszik.
De nem sok időt hagy a gyönyörködésre, mert keményen megcsókol újra,
és mozogni kezd bennem. Vele akarok tartani, de nem találom el a ritmust,
nagyon ügyetlennek érzem magam, ahogy ott bénázok, és idegesen
felsóhajtok.
Jonathan elszakad a csóktól, kezét a fenekem alá igazítja, magához szorít,
hogy leálljak a mozgással.
– Ne ficeregj, Grace – mondja fojtott hangon. – Hagyd ezt rám.
Amikor reszketegen bólintva kifújom a levegőt, a hátam mögé teszi a
kezét, s engedi, hogy kicsit hátrébb csússzak.
Aztán nyelvével köröket ír le egyik mellbimbóm körül, majd finoman
harapdálni és szopogatni kezdi a felmeredő bimbót. Az érzés ezer
nyílvesszőt indít az altestem felé, belső izmaim megfeszülnek körülötte.
– Nagyon jó, Grace – morogja, de közben nem engedi el a mellemet, és
amikor mozogni kezd, sziszegve szívom be a levegőt.
Felegyenesedik kissé, és most úgy fog, hogy a levegőben lebegek.
Hihetetlen érzés. Ösztönösen a csípője köré kulcsolom a lábamat, és
minden alkalommal, amikor döf egyet, felnyögök – előbb lassan, aztán
egyre gyorsabban. Ívben feléje hajlok, sarkamat a fenekébe vájom.
 – Jonathan – a nevét lehelem, amikor érzem, hogy megint közeledik az a
furcsa érzés, és a következő feltarthatatlan hullám is elindul felém. De most
már nem kelt bennem félelmet.
Amint felemeli a fejét, tekintetem mohón siklik végig rajta. Egész
felsőtestét veríték borítja. Vállát markoló kezemmel érzem, amint minden
izma és ina megfeszül, előtűnnek végig a karján: látszik, milyen sok
energiába kerül így megtartani engem. Hasizmai minden döfésre
megrezdülnek, akárcsak az én melleim, melyek bimbói keményen
felmerednek, és feléje ágaskodnak, egy kis figyelmet koldulva.
Visszatartom a lélegzetemet, nem tudom a szemem levenni arról a
helyről, ahol a testünk egybeforr. Hihetetlenül felizgat a látvány: az ő barna
és az én tejfehér bőröm közötti éles ellentét, alsó ajkamba harapok,
hangosan felnyögök, amikor feljebb húz és érezteti velem, mennyire kitölt.
Egyszerre megint a matracon heverek, ő pedig fölöttem, a két karjára
támaszkodik, és gyorsabb, keményebb ritmust diktál. Mindketten zihálunk.
Aztán megáll, és egy párnát dug a fenekem alá, ezáltal megváltoztatja a
behatolás szögét: még mélyebbre jut így, én pedig érzem, amint a farka
minden mozdulattal súrolja azt az érzékeny helyet a lábam között.
Tehetetlenül markolok a csuklójába, és felsikoltok, amikor végképp
elvesztem a fejemet.
Érzem, amint a belső izmaim összezárulnak körülötte, és megint
orgazmust élek át, amely hullámszerűen terjed szét bennem. Olyan intenzív,
hogy ívben hajlok fel tőle, és fejem oldalra vetem.
– Nézz rám, Grace – parancsolja Jonathan nyers hangon, én pedig
engedelmeskedem, elsüllyedek abban a kék szempárban, mialatt ő tovább
mozog bennem, és nem engedi ellankadni a kéjt.
Aztán egyszerre felnyög, és a lélegzetem is eláll, amikor észreveszem,
hogy az a megváltásérzés, amely az én arcomon lassan alábbhagy, most az
övén jelenik meg. Minden heves döfésnél azt érzem, hogy megrándul a
pénisze, és mindjárt elmegy bennem. Izgató ez az érzés, és karommal-
lábammal átkulcsolom, és tartom, míg egy utolsó heveset rándul, aztán
összecsuklik fölöttem. Súlyos, de nem érzem tehernek.
Hát ilyen egy férfival lefeküdni, gondolom magamban, de megbánásnak
egy picinyke nyomát sem érzem. Épp ellenkezőleg.
Megint meg szeretném tenni, és felsóhajtok.
Amint Jonathan meghallja, teste megfeszül, felemeli a fejét.
 – Grace – mondja, és mintha csodálkozást látnék a szemében, mintha egy
pillanatig nem is tudná hol van.
Rámosolygok, és reménykedem, hogy még egyszer megcsókol, de csak
tovább bámul rám. Tekintete lassan kitisztul, szemöldöke között ránc
jelenik meg. Aztán szinte kirántja magát belőlem, elszakad tőlem, és
ugyanazzal a lendülettel feláll, megkerüli az ágyat, és eltűnik a
fürdőszobában.
Az egész olyan gyorsan játszódott le, hogy fel se tudom fogni. A
testmelege nélkül túl pucérnak és kiszolgáltatottnak érzem magam, és
ahogy itt magamra hagyott, az valami szomorú, üres érzést hagy hátra.
Hallom, amint beindítja a zuhanyt, és mivel fogalmam sincs, mit kéne
tennem visszakuporodom a paplan alá, és megvárom, míg előjön végre a
fürdőszobából, nedves hajjal, csípője köré tekert törülközővel.
– Most te is lezuhanyozhatsz – mondja, de nem néz rám, és az ajtóhoz
megy. Csak akkor fordul vissza, amikor már a küszöbön áll, és még mindig
nincs egy halvány mosoly sem az arcán. – Lent a konyhában várlak.
Az ajtó becsukódik mögötte.
Egy pillanatig úgy fekszem ott, mint akit fejbe vertek, aztán
kikászálódok, és bizonytalan léptekkel a fürdőszobába megyek. Beállok az
üveges zuhanykabinba, és meleg vizet engedek magamra.
Még érzem Jonathant a lábam között. Amikor odanyúlok, érzem, hogy a
szeméremajkam még duzzadt és érzékeny. Csak most válik világossá, hogy
már semmi sincs úgy, mint korábban – és hogy nem tudom, hogyan tovább.
Nem tudom, mit vártam Jonathantól, de biztosan nem azt, hogy
egyszerűen itthagy. Így minden, amit az előbb olyan helyénvalónak láttam,
egyszerre mintha helytelen lenne. És ez elbizonytalanít. Jó lenne, ha volna
összehasonlítási lehetőségem. Így szokott ez lenni, szex után mások sem
heverésznek még egy kicsit együtt? Csak a filmekben? De akkor ott meg
miért?
Idegesen, bizonytalanul állítom el a vizet, kilépek a zuhanyfülkéből,
nagy, puha törülközőt veszek le a polcról, megszárogatom magamat, egy
másik polcon találok egy fésűt, azzal megigazítom nedves hajamat. Aztán
visszamegyek a szobába, felveszem a melltartót és a ruhámat. A bugyim
nyilván lent lesz a konyhában, és sem a cipőmet, sem a táskámat nem látom
sehol.
Amikor leérek az étkezőbe, Jonathant a konyhában hallom motoszkálni.
A bugyi az étkező hosszú asztalán hever, biztosan ő tette oda, hogy
megtaláljam. Gyorsan belebújok, aztán megyek a konyhába.
Jonathan, éppúgy, mint korábban, megint a tűzhely mellett áll. Már ő is
felöltözött, farmernadrágot vett és fekete pólót, de még mindig mezítláb
van. A trikó nem olyan agyonmosott darab, mint amit az imént hordott, de
az irodába ezt se venné föl.
Amikor észrevesz, kicsit megáll, aztán rámutat a székekre, amelyek újra
rendesen állnak a helyükön, az is, amelyiket az imént feldöntött. Semmi
sem utal már arra, hogy életem első igazi orgazmusát nemrég itt éltem át.
– Ülj le!
Óvatosan leereszkedem az egyik székre, és megint jelentkezik a lábam
között az a furcsa érzés, amely nem engedi, hogy elfelejtsem, hogy valami
megváltozott. Hogy olyasvalami történt velem, amit már nem lehet
visszacsinálni. Befelé hallgatózom. Megbánás? Semmi. Még mindig
nagyon jó az érzés. Csak az bizonytalanít el, hogy Jonathan olyan furcsán
viselkedik.
Nem tudom, mit csinált a tojással meg a sonkával, de már nyomuk sincs.
Ehelyett egy kész omlett hever az egyik tányéron, és egy másikat épp most
süt a serpenyőben. Felém nyújtja a tányért.
– Köszönöm – mondom, és csak most veszem észre, hogy tényleg éhes
vagyok. Csendben felveszem a tányér mellől az evőeszközt, és falatozni
kezdek, míg ő hátat fordít, és a serpenyőt rázogatja. Amikor elkészül ezzel a
második omlettel, leül velem szemben, éppen úgy, ahogy az előbb. Nem
ezen a helyen történt meg a dolog, mégis egyfolytában azt látom magam
előtt.
Szinte kétségbeesetten várom, hogy mondjon valamit, hogy megtörje a
közöttünk feszülő csendet, de kitér a tekintetem elől, és még
zárkózottabbnak, még komolyabbnak tűnik, mint az imént, amikor kiment a
hálószobából.
– Felhívtam Stevent – mondja végül, és levág egy darabot az omlettjéből.
– Mindjárt jön, és hazavisz téged.
Elképedten meredek rá, miközben ő a tányérjába néz, és nyugodtan
falatozik. Semmi más mondanivalója nincs azzal kapcsolatban, ami az
előbb történt velünk?
– Tehát menjek? – A hangom kicsit remeg. Azonnal felpillant, a szeme
összeszűkül.
– Dolgom van – mondja elutasítóan.
 – Aha – leteszem az evőeszközt, mert egyszerre elment az étvágyam, és
érzem, hogy a szememben égő könnyek gyülekeznek, de egyelőre még szét
tudom pislogni őket. – És akkor ennyi volt, igaz? Viszlát a következő
alkalomig?
– Nem, Grace, nem a következő alkalomig – tiltakozik. – Egyszeri
alkalom volt. Abszolút kivételes. Én nagyon szigorúan elválasztom a
magánéletemet a munkámtól. Megmondtam előre.
– És gyakran teszel efféle kivételeket? – Nem is tudom, miért lettem
egyszerre ilyen dühös. De tehetetlenné tesz, hogy ilyen hidegen és
elutasítóan bánik velem, amikor épp most feküdtünk le egymással. Olcsó,
elhasznált nőnek érzem magam.
– Nem – morogja. – Egyébként egyáltalán nem szoktam kivételeket tenni.
– Ja, és ezt higgyem is el?
– Azt hiszel, amit csak akarsz.
Most már nem tudom szétpislogni a könnyeket, amelyek ezekre a sertő
szavakra előtörnek a szememből. Jonathan észre is veszi.
– Te akartad, Grace – figyelmeztet.
– De azért te is akartad. Nem én kényszerítettelek. – Rámeredek,
megpróbálom rá összpontosítani egész dühömet. – Mondd csak, hányadik
ilyen kis kivétel vagyok? Hány nővel szeretkeztél már itt, ebben a
konyhában?
Nagy lendülettel hátratolja a széket, és fel-alá kezd járkálni a konyhában.
– Még eggyel se, a francba már! – tör ki. – Mi pedig nem
„szeretkeztünk”, hanem szexeltünk. Ez pedig nagy különbség.
Most az ő szemében is düh villan. Helyes. Minden jobb annál a rideg
közönynél.
– Hát akkor szexeltünk – mondom dacosan. – De attól még nem kell ilyen
ócskán bánni velem.
Hirtelen megtorpan, és értetlenül, majdnem meghökkenten néz rám.
– Már miért bánnék veled ócskán?
– Úgy kezelsz, mintha valami olcsó kis ribanc lennék. Már úgy értem… –
hadonászok – nekem ez… nekem elég fontos
tapasztalat volt ez az imént. Te meg csak ülsz itt, és kijelented, hogy most
már menjek, mert neked dolgoznod kell. Mintha mi sem történt volna.
– Tudtam – sóhajt fel megint, fel-alá jár, kezével a hajába túr. – Tudtam,
hogy nem leszel képes rá.
– Mire nem leszek képes?
 Nagyot sóhajt, elgyötörtnek tűnik.
– Megmondtam neked, hogy ezt itt az én szabályaim szerint fogjuk
játszani. Az én szabályaim pedig egyszerűek: a szex oké, de semmi egyéb.
Semmi kapcsolat, semmiféle módon. Éppen ez az oka annak, hogy
kolléganővel sohasem… – nem fejezi be a mondatot.
Egy pillanatig egymásra nézünk.
– Akkor meg miért csináltad, ha olyan szörnyű volt? – kérdezem.
Megvonja a vállát.
– Azt nem mondtam, hogy szörnyű volt – mondja, és először mosolyodik
el egy kicsit, amitől a szívem azonnal megdobban. – Csak azt, hogy kivétel
volt. És hogy nem kellene megismételni.
Csengetnek, mindketten összerándulunk.
– Steven lesz az – mondja Jonathan, visszafordul a lépcsőhöz, és lemegy.
Habozva követem, és hamarosan ott állok az elegáns fogadótérben.
Magas sarkúm a polcon, belebújok. Aztán a táskámért nyúlok, amely egy
kis asztalkán hever a fal mellett, és Jonathanhoz lépek, aki a nyitott ajtóban
áll.
Hirtelen megrémülök, hogy ennyi volt ö a főnök. Amikor elege lesz
belőlem, barmikor hazazavarhat És akkor soha többé nem látom viszont
Erre a gondolatra elszorul a torkom, és a harag, amit még az imént éreztem,
rögtön elpárolog belőlem.
Muszáj mondanom neki valamit, valami olyant, amiből egyértelműen
megtudja, hogy mit is jelentett nekem. Mert mindegy, hogy ő milyennek
látta, én sohasem fogom elfelejteni ezt a reggelt.
– Nagyon szép volt – mondom neki halkan. – Még akkor is, ha kivétel
volt
Megint elmosolyodik, legalább halványan, aztán megcsóválja a fejét
mintha valamire emlékeztetni akarná magát. Valami komoly dologra.
– Te magad vagy egy nagy kivétel, Grace – mormogja olyan halkan, hogy
nem vagyok benne biztos, jól értettem-e, aztán kitol az ajtón. – Menj,
Steven már vár.
– Akkor viszlát hétfőn? – kérdezem a vállam fölött hátranézve, és látom,
hogy bólint. Az ajtó csendesen bekattan mögöttem, én pedig egyedül,
zavartan igyekszem a hosszú, fekete autó felé.
16.

Hazafelé a limuzin puha hátsó ülésére helyezkedem, és csak bámulom az

ablak mögött elsuhanó várost, de nem látom, amire nézek.
A sofőrfülke sötét üvege fel van húzva, és elválaszt Steventől, aki a
szokott magabiztossággal vezeti a nagy autót a londoni forgalomban.
Egyetlen szóval, egyetlen gesztussal sem árulta el, mit is gondol arról, hogy
előző este részegen a főnökénél aludtam. És vajon sejti-e, hogy nemcsak
nála, hanem vele is? Vajon meglátszik rajtam?
Ez igazán nem lenne jó, mert Annie-tól alaposan megkapnám a magamét,
ha rájönne. Hiszen oly sokszor figyelmeztetett! De nyilván nem volt
értelme, már a kezdetekben sem.
Ez az egész olyan felfoghatatlan és új számomra, hogy egyszerűen nem
áll össze a fejemben. Ha jól meggondolom, Annie-nak inkább saját
magamtól kellett volna óvnia, nem Jonathantól. Hiszen ő szinte semmit sem
tett. Persze, persze, valamit azért igen – és jólesően megborzongok, amikor
eszembe jut, hogy mit is pontosan –, de csak azért, mert szó szerint
rákényszerítettem.
Megint csak eszembe jut, amit mondott. Te akartad, Grace. Ó, igen, de
még mennyire, hogy akartam. És még csak meg se bántam, a történtek
ellenére sem.
Valahogy mindig féltem az első alkalomtól, talán is voltam olyan
visszafogott ezen a téren. Szóval talán jó is, hogy olyan férfi lett az első,
akinek nyilvánvalóan bőven vannak tapasztalatai.
Mélyet sóhajtok. Te Grace, mit akarsz itt saját magadnak bemagyarázni?
Hiszen nem azért feküdtél le Jonathannal, mert „voltak tapasztalatai” –
ilyen jelölt akadt már az életedben, ha csak erről lenne szó, rég megtehetted
volna. Hanem, mert ő a legizgatóbb férfi, akivel valaha összefutottál. Azért,
mert elvarázsolt, megbabonázott, és semmi egyébre nem tudsz gondolni
rajta kívül. És most aztán pláne nem.
Hát igen, épp ez a bökkenő. Ugyanis, ha rajtam múlna, ez a mai nem
lenne kivételes alkalom. Megint át akarom élni, megint szeretnék ennyire
közel kerülni Jonathanhoz. De éppen ez az, amit Jonathan valószínűleg nem
fog lehetővé tenni. Semmiféle kapcsolat, semmiféle módon.
 De akkor hogy jön ez össze azzal, amit szintén ő maga mondott, hogy
sohasem volt dolga cégbeli nőkkel? Akkor miért tesz velem kivételt? És
ami a legfontosabb: most hogyan tovább?
Összeszorul a gyomrom, ha belegondolok a hétfői találkozásunkba: nem
is tudom, örüljek-e vagy pánikba essek.
Gyorsabban odaérünk Islingtonba, mint gondoltam, s amikor a nagy autó
megáll a házunk előtt, megvárom, míg Steven kiszáll, megkerüli a kocsi
hátulját, és kinyitja nekem az ajtót. Egészen az elején még kiszálltam
magamtól, de láttam Steven arcán, mennyire megrökönyödik ezen. Nyilván
a kötelességei közé tartozik, hogy amikor Jonathan nincs itt, kisegítsen az
autóból, és igazán nem szeretném zavarba hozni. Ráadásul van is valami
ebben a régimódi gesztusban. Mit tagadjam, tetszik.
– Várjak, Miss Lawson? – kérdi Steven, amikor segítségével sikeresen
végrehajtom a kiszállást, és megállók mellette a járdán.
Zavartan nézek rá:
– Várni? Miért?
– Csak úgy eszembe jutott. Mivel nincs kulcsa.
Csak most jut eszembe, hogy eredetileg hogyan is kezdődött ez a
történet, és elfogódottan sütöm le a szememet.
– Nem, köszönöm. Most biztos itthon lesz valamelyik lakótársam.
Mintegy végszóra, Annie dugja ki a fejét az ajtón, és felkiált:
Grace, hála istennek, végre itt vagy! Már úgy aggódtunk érted!
Elbúcsúzom Steventől, még egyszer rámosolygok – tulajdonképpen
egész helyes fickó, még ha meglehetősen szófukar is –, majd átsietek
Annie-hoz, aki azonnal behúz a házba.
– Hol voltál? – kérdi szemrehányón, és a nagy fekete kocsira mutat,
amely épp elindul odakint. – Csak nem… Jonathan Huntingtonnál töltötted
az éjszakát?
Amikor bólintok, látom rajta, mennyire megdöbbent.
– De Grace!
– Na, csak afféle baleset volt, vagy olyasmi – kezdek heves védekezésbe.
– Tegnap este egy kicsit túl sokat ittam. – Elfintorodom. – Na jó, talán
többet, mint a kicsit sok… Elég sokat.
Nagyon sokat.
– Berúgtál?
Boldogtalanul biccentek.
– És aztán?
 Sóhajtok.
– És aztán még a kulcsomat sem találtam meg, ti meg mind házon kívül
voltatok, hát Jonathan elvitt magához.
Bocsánatkérően tárom szét a karomat.
– De én semmit sem tudtam minderről. Mocsárrészeg voltam.
Annie elhúzza a száját. Nem tudom, mitől képedt el inkább. Nehezére
esik-e elképzelni, hogy mennyire kikattantam a piától, és hogyan
viselkedhettem – ő sem tagadhatja meg, hogy brit –, vagy az a tény nem
hagyja nyugodni, hogy az oroszlán barlangjában jártam. Valószínűleg
mindkettő.
– És semmi egyéb nem történt?
Nem akarok a szemébe hazudni, de most még nem mondhatom el neki az
igazat. Elvégre pontosan azt tettem, amitől olyan óva intett. Ezért
kompromisszumos megoldással próbálkozom.
– Nagyon berúgtam, és eszméletlenül kínosan viselkedtem, visszafelé
ráadásul elaludtam a kocsiban, és nem lehetett életet verni belém. Hát ez
nem elég?
– És ma reggel? – Annie-t nem lehet csak úgy lerázni.
Sóhajtok, és elhessegetem az omlett előtti jelenetek képét, nehogy Annie
valahogy kiszagolja, mire gondolok.
– Kaptam tőle egy jó kis reggelit, aztán hívta Stevent, és hazahozatott.
– És nem volt mérges?
Megint eszembe jut, hogy a kilengésem miatt épp csak egy kicsit
bosszankodott, amin én magam is meglepődtem.
– Alig – rázom meg a fejemet.
– Hm – Annie a homlokát ráncolja. – Az életben nem gondoltam volna,
hogy a főnök ilyen gondoskodó is tud lenni – mondja. – De úgy látszik,
kiváltottál belőle valamiféle védelmező ösztönt.
Hát, még ha tudnád, milyenfélét, gondolom magamban, és gyorsan
felszaladok a lépcsőn, mielőtt tovább kérdezősködne.
– Most először is egy jó teára volna szükségem, hogy feldolgozzam ezt az
élményt – jelentem ki… és ezzel nem is füllentek.
Felérve Marcust pillantom meg az ajtóban. Kicsit sápadtabb, mint
egyébként.
– Hol voltál, Grace? – kérdi, és most egyszerre igazán feltámad a
lelkiismeretem. Küldhettem volna neki reggel egy sms-t, és elpirulok, amint
eszembe jut, hogy miért is nem volt erre időm.
 Elhadarom az imént elmondott események rövidített verzióját, míg
kabátomat beakasztom a gardróbba, és bemegyek Annie mögött a
konyhába. Marcus is jön, ez kicsit kellemetlen. Szívesebben lennék most
egyedül Annie-val.
– És ez a figura egyszerűen csak elvitt magához? – kezdi már ő is, amikor
leülünk a gőzölgő teával az asztalhoz. Úgy tűnik, egyáltalán nincs ínyére ez
az elképzelés, mert valami szemrehányásfélét érzek a hangjában. Ez
felbosszant.
– Nem „ez a figura”, hanem a főnököm… a főnökünk – egészítem ki
Annie-ra pillantva. – És igazán nagyon rendes volt, hogy azt tette, amit tett.
Egyszerűen itt is hagyhatott volna, főleg azok után, ahogy előadtam
magam.
Nyugodtan megtehette volna – mondja Marcus. – Tizenegy felé már
itthon voltam. Nem kellett volna sokat várnod. És akkor gondodat viseltem
volna én.
Egy pillanatra nem tudom, mit is feleljek erre. A leplezetlen féltékenység
világosan kihallatszik a szavaiból, és kellemetlenül érint.
– Nemigen volt választásom – mondom. – Mint mondtam, részeg voltam,
és nem éppen voltam magamnál.
Marcus maga elé mered, és még mindig Jonathanon agyal.
– Felhívhatott volna bennünket. A te mobilodról. Biztosan megvannak a
számaink. – Felnéz. – Vagy akár te is küldhettél volna egy sms-t. Legalább
ma reggel. Miért nem küldtél? – kérdi vádlón, és érzem, hogy elvörösödök.
– Marcus – szól közbe Annie. – Grace nem kisgyerek már hogy
jelentkeznie kellene nálad.
– Biztos te is aggódtál érte – vág vissza Marcus.
– Így igaz – feleli Annie. – De most már hallottad, mi volt. Hagyd már
békén szegényt.
Marcus nem szól többet, de már így is túl sok volt ez nekem. Amúgy is
össze vagyok zavarodva, nem hiányzik, hogy miattam még össze is
vesszenek.
– Igaza van, Annie – szólalok meg. – Jelentkeznem kellett volna. De
annyira… kikészültem.
– Nem kell bocsánatot kérned – mondja Annie, és csúf pillantást lövell
Marcus felé. Aztán rám néz, és elneveti magát. – De a jövőben a nyakadba
kötjük a kulcsodat. Biztos, ami biztos alapon.
 Bűnbánó képet vágok, aztán visszamosolygok rá. Olyan helyes lány,
annyira sajnálom, hogy nem lehetek teljesen őszinte vele. Talán majd
később, amikor én magam már mindent feldolgoztam magamban.
Marcus nagyon magába roskadtnak tűnik. Nyilván ő is bánja már, hogy
túl hevesen reagált a helyzetre.
– Kérsz még teát, Grace? – kérdi, jelentősen barátságosabban az
előbbinél, és felemeli a kannát.
Én azonban tenyerem a bögre fölé tartom, és felállok.
– Köszönöm, nem. Azt hiszem, kicsit még elnyújtózom – mondom, és a
mosogatóba teszem a csészét. Tényleg fáradt vagyok, sajog az egész testem,
de ez a sajgás kellemes.
Annie bólint.
– Van kedved később vásárolni? – kérdi, és elragadtatással bólintok.
Azóta vágyom erre, amióta csak megérkeztem. És igazán nem árthat meg
egy kis figyelemelterelés, különben hétfő reggelig kizárólag Jonathannal
fogok foglalkozni.
Sajnos ettől mégsem menekülök, és nemcsak abban a két órában
forognak Jonathan körül a gondolataim, amikor álmatlanul forgolódom,
hanem délután is, amikor Annie társaságában végigtúrjuk az összes
imádnivaló kis butikot és boltot Islington-szerte, és meglátom, honnan is
szerzi azt a sok extravagáns cuccot, amit úgy csodálok rajta. Mert bizony
bárhová megyünk is be, én mindig csak Jonathan szemével nézem a
holmikat: vajon ez tetszene neki?
Egy bájos turkálóban – a helyzethez illően Annie’s a neve, és a
lakótársam e miatt a név miatt kétszer annyira kedveli – meglátok egy
csinos, fekete, átkötős ruhát, jó mély dekoltázzsal.
Annie kíváncsian néz át a vállam fölött:
– Nem túl szexi ez az irodába?
– Úgy gondolod? – kérdem, és nagyon kell uralkodnom az arcomon, hogy
el ne áruljam magam: pontosan ez járt a fejemben a ruha láttán. Épp az
tetszik annyira benne, hogy szexi, és már szinte látom Jonathan
arckifejezését, amikor meglát benne.
– És mit szólsz ehhez? – Annie felemel egy vintage ruhát meg egy pár
magas szárú csizmát. Barna színük remekül megy a vörös hajamhoz. –
Szerintem ez jól állna neked.
– Felpróbálom – mondom, de azért a fekete ruhát is magammal viszem a
fülkébe. Nem bírok ellenállni neki.
 Mindkettő – a barna szerelés és a fekete ruha is – nagyon jól áll, ezt
Annie is lelkesen megerősíti. Nem olcsók, de nem is elérhetetlenek,
megengedem magamnak mindhárom darabot.
Elvégre ez egy nagyon különleges nap!
Gyere csak, térjünk be ide – javasolja Annie, amikor egy kicsit később
elhaladunk egy fodrászüzlet előtt. – Csak akkor voltál igazán Londonban,
ha már vágattad itt a hajadat. Andrew pedig a frizurák istene, én is a
törzsvendége vagyok.
Nagyon megtetszik a gondolat, hogy olyan dögös frizurám legyen, mint
Annie-nak. Ráadásul egyszerre kedvem támad a változáshoz, így aztán
megyek utána a kicsi, hanyag eleganciával berendezett szalonba, amelynek
rikító neonszínű falain először kissé megütközöm. Mégis a rasztás Andrew
kezébe adom magam, pedig igazán nem úgy néz ki, mint akit érdekel a
hajápolás. Ám amikor másfél óra múlva megpillantom az eredményt a
tükörben, nagyon meg vagyok elégedve.
Vörösesszőke hajam kicsit kurtább lett, de legfőképpen lépcsőzetesebb,
így sokkal dúsabbnak látszik, és úgy hull a vállamra, mint egy tűzeső.
Alaposan megnézem magam minden oldalról, és azon töröm a fejem, vajon
tényleg az új hajviselet okozza-e, hogy másképp nézek ki. Másképp is
érzem magam. Talán ez is benne van a dologban.
Amikor visszafelé még benézünk Annie-val az Ottolenghibe (ez valami
átmenet egy vendéglő és egy kávézó között, csodás süteményválasztékkal),
és meghívjuk magunkat egy-egy muffinra, még mindig Jonathan
Huntingtonnál időznek a gondolataim.
– Annie, Jonathannak tényleg egyáltalán nem is volt viszonya azokkal a
nőkkel, akikről meséltél?
Felnéz a sütijéből. Úgy látom, nagyon meglepi a kérdés.
– Nos, ha jól tudom, akkor nem. Legalábbis Claire legnagyobb gondja
éppen ez volt, hogy esélye sem volt nála. – Félrehajtja a fejét. – Miért
érdekel? Csak nem szándékozol viszonyt folytatni vele?
Kicsit idegesen felnevetek.
– Mintha ugyan rajtam múlna.
Valószínűleg egy egyszeri szex nem számít viszonynak.
– Ki tudja – mélázik Annie. – Veled olyan dolgok esnek meg, amilyenek
mással nem.
Ezt meg hogy érted? – rökönyödök meg, és egy pillanatra attól tartok,
valamivel elárultam magam.
 De Annie egészen higgadtan folytatja:
– Eleinte tényleg féltettelek, mert észrevettem, hogy milyen gyorsan
komoly érzéseket kezdtél táplálni Jonathan Huntington iránt – mondja. – És
eszembe jutott, milyen ideges lett Claire, amikor látta, hogy nem jut vele
egyről a kettőre. Tényleg igen fájdalmas volt ez neki, Grace, hidd el –
behatóan néz rám –, és nem akartam, hogy veled is hasonlók történjenek.
De már én sem tagadhatom, hogy veled más a helyzet… mintha a főnök
beléd bolondult volna.
– Tényleg?
Mélyet sóhajt.
– Azért jobb lenne, ha ezt nem ilyen reménykedve mondanád… de azt
hiszem, igen. Elég egyértelmű. Vele együtt dolgozol, a sofőrjével furikáztat
keresztül-kasul a városon, tisztába tesz, amikor berúgsz egy
vacsorapartin… Bárki más az ezredrészéért is megkapta volna az útilaput,
az tuti. Ugyanis ez a drága jó Mr. Huntington egyáltalán nem elnéző, ha az
üzlettel ellenkező szellemű magatartást tanúsít valaki. Ő pedig egyenesen
hazavisz alukálni… hohó! – felemeli a kezét. – Egész eddig meg mertem
volna esküdni rá, hogy ez a fickó csak az irodában létezik, annyira nem
tudni semmit a magánéletéről. Te meg már azt is tudod, milyen a háza
belülről.
Még egészen más dolgokat is tudok, bele is pirulok a gondolatba.
– Vagyis rád nyilvánvalóan egészen más szabályok vonatkoznak, mint
másokra. – Annie a teáját kavargatja. – De tudod, Grace, még mindig
valami rossz érzés fog el, ha erre gondolok.
Kifújom a levegőt, annyira elegem van már a figyelmeztetéseiből. Nem
mondana vajon legalább egyszer jót is Jonathanról? Ez nem kerüli el a
figyelmét. Szerencsétlenül néz rám.
Ne haragudj, azt hiszem, úgy prédikálok itt a felemelt mutatóujjammal,
mintha a tulajdon anyukám lennék! De azt tudtad, hogy Hunternek,
Vadásznak nevezik? – hajol előre. – Annyira sikeres, mindig megkapja,
amit akar. És szükség esetén veled is ezt fogja tenni, Grace. Csak az a
kérdés, hogy akkor mi lesz. Ugyanis, ahogy elnézlek, téged nem futó
kalandokra teremtettek. Ha érdeklődsz egy férfi iránt, akkor az az
érdeklődés komoly. De nem tudom, hogy férne ez össze Jonathan
Huntingtonnal. Mindenkit megkérdezhetsz: soha nem volt még komoly
kapcsolata, és rohadt sok női szívet összetört már. Én pedig egyszerűen nem
hiszem el, hogy valami varázsütésre egyszer csak megváltozik.
 Annie szavai még akkor is ott visszhangzanak a fejemben, amikor már a
szobámban vagyok, és tökéletessé teszik a belsőmben uralkodó zűrzavart.
Ugyanis igaza van. Én is pontosan ilyennek ismertem meg Jonathant:
pontosan tudja, mi kell neki. Nem az a fickó, aki képes lenne
kompromisszumokra.
De akkor meg hogy jövök én a képbe? Miért vett maga mellé, ha nincs
rám szüksége – mert a segítségére nem vagyok, az biztos, inkább a terhére,
nem is kellene áltatnom magamat.
Vajon azért tette, mert megtetszettem neki? Vagy mert megkedvelt?
De akkor miért hangsúlyozta olyan gyakran, hogy szigorúan
különválasztja a munkát a magánélettől? És vajon miért nem csábított el
már sokkal korábban?
Ennek az egésznek semmi értelme, igencsak tanácstalan vagyok.
Felhívom a húgomat, neki legalább elmesélhetem, mi történt. Egyszerűen
muszáj valakivel megosztanom, még akkor is, ha be kell vallanom, milyen
szokatlan volt ez az első alkalom. Vagyis, hogy nem volt éppen romantikus.
Hope azonban egyáltalán nincs megdöbbenve, inkább elragadtatással
visong.
– Tényleg azt tetted? Jonathan Huntingtonnal?! – sikít a telefonba. – Hú,
Gracie, ezt azért nem feltételeztem volna rólad.
És milyen volt?
Nevetnem kell, annyira meglep a reagálása. Erre nem számítottam.
– Más volt, mint gondoltam – mondom, és nagy levegőt veszek.
– De azért… elég jó volt.
Ez az év kicsinyítése.
Persze azonnal minden részletről hallani akar, aztán, amikor akadozva
elmesélem, észreveszem, milyen fura is, hogy ezt a sok meghökkentő
dolgot én mind megtettem. Hope-ot azonban egyre inkább elragadtatásba
kergeti a beszámolóm.
– Juj, a konyhában? Tényleg? – vihog. – Pedig mekkora nagy ívben
kerülsz mindent, aminek csak távolról is köze van a főzéshez…
A családom mindig remekül szórakozott azon, hogy milyen ügyetlen
vagyok mindenféle ételkészítésben.
– Végre meg tudsz említeni egy olyan konyhai tevékenységet, amelyet
kielégítőnek találtál….
Kitör belőle a nevetés, és én sem tudom már megőrizni a
komolyságomat. Nevetünk, hogy a könnyünk csorog.
 – Légy szíves, vegyél komolyan! – szidom le, amikor levegőhöz jutok.
– Bocsánat – köszörüli a torkát Hope, és megpróbálja visszanyerni a
komolyságát, nagy nehezen, és több-kevesebb sikerrel. – Képzeld, anya épp
tegnap este kérdezte, hogy vajon akad-e már végre valami férfi az
életedben… Ez biztos olyan anyai ösztön lehet.
Önkéntelenül megcsóválom a fejemet.
– Ezt azért nem hinném.
Szeretem az anyámat, de elég hűvös közöttünk a viszony, talán mert
sohasem tudtam megbocsátani neki azt, ahogy apa elköltözése után
viselkedett. Annyira belemerült a saját bánatába, hogy alig volt ideje a
hatéves kislánya lelkére, aki pedig az apját vesztette el. És a további évek
alatt ez nem sokat változott. Legszívesebben önmagammal beszélem meg a
dolgaimat. És ha valami igazan bánt, akkor ott van Hope, esetleg Rose
nagyi, de anyához sohasem fordulnék.
Dehogynem, azt mondta, reméli, hogy lassan találsz valakit, akibe
beleszeretsz, mert úgy gondolja, itt az ideje. – Hope egy pillanatra elhallgat.
– Ez történt, Gracie? – most komoly a hangja. – Szerelmes vagy belé?
Nyelek egyet, annyira váratlanul ér a kérdés, egyszerre a torkomig
feldobog a szívem.
– Igen – suttogom, és végre magamnak is beismerem ezt a zavaró tényt.
Beleszerettem Jonathan Huntingtonba, valószínűleg már akkor, amikor
megpillantottam a repülőtéren.
Menthetetlenül. Ez pedig… egyáltalán nem jó.
– És ő? Mit gondolsz, ő is szerelmes beléd?
– Nem tudom – válaszolom kitérően, és nagyon szeretném, ha többet
tudnék a férfiakról. És többet Jonathanról.
Hope felsóhajt, de a hangjában érzem a mosolyt, amikor megszólal:
– Gracie, ez annyira jellemző rád! Először szinte ezer évig a közeledbe
sem engedsz senkit, aztán beleesel egy ilyen piszkosul gazdag angolba,
akinél épp csak látogatóban vagy. Ha veled történik valami, annak mindig
különlegesnek kell lennie!
Elgyengül a térdem arra a gondolatra, hogy csak átmenetileg vagyok itt,
és hogy Jonathan még mindig bármelyik pillanatban elküldhet. Jó, hogy
ülök.
– Hát mit tegyek, Hope?
Hallom, amint a húgom felnevet.
 – Attól tartok, semmit sem tehetsz. Ha egyszer szerelmes vagy, akkor
szerelmes vagy. Engedd, hogy csak megtörténjenek a dolgok, én is úgy
szoktam.
Fancsali mosolyra húzódik a szám. Na persze, Hope ezt mindig” így
csinálja, neki bejön ez a megoldás. Ő aztán nem agyal a kapcsolatain,
belemegy… ma ebbe zúg bele, holnap egy másikkal vigasztalódik, ha
éppen nem működött az előző kapcsolat. Számomra azonban minden
egészen új. Én még sohasem voltam szerelmes, vagy legalábbis így soha.
És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy könnyen túljutok azon, ha
Jonathan egyszer összetöri a szívemet.
– Annie-nak elmesélted már? – kíváncsiskodik Hope, én meg azt felelem,
hogy nem. – Akkor mindenképpen avasd be, Gracie. Elvégre ő igazán
ismeri ezt a Jonathant, és azt mondtad: hogy egész jól összebarátkoztatok.
Biztos adhat neked valami jó tanácsot, mit is tegyél most.
Elfintorodom, nagyon is tudom, milyen tanácsot adna nekem Annie.
Hogy milyen kilátástalan egy Jonathan Huntingtonba beleszeretni – és ezt
még egyszer már nem szeretném Annie-tól meghallgatni.
– Ígérd meg, hogy beszélsz vele, jó, Gracie? Különben aggódni fogok
miattad! Nagy szükséged van most egy bizalmas barátnőre!
– Bár itt lennél! – suttogom, és érzem, amint a szemem megtelik könnyel.
Egyszeriben szörnyen egyedül vagyok.
– Én is szeretném – mondja rá Hope. – De egyvalamit megmondok: ha az
a fickó rossz lesz hozzád, azonnal odamegyek, és elhozlak onnan – jelenti
ki ünnepélyesen, és most meg nevetnem kell, mert elképzelem, amint a
kishúgom beront Jonathan irodájába.
Miután elbúcsúzunk, lefekszem az ágyamba, és bámulom a mennyezetet,
próbálok gondolkodni azon, hogy ez az egész mit is jelent nekem.
Megtörtént életem első szexuális élménye, és döbbenetesen jó volt.
Lélegzetelállító. Akárcsak az a férfi, akivel átéltem, és aki napok óta
meghatározó módon uralkodik a gondolataimon és az érzelmeimen. Akibe
beleszerettem, pedig megfogadtam, hogy nem teszem. Mert annyira
elérhetetlen számomra. Túlságosan tapasztalt. Túlságosan gazdag,
túlságosan angol, túlságosan… minden.
Mélyet sóhajtok.
Úgy tűnik, most tényleg nagy bajba kerültem.
17.

– Most nem mehet be – ezzel fogad Catherine Shepard hétfő reggel,

amikor kilépek a liftből, és Jonathan irodája felé igyekszem. – Mr.
Huntington tárgyal.
Megtorpanok, s a gyomromban lévő izgatott bizsergés azonnal eltűnik, és
átadja helyét a jeges rémületnek – erre nem számítottam. Jonathan ezek
szerint mégiscsak úgy döntött, hogy befejezettnek minősíti a gyakorlatomat,
és kihajít?
– Kivel tárgyal? – érdeklődöm, és igyekszem leplezni, mennyire
összezavar, hogy ez a hűvös, fekete hajú nő egyszerűen nem ereszt oda
hozzá.
Catherine Shepard arcán a kíváncsiság megvetéssel párosul, mintha
hirtelen olyasvalakivé alakultam volna, akit szemügyre kell ugyan vennie,
de akit nem becsül semmire. Tekintetétől még feszültebb leszek.
– Mr. Nagakóval – közli szűkszavúan.
Már megint ez a homályos japán pofa, gondolom magamban, és most
először gondolkodom el rajta, milyen viszonyban is állhat Jonathannal, és
hogyan lehetséges, hogy Jonathan folyékonyan beszél japánul, annak
ellenére, hogy a cégének szinte semmiféle japán kapcsolata nincs – kivéve a
Nagako Enterprisest. Erről meg rögtön az jut eszembe, milyen keveset
tudok Jonathanról és a múltjáról.
Mivel nem marad más hátra, mint a várakozás, indulok a saját irodámba,
amely szomszédos Jonathanéval. Ám Catherine Shepard megint csak
megállít.
– Ma oda se mehet be.
Mérgesen szorul ökölbe a kezem. Szórakozik velem?
– És miért nem?
Ez a kérdezősködés szemlátomást nem tetszik a hűvös eleganciájú
Chaterine-nek. De azért válaszol rá.
– Mr. Norton ma hallgat meg pályázókat, és írásos feladatokat is kiosztott
nekik, ezért szüksége van egy szobára. És a legegyszerűbb, ha abba az
irodába ülteti be őket. – Édeskésen mosolyog. – Talán a legjobb lenne, ha
ott elöl foglalna addig helyet.
 A lift mellett álló két fekete látogatói székre mutat. Ennél világosabban
igazán nem tudta volna értésemre adni, hogy semmi szükség nincs rám
idefenn a főnöki szinten, és bár védekezem, azért kellemetlenül érzem
magam. Hát persze, bármelyik pillanatban kiköltöztethetnek az irodámból,
ha szükség van a helyre. Elvégre én semmi fontosat nem csinálok ott. Az én
hiányom senkinek sem tűnik fel. Pótolható vagyok.
Megkövült arccal vonulok a székekhez, leroskadok az egyikre,
amelyikről jól láthatom Jonathan irodájának ajtaját. Catherine Shepard
közben megint a számítógépén tevékenykedik, egy hipermodern,
szupervékony laptopon, amely mind az iroda berendezéséhez, mind őhozzá
tökéletesen illik.
Egyszerre fázni kezdek, bizonytalanul ráncigálom a fekete átkötős ruhát.
Muszáj volt felvennem, de most egy kicsit már bánom, Annie-nak volt
igaza – tulajdonképpen túlságosan szexi ez a ruha, és Jonathan azonnal
tudni fogja, miért is viselem.
De vajon hogyan reagál rá?
Talán csak ürügy a beszélgetés a pályázókkal? Talán Jonathan maga
rendelkezett úgy, hogy itt várjak, mert meg akarja mutatni, hol a helyem?
Valószínűleg félbe is szakítja most a gyakorlatot, és hazaküld. Mindent
tönkretettem azzal, hogy lefeküdtem vele?
A gyomrom kellemetlenül összehúzódik, mialatt ott ülök és várok.
Jonathan ajtaja zárva marad, de a másik ajtón kilép Alexander Norton. Átad
Catherine Shepardnek néhány iratot, aztán, amint észrevesz a fotelben,
azonnal odajön hozzám.
Mosolyog, de valahogy az az érzésem, hogy ő is más szemmel néz rám,
mint az elmúlt héten. Valami újfajta érdeklődéssel.
Eszembe jut, hogy milyen közel is állnak egymáshoz Jonathannal. Talán
Jonathan elmesélte neki?
– Grace, remélem, nem haragszik meg rám, amiért ma kivételesen
használom az irodáját – mondja. – Már csak néhány óra, és mihelyst készen
vagyok, természetesen azonnal visszajöhet.
Rámosolygok.
– Hát persze. Nem gond – mondom, és megkönnyebbülök, hogy ezek
szerint legalább a meghallgatásos történet igaz.
Alexander éppen belekezdene valamibe, de ekkor kinyílik az iroda ajtaja,
és Yuuto Nagako kilép, szorosan a nyomában Jonathannal. A szívem
azonnal a torkomba szökik. De Jonathan észre sem vesz, csak Yuutóval
törődik. Nagyon bosszúsnak tűnnek, és a testtartásukon is látszik, hogy épp
veszekedtek.
Yuuto japánul mond valamit, Jonathan egy kurta mondattal válaszol,
persze azt sem értem. Nagyon nagy önuralmat árulnak el, nem is kiabálnak,
de érezhető közöttük a feszültség. Aztán egyszerre pillantják meg
Alexandert, majd engem a fotelben, és úgy merednek rám, mintha én lettem
volna az oka az összekülönbözésüknek.
Yuuto még odavet valamit Jonathannak, aztán hirtelen elfordul, a nyitott
ajtajú lifthez siet, amely azonnal bezárul mögötte. Elkapom még egy
pillantását – valahogy furán izzik, pedig az arckifejezése hűvös –, aztán
eltűnik.
– Hát ez meg mi volt? – kérdezi Alexander. – Minden rendben?
Jonathan önkéntelenül legyint, nyilván nem akar beszélni róla. Alexander
észreveszi, témát vált.
– Ma reggel beszéltem Sarah-val – mondja, és arcán mosoly jelenik meg.
– Azt mondja, mégiscsak a korábbi géppel jön.
Ó, gondolom, tehát Jonathan húga hazatér Rómából.
– De én most nem tudok elébe menni a repülőtérre – mondja
Jonathan láthatóan bosszúsan. Nyilván meglepte a tervek megváltozása.
– Még megbeszéléseim lesznek. És kettőnknek is volna beszélnivalója.
– Nem kell érte menned, azt üzente. Apád kimegy eléje – mondja
Alexander.
Jonathan elfintorodik. Ez, úgy látom, egyáltalán nincs ínyére.
– De én akartam elhozni – mondja.
Alexander vállat von.
– Meg én is – feleli. – De azt mondta, hogy majd jelentkezik, és
találkozik velünk később.
– Velünk? – nevet fel Jonathan, és amióta az ajtóban megjelent, most
látom először igazán derűsnek. – És te mióta vagy hivatalos arra az
alkalomra, amikor a kishúgommal találkozom? És tulajdonképpen
hogyhogy nem nekem mondta el mindezt?
Alexander vigyorog.
– Felhívtam. Sietett, mert el akarta érni a gépet, ezért kért meg, hogy
adjam át neked. És ott leszek a találkozáskor, akár tetszik, akár nem – fejezi
be, aztán visszamegy az irodába, de előtte még kedvesen rám mosolyog.
– Reménytelen eset vagy! – kiáltja még utána Jonathan, aztán
visszafordul felém. Amikor a tekintete rám siklik, elhal a mosolya. Mond
valamit Catherine Shepardnek, de a szívem hangos dübörgésétől nem
hallom, mit. Valami utasítás lehetett, mivel a titkárnő feláll, és elindul a lift
felé, de előtte még egyszer lenézően végigmustrál.
De nincs időm ezen a fejem törni, mert Jonathan teljes figyelme máris
rám irányul.
– Grace! – Ez afféle Jonathanos felszólítás.
Nem kérés, hanem parancs, hogy menjek, és én reszkető lábbal megyek.
Ott marad az ajtónyílásban, és néz, miközben közeledem felé. Látom, amint
a tekintete megáll a frissen vágott frizurámon, aztán továbbcsúszik a
dekoltázsomra, és egy hosszú pillanatig elidőz a mellemnél. Lélegzetem
elakad, a mellbimbóm felmered, megemeli a vékony anyagot. Amikor újra
felemeli a fejét, és a szemembe néz, érzem, amint a pír elönti a nyakamat,
majd felkúszik az arcomra is – de ez nem a zavar pírja.
A kezem remeg, amikor végre előtte állok. Ökölbe szorítom, körmömet
pedig a tenyerembe vájom, nehogy kísértésbe essek, és hozzá nyúljak.
Pedig szívesen megtenném. Egyszerűen így hat rám.
Jonathan oldalvást lép, és beenged az irodájába, majd becsukja az ajtót.
De nem megy azonnal az íróasztalához, ahogy gondoltam, hanem állva
marad, összefonja a karját a mellkasán, és úgy néz, hogy attól még inkább
melegem lesz.
Ma sötétszürke inget visel, alatta kirajzolódnak az izmok, és a homlokába
hulló haj a szokatlan szürkével kontrasztot alkotva még feketébbnek látszik,
mint egyébként. De ami a tekintetemet szinte delejesen vonzza, az a szeme,
amelyben most valami fellobban – és ezt a valamit értem: a vágy az.
Lélegezz, Grace, intem magam, és meredten bámulom őt, mert nem
tehetek egyebet. Az agyam mintha csak erre várt volna, s elkezdi levetíteni
nekem az együtt töltött reggel minden képkockáját – a konyhaiakat és az
ágybelieket is. A feszültség, amely létrejött közöttünk, egyre erősödik, és
egy pillanatig igazán nem tudom, mitévő legyek.
– Más a hajad. – A hangjában mintha meglepetés csendülne.
Bizonytalanul csippentem meg a hajam végét:
– Igen, fodrásznál voltam…
– Jól áll – mondja, és egyszerre megkönnyebbülök, még rá is mosolygok.
Mit is mondott Hope? Engedd, hogy csak megtörténjenek a dolgok. Bár
én is olyan laza lennék, mint ő! De sajnos nem vagyok laza, mert már
túlságosan belegabalyodtam ebbe a históriába. És még soha,
megközelítőleg sem éreztem egyetlen férfi iránt sem azt, amit Jonathan vált
ki belőlem. És soha az életben nem voltam még ennyire bizonytalan abban,
hogyan is kellene viselkednem. Legszívesebben a nyakába ugranék és
összecsókolnám, de biztos vagyok abban, hogy jobb, ha ezt nem teszem
meg. Más viszont egyszerűen nem jut eszembe.
Egy dolgot tudok biztosan: ha most mégiscsak hazaküld, akkor egy fél
életen át csak a sebeimet fogom nyalogatni.
Hirtelen komolyan félni kezdek, hogy tényleg pontosan ezt akarja
közölni velem: elküld, és félbeszakítja a gyakorlatomat. Kétségbeesetten
keresek valamit, amivel megtörhetem a közöttünk feszülő csendet… és
eszembe jut az imént hallottakból valami.
– Hát akkor… ma hazaérkezik Rómából a húgod?
Mintha meglepné a kérdés.
– Igen – bólint. – Ezért nem terveztem ma délutánra egyetlen
megbeszélést sem. Erre most kiderül, hogy az apám fogja elhozni őt a
repülőtérről, mert Sarah mégiscsak korábban érkezik.
Látszik, mennyire bosszantja ez.
– De hiszen együtt is kimehettek eléje – szólalok meg, de azonnal meg is
bánom, mert keserű pillantást vet rám. Tehát ez nem fog menni. Eszembe
jut Alexander mondata, hogy
Jonathanból mindig szélsőségesen ellenséges reakciót vált ki, ha az apját
emlegetik És megint csak elgondolkodom, hogy vajon miért van ez így – és
hogy vajon valaha lesz-e módom megtudni.
Megrántja a vállát, mintha így kéne mozdulásra bírnia a testét. Nagy
léptekkel méri végig a helyiséget, az íróasztalhoz megy. Megyek utána, és
útközben leteszem a táskámat a kanapé előtti dohányzóasztalra: mára
minden bizonnyal újból ez lesz a helyem. De amikor odaérünk az
íróasztalához, Jonathan nem ül le, hanem nekem mutatja a helyét, hogy oda
üljek.
Amikor félénken beleereszkedek a nagy székbe, egy nagy halom iratra
teszi a kezét.
– Ezek a hackney-i projekt tervei – mondja. – Azt szeretném, ha
készítenél egy új költségvetést, hogy tudjuk, milyen mértékű a
büdzsétúllépés. Diagramos összefoglalót is kérek, valamint prognosztikus
értékelést. – Elhallgat, felemeli a szemöldökét. – Mit gondolsz,
megbirkózol vele?
Bólintok, és egy pillanatra a szavam is eláll. Egészen eddig csak
kísérgethettem a megbeszélésekre, a számat sem volt szabad kinyitnom.
Néha megírtam egy-egy jegyzőkönyvet, és persze utólag, amikor magunkra
maradtunk, meg is beszéltük a projektet. De igazából sohasem válhattam
aktívvá, és persze logikus, hogy ez a következő lépés, az a lehetőség,
amelyre egész eddig vártam. Csak éppen azt nem tudom, hogy miért éppen
most jött el az ideje. Talán azért, mert közel kerültünk egymáshoz, és többet
vár el tőlem? Vagy épp azért ad elfoglaltságot, mert nem tudja, mit is
kezdjen velem?
Na, mindegy, a lényeg, hogy ezt a lehetőséget – hogy bebizonyíthassam
neki, szakmailag sem vagyok akárki – nem hagyom elillanni. Bólintok.
– Hát persze, hogy megbirkózom – felelem.
– Helyes. Itt megcsinálhatod – mondja. Fölém hajol, hogy a laptopján
megnyisson egy táblázatkezelő programot, és megcsap az aftershave-je
illata, amitől jelentősen felgyorsul a szívverésem. De azonnal el is húzódik,
s az ajtóhoz megy. – Benézek Alexhez – mondja. – Mindjárt jövök.
Nézek utána egy darabig, de aztán a számokra fordul a figyelmem, és
mivel már elég alaposan megismertem ezt a hackney-i projektet, nem is tart
túl soká, amíg minden fontos adatot megtalálok. Elkezdem a diagramok
felrakását, de nehezen megy az összpontosítás, és több időt vesz igénybe,
mint amennyire számítottam. De úgy tűnik, Jonathan beszélgetése
elhúzódik, én pedig végül mégiscsak elkészülök, mire több mint egy óra
elteltével visszatér.
Megint fölém hajolva vizsgálgatja a monitoron megjelenített eredményt.
Megint felgyorsul a szívdobogásom, mert a közelemben van.
– Jó munka – mondja. – Én is pontosan így gondoltam.
– Köszönöm.
Tekintetünk találkozik, egy pillanatra megáll a világ. Elmerülök ezekben
a csodás kék szemekben, látom bennük a sötét fröccsenéseket, amelyek
csak ilyen közelről vehetők észre, és azon gondolkodom, miért is kell
mindennek olyan bonyolultnak lennie. Ha rajtam múlna, bizony egészen
egyszerű lenne.
– Ne nézz így rám, Grace – mondja Jonathan. A hangja sötéten cseng,
figyelmeztetőn. – Jobb, ha inkább nem akarod azt, amit éppen akarsz.
– Honnan tudod, hogy mit akarok? – kérdezem meglepetten.
Szája szétnyílik, megmutatja azt a gyalázatosan elragadó, csorba fogát.
– Az arcodra van írva. De már megmondtam. Az kivétel volt, és nem
fogjuk megismételni.
 – Oké – nagy levegőt veszek, és rámeredek. Nem tudom, mit mondhatnék
erre. Könyörögni azért nem szeretnék, főképp, ha értelme sincs. De nem
tagadhatom, igaz az, amit feltételez rólam. Mert valóban, semmit sem
kívánok annyira, csak hogy még egyszer kivételt tegyen. Legalább még
egyetlenegyszer! – És ha mégis akarom?
– Grace, te aztán… – ellöki magát az íróasztaltól, és úgy kerüli meg,
mintha sürgősen távolságot akarna teremteni közöttünk. Az asztal túlsó
feléről méreget. Tekintetében düh, meg valami tehetetlenség, amitől
meghatódom. Most először látom bizonytalannak a nagy Jonathan
Huntingtont. Aztán sóhajt egyet, de az inkább nyögésnek hallatszik, és
megrázza a fejét. – Nem ez volt a tervben – mondja, inkább csak magának,
de én felkapom a fejem.
– Tervben? – Ez meg miről beszél?
Ökölbe szorítja a kezét, és olyan hosszasan hallgat, hogy mármár azt
gondolom, nem is fog válaszolni. És amikor megteszi, a szemébe valami
újfajta keménység költözik.
– Már több kivételt is tettem veled, Grace, és nem kellett volna. Kezdettől
fogva hiba volt. De… egyszerűen nem számítottam arra, hogy hatással
leszel rám.
A szívem gyorsan ver, izgulok és felizgultam.
– Én sem… – lehelem. – Mármint… én se gondoltam, hogy ilyen hatással
leszel rám.
Felnevet, de ez örömtelen nevetés.
– Grace, ne azt mondogasd nekem, hogy milyen hatást tettem rád, hanem
inkább használd ki a lehetőséget, és menj el. – Mintha a fogát csikorgatná. –
Menj vissza a beruházási osztályra, Annie Frenchhez, csináld végig ott a
gyakorlatodat, ahogy eleve kellett volna, és tartsd meg a céget jó
emlékezetedben, ha visszatérsz Chicagóba.
Szavai megsebeznek. Csak nem mondta komolyan? Vagy mégis? Ijedten
pillantok fel.
– Mert ha itt maradsz, és továbbra is így nézel rám – folytatja, és a
tekintete fellobog, felizzik –, akkor megkapod, amit akarsz. De akkor
tényleg tisztában kell lenned azzal, hogy mibe mész bele.
Vadul kalapáló szívvel, feltámadó reménnyel állom a tekintetét.
– Miért, mibe megyek bele?
– Abba a ténybe, hogy ez akkor is csak egy kaland lesz, semmi több. És
már ez is engedmény. Nem vagyok a tiéd, és nem várom el, hogy te az
enyém légy. Csak szex lesz. Sok szex. Egészen addig, amíg mindketten
élvezzük. – Átható tekintettel néz rám. – Grace, én nem vagyok mesebeli
herceg, és velem nincs olyan, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”.
Ha ilyesmire számítasz, akkor csak sebeket szerzel… de én erre nem tudok
tekintettel lenni.
– Miért gondolod, hogy én azt szeretném?
Visszajön, és az íróasztal fölé hajol, majd rátámaszkodik. Arcunk
egészen közel van egymáshoz.
– Azért, mert fiatal vagy és tapasztalatlan. Mert csak nézel rám azzal a
nagy zöld szemeddel, és megbízol abban, hogy minden olyan, amilyennek
te látni szeretnéd. – Megereszt egy félmosolyt, és kifújja a levegőt. Most
még határozottabban sóhajnak tetszik. – És valószínűleg éppen ez lehet az
oka annak, hogy olyan nehezen tudok ellenállni neked.
Belélegzem pompás, férfias, már megszokott illatát, és szinte
megmámorít, hogy nekem, a kis senki Grace Lawsonnak akkora hatalma
van a hihetetlenül jóvágású Jonathan Huntington fölött, hogy az még arra is
készén állna, hogy a saját szabályait megszegje miattam. Hogy még egyszer
megszegje okét. Esetleg… gyakran megszegje. Alsó izmaim már csak a
gondolatra is várakozóan összerándulnak.
És milyen igaza van, gondolom, miközben le nem veszem róla a
tekintetemet. Fiatal vagyok és tapasztalatlan – és őrülten beleszerettem. És
bizony többet akarok tőle, mint csak szexet. Őt akarom… meg akarom
ismerni, mindent tudni akarok róla. Meg akarom tudni, hogy ez a
nagyszerű, karizmatikus, néha őrületesen arrogáns, de mindig őrületesen
vonzó férfi vajon miért nem enged senkit a közelébe. És nem, egyáltalán
nem akarom, hogy ennek kitudakolására ne legyen több alkalmam.
Ezért boldogan rámosolygok, még ha a szívem izgatottan és egy kicsit
ijedten verdes is.
– Hat akkor ne erőltesd. Ne állj ellen.
Kutatóan rám néz, mintha keresne valamit a szememben. Aztán felsóhajt,
és nem tudom, hogy elgyötörten vagy megkönnyebbülten.
– Hát legyen. Akkor a mai naptól kezdve kicsit kibővítjük a gyakorlatod
tevékenységi köreit – mondja, és várakozó borzongás fut végig rajtam.
Megnyomja a hangosbeszélő gombját. – Catherine, mondja le a
megbeszélést a részlegvezetőkkel. És az azt követőt is. Itt van még
elintéznivalóm.
 Míg ezeket mondja, végig engem néz, nekem pedig szinte eláll a
lélegzetem, amikor rájövök, hogy komolyan gondolta Megint szexelni
fogunk. Méghozzá rögtön.
Még mielőtt bármit is mondhatnék, Jonathan megkerüli az íróasztalt, és
megfogja a kezemet. Felhúz és hátrafelé irányít, egészen amíg hátammal a
hideg üvegfalnak nem ütközöm. Felemelt karral szorít a falnak, amíg
magamtól meg nem állok így. Aztán végigsimogatja a testemet.
– Még nagyon is sok elintéznivalóm van itt – suttogja, és sokat ígérő fény
szikrázik a szemében.
18.

– Jonathan – suttogom elfulladva, amikor előrehajol, és ajka a nyakamat

éri, majd nyelve hegye forró nyomot szánt a bőrömön végig, le a
kulcscsontomig, miközben keze a mellemen pihen. – Jonathan, nem
csinálhatjuk itt. A titkárnőd bármelyik pillanatban beléphet.
– Akarod, vagy nem, Grace? – kérdezi, és tovább csókolja a nyakamat,
markolja a mellemet. Annyira kellemes mindkét érintés, hogy ott maradok
felemelt karral az üvegfal előtt, és nem védekezem.
– Akarom – lehelem. – De tényleg itt csináljuk? Nem… szokatlan ez egy
kicsit?
Felemelt fejjel nevet.
– Nem szokatlanabb egy konyhaasztalnál vagy egy munkalapnál. – A
hangja elsötétül a vágytól, szinte simogató. – Ráadásul, amióta ebben a
ruhában megláttalak, csak ezen jár az eszem. Sőt néha-néha már máskor is
megfordult a fejemben.
– Igazán? Mikor? – Behunyom a szemem, amint a keze továbbcsusszan
rajtam, és feltolja a ruha alját, ujját pedig beakasztja a bugyimba. Olyan
izgató érzés, ahogy itt állok kiszolgáltatva, hogy érzem, amint
megnedvesedek.
– Amikor flörtölgetni próbáltál velem, és elterelted a figyelmemet a
munkáról – lehúzza a bugyit, leguggol előttem, és leveszi a lábamról is.
Ugyanazzal a mozdulattal a magassarkút is leveszi rólam, és mindent
lezserül félrehajít. Nekem csak annyi marad, hogy elakadó lélegzettel
nézzem, és jóleső borzongás futkorásszon rajtam. Ez komolyan gondolja.
Ez megteszi. Most.
Itt.
– Nem is tereltem el a figyelmedet – mondom reszkető hangon. – Nem is
figyeltél rám.
– Ha figyeltem volna, már sokkal korábban itt álltál volna – mondja.
Fölfelé simít végig a lábamon, közben felegyenesedik, és elakad a
lélegzetem, amint csupasz vénuszdombomon állapodik meg a keze.
Engedem, hogy célirányosan végigsimítson rajta, és a nedves résbe hatoljon
az ujjával.
 – Kész vagy befogadni – mormolja elégedetten. – Helyes.
Megijeszt, de ugyanakkor fel is izgat, hogy ilyen jól látható helyen állunk
Catherine Shepard akkor is simán bejött az irodába, amikor a legelső nap itt
voltam, épp csak kopogott egy kurtát. Ezért aztán sokkal szívesebben
lennék valahol másutt. Például a szomszédos hálószobában. De ha őszinte
akarok lenni, bevallom, hogy a veszély legalább annyira elragadó, és
nagyon felizgat, ha arra gondolok, hogy itt akár meg is lephetnek bennünket
szex közben.
Ráadásul amúgy sem tehetek semmit, hogy leállítsam Jonathant: viasz
vagyok a kezében. Két ujjával mélyen belém hatol, számat pedig
vágyakozó csókkal zárja le. Hüvelykujjával gyorsan megtalálja érzékeny
gyöngyszememet, lassú köröket ír köréje. Ettől az érintéstől minden erő
kiszáll belőlem, belé kell kapaszkodnom, hogy el ne essek. Amikor
felnyögök, elveszi a száját az enyémről.
– Ráéreztél az ízére, Grace? – Nevet. – Megtetszett az elképzelés, hogy itt
kufircolunk az ablak előtt?
Levegőt sem kapok, amikor ujjaival ütemesen elkezd döfölni.
– Nos, két módja van a dolognak – közli nyersen. – Az egyik, hogy
felemellek, és ráültetlek a farkamra. Akkor átkarolsz a lábaddal, én pedig
egyre gyorsabban mozgok benned, míg el nem mész. – Ujjával illusztrálja,
mit is tenne a péniszével, én pedig felnyögök. – Vagy pedig megfordítalak.
– Visszahúzza az ujját, és már fordít is meg, én pedig rémülten felsikítok,
amikor kezemmel az üveghez kell támaszkodnom, és az az érzésem támad,
hogy lezuhanok. Most csak az üveg tart meg, és Jonathan keze, amellyel
átfogja a csípőmet, míg a másik kezével felhajtja a szoknyámat, megint
belém hatol, és egyenletes ritmusban folytatja a mozgást. Őrült jó érzés. Az
egész testem bizsereg, és máris érzem, amint a belső izmaim
összehúzódnak, anélkül hogy uralkodni tudnék rajtuk.
Mélyen alattam autókat és embereket látok az épület előtti járdán, és
persze a szomszédos irodaházakban is dolgoznak, bár ezek egyike sem
olyan magas, mint a Huntington Ventures épülete. De az az elképzelés,
hogy talán ennek ellenére is megláthatnak bennünket ebben a nagyon is
egyértelmű pozícióban, felkorbácsolja izgalmamat, és nedvem Jonathan
kezére ömlik.
– Nos, akkor hátulról keféllek meg, és odakint az emberek láthatják,
amint a melled minden lökésre az üveghez nyomódik, az arcod pedig
eltorzul a kéjtől, amikor eléred a csúcspontot, és megérzed, hogy utána én is
elmegyek benned.
Szavai úgy hatnak rám, mint a drog: szétterjednek a testemben, és ködbe
borítják az agyamat. Felnyüszítek, és az ujjaira tolom magam, amelyek
egyre tovább ingerelnek.
– Felizgulsz ettől, Grace? – kérdezi, és határozottan megnyomja
megduzzadt gyöngyszememet. A kéj újabb hulláma csap át felettem.
– Igen – suttogom szinte magamon kívül, és csak későn érzékelem, hogy
kopognak. Jonathan azonban azonnal reagál.
Kirántja belőlem az ujjait, lesimítja a ruhámat, és megfordít, így
döbbenten és imbolyogva szemben állok vele. Többre nem jut idő,
Catherine Shepard megjelenik az ajtóban, belát az irodába.
– Bocsánat – rebegi, és határozottan ijedtnek látszik.
Elég hülyének kell lennie, ha nem vette észre, hogy Jonathannal valami
olyasmit műveltünk, aminek nem sok köze van a mérlegkészítéshez és az
üzleti beszámolókhoz. Mert ugyan már egyáltalán nem ér hozzám
semmiféle intim helyen – igazán csodálatra méltó reflexei vannak –, de
azért még túl közel állunk egymáshoz, meg túl messze az íróasztaltól vagy
bármiféle irattól.
Ráadásul a bugyim és a cipőm itt hever előttünk a padlón, bár ezt ő
onnan szerencsére nem láthatja, mert előtte áll az íróasztal. Amit azonban
nagyon is láthat, az a szégyentől és a kishíjánorgazmustól felhevült arcom.
Catherine megrökönyödött arckifejezése azonban szinte már megérte az
egész kínos helyzetet.
– Nem akartam zavarni – a hangja rekedt, valahogy mintha sokkot kapott
volna. Mintha bármi egyébre számított volna, csak arra nem, hogy ilyen
egyértelmű helyzetben talál bennünket. – Ez jött épp az imént – és egy
borítékot nyújt Jonathan felé.
Jonathan kővé dermedt arccal néz hátra a válla fölött.
– Majd később megnézem – mondja, és a hangjából egyértelműen
kihallható, hogy Catherine Shepard betoppanását zavarónak minősíti. Ő
aztán ért ehhez. A puszta hanghordozásával le tudja teremteni az embert.
A titkárnője pedig eléggé ismeri ahhoz, hogy értsen a szóból.
– Természetesen – mondja, sarkon fordul, kimegy, és becsukja az ajtót
maga mögött.
Egy pillanatra megkövülten állunk, de aztán hirtelen vihognom kell,
annyira abszurdnak érzem a helyzetet.
 – Látod, én megmondtam, hogy bejöhet valaki – cukkolom Jonathant. –
Majdnem lebuktunk.
Jonathan visszafordul hozzám, aztán fölszedi a padlóról a bugyimat és a
cipőmet. Homlokát ráncolja: ő nyilván nem találja olyan mókásnak a
helyzetet.
Szabad kezével majdnem durván fogja át a karomat, és behúz az iroda
melletti hálószobába. Kulcsra zárja az ajtót, aztán ledobja a holmimat, háttal
az ágyhoz vezet és rálök, ő maga pedig megáll előtte. Tulajdonképpen
félhetnék is attól az elszánt kifejezéstől, ami az arcára ült. Ehelyett inkább
felizgulok tőle. Felemelkedem a felsőtestemmel, tudom, hogy ebben a
helyzetben elég mélyen belátni a dekoltázsomba, de éppen ezt akarom.
Akkor most nem az ablakban csináljuk? – kérdezem sajnálkozva.
– Dehogynem – feleli. – Mindenhol csináljuk, ahol csak akarjuk. Akár az
ablak előtt is. De csak akkor, ha nem zavarnak meg közben.
– Én azt hittem, erről szól az egész.
Felemeli a szemöldökét.
– Miről? Hogy a titkárnőm rajtakapjon? Na nem. Csak éppen... nem
gondoltam végig eléggé.
Nem úgy zajlott a történet, ahogyan azt Jonathan Huntington elképzelte,
és ez bizony nincs az ínyére. Ettől megint elkuncogom magam.
Valószínűleg egyszerűen a fejembe szállt az izgalom meg az a tény, hogy
bugyi nélkül fekszem az ágyán.
– Volt már, hogy rajtakapott? – kérdezem kíváncsian.
– Grace, te nem figyelsz rám? Nem szexelek olyan nőkkel, akikkel
dolgozom, sem az irodában, sem otthon. Nem teszem, mert tudom, hogyan
végződik. Könnyekkel és olyan követelésekkel, amelyeket nem akarok
teljesíteni. – Megcsóválja a fejét, mintha eszébe jutott volna valami. – És
amelyeket a te esetedben sem fogok teljesíteni, jusson eszedbe.
Komolyan néz rám, de én most nem ezen akarok gondolkodni. Inkább
azon, hogy akkor vajon hol és kivel teszi, ha az alkalmazottakat kizárhatjuk.
– De azért szexelsz, ugye? – A kérdés fölösleges, és ő viccesnek is találja,
legalábbis elmosolyodik.
– Persze.
– És hol?
A mosoly eltűnik, arca zárkózottabb lesz.
– Például kivételesen itt, veled – feleli.
 Nyelek egyet, mert világosan érzem, hogy kitér a válasz elől. Vajon
tényleg itt szokott szexelni, vagy abban a bizonyos klubban, amelyen már
annyit törtem a fejemet, és amelyről nem akar mesélni?
Most, hogy Jonathan végre hajlandó leereszkedni hozzám, ez a gondolat
rettenetesen ijesztő és izgalmas is. Annyira keveset tudok róla! Vajon mi
lehet az, amit ott keres és talál meg? És kivel?
Jonathanon látszik, hogy valami ötlete támadt. Sarkon fordul, és még
egyszer visszamegy az irodába. Amikor visszajön, egy csomag kotont tesz
az éjjeliszekrénykére. Aztán elkezdi kigombolni az ingét.
– Vetkőzz – parancsol rám. És még hozzáteszi: – Lassan.
Forró hidegrázásom támad, amint az ágyra térdelek. Egy pillanatra még
zavart érzek, de mélyet lélegzek, és megoldom a ruhám kötőjét, engedem,
hogy szétnyíljon. A fekete, csipkeszegélyes melltartón kívül nincs rajtam
semmi, hiszen Jonathan már lehúzta a bugyimat.
Fura érzés előtte vetkőzni, de nála odahaza különb dolgokat is műveltem.
Van benne valami izgatóan romlott, s ezzel olyan tulajdonságom kerül elő,
amelynek létezéséről eddig sejtelmem sem volt. Egyik vállamat előretolom,
leengedem rajta a ruhát egészen a könyökhajlatomig, ezt megismétlem a
másik oldalon, végül lerázom magamról, és az ágy mellé hajítom.
– Jó lesz így? – kérdem, mert megerősítésre van szükségem, hogy
folytassam.
Jonathan bólint.
– Folytasd – közben megáll a keze az inggombolás közben, és most
mozdulatlanul figyel, csak a szemében táncol az a veszedelmes tűz.
Izgatottságom fokozódik, lassan hátranyúlok, kikapcsolom a melltartó
pántját, és attól is megszabadulok. A bimbóim olyan keményen merednek
előre, hogy már szinte fájnak. Megremegek. Sejtelmem sincs, mit tervezhet
most velem, és ettől a végtelenségig fokozódik az izgatottságom.
Egy lépést tesz az ágy felé.
– Most engem vetkőztess le, Grace – parancsolja nyersen.
Vágyakozva csúszok feléje az ágyon, fekete farmernadrágjának övére
teszem a kezemet, reszkető ujjakkal nyitom ki a nadrágját. Pénisze teljes
izgalmi állapotban, büszkén emelkedik felém. Ugyanolyan nagy hatással
van rám a látvány, mint az első alkalommal. Elbűvölve markolom meg,
érzem az acélos keménységre feszülő selymes bőrt. Hirtelen megrándul,
felnézek Jonathanra, aki égő tekintettel néz le rám.
– Vedd a szádba.
 Szívem vadul kalapálni kezd a felszólítás hallatán. Olyan új ez az egész
nekem, már szinte sok is egy kicsit. De már rég túlléptem szégyenérzetem
határain. Érezni akarom az ízét, és hihetetlenül izgatónak találom, hogy
ilyen intim dolgot csinálhatok vele. Kinyitom hát a számat, és rácsukom a
vastag makkra, óvatosan érintgetem a nyelvemmel. Érzem sajátos illatát:
földillat, férfiillat, izgató illat, és megérzem az ízét, amikor óvatosan szopni
kezdem.
Felnyög, és előretolja csípőjét, hogy kicsit mélyebbre csússzon a
számban, aztán még mélyebbre. Már egészen kitölti a számat, kinyomja az
arcomat. Arra a gondolatra, hogy mindjárt a hüvelyemben is így fog
mozogni, összerándulnak a belső izmaim. Újra elönt a forróság, és
mohóbban kezdem szopni, bátrabban nyalogatom körbe.
– Igen, Grace, ez jó – zihálja fölöttem Jonathan. Kezét a tarkómra teszi,
és apró lökésekkel még beljebb hatol a számba.
Eleinte bírom, még le is nyűgöz ez az újfajta tapasztalat. De aztán tesz
valami hirtelen mozdulatot, egészen a torkomig leér, és ettől öklendezni
kezdek. Könnyek szöknek a szemembe, visszarántom a fejemet, kicsúszik a
számból.
– Bocsánat – mondom, mert kicsit félek, hogy most csalódott bennem, de
már épp veti le a nadrágját. Aztán mellém ül az ágyra, és rám néz.
– Semmit sem kell megtenned, amit nem akarsz – mondja. – Ez is egy
szabály.
Elméletileg nagyon megnyugtató, mondom magamban. De azért csalóka
ez a biztonság, mert úgy gondolom, a világon igen kevés dolog lehet, amit
Jonathan nem tenne meg. Sokkal tapasztaltabb nálam, és ott van az a „sötét
oldala”, amit nem ismerek, és amitől kissé félek is. Ha belemegyek ebbe a
játékba, elvisz a határaimig. És ki tudja, mit találok ott?
Mintha megérezné a feszültséget, az ágyra húz, mellém fekszik. Még
rajta a nyitott ing, lesimogatom a válláról, leveszem róla.
– Tulajdonképpen mióta hordasz szürkét? – kérdezem, és élvezettel
simogatom izmos karját és hátát. – Csak nem fogytak el a fekete ingjeid? –
Elvigyorodok, amikor eszembe jut egy kósza ötlet. – Vagy ez a mai a Nagy
Kivételek Napja?
Lusta mosoly terül szét az arcán.
– Netán arra is kíváncsi vagy, mi történik, ha fehér inget veszek fel?
Vihogok.
– Miért, van? Azt hittem, kizárólag sötét holmit hordasz.
 – Nos, Miss Lawson – simít végig a mellemen, megdörzsölve a felmeredő
bimbókat –, ha kegyednek még ennyi ideje van gondolkodni, akkor talán
ideje lenne véget vetni ennek.
– Ó, Mylord, ezt az ötletet valóban díjazom – felelem tettetett
ártatlansággal, és szorosabban simulok hozzá. Hallom a morgást a
mellkasában, amikor nevet.
Megrészegít a közelsége, élvezem, amint forró bőre az enyémhez szorul,
és érzem alatta az erős, kemény izmokat. Nem is volt még eddig alkalmam,
hogy felfedezzem a testét, hogy megérintsem, így most élek a helyzet adta
lehetőséggel. Kezem nyughatatlanul vándorol rajta, bőrének minden
négyzetcentiméterét megcsókolom, amit csak elérek, a vállát, a nyakát,
végül a száját.
Eleinte csak hever, és hagyja magát. Aztán egyszerre olyan mohósággal
csókol vissza, hogy meglepődöm. Szorosan magához von, és úgy szorít,
mintha sohasem akarna elengedni többé, majd egy pillanattal később mégis
váratlanul elereszt. Kezem még a mellén nyugszik, így érzem, milyen
nehezen veszi a levegőt, és milyen sebesen ver a szíve. Mámorító látni
ennek a gyönyörű férfinak a szemében a vágyat, azt, hogy engem akar.
Ám megint csak sikerül meglepnie azzal, amit ezután tesz: kihúzza az
éjjeliszekrény fiókját, és egy hosszú, fehér valamit vesz elő. Egy
selyemsálat.
Hű, mondom magamban, elragadtatás és rémület között ingadozva.
– Mit akarsz? – kérdezem elfulladva, de hagyom, hogy előbb a bal
csuklómra hurkolja a sál egyik végét, majd áthúzza az ágy fejrészének
rácsai között az anyagot. A másik felén kihúzza.
– Tetszeni fog – feleli.
Idegesen az alsó ajkamba harapok, amikor látom, hogy a sál másik
végével a jobb csuklómat rögzíti. A szám egészen kiszárad.
– El is engedsz majd?
Mosolyog, és kicsit lejjebb húz, hogy a selyem megfeszüljön. Mindkét
karom most fölfelé nyújtózik, és egymással is össze van kötve. Van némi
játékterem, meg is tudok fordulni, de aztán vége.
– Csak szólnod kell. De azt hiszem, erre majd csak utána fogsz ráérni –
mondja mosolyogva.
Ösztönös mozdulattal megrángatom a kötelékemet, megpróbálom
kiszabadítani a kezem, de a selyemsál annál szorosabban fonódik a
csuklómra. Élesen szívom be a levegőt, most jövök csak rá, hogy immár
egészen ki vagyok szolgáltatva neki. És, amit nagyon sajnálok, meg sem
érinthetem.
A lélegzetemet visszafojtva figyelem, amint Jonathan izzó tekintete
végigvándorol a testemen. A lábam közé térdel, és szélesre tárja. Ujjával
megsimítja a nedves résemet, megkerüli a kis gyöngyszemet, én pedig
fellihegek, és próbálok közelebb nyomulni a kezéhez.
De legnagyobb csalódásomra visszahúzza a kezét.
Elkeseredetten felnyögök, ő nevet. Aztán előrehajol, fejét a lábam közé
ejti, és egy pillanattal később már a lélegzetét érzem a vénuszdombomon.
Kezével még szélesebbre feszíti a combomat, felemeli a lábamat, s a nyelve
szétválasztja a szeméremajkakat, melegen belém hatol, és azt a hihetetlenül
érzékeny helyet nyalogatja.
– Úristen! – olyan lehengerlő az érzés, hogy tépkedni kezdem a
kötelékeket. Szeretném a kezemet a fejére tenni, hogy valamiképpen
uraljam a helyzetet. De pontosan ez az, amit nem lehet.
Nyelve kérlelhetetlen, felváltva izgatja a gyöngyszemet és hatol belém,
olyan ritmusban, amely nem teszi lehetővé, hogy felvegyem, és eljussak a
megváltásig.
– Jonathan – zokogom, és ívben hajlítom a testemet, amikor már nem
bírom tovább.
– Mi az, Grace? – Mély hangja a legérzékenyebb pontom előtt vibrál,
olyan közel, de ez nem elég ahhoz, hogy felérjek a csúcsra. Megpróbálok
közelebb szorulni az ajkához, de elhúzódik, és ráfúj az érzékeny húsra. –
Mit tegyek?
Borzongások futnak át rajtam, és csak nyögök gyámoltalanul, nem
vagyok képes megtalálni a megfelelő szavakat.
– Tudod, milyen hihetetlenül finom vagy? – kérdi, és amikor nem
válaszolok, lélegzete finoman végigsimogatja végsőkig ingerelt
gyöngyszemem, amely fájdalmasan lüktet. – Folytassam?
Hevesen bólogatok.
Hát persze, hogy folytassa, hogy végre abbamaradjon ez a fájó lüktetés a
lábam között. Érezni akarom, az ujját, a nyelvét, a farkát – mindenét
akarom, amit csak nekem tud adni. De ezt nem tudom elmondani. Nem
hagy rá lehetőséget, mert ajka ráereszkedik lüktető gyöngyszememre, és
szívni kezdi.
Azonnal ezernyi szín robban szét behunyt szemhéjam mögött, és
felsikoltok, amikor az orgazmus minden figyelmeztetés nélkül elsöpör. Az a
tény, hogy nem tudok védekezni, mivel meg vagyok kötözve, csak
intenzívebbé teszi az élményt. Felzokogok és rángatózom, míg a megváltás
hullámai átrobognak rajtam.
Amíg az orgazmus hullámverése lassan elcsitul, Jonathan feltolja magát,
egészen fel hozzám, fölém. Feltép egy óvszeres csomagot, a péniszére
húzza, aztán úgy emeli fel a lábam, hogy a vállán nyugszik. Egyetlen
döféssel belém hatol. Levegőért kapkodok, mert ebben a helyzetben nagyon
mélyen érzem magamban, és a méreteitől megint csak elakad a lélegzetem.
Még mindig reszkető izmaim összezárulnak körülötte, megint hozzá kell
idomulniuk, de erre alig hagy időt. Mert most egyre gyorsuló, kérlelhetetlen
ritmusban kezd döfölni, és megint csak felhorgad bennem az az
elviselhetetlen feszültség, és egy újabb csúcspont felé hajszol.
– Ó, Grace, olyan csodásán szűk vagy – nyög fel Jonathan. Kezét a
gyöngyszememre teszi, hüvelykujjával végigsimítja, és semmi esélyem,
szétrobbanok a kezében, ezernyi darabra, talán még hevesebben, mint az
imént. Jonathan azonban nem tart velem, hanem visszahúzódik belőlem,
megfordít, és egy kicsit még feljebb tol, térdelő pózba. A puha selyemsál
ennyi mozgást még éppen megenged. De már annyira kimerültem, hogy
szinte semmi erő nem maradt bennem: felsőtestemmel az ágyon maradok.
Érzem, amint Jonathan átfogja a csípőmet, és megint hátulról hatol
belém. Sajog mindenem, nem bírom már, de ő megint és újra döf, lassan
fokozza a tempót.
– Menj el nekem még egyszer, Grace – Mintha dorombolna a mély hang.
Biztos vagyok benne, hogy nem fog menni, de ez a ritmus
ellenállhatatlan, újabb földrengést vált ki bennem, egyre erősebb
rengéseket, míg végül az egész altestem görcsbe rándul, és valami új, még
intenzívebb érzés tépi szét a testemet, rázza meg mindenemet.
– Igen – suttogja Jonathan, és érzem, hogy most ő is elmegy, érzem,
amint ráng a farka, amint minden rándulással még mélyebbre taszít, és
sohasem lesz vége ennek az édes kínnak, ami fogva tart.
Utána olyan üres és kimerült vagyok, hogy oldalra dőlök. Ő is velem
mozdul, és közben ki is húzódik belőlem, aztán csak lihegünk egymás
mögött fekve, mialatt a testünk lassan-lassan megnyugszik.
Eltart egy ideig, mire újra képes vagyok gondolkodni. És mire világossá
válik, hogy olyan helyzetben vagyok, amelyből magam nem tudok
megszabadulni.
– Jonathan!
 Felsőtestével felegyenesedik, fölém hajol.
Szabadíts ki – mondom, és igen határozott pillantást vetek a csuklóimon
tekeredő selyemsálra, amely még mindig ilyen kitekert helyzetbe
kényszerít: felemelt karokkal fekszem az ágyon.
– Ahogy óhajtja, Madame – vigyorog, és azonnal elkezdi bontogatni a
csomókat. Belül megkönnyebbülten felsóhajtok, mert ez már megint az a
kedves, fiús mosoly, amelynek képtelenség ellenállni. Nekem legalábbis
nem megy. Esélyem sincs rá.
– Gyakran csinálsz ilyesmit? – Kicsit fájdalmas fintorral dörzsölgetem a
csuklómat, amikor kiszabadulok végre. Annyira tépkedtem a béklyóimat,
hogy megfájdult.
– Talán nem tetszett? – kérdez vissza, mosolya diadalittas, és teljesen
oldott.
– De – ismerem be. – Csak olyan… meglepő volt.
Persze neked biztos nem, teszem még hozzá magamban, míg nézem,
hogy kel fel, megy a kis fürdőszobába, aztán hallom hamarosan a
vízcsobogást. Biztosan többször is csinálta már ezt, ha egyszer selyemsálat
tart az éjjeliszekrénye fiókjában. Nyilván nem miattam tette oda. Erről
rögtön eszembe is jut, amit mondott: Nem vagyok a tiéd, nem várom el,
hogy te az enyém légy. Csak most jövök rá, hogy mit is jelent ez, és hogy
mennyi mindent kockára teszek, ha belemegyek ebbe a veszélyes játékba,
amit felkínált nekem. Vajon tényleg képes leszek rá? Nehezeket nyelek, és
bizonytalanul mosolygok, amikor Jonathan visszatér.
Az ágyra ül, és olyan arccal néz, amit nem tudok értelmezni. A
meztelensége, úgy tűnik, egyáltalán nem zavarja – velem ellentétben
teljesen laza. Ezért is lenne olyan jó, ha mellém heveredne, és a karjába
venne. Valahogy azt hittem, hogy ez hozzátartozik a szexhez. De úgy
látszik, Jonathannál nem így működik.
Sajnos semmilyen összehasonlítási alapom nincs, de feltűnő, hogy
mennyire hiányzik belőle a gyengédség. A szex hihetetlenül jó vele: vad,
szenvedélyes, magával ragadó. És nagyon kielégítő. De utána nem simogat,
nem csókol meg, és én se bújhatok hozzá.
És amikor az előbb elkezdtem volna szépen feltérképezni a testét, hát
akkor megkötözte a kezemet.
Más olyan helyzetek is eszembe jutnak, amikor közel kerültem hozzá.
Akkor, a repülőtérről hazafelé, vagy amikor olyan csúful berúgtam.
Ahányszor csak hozzásimultam, mindig feszültnek éreztem.
Tulajdonképpen egyetlenegyszer ért hozzám gyengéden: amikor az első
napomon az irodában megmasszírozta a vállamat. És ezt nyilvánvalóan
csak azért engedte meg magának, mert a húgára emlékeztettem.
– Mennyi idős a húgod? – kérdezem, hirtelen támadt kíváncsisággal.
Jonathan felém fordítja a fejét.
– Huszonnégy.
Vagyis hat évvel fiatalabb nála, gondolom. És kettővel idősebb, mint én.
– És mit csinált Rómában?
Megint az ablak felé néz, és úgy mosolyog, hogy azt kívánom, bárcsak
egyszer így mosolyogna akkor is, amikor rólam beszél!
– Sarah művészettörténetet tanult, és épp most készül doktorálni
valamilyen régi mesterművekből. Ne kérdezd a részleteket, engem csak a
modern művészet érdekel. De Sarah egyenesen eszét veszti, ha ezekről az
öreg darabokról beszél. És Róma tele van ilyesmivel.
– Mennyi időt töltött ott?
– Három hónapot – feleli. Pont, mint amennyit én itt leszek, jut eszembe,
és fájdalmasan hasít belém a felismerés hogy londoni tartózkodásom ideje
szűkre szabott.
– Túlságosan sokáig – mondja még később, és ez szinte sóhajnak tűnik.
– Nagyon szereted, ugye?
– Hiszen a húgom.
– De az apád is az apád, és őérte mintha nem rajonganál ilyen
egyértelműen.
Szigorúan néz rám, azzal a kifejezéssel, amely mindig megjelenik rajta,
ha Lockwood earljéról esik szó.
Annak is megvan a maga oka.
– Megtudhatom, mi az?
– Grace, mi ez? Kihallgatás?
– Csak érdekel, hogy miért lehet ennyire rossz a kapcsolatotok –
makacskodom. – Azt gondolná az ember, hogy… főképp, miután egyedül
maradtatok vele, te meg Sarah, inkább különösen szoros lett a viszonyotok
egymással.
Amióta kiderült számomra, hogy milyen nehezen hajlandó nyilatkozni az
apjáról, kicsit kutakodtam az interneten, és áttanulmányoztam a család
történetét. Megtaláltam az earl és a felesége régi fényképeit: a feleség
rendkívül csinos, Orla nevű ír nő volt, Jonathan tőle örökölte sötét haját és
ragyogó kék szemét. Ő már több mint húsz éve baleset áldozata lett a család
vidéki birtokán de az earl sohasem házasodott újra. Mivel Jonathan meg a
húga akkor még nagyon kicsik voltak, bárki azt gondolná, hogy a tragédia
szorosan összefonta a családtagok sorsát. Ám úgy látszik, ez bizony nem
így történt.
Jonathan nevet, de hangja fémesen rideg.
– Egyedül, ez nagyon jó kifejezés – mondja.
– Hogy érted…
Megragad, és maga alá gurít.
– Válthatnánk témát? – és arckifejezése most határozottan bosszús.
Hűha, gondolom, és az alsó ajkamba harapok. Már megint készen állsz?
Érzem a lábamon a merevedését.
– Veled mehetek, amikor kimész a húgod elé?
Jonathan a homlokát ráncolja.
– Miért?
– Szeretném megismerni. Ha szabad.
Hosszasan gondolkodik azon, hogy megadja-e az engedélyt, de végül
rábólint.
– Igen. Azt hiszem, jól kijönnétek egymással – és egy egészen kicsikét
úgy mosolyog, ahogy az előbb szerettem volna.
– Sarah is olyan… olyan határozott, mint te.
Én? Határozott? Ez meg vajon miről jutott eszébe? Viasz vagyok a
kezében, azt tesz velem, amit csak akar. Márpedig akar, ez biztos, mert
újból csókolgatni kezd.
– Most pedig kipróbáljuk az ablak előtt – mondja egész közel a számhoz,
és a testem máris jólesően végigborzong.
Hirtelen hangos kopogtatás hallatszik, mindketten összerezzenünk.
– Jonathan! – Alexander hangja hangzik az ajtó mögül, és csak most
tudatosul bennem, hogy hiszen még mindig az irodában vagyunk. Felülnék,
de Jonathan fogva tart, lenyom az ágyra.
– Mi az? – kiált ki kelletlenül.
– Beszélnünk kell. Sürgős.
– Nem ér rá?
– Nem – makacskodik az üzlettárs, akinek hangját tompítja az ajtó.
Jonathan elereszt, és felkel, a nadrágjáért nyúl.
– Pillanat – kiáltja, és nem lehet nem meghallani hangjában a
bosszúságot.
 – Ezt még megkeserüli – mormolja a foga között, aztán hozzám fordul. –
Öltözz fel.
Fölösleges volt mondania, mert rég felugrottam, s beszaladtam a kis
fürdőszobába. Pillanatok alatt megmosakszom és rendbe szedem szétzilált
hajzatomat. Persze teljesen hiába, hiszen duzzadt ajkamról, kipirult
arcomról és csillogó szememről azonnal látni, hogy ez a nő most kelt fel az
ágyból valami hihetetlenül vad és elképzelhetetlenül jó szex után.
Elborzadok, amikor eszembe jut, hogy Alexander azonnal tudni fogja, mit
is műveltünk Jonathannal. De ezt valószínűleg amúgy is tudja már, hiszen
fényes nappal nem az íróasztal mellett voltunk, hanem a hálószobában.
Egyre mélyül arcomon a pír, amikor visszasietek a szobába, és összeszedem
szétszórt holmimat, belebújok a cipőmbe. Jonathan már elkészült, az ajtónál
áll, de csak akkor nyitja ki, amikor én is teljesen felöltöztem. Mögötte lépek
be a nagy irodába.
Alexander az ajtóhoz közel, a kanapé támlájának támaszkodva,
vigyorogva nézi bevonulásunkat.
Catherine nem mert zavarni. Úgy láttam, attól fél, hogy elveszíti az
állását, ha még egyszer beteszi a lábát az irodába. Tehát nekem magamnak
kellett a dolgot a kezembe vennem, mert semmi kedvem nem volt
megvárni, míg előjössz – mondja, és kíváncsian méreget, amit aztán
végképp nagyon kínosnak érzek. Ha már amúgy is nem volnék
paradicsompiros, most biztosan azzá vörösödnék.
– És mi az a nagyon fontos? – kérdi ingerülten Jonathan.
– Sarah jelentkezett az imént – Alexander mosolya ellágyul. – Már a
város felé tartott apáddal. Azt kérdezte, volna-e kedvünk egy órakor vele
ebédelni.
Jonathan épp válaszolna, de ebben a pillanatban megszólal az íróasztalon
heverő mobilja. Odasiet, én meg szótlanul kínlódom továbbra is Alexander
tekintetének kereszttüzében. Nem szól, de úgy érzem, nem sokáig hagyja
szó nélkül azt a tényt, hogy Jonathan mindenkit elzavart, és velem volt a
hálószobában.
– Micsoda? – Jonathan hangja kiragad a gondolataimból. – Hol? Mikor? –
Hallgatja, amit valaki a telefonba mond, az arca mintha megkövült volna. –
És hogy van? – Megint feszülten figyel, aztán szűkszavúan csak ennyit
mond: – Máris megyünk – és leteszi.
Ránk néz.
– Mi történt? – kérdezi aggodalommal Alexander.
 Jonathan ajka szorosan összezárul, arca holtsápadt.
– Az apám volt az. Balesetük volt – mondja. – Azonnal a kórházba kell
mennünk.
19.

Most már Alexander sem mosolyog, arcából kifutott a vér.

– Mi van Sarah-val? Megsérült?
Jonathan egy számot tárcsáz épp, közben bólint.
– A műtőben van – feleli, és a füléhez tartja a telefont.
– Milyen súlyos? – tudakolja Alexander.
– Azt apám nem tudta megmondani – mondja Jonathan, és látom, hogy az
állkapcsán megfeszülnek az izmok.
Alexandert is nagyon mellbe vágta a hír, csak bámul maga elé.
– És hogy történt? – kérdi végül.
– A sofőr elvesztette az uralmát a kocsi fölött. A repülőtérről visszafelé
egy autó elébük vágott, nekimentek a szalagkorlátnak.
Sarah is, Hastings is megsérült. Bevitték őket…
– Hirtelen a mobiljába kezd beszélni: – Steven, azonnal szükségem van a
limuzinra. Azonnal – parancsolja, és már be is fejezné a beszélgetést, de
Stevennek nyilván akadt még valami mondanivalója, mert Jonathan
félbeszakítja a mozdulatot, visszaemeli a föléhez a kagylót, és fülel.
Feszülten ráncolja a homlokát, hirtelen rám néz, aztán szűkszavúan
megköszön valamit, és megismétli, hogy azonnal jöjjön a kocsi. Az inge
zsebébe teszi a mobilt, és visszajön hozzánk. – Szóval bevitték őket a VII.
Edward Király Kórházba – fejezi be a telefonálás előtt megkezdett
mondatát.
– És apád? – kérdezem. – Ő is megsérült?
Jonathan megáll, és rám mered.
Annyira mindenesetre jól volt, hogy felhívjon – mondja, és világosan
kiérezni a haragot a hangjából. – Tehát valószínűleg nem.
Szinte mintha szemrehányást tenne ezért az apjának.
– Hunter, nem ő okozta a balesetet – néz Alexander furcsán, beható
tekintettel Jonathanra. – Ezért nem okolhatod őt.
Jonathan felhorkan, és nagy léptekkel az ajtó felé tart. Alexander utána,
én pedig reflexből megragadom a táskámat, felkapom a
dohányzóasztalkáról, és indulnék kettejük nyomába. De aztán bizonytalanul
megtorpanok. Jonathan azt mondta, hogy vele mehetek, amikor Sarah-val
találkozik, én pedig szeretnék vele lenni, most meg különösen – de ez most
más, váratlan helyzet, én pedig félek, hogy csak még inkább megterhelem,
vagy zavarok.
Jonathan észreveszi, hogy megálltam, visszafordul. Egy pillanatig mintha
ingadozna, de aztán kinyújtja a kezét, és int.
– Gyere csak. Igyekezz!
Megvárja, míg elérem, aztán kitol maga előtt az ajtón.
Catherine Shepard, aki most a helyén ül, kíváncsisággal vegyes
ellenségességgel néz rám. Erről persze azonnal eszembe jut, ami az imént
az irodában történt. Nehezen viselem ezt az érzelmi hideg-meleg zuhanyt, a
Jonathannal folytatott ultraforró szextől a jeges rémületig, amit a húga
balesete okozott, és azon gondolkodom, vajon Catherine tényleg sejti-e,
hogy mi zajlik Jonathan és közöttem, és ha igen, akkor az mennyire rossz
nekem. De nem marad időm a fejtörésre, mert Jonathan sürget. Egyvalami
legalább már kiderült: tényleg azt akarja, hogy vele menjek.
A liftben már mindkettőjükről ordít az idegesség.
– Apád elmondta, milyen sérülések érték a húgodat? – kérdem.
Jonathan olyan mély levegőt vesz, mintha már a puszta válaszadás is
nagy megerőltetésébe kerülne.
– Azt mondta, az egyik lába beszorult, és hogy erősen vérzett.
De magánál volt.
Ez nem hangzik olyan nagyon veszélyesnek – mondom, hogy
megnyugtassam, de látom rajta, hogy az ellenkezőjét értem el.
– A VII. Edward Király Kórháznak nagyon jó a híre – szólal meg
Alexander, aki ugyanolyan feszült, mint Jonathan, de vele ellentétben úgy
látszik, inkább beszéddel vezeti le a stresszt. Nekem még elmondja, hogy ez
a magánkórház Marylebone-ban van, London legjobb kórházainak egyike,
és már Fülöp herceget is kezelték ott. – Nyilván mindent megtesznek Sarah-
ért, ami csak módjukban áll – mondja, mint egy mantrát.
Mihelyt megnyílik a lift ajtaja, a két férfi kiviharzik, én pedig alig bírok
lépést tartani velük. Odakint már vár a limuzin, s egy pillanat múlva már
száguldunk is át a városon. Jonathan még egyszer megpróbálja elérni az
apját, de csak a hangposta jelentkezik, amin megint feldühödik. Aztán
magát a klinikát hívogatja, de hiába cseveg hosszan a telefonközpontos
hölggyel, csak annyit sikerül megtudnia, hogy valóban felvettek egy Sarah
Huntington nevű beteget, akit jelenleg is kezelnek.
 – A francba! – Jonathan hangosan káromkodik, amikor leteszi, és ez
pontosan mutatja, mennyire kiakadt.
– Biztos nincs komolyabb gond – mondom, de amikor Jonathanra nézek,
látom, hogy számára ez bizony gondot jelent. Komoly gondot. Először
fordul elő, hogy rettegést látok a szemében.
Megsajdul a szívem, ahogy ránézek, olyan szívesen megérinteném,
megvigasztalnám, de nem merem, mert Alexander itt ül velünk szemben.
Ugyan ő is a gondolataiba merül, és gyakran bámul ki az ablakon, de
elgondolkodó tekintete időről időre megpihen rajtam és Jonathanon.
Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy Jonathan igényt tartana az én
vigasztalgatásomra, annyira magába zárkózva, elutasítóan viselkedik.
Nem szólunk, amíg a kocsi be nem kanyarodik a Beaumont utcába, a
klinika elé. Nagyon egyszerű, hatalmas, többemeletes épületet látok, fehér
talapzattal, vörös téglafalát ablaksorok törik meg. Az épület simán
beilleszkedik az utca házsorába, bukszusokkal övezett bejáratával és a
fölötte emelkedő zászlótartóval szinte szállodára emlékeztet.
Belépve sincs olyan érzésem, mintha kórházban járnék, inkább egy
előkelő városi palotára emlékeztet minden. A recepcióspult mögött nagy
kandalló látszik, amelyet már nyilván rég nem használnak, a színes
üvegablakok pedig templomra emlékeztetnek. És nem is valami rideg
várószobába kerülünk, hanem a „könyvtárba”, egy szolid eleganciával
berendezett helyiségbe, ahol kényelmes, vörös kanapék és fényes fából
készült vitrinek állnak. Nem is kell sokáig várnunk, mert hamarosan
megérkezik egy barna, kicsit már őszülő hajú doktornő. Köpenyének
névtábláján „Dr. Mary Joncus” olvasható, és úgy saccolom, hogy az ötvenes
éveinek közepén járhat.
Köszönt minket, Jonathan pedig rögtön le is rohanja:
– Hogy van a húgom?
– A lába tört el, és zúzódásai vannak, valamint egy vágás miatt elég sok
vért vesztett – tájékoztat a doktornő. – De nagyon gyorsan sikerült
stabilizálnunk az állapotát, szerencsére csak egy nagyon rövid műtétre volt
szükség, hogy rendbe tegyük a lábát.
Most az intenzív osztályra vitték megfigyelésre.
– Az intenzívre? – sápad el azonnal Jonathan.
– Igen, de ez csak rutin. A körülményekhez képest jól van.
Jonathan végigsimítja a haját, és hangosan kifújja a levegőt. Alexanderen
is látszik, hogy egész hegynyi kő esett le a szívéről, és egy pillanatig
megirigylem Sarah Huntingtont, amiért két ilyen nagyszerű férfi ennyire a
szívén viseli a sorsát.
– És mi van Hastingsszel, mármint Mr. Hastingsszel? Az apám
sofőrjével? – kérdezi aztán Jonathan.
– A biztonsági öv megzúzta a vállát, és némi agyrázkódásra is
gyanakszunk. Éjszakára őt is itt tartjuk megfigyelésre, de kielégítő az
állapota.
– És Lord Lockwood?
A doktornő egy kicsit mintha megrökönyödne, mert ezt a kérdést nem
Jonathan teszi fel, hanem Alexander, de aztán épp olyan gördülékenyen és
szakszerűen válaszol, mint eddig.
Csak kisebb sokkot kapott, egyébkent sértetlen. Az intenzíven van Lady
Sarah-nál. Mindjárt hívok egy nővért, aki odakíséri önöket.
– Köszönjük – felel Alexander, mire a doktornő elbúcsúzik.
Jonathan türelmetlenül néz utána.
– Miért nem mehetünk mindjárt vele?
– Nyugalom, Hunter, biztos oka van annak is – nyugtatja Alexander.
– Mr. Huntington? – A magas, szőke Steven jelenik meg hirtelen az
ajtóban. Kezében egy összetekert magazin.
Jonathanon úgy látom, tudja, mit akar tőle a sofőr.
– Bocsássatok meg egy pillanatra – szól oda nekünk, és kimegy Stevennel
a fogadótér előtti folyosóra.
Alexander meg én magunkra maradunk az előkelő váróban. Közel állok
az ajtóhoz, így láthatom, amint Steven megmutat valamit a főnökének, de
nem látom, milyen újság az, mivel Jonathan háttal áll nekem. Beszélnek
valamit, aztán a sofőr bólint. Egyszerre valaki megfogja a karomat,
összerezzenek. Alexander lépett mellem, és enyhe mosollyal néz rám.
Mindjárt tudom, hogy most fog rátérni arra a témára, amiről inkább nem
beszélnék.
– Tisztában vagyok vele, Grace, hogy semmi közöm hozzá, de árulja el,
miféle kísérletet végez magával Jonathan?
Elpirulok.
– Nem értem, mire gondol – próbálok kitérni.
– Dehogynem tudja. És még mielőtt megharagudna, szeretném, ha tudná:
nagyon örülnék, ha az lenne, aminek látszik.
– Mert minek látszik? – kérdezem, miközben a zavar és a kíváncsiság
között ingadozom.
 – Annak, hogy végre egy nő lépett a barátom életébe – szkeptikus képpel
néz ki a folyosóra, ahol Jonathan még mindig a sofőrrel tárgyal. – Még
akkor is, ha ez szinte hihetetlen.
Felsóhajtok, amikor ezt meghallom.
– És most, gondolom, figyelmeztetni is akar.
Alexander elképed, majd elmosolyodik.
Nem, ez nem jutott eszembe. – Elkomolyodik. – De lehet, hogy
mégiscsak helyénvaló volna. Jonathan nem egyszerű fiú, Grace. Sohasem
volt az. Igen nehezen enged bárkit is a közelébe, és én már nagyon rég
ismerem, mégis vannak olyan dolgok, amelyekről sohasem esik szó
közöttünk. – Elgondolkodva kapirgálja a homlokát. – És hogy egy nő álljon
mellette… ez úgyszólván még sohasem fordult elő.
Zavarodottan nézek rá.
– De azért, ugye, nem én vagyok az első nő, akivel… – nem tudom
befejezni a mondatot, még vörösebb leszek. – Vagy igen…?
Alexander felnevet, láthatóan szórakoztatja az elképzelés.
– Nem, nem, attól tartok, Grace, hogy olyan nő nagyon is sok van az
életében. De egy se volt olyan, akivel a hétköznapjait is megosztotta volna.
Akit mindenhová magával vitt volna… még ide is.
A szívverésem felgyorsul.
– És ez akkor mit jelent? – kérdem reménykedve, de Alexander már nem
tud válaszolni, mert ebben a pillanatban Jonathan visszajön. Ide-oda röpköd
a tekintete közöttem és az üzlettársa között, ráncolja a homlokát.
– Mit akart Steven? – kíváncsiskodik Alexander.
– Sarah-ról kérdezett. És… volt még valami elintéznivalónk.
Elég jól ismerem már Jonathant ahhoz, hogy észrevegyem: erről most
nem akar beszélni. És nem is fog, hiába is kérdezgetnénk. Ebben a
pillanatban meg is érkezik a nővér, aki felvisz bennünket az intenzív
osztályra.
A folyosókon, ahol végigmegyünk, mindenütt tisztaság és csend honol. A
berendezés itt egész más, mint amit az otthoni közkórházakban
megszoktam. Amikor elérünk az intenzív osztály zsilipajtajához, a nővér
mindnyájunknak zöld, hosszú ujjú, hátul kötős köpenyt ad, csak ebben
léphetünk be. Jonathan és Alexander habozás nélkül belebújnak, és amikor
megtudják, merre van Sarah szobája, azonnal arrafelé sietnek. Én azonban
tétovázom.
 Inkább itt várok – mondom a Carole Morgan névtáblát viselő kedves
hölgynek. – Félek, hogy különben Miss Huntington sokallni fogja a
látogatókat.
Ez azonban csak ürügy, mivel nem érzem úgy, hogy Jonathan húga és
apja szeme elé szeretnék kerülni. Hiszen egyikük sem ismer, és nyilván meg
fogják kérdezni, mit is keresek itt. És erre, sajnos, én magam sem tudom a
választ.
A nővér átveszi a zöld köpönyeget, de nem viszi el, hanem visszaadja,
sőt rám segíti, és megköti hátul a madzagokat.
– Menjen csak nyugodtan, semmi gond nem lesz – mondja.
– De azt gondoltam… ilyen sok látogatót nem szoktak egyszerre
beengedni az intenzív osztályra.
Az earl állítólag már Sarah-nál van, s vele együtt négyen lennénk ott
egyszerre.
A nővér mosolyog.
– Az attól függ. Ha a beteg állapota kritikus, akkor természetesen nem.
De Lady Sarah esetében erről szó sincs – előrehajol, amikor még mindig
szkeptikusan nézek rá. – Ráadásul az intenzív osztályt éppen a Lord
Lockwood által rendszeresen juttatott támogatásból építették ki. Így aztán
egyáltalán nem jelent problémát, ha több látogató is van a betegnél – teszi
hozzá sokatmondó mosollyal, én pedig megértem. Tehát általában itt sem
szokás. De az earl és a családja esetében kivételt tesznek, mert pénzzel
támogatja a klinikát. Tehát kérnie sem kell, megkapja, amit akar… akárcsak
a fia.
– Lady Sarah szobája ott elöl van – mondja Carole nővér még egyszer, és
arra a szobára mutat, amelyben Alexander és Jonathan már eltűntek.
Habozok még, de aztán a kíváncsiság legyőzi bennem a félénkséget, és
bekukkantok.
Nagyon modern berendezésű, frissen felújított szobába látok be, amely
nem túl nagy, de nem is kicsi. Jonathan a széles, magas ágy szélén ül –
nincs is több ágy a helyiségben –, és fogja annak a fiatal nőnek a kezét, aki
az ágyban fekszik. A lány mellkasára és kezére mérőműszereket kötöttek, a
hosszú zsinórok az ágy mögötti monitorfalba csatlakoznak, s az egész
ijesztően csipog.
Sarah Huntington le sem tagadhatná, hogy Jonathan húga. Kecsesebb
persze, mint ő, és sokkal kisebb, de szintén nagyon csinos. Szeme
ugyanolyan kéken világít, rövid hajuk is egyformán sötét. A sötét haj sápadt
arcot keretez, amely mélyen besüpped a párnába. A fájdalom és a baleset
körüli cirkusz egyértelműen rajta hagyta a nyomát, mégis mosolyog az ágya
mellett álló Jonathanra és Alexanderre, aki az ágy túlsó oldalán ácsorog. De
legalább ők vannak csak a szobában, Jonathan apjának nyoma sincs.
– Fáj? – Jonathan háttal ül nekem, nem láthatom az arcát, de a hangját
hallom: egészen lágy. És végig a húga kezét simogatja a hüvelykujjával.
Sarah a fejét csóválja.
– Egyáltalán nem. Csak mintha… le lennék kötve – mondja, és a bal
lábán lévő fekvőgipszre mutat. – Attól tartok, hogy ezt itt nem rázom le túl
hamar. Az orvos azt mondja, eltart pár hétig, míg kikerülök innen.
– Majd gondoskodunk róla, hogy ne und el magad – biztosítja Alexander,
és Sarah rámosolyog. Aztán egyszerre rám pillant.
– Szia! – mondja csodálkozó, de nem barátságtalan hangon. Zavartan
viszonzom a köszönést. Nem tudom, mit mondjak, hogyan mutatkozzam
be. De Jonathan, aki szintén felém fordul, szerencsére megment ettől a
feladattól.
– Sarah, ő itt Grace – mondja. – A… munkatársam.
Érzem, mennyire feszült, én pedig csalódott vagyok. De hát mit is
vártam? Talán, hogy mint az új barátnőjét fog bemutatni? Hiszen nemrég
rágta a számba, hogy semmiképp nem akarja lekötni magát. Mégis gombóc
nő a torkomban, amint belépek, és becsukom magam mögött az ajtót.
Elfogódottan megyek közelebb, és megállok az ágy lábvégénél.
Sarah szeme, amely annyira hasonlít Jonathanéra, vidáman fürkész végig,
közben néha Jonathanra is rápillant.
– Örülök, Grace – mondja, és kis vállrándítással a begipszelt lába felé int.
– Jobb lett volna kellemesebb körülmények között ismerkednünk meg.
Ez valahogy úgy hangzik, mintha tudná, hogy ki vagyok. De ez
lehetetlen. Csak nem mesélt neki Jonathan rólam? Aztán amikor Sarah és
Alexander összenevetnek, már tudom, hogy honnan fúj a szél, ki kotyogta
el belépésemet a Huntington Ventures világába.
Nem úgy néz ki, mintha ezek ketten járnának egymással, de
szemlátomást nagyon szoros a kapcsolatuk. Egyszerre eszembe jutnak
Jonathan gúnyos megjegyzései, amelyeket mindig elereszt, ha Alexander
Sarah-ról mond valamit. Valószínűleg abból indul ki, hogy a húgát
minimális mértékben sem érdekli az üzlettársa, de úgy hiszem, nagyot
téved.
 – Hogy történhetett ez meg? – kérdi Jonathan, aki még mindig nem
emésztette meg, hogy a húga az intenzív osztályra került. Annyira
nekikeseredett, mintha azt gondolná, hogy ő meg tudta volna akadályozni. –
Nekem kellett volna eléd menni, ahogy megbeszéltük.
Sarah átfogja a kezét, mélyen a szemébe néz.
– Jon, ezt senki sem akarta így. Hastingsnek egy csepp esélye sem volt. A
kocsi, amelyik elénk vágott, a semmiből termett ott. Hastings nagyszerűen
reagált, különben nem úsztuk volna meg ennyivel. Remélem, jól van. Apa
épp őt látogatja.
Jonathan a fejét rázza.
– Miért kellett apát megkérned, hogy eléd menjen? Lemondhattam volna
a megbeszéléseimet. És…
– Ő ajánlotta fel, és az volt az érzésem, hogy nagyon fontos neki – vág a
szavába a húga. – Hiszen tudod, ilyentájt mindig milyen pocsékul érzi
magát.
Jonathan nyilvánvalóan másképp ítéli meg ezt, megvető horkantást
hallat.
– Jon, hidd el, még mindig hiányzik neki anya. Az után a sok év után is.
– Dehogy hiányzik neki – veti oda Jonathan. – Ő képtelen a szenvedésre.
Azt mindig mások teszik meg helyette. – Állával a gipsz felé bök. – Miért
nem ő szenved itt? Igazán megérdemelné.
– Az utolsó szavakat már szinte úgy köpi oda.
– Hagyd már abba! – Sarah elsápadt, már nem mosolyog. – Igazságtalan
vagy! Nem tehetett a balesetről, nagyon jól tudod te is.
Jonathan megint megrázza a fejét, de szólni nem szól, ami viszont mintha
Sarah-t idegesítené fel.
– Miért is vagy mindig ilyen nyakas, amikor róla van szó – mondja
szemrehányóan, és elhúzza a kezét. – Bárcsak…
Ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, és egy férfi lép a kórterembe.
Amikor a sok embert megpillantja, megtorpan.
Idősebb már, olyan hatvanas, magas, és a kora ellenére is szálegyenesen
tartja magát. Ő is zöld köpenyt visel, ami alól csak két barna nadrágszár és
a cipője látszik ki. De még így is feltűnik, hogy a nadrág egyértelműen
nagyon finom anyagból készült, a cipő pedig fényes bőrből. És egyébként
is, a férfi igen ápoltnak látszik. Haja egykor szökés lehetett, most őszben
játszik, és szigorúan hátra van fésülve. Arcát simára borotválta. De mintha
ez az arc valahogy nem illene a megjelenés további részeihez. Rengeteg
ránc szántja keresztül-kasul, valahogy kiéltnek néz ki, és az ajka körül –
kicsit a Jonathanéra emlékeztetve – megkeseredett vonás mélyül.
– Apa! – kiált fel Sarah, de én már kitaláltam, hogy Arthur Robert
Charles Hugo, Lockwood earlje lépett a helyiségbe. A képét láttam már az
interneten, bár a valóságban – akárcsak a fia – ő is lenyűgözőbb
személyiség.
Odabiccent Jonathannak és Alexandernek, majd egy hosszú pillanaton át
rajtam nyugszik a tekintete. A szürke szemek szinte átfúrnak, és ez nem
valami kellemes érzés. Amint belép, megváltozik a helyiség levegője,
valahogy hűvösebb lesz, és megnő a feszültség.
– Hastings hogy van? – kérdi Sarah, aki nyilván szintén érzi ezt, de úgy
döntött, hogy nem törődik vele.
– Elég jól – válaszolja szűkszavúan az earl. Hangja kellemes, de a
tekintete továbbra is nyugtalan, és már csak rám figyel. – Megkérdezhetem,
kicsoda ön?
Olyan szigorúan teszi fel ezt a kérdést, hogy önkéntelenül nyelek, és
kihúzom magam.
– Grace Lawson vagyok – mutatkozom be, és alig tudom lenyelni a
kikívánkozó „Mylord”-ot. Valahogy úgy érzem, Jonathan nem örülne neki
túlzottan.
Jonathan feláll az ágyról.
– Nekem dolgozik – teszi hozzá.
Az earl nyilvánvalóan nem látja szükségét annak, hogy viszonozza
udvariasságomat és bemutatkozzon, és Jonathan sem mutatja be nekem.
Valószínűleg mindketten abból indulhatnak ki, hogy úgyis tudom, kicsoda.
Vagy csak elfelejtették. Ahogy Jonathanra nézek, amint a nyakizmai
megfeszülnek, inkább az utóbbi történhetett. Úgy néz az apjára, mintha arra
számítana, hogy az bármelyik pillanatban nekiugorhat.
– Aha – az earl még egyszer végigmér, aztán a fiához fordul. –
Beszélhetnénk.
Nem kérdés ez, pontosan azon a parancsnoki hangon mondja ki, amit
Jonathantól már ismerek. Ő azonban nyilvánvalóan éppúgy gyűlöli, mint
én, ha ugráltatják, ezért hidegen, szemében kék szikrákkal viszonozza apja
tekintetét.
– Sarah-t jöttem meglátogatni. Ha nagyon muszáj, itt beszélhetünk.
– Ahogy óhajtod – morogja az apja, akit egyértelműen feldühít ez a
válasz. – Richard látogatott meg tegnap, és mesélte, hogy együtt ettetek. És
hogy egy erősen ittas ifjú hölgy társaságában voltál, aki szemlátomást
igencsak csüggött rajtad. – Az earl úgy néz rám, hogy még lélegzetet sem
merek venni.
– És? – kérdi Jonathan szenvtelenül.
– El sem akartam hinni. Ám aztán ma a repülőtéren megpillantottam a
képedet ebben a szörnyű bulvármagazinban, kart Karba öltve egy fiatal
nővel, akire illik Richard. leírása. Végül pedig idehozod pontosan ezt az ifjú
hölgyet a húgod betegágyához.
Érzem, amint a vér, amely az imént az arcomba szökött, egy csapásra ki
is szalad a tejemből. Milyen fényképről beszél? Miféle fénykép Készült
kettőnkről?
Az earl Jonathant fürkészi.
– Esetleg adnál magyarázatot minderre?
20.

A két férfi egy végtelen pillanatig farkasszemet néz egymással.

– Nem, egyáltalán nem szeretnék neked magyarázatot adni semmire sem
– mondja aztán Jonathan. Arca dühös, de a hangja veszedelmesen nyugodt.
– Semmi közöd hozzá.
– Miféle fénykép? – kíváncsiskodik Sarah, de sem az apja, sem a bátyja
nem hederít rá, mert csak egymásra figyelnek.
– Úgy gondolom, ha hirtelen megjelenik egy nő az életedben, ahhoz
igenis közöm van. Richard azt mondta, nagyon is meghitt a viszony
közötted és Miss Lawson között.
Jonathan egy másodpercig rám néz, mielőtt az apjának válaszolna, és ez a
pillanat elég ahhoz, hogy hideg és meleg futkosson rajtam felváltva, mert
nem tudom, hogy a szeméből sütő düh nekem szól-e, vagy az apjának.
Sok ez nekem, hogy én lettem a vita tárgya. Szeretném megvédeni
magamat, de semmi sem jut eszembe. Megint felhorgad a bűnbánatom a
vendéglői italozás miatt. Vajon tényleg készült valami fénykép róla és
rólam, amely még valami újságban is megjelent? Ha ez igaz, akkor el sem
akarom képzelni, milyen következményei lesznek ennek rám nézve.
– Sem neked, sem Richardnak nem tartozom elszámolással – szólal meg
Jonathan.
– De még mennyire hogy tartozol! – mond ellent neki az apja azonnal. –
Te az örökösöm vagy, Jonathan, te vagy a következő Earl of Lockwood.
Pontosan tudod, milyen következményekkel jár, ha nő kerül az oldaladra.
– Persze, de még mennyire, hogy tudom, elhiheted – tesz Jonathan egy
lépést az apja felé. – De engem hidegen hagy, ha kihal is a Lockwood-ág.
Felőlem haljon is ki, úgyis te vagy az utolsó méltó képviselője.
Az earl ajka elfehéredik.
– Jonathan! – szól közbe Alexander, aki most közvetlenül Sarah ágya
mellé húzódott, mintha védelmezni akarná.
De Jonathan és az apja nem törődnek semmivel, csak egymással vannak
elfoglalva.
– Eljön majd az a nap, amikor belátod, hogy vannak az életben olyan
kötelezettségeink, amelyeknek eleget kell tennünk, fiam – mondja az earl,
és fáradtan cseng a hangja. – Nincs mindig választásunk.
– Tudom, hogy nincs – mondja Jonathan, és arcát eltorzítja a harag. –
Anyának például nem volt választása.
Az earl összerezzen Jonathan szavaitól, szabályosan látható, mennyire az
elevenjébe talált. Az arca szemlátomást bezárul.
– Gondolhattam volna, hogy nem lehet veled beszélni.
– Jobb lett volna, ha nem hozod fel a témát! – kiált rá Jonathan. – Én
magam döntöm el, miféle kötelezettségeknek teszek eleget… apám.
Ezt az utolsó szót megint teljes megvetéssel mondja ki.
– És Miss Lawson mit keres itt? – mutat rám az earl. – Miért hurcolod
magaddal ezt a fiatal nőt, ha semmiféle jelentősége nincs számodra? Talán
azért nem kell vaknak lennem, ha te…
– Hagyjátok abba! – kiált rájuk Sarah. – Nem vagytok képesek egyszer
kibírni veszekedés nélkül, ha együtt vagytok?
Még sápadtabb, mint korábban, és boldogtalanul repked a tekintete az
apja és a testvére között. Feje fölött az egyik led villogni kezd.
– Igen, a fenébe is – mordul fel Alexander is. – Hát nem veszitek észre,
hogy felizgatja magát?
A két férfi riadtan fordul Sarah-hoz. Jonathan arcán kifejezetten bűntudat
látszik, hiszen egy időre megfeledkezett arról, hogy a húga betegágyánál
van, az earl ellenben még mindig feldúlt, s csak nagy nehezen tud erőt
venni magán.
Carole nővér komoly arccal bejön, eltökélten eltaszigálja a férfiakat az
ágytól, és végignézi a monitorokon látható értékeket.
– A betegnek nyugalomra van szüksége – jelenti ki barátságosan, de
határozottan, aztán gyorsan hozzáteszi: – Amikor Lady Sarah-t áthelyezik a
rendes osztályra, visszajöhetnek.
Érződik, hogy már rég kihajított volna bárki mást, akiknek nem kell
engedményeket tennie. Ez azt is mutatja, hogy Sarah tényleg nem lehet túl
jól. De amikor indulni akarunk, épp Sarah az, aki tiltakozik.
– Nem, nem, hadd maradjanak! – könyörög a nővérnek, aki azonban
hajthatatlan.
– Pihennie kell, Lady Sarah. A vérveszteség nagyon legyengítette –
mondja, és Jonathan is egyetért vele.
– Aludj egyet, Sarah. Később visszajövünk.
Szemlátomást nem tetszik neki, hogy akkor is összefuthat az apjával, de a
húga kedvéért mosolyog.
 Mind a négyen az ajtó felé tartunk, de Sarah még utánunk kiált.
– Legalább Alexander maradjon – néz rá. – Kérlek!
Jonathan és a barátja összenéznek, láthatóan meglepi őket ez a kérés. De
Alexander azonnal rábólint.
– Hát persze. Ha akarod.
Sarah ragyogó mosollyal néz Alexanderre, aki visszamegy az ágyhoz, és
ugyanoda ül, ahol eddig Jonathan foglalt helyet, mi pedig kimegyünk.
Amikor kintről visszanézek, még látom, ahogy Alexander megfogja Sarah
kezet, az pedig lehunyja a szemét. Aztán becsukódik az ajtó, s én az earllel
és Jonathannal ott állok a folyosón.
Carole nővér jön, lesegíti rólunk a zöld köpenyeket, és el is viszi őket, mi
pedig hallgatagon ballagunk le a lépcsőn, és hagyjuk el a kórházat.
Úgy tűnik, Jonathan és az apja elhatározták, hogy nem folytatják a
vitájukat, legalábbis amíg a kórházban vagyunk. Én azonban alig tudom
visszafojtani a kíváncsiságomat.
Amikor elérünk a kijáratig, az earl szóba elegyedik a recepciós hölggyel,
én pedig kihasználom az alkalmat, és tovább húzom Jonathant, egészen a
járdáig.
– Miféle fénykép? – kérdezem nyomatékkal. – Miről beszélt apád?
Jonathan egyik szájszéle kicsit lebiggyed, mintha ezzel akarná kifejezni
megvetését az egész ügy iránt.
– Amikor péntek este ott álltunk a vendéglő előtt, nyilván lefotózott
bennünket egy lesifotós. A mai Hello! címlapján jelent meg a kép, persze a
megfelelő szöveggel, hogy megtaláltam az új szerelmet, bla-bla-bla. A
szokásos – felsóhajt. – Gondolom, holnap lehozza az OK!, és biztos már
fenn van az interneten is.
Elszédülök.
– Micsoda? De hogyan… Mennyi ideje tudod?
Jonathan kifújja a levegőt, és végigtúrja a haját.
– Steve mondta, amikor felhívtam, hogy hozza a limuzint. Valamelyik
alkalmazott fedezte fel a képet, és szólt neki… gondolom. Aztán szerzett
egy példányt az újságból, amikor itt letett bennünket.
Tehát ezt akarta az imént a sofőr, amikor kihívta a folyosóra Jonathant.
Megmutatni neki az újságot.
– És miért nem mondtad el nekem mindjárt?
Jonathan vállat von.
– Meg akartam várni, hogy egyedül legyünk.
 Az agyam nagyon-nagyon lassan tudja csak feldolgozni ezeket az
információkat.
– Kettőnkről egy kép egy pletykalap címoldalán? – Elképedten meredek
rá, nem értem, hogy maradhat ennyire nyugodt. – És most mi lesz?
Nem válaszolhat, mert az ajtó kinyílik, és az earl kilép.
Csak most van alkalmam, hogy alaposan megnézzem magamnak
Jonathan apját. Iszonyú angol a megjelenése azzal a barna nadrággal és a
kockás ingre vett V kivágású, kötött mellénnyel. Fölötte barna tweedkabátot
visel, amely a napsütéses májusban – egy anticiklonnak köszönhetően hetek
óta tart ez a szokatlanul szép tavaszi időjárás – túl melegnek tűnik.
Mintha ő is éppen ezt venné észre most, mert benyúl az inggallérja alá, és
meglazítja. De azért nem vagyok egészen biztos abban, hogy tényleg
melege van-e, vagy csak kellemetlenül érzi magát a fia kritikus tekintete
előtt. Megköszörüli a torkát.
– Hívattam magamnak taxit – mondja, és látszik rajta, mennyire nem
magához illőnek érzi ezt a közlekedési módot. De hát mi marad neki, ha
egyszer összetört a kocsija, a sofőrje meg agyrázkódással a kórházban
fekszik? Az az ötlet, hogy Jonathant kérje meg a fuvarra, nyilvánvalóan
eszébe sem jutott, és Jonathan sem ajánlja fel neki, hanem inkább
végszóként használja ezt. Előkapja a mobilját, és odarendeli Stevent a
limuzinnal. Megint csak az jár az eszemben, hogyan mehetett ennyire
tönkre a kapcsolatuk.
Amikor Jonathan pár lépést eltávolodik a telefonjával, az earl kihasználja
az alkalmat, és megszólít.
– Honnan jött, Miss Lawson? – Most már nem tűnik olyan ellenségesnek,
mint odafent a kórteremben, inkább érdeklődéssel méreget.
– Chicagóból – mondom, de óvatos vagyok, és Jonathant figyelem, aki
még telefonál ugyan, de közben idesandít azzal a kék szemével. A szívem
azonnal feldübörög, és megint liftezni kezd a gyomrom.
Az earl gondolataiba merülve bólint.
– Amerikai lány – mormolja, inkább csak magának, és nem látszik rajta,
hogy ezt jónak vagy rossznak találja. – És a fiamnak dolgozik?
– Három hónapos szakmai gyakorlaton vagyok a Huntington Venturesnél
– mondom.
Ez az információ mintha megzavarná az earlt.
– Csak három hónapig? És egyébként mivel foglalkozik?
– Gazdaságtudományi egyetemre járok. De már végzős vagyok.
 Jonathan befejezte a telefonálást, visszajön. Közém és az earl közé áll,
mintha védeni akarna az apjától, aki persze azonnal észreveszi ezt. De
érdekes módon inkább mintha örülne neki, mint hogy bosszankodna.
– Aha. Egy kis egyetemista – mondja a fiára pillantva. –
Megkérdezhetem, hány éves?
Nyelek egyet.
– Huszonkettő.
Lassan kiráz a hideg a kérdéseitől Ha most azt mérlegeli, hogy vajon jó
lennék-e a fia oldalára feleségnek, akkor nyilván elbuktam a vizsgán.
Pontosan tudom, mennyire nem illek Jonathanhoz. Semmilyen szempontból
sem. Már csak azon csodálkozom, hogy az earlt ez nem zavarja, mivel még
mindig ugyanazzal az érdeklődéssel figyel, mint eddig. Ő talán nem látja?
Vagy neki minden nő megfelel, csak szerezzen már végre Jonathan egyet?
Látom rajta, hogy további kérdések is kibuggyannának belőle, de a fekete
limuzin bekanyarodik az utcába, és megáll a járda mellett.
– Még látjuk egymást, apa – mondja kurtán Jonathan, és kinyitja nekem
az ajtót.
– Viszontlátásra! – mondom én is, mielőtt beszállok.
Az earl is elköszön. Aztán Jonathan beül mellem, és becsapja az ajtót.
A limuzin azonnal elindul. Hamarosan zümmögve leereszkedik a sofőr
választófala, és Steven hátraszól:
– Hová, Sir?
Jonathan türelmetlen mozdulatot tesz a kezével.
– Menjen csak egy darabig, amerre akar. Meg kell beszélnem valamit
Grace-szel.
A magas szőke férfi bólint, és visszahúzza a sötétített üvegfalat.
Megfordulok, és még egyszer visszanézek a hátsó ablakon. Az earl ott áll a
járda szelén, de ellentétben az iménti tartásával, most szinte görnyedt.
Elveszettnek látszik, gondolom, de nem mondom ki, mert úgy látom, hogy
Jonathant nemigen hatják meg az ilyen érzelmes mondatok.
– Tessék – valami az ölembe hull, ijedten fordulok vissza, és felemelem
az újságot.
Egy pillanatig eltart, amíg oda tudok figyelni a címlapra, de aztán elakad
a lélegzetem, amikor megpillantom a képet. Nem óriási, az egyik kisebb
fajta a címlap alsó szélén, de azért még mindig ijesztően nagy. A kép
minősége sem túl jó, elég szemcsés, tehát nagyobb távolságból vették fel.
Mégis egyértelműen felismerhető rajta Jonathan. És persze én is.
 Az előtt az étterem előtt állunk, ahol azzal a szörnyű Richarddal
találkoztunk; szorosan átkarolom Jonathan derekát, behunyom a szememet.
Az ő karja pedig a vállamon, lefelé hajtja a fejét. Nagyon bensőségesnek
látszik ez a kép, mintha tényleg egy szerelmespárt ábrázolna, és persze a
megfelelő szalagcímet is megtalálták hozzá: „Hunter in Love?” Érzem,
amint a szívem vadul kalapál, és forróság önti el az egész testemet.
Gyorsan továbblapozok, amíg meg nem találom a képhez tartozó cikket.
Nem túl hosszú, még egyszer ugyanaz a kép, mellette pedig egy kis portré
Jonathanról. A szövegben az áll, hogy egy ismeretlen szépség jelent meg
mellette, és ez a fotó is azt bizonyítja, hogy hamarosan véget érnek
Jonathan szép napjai, amelyeket még „Európa legforróbban áhított
agglegényeként” tölthet. De semmi konkrétum, csak pár megjegyzés
Jonathan eddigi kapcsolatiszonyáról, és szerencsére semmi név.
Először megkönnyebbülök, de aztán ráeszmélek, csak idő kérdése, hogy
a környezetemben mindenki megtudja, hogy én vagyok a fényképen. Mert
még ha az arcomat nem is lehet jól látni, a vörös hajam egyértelműen elárul.
Catherine Shepard azonnal kapcsolni fog, meg a cég többi alkalmazottja is.
Meg persze… Annie.
Szám elé kapott kézzel, riadtan pillantok fel, és egyenesen Jonathan
fürkésző szemébe nézek. Úgy látom, épp azt figyeli, hogyan reagálok a
képre.
Csak most jövök rá, hogy ő már az idejövetelünkkor is tudott a cikkről.
Ez lehetett az oka annak, hogy magával hozott – nem pedig az, hogy
szerette volna, hogy mellette legyek. Csalódást érzek.
– Most mit fogunk tenni? – kérdezem csendesen.
Jonathan vállat von.
– Ez ellen a kép ellen már semmit sem tehetünk – mondja. – De
bonyolultabbá teszi a dolgokat.
– Mert?
– Van sejtelmed arról, hogy mi fog történni?
Ingerültté tesz ez a vallatás.
– Nincs – mondom dacosan. – Honnan kéne tudnom? Soha életemben
nem szerepeltem még címlapon.
Jonathan mintha észre sem venné idegességemet.
– Ezek a sajtos palik olyanok, Grace, mint a döglegyek. Körülzsonganak,
nem tágítanak tőled, ha sokan vannak, halálra idegesítenek. És ha vért
szagolnak, akkor kezdődik csak igazán a rajzás.
 – És most attól tartasz, hogy ez bekövetkezik?
Lemondóan megcsóválja a fejét.
– Nem csak tartok tőle. Biztos vagyok benne. Nem először esik meg.
Elég, ha egy modell belém karol, az újságok szerint már vőlegény vagyok.
Így aztán elkerülöm az ilyesmit, ha csak tehetem.
Magamban nagyot sóhajtok. Én buta liba, ott ölelgetem az utca közepén,
mindenki szeme láttára. Hát, Grace, ezt remekül megcsináltad, gratulálok!
– De én nem vagyok modell – vetem közbe, és azon gondolkodom, vajon
kínosnak találja-e, hogy pont velem csípték el. Rémülten gondolok arra a
két légies teremtményre, akikkel az újságban láttam, amikor még Hope-pal
nézegettük… Velük összevetve én szürke kis veréb vagyok. De azért ennek
jó oldala is lehet. – Akkor nem is lehetek olyan érdekes.
Derűsen, de mégis kicsit elgyötörtén néz rám.
– Épp ellenkezőleg – mondja. – Hiszen épp ez a baj.
Egyre nagyobbra dagad a gombóc a torkomban.
– Micsoda?
– Éppen, hogy nagyon érdekes vagy. Egy ismeretlen, fiatal amerikai lány,
akivel ráadásul együtt dolgozom, és akihez tényleg van valami közöm. Hát
nem érted? Ilyen sohasem volt. Egyszerűen, akikkel eddig hírbe hoztak,
azokhoz a valóságban semmi közöm sem volt. De veled… – Nem fejezi be
a mondatot. – Ez valóságos ölükbe pottyant kincs. És sajnos, az apámnak is
– felemeli a kezét. – És igazán nem tudnám megmondani, mit is sajnálok
inkább.
Most már végképp nem értem, miről beszél.
– De hiszen a paparazzók nem is tudják, ki vagyok.
Jonathan felhorkan.
– Még nem tudják, Grace. De mit gondolsz, meddig tart, amíg a cégből
valaki elkotyogja az újságíróknak, hogy ki vagy? Gyorsabban rád találnak,
mint gondolod. És akkor már csak abban reménykedhetünk, hogy akad
valami zsírosabb falat, ami eltereli rólad a figyelmet, különben falkában
fognak a nyomodban járni. A cégnél pedig, ebben biztos lehetsz, te leszel
holnap az első számú pletykatéma.
Kezdek rosszul lenni, elfordulok, kinézek az ablakon. Jonathan nyilván
tudja, miről beszél, gondolom szorongva. Tehát nagy valószínűséggel be
fog következni, amit megjósolt, bár őszintén szólva nemigen tudom
elképzelni.
 A tehetetlenség egészen elhatalmasodik rajtam. Tehát erről beszélt Annie,
amikor azt mondta, hogy Jonathan Huntington nem az én súlycsoportom.
Most mit tegyek? Persze az első gondolatom a menekülés. Egyszerűen
felülhetnék az első gépre, és hazahúzhatnék, ott pedig jó darabig meg
kellene húzni magam, amíg az angol sajtó megfeledkezik rólam. De szinte
azonnal világosan látom, hogy ez nem lehetséges. Egyszerűen túl büszke
vagyok egy ilyen megoldáshoz. Végtére is nem valami kiskapun osontam
be erre a gyakornoki helyre – azért kaptam, mert kiérdemeltem. Ha most
elmegyek, az olyan, mintha bűnösnek vallanám magamat, mintha
beismerném, hogy valamit rosszul csináltam. Pedig ez nem igaz.
Beleszerettem a főnökömbe, oké. De ez talán bűn? A kétségbeesés
könnyeket csal a szemembe, olyan bonyolultnak látszik egyszerre minden.
És félek is.
– Grace!
Jonathan keze az enyémen, odafordulok felé. Amikor észreveszi,
mennyire szétestem, szorosan megölel, magához von. Most már akkorára
nőtt a torkomban a gombóc, hogy nyelni is alig bírok.
– Bár valahogy eltüntethetném a világból azt a fotót! – motyogom a
vállába.
Nagyon nem szeretném, ha az első számú pletykatémává válnék a cégnél.
Vagy hogy munkába menet paparazzók kövessenek. És a gondolatra, hogy
milyen képet fog vágni Annie, a hideg is végigszalad a hátamon. Hát még
Marcus! Hogy keveredhettem bele egy ilyen ostoba ügybe?
– Azt bizony én is szeretném. – Érzem az ajkát az arcomon, és máris
elakad tőle a lélegzetem. – De majd kitalálunk valamit.
Vigasztaló a közelsége, vigasztalóak a szavai, és egy pillanatra abba az
illúzióba ringatom magam, hogy minden rendben lesz. Szeretnék
megfeledkezni arról, mi vár rám odakint, és beleveszni az érzésbe, amely
azonnal elborít, mihelyst Jonathan csókolni kezd.
Amint az ajka az enyémhez ér, szinte felrobbannak az érzékeim. Olyan
finom, olyan meghitt, a testem felidézi, milyen csodás volt teljesen megadni
magát neki, és még többet akar a kéjből, amelyet csak tőle kaphat meg. És
hirtelen már semmi másnak nincs is jelentősége. Olyan izgatott leszek,
hogy a kezem reszketni kezd, a hajába túrok, és magamhoz húzom, mert
nem akarom, hogy bármi is elválasszon tőle.
Jonathan érzi, hogyan reagálok, és még erősebben csókol, ami olyan
láncreakciót vált ki belőlem, hogy teljesen eláll a lélegzetem. Úgy reagálok
rá, mint olajra a tűz: minél többet kapok belőle, annál inkább vágyom rá,
hogy még közelebb kerüljek hozzá, és úgy látom, ő is éppen így van ezzel.
Ajkával szinte elnyel, keze mindenütt ott van a testemen. Én pedig úgy
kapaszkodom belé, mint egy fuldokló, aki az érintései nélkül elveszett.
Keze benyomul a szoknyám alá, a fenekemet markolássza, simogatja a
combomat. Érzem a lába között kemény merevedését, és ingerlem, amíg
kéjesen fel nem nyög, felszabadítva az ajkamat.
Megmarkolja a mellemet, az súlyosan hever a kezében, és fejét lehajtva
csókolni kezdi ott, ahol a ruhából még kilátszik. Apró borostái izgatóan
bökdösik az érzékeny bőrt, várom, hogy arrébb húzza a ruhát. Felsóhajtok,
amikor megteszi, és mindkét mellemet kiemeli a melltartó kosarából, hogy
szabadon hozzájuk férhessen.
– Olyan gyönyörű a melled – dörmögi, arcát a két sápadt domb közé
temeti, ujjaival csipdesi a kimeredő bimbókat. Amikor megérzi, hogy
megborzongok, felnéz, és mosolyog. – És milyen érzékenyek – teszi még
hozzá, majd előrehajol, és ajka melegen fogja körül az egyik kemény
bimbót.
Megszívja, én pedig olyan heves húzást érzek alul, mintha valami tüzeset
döftek volna belém. Hangosan, önfeledten nyögök fel, fejemet hátrahajtom,
kezem pedig a hajába temetem, magamhoz szorítom, nehogy abbahagyja.
De nem is ez a szándéka, mert nyelve forrón keringi körül a bimbót, és néha
meg-megszívja, kérlelhetetlenül, amivel egyre-másra lángoló nyilakat küld
az altestembe, és egyre fokozza a vágyamat.
Amikor megérzem, hogy keze a combom belső oldalán simítva közeledik
felfelé, önkéntelenül megemelem a fenekemet, hogy könnyen elérhesse
vágyaim kelyhét. Tovább kényezteti a mellemet, de közben egyszerre két
ujját is elvezeti a bugyi anyaga alatt, és betolja a nedves résbe. Felsóhajtok,
és a kezére eresztem magam, érzem, amint mozogni kezd bennem, én pedig
ringani kezdek az ölén, és hozzádörgölőzöm.
Őrületes érzés, és hiába nem érinti meg érzékeny gyöngyszememet
Jonathan, akkor is kezd felhalmozódni bennem a feszültség. Az, hogy a
mellbimbómat szívogatja, hihetetlenül felfokozza a kéjt, mivel ugyanabban
a nehéz, lassú ritmusban folytatja, amellyel alul is mozgatja bennem az
ujjait, és amelyhez önkéntelenül is igazodom.
A vállába kapaszkodom, egyre vadabbul csúszkálok rajta, és érzem, hogy
egyre hevesebbé válnak a villámok, amelyek áthasítják a testemet, ahogy
Jonathan fokozza a tempót. Mellem már fáj az izgatástól, és félek, hogy
nem bírom sokáig, bele is lihegem ezt a fülébe. De Jonathan nem reagál,
kérlelhetetlenül tovább hajszol, most még harapdálni is kezdi a
mellbimbómat.
– Jonathan – nyöszörgök gyámoltalanul.
Felemeli a fejét, mosolyog, én pedig elsüllyedek csodaszép kék
szemében.
– Ez tetszik neked, mi? – kérdi, miközben tovább folytatja ujjaival a
döfködést, és hangjában hallom a vágyat. – Nekem pedig tetszik, amilyen
forró vagy. – Megcsókolja a fülem mögött a nyakamat. – Égj nekem, édes!
Megint lehajtja a fejét, és szívja tovább az érzékeny bimbót, hüvelykujját
ugyanakkor a gyöngyszememre helyezi, és masszírozni kezdi. A feszültség
hatalmas orgazmusban oldódik fel, amely egész testemet megrázza, s
amelynek hevessége meglep. Reszketek, miközben Jonathan ujjai köré
szorulnak a belső izmaim, masszírozva őket, és csak nyöszörögni tudok,
amikor a megváltás hosszan kifutó, forró hullámai átcsapnak rajtam. Végül
úgy elgyengülök, hogy előrebukik a fejem a vállára.
Amikor megnyugszom, érzem, hogy visszahúzza belőlem az ujjait.
Önkéntelenül a nadrágját kezdem lazítani.
Nem kaptam lehetőséget a viszonzásra, pedig szeretném. De lefogja a
kezemet.
– Ne most Grace – mondja. – Később.
Leemel az öléről, és maga mellé ültet. Elfogódottan figyelem, amint
elővesz egy fehér zsebkendőt a kocsi ajtaján lévő tartóból, letörölgeti a
kezét, majd ügyesen visszarendezi a mellemet a melltartóba, a ruhát is
visszaigazítja úgy, ahogy annak lennie kell.
– Miért nem folytatjuk? – kérdem ingerülten.
Jonathan visszadől a párnára.
– Mert ebben a nyomorult autóban nincs óvszer – morogja. – És az sem
tanácsos, hogy túl ziláltan kecmeregjünk ki a kocsiból, amikor esetleg
paparazzók lesnek ránk.
Hát persze, gondolom, pislogok, és visszahuppanok a valóságba.
Jonathan megnyomja a sofőrhöz kivezetett hangosbeszélő gombját.
– Hazamegyünk, Steven – szól bele, és elengedi a gombot.
– Haza? – A szívem még zakatol, de a valóság már betört a
gondolataimba, és nem túl szelíden helyezett vissza a hétköznapok gondjai
közé.
Jonathan bólint.
 – Jobb lesz, ha egyelőre velem jössz, amíg nem tudjuk, mekkora port vert
fel az a cikk. Aztán majd meglátjuk.
Nyugodtnak és higgadtnak látszik, nem, mint korábban a kórházban,
amikor veszekedett az apjával, vagy mint az imént, amikor olyan
szenvedéllyel csókolt. Különös hidegség kerít a hatalmába, kicsit
elhúzódom tőle.
– Mit tehetünk?
Jonathan vállat von.
– Nem sokat. Kivárjuk, amíg elmúlik.
Nagyot nyelek. Amíg elmúlik. Pontosan. Mert egyszer csak elmúlik.
Talán már hamarosan.
Az, amit eddig olyan sikeresen elfojtottam, most teljes nagyságában rám
zuhan, és félelem kerít hatalmába, mihelyt végiggondolom, milyen
esélytelen is vagyok Jonathannál.
Semmi sem változott, még ha én szeretném is azt hinni. Semmi több nem
vagyok számára, mint egy futó kaland, közjáték, mint azok a modellek,
akikkel a partikon vagy a fogadásokon találkozik. Egy futó kaland a sok
közül, benne még csak nyomot sem fog hagyni, ellentétben velem.
Ugyanis a pletykák a nőket rángatják a sárba, nem őt. Ő megengedhet
magának pár zaftos sztorit ebben vagy abban az újságban – úgyis minden
lepereg róla. Hiszen gazdag, független, és nem keresi a kapcsolatokat, így
számára az egész história legföljebb bosszantó. Én azonban mindent
elveszíthetek, nem csak a szívemet. Csak most válik világossá számomra
ennek az újságos történetnek a teljes jelentősége: veszélybe került nemcsak
a gyakorlatom, de a szakmai hírnevem is. Mi lesz, ha odahaza a
professzoraim tudomást szereznek erről a kalandról? Vehetnek még
komolyan ezek után? Bárki komolyan vehet még, vagy most már csak
afféle cicababa lehetek?
És még csak nem is vethetek Jonathan szemére semmit, hiszen ő előre
figyelmeztetett, mibe is keveredhetek. De az árat, amit ezért fizetnem kell,
most mégiscsak magasnak találom.
Valami újonnan született elszántsággal rázom meg a fejemet. Időre van
szükségem, gondolkodnom kell. És amit az imént tettünk, pontosan azt
bizonyítja, hogy képtelen vagyok gondolkodni, ha Jonathan a közelemben
van.
– Nem – mondom ezért határozottan. – Vissza akarok menni az
albérletembe.
 Jonathan elképedten mered rám.
– Ne bolondozz, Grace. Nem jó ötlet. A fotósok már ott fognak várni.
Megoldom a dolgot, és addig nálam maradsz.
Aha, gondolom. Nem mi oldjuk meg, hanem ő egyedül. Valószínűleg
úgy, hogy ő jöjjön ki jól belőle. Az meg ugyan kit izgat, hogy mi lesz a kis
gyakornokkal?
– És vajon nekem is jut valami abból a megoldásból? – Érzem, amint
erősödik a haragom. – Vagy mindenképpen mindennek én fizetem meg az
árát?
Tekintete keménnyé válik, egy pillanatig csendesen mustrál.
Szemlátomást nem tetszik neki, hogy ellentmondtam.
– Nem értelek, Grace. Mégis, mit vársz tőlem?
Semmit, gondolom bánatosan. Hiszen nem is várhatok semmit. A
mesebeli herceges végkifejletet eleve kizártuk.
– Ez a helyzet nem csak neked nehéz – mondja végül, amikor csak
hallgatok.
– De talán nem olyan nehéz neked, mint nekem. – Alig tudom
visszatartani a könnyeimet.
Tényleg nem látja, vagy csak nem akarja észrevenni? Egyszerre olyan
hihetetlenül butának és naivnak érzem magam. De hiszen mindig eléri,
hogy így elbizonytalanodjam.
– Bár sohase kértél volna meg, hogy dolgozzam veled! – mondom, és
megnyomom a mikrofon gombját. – Steven, megállna egy pillanatra?
A limuzin azonnal lassít, és egy pillanattal később megáll a járda mellett.
– Mit csinálsz? – kérdezi éles hangon Jonathan, amikor kinyitom az ajtót.
– Kiszállok – mondom.
– Grace, légy észnél. Ez elől nem futhatsz el.
– Nem is áll szándékomban. De azt gondolom, a legjobb, ha nem is látnak
bennünket együtt. – Nagy levegőt veszek.
– Ezért holnaptól visszamegyek dolgozni a beruházási osztályra.
– Ez semmin sem fog változtatni, Grace – figyelmeztet Jonathan. – Ehhez
már késő.
Szótlanul nézzük egymást. Igaza van, gondolom. Sokkal korábban kellett
volna megrántanom a vészféket.
Még mielőtt bármit is tehetne, kiszállok. Amikor visszanézek, látom
Jonathan arckifejezésén és elkeskenyedett ajkán, hogy egyáltalán nem ért
egyet azzal amit most teszek.
 – Nagyon kellemetlen tapasztalatokat szerezhetsz, ha most elmész –
mondja azon a veszedelmesen csendes hangon, amitől olyan dühös leszek.
– Már épp eleget szereztem – csapom rá mérgesen a kocsi ajtaját.
A fekete limuzin egy pillanattal később megmozdul és elindul, én pedig
ott maradok reszketve, szétesetten, és sokkal boldogtalanabbul, mint ahogy
magamnak be merem vallani.
21.

A limuzin kényelme után, amihez eddigre már egészen hozzászoktam,

most idegennek és kellemetlenül fojtogatónak érzem magam körül a várost.
De az is lehet, hogy ez csak azért van, mert annyira kiborultam.
Sejtelmem sincs, hol vagyok, egy darabig eltart, míg tájékozódni tudok.
Szerencsére a londoniak már hozzászoktak, hogy eltévedt turisták kérnek
tőlük segítséget, így mindig segítenek. Megtudom, hogy a Victoria
Embankments és a Blackfriars Bridge közelében vagyok, nem túl messze a
London Walltól, ahol a Huntington-épület is áll. De először is megcélozok
egy presszót. Megpillantok egy kellemesen otthonos Starbucks kávézót,
veszek egy nagy, jeges kapucsínót. Jó hideg a csésze, hozzászorítom
felhevült arcomat, és tanakodom, mit is tegyek most.
Az órámra nézek még csak kenő múlt, pedig a sok halmozódó esemény
miatt sokkal hosszabbnak tűnt a nap. Elméletileg vissza kéne mennem a
céghez, és miután Jonathan nem lesz ott – gondolom, visszamegy a
kórházba a húgához –, egyenesen lejelentkezhetnék a beruházási osztályon,
ahogy elterveztem. De valahogy nem állok készen erre a lépésre, még össze
kell szednem magam. Ezért úgy határozok, hogy hazamegyek.
A metróban előbb tájékozódnom kell, hogy megtaláljam a megfelelő
irányt, de szerencsére nem vagyok túl messze. Már jó fél órával később
előkaparhatom az islingtoni kulcsot – persze csak egy örökkévalóságig tartó
kutakodás után. De szerencsémre most legalább megvan.
Kicsit idegesen nézek körül, mielőtt bemegyek, de az utca csendes. Sem
a sarkokon, sem a bejáratnál nem látok leskelődő fotóriportert. Hát pont
ennyire vagyok én érdekes, gondolom egy félmosollyal, de azért tényleg
megkönnyebbülten.
Fent a lakásban is csend van, egyedül vagyok. Ian a tetkóstúdiójában
dolgozik ilyenkor, Annie természetesen az irodában, de Marcus éppen itt is
lehetne. De úgy tűnik, szintén házon kívül van, amit most nem is bánok.
Rám fér egy kis nyugalom.
Először is visszavonulok a fürdőszobába. Jó lenne lezuhanyozni, de az
öreg zuhany feje sajnos nem működik, összevissza fröcsköl belőle a víz, és
a hőmérsékletet is nehéz beállítani. Ezért aztán teleeresztem a kádat, és jó
adagot teszek bele Annie habfürdőjéből. Remélem, megbocsátja – elvégre
ez most vészhelyzet.
A víz pompás, és csodásán jólesik a forró, illatos habokba merülni. Egy
pillanatra behunyom a szemem, elernyednek az izmaim, és csak élvezem a
békés nyugalmat. Sajnos ez a pillanat nem tart sokáig, mert amikor
véletlenül hozzáérek az egyik mellbimbómhoz, megérzem, mennyire
érzékeny még Jonathan iménti, limuzinbeli kényeztetésétől. Azonnal
megint látom az egészet, amit csak műveltünk – amit csak tett velem –, és a
képeket nem tudom többé kiűzni a fejemből.
Megint csak körben keringenek a gondolataim, nem találnak kiutat ebből
a helyzetből, amely látszólag kilátástalan. Vagy mégsem… csak éppen az
egyetlen lehetséges megoldás egyáltalán nincs ínyemre. Ugyanis, ha
valamennyire is meg akarom úszni az egész sajtóügyet, és szakmai esélyt
akarok adni magamnak a jövőben akkor távol kell tartanom magam
Jonathantól. És pontosan ez az, amit nem akarok. Már most hiányzik, vele
akarok lenni. Mert ő a legelbűvölőbb férfi, akivel valaha találkoztam, és
kifejezetten éhezem a közelségét. Talán máris függő vagyok tőle, ha
meggondoljuk, milyen kevés kellett ahhoz, hogy lehetetlen helyeken
szexeljek vele, és hogy már ezeknek a puszta emléke is elég ahhoz, hogy
felizguljak.
De számomra ez mégis sokkal több a szexnél, és ha ő valóban nem lát
jövőt kettőnk számára, ha nem képes szeretni, vagy egyszerűen csak épp
engem nem szeret, akkor talán tényleg jobb, ha most megyek, még mielőtt
igazán megsebezhet.
Túl nyugtalanná váltam ahhoz, hogy tovább élvezzem a fürdőt, így
gyorsan megmosom még a hajam, és kimászok a kádból. Fejemre csavarok
egy törülközőt, egy másikban megtörölközöm. Egyedül vagyok, így
meztelenül akarok átszaladni a saját szobámba felöltözni, de amikor a
kezem a kilincsre teszem, meghallom, amint nyílik az ajtó, és valaki bejön.
Biztos Marcus az.
Felsóhajtok, fürdőlepedőt kanyarítok magam köré, a mellem fölött
visszatűröm, a turbánomat is megigazítom. De amint a folyosóra lépek, nem
Marcust pillantom meg, hanem… Annie-t. Ő épp olyan meglepett arcot
vág, amikor megpillant, mint én.
– Hát te meg mit keresel itt?
Örülök, hogy látom, de akkor sem értem, mit keres itthon ilyen korán.
– Én is kérdezhetném ugyanezt – mosolyog halványan.
 Csak most veszem észre a kezében az összecsavart Hello! magazint.
Nyelek egyet. Annie észreveszi a pillantásomat, és amolyan „Erről még
majd beszélünk” arccal megy be előttem a konyhába. Bizonytalanul
követem.
– Nem vagyok jól, eljöttem haza – mondja, s közben vízzel tölt meg egy
fazekat, és a tűzhelyre teszi. – Azt hiszem, beteg leszek.
Most jut eszembe, hogy ma a reggelinél már fejfájásra panaszkodott.
Hátranéz a válla fölött.
– Kérsz teát?
Bólintok, előveszek a szekrényből két bögrét.
– Majd megcsinálom – mondom, és Annie hálásan átengedi nekem a
teakészítést. Közben felold egy fejfájás elleni tablettát, és az asztalra készíti
a poharat. Amikor odaviszem a gőzölgő bögréket, felveszi a padról az
újságot, és az asztal közepére helyezi. Ujjával vádlón mutat a Jonathant
meg engem ábrázoló fényképre.
– Grace, azt hiszem, valamit elhallgattál előlem, nem igaz?
Tudtam, hogy ez lesz, mégis elpirulok, és szerencsétlenül nézek rá.
– Tényleg el akartam mondani neked. De valahogy sosem tudtam, hogyan
kezdjek hozzá. Az egész olyan… bonyolult. Ráadásul te mindig óva intettél
tőle.
– De ez nem sokat ért, ugye? – Annie felhúzza a szemöldökét. – Jól
beleszerettél.
Gyámoltalanul bólogatok, nincs is értelme a tagadásnak. De Annie nem
kezd szidni, épp ellenkezőleg. Úgy látom, nem lepi meg a dolog olyan
rettenetesen.
– Oké, de akkor most tudni akarom, mi történt. Az elejétől fogva –
mondja.
Én pedig készségesen beszámolok neki mindenről, a repülőtéren történt
első találkozásunktól kezdve a mostani veszekedésig. Le sem tudom állítani
magam bár bizonyos dolgokat azért nem részletezek. És minél tovább
beszélek, annál világosabban látom, hogy Annie-nak kezdettől fogva igaza
volt. Jonathan veszélyt jelent a lelki egyensúlyomra. Mert lehet, hogy én
vagyok az első alkalmazottja, akivel szexelt, de arra nem áll készen, hogy
érzelmekkel közeledjen hozzám, vagy bármilyen módon közel engedjen
magához.
– És most mit tegyek? – kérdem, amikor befejezem.
Annie elgondolkodva kevergeti a teáját.
 – Jó kis bonyolult helyzet – mondja, és ezzel még mindig jócskán szépít.
Felnéz, ajkát biggyeszti. – Bár hallgattál volna rám!
Mély sóhajjal dőlök hátra a székemen.
– Én is szeretném, hidd el. De ezen már nem változtathatok.
– Dehogynem, Grace, mindenen lehet változtatni. Csak akarnod kell.
Tartsd magad távol Jonathan Huntingtontól! Nem való hozzád.
Annie ezt olyan szenvedéllyel mondja, hogy egyenesen megrémít vele.
– De Annie, ő nem valami szörnyeteg – veszem a védelmembe.
– Nem, persze, én is tudom – mosolyog halványan. – Marha jó főnök,
meg minden, tényleg, de hihetetlenül gátlástalan, ami a nőkhöz való
viszonyát illeti.
– Ezt meg hogy érted?
Annie ram néz.
– Meséltem már neked arról a bizonyos klubról, igaz?
Zavartan bólintok. Az a gondolat, hogy Jonathan oda jár, sőt, hogy talán
egyenesen oda vitette magát, miután én kiszálltam a kocsiból, olyan
kellemetlen, hogy inkább elhessegetem.
– Mi van azzal a klubbal?
Annie kicsit habozva folytatja:
– Claire történetét… nos, hát nem mondtam végig neked – szól aztán. –
Claire tényleg nagyon beleszeretett Jonathan Huntingtonba, és ő, azt
hiszem, tisztában volt ezzel. Nem is lehetett nem észrevenni, de ő mégis
úgy tett, mint aki nem látja. Amikor Claire meghallotta, hogy abba a klubba
szokott járni, mindent elkövetett, hogy ő is bejusson, sőt, valósággal
megszállottja lett annak a gondolatnak, hogy így a közelébe kerülhet. De az
valami nagyon exkluzív hely, csak úgy nem lehet oda besétálni. Claire
valóságos cirkuszt csapott, de nem jutott be. Másnap azonban Jonathan
magához rendelte, és Claire, amikor visszajött arról a megbeszélésről,
holtsápadt volt, és nem akart beszélni arról, ami odabent történt. Utána
azonban felmondott, hazajött, összecsomagolt, és hazautazott Edinborough-
ba. – Annie szinte rimánkodva néz rám. – Érted, Grace? Kívülről nézve
iszonyú jó pasi, de azt hiszem, nem veszitek észre, hogy van egy olyan
oldala, amit egyáltalán nem lehet kedvesnek nevezni. És éppen ezért azt,
hogy ő is érdeklődik irántad, inkább elgondolkodtatónak nevezném, mint
örömtelinek. Lehet, jobb, ha nem jössz rá az igazságra, miféle ember is
valójában. – Felsóhajt.
– Talán az lenne a legjobb, ha megszakítanád a gyakorlatodat.
 – Micsoda? Hiszen még három hete sem vagyok itt! – tiltakozom.
– Az egész cég rólad beszél. – Annie olyan halkan sóhajtja ezt, mintha
nehezére esne egyáltalán kimondani.
A tarkómon felmerednek a hajszálak, a szívem feldübörög, mintha most
válna valóra, amit Jonathan megjósolt.
– A pletykalap miatt?
Annie boldogtalanul csóválja a fejét.
– Az csak az utolsó csepp volt a pohárban, hogy úgy mondjam.
Már előtte is téma voltál.
Megdöbbenek.
– És hogyhogy nem szóltál? – kérdem szemrehányóan.
– Nem akartalak elbizonytalanítani – teszi a kezét az enyémre. – Grace,
én nagyon kedvellek. Velem nem is beszélt senki ilyesmiről, mert tudják,
hogy a te oldaladon állok. – Nagyot sóhajt. – De már az elején
megmondtam: Jonathan Huntington még sohasem vitt fel magához az
irodába egyetlen gyakornokot sem. Persze, hogy beszélni kezdtek róla,
annyira szokatlan volt. És épp elég nő van a cégnél, akik ki vannak éhezve
a főnökre, de akik valahogy belenyugodtak abba, hogy megközelíthetetlen.
Ezek már attól is felpaprikázódtak, hogy különleges bánásmódban
részesültél. Most pedig még a Hello! címlapján is megjelensz, ami
bizonyítja, hogy neked sikerült az, ami másnak még soha, hogy elhalásztad
az orruk elől Jonathan Huntingtont.
Hát, ezt már nem viselik el, hidd el nekem.
– De hiszen egyáltalán nem halásztam el – védekezem.
– Nem számítanak a részletek, ezeknek már az is elég, hogy egyáltalán a
közelébe kerültél – sóhajt Annie. – Emlékszel a recepciós Caroline-ra? Nem
tudtam róla, hogy ő is Huntingtonrajongó lenne, de még őt is nagyon
izgatta, hogy vajon mi lehet közöttetek. Ma pedig elszabadult a pokol az
egész házban. Boldog lehetsz, hogy nem voltál ott.
A hideg szaladgál a hátamon, amikor rájövök, mennyire naiv voltam.
Annyira elfoglalt Jonathan, meg hogy mit érzek iránta, hogy se jobbra, se
balra nem néztem, Annie pedig nem akart fájdalmat okozni, ezért aztán
óvott Jonathantól, de arról már nem beszélt, ami a cégnél fortyogott.
Persze a Catherine Shepard-féle gyűlölködő pillantások néha szemet
szúrtak nekem is: meg hogy pár alkalmazott utánam fordul, ha
végigmegyek a folyosón. De az eszembe sem jutott, hogy annyira érdekes
lennék, hogy egyfolytában rólam pletykáljanak. Úgy látszik, valahogy
minden kicsúszott a kezemből.
– De ha nem megyek többet oda, az olyan, mintha feladnám – a fejemet
csóválom, mintegy megerősítve, hogy ilyent aztán nem teszek. – Ez a
gyakorlat csodás lehetőség számomra, hidd el, Annie. Nem fogok
megfutamodni.
– Talán még az előtt kellett volna ezen elgondolkodnod, mielőtt
belementél valamibe Jonathan Huntingtonnal – mondja a maga keresetlen
stílusában.
– De a kettőnek semmi köze egymáshoz – jajongok.
– Attól tartok, hogy ez az emberek szemében egyre megy – mondja
Annie. – Ők már csak azt látják, amit látni akarnak. Legalábbis a
legtöbbjük. – Szánakozva néz rám. – Tehát, ha tényleg vissza akarsz menni,
acélozd meg az idegeidet.
Igaza van, gondolom kétségbeesetten. Érzem, amint a tehetetlenség
könnyei összegyűlnek a szememben. Hát ilyen gyorsan szert tehet az ember
a ribanc névre.
– De én veled vagyok – vigasztal Annie, amikor látja, mennyire
kétségbeestem. – Majd vigyázok, hogy békén hagyjanak.
Hálásan rámosolygok, és mindketten ijedten fordulunk meg, amikor
meghalljuk, hogy a bejárati ajtó zárjában kulcs fordul. Valaki súlyos
léptekkel közeledik, és egy pillanat múlva Marcus bukkan fel a
konyhaajtóban. Melegítőben van, és egészen átizzadt, nyilván futni volt.
– Szia, Marcus! – üdvözli Annie, ő pedig morcosan viszonozza a
köszönést. Összeráncolt homlokkal méreget bennünket. Nyilván nem
számított ránk. Aztán tekintete a Hello! magazinra esik az asztal közepén.
Épp csak vissza tudom fogni azt az ösztönös mozdulatot, hogy kezemmel
eltakarjam a képet, amely Jonathant meg engem ábrázol, de ez felesleges is
lenne. Abból a távolságból senkit sem ismerhet fel. De úgy látszik, Marcus
már tudja, mi is van a címlapon, mert a képe még sötétebb lesz. Mondjuk,
már eddig sem tűnt túl boldognak, most, hogy visszagondolok.
– Tehát Jonathan Huntington épp csak hazahozott téged, igaz? – kérdi
metszőn.
Eszembe jut az a két héttel ezelőtti este, amikor otthon felejtettem a
kulcsomat, és Marcus lejött, miközben mi ott álltunk Jonathannal az
ajtóban. Érzem, amint elvörösödök, és ugyan nem tartozom neki
beszámolóval, mégsem tudok megszólalni.
 – Te tudod, mit csinálsz – mondja megvetéssel, aztán sarkon fordul, és
eltűnik a fürdőben. Hamarosan halljuk a vízcsobogást.
– Ujjuj – mosolyog rám bátorítóan Annie, mivel látja, mennyire bánt
Marcus reagálása. – Úgy látom, valaki itt féltékeny.
Boldogtalanul vonogatom a vállamat.
– De hát nem tehetek róla, Annie. Nem akartam én beleszeretni
Jonathanba.
– Tudom, tudom – szól. – Az ilyesmit nem keresi az ember. Most inkább
azzal kell foglalkoznunk, hogyan úszhatod meg ép bőrrel.
A szavai elkísérnek, akkor is, amikor sokkal később már a takaróm alatt
lapulok, és a mennyezetet bámulom. Ha abban reménykedtem, hogy kicsit
világosabban látom a dolgokat, ha Jonathan nincs a közelemben, hát akkor
nagyot kellett csalódnom. Ha lehetek még zavarodottabb, akkor most már
az vagyok. Ráadásul, hogy őszinte legyek, nagyon vágyódom utána, még ha
gyűlölöm is a vágyamat. Hiányzik, nem is akármennyire. Mihelyt
behunyom a szemem, megjelenik előttem a kék szeme, amelyben el tudok
veszni, érzem az ujjait a bőrömön, az ujjakat, amelyek egy pillanat alatt
lángba tudnak borítani, hallom a mély hangot, amellyel mintha csak
simogatna. Halvány sejtelmem sincs, mihez is kezdhetnék.
Csak egyvalamit tudok: nem fogok megfutamodni. Talán nem is lesz
olyan szörnyű, vigasztalom magamat, mielőtt nyugtalan álomba zuhanok.
De másnap még sokkal rosszabb minden, mint ahogy elképzeltem. Annie
már lázasan, torokfájással ébred, ágyban kell maradnia, nem jöhet velem az
irodába, ahogy terveztük. Marcus pedig szintén nem nyugodott még le. A
szobájában kuksol, és amikor véletlenül összefutunk a folyosón, kővé
dermedt képpel viszonozza a köszönésemet, majd bevonul a fürdőszobába.
Még Iannek sincs ideje reggeli közben egy kis elterelő csevegésre, mert
Annie-t ápolgatja, főzi a teát, ellátja gyógyszerekkel, aztán neki is indulnia
kell. Így magamra maradok a félelmeimmel.
A tükör előtt hosszasan töprengek, mit is vegyek fel ma. Végül a barna
vintage ruha mellett döntök, amit Annie talált nekem. A csinos csizmával
nagyon jól néz ki: nem unalmas, de nem is olyan kihívó, mint az a fekete,
amit tegnap viseltem. Jól is érzem magam benne, ami nem is árt, mert
amúgy szörnyű ideges vagyok.
– Szorítok neked – károg utánam Annie, amikor elköszönök tőle, és rám
mosolyog. Szeme láztól csillog, és alig van hangja, így titokban elrebegek
egy bűnbánó imát, amiért a pokolba kívántam, mikor közölte, hogy olyan
beteg, hogy nem tud bejönni velem az irodába. Láthatóan rosszul van, és
ilyen állapotban semmiképpen sem dolgozhat.
Lent az ajtónál még egyszer körülkémlelek, hogy nem állnak-e lesben
valahol fotósok, de sehol semmi. Talán, fut át az agyamon, Jonathan csak
eltúlozta. Talán nem is lát a sajtó annyira érdekesnek, mint amennyire ő
gondolta.
A metróban, ahogy a városba tartok, minden ugyanolyan, mint máskor,
ám amikor a Huntington Ventures irodaház elé érek, valóban megpillantok
pár lézengő fotóst. Megelevenednek, amint észrevesznek, és máris
bekerítenek. Az előcsarnokot sem érem el. Olyan közel furakodnak, hogy a
kezembe kell temetnem az arcomat. Elvakítanak a vakuk.
– Miss Lawson, mikor lesz az esküvője Lord Huntingtonnal? – kiáltja
egyikük.
– Szerelmes belé?
– Milyen érzés Európa legkívánatosabb agglegényével járni?
Záporoznak a kérdések, csattognak a fényképezőgépek.
Megrázom az ajtót, próbálom kinyitni, de eleinte egyáltalán nem nyílik.
Majd hirtelen kivágódik, egy kéz kinyúl, beránt az előtérbe, ahol mindjárt
nagyobb a csönd. Az üvegajtó láthatólag határt képez, a horda nem nyomul
utánam az irodaházba, hanem kintről csattogtatnak tovább.
A férfi, aki behúzott, egy termetes, kék egyenruhás fickó, az amerikai
rendőrökre emlékeztet. Beljebb kísér a folyosón, míg hasonló egyenruhás
kollégája az ajtónál marad, hogy a riportereknek továbbra se legyen
merszük bejönni.
– Minden rendben, Miss? – kérdi a férfi, és úgy fordul, hogy széles háta
mögött meghúzhatom magamat a sajtósok villanófényei elől.
Elfogódottan bólogatok.
– Igen, köszönöm.
– Nyugi – mondja. – Ide nem jöhetnek be. Az a feladatunk, hogy egyetlen
fotóst se engedjünk be az épületbe.
Hálásan bólogatok, megpróbálom összeszedni magam. Jonathan
egyáltalán nem túlzott, sőt, inkább sokkal rosszabb az egész, mint mondta.
Fogalmam sincs, mit kellene tennem, visszafordulok a fogadócsarnok felé,
és a szőke Caroline hűvös tekintetébe ütközöm, aki tetőtől talpig végigmér.
– Ilyen cirkusz még sohasem volt itt – mondja, és nem lehet nem
meghallani hangjában a szemrehányást. – Mr. Huntington szerencsére az
egészet látta előre, és értesítette a biztonságiakat. Különben valószínűleg
dolgozni sem tudnánk. De persze azért eléggé zavaró így is – közli velem
náthás hangon.
– Sajnálom – mormolom. Most mit mondjak? Nem én rendeltem ide a
fényképészeket. De gondolom, nem sok értelme volna a mentegetőzésnek,
ezért a lifthez sietek. Reflexből a legfelső gombot nyomom meg, nem a
negyedikét, mert egyszerre sürgető szükségét érzem, hogy beszéljek
Jonathannal.
Ám amikor felérek a főnöki szintre, Catherine Shepard fogad, a szőke
Caroline-éhoz meglepően hasonlító, édes-savanyú, lenéző mosollyal.
– Mr. Huntington házon kívül van – közli velem elégedetten, és ez hideg
zuhanyként ér. Egyáltalán nem gondoltam, hogy Jonathan nincs itt. De hát
persze, jut eszembe, biztosan Sarah-hoz ment.
– Tudja, hogy mikor jön vissza?
– Azt mondta, ma egyáltalán nem jön be – feleli, és már nem is igyekszik
leplezni ellenséges hangulatát. – És még azt is említette, hogy ön mától a
beruházási osztályon folytatja a szakmai gyakorlatot.
Nyelek egy nagyot, tiszta hülyének érzem magam, miért is jöttem fel ide.
Hiszen a saját kívánságom volt, hogy visszamenjek Annie-hoz és a
kollégáihoz. Csak valahogy nem gondoltam, hogy Jonathan készségesen el
is fogadja. Hirtelen minden olyan borzasztóan véglegesnek tűnik, mintha le
is zárta volna az egész ügyet. Mintha velem is végzett volna.
– Igaz – mondom. – Én csak… el akartam köszönni.
Nagyon béna magyarázkodás, a szép Catherine pontosan tudja is ezt,
mert csak sokatmondóan emelgeti a szemöldökét.
– Viszontlátásra, Miss Lawson – mondja nagyon hideg mosollyal.
Nem is mondok már semmit, de megfordulok, és a lifthez megyek.
Csüggedten vitetem le magamat a negyedikre.
Veronica Hatchfield mosolya sokkal kedvesebb, mint Catherine Shepardé
volt, de benne is van valami lesajnáló. És nem tűnik úgy, mintha meglepné,
hogy visszajöttem a beruházási osztályra.
– Ó, kedveském, ne is törődjön vele – mondja, megpaskolva a karomat.
Elszörnyedek, amikor felfogom, hogy úgy értelmezi a helyzetet, hogy
Jonathan kidobott az irodájából, és visszazavart ide.
– Magamtól jöttem el – mondom neki gyorsan, de látom a tekintetén,
hogy nem hisz nekem.
És ez így megy tovább. Igazi vesszőfutás, sokkal rosszabb, mint amit el
tudtam volna képzelni. Mindenki látványosan barátságos és laza, de érzem
a pillantásokat, hallom a suttogást. Clive Renshaw professzionális
ügyességének köszönhetem, hogy egyáltalán átélem a délelőtti meetingeket,
ő ugyanis nyilvánvalóan elhatározta, hogy nem vesz tudomást semmiféle
olyan pletykáról, amelynek a főnöke meg én vagyunk a szereplői, így aztán
bevon, és nagyon igyekszik, hogy úgy tegyen, mintha minden a normális
mederben folyna. De azért ott is érzem a tekintetek kereszttüzét, és mire
végre leroskadok a parányi irodámban, úgy kikészültem, hogy még a kezem
is reszket.
Annie nélkül, aki biztosan elhárított volna a fejem fölül néhány villámot,
nagyon magányosnak érzem magam. Ostoba ötlet volt elutasítanom
Jonathan segítségét. Tökéletesen igaza volt: már nem érdekes, hogy mit
teszek, vagy nem teszek. Az emberek mindenképpen kibeszélnek
bennünket, akár együtt vagyunk, akár nem. Alapjában véve még meg is
nehezítettem a saját dolgomat, mivel a gyűlölködő kollégák most nyilván
azt gondolják, hogy már szakítottunk. Szakítottunk is, gondolom
boldogtalanul. De csak mivel olyan makacs voltam, és nem hallgattam
Jonathanra.
Eszembe jut dühös arca, és a szavaim, amelyeket a képébe vágtam,
amikor kiszálltam a limuzinból. Nem valószínű, hogy egyáltalán vágyik
még a társaságomra. Talán el is nyugszik az egész pár nap alatt, elég lesz,
ha addig kibírom, hogy ne reagáljak semmire. De az is lehet, hogy nem,
gondolom magamban, és összerezzenek, amikor kinyílik az ajtó.
Egy itt dolgozó kolléganő dugja be a fejét az ajtónyíláson, azt hiszem,
Emmának hívják.
– Bocsi, de bele kell kukkantanom egy aktába.
Hívogatóan intek kezemmel a szekrények felé:
– Csak tessék.
Bejön, kihúz egy fiókot, és lázasan kutat a benne lévő iratok között, de
mintha valahogy nem lenne egészen összeszedett. Egyre-másra felém
nézeget, amit észre is veszek, bár úgy teszek, mintha az íróasztalomon lévő
papírokat olvasgatnám. Nyilvánvalóan csak ürügyet keresett arra, hogy
közelebbről szemügyre vehessen.
Tehetetlenül bámulok az iratokba, és várom, hogy eltűnjön végre. Persze
nem megy. De szerencsére hamarosan megszólal a mobilom, és ez eltereli a
figyelmemet. Előbb abban reménykedem, hogy Hope, aztán egy kurta,
kétségbeesett pillanatig átfut az agyamon, hogy Jonathan lesz az, aki kiment
innen.
De nem Hope az, és nem is Jonathan. Sarah Huntington van a vonalban.
22.

– Helló, Grace! Remélem, nem zavarok – mondja.

– Jaj, dehogy – makogom zavartan, és Emmára meredek, aki már nem is
tesz úgy, mintha az iratokban keresgélne, hanem leplezetlen kíváncsisággal
mered rám. Vajon mit akar tőlem Jonathan húga? De egy pillanat múlva ez
a kérdés már nem kérdés, ugyanis Sarah hamar a tárgyra tér.
– Mondd csak volna egy kis időd, és eljönnél hozzám a kórházba? –
kérdezi. – Mondjuk most rögtön? – teszi hozzá reménykedve.
– Most rögtön? – képedek el. – Igen, persze… persze. De…
Eszembe jutnak a fotósok. Mi van akkor, ha követnek, amikor kilépek az
épületből? Egyenesen Sarah-hoz fogom vezetni őket? Vagy talán már
amúgy is tudják, hogy mi történt?
– Azt hiszem, ez nem fog menni. Ugyanis az van, hogy… – most már
nagyon őszintén kívánom, hogy ez a kíváncsi Emma eltakarodjon. –
...szóval nehezen tudok eljönni.
– Ó, tudom, már hallottam az ostromállapotról. Hozzá lehet szokni, de
pillanatnyilag nagyon hülyén érzed magad, igaz, Grace?
Őszinte együttérzése miatt már-már remegni kezd az ajkam, de Emma
miatt gyorsan össze is szedem magamat.
– Igen. De hát akkor te is tudod, miért olyan nehéz – felelem. Sarah nevet.
– Megoldjuk – mondja. – Közel a segítség. Úgy örülök neked!
És egy vidám „Mindjárt találkozunk”-kal le is teszi, én pedig most nem
Emmát bámulom, hanem a telefont. Mi az, hogy közel a segítség?
Valaki a torkát köszörüli, és amikor felpillantok, Alexandert látom az
ajtóban.
– Grace, velem tudnál jönni? Máshol volna rád szükség – mondja, és rám
kacsint. Amikor rájövök, hogy ő a segítség, akit Sarah megígért,
megkönnyebbülten mosolygok vissza rá.
– Hát persze.
Gyorsan felkapom a táskámat, elköszönök Emmától, aki elképedten néz
utánunk, és megyek Alexander után a folyosón a lifthez. De nem fölfelé
megyünk, hanem egészen le, a mélygarázsba.
 – Jobb lesz, ha nem a főbejáraton távozunk – mondja mosolyogva, és
amint kinyílik a felvonó ajtaja, egy szürke Jaguárhoz vezet. Az anyósülésre
ültet, és megkér, hogy a lehető legkisebbre húzzam össze magamat, hogy
kívülről ne nagyon láthassanak meg, aztán elhagyjuk a mélygarázst.
A kijárat az épület oldalán van, ott senki sem vár, amikor kigördülünk.
Alexander kikanyarodik a London Wallra, és amikor elhaladunk a
Huntington irodaépület előtt, óvatosan kisandítok az ablakon. A fotósok
még mindig ott várnak a főbejárat előtt. Alexander Jaguárját egy pillantásra
se méltatják – szerencsére. Amikor látótávolságon kívülre kerülünk,
megkönnyebbülten egyenesedek ki.
Alexander rám néz.
– Minden oké?
Bólogatok, bár nem vagyok egészen biztos abban, hogy ez tényleg így
van.
– Tudom, hogy elég ijesztő, amikor ez a horda rád veti magát – mondja. –
De ha nem tartozol a királyi családba, akkor előbbutóbb leapad az
érdeklődés. A jövő héten már új sztorikon rágódnak majd. Harry ilyen
szempontból nagyon megbízható.
– Hát, reméljük – mondom őszintén, mert erre aztán tényleg nincs
mindennap szükségem.
A Marylebone-ba vezető úton nem sokat beszélünk, Alexander
valószínűleg látja rajtam, mennyire kikészültem. Egy mellékutcában parkol
le a kocsival, és felkísér a kórházba. Saraht már áthelyezték a rendes
betegosztályra. Szobája tiszta, világos, de látszik, hogy olyasvalaki rendezte
be, aki a részletekre is ügyel – ez azt az érzést kölcsönzi az embernek ezen
az igen előkelő magánklinikán, hogy nem is kórházban, hanem szállodában
van.
Sarah az ágyán fekszik, mosolyog, amint belépünk. Arca rózsásabb, és
látható, hogy sokkal jobban érzi magát, még akkor is, ha a fekvőgipsze
továbbra is ijesztő látványt nyújt.
– Sziasztok! – üdvözöl ragyogó mosollyal.
Alexander odasiet hozzá, és puszit nyom az arcára.
– Küldetés teljesítve – mondja vigyorogva.
Sarah megsimogatja a kezét.
– Köszönöm. Nagyon kedves vagy.
– Bizony – csatlakozom hozzá én is. – Nagyon köszönöm. Annyira el
voltam foglalva saját magammal, hogy még meg se mondtam neki,
mennyire boldog vagyok, hogy kimentett az irodából. Ezek ketten tényleg
megmentettek, mert most el sem tudom képzelni, hogy a nap további részét
elviseltem volna a Huntington Venturesben.
Alexander felénk biccent, aztán az ajtóhoz megy.
– Néhány hívást el kell még intéznem – mondja –, és ezt csak kintről
lehet.
Előveszi a mobilját, de valahogy az az érzésem, hogy nem akar zavarni
bennünket a „női” beszélgetésben. Vagy Sarah már előre megállapodott
vele, hogy magunkra hagy bennünket.
Amint elmegy, Sarah megveregeti az ágya szélét.
– Gyere, ülj ide mellém – mondja, én pedig úgy teszek.
Egymásra mosolygunk. Szinte egyidősek vagyunk, és úgy érzem, valami
összekapcsol bennünket, valami láthatatlan drót feszül közöttünk, amelyen
át remekül megértjük egymást. Ha nem Jonathan testvére lenne, és ha
máshol találkoztunk volna, akkor is kedvelnénk egymást.
– Hogy vagy? – kérdezzük egymástól egyszerre, és el is nevetjük
magunkat. Ez hihetetlenül jót tesz, tekintve, hogy tegnap óta nemigen volt
alkalmam a nevetésre.
– Én jól vagyok – feleli aztán –, eltekintve attól, hogy annyira utálok
naphosszat haszontalanul heverészni. De az fontosabb, hogy te hogy
viselted a mai napot. Nagyon rossz volt?
Boldogtalanul bólintok.
– Még sokkal rosszabb, mint amire számítottam.
Együttérzéssel néz rám.
– El tudom képzelni. Lockwood earljének a lánya is beleszaladt már
párszor a sajtóba. Ha pedig Jonathanról van szó, akkor egyszerűen nem
tudnak jóllakni.
Nyelek egyet.
– Tudom. Erről már beszélt.
Tekintete elkomolyodik.
– Miért nem maradtál vele, ahogy javasolta?
Rémülten meredek rá.
– Elmondta neked?
Bólint.
– Reggel itt volt. Nos, akkor miért?
– Mert…
 Most ezt hogyan magyarázzam meg? Nem mondhatom el neki, hogy
fülig beleszerettem a bátyjába, de mivel őt kizárólag a szex érdekli, nem
érzem úgy, hogy rábízhatnám magam.
– Mert azt hittem, egyedül is megbirkózom a helyzettel. Nem tudhattam,
hogy pont olyan lesz minden, mint ahogy lefestette. – Bizonytalanul nézek
rá. – Azt gondoltam, még rosszabb lesz minden, ha továbbra is együtt
maradok vele.
– Miért, együtt vagytok? – kérdi Sarah óvatosan.
Boldogtalanul csóválom a fejemet.
– De tényleg… volt közöttetek valami? Ahogy az újságok is írták?
Erre már rábólintok.
– Bár azt nem tudom, hogy mondhatom-e ezt együttnek, és azt hiszem,
már vége is. De… igen.
Egy pillanatig hallgat, aztán elgondolkodva néz rám.
– Akkor ezért volt olyan feszült – mondja. – Tudod, hogy ez valami
egészen új? A bátyám még soha – hangsúlyozza a szót –, soha nem mutatott
be a családnak egyetlen nőt sem.
Halványan elmosolyodom.
– Ennek semmi jelentősége. Legalábbis úgy nem, ahogy azt az apád
gyanította. Jonathan kevéssel indulás előtt szerzett tudomást az újságban
megjelent képről, és beszélni akart velem.
Sarah vállat von.
– Vagy meg akart védeni a sajtótól meg a kíváncsi tekintetektől. – Rám
néz. – Grace, fontos ő neked?
Lázasan töröm a fejem, hogy mit is mondjak, de végül bólintok. Nem is
volna értelme a tagadásnak – Igen. Nagyon is – vallom be.
– Akkor tulajdonképpen figyelmeztetnem kéne téged – mondja ő.
– Jaj, nehogy már te is – esengek. Nevet, de gyorsan elkomolyodik.
– Szeretem Jont, ő a legjobb testvér, jobbat nem is álmodhat magának az
ember. Szerető, gondos, sőt annyira aggódik értem, hogy néha már idegesít
vele. És két lábbal áll a földön, létrehozta ezt a rendkívüli céget, és sikeres
is vele.
Boldogan bólogatok: pontosan azt a Jonathant írja le, akibe
beleszerettem.
– Minden csodás lehetne, ha a kapcsolat témánál nem blokkolna le
mindig.
– Hogy lett ilyen? – kérdezem.
 Sarah a fejét rázza.
– Én sem értem. Tulajdonképpen mindig is volt rá hajlama, de akkor lett
igazán súlyos, amikor Japánban járt, és megismerkedett ezzel a Yuutóval.
Néha azt gondolom, hogy ez a japán megtanította a maga hűvös,
fegyelmezett stílusára. Azóta igazából még engem sem enged közel
magához. Szerelemről hallani sem akar, házasságkötésről, gyerekekről meg
végképp nem. Hiszen tegnap magad is láthattad.
– Igen. És szinte gyűlöli az apátokat.
Sarah most még mélyebbet sóhajt.
– Jon szerint az ő hibája volt, hogy anya meghalt. Pedig baleset történt –
magyarázza. – Ráadásul ezen a házasságtémán is ezer éve folyik közöttük a
harc, és apa akkor is kifejtette a kételyeit, amikor Jon megalapította a
vállalatot. Ez aztán oda vezetett, hogy a kapcsolatuk enyhén szólva sem a
legbiztatóbb. – Behatóan néz rám. – Néha valósággal félek attól, hogy Jon
sohasem tudja áthidalni azt az érzelmi távolságot, amely az emberektől
elválasztja. Ezért nem ajánlom neked sem, hogy nagyon közel kerülj hozzá.
Nagyon sok nőt tett már vigasztalanul boldogtalanná. – Mosoly játszik az
ajkán. – Bár ilyennek, mint veled, még sohasem láttam. Mintha te tényleg el
tudnád őt érni, Grace. Könnyen lehet, hogy te vagy az utolsó esélye, hogy
egyáltalán visszatérhessen a normális életbe.
Szerencsétlenül nézek rá.
– Nem gondolom, hogy a tegnapi veszekedés után még valaha látni akar.
Sarah vigyorog.
– Mérges rád, az egyszer biztos. De amikor reggel itt járt, látszott rajta,
hogy mennyire aggódik. Külön miattad szerződtette le a biztonsági őröket,
nehogy a fotósok szőröstülbőröstül felfaljanak, amikor megérkezel a
céghez.
– Most hol van? – kérdezem.
– Nem akart ma bemenni, gondolom, otthon lehet.
– Tudja, hogy itt vagyok?
Sarah megcsóválja a fejét.
– Előbb veled akartam beszélni.
Nővér lép a szobába, de nem a tegnapi. Tálcán ételt hoz. A főfogást
aranyfogantyús ezüstbúra alatt hozza, a desszert pedig olyan, mint egy
sokcsillagos vendéglőben. Hát ez egyre jobb, mondom magamban, és el is
határozom, ha véletlenül megbetegednék egyszer, csakis erre a klinikára
fogok befeküdni. – Kérsz belőle? – kérdezi Sarah, de a fejemet rázom. Ez a
Jonathan-sztori kissé megfeküdte a gyomromat, és elvette az étvágyamat.
Amíg eszik, már nem Jonathan a témánk, hanem az ő római tartózkodása.
Áradozik a festményekről, Michelangelo, Raffaello, Sebastiano del Piombo
nagy rajongójának vallja magát.
– Jon utálja, ha ezekről a művekről beszélek, ő egyszerűen nem tud velük
mit kezdeni – mondja mosolyogva.
– Tudom, ezt már említette.
– Na látod – mondja diadalmasan. – Olyan dolgokról beszélt veled,
amikről általában senkivel.
– És te miről írod a doktoridat? – kérdezem, mert nem akarok már
Jonathanról és a hozzá fűződő viszonyomról beszélni.
Elmosolyodik.
– A szerelem színeiről.
Amikor értetlen arcomat látja, örvendezve kuncog.
– A professzorom épp ilyen képet vágott, amikor bejelentettem a címet.
Pedig tényleg érdekes! Azt vizsgálom, hogy a kép színein meglátszik-e, és
miképpen látszik meg a festő viszonya a modelljéhez. A színeknek
jelentésük van, a festő pedig néha tudatosan alkalmazza őket, néha
tudattalanul, hogy kifejezzen vele bizonyos érzelmeket. Azt hiszem…
Nem fejezi be, mert ebben a pillanatban kopognak, és Alexander lép be.
– Készen vagyok, és vissza kell mennem az irodába – jelenti. –
Visszavigyelek téged is, Grace?
Sarah is, ő is rám néz, és mindkettőjük tekintetéből azt olvasom ki, hogy
ezt igazán nem találnák jó ötletnek. Egyetértek velük, így megrázom a
fejemet.
– Ha lehet… inkább ne.
Bizonytalanul nézek Alexanderre, aki megkönnyebbülten bólint.
– Naná, hogy lehet – mondja, és mosolyog. – Hivatalosan engedélyt adok
rá, hogy a nap hátralévő részére szabadságot vegyél ki.
Végezetül még egy csókot nyom Sarah homlokára, nekem minden jót
kíván, aztán ismét magunkra hagy bennünket.
Vigyorgok.
– Tulajdonképpen milyen ennek a te Alexanderhez fűződő
kapcsolatodnak a színe?
– Piros – vágja rá azonnal mosolyogva. – De egyelőre még csak
halványpiros sajnos. Tudom, hogy kedvel, de mindig olyan visszafogott.
Ezért még dolgoznom kell kicsit az árnyalaton, most, hogy újra Londonban
vagyok. De remélem, hamarosan intenzívebb színt tudok kikeverni.
Nevet, és Jonathan leírása jut eszembe. Tényleg határozottnak tűnik. De
nekem tetszik ez a közvetlen megragadó stílus.
– Most mit tervezel? – kérdezi Sarah, amikor eljön a távozás ideje.
Bizonytalanul vállat vonok.
– Fogalmam sincs.
Az irodába nem mehetek vissza, más választásom meg nemigen
mutatkozik.
– Azt hiszem, először is visszamegyek Islingtonba.
Sarah kihúzza az éjjeliszekrénye fiókját, előveszi a tárcáját, és egy
tízfontos bankjegyet nyújt felém.
– Hívj taxit. Kérlek – teszi hozzá, amikor látja, hogy nem akarom
elfogadni. – Nem megyek tönkre bele, hidd el – húzza el a száját. –
Ráadásul én hívtalak ide téged, hát nekem is kell gondoskodnom arról,
hogy épségben eljuss haza. Vagy akárhová. – Kék szemével, amely annyira
emlékeztet Jonathanra, komolyan néz rám. – Gondolkozol majd azon, amit
mondtam neked?
Bólintok. Miután napok óta kizárólag Jonathanon gondolkodom, ez
igazán nem esik nehezemre.
– Sok szerencsét! – szól még utánam, amikor már távozóban vagyok.
Beülök a taxiba, amit a kórházi recepciós hölggyel hívattam, és amíg a
kocsi Islington felé gurul velem, még egyszer végiggondolom ezt az egész
őrült délelőttöt. Egyszerre megértem, hogy döntenem kell. Senki sem
mondta ki ezt, mégis ott lóg a levegőben. Mert akármilyen nehezemre esik
is bevallani, ezt a gyakorlatot nem folytathatom úgy, mintha mi sem történt
volna, ez most már egyértelmű. Vagy félbe kell szakítanom, és haza kell
mennem – vagy visszamegyek Jonathanhoz, és majd kiderül, mire jutunk.
Ha most hazamegyek, talán megvan még az esélyem, hogy viszonyunkat
egyszerű botlásnak tekintsék. Olyan ostobaságnak, amit a fiatalságom
számlájára írnak, és amit egyszer majd benő a fű. Ezt kéne tennem, ez volna
az egyetlen ésszerű dolog.
Ám ha belegondolok, hogy elrepülök, és soha többé nem látom viszont
Jonathant, akkor olyan fájdalmat érzek, hogy alig bírom ki. És Sarah szavai
sem mennek ki a fejemből. Lehet, hogy igazat mond, és Jonathannak
valóban többet jelentek, mint amennyit beismer?
 Láttam, mennyire gyengéd tud lenni: Sarah-val az volt. Kiáll az emberei
mellett, egyáltalán nem közömbös neki, mi lesz a hackney-i projekt sorsa.
Akkor meg miért hárít, ha egy kapcsolatról van szó? Miért nem enged közel
magához senkit a húgán és Alexanderen kívül? Meg kell, hogy legyen az
oka ennek, de azt nyilván még azok előtt is eltitkolja, akiket szeret.
Ha visszamegyek hozzá, akkor minden még sokkal rosszabb lesz, mint
eddig, ezt tudom. Ugyanis fogalmam sincs, mit fog tenni, meddig enged
maga mellett lenni, vagy enged-e egyáltalán. Még a saját húga sem adott jó
szívvel olyan tanácsot, hogy ezt tegyem. Mindenki óva int tőle. Még ő
maga is többször megtette már.
Mélyet sóhajtok.
Tehát tényleg távol kellene tartanom magamat Jonathantól. Kiradírozni
az életemből, úgy, ahogyan ő teszi mindazokkal, akik túl közel kerülnek
hozzá. De el sem tudom képzelni, hogyan tehetném ezt.
A taxi megáll egy lámpánál.
– Meggondoltam magam – szólok előre a sofőrnek, aki meglepetten néz
rám. – Máshová megyünk.
– És hová, aranyom? – kérdi erős angol akcentusával.
Nagy lélegzetet veszek. – Knighstbridge-be.
23.

Knightsbridge nincs messze Marylebone-tól, és a kórháztól sem jutottunk

még olyan messze, ezért már jó negyed óra múlva elérjük azt az utcát,
amelyben Jonathan fehér városi villája áll. Már messziről felismerem, és
meglátom a fényképészeket is, akik a járdán ácsorognak, a kovácsoltvas
kerítés előtt. Nincsenek olyan sokan, mint a Huntington-irodánál, de négy-
öt ide is jutott belőlük. Meg is ijesztenek.
– Kérem, álljon meg!
A sofőr megáll, és kérdőn néz rám.
– Mi legyen most, Missy?
Gondolataim összecsapnak a fejemben, mert hirtelen rájövök, mennyire
végleges is az a döntés, amit meghozni készülök. Az, hogy a Huntington-
irodaház előtt lefényképeztek, nem olyan nagy dolog. Nem bizonyítja
egyértelműen viszonyomat Jonathannal, elvégre tényleg ott dolgozom. De
ha most a háza előtt fényképeznek le, akkor az már egyértelmű. Ez ugyanis
lovat ad a pletykálkodók alá, akármit mond is Jonathan. És mit teszek majd,
ha nem enged be… vagy ha elküld?
Kétségbeesetten hunyom le a szememet. Miért teszed ezt magaddal,
Grace? – kérdem önmagamat. Miért engeded, hogy ekkora hatalma legyen
fölötted?
De nem tehetek mást. Nem tudom egyszerűen kikapcsolni az érzéseimet,
nem tudok elmenni. Ahhoz túl sokat érzek iránta, és túl sok minden történt
már közöttünk. Ki kell derítenem, mennyi szerelmet visel el egy olyan férfi,
mint Jonathan – és hogy én be tudom-e érni ennyivel. De ezt csak akkor
tudom meg, ha most kiszállok, és odamegyek.
Szívem a torkomban dobog, amikor megkérem a sofőrt, hogy menjen
csak el Jonathan házáig. Már mialatt a kocsiban ülök, csattogni kezdenek a
fényképezők: a lesifotósok felfedeztek. A sofőr rám néz.
– Biztos ne hajtsak tovább? – kérdi.
Megrázom a fejemet. Ehhez most már késő, gondolom, és kiszállok.
Most nem szegeznek nekem kérdéseket, úgy látszik, elég az a tény, hogy
Jonathan háza felé tartok. Vagy lehet, hogy olyan morcos képet vágok, hogy
nem mernek megszólítani.
 Pár lépéssel elérem a kaput, s a telekre a fotósok már nem merészkednek
utánam. De tovább hallom a fényképezők kattogását, amíg csengetek.
Könyörgöm, légy itthon, esengek csendesen, mert szörnyű érzés itt állni,
kitéve a kirakatba. El sem akarom képzelni, mi állna holnap az újságokban,
ha nem nyitnának ajtót, és dolgom végezetlen kellene elkullognom.
De van itthon valaki, hallom, amint léptek közelednek az ajtó felé.
Izgatottan várok, és megrémülök, amikor egy középkorú nő nyit ajtót.
Kötényt visel, kezében törlőruha.
– Igen, tessék? – kérdi bizalmatlanul, és a fotósok felé nézeget.
Annyira elképedtem, hogy elállt a szavam. Tehát mégiscsak van
háztartási alkalmazottja, gondolom.
– Beszélhetnék Jonathannal… mármint, Mr. Huntingtonnal?
Felismerést látok a nő arcán felvillanni, szemlátomást most esett le neki,
ki is vagyok.
– Tessék – mondja, és félreáll. – Jöjjön csak be.
Fellélegzek, amikor becsukódik mögöttem az ajtó, és nem hallatszik a
fényképezőgépek csattogása. Követem a házvezetőnőt a lépcsőn az első
emeletre, a konyhaszintre, amelyre még olyan jól emlékszem. A kőasztalon
most felmosóvödör áll, a munkalaphoz felmosórúd támaszkodik.
A nő még egy szinttel feljebb vezet, át a két fényűzően berendezett
szobán. Az egyik ajtó előtt megáll, bekopog.
Igen? – hallom Jonathan hangját, és a csengésétől borzongás fut végig a
hátamon.
– Látogatója jött – mondja a nő, és még egyszer tetőtől talpig végigmér.
Egy másodperccel később az ajtó kivágódik, Jonathan áll ott.
Nyilván nem számított rám, arcán meglepetés.
– Grace.
Én csak bámulok rá, és reménykedem, hogy nem csuklik össze a lábam,
olyan erős hatást gyakorol ram. Pedig mindössze egy röhejes napig nem
voltam a közelében.
Fekete ingén nyitva a gallér, szélesebben, mint egyébként, s a lezser
farmer hangsúlyozza hosszú, izmos combját. Haja borzas, mintha többször
is beletúrt volna, arcán sötét árny mutatja, hogy ma még nem
borotválkozott. Fáradtnak tűnik.
– Beszélhetnénk? – kérdezem bizonytalanul.
Egy hosszú pillanatig hallgat, lélegzetet sem merek venni ezalatt, aztán
bólint.
 – Elmehet, Mrs. Matthews – mondja aztán. – Ma már nincs szükségem
önre.
– Ahogy óhajtja, Mr. Huntington – feleli az asszony, és menet közben
még utoljára alaposan megnéz magának. Hamarosan eltűnik a lépcsőn, és
magunkra maradunk.
– Ki volt ez? – kérdezem, csak hogy megtörjem a csendet.
Egyszerre borzalmasan ideges vagyok a közeiétől.
– A házvezetőnőm – feleli.
– Nem is tudtam, hogy van.
Felhúzza a szemöldökét.
– Elég sok mindent nem tudsz rólam.
Arca még komoly, mosolynak nyoma sincs, de a szeme már csillog.
Idegességemben benézek a mögötte lévő helyiségbe. Tágas
dolgozószobát látok. A falak mentén könyvespolcok állnak, még több a
modern festmény, mint a földszinten, középütt pedig egy nagy, masszív
íróasztal áll, amelyen papírkupacok tornyosulnak.
Jonathan nyilvánvalóan itthon is sokat dolgozik.
Miért jöttél ide, Grace? – kérdezi, s az éles hangtól ismét végigborzong a
hátam.
– Mert… látnom kellett téged.
– Úgy gondolod, hogy jó ötlet volt? A sok fotós mellett, akik odakint
lesben állnak? Ha azt akartad, hogy ne hozzanak velem hírbe, hát most
elérted pont az ellenkezőjét. Ezek a fotók holnap biztosan megjelennek
valahol, és még inkább bebetonozzák az állítólagos kapcsolatunk hírét.
Bólintok, és elakadó lélegzettel állom a tekintetét. Aztán nagy levegőt
veszek.
– Én akarom ezt a kapcsolatot, Jonathan. Veled akarok maradni.
Néz, de nem reagál. Csak a szemében gyúl ki az a láng, amitől melegem
lesz.
– De én nem tudom, hogy én is akarom-e ezt, Grace. Még soha nem volt
dolgom beosztottammal – mondja, és észreveszem, hogy ez tényleg zavarja.
Tehát neki sem könnyű. Helyes.
– Én pedig még sohasem szexeltem, amíg téged meg nem ismertelek. –
Egy lépéssel közelebb megyek hozzá, kezemet a mellkasára teszem. –
Mindig van egy első alkalom.
– Semmit sem tudsz rólam – ismétli, mint egy utolsó figyelmeztetést, egy
utolsó próbálkozást, hogy megállítsa azt, ami feltartóztathatatlanul
közeledik mindkettőnk felé.
– Hát akkor adj esélyt arra, hogy megismerjelek – felelem, és
megsimogatom kemény mellizmait.
A következő pillanatban a számra zuhan az ajka. Csókja kemény, szinte
brutális, mintha büntetni akarna, de a szívem dalol, megadom magam,
amikor nyelve behatol a számba, és alig enged levegőhöz jutni. Érzem,
amint kezével a mellemet gyűri, most nem óvatosan, hanem haragosan.
Aztán egyik kezével feljebb nyúl, belefúrja ujjait a hajamba, megemeli a
fejemet. Lihegve nézek gyönyörű, csodakék szemébe, látom benne a
fröccsenéseket.
– Csak játék, csak az marad, Grace – mondja nyersen, és belecsókol a
nyakamba. – Ismered a szabályokat.
Nem – ellenkezem. – De szívesen megtanulom őket. Csak meg kell
mutatnod.
Megmámorosodom a közelségétől, valami újfajta boldogságérzés
hatalmasodik el rajtam. Legalább ezt a kicsike győzelmet a magaménak
tudhatom. Nem küldött el. Itt maradhatok.
Egyszerre már nem érzem elégnek, hogy csak állok, és hagyom, hogy
simogasson és csókoljon. Én is aktív akarok lenni. A bőrömön akarom
érezni izgató testét. Kihúzom az ingét a nadrágból, kigombolom, lehúzom a
válláról, hogy ajkammal felfedezhessem a testét, kóstolgathassam az ízét.
De Jonathan az ajtókerethez szorít, megint a számat csókolja, feltolja a
ruhámat.
– Mindenekelőtt azt kell megtanulnod, Grace, hogy nem vagyok a tiéd.
Meg tudlak tanítani, hogy milyen jó lehet a szex. De a szabály így hangzik:
nincs érzelem, csak élvezet.
– És akarsz engem élvezni? – kérdem, mert pillanatnyilag semmi más
nem számít. A többin nem szeretnék gondolkodni.
– Ó, igen – feleli, ujját a bugyimba akasztja, két oldalán széttépi a lenge
anyagot, és hanyagul félrehajítja. Aztán elém térdel, kezét a csípőmre
helyezi. – Emeld fel az egyik lábadat, rakd a vállamra.
Reszketve tolom feljebb a szoknyát, megfogom, hogy szabadon
mozoghassak. Aztán úgy teszek, ahogy mondja, és nagyonnagyon
romlottnak érzem magamat. Még rajtam a csizmám, és hihetetlenül fura
érzés, hogy teljesen fel vagyunk öltözve, mégis csupaszon láthat engem.
Szájával a vénuszdombom felé közelít, és amikor szeméremajkamon érzem
a lélegzetét, megtámaszkodom az ajtófélfába, mert a lábam össze akar
rogyni alattam.
– Mi lesz, ha még itt van a házvezetőnőd? – suttogom izgatottan, mert
egyszerre ráébredek, milyen jól látható helyen állunk itt az irodája
ajtajában. Ha most feljönne a lépcsőn, azonnal meglátna bennünket. És
hallani lentről is hallhat, ha még nem ment el.
Jonathan nem reagál, hanem nyelvét a forró hasadékba tolja, és ahogy
megérinti a legérzékenyebb pontomat, már én sem gondolkodom.
– Óóóóóóó.
Kezemet a fejére teszem, és nem tudom uralni a vágyat, amely azonnal
szétárad a testemben, és alaposan megnedvesít. Olyan ügyes a nyelve és az
ujja, hogy hamarosan a csúcspont közelébe juttat.
De most szeretném magamban érezni, amikor elmegyek, ezért leteszem a
lábamat, felemelem magamhoz, megcsókolom az ajkát, amelyen még a
saját nedvem csillog. Izgatottan kóstolgatom a saját ízemet, aztán, még
mindig összeforrva, kinyitom a nadrágja övét, a cipzárt, letolom a nadrágot
a fenekéről, kiszabadítom a péniszét, amely forrón feszül a hasamnak.
Jonathan magához húz.
– Akarlak téged – nyögöm az ajkai közt. – Csináljuk. Most, itt.
Teljesen elvesztettem a szégyenérzetemet, szabadnak és merésznek
érzem magam.
Fátyolos szemmel néz rám.
– Attól tartok, nem lehet. Az óvszerek fent vannak.
Felsóhajt, és vissza akarja húzni a nadrágját, hogy felmenjünk, de
visszahúzom, és most én taszítom őt az ajtófélfának. Kezemmel
végigsimítom a forró bőrt a mellén, megcsókolom, és lassan térdre
ereszkedem előtte.
– Grace – mondja meglepetten, amikor megfogom a péniszét, és a feszes
makkra lehelek egy csókot.
– Még tartozom neked – nézek fel rá. Látom a vágyat a szemében, amely
bennem folytatódik. Most én akarok kéjt okozni neki, s az édes őrületbe
kergetni.
Kinyitom a számat, és lassan ráhajolok a farkára, magamba szívom, egy
csepp sós nedvességet érzek. Óvatosan simogatom körül a nyelvemmel,
szoktatom magam az érzéshez. Aztán a kezembe veszem a végét, a számat
pedig lassú ritmusban fel-le mozgatom rajta.
 – A francba – nyög fel Jonathan, s érzem, hogy keze a tarkómat fogja. –
Ó, Grace, ez jó.
Egyre bátrabb leszek, egyre mélyebbre engedem a számba, egyre
gyorsítom a tempót. Amikor felpillantok, látom, hogy a kék szempár rajtam
nyugszik. Érdekes kifejezéssel, amelyben sok minden keveredik:
elragadtatás. Bűvölet. Mohóság. Aztán egyszerre eltávolodik tőlem.
– Vedd le a ruhád – mondja. – Egészen látni akarlak.
Gyorsan lehúzom a ruhámat, és már csak a csipke melltartóban és
csizmában térdepelek vissza elébe.
Ez hihetetlenül felizgatja, látni rajta, én pedig élvezem a hatalmat, amit
fölötte gyakorolok. Megint a számba veszem, és fokozom a tempót.
Jonathan most apró mozdulatokkal döfködni kezd a számban.
– Grace. Mindjárt elmegyek – mondja.
Figyelmeztetésnek szánja, de kezemet a feneke alá teszem, és tovább
hajszolom, még mélyebbre engedem a számba. Élvezem, hogy ilyen
állapotban láthatom, ennyire közel az önkívülethez, és nagyon meg akarom
tudni, milyen is az, ha szájjal elégítünk ki valakit.
Egyre gyorsabban zihál. Keményen lökdös, de már bírom. Aztán
hangosan felnyög, a pénisze megrándul, elömlik a számban a sós ondó.
Lenyelek, amennyit csak lehet, nincs is más választásom, mert fogja hátul a
fejemet, nem engedi, hogy kiszabaduljak. Ez a mennyiség meglep, mintha
nem akarna véget érni, de sokkal kevésbé kellemetlen, mint ahogy vártam,
és iszonyúan felizgat, hogy így látom rajta a megváltást, a csodálat
kifejezését, ami mindenért kárpótol. Aztán gyengülnek a lökések, s egy
végső rázkódás után elereszt az acélos szorításból, én pedig kiengedem a
számból.
Mellét veríték borítja, akadozik a lélegzete, de azonnal felhúz, az
ajtófélfának támaszt, és ujjait a forró hasadékomba vezeti.
– Ezt nem kellett volna megtenned – mondja reszelős hangon.
– De akartam – lihegem, mert hüvelykujját ott érzem a gyöngyszememen.
Olyan izgatott vagyok, hogy belső izmaim máris szorítva fogják körül, és
új, heves orgazmust ígérnek.
– Olyan átkozottul forró vagy, Grace – mormolja a fülembe, és fokozza
lökéseinek iramát –, és olyan átkozottul nehéz ellenállni neked.
– Nem is kell – lehelem, és megcsókolom, hadd érezze ő is a tulajdon
ízét. – Akarlak téged. Mindenedet akarom, amit csak nekem adhatsz.
 Látom a szemében, hogy még kételkedik, de a hevesség, amivel a
csókomat viszonozza, és amivel a döfölést fokozza, hogy elérjek a csúcsra,
megcáfolja ezt, és jelzi, hogy én győztem. Túlságosan akar engem ahhoz,
hogy feladjon. Legalábbis most még nem fog, és ez nekem így elsőre elég is
a boldogsághoz. Mert már valósággal függővé váltam tőle. És lehet, hogy ő
nem az enyém, és nem is lesz az soha, de én már régen, szőröstülbőröstül az
övé vagyok.
Zokogás csuklik fel belőlem, hátravetem a fejemet, elszakadva a szájától,
reszketve engedem, hogy elsodorjanak a megváltás hullámai, amelyek
sokkal erősebbek nálam.
– Ezt komolyan mondod? – kérdi Jonathan, amikor lassan megnyugszik a
lélegzetem. Kihúzta belőlem az ujjait, de még tart, ami jó is, mert nem állok
biztosan a lábamon. Kérdőn nézek rá.
– Mit?
Kételkedő tekintettel néz rám.
– Hogy mindent akarsz.
Mohón nézek rá, bólintok, érzem, amint a kezem alatt ver a szíve.
– És meg is teszel mindent?
Nyelek egyet, de megint bólintok. Bármi legyen is az, én készen állok rá,
hogy megpróbáljam. Ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy megismerjem
őt. Az egyetlen esélyem arra, hogy megállapíthassam, van-e közös jövőm
Jonathan Huntingtonnal.
– Erről még beszélünk – mondja, aztán felöltözik, rám is visszaadja a
ruhát. Aztán kézen fog, és felvezet a hálószobába.
24.

A következő napokban mintha buborékban élnék. Egyáltalán nem

foglalkozom azzal, hogy mi lesz a jövőmmel, mi lesz, ha lejár az angliai
időm, és Jonathan sem beszél erről. Egyszerűen csak átélem a boldogságot,
hogy vele lehetek, bár alapjában véve semmi sem változott, csak annyi,
hogy a viszonyunk nyilvánossá lett.
A sajtó meglepő sebességgel ejtette a témát. Az európai főnemesség
köreiben bejelentettek egy esküvőt, és ez sokkal fontosabbnak bizonyult,
mint az én képem, amely Jonathan háza előtt készült. Felbukkant ugyan pár
fotó, de korántsem kavart akkora port, mint az első, és hamar el is sikkadt
az egész ügy. Alexandernek igaza lett: ha nem tartozol a királyi családhoz,
akkor csak futólag keltheted fel a lesifotósok érdeklődését – ez pedig jó,
mert így mind rólam, mind Jonathanról lekerült a nyomás. Már majdnem
olyan, mintha visszatértünk volna a mindennapi kerékvágásba. Csak éppen
ez egy másik kerékvágás, mint a korábbi.
Napközben együtt dolgozunk, járok vele a megbeszélésekre – de
eszméletlenül sokat szexelünk is. Most a legtöbb időmet Jonathannal
töltöm, napközben az irodában, éjszaka a knightsbridge-i házában.
Szemlátomást úgy döntött, hogy ha már egyszer elfogadja ezt a kapcsolatot,
akkor a lehető legtöbbet akarja kihozni belőle. Azért nem adtam fel az
islingtoni lakrészemet sem, Annie pedig azt mondta, hogy nem is kell
feladnom. Afféle biztonsági háló ez, menedék, hiszen még nem tudom,
hová vezet mindez.
A cégben persze tovább folyik a pletykálkodás, de úgy határoztam, hogy
nem foglalkozom vele. Alexanderen és Sarah-n kívül – akit rendszeresen
látogatunk a kórházban – amúgy is csak Annie-val szoktam hosszabban
beszélgetni, mások társasága elől pedig kitérek, és nem is nagyon marad rá
időm, mert Jonathan minden gondolatomat és minden érzésemet lefoglalja.
Pedig mit sem változott a gyengédséghez való hozzáállása. Előtte
ismeretlen a szerelem sok apró bizonyítéka, és nem engedi azt sem, hogy
közelebb jussak hozzá. Szex után még mindig elfordul, nem ölel át, és nincs
olyan, hogy csak úgy megcsókolna vagy megfogná a kezemet.
 Mostanáig nem is beszéltünk arról, hogy vajon mit értett azon, hogy
tényleg mindent megtennék-e érte, de azért a kérdés tovább motoszkál
bennem.
– Jonathan – szólítom meg egyszer, amikor délután az irodája melletti
hálószobában, kifulladva pihenünk az imént átélt orgazmusunk után.
Ilyesmi gyakran előfordul. Mihelyst a tárgyalások között van egy
szusszanásnyi időnk, elég, ha rám pillant, és már meg is feledkezünk az
előttünk heverő iratokról. Egyszeriben ott találom magam az iroda melletti
hálószobában, vagy bárhol, ahol csak kefélni lehet. Jonathan nagyon kreatív
ilyen szempontból. Még amikor hazafelé tartunk, sem bírjuk ki odáig, és
gyakran már a limuzinban egymásnak esünk.
– Hmmm? – morog oldalra gurulva, miközben feltápászkodik, és indul a
fürdőszobába.
– Mikor viszel magaddal abba a klubba? – kérdezem, amikor már nem
zubog olyan hangosan a víz, és behallatszik a kérdésem. Visszafojtott
lélegzettel várom, mit válaszol.
Visszajön, és leül az ágy szélére. Szemében furcsa kifejezés, nem tudom
értelmezni. De úgy tűnik, nem lepte meg nagyon a kérdésem, biztosan már
számított rá.
– Tudod-e, Grace, hogy miféle klub az?
– Valami szexklub? – kérdem óvatosan, mert hirtelen elbizonytalanodom.
Talán mégiscsak tévedek.
– De nem ám holmi nyálas szvingerklub – feleli. – Olyan férfiak és nők
gyűlnek össze ott, akik ki akarják élni a szexualitásukat, de érzelmek
nélkül, diszkréten, névtelenül, mindenfajta elköteleződés nélkül. Olyanok,
akik szeretnek szabadok lenni.
Állja a tekintetemet, és nyelek egyet, amikor meglátom benne a
kimondatlan kérdést. De ha tényleg meg akarom őt érteni, akkor meg kell
próbálnom. Akkor meg akarom próbálni.
– Oké – mondom hát. – Mikor megyünk oda?
Mosolyog, felveszi az ingét, begombolja a mandzsettáját.
– Nem olyan egyszerű az. Nem jöhet oda akárki.
– Miért? – kérdem ingerülten. – Talán csak nemeseket vesznek be?
Vigyorog.
– Úgy is mondhatnánk. Legalábbis nagyon exkluzív. Csak az juthat be,
aki átjut bizonyos biztonsági ellenőrzéseken. És a tagság eléggé… drága.
– Aha – ez az információ váratlan, és elbizonytalanít.
 – Tehát én be sem juthatok?
– Dehogynem – feleli. – Már kérvényeztem a felvételedet, és biztos, hogy
semmi gond nem lesz, mert vállalom a kezességet érted.
Elképedten nézek rá. Tehát végig azt akarta, hogy vele menjek?
– Engem is megkérdezhettél volna.
Vigyorog, és a szívem ugrik egyet, mint mindig ilyenkor.
– Megkérdezhettelek volna – mondja, és rám néz. – Ma este odamegyünk,
ha akarod.
Bólintok, és érzem, amint valami furcsa érzés vesz rajtam erőt: izgatott
vagyok, ugyanakkor félek is attól, mi várhat ott rám. De ez az állapot
voltaképpen nem új: amióta csak Jonathannal vagyok, ezt érzem. Nem
tudom, hogy megbízhatok-e benne, nem tudom, milyen messzire vagyok
képes elmenni. De ezt csak akkor fogom megtudni, ha teszek egy kísérletet.
Amikor pár perc múlva visszamegyek az irodába, Jonathan nincs ott.
Tudom, hogy lesz egy megbeszélése azzal a japánnal, Yuuto Nagakóval,
ezért arra számítok, hogy mindjárt visszajön. Talán Alexanderrel beszélget.
Elgondolkozva lépek az íróasztal mögötti nagy ablakhoz, elnézek a város
fölött. Az ég szinte egész nap borult és szürke. Úgy tűnik, a múlt heti
pompás idő után most London elhatározta, hogy megmutatja, milyen is az
igazi brit időjárás.
– Miss Lawson!
Közvetlenül mögöttem mély hang csendül fel, hátrafordulok.
Yuuto Nagako a szoba közepén áll, az íróasztal előtt. Észre sem vettem,
hogy megérkezett. Catherine Shepard nyilván egyszerűen beengedte, hogy
itt várjon Jonathanra, én pedig belefeledkeztem a gondolataimba, és nem
hallottam.
Finom, szürke öltönyt visel, fekete haját, amely a halántékánál kissé
őszül, hátrazselézte. Tulajdonképpen teljesen rendben van a külseje, olyan,
mint egy jól ápolt üzletembertől elvárható. Ami ijesztővé teszi, az a furán
merev tekintete, amelytől azonnal visszatér az a rossz érzés, amely a
jelenlétében mindig elfog.
– Üdvözlöm, Mr. Nagako – viszonzom a köszönését. – Jonathan biztos
azonnal visszajön. – Az íróasztal mögé lépek, a vendégszékre mutatok. –
Kérem, foglaljon addig helyet.
– Szívesebben állok – mondja, és valahogy úgy érzem, nekem is állva kell
maradnom.
 Egy ideig csendesen nézzük egymást. Először fordul elő a repülőtéri
találkozás óta, hogy ilyen közel vagyok hozzá. Amikor itt járt, Jonathan
vagy elküldött, vagy csak pillanatokra láttam, például amikor veszekedtek
Jonathannal, amit Alexanderrel kénytelenek voltunk végignézni.
– Hosszabb ideig marad Londonban? – kérdezem, csak hogy valamivel
megtörjem a közöttünk feszülő, kellemetlen csendet.
– Pár napot – mintha dühös lenne, bár az arcán alig látszanak érzelmek,
így ebben sem vagyok biztos.
– Jonathan mesélt róla, mennyire csodálatos volt Japánban annak idején –
mondom, de máris megbánom. Persze ez igaz, de mégis ostoba megjegyzés
volt. Úgy látszik, ő is így látja, mert nem is reagál, csak bámul tovább.
Semmi sem jut eszembe, valósággal vergődök a tekintete alatt. Idegesen
ráncigálom bézsszínű blúzomat, amelyet ahhoz a fekete szoknyához vettem
fel, amit már láthatott rajtam a repülőtéren.
– Úgy hallottam, már egy kicsit több, mint pusztán asszisztens Jonathan
mellett – szólal meg nem minden akcentustól mentes, de igen korrekt
angolsággal, tehát tényleg remekül tudja a nyelvünket.
Nem tudom, erre mit mondhatnék, semmi közöm ehhez a japán férfihoz.
Hát hallgatok.
– Már megkérdezte? – kérdezi közvetlenül.
Elképedten meredek rá.
– Ööö… nem egészen értem, mit kellett volna megkérdeznie?
– Jonathan megkérdezte már öntől, hogy velünk jön-e a klubba?
Nagyot nyelek. Csak most jut eszembe, hogy Annie szerint Yuuto
Nagako is a klubba megy, amikor Londonban jár. És most kezd csak
derengeni, hogy mibe is vágtam bele. Az, amit eddig olyan csiklandósan
izgatónak éreztem, amit bizonyos szempontból kalandként vártam, most
egyszerre keserű mellékízt kap.
Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy Jonathan meg én együtt megyünk
el abba a klubba, és hogy ott olyan dolgok történnek majd, amik csak
kettőnkre tartoznak. De azt, hogy mással is szexelni fogunk – pontosabban,
hogy ő ott mással is szexel –, azt eddig teljesen figyelmen kívül hagytam.
A japán fickó még mindig várakozóan néz, hát bólintok.
– Igen, megkérdezte.
– Ideje volt – böki ki. – És mit válaszolt?
Hangja követelőző, szinte parancsoló, de nem is tudok válaszolni, mert a
gondolatok vad körtáncot járnak a fejemben. Ideje volt? Mióta vár ez az
ember arra, hogy Jonathan feltegye nekem ezt a kérdést? És vajon mikor
beszéltek erről? Ha jól emlékszem, amikor Yuuto legutóbb itt volt,
dühöngve távozott Jonathan irodájából. És akkor hivatalosan még nem is
tartoztam Jonathanhoz, csak most vált ez nyilvánossá.
Hacsak…
Érzem, amint a vér leszalad az arcomból, amikor eszembe jut utunk a
repülőtérről a Huntington-épületig, amikor Londonba érkeztem. Azok a
fura tekintetek, amivel a japán méregetett, aztán Jonathan kérdései, az a
megjegyzés, hogy Yuutónak nincs kifogása az ellen, ha én is velük megyek.
Talán ezek ketten már akkor kimódolták, hogy milyen jó is lenne, ha
elmennék velük a klubba? Talán ez volt az oka annak, hogy Jonathan
egyáltalán megkérdezte, nem akarok-e közvetlenül vele dolgozni.
Egyszerűen ki akarta deríteni, hogy kapható vagyok-e egy kis szexuális
kalandra?
Épp megkérdezném erről a japánt, amikor kinyílik az ajtó, és Jonathan
lép be. Nagy léptekkel szeli át az irodát.
– Bocsássatok meg, feltartottak – mondja. – Alexnek problémája volt a…
– Elhallgat a mondat közepén. Felém indult, nyilván hogy leüljön az
íróasztalához, és Yuutot is hellyel kínálja, de feltűnik neki a levegőben
vibráló feszültség, így aztán félúton megtorpan. Tekintete ide-oda jár
köztem és Yuuto között. – Mi történt?
A japán hallgat, de én nem tudok. Meg kell tudnia.
– Mióta tudod, hogy magaddal akarsz vinni a klubba? – kérdezem, és nem
tudom megakadályozni, hogy a hangom metszően éles legyen. Még mindig
jobb, mint ha elcsuklana. – Vagy talán inkább a barátod volt, aki ezt
kitalálta?
Jonathan dühös pillantást vet Yuutóra. Nyilvánvalóan még mindig
vannak közöttük el nem egyengetett dolgok, és egész rosszul leszek attól a
gondolattól, hogy talán végig miattam veszekedtek. Feléje fordul, mond
neki valamit japánul, ami nagyon keményen hangzik.
Yuuto a maga hirtelen módján biccent, leereszkedő mosollyal meghajol
felém, aztán megfordul, és megy. Már nem is figyelek rá, csak Jonathant
nézem.
– Mondd csak meg az igazat! Ezért ajánlottad fel, hogy dolgozzam veled?
Le akartál tesztelni, hogy mi az, amiben benne vagyok?
Arcán megrándul egy izom, tekintete megkeményedik.
 –A repülőtéren felkeltetted Yuuto figyelmét, ezért kerestem a lehetőségét
annak, hogy közelebbről megismerjelek, ez tényleg igaz – mondja, és meg
kell kapaszkodnom a szék támlájában, amikor beigazolódik a gyanúm. –
Nagyon szexi vagy, Grace, még ha nem is vagy a tudatában. Nekem is
azonnal megtetszettél. Nagyon is. De én azzal is azonnal tisztában voltam,
hogy még nagyon fiatal és tapasztalatlan vagy.
Kétségbeesett düh fortyog bennem, a kezem ökölbe szorul, és
legszívesebben megütném.
– És akkor volt rá gondod, hogy pótoljam a lemaradást, mi? Tehát ez
afféle edzés volt, hogy a klubban majd, ahova vinni akartok, jól teljesítsek?
– Nem – vágja rá azonnal. – Az volt, Grace, ami volt. Jó szex. Amit, ha
jól emlékszem, te magad is nagyon élveztél. – Áthatóan néz rám. – És
semmiképp sem volt szó kényszerre. Lehetőség volt ez, nyitott kérdés, amit
már igazából el is vetettem. Úgy gondoltam, hogy az ott nem neked való, és
biztos voltam abban, hogy a klubnak már a puszta gondolatától is
iszonyodni fogsz. De olyan elszánt voltál, Grace, magad voltál a testet öltött
kísértés. És mindig azt mondtad, hogy tudsz az én szabályaim szerint
játszani.
– És a te szabályaid azt is kimondják, hogy le kell feküdnöm a
barátaiddal?
Megcsóválja a fejét.
– Semmit sem kell, Grace. Csak azt hittem, tudod, mi folyik abban a
klubban. Te magad kértél, hogy vigyelek el oda.
Rábámulok. Haja a homlokába hull, visszasimítja, és közben rám néz
azzal a kék szemével, amelynek hatása alól olyan nehezen tudom kivonni
magamat.
Igaza van, gondolom. Egész idő alatt nyíltan vallotta az elveit. Még
figyelmeztetett is. Többször. Alkalmat adott rá, hogy kiszálljak. Én akartam
mindenáron, hogy kivételt tegyen. Én akartam mindenképpen maradni – az
ő feltételei szerint is.
– És ha nem megyek el a klubba? – kérdezem csendesen. – Ha
meggondolom magam?
Vállat von, de látom, ahogy a szeme felvillan. De túl gyorsan ahhoz,
hogy megérteném.
– Akkor nincs sok értelme annak, hogy együtt maradjunk.
Nem néz ki ettől az elképzeléstől túl boldognak, mégis elszánt a hangja.
Akkor el fog hagyni.
 Nagyot nyelek, amikor ráeszmélek, hogy az én kezemben a döntés. És
hogy tényleg komolyan gondolja, amit mondott. Nem lehet csak az enyém,
ezt már az elején megmondta, és vagy együtt élek ezzel… vagy elmegyek.
Ezt a kettősséget nem tudom feloldani. Elviselhetetlennek látom azt a
gondolatot, hogy nélküle éljek tovább. De azt vajon el tudom-e viselni,
hogy osztoznom kell rajta?
– Grace – mondja, amikor továbbra is csak hallgatok. Odalép hozzám,
egészen közel. Olyan közel, hogy ha kinyújtaná a kezét, megérinthetne. De
nem teszi. Kérően mosolyog, és csak nézem azt a hiányzó fogcsücsköt,
amely olyan ellenállhatatlanná teszi. – Te magad mondtad, hogy mindent
akarsz és mindent megteszel – emlékeztet. – Próbáld ki! Gyere el.
Szeméből már eltűnt az iménti keménység, egy pillanatra mintha valódi
aggodalmat látnék benne. Azt akarja, hogy vele menjek. Nem azt, hogy a
másik lehetőséget válasszam, és elhagyjam.
Sarah szavai jutnak eszembe. Hogy Jonathan már milyen sok nőt tett
boldogtalanná. És hogy én vagyok az egyetlen, akinek talán-talán van egy
csöpp esélye arra, hogy a közelébe férkőzzön. És hogy talán-talán többet
jelentek neki, mint amennyit magának is beismer.
Tisztában voltam vele, hogy van egy olyan oldala, amely idegen nekem.
Hogy merészség vele járni, mert azt kockáztatom, hogy összetöri a
szívemet. De éppen a szívem akarja ezt a kockázatot, mivel hinni akarja,
hogy puszta szexnél több az, ami közöttünk van. A szívem még nem áll
készen arra, hogy feladja.
Félénken és összeszoruló gyomorral viszonzom a mosolyát.
– Jól van. Ma este elmegyünk a klubba.
25.

Pár perccel nyolc előtt érkezünk a Primrose Hill-i fehér, városi villa elé.
Jonathan száll ki először, felnyitja az esernyőt, aztán kisegít a limuzinból.
Csepereg az eső, hűvös is lett, fázom a nyári ruhámban és a vékony
kabátban. De lehet, hogy ennek nem az időjárás, hanem inkább az izgalom
az oka.
Jonathan rám néz.
– Készen állsz? – kérdezi, én pedig bólintok, és végignézek rajta. Ma
megint talpig feketében van, most a fekete inghez és nadrághoz még egy
szintén fekete zakót is vett. Az ernyő alatt együtt megyünk be a
kovácsoltvas kapun, amely megnyílik előttünk, majd mögöttünk újra
bezárul. Aszfaltozott úton haladunk végig a bejárathoz, amely az épület
oldalsó felén található.
Alaposan kikérdeztem az elmúlt órák során a klubról, és most már tudok
egyet s mást. Például, hogy korlátozott a taglétszám, és nagyon szigorú
kritériumok alapján választanak be valakit. Ügyelnek arra, hogy a klub
magánszférája minden pillanatban zárt legyen: innen semmi sem juthat ki.
És senki nem juthat be sem, aki csak szimatolni és információt gyűjteni
szeretne. Ezt az exkluzivitást a klub hihetetlen magas tagsági díja már
önmagában szavatolja. Jonathan szerint pedig pontosan ez az egész
lényege: névtelenség és diszkréció.
A feketére lakkozott ajtó fölött vörösen villog egy kamera fénye, jelezve,
hogy felvesz bennünket. Közben Jonathan a régimódi rézkopogtatót
használja. Pár másodperc csupán, és máris kinyitja az ajtót egy drága,
sötétszürke kosztümöt viselő szőke hölgy. Haja szigorú kontyba fogva,
egész külseje hűvösséget és távolságtartást sugároz.
– Jó estét! – köszön, miközben beenged. Az ajtó halk kattanással zárul
mögöttünk.
Nem tudom, mire számítottam, de biztosan nem erre az egyszerű
eleganciára. A fogadóteret rejtett világítás látja el fénnyel. Érdekes, hűvös,
mégis hívogató légkört áraszt az az ellentét, amelyet a hófehér, fényes
recepcióspult és a sötétbarna, nemes anyagú szőnyegpadló látványa alkot. A
falak matt bézsszínűek, és mennyezetig érő faelemek törik meg őket. Két
világos anyaggal bevont, formatervezett fotel hívogat letelepedésre, olyan
érintetlennek tűnnek, mintha most szállították volna ide őket.
A szőke nő most a pult mögött áll. Úgy tűnik, ismeri Jonathant, engem
azonban kissé szkeptikus tekintettel méreget, de persze nem szemtelenül.
Elveszi Jonathan műanyag tagsági kártyáját, áthúzza a leolvasón, aztán
felém nyújt pár sűrűn telenyomtatott oldalt.
– Hallgatási nyilatkozat – vigyorog Jonathan. – Tudod!
Nem fordítok rá túl nagy figyelmet, hogy végigböngésszem, épp csak a
paragrafusokba kukkantok bele, el is csodálkozom. Megnézhetném magam,
ha nyilvánosságra mernék hozni bármit is abból, amit itt látok vagy átélek.
Ilyesmit azonban nem is terveztem, hát aláírom, és visszaadom a lapokat a
szőke hölgynek, aki elégedetten bólint.
– Most már bemehetnek – mondja, és átnyújt Jonathannak két kulcsot. A
szép fa kulcstartókba a 11-es és a 12-es számot gravírozták. Két fekete
maszkot is kapunk. Keskenyek, és valami fényes, puha anyagból készültek.
Megkérdezném, hogy ezek meg minek – a kulcsok is, a maszkok is –, de
úgy tűnik, itt az a szabály, hogy ne nagyon beszéljünk, hát inkább nem
kérdezek. Amúgy is túl izgatott vagyok, hogy bármire is hosszabban oda
tudjak figyelni.
– Tessék – szól a szőke hölgy, és egy ajtóra mutat, amely a fogadótérrel
átellenben nyílik, és a ház belsejébe vezet.
Amikor arrafelé indulunk, visszafojtom a lélegzetem, mert fogalmam
sincs, mi lehet az ajtó mögött. Jonathan érezheti a feszültségemet, mert
mosolyogva nyitja ki az ajtót. Egy pillanat múlva egy nagy csarnokban
találjuk magunkat, ahonnan lendületes vonalú lépcső vezet a felső szintre.
Ez a helyiség már sokkal jellegzetesebben van berendezve, mint a lenti
fogadóterem. Az ajtófélfák, a falak faborításai és a lépcsőfokok is nagyon
sötét, majdnem fekete fából készültek, ami felerősíti a mennyezet és a padló
nagyon feltűnő fekete-fehér vonalmintájának hatását. A padlón ez a minta
keskeny, fekete és fehér márványsávokból áll, míg a mennyezeten a
feketére és fehérre festett gerendák adják ki a mintázatot. A mennyezetet és
a lépcsőt megvilágító lámpák sárgarézből készültek, és aranyfényben
ragyognak.
Egy libériás inas szinte azonnal ott terem, elveszi a kabátunkat, amit még
csak most vetünk le, és elviszi a táskámat is. Jonathan odaadja neki azt a két
kulcsot is, amelyeket a szőke nőtől kapott odalent. Egy hasonló egyenruhás
férfi megjelenik fenn a lépcső tetején, de szinte azonnal el is tűnik.
 – Ezek kicsodák? – kérdezem Jonathantól, amikor végre egyedül
maradunk.
– Ők gondoskodnak arról, hogy amíg itt vagyunk, kellemesen érezzük
magunkat. Ételt vagy italt hoznak, ha kérjük. És ha valamit le szeretnél
vetni – néz rám –, akkor gondjuk van arra is, hogy a 12-es kabinban
megtalálhasd a holmidat – és a lépcső alatti ajtóra mutat. – Tehát igazából
semmire sem kell odafigyelned.
– És ha mégsem szeretnék itt meztelenkedni, de már elrakták a holmimat?
– kérdezem.
– Akkor felveszel egy pongyolát, amit szintén ők hoznak – feleli.
– Hű, de jó kiszolgálás – állapítom meg, és megvonom a vállam.
– De gondolom, meg is van az ára.
Jonathan felnevet. Inkább nem kérdezem meg, mennyibe is kerül az
ittlétünk. Valószínűleg megrémisztene az összeg. De azt legalább már
értem, miért nem volt Claire-nek esélye sem arra, hogy beléphessen a
feketére lakkozott ajtó mögé. Valószínűleg már a kapun sem jutott be.
Nagy levegőt veszek.
– És most hogyan tovább? – kérdezem.
– Gyere – mondja, és a lépcső jobb oldalán nyíló második ajtóhoz
megyünk, de Jonathan kicsit habozik, mielőtt benyitna. – Feltennéd ezt itt?
– nyújtja felém az egyik maszkot.
– Te is felteszed? – kérdezem.
– Igen, mindig. Nem muszáj hordani, de szabad. Sokan viselik...
tulajdonképpen mindenki. Fokozza az izgalmat.
Nem is rossz, ha elbújhatok valami mögé, mondom magamban, és
felteszem a maszkot. Az anyag érintése nagyon kellemes, nem nyom sehol
sem. Amikor Jonathan is felteszi a magáét, már tudom, mire gondolt az
előbb, és most először borzongok végig az izgatottságtól. Nagyon
titokzatosnak tűnik azzal a kék szemével, ami csak úgy világít a maszk
mögül. Hirtelen nagyon izgatónak érzem azt a gondolatot, hogy nem
ismerhetnek fel, és minden, amit itt teszek, névtelen marad.
Jonathan ajtót nyit, együtt lépünk be. A hosszan elnyúló folyosón,
amelyre kiérünk, tompább a világítás, mint a teremben volt. Itt is
folytatódik a márványpadló, és a falak sötét faborítása is. Különböző ajtókat
látok, valamennyi zárva, és egy libériás inason kívül senkit sem látni.
Jonathan, úgy látom, tudja, hová igyekszik, mert a folyosó végi teremhez
vezet, és ajtót nyit.
 Nagyot nézek, mert a szoba, ahová belépünk,
várakozásaimmal ellentétben teljesen normálisan berendezett helyiség,
nevezetesen egy könyvtár. Na jó, nem egészen átlagos, hanem
csúcsfelszereltségű könyvtár. Meglepően tágas, s a magas falak mentén
szinte a mennyezetig nyúlnak a világos, művészien faragott fából készült
könyvespolcok. A legfeltűnőbb pedig a hatalmas, fekete-fehéren erezett
márványlap a bal oldali fal közepénél, ott, ahol a kandalló is áll. E fölött
egy ölelkező párt ábrázoló modern festmény függ, mintegy színes
felkiáltójelként. A magas márványlap kétoldalán nem érnek le egészen a
földig a polcok, hanem két fülkének adnak helyet, amelyekben ülősarkokat
helyeztek el. A fal jobb oldalán félmagasan galéria fut végig, amely egy
díszes rézkorláttal ellátott csigalépcsőhöz vezet – valahogy a bejáratra
emlékeztet. A két magas, osztott ablak tejüvege átereszti a fényt, de átlátni
nem lehet rajtuk.
A szoba közepén hatalmas kőasztal áll, sokkal masszívabb, mint ami
Jonathan házában van. Lábai rendkívül fura, geometrikus mintát mutatnak.
Vannak székek is, mindenesetre csak négy – az asztal mérete miatt több is
elférne –, s az ablakok között nagyon elegáns, sötétbarna bőrkanapé áll.
És itt már nem is vagyunk magunkban. Egy pár a kőasztalnak
támaszkodva szenvedélyesen, önfeledten csókolózik. A férfin csak nadrág
van, semmi más. A férfi haja szőke, a bőre sápadt, izomzata nem annyira
kidolgozott, mint Jonathané, de azért nagyon is mutatós. A nő pedig, aki
szerintem a húszas éveinek végén járhat, piros, nagyon drágának látszó,
izgató fehérneműt visel. Hosszú, barna haja van, és a bőre is sokkal
barnább, mint a férfié. Alakja nagyon sportos, kidolgozott, mégis
gömbölyded, és rendesen van melle is. Mindkettőjükön maszk van,
akárcsak rajtunk. Először tudomást sem vesznek rólunk, aztán a nő kinyitja
a szemét, és ránk néz. De tovább csókolózik a párjával, mintha egyáltalán
nem zavarná a jelenlétünk.
Annyira belemerülök a pár megfigyelésébe, hogy csak akkor veszem
észre, hogy kezem Jonathan ingét markolja, amikor szétnyitja az ujjaimat,
és a márványkandalló melletti egyik fülkéhez vezet. Az ablak előtti széles
ülés nagyon puha, és párnák is vannak rajta, de elég mély is, így kibújok a
cipőmből – a legmagasabb magassarkú, amit csak elő tudtam varázsolni, és
amit külön azért vettem fel, hogy bátorságot merítsek belőle ehhez a
kísérlethez –, és felhúzom a lábamat. Innen jól rálátok a kőasztalnál
ölelkező párra.
 – Szerinted ezek azt akarják, hogy nézzük őket? – kérdezem halkan
Jonathantól.
– Azért vannak itt, épp ez benne az izgalmas – feleli, és egy fotelre mutat
a sarokban. Eddig észre sem vettem. Szőke, kimonós nő ül benne. Egyedül
van, szintén maszkot visel, de nem az asztalnál enyelgő párocskát figyeli,
hanem Jonathant és engem, ami az első pillanatban megrémít. De aztán a
barna nő felnyög, és ezzel ismét magukra vonja a figyelmemet.
Már nem az asztalnál állnak, átmentek a heverőhöz, és a nő lefeküdt rá.
Könyökére támaszkodva nézi, ahogy partnere fölébe térdel, és
megszabadítja a melltartótól. A férfi lehajol, és a szájába veszi a nő
mellbimbóját, az pedig hátrahajtott fejjel, szemlátomást élvezi a helyzetet.
Hűha, gondolom, ez lényegesen izgatóbb, mint képzeltem. Annyira
felizgat a látvány, hogy érzem, amint megnedvesedek. Kezem ismét
Jonathan ingére téved. Érezni szeretném úgy, ahogyan az a nő érzi azt a
férfit. Szeretném, ha ő is ezt tenné velem, ezért elkezdem kigombolni az
ingét, majd le is húzom róla. – Tetszik, hogy nézheted őket? – kérdi
Jonathan.
Előrehajol s belecsókol a nyakamba, nyelve hegyével végigszalad rajta,
magasan a fülem mögé, ettől aztán elfordítom tekintetemet a párról, magam
is hátrahajtom a fejemet, és felzihálok. Remek ez az érzés.
– Ők is néznek minket – suttogja Jonathan. – Ez felizgat, Grace?
Keze gyengéden, a ruha vékony anyagán át becézgeti a mellemet, a
bimbó megkeményedik, és feléje nyújtózik. Ránézek, és ahogy rám
mosolyog, attól egy pillanatra a szívverésem is eláll. Annyira jól és olyan
szokatlanul titokzatosan néz ki a maszkban. És annyira kívánom. Akarom
őt, itt és most.
– Vetkőztess le – suttogom Jonathannak, ő pedig mosolyogva tolja fel a
ruhámat, majd a fejemen át megszabadít tőle. Fekete melltartót és hozzá illő
bugyit viselek, a legjobbat, amit csak találtam, és Jonathan pillantása
megerősít abban, hogy jól választottam. Ez erősíti az önbizalmamat. Érzem
a kezét a testemen, de többet akarok, az ölébe mászok, hogy közelebb
legyek hozzá, és közben figyelem a heverőn a párt.
A nő még mindig hanyatt fekszik, behajlítva felemelte a lábát, a férfi a
combjába kapaszkodik, feje a nő lába között. A nő kapkodja a levegőt, az
arcán is látni, hogy közel áll az orgazmushoz.
Amikor felnyög, és remegő lábbal megfordul a heverőn, kéjesen
megborzongok, Jonathanhoz fordulok, és szenvedélyesen megcsókolom.
Mohó keménységgel viszonozza a csókomat, egy pillanatig el is veszek
benne, megfeledkezem arról, hol is vagyok, és csak rá figyelek.
Aztán Jonathan elszakad tőlem, és feláll. Leveszi a nadrágját, letérdel,
lehúzza a bugyimat. Közben áttéved a pillantásom a szőke nőre ott a
szemközti fotelben: még mindig mozdulatlanul ül, és mereven bámul
bennünket. Egyértelmű, hogy bennünket figyel, nem a másik párt, talán már
egész idő alatt minket nézett. Ez a gondolat ijesztő és izgató egyszerre.
Megint magamhoz vonom Jonathant, mert szükségem van a közelségére.
Elfordítom tekintetemet a szőke nőtől, és a kanapéra pillantok.
A férfi megfordította a barna nőt, és négykézlábra állította. Ő a heverő
mellett áll, és éppen az óvszert csomagolja ki és húzza fel.
– Honnan szedte? – kérdem meglepve.
Jonathan kinyújtja a kezét, és a fülke oldalán egy kis fiókot húz ki. Egy
nagy halom kondom van benne.
– Mindenütt van a házban. Kötelező. – Vigyorog. – Ha már éppen erre
járunk… – mondja, és odatart elém egy csomagot.
Már megmutatta, hogyan kell, és szert tettem egy kevés gyakorlatra, így
ügyesen kibontom és ráhúzom a vékony hártyát merev, vastag farkára,
amely kéjesen simul a kezembe, és amelyre olyan nagyon vágyom.
– Óóóóó – nyög fel most a nő odaát a heverőn. Amikor odanézek, a szőke
fickó éppen hátulról hatol beléje, és olyan keményen döföli, hogy mellei
előre-hátra himbálóznak. A férfi keze a csípőjét fogja át, és egyre-másra
magához rántja, vadul hágja, és ez szemlátomást nagy élvezetet szerez a
nőnek is.
De bármilyen izgató is a látvány, Jonathant nézni még sokkal izgatóbb.
Visszakapaszkodom az ölébe, bevezetem nedves nyílásomba a farkát, és
lassan ráereszkedem. Mélyen felveszem magamba, érzem, amint egészen
kitölt. Minden alkalommal csodás ez az érzés, boldogan felnyögök és
rámosolygok. Megcsókol, és kiszabadítja a mellemet a melltartóból, de nem
veszi le rólam. Aztán előrehajtja a fejét, szájába veszi kemény
mellbimbómat, és megszívja. Egyszerűen sohasem elég a borzongásból,
ami ilyenkor megjelenik az altestemben. Karomat a fejére kulcsolom, és
lassan, jólesően mozgok rajta. Elereszti a mellemet, vágyakozva néz a
szemembe, és apró döfésekkel viszonozza mozdulataimat. A másik pár
egyre hangosabban nyögdécsel, de alig hallom, mert lefoglal a tulajdon
izgatottságom. Jonathan fénylő szeme is rám szegeződik, ebben a
pillanatban mindennél fontosabb, hogy egyedül és kizárólagosan csak
velem van, senki mással. Egyre hevesebben lovagolok, érzem, amint össze-
összehúzódnak körülötte a hüvelyizmaim, látom, hogyan reagál erre, nézem
a tekintetét, amely azt mondja, hogy örömét leli bennem. Talán ennél többet
sohasem fogok kapni belőle, talán nem is képes arra, hogy ennél többet
adjon, de legalább ezt fenékig ki akarom élvezni.
Kezével tarkón ragad, magához húz, keményen csókolja a számat,
miközben egyre hevesebben döf és döf. Már nem okoz gondot, hogy
felvegyem a ritmusát, és hamarosan mindketten zihálunk.
– Olyan istentelen forró vagy, Grace – lihegi. Az alsó ajkamba harap, és
fokozza a tempót, majd egyszerre abbahagyja. Transzban vagyok, pár
másodpercbe kerül, míg visszatérek a valóság talajára. Jonathan leemel a
farkáról, az öléből, s a kandalló mellé visz, attól a fülkétől jobbra, ahol
eddig ültünk. A falhoz támasztja a hátamat. Forró bőröm a hideg kövön
szinte ég, felsikítok, de Jonathan nem ismer irgalmat. Kezét a fenekem alá
teszi, és egy kicsit megemel, kemény farkát ki-be csúsztatja a vaginámba,
közben megtart. A nyakába kapaszkodom, lábammal a csípőjét kulcsolom
körül, és nyüszítek, mert túl sok benyomás ér így együtt: a hideg márvány
mögöttem, Jonathan forró teste előttem, a hangosan szeretkező pár a
heverőn és a szőke nő a fotelben, aki még mindig bennünket figyel.
Csak ül továbbra is nyugodtan, és néz. Jonathan a hátát fordítja felé, így
ő nem láthatja, de én annál inkább. Csak most tudatosul bennem igazán,
hogy most tényleg megfigyelnek bennünket szex közben – és ez forró,
bizsergető érzésként jelentkezik az egész testemen.
A heverőn a pár mindjárt a csúcspontra jut. A férfi megragadja a nő haját,
hátrahúzza a fejét, miközben továbbra is hátulról döfködi, most már
gyorsabban. Mindketten felsikoltanak, aztán a férfi is hátraveti a fejét, és
elelvez, akárcsak a partnere.
Jonathan egy kicsit feljebb tol a farkán, aztán leereszt rá, egy kicsit
mélyebbre, olyan mélyen, hogy a lélegzetem is eláll. Most már megint csak
rá figyelek.
– Most mi jövünk – mondja, és csókol. Először lassabban hatol belém,
aztán egyre gyorsabban és gyorsabban. Amikor elereszti a számat, és
ránézhetek, tekintetében vad kifejezést pillantok meg. Mintha magán kívül
lenne, már nem ura az akaratának, keményen pumpál, és minden lökést
nyögéssel kísér. Kicsit fáj, amit csinál, de ez kéjes fájdalom, és élvezem,
hogy ennyire eleresztette magát, még tovább hajszolom, minden
mozdulatában segédkezem.
 – Kefélj csak – suttogom a fülébe, mert tudom, hogy szereti szex közben
a durva beszédet. Torokhangú morgás a jutalmam.
Tudom, hogy látványnak is elég őrjítő lehet, amint Jonathan itt a
márványfal előtt tesz a magáévá, de nem nézek rá a szőke nőre, hanem
teljesen a bennem ébredő, remegő érzésre koncentrálok, figyelem, amint
egyre erősödik, és nem lehet megállítani.
Aztán Jonathan még egy nagyot lök, és érzem, amint megremeg, és
felkiált a csúcspontján. Farka megrándul bennem, érzem, amint elmegy, és
ez belőlem is hatalmas orgazmust vált ki, szinte elájulok belé. Izmaim
összehúzódnak körülötte, rázárulnak, mintha nem akarnák többé
elereszteni, ő pedig súlyosan döföl tovább, és megszabadul a nedvétől.
– Grace – lihegi, és egyre-másra megreszket, és mivel érzem, mennyire
intenzíven éli meg ezt az orgazmust, bennem sem apad el a kéj
hullámverése, hanem sokáig eltart és megújul.
Sokáig tart, míg mindketten megnyugszunk, és még akkor is – még
mindig egybeforrva – tovább támaszkodunk a falhoz.
Jonathan egyszer csak felemeli a fejét, fátyolos szemmel néz rám. Úgy
látszik, ő is nehezen talál vissza a valóságba, de a szeme ragyog.
– Ez – mondja, még mindig lihegve – finom volt.
Még egyszer megcsókol, amitől a szívem szárnyra kel, mert ilyesmit
nemigen szokott tenni szex után. Aztán lassan visszahúzódik belőlem, és
leenged a földre, hogy a saját lábamra álljak.
A lábam olyan, mintha gumiból lenne, kimerülten roskadok az
ülőgarnitúrára, elégedetten hunyom le a szememet, és csak akkor nyitom ki
megint, amikor valami meleg érintést érzek.
Jonathan mellettem ül, és egy forró, gőzölgő ruhával mosogat. Ingerülten
kapom fel a fejem, hogy ezt meg honnan szerezte, amikor észreveszem a
libériás inast, aki épp kimegy a helyiségből, pár hasonló holmival a
kezében. Nyilván ő hozta be, és megint csak megcsodálom a nem feltűnő,
nem tolakodó kiszolgálást. Vajon milyen lehet ilyen helyen dolgozni,
gondolkodom el, míg visszaigazítom a melltartómat, és örvendezek, hogy
rajtam van a maszk. Ez azért leegyszerűsíti az itteni mozgást.
– Tetszik? – kérdi Jonathan, és nem tudom, mire érti: a törölgetésre vagy
az egész klubra.
Mosolyogva bólintok, elveszem tőle a kendőt, felülök.
– Most én jövök – mondom, és élvezettel törlöm végig a nyakát, a
mellkasát, majd a hasát is, amit most szó nélkül tűr. Tekintetét rajtam
nyugtatja, így a szőke, kimonós nőt csak akkor vesszük észre, amikor már a
fülke előtt áll. A heverőről a pár már eltűnt, most egyedül vagyunk vele.
– Ideülhetek hozzátok?
Hangja kellemes, és nagyon ápolt az egész jelenség. Halkan és nem
tolakodóan kérdez, és válaszra sem várva leül az ülőpárna szélére. Ámuló
mosollyal teszi a kezét Jonathan mellére, és végigsimít rajta.
Érdeklődése egyértelműen csak rá irányul, rám nem, tekintete mohón
járja be Jonathan testét, majd egyik kezét elveszi Jonathan melléről, és
megoldja kimonója övét. Amint szétnyílik a ruhadarab, látszik, hogy alatta
meztelen. Jonathan nézi a nőt, de nem érinti meg. Még nem.
– Szívesebben maradnánk egyedül.
Nem is gondolkodom, mielőtt megszólalok. Mindketten rám néznek, a nő
meglepetten, Jonathan megfejthetetlen kifejezéssel, én pedig kicsit közelebb
csúszok a páromhoz, és karomat a válla köré kulcsolom.
Amikor még odaát ült, igazán izgatónak éreztem ennek a nőnek a
jelenlétét, de most már túl közel került. Az is zavar, hogy hozzányúlt
Jonathanhoz. Nagyon is zavar. Mert egyértelmű, hogy mit akar. Azt, hogy
vele is ugyanazt tegye, amit velem csinált az imént, ezt pontosan látom a
szemében, és alig bírom elviselni annak a gondolatát, hogy talán tényleg
meg fogja tenni, nekem pedig néznem kell.
A nő szeme elkerekedik, szemlátomást nem számított arra, hogy
lepattintják, de nem szól, csak kérdő pillantást vet Jonathanra. Egy
pillanatig attól félek, hogy ellent fog mondani nekem, de csak vállat von, és
hallgat. A nő látható csalódottsággal veszi tudomásul kívánságomat, de
feláll és elmegy.
Amikor újra magunkra maradunk, Jonathan összeráncolt homlokkal néz
rám, miközben felemeli a földről nadrágját, és odaadja a bugyimat is.
– Nem tetszett a nő?
Megrázom a fejemet, és örülök, hogy nem kérdezget tovább. Gyorsan
belebújok a bugyiba, míg ő felveszi a nadrágját.
Bár ne jött volna az a nő! Olyan nagyon közel voltunk egymáshoz,
amikor belépett a képbe, de az intimitás elszállt. Érzem, hogy Jonathan újra
visszavonul a falai mögé, amelyeket lehet, hogy sohasem fogok áttörni. Ezt
végig kell gondolnom, és világosan látom, hogy bajba kerültem.
Maga a szőke nő nekem ugyan tökmindegy volt. Csinos volt, semmi
visszataszítót nem láttam rajta, nem erről van szó. Minden nőt elzavartam
volna, nem csak ezt az egyet. Mert alapjában véve nem akarok osztozni
Jonathanon senkivel a világon.
Feláll, én meg figyelem, amint felhúzza a cipzárját. Mi a baj ezzel az
emberrel? Miért ragaszkodik ahhoz, hogy a szexhez nem társulhatnak
érzelmek? Vajon tényleg egyformán érezne, akár velem van, akár mondjuk
ezzel az előbbi szőkével? Semmi különbséget nem jelentene neki?
Jonathan észreveszi a tekintetemet, és mosolyog, amitől persze megint
eláll a lélegzetem. Csak ne lennék olyan elviselhetetlenül szerelmes belé,
gondolom magamban, és hagyom, hogy felhúzzon az ülésről. Most már
csak fehérnemű van rajtam, a libériások elvitték a ruhámat.
– Kérsz te is egy kimonót? – kérdi Jonathan, és amikor bólintok,
meghúzza az egyik polc mellett lelógó szövetszalagot, amit eddig észre sem
vettem. Azonnal kinyílik az ajtó, és mintha a szolgálattevő megsejtette
volna, hogy mire van szükségünk, selyemköpenyt hoz a karján, pontosan
olyant, amilyen a szőke nőn volt.
Jonathan elveszi tőle, és felsegíti rám.
– Gyere – mondja, én pedig magamban sóhajtok egy nagyot, mert
szívesebben maradtam volna még egyedül vele. De azért követem őt.
26.

Kíváncsian nézem a még mindig üres folyosóról nyíló ajtókat.

– Itt minden szoba olyan, mint az a könyvtár? – kérdezem.
Jonathan értetlenül néz rám.
– Már úgy értem… minden úgy van berendezve, mint egy rendes
lakásban? Valahogy… nem erre számítottam.
Mosolyog.
– Ha arra gondolsz, van itt minden. Jószerivel bármifélefajta szexet
szerethetsz. Az olyasmi mindenesetre az emeleten található – magyarázza. –
Szeretnél kipróbálni valamit?
– Nem is tudom.
Bizonytalanul nézek rá. Tőle tudom, amit a szexről tudok. De ha
valamiféle korbácsokra meg bőrruhákra gondolok, azt bizony nem találom
túl erotikusnak, más játékszerekről meg nemigen tudok.
– Talán majd máskor…
Bólint, megkönnyebbülök. Megáll egy ajtó előtt, kinyitja. Ezúttal egy
elegáns szalonba lépünk. Az alapszín szürke: szürke a kőburkolat a padlón,
kicsit világosabbak a vastag szőnyegek. Az ablakok előtti súlyos függönyök
be vannak húzva, de az alacsony asztalokra és a kecses komódokra
helyezett, ezüstös lábakon álló, fehér ernyős lámpák kellemesen tompa
fényt adnak. A kandalló itt is fekete márvánnyal burkolt, akárcsak a
könyvtárban, körötte három széles, szürke bőrkanapé. Itt azonban középen
nem dohányzóasztalka áll, hanem széles, négyszögletes zsámoly, akkora,
mint egy asztal, de szintén bőrbevonatú. Ideillő takarók és párnák oldják fel
a szögletes hűvösséget, s a falakon látható absztrakt festmények teszik
teljessé a hatást.
De persze nem a berendezés köti le a figyelmemet, hanem az emberek,
akiket itt találunk. Többen vannak, mint az imént a könyvtárban, legalább
nyolcan. A kandalló előtt állnak, vagy a heverőkön ülnek. Van, aki kimonót
visel, mint én, de olyan is, aki, akárcsak Jonathan, félig fel van öltözve.
Páran viszont teljesen meztelenek, és semmi jelét nem látom annak, hogy
szégyellnék a ruhátlanságukat. Mindenkin van viszont maszk, és ahogy
kölcsönösen szemügyre vesszük egymást, hirtelen nagyon félelmetesnek
érzem ezt a sok, maszk mögül bámuló szemet.
Nagy levegőt veszek, és örülök, hogy az ajtón belépve meg is állunk. A
többiek nagyon hamar hozzászoknak a jelenlétünkhöz, és folytatják, amit
addig csináltak.
Az a pár, amely az imént velünk egy időben volt a könyvtárszobában,
most a heverőn ül, s egy másik férfi csatlakozott hozzájuk. A nő most ezzel
csókolózik szenvedélyesen, a férfi pedig a mellét markolja. A szőke férfit,
akivel a nő az imént lefeküdt a könyvtárban, úgy látszik, felizgatja a
látvány, mert kinyitja a sliccét, megmarkolja a péniszét, és maszturbál. Egy
sötét, rövid hajú nő két férfi között áll a kandallónál. Kimonója kinyílt, ő
pedig nyögdécsel, amint mindkét férfi keze a meztelen testét simogatja. Az
a szőke nő, aki velünk volt az imént, egy sötét bőrű, igen kurtára nyírt hajú
férfi mellett ül. A férfi feje a nő mellére hajlik, nyilván a mellbimbóit
izgatja, és látom, amint a keze mozog a nő combjai között.
– Átmenjünk hozzájuk? – kérdi Jonathan.
Bár a látvány meglehetősen izgató, és egy cseppet sem találom
taszítónak, megrázom a fejemet, és mereven, mint aki karót nyelt,
megállok.
Mert ami most eszembe jut, az mindössze annyi, hogy ezek az emberek
talán velem is szexelni akarnak majd. És Jonathannal. A szőke nő, aki az
előbb a könyvtárban is ott volt, már most rávetette mohó tekintetét, és
tudom, hogy csak idő kérdése, mikor próbálkozik újra nála. És itt, ahol
olyan sokan vagyunk, Jonathan már nem lesz az egyéni óhajaimra
tekintettel. Szinte szétszakít a féltékenység, de megpróbálom elfojtani. Ez
az érzés nem való ide, tudom. De nem vagyok képes kikapcsolni.
– Grace, mi van veled? – kérdi Jonathan. Nyilván érzi, mennyire feszült
lettem.
– Semmi, semmi – nyugtatom, de egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy
még egy lépéssel megközelítsem a párokat. Egyszerűen nem megy.
Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és hárman jönnek be rajta, egy férfi és
két nő.
A nők közül az egyik hosszú szőke, a másik hosszú fekete hajú, és szexis
fehérnemű van rajtuk, kék meg lila. A férfi viszont még szinte teljesen fel
van öltözve. Magas és fekete, kissé őszülő halántékkal – a maszk ellenére is
azonnal felismerem.
Yuuto Nagako az.
 A szívem egy pillanatra megáll, aztán mintha egy jeges kéz szorítaná
marokra, amikor találkozik a tekintetünk. Tudtam persze, hogy fennáll
annak a lehetősége, hogy itt összetalálkozom vele, de egészen eddig a
pillanatig elhessegettem a gondolatot, így aztán most szinte sokkol a
látványa.
Ő is azonnal tudja, ki vagyok – a maszkjaink nem nyújtanak védelmet, ha
kintről is ismerjük egymást –, és ajkán kis mosoly jelenik meg. Undorító,
visszataszítóan diadalittas mosoly, amely egy percnyi kétséget sem hagy
afelől, hogy éppen mi jár a fejében. Engem akar, és úgy gondolja, hogy itt
most meg is kaphat.
Torkomban gombóccal nézek fel Jonathanra, kék szemébe nézek,
amelyet úgy imádok, és kétségbeesetten töprengek, hogy vajon véletlen-e
ez a találkozás, vagy ő rendelte ide Yuutót. Vajon képes lenne rá?
Úgy látszik, észreveszi rajtam a pánik jeleit, mert lehajol hozzám.
– Semmit sem kell megtenned, amit nem akarsz – suttogja a fülembe, de
a szavaitól nem nyugszom meg. Ehelyett egyszerre könnyek gyűlnek a
szemembe.
Nem kell, de ha éppen akarom, akkor megtehetem. Neki aztán nem
számít. Talán még örömmel végig is nézné?
Alig kapok levegőt, olyan fájdalom hasít a mellkasomba, rágja bele
magát a lelkembe.
Minden, amit eddig olyan izgatónak láttam, most egyszerre undorít. A
kicserélhetőség, a bizalom hiánya, az érzelmi ridegség. Jonathan ridegsége.
Nem vagyok ilyen, ilyen nem lehetek. Talán tényleg ide kellett jönnöm,
hogy megtudjam, nekem egyáltalán nem mindegy, kivel fekszem le.
Jonathannal akarok szexelni, vele akarom felderíteni a határaimat, vele
akarok új dolgokat felfedezni. Igen, ehhez van kedvem. De csak vele. Nem
mindenféle, a klubba járó férfival. Nem Yuuto Nagakóval. És pontosan itt a
baj.
Hiszen ha Jonathannal maradok, akkor mindig is jönnek újabb és újabb
Yuutók, akikkel szembekerülök, akik úgy gondolják, hogy joguk van rám,
mert Jonathan nem tart rám igényt. És lesznek újabb nők is, akik
megkívánják Jonathant, és akikkel osztoznom kell rajta.
Remegve szívom be a levegőt, amikor egyértelművé válik, hogy nekem
ennyi nem elég. A lehetetlent akarom: azt akarom, hogy Jonathan az enyém
legyen. Nem félig, nem egy kicsit – egészen. És abba a ténybe, hogy ez
nyilvánvalóan nem megy, beleszakad a szívem.
 – Nem vagyok rá képes – mondom, és iszonyú nehezemre esik, hogy
tekintetemet elszakítsam a kék szempártól, amely olyannyira megbabonáz.
De innen ki kell jutnom, azonnal, ezért áttöröm magam az ajtóban álló
japán és a két nő között, és kimenekülök a folyosóra.
Zokogás tör ki belőlem, kezemet a szám elé kapom, sírva szaladok végig
a folyosón, vissza a fogadócsarnokba, már nem tudom visszatartani a
könnyeket. Az egyik libériás aggodalmas képpel néz rám, de aztán
visszadermed a kifejezéstelenbe.
– Arra jut el az öltözőkhöz – mutat a lépcső alatti ajtóra, amit Jonathan
már mutatott egyszer.
Tényleg egy sor öltözőt találok ott, és a tizenkettesben, amelyben ott az
érkezéskor kapott kulcs, tényleg megtalálom minden ruhámat, a kabátomat,
a magassarkút, a táskámat. Mindent gyorsan magamra kapkodok, és a
tükörben megjelenő kép megerősíti, amitől tartottam: szemem kivörösödött
a sírástól, szemhéjtusom elkenődött. Megpróbálom az odakészített
kozmetikai kendőcskékkel eltüntetni, de egyre újabb könnyek csorognak
végig az arcomon, hát egy idő után feladom.
Amikor visszalépek a csarnokba, megtorpanok. Jonathan áll előttem, ott
várt az öltöző előtt.
Keze ökölbe szorul, olyan, mint aki nem tudja eldönteni, hogy
meglepődjön-e, vagy inkább dühöngjön.
– Tényleg el akarsz menni?
Letörlöm arcomról a könnyeket, bólintok.
– Sajnálom – mondja halkan.
Ránézek, még egyszer beiszom a látványát, minden apró részletét. Fekete
haját, csodás kék szemét, telt ajkát, amellyel olyan nagyszerűen csókol, erős
karjait, amelyek között olyan boldogan hevertem. Olyan szép, olyan sötét,
olyan csábító. És olyan rettenetesen elérhetetlen.
A szerelem színei, gondolom magamban végtelenül szomorúan. Ha van
ilyen, hát Jonathané a mélyfekete. Túlságosan is sötét nekem.
Talán ez az utolsó lehetőségem, és mivel nem is tudok másképp tenni,
hozzálépek, és csókot lehelek az arcára. Afféle búcsúcsókot.
Aztán megfordulok, és elindulok a kijárat felé. Minél távolabbra kerülök
tőle, annál gyorsabbak a lépteim, annyira nagy a veszély, hogy
megfordulok, és visszarohanok hozzá.
A szívem dübörög, egy kétségbeesett másodpercben azt remélem, hogy
utánam fut, és feltartóztat. De már egy pillanattal később az előcsarnokban
állok, aztán becsukódik mögöttem az ajtó. Olyan végérvényesnek hangzik,
hogy összerándulok.
– Máris elmegy? – kérdi a szőke nő a fogadópult mögül a nagy csöndben,
kiragadva a gondolataimból. Nyilván látja, milyen zilált állapotban vagyok,
de nem fűz hozzá megjegyzést. – Jönnek önért?
Erre még nem is gondoltam, de bólintok. Jonathan azt mondta, hogy
Steven várni fog ránk, de ha nem vár, vagy ha engem egyedül nem akar
elvinni, akkor fogok egy taxit. Majdcsak találok egyet.
A szőke kinyitja az ajtót, és köszönés nélkül elenged. Aztán már kint
állok, szaladok a kovácsoltvas kapu felé az aszfaltozott úton, a kapu
kinyílik előttem. Az eső hidegen fog körül, lemossa a könnyek nyomait az
arcomról. Belülről teljesen üresnek érzem magam.
Elmúlt, vége. Vissza kell mennem Amerikába, és elfelejteni mindazt,
amit itt, Európában átéltem. El kell felejtenem Jonathant. Mert számára
csak egy vagyok a sok közül, kicserélhető, pótolható. Mert mégsem
érdeklődött irántam olyan mélyen, ahogyan én gondoltam. Még ha egy
részem még most is ezzel áltatná magát, akkor sem. Mert nincs közös
jövőnk.
A fekete limuzin tényleg az utcán várakozik, odavonszolom magam, már
mindjárt odaérek.
– Grace!
Jonathan hangja szólal meg hirtelen mögöttem, visszafordulok.
A járdán közeledik. Mezítláb. Nadrágja vizesen tapad a lábához, az eső a
csupasz mellén folyik le. Megáll előttem.
Egyre erősebben szakad az eső, pislogok a cseppektől, és bámulok bele a
kék szempárba, amelynek mélységét oly nehéz kikutatni.
Tudom, hogy meg kellene fordulnom, és elmenni.
Mert nem elég jó nekem.
Mert beleveszhetek abba a sötétségbe, amely körülveszi őt.
De csak reszketve beszívom a levegőt.
És várok.
 Tartalom
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.