Te hazudtál már magadnak? Próbáltál valaki más lenni?

Áronnak egészen jól megy, amikor azonban új albérletbe költözik,

a lelke mélyén sejti, hogy teljesen fel fog fordulni az élete, és nem
csupán új, hanem régi kihívásokkal is szembetalálja magát.
A főbérlője, Márk nyíltan meleg, és abszolút úgy él, ahogy neki
tetszik. Áront először megdöbbenti, majd elvarázsolja ez az őszinte
hozzáállás, amikor pedig megismeri Márk barátait, olyan útra lép,
amire korábban sosem mert volna...
 Hajnal Kitti

Falak

Szivárványálom könyvek sorozat

 © Falak
Copyright © Hajnal Kitti

© Szivárványálom könyvek sorozat, 2018

Szerkesztő: Tira Nael

Borítóterv: Golovics Gergely, Hajnal Kitti

Borítómodell: Nyeső Márk

Kiadja az mWave Networks Kft.

Felelős kiadó: Golovics Gergely ügyvezető

ISBN 978-615-00-3413-3

További köteteinket megrendelheti a

www.szivarvanvalom.hu oldalon.

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű

bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó
írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást – nem sokszorosítható.
 Köszönetnyilvánítás
Legfőképp köszönöm a családomnak, leginkább a páromnak, mert
fogalmam sincs, hogyan működnék, ha reggel nem kapnám ágyba a
kávét; a Szivárványálom csapat tagjainak, azon belül Tira Naelnek,
felsorolni sem tudom, mi mindenért, de legfőképp, mert elviseli az
összes írás és nem írás hisztimet; Sam Wilberrynek, mert barátjának
fogadott és bizalmat szavazott nekem; és mindazoknak, akikkel bár
részben vagy teljesen elváltak útjaink, mégis rengeteget
köszönhetek...
És köszönöm minden régi és leendő olvasómnak, mert csodálatosak
vagytok.
 Mi

Csak kettecskén vagyunk,

Így együtt: Én és Önmagam.
Ő nyugton ül. Én zsongok.
Ránk feszül az este.
Megmozdul, halkan kacag.
Én elcsendesedek.
Odakint felbolydul a város.
Némán nevet körülöttünk a zaj.

Hajnal Kitti
I.
 1.
Már akkor kivan a tököm az egésszel, amikor még el sem kezdem
a munkát. Pedig nem ez a gond, igazság szerint szeretem csinálni, de
alig aludtam, fáradt vagyok és ideges, semmi kedvem mások sirámait
hallgatni. Folyamatosan, nyolc rohadt órában.
Szarul nézel ki.
Én is odáig vagyok érted.
A hangomban több az él, mint amennyi általában, ez nekem is
azonnal lejön. Anita szemöldöke kecsesen felfelé ível, és én azelőtt
kérek bocsánatot, hogy megsértődhetne.
Ne haragudj, most rosszul viselem, ha csesztetnek.
Az asztalom szélének támaszkodik, és amíg én a
bejelentkezésekkel szöszölök, óvatosan faggatni kezd.
– Ezúttal miért harapsz?
– Három órát aludtam, mert az a díszgyökér hajnalig bulizott a
retek haverjaival.
Mindketten tudjuk, kit jelöl ez a megtisztelő becenév. Fél éve
kaptam új lakótársat, azóta megy a nyűglődés, csak épp kezd
túlforrni az agyvizem. Naponta tizenötször, pedig már alig vagyok
otthon.
– Költözz el! – ajánlja Anita, össze sem tudom számolni,
hányadszor. Persze, teljesen igaza van, én is tisztában vagyok vele,
hogy ez lenne a tökéletes megoldás, csak hát a buktatók
visszatartanak.
Aztán én szerencsétlen megint belefutok valami ökörbe.
– Próbálkozz ismerősöknél.
 – Az nem túl sok van. Mármint olyan, akinek a véleményében és
a baráti körében meg is bíznék – felelem két kattintás között, majd
nem túl lelkesen a fejemre nyomom a fülest. Még nem veszek hívást,
az erőmet gyűjtöm. Ehhez a naphoz kelleni fog, ma egyébként is
mindenki meg van kergülve. A villamos és metró kombó kész
élmény volt, főleg, hogy rühellem a tömeget. Anita az asztalomon
dobol, a hang az agyamra megy, erre rögtön rájön, amikor a kezéről
egyenesen a szemébe pillantok.
– Bocs – fejezi be, és elgondolkodva hümmög. – Kérdezz rá az
üzifaladon. Csak akad valaki, aki megszán.
– A lakótársam is látni fogja – világítok rá, mire elhúzza a száját.
– Valaki mondta nekem a napokban, hogy egy barátja albérlőt
keres maga mellé. Szerintem kolléga volt, de nem emlékszem –
sóhajtja. – Utánamásszak neked?
– Amennyiben életet akarsz menteni, légy olyan kedves.
– Ha összejön, tartozol eggyel – kacsint rám, aztán elindul a
helyére, én meg felsóhajtok, és belevetem magam a munkába. A
lelkesedésem az eget veri...
Magam sem hiszem el, de ép ésszel túléltem a nyolc órát, és
embert sem ettem ebédre. Képzeletben megveregetem a vállam, de
amikor nekiállok összepakolni, kapok egy e-mailt. Még gyorsan
rápillantok, közben sűrűn remélem, hogy nem rontottam el semmit,
ami miatt bent kell maradnom. A félelmem azonban alaptalannak
bizonyul, sőt határozottan jó irányt vesznek a dolgok.
Úgy hallom, lakást keresel. Egy ismerősöm új albérlőt keres, mert
a régit ki kellett vágnia. Tíz perc múlva lesz szünetem, ha meg tudsz
várni, és érdekel, megbeszélhetjük.
Elmosolyodom. Ez az első, ami feldob, mióta reggel felkeltem.
Úgy tűnik, Anita betartotta az ígéretét, ráadásul még gyors is volt.
Válaszolok, aztán befejezem a pakolást, és kimegyek a konyhába.
A legegyszerűbb, ha addig itt ücsörgők, legalább hallgathatok zenét.
Lehunyom a szemem, teljesen elmerülök a ritmusban, arra riadok
csak meg, amikor Ottó a vállamra teszi a kezét. Kiveszem a
fülhallgatómat, és felé fordulok.
 Na – kezd bele. – Szóval kicsit távoli ismerős, de megbízható
srác. A lakás a hetedik kerületben van, nem gázos részen. Egész jó az
ár, nagyrészt felújított, csak légkondi nincs. Tudom, ez nyáron gáz,
de...
Nem fogok ennyitől eret vágni – szólok közbe. – Hol a buktató?
Nem konkrétan buktató, de... – Ottó közelebb hajol, lehalkítja a
hangját. – A srác meleg.
Pislogok egyet, majd még egyet, de csak nem folytatja, így
kénytelen vagyok noszogatni. Közben remélem, nem ült ki az
arcomra, hogy összerándult a gyomrom az információ hallatán.
– Oké. – A biztonság kedvéért még bólintok is hozzá. – Ez
miben jelent hátrányt?
– Hát... néha felviszi a pasijait – válaszolja a reakciómat lesve, én
viszont megunom az óvatoskodását.
– Jó, és?
– Hát, nem tudom, ez zavar-e – dől hátra. Megvonom a vállam.
Nem mintha közöm lenne bárki szexuális életéhez, bár talán tényleg
nem a legjobb ötlet...
Elhessegetem a gondolatot. Örülnöm kéne, hogy lehetőségem
akadt minél hamarabb lelépni. Ha feszélyez a helyzet, majd
legfeljebb ismét továbbállok.
– Ha őt nem zavarja, hogy én is felviszem a csajokat, miért
kellene, hogy érdekeljen?
Ottó láthatóan megkönnyebbül.
– Jó, akkor megadom a számát. Nyugodtan hivatkozz rám.
– Köszi.
Hazafelé folyamatosan jár az agyam. Az igazat megvallva,
szeretem a mostani lakást. Jó a tájolás, nyáron sem döglök meg, télen
nem fázom, mindig van elég fény, és gond nélkül kigazdálkodom az
árát. Jó környék, minden percekre van, közlekedésileg tökéletes, a
szomszédokkal sincs gond. Csak hát...
Belépek ajtón, és máris elromlik a hangulatom. Hetek óta itt
tartok, ahhoz sincs kedvem, hogy itthon legyek. Dohányzom, de ezt a
büdös cigiszagot nem bírom elviselni, és a kedvesnek nem mondható
lakótársam megint nem egyedül múlatja az időt. Ami azt jelenti,
hogy itt van két-három haverja, akiket folyton kerülgetnem kell,
hangosak és bunkók, és a tetejébe mindig eltűnik egy-egy csomag
chips vagy sör, amit előző nap vásároltam. Jobb esetben nem az
összes.
Odamorgok egy köszönést, de rám sem hederítenek. Bevágom az
ételes dobozomat a többi mosatlan közé. Ez a másik, amitől falra
mászom. Napokig nem mosogat el, úgy kell vadásznom egy tiszta
tányért. A sajátomat régóta a szobámban tárolom, és amint
megkajáltam, elöblítem és gyorsan el is tüntetem az útjából. A
poharak dettó ugyanez. Azon viszont másodpercek leforgása alatt
felhúzom magam, hogy nyoma veszett a zsemléknek, amiket
vacsorára szántam. Bár én vagyok a hülye, minek hagytam elől?
Nem veszekszem. Nem azért, mert nem szeretek konfrontálódni,
egyszerűen csak nem éri meg az energiát. A kajám attól még nem
lesz meg, és a vége úgyis az, hogy mehetek le a pékségbe. Ha rajta
múlik, meglepődik, hogy az enyém volt, nyög egy bocsit, és
megjegyzi, hogy holnap hoz majd másikat. Persze az, hogy én mit
eszek, rohadtul nem érdekli.
Hét hónapja költözött el az előző srác, pedig őt bírtam.
Összebútorozott a barátnőjével, én meg kifogtam ezt a majmot.
Határozottan rossz csere, ráadásul a tulaj ismerőse, így esélyem
sincs, hogy összetűzés esetén én maradjak. Minden szinten szívás a
helyzet.
Az utolsó csepp a pohárban, amikor rájövök, hogy a szobámban
járt. Mi több, valamit keresett, és őszintén szólva, legszívesebben
leltárt tartanék, hogy mi tűnt el.
– Mi kellett annyira, hogy feltúrd a cuccaim? – vonom kérdőre,
de csak bambán pislog, majd megvonja a vállát.
– Bocs a rumliért, nem találtam a töltőm.
– És az enyém meglett? – mordulok rá, mire bólint. – Szuper, fél
órán belül kérem.
– Oké, nyugi van – röhögi a haverjaival, nekem pedig óhatatlanul
beugrik, hogy tizenévesként talán én viselkedtem ennyire pofátlanul,
a szüleimmel szemben. Utólag is elnézést kellene kértem érte. Ő
viszont már huszonnégy, nem lenne rossz, ha az utánam lévő jól
pofán vágná a szemétségeiért. Merthogy én dobbantok, az tuti...
Bámulok kifelé a villamos ablakán. Meglepő, de hiába láttam
ezerszer elsuhanni ugyanazokat az üzleteket, egyet sem tudnék
felidézni. Na jó, talán a bankfiókok és a nagyobb multik helye
megmaradt a memóriámban, de hogy közöttük mi található, azt
ezredszerre sem vagyok képes megjegyezni. Nem tudom, azért van-e
így, mert ennyire nem lényegesek, vagy egyedül csak én nem
emlékszem rájuk, és mindenki más álmából felébresztve is felsorolja
őket, sorrendben.
Elbambulok, majdnem elfelejtek leszállni. Megtorpanok és a
korláthoz húzódom, hogy az emberek elhaladjanak mellettem. Nem
szeretem, ha kerülgetnem kell őket, vagy ők másznak túlságosan az
aurámba. Fél percem mindig van, hogy elvonuljon a tömeg, bár így
este nyolckor amúgy sem annyira nagy a gyalogosforgalom.
Szerencsére a metró is szellős már ilyenkor, reggelente néha
kifejezetten tömegiszonyom van tőle.
Ráérősen sétálok. Korán indultam, ennyivel hamarabb azonban
nem akarok odaérni akkor sem, ha alig várom a találkozást. A
lehetőség, hogy a mostani helyemtől végre megszabadulhatok,
teljesen felvillanyoz. A telefonban ráadásul értelmesnek tűnő, jó fej
srác beszélt dallamos, de pörgő hangon, és engem már az
megnyugtatott, hogy normális mondatokat alkotott.
Rágyújtok. A füst lekúszik a torkomon át a tüdőmbe, jólesően
hunyom le egy pillanatra a szemem. A kora májusi levegő után
méreg ugyan, de megint ott tartok, hogy túl sokat dohányzom. Pedig
három évvel ezelőtt letettem a cigarettát, és majdnem másfél évig
bírtam is nélküle. Persze foghatom a stresszre, ám az igazság az,
hogy szeretem az ízét.
Keresek egy szemetest, elnyomom a csikket. Kénytelen vagyok
szokás szerint a tetején, mert nincs külön hely. Ilyenkor mindig az jut
eszembe, vajon hány kukát gyújtanak fel véletlenül évente.
Aztán felnézek az épületre, és a kapucsengőhöz lépek, A zenélése
kicsit idegesítő, de nem kell sokáig hallgatnom.
– Igen?
– Szia, megjöttem.
– Gyere fel!
Az első emeletre lépcsőzök, nem szállók be a liftbe. Egyébként
sem bízom bennük, a kis terek erős ellenérzést váltanak ki belőlem.
Inkább kihagyom, ennyi testmozgás úgyis kell, túl vagyok pörögve.
A ház viszonylag új, egészen jól karbantartott, ehhez képest mégis
éles kontraszt fogad, amikor a feltáruló ajtó mögött megpillantom a
szépen csempézett padlót. Felemelem a tekintetem, és kezet nyújtok
az előttem álló, szőke, nyúlánk fiúnak.
– Szia, Áron.
– Márk – fogadja a köszönést, aztán félreáll, hogy bemehessek a
lakásba. Amíg leveszem a cipőmet, csendben vár, és épp azon
gondolkodom, mit mondjak, amikor megelőz.
– Szóval Ottó adta meg a számom? – kérdezi, én pedig bólintok,
miközben a dzsekimet akasztom az előszobai fogasra. – Az egyik
bátyám haverja. Jó fej dolog tőle, hogy egyáltalán megjegyezte, hogy
albérlőt keresek.
– Szerencsére, mert én meg nagyon szeretnék költözni – felelem,
és amikor kérdőn felém fordul, gyorsan hozzáteszem. – Pár hónapja
új lakótársam van, aki kinyírja az idegeim.
– Ennyire?
– Szereted, ha turkálnak a cuccaid között és megzabálják a
kajádat? – vágom rá, mire felismerés csillan a tekintetében, és kapok
egy együttérző mosolyt.
– Aúcs. így érthető. Az előző albérlőt azért vágtam ki, mert
átjáróházat csinált. Utálom, amikor kétnaponta más mászkál a
lakásomban – magyarázza, miközben int, hogy kövessem.
– Na, ez lenne a szoba – tárja ki előttem az első ajtót, én pedig
elismerően nézek körbe.
– Hm. Értem már, miért drágább egy tízessel. Pár csillaggal a
mostani helyem felett van.
Egyébként is az egekben az árak – vonja meg a vállát. – Soknak
találod?
Ezért nem – nyugtatom meg, és beljebb lépek. Halványkékre
festett falak, laminált padló, még megkopva sincs. Kényelmesnek
látszó franciaágy középen, bal oldalt szekrénysor, jobb oldalt
íróasztal forgószékkel, és egy kis komód. Az ajtó melletti falnál
kétszemélyes kanapé, felette polcok.
– Tetszik? – Ismét bólintok. – Két éve volt felújítva. Majdnem
nullára vertük szét, még az elektromos vezetékeket is kicseréltük. A
fűtés elég gazdaságos, mert az ablakok is újak.
Magamra hagy, én pedig megfordulok még vagy kétszer.
Otthonos, nagyon el tudnám itt képzelni magam, odahaza sem volt
ilyen szép szobám. Márk után megyek, a konyhával egybekötött
nappaliban találom. Ez is ugyanolyan igényesen felújított, az egyik
oldalon nagyképernyős televízió, körülötte hatalmas kanapé és
fotelek, középen dohányzóasztal. Az étkezőt kicsit arrébb egy
boltíves fal választja el a konyhától.
Márk megvárja, míg mindent felmérek, majd továbbmegy, a
fürdőt és a vécét mutatja meg. Mindenhol ugyanaz a szín dominál,
még ha halványan is, úgyhogy muszáj szóvá tennem.
– Ennyire szereted a kéket?
– Olyasmi – mosolyodik el. – Viszont vannak szabályok. –
Ránézek, jelezve, hogy figyelek. – Tizenegy után nincs hangoskodás,
falra mászom tőle, ha kupi és kosz van, úgyhogy egyik héten én
takarítok, másikon te. Mosogatás: mindenki maga után, bár én nem
hagyom ott a cuccaid, ha te sem az enyémet.
– Elfogadható. Dohányzás?
– Csak és kizárólag az erkélyen. Én is cigizek, de rühellem a
füstöt a lakásban. Ahhoz minimum atom részegnek kell lennem,
hogy idebent bagózzak – neveti el magát. Na, még egy jó pont.
– Tiszta sor. Vendégek?
– Ha nem kétnaponta mást hozol, nem harapok érte. Nálam heti
egyszer általában nagyobb társaság jön össze – árulja el.
Megfeszülök, és felsóhajtok. Észreveszi a reakciómat. – Zavar?
– Hát, szeretek aludni.
 – Tizenegynél tovább sosem maradunk, és ez hétvége. Hét
közben dolgozom – válaszol, mire megkönnyebbülök. – így?
– Így rendben. Én inkább kimegyek sörözni, ha olyanom van, de
majd meghúzom magam.
– Nem kell, nyugodtan csatlakozhatsz, ha nem futsz világgá a
témáink elől – vágja rá szinte azonnal, alaposan meglepve ezzel.
– Miért futnék? – kérdezem. Márk hümmög egy sort, közben
elgondolkodva bámul rám, olyan intenzitással, hogy egy pillanatra
beleszédülök a kékségbe.
– Ottó említette, hogy meleg vagyok, és nyíltan vállalom?
– Igen.
– Ezek szerint nincs vele bajod – állapítja meg. Nincs érkezésem
felelni, mert rögtön témát vált. Végül is nem nagyon van mit ragozni
rajta. – Ja, és a humoromat néha nehéz elviselni, főleg kora reggel –
viccelődik, én pedig elröhögöm magam.
– Szerintem túlélem.
– Mikor költöznél?
– A hétvégén? – érdeklődöm reménykedve. Márk bólint, velem
pedig madarat lehetne fogatni. Szabadság!
– Jól van. Kéthavi kauciót kérek, és három hónap próbaidő van,
mindkettőnknek – teszi még hozzá. – Ha nem jön be, visszaadom a
pénzt, hacsak nem rongálsz meg valamit. Ha én raklak ki, akkor
ugyanez.
Valahogy tetszik a stílusa. Határozott, tudja, mit akar, bár ilyen
szép lakással nem csoda, hogy könnyedén diktálja a feltételeket.
– Szerződés?
– Holnap ráérsz aláírni? Nem készültem, az egész napom rohanás
volt – kér elnézést. Nem gond, már a telefonban is említette, hogy
későig dolgozik, ezért is találkoztunk most. – Ha ugyanez az időpont
megfelel.
– Oké.
Megkönnyebbülten indulok haza. Fejben bekarikázom a
naptárban a május tizenharmadikát, mint szabadulásom
dátumát. Alig várom.
 2.

Ezt utálom a legjobban abban, hogy nincs autóm. Több fordulóval

úszom csak meg a költözést, de segítséget kérni utálok. A ruháimmal
és az értékesebb dolgokkal kezdem, mert paranoiás vagyok, nem
szeretném, hogy amíg költözöm, valami eltűnjön. Nem tehetek róla,
nem bízom ebben a díszpintyben, mert amióta megtudta, hogy
lelépek, még bunkóbb. Kinézem belőle, hogy valamivel alám tesz.
Az égnek emelem a tekintetem, amikor meghallom a telefonom.
Tudom, hogy édesanyám keres, ez a zene csak akkor csendül fel.
Nagyon elfoglalt vagyok, mégis automatikusan teszem le a
kezemben lévő ruhákat, és a töltőn lévő készülékhez lépek.
– Szia! – szólok bele, igyekezve, hogy derűsnek tűnjek, különben
aggódni kezd.
– Hogy állsz, kisfiam?
– Nemsokára indulok.
– Sok csomagod van?
Az ágyra sandítok, majd a polcokra. Túl sok cuccom nincs, mégis
az egész napom rá fog menni arra, hogy ide-oda cikázok majd a
városban.
– Hamar megleszek – füllentem. Próbálom gyorsan lerázni
anélkül, hogy megbántanám, de még így is tíz percig beszélünk,
pedig szeretnék minél előbb túl lenni az egész macerán.
A hátamon egy hatalmas hátizsák, a kezemben sporttáska, az
oldalamon a laptop, és bár nem vagyok nyeszlett, mégis úgy érzem,
túlvállaltam magam. Sóhajtva dobom le a sporttáskát, és úgy döntök,
inkább még egy kör, de ennyi felé képtelen vagyok figyelni.
Amíg átérek, ismét az elsuhanó üzleteket figyelem. A fülemben
szól a zene, közben folyamatosan azon jár az eszem, hogy végre
talán nyugalmasabb lesz az életem. Ez a hét maga volt a pokol, szinte
számoltam a napokat, de mintha csigalassan vánszorgott volna az
idő.
Furcsa érzés elfordítani a kulcsot. Könnyen utat enged, nem ehhez
szoktam hozzá, az előzőt néha rángatni kellett, hogy átjussak a
nyomorult ajtón. Márk kikukkant a szobájából, aztán elmosolyodik,
és miután levettem a cipőmet, kezet nyújt.
– Ez minden cuccod? – kérdezi, én viszont megrázom a fejem.
– Majd párszor még jövök-megyek. Szerintem minimum
négyszer, pedig nincs is ennyi holmim – sóhajtom. Belépek a
szobába, lerakom a táskákat, majd kinyitom az ablakokat, hogy
bejöjjön egy kis friss levegő. Márk még mindig ugyanott álldogál,
ahol hagytam, a hátizsákot bámulja, aztán újra rám emeli a tekintetét.
– Segítsek?
– Köszi, boldogulok.
– Ugyan már. Kocsival egyszerűbb lesz. Fizeted a benzint és
meghívsz este egy sörre – feleli annyira könnyedén, hogy mire észbe
kapok, beleegyezek. Gyorsan kiszórom a ruháimat, egyelőre az
ágyra, addigra Márk is átöltözik, és slusszkulccsal a kezében vár.
Lesétálunk, a ház előtt cigivel kínálom, elfogadja.
– Tényleg köszi – mondom újra, de csak megvonja a vállát.
– Nem gond, épp úgyis ráértem.
– Egyébként mivel foglalkozol? – érdeklődöm kíváncsian. Eddig
nem akadt alkalmunk beszélgetni, semmit sem tudok róla, bár ő sem
rólam. Mondjuk még bőven lesz időnk megismerni egymást, de
határozottan jól indul a viszonyunk, ha kérés nélkül segít. Kedves
tőle, szinte csodálkozom rajta.
– Grafikus vagyok.
– Na, erre nem számítottam – vágom rá, mire felnevet. Vidáman
felém pillant, és megcsóválja a fejét.
– Miért, nem túl buzis foglalkozás? – kérdezi, de nincs él a
hangjában.
– Meg sem fordult a fejemben így. Viszont egyetlen grafikus
ismerősöm sincs, azt sem tudom, mi fán terem – ismerem el. Mélyet
szív a cigarettából, aztán a földre dobja, és rátapos.
– Ha érdekel, megmutatom. Például plakátokat, szórólapokat
tervezek, elég olcsón. Szabadúszó vagyok, itthonról melózom, de
sokszor besegítek cégeknek is. És te hol dolgozol? – dobja vissza a
labdát. Közben int, amikor látja, hogy az utolsó slukknál járok, és
amíg az autójához sétálunk, válaszolok.
– Ügyfélszolgálatos vagyok.
– Elismerésem – röhögi, aztán rögtön elnézést is kér. – Bocs, de
előbb vágnám fel az ereimet.
– Hát, nem vagyunk egyformák – mosolyodom el, mire bólint.
Megkerülöm a kocsit, beülök az anyósülésre, Márk pedig szerintem
reflexből kapcsolja be a rádiót. Megadom a címet, és hátradőlök.
Rég kocsikáztam. A szüleimnek van, de ritkán járok haza,
elszoktam tőle. Márk jól vezet, érzi a forgalom ritmusát, annyira
természetesen közlekedik, érződik rajta a gyakorlat.
– Mióta van jogsid? – bukik ki belőlem a kérdés.
– Tizennyolc éves korom óta. Neked nincs?
– Van, de minek?
– Én csak akkor használom a tömegközlekedést, ha bulizni
megyek, bár hazafelé akkor is inkább taxizom.
– Megértem.
Csendben bambulok ki az ablakon. Nem tart sokáig, amíg
odaérünk, a kapuban azonban egy pillanatra elbizonytalanodom.
– Segítsek lehozni? – kérdezi Márk, én viszont kínosan
elmosolyodom.
– Még be kéne pakolni a táskába, de csak most esett le. Biztos
nincs dolgod, nem baj, ha várnod kell egy kicsit?
– Nem. Van pár nagy szatyor a kocsiban, azt kölcsön tudom
adni, ha nincs több táskád.
– Szuper lenne – könnyebbülök meg. Márk nem néz hülyének,
bár azért látszik rajta, hogy jót szórakozik a bénázásomon. – Ülj le! –
kínálom hellyel a régi szobámban, majd rögtön nekiesek a
pakolásnak. Próbálom nem nagyon begyűrni a cuccaimat.
– Szerintem a kabátot ne rakd be – szól rám, mire kérdőn felé
fordulok. – Túl sok helyet foglal, és elfér a kocsiba bedobva. Ha nem
kapsz sikítófrászt, hogy hozzáérek a cuccaidhoz, segítek a
könyvekkel – ajánlja. Zavarba jövök, de gyorsan túllendülök rajta.
– Köszi, az jó lesz.
Egyszerűen nem tudom hova tenni, hogy ennyire segítőkész.
Persze, nyilván egyszerűbb, ha jóban leszünk, de annyira elszoktam
az ilyesmitől, hogy tényleg nem győzök csodálkozni.
– Miért nem kértél meg valami havert? – érdeklődik, miközben
szép rendben egymás mellé teszi a köteteket. Én biztosan nem lennék
képes így elrendezni őket, pedig egyesek szerint rendmániás vagyok.
Márk viszont teljesen természetesen csinálja, nem érzem úgy, hogy
csak a kedvemért erőltetné meg magát. Oda sem figyel közben,
kérdőn villan rám a tekintete, amikor nem válaszolok azonnal.
– Nem igazán szokásom – vonom meg a vállarn. – Annyira nem
áll közel hozzám senki, hogy tönkretegyem a szombatját. A legjobb
barátnőm, Anita pedig épp vidékre ment.
– És rajta kívül nincs más barátod?
– Van egy-két egyetemről visszamaradt, de ritkán találkozunk,
ezerfelé szóródtunk szét. Én feljöttem Pestre, itt meg inkább a
munkatársaimmal mozdulok ki néha.
– Értem.
Furcsa hangsúllyal ejti ki ezt az egy szót, de amikor hátrafordulok
hozzá, nem néz rám, épp nekikezd a második polcomnak. Csendben
van, én pedig igyekszem gyorsan végére érni a maradék cuccnak.
Tényleg nincs sok, a két táska és az a pár szatyor elég. Levisszük a
kocsihoz, én még visszamegyek egy körre, a kulcsot pedig egy
borítékban a konyhaasztalon hagyom, ahogy a tulajdonossal
megegyeztem. Végigfotózom az üres szobát, csak hogy jóllakassam
a paranoiámat, aztán bevágódom Márk mellé az anyósülésre, és
hatalmasat sóhajtok.
– El se hiszem, hogy megszabadultam attól a gyökértől.
 Fel sem fogom, hogy ezt hangosan kimondom, amíg Márk fel
nem nevet mellettem.
– Várj, én sem vagyok épp főnyeremény.
– Hát, ha ennél rosszabb vagy, megöllek álmodban – kontrázok
rá, de nem veszi fenyegetésnek, továbbra is röhögve indítja el az
autót. Ennyire nem szoktam közvetlen lenni kvázi ismeretlennel, vele
valahogy mégis adja magát.
Márk a forgalmat figyeli, én meg azon gondolkodom, hogy Anitán
kívül tényleg nem volt kit megkérnem. Ahhoz régóta senkivel sem
vagyok elég jóban, hogy ezzel traktáljam, egyébként is szeretem
egyedül megoldani a problémáimat.
Elbambulok, csak arra eszmélek, hogy leparkolunk. Kiszállok,
megragadom a csomagok egy részét, míg Márk kérdés nélkül hozza
fel a többit. A szobában csak a padlóra teszünk mindent, Márk pedig
még az ajtóból visszaszól:
– A wifi jelszó: People are Strange.
Meglepetten pislogok utána, de amikor a mobilomért nyúlok,
rájövök, hogy a felhasználót nem adta meg. Végigböngészem a
lehetőségeket, míg megakad a szemem az egyiken. Szóval ez itt a
Morrison Hotel...
Leugrom sörért. Márk nem mondta, milyet szeret, így háromfélét
is veszek, szerintem bőven el fog fogyni. Kicsit berakom a hűtőbe,
közben nekiállok a rendezkedésnek. Egyelőre a fontosabbakkal
kezdem, és bár úgy érzem, hamar elkészülök, így is rámegy két órám
a szöszölésre. Bekopogok Márkhoz, de nem kapok azonnal választ,
csak amikor kicsit hangosabban megismétlem.
– Bújj be!
Szinte mordulásnak hangzik, kissé gyanakodva nyomom le a
kilincset. Márk az ágyán ül, álmosan bámul rám.
– Bocs – szabadkozom azonnal. – Nem tudtam, hogy alszol.
– Én sem tudtam, hogy aludni fogok, míg el nem dőltem –
dünnyögi kábán, aztán megakad a szeme a kezemben tartott
dobozon. – Kávéval szoktam ébredni, de a sör is megteszi, ha azt
nekem hoztad.
 Közelebb sétálok, és felé nyújtom.
– Bulizni voltál éjjel, hogy kidőltél? – érdeklődöm. Megrázza a
fejét.
– Van némi problémám az alvással – árulja el. Nagyot kortyol a
sörből, majd felkel az ágyról, és a nappali felé int. Követem, az
erkélyig meg sem állunk.
– Az mit jelent? – kérdezem, aztán megtorpanok, amikor
rádöbbenek, hogy a lakásnak ezt a részét még nem is láttam. Teljesen
beépítették, mintha egy pici szoba lenne, ahol kanapé és kisasztal
fogad, az ablakokon függöny, félig jótékony sötétbe von minket a
redőny. – Azta! – reagálom le, mire Márk elmosolyodik.
– Én is imádom. Télen sem túl hideg, sokszor itt dolgozom.
Nyáron meg kifekszem néha olvasni – meséli, miközben hellyel és
cigarettával kínál. – Egyébként, hogy válaszoljak is, azt jelenti, hogy
nem nagyon megy. Sokszor csak forgolódom, túl sokat jár az agyam.
– Értem.
– Így van, mióta kamasz lettem. Ezért is jobb, hogy magam
osztom be az időmet, ami a munkát illeti.
– Ezzel nem kellene orvoshoz menned?
– Voltam – von vállat. – Írt egy rakat altatót. Hát, köszi.
– Szóval szereted a Doorst? – váltok témát. Márk vigyorogva
kortyol a sörébe, csak aztán felel.
– Nem szeretem, imádom, majdhogynem szerelmes vagyok
beléjük – neveti. – Az a fickó egy jelenség volt. Szeretem a
különleges embereket – osztja meg velem. Bírom, hogy ennyire
könnyen beszélgetünk, pedig tényleg ritka, hogy azonnal
megkedveljek valakit.
– Szóval rajongó vagy?
– Nem kicsit. Megvan minden lemez, az összes róluk szóló
könyv, régen még egy hatalmas, félmeztelen Jim Morrison-
poszterem is volt – meséli vidáman, aztán elkomorul. – Amit apám
egy rosszabb pillanatában leszaggatott.
– De miért?
A doboz oldalán dobol az ujjaival, közben jár a lába egy általam
nem hallott dallamra, és azon gondolkodom, ez nála vajon az
idegesség jele-e. Végül enyhe, nem túl vidám mosoly jelenik meg a
szája sarkában.
– Nem túl gyorsan barátkozott meg a gondolattal, hogy a pasikra
bukom.
Persze, hogy ebbe belenyúltam. Nem tűnik úgy, hogy tolakodónak
tartana, úgyhogy győz a kíváncsiságom, és tovább faggatózom.
– Azóta se?
– De, azt hiszem, kezd, bár eléggé kerüljük a magánéleti témákat
sóhajt, miközben elnyomja a csikket. – Faluról származom.
– Ne is mondd! Szintén – vágom rá, aztán csendben üldögélünk
egymás mellett. Lázasan gondolkodom, mit dobhatnék be, de Márk
megelőz.
– Este átjön pár barátom. Szólj, ha nagyon zavarunk.
– Oké.
– Továbbra is áll az ajánlat, hogy csatlakozhatsz. Nem eszünk
embert, csak kivételes alkalmakkor.
Elröhögöm magam, és bólintok.
– Köszi, meglátom.
Még alig múlt el hat, amikor először csengetnek. Nem
tulajdonítok neki nagy jelentőséget, csak tudomásul veszem, és ismét
a játékba mélyedek. Bőven eltelhet egy óra, mire leteszem a
fejhallgatót, és felkelek, hogy valami ehető után nézzek. Márk a
vendégével viszont birtokba vette a konyhát, így kénytelen vagyok
zavarni őket.
– Helló! – köszönök. Márk nem nagyon töri magát, hogy
bemutasson, a másik srác viszont ennél illedelmesebb, mert kezet
nyújt.
– Szia, Patrik.
Csak így, röviden. Szimpatikusnak tűnik a mosolygós arcával,
csillogó barna szemével. Rácsodálkozom a hosszú fekete hajára,
mert az egyetem óta nem igazán ismerek senkit, aki pasi létére
ekkora lobonccal jár.
– Áron.
 – A heteró élettársam, vagy mi a szösz.
Felröhögök, mert ezt a poént nem vártam. Márk elégedetten
vigyorog, miközben valami szószt kavargat a tűzön. Nagyon jó az
illata, a gyomrom hangosat kordul, úgyhogy a hűtő felé lépek, aztán
sóhajtva veszem tudomásul, hogy nem túl sok lehetőségem van.
Kirakom az asztalra a vajat, és a sajtért nyúlok, amikor Márk hangja
megállít.
– Egy hadseregnek való kaját csinálok, szóval ha tudsz várni tíz
percet, a vendégem vagy.
Mindezt úgy, hogy még csak felém sem néz, engem viszont
alaposan meglep a gesztussal.
– Köszi.
– Cserébe te mosogatsz – pillant végre rám, Patrik viszont
elneveti magát.
– Bármit, csak rásózhassa másra a mosogatórongyot – csóválja a
fejét, Márk azonban vállat von. – Utálja – fordul hozzám Patrik.
– Meg tudom érteni. Én a porszívózást rühellem – árulom el,
Márk pedig hatalmasat szusszan.
– Na, nekem azzal nincs bajom. Megleszünk mi – nevet fel, mire
én is elmosolyodom. – Bonts egy sört, és ülj le!
Nem akarok bunkó sem lenni, hogy csak kajálni jövök ki, de
zavarni sem szeretnék, úgyhogy dilemmázok egy picit, végül leülök
az asztalhoz, Patrikkal szemben.
– Szóval szeretsz főzni? – kérdezem, hogy megtörjem a kínos
csendet, amit valószínűleg az okoz, hogy nem tudnak velem mit
kezdeni. Nem csodálom, igazából én sem velük.
– Aha, sőt sütni is.
– Eszméletlen sütiket csinál – kotyog közbe Patrik.
– Ne udvarolj! – oltja le Márk, mire jót nevetnek. Kicsit kínos
így, mert fogalmam sincs, milyen viszonyban vannak, közben pedig
végtelenül hülyén érzem magam, amiért egyáltalán ezen
gondolkodom. Amikor Patrik elmegy mosdóba, összeszedem a
bátorságom, és inkább rákérdezek, maximum beégek.
– Biztos nem vagyok útban?
 – Miért lennél?
– Csak... nem tudom, nem a pasid-e vagy ilyenek... – motyogom,
Márk pedig felém pördül.
– Ki, Patrik? Neeeem – mondja olyan hangsúllyal, mintha már a
feltételezés is mulattatná. – Előbb leszek heteró.
– Ezt hallottam, bunkókám – ér vissza Partik, de Márk csak
kiröhögi, és ismét nekem címzi a szavait.
– Nem vagy gyertyatartó, nyugi. Ha pasit hozok fel, majd
finoman jelzem, hogy útban vagy.
– Finoman, mi? – szól közben ismét Partik. – Mert finom
úriember vagy, mi? Selyemből...
– Bekaphatod.
– Álmodik a nyomor. Selyemfiú.
– Na, csusszanj le rólam végre!
Kiprüszkölöm a sört, próbálok diszkréten megfulladni, de nem
bírom abbahagyni a röhögést.
– Ha megölöd az albérlőm, te fizeted a rezsit!
Kész, nem bírom, az asztalra borulva rázkódom. Közben az jut
eszembe, hogy fogalmam sincs, mikor szórakoztam utoljára ennyire
jól, pedig csak hülyülnek. Összeszokottság van ebben a székácsban,
és ez tetszik. Minden szívbaj nélkül mennek egymás agyára. Azt
hiszem, irigy vagyok.
– A selyem ágynemű a mániám – magyarázza Márk, miután
meggyőződött róla, hogy újra kapok levegőt. – Szóval nem arra
célzott Patrik, hogy ezzel egészítem ki a jövedelmem.
– Meg sem fordult a fejemben.
Nincs érkezése válaszolni, mert megszólal a csengő. Patrik megy
ajtót nyitni. Fogalmam sincs, miért lep meg a női hang, de
hamarosan két lány is csatlakozik hozzánk. Bemutatkoznak, még
puszit is kapok. Utána viszont csak kapkodom a fejem, mert Csilla
hihetetlenül pörgős. Az egyik pillanatban arról beszél, hogy
majdnem otthon hagyta a bérletét, és vissza kellett mennie, ezért
késett, de mire a végére jut, már valamit az egyetemről magyaráz.
Kriszti ehhez képest meg sem szólal, miután bemutatkozott, bár nem
csodálom, alkalma sem nyílik rá. Én egyelőre meghúzódom a
háttérben, figyelem, ahogy összeszokott csapatként zsonganak.
Kívülállónak érzem magam, pedig igyekeznek engem is bevonni,
csak épp nem sikerül, és ez az én hibám.
– A többiek? – érdeklődik vidáman Csilla, miközben ujjaival
szőke haját birizgálja. Kiszúrom, hogy festettek a tincsei, a körmei
szépen manikűrözöttek, a ruhái divatosak, nagyon igényesen néz ki.
Éppen ezért nem értem, mi zavar benne ennyire. Nem szó szerint,
mert kedvesnek tűnik, egyáltalán nem irritál, csak van valami, talán a
gesztusaiban, ami furán hat, anélkül, hogy ezt az érzést meg tudnám
fogni.
Márk lerakja a tálat az asztalra, és leül hozzánk, közben mintegy
mellékesen válaszol.
– Szilárd írt, hogy késnek.
– Mi? – kérdez vissza Csilla, és felsóhajt. – Megint hozza a
pasiját? Ne már!
– Összegyógyult vele – motyogja Patrik fejcsóválva, de azért
elnéző hangsúllyal. Csilla megforgatja a szemét, és a villáért
nyúl.
– Ami nem lenne gáz, de ha megint féltékenységi jelenetet
rendez, nem velük vagyok.
Felröhögnek.
– Levi? – néz Csilla Márkra, aki az órájára pillant.
– Dolgozik, szerintem most végez. Nem hiszem, hogy jön.
– Kár, mert rég láttam – mondja Patrik kicsit csalódottan. Én
közben csendben eszek, úgysem tudnék mit hozzáfűzni, viszont
jólesik hallgatni őket.
– Múlt héten itt volt.
– Jó, de múlt héten meg én nem.
– Akkor így jártál – összegzi Márk, kiérdemelve ezzel egy
csúnya pillantást Patriktől.
– És mi van vele?
– Nem sok – válaszolja Márk két falat között. – Dolgozik. Addig
se pasizik, kicsit ráfér a nyugi.
 Erre senki sem reagál, engem viszont kíváncsivá tesz a nagy
csend. Aztán az esti bulira terelődik a szó, és mindenki felélénkül.
– Mondjuk továbbra is tartom, hogy jó lenne, ha áttennék
máshová a bulit. Kicsi és levegőtlen az a hely – jegyzi meg Csilla, a
többieket viszont annyira nem érdekli.
– Az előzőnél jobb.
– Aha, fél fokkal.
– Ne légy telhetetlen, legalább mostanság sok a jó buli. Tavaly
halálra untam magam – feleli Márk, mire a többiek felröhögnek.
– Persze, élénken él bennem, mennyire unatkoztál. Elég sűrűn
mással – cukkolja Patrik, mire Márk felé szúr a villájával.
– Bekaphatod.
– Ma annyit ajánlgatod, hogy a végén még élek a lehetőséggel –
vigyorodik el Patrik, Márk pedig félrenyeli az ételt.
– Gyökerek vagytok – mondja neki Kriszti, és elé tol egy pohár
vizet.
– Így szeretsz – vigyorog rá Márk, Kriszti pedig fejcsóválva
fordul vissza a tányérjához, de azért ő is mosolyog. Újra csengetnek,
Márk pedig leinti Patrikot, amikor fel akar kelni. – Hagyd csak,
megyek én.
Két újabb fiú csatlakozik hozzánk. Márk némi unszolásra
bemutatja őket, aztán ismét helyet foglal az asztalnál. Rajtuk azonnal
látom, hogy egy pár, de az előző beszélgetés alapján is egyértelmű
lett, miután meghallottam a nevüket. Bármennyire igyekszem nem
odanézni, vonzzák a tekintetem. Zavartan fordulok el, amikor
megcsókolják egymást, és meglepve jövök rá, hogy Márk viszont
engem figyel. Kérdőn felhúzom a szemöldököm, de ő csak vállat
von.
Szilárd nagyon magas, mosolygós, rövid barna hajú srác, divatos
körszakállal. A hangja megnyugtatóan mély, meglep a zengése. Zoli
legalább tíz centivel alacsonyabb, teljesen átlagos, fekete hajjal, és
épphogy csak figyelemre méltat, amit nem tudok hova tenni, bár nem
akadok fenn rajta. Kicsit idegesít a hadarása, de érződik, hogy nem
túlságosan tartozik a bandához, mert rögtön átalakul a hangulat, kell
egy kis idő, hogy újra beinduljon a pörgés. Visszatérnek az előző
témához, a bulihoz, amibe mennek, míg Márk el nem tereli egy
kicsit.
– Azért alig várom, hogy kezdődjön a medence szezon.
– Húúú, olyan évadnyitót kérek, mint amilyen a záró volt tavaly!
– vágja rá Szilárd, mire a párja értetlenül ránéz.
– Miért, az milyen volt?
A többiek megpróbálják elfojtani a vigyorukat, Patrik diszkréten a
tenyerébe köhög, én pedig arra tippelek, hogy senki sem fogja
elárulni.
– Persze, apám nyakon is vág, ha megint akkora parti lesz –
rázza meg a fejét Csilla. – Amúgy meg, szaunázni jöhettek bármikor.
– Hát, nekem a szaunáról egész más jut eszembe – röhög fel
Szilárd, mire Patrik sokatmondóan felé fordul.
– Ez miért nem lep meg?
– Hát, én még egyszer be nem teszem oda a lábam – mondja
Márk a száját elhúzva, Szilárd viszont vállat von.
– Könnyű annak, akinek saját kéglije van – válaszolja kis
nehezteléssel, nekem pedig végre leesik, mire gondolnak. Fáziskésés
ugyan, de belefér. Ez kiülhet az arcomra, mert Márk vidáman
megszólal.
– Jobb későn, mint soha – címzi nekem, mire reflexből
felmutatom a középső ujjam.
– Vigyázz, mert ajánlatnak veszi, aztán meg majd sír, hogy
megint új lakótárs után kell néznie – szólal meg Patrik, mire
mindenki nevetni kezd, csak Márk ül csendben, némi morcos
vigyorral az arcán, megesküdnék rá, hogy épp le akarja csapni
Patrikot. Lassan felé fordul, és van valami ebben a lassúságban,
amitől a többiek is kicsit visszavesznek.
– Kezd az összes poénod megint a szex körül forogni, úgyhogy
mindenki érdekében könyörgöm, pasizz be ma este, mert már az én
idegeimre is kezdesz rámászni.
Ennek érezhetően éle volt. Patrik elkomorodik, az arcvonásai
feszültté válnak, egy pillanatra kicsit megijedek, hogy balhézni
fognak.
– Menj a francba – veti oda végül Márknak, majd eltolja maga
elől a tányért, és felkel, hogy a mosogatóba tegye. Amikor visszaül,
már sör van nála, a hangulat viszont továbbra is fagyos.
– Baszd meg, Márk, ezt miért kellett? – sóhajtja Szilárd, de a
többiek erre nem mondanak semmit. Rossz így, hogy van valami a
háttérben, amiről fogalmam sincs. Nem mintha közöm lenne hozzá.
Pár kör után minden úgy megy, ahogy eddig. Repkednek a
poénok, a sztorizások, én azonban csendben ücsörgők, iszogatok, és
csak akkor beszélek, ha kérdeznek. Jólesik őket figyelni, ettől
azonban kicsit rám tör a depresszió. Pedig örülök, hogy a része
lehetek, még ha ennyire nem is találom a helyemet. Végül
elbúcsúzok, visszamegyek a szobámba, és újra beleépülök a játékba.
Csak épp a gondolataim kalandoznak el...
Aztán tizenegy körül lelépnek, a lakásban pedig hirtelen túl nagy
lesz a csend.
 3.

Tizenegy körül kelek. Hajnali háromig játszottam, rám fért a

tegnapi nap után. Kicsit még érzem a karomban a költözést, a jobb
vállam fájón zsibbad, ráadásul el is aludtam. Csinálok magamnak
egy kávét, ami nem egyszerű folyamat, mert ez a kávéfőző
ismeretlen számomra. Márk tegnap megmutatta ugyan a működését,
de annyi információ ömlött rám, hogy komoly problémát jelent
visszaemlékezni. Nem mintha alapból nagyon bonyolult lenne,
elvégre csak betöltőm a vizet és a kávét, és bekapcsolom, de a gond
az, hogy baromi nehezen térek magamhoz reggel. Még úgy is, hogy
végre aludtam egy jót.
Az elmúlt hónapokban először érzem kipihentnek magam.
Folytatom a pakolást, rövidesen már tényleg mindennek megtalálom
a helyét, bár még szoknom kell, hogy miért hová nyúljak. Eddig nem
bántam meg a döntést, ráadásul előző este még szórakoztam is, amire
túl rég akadt utoljára példa. Az előző lakótársam haverjai leginkább
idegesítettek, eszembe sem jutott többet találkozni velük a feltétlenül
szükségesnél, Márk barátait viszont azonnal megkedveltem. Tény,
hogy ők is normálisan kezeltek engem.
Bőven elmúlik kettő, mire Márk előkerül, vagyis inkább
előcsoszog a szobájából, int a kezével, és eltűnik a fürdőben, fél
óráig hallom a vízcsobogást. Amikor kijön a konyhába, nem tűnik
sokkal éberebbnek.
– Jó volt a buli? – kérdezem, mire felnyög. Kávét tölt magának,
szinte leroskad a székre.
– Túlságosan is – feleli, majd egy hajtásra eltünteti a kávé felét.
 Elfintorodik, és összevont szemöldökkel néz fel rám. – Baszd
meg, mi ez, patkányméreg?
Felröhögök. Mondták már korábban, hogy túl erősre főzöm, de
Márk reakciója roppant vicces. Felkel, tejet vesz elő, színültig tölti a
poharat, utána újra lezuttyan hozzám.
– Bocs.
– Túlélem. Fél csomaggal beleraksz, vagy mi? Esküszöm, már az
ízétől magamhoz tértem – vigyorog rám. Megrázom a fejem.
– Nem, csak erős fajta. Ha nagyon nem jön be, innentől csinálom
magamnak külön.
– Hagyd csak, nyitott vagyok az újdonságokra – int le, de azért
kissé gyanakodva kóstol bele újra. – Na, így iható.
– Másnapos típus vagy? – érdeklődöm, majd harapok a
szendvicsemből. Márk bólint, és a halántékához emeli a kezét.
– Néha még részegen kelek. Azt sem tudom, hogy jutottam haza,
pedig ennyire nem terveztem kiütni magam. Valahol a hetedik
felesnél elkezdett összefolyni a kép... – meséli. – És a te estéd?
– Játszottam.
– Akkor nyugid volt. Remélem, nem szakadtunk rád nagyon.
– Egyáltalán nem. Jó volt kicsit társasági életet élni – vallom be,
mire érdeklődve pislog rám, úgyhogy magyarázatba fogok. – Hetek
óta nem buliztam.
– Legközelebb jöhetsz velünk, ha gondolod. Na, meg ha nem
zavar, hogy a közönség maximum tíz százaléka heteró.
– Köszi, majd meglátom – mosolyodom el. Meglep a meghívása,
és bár igazság szerint nagyon jólesik, eszembe sem jutna élni vele. –
Honnan ismered őket? Már ha nem vagyok nagyon tolakodó.
– Innen-onnan – vonja meg a vállát. – Miért?
– Csak úgy. Látszik, hogy régóta összejártok – jegyzem meg,
mire hümmög egy sort. – Persze nem muszáj válaszolni... – teszem
hozzá, mire meglepetten felfelé ível a szemöldöke.
– Miért ne tenném? – kérdezi értetlenül, de nem várja meg, hogy
feleljek. – Egyébként valóban ezer éve ismerjük egymást, legalábbis
a társaság nagy részével. Patrikkal például lassan tíz éve vagyunk
barátok, egy suliba jártunk. Szilárdot három-négy éve összeszedtem
egy buliban, mai napig fogalmam sincs, hogyan lettünk végül ilyen
jóban, mert hát – itt felnevet –, nagyon nem így indult.
– Mármint volt köztelek valami? – faggatom, amikor elhallgat.
Egy ideig csak mered maga elé elgondolkodva, majd kiissza a
maradék kávéját.
– Elég sok minden – vigyorodik el végül, én pedig a
szendvicsemnek szentelem inkább a figyelmemet. – Krisztivel együtt
dolgoztunk még... hú, öt éve? Az sem ma volt, basszus... Csilla meg
a bátyám barátnőjeként kezdte. Szóval nagyon sokféle a történet –
magyarázza vállat vonva. – Néha kiegészül a csapat, de tegnap
nagyjából láthattad a kemény magot. Levit kivéve, ő munka után
kidőlt, de majd megismered valamikor. Őt az egyik exe révén
ismerem. Kimerítő volt?
Bólogatok, majd miután lenyeltem a falatot, megszólalok.
– Nem akartam pofátlanul kíváncsi lenni, csak azt hiszem,
megkedveltem őket.
– Nem is nehéz – mosolyodik el. – Ők jó arcok. Lehet rájuk
számítani, az életemet is a kezükbe adnám. Ezt rajtuk kívül senkiről
nem tudom elmondani.
– A családod?
– Jó, őket kivéve – válaszolja, aztán nyújtózik egyet, felpattan, és
miután a mosogatóba tette a bögréjét, a szobájába indul. – Na,
megpróbálok dolgozni.
– Jól van.
Elvonulok a szobámba telefonálni. Édesanyám legalább fél órán át
vallat, éppen csak a tapéta színéről nem faggat ki. Jólesik az
érdeklődése, bár néha úgy érzem, túlzásba viszi. Tegyük hozzá, én
vagyok az utolsó fióka, szinte ki sem akart engedni a karmai közül.
Emlékszem, mennyire kiakadt rám, amikor közöltem, hogy
Budapestre akarok költözni. Ahhoz képest sokat javult a helyzet.
Ilyenkor hálátlansággal vádolom magam. Örülnöm kellene annak,
hogy ennyire fontos vagyok számára, nem teherként megélni. Mégis
jobb így, hogy ennyi távolság van köztünk, jobban kapok levegőt.
Nem érti, hogy nem az a típus vagyok, akit a széltől is óvni kell...
Talán ezért lettem viszonylag visszahúzódó. Barátkozom, de
módjával, és megválogatom, kit engedek közel. Már az is teljesen
meglepő, hogy Márkot, sőt a teljes baráti körét ilyen gyorsan
megkedveltem. De ha egyszer annyira természetesen könnyen
fogadtak be...
Megtorpanok a konyhaajtóban. A gondolataimból Márk rángat ki,
akaratlanul. Nem tudom, a tegnapi után miért ér váratlanul, hogy épp
kotyvaszt valamit, egy pillanatra mégis rácsodálkozom.
– Mit főzöl?
– Csak egy kis hús krumplival. Kérsz? – fordul felém, én pedig
hirtelen alig jutok szóhoz.
– Nem akarlak kienni a vagyonodból – hárítok, bár tényleg isteni
az illata, és én nagyon éhes vagyok. Márk megvonja a vállát,
visszafordul a gáztűzhely felé.
– Nézd, nem fáradság eggyel több adagot csinálni. Maximum
adsz bele.
– Hát, ha nem gond...
– Egyáltalán nem. Nyertél egy saját szakácsot – nevet, mire én is
elmosolyodom. Lassan ott tartunk, hogy akkor sem fogok elköltözni,
ha kidob.
– Ennyire szeretsz főzni?
– Sütni is. Ilyenkor jönnek a legjobb ötletek. Ha elakadok egy
projekttel, hirtelen felindulásból kipróbálok egy receptet – meséli
vigyorogva. Látszik, hogy lelkesíti, és a mozdulatai is
gyakorlottságról árulkodnak. Oda sem figyelve fűszerez, miközben
hozzám beszél.
– Értem. De hogy jött?
– Nem tudom. Mindig érdekelt, szívesen lettem volna szakács.
Persze a családom kiszaladt a világból.
– Miért?
– Hm. – Elgondolkodva kavargatja a húst, mielőtt válaszol.–
Anyám születésnapjára tortát sütöttem. Jól sikerült, de apám fejére
mai napig élesen emlékszem. Lehettem vagy tizenhat éves, ez meg...
túl buzis hobbi volt neki. Onnantól minden nyáron cipelt magával
építkezésekre melózni, hátha megférfiasodom.
Felszisszenek, de Márk csak elmosolyodik.
– Pedig nem egy tipikusan meleg foglalkozás, ha valaki
szakácsnak megy.
– Ugye! – csattan fel. – Az összes szakács ismerősöm heteró, de
nekik akkor már beszélhettem. Mindegy volt, mindenbe belelátták.
– Hogy derült ki?
– Elmondtam – von vállat. – Pedig jobb lett volna befognom a
számat. Na mindegy, hosszú és itt-ott depresszív sztori, még elveszi
az étvágyad – rázza meg magát, én pedig engedelmeskedem a néma
kérésnek, és befejezem a kérdezősködést. Csak épp kiverni nem
tudom a fejemből a dolgot...
Egy elviteles kávé úszik be a látóterembe. Reflexből kapom kicsit
hátra a fejem, hogy felpillantva Anita vigyorával találjam szembe
magam. Lenémítom az ügyfelet, míg reagálok.
– Istennő vagy – sóhajtom, miközben elveszem tőle a poharat.
– Tudod, virág, csoki, gyűrű, ebben a sorrendben – kacsint rám,
mire majdnem belenevetek a vonalba. – Ebéd?
Bólintok, és beszélek tovább. Anita int egyet, majd otthagy.
Szeretem, amikor egy beosztásunk van, legalább nem kell egyedül
ennem. Ami erős túlzás, mert a kollégák nagy részét kedvelem, és jól
elvagyok velük is.
– Otthon voltál hétvégén? – kérdez gyanakodva, amikor leülök
mellé, én viszont először nem értem, mire gondol.
– Hm?
– Főtt kaja, és nem rendelt – világít rá, a szavai mögött azonban
olyan faggatózás rejlik, hogy kell párat pislognom, mire képbe
kerülök.
– Jaa – esik le. – Nem, a lakótársam csinálta.
– Csomagolt neked kaját?
Anita annyira döbbent arcot vág, hogy majdnem felröhögök. Jó,
hát így tálalva kicsit valóban furcsának tűnik, úgyhogy inkább
magyarázok.Olyasmi. Megegyeztünk, ő egy adaggal többet csinál, én
meg meghálálom.
– Ugye nem természetben?
Félrenyelek, és köhögni kezdek, Anita viszont szórakozva
szemléli a szenvedésemet. Végül megsajnál, felkel, kapok tőle egy
pohár vizet, hogy életben maradjak.
– Ez kicsit aljas volt – jegyzem meg, mire vállat von.
– És legalább finom?
– Isteni – sóhajtok fel, és felé tolom a dobozt. – Kóstold meg,
imádni fogod.
Elveszi a villát, majd elégedetten hümmög.
– Kifogtad a főnyereményt.
– Amúgy igen. Hétvégén bulit tartott, és megkedveltem a
barátait. Értelmesek és van humoruk, kész felüdülés volt az elmúlt
hónapok után – mesélem. Anita kezében megáll a villa, rám pillant,
mielőtt kibukik belőle a hülyeség.
– Na, ez érdekel. Rongyrázós Madonna-buliba csöppentél, vagy
a meg-sem-mondom-hogy-a-pasikra-bukik típusok?
– Ezen nem gondolkodtam. Bár szerintem bőven nem ez a két
kategória létezik, ne légy előítéletes – feddem meg, mire vállat von.
Elgondolkodva turkálja az ételt a dobozban, látszik rajta, hogy nincs
kedve hozzá. A rendelt kaja már csak ilyen, vagy kifogja az ember,
vagy legszívesebben kidobná. Hát ezt én sem enném meg, szó se
róla.
– Én aztán nem vagyok, bár sajnálnám, ha átcsábítanának a
másik oldalra – jegyzi meg, én pedig rögtön visszatérek a valóságba.
– Honnan veszed, hogy menne? – mosolyodom el kissé
meglepetten. Most nem tudom teljesen biztosra eldönteni, komolyan
gondolja-e vagy éppen szívat, mégis ott a görcs a gyomromban a
témától.
– Sosem lehet tudni. Hónapok óta húzzuk egymás agyát, de
megmaradt ennyi, az új cuccaimat viszont azonnal kiszúrod.
– Ezt figyelmességnek hívják, csak felvilágosítalak – vágom rá
azonnal, nagyon igyekezve, hogy a hangom semleges legyen. Nem
akarok bunkó lenni vele, de már a határon táncol. Azonnal
visszavesz, amikor erre ő is rájön.
– Jó, oké, leszálltam rólad. De komolyabbra fordítva a szót,
örülök, hogy jól érzed magad az új helyen. Mikor hívsz át
látogatóba? Tudod, lecsekkolom a konkurenciát – kacsintja, de ez
már érezhetően csak szórakozás. Fel is nevetek.
– Nálad elgurult az összes kerék.
– Sosem volt.
– Most, hogy mondod... – incselkedem vele, mire kapok egy
nagyon csúnya pillantást.
– Menj a picsába! – kacag fel.
Mégis rátelepedik a hangulatomra valami furcsa, fojtogató szín,
amit már évek óta nem éreztem. Egész nap rossz kedvem van tőle,
pedig igyekszem figyelmen kívül hagyni. Bár hazudnék, ha azt
állítanám, nem tudom a pontos okát, mégis amikor valaki rákérdez,
gond van-e, csak megrázom a fejem, és azt mondom, fogalmam
sincs, ilyenem van. Nem akarok visszanézni...
Nem vagyok egy panaszkodó típus, de amikor ennyi a meló,
legszívesebben elküldenék a fenébe mindenkit, oldja meg a
problémáit saját maga, vagy vegyen vissza. Aztán mégsem teszem,
csak csendben tűröm, és nézem az órát, hátha gyorsabban jön el a
munkaidő vége.
Hullafáradtan érek haza. Megmosom a kezem, közben elkövetem
azt a hibát, hogy belenézek a tükörbe. A látványtól sokkot kapok.
Vizet locsolok az arcomra, nem mintha sok értelme lenne, a
fáradtság szinte belevésődött a bőrömbe, rám férne egy kiadós alvás.
Vacsora után, mert éhen halok.
A fürdőből kilépve azonban megdermedek, az átható füstszag egy
pillanatra pánikba ejt.
– Mi a...
– Ne mondj semmit! – megy elébe a mondat végének Márk,
amikor a konyhába érek. – Új recept, szét vagyok esve, és eggyel
kevesebb edényem lett. A picsába, ebben hivatalosan le sem éghetne
semmi!
Dühösen vágja az egészet a mosogatóba, míg én sokkosan
meredek a romokra. Nem tudom, mi lenne a jobb ötlet, elmenekülni
vagy segíteni.
– Tudok...
– Nem, megoldom – vágja rá Márk, mintha olvasna a
gondolataimban. Nagyon remélem, hogy nem így van, mert különben
bajban vagyok. Ez megmosolyogtat. – Ilyen vicces? – morogja,
amikor rám néz. Gyorsan megrázom a fejem.
– Csak befejezed a mondataim. Ha a fejembe látsz, inkább
költözöm.
Felröhög. Végignéz a konyhán, majd az ablakhoz lép, sarkig tárja,
és rágyújt. Meglepetten pislogok rá, de mielőtt szóvá tehetném,
megelőz. Megint, ami már kissé ijesztő.
– Igen, tudom, azt mondtam, idebent nincs cigi, de épp baszok
rá.
Felsóhajtok, és a konyhapulthoz sétálok.
– Amúgy mi lett volna?
– Valami olasz.
– Aha – hagyom rá, és a rongyért nyúlok. Az megragadt, hogy
utál mosogatni.
– Hagyd, majd elintézem.
– Inkább higgadj le – válaszolom, mire nyűgösen felmorran. Ez
rá a legjobb szó, mert nem dühös vagy szomorú, hanem
kifejezetten... nyűgös. – Ez is hirtelen felindulásból jött? –
érdeklődöm a múltkori beszélgetésünkre utalva.
– Aha.
– Elakadtál valamivel?
– Mindennel – feleli lemondóan. Kifelé bámul, az utcát
pásztázza, percekig csendben dohányzik. Békén hagyom, úgy tűnik,
most arra van leginkább szüksége, csak lopva sandítok rá néha-néha.
Fáradtan fújja ki a füstöt, a mozdulatban, amivel elnyomja a csikket,
szinte tombol az idegesség. – Bocs, jövő hétfőn határidőm van az
elmúlt félév legfontosabb munkájához. Idegbeteg leszek és hisztis,
ne vedd lel.
– Oké.
 Elmosogatok. Márk szótlanul álldogál ugyanott, teljesen a
gondolataiba mélyedt. Amikor végzek, a hűtőhöz lépek, de amint
kinyitom, megszólal:
– Nincs kedved megenni egy gyrost? Éhes vagyok, és még
egyszer neki nem állok a főzésnek, egyedül viszont nincs kedvem
lemenni.
A hűtő tartalmára téved a tekintetem. Tulajdonképp nem túl sok
kajám van, úgyhogy azonnal elfogadom az ajánlatot.
– Mehetünk.
Márk ismét rágyújt, amikor leérünk a ház elé, de ezúttal engem is
megkínál. Tényleg gondterheltnek tűnik, egyenesen nyúzottnak,
kezdem magam rosszul érezni, amiért azt hittem, nekem van elegem
a világból.
– Sok múlik a hétfőin? – faggatom, mire elhúzza a száját.
– Elég sok pénz, arról nem is beszélve, hogy remek ugródeszka
lehet. Szóval igen, én meg ülök a kurva gép előtt, és próbálok nem
megőrülni. Nem az, tervek vannak, de valami hiányzik, nem
tetszenek a színek, és... A, hagyjuk. Nem akarlak terhelni – legyint,
aztán mutatja, hogy forduljunk balra.
– Ha az segít, dühöngd ki magad nyugodtan. Hozzászoktam,
hogy mások nyűgjeit hallgatom.
Na, itt már felröhög. Vidáman megcsóválja a fejét.
– Pszichológusi diploma nem is kell, mi? Elég fél év
ügyfélszolin, és profi leszel, hogyan kezeld az embereket?
– Majdnem – felelem, és valahol komolyan is gondolom. Sosem
voltam türelmetlen típus, de mióta ezen a területen dolgozom, sokkal
másképp állok hozzá az emberekhez. Valahogy könnyebb. Márk
lecsap a témára, valószínűleg jót tesz neki a terelés.
– Nem utálsz még mindent és mindenkit?
– Nap függő – vágom rá azonnal, Márk arcán pedig ott marad a
vigyor. Így azért jobb.
– Na, megmutatom, hol lehet enni a legjobb gyrost a kerületben.
Már ha esetleg nem ismernéd.
Igazság szerint még szét sem néztem rendesen a környéken,
úgyhogy valóban nem próbáltam a helyet, de egyet kell értenem
Márkkal, isteni a kajájuk, és nem is drága.
– Ide jössz, ha nem sikerül egy új recept? – kérdezem viccelve,
Márk viszont bólogat. Lenyeli a falatot, aztán válaszol.
– De csak ha nincs türelmem kivárni a pizzát. Amúgy lusta dög
vagyok – árulja el. Ezt valahogy nehezen hiszem el, és szerintem ez
látszik is rajtam, mert Márk hozzáteszi. – Tényleg. Ha nem
szórakozásról van szó, majdnem lehetetlen kimozdítani otthonról.
Legjobb barátom a négy fal. Nálad?
– Szintén. Semmi hobbi?
– Nem sok – von vállat, majd újabb falat után folytatja. – Filmek,
zene. Patrik néha elrángat bringázni, de ahhoz nagyon be kell vetnie
magát. Mondjuk nem szoktam megbánni, nekem csak elindulni
nehéz.
– Ez ismerős – bólogatok. – Én az elmúlt időszakban kifejezetten
játékfüggő lettem.
– Na, és mivel játszol?
Ez a téma kitart hazáig, mert nagy örömömre Márk is eléggé
mániákus. Nem pont azokat szereti, amiket én, de attól még jól
eldumálunk. Kezdem tényleg úgy érezni, életem legjobb döntése volt
ez a költözés.
 4.

– Szombaton elmegyünk inni, talán még táncolni is. Mit szólsz?

Anita úgy támad le szerdán az ötlettel, hogy reflexből
beleegyezek. Épp hazaindultam, amikor elkapott az iroda bejáratánál,
úgyhogy a meglepetés erejével azonnal nyert.
– Jól hangzik.
– Viszek pár ismerős csajszit is – kacsint rám, én meg felnevetek.
– Felcsaptál kerítőnek?
– Jaja, titokban tanácsadást is tartok. Ha jó leszel, te lehetsz az
első kuncsaft – vihogja, mire összevonom a szemöldököm.
– Ennyire elveszettnek tűnök? – kérdezek rá, Anita viszont
kecsesen vállat von. Szóval igen. – Jól megvagyok most egyedül.
Kicsit belefáradtam már a hiábavaló próbálkozásba – mondom, de
belém fojtja a további magyarázkodást.
– Nem mondtam, hogy neked viszem őket – vágja rá vigyorogva.
- Viszont nem értem, hogy egy ilyen normális pasi, mint te, miért van
még mindig egyedül. Az ilyennek szeretnek a nők gyerekeket szülni.
Hogy a fenébe nem akadsz rá egyetlen értelmes jelentkezőre se?
– Én tudjam?
– Hát, én biztosan passzolom az okát csóválja a fejét, aztán int
egyet, és eltűnik a mélygarázs felé.
Az épületből kilépve morcosan emelem az égnek a tekintetem,
ezúttal szó szerint. Remek, szakad az eső, nálam meg persze nincs
ernyő, ami egyet jelent azzal, hogy teljesen el fogok ázni, mire
hazaérek.
Alapjáraton szeretem a vihart. Gyerekkoromban odáig voltam
érte, de teljesen más az ablakból nézni a természet tombolását, mint
amikor az ember ténylegesen a bőrén érzi. Ráadásul a levegő is
lehűlt, ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha. Pont ma
jöttem egy szál pulcsiban, ez annyira tipikus...
Reszket a kezem, miközben az ajtót nyitom. Lerúgom magamról a
cipőt, és nekiállok vetkőzni rögtön az előszobában. Nincs kedvem
végigcsöpögtetni a lakást, mert a ruhámból csavarni lehet a vizet.
Hangosan elkáromkodom magam, mire Márk kíváncsian dugja ki a
fejét az ajtaján.
– Az igen! – kiált fel. – Ennyire esik?
– Özönvíz van odakint – jegyzem meg, és bedobom a fürdőbe a
cuccaim. – Mindjárt eltakarítok, de ha nem zuhanyozom le, meg
fogok fázni.
– Menj csak, majd feltörlöm – legyinti, miközben a konyha felé
indul. – Bedobok neked egy teát a mikroba.
– Köszi!
A zuhany alatt kicsit felengedek. Ha így folytatjuk, kénytelen
leszek ráállni, hogy nézzem, mit mondanak az időjárásról. A
mobilomon is ott virít az applikáció, erre én megszívatom magam,
nem vagyok normális. Akkor jövök rá, hogy váltás cuccot nem
hoztam be, amikor a törölközőért nyúlok. Magamra tekerem a
frottírt, aztán a konyha felé veszem az irányt. Már félig kihűlt a tea,
de nem érdekel, így is jobban érzem magam tőle.
– Nem tudtam, milyet szeretsz – szólal meg Márk mögöttem,
mire megugróm. – Bocs, nem akartam osonni.
– Belemerültem a gondolataimba.
Márk megkerül, kávéért nyúl, ráadásul teljesen tele is tölti
magának a bögrét. Sokkosan bámulok rá, ő viszont értetlenül pislog
vissza.
– Mi van?
– Ha azt megiszod, mentőt kell hívnom – jegyzem meg, de
kiröhög. – Komolyan, úgy meg fogja dobni a szívverésed, hogy
kiugrik és elszalad.
– Ő, jobban aggódok a pulzusomért, ha még sokáig így
mászkálsz, egy szál törölközőben – vágja rá fapofával, a reakciómat
lesve. Hirtelen nem tudom eldönteni, most tesztel-e, úgyhogy
rákontrázok.
– Most öltözésre vagy vetkőzésre szólítasz fel? – Félrenyeli a
kávét, aztán röhögve teszi a bögrét az asztalra. – Bocs, szörnyen
magas labda volt – magyarázkodom, mert zavarba jövök a saját
merészségemtől. Ettől kicsit ő is lehiggad, de a vigyora marad.
– Oké, ez most nagyon kellett. Feldobtad a napomat – sóhajtja
jókedvűen, aztán a szobájába megy. Nem értem, hogyan képes
kihozni belőlem ezt a felszabadultságot, ilyen kétértelmű poénokkal
nem szoktam előrukkolni. Saját magamat is megleptem vele, és nem
tudom eldönteni, ez most jó-e vagy rossz.
Péntek késő délután fáradtan dobom le a kulcsom a komódra. A
dzsekimet a fogasra akasztom, a cipőmet szépen egymás mellé
teszem, a mozdulatok kiszámítottsága éles kontrasztban áll a lelki-
állapotommal. Egy sörre vágyom, és arra, hogy nyugalomban
megnézzek egy filmet. Talán még az is beleférne, hogy pár napig a
szobámból se dugjam ki az orrom, de erre semmi esélyem sincs.
Francba.
Kezet mosok, aztán a konyhába megyek, hogy valami vacsorát
csináljak. Már éppen végeznék, amikor feltűnik Márk. Köszön, majd
a mosogatóba tett dobozra bök.
– Ehető volt? – kérdezi, mire lelkesen bólogatok.
– Imádtam.
– Jó feleség lennék, mi? – röhögi. – Főzök, mosok, takarítok, és
még... jó, ezt inkább nem mondom ki.
A feje azonban elárulja, hogy nagyon jól szórakozik. Értetlenül
ráncolom a homlokom.
– Na? Mi lett volna a vége?
– Hogy térdelni is jól tudok – kacsintja, belőlem meg kitör a
nevetés. Percekig magamhoz sem térek, Márk kissé zavartan pislog
rám, amikor végre abbahagyom.
– Ennyire azért nem volt erős a poén.
– Fáradt vagyok – ismerem el, de a jókedv megmarad, csak
lassan szivárog el belőlem. Komótosan pakolom helyre a dolgokat,
de feltűnik, hogy Márk céltalanul lődörög. – Mi az? – fordulok felé.
– Csak hogy tisztázzuk, jöhetnek az ilyen beszólások?
– Miért, mi velük a baj?
Megvonja a vállát.
– Utoljára az egyetem elején volt heteró szobatársam, a franc se
tudja, meddig mehetek el.
Az egyetem említésére nagyon őszinte válasz fogalmazódik meg
bennem. Egy pillanatra eszembe jut, hogy ki is mondjam, mégsem
teszem. Mindenesetre a vidám hangulatom szinte teljesen elillan.
– Szerintem erre nincs kifejezett sablon. Felőlem jöhetnek, de
kezdem érteni, miért mondtad, hogy néha nehéz elviselni a humorod.
Fáj.
Ezért bezsebelek még egy vigyort, viszont szöget üt a fejembe az
utolsó mondata, kíváncsian pillantok rá.
– Miért, ő nem jól vette?
– A szexuális vicceknél rémesen zavarba jött.
– Azt hitte, ráindultál? – faggatom, mire elgondolkodik.
– Aha, szerintem igen.
Megfogom a tányérom, és a szobám felé indulok.
– Elmenekült? – érdeklődöm, mire Márk bólint.
– Fél évig bírta.
– Szegény. Nem tudja, mit veszített – vágom rá, mire Márk
meglepetten pislog rám. Nekiállok magyarázni. – Túl jól főzöl. Ha a
térdeden is ilyen jó vagy, akkor lehet, hogy megkérném a kezed –
vetem oda mintegy mellékesen, Márk pedig ledermed. Gátlástalanul
kiröhögöm.
– Jó, te még nálam is rosszabb vagy – állapítja meg, de kiérzem
belőle a döbbenet mögött rejtőző elismerést. Mielőtt kiérnék a
konyhából, még egy pillanatra megtorpanok.
– Később egy sör? Rémes napom volt. Persze csak ha nem
zavarlak... – pedzegetem, de kap az alkalmon.
– Az agyamra megy a határidő. Legszívesebben leinnám magam,
de nem lehet. Azért egy sör belefér.
 Ebben megegyezünk.
A szombat este ismét egy sör mellett talál, a kollégáim által
kedvelt bár egyik eldugott asztalánál, ahol már legalább fél órája
csevegek Dórival, Anita egyik barátnőjével. Amíg meg nem
érkeztek, nagyon unatkoztam, és már azon gondolkodtam, hogy
kitalálok valami kifogást, és lelépek, hátha Márkék még otthon
iszogatnak. Erre azonban nem került sor, mert végre azon kaptam
magam, hogy egész jól szórakozom. Még így is jó időbe telt, mire
összeszedtem annyira a bátorságom, hogy meghívjam Dórit
valamire, és megkérdezzem, nem akarja-e kihagyni a következő pár
számot. Szerencsém van, mert a vonzalom kölcsönös. Hajnalig
beszélgetünk, kettő körül megy haza, előtte viszont megadja a
számát, és ígéretet tesz egy holnapi randira.
Még mindig spicces vagyok, amikor hazaérek, de az egyből
leesik, hogy Márk itthon van. Ez meglep, azt hittem, bulizni ment a
többiekkel. Azért megpróbálok halkan beosonni, tehát sikerül akkora
zajt csapnom, hogy kissé mogorván jelenjen meg az ajtóban.
– Baszd meg, lebontod a lakást, vagy mi van?
– Bocs? – reagálom le egy eredetileg meggyőzőnek szánt
mosollyal fűszerezve, de valószínűleg félresikerült, mert Márk
felvonja a szemöldökét.
– Ájulj be az ágyadba! Ha lehet, csendben – kéri.
– Igenis! – vágom magam vigyázzba, leverve a kulcsot a
komódról. Márk felsóhajt, és becsapja az ajtaját. Ajaj.
Valahol itt szakad el a film, a következő kockán már süt a nap, én
viszont elfelejtettem behúzni a függönyt. A kurva életbe!
Nyöszörögve tapogatózom a mobilom után. Majdnem dél van, jól
elaludtam az időt. Mondjuk nem csoda, miután Dóriék leléptek, totál
kiütöttem magam. Ami nem túl jó, mert estére beszéltünk meg
találkozót.
Kitöltők egy kávét. Reggeliznem kellene, vagy ebédelnem, de az
evés gondolatától azonnal felfordul a gyomrom. Jó ég, mennyit
ittam?
– Már kezdtem aggódni – szólít meg Márk vidáman, és előre
tartok tőle, hogy halálra fog szívatni. Mondjuk meg is érdemlem.
– Túléltem.
– Ahogy látom, a kéróm is – állapítja meg, nekem viszont
fogalmam sincs, mi az istenről beszél.
– Ezt most nem értem. Összetörtem valamit? – kérdezem félve,
erre Márk kiröhög. Végül megkönyörül rajtam, megrázza a fejét, és
hajlandó beavatni.
– Olyan hangosan estél haza, hogy felébredtem rád –
magyarázza, mire elszégyellem magam.
– Bocs.
– Semmi gond, csak meglepődtem. Nem tűnsz olyannak, aki
ennyire készre issza magát.
– Hát, néha azért előfordul – ismerem be, mire Márk csitítón
felemeli a kezét.
– Felőlem. Nyugi, ha nem vagy elég szerencsés, fogsz te még az
ajtóban összeszedni – röhögi. – Volt már rá példa, hogy elaludtam
ajtónyitás közben.
Na, ezen már én is nevetek.
– Nem voltál bulizni?
– Á – legyint lemondóan. – Most nem mertem. Be kellene
fejeznem a melót, és ha leiszom magam, egy napom kapásból kiesik.
Pedig nagyon rám férne. És a te estéd milyen volt?
– Jó!
– Hát az feltűnt.
– Annyira, hogy ma randim lesz – árulom el, mire Márk
kíváncsian faggat tovább.
– Nocsak! És ki a szerencsés?
– Egy kolléganőm barátnője – mesélem. Leülök az asztalhoz,
lassan kortyolom a kávémat, közben megkísérlek felébredni. Márk
hanyagul a konyhapultnak dől, a tartásában mégis valami furcsa
eleganciát fedezek fel. A fene se tudja, hogy tudja egyszerre a kettőt,
de a gondolkodástól amúgy is megfájdul a fejem. – Az esti bulin
találkoztunk. Szerintem direkt a kedvemért hozta el.
– Kéretlen segítség?
 – Olyasmi. Ennyire kétségbeesettnek látszom? – kérdezem.
– Először meglepődik, aztán megvonja a vállát.
– Hát nem tudom, ők mit látnak. Nekem nem tűnsz annak.
– Akkor jó – nyugszom meg, de a Márk arcán feltűnő szemtelen
vigyortól előre félek.
– Persze ki tudja? Lehet, hogy csak arra vársz, hogy a herceg
találjon meg a hercegnő helyett.
Megáll a kezemben a bögre, majdnem kiöntöm idegességemben.
– Mi? – nyögöm ki. Márk elkomolyodik, a reakcióm őt is
kibillenti, mert magyarázkodni kezd.
– Csak vicceltem.
– A poénjaid felét nem fogom – csóválom meg a fejem, és
igyekszem egy mosolyt magamra erőltetni, de szerintem nem járok
igazi sikerrel.
– Ha csak a felét nem, akkor valamit jól csinálsz. Szerintem
Patrik az egyetlen, aki mindig tudja, mit hogyan kell érteni – mondja
Márk, én pedig mogorvábban felelek, mint tervezem.
– Hát, őszinte elismerésem neki.
– Ő régóta ismer. Majd hozzászoksz, hogy ne harapj rögtön egy
kis beszólás miatt – válaszolja, de mielőtt bármit mondhatnék erre,
már egyedül is hagy. Remek, jól kezdődött ez a nap. Az egyetlen
vigaszom, hogy az este jobbnak ígérkezik.
Egy pizzázóba beszéltük meg a találkozót. Hamarabb érkezem, a
bejárat előtt várok, közben unottan figyelem az elhaladó autókat.
Dóri kicsit késik, de tényleg csak pár percet, és rögtön bocsánatot is
kér érte.
– Ne haragudj, régóta itt vagy?
– Nem annyira – felelem, mire elmosolyodik.
– Sajnálom, a pontossággal hadilábon állok. Tudod, a tipikus nő,
nem volt mit felvennem – viccelődik. Végigsiklik rajta a tekintetem.
– Azért sikerült elég jól választani – mondom újra a szemébe
nézve. – Nagyon csinos vagy.
– Köszönöm.
Leülünk az egyik asztalhoz, és míg az étlapot nézegetjük,
próbálok valami értelmes témát találni.
– Honnan ismered Anitát? – érdeklődöm, mire felpillant.
– Lakótársak voltunk.
– Na, ez érdekesen hangzik. Mikor?
– Még körülbelül öt éve. Mindketten akkortájt kerültünk ki az
egyetemről, aztán egy háromszobás lakásban kötöttünk ki még egy
lánnyal. Anitával azóta is tartjuk a kapcsolatot – meséli. Közben
választunk, és míg az ételre várunk, folytatom a megkezdett témát.
– És miért költöztetek szét végül?
Ezzel már zavarba hozom egy kicsit.
– Négy évvel ezelőtt összebútoroztam a volt barátommal –
mondja, de kerüli a tekintetemet. – Aztán amikor nemrég
szakítottunk, Anita fogadott be, míg nem találtam egy lakást.
– Értem – válaszolom, és igyekszem nem mutatni az
aggodalmamat. Van valami a megfogalmazásban, amitől rossz
érzésem támad. – Hát, ez Anitára vall – poénkodom el, hogy kicsit
oldjam a hangulatot.
– Azt mondta, egy helyen dolgoztok.
– Igen. Három éve, amikor bekerültem a céghez, ő lett a
mentorom. Csípem őt, az egyik legnormálisabb kollégám. Tudod,
nálunk mindenki kicsit zakkant – nevetek fel, és Dóri is hasonlóképp
reagál. – Szóval sokszor a szabadidőnkben is együtt lógunk.
Dóri az asztalra függeszti a tekintetét, sokáig csendben van,
mielőtt újra megszólalna.
– Semmi gyengéd szál?
– Hm? – kérdezek vissza meglepve, aztán leesik, mire utal, és
megrázom a fejem. – Nem, maximum viccelődés szintjén repkednek
a drágámok. Jól kijövünk, de nem az esetem, és szerintem én sem
vagyok az övé.
– De, pont – vágja rá Dóri, aztán elkerekedett szemmel emeli fel
a kezét. – Bocs, ezt nem terveztem kimondani.
Az első, ami az eszembe villan, hogy hazudik. Aztán gyorsan
elhessegetem magamtól ezt a paranoiás gondolatot. Ha évek óta
barátnők, akkor biztosan nem tenne keresztbe Anitának.
 – Tényleg nincs köztünk semmi – biztosítom, mire biccent
Most rajtam a sor, hogy egy kicsit faggatózzak. – És neked mikor
ért véget?
– Pár hónapja – vonja meg a vállát. – Kiderült, hogy egy éve nem
csak én voltam neki. Amikor számon kértem, ő dobott ki – sóhajtja,
és hálásan néz fel az érkező pincérre. Egy ideig inkább csak eszünk,
végül ő töri meg a csendet.
– Mesélj magadról valamit! Családdal mi a helyzet? Nekem két
bátyám van.
– Egy bátyám és egy nővérem.
– Akkor te is a legkisebb – nevett, mire bólintok. Ezek szerint
ismeri az ezzel járó nyűgöket. – Anyám nagyon próbálkozott, hogy
költözzek haza, de ők Szegeden laknak, én meg már megszerettem
Pestet.
– Na, ez is ismerős! – vágom rá. – Már nem tudnék kisebb
helyen lakni. Szeretem a zsongását, még akkor is, ha nem vagyok
egy bulizós alkat.
– Tényleg?
– Igen. Most is csak azért mentem el, mert Anita rágta a fülem.
Mármint ne érts félre, nem vagyok egy befordulós típus, de valamiért
mindig kívülállónak érzem magam.
– Pedig úgy tűnt, élvezted a tegnap estét – pedzegeti.
– Jó volt a társaságom – felelem sejtelmesen, és szerintem valami
ilyesmit várhatott. A beszélgetés végre kissé kötetlenebbé, kevésbé
hivatalossá válik. Mesél magáról, a kutyájáról, mindenről, engem
pedig leköt a hangja dallama. Az a típusú lány, aki könnyedén
belopja magát az ember szívébe, az ő mércéjét viszont nehéz
megütni. Mégis komoly esélyt adok a dolognak, és amikor bedobom,
hogy találkozhatnánk újra, azonnal belemegy.
Nem kísérem haza. Felajánlom ugyan, de állítólag még dolga van,
így annyiban hagyom. A randink feltöltött, jókedvűen veszem haza
az irányt, de útközben még beugróm a boltba.
Már majdnem belépek a konyhába, amikor beszélgetés zaja üti
meg a fülemet.
 – Vedd már le a pólód, nem eszlek meg!
– Jó így is...
A mondat nyögésbe fullad, én meg rajtakapottan húzódom
hátrébb, a kezemben lévő szatyor viszont a falnak koppan, és persze
hangot ad ki. Basszus.
– Gyere be nyugodtan! – szól ki Márk, én viszont még mindig
zavartan álldogálok. Hát, biztos csak a piszkos fantáziám tehet róla.
Sóhajtva lépek be, és kicsit kínosan odaköszönök.
– Sziasztok!
Gyorsan felmérem a terepet. Márk az egyik széken ül fordítva, a
támlán nyugtatva a homlokát, Patrik pedig a vállát masszírozza. Ezt
alaposan félreértettem, azt hiszem.
– Imádom a kezed – sóhajtja Márk, mire Patrik röhögésben tör
ki. Márk is megrázkódik. – Kurva fajtádat, Patrik! Nem úgy értettem!
Ezt már én sem bírom, küzdők a nevetéssel, bár az arcomra így is
vigyor költözik.
– Persze, persze! Elpirultál.
– Álmodik a nyomor! Olyat te nem tudsz csinálni, hogy engem
zavarba hozz.
Elkapom Patrik játékos pillantását, és előre várom, mit fog lépni.
Egy kicsit elgondolkodik, aztán Márk füléhez hajol, és ugyan sajnos
nem hallom, mit súg bele, de azt látom, hogy utána érzékien ráharap
a fülcimpájára. Márk szinte lesöpri magáról, és felugrik a székről.
– Mi a francot csinálsz?!
Patrik nevet, a szeme szinte izzik a vidámságtól, Márk viszont
tényleg elvörösödött.
– Sikerült! El sem hiszem, évek munkája érett be...
– Tudod, mikor! – mordul rá Márk, Patrik vigyora pedig még
szélesebb lesz, tovább szívatja.
– Valld be, hogy minden vágyad, hogy végre megdugjalak...
– Azt nézem én meg, hogy te bárkit megdugsz! – vágja rá Márk,
egy kicsit több információt adva ezzel, mint igényelném, de Patrikot
ez láthatóan nem zavarja. Mondjuk miért is érdekelné?
– Attól, hogy te nem tudsz róla...
 – Azt ne mondd, hogy Imi hagyta, hogy... – Márk elharapja a
mondatot, ijedt arcot vág, de ez semmi ahhoz képest, amilyen
változás Patrikon végbemegy. A mosolynak még a nyoma is eltűnik,
a konyhában vágni lehet a csendet. Márk egy árnyalatnyit közelebb
lép hozzá. – Ne haragudj, nem akartam...
– És ha igen? Mindegy, őt már erről nem tudod megkérdezni,
nem igaz? – Patrik hangjában olyan erős él csendül, hogy Márk keze
leforrázottan hanyatlik le, amikor felé nyúl.
– Patrik...
– Majd beszélünk – feleli Patrik, és gyors léptekkel elhagyja a
konyhát. A bejárati ajtó hangosan csattan, Márk pedig elveszetten
mered az irányába.
– A kurva életbe! – tör ki belőle, majd hatalmasat vág a falba,
még én is megijedek. – A büdös kurva életbe!
– Mi a fene volt ez? – kérdezek rá, mire Márk idegesen túr a
hajába.
– Az, hogy egy barom vagyok. Emlékeztettem a barátjára.
– És csúnyán szakítottak, vagy mi?
– Nem. – Kinyitja az ablakot, előszedi a cigarettáját, és rágyújt.
Megkínál, én pedig elfogadom. – Imi két éve meghalt.
– Jó ég... – Önkéntelenül fordulok a bejárat felé. – Nem kéne
utána menned?
Márk megrázza a fejét.
– Esélytelen. Egyébként is tudja, hogy nem akartam megbántani.
Ismer ennyire, a hülyeség néha kéretlenül szökik ki a számon. Főleg,
ha épp meglepett vagyok vagy dühös – magyarázza, de azért látszik
rajta, hogy totál ideg, a kezében meg-megremeg a cigaretta, közben
az utcát pásztázza a tekintetével.
– És most melyik voltál?
– Meglepett! – vágja rá magától értetődően. A kíváncsiságom
győz.
– Mit súgott a füledbe?
Márk felém fordul, és végre elmosolyodik.
– Nem mondom meg.
 – Na!
Márk mély levegőt vesz, kifújja, aztán gondolom, úgy van vele,
hogy úgy kell nekem, ha kérdeztem.
– Tett némi utalást arra, hogy nem csak a kezét imádnám – árulja
el, ettől viszont kicsit zavarba jövök.
– Hűha.
– Nem gondolta komolyan, de hirtelen köpni-nyelni nem tudtam
– folytatja Márk gondterhelten. – Pedig nálunk azért elég magas
szinten megy egymás ugratása.
– Az feltűnt – bólogatok. – Sosem volt közterek semmi?
– Neeeeem – feleli fejcsóválva. – Mármint az előfordult nemrég,
hogy valami pasi nagyon rákattant, akkor bedobtam, hogy leszek
alibi, mert totál a falra mászott tőle.
– És ennyiben maradt? – érdeklődöm kíváncsian, Márk viszont
csak könnyedén megvonja a vállát.
– Persze. Azért vagyunk annyira jó barátok, hogy pár csóktól
nem mászunk egymásra. Mondjuk már az élmény megérte. Patrik
baromi jól csókol. Mármint komolyan, ha nem a legjobb barátom, ott
helyben leszed a lábamról – nevet fel az emléken, aztán rövidre is
zárja a mesét. – Na, ez a nagy sztori kettőnk között.
– És a barátja hogyan halt meg? – Márk megint elkomorodik.
Megnyitja a csapot, eloltja a vízzel a cigit, húzza az időt.
– Állítólag a szíve vitte el. Egy reggel nem ébredt fel többé.
Harminchárom éves volt – meséli színtelen hangon. – Fél év volt
összekanalazni Patrikot, de azóta sem volt senkije. Még egy kósza
egyéjszakás se. Szóval jobban is van, meg nem is, de ahogy te is
tanúja lehettél, még mindig nem bír túllépni. Én meg gyökér vagyok,
amiért ennyire belenyúltam a lelkébe. Pedig mindig vigyázok rá,
hogy még csak szóba se hozzam, ha ő nem teszi... – Elhallgat,
szomorúan mered maga elé. Hirtelen mozdul meg. – Megpróbálom
felhívni, hátha lehiggadt már annyira, hogy felvegye – mondja, ekkor
azonban megszólal a csengő, Márk pedig azonnal indul az ajtót
nyitni. Valahol én is megkönnyebbülök, amikor ismét meghallom
Patrik hangját.
 5.

Lopva a mobilomra sandítok. Péntekhez képest tele vagyunk

munkával, úgyhogy nincs sok időm a chaten lógni, de azért amint
tudok, azonnal válaszolok Dórinak. Az ismerkedős időszakban ez a
legizgalmasabb és a legbosszantóbb egyben, az apró, jelentéktelen
témák. Mindig érdekes, hogyan viszonyulunk a világhoz,
egymáshoz, de Dórival hol zökkenőmentesen mennek az ilyen
beszélgetések, hol pedig mintha falakba ütköznék teljesen hétköznapi
dolgokkal kapcsolatban. Két hete találkozgatunk, a szabadidőm nagy
részét teljesen lefoglalja. Nem mintha bánnám, tényleg kedvelem,
aranyos lány. A probléma az, hogy ennek ellenére úgy érzem, nem
lesz ebből semmi. Ö is tart némi távolságot, és engem sem mozgat
meg annyira, mint kellene. Nem mintha azt várnám, hogy ennyi idő
alatt beleszeretek. Én egyébként is nehezen leszek szerelmes, eddig
egyszer fordult elő, hogy úgy érezzem, tényleg nem tudnék élni
nélküle. Mégis végignéztem, ahogy kisétál az életemből...
Megdörzsölöm a halántékom, és próbálok a munkára
koncentrálni. Túlságosan veszélyes vizekre eveztek a gondolataim,
megint ott az a fájó hiány a szívemben, így évek után is pontosan
emlékszem rá. És nem akarok. Mondjuk nem is értem, mit vártam,
amikor beköltöztem az új albiba. Hogyan is képzelhettem, hogy nem
szakadnak fel bennem a sebek?
– Pont úgy festesz, mint akire ráfér egy kávé – áll meg az
asztalom mellett Anita. Feltartom a kezem, jelezve neki, hogy várjon
egy picit, míg befejezem a beszélgetést. Aztán sóhajtva dőlök hátra a
székben.
 – Inkább egy felest hozz.
– Sörrel? Na, az nekem sem ártana – neveti. Igazság szerint ő is
veszett fáradtnak tűnik.
– Munka után? – pedzegetem, de megrázza a fejét. – Ja, persze,
autóval vagy.
– Aha – bólogat, majd az ajtó félé int. – A kávé azért jöhet?
– Dupla – felelem, felkelek, és elindulok utána. Leülünk egy
egyik asztalhoz, és jólesően nyögök fel, amikor belekortyolok a
feketébe. Nem olyan, mint az enyém, de most ez is tökéletesen
megteszi. Alig várom, hogy hazaérjek, és végre egy kicsit
kikapcsoljam az agyam a mai nap után. Belegondolva, egész héten
ezt csináltam, túlélésre játszok.
– Ma találkoztok Dórival? – kérdezi Anita. Megvonom a vállam,
és kihalászom a mobilomat a zsebemből.
– Nem tudom, arra még nem válaszolt. Már minden hülyeséget
irkál, de a lényegre még mindig várok – válaszolom, mire Anita
megcsóválja a fejét.
– Nem sokat változott – jegyzi meg, mire érdeklődve pillantok
fel rá. Eleget tesz a néma unszolásnak, és folytatja. – Ő eléggé...
határozatlan dolgokban. Mintha nem tudná eldönteni, valamit akar-e
vagy sem.
– Azt mondod, ne éljem bele magam?
Tanácstalanul hümmög, a szemöldöke felfelé ível, majd még a
kezét is széttárja.
– Fogalmam sincs. Tetszel neki, az tuti – mosolyodik el
biztatóan. – A többi rajtatok múlik. Majd azért puhatolódzok, jó?
– Oké – hagyom rá. Az órámra nézek, csalódottan állapítom
meg, hogy lejár a szünetem. Anita is felnyög, majd lehúzza a
maradék kávéját, és gyorsan elsiet. Na igen, ő már szerintem régen
vissza kellett volna, hogy érjen. Követem a példáját, és újra
belevetem magam a munkába, közben viszont alig várom, hogy
leteljen a maradék idő.
Hazafelé sétálok. Szeretem ezt a környéket, most egyébként is
jólesik a friss levegő. A lakásba érve azonban hátrahőkölök a hirtelen
zajtól. Márk bömbölteti a zenét, erre pedig eddig még nem volt
példa. Beljebb lépek, ő viszont épp kijön a szobából, úgyhogy sikerül
halálra ijesztenem.
– Hú, te jó ég, adj ki valami hangot! – szólal meg, mire
meglepetten vonom össze a szemöldököm.
– Miért, feltűnt volna?
– Nem biztos – nevet fel, és visszamegy, lehalkítja a dalt. – Bocs,
kicsit belemerültem.
– Nem zavar, én mindjárt úgyis leülök játszani, úgyhogy innentől
se kép, se hang – válaszolom, miközben leveszem a cipőm.
– Ma nem találkoztok? – érdeklődik Márk, mire megrázom a
fejem. – Na, hogyhogy?
– Elígérkezett valami barátnőjének. Igazság szerint nem bánom,
hulla vagyok – vallom be, mire kapok egy megértő mosolyt. – Neked
van programod?
– Később átugrom Patákhoz filmezni. Már nincs kedvem semmi
értelmeset csinálni, a hétvégére szabadságolom magam – meséli
könnyedén. – Holnap átjönnek a srácok, csatlakozol?
Azon kapom magam, hogy nem szívesen mondok nemet.
– Moziba megyünk Dórival – felelem végül kelletlenül, pedig
eddig vártam a találkozást. Ez elbizonytalanít, meglepődöm a saját
érzéseimen. – Azért üdvözlöm őket – teszem hozzá. Márk biccent,
aztán egyedül hagy, én azonban még egy darabig álldogálok
ugyanott, miközben próbálom megfejteni magam.
Leülök a gépem elé, de nem tudok koncentrálni. Érdekel Dóri.
Kedves, nagyon csinos, örülhetnék, hogy egy ilyen lány nem utasított
el. Mégis zavar, hogy csak bizsergés van, szikra nincs. Az elmúlt
próbálkozásaimmal is ugyanez volt a fő gond, valami folyamatosan
hiányzott, pedig tudom, hogy képes vagyok szeretni. Csak épp senki
sem közelítette meg azt az élményt az elmúlt években...
Kopogás ránt ki a gondolataimból, felkapom rá a fejem.
– Igen?
Márk épphogy bedugja a fejét az ajtón.
– Ma rám jött az édességmánia, úgyhogy csináltam sütit. Egyél
belőle nyugodtan – ajánlja.
– Köszi. Jó szórakozást nektek!
Ismét magamra maradok. Régi emlékek tódulnak a fejembe,
megpróbálom elhessegetni őket, sikertelenül.
Hiányzik. Nem csak ő, hanem az is, aki mellette voltam. Azóta
mintha minden fakóbb lenne, nem találom a színeket. Üres vagyok,
és rohadtul nem tudom, mivel töltsem meg újra ezt az űrt. Vagy
kivel...
Dórira bízom a választást, és ő egy romantikus vígjáték mellett
dönt. Nincs bajom a műfajjal, de én biztos nem erre szavaztam volna.
Viszonylag hátra ülünk be, némi kukorica és üdítő társaságában. Már
régóta adják ezt a filmet, így szinte alig lézengenek az egész
teremben, bár nem is bánom.
Sosem voltam a sötétben tapizós típus, most is csak Dóri kezét
fogom meg. Nem úgy tűnik, bog)' zavarná, sőt kifejezetten ő
provokálja ki a csókot. Utána viszont már komoly koncentrációt
igényel, hogy a filmre figyeljek, pedig Dóri teljesen belemélyed,
úgyhogy egy idő után én is visszabillenek.
– Tetszett? – kérdezi kifelé menet.
– Nem volt rossz – válaszolom, mire sokatmondón felém fordul.
– Utáltad, ugye?
– Nem, az azért túlzás – nevetem el magam. – Egynek elment.
– Sajna reménytelenül romantikus típus vagyok – vallja be
mosolyogva. Ez eddig is tiszta volt számomra, úgyhogy nagy
meglepetést nem okozott. – Te?
– Valahol én is – motyogom kicsit zavarban, de vagy nem tűnik
fel neki, vagy csak nem akarja feszegetni. Az is lehet, hogy amolyan
pasis dolognak tartja, a fene se tudja.
– Milyen filmeket szeretsz? – érdeklődik. Hümmögök, mert
annyira nem egyértelmű a válasz.
– Most rávághatnám, hogy sci-fi és fantasy, de a jobb
művészfilmekért odáig vagyok. Szóval mindent szeretek, ami
megfog, de a kategóriákat nem igazán kedvelem – magyarázom, Dóri
pedig bólogat. – Van időszakom, amikor folyton drámát nézek.
 – Azokat nagyon utálom, bocs – mentegetőzik, pedig nem
szükséges. – Beleragadok a hangulatukba, és napokig depressziós
vagyok.
– Nem állítom, hogy én nem – árulom el, mire egy pillanatig
döbbenten pislog rám, aztán felkacag. Nem mondtam semmi
vicceset, úgyhogy gyanítom, nem épp erre számított.
– Nálam ott végződik, hogy eltüntetek egy százas papírzsepit.
Elmosolyodom. Nálam ugyan ennyire nem drasztikus a helyzet,
de elég könnyen meg tudok néha hatódni. Ezt viszont nem szeretem
senki orrára sem kötni, úgyhogy gyorsan elterelem a témát.
– És neked tetszett?
– Szerintem jó volt.
Meghívom egy italra. Nem megyünk messze, ismerek két sarokra
egy kedves kis bárt, ahol talán akad két hely a szombati forgatagban.
Mire észbe kapok, elszalad két óra. Dóri társaságában kellemesen
repül az idő, bár kissé frusztrál, hogy végig csak beszélgettünk.
Szinte alig értünk egymáshoz, aztán hívott egy taxit, úgyhogy meg
sem próbáltam másfelé terelni az estét. Egyébként is többször utalt
rá, hogy ő elég lassúra veszi a tempót. Hát, végül is nem sietek
sehová...
Mire hazaérek, már az a kevés alkohol is kimegy a
szervezetemből, amit megittam. Végig sétáltam, jólesett figyelni a
város zsongását. A lakásba érve csend fogad, szóval Márk is bulizni
ment. Kicsit sajnálom, hogy nem találkoztam a srácokkal, sőt egy
pillanatra arra gondolok, hogy sokkal jobban szórakoztam volna, ha
itthon maradok, bár ez bunkóság Dórival szemben. Pedig kedvelem,
tényleg...
Még nincs kedvem lefeküdni, így belemélyedek az új játékomba,
és seperc alatt eltelik kis híján két óra. Csak azért hagyom abba, mert
hallom a kulcs hangját a zárban. Felkelek, hogy üdvözöljem Márkot,
de megtorpanok.
Majdnem későn jut el a tudatomig, hogy nincs egyedül.
Szerencsére nem figyelnek fel rám, túlságosan el vannak foglalva
egymással, én pedig ledermedve bámulom őket, ahogy
szenvedélyesen csókolóznak. Szükségem van néhány döbbent,
hosszú másodpercre, hogy mozdulni tudjak. Lassan hátrébb lépjek,
behajtom az ajtót. Annyira halkan nyomom le a kilincset, amennyire
csak képes vagyok, és zakatoló szívvel támaszkodom a falnak. Nem
bírom pontosan megfogni, mi zaklatott fel ennyire, mindenesetre
próbálom a meglepetés erejére fogni, és közben nem belegondolni a
valódi okba. Végül visszatelepszem a gépem elé, még fél órát
szörfölök össze-vissza a neten, mire megunom, és aludni megyek.
Aztán csak fekszem az ágyban, forgolódom, míg végül feladom.
Beviszem az ágyba a laptopot, és pornót kapcsolok.
Vele álmodom. Dobogó szívvel, álló farokkal ébredek, cifra
káromkodás szökik ki a számon, amikor ez tudatosul bennem.
Emlékszem a szeretkezéseinkre. Annyira el akartam nyomni
magamban a hiányát, hogy férfira sem bírtam nézni évekig, most
viszont...
Egyre erősebb bennem a sejtés, hogy rossz felé tapogatózom. Ez a
gondolat jobban felébreszt, mint egy kávé, csak épp megalapozza a
borús hangulatomat egész napra, morcosan teszek-veszek fél délelőtt,
míg Márk fel nem ébred. Elsőre levágom, hogy tegnap totál kiütötte
magát, mert csak int egyet, és eltűnik a mosdóban, bár akkor sincs
jobb állapotban, amikor előkerül.
– Csináljak neked is szendvicset? – ajánlom, mire rám pislog az
épp kitöltött kávéja mögül.
– Kedves tőled, de rá sem bírnék nézni.
– Kiütéssel győzött az alkohol? – cukkolom, mire megrezzen a
szája szélében egy vigyor.
– Meg a szex – feleli most már derűsebben. – Kurvára rám fért
már.
Ezzel az információval nem tudok mit kezdeni, de szerintem Márk
sem vár különösebb reakciót. A kezemben lévő kenyeret nézi, majd
felsóhajt.
– Na?
– Kérek.
Leül az asztalhoz, és figyeli a mozdulataim. Tetszik, hogy nem
köszöngeti a gesztust, elvégre amennyiszer ő már megkínált, ez a
minimum. Nem mondom, hogy nagyon kiteszek magamért, de azért
igyekszem egy rendes szendvicset összehozni.
– Akkor jó estéd volt – állapítom meg, csak hogy ne legyen
ekkora csend, ettől viszont még hülyébben érzem magam. Márk
felnéz rám, aztán bólint. – A többiek?
– Elvoltak – válaszolja két falat között. – Megismerhetted volna
Levit, tegnap végre ő is eljött.
– Majd legközelebb.
– Amúgy egész élvezhető kis este volt, szavam sem lehet –
összegzi elmerengve, aztán visszadobja a labdát. – Neked?
– Hát, lehetett volna jobb is – morgom, mire Márk meglepetten
vonja össze a szemöldökét. Egyszerűen letudhattam volna annyival,
hogy jó, nem is értem, miért akartam megosztani vele, hogy nem
vagyok elégedett.
– Hogyhogy?
– Nem fontos – zárnám rövidre, Márk viszont egyből leveszi, mi
a bajom, mert csak somolyog a tányérja felett, mielőtt megszólal.
– Nem feküdtetek még le?
Nyűgösen felszusszanok, majd megrázom a fejemet.
– Nem.
– Hát, kitartást – mondja Márk együttérzően. – Ahogy elnézem,
rád is rád férne.
– Az tuti.
Ettől pont nem érzem magam jobban, de ezt nem rovom fel neki.
Éppenséggel még bőven belefér, hogy semmi sem történt, az én
frusztrációm ennél sokkal mélyebben gyökeredzik. Össze kell
szednem magam, mielőtt legközelebb találkozom Dórival, mert nem
hibáztathatom őt, amiért túl régen volt bárkim is.
– És lesz valami a sráccal amúgy, vagy ennyi volt? – ugróm
vissza a téma elejére. Márk megvonja a vállát, majd hümmögni kezd.
– Nem hiszem, de azért tudom, hol találom.
– Nem jött be? – faggatom, mire meglepetten ráncolja a
homlokát. Megijedek, hogy túl messzire mentem, de aztán lenyeli a
falatot, és válaszol.
– Alapból nem akartam tőle semmi komolyat, ezt ő is tudta.
– Oké – hagyom rá. Szerencsére még mielőtt kínos lenne a
csend, meghallom, hogy csörög a mobilom. Bocsánatkérően fordulok
Márk felé, aztán a szobámba megyek. Nem túl sok hangulatom van
most édesanyámhoz, ami miatt viszont rögtön el is szégyellem
magam.
– Szia! – köszönök tettetett vidámsággal. A telefonban az a jó,
hogy édesanyám nem szúrja ki, ha rosszkedvem van. Az kellene
még, hogy faggasson, ki is szaladnék a világból, amikor így is
minden olyan kusza.
– Hogy vagy?
Mesélek. Apró, jelentéktelen dolgokat. Munkáról főképp, pár
sztorit a kollégákról. Dórit még nem említettem neki, és most sem
teszem. Még túl korai és bizonytalan az egész ahhoz, hogy tudjon
róla. Amúgy sem beavatottja általában a szerelmi életemnek, már
amikor egyáltalán van olyanom. Végighallgatom, mi újság otthon, mi
történt a testvéreimmel, apám új munkaköréről is esik szó, aztán
hirtelen rákanyarodik arra, amiért hívott.
– Mikor jössz haza?
Nyelek egyet. Általában havonta egyszer hazautazom, most
viszont azóta nem jártam otthon, mióta költöztem. A hétvégéim
végre megint izgalmasak, itt van Dóri, ha ő nem ér rá, akkor Márk és
a barátai. Az igazat megvallva, egyetlen porcikám sem kívánja épp a
vidéki csendet.
– Nem tudom.
– Mi köt le ennyire?
Féligazsággal rukkolok elő.
– Ismerkedem – árulom el, pedig tényleg nem akartam.
Édesanyám persze azonnal kap a témán.
– És így kell kihúznom belőled? Na mesélj, ki az a lány!
Zavart érzek. Idegesít a megfogalmazása, le kell nyelnem a
felkívánkozó első reakciómat. Röviden válaszolgatok csak, hiába
faggat, így egy idő után feladja, és amikor elköszön,
megkönnyebbülök. Ettől viszont csak még jobban
elbizonytalanodom, lassan teljesen szétesik a nyugalom, amiért olyan
sokat dolgoztam...
 6.

Nagyon jó a kedvem. A tegnapi randim remekül sikerült, jobban

is, mint reméltem, bár elég nyilvánvaló volt, hová fut ki az este,
amikor Dóri a lakására hívott vacsorázni.
Az viszont határozottan kezd bosszantani, hogy hiába próbálom
elérni őt, vagy a végtelenségig kicsöng, de senki sem veszi fel, vagy
hangposta fogad. Igazság szerint árulkodó a dolog, mégis bízok
benne, hogy csak én vagyok túlságosan paranoiás. Amikor pár óra
múlva megrezzen a telefonom, a kijelzőn pedig az ő nevét fedezem
fel, kicsit félve fogadom a hívást.
– Szia!
– Szia! – Zavartnak tűnik a hangja. – Figyelj, ez most nagyon
hülyén fog hangzani, meg minden...
– Igen? – sürgetem, amikor elakad, de először csak nyűgös
szusszanást kapok. Úgyis tudom, mit akar mondani, rezignáltan
kopogok az asztalon. Hát, úgy néz ki, ez sem jött össze.
– Azt hiszem, ez még korai nekem, ne haragudj.
– Értem. Vagyis nem teljesen. Tehát ne keresselek? Egy darabig
vagy egyáltalán ne? – faggatom, hátha kapok valami normális
indokot is, hogy miért pattint le.
– Most nagyon nem alkalmas, erre a tegnap rádöbbentett.
– Hát jó. Akkor szervusz!
Ingerülten dobom le a kanapéra a telefont. Márk érdeklődve
vizslat, bár szerintem sejti, mi történhetett.
– Mi az?
– Hát, ez ennyi volt, Dóri lerázott – mondom morcosan, Márk
pedig megcsóválja a fejét.
– Megfektetted, erre kidob? Jó fej.
– Nincs túl a pasiján, vagy mi – magyarázom, amennyi nekem
lejött a sztoriból. Bár az is lehet, hogy ez csak lekoptatós szöveg volt,
és úgy tűnik, Márk is ezen a véleményen van.
– Duma – legyinti. – Már bocs.
– Hagyd csak, eret épp nem vágok, bár megkedveltem, aranyos
lány. Mindegy, így jártam.
Persze ez ennyire nem egyszerű, de próbálok úgy hozzáállni, hogy
legalább nem húztuk sokáig egymás agyát. Azt utálom a legjobban,
amikor több hónap se veled, se nélküled viszony után kerülök
lapátra. Öt év alatt háromszor volt rá példa, annyira nem vágytam
újrázásra. Hihetetlen, hogy én mindig kifogom a határozatlan
csajokat.
Reggelre már igazán bosszús sem vagyok, Anita mégis kissé
feszengve ül le hozzám.
– Figyelj, ne haragudj Dóri miatt. Annyira hangoztatta, hogy ő
már túl van azon a seggfejen, nem gondoltam, hogy át fog vágni.
– Nem haragszom – nyugtatom meg, de nem sikerül elsőre.
– Biztos?
– Persze. Egy csaj nem állhat közénk – kacsintok rá, mire
felkacag. Sokkal felszabadultabb, mintha tényleg tartott volna tőle,
hogy rá leszek mérges. Nem értem, miért.
– És egy pasi?
– Majd nem engedem, hogy rosszul válassz – biztosítom.
Valószínűleg valami ilyesmit várhatott, mert vidáman rám mosolyog,
aztán visszamegy a helyére. Jó, hogy ezt tisztáztuk, nem örültem
volna, ha emiatt feszültség van köztünk. Igazság szerint még csak azt
sem mondhatom, hogy sok időm ment el Dórira. Két és fél hét a
kezdettől a végéig. Amikor egy próbálkozásom nem jön össze,
mindig felmerül bennem, hogy talán nem tettem oda magam eléggé,
aztán végül mindig úgy vagyok vele, Hogy jobb ez így. Most is
igyekszem letudni ennyivel a dolgot.
Az egész hetem annyira eseménytelenül telik, hogy szinte várom a
szombatot otthon. Nem akarok pofátlanul csatlakozni hozzájuk, de
amikor összegyűlik a banda, azonnal ott találom magam velük én is.
Annyira természetesen kínálnak meg egy sörrel, hogy nincs az az
isten, hogy visszautasítsam. Kivételesen Patrik fut be utolsónak, de
amikor körülnéz, összehúzza a szemöldökét.
– Levi?
– Passz. A telefont sem veszi fel nekem – vonja meg a vállát
Márk, Patrik viszont felsóhajt.
– Megint miért sértődött meg rád?
– Honnan tudjam? Esküszöm, nem csináltam semmit, amiért
haragudhatna – feleli Márk a kezét feltartva, mintha az ártatlanságát
bizonygatná, a gesztus pedig mosolygásra késztet, bár ezzel egyedül
vagyok.
– Tuti?
– Az.
– Oké. Megint szar időszakát éli? – mélázik el Patrik, mire Márk
felmorran.
– Ha kideríted, áruld el nekem is!
– Akkor nem jön?
Márk széttárja a karját.
– Hívja fel valaki, hátha csak engem ignorál.
– Ő ilyen sértődős típus? – kotyogok közbe, mire hirtelen
észrevesznek. Leviről eddig mindig csak hallottam, de lassan már
tényleg kíváncsi vagyok rá.
– A, hisztis picsa – legyint Márk, és elfordul, a borosüveggel
szöszöl, amit Csilla kérésére készül épp felbontani. – De jó srác.
Tudni kell nem felvenni a hisztijeit, akkor kedvelni fogod.
Ezzel sikeresen elbizonytalanít. Nem bírom a hisztis embereket,
bár pasiknál még nem volt szerencsém húzós esetekhez, valahogy
nem is vágyom rá.
– Ennyire durva?
– Dehogyis – szólal meg Kriszti, aki egészen idáig csendben
üldögélt, az is alig tűnt fel, hogy itt van. Ő mindig ezt csinálja, furcsa
pont ebben a zajos társaságban.
 – Nem, ha fogod a jelzéseit – magyarázza Márk, Patrik pedig
jelentőségteljesen rápillant. – Ha nem, akkor fel sem tűnik, csak a
távolság. Aztán ha szerencséd van, magától helyrekattan a viszony,
ha nincs, akkor meg annyit veszel észre, hogy többé nem keres. Nem
egyszerű utána rendezni.
– Tapasztalat? – kérdezek rá, mire Márk elhúzza a száját.
– Valami olyasmi.
– Jó, de ott te voltál a hülye – szól közbe Patrik. Márk keze
megáll a mozdulat közben, Patrikra néz, felvonja a szemöldökét.
– Menj a francba!
– Attól még így van.
Ez az egyszerű kijelentés megtorpanásra készteti Márkot,
átnyújtja Csillának az üveget, és a saját sörösdobozát felmarkolva,
mintegy mellékesen mondja csak a többit.
– Mindegy, nem számít. A lényeg, hogy nála komolyan kell
venni, ha megbántódik.
– Értem, azt hiszem.
Nem, igazából nem értem, és ezt szerintem ők is tudják. Így
viszont nehéz átlátni, amikor mondanak is valamit, meg nem is.
Ismét kívülállónak érzem magam, és ez eléggé elrontja a
hangulatom.
Márk telefonja megcsörren, kíváncsian nyúl érte.
– Előkerült a jómadár – jegyzi meg, mielőtt fogadja a hívást. –
Na, merre vagy? – A választ nem hallom, csak Márk ráncolja a
homlokát. – Megint? Figyelj, megértem, ha hulla vagy, de ahogy
ismerlek, nem ártana neked egy kis kikapcsolódás. Szóval nem
érdekelnek a kifogásaid, kapd össze magad, és gyere fel!
Nem várja meg a reakciót, a mobil az asztalon koppan, a többiek
meg folytatják, ahol abbahagyták. Úgy látom, csak én lepődtem meg
ezen.
– Vele néha így kell – mondja hozzám fordulva. – Mindenen
variál, megőrülök tőle. Most is, szívesen jönne, de fáradt, meg jó
lenne bulizni, de aludni is, satöbbi, satöbbi. Néha helyette kell
dönteni.
 – Biztos? – kérdezem kétkedve. Valahogy nehezen tudom
elképzelni, hogy bárki is örülne neki, ha helyette döntenek valamiről.
– Aha – válaszolja Patrik Márk helyett. – Merre járt?
– A villamosmegállóban próbálta kitalálni, hogy hazafelé
induljon vagy ide. Szóval szerintem tíz perc.
Valóban nem telik el több idő, amikor megszólal a csengő. Márk
kimegy ajtót nyitni, amikor pedig visszajön, kicsit morcosnak tűnik.
– Ne nyígj már, nem kényszerítettelek semmire – mondja
sóhajtva. Elkapom Patrik mosolyát, mielőtt kortyolna a söréből.
Visszafordulok az ajtó felé, ahol hamarosan feltűnik a mostanáig
ismeretlen srác.
– Pedig pont úgy hangzott, mint valami elcseszett parancs –
feleli, aztán amikor észrevesz, egy pillanatra megtorpan. Mintha
elfelejtené, amit elkezdett, kell pár másodperc, mire újra megszólal. –
Szia, Levi vagyok! – int, aztán Márkhoz fordul.
– Nem, de eszedbe se jusson, oké? – mondja Márk egy általam
nem ismert kérdésre, Levi viszont elhúzza a száját.
– Elmész a francba.
– Harapsz? – kérdezi Csilla, amikor Levi leül mellé. – Márk
húzott fel, vagy alapból szar volt a napod?
– Mindkettő – vágja rá Levi, miközben elfogadja a felé nyújtott
poharat.
Csendben iszogatom a sörömet, figyelem a zsongásukat, mint
eddig minden alkalommal. Most mégis kizökkenek, ahogy össze-
összeakad a tekintetem Leviével. Először azt hiszem, csak véletlen,
de a sokadik alkalomnál bizonytalanul Márkra pillantok, aki csak
megcsóválja a fejét. Szóval nem én értem félre a jeleket. Egyébként
Levi diszkréten csinálja, véletlenül vettem csak észre, és bár imponál
a figyelme, nem tudok vele mit kezdeni azon kívül, hogy próbálok
inkább mással foglalkozni.
Márk bírja rövidebb ideig.
– Levi, kiesik a szemed.
Annyira hirtelen nyögi be, hogy egyrészt mindenki számára
nyilvánvalóvá teszi a dolgot, másrészt engem is totálisan zavarba
hoz. Levi olyan méreggel pillant rá, amitől én biztos megijednék,
Márk azonban meg sem rezzen.
– Baszd meg, Márk, szakadj le rólam! Kurvára elegem van
belőled! Miért hívsz, ha csak beszólogatsz?!
– Kilóg a kapa a szádból, már megint – jegyzi meg Márk, ami
viszont csak olaj a tűzre.
– És ha így folytatod, beléd áll!
Síri csend támad. Én még levegőt sem merek venni, és azt várom,
valamelyik mindjárt elviharzik, amikor Márk felsóhajt.
– Jó, bocs, igazad van. Sajnálom, ez szemét volt.
Levi lehunyja a szemét egy pillanatra, és nem tudom, hogyan
csinálja, de nagyon gyorsan lecsillapodik. Az arcáról legalábbis
szinte teljesen eltűnik a feszültség.
– Én sem így akartam.
– Akkor szent a béke? – kérdezi Csilla, mire Márk bólint, és Levi
felé emeli a poharát. Közben Szilárd közelebb hajol hozzám.
– Ezt nagyon sokszor eljátsszák.
– De miért?
– Mert mindkettő gyökér – mondja vidáman, mire felnevetek.
– Szilárd, hozzád vágok valamit!
– A tequilát, légyszi! – nyújtja ki Szilárd az említett üveg felé a
kezét, mire Márk röhögve nyomja a kezébe. Néha nagyon nem
tudom eldönteni, épp veszekszenek vagy hülyülnek, vagy tényleg
csak ennyire könnyen túllendülnek egy-egy éles szituáción. Inkább
arra tippelek, hogy a tüskék megmaradnak, legalábbis olykor
határozottan ez az érzésem támad.
– És hogy van a barátnőd? – fordul hozzám Patrik, mire
megköszörülöm a torkom. Úgy tűnik, Márk nem mondta neki, hogy
Dóri elküldött, különben biztosan nem hozná fel.
– Mesésen. Volt, nincs – felelem, a megfogalmazással pedig
sikert aratok, mert bár a téma nem épp vicces, mégis mindenki
nevetni kezd.
– Hoppá, bocs – mentegetőzik Patrik, de megrázom a fejem.
– Hagyd csak, nem gond. Annyira nem estem magam alá.
 Márkra pillantok, de ő nem engem figyel, Levit nézi, és
amikor találkozik a tekintetük, újra hozzám fordul.
– Mondtam, hogy van egy új, heteró élettársam – süt el egy már
elhangzott poént, mire kényelmetlenül fészkelődni kezdek. Olyan,
mintha valami furcsa műsorba kerültem volna, Patrik azonban
megint közbeavatkozik.
– Márk, befejeznéd?
Levi felnevet, de ebben valahogy semmi vidámság nincs, inkább
indulat, amit nem tudok hová tenni.
– Nem hiszem, hogy képes rá.
Hirtelen lesz csend, szinte tapintatni lehet, de szerintem hiába
kezdenék faggatózni, kizárnának, azt pedig nem kockáztatom. Néha
így is túl távol érzem magam tőlük, ami mondjuk nem csoda, hiszen
ők évek óta ismerik egymást, én meg csak nemrég csöppentem be
ide. Viszont más is szöget ütött a fejembe, amire azonban tudni
szeretném a választ.
– Lehet egy komoly kérdésem?
– Na, ki vele!
– Honnan tudjátok, ha valaki nem heteró?
Erre mindenki felnevet. Egy pillanatig attól tartok, nem vesznek
komolyan, aztán Márk beszélni kezd.
– Vannak jelek, de azok azért nem mindig egyértelműek. Azt
általában kiszúrom, ha megnéz valaki, egyértelmű viszont inkább
csak akkor, ha például összefutsz vele egy buliban vagy társkeresőn.
Vagy ha szokatlanul sok közös ismerősötök van – vigyorog Márk. –
Szóval biztosra leginkább sehonnan. Miért?
– Csak mert valahogy mindenki egyértelműnek vette, hogy
heteró vagyok, pedig egy szóval sem mondtam. Szóval, mi volt a
kizáró tényező, ez érdekelne.
Na, ezzel már okozok némi fészkelődést. Márk felvonja a
szemöldökét, a tekintetében játékos fény csillan, úgy tűnik, kihívtam
magam ellen a sorsot.
– Miért, nem vagy az?
– Én kérdeztem előbb – nevetek fel, Márk azonban gyorsan
rövidre zárja.
– Vigyázz, mielőtt ez felhívás lesz keringőre – mondja, és van a
mosolyában valami, amitől azonnal zavarba jövök. Nem tudom,
megkönyörülni akar rajtam, vagy utat hagyni a kiugrásra, de témát
vált. – Menjünk?
– Mehetünk.
Figyelem, ahogy szedelőzködnek és elköszönnek, és furcsa csend
támad utánuk. A lakásban legalábbis, mert bennem viszont egyre
nagyobb a zaj...
Kész, eddig bírtam. A szobámba megyek, a fiókom mélyéről
előszedek egy régi fotót. Még mindig felkavar, az emlékek rám
törnek, de már kísérletet sem teszek rá, hogy visszaszorítsam őket a
mélybe...
Márk egész értelmes állapotban kerül elő, igaz, csak délután.
Ennyi alvás után mondjuk én is kipihenem az ivást. Nem igazán
kommunikálunk, ő még ébred, épphogy a kávéjába mormol egy
köszönést, aztán eltűnik fél órára a fürdőben. Amikor kijön, már
lehet vele beszélgetni is. Ezt gyorsan megtanultam, hogy őt ébredés
után közvetlenül békén kell hagyni, mert harap.
– Milyen volt a buli? – érdeklődöm, mire vállat von.
Megtámaszkodik a konyhaajtóban egy újabb kávéval, és felsóhajt.
– Igazából unalmas. Se egy jó pasi, se egy jó balhé, szétuntam
magam.
Felröhögök. Sejtem, hogy a második részével csak viccel.
– Hát, mióta itt lakom, eddig csak egyszer láttam nálad
megfordulni valakit – jegyzem meg, mire meglepődik. Zavartan
szívja be a levegőt, kis csettintő hangot ad a szájával, és
elvigyorodik. Biztosra veszem, hogy vissza fogja dobni a labdát, és
így is van.
– Szóval a pasikkal, hogy állsz?
Hazudnék, ha azt állítanám, nem számítottam rá a tegnapi után, és
bár egy pillanatra teljesen ledermedek, végül úgy döntök, nem
érdekel.
– Közöd?
 – Jaj, ugyan már! – bámul rám kitartóan Márk, én pedig magam
sem értem, miért nem fogom be a számat. Most még megtehetném,
mégsem megy, van valami a tekintetében, amitől nem bírom
visszatartani a szavakat. Hülyülésnek álcázom, de úgy érzem,
teljesen átlátszó vagyok.
– És ha azt mondom, még nem döntöttem el?
– Ha leszoplak, az segít?
Ez váratlanul ér, pár másodpercre kiesek. Végigmérem, de a
tekintetem beszédes lehet, mert felröhög.
– Válaszolnod sem kell – közli vigyorogva, majd hátat fordít,
hogy a szobájába menjen. Tettetett felháborodással szólok utána.
– Hé, nem ajánlat volt?
– Álmodj! Nem vagy az esetem – vágja rá, de mindkettőnket
meglepem azzal, hogy nem hagyom annyiban. Pedig tisztán érzem,
hogy a poénkodásból veszélyes vizekre eveztünk.
– Most akkor ott tartunk, hogy te hazudsz?
Visszafordul. Oldalra billenti kicsit a fejét, szórakozottan néz rám.
Pár másodperc, mielőtt mozdulok, Márk pedig azonnal reagál,
amikor hozzá lépve a szájára nyomom a sajátom.
A szobájában az ágyra teperem, játékból ellenáll, de közben
csillog a szemében a vágy. Újra megcsókolom, vadul viszonozza,
már ettől teljesen beindulok.
Évek óta nem voltam pasival. Ki akartam verni a fejemből ezt,
mindent megtettem, pedig előre tudtam, hogy hiába. Mégis most,
hogy egy férfi teste feszül alattam, és lenyúlva rámarkolok a
vágyának jelére, felcsattan a lelkem mélyén a csapóajtó. Annyira
akarom, hogy szinte fáj.
Nem nyugszom, míg van rajtunk ruha. Arrébb lök, a szájával a
farkamra tapad, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, annyira jól
csinálja. Aztán elfordul tőlem, a fiókjában matat, az ágyra dobja a
tubust és egy csomag óvszert. Kíváncsiság csillan a tekintetében.
– Hogyan?
– Fordulj hasra!
Széles vigyor terül szét az arcán.
 – Imádom, ha valaki határozott.
– Akkor odáig leszel – suttogom a fülébe, miközben a tubusért
nyúlok. Tompán felnyög, ahogy belényomom az első ujjam.
– Ha rosszul csinálod, dupla bért számolok – incselkedik, mire
kap még egyet mellé. Elakad a szava.
– És ha jól, feleannyi? – nevetek a fülébe, de innentől nem
beszél, zihálva élvezi a játékot, nekem pedig komoly önuralmamba
kerül a rendes előkészítés. Alig tudom kivárni, mire végre
belényomulhatok, és amikor megtörténik, egy pillanatig sem bírom
mozdulatlanul.
Fogalmam sincs, hogyan voltam képes ilyen fokú
önmegtartóztatásra, de azzal rögtön tisztában vagyok, hogy ezután
nem fog menni. Teljesen bepörgök a hangjától, a rekedt
nyöszörgéstől, a forró, szűk szorítástól. Térdre húzom, és a farkára
markolok, hördülve kap levegő után. Nincs visszaút...
Márk lihegve fekszik a hátán, lehunyt szemmel, de az arcára van
írva az elégedettség.
– Na, neked tuti nem ez volt az első...
– És nem is az utolsó – felelem. Megpaskolja a hasamat, még
kapok egy forró csókot, aztán fel is pattan mellőlem, és hallom a
fürdőajtó csattanását. Hát, legalább elég nyilvánvalóvá tette, hogy ez
ennyi volt. Nem mintha többet akarnék tőle...
Miután én is végzek a fürdőben, még alig öltözöm fel, amikor
Márk megáll az ajtómban két sörrel. Rágyújtunk az erkélyen, egy
darabig némán bámuljuk a várost.
– Akarsz mesélni?
– Miről?
– Ugyan már!
Elmosolyodom, és belekortyolok a sörbe. Aztán mélyet szívok a
cigimből, a füsttel együtt távozik belőlem a vallomás.
– Volt egy srác, még az egyetemen.
Nem tudom, hogyan bírom ennyinek jellemezni őt. Egy srác, még
az egyetemen? Legszívesebben az asztalba verném a fejem, amiért
úgy mondtam, mintha nem számítana.
 – Na? – sürget Márk.
– Valahogy kiszúrt magának. Először csak jóban lettünk, aztán
amikor rájöttem, hogy mi a helyzet, bepánikoltam. Megpróbáltam
lerázni – mesélem, akaratlanul beleborzongva az emlékbe. így utólag
hihetetlen, hogy nem jött be a taktika, én a helyében feladtam volna.
Nem értem annyi fáradságot, amennyit ő vitt bele...
– Erre ő?
– Úgy döntött, nincs vesztenivalója, és rám mászott.
– Gondolom, végül nem utasítottad vissza. – Megrázom a fejem.
– Mi lett belőle?
– Két év, három hét.
– Az igen! És miért lett vége?
Összeugrik a gyomrom, még mindig. Ami nevetséges, hiszen
évekkel ezelőtti történet.
– Hónapokig rágta a fülemet, hogy szeretne bemutatni otthon. Az
évfordulónk után volt egy csúnya veszekedésünk emiatt, és amikor
visszaértem a hétvégi családlátogatásból, az összepakolt cuccaival
fogadott. Feladta.
– Ó, baszd meg... – motyogja Márk együttérzően, én viszont csak
rosszabbul érzem magam tőle. Még ennyi idő elteltével is elég
megpiszkálnom az emlékeket, hogy sajogjon bennem a hiány, és
vádoljam magam a gyávaságomért.
– Megvárt, hogy elbúcsúzzon, utána csak az egyetemen láttam
néha. Soha többé nem beszéltünk.
– Miért nem próbáltál békülni? – faggat értetlenül Márk. A
cigarettának szentelem a figyelmemet, megkísérlem lejjebb gyűrni a
gombócot a torkomban. A hangom könnyedebb, mint a lelkem.
– Mert már elveszítettem. Ha esélyt akart volna adni, nem pakol
össze, hanem választás elé állít. Még akkor megpróbáltam
meggyőzni, de azt mondta, nem szeretem eléggé ahhoz, hogy merjek
önmagam lenni.
Annyira élénken él bennem a tekintete. A lemondás, a
beletörődés. Azt hiszem, akkor tudatosult igazán, mennyit
veszítettem, abban a nyomorult pillanatban, amikor már késő volt.
 – De te szeretted?
– Ja.
– Mennyire semmitmondó szó ahhoz képest, amit iránta éreztem.
Márk felsóhajt, elgondolkodva nyomja el a csikket a hamusban.
– Szóval inkább úgy döntöttél, csajok?
– Nem tudatos döntés volt, de egyszerűbb lenne. Végül is, nekem
mindegy, szexuális értelemben mindkét nem jöhet – magyarázom,
mire hümmög egy sort.
– És szerelmi téren?
– Azóta sem fogott meg senki. Előtte sem. Szóval, fogalmam
sincs. Nálad? – terelem el a témát, mielőtt istenesen kiakadnék, amit
végképp nem akarok. Nem véletlenül próbáltam annyira elzárni
magamban, amennyire lehetett, és igyekeztem nem is számolni a
lehetőséggel, hogy ha ideköltözöm, úgyis akad majd valami, ami
visszafordít. Talán pont ezért kaptam annyira az alkalmon...
– A pasim az álmait kergeti valahol Angliában – válaszol Márk,
ezzel alaposan visszarántva a valóságba. Leesett állal, kissé ijedten
fordulok felé.
– Várj, neked van valakid? – kérdezem döbbenten, de csak vállat
von.
– Ja, távkapcsolatban másfél éve. Szerinted? Mindkettőnknek
megvannak a kalandjai.
– És szereted, hogy vársz rá?
– Hallgat egy darabig, aztán elmosolyodik.
– Már magam sem tudom.
 7.

– Jössz velünk?
Elakad a szavam, valami zavart hang szökik ki a számon.
– Köszi, de inkább nem.
– Na, miért? Félsz, hogy valaki meglát velünk?
Zoli szavainak olyan éle van, hogy szinte megvág velük. Szilárd
óvatosan a karjára teszi a kezét, hogy nyugalomra intse.
– Nem, csak... nem hinném, hogy nekem való – motyogom
kínban, közben viszont nem bírok Márk szemébe nézni, mert ő
pontosan tudja, hogy hazudok. Kettős érzés, mert vágyom rá, hogy
velük menjek, közben viszont tartok tőle, hogy a lehető legrosszabb
dolog, amit tehetek.
– Ugyan már! Maximum azt mondjuk, velem vagy – nevet fel
Csilla. Kelletlenül elmosolyodom, és felsóhajtok.
– Tényleg nem ezért.
– Akkor mi tart vissza? Jó buli lesz, ígérem.
– Jól van.
El sem hiszem, hogy beadtam a derekam. Miközben veszem a
cipőm, még gondolkodom azon, hogyan futamodhatnék meg, de
szégyenben sem akarok maradni. Ráadásul kezd beütni az alkohol, és
a fenébe is, vágyom rá, hogy kimozduljak velük, akkor is, ha tartok
tőle, hogy végleg le fognak omlani a falak, amik eddig biztonságosan
körbevettek.
– Olyan kétségbeesett arcot vágsz, mintha a vesztőhelyre
vinnénk – mondja Patrik, miközben a megálló felé sétálunk.
– Csak még sosem voltam ilyen buliban – válaszolom, és bár ez
fedi a valóságot, mégsem ez az igazi problémám. Csakhogy nem
vagyok kész rá, hogy eláruljam neki.
– Nem sokban különbözik bármelyik másiktól, kivéve, hogy itt
szabadabb – mosolyog rám, mire bólintok.
– Kíváncsi vagyok.
Útközben a többieket hallgatom, össze-vissza sztoriznak az előző
alkalmakról. Hát, azt sikerül elérniük, hogy tényleg legyen kedvem
lemenni, és mire odaérünk, úgy vagyok vele, hogy nem érdekel.
Lesz, ami lesz. Márk már tudja, mi a helyzet, talán rég elmesélte
nekik, csak próbálnak rávenni, hogy én osszam meg velük, ki tudja.
Kikérek egy sört, és kapásból még egy felest is az első öt percben.
Egyedül Szilárd iszik velem, a többiek inkább táncolni akarnak,
nekik elég volt az otthoni alapozás, nekem viszont nagyon erős az
élmény. Ez Szilárdnak is feltűnik, mert pár sokatmondó pillantás
után közelebb hajol.
– Túlélhető?
Azt hiszem, félreértette a reakciómat.
– Csak furcsa egy kicsit.
– Annyira, hogy kétségbeesetten markold a poharad? – kérdezi,
és szinte érzem, hogy jót mulat a zavaromon. – Nyugi, senki sem fog
megenni. A többség azonnal tudomásul veszi a nemet, nagyon ritka,
hogy balhé legyen.
– Úgy nézek ki, mint aki félelmében elszalad? – kérdezem
röhögve, mire Szilárd elvigyorodik.
– Hát, most épp igen.
– Menj a fenébe! – vágom rá, de azért továbbra is nevetek, és ő
sem sértődik meg. Újra a fülembe suttog.
– Ha a pasikra buknál, most figyelmeztetnélek, kivel ne kezdj, de
így gondolom, tárgytalan, mert úgyis mindenkit leráznál. Viszont azt
tedd határozottan, ne szabadkozz, jó?
Mulattat a tanácsa, de azért megköszönöm. A következő körnél
csatlakozik Levi is, pedig látszik rajta, hogy már elég rendesen be
van csípve. Aztán elrángatnak táncolni, és én elég részeg vagyok
ahhoz, hogy simán velük tartsak.
 Remekül szórakozom. Igazság szerint idejét sem tudom, mikor
voltam utoljára ennyire felszabadult. Javában hajnalodik, amikor
végre leülök egy kicsit, de józanodni nem tervezek, a többieket
figyelem. Teljesen elbambulok, csak akkor tűnik fel, hogy valaki
leült mellém, amikor hozzám hajol.
– Tetszik?
Megugróm meglepetésemben, Levi pedig értetlenül pislog rám.
– Bocs, a frászt hoztad rám – vallom be, mire elneveti magát.
– Nem akartam – szabadkozik. – Jól érzed magad?
– Aha – felelem, és még bólogatok is hozzá. – Nagyon.
– Ennek örülök. Akkor nem feszélyez vagy ilyesmi? – faggat
tovább, én viszont nem is fogom fel, mire célozgat.
– Micsoda?
– Hát, hogy... csupa meleg vesz körül – motyogja, én pedig
próbálok nem belelátni semmit az érdeklődésbe.
– Kellene? – hárítok inkább, mire megrázza a fejét. Az az
érzésem, hogy még maradt kérdése, de végül csak int egyet, és
visszamegy táncolni, én azonban úgy döntök, ideje egy újabb körnek.
A pult felé indulva Patrikba botlok, aki épp a tömeget pásztázza.
– Oké, Márkot elveszítettük – szólal meg, mire érdeklődve
fordulok felé. A hely egyik pontja felé mutat, ahol Márk egy sráccal
beszélget.
– Ismerős?
– Elég közeli. Ha összeakadnak, annak általában ágy a vége.
– Ja, így értem – reagálom le. Patrik viszonylag közlékenynek
bizonyul, tovább mesél.
– Amúgy ő Levi exe. Amikor Márk először lecsapott rá, még
együtt voltak.
– Ezt nem gondoltam volna – döbbenek meg, mire Patrik vállat
von.
– Tegyük hozzá, Márk nem tudott róla. Viszont így megismertük
Levit, tehát alapjáraton jó sült ki a dologból, bár volt dráma – meséli,
én pedig jobb híján bólogatok.
– Azt el tudom képzelni.
 – Szóval amikor Márk azt mondja, Levi hisztijeivel nem
szükséges foglalkozni, ne higgy neki – szögezi le, amivel sikerül
ismét kíváncsivá tennie. Nem kell ösztönöznöm, folytatja magától is
a sztorizást. – Őszintén szólva, az esetek többségében neki adok
igazat, és nem Márknak. Hiába a legjobb barátom, nem ez volt az
egyetlen pofátlan húzása Levi felé. Ugyanolyan az ízlésük, de Levi
sosem lesz olyan rámenős, mint Márk.
Várok még, de nem árul el többet, én pedig nem merek
faggatózni. Kiürítem az üveget, és a pult felé intek. Közben azon
gondolkodom, mennyi szerepe van annak, hogy bejövök Levinek,
abban, hogy Márk lefeküdt velem. Úgy sejtem, nagyon is sok, ettől
viszont mérges leszek. Nem akarok a rivalizálásuk középpontjába
kerülni.
– Még egy kör?
– Jöhet.
Kicsit búskomornak tűnik, legalábbis nekem ez az érzésem támad.
– Valami baj van?
– Hm? – pillant rám meglepetten. Lehet, hogy én látok rémeket,
de eleget ittam ahhoz, hogy felajánljam magam, ha panaszkodni
akarna.
– Szomorúnak tűnsz.
– Baromi fáradt vagyok – feleli vállat vonva. Le merném
fogadni, hogy nem ennyiről van szó, de annyiban hagyom. Az ő
dolga, ha nem akar beszélni róla, mi bántja. Persze lehet, hogy
valóban csak fáradt.
– Tényleg, mit dolgozol? – váltok inkább témát. A többieket
nagyrészt tudom, Patrikot nem.
– Recepciós vagyok egy hotelben.
– Hm, az érdekes lehet.
– Ugyanaz, mint az ügyfélszolgálat, csak itt élőben üvöltenek
veled – neveti, aztán a pultoshoz fordul, kikéri a sört
mindkettőnknek. – De szeretem.
– Az a lényeg.
– Márk mindig rágja a fülem, hogy kezdjek valami értelmeset az
életemmel, de nekem jó így – jegyzi meg, miközben felém nyújtja az
üveget. Koccintunk.
– Ez a te döntésed.
– Én is ezt mondom, de folyton atyáskodik felettem, pedig
egyidősek vagyunk.
– Ahogy nézem, ő mindenki felett – mondom, mire kapok egy
vigyort. Ezek szerint nem lőttem mellé, Márk tényleg ezt csinálja.
– Ja, csak míg a többiek lerázzák, nekem valahogy nem megy –
feleli Patrik, aztán a tánctér felé int. – Jössz vissza?
– Aha, miért is ne?
Útközben viszont Márk megragadja a karomat, és a fülembe
suttog.
– Ha jót akarsz, még maradsz egy órát. Hangos a srác –
vigyorogja, mielőtt lelépne. Nevetve bámulok utána, aztán nem is
érdekel, megint magával ránt a zene. Fél órával később viszont már
határozottan zavar, hogy nem mehetek haza. Jobb híján leülök az
egyik padra, és józanodom. Ha még valamit iszom, tuti rosszul
leszek.
– Elég késznek tűnsz.
– Oldalra nézek. Kicsit fókuszálnom kell Levire, de azért
megvan a kép. Megvonom a váltamat, mert minek tagadjam a
nyilvánvalót?
– Kicsit túl sokat ittam.
– Hozzak vizet? – érdeklődik kedvesen. Először rá akarom vágni,
hogy nem kell, de addig hallgatok, míg felkel mellőlem, és pár perc
múlva tényleg egy üveg vízzel tér vissza.
– Köszi, majd meghálálom.
– Jaj, hagyjál már! – szól rám, mire elmosolyodom. – De ígérem,
ha legközelebb berúgok, te is hozhatsz nekem.
Na, itt kiprüszkölöm a vizet, és röhögni kezdek. Levi játékosan
hátba vereget, a kezét viszont ott hagyja a hátamon, amit nem tudok
mire vélni. Vagyis nyilván árulkodó, ahogy az is, hogy lopva rám-
rám pillant. Felsóhajtok.
Nem is az a gond, hogy bejövök neki. A problémámat az okozza,
hogy ha megzavarodom, sem tudom letagadni, hogy kölcsönös a
dolog. Márpedig ezt még nagyon nem tettem helyre magamban,
úgyhogy menekülnöm kéne a közeléből. Mégsem bírok felkelni, és
itt hagyni.
– Jobban vagy?
Éget a lehelete, ahogy a fülembe suttog. Felé fordulok, a tekintetét
keresem, de ő a számat nézi. Icipicit mozdulok közelebb, figyelem,
ahogy lehunyja a szemét, majd egy sóhajjal hátrébb húzódik.
Meglepődöm, és iszonyatosan zavarba jövök. Ha megcsókolom,
sem érezném magam ennyire hülyén, most viszont abszolút nem
tudom, mit kellene csinálnom. Nem értem. Ordított róla, hogy akarja
azt a csókot...
– Hozok magamnak egy kólát – pattan fel mellőlem, még csak
válaszolni sincs esélyem. Amikor visszaér, ugyanúgy ülök, bár már
sokkal józanabbnak érzem magam, és erről nem a víz tehet.
– Minden oké? – teszem fel a legidiótább kérdést a világon,
amikor percekkel később is némán ülünk egymás mellett. Levi felém
fordul, és elmosolyodik.
– Hát... most mit mondhatnék erre? Nem tudom, feltűnt-e, de az
előbb majdnem rád másztam – mondja kínosan nevetgélve. – Pedig
tudom, hogy részeg vagy, és még ha van is bármi hajlamod, holnap
talán szóba sem állnál velem.
– Levi – szólnék közbe, de figyelmen kívül hagyja a
próbálkozásomat.
– Bocs, csak... több, mint három hónapja nem volt senkim, és azt
hiszem, már egy csókért ölni tudnék. És minimum idióta vagyok,
amiért ezt elárultam, ha esetleg nem vetted volna észre. Szánalmasan
viselkedem, ne haragudj.
Bánt a mosolya, annyira nem igazi. Nem tudom, mi üt belém,
amikor közelebb húzódom, és óvatosan megcsókolom. Alig várom
meg, hogy viszonozza, annyira rövid az érintés, mégis úgy néz rám,
mintha valamit visszakapott volna. Ez a mosoly már igazi.
– Ígérem, hogy még csak szóba sem hozom – szólalok meg, mire
felnevet. Elgondolkodva bámulja a tömeget.
 – Tudod, itt a legtöbben nem érik meg az energiát. Úgy értem,
egyéjszakást találnék, de nem arra vágyom. Csak hát... a legtöbb
meleg pasi nagyon nem bukik rám, maximum szintén rövidtávra.
– Ezt nem értem – vallom be.
– Milyennek találsz? – kérdez vissza, aztán rögtön
magyarázkodni kezd. – Mármint persze nem úgy értem, mert te
biztos másképp látsz, bár a csók után azért ezt megkérdőjelezem,
de... oké, belezavarodtam.
Felnevetek.
– Helyes vagy.
– Köszi, de tudod, mit mondanak mások? Hogy szép vagyok.
Túlságosan is... finom vonások, túl vékony testalkat, ráadásul nem
nagyon vonz a testépítés se, meg hát, hogy is néznék ki vele... –
hadarja, én pedig egyre inkább elveszítem a fonalat, és jobbnak
látom erre felhívni a figyelmét.
– Nehezen tudlak követni.
– Nem vagyok elég férfias.
Felnyögök. Nem igazán úgy terveztem a hajnalomat, hogy bárki
lelkét ápolgassam, de annyira bunkó sem vagyok, hogy csak úgy
lerázzam. Főleg, hogy ennyire megnyílt nekem, amihez gyanítom,
neki is sokat segített az alkoholmennyiség.
– Hány éves is vagy?
Beharapja a száját, és derűsen rám tekint.
– Huszonöt leszek. Igen, tudom, fiatal még ahhoz, hogy így
besavanyodjak.
– Na, hát tudod te.
– Emlékeim szerint két évvel vagy idősebb. Annyival nincs több
élettapasztalatod – cukkol, mire megcsóválom a fejem. – Bocs,
depressziós korszakom van, majd elmúlik. Nem akartam rád
akaszkodni.
– Csak nem vagyok jó az ilyesmiben – válaszolom, mire
felsóhajt.
– Beszélgessünk másról vagy indulsz?
– Hát, Márk azt ajánlotta, inkább maradjak...
 – Ja, mert Dávidot szedte fel.
Hopp, elfelejtettem, hogy Levi ismeri, és ez valószínűleg rossz
ötlet volt.
– Nem tudom a nevét.
– Én elég jól. De igen, jobban jársz, ha maradsz még.
Megfogadom a tanácsát. Egészen a buli végéig beszélgetünk,
mindenféléről, a szerelmi életünket kivéve. Amikor hazaindulunk,
azon kapom magam, hogy egyenesen sajnálom, amiért véget ért az
este, és én is meglepődöm, amikor szó szerint nincs kedvem
elbúcsúzni.
– Még egy sör valahol?
Levi zavartan torpan meg és fordul vissza hozzám, én pedig
egyből megbánom a merészségem. Látszik, hogy hezitál, és már
majdnem visszavonom, amikor bólint.
– Oké, de én inkább a kávéra szavazok, ha beszélgetni akarsz,
mert mindjárt elalszom.
– Akkor menj csak, nem tartóztatlak.
– Ismerek egy helyet, ahol finom a kávé – zárja le a témát.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel. A többieket nem látom sehol, és
valahol rémlik, hogy Patrik legalább egy órája hazament, Szilárdék
meg gyanítom, jobb programot választottak maguknak. Megértem,
legszívesebben...
Elvágom a gondolatmenetet, és megrázom magam. Levi kérdőn
fordul felém.
– Minden oké?
– Csak kicsit hideg van – füllentem, bár tény, hogy eléggé lehűlt
a levegő. Amíg rendesen be voltam rúgva, fel sem tűnt, most viszont
megérzem azt a pár fok visszaesést.
– Nem megyünk messzire – nyugtat Levi, és tényleg két
saroknyira van a hely, ahová visz. Kikérek magamnak egy jó erős
feketét, majd leülök az egyik távoli asztalhoz. Levi hamarosan helyet
foglal velem szemben, és enyhe rosszulléttel figyelem, ahogy a
negyedik cukrot is beleteszi a csészébe.
– Ezt biztos meg bírod inni?
 – Hm? – pillant fel rám, aztán elneveti magát. – Szörnyen
édesszájú vagyok. Csokit eszek csokival, szóval ez még ahhoz képest
nem sok.
– Hát, akkor szerencsés vagy, hogy nem látszik rajtad – jegyzem
meg, mire vigyorogva bont ki még egy csomagot.
– Az anyám ugyanezt mondja.
Felröhögök. Levi somolyogva kavargatja a kávéját, aztán
belekóstol, és jólesően lehunyja a szemét. Figyelem, pont ezért jövök
kissé zavarba, amikor újra rám néz. Rajtakapottan fordulok el.
– Kérdeznék valamit. – A csésze halkan koppan az asztal lapján,
én pedig várakozva emelem fel a tekintetem. – Mert ezt nem tudom
hová tenni. Nincs kedved hazamenni Márk miatt, vagy csak a
kedvemért... Jó, átfogalmazom. – Egy percre elhallgat, aztán újra
nekifog. – Ezt most minek vegyem? Barátkozunk, vagy... – Megint
megakad, morcosan kavargatja a kávéját. – Összezavartál. Márk
annyira határozottan jelentette ki, hogy heteró vagy, azért sem
próbálkoztam igazán, aztán megcsókoltál, és most totális káosz dúl
bennem veled kapcsolatban, én meg szeretem a rendet.
Nem vártam tőle ilyen egyenességet, pláne egy átbulizott éjjel
után, amikor még látszólag ő sem józanodon ki teljesen. Én meg
főleg nem. Szórakozottan bambulok magam elé, ő viszont türelmes,
amit egyrészt értékelek, másrészt azonban jobban örülnék, ha
feladná, és témát váltana. Nincs szerencsém, úgyhogy megpróbálom
összekaparni a gondolataim.
– Ha azt mondom, fogalmam sincs? – próbálkozom, mire Levi
meglepve vonja fel a szemöldökét. – Ez a káosz bennem is ott van,
úgyhogy nem tudok mit felelni. Barátkozzunk inkább, jó?
Levi bólint, bár csalódottnak tűnik. Elmosolyodik, miközben
válaszol.
– Jól van. Kicsit kár, de oké, igyekszem ehhez tartani magam.
– Nem akartalak megbántani.
– Mivel? – pislog rám értetlenül. – Az őszinteség nem baj. Jó,
kivéve, ha Márk vagy, és épp bunkó hangulatodban. Rajta kívül
mindenkinél értékelem.
 Ezzel kíváncsivá tesz.
– Ha ennyire nem jöttök ki, miért vagytok barátok?
– Nem erről van szó. Jól kijövünk, csak rosszul viselem, hogy
néha jobban akarja tudni, mi a jó nekem. Szerintem így kompenzál
Dávid miatt, pedig nem ő volt az első, akivel félredugott az a szemét
– magyarázza, aztán észbe kap. – Jó, a sztori röviden: felszedte a
pasimat, akivel akkor majdnem egy éve voltam együtt.
– Hogy derült ki? – faggatom tovább, mire vállat von.
– Ahogy az ilyesmi szokott. Egy barátom látta őket, és megsúgta
nekem. Márk bocsánatot kért, de voltaképp nem rá voltam dühös,
mert neki fogalma sem volt az egészről. Amúgy pont ő is rossz
időszakát élte, akkor szakított épp.
Kezdenek a helyükre kattanni a kirakós darabjai, már csak egy
dolgot nem értek, de azt totálisan nem.
– Hogy a fenébe lettetek ti ezután jóban?
Levi egy darabig a kávéjának szenteli a figyelmét.
– Pár héttel később odajött hozzám, és megkérdezte, hogy
vagyok. Aztán... hát, látod, most hol járunk. A legtöbb hétvégémet
velük töltöm, de például Patrikkal vagy Szilárddal néha hétközben is
összefutok, Krisztivel pedig elég jóban vagyunk.
Érdeklődve hallgatom, de többet nem árul el, csak hatalmasat ásít.
Tényleg nagyon álmosnak tűnik, úgyhogy komolyan örülök neki,
hogy sikerült rávennem, hogy még egy kicsit velem legyen. Hirtelen
önzőnek érzem magam.
– Szerintem menjünk haza – ajánlom.
– Hozzád vagy hozzám? – kérdezi, de mire reagálhatnék,
hozzáteszi: – Csak vicceltem. Ne haragudj, de lassan tényleg
megyek, mielőtt itt alszom el.
– Jól van. Köszönöm, hogy maradtál még.
– Szívesen maradnék akár tovább is – mosolyog rám. Nem
tudom elszakítani tőle a tekintetem, végül ő fordul el. Idegesen
búcsúzok, szinte menekülőre fogom.
Otthon bezuhanok az ágyamba, és szerencsésen kiiktatom a
gondolkodást pár órára. Reggel viszont minden totálba rám zuhan,
fojtogatnak az este emlékei.
Félúton állok afelé, hogy a falba verjem a fejem. Annyira tudtam,
hogy nem szabad elmennem velük bulizni, mert nem fogom
megállni, hogy...
Felülök az ágyban, és egy pillanatra nem értem magam. Miért az
önostorozás? Mert jól éreztem magam? Mert vágytam valakire?
Vagy azért, mert mit gondolnának mások, ha tudnák?
Halkan elnevetem magam. Nem hiszem el, hogy megint itt tartok.
Éveket dobtam a semmibe pár hét alatt, és ha megfeszülök, sem
tudom eldönteni, mit érzek ténylegesen.
Tegnap éjjel szabad voltam, ledöntöttem majdnem az összes
istenverte falat és korlátot magam körül, és épp átkozottul hiányzik,
hogy ugyanez tomboljon belül. Csakhogy most a kétségek
dominálnak, és fulladok...
Kikászálódom az ágyból, megkeresem a nadrágom, mert sejtésem
szerint abban felejtettem a mobilomat. Eredetileg csak az időt
akarom megnézni, de a képernyőm felvillanó értesítést látva erről el
is feledkezem.
Levi ismerősnek jelölt. A többiek már az első találkozáskor
megtették, ő viszont csak ma reggel, és ezt most én nem tudom hová
tenni. Ledobom az ágyra a készüléket, majd kimegyek a szobából. A
zuhany alatt sem szabadulok a gondolataimtól, még fél óra sem telt
el az ébredéstől, máris szétestem. Apró darabjaimra, és csak rajtam
múlik, mit rakok újra össze a mozaikokból...
– Jó reggelt!
Most abszolút nem vágyom Márk társaságára. Csak biccentek,
közben reménykedem, hogy békén hagy, de nincs szerencsém.
– Mi volt, miután eljöttem? – kérdezi, mire majdnem félrenyelem
a kávém. Megvonom inkább a vállam.
– Nem sok. Mi érdekel?
– Jól érezted magad? – érdeklődik, én pedig ma reggel először,
önkéntelenül elmosolyodom.
– Nagyon – vallom be, és ettől valahogy megint olyan könnyű
vagyok.
 – Akkor mi a baj?
Elkomorodva fordulok vissza a mosogató felé, beleteszem a
kiürült bögrét. Nem tudom elmagyarázni, pedig talán megértene.
Talán segítene...
– Semmi. Többet nem megyek – jelentem ki, de mielőtt Márk
bármilyen kérdést feltehetne, a szobámba indulok, majd magamra
zárom az ajtót. Ha fizikailag körbeveszem magam falakkal, azok
majd hátha egyben tartanak...
Ülök a gép előtt, és Levi adatlapját nézegetem. Sokat nem látok
belőle az adatvédelem miatt, és bár egyetlen kattintással
megoldhatnám a problémát, még mindig nem jelöltem vissza. Végül
veszek egy mély levegőt, és rányomok a gombra.
Egyből többet látok. Ráérősen nézegetem a képeit és a
bejegyzéseit. Csupa zene, néhány fotó barátokkal és családdal,
semmi idézet meg bölcsesség, amitől általában kitör a frász. Minél
tovább megyek, annál inkább meglepődöm. Fel sem tűnt, hogy nem
természetesen barna a haja, de az elmúlt években úgy látom, szinte
minden színt kipróbált. Ehhez fiúktól annyira nem szoktam hozzá, de
ha belegondolok, hogy...
Az asztalra könyökölök, és megtámasztom a fejemet a kezemen.
Még mindig bizsereg a szám, ha csak rágondolok arra a csókra, pedig
tényleg annyira rövid volt, mintha meg sem történt volna. Abban a
pillanatban megijedtem, hogy viszonozta, ami valljuk be, elég kínos.
Nem hinném, hogy feltűnt neki, de attól én tudom.
Megfutamodtam. Az elmúlt években ezt annyira tökéletesre
fejlesztettem, hogy már automatikusan működik, öntudatlanul
csinálom.
Egyszerre veszem észre a felvillanó ablakot és hallom meg a chat
ismerős hangját. Dobogó szívvel meredek a névre.
Szia! Eddig aludtál! :P
Az órára pillantok, ami délután ötöt mutat. Fogalmam sincs, mivel
ütöttem el ennyi időt, amikor viszonylag korán felébredtem.
Nem, tizenegykor kidobott az ágy.
Figyelem, ahogy a választ írja. Közben továbbra is a profilján
kattogok, hogy lefoglaljam magam.
Engem a húgom zavart fel hajnali délben. :D
Felröhögök a megfogalmazáson.
Ezek szerint van egy húgod? Nálunk én vagyok a legfiatalabb a
családban.
Nem is értem, miért írom ezt meg neki, de valahogy
kikívánkozott.
Én pont középen. Van egy bátyám, egy nővérem, és két húgom.
Meglepetten vonom fel a szemöldököm, az ujjaim szinte maguktól
mozognak a billentyűzeten. Közben megnyitom az egyik linket, és
meghallgatom a zenét, amit nála találtam.
Szép nagy család.
Tetszik a szám. Nem kifejezetten az ízlésem, de jó a ritmusa,
belelopja magát a fülembe. Tőle kicsit lágyabb ízlést vártam, de
határozottan nem bánom.
Ne is mondd! Ne tudd meg, mennyit szekáltak a suliban miatta.
Mindenki azzal jött, hogy biztos szektások vagyunk. :D :D
Ezen ismét jót szórakozom.
Nem lehetett egyszerű :D
Még mindig könnyebb, mint egy coming out :D
Ezzel kíváncsivá tesz. Egy pillanatig hezitálok csak, hogy faggatni
kezdjem-e, aztán megteszem.
Miért, az nehéz volt?
Lélegzetvisszafojtva várom, mit felel erre. Érdekel, nála hogy
volt, bár csak részben miatta.
Eldönteni igen, pedig már rég tudta mindenki. Szerintem akkor
lepődtek volna meg, ha a lányokat szeretem. :D
Gondolkodom, erre mit reagálhatnék, de semmi értelmes nem jut
eszembe. Levi azonban megelőz, a kérdésével pedig még a vért is
megfagyasztja bennem.
És nálad tervben van valaha, vagy én értettem alaposan félre
valamit?
Bámulom a mondatot, igyekszem legyűrni a feltámadó pánikot.
Nem megy. Márk előtt ment, bár abban az esetben nem volt értelme
tagadni...
Felkelek, kimegyek a konyhába egy kávéért. Egy percen belül
Márk is előkerül, ő is tölt magának. Most feszélyez a jelenléte, bár
erről ő tehet a legkevésbé.
– Valamivel megbántottunk tegnap? – szólal meg végül, mire
megrázom a fejem. – Akkor?
– Nem érdekes – vágom rá, Márk viszont felsóhajt. Kerülöm a
tekintetét, a bögrémmel vagyok elfoglalva.
– Túl sok volt? Vagy túl nagy kísértés?
Erre már felpillantok. Nem emlékszem, mikor gurultam utoljára
ennyire méregbe, de üvölteni tudnék. Márk azonban nem hátrál meg,
kihívóan bámul rám.
– Menj a francba!
Kikerülöm, és a szobámba megyek. Visszaülök a gépem elé,
felteszem a fülhallgatót, feltekerem a hangerőt. Csak az a baj, hogy
hiába a külső zaj, belül továbbra is nagyobb...
Tegyünk úgy, mintha nem kérdeztem volna meg?
Legszívesebben rávágnám, hogy igen. Tettessük, hogy semmi sem
történt. Hazudjuk továbbra is azt, amit évek óta folyamatosan...
Nem tudom.
Akkor én végképp nem.
Játékot kapcsolok. Szeretnék még beszélgetni Levivel, de nem
megy. Nem visz rá a lélek, hogy gondolkodni akarjak ezen, de
kénytelen vagyok. Máson sem pörgők, és hiába tudom, hogy ezt
magamban kell helyre tennem, egyszerűen... félek. Hogy mitől, azt
én sem tudom.
Egyszer megpróbáltam odaállni a szüleim elé. Úgy éreztem,
tartozom ezzel Neki, hogy mesélek róla. Elmondom, hogy boldog
vagyok. Sikerült annyira esetlenül belekezdenem, hogy végül
megfutamodtam. Ott röpködtek a fejem felett apám és anyám
nézeteinek foszlányai, pedig még csak nem is sejtették, hogy rólam is
beszélnek. Betegség... természetellenes... elfajzott.
Dühösen dőlök hátra, de fogalmam sincs, kire haragszom. Igaza
van Márknak, a kísértés akasztott ki igazán. Olyan helyre
csöppentem, olyan baráti társaságba, ahol a vágyaim normálisnak
számítanak. És ez ennyi év elnyomás után átkozottul ijesztő...
Könnyebb utána.
Bekopogok Márkhoz. Kissé ég a fejem, amiért rajta töltöttem ki a
mérgemet, bár nem úgy ismerem, mint aki haragudna érte.
– Bocs az előbbiért.
– Semmi gond. Nem szólok bele, a te dolgod. Ha akarsz
beszélgetni, majd szólsz.
– Köszi.
Ennyiben maradunk. Visszaülök a laptopom elé, és sokáig
gondolkodom, feltegyem-e a következő kérdést.
Hogy jöttél rá, mi a helyzet veled?
Nevetni támad kedvem, annyira körülményes a
megfogalmazásom. Levi azonban egyáltalán nem nevet ki, sőt,
normálisan válaszol.
Tizenegy évesen. Addig is sejtettem, hogy kilógok, de akkor még
nem nagyon járt az eszem a szexen, a barátaimnak sem. Aztán
elkaptam a tévében egy Fiúk a klubból részt, és minden a helyére
került. :D Jó, ez nagyon leegyszerűsítve :D
Megmosolyogtat a történet, pedig valami romantikusra tippeltem
volna vele kapcsolatban.
Ez aranyos.
Aranyos? :D Hát, ma már nem kell ilyesmivel bíbelődnöm. Elég
elárulnom, hogy fodrász vagyok, már nincs is több kérdés :D :D
Felnevetek.
Ez kicsit sztereotip.
De esetemben igaz. Én magam vagyok a két lábon járó sztereotip
meleg :D
Ettől elkomorulok. Emlékszem, amit magáról mondott, és nem
értek egyet vele.
Ez szerintem nem igaz.
:)
Hirtelen elakad a társalgásunk. Fogalmam sincs, hogyan
folytassam, és a másik oldalon is csend van. Aztán amikor végre
megint ír, elbúcsúzik.
Bocs, családi program, majd beszélünk.:)
Ülök, bámulom az üzenetet, és baromira sajnálom, hogy
elköszönt.
Oké.:)
 8.

Meghasonlok. Egész héten ezt játszottam, hol alig vártam a

szombatot, hol már az is felmerült bennem, hogy haza kellene
utaznom, vagy bármi programot szerveznem, nehogy elcsábuljak.
Napok óta teljesen be vagyok zárkózva, nincs kedvem senkihez és
semmihez, és erre vagy mindenki ráérzett a környezetemben, és ezért
nem nyaggat, vagy csak mocsok szerencsém van, amiért magamra
hagynak a nyomorommal.
A legárulkodóbb az egészben, hogy azonnal ugrok a csengőre.
Már akkor kiülök a nappaliba hozzájuk, amikor még csak Patrik jön
át, és szinte visszaszámolok, míg a többiek megérkeznek. Iszom a
hangulatot, az alkohollal együtt. A fenébe is, vágytam erre...
– A lányok? Vagyis tudom, Kriszti vidéken, de Csilla merre van?
– kérdezi Levi, aki utolsóként esik be. Igyekszem elfoglalni magam,
hogy ne felejtsem rajta a pillantásom, mert egész héten az a csók járt
a fejemben. Pedig tényleg alig volt több pár másodpercnél...
– Lázas – feleli Patrik, amit már mind tudunk. Levi felsóhajt.
– Szegény – motyogja, aztán hálásan rámosolyog Patrikra,
amikor valami üveges ízesített alkoholt nyújt felé. Eddig is feltűnt,
hogy ő inkább ilyesmiket iszik, de most már tudom az okát is. Túl
édesszájú a sörhöz.
– Majd bepótolják. A múlt heti buli nagyon jó volt, most tuti nem
lesz annyira kellemes. Statisztikailag lehetetlen – röhögi Szilárd, én
meg nagyon nem értem a hozzáállását.
– Múlt héten jól eltűntetek – jegyzem meg, mire meglepődik.
– Dehogyis, csak annyira beszélgettetek, hogy nem akartunk
zavarni.
Véletlenül sem nézek senkire, a sörösdobozomnak szentelem
minden figyelmem, pedig én is érzékelem, hogy ez egy burkolt
kérdés akart lenni. Levi azonban megment, és mindezt olyan
könnyedén, hogy rácsodálkozom.
– Ne terelj, leléptetek dugni. Értjük.
Mindenki felnevet, Szilárd meg csak vigyorogva vállat von.
– Jó, nyilván ez is közrejátszott. Ettől függetlenül nagyon össze
voltatok nőve.
Tartom a szemkontaktust, majd röviden vállat vonok. Semmi
értelmeset nem tudok felelni erre, de őszintén szólva, nem is akarok.
Amikor végre elfordul, megkeresem a tekintetemmel Levit. Maga elé
bámul, kedvetlenül játszik a poharában lévő itallal. Mintha
megérezné, egyenesen rám pillant, én pedig beleremegek.
A következő laza fél órában meg sem mukkanok, a többieket
hallgatom.
– Menjünk ki cigizni! – ajánlja Szilárd, mire az egész banda
szinte egyszerre kel fel, pedig tudtommal sem Levi, sem Patrik nem
dohányzik.
– Áron, segítenél egy kicsit? Utána majd kijössz velem – szólal
meg Márk, és a konyha felé int. Nem teljesen értem, miért lenne
szüksége rám bármihez is, de azért megvárom, míg a többiek
kimennek, aztán követem a konyhába. Felém nyújt egy poharat, én
meg reflexből nyúlok utána, amikor a kezemre fog.
– Biszex vagy, vagy meleg?
– Mi van?
– Ne szórakozzunk! – méreget nagyon komolyan, megijeszt az
arckifejezése. – Nem érdekelne a szexuális hovatartozásod, még a
múltkori után sem, ha nem egy barátom lelkivilága forogna kockán.
Kérdezhetem másképp is: mit akarsz tőle? Úgyis ez érdekel.
Majdnem elejtem a poharat, annyira ideges leszek.
– Kitől?
– Ezt fogjuk most játszani? Tőlem a kutya se tudja meg. Eddig is
hallgattam.
 Felsóhajtok, és a szekrénynek támaszkodom, miután elengedi a
kezem. Magam elé tartom az alkoholt, majd beleszagolok.
– Szóval ez most igazságszérum?
– Sima vodka, de megmondhatod mellé a tutit is. Kedvellek, de
ha megszívatod, egyik napról a másikra kirakom a szűröd.
– Komolyan fenyegetsz? – döbbenek meg, Márk azonban bólint.
– Szívbaj nélkül, bár nem hiszem, hogy sokat kértem. Csak
legyél őszinte. Felőlem meg is dughatod vagy lerázhatod, csak tudjon
róla, mit várhat tőled. Nem beleszólni akarok, de nekem kell
összevakarni, ha totál beléd zuhan.
– Hát jó – adom meg magam, és lehúzom a vodkát. Végigégeti a
torkomat, jólesően hunyom le a szememet. Nem is az alkoholnak
szól a reakcióm, inkább a kikívánkozó szavaknak. – Azt hiszem, a
pasik jobban érdekelnek, de a nőket sem vetem meg.
– Köszönöm.
– Mit? – pillantok fel. Halványan, de mosolyog, szóval egy kicsit
én is felengedek.
– Hogy őszinte voltál.
– Sok választást nem hagytál – világítok rá, ő viszont csak
megvonja a vállát. Tipikus.
– Dehogynem. Szóval... tőle mit akarsz?
– Nem tudom még. Kedvelem, tetszik, de nem tudok kapcsolatot
felvállalni – ismerem el. Elgondolkodva bólogat, majd felsóhajt, és
egyenesen a szemembe néz, amikor ismét megszólal.
– Akkor jelezd felé, mert már most teljesen rád van kattanva, és
ő nagyon szerelmes típus, akkor is, ha viszonzatlanok az érzései. Ne
csessz ki vele! – kéri. Nem bírom állni a tekintetét.
– Jó, akkor mit csináljak?
– Vagy rázd le vagy dugd meg, és közöld, hogy ennyi volt. Még
most, mielőtt képzeletben az összeköltözést tervezné.
Felnyögök. Nem hittem, hogy ennyire komoly a helyzet. Persze
észrevettem a jeleket, de valahogy elsikkadtam a tény felett, hogy
valóban bejövök neki. Hát ez szuper. Bár észben tartom a
lehetőséget, hogy csak Márk ilyen végletes, és bőven eltúlozza a
dolgokat. Mindenesetre jobbnak látom kicsit a magányt választani,
úgyhogy amikor a többiek visszajönnek a dohányzásból, inkább
elköszönök és a szobámba megyek. Még alig ülök le, épphogy csak
betölt a gépem, amikor kopogás zavar meg. Nem csalódom, Levi az.
– Bejöhetek?
– Persze, gyere csak!
Beljebb lép, becsukja maga után az ajtót, én pedig hirtelen
csapdában érzem magam, de csak egy pillanatra, mert amikor
közelebb sétál, és megáll mellettem, tovább nem is érdekelnek a
félelmeim.
– Játszol? Zavarlak?
– Dehogyis – nyugtatom meg, és adok egy pici hangot a zenére,
majd a kanapé felé intek.
– Jössz velünk bulizni? – kérdezi, mire megrázom a fejem. –
Miért nem?
– Nincs kedvem – füllentem.
– Kár.
Tényleg csalódott. Ez egyszerre villanyoz fel, és rántja görcsbe a
gyomrom. Pont, mint a jelenléte. Beszélgetünk, de alig bírok a
szavaira koncentrálni, leköt a tudat, hogy annyira közel van,
bármikor hozzáérhetnék... Minél jobban telik az idő, annál
biztosabban érzem, hogy nem fogom kibírni...
Hallom, hogy a többiek szedelőzködnek, egyre nagyobb a
hangzavar a bejáratnál. Levi tekintete idegesen rebben az ajtó felé.
– Biztosan nem jössz? – kérdezi még egyszer, mire megrázom a
fejem. Ismét kiül az arcára a csalódottság.
– Menj nyugodtan – mondom, de nem mozdul, kutakodón néz a
szemembe, miközben közelebb hajol.
– És ha nem akarok?
Azonnal leesik, mire irányul a kérdés. Csak egyetlen pillanatig
hezitálok, mielőtt felemelem a kezem, és végigsimítok az állának
vonalán, közben szinte éget a tekintete. Megszünteti a távolságot az
ajkunk között, én pedig a tarkójára csúsztatom a tenyerem.
Meglepően férfiasan, erőteljesen csókol, percekig engedem a
rohamot, csak azután vagyok rá képes, hogy kicsit visszaverjem a
vágyát. Lágyan masszírozom a bőrét, belenyög a csókba, a nyakamra
hajol inkább.
– Levi, egy cigarettányi időd van, aztán lelépünk! – hallom meg
Márk hangját, aztán odakint csend lesz, de Levi még csak ki sem
zökken, egyre csak szívja és harapja a nyakamat, a keze közben a
nadrág gombjára téved, gyorsan szabaddá teszi magának az utat.
– Túlságosan kívánlak ahhoz, hogy tartsam magam a
barátkozáshoz.
Elhúzódik, egy másodpercre a szemembe néz, aztán kicsit hátrébb
ül, és az ágyékomra hajol. Végem van, lehunyt szemmel ejtem hátra
a fejem a kanapé támlájára, az ujjaim közben a lágy tincsekkel
játszanak.
Akarom őt. Fogalmam sincs, meddig tervez elmenni, de most
szinte bármiben benne lennék, annyira jó, amit művel velem.
Érződik, hogy gyakorlott, nem mintha zavarna, remegő masszát
varázsol belőlem rövid idő alatt, úgy kell eltolnom magamtól, hogy
ne érjen véget túl hamar a játék.
– Mit akarsz?
Nem találok rá a hangomra, helyette újra megcsókolom, az
ölembe húzom, a tenyerem a fenekére simul, megveszek.
Lerángatom róla a pólót, a nyakát, majd a mellkasát fedezem fel a
számmal, közben átölelem a derekát, a másik kezemmel a nadrágon
keresztül kezdem simogatni. Hátrébb tolom, és érti a szándékom,
lekászálódik az ölemből, izzó tekintettel figyeli, ahogy kibontom a
gombot, lehúzom a cipzárt, és a térdéig rángatom a nadrágját, mielőtt
a farkára tapadnék.
Megrészegít a zihálása, a véremben keringő alkohol ehhez képest
semmi. Egy pillanatra engedem csak el, benyálazom az ujjam, és
visszacsúsztatom a feneke két partja közé, majd némi masszírozás
után belé is csúsztatom.
Fogalmam sincs, mennyi ideig hagyja, hogy kényeztessem, de
valószínűleg túl is izzítom, mert szinte ellöki magától a fejemet, és a
kezemre fog, lihegve próbál lenyugodni egy kicsit. Arrébb lép, mikor
fel akarok kelni, és az ágy felé kormányzom, szinte lelököm rá, mire
felnevet.
Idegesen keresgélek, semmi sincs kéznél, de nem teszi szóvá,
vadul húz magára. Elszakadok tőle, és tompán felnyögök, amikor
végre körülvesz a szűkösség. Várok, ő mozdul előbb, onnantól
viszont nincs megállás, teljesen úrrá lesz rajtam a vágy...
Percekig még utána sem engedem el. Szenvedélyesen
csókolózunk, és nekem átsuhan az agyamon, hogy másodszor fordul
elő, hogy ennyire beindít valaki, minden értelemben.
Mellé fekszem, a vállára adok puszikat, mosolyogva fordul felém.
– Megmozdulni sincs kedvem – szólal meg, mégis hatalmasat
nyújtózik, és kicsúszik az ágy szélére. – Használhatom a fürdőt?
– Persze. Adok törölközőt – ajánlom, de leint.
– Köszi, tudom, hol találom.
Furcsa gondolatot ébreszt bennem ez az egyetlen mondat.
Gyorsan elhessegetem magamtól, inkább visszadőlök az ágyra, és
elégedetten vigyorgok a plafonra. Levi pár perc múlva előkerül, de
nem bújik vissza hozzám.
– Biztos nem jössz? – kérdezi újra, miközben a ruháiért nyúl.
– Nem. – Idegesnek tűnik, ebből pedig nyilvánvalóvá válik, hogy
ez csupán ennyiről szólt. Legszívesebben körberöhögném magam,
amiért többet feltételeztem. Mosolyt erőltetek az arcomra, mielőtt
megszólalnék. – Nem fogok megsértődni, ha a többiek után mész. –
Felsóhajt, nem tűnik így sem elégedettnek. Megragadom a kezét, de
nem húzom közelebb, csak elérem, hogy ismét találkozzon a
tekintetünk. – Akkor sem tiltakozom, ha maradsz.
Pár pillanatig vágni lehet a csendet a szobában, aztán magára
húzza a pólóját.
– Inkább megyek.
Kikísérem. Minden lépéssel gyűlik bennem a késztetés, hogy el se
engedjem, és amikor visszafordul hozzám, újra megcsókolom.
Tűzforró, csak így tudom jellemezni. Majd felgyulladok a
közelségétől, marasztalni akarom, mielőtt azonban kimondhatnám,
eltol magától. Lehunyt szemmel zihál, aztán lustán rám pillant.
 – Most tényleg megyek.
Elmegy a bátorságom, nem merem tartóztatni. Ha ennyi, hát
ennyi. Majd alkalomadtán megmondom Márknak, hogy tévedett...
Bőven délután kettő után vagyunk, Márk pedig még mindig nem
került elő. Nem különösebben aggódom érte, bár ilyenkor már
bármilyen durva buli után ébren szokott lenni. Nekem az az előnyöm
épp megvan, hogy mivel nem mentem velük, nem is ütöttem ki
magam. Alkohollal legalábbis...
Nem értem Levit, és ez felettébb bosszant. Tényleg azt hittem,
többet akar, hiszen ő maga mondta, hogy nem egyéjszakás típus.
Ennek ellenére ahogy itt hagyott, az árulkodott a valódi szándékairól.
Pedig, hogy őszinte legyek, már ott tartottam, hogy miért is ne...
Percek óta fogalmam sincs, mi történik a filmben, amit
bekapcsoltam. Izgalmasnak tűnt leírás alapján, de túlságosan
pörögnek a gondolataim, így nem lehet koncentrálni. Aztán
megszólal a csengő, és én végképp feladom. A második csengetésre
már kimegyek ajtót nyitni, és nem kicsit megdöbbenek, amikor Levit
találom az ajtóban.
– Szia! Van pár perced? Beszélni szeretnék veled, és nem
akartam chaten...
– Persze.
Elállók az útból, hogy bejöhessen. Várok, hogy belekezdjen, de
csak némán álldogál, míg meg nem unom.
– Milyen volt a buli?
– Jó – feleli zavartan. – Bocs, hogy leléptem. Kicsit berúgtam.
– Akkor is mondtam, hogy nem gond – biztosítom, de az
arckifejezését nem tudom megfejteni. Képtelen vagyok olvasni
benne, pedig most igazán szeretnék belelátni a fejébe.
– Oké. Értem, azt hiszem – mosolyodik el. – Figyelj... nem
szokásom mindenkire rámászni...
– Nem is gondoltam – szólalok meg, amikor ismét elakad.
– Akkor jó…
Mire akarsz kilyukadni? – kérdezem most már enyhe
türelmetlenséggel, mert tényleg abszolút fogalmam sincs, merre
halad ez a beszélgetés.
– Nem tudom. Csak... nem szeretném, ha esetleg... furcsa lenne
egy légtérben – nyögi ki, még jobban összezavarva ezzel.
– Nem tudlak követni.
– Elég sokat járok ide... – pedzegeti, nekem pedig kezd leesni a
nyilvánvaló. Kicsit morcosabban válaszolok, mint szeretnék.
– Elég idős vagyok hozzá, hogy tudjak kezelni egy egyéjszakás
kalandot.
– Értem. Jól van – motyogja, majd megpördül, és a kilincsért
nyúl.
– Levi...
– Benézek Márkhoz – mondja, én pedig nem tartóztatom, mert
nem látom értelmét. Elég szánalmas lenne tőlem, ha ezek után
marasztalni akarnám. Rosszkedvűen kapcsolok egy másik filmet,
hátha ki tudom verni kicsit a fejemből ezt az egészet, de nem
állítanám, hogy sikerrel járok.
Egy órával később Levi már sehol, csak Márk főzőcskézik a
konyhában. Mélyet szippantok a levegőből, mert isteni az illat, mint
mindig.
– Mi készül?
– Csak tejszínes csirke tésztával – feleli, és hátrapillant rám. –
Éhes vagy?
– Aha.
– Még legalább húsz perc.
– Kibírom – mondom, de azért elveszek egy almát. Újra a
szobám felé veszem az irányt, amikor Márk hangja megállít.
– Amúgy mit akart Levi?
Sóhajtva fordulok vissza. Márk kitartóan vizslat, szinte szuggerál
a tekintetével, de nem érdekel.
– Ez egy jó kérdés.
– Hm?
– Nos, körülbelül én is így vagyok a dologgal...
– Össze-vissza beszélt.
– Oké – hagyja rám. Visszafordul a tűzhely felé, közben viszont
újra megszólal. – Szóóóóval tegnap...
– Nem mondta el? – szakítom félbe, mire megrázza a fejét.
– Nem.
– Akkor nekem is lakat a számon – jelentem ki, Márk pedig
frusztráltan felsóhajt.
– Nagyszerű.
Nem bocsátkozom vitába vele, inkább ott hagyom. Most amúgy
sincs kedvem semmihez és senkihez. Bekockulok a gépem elé és
igyekszem véletlen sem gondolkodni.
 9.

Márk ajtajának csapódására figyelek fel, aztán meghallom, hogy

nyílik az erkélyé. Gyanakodva indulok arrafelé. Márk felnéz rám,
amikor mellé lépek, aztán nem túl vidáman elmosolyodik.
– Történt valami? – teszem fel a lehető legidiótább kérdést, de
először csak frusztrált sóhajt kapok válaszul. Márk felém nyújtja a
dobozt, én pedig szintén rágyújtok, mielőtt leülnék mellé.
– Úgy volt, hogy hazajön két hét múlva. Nos, lemondta.
Egyből tudom, kire gondol. Fogalmam sincs, hogy hívják a
pasiját, most pedig nem érzem alkalmasnak a helyzetet, hogy
megkérdezzem a nevét.
– Telefonon?
– Nem, videochatelni szoktunk. Szóval annyira személyesen
tette, amennyire csak lehet. Ettől még nem kevésbé bosszantó.
– Elhiszem.
Csendben ücsörög, a lába jár csak folyamatosan egy ismeretlen
ritmusra, és rögtön még egy cigarettát szed elő, amint az elsőt
eloltotta.
– Tudnám, miért nem bír akkor szakítani.
Ránézek, de ő kifelé bámul, aztán röviden felnevet.
– Úgy gondolod, azt akar?
Megvonja a vállát, és csendben pöfékel. Már azon vagyok, hogy
inkább magára hagyom, amikor végre ismét megszólal.
– Nem fog hazajönni – jelenti ki úgy, mint aki teljesen biztos a
dolgában. – Én pedig nem megyek ki utána. Engem nem vonz a
külföldi élet, ez az ő mániája.
 Nem mond többet. Ingerülten nyomja el a csikket, de nem
mozdul, üldögél totál magába roskadva, nekem viszont fogalmam
sincs, hogyan segíthetnék. Remélem, hogy a jelenlétem is elég, bár
annyira azért nem vagyunk jóban.
– Unom, hogy várok rá. Elegem van a könnyű kalandokból, a
semmitmondó szexből – sóhajtja lemondóan. Meglepődöm, és ez az
arcomra is kiülhet, mert elmosolyodik. – Azt hiszed, egyébként
ennyire nemtörődöm, bárkivel dugok figura vagyok? – Újabb szálat
szed elő, ráérősen tartja a tűz alá a végét. – Nem is értem, hogy
mehettem bele egy nyitott kapcsolatba. Túlságosan szerettem azt a
szemetet. Neki nem okozott gondot egy hónap után új farokra bukni,
onnantól meg... valahol engem sem érdekelt. Talán azt vártam, egy
idő után számítani fog neki. Hát, tévedtem. Ismered azt, hogy egy
kapcsolatban az egyik fél jobban szereti a másikat? Nálunk, azt
hiszem, egy kicsit eltorzult az arány.
– Rossz őt így látni. Megszoktam, hogy mindig laza és
öntudatos, ömlik belőle a jókedv. Most egyszerűen nem tudok mit
kezdeni ezzel az állapotával. Elveszett és kétségbeesett. Öntudatlan
emelem fel a kezem, végigsimítok a hátán. Lehunyja a szemét.
– Kedves tőled, de inkább ne. Még a végén megpróbállak
elcsábítani, pedig már így is sok van a rovásomon.
– Tessék? – döbbenek meg. Márk mélyet szív a cigijéből, és
lassan felém fordul.
– Levi rád van kattanva. Ha megint belelépek, az életben nem
bocsát meg.
Zavartan sütöm le a szemem, majd megrázom a fejem. Márk
nevetni kezd.
– Azt ne mondd, hogy nem vetted észre! Meg azt se, hogy nem
történt semmi – teszi hozzá, amikor közbe akarok vágni. – Nem
veszem be, hogy csak beszélgettetek.
– Nem vagyunk együtt – motyogom, mire újra rám néz, olyan
jelentőségteljesen, hogy minden más mondanivaló bennem ragad.
– És ez kin múlik?
– Nem én léptem le kefélés után, hogy aztán másnap
magyarázkodjak amiatt, hogy esetleg fura lesz egy légtérben –
morgom, Márk viszont megcsóválja a fejét. A cigaretta eloltására
fókuszál, de azért közben válaszol.
– Nem csodálom, ha nem mer komolyan próbálkozni. Te még
előttünk is játszod a kibaszott heterót, ő meg már belefutott ebbe
egyszer, és nagyon megégette magát. Ha akarsz tőle valamit, adj jelet
vagy nem tudom. Például legalább előttünk ne tettess! Senki sem
fogja telekürtölni vele az internetet, hogy mi újság.
Felkel, de megragadom a karját, amikor be akar menni.
– A múltkor még arra céloztál, hogy hagyjam békén.
– Nem, azt mondtam, amit: ne szívasd meg. Ennél egyértelműbb
nem is lehettem volna – feleli enyhén morcosan, mire elengedem.
– Lehet, hogy nem csak mások életével kapcsolatban kellene
ennyire tisztán látnod.
Ez bármennyire őszinte volt, övön alul érte. Megrándul, az
arcvonásai megkeményednek, és megijedek, hogy most fog elküldeni
a fenébe.
– Rólad sem lehet épp példát venni – mondja végül, aztán
magamra hagy.
Az első gondolatom, hogy sakk-matt. Röhögni kezdek, mert ez
annyira tökéletesen elbaszott helyzet volt, amilyet kitalálni sem lehet.
És igaza van, nem tagadhatom. Csak épp annyira megszoktam, hogy
valaki más legyek, hogy fogalmam sincs, hol kezdődöm én...
– Elég pocsék hangulatban vagy mostanság – jegyzi meg Anita.
Megvonom a vállam, és eszek tovább, de csak nem kattan le a
témáról. – Na, mi történt? Család? Vagy nem jössz ki az új
lakótárssal sem?
Felpillantok rá, sugallom felé, hogy ugyan hagyjon már békén, de
totális nyugalommal bámul vissza. Morcosan válaszolok, hátha
tényleg sikerül végre lerázni.
– Semmi bajom.
– A fű meg kék.
– Te meg túl tolakodó! – vágom rá, mire meglepetten ível fel a
szemöldöke.
 – Tüskés bunkó vagy folyamatosan. Mi a fene lehet az oka, hogy
ennyire nem engedsz segíteni?
Eltolom magam elől a dobozt, rácsukom a tetejét, és felkelek.
Bedobom a villámat a mosogatóba.
– Az én dolgom.
Nem is szól hozzám már aznap, én azonban túlságosan
szégyellem magam ahhoz, hogy a szeme elé kerüljek. Pedig
bocsánatot kellene kérnem, ezt én is tudom. Éppen ezért írok rá
munkaidő vége előtt egy kicsivel.
Sietsz haza? Meghívnálak egy sütire.
Nem kell sokáig várnom a válaszra.
Örülök, hogy udvarolni még tudsz. Süti bármikor, már most
megvettél! :P
Kicsit megnyugodva várom meg a bejáratnál. Az épülettől nem
messze van egy kis cukrászda, ő mesélt róla még régebben, úgyhogy
tudom, mennyire odáig van a tortáikért. Én csak egy kávét kérek, de
miközben figyelem, hogy Anita milyen fülig érő szájjal eszi a rétest,
arra gondolok, hogy Levi biztos imádná.
– Hú, de kétségbeesett arcot vágsz – röhög fel Anita. – Mi a
fenén jár az eszed? Megöltél valakit?
– Még lehet, hogy magamat – bukik ki belőlem, Anita kezében
viszont megáll a villa.
– Tessék?!
– Nem szó szerint – biztosítom gyorsan, és közelebb hajolok. –
Kicsit... szétestem.
– Olyannal rukkolj elő, amit nem tudok!
Hát jó. Veszek egy mély lélegzetet.
– Tetszik valaki, aki Márkhoz jár.
Anita sűrűn pislog rám, aztán hatalmasra tágulnak a szemei,
amikor rájön, mire célzok.
– Na, neeeee...
– De – felelem kiszáradt szájjal. Anita ül velem szemben teljes
sokkban, még a sütijéről is elfeledkezik.
– Szórakozol, ugye? – kérdezi a biztonság kedvéért, én viszont
lassan megrázom a fejem. – Annyira tudtam.
– Mi?
– Hát, egy pasinak még át is engedlek – villant rám egy félig
őszinte mosolyt. – Szóóóóval, mégis meg lehet valakit téríteni? –
teszi hozzá hülyéskedve, és bár roppant hálás vagyok neki, amiért
oldani próbálja a feszültséget, komoly maradok.
– Emlékszel, meséltem, hogy az egyetem alatt volt egy kétéves
kapcsolatom. – Bólint, én meg kínomban elvigyorodom. – Tamásnak
hívták.
– Azt a... – Anita elharapja a mondatot, hitetlenkedve hápog,
aztán nevetni kezd. – Baszd meg, ez a Kandi kamera?!
Kezdek ideges lenni a reakciójától. Nem kellett volna
elmondanom. Végtelenül hülye ötlet volt bevallani...
– És ki a szerencsés?
A hangja kiránt az önostorozásból. Bár tartok tőle, hogy esetleg
szórakozik rajtam, már rendezte az arcvonásait, csak színtiszta
kíváncsiságot fedezek fel rajta.
– Nem... zavar? – nyögöm ki, mire felvonja a szemöldökét.
– Hahó, huszonegyedik század hívja Áront! Nem mondom, hogy
manapság nem hátrány melegnek lenni, de semmiképp sem
emberiségellenes bűntett.
Nyugodtan szürcsölgeti a kóláját, míg ezúttal én meredek rá
sokkosán. Aztán második körben valami fura könnyedséget érzek,
mintha kibukkannék a víz alól, és újra kapnék levegőt.
– Köszi.
– Mit? – kérdez vissza, aztán lágyan elmosolyodik. – Te emiatt
görcsölsz hetek óta, igaz?
Bólintok.
– Igen.
– Ha több eszem van, magamtól rájövök. Csak ott volt múltkor
Dóri, és igazából annyira semmi jelét nem adtad, hogy nem is tudom,
honnan jött a sejtés.
– Ráéreztél. Pedig tényleg azt akartam hinni, alkalmi dolog
volt...
 Anita ismét közelebb hajol hozzám.
– Azt azért áruld el, légyszi, hogy a bánatba hihetted, hogy akkor
is sikerül bemagyarázni magadnak, ha összeköltözöl egy meleg
sráccal?
– Nem tudom. Valahol úgy voltam vele, hogy ez egy teszt. Hogy
úgyis kibírom...
– Te zakkant vagy. Mintha édességről szoktatnál le egy gyereket
a cukorkaboltban.
Felnevetek, Anita viszont elkomolyodik.
– Most jobb?
– Igen.
– Akkor meg kit érdekel minden más?
Tökéletesen igaza van, én mégsem bírom ennyire egyszerűen
hozzáállni.
Mogorván meredek a felettem tornyosuló felhőkre, és sűrűn
imádkozom, hogy ne szakadjon le az ég, mielőtt hazaérek. Nem túl
sok esélyem van rá, de azért a remény hal meg utoljára. Jó lenne
megúszni, és nem szó szerint...
A mobil rezegni kezd a zsebemben, mielőtt lemennék az
aluljáróba. Sóhajtva bámulom a kijelzőt, most inkább sietnék, mégis
fogadom a hívást.
– Szia!
– Szia! – köszön vidáman édesanyám. Megrezzenek a dörgésre,
és közben elkönyvelem magamban, hogy esélyem sincs. Metróra
addig nem tudok szállni, míg telefonálok, az az idő pedig pont elég
az esőnek. – Hogy vagy?
– Ami azt illeti, épp rohanok, hogy lehagyjam a vihart – árulom
el.
– Akkor nem is tartalak fel nagyon. Csak annyit akartam, hogy
jövő héten hazajönnek a testvéreid, úgyhogy rád is számítunk. Olyan
régen láttalak...
Lehunyom a szemem, és mélyen beszívom a levegőt. Először arra
gondolok, milyen szemét dolog az érzelmi zsarolás, majd rögtön
elszégyellem magam. Hiszen csak hiányzom neki.
 – Jól van – egyezek bele, és szinte hallom a megkönnyebbülést a
vonal végén.
– Akkor várunk! Azért a héten hívj még! – neveti, aztán
elköszön, én meg állok a feltámadó szélben, és hirtelen mindentől
elmegy a kedvem.
Pedig szeretem őket. Éppen csak tudom, hogy ők nem arra
vágynak, ami én lenni akarok. Mert tisztában vagyok vele, hogy csak
húzom-halasztom, de nem leszek képes tovább tettetni, még magam
előtt sem. Nem is akarok igazán, mert már semmi értelmét nem
látom. Előtte sem volt, de akkor még be tudtam beszélni magamnak,
hogy így lesz a legjobb...
Felrémlenek bennem Anita szavai. Lehet, hogy a huszonegyedik
században élek, mégis előre látom, hogy törés lesz a vége a
családommal. És félek.
Sikerül bőrig áznom pár perc alatt. Sejtettem, hogy ez lesz,
mostanában rám jár a rúd. Egy kiadós zuhany után bevágom a
cuccaim a mosásba, úgyis ideje már, aztán csak álldogálok a fürdő
közepén, és bambulok a tükörképemre.
Sosem tartottam magam jóképűnek. Annyira átlagos vagyok,
amennyire lehetséges, minden értelemben. Barna haj, barna szem,
száznyolcvanöt centiméter magasság. Mintha a magyar átlag jönne
velem szembe. Az arcom sem különösebben markáns, talán csak a
szám szeretem, ha ki kell emelnem valamit.
– Valami gond van?
– Hm? – fordulok Márk felé.
– Sóbálvánnyá változtál?
Elmosolyodom, és visszapillantok a tükörre, majd újra Márkra.
– Milyennek látsz?
– He? – kérdezi nagyon értelmesen.
– Komolyan.
– Most nem tudom, mire gondolsz – feleli, nekem pedig elfogy a
türelmem.
– A picsába már, arra vagyok kíváncsi, mennyire vagyok jó pasi!
– morgom, erre Márk kiröhög.
 – Jó, oké, így tiszta – vigyorogja. – Hát, emlékeztetnélek, én
simán rád izgultam. Abszolút az ízlésem vagy.
– Az átlagosra buksz? – vonom fel a szemöldököm, mire
csúnyán néz rám. Arra számítok, hogy elküld a fenébe, de végül
normális választ ad.
– Nem szeretem sem a túl lányos, sem a túl erősen férfias
pasikat. Semmi baj nincs azzal, ha valaki átlagosan néz ki.
Szerintem még előny is – magyarázza, én pedig bólogatok. –
Tudod, hányszor kapom meg, hogy milyen gyönyörű kék szemem
van? Duma. Ritkább a szemszínem, na és? Miért kell kiemelni, mit
számít? Semmit.
– Ha azzal jössz, hogy nem minden a külső, nem fogom elhinni.
– Ilyen marhaságot azért nem mondanék – rázza meg a fejét. –
Tudod, engem mégis mivel lehet megfogni? – Várakozva nézek rá,
de csak elvigyorodik. Kapcsolok.
– Könyörgöm neked, be ne fejezd...
Jóízűen fel kacag, de mielőtt magamra hagyna, még visszaszól.
– A csókkal. Lehet, hogy hülye vagyok, de nekem többet számít
egy jó csók, mint egy jó dugás.
Elgondolkodva bámulok utána. Néha nagyon úgy érzem, sok
dologban félreismertem Márkot. Tetszik, hogy egyre többet látok
abból is, ami igazán belül van.
Várom a szombatot. Márk vidáman figyeli a lelkesedésemet,
mielőtt egyáltalán bárki betoppanna, így szerintem azt is észreveszi,
hogyan fogy el. Levi ugyanis sehol sincs.
– Levi? – kérdezi Márk Krisztitől, aki utoljára megérkezik. –
Nekem megint nem veszi fel.
– Nem jön – feleli Kriszti, nekem pedig egyből oda a maradék
jókedvem. Hát, erről ennyit.
– Most épp mi baja?
– Azt mondta, hazamegy aludni – válaszolja Kriszti, miközben
leül közénk.
– Találkoztál vele? – faggatja Márk, Kriszti pedig bólint.
– Aha, megittunk egy kávét, aztán hiába győzködtem, hogy
jöjjön, lerázott – meséli, Márk pedig elhúzza a száját. Lopva rám
pillant, majd hoz Krisztinek egy sört, és visszaül a kanapéra.
– Kifogás? – kérdezi még, Kriszti pedig vállat von.
Hamar elterelődik a téma, ilyenkor mindig megbeszélik, kivel mi
történt a héten, engem azonban teljesen váratlanul ér, hogy én is
sorra kerülök. Megpróbálom összeszedni a gondolataim, hogy
értelmes választ adjak.
– Velem minden oké. Dolgoztam, semmi érdemleges.
– Semmi?
Úgy érzem, Márk direkt provokál, de a sörömmel foglalkozom.
Nem értem, mit vár tőlem, mit mondjak? Rukkoljak elő vele, hogy
mégiscsak a pasikra bukók? Amúgy is lefogadnám, hogy ez régóta
téma köztük.
– Hát jó.
Előszedem a mobilom, és némi hezitálás után írni kezdek.
Biztos nem jössz?
Kimegyek egy újabb sörért, a hűtőnél viszont Krisztibe botlok. Ő
annyira csendben szokott lenni, konkrétan fel sem tűnt, hogy nem
volt odabent. Megvárom, amíg összekeveri magának a vodkát valami
gyümölcslével, aminek nem látom a feliratát, de piros. Valahogy az
én agyamban a narancslé rögzült hozzá, de ő tudja.
– Levi biztos nem jön? – bukik ki belőlem, mire meglepve pillant
rám, aztán elmosolyodik.
– Nem akar.
– Most akkor nem fáradt? – kérdezem gyanakodva, mire Kriszti
felsóhajt.
– Az is.
– De? – faggatom tovább. Komótosan elpakol maga után,
visszatesz mindent a hűtőbe, mielőtt végre válaszol.
– Nála ez védekező mechanizmus.
– Tessék?
Nem erre számítottam. Kriszti belekortyol az italába, látom rajta,
Hogy hezitál, ettől viszont nagyon rossz érzésem támad.
– Ne haragudj, de ezt beszéld meg vele, jó? Így is túl sokat járt a
szám.
– Meglepően – vágom rá az első, őszinte reakciómat. Felnevet,
és látom, hogy nem haragszik érte.
– Mi elég szoros kapcsolatban vagyunk – folytatja komolyabban.
– Szóval mindent elmond nekem. Téged is.
Igazság szerint nem vagyok dühös Levire. Furcsa, mert annyira az
sem zavar, hogy Kriszti tudja.
– A többiek is tudják?
– Fogalmam sincs. Nem hiszem – Ezúttal biztató a mosolya. –
Hagyj neki időt, ha akarsz tőle valamit. Ha nem, akkor meg úgyis
mindegy, majd összeszedi magát.
Bólogatok, aztán elfordítom a tekintetem.
– Nem bízik bennem, ugye? – kérdezem kiszáradt torokkal.
– Te bíznál?
Sóhajtva rázom meg a fejem, és visszamegyek a többiekhez.
Amikor indulnak, nem tartok velük, hanem a szobámba zárkózom, és
inkább játszom, bár ahhoz sincs sok kedvem.
Később látom csak, hogy kaptam választ az üzenetemre, és
haragszom. Mérges vagyok Levire, mert hazudik, közben pedig
magamra is, amiért túl bizonytalan vagyok.
Ne haragudj, fáradt vagyok. Majd találkozunk.:)
 10.

– Naaa, milyen volt a hétvégéd? – ül le velem szemben Anita

füligyigyorral. Megvonom a vállam, mire csalódott arcot vág.
– Szar.
– Mi történt? – érdeklődik kedvesen, de most még ez sem tud
feldobni. A hangulatom menthetetlenül rossz tegnap óta, sőt, ha
belegondolok, már szombaton kezdődött.
– Semmi. Nem találkoztunk. El sem jött, miattam – osztom meg
vele, mire döbbenten pislog rám. Remek, ha most még el is kell
magyaráznom, amit én sem értek teljesen, minimum eret vágok.
– Hogy mi van?
– Nem tudom – vágom rá türelmetlenül, és Anita leveszi, hogy
nincs sok értelme faggatni. Ezért szeretem.
– Jó, bár veszett kíváncsi vagyok, inkább békén hagylak. Azért
ha beszélgetni akarsz, szólj.
Megpaskolja a kezem, és a választ meg sem várva visszamegy
dolgozni. Hát, nagy szerencsém van vele, hogy nem túl sértődékeny.
Igazából a legnehezebb rész az, hogy tényleg látni akartam Levit.
Nem állítom, hogy emögött semmi szexuális nincs, de a
személyisége is nagyon megfogott. Alig ismerem, mégis nagyobb
hatással volt rám, mint jó ideje bárki. Ráadásul úgy érzem, ha jobban
megismerném, még Tamást is elfeledtetné velem. Fogalmam sincs,
honnan jött ez a gondolat, de amúgy is kezdem feladni a
racionalitást. Rá akarok feküdni az életre, és sodródni vele...
Amikor épp nem vagyok gyáva, mert azóta sem írtam vissza neki.
Utálom, hogy Kriszti nem adott több támpontot, Márk sem segít, én
meg attól félek, hogy elrontom. Végre betoppant valaki az életembe,
aki tényleg vonz, én pedig túl bizonytalan vagyok ahhoz, hogy
meghódítsam. Szánalmas.
Hazaviszem a nyomott hangulatom. Amikor a nappaliban
összefutok Márkkal, mintha tükörbe néznék, messziről lerí róla, hogy
az ő kedve szintén pocsék. Bár most a saját bajom eléggé lefoglal,
azért mégis megtorpanok.
– Valami gond van?
– Így is fogalmazhatunk – feleli egy nem túl lelkes mosoly
kíséretében. – Patrik nemsokára ideér, majd ő összevakar.
– Miért, mi történt? – kérdezem, mert aggódom érte. Felsóhajt,
megvonja a vállát kétszer egymás után, mintha semmi érdemlegesről
nem lenne szó, aztán mégis kibukik belőle.
– Nos, mától szingli vagyok.
Olyan hangon mondja ezt, hogy legszívesebben megölelném,
mégsem mozdulok. A falnak támaszkodik, összefonja a karját a
mellkasa előtt, a tekintetében elveszettség tombol.
– Szakított?
– Nem ő, én. Tudod, mit reagált? Hogy ő már legalább fél éve
így érzi, csak nem akart megbántani. Ekkora seggfejet a föld még
nem hordott a hátán!
Csodálom, hogy nem mérgesebb ennél, mert én az lennék a
helyében, pedig békés típusnak tartom magam. Túlságosan is.
– És most?
Tanácstalanul bámul rám, majd ismét vállat von, olyan fajta
flegmasággal, amit csak a kétségbeesés tud előidézni.
– Ma leiszom magam Patrikkal, holnaptól meg végigmegyek fél
Budapesten – feleli teljesen komolyan, és csak onnan esik le, hogy
viccel, hogy elröhögi magát. – Nyugi, téged kihagylak. Viccet
félretéve, eddig is úgy éltem, mint egy szingli. Valahogy csak menni
fog – mosolyodik el, és amikor megszólal a csengő, egyből indul
ajtót nyitni. Még üdvözlöm Patrikot, aztán a szobámba megyek,
hagyom őket beszélgetni. Azt hiszem, ide én most felesleges vagyok.
Felhívom édesanyámat. Már tegnap akartam, de nem bírtam
rávenni magam, máson pörögtem.
– Szia! Hogy vagy, kisfiam?
Mindig elképeszt a lelkesedése, szinte látom a mosolyát magam
előtt.
– Szia! Jól, köszönöm. Otthon minden rendben?
– Minden tökéletes. Készülök a hétvégére – cseveg vidáman. –
Egy éve nem voltatok egyszerre itthon, alig várom, hogy együtt
legyen a család!
Megértem az örömét. Karácsonykor szívességből dolgoztam,
szóval én voltam a gyenge láncszem, a többiek otthon töltötték az
ünnepeket. Senki sem haragudott rám, így csak most gondolok bele,
neki milyen rossz lehetett.
– Azért ne hajtsd túl magad, elég két süti! – viccelődöm, mire fel
kacag.
– Mindegyikőtök megkapja a kedvencét – ígéri elszántan, én
pedig meg sem kísérlem eltántorítani. Igazság szerint viszont haza
sem mennék, mert így ezen a hétvégén sincs esélyem találkozni
Levivel. Persze az is lehet, hogy most sem jön majd el...
– Itt vagy még?
Elmerültem a gondolataimban, édesanyám valószínűleg kérdezett
valamit, amire nem reagáltam.
– Persze, bocsánat, beszaggatott a vonal – hazudom, nem is
értem, miért. Reflexből jött a mentegetőzés. – Megismételnéd?
– Mikor jössz?
– Péntek késő este.
– A többiek csak szombat reggel érnek ide, úgyhogy vigyázz,
neked kell tartanod a frontot – figyelmeztet játékosan, mire
édesapám is beleszól a vonalba.
– Nem lesz egyszerű dolgod.
– – Jaj, ne marháskodj már! – feddi meg édesanyám. Szeretem,
hogy még ennyi év után is évődnek egymással.
– Pénteken találkozunk. Most le kell tennem, nemrég értem haza
– szabadkozom. – Sziasztok!
– Szia! Vigyázz magadra!
 Sóhajtva dobom magam hanyatt az ágyon. Szeretem a szüleimét, a
kapcsolatukat. Azt hiszem, gyerekként fel sem fogtam, mekkora
dolog, hogy miközben rengeteg barátom szülei elváltak, az enyémek
együtt maradtak. Még nagyobb veszekedésre sem emlékszem
közöttük, de talán csak elrejtették előlünk. Én is vágyom egy stabil,
komoly kapcsolatra. De ha az ember ilyen kincsre lel, lehet azt
titokban tartani?
Haragszol ?
Felriadok a telefonom csipogására, és félkómásan meredek Levi
üzenetére. Igazság szerint annyira nincs késő, én feküdtem korán.
Tizenegykor legalábbis még ritka, hogy így beájuljak.
Miért haragudnék?
Kriszti mondta, hogy beszélgettetek.
Lázasan próbálom felidézni a beszélgetést, de nagyon nem forog
az agyam. Az is kihívás, hogy megtaláljam a megfelelő betűket, és
közben ne dőljek el.
Nem beszélhetnénk holnap? Már aludtam, azt sem tudom, hol
vagyok.
Félig nyitott szemmel várom meg a választ.
De, persze! Ne haragudj, hogy zavartalak.
Nyögve fúrom a fejem a párnába. Nem akarom, hogy ezt higgye.
Csak nem vagyok túlságosan magamnál. De te sosem zavarsz.
Egyből éberebbnek érzem magam, amint elküldöm. Nem akartam
ennyire nyilvánvalóan flörtölni, de tulajdonképp...
:) Aludj!Jó éjt!
Elég nehezen jön újra álom a szememre, reggel pedig úgy kelek,
mint akin átment egy kamion. Alig bírom rávenni magam, hogy
kikeljek az ágyból, dolgozni pedig végképp nincs kedvem, úgyhogy
egész nap bekucorodok a kis sarkomba, teszem a dolgom, de
szerencsém is van, annyira nyugis a nap, hogy azt tanítani kéne.
Mégis, amint letelik a munkaidő, már összepakoltam, és egy perccel
később ajtón kívül vagyok.
Nincs kedved találkozni?
Nem gondolom át, csak hirtelen felindulásból elküldöm az
üzenetet Levinek. Ha sokáig húzom, a végén úgyis elmenne a
bátorságom, azért pedig nagyon utálnám magam. Jó lenne látni
végre.
Hiába bámulom a mobilom, nem kapok választ, és pár perc múlva
csalódottan indulok haza. Általában azonnal reagál, de most meg sem
nézte. Próbálok nem pesszimistán hozzáállni, biztos épp nem ér rá.
Ha annyira nem akarna velem beszélni, akkor nem keresett volna
tegnap.
Épphogy belépek a lakásba, amikor megrezzen a telefonom.
Olyan hirtelen kapok utána, hogy kirántom a zsebemből, és
végigpattog a földön. Lehunyom egy pillanatra a szemem, veszek
egy mély lélegzetet, lassan kifújom, csak utána nyúlok a készülékért,
és megkönnyebbülök, hogy nem tört össze.
Ne haragudj, teljesen be vagyok táblázva. Egész rohadt héten
nyolctól nyolcig dolgozom, meghalni sincs időm. :( Pedig szívesen
összefutnék veled.:)
Elmosolyodom, és meg is nyugszom, hogy nem leráz. Ettől
függetlenül nagyon sajnálom, hogy nem tudunk összehozni egy
találkozót. Akaratlanul is arra gondolok, hogy vajon ha együtt
lennénk, akkor sem sikerülne? Látnám egyáltalán, ha ennyire
elfoglalt?
Kitartást.:)
Összerezzenek, amikor meghallom mögöttem a kulcscsörgést.
Gyorsan elállók az útból, mielőtt Márk rám vágja az ajtót.
– Szia! – köszön, miközben végignéz rajtam. – Mit szólnál, ha
visszavennéd a cipőd, és elmennénk inni?
– Most?
– Nem, jövő nyáron – feleli frusztráltam – De ha nem érsz rá,
akkor oké. Kéne valaki, aki visszatart attól, hogy hülyeséget
csináljak.
– Mi van? – kérdezem értetlenül. Márk az orrom alá dugja a
telefonját, én pedig reflexből olvasom el, mi van a képernyőjén. –
Ez... most...
– Ja – válaszolja, és visszasüllyeszti a zsebébe a mobilt. – Szóval
vagy baráthoz méltó módon lerészegedsz velem, vagy elmegyek egy
netrandira egy tényleg totál vadidegennel, aki szereti, ha... olvastad.
– Hogy a tökömbe fogtál ki egy fetisisztát? – röhögöm el
magam, miközben a cipőmért nyúlok. Az azért nem kerüli el a
figyelmem, hogy a barátjának nevezett, és baromi hálás vagyok érte,
hogy annak tart.
– Meg se néztem a profilját, mert nem érdekelt. Egy idő után
azért gyanús lett, hogy nem teljesen százas, de most meg nem száll le
rólam, és tudod, mit? Dugni akarok.
Az ajtófélfának dől, várakozva nézi, ahogy a fűzővel vacakolok.
– Azért ésszel csináld, kérlek.
– Azt hiszem, az eszem elment nyaralni – vonja meg a vállát. –
Patrik meg nem ér rá, hogy az utamba álljon.
– Ha ló nincs... – motyogom, mire kapok egy csúnya pillantást.
– Patrik után te jutottál eszembe, szóval nincs igazad.
Bólintok, és megállom, hogy elmosolyodjak, pedig tényleg
örülök neki, hogy így gondol rám.
– Köszi.
– Bár tény, hogy először nem egészen az ivás ugrott be – nevet
fel, mire megakadok a mozdulatban. – Most nagyon utálom, hogy
házinyúlra nem lövünk.
Feltépi az ajtót, az sem érdekli, hogy követem-e. Nem megyünk
messzire, itt minden sarkon három kocsma akad, Márk pedig nem
vesztegeti az időt azzal, hogy nagyon válogasson. Két óra múlva
hullarészegre issza magát, úgy támogatom haza, és szó szerint bedől
az ágyába.
– Jól kiütött a szerelmi bánat – suttogom, de legnagyobb
meglepetésemre válaszol.
– A büszkeségem jobban megsínylette. Adj két hetet, és kutya
bajom. Annyit nem ért ez a három év.
A másik oldalára fordul, én pedig magára hagyom.
Kicsit később érek haza melóból, és már nálunk találom Patrikot.
Valami vígjátékot néznek a nappaliban nagy képernyőn, és közben
kifigurázzák a sztoriját. Márk a kanapén elterülve, Patrik a fotelben
keresztben fekszik, épp csak köszönnek. Minden tele van
popcornnal, amit először nem is értek, hogy csináltak, míg el nem
kapom, amikor Márk egy maréknyit Patrikhoz vág. Hát, ha a
dohányzóasztal felett csatáznak, úgy már világos. A következő filmre
csatlakozol? – fordul felém Márk. – Patrik eltökélte, hogy halálra
untat.
– Ez egy jó film! – tiltakozik Patrik, mire kap az arcába egy
újabb adag kukoricát. – Ugye tudod, hogy te takarítasz?
– Majd a személyzet – vigyorog Márk, és kitekeredve ismét rám
néz.
– Álmodik a nyomor – közlöm felháborodva, de nem túl hihető,
mert rögtön utána el röhögöm magam.
– Hát, na. Ha már szexre nem vagy befogható.
Felszalad a szemöldököm.
– Nem vagy? – kérdezi Patrik, én viszont megcsóválom a fejem.
– Inkább itasd le, akkor kevesebbet beszél – ajánlom, mire Patrik
felnevet. Márk megkísérel engem is megdobni, de nem talál el.
– Hagyd, igaza van – kontráz rá Patrik. – Folyton jár a szád.
– Hát ha egyszer nincs, aki befogja! – vigyorog Márk. Feladom.
Bontok egy sört, és letelepszem a másik fotelba, mert ez így
szórakoztató estének néz ki. Egy darabig bambulok a tévére, majd
megjegyzem:
– Patrik, nem akarlak megbántani, de ez a film valóban szar.
Márk helyeslően bólogat, Patrik viszont elhúzza a száját.
– A kedvencem, de azért húzzátok csak le. Akkor válasszatok
valami mást!
– Bármi mást – nyögöm ki, Márk pedig a távirányítóra bök.
– Nincs kedvem mozdulni. Légy jó komornyik, kapcsolj!
– Pofátlan dög vagy – közlöm vele, de csak jókedvűen vállat
von, és újabb adag kukoricával célozza meg Patrikot. Amikor
rájövök, hogy nem fognak megmozdulni, magamra vállalom a
filmválasztás feladatát, végül azonban csak céltalanul szörfölök a
mappák között. – Semmi értelmes?
– Na, tényleg kapjátok be! – morran fel Patrik. Felkelek, és
áthozom a külső meghajtóm, innen már sokkal könnyebb.
– Műfaj?
– Nézhető – mondja Márk Patriknak címezve, aki durcásan
mered rá. – Oké, legyen akció. De ha van valami jó vígjátékod,
kérlek, ne kímélj!
– Van, ha a rajzfilmeket bírod.
– Jöhet.
Tényleg eltalálom, mert egy-két beszóláson kívül mindannyiunkat
leköt. Amikor azonban vége, Márk nyűgösen felmorran.
– Menjünk el inni!
– Szerda van.
– Ki a faszt érdekel? – vág vissza Márk, Patrik kétségbeesett
arcából pedig sejtem, hogy úgysem fog tudni nemet mondani.
– Jó, elmegyünk valahova, vagy ugorjak le a boltba? – sóhajtja,
mire kap Márktól egy diadalittas mosolyt.
– Imádom, hogy sosem ellenkezel.
– Most fogod eljátszani – figyelmezteti Patrik, Márk viszont nem
veszi komolyan, csak azért is bosszantja.
– Nem fogom. Tudom, hogy imádsz, és bármit megtennél értem.
– Vannak határok.
– Komótosan kortyolom a sörömet, közben érdeklődve figyelem,
hová lyukadunk ki.
– Na, mesélj! Mit nem szabad átlépnem? – cukkolja Márk. – Ha
megölök valakit, nem hozod az ásót?
– Naná, hogy nem!
– Mi? Ne már! Hát ennyit számítok neked?
– Ennyit.
– Hm. – Márk közelebb araszol a kanapén, így pont eléri Patrikot
a fotelben. – És ha dugni akarok, beáldozod magad?
Tudom, hogy csak viccel, szerintem Patrik is, mégis dühös lesz.
Arrébb löki Márkot, aki nyekkenve borul le a földre.
– Na, most van ki veled a tököm! – ugrik fel Patrik, és
hozzávágja Márkhoz a telefonját. – Menjél fel a netre, szedj fel
valami pasit, de akkor utána ne nekem sírj, hogy nem így akartad!
Kicsit elegem van, hogy most rá fog menni az összes délutánom és
estém arra, hogy a nyűglődésedet hallgassam egy olyan pasi miatt,
akin amúgy már rég túl vagy, csak a kibaszott egódat siratod!

Döbbenten pislogunk egymásra Márkkal. Patrik gyors lépésekkel a

bejárat felé indul, mire egyáltalán kapcsolunk.
– Baszd meg! Patrik, Patrik! Ez berágott – néz rám Márk totál
sokkban, aztán felpattan, Patrik után megy, még épphogy elkapja az
ajtóban. – Ne haragudj már! Miért akadtál így ki?
– Mert egy önző szemétláda vagy néha, aki azt hiszi, körülötte
forog a világ – feleli Patrik élesen, és pedig jobbnak látom
visszavonulni a veszélyzónából.
– Csak vicceltem...
– Ezerszer megbeszéltük, hogy unom az olyan vicceid, amikor
arra célozgatsz, mennyire könnyen befolyásolsz. Sőt, a kútba is
beugranék, nem? Ja, örülhet a fejed, hogy te többet számítasz nekem,
mint én neked!
– Mi van?
Óvatosan becsukom az ajtót, és nekitámaszkodom. Azta. Patrik
mérgesen brutál ijesztő. Fogalmam sincs, mit tegyek, úgyhogy
tanácsot kérek.
Patrik és Márk összevesztek. Próbáljam meg kibékíteni őket, vagy
mit csináljak?
Szerencsére ezúttal gyorsan érkezik a válasz Levitől.
Menekülj! :D Amúgy nyugi, tíz perc múlva Márk úgyis kidumálja
magát.:)
Hallgatok rá, és fél óra múlva megnyugszom, amikor végre újra
vidám nevetés szűrődik be odakintről.
 11.

Teljes pánikban vetődöm a mobilomért. Sejtem, hogy

behallatszott a hangja a hívásba, úgyhogy rendesen meg fogom kapni
miatta a magamét, ha valakinek feltűnik. Nem mintha nem hallotta
volna az egész iroda a pittyegést. Francba.
Tíz másodpercen belül megjelenik a közvetlen főnököm az
asztalom mellett.
– Áron, telefon vagy kikapcsolva, vagy némítva, vagy kivágva az
ablakon.
Bólogatok, és tátogva kérek bocsánatot, miközben folytatom a
munkát. Alapból nem egy emberevő típus, de azért elég rossz, hogy
rám szólt.
Később merem csak megnézni az üzenetet, akkor viszont minden
bosszankodás kimegy a fejemből.
Szia! Ez a hét totál leszív. Holnap?
Magamban káromkodom, amiért nem tudok ott lenni, pedig úgy
tűnik, Levi is várja. Amitől viszont hirtelen fülig ér a szám.
Hazautazom a szüleimhez. Legközelebb :)
Eljátszom a gondolattal, hogy lemondom a hétvégét, de tudom,
mekkora csalódást okoznék azzal édesanyámnak. Bármenynyire
szeretném, nem tehetem.
Kár:(
A táskámra sandítok. Munka után rögtön indulok, jó pár óra
vonatozás vár rám. Édesapám kijön elém az állomásra, így legalább a
plusz buszozást megúszom. Ha még egyáltalán jár olyan későn, mert
emlékeim szerint pont lekésném az utolsót. A falvak szépségei...
 Épphogy elérem a vonatot. Ha nincs meg előre a jegyem, esélyem
sem lett volna, mert sikerült kifogni egy balesetet. Fáradtan ülök le
az ülésre, és hátradőlve figyelem a tájat. A fülemben üvölt a zene, én
pedig lehunyom a szemem, és próbálok nem elaludni.
A bátyámat lassan egy éve nem láttam. Néha beszélünk telefonon,
vagy üzenetet váltunk, de jó ideje döcög a kapcsolatunk.
Megmagyarázni nem tudom az okát, de valahogy egyikünk sem
próbálta meg keresni a másikat. Pedig régen jóban voltunk, csak hát
sok az a hat év különbség, nálunk legalábbis. A nővéremmel jobban
megértjük egymást, vele gyerekként is könnyebben szót értettem.
Persze ő csak három évvel idősebb, nem rázott le, mert kicsi voltam.
Mégsem dumáltam vele sem mostanában. Bármennyire is szeretnék
holnap a többiekkel bulizni, mégiscsak jó lesz látni végre a
családomat.
Fogalmam sincs, mit akarok. Az tiszta, hogy nem megy tovább a
tettetés, magam előtt legalábbis többé biztosan nem. Így utólag már
azt sem tudom megmondani, eddig hogyan csináltam. Hogyan képes
az ember ennyire agymosni saját magát?
A lejátszóm vált, egy olyan dal szólal meg, amit Levi linkelt
valamelyik nap a falára. Elsőre beleszerettem, két napig egyfolytában
ezt hallgattam, most is elvarázsol. Levivel is így vagyok. Nem tudom
megmagyarázni, miért fogott meg ennyire. Mert azt nem állítom,
hogy megláttam, és belém csapott a villám... Ahogy viszont egyre
többet beszélgettünk, megragadott. Igen, talán ez a jó szó. És évek
óta nem érdekelt ennyire senki...
– Hogy utaztál? – kérdi édesapám, amikor megállók mellette.
– Egész jól.
Bedobom hátra a csomagom, majd beülök előre. Édesapám
elindítja a kocsit, és már suhanunk is a megszokott útvonalon.
– Pityu bezárta az üzletét – szólal meg. Még pont elkapom az
elhagyatott épület képét. – Szóval most egy boltunk van. Erzsi
érezhetően kihasználja ezt a fölényt, már haragszunk rá. Inkább a
városban vásárolunk, de azért sem nála – meséli, én pedig csendben
bólogatok. – Azt pletykálják, Évi is meg fogja szüntetni a cukrászdát.
Nem csodálom, nem megy neki sem jól. Túl drágán adja a sütiket
ahhoz, hogy megfizethető legyen. A falu fele közmunkán vagy
segélyen él.
– Nem úgy volt, hogy felhúznak valami üzemet? – érdeklődöm,
mire édesapám megcsóválja a fejét.
– Hiszem, ha látom.
Furcsa ez a kettősség. Budapestet virágzónak látom, tombol az
élet, mindenhol pezseg a fogyasztói kultúra. Ide hazajövök, és
mintha minden kihalna. Omlik a házakról a vakolat, a felét már nem
is lakja senki, gazdátlanul árválkodik, mert eladni nem tudják. De hát
tényleg, ki jönne ide? Szomorú.
– Min gondolkodsz ennyire?
– Hogy mekkora a csend itt – sóhajtom, édesapám pedig
félreérti.
– Pest után kész felüdülés, igaz? Nem is értem, hogy bírsz abban
a büdös, koszos városban élni. Tele van mindenféle csavargóval,
másról sem szólnak a hírek, mint hogy mennyi kerge van arra.
Meglepetten fordulok felé. Érdekes, mennyire másképp látjuk a
világot. Ő azt érzi hátránynak, amit én előnynek.
– Én szeretem – motyogom, mire felszusszan.
– Sosem értem meg, mit eszel rajta ennyire. Meghalnék, ha egy
napnál többet kéne ott töltenem. Városon belül annyi egy kerületet
utazni, mint itt két falut. Egy utcában többen laknak, mint itt nálunk.
– Több a munka is – kotyogom közbe, amivel elérem, hogy
édesapám dühbe guruljon.
– Mert direkt rohasztják el a vidéket, hogy mindenki ott legyen!
Pedig itt is lenne munkaerő, még jobb is! De minden cég csak a
nyomorult Budapestet akarja, mert az presztízs vagy mit tudom én!
– Nyugalom – intem le. – Egyébként sok multi van vidéki
nagyvárosokban. Pont azért, mert olcsóbb a munkaerő.
– Ja, mi még annyit sem érünk, mint egy pesti.
– Kisebb a verseny – mondom, pedig tudom, hogy inkább el
kellene terelnem a témát, mindketten jobban járnánk.
– Amikor ideköltöztünk, ez a hely volt a paradicsom. Most meg
az átlagéletkor ötven, ha nem több. Ti is itt hagytatok minket,
minden gyerek elment innen.
Érzem a kiábrándultságát, de nem tudok vele mit kezdeni.
Mégsem vethetem a szemére, hogy én azóta nem szerettem itt élni,
hogy felfogtam, mennyivel könnyebb máshol. A jó levegő, a kertes
ház hiányzik, az elszigeteltség, a régimódi gondolkodás nem. Néha
úgy érzem, nem is a munka miatt menekülnek az emberek.
Leparkolunk, ez megment a társalgás további részétől, főleg, hogy
édesanyám a kocsi hangjára rögtön előbukkan, és a nyakamba veti
magát.
– De jó, hogy hazajöttél! – köszönt, és kapok még két puszit az
arcomra. Néha elfelejti, hogy már nem vagyok gyerek, de ilyenkor
nem bánom, szeretem a lelkesedését. Odabent azonban felnyögök,
amikor meglátom az ebédlőasztalt.
– Könyörgöm, mondjátok, hogy vendégek jönnek, és nem mind
engem vár!
Édesapám felnevet, és játékosan hátba vereget.
– Mosd meg a kezed, és gyere vacsorázni! – kéri édesanyám.
Engedelmesen megyek a fürdőbe, aztán leülök az asztalhoz, és
tűröm, hogy körbeugráljon. Szívesen kiszolgálnám magam, de
tudom, hogy elvenném az örömét, azt pedig nem szeretném. Egy este
hagyom, hogy gondoskodjon rólam.
– Köszönöm.
– Gondolom, úgysem ettél mostanában normális ételt.
– A lakótársam jól főz – kotyogom el, mire édesanyám
meglepődik.
– És megkínál? Ez kedves tőle – válaszolja, és már ott sincs, egy
újabb tányért hoz be, háromféle süteménnyel. Megrettenve meredek
rá, de csak elmosolyodik. – Csak kóstold meg, nem mind a tiéd. A
testvéreidnek is kell.
– Mikor érnek ide? – kérdezem, miközben megadóan nyúlok egy
szelet rétesért. Ez a kedvencem, soha nem ettem jobbat, mint a házi.
– Dél körül. Körülbelül egyszerre időzítették, hogy ne kelljen
apádnak kétszer fordulni. Andris bevárja Mirjamot – magyarázza
anyám, apám pedig helyeselve bólogat. – Kimész vele értük, vagy itt
megvárod őket?
– Szerintem utóbbi.
– Eltolom magamtól a tányért. Már rosszulléttel küzdők, de ezt
sosem árulnám el anyámnak.
– Fáradt vagy? – érdeklődik édesapám. Megrázom a fejem. –
Akkor igyál meg velem valamit! Sör, bor? Egy kis házi? – kérdezget
cinkosan, mire édesanyám morcosan otthagy minket. Ajaj.
– Egy sörben kiegyezhetünk.
Éjfélig beszélgetünk végül, kicsit jobban felöntve a garatra, mint
terveztem. Ilyenkor szégyellem magam, amiért ennyire ritkán vagyok
velük. Akaratlanul is az jut eszembe, vajon akkor is ennyire
boldogok lennének-e, hogy jövök, ha tudnák...
Tompa puffanásra ébredek. Hirtelen fogalmam sincs, hol vagyok,
és mi ez a zaj, aztán lassanként beszivárog az agyamba a megoldás.
Apám fát vág. Vidéken vagyok, és édesapám fát aprít a kertben, nem
messze az ablakomtól. Ahogy ismerem, tuti nincs még reggel hét...
A fejemhez kapok. Este jól lerészegedtünk, úgyhogy most minden
vágyam egy fájdalomcsillapító, de akkor elég rendesen kapni fogom
az ívet anyámtól.
Kidobálom a táskám tartalmának felét, de legalább boldog vagyok
az eredménytől, mert van nálam tabletta. így, hogy megúszom a
szentbeszédet, máris jobban indul a reggel. Fél hétkor.
– Jól aludtál? – köszönt édesanyám, mire bólintok. A tűzhelyhez
lépek, kiszolgálom magam kávéval. Egyszer vettünk nekik egy
méregdrága kávéfőzőt, hárman dobtuk össze, de csak a spájzban
porosodik. A kotyogós mindenek felett.
Döbbenten meredek édesanyámra, amint végre felfogom a képet.
– Még főzöl valamit?
– Andrisnak töltött káposztát ígértem – feleli édesanyám, én
pedig lenyelem a kikívánkozó választ. Egy hónapig diétázni fogok.
– Segítsek? – ajánlom, de megrázza a fejét.
– Kérdezd meg apádat!
Kimegyek az udvarra, majd némi mérlegelés után rágyújtok.
Anyám pont nem lát rám az ablakból, apámat pedig annyira sosem
érdekelte az ilyesmi. Hozzá sétálok, megállók mellette.
– Átvegyem?
– Még boldogulok vele, ne aggódj.
Nem neheztel, inkább csak önérzetességre vall a válasza, mégsem
vagyok vele előrébb. Ha egyiküknek sincs szüksége rám, mi a fenét
csináljak, amíg a többiek ideérnek?
Leülök egy tuskóra, és nézelődöm. A kert és az udvar még mindig
rendben van tartva, csak az állatok hangja hiányzik. Amikor gyerek
voltam, tele volt a zsongásukkal minden, most viszont még kutya
sincs, csak néha egy-egy kóbor macska, de azt is anyámtól tudom.
– Nosztalgiázol?
– Olyasmi – hagyom rá édesapámra, miközben elnyomom a cigit
a földön. A csikket a tenyeremben tartom, eszemben sincs szétszórni.
Megpróbálok a telek végére látni.
– Sétálj egyet, nézz szét! – ajánlja édesapám. Úgy döntök,
megfogadom a tanácsát. Lerakom a bögrémet, kidobom a csikket, és
felfedező körútra indulok. Igazság szerint minden úgy van, mint
tavaly, mégis jólesik bóklászni a szőlőtőkék között. Érezhetően
kevésbé zsúfolt a kert, mint régen, de nem is csodálom, mert a
legtöbb dolgot olcsóbb megvenni.
– Kimegyek a temetőbe – szólok be a konyhába. Édesanyám
kiszalad utánam.
– Vigyél virágot a kiskert elejéből!
Mire kiérek, már elég meleg van, árnyék pedig sehol. Minden
csupa fehér és fekete, márvány és beton. Csend.
Leülök nagymamám sírjának szélére. Sosem voltam halottakhoz
beszélgetős típus, úgyhogy némán meredek a távolba. Kicsiként, sőt
felnőttként is, amíg élt, mindig hozzá menekültem a problémáimmal.
Átkozottul hiányzik, ha szabad ilyet gondolni egy temetőben.
Ő volt az egyetlen, akinek mindent elmeséltem. Nem ítélt el, soha,
semmiért. Akkor sem, amikor bevallottam neki, hogy egy fiúval élek.
Amit nem mertem elmondani a szüleimnek, azért ő feloldozott...
Vízért megyek, beleteszem a virágot a vázába, és kicsit rendet
rakok a sír körül. Húzom az időt, mire visszaérek, talán a testvéreim
is megérkeznek. Hazafelé elszívok még egy cigarettát, és megállók a
pataknál. Figyelem a vizet, hallgatom a madarak énekét. Ezt tényleg
hiányolom, amikor Budapesten vagyok. A béke hiányzik, de hogy is
lehetne ott, annyi ember között? Itt viszont annyira kevesen
lézengenek, hogy két nap után vágyom a zajra...
Még pont megelőzöm a többieket. Édesapám már elindult értük,
én pedig elérem, hogy segíthessek teríteni. Ennyi hasznom azért csak
legyen, amikor viszont ezt hangosan kimondom, édesanyám jóízűen
felnevet.
Utána épphogy arra marad időm, hogy leüljek és rápillantsak a
telefonomra, már be is futnak a testvéreim. Először csak hangzavart
kapok a nyakamba, aztán Mirjamot, aki percekig el sem enged.
Andristól egy szolid kézfogásra és vállveregetésre futja, de tőle ez
szinte kiváltságnak számít. Aztán édesanyám az asztalhoz tereli a
bandát, és ebéd után végre van lehetőségünk beszélgetni is.
– Hogy haladsz az előléptetéssel? – szegezi a kérdést apám
Mirjamnak, aki felnyög, és lerí róla, hogy nagyon nincs kedve a
témához.
– Nem jött össze. Anyának mondtam is. Egy állítólag
tapasztaltabb kollégát választottak, aki férfi, és két évvel később jött
a céghez. Szóval kapják be – morogja. Nem csodálom, hogy mérges,
ez a harmadik eset, hogy hátrányos megkülönböztetés éri.
– Biztos csak jobb volt – csitítja édesanyám, de Mirjam
megrázza a fejét.
– Folyton én segítettem ki, úgyhogy tudom, hogy csak simán
seggnyaló.
– Hagyd ott a fenébe – szólalok meg, mire mindenki felém
fordul. – Jó vagy, máshol simán előrébb lennél. Magyar vezetésű
cégekkel csak szívni fogsz.
– Kisfiam... – figyelmeztet apám, de Mirjam közbevág.
– Hajlok rá.
– Helyes. Máshol jobban megbecsülnének.
– Neki pedig azt kellene megbecsülnie, hogy ilyen jó munkája
van – jegyzi meg édesapám némi éllel, amitől egyszerre látunk
vöröset Mirjammal, és a következő fél óra vitával telik. Néha úgy
érzem, apánk a múlt századból ragadt itt, és még ott tart, hogy
asszonynak fakanál. Pedig imádja a lányát...
– Inkább unokákat szeretnék végre, nem előléptetést – zárja le a
témát, és tudjuk, hogy vesztettünk. Van, amikor egyszerűen nem
lehet nyerni, ahhoz igazi, nyitott félre lenne szükség, és édesapám
nem ilyen. Inkább Andrishoz fordul, jelezve, hogy részéről befejezte,
nem meggyőzhető. A nővérem arcára van írva a csalódás, de ő
biztosan nem veszi észre.
– Elszánod magad végre, hogy megvedd azt a kocsit?
– Szerintem jövő héten – válaszolja Andris. Két hónapja törte
össze az előzőt egy közúti balesetben. Állítólag nem ő volt a hibás,
bár számomra elég árulkodó, hogy a biztosító nem fizetett.
– Helyes, helyes – bólogat édesapám, aztán – anyám nem kis
megrökönyödésére –, felkel és pálinkát hoz.
– Még dél sincs, András!
– Strapabíró gyerekek ezek – legyinti apám, mire anyám
duzzogva fordul a süteményért.
– – És milyen az új hely? – érdeklődik Andris. – Hallom,
költöztél.
– – Jó. Szeretem – válaszolom, mire a többiek is beszállnak a
vallatásomba.
A lakótársaddal kijössz? – kérdezi Mírjam, miközben egy
fejrázással visszautasítja a poharat, és közben diszkréten anyámra
néz. Aztán vállat von, és csak azért is elfogadja.
– Aha. Ő a főbérlőm.
– Mennyi idős?
– Huszonnyolc – felelem némi hezitálás után, mert hirtelen nem
vagyok benne biztos, hogy jól emlékszem.
– És ennyi idősen még egyedül él? – kotyog közbe anyám, mire
mindketten felé fordulnak. Háromból kettő gyereke idősebb,
szerintem ebbe bele sem gondolt.
– A párja Angliába ment dolgozni – próbálom menteni a
helyzetet. Most nem foglalkozom a ténnyel, hogy már szakítottak.
– Elengedte a nőjét külföldre egyedül? – néz rám Andris
meglepve.
– A pasiját.
– Csajjal laksz?
Igazság szerint nincs jogom hozzá, hogy bármit is mondjak
Márkról, mégis megteszem. Nem hiszem, hogy bánná, de ez remek
alkalom, hogy megtudjam a reakciójukat. Közben
lélegzetvisszafojtva várok.
– Nem.
A bátyám kezében megáll a pohár. Először értetlenül pislog, aztán
lassan összevonja a szemöldökét.
– Összeköltöztél egy buzival?
Zavar, nemcsak a megfogalmazás, hanem a hangsúly is, meg
minden. Az arckifejezése, a mögöttes tartalom. Nagyon igyekszem,
hogy ne húzzam fel magam.
– Igen.
– Hát ez bátor. Azért zárod az ajtódat? – röhögi, én meg
döbbenetemben először fel sem fogom, mire céloz.
– Mi van? Miért zárnám?
– Hogy ne másszon rád.
Elképedek. Ez még a várakozásomhoz képest is erős, mielőtt
azonban megszólalhatnék, Mirjam megelőz, és nagy valószínűséggel
megment attól, hogy hülyeséget csináljak.
– Akkora seggfej vagy – sóhajt a nővérem, Andris viszont csak
pofátlanul elvigyorodik.
– Ezért szeretsz.
– Nem, ezért pont, hogy nem – vágja rá Mirjam, mire Andris
vállat von.
– Nem bírom a buzikat. Jönnek folyton azzal a rohadt
szivárvánnyal, meg hogy szeressük egymást, gyerekek. A gyomrom
forog.
Az enyém is, de az idegességtől.
– Ez baromság. Amúgy meg jó srác – motyogom, de még csak
nem is figyelnek rám, mert apám bedobja a foci témát. Remek, ha
eddig nem voltam magam alatt, most sikerült megzuhannom, ez
ráadásul fokozódik, amikor délután beszélgetés közben a tévében
megjelennek a Pride első képei. Én egy pillanatra irigységet érzek,
magával ragadja a figyelmem a színes forgatag, még a képernyőn
keresztül is átjön a hangulat. Nekem sosem lenne bátorságom
kimenni...
Kicsit meglepett, hogy a többiek se nagyon hozták szóba az elmúlt
hetekben. Egészen addig, amíg tegnap rákérdeztem, és Márk
felvilágosított, hogy Patrik miatt nem járnak ki. Imi minden évben
elrángatta a bandát a felvonulásra és az azt követő bulikba is, azóta
viszont inkább nem bolygatják az érzékeny pontokat. Érthető,
egyben fájdalmas indok.
– Kapcsold már el! – morog fel a bátyám. – Egész kurva héten
ezzel volt tele minden. Francért kell ezt a pofámba tolni!
Édesanyám megcsóválja a fejét, és a távirányítóért nyúl.
Megfeszülve várom, hogy hozzáfűz-e valaki még valamit, de már
megint autókról beszélnek, és egy pillanatra arra gondolok, hogy az
utálattal még tudtam volna mit kezdeni, az érdektelenség viszont
lebénít. Pedig könnyebbnek kellene lennie...
Milyen vidéken ?
Bármennyire pocsék a kedvem, elmosolyodom az üzeneten. Hasra
fordulok, és pötyögni kezdek a telefonomon. A laptopot nincs
kedvem bekapcsolni, egyébként is aludni készültem, amikor
észrevettem, hogy Levi rám írt.
Uncsi. Nálad?
Hazugság, de nem tudnám röviden összefoglalni a mai napomat.
Igazság szerint még én sem dolgoztam fel, ráadásul úgy érzem,
eléggé kerüljük a személyes témákat. Erről viszont eszembe jut, hogy
ez talán rajtam múlik.
Kár, hogy nem vagy itt, ezek betegek. :D
Elmosolyodom. Képzelem, mit művelnek, és most ismét szívesen
lennék ott.
Múlt héten te nem jöttél.
 Remélem, hogy nem veszi rossz néven, de rögtön kiderül, hogy
nem.
Fáradt voltam. Miért, hiányoltál? :P
Kicsit hezitálok csak, mielőtt elküldöm a választ, és nagyon
várom, erre mit ír.
Igen.
Figyelem, ahogy a készülék jelzi, hogy gépel, és alig bírom
türelemmel.
Ohhhhh :) Ez majdnem felért egy szerehni vallomással.
Elvigyorodom, de meg is akadok, többször nekifutok a feleletnek.
Az erkélyed alá ne álljak? :P
Kapásból érkezik a kontrázás.
Tudsz mászni? Van erkélyem. :D :D
Felröhögök.
:D
Ha ennyire hiányoztam, összefuthatunk egy kávéra valamikor.
Holnap jössz vissza?
Duplájára kapcsol a pulzusom. A legszívesebben igent mondanék,
de előre megvettem visszafelé a jegyet, a családnak is mondtam,
mikor indulok, így nem merek variálni.
Aha, de későn.
Hétfő?
Alig várom. Még sosem találkoztam vele kettesben, már a
gondolattól bezsongok, hogy kis időre csak az enyém lesz.
Jól hangzik:)
Nehezen alszom el, az agyam turbóra kapcsol, egyszerre pörgők
az ebéd utáni beszélgetésen, és a találkozáson Levivel.
Akarom őt, ha ő is engem. Márk szerint rám van kattanva, és
nekem is az jön le, hogy igenis érdeklem, csak épp néha teljesen
elbizonytalanít. Gyanítom, ez kölcsönös. Jobb is, ha egyelőre
sodródunk az árral, mert ha ráparázok, abból úgysem sül ki semmi
jó. Azt azonban tudom, hogy még egyszer nem engedek el magam
mellől valakit azért, mert gyáva vagyok. Nem hazudok át újra
éveket...
 Én kelek fel legutoljára, de ezt már megszoktam. Mindenki jobban
bírja nálunk a reggeleket, mint én.
– Na, előkerült a kölyök – bosszant Andris, de csak nyűgösen
felmorranok, és a kávéfőzőhöz lépek. – Látom, van, ami sosem
változik.
– Ja, még mindig idegesítő vagy – szólok vissza, de kiröhög. – A
többiek?
– Anya a szomszédban, apa meg Mirjam kint a kertben.
– És téged miért esz a fene idebent?
– Telefonáltam – vonja meg a vállát. – Anyának egy szót se, de
becsajoztam.
– Nocsak – reagálom le, miközben belekortyolok a kávémba.
Máris jobb. – lakat a számon. Mennyi ideje?
– Két hónapja – újságolja vidáman. – Még annyira az eleje, hogy
inkább titok. Ismered anyát, mennyire belelkesedik. Jövő héten már
vehetném a gyűrűt.
– Na igen – hagyom rá, a következő kérdésétől viszont kiráz a
hideg.
– És te? Anya magyarázott valamit arról, hogy van valakid.
A bögre mögé rejtőzöm, bár sajnos úgysem bújhatok el. Nincs
kedvem nagyon belemenni a témába, így megkísérlem gyorsan
lezárni.
– Nem húztuk sokáig. Kemény két és fél hét.
– Ja... – legyint, aztán megcsóválja a fejét. – Az ilyeneket minek
árulod el neki?
– Fogalmam sincs.
Beteszem a bögrét a mosogatóba, és inkább kimegyek apámék–
hoz. Leülök Mírjam mellé, aki kérdés nélkül nyújtja felém a
cigarettásdobozt. Rágyújtok, és megpróbálok bekapcsolódni a
beszélgetésbe.
– Megint az a rohadt cigi – morogja anyám, amikor elmegy
mellettünk. – Nagyapátokat is az vitte el.
– Elég rendesen ivott hozzá – feleli Mirjam durcásan. –
Egyébként sem napi három dobozzal szívok, hagyjál már!
 – Elmosolyodom. A nővérem mindig jobban ellenkezett
anyámmal, mint mi, fiúk. Ez valami kimondatlan egyezség lehetett,
mert anyám rá sosem haragudott annyira.
– Csúnya egy nő kezében az a vacak.
– Ja, csak a pelenka áll jól benne.
Édesanyám megpördül, a szeme szikrákat szór, én pedig behúzom
a nyakam, de ezúttal elmarad a vihar, mert megcsörren odabent a
vezetékes telefon.
– Ezt megúsztuk – suttogja Andris anyám után, mire
mindannyiunkból kitör a nevetés.
– Hallanátok, mennyire a halálba idegesít nap mint nap, amikor
felhív. Férj, gyerek, meg hagyjam a karriert a fenébe, úgysem tesz
boldoggá. Megőrjít.
– Csak jót akar – szúrja közbe édesapám. – És igaza van. Neked
nem hiányzik?
– Nem! Még ráérek, oké? – vágja rá Mirjam. Óvatosan merek
csak érdeklődni, bár az én fejemet ritkán harapja le.
– Senki a láthatáron?
– Egyik kollégámmal alakul valami, de még nem tudom, mi –
vallja be, mire elmosolyodom. Akkor azért harap annyira, mert
aktuálissá vált a téma.
– Mióta?
– Fél éve.
– Azóta csak alakul? – faggatja Andris, Mirjam pedig
türelmetlenül sóhajt fel.
– Nincs kedvem feladni a szabadságom. Na, sicc, le lehet rólam
szállni!
Annyiban hagyjuk. Mirjam kicsit olyan, mint anyánk, úgyis neki
van igaza, pont ezért férnek meg ők kerten nehezen egy légtérben.
Mindkettő rémesen akaratos.
– Jön valaki sétálni egyet az erdőben? – ajánlja Mirjam. Úgyis
tudom a választ, Andris annyira nem szereti, apám meg itt fog
maradni vele. Nem is csalódom, hamarosan kerten baktatunk a
kedvenc ösvényünkön.
 – Bánt valami? – kérdezem, de megrázza a fejét. – Csak annyira
csendben vagy.
– Utálok elvárásokkal küzdeni. A munkában sosem leszek eléggé
pasi, anyámnak sosem leszek elég nő. A nemlétező tököm tele van.
Felröhögök. Mirjam nem neheztel érte, ő is elmosolyodik.
– És a srác a munkahelyről?
Mirjam felsóhajt, elmereng, mielőtt válaszol.
– Jól érzem vele magam. Elfogad úgy, ahogy vagyok, a
karrierista, makacs és öntudatos nőt. És ez baromira megijeszt –
vallja be, mire meglepetten torpanok meg.
– Miért?
– Mert bele fogok szeretni.
Egy darabig bámulunk egymásra, aztán összenevetünk. Játékosan
a vállamba bokszol.
– Na és veled mizújs? Van valaki a láthatáron?
– Van.
A szófukarsággal nem érek célt, Mirjamot ennyivel nem lehet
lerázni.
– És miért nem mondasz róla semmit?
Megtorpanok a pataknál, lemegyek a partjára. Húzom az időt, ez a
nővéremnek is nyilvánvaló.
– Bonyolult – mondom utolsó próbálkozásképp, de nem jön be.
– Hát, én épp most meséltem el, nálam mennyire egyszerű –
nevet fel, aztán elkomolyodva folytatja. – Az a lakótárs nem csak
lakótárs?
Sokkoltan fordulok felé, de csak kíváncsian vár. Megrázom a
fejem, és a patakba lógatom a kezem, megnyugtat a hűs víz érintése.
– De, kizárólag.
– Akkor, mi a baj? Miért titok?
Veszek egy mély levegőt, közben a kavicsokat bámulom a meder
mélyén.
– Félig ráhibáztál. Az egyik barátja – vallom be, Mirjam pedig
sóhajt egyet.
– Neve is van? – faggatózik. Leül a földre, felfelé néz, a fák
koronája között kibukkanó napsugarat bámulja.
– Levi.
– Képet!
– Honnan tudtad? – érdeklődöm, miközben a telefonomért
nyúlok, és reménykedem benne, hogy elég erős a jel itt, az isten háta
mögött.
– Az egyetemen volt egy olyan érzésem, amikor összeköltöztél
azzal a fiúval, hogy nem csak barátság. Nem tudom megmagyarázni,
miért – mondja, mire a döbbenetem ugrik még egy fokot. – Nem
csak az volt, mi?
– Nagyon nem – ismerem el, miközben végre behozza a net Levi
profilját. Mirjam elé tartom.
– Hű. Nagyon helyes – mosolyog rám, én pedig állatira zavarba
jövök.
– Köszi.
– És mennyire alakul? – faggat tovább. Hátradőlök a fűben,
eltakarom a kézfejemmel a szemem, hogy ne süssön bele a nap.
Könnyűnek érzem magam. Nem számítottam rá, hogy ez a
vallomások ideje lesz.
– Erről nehéz lenne biztosat mondani. A lakótársam, Márk
szerint rám van kattanva, folyton írogatunk, flörtölünk, mégis
elmenekült, miután együtt töltöttük az éjszakát – mesélem. Mirjam
felém fordul, fülig ér a szája, én pedig számítok valami beszólásra.
– És te anyának csajt mondtál.
Elkomorodom. Felülök, a füvet kezdem tépkedni a lábam mellett.
– Tényleg létezett. Próbálkoztam, nem jött össze, de már nem is
bánom – válaszolom. – Be akartam illeszkedni, hogy ne okozzak
csalódást.
– Ez butaság. Ha kiderül, akkor is meg fognak békélni, előbb-
utóbb – biztat, de én tartok tőle, hogy hatalmasat téved. Mégis sokkal
jobb a kedvem, mert már csak az, hogy valaki tudja a családból és
elfogadja, feltölt reménnyel.
 12.

Kipihenten ébredek, még az sem szegi kedvem, hogy hétfőre

virradtunk. Sőt, alig vártam, főleg az estét. A jókedvem Márknak is
feltűnik, amikor összefutunk reggel a konyhában, mert gyanakodva
torpan meg, mielőtt kibukna belőle a kérdés.
– Téged meg mi lelt?
– Semmi – vonom meg a vállam. – Szép napunk van ma.
– Ha fertőző vagy, kiraklak – röhögi fejcsóválva, nekem viszont
odaragadt a vigyor az arcomra. Kicsit komolyabban folytatja. – Jó
volt a hétvége?
Este már nem találkoztunk, azt sem tudom, merre járt, de itthon
biztosan nem.
– Nem volt rossz. Kicsit agyamra ment a családom, de ez így
történik, ha fél óránál tovább össze vagyunk zárva – mesélem, majd
némi hezitálás után kibököm. – Elmondtam a nővéremnek.
– Mit?
Felvonom a szemöldököm. Ennyire reggel van, vagy Márk nem
kapcsol, nem tudom.
– Hogy a fiúkat szeretem.
– Na! – mosolyodik el. – Végre ott tartunk, hogy nem hazudsz
magadnak? Tök jó!
– Menj a francba! – morgom, de azért nem haragszom rá. Jogos a
kritika. – Egyébként sejtette.
– Honnan?
– Már akkor felmerült benne, amikor összeköltöztem Tamással.
Sosem említette, úgyhogy kicsit meglepődtem – mondom tovább,
Márk pedig elgondolkodva bólogat. – A többieknek nem mertem.
Nem értenék meg.
– Biztos?
– Igen – felelem, majd Márkra sandítok. – Te miért vallottad be
otthon?
Hümmögve kortyol a kávéjába, mielőtt kiszámított mozdulattal a
pultra tenné.
– Mindenki csajozott a környezetemben, nekem pedig elegem
lett a faggatózásból. Ráadásul otthon senkivel sem tudtam kezdeni,
szóval szabadságot reméltem a vallomástól. Nem jött be, onnantól
minden lépésemre ügyeltek. Nevetséges.
Annyi érzelem cseng a hangjában, miközben az arca, mint a
maszk. Aztán megrázza magát, fizikailag is.
– Akkor hogy tudtál ismerkedni? – kérdezek rá óvatosan, mire
Márk felsóhajt.
– Egyetemig szűz voltam – röhögi el magát, aztán csendesen
mered maga elé. – De ne aggódj, utána bepótoltam.
– Felnevetek. Azért sajnálom, rossz megismerni a történetét.
– Azóta?
– Megvagyunk – vonja meg a vállát. – Nem hazudok nekik,
tudják, hogy pasizok. Az elején direkt kihangsúlyoztam, de mintha
meg sem hallották volna. Egy idő után feladták. Nem zárkóznak el
tőlem, csak egy részemtől. Sosem mutattam be nekik egyetlen
páromat sem.
– Hány komoly kapcsolatod volt?
– Három. Az egyetemen az első fiúba úgy belebolondultam,
hogy egy évig ki sem ábrándultam belőle. Utána is csak azért, mert
szakított.
Mégis nosztalgiát fedezek fel a szavaiban, mosolyogva beszél
róla. Ilyenkor tényleg irigylem őt, hogy mer minden és mindenki
ellen szabad lenni. Mindig csodáltam, ha valaki ennyire nyíltan és
könnyedén áll a világhoz.
– Miért nézel így?
Rajtakapottan fordítom el a tekintetem, de azért magyarázatba
fogok.
– Azt hiszem, te nagyon kellettél az utamba. Másképp sosem
jöttem volna rá, hogy természetes így élni.
– Várjál, nekem ehhez még korán van – cukkol, de azért nevet. –
Vagy cseszel arra, ha valaki nem fogad el, vagy te sem fogadod el
magad. Nálam középút nincs, tudom, drasztikus. Nem éri meg, senki
sem éri meg, hogy ne legyél legalább kicsit szabad és boldog. Lehet,
hogy holnap elüt egy autó. Mit tudsz majd akkor felmutatni? Éltem is
meg nem is? Csak legyél az, aki. íme bölcs tanácsom a hétfőhöz.
Egyikünk sem bírja röhögés nélkül.
– Van valakid amúgy? Nem aludtál itthon.
Márk meglepetten rázza meg a fejét.
– Patriknál voltam. Csak ő hatra ment, kirakott hajnalok hajnalán
– sóhajtja némi drámaisággal.
– Nagyon össze vagytok nőve, ez így külső szemmel eléggé
gyanús, ugye tudod? – pedzegetem, mire rögtön leolt.
– Igen, tudom, te vagy a sokadik, aki megjegyzi. De nem, semmi
sincs köztünk, soha fel sem merült. Történet vége.
– Oké, megjegyeztem.
– Helyes – veregeti meg Márk a vállam, majd a konyhaajtóból
int. – Kellemes, szivárványos hétfőt neked, nekem az ágyammal van
randim.
– Nekem este Levivel – vágom rá, amivel sikeresen elérem, hogy
megpördüljön.
– Komolyan?
– Kávézunk, vagy mi.
– Az randi – vigyorogja Márk. – Levi csak nagyon ritkán
kávézik, de ahogy ő issza, az már inkább sütemény.
– Ezzel nem tudok vitatkozni – mosolyodom el, amikor felrémlik
előttem az a rengeteg cukormennyiség, amit belepakolt a csészéjébe.
– Áron, kérhetek valamit? – lép vissza Márk.
– Igen?
– Ha lehet, ne cseszd el!
– Nem fogom – nyugtatom meg. Biccent, és magamra hagy, én
pedig az órámra pillantva rájövök, hogy épp baromira elkések.
Hiányolom Anitát. Szabin van, valami hivatalos ügyet intéz, pedig
most teljesen be vagyok zsongva, jó lenne beszélgetni valakivel.
Közben viszont azon pörgők leginkább, hogy Levi még időpontot
sem említett, hogy hánykor végez.
Mikor érsz rá?
Örökkévalóságnak érződik, mire válaszol, kicsit már attól
tartok, le fogja mondani. Fél óráig hiába nézegetem a
mobilom, semmi sem történik.
Hat körül, ha el nem csúszok. Hol tali?
Megkönnyebbülök.
Neked hol lenne jó?
Belebonyolódok egy hívásba, de amíg a munkával vagyok
elfoglalva, Levi legalább visszaír.
Astoria, negyed hét? Ér még akkor kávézni, vagy üljünk be
meginni valamit?
Elmosolyodom. Eszembe jut, hogy Márk szerint Levi ritkán
kávézik, szóval érthető, miért tartja hozzá későinek az időpontot.
Nekem mindkettő jó.:)
Akkor inkább valami alkoholos, az most úgyis jólesne.
Kíváncsi vagyok, mire gondol. Talán csak húzós napja volt
melóban, de majd este úgyis kifaggatom.
Oké. Várom.:)
Sokáig nézem a szavakat, aztán nem érdekel, elküldöm.
Én is.:)
Hihetetlen lassan telik az idő, ráadásul munka után marad még fél
órám pluszba a találkozóig. Céltalanul sétálgatok, beülök megenni
valamit, aztán az egyik bolt előtt megtorpanok. Lehet, hogy hülye
ötlet, de miért is ne? Maximum kiröhög.
Addig szórakozom, míg épphogy időre odaérek, bár Levi így is
majdnem tíz percet késik.
– Ne haragudj, az utolsó vendégem kicsit tovább tartott –
szabadkozik. Nem mintha neheztelnék, örülök, hogy egyáltalán
összehoztuk.
 – Semmi baj.
– Akkor jó. Van ötleted, hova menjünk, vagy rám bízod magad?
– kérdezi megnyerő mosollyal, amitől viszont az az érzésem támad,
hogy neki már vannak tervei.
– Döntsd el te!
– Akkor erre – int a fejével. – Alig állok a lábamon, úgyhogy
megyünk egy kicsit busszal, jó?
Bólintok. Leül arra a néhány megállóra, és látom rajta, hogy
tényleg nagyon fáradt.
– Én nem bírnék egész nap talpon lenni – mondom, mire Levi
elmosolyodik.
– Szeretem amúgy. Választhattam volna ezer más munkát, de ez
érdekelt. Pedig ha apámon múlik, arra az egyetemre megyek,
amelyikre akarok.
– Hogyhogy? – lepődök meg. Levi megvonja a vállát.
– Úgy, hogy meg tudtuk volna fizetni. El sem tudod képzelni,
mennyi veszekedés volt belőle, hogy nem akarok diplomát. Apa
berágott, és közölte, hogy márpedig addig se lakás, se kocsi. Én
viszont pont olyan makacs vagyok, mint ő – meséli nevetve. – Szóval
a zsarolással annyit ért el, hogy csak azért sem hallgattam rá.
– És nem bántad meg?
Elgondolkodik, aztán megrázza a fejét.
– Erre vágytam. Talán nehéz elhinni, hogy így van, de tényleg.
– Én elhiszem – felelem, mire ismét kapok egy mosolyt.
– Leszállunk, kicsit sétálunk még, majd egy kisebb hely előtt
megállunk.
– Igazság szerint úgyis jönnöm kellett ide, ígértem a pultosnak
valamit – árulja el, én pedig értetlenül meredhetek rá, mert
hozzáteszi: – Vannak fodrászati cikkek, amiket én olcsóbban szerzek
be.
– Értem.
Kicsit féltékenyen figyelem, ahogy beszélgetnek, miután viszont
leülünk, Levi csak velem foglalkozik. Boroskólát iszik, amit én világ
életemben utáltam, mert bár a bor és a kóla külön jó, egyben
szerintem rémes az íze. Levi azonban elégedettnek tűnik vele.
– Megkóstolod? – kérdezi, amikor észreveszi, hogy a poharát
nézem.
– Dehogy. Azon gondolkodtam, hogy lehet azt szeretni – vallom
be, mire felnevet, és belekóstol.
– Így meg bírom inni a bort. Tudod, az édes sem elég édes –
vigyorogja, nekem pedig helyére kattan az információ. Így mindjárt
más. Erről viszont eszembe jut valami. Kicsit zavarban vagyok,
amikor a táskámba nyúlok, majd Levi elé teszek egy tábla csokit,
főleg, hogy totális meglepetés tükröződik az arcán.
– Ezt neked hoztam.
– Köszi – hebegi, ettől viszont most már tényleg hülyén érzem
magam.
– Nem szereted?
– Mármint? – pillant rám értetlenül, aztán leesik neki. – De, az
egyik kedvencem, csak nem számítottam rá.
– Volt egy rakat időm, míg ideértem, szóval beugrottam boltba,
és emlékeztem, hogy édesszájú vagy... Jó, hagyjuk, ez kínos – dőlök
hátra, Levin pedig látom, hogy nagyon próbál nem röhögni.
– Szerintem aranyos – mondja végül vigyorogva, és közelebb
hajol az asztal felett. – Ezért most nagyon megcsókolnálak.
Na, ezzel el is űzi a zavaromat. Igazság szerint eléggé hátul ülünk,
és elkap a kísértés. Egy árnyalatnyit mozdulok közelebb, eredetileg
csak valami frappánsat akarok felelni, de esélyem sincs rá, mert Levi
tényleg megcsókol. Nagyon rövid ideig tart csak, és bár
legszívesebben újra hozzáérnék, ő elhúzódik.
– Vigyázz, ezentúl minden randira egy csoki a belépőd. Magasra
tetted a mércét.
– Jaj nekem – sóhajtom színpadiasan, mire összenevetünk.
– Milyen volt a hétvégéd?
– Vegyes, azt hiszem – válaszolom, a kérdő tekintete láttán
viszont némi magyarázatba fogok. – Az én családom néha olyan,
hogy távolról jobban kijövünk.
– A legtöbb ilyen. A tieddel mi a gond? – érdeklődik, de
tanácstalanul vállat vonok. Megkísérlem szavakba önteni, de sokadik
nekifutásra is kudarcot vallók, pedig Levi türelmesen vár.
– Nem is tudom. Kicsit olyan, mintha... szakadék lenne köztünk.
Egy hatalmas nagy lyuk, amit nem lehet befoltozni. A
gondolkodásunkban, a világról alkotott képünkben. Ők azt látják
előnynek, amit én hátránynak, és fordítva. A nővérem kivétel, vele
eléggé egyformán vélekedünk, de a többiek... mintha leragadtak
volna egy elnyűtt univerzumban.
Felpillantok. Levi döbbenten ráncolja a homlokát.
– Váó. Várjál, ezt még próbálom összerakni, mert nem biztos,
hogy elsőre felfogtam.
Felröhögök. Jó, tény, hogy kissé körülményesen fogalmaztam.
– Meséltem rólad a nővéremnek – árulom el, pedig igazából át
sem gondoltam, mielőtt megszólaltam.
– Na, és mit? – kap Levi a témán, és egy kicsit megint közelebb
hajol. Erős kísértést érzek, hogy áthidaljam köztünk a távolságot. –
Őszintén!
Az asztal lapját bámulom, mintha attól várnék tanácsot.
Természetesen nem kapok.
– Elmeséltem neki, hogy van valaki, aki tetszik.
– Hm. – Még közelebb hajol, szinte hívogat a leküzdendő pici
távolság. – És ez a VALAKI én lennék?
Úgy ejti ki a száján, hogy hátrahőkölök. Egyszerre rezeg benne
kíváncsiság és neheztelés, bár először fogalmam sincs, mit követtem
el. Utána is csak tippjeim vannak.
– Komolyan, Áron. Mert igazság szerint nem tudom, hová
tegyelek. Ha csak kísérletezni akarsz, arra nem vagyok vevő.
Arctalan VALAKI sem szeretnék lenni.
Leesik. Ijedten nézek Levire, és sebesen megrázom a fejem.
– Hát, a képedet látta. Azt mondta, helyes vagy.
Na, ez hirtelen éri. Hátrébb dől, nem tudom eldönteni, a mosolya
most mit takar, zavart vagy örömöt, esetleg egyszerre mindkettőt.
– Akkor semmi kiakadás?
– Tudta.
 – Honnan? – faggat mohón, én pedig önkéntelenül halkítom le a
hangom a válaszhoz.
– Egyetemen volt egy barátom, két évig. Mirjam ráérzett, hogy
nem csak barát.
– Hoppá.
A poharáért nyúl, jó nagy kortyot iszik belőle. Szerintem erre
abszolút nem számított. Pár percig csendben üldögélünk egymással
szemben, kezdek pánikolni a némaságtól.
– Megleptél – szólal meg végül Levi, de azért mosolyog. – Ha
tippelnem kellett volna, épp lehazudod magadnak a csillagokat, vagy
kísérletezel. Ez nem volt benne a pakliban, annyira nem tartom
szerencsésnek magam. Akkor most már nem csak barátkozunk?
Mihez tartsam magam?
Megőrjít a sokatmondó pillantása, kénytelen vagyok elszakítani a
tekintetem egy idő után. Fogalmam sincs, mit feleljek. Nincs
bátorságom kimondani, amire vágyom. Levi egy darabig vár, aztán
felsóhajt, és ebben a hangban túl sok a kiábrándultság. Röviden nem
tudom megfogalmazni, úgyhogy megkísérlem körbeírni, hátha
megért így is.
– Folyton te jársz a fejemben. Alig vártam a találkozót, feldob,
amikor rám írsz. Nem bírom elfelejteni a múltkori éjszakánkat –
sorolom, Levi pedig érdeklődve, sőt izgatottan hallgat. – Az a baj,
hogy néha még nagyon nehezen nézek szembe mindezzel. Bevállalsz
problémás ismerkedést, vagy felejtselek el?
Lehajtja a fejét, a poharán játszik az ujjaival, a hallgatásából
elkönyvelem, hogy elbaltáztam az esélyem. Végül újra felpillant,
ennyire komolynak talán még nem is láttam.
– Nagyon érdekelsz, de nincs szükségem arra, hogy
alkalomadtán visszatáncolj. – Elakad a lélegzetem. Levi maga elé
mered, aztán gyengén elmosolyodik. – Most inkább megyek, jó?
Fáradt vagyok, és kicsit zaklatott. Majd találkozunk.
Nem várja meg, míg bármit reagálok. Felkapja a cuccát, miközben
dermedten bámulom a mozdulatait. Teljesen letaglózott, szinte
öntudatlanul kelek fel, és indulok haza. Hát, mégis elbasztam.
 – Na, hogy ment a... – kezd bele Márk, aztán az arckifejezésem
súghat, mert elhallgat. – Jó, mi történt?
Lehajolok, hogy kikössem a cipőmet, majd felegyenesedve újra
ránézek, és megrántom a vállam.
– Elküldött.
– Mi van? – kérdezi döbbenten, amivel az amúgy is egekben lévő
frusztrációmnak ad még egy lökést.
– Azt mondta, nincs szüksége valakire, aki az első alkalommal
visszatáncol.
– Mi a jó eget mondtál neki, amire így reagált?
– Hogy még nem tiszta minden számomra – válaszolom, aztán
hitetlenkedve megcsóválom a fejem. – De mindezt azután tette, hogy
megcsókolt. Jön nekem azzal, hogy azt hitte, kísérletezem vagy
hazudok magamnak, aztán amikor őszinte vagyok, elküld? Hát,
baszd meg, nem is én vagyok bonyolult!
Márk telefonja szakít félbe minket. Rápillant, összevonja a
szemöldökét, és minden csippanással rázza a fejét.
– Ti mindketten gyökerek vagytok.
– Mi van? – Kizökkenek. A dühöm értetlenséggé formálódik, de
ott marad, mélyen belül továbbra is robbanni tudnék. Még mindig
nem hiszem el, ami történt. Nem akarom elfogadni, hogy mindazt a
nyitást, amit a kedvéért csináltam, feleslegesen tettem. A fenébe is,
tényleg szerettem volna, ha ad egy esélyt...
– Te végre kezdesz magadra találni, Levi meg beparázik. Két
hülye egy pár – néz fel rám Márk, én pedig gyanakodva meredek a
kezében tartott mobilra. Csak nem?
– Miről beszélsz?
– Ő írogat. Épp ki van akadva.
– Ő van kiakadva? – fortyanok fel, valahol viszont örülök neki,
hogy ezek szerint nem csak én vagyok kikészülve. Viszont
pillanatnyilag úgy vagyok vele, hogy megérdemli.
– Ja, eléggé – bólint Márk, de nem hagy szóhoz jutni, folytatja. –
Szóóval, tudjátok, mit? Aludjatok ki magatokat, és beszéljétek meg!
– Van még mit? – érdeklődöm elég mogorván, Már pedig
elmosolyodik.
– Szerinted mondanám, ha nem lenne? Nyugodj le, oké? Levi
nem a leghatározottabb srác, akit ismerek – csitít, de nem sok
sikerrel.
– Mi a fenétől ijedt be? – faggatom. Márk felsóhajt, aztán a
falnak dől, és tanácstalanul megrázza a fejét.
– Szerintem úgy készült, hogy nem lesz semmi komoly. Te meg
bedobtad neki, hogy akár lehetne is, és rájött, hogy ő ezt akarja,
viszont ott a lehetőség, hogy amikor már nagyon akarja, te mégsem?
- He? – reagálok roppant értelmesen, miközben megpróbálom
összerakni a mondandója lényegét. – Ezt most nem fogom fel.
– Levi alapvetőn mindig kapcsolatot akar, komolyan veszi, aztán
ejtik. Szerintem úgy volt vele, hogy nálad úgyis esélytelen, úgyhogy
ha nem éli bele magát, nem törik össze a pici szíve. De ez az én
teóriám, a valóságról faggasd őt – ajánlja, de mielőtt magamra
hagyna, még visszafordul. – Ne engedd, hogy elzavarjon. Ha kitartó
vagy, el fogja hinni, hogy nem csak mellébeszélsz. Már ha érdekel
annyira, hogy kitarts.
– Érdekel.
– Akkor meg hajrá – inti, és eltűnik az ajtaja mögött. Hát,
tanácsot osztani könnyű...
Csütörtökig bírom. Levi semmi életjelet nem ad, úgyhogy
kénytelen vagyok én lépni.
Van kedved találkozni ?
Legalább egy óra telik cl, mire egyáltalán válaszol, addigra már
képzeletben lerágom a körmöm. Amikor viszont elolvasom,
csalódottan veszem tudomásul a nemet.
El vagyok havazva.
Kezdem úgy érezni, Márknak nincs igaza. Lehet, hogy jobban
ismeri Levit, de talán most az egyszer félreértette a jeleket. Persze az
is bőven lehetséges, hogy beszéltek rólam, nem tudhatom. Vajon ha
rákérdeznék, megmondaná? Legutóbb is megtette...
 De szombaton megyek hozzátok, akkor találkozunk.:)
Szeretnék megkönnyebbülni, de annyira semmitmondó ez a
második üzenet, hogy inkább elkeserít. Figyelem, ahogy ír,
lélegzetvisszafojtva várom, hogy ezúttal mit.
Kapok csokit?
Hirtelen fogalmam sincs, mit reagáljak. Kicsit a munkába
temetkezek, megkísérlem viszonylag józanul átgondolni, de elég
nehezen jön össze.
Az csak randira jár.
– De bele vagy épülve a mobilodba. Rád fognak szólni – cukkol
Anita, én pedig reflexből majdnem felmutatom neki a középső ujjam.
– Az sem érdekel – vágom rá, mire meglepetten, és roppant
kíváncsian hajol közelebb.
– Levi?
– Aha.
– Van valami fejlemény? – faggat. Megrázom a fejem, Anita
pedig csalódottan elhúzódik. – Legalább beszéltek, nem?
– De.
– Hátha meggondolja magát – mosolyog rám, aztán kedvesen
végigsimít a vállamon, és otthagy.
Ahhoz sokan lesznek. Akkor legközelebb kérem a csokimat.:)
Levakarhatatlan vigyorral dolgozom tovább. Ha jól értettem a
szavait, ezek szerint nem gondolta ő olyan komolyan azt a nemet...
A jókedvem még akkor is kitart, amikor hazaérek. Márkot a
konyhában találom, főzőcskézik, de leginkább az ablakon bambul
kifelé, miközben valami ezeréves számot hallgat. Csak akkor vesz
észre, amikor köszönök, akkor viszont majdnem elejti a serpenyőt.
– Valld be, Hogy lopakodsz – morran rám, de érezhetően nem
haragszik, mert rögtön utána elmosolyodik. – Vidámnak tűnsz –
állapítja meg, mire bólintok. – Levi?
– Aha.
– Találkoztatok? – kérdezi meglepetten, de ezúttal megrázom a
fejem. – Akkor?
– Chat.
 – Ennél bővebben?
– Szombaton találkozunk, és utána esetleg randizunk, majd
elválik – mondom, de szerintem Márk is érti, hogy nem veszem
ennyire félvállról a dolgot.
– Remélhetőleg végre értelmes felnőttek módjára viselkedtek –
szól be játékosan, mire felnevetek. – Kérsz? – mutat a kajára.
Lelkesen bólintok, isteni illata van, már az ajtóból becsalogatott.
- Ez nagyon finom – állapítom meg rögtön az első falatnál, Márk
pedig hümmögve kóstol bele a sajátjába. Elég gyorsan elfogy, és ha
úgyis magától kínálkozott az alkalom, óvatosan faggatni kezdem. –
Honnan tudod, hogy Levi akar tőlem valamit?
– Hm – összefonja az ujjait, és rájuk támasztja az állát. – Először
is, mert se vak nem vagyok, sem hülye. Másodszor pedig, mert
mondta.
– És... mit pontosan? – próbálkozom, mire megrázza a fejét.
– Kérdezd meg tőle!
– Menj a francba – morgom, de Márk kiröhög, a szobájába indul,
és csak az ajtóból szól vissza.
– Te mosogatsz!
 13.

Alig bírom kivárni a szombatot. Addig rá sem merek írni Levire, ő

sem keres, ezzel viszont teljesen kikészít. Amikor azonban este
megérkezik, azonnal összeakad a pillantásunk, és úgy érzem, ő is
várta a találkozást. Ráadásul mellém ül, a combja az enyémhez ér,
eléggé próbára téve ezzel az önuralmam. Márk közben láthatóan jól
szórakozik rajtam, vidáman szemléli a kínlódásomat.
– Zoli?
A kérdést Levi követi el, pedig még én is tudom, hogy szétmentek
Szilárddal. Őt viszont úgy tűnik, senki sem avatta be. Szilárd
megvonja a vállát, majd a szája elé emeli a sört, és mielőtt beleinna,
mintegy mellékesen válaszol.
– Már nincs a képben.
– Mi történt? – lepődik meg Levi, de Szilárdot nem
különösebben zaklatja fel a faggatózással. Bár nem is lenne rá oka,
hiszen ő volt az, aki kilépett a kapcsolatból.
– Tapadt, és ráadásul ellenőrzött.
– És ez eddig nem zavart? Mert mindenki mást igen – vágja rá
Csilla, amiért kap egy csúnya pillantást Szilárdtól. – Most
mondjátok, hogy nincs igazam.
Csillánál bírom, hogy ami a szívén, az a száján. Néha talán kicsit
bunkóbb módon a kelleténél, de legalább őszinte. Szilárd sem
haragszik rá, hanem mosolyogva válaszol.
– Legközelebb majd segítesz válogatni a jelentkezők közül.
– Miért, versenyt hirdetsz? – röhög fel Márk. – Hol lehet nem
jelentkezni?
 – Jaj, már! Tudjuk, hogy te lennél az első, aki kapna az alkalmon
– dobja vissza a labdát csípőből Szilárd, mire mind felröhögünk.
– Neeeem. Benevezem... – végigpillant mindenkin, aztán
elvigyorodik. – Patrikot!
Márk szerencsétlenségére Patrik mellette ül, és bár kissé
megijedek tőle, hogy megint messzire ment, Patrik nem rág be a
poénért, csak játékosan megpróbálja megfojtani a párnával. Egy
darabig tart a harc, mire Márk feladja.
– Oké, oké, nyertél! – röhögi már a földön fekve, Patrik viszont
nem könyörül.
– Ennyi a bocsánatkérésed?
– Ó, térdre ne boruljak?! – kérdezi Márk, amivel kapásból öngólt
lő. Patrik leengedi a párnát, és úgy tesz, mintha elgondolkodna.
– Most hogy mondod, azt elfogadom komoly szándékod jeléül!
– Gyűrűt is kérsz hozzá? – kontráz rá Márk, mi meg már nem
tudunk hová lenni a röhögéstől. Nekem konkrétan a könnyem folyik,
annyira jól szórakozom.
– Minden vágyam!
– Kezdem elveszíteni a fonalat. Még a bocsánatkérésről van szó?
– néz fel Márk ártatlanul Patrikra, aki nem bírja tovább, hozzávágja a
díszpárnát, és eldől a kanapén.
– Büntiből ott maradsz!
– Akkor most te alszol a kanapén?
Patrik nyüszítve bújik a támlához, a hangulat pedig a tetőfokára
hág, mindenki a szemét törölgeti kínjában. Nem elég az alkohol, ezek
ketten totál megkattantak.
– Nyertél, ezt nem tudom túlszárnyalni – mondja Patrik. Márk
óvatosan visszamászik az előbbi helyére, de azért kicsit távolabb
Patriktől, ugrásra készen.
– Mit nyertem?
– Megbocsátást.
– És még csak meg sem kellett dolgoznom érte? Hát hová lesz a
világ! – háborog Márk, mire Patrik hirtelen mozdulva megint lelöki a
földre.
 – Srácok, menjetek már szobára! – dörren rájuk játékosan
Szilárd. Márk felpillant Patrikra, csábosán felvonja a szemöldökét és
a szobája felé int, mire megkapja a képébe a maradék két díszpárnát
is. Kész, meghaltam.
– Jó, nekem erre rá kell gyújtanom – közli Márk még mindig
vigyorogva, de megint sikerül félreérthetően kifejeznie magát.
Kezdem úgy érezni, direkt csinálja.
– Szívni akarsz? – cukkolja Szilárd.
– Kiütközik a szexhiány, ja – feleli Márk, de ezúttal csak félig
viccel, ezzel pedig el is vágja kicsit a hangulatot. Felkelnek, nekem
pedig hirtelen el sem jut az agyamig, hogy miért. Így, hogy épp nem
rájuk koncentrálok, Levi jelenléte beteríti az összes gondolatom.
– Áron?
– Hm?
– Cigi? – pillant rám Szilárd. Hirtelen kapcsolok, és megrázom a
fejem.
– Most inkább nem megyek, köszi.
– Oké – feleli Szilárd, majd Levire pillant. – Vedd rá, hogy jöjjön
bulizni velünk!
– Igyekszem.
Felvonom a szemöldököm, Szilárd viszont csak vigyorogva kilép
az ajtón. Levihez fordulok.
– És hogy tervezel rávenni?
– Hm. – Úgy tesz, mintha elgondolkodna. – Nem tudom.
Kezdhetjük ott, hogy miért nem mentél a többiekkel dohányozni?
– Leszokok? – próbálkozom, de csak mosolyog, szóval feladom.
Közelebb hajolok hozzá, megcsókolom, ő pedig egy másodpercre
sem ellenkezik. Robban a vágy az ereimben, de nem csak testi
értelemben. Még jobban magamhoz húzom, úgy kell ellöknie
magától, amikor már túl forróra váltunk.
– Gyere velünk! – kéri, de megrázom a fejem. – Naaa...
– Győzz meg!
Válaszképp hümmög, majd a fülemhez hajol, végigcsókolja az
utat a nyakamtól, mielőtt beleszuszog.
 – Utána elvihetsz egy körre.
Erre nem számítottam. Levi az arcomat figyeli, és tetszhet neki a
reakcióm, mert egyre szélesebb a mosolya.
– Na, ez nehéz ügy. Ha most ezek után megyek, az isten se
mossa le rólam, hogy a szex miatt.
– Miért, nem azért? – incselkedik, de sejtem, hogy több is van a
kérdése mögött. Érkezésem azonban nincs válaszolni, mert a többiek
visszaérnek, Levi pedig automatikusan arrébb húzódik.
– Na, eldöntötted már, hogy jössz?
Lopva Levire pillantok, de ő tüntetőleg másfelé néz.
– Levinek lehetetlen nemet mondani – sóhajtom, mire jókedvű
nevetést kapok, Levi is somolyog magának.
Igazából totál végem van, arra vesz rá, amire akar. Nem vártam,
hogy így fog viszonyulni hozzám, a hétfői után abszolút nem. Jó,
Márk utalt rá, hogy megbánta, de hogy ilyen nyíltan ajánlkozzon fel,
miután egész este húzta az agyam...
Fel vagyok dobva, nem is kicsit.
– Átöltözöl, vagy így jössz? – érdeklődik Márk, én pedig kérdőn
bámulok vissza rá. – Én felvennék egy másik pólót.
– Ezzel mi bajod?
– Felőlem maradhatsz így is – vonja meg a vállát, és bár érdemi
választ nem kapok, mégis a szobámba megyek, és tanácstalanul
megállók a szekrényem előtt. Egyszerűbb lenne, ha megmondta
volna, mi a gond azzal, ami most rajtam van. Épp előszedek két
másikat, amikor kopogás szakít félbe, majd Levi belép, becsukja
maga után az ajtót, és közel sétál hozzám. Na, ez veszélyes.
– Márk nem bírja a minta nélküli ruhákat – magyarázza meg az
iménti beszólást, nekem pedig rémleni kezd, hogy sosem láttam még
rajta semmi egyszínűt. – Nincs vele gond, csak neki jellegtelen. Nem
tudom, ez szakmai ártalom, vagy valaki beoltotta egyszerűség ellen.
Felnevetek. Levi kiveszi a kezemből a pólókat, szomjazva
fogadom a csókját. Teljesen megrészegít, amikor pedig elhúzódik, és
hiába kapok utána, kifejezetten csalódott vagyok.
- Bírd ki buli utánig – kéri incselkedve, miközben majd
megőrülök, hogy újra hozzá érhessek. Visszaveri a próbálkozásomat,
nevetve arrébb lép, én azonban nem adom fel.
– Nem bírom ki.
– Dehogynem.
Leülök az ágyamra, és amikor nem számít rá, elkapom a derekát,
és közelebb rántom, épphogy meg tudja tartani magát, hogy ne
zuhanjon rám.
– Ez alattomos volt!
– Megőrülök, annyira akarlak – súgom neki. Megremeg a
szavaimtól, egy pillanatra lehunyja a szemét, és megrázza a fejét. –
Ki akarsz éheztetni?
– Mondhatjuk úgy is – vigyorodik el, mire csalódottan mordulok
egyet.
– És neked is kiéhezettnek kell lenned?
– Tessék? – kérdezi, de látom, ahogy leesik neki, amint a nadrág
gombjára tévednek az ujjaim. – Komolyan?
Lehúzom a cipzárt, lejjebb rángatom róla a nadrágot, és csak aztán
nézek fel rá ismét. Szemmel láthatóan izgatott a lehetőségtől.
– Nem szeretnéd?
Felmorran, amikor hátrébb húzódom, és a tarkómra marva húz
vissza magára. Imádom a halk hangot, amit kiad, az ujjai a hajammal
játszanak, amikor pedig felemelem a tekintetem, olyan sóváran
bámul rám, hogy teljesen megveszek tőle.
– Figyelmeztesselek előtte? – préseli ki magából a kérdést. Egy
kicsit elengedem, amivel neheztelést váltok ki belőle.
– Kérlek.
Újra a számba fogadom, ezúttal tényleg koncentrálok arra, hogy a
legnagyobb gyönyört kapja, és érzem is, amikor közel kerül, mert a
tenyere hirtelen satuvá válik a tarkómon.
– Mindjárt.
Pont időben engedem el, a pólómat így is kénytelen leszek tényleg
cserélni. Levi csukott szemmel zihál, nehezen talál vissza a szobába,
aztán viszont olyan szenvedélyes csókot kapok tőle, hogy
kifejezetten nehéz hagynom, hogy véget érjen. Egy kicsit
eltávolodik, hogy felhúzza a nadrágját, nekem pedig eszembe jut az
előbbi viselkedésem, és röhögni kezdek.
– Mi az?
Kicsit nehezemre esik bevallani, mire gondolok, de aztán nem
érdekel.
– Sosem viselkedtem még ekkora ribancként.
Levi pár másodpercig döbbenten mered rám, aztán kitör belőle a
nevetés.
– Imádtam – feleli vigyorogva. Hirtelen lök hátra, nyekkenve
terülök el az ágyon, és elégedetten hagyom, hogy rám másszon. Egy
kicsit engedem játszani, aztán összeszedek magamban annyi erőt,
hogy eltoljam.
– Kibírom, míg hazaérünk, ha megígéred, hogy biztosan
hazajössz velem.
Ezúttal csak egy apró puszit kapok a számra.
– Ki nem hagynám, főleg ilyen kóstoló után.
Mire észbe kapok, eltűnik rólam a súlya, és csak az ajtóból fordul
vissza.
– A kéket vedd fel!
Nyöszörögve temetem a tenyerembe az arcom. Fogalmam sincs,
hogyan bírom ki hajnalig, de az biztos, hogy még egy kis alkohol, és
a maradék gátlásom is a kukában landol. Nem tudom, félek-e ettől,
vagy várom.
Megragad a zene. Nagyon jó a DJ, annyira ügyesen válogat
számokat, hogy bár nem hallgatok nagyon felkapott előadókat,
minden második ismerősen cseng. Arról nem is beszélve, hogy
rengeteg a jó kis régi, táncolható dal.
Ezzel csak az a gond, hogy tánc közben vészesen fogy a söröm,
így észrevétlenül még jobban becsípek, pedig induláskor már távol
voltam a józantól. A negyedik körért indulnék, de Levi rábeszél,
hogy inkább üljek le egy kicsit, és néhány pillanat múlva a kezembe
nyom egy pohár vizet.
– Annyira nem vagyok kiütve – szólalok meg meglepetten, bár
úgy látom, nem hisz nekem. – Komolyan!
 Levi az égnek emeli a tekintetét, és miután leül mellém, a fülembe
suttog.
– Ha berúgsz és beájulsz az ágyadba, nem sokra megyek veled,
azt ugye tudod?
Azt még így részegen is el kell ismernem, hogy igaza van,
úgyhogy engedelmesen kortyolok a vízből. Közben ismét
társaságunk akad, a többiek szintén szünetet tartanak, valami sztorin
röhögnek, amiről lemaradtam. Egyébként sem érdekel, mi van velük,
egyedül Levi létezik számomra. Nem értem, miért tartja a távolságot,
bár valahol az elmém mélyén ott a válasz, hogy miattam, mégis
értelmetlennek érzem hirtelen.
– Miért bámulsz? – kérdezi. Végigsimítok az arcán, és a füléhez
hajolok.
– Megcsókolhatlak?
– Itt és most?
– Aha.
A szemembe néz, aztán enyhén megcsóválja a fejét, de ez nem
nemet jelent, én is tudom. Ő hajol közelebb, a számra nyomja a
sajátját. Imádom az érzést, még többet akarok belőle, de eltol
magától.
– Azért fogd vissza magad egy kicsit! – kéri, engem pedig ez
döbbent rá arra, hogy a jobbom vészesen felfelé araszol a combján.
Zavartan húzom el a kezem és pillantok körbe, de a többiek úgy
tesznek, mintha nem foglalkoznának velünk. Ennek ellenére tudom,
hogy elárultam magam, és teljesen nyilvánvalóvá tettem a helyzetet.
Az egyetlen perc felszabadultságot felváltja a pánik, kicsit ki kell
szakadnom a közelükből.
– Mindjárt jövök.
– Hová mész? – szól utánam Levi, de nem felelek, áttörök a
tömegen, meg sem állok, míg friss levegőt nem szívok. Idegesen
kotrom elő a cigarettám és a gyújtóm, és amíg ezzel foglalkozom, fel
sem tűnik, hogy valaki utánam jött. Megugróm, amikor észreveszem
Patrikot.
– Minden rendben? – érdeklődik aggódva. Először bólintok,
aztán megrázom a fejem, a tekintetét viszont kerülöm.
– Fogalmam sincs.
– Nagyon... nem is tudom, szétszórtnak tűnsz.
– Szétszórtnak? – nevetek fel gyengén. – Épp csak nem
mondattam be hangosbemondóba, hogy... – Elakadok, ingerülten
dobom el a félig szívott szálat, és keresek helyette másikat. Patrik
óvatosan megfogja a kezem, és ő ad tüzet.
– Nincs semmi baj. Nem értem, mitől borultál ki ennyire.
Annyira nyugodt a hangja, én mégis legszívesebben üvöltenék
vele. Aztán kedvesen rám mosolyog, nekem pedig elpárolog az
indulatom, és végre képes vagyok értelmesen gondolkodni.
– Nem tűnsz túl meglepettnek – állapítom meg.
– Tudok rólad és Márkról.
– Basszus, itt senki sem tudja tartani a száját? – fakadok ki,
Patrik pedig vállat von. Nem is értem, hogyan hihettem, hogy
titokban marad.
– Szilárd a múltkor látott titeket Levivel csókolózni. Szóval... –
harapja el a mondatot Patrik, mire felsóhajtok.
– Mindenki tudott mindent.
– Nem, találgattunk, mert Levi meg elintézett minket annyival,
hogy hagyjuk békén, úgyis reménytelen – mondja, ettől viszont
ismételten görcsbe ugrik a gyomrom. Vajon mit gondolhat most
Levi? Hogy igaza lett? Visszatáncolok?
– Oké, most még kétségbeesettebbnek tűnsz – közli Patrik.
Megrázom a fejem, majd újra, de mielőtt bármit válaszolhatnék, l.evi
megjelenik mellettem, és újra felém nyújtja a poharat. Zavartan
köszönöm meg.
– Mi a baj? – kérdezi. Patrik azzal a lendülettel otthagy minket,
én pedig a falnak támaszkodom, és röhögni kezdek magamon.
– Nem tudom. Megijedtem – vallom be, mire Levi meglepetten
mered rám.
– Mitől?
– Hogy mit művelek – felelem, de amint Levi elkomorodik,
rögtön leesik, mennyire rosszul válogattam meg a szavaim.
 – Miért, mit művelsz?
Kiszárad a szám. Nagyot kortyolok a vízből, aztán leülök a
padkára, és intek Levinek, ő pedig érti a célzást, helyet foglal
mellettem.
– Hazudtál már magadnak? – Nem tudja hová tenni a
kérdésemet, így inkább folytatom. – Egy idő után annyira
megszokod, hogy megrémülsz attól, ha valamit őszintén teszel.
Valami ilyesmi történt velem az előbb.
– Pontosabban?
Csendben bámulom az úttestet. Nagy a zaj, rengeteg ember vesz
minket körül, én azonban megint nem bírom legyőzni a kísértést,
hogy közelebb hajoljak hozzá.
– Arról beszélek, hogy megcsókoltalak mások előtt.
– És megbántad? – kérdezi Levi, de közben érzékelem, hogy
felzaklatja a közelségem. A szájára nyomom a sajátom, itt, egy
forgalmas utca látható részén, mert erre vágyom.
– Nem – súgom az ajkára, de rögtön belém forrasztja a további
mondandómat.
– Menjünk! – enged el, és már fel is kel mellőlem. Egy pillanatra
megijedek, de amikor találkozik a tekintetünk, olyan intenzív vágy
csillog az övében, hogy attól tartok, ki sem bírom hazáig, hogy ne
csináljak valami őrültséget...
Örökkévalóságnak tűnik, mire végre bezárul mögöttünk az ajtó.
Az eljut a tudatomig, hogy Márk még nincs itthon, bár nem is
számítottam rá, mert amikor legutoljára láttam, még javában bulizott.
Csak azt várom meg, hogy Levi is levegye a cipőjét, tovább nem
vagyok képes visszafogni magam, de nem is bánja, azonnal
viszonozza a heves csókot. A falnak szédülünk, talán igaza volt, túl
sokat ittam, de nem érdekel. A nyakára siklik a szám, az ujjaim
közben rátalálnak a gombra a nadrágján, türelmetlenül próbálok
túljutni az akadályon. Levi nyögve fordítja oldalra a fejét, közben
kitapogatja a pólómat, és igyekszik lerángatni rólam. Kicsit
elengedem, hogy megszabaduljak a ruhadarabtól, Levi is ledobja
addig a sajátját, de megállít, amikor újra hozzáérnék.
 – Tudom, hogy nagyon be vagy indulva, de nem kezdhetnénk
zuhannyal?
– De – préselem ki magamból. Levi elsétál mellettem, a
fürdőajtóban viszont megbabonázva figyelem, ahogy vetkőzik.
Gyorsan leszórom én is a ruháimat, és belépek a víz alá, szorosan
Levihez simulok. Elégedetten szuszog, ahogy a nyakát és a vállát
csókolom.
– Így azért nehéz mosdani – szólal meg bujkáló nevetéssel. A
tusfürdőért nyúlok, a mellkasát kezdem szappanozni, lassan
csúsztatom lejjebb a kezem. A hajamba túr, nyögve élvezi a
játékomat egy ideig, aztán ellök magától. – Ebből így nem lesz
semmi.
A kezembe nyomja a flakont, én pedig veszem a célzást, gyorsan
végzek.
– Menjek előre? – kérdezem, mire bólint.
Nem kell sokáig várnom rá, megigézetten bámulom, ahogy fölém
mászik, és lehajol, hogy megcsókoljon. A tenyerem a fenekére siklik,
magamhoz húzom, felnyögök az ingertől. Eltávolodik tőlem, lejjebb
csúszik, én pedig a párnába nyomom a tarkóm, amikor a szájába
veszi a farkam. Most azonban nem erre vágyom, ehhez már
túlságosan fel vagyok húzva.
Magam alá gyűröm, a csókunk vad, talán kicsit durva is, de
teljesen meg vagyok veszve, hogy végre érezhessem. Rámarkolok a
vágyára, mire elszakad a számtól, és megvonaglik. Lassan haladok
lejjebb, a nyakától szórom a csókokat, a köldökéig jutok, amikor
elfogy a türelme, és egyszerűen a megfelelő helyre nyomja a fejem.
Imádom hallani a kéjes sóhajait, teljesen bezsongok tőle.
Nehezemre esik elengedni, hogy óvszert és síkosítót keressek, ha már
nem jutott eszembe előkészíteni őket. Visszahelyezkedem hozzá, az
ujjam akadálytalanul siklik belé, a második szintén. Meglepetten
pillantok fel.
– Akár jöhetsz is, előre dolgoztam – neveti, engem pedig nem
kell kétszer kérni...
Hamar felkel mellőlem, nyugtalanul szemlélem, ahogy magamra
hagy. Hallom a zuhany hangját, de mire bemegyek hozzá, már épp
végez. Nem tudom, ezúttal mi a baj, de ideges vagyok a gondolattól,
hogy esetleg most sem marad.
– Ugye nem arra készülsz, hogy megint lelépj?
Épp a pólójáért nyúl, de megakad a mozdulatban, és zavartan
elmosolyodik. Szóval tényleg ezt tervezte.
– Várj meg! – kérem, mire bólint, és a szobámba megy. Rekord
gyorsasággal zuhanyozom le, és csak alsót húzok. Levi az ágyamon
ül, teljesen felöltözve, de nincs érkezésem számonkémi, mert ő a
gyorsabb.
– Van köztetek valami Márkkal?
Hirtelen megszólalni sem bírok az éles váltástól. Az előbb még
vígan hempergett velem az ágyban, most meg előhozakodik ezzel...
– Nem kérdezted?
Megrázza a fejét.
– Nem vagyok biztos benne, hogy megmondaná.
– Miért? – bizonytalanodom el még jobban. Levi maga mögé
támaszkodik, tanácstalannak látszik.
– Mert nem szeret megbántani.
– Köztetek volt valami?
Rögtön kiderül, hogy van alapja a gyanakvásomnak, mert Levi
zavartan bólint. Hoppá! Na, ez az információ elég ütősnek bizonyul
ahhoz, hogy nekem is le kelljen ülnöm. Levi magától kezd el
beszélni, nem várja meg, míg faggatni kezdem, talán mentegetőzni
akar, nem tudom.
– Két hónapig jártam a nyakára, de csak megdugott párszor.
Persze előre szólt, hogy ennyi, én nem vettem elég komolyan –
meséli, nekem viszont nincs semmi értelmes reakcióm.
– Hm.
– Szóval?
Nem tudom, mit mondhatnék. Hazudni nem akarok, de van egy
olyan érzésem, hogy az igazság pont elég lesz ahhoz, hogy tönkre is
tegyek mindent.
– Itt egyikünk sem gondolta komolyan – felelem. Rögtön átjön
neki a lényeg, mert lehajtja a fejét.
– Értem. Tehát, dugtok?
– Egy alkalom volt – pontosítok, Levi viszont azonnal felkel
mellőlem.
– Van még más versenyző? – bukik ki belőle a keserűség, majd
gyorsan visszakozik. – Bocs, tudom, nem az én dolgom. Szó sem
volt többről. Levi...
– Mindegy, mennem kell.
Utolérem, mielőtt lenyomná a kilincset, hátulról hozzásimulok, az
ajtó és a testem között reked.
– Eddig egyáltalán nem említetted, hogy te mit akarsz – súgom a
fülébe. Beleborzong a lélegzetembe.
– Mert úgysem számít.
– Honnan tudod?
– Mert sosem számít, én mit akarok.
Átölelem a derekát, szinte fizikailag érzem, ahogy a lelke
elgyengül.
– Mire vágysz, Levi? – kérdezem másképp, de nem válaszol
azonnal, teljes testében megfeszül, és nekem hirtelen leesik, hogy fél.
Megpördítem, az ajtónak nyomom, a szám a száján, vadul
viszonozza, mégis elhúzódom. Először nem tudja mire vélni, aztán
elkapja a pillantását. Úgy látom, kénytelen leszek én beszélni.
– Nem vagyok épp mester a párkapcsolatokban, de ha azt akarod,
hogy együtt legyünk, benne vagyok.
Először fel sem fogja, olyan döbbenettel az arcán bámul rám,
aztán átöleli a nyakamat, szinte harapja hevességében a számat,
hamar átragad rám a szenvedélye. Ismét leállók, mert bármennyire
szívesen kefélnék vele újra, még nem zártuk le a témát.
– Nem tudom felvállalni – szólalok meg. Ezúttal én nem nézek
rá. – Ha neked így jó, akkor szívesen benne vagyok többen, de
egyelőre pár ember tudja rólam, és nem tervezem, hogy világgá
kürtölöm.
– Jó, ezt... észben tartom.
Pedig csalódott, érzem a hangján, de nem merek többet ígérni,
mint amennyit biztosan betartok.
– Meglátjuk még. – Nem ígéret ugyan, mégis elmosolyodik, ettől
pedig kicsit felengedek. – Maradsz?
– Szeretnéd? – kérdez vissza. Engedi, hogy megcsókoljam,
ezúttal lágyan viszonozza.
– Nagyon.
Szórakozottan hagyja, hogy levetkőztessem, és magam mellé
húzzam az ágyba. Furcsa így elaludni, hogy őt ölelem, de nem is
emlékszem rá, mikor volt utoljára ilyen nyugodt éjjelem...
 14.

Mocorgásra ébredek. Ki kell nyitnom a szemem, hogy össze

tudjam rakni a képet, akkor viszont morogva nyúlok Levi után, és
húzom vissza magamhoz.
– Ki kéne mennem – szólal meg, de nem sokat ér el vele. A
lapockájához bújok, és úgy tervezem, hogy alszom tovább. –
Komolyan. Mindjárt jövök.
– Biztos nem lépsz meg? – motyogom a kérdést, mire Levi
röviden felnevet, és megpaskolja a kezem, hogy engedjem. Nem
szívesen hódolok be a kérésének.
– Esküszöm – biztosít, mielőtt felkel mellőlem. Hát jó,
megpróbálok hinni neki.
Arra riadok fel, hogy visszabújik hozzám. Ha rajtam múlt volna,
tuti észre sem veszem, ha megszegi a szavát, de most ezzel nem
foglalkozom, hanem átölelem, és hagyom, hogy újra elsodorjon az
álom.
Legközelebb az ébreszt, hogy lesül a bőröm. Túl meleg van,
ahhoz pedig végképp, hogy ennyire közel feküdjek Levihez, pedig
imádom az érzést, legszívesebben így maradnék. A másik oldalamra
fordulok, és közben ledobom magamról a takarót. A telefonomat az
ágy mellett találom meg, bár fogalmam sincs, mikor esett le, mert az
sem rémlik, hogy egyáltalán előszedtem.
Majdnem dél. Megpróbálom összerakni a tegnap éjszakát, de
egyelőre vannak kieső részek. Például az, hogy hánykor értünk haza,
és aztán mikor kerültünk úgy ágyba, hogy aludtunk is...
Kimegyek a mosdóba, és amikor visszaérek, Levi még mindig
alszik, meg sem rezzent arra, hogy felkeltem. Mellé mászok, először
csak megfújom az arcát, mire félálomban felmorran, és a másik
oldalára fordul. Nem adom fel, a vállát kezdem csókolni, lágyan
beleharapok a bőrébe, de még erre se nagyon reagál.
Arra viszont szinte azonnal, amikor a kezem az ágyékára
csúsztatom.
– Mit csinálsz?
– Ébresztelek – felelem ártatlanul, mire halkan nevetve ráz le
magáról. Nyújtózik egyet, és visszaveri a következő
próbálkozásomat is.
– Hízelgő, de velem reggel nem sokra mész – mondja, és végre
rám néz. – Tényleg. Hagyj magamhoz térni!
– Én csak segítek...
– Áron!
Ezúttal nyűgösen csattan fel, úgyhogy befejezem, amit művelek.
Igazság szerint nem akartam semmit, csak az agyát húzom, de inkább
nem feszítem túl a húrt, bár nehezemre esik levenni róla a kezem.
– Reggel kávézol? – váltok témát, mire felül az ágyban, és
kómásan beletúr a hajába. Iszonyatosan szexi így, de nem merem
újra megérinteni, mert félek, hogy félreérti. Vagy pont, hogy nem.
– Aha – válaszolja, majd rám sandít. – Csak nem tudom, jó
lenne-e összefutni Márkkal.
Nem teljesen értem, mire gondol, nekem viszont szükségem van a
kávéra, a távolságra pedig még inkább.
– Ezt neked kell tudni.
Az ajtóból hátranézek, de Levi továbbra is ugyanott ül, elég
tanácstalanul, amit viszont nem tudok mire vélni.
– Te mit szeretnél? – szegezi nekem a kérdést nagyon komolyan.
Elengedem a kilincset, és teljesen visszafordulok hozzá. Nem értem,
miről beszélünk, és szerintem erről nem a reggel tehet.
– Én?
Levi felsóhajt, és ahogy megmoccan, a takaró lejjebb csúszik
rajta, én pedig arra az egyre élénken emlékszem, hogy nem öltözött
fel...
 – Az arcodra van írva, mi jár a fejedben. – Vigyorog, de rögtön
újra elkomolyodik. – Nem baj, ha Márk tudni fogja, hogy itt
maradtam?
Végre leesik, mire utal. Megrázom a fejem. Igazság szerint nem
értem a logikát mögötte.
– Nem zavar, de szerintem így is tisztában van vele. Szerinted
nincs?
Hümmögve a hajába túr, aztán elmosolyodik.
– Mondasz valamit.
Visszasétálok hozzá, és lehajolok, hogy megcsókoljam. Közben
lehúzom róla a takaró maradékát, és amikor elszakadok tőle, a
kezemet nyújtom.
– Kávé?
– Kérek – válaszolja ezúttal minden ellenállás nélkül.
Megvárom, míg felöltözik, és együtt tudunk kimenni a konyhába.
Márk felől árulkodó csend van, de mivel utánunk ért haza, és elég
sokat ivott, szerintem még jó sok idő, mire egyáltalán feléled.
Bekészítem a kávéfőzőbe az adagot, és amíg lefő, leülök Levi
mellé az asztalhoz. Félálomban támaszkodik a könyökén, szerintem
nem is teljesen fogja fel, mi történik körülötte, de aranyos így.
Hirtelen elveszi a kezét a szeme elől, én pedig úgy fordulok el, mint
akit rajtakaptak.
– Miért bámulsz?
Ismerős a kérdés, rémlik tegnapról, és nekem kedvem támad
megismételni a választ.
– Megcsókolhatlak?
Eltelik pár másodperc, mire felismerés csillan a szemében, akkor
viszont közelebb hajol.
– Itt és most?
Nem válaszolok, csak a szájára nyomom a sajátomat. A tenyere a
tarkómra csúszik, én pedig a combjára simítom a kezem, és nagyon
igyekszem, hogy ne támadjam le.
– A konyhában nincs szex.
Megugrom Márk hangjára, de Levi sem számított rá, mert azonnal
elhúzódik.
– Jó reggelt! – vigyorog ránk Márk, és elsétál mellettünk, a
kávéfőzőhöz lép. – Köszönöm a kérdést, egy idő után tudtam tőletek
aludni. Annyira pofátlanul indiszkrét, hogy hirtelen szóhoz sem
jutok.
– Kurvára itthon sem voltál – mondja Levi teljesen nyugodtan, és
nekem is leesik, hogy így van. Márk megvonja a vállát, majd a
bögrével a kezében megtámaszkodik a pultnál.
– Áron fejéért már megérte.
– Na bekaphatod! – morranok rá, de csak kiröhög.
– Vigyázz, Levi féltékeny lesz.
– Hogy a picsába bírsz ennyire tapló lenni? – sóhajt fel Levi, de
nem haragszik, inkább beletörődő. Megértem, Márkkal néha nem
lehet mit kezdeni, a legváratlanabb helyzetekben pofátlan.
– Genetika. Szexhiány.
Egyikünk sem vitatkozik vele. Felkelek, megkerülöm Márkot,
előszedek két bögrét, az egyiket Levi felé nyújtom, majd kapásból
átpasszolom neki a cukrot is, mire felnevet. Kávét töltök.
– Elég, köszi.
A saját adagommal visszaülök a székre, és komolyan
elgondolkodom rajta, hogy rászólok Márkra. Nem hiszem el, hogy
nem fogja fel a helyzetet. Kedvelem, de épp útban van.
– Hogy lehet ilyen édesen inni valamit? – tör ki belőlem,
miközben figyelem Levi mozdulatait.
– Alapból rémes az íze, valamivel tompítani kell – mosolyodik
el, de csak megrázom a fejem.
– És a cukor ízét mivel feded el?
– Van tej?
Felnyögök, Márk pedig felröhög a hátam mögött. A szobájába
indul, de még megtorpan.
– Ne engedd el reggeli nélkül, különben kikészül.
Bámulok utána némán, és igyekszem nem belegondolni abba,
utalni akart-e ezzel valamire. Levi is feltűnően csendben van, szóval
erős a gyanúm, hogy igen.
 – Akkora seggfej néha – bukik ki belőle. A kezemre csúsztatja a
sajátját, megnyugszom tőle. Megcsókolom, majd meglepetten
húzódom el, és kortyolok bele a saját kávémba.
– Jézusom, cukormérgezést kaptam – sóhajtom. Levi felkacag, és
újra a számra hajol, percekig el sem enged, én pedig mindenhol az
édeset érzem. – Komolyan, megölsz! – tiltakozom nevetve, de nem
vesz komolyan.
– Ennyire csak nem lehet szörnyű.
– Persze, hogy nem – ismerem el. A hűtő felé pillantok, és a
hangulatrombolás ellenére megfogadom Márk tanácsát. – Reggeli?
– Kérek. Ha ébredés után nem eszek, egész nap vacak a
gyomrom – árulja el. Azt hiszem, kénytelen leszek megköszönni
Márknak a figyelmeztetést. Egyébként is sejtem, hogy abszolút baráti
tanács volt, csak a tegnapi beszélgetés fényében én látok rémeket.
Most, hogy tudom, hogy ő meg Levi...
– Mi az?
Megrázom a fejem, és kipakolok az asztalra. Amíg reggelizünk,
teljesen semleges dolgokról beszélgetünk. Nem mintha baj lenne,
már azt is élvezem, hogy Levi itt maradt velem. Amikor hajnalban
megint el akart menekülni, egy pillanatra megfordult a fejemben,
hogy feladom.
– Sietsz? – kérdezem. Elgondolkodik.
– Kettőre haza kéne érnem. Szülinapozunk.
Igyekszem nem mutatni a csalódottságom.
– Értem.
– Jövő héten viszont van három szabadom, amikor azt csinálok,
amit csak akarok – jegyzi meg vidáman. – Te hogy dolgozol?
Elmehetnénk valahová, ha van kedved.
– Kilenctől. – Levi bólint, nekem pedig támad egy ötletem. – Ha
ki tudom kérni szabiba, velem töltőd?
Levi meglepetten bámul rám, de végül elmosolyodik.
– Nagyon jól hangzik.
Nem tudok magammal mit kezdeni. Levi pár órája hazament,
azóta megnéztem egy filmet, kimostam a cuccaim, aztán többnyire
bambultam magam elé. Ráadásul rohadtul melegem van, és már
komolyan gondolkodom azon, hogy megérdeklődöm Márktól,
milyen feltétellel szereltethetek be a szobámba egy légkondit.
A csengő hangja kiszakít a gondolataimból. Halk, nyugodtan
dallamos beszéd üti meg a fülem, és bár nem hallom jól, biztosan
tudom a stílusból, hogy Patrik az, úgyhogy kimegyek üdvözölni,
addig is elütöm valamivel az időt.
– Sziasztok! – köszönök, és leülök Patrikkal szemben. Rám
mosolyog.
– Jobb a kedved? – érdeklődik, mire Márk kíváncsian megfordul.
– Miért, volt valami gond?
Megvonom a vállam, és inkább Patriknak válaszolok.
– Igen, köszi. Csak hirtelen pánikroham volt.
– És Levi kikefélte belőled? – röhög fel Márk. Elhúzom a szám,
de mielőtt elküldhetném a fenébe, Patrik megteszi helyettem.
– Állítsd le magad.
Egyszerű, határozott kérés, Márk pedig még csak meg sem próbál
vitatkozni vele. Azt hiszem, Patrik az egyetlen ember, aki képes
elakasztani a szavát anélkül, hogy leüvöltené a fejét. Mondjuk arra is
láttam példát, szóval nem csoda, ha Márk nem várja meg...
– Jól van, na. Nem tudtam, hogy ennyire komolyak vagyunk ma.
– Nem reagálok, de nincs is rá szükség, Márk azzal a lendülettel
témát vált. – Levi reggelizett?
– Igen.
Márk bólint, majd visszafordul a tűzhely felé. Fogalmam sincs,
mit főz, semmi erős illata nincs, és nincs kedvem sem megkérdezni,
sem megnézni. Más érdekel, de az nagyon.
- Miért nem lett több köztetek?
– Tessék? – pördül meg meglepetten Márk, és Patrikra pillant,
aki azonnal hárítón felemeli a kezét.
– Nem én árultam el.
Megmosolyogtat a szituáció.
– Levi mondta, hogy lefeküdtetek párszor, de nem akartál tőle
semmit – magyarázom. Márk megvonja a vállát, majd újra a
főzésnek szenteli a figyelmét, legalábbis látszólag. Én viszont
kivételesen nem adom fel. – Ennyire kényes a téma?
Márk felsóhajt, Patrik pedig mutatja, hogy ezúttal ne számítsak rá.
Remek.
– Nem vagyunk egymáshoz valók – szólal meg végül Márk. –
Túl érzékeny hozzám, még barátként is folyton rezeg a léc. Ő
mindenen felhúzza magát, én meg sosem tudom, mikor fogjam be a
pofám. És ráadásul – pillant hátra a válla felett – pont akkor
szakítottam, nem kellett kapcsolat.
– Azt sem tudom, mióta ismeritek egymást.
– Körülbelül négy éve – feleli Márk. – Szóval akkor lettem épp
szingli, és sikerült az első alkalommal pont az ő pasiját felszednem.
Ezt nem mesélte?
– Rébuszokban – ismerem el, mire Márk megcsóválja a fejét.
– Ez a másik. Öt folyton meg kell fejteni, vagy kiszedni belőle,
mire gondol. Nekem ehhez nincs türelmem. Neked sok sikert és
kitartást, szükséged lesz rá.
– Márk!
Patrik hangja úgy csattan, hogy még én is behúzom a nyakam,
Márk viszont dacosan mered maga elé.
– Ha egyszer így van. Drukkolok nektek, de Levihez kell a
türelem – folytatja kicsit enyhébben. – Ismerem, és értem is, miért
ilyen, de nem egyszerű eset, maradjunk annyiban. Akkor sem, ha
Patrik letépi a fejem, amiért kimondom.
Patrik hosszan sóhajt, és amikor ránézek, megszólal:
– Levi sosem tud kiteljesedni a kapcsolataiban, egyszerűen az
első pillanattól alárendeli magát, a legtöbbször pedig mindent ad a
semmiért. Márk erről mesélhetne – pillant az említettre.
– Tudta, mit várhat tőlem.
– Hát persze.
– Le lehet rólam akadni! – mordul fel. Eléggé elromlott a
hangulat, úgyhogy jobbnak látom lezárni a kérdezősködést. Patrik
ebben is a segítségemre van.
– Akkor most együtt vagytok, vagy csak...
 – Nem fejezi be, így is tudom, mire gondol.
– Együtt vagyunk.
– De jó – mosolyodik el, nekem pedig nem kerüli el a
figyelmem, hogy megkönnyebbült a válaszomtól. – Örülök nektek.
– Én is – motyogja Márk, aztán vigyorogva hátrafordul. – Csak
majd halkan. Frusztrál, ha mindenki szexel, csak én nem.
Felröhögök, Patrik viszont az égnek emeli a tekintetét.
– Ja, egy hét kimarad, és te elsorvadsz.
– Hát, a libidóm haldoklik.
– Szegény. Majd méltó sírkövet kap. Péniszalakút.
Nyüszítve röhögök fel, de Patrik nagyot talált, mert Márk is a
pultnak támaszkodva nevet. Hihetetlen, hogy pár perccel ezelőtt még
fagyos volt a levegő, most meg dőlünk a vihogástól.
– Arra nem kerül sor. Addig biztosan felajánlod a szolgálataid.
Rém gyenge visszavágás, Márktól meglepően, de nem is értem a
próbálkozását, mert ezt lehetetlen túldobni. Patrik egy ideig kitartóan
bámulja Márk hátát, aztán olyan vigyor költözik az arcára, hogy
előre várom a következő lépését. Amikor legutoljára hasonló fejet
vágott, Márk húzta a rövidebbet. Felkel, Márk mögé lép, szorosan
hozzá simul.
– Oké. Mehetünk most is.
Vágni lehet a csendet, még én is visszafojtom a lélegzetem. Patrik
viszont nem esik ki a szerepből, hanem Márk bőrére hajol,
belecsókol a nyakába, és én is látom a jóleső borzongást, amit kivált.
– Mi van? – nyikkan meg Márk, Patrik viszont eddig bírja,
halkan elneveti magát, és elengedi Márkot. – Baszd meg!
Patrik távolabb lép, tanácstalanul villan össze a tekintetünk. Márk
továbbra is ugyanott áll, én pedig látom oldalról az arcát. Bosszús, ez
a legjobb szó rá. Persze, amikor ő szórakozik másokon, azzal nincs
baja, de úgy tűnik, ha ő kerül terítékre, felhúzza magát.
– Egyszer egy ilyen poénnal el fogod érni, hogy beváglak az
ágyba.
Küld felénk egy lesújtó pillantást, azzal elzárja a gázt, és otthagy
minket. Meglepetten pislogunk egymásra Patrikkal.
 – Most komolyan megsértődött? – kérdezem, mire Patrik
tanácstalanul megvonja a vállát.
– Hagyd rá – ajánlja, de ő azért utána megy, és biztosra veszem,
hogy Márk amúgy sem tud rá sokáig haragudni. Néha mégis
megijesztenek köztük ezek a csaták, mert a legváratlanabb
eredménnyel járnak. Talán idővel hozzászokom.
Másnap reggel első dolgom szabit kérni a főnöktől. Családi
okokra hivatkozom, de amúgy sem az a típus, aki nagyon faggatna.
Ha dolgom van, hát dolgom van, a kapacitás meg épp engedi, őt
ennyi érdekli.
Rögtön megírom Levinek a fejleményeket. Este azt mondta, nem
is bánja, ha ma még dolgozom, legalább kipiheni magát. Nem
sértődtem meg, mert tudom, mennyire fárasztó volt az elmúlt hete.
Fogalmam sincs, ennyi tizenkét órás műszak után honnan van még
ereje bulizni velünk.
A következő két napod az enyém.
Bőven elmúlik dél, mire válaszol, de ez sem meglepő.
Tizenöt órát aludtam, úgyhogy bármit tervezel holnapra, benne
vagyok.
Na, ezzel megfog, mert semmi programot nem találtam ki. Bár
említette, hogy most adnak egy filmet, ami érdekli, a mozi amúgy is
mindig bevállalható...
Ennél a gondolatnál megtorpanok. Nem akarok elbizonytalanodni,
mégis megtörténik. Azon merengek, mi van, ha ismerőssel futunk
össze. Úgy mégsem mutathatom be, hogy a fiúm...
– Hát neked mi bajod?
Összerezzenek Anita hangjára. Elmosolyodom, majd
megcsóválom a fejem, és megpróbálom összefoglalni neki, mi
történik bennem.
– Pánik.
– Mi? Miért? – kérdezi értetlenül. Sóhajtva dőlök hátra a
székemben, és lopva körülsandítok. Anita érti a célzást, közelebb
hajol. – Levi?
– Aha.
 – Mi történt?
– Együtt vagyunk – suttogom, mire Anita izgatottan kapja a szája
elé a kezét. Ennyire kislányos megmozdulást még sosem láttam tőle,
majdnem felnevetek.
– És ettől pánikolsz?
Elkomorodom. Az asztal lapján dobolok kínomban, aztán
megvonom a vállam.
– Nem tudom, hogyan tovább.
– Nem értelek.
Újra körülpillantok, és még jobban lehalkítom a hangom.
– Utálom, hogy rejtőzködnöm kell.
– Kell? – kérdez vissza, mire ingerülten felszusszanok. – Oké,
értem, nem kürtölöd világgá. Nem is ezt mondtam, de most nem
vágom, mire gondolsz.
– Elmegyünk ide-oda, és fogalmam sincs, hogy fogok reagálni,
ha ismerősbe botlunk. Én... ebben nem vagyok jó – vallom be, Anita
pedig döbbenten húzódik hátrébb. – Félek, hogy bármit is teszek,
meg fogom bántani vele.
Anita együttérzően végigsimít a karomon, és gyengén
elmosolyodik.
– Akkor mondd el neki ugyanezt. Szerintem, ha nem is érti meg,
legalább tudni fogja, mi játszódik le benned. Esélyes, hogy többet
segíthet ebben, mint bárki más.
Elveszetten bámulok rá, mielőtt biccentenék. Magamra hagy, én
pedig próbálok a munkára koncentrálni, nem sok sikerrel. Pedig alig
várom, hogy lássam Levit, csak félek, mit fog szólni, ha megint
rázúdítom a kétségeim.
Este menjek át?
Egyetlen másodpercig sem habozok a válaszon.
Nagyon örülnék. Alszol nálam ?
Percenként nézek az órámra, de nem akar gyorsabban telni az idő.
Túl sok van hátra a munkából, az esti találkozásig pedig még több.
Be vagyok zsongva.
Ma igen, de holnap én őrzöm a házat, mindenki a Balcsin áztatja
magát a családból.
Sokáig nézem az üzenetet, kavarognak a fejemben a gondolatok.
Vajon miattam nem ment, vagy egyébként sem tervezte? Valahonnan
előrántok egy emléket, amikor arról beszélt, mennyire imádja, hogy a
nyáron minden szabadidejét vízparton töltheti. Nem tehetek róla,
letörölhetetlen vigyor költözik az arcomra, amikor arra jutok, hogy
ezek szerint szívesebben maradt velem...
Mit szólsz, segítesz,? Nehéz és felelősségteljes munka.
Természetben fizetek.
A számba harapok, hogy fel ne röhögjek hangosan. Imádom,
amikor flörtöl velem.
Ha szerinted alkalmas vagyok a feladatra.
Hihetetlen jókedv száll meg. Még az sem tudja elrontani, hogy
pont panaszos ügyfelet fogok ki.
Tökéletes.
Ahogy most már a napom is az, mert nincs semmi, ami képes
lenne elrontani. Amikor pedig végre eljutok odáig, hogy
hazainduljak, már alig bírok magammal.
A bejáraton belépve rögtön észreveszem Patrik cipőjét, amikor
viszont a konyhába lépek, döbbenten torpanok meg. Az hagyján,
hogy a srác póló nélkül álldogál, de...
– Váó.
Ennyit bírok csak kinyögni, mellé viszont még legalább kétszer
végigszalad rajta a tekintetem, és csak akkor sikerül egyáltalán
pislognom, amikor Márk felröhög. Azt hiszem, ilyen formában még
nem kaptam sokkot.
– Na, hát erről beszélek neked – mondja Patriknak, majd
hozzáteszi: – Föld hívja Áront! Minden okés?
Megrázom magam, és végre felmérem kicsit a terepet. Patrik
zavartan mosolyogva bámul rám, én pedig egyre hülyébben érzem
magam, úgyhogy mentegetőzni kezdek.
– Bocs, csak... váó. Nem számítottam erre a látványra. Eddig azt
hittem, ha valakinek ilyen kockahasa van, az tuti photoshop – fejtem
ki, mire Márk újra röhögni kezd.
 – Hidd el nekem, az esetek többségében valóban az – vigyorogja,
majd Patrikra bök. – És nem bírom rávenni, hogy feszülős cuccot
vegyen fel!
– Nem szeretem – vonja meg a vállát Patrik, mire Márk
felhorkant.
– Ezek szerint szar az ízlésem? – morogja, mire Patrik
megforgatja a szemét, én pedig teljesen megértem a reakcióját. Márk
azonban nem bírja sokáig, rám néz, majd ravaszul elvigyorodik. –
Gondold el, így koncentrálni bármire!
– Szakadjatok le rólam – sóhajtja Patrik, bár azért ő is jól
szórakozik. – Amúgy meg, csináltass légkondit!
– Hogyne, hát elment nekem az eszem?
– Tudhattam volna. Csak azért nincs, hogy levegyem a ruhám –
kontráz rá Patrik, mielőtt Márk ismét megszólalhatna, megelőzöm;
– Tudod, Patrik, ha ezért nincs, egyetértek vele. A helyében én is
megdöglenék egész nyáron a hőségtől.
Patrik zavartan pislog, Márk viszont kap az alkalmon.
– Ugye mondtam! – vágja rá diadalittasan. – Kész bűn elrejteni
ezt a testet! – mondja Patrik szemébe nézve, aki mosolyogva
megcsóválja a fejét.
– Na, megint udvarolsz.
– Hát nem hibáztatom érte – kotyogok közbe, de ezt már nem
kéne, mert Márk áttér az én szívatásomra.
– Azért neked jól kinyílt a csipád. Bírom az új Áront, nyugodtan
kukázhatod a régit.
Felmutatom a középső ujjam, erre kiröhög.
– Márk, ma még eléred, hogy valamelyikünk lecsap – szól rá
Patrik, mire Márk elgondolkodva pillant rá.
– Kihasználnád a fölényed?
– A fölényét? – kérdezek vissza értetlenül, Márk pedig
készséggel magyaráz.
– A mi kis szende Patrikünk húsz éve küzdősportok Fekete öv
meg minden.
– Az szép. Van még valami, amivel meglepsz? – fordulok Patrik
felé, aki vállat von. Márk megint közlékenyebbnek bizonyul nála.
– Négy nyelven beszél, folyékonyan.
– Most nem tudom eldönteni, a menedzserem lettél vagy a
rajongóm – oltja le Patrik, de Márk még mindig elemében van,
lelőhetetlen.
– Mennyit fizetsz?
– Semmit.
– Természetben is elfogadom – próbálkozik, Patrik pedig
türelmetlenül sóhajt fel.
– Az agyamra mész.
– Na, én inkább lépek – nevetek fel, és magukra hagyom őket.
Igazság szerint telefonálni akarok, de ezt nem kötöm az orrukra.
Levinek viszont már itt kellene lennie, úgyhogy inkább felhívom,
merre jár. Nem veszi fel, valószínűleg nem hallja, én legalábbis ezzel
nyugtatom magam. Nem merek újra próbálkozni, nem akarom, hogy
azt higgye, ellenőrzőm, de esélyem sincs rá, mert a telefonom
megcsörren. Elmosolyodom, amikor meglátom, hogy Mirjam az.
– Szia! – köszön bele vidáman a vonalba. – Zavarlak?
– Nem, épp nem – felelem, miközben ledőlök az ágyamra. – Levi
még nem ért ide, úgyhogy a tiéd vagyok.
Mirjam felnevet, és egyből tudom, hogy nem fogom megúszni a
csipkelődését.
– Na, utána egyből felejtselek el? Hát milyen testvér az ilyen?
– Szerelmes – csúszik ki a számon, mire döbbenten némulok el.
Ebbe még ilyen formában nem gondoltam bele, eddig csak úgy
jellemeztem, hogy tetszik. Megrázom magam, mert ezen most csak
azért sem fogok kiakadni.
– Na, az szép. Ezek szerint összejöttetek?
– Aha.
– Naaaa! Gratula! – vágja rá, és szinte látom, ahogy mosolyog.
Erről viszont eszembe jut, hogy jelenleg ő is megbonyolítja a
szerelmi életét.
– Nálad mi a helyzet? – kérdezek rá, mire felsóhajt. Jó ideig
csend honol a vonalban, már attól tartok, nem fogok örülni annak,
amit mond, de a félelmem alaptalannak bizonyul.
– Be fogom adni a derekam – árulja el. Rajtam a sor, hogy
meglepődjek, bár az alapján, amit legutóbb mesélt, számítottam erre.
– Az igen! Örülök.
– Meglátjuk, mennyire sikerül elviselnünk egymást.
– Szerintem nem lesz gond – nyugtatom. – Marhára kíváncsi
lennék arra a palira, aki képes ilyen hatással lenni rád.
Mirjam felkacag, a háttérben pedig megüti a fülemet a csengő.
– Na, elköszönök, az én lovagom megjött. Reméljük, lassan a
tiéd is – teszi hozzá, én pedig először nem is tudok mit reagálni,
aztán felröhögök.
Szia! – köszönök el. Magam mellé ejtem a mobilt, és lehunyom
egy pillanatra a szemem. Nem sokáig pihenek, két perc sem telhet el,
amikor meghallom az ismerős dallamot. Kimegyek ajtót nyitni.
Abban a másodpercben megszökik minden értelmes gondolatom,
ahogy meglátom Levit. Az is késve jut el a tudatomig, hogy el kéne
állnom az ajtóból, de úgy tűnik, őt mulattatja a helyzet. Figyelem,
ahogy lassú mozdulatokkal kifűzi a cipőjét, csak azután lép hozzám.
Már a csókjától szikrát kapok, és bár nem terveztem lerohanni, leterít
a vágy.
 15.

Cirógatásra ébredek. Szükségem van pár másodpercre, mire

egyáltalán felfogom a helyzetet, akkor viszont jólesően fogadom az
érintést. Rásimítom a kezem Leviére, de továbbra sem vagyok
hajlandó megmozdulni. Levi a tarkómat kezdi csókolni, és
hamarosan ébernek érzem magam. Megfordulok, szomjazva
fogadom a csókját.
– Mikor keltél? – mormogom, félig még mindig a párnának.
– Fél órája. Elég kanosan – neveti, mire elvigyorodom. Igen,
sejtettem. – Zuhanyoztam, csak arra vártam, hogy felébredj. Te elég
könnyen magadhoz szoktál térni...
Röhögni kezdek, mert ez szerintem nagyon nem igaz, és elkapom
a kezét, amikor újra a takaró alá siklik.
– Ki kell mennem, utána benne vagyok.
Nem sokáig időzöm odakint, visszaérve pedig azonnal rámászom.
Aztán a fürdőben kötünk ki, és mire észbe kapok, elment a délelőtt,
sőt a reggeli is majdnem délre tolódik. Szerintem ilyen kellemes
szabadnapom még sosem volt.
– Mit szeretnél csinálni? – érdeklődöm két falat között, Levi
viszont vállat von.
– Amihez kedvünk van.
– És mihez van? – faggatom tovább, de teljesen tanácstalannak
tűnik. – Mozi?
– Az jól hangzik.
Felsóhajtok. Nem akarom elrontani a hangulatot, de Anitának
igaza van, beszélnem kell neki a kétségeimről. Tudnia kell, hogy
léteznek, mielőtt váratlanul törnének felszínre, és mindent
tönkretennék.
– Mi a baj?
Kiszúrja, hogy valami bánt, ami azért megmosolyogtat.
Megpróbálom összeszedni a gondolataim, de nehezen megy,
fogalmam sincs, hogyan rukkolhatnék elő vele.
– Áron, mi ez a komolyság?
– Nem tudom, hogyan mondjam.
– Egyszerűen. Ne pörögd túl, csak ki vele, ha valami baj van –
kéri, én pedig sűrűn bólogatok a szavait hallva. Eltolom magam elől
a tányért, hátradőlök a széken, és felemelem az eddig makacsul az
asztalon tartott tekintetem.
– Nem akarom, hogy félreértsd – kezdek bele, Levi pedig
összehúzza a szemöldökét, így jobbnak látom gyorsan folytatni. –
Csak... nem tudom, hogyan kellene viselkednem veled nyilvánosan.
– Hogy akarsz? – kérdez rá, mire újra elkapom a pillantásom.
Hamar megunja a hallgatásom, a tenyerét a kézfejemre simítja. – Ha
még korai, akkor nem megyünk sehová. És nem fogok megsértődni
akkor sem, ha egy barát leszek csupán az ismerőseid előtt. Tudom,
hogy még ismerkedsz a helyzettel, bár keveset meséltél róla, milyen
volt a korábbi kapcsolatodnál. Csak azt döntsd el, kérlek, én mit
mondhatok, ha találkozunk valakivel az én ismerőseim közül.
Megnyugtatnak a szavai, de a bizonytalanság továbbra is ott vibrál
bennem, egyre erősebben. Fogalmam sincs, mit akarok és hogyan, de
Levi választ vár.
– Nem tudom – suttogom félve. Felszínre tör egy emlék, évekkel
ezelőttről, és elönt a keserűség. – Nem akarlak téged is emiatt
elveszíteni.
– Van türelmem, tényleg – csitít, de nem sok sikerrel.
– Legutóbb két évig nem bírtam rendbe tenni magamban. Ennyi
is van? – kérdezem frusztráltan, Levi pedig felsóhajt.
– Ezt saját magad nehezíted meg.
– Téged nem idegesít, mit gondolnak rólad?
– Engem hidegen hagy. Kicsit segít is. – Abszolút nem értem,
mit magyaráz, ezt láthatja rajtam, mert megkísérli szavakba önteni a
kedvemért. – Könnyebb megtalálni az értékes embereket. Ha valaki
nem fogadja el, hogyan élek, az nekem nem hiányzik. A
munkahelyemen is nyílt titok, néhány férfi vendég például direkt
nem engem kér. Nem zavar, így egyikünknek sem kellemetlen a
helyzet, én is jobban szeretem tudni, kitől mit várhatok. Akinek ez
probléma, az nem fog jópofizni, hidd el nekem. Én így vagyok vele,
de ez mindenkinek más.
Magam elé révedek. Igyekszem feldolgozni a mondanivalóját.
Valahol mélyen igazat adok neki, de én nem így működöm.
– Majd kialakul – folytatja biztatóan. – Csak semmit se csinálj
hirtelen felindulásból, mert azt könnyű megbánni.
Felnevetek, és abba sem bírom hagyni, ahogy felrémlik előttem az
elmúlt pár hét összes eseménye.
– Mostanában mindent hirtelen felindulásból csinálok, de nem
érzem úgy, hogy megbántam bármit is.
Levi elmosolyodik, és közelebb hajolva megcsókol.
– Ezt örömmel hallom – suttogja a számra. – Mehetünk moziba?
– Aha – felelem, bár továbbra sem tudom, mit fogok lépni, ha
esetleg tényleg ismerősbe botlunk. Eddig viszont minden jól alakult,
szóval úgy döntök, tovább sodródom ezen a vonalon. Ráadásul
nagyon vágyom valami közös programra.
– Életemben nem láttam ekkora baromságot.
Kitör belőlem a röhögés. Valami ilyesmi járt az én fejemben is, de
mivel ő választotta a filmet, nem akartam leszólni.
– Nézhető volt – próbálkozom, ám amint találkozik a
tekintetünk, feladom. – Jó, oké, innentől én választok.
Levi felkacag, és tudom, hogy nem sértődött meg. Tény, hogy én
is bedőltem az előzetesnek, érdekesnek tűnt a film, csak hát a
megvalósítás...
– Egy szavam nem lesz, ha mellélősz. Visszajár – feleli, mire
megrázom a fejem.
– Ha nem te mondod, Hogy ezt nézzük, talán én dobom be.
Csalóka volt.
 – Az tuti.
Szótlanul baktatunk tovább. Fogalmam sincs, hová megyünk, nem
beszéltük meg. Már a villamosnál járunk, amikor Levinek is feltűnik
a dolog.
– Valami ötlet, hogy merre?
– Nekem mindegy.
Levi arcára kihívó mosoly költözik.
– Rám mered bízni a döntést? – Úgy teszek, mintha
megfontolnám a választ, aztán nagy kegyesen bólintok. Levi
végignéz a síneken, a híd irányába, majd hümmög, mielőtt ismét
megszólalna. – Margitsziget?
– Jól hangzik.
Felszállunk a villamosra. Levi az embereket figyeli, én meg őt.
Amikor észreveszi, kérdőn felemeli a szemöldökét, mire megrázom a
fejem. Az igazat megvallva még csak nem is gondoltam semmire,
csupán rajta felejtettem a tekintetem. Volt valami furcsán békés
abban, ahogy ott állt, elmerengve.
Ezen kicsit meglepődöm. Be kell ismernem, mindent szeretek,
amit és ahogy csinál. Még azt is, amikor bizonytalan bennem vagy
magában, túlbonyolítja a dolgokat, menekül. Kíváncsi lennék, ha én
jobban tisztában vagyok magammal, hogyan alakult volna a kezdet.
Érezhetően változott a hozzáállása, könnyedebb, mintha azzal, hogy
megbeszéltük, mi legyen kettőnkkel, magabiztosabbá vált volna.
Megmozdul, az ajtóhoz helyezkedik, a közelségétől átfut rajtam a
késztetés, hogy kicsit hozzásimuljak, de nem teszem. A gondolat
azonban nem megrettent, inkább csalódottá tesz, mert még véletlenül
sem merném megjátszani.
Sétálunk. Eleinte szótlanul, bár nem is bánom. Észrevettem egy
ideje, hogy Levinek néha kell a csend, nagyon sűrűn magába mélyed,
és engem megöl a kíváncsiság, mi jár a fejében. Aztán lopva rám
sandít, és tudom, hogy már igényli a társaságom.
– Nem túlságosan ismerem a Margitszigetet – árulom el neki,
hogy bedobjak valami új témát. Elkerekedik a szeme, és előre sejtem
a reakcióját.
 – Ezt nem mondod! Pedig elég régóta élsz Pesten.
– Nem annyira fogott meg, vagy nem is tudom – vonom meg a
vállam. Igazság szerint tényleg nincs rá konkrét magyarázat, csak így
alakult.
– Hm. Én szeretem, nyáron elég gyakran kijárok ide, ha tehetem.
Bár csak ilyen élhető időben – mosolyodik el, majd beletúr a hajába.
– Amúgy ha beköszönt a kánikula, rám szokott jönni az ötperc, és
lecsapatom rövidre a hajam.
Ijedt fejet vághatok, mert nevetni kezd, én meg inkább jobbnak
látom, ha megszólalok.
– Nem tudlak elképzelni rövid hajjal.
– Nem? Pedig a nullásgép gyors.
Kiráz a hideg, Levi vigyora pedig még szélesebb lesz, innen már
nyilvánvaló számomra, hogy szívat.
– Ha szeretnéd...
– Kiábrándulnál? – faggat vidáman. Szeretném azonnal megrázni
a fejem, de nem megy, mire Levi még jobban szórakozik rajtam. –
Nyugi, az nekem sem feküdne, de a rövidebb jól jönne a nagy
melegben. Sosem bírom megvárni, míg elég hosszú lesz ahhoz, hogy
összefogjam.
Rápillantok. Próbálom elképzelni, milyen lenne a tincsei nélkül,
de nem nagyon sikerül. Ő viszont a válaszomra vár ismét,
mondanom kell valamit.
– A te döntésed, emiatt miért ábrándulnék ki? – kérdezem, és
komolyan is gondolom. Nem állítom, hogy a kialakult
vonzalmamban nincs benne a kinézete, de azt hiszem, bármilyen
nyálasán is hangzik, a lelke fogott meg leginkább.
– Most miért nézel?
Felnevetek. Eszembe jut a játékunk, és bár szívesen rávágnám a
szokásost, ehhez egyelőre gyáva vagyok.
– Vizualizállak hajatlanul – szökik ki a számon az idióta
megfogalmazás. Levi is hatalmasakat pislog, aztán kitör belőle a
röhögés. Megértem, ez elég szerencsétlenül jött ki, de azért
megértette.
 Veszünk egy fagyit, majd a sziget belseje felé indulunk. Leülünk a
romoknál, és engedek Levi kérésének, beszélek a munkámról.
Érdeklődve hallgat, sikerül elérnie, hogy teljesen belemerüljek,
egyszer csak azt veszem észre, hogy elszaladt egy óra. A telefonom
szakít félbe. Bocsánatot kérek, és megnézem, mit írt a nővérem, de
amint meglátom a képet, elmosolyodom. Nos, legalább már látásból
ismerem, ki rabolta cl a szívét.
– Kicsoda? – kérdi Levi, mire felé fordítom a képernyőt.
– Ő a nővérem, Mirjam, a barátjával – magyarázom, miközben
visszaküldők egy mosolyjelet. A válaszra azonban nem számítok,
hirtelen fogalmam sincs, egyáltalán hogyan hozzam fel.
– Nagyon komoly lettél – jegyzi meg Levi. Felsóhajtok, majd
kínomban elröhögöm magam, Levi pedig értetlenül szemléli a
vergődésemet.
– Azt írja, csinálhatnék hasonlót.
– Mármint velem?
Felszalad a szemöldököm, mire Levi felnevet. Elorozza a
mobilom, eltartja tőlünk, aztán közelebb hajol, és teljesen lesokkol
azzal, hogy egy puszit nyom az arcomra. A meglepetés tisztán
tükröződik a képen, úgyhogy Levi jó öt percig szívat miatta, mielőtt
újabbat csinálunk. Most már számítok az akcióra.
– Elküldted?
– Aha.
Levi megtámaszkodik a háta mögött, és a napszemüvegen
keresztül is biztosra veszem, hogy lehunyta a szemét.
– Nézel?
– Aha.
Elmosolyodik, de továbbra is ugyanígy marad, nem szól hozzám
percekig, és most nekem sincs mondanivalóm, jelenleg több
dolognak a hatása alatt vagyok. Egyrészt, közös kép készült rólunk,
ami azok után rémesen fura, hogy Tamással két év alatt nem
jutottunk idáig. Rám zuhan a lelkiismeret-furdalás, hirtelen még
annyira sem értem, hogyan tarthatott ki mellettem ennyi ideig.
Nagyon nem érdemeltem meg az érzéseit.
 – Mi bánt?
Megrázom a fejem, de Levi nem hagyja annyiban.
– Na?
Felsóhajtok. Nem akarom elrontani a romantikus hangulatot azzal,
hogy a volt pasimra terelem a témát, bár nem is az emlékek
foglalkoztatnak igazán.
– Áron?
A hangja aggodalomról árulkodik. Felé fordulok, közben
megkísérlem értelmesen összefoglalni, mi kavart fel anélkül, hogy
esetleg megbántanám.
– Meséltem, hogy két évig volt valakim. – Bólint. – Egy közös
fotót sem csináltunk, mármint párként. Az egyetlen kép rólunk akkor
készült, amikor még nem volt köztünk semmi.
Levi arcára kiül a döbbenet, és bár viszonylag hamar rendezi a
vonásait, a tekintetemet kerüli.
– És ez most mit jelent?
– Fogalmam sincs? Fel sem merült bennem, hogy nem akarom
ezt a képet. – Látom rajta, hogy megkönnyebbült. Az ismerős mosoly
újra rám ragyog, úgyhogy folytatom. – Ráadásul most már ketten is
tudják azok közül, akik számítanak nekem, hogy mi a helyzet. Talán
kivételesen nem cseszem el – teszem hozzá, inkább csak magamnak,
de Levi óvatosan végigsimít a kézfejemen, majd felkel, és int, hogy
induljunk.
– Na, van kedved megnézni a rezidenciát? – kérdezi viccesen.
– Naná!
– A miénk az egész – teszi hozzá halkan. Hazudnék, ha azt
állítanám, nem zsongtam be már a lehetőségtől is...
– Azt a...
Lenyelem a mondat folytatását, mert szerintem Levi anélkül is érti.
Fordulok még egyet a saját tengelyem körül. Látszott ugyan kívülről,
hogy ez a ház baromi nagy, de belülről nézve tényleg rezidenciának
tűnik.
– Igen, tudom – sóhajtja Levi egy árnyalatnyit türelmetlenül,
mire elszégyellem magam. Biztosan unja már a hasonló reakciókat,
nem is megsérteni akartam vele, ez önkéntelenül jött.
– Bocs.
– Semmi gond. Megvárom, míg elmúlik a hatása, aztán
körbevezetlek, ha akarod. Csak kérlek, ha lehet, ezt ne reklámozd,
mert unom, hogy egyesek szeretik kihasználni a hátterem.
Az információ kicsit hirtelen ér, de Levi nem magyarázza meg, én
pedig inkább nem faggatom. Majd talán később rákérdezek, az apja
bankot rabolt-e.
– Oké, magamhoz tértem.
– Egész gyorsan ment – feleli elismerően, én pedig felfedezem a
bujkáló mosolyt a szája sarkában. Elkapom a karját, amikor mozdul,
és visszahúzom magamhoz egy csókra. – Ezt miért?
– Csak úgy.
Kicsit kényelmetlenül érzem magam, ahogy mutatja a házat. A
medencénél akadok le, mert egy komplett uszoda van a földszinten,
ami nálam már tényleg átlépi a luxus határát.
– Ha az álladat keresed, az alagsorban szauna is van.
– Nem akarok bunkó lenni, de... – kezdenék bele, aztán
megrázom a fejem. – Mindegy. Szép.
Levi felsóhajt, aztán elindul visszafelé, én pedig szorosan a
nyomában maradok, mert szerintem ki sem találnék egyedül. Közben
viszont attól tartok, megharagudott rám. A konyhába megyünk,
kivesz a hűtőből egy üveg bort, és kérdőn felmutatja. Azonnal
bólintok, figyelem, ahogy felbontja, majd kitölti az italt, és felém
nyújtja az egyik poharat.
– Az apám nulláról épített ki egy elég sikeres vállalkozást.
– Értem. Nem akartalak megsérteni – kérek bocsánatot, mire
meglepetten pillant rám.
– Szó sincs ilyesmiről. Hozzászoktam már – magyarázza
türelmesen, és most tényleg nem látom rajta a düh szikráját sem,
talán én képzeltem az előbb is. – Az én bankszámlám viszont nem
korlátlan, nehogy elszaladjon velem a ló – neveti. – Akarsz úszni
egyet?
– Nincs nálam fürdőgatya.
 – Nem lát senki – vigyorodik el, mire elröhögöm magam. –
Egyébként az alsód megszárad a napon, mire szükséged lesz rá –
teszi hozzá elég kétértelműen. Közelebb lép, a számra tapad, nekem
pedig két percen belül nem csak a medence, de minden más is
kiröppen a fejemből.
– A szobám az emeleten van.
Nem várja meg a válaszom, elindul az említett irányba, én pedig
engedelmesen követem. Aztán mégis megtorpanok, hogy szétnézzek,
de az előbbiek után meg sem lep igazán a látvány. Egy kisebb
nappalin vezet át, onnan lyukadunk ki a hálószobájába. Hamarosan a
kétszemélyes kádban találom magam, egyelőre zuhanyzás céljából,
miközben Levi keze folyamatosan rajtam van, és mire végre az
ágyába érünk, már nagyon nem bírok magammal.
Hangosabb, mint máskor. Nem tudom, a saját terep teszi-e, vagy a
tudat, hogy senki sincs a házban rajtunk kívül, de önfeledten nyög és
sóhajtozik, a keze közben satuként szorul a tarkómra, kezd
kényelmetlen lenni a hevesség, amivel a számba löki magát.
Lefogom a csípőjét, mire észbe kap, és elenged.
– Bocs – szűri a fogai között. – Túlviszel – teszi még hozzá, én
pedig abbahagyom a kényeztetését. Csalódottan morran fel, de nem
jön rá, miért késlekedem, kénytelen vagyok én rádöbbenteni.
– Fogalmam sincs, mit hol tartasz.
– Ja... – sóhajtja, de nem mozdul azonnal, lehunyt szemmel piheg
egy ideig. Aztán az ágy széléhez húzódik, az éjjeliszekrény legalsó
fiókjából a takaróra dobálja, amire szükségünk van, és visszafekszik,
ezúttal a hasára. A hátára hajolok, először a lapockájára szórok
puszikat, a kezem csak utána indul felfedezőútra a testén, és felnyög,
amikor az első ujjam belé siklik. Lejjebb haladok, végig a hátán, a
fenekén és a combján, és kissé széjjelebb tolom a lábát, hogy
hozzáférjek a heréihez. A nyöszörgése totál felhúz, mire beléhatolok,
a türelmem már fogytán, de nem szól rám, hogy túl gyors lennék, én
pedig bízom benne, hogy megtenné, ha zavarná. A nyakát szívom és
harapom, miközben mozgok benne, a hangjától megőrülök, sokkal
hamarabb vége van, mint szeretném, de még bírom addig, hogy ő is a
csúcsra érjen. Akkor viszont kimerülten dőlök mellé.
– Még egy zuhany? – ajánlom, de Levi még a légzéssel küzd,
beletelik egy kis időbe, mire reagál.
– Mindjárt, csak adj két percet, míg kiheverem a menetet...
– Akár többet is.
– Igen? – kérdezi játékosan. – Milyen kedves tőled – cukkol,
aztán csak fekszik csendben, míg a zihálása alább nem hagy. Akkor
viszont rám mászik, szenvedélyesen megcsókol, mielőtt felkelne. –
Na, most mehetünk.
A teraszon üldögélünk egy szál törölközőben, és beszélgetünk. A
nap már lemenőben, az alkohol fogy, én pedig épp elnyomom a
cigarettát, amikor merészebb vizekre evezek.
- Mi volt a leghosszabb kapcsolatod?
– Levi hümmög, lustán felém fordul. Nem feszélyezi a kérdés,
legalábbis nem látszik rajta.
– Nálam Dávid volt a rekord egy évvel. Pont ezért küldött
annyira padlóra, amikor megtudtam, hogy végig csalt. Azt hittem,
végre sínen vagyok, totál belebolondultam, nekem csak ő létezett,
aztán jött a hideg zuhany. Eléggé kész voltam egy ideig. Amúgy öt
komolyabb volt eddig az életemben. Neked? – dobja vissza a labdát
rövid összegzés után.
– Pasi egy, a nőket meg hagyjuk. így utólag már sejtem, miért
nem működtek.
– És vele?
Mesélek. Onnantól kezdve, hogy megismertem Tamást, a
szakításig. Közben elfogy még egy üveg bor, de amikor Levi egy
újabbért indulna, megragadom a kezét.
– Mi tetszik bennem?
Készületlenül éri a kérdésem. Elgondolkodik, az arca beszédes,
szerintem fogalma sincs, mit feleljen.
– Ezt így nem tudom megmagyarázni. Miért, ha én kérdezem
meg ugyanezt, te mit mondasz?
Na, ezzel elbizonytalanít. Megrázom a fejem, végül mégis
megkísérlem szavakba önteni, és bízom benne, hogy nem nevet ki.
 – Hülyén hangzik, hogy a lelked?
Levi szemöldöke meglepetten ível a magasba.
– Nem, bár nem értem, pontosan mire gondolsz.
– Van valami, ami megfog a mosolyodban. Vagy amikor
bizonytalan vagy. Azt hiszem, akkor fordult meg először a fejemben,
hogy akarok tőled valamit, amikor arról beszéltél, hogy túl szép vagy
– fejtem ki, de Levin érződik, hogy egyre kevésbé tudja hova tenni a
mondandóm. Talán nem becsípve kellett volna felhoznom ezt, de
már mindegy.
– Miért pont akkor?
– Jó kérdés. Valami olyasmi futott át rajtam, hogy a lelked a
legszebb.
– Hű, na most ez nagyon romantikus volt – nyögi ki Levi. – Én
ilyenre nem vagyok képes...
– Nem is kell – nyugtatom meg. Várok, de jó sokáig gondolkodik
a válaszon.
– Nálam nem tudom – sóhajtja végül tanácstalanul. –
Megláttalak. Ismerem Márkot, ő ráérez arra, kit enged közénk. Talán
pont azért is rémültem meg, amikor elkezdtél komolyan venni, mert
arra számítottam, csak egy éjszaka lesz belőle.
– Ennyire nem bíztál abban, hogy több lesz?
– Aha. Nem vagyok egyéjszakázós típus, de már a falat
kapartam. Veled talán azért mertem vakmerő lenni, mert úgy
kezdődött, hogy maximum szex, sőt még abban sem igazán bíztam.
Igen, tudom, ennek semmi értelme így ebben a formában...
– Furcsa gyanúm támad, rá kell, hogy kérdezzek.
– Azt remélted, hogy visszautasítalak?
– Olyasmi – ismeri el, én viszont abszolút nem értem a
gondolkodásmódját.
– De miért?
– Mert... a fene se tudja – vonja meg a vállát. – Mindig rosszul
választok, már ott tartottam, hogy nem akarok szerelmes lenni.
Gondoltam, ha csak kísérletezel, az legalább nem fog fájni, mert nem
várok semmit...
 Felsóhajtok. Úgy tűnik, Márk teljesen eltalálta, mi van a
háttérben, és most fogalmam sincs, ez jó vagy rossz.
– Bánod, hogy máshogy alakult?
– Úgy nézek ki? – neveti el magát, de ezzel nem teljesen
nyugtatott meg.
– Komolyan veszel?
Nem válaszol azonnal. Míg várok, egyre inkább elkeseredek, sőt
az is megfordul a fejemben, hogy mindjárt itt hagyom a fenébe. Levi
azonban átül az én napozószékem szélére, és rám mosolyog,
miközben megszólal.
– Nem akartalak, de egyre kevésbé megy, hogy ne éljem bele
magam.
– Meséltem Tamásról, mégis azt feltételezed, hogy csak
kísérletezek?
– Nézd, ez nem ennyire egyszerű. Öt is elengedted, aztán évekig
játszottad a heterót. Semmi garancia rá, hogy nem táncolsz vissza, és
dobsz ki egyszer, mert rám unsz. – Felhúzom magam, de nem hagy
szóhoz jutni. – Ne, ne értsd félre. Látom, mennyire próbálkozol, de
nem haragudhatsz rám, amiért ezek után félek, hogy összetörsz.
Lenyelem a haragom. Van valami a tartásában, ami arra ösztönöz,
hogy ne a fejét harapjam le, hanem inkább vigasztaljam meg.
– Sajnálom. Nem lehet könnyű ezek után mégis esélyt adni.
– Kiérdemelted. De ettől még szerintem joggal tarthatok attól,
hogy meg fogom szívni. Én alapjáraton is meg szoktam.
– Például?
Bár elég nyilvánvalóan kezdi a háta közepére kívánni a témát, én
továbbra is kíváncsi vagyok.
– Volt olyan, hogy valaki tényleg csak a fantáziáit élte ki rajtam,
én meg persze nagyon későn jöttem rá, mi a helyzet. Az elején
tisztáztam vele, mit akar tőlem, állította, hogy hosszútávra tervez,
aztán visszament a volt barátnőjéhez, miközben engem hülyített. De
a meleg pasikkal is ugyanúgy megszívom, nekik valami mindig
hiányzik belőlem, vagy épp túl sok. Túl érzékeny vagyok, túl
ragaszkodó, túl érzelgős, túl sokat várok el, a paletta végtelen. Csak
jó nem vagyok soha.
– Nem értem, miért – felelem őszintén, mire kapok egy
kedveskedő, rövid csókot. – Nem tudom, észrevetted-e, de olyanokat
is megléptem, hogy komolyan vegyél végre, amiket eddig még soha.
Lehet, hogy nem jön össze, bár nagyon bánnám, de nem azért, mert
visszatáncolok a másik oldalra. Utánad nem menne. Azt sem tudom
megfejteni, eddig hogy csináltam.
– Hát én elképzelni sem bírom – vágja rá, mire felröhögök. Nem,
így utólag én sem értem...
Imádom, hogy megint cirógatásra kelek. Levi ujjai újra és újra
végigszaladnak az arcomon, nem bírom megállni a mosolyt.
– Jó reggelt!
A hangja rekedt az álmosságtól, a tónusa bizsergést küld végig a
gerincemen. Kinyitom a szemem, puszit adok a szájára.
– Neked is.
Kicsit elfordulok tőle, hogy ki tudjak nyújtózni, aztán
visszagördülök az oldalamra. Ezúttal én simítok végig az arcán,
belemozdul az érintésbe, csókot ad a tenyerembe.
– Mára van terved?
– Hm. A nap felét az ágyban tölteni, a többit meglátjuk.
– Melyik felét? Reggeli belefér, vagy ebédig ki sem engedsz a
hálódból?
Felnevet. Rám mászik, és bár baromi izgató, amit csinál,
kénytelen vagyok félbeszakítani.
– Ki kell mennem. Később akár az ágyhoz is kötözhetsz.
– Szó szerint? – vigyorodik el, ettől viszont először ledermedek.
Nem, nem egészen így értettem.
– Hát, ha nagyon akarod...
Kapok még egy szenvedélyes csókot, mielőtt utamra enged, és
amikor visszaérek, már nincs a szobában. A konyhában találok rá,
épp mirelit pizzát tesz a sütőbe.
– Bocs, a szakácstudományom eddig terjed.
– Az enyém sem sokkal tovább – ismerem el, mire
összenevetünk. – Egy ideje konkrétan Márk főz rám.
 – Mázlista – sóhajtja. – Lehet, hogy becuccolok hozzád – teszi
hozzá, aztán ijedten fordul felém. – Oké, bocs, mármint nem akarok
rögtön a nyakadra mászni, félre ne érts...
– Vettem a poént, mitől akadtál ki ennyire? – szakítom félbe,
mielőtt nagyon belelovallná magát. Kicsit morcosnak tűnik, bár nem
értem az okát.
– A többiek azzal szoktak szívatni, hogy látok egy jóképű srácot,
és rögtön az összeköltözést tervezem. Ami nyilván marhaság, de az
agyamra mennek vele.
A számba harapok, hogy ne nevessek fel, de Levi így is kiszúrja,
és nagyon nem örül neki.
– Őket aztán nem venném komolyan – mondom békítésképp.
Levi vállat von, a terítéssel szöszöl, én pedig nem tudom eldönteni,
megsértődött-e. Ő sokkal jobban olvas bennem, mint fordítva.
– Néha idegesít a hülyeségük – szólal meg pár perccel később,
amikor már nem is számítok válaszra. – Én egy fokkal nehezebben
bírom az ilyesfajta poénkodást. Persze aztán megkapom, hogy
túlérzékeny vagyok, meg mindenen felhúzom magam. De kérdem én,
mi a fenéért nem lehet csak nem csinálni?
– Nem tudom. Ilyen a természetük? – próbálkozom. Levi
ingerülten felsóhajt, majd beletörődőén bólint.
– Tudom, hogy nem bántani akarnak, csak néha nagyon
túlmennek a határon. Úgy is, hogy nálam visszafogják magukat.
– Nálad nagyon – helyeslek, mire meglepődik. Talán nem kellett
volna ennyire belemennem, mert nem szeretném, ha megbántódna.
– Tényleg?
– Aha.
Ezzel elgondolkodtatom, de ahogy vártam, sikerül elég rossz
következtetést levonnia.
– Idegesítő vagyok?
– Dehogyis! Szerintem pont azért viselkednek veled másképp,
mert mást igényelsz. De tegyük hozzá, Márk szeret a határon
táncolni, ha mások idegesítéséről van szó...
– Na, az tuti. Téged is húzott már fel? – érdeklődik. Nem nagyon
kell messzire nyúlnom az emlékeimben.
– Volt, hogy leharaptam a fejét, bár azt én is eltúloztam.
Csodálom Patrikot, hogy így tudja kezelni. Mondjuk, amikor ő
kiakad, én is laposkúszásban közlekedem – jegyzem meg, és még a
felidézésbe is beleborzongok.
– Patrik ijesztő idegesen. Általában irigylem a nyugalmát, de
amikor robban... az durva.
Bólogatok. Aztán eszembe jutnak a nagyon szexuális
csatározásaik, és a kíváncsiságom túl erősnek bizonyul.
– Tényleg nem volt köztük soha semmi, vagy csak előttem
tagadják?
Levi mintha bizonytalan lenne, úgy tűnik, ezzel megfogtam.
– Ha engem kérdezel, rá vannak izgulva egymásra, csak sosem
mernék ezt bevallani. Egyébként nem, sosem, legalábbis mióta
ismerem őket, biztosan nem. Nemrég volt valami pasi, aki miatt
eljátszották, de ennyi. Patrik meg... egyébként is még mindig gyászol
– magyarázza, és elkomorul. – Nem csodálom amúgy. Ha volt pár,
akik miatt úgy éreztem, igenis van erős szerelem, az az övék volt.
– Ennyire?
– Igen. Ezt nehéz így utólag elmondani. Minden mozdulatukban,
szavukban, tekintetükben ott volt, mennyire imádják egymást. Csak
rájuk kellett nézni. Nem tudom, Patrik hogy élte túl egyáltalán az
elvesztését.
Csendben vagyunk. A beszélgetés engem is leszívott, mert
kedvelem Patrikot, és el nem tudom képzelni, min mehetett
keresztül.
Csodálom az erejét, hogy nem látszik rajta, milyen tragédia
rejtőzik az életében.
Megreggelizünk. Viszonylag szótlanul, de amikor végzek, azon
kapom magam, hogy Levi bámul.
– Mi az?
– Elárulsz valamit? – Bólintok, bár a megfogalmazás alapján
gyanús, hogy kényes témát fog felhozni. – Tamás hogy az istenbe
volt képes elcsábítani? Mármint...
 – Értem – intem le. Átgondolom a választ, bár néha nekem is
rejtély. – Hm. Amikor összejöttünk, ő már jó ideje fülig belém volt
esve, én pedig bepánikoltam, amikor rájöttem. Elkezdtem kerülni, és
ez totál az agyára ment, amikor pedig kérdőre vont, azt mondtam,
látni sem akarom. Nem fogadta el, azt hiszem, kicsit már erőszakos
volt, amit csinált. Az változtatott meg mindent, amikor megpróbált
megcsókolni, és ellöktem magamtól. A szavak mentek, de a
tekintetét nem bírtam el. Nem voltam képes fájdalmat okozni neki,
azt hazudni, hogy nem akarom őt. És biztos, hogy tudta, mi zajlik
bennem...
Annyira tisztán előttem van még ma is az arca. Ahogy a tekintete
rám villan, engem pedig elöntenek a kétségek.
– Mi történt?
– Azt mondtam, egyetlen csók. Azt felelte, akkor azt vegyem
komolyan.
– Nem volt elég? – vigyorodik el Levi, mire megrázom a fejem.
Nem faggat tovább, felkel, jégkrémet szed elő, és kérdőn felmutatja.
– Jöhet!
Kitelepszünk a teraszra, a reggeli napsütésbe. Már kezd
felmelegedni az idő, de még épp kellemes, hűsítővel pedig pláne.
Mégsem elég hideg ahhoz, hogy pár perc múlva ne forrjon köztünk a
levegő. Levi ki ugyan nem kötöz, de határozottan az ágyhoz szegez.
Nem mintha bánnám...
 16.

Szombaton Levi utolsóként érkezik. Én megyek ajtót nyitni, mert

már alig vártam, hogy lássam. Két nap nélküle bőven több volt, mint
elviselhető.
– Azért elengedsz? – neveti, mire zavartan teljesítem a kérését.
Nézem, ahogy leveszi a cipőjét, aztán újra hozzám lép, a karomba
simul. – Te is hiányoztál.
Pont ezért nem tudom hová tenni, hogy a nappali átellenes pontján
ül le, és teljesen figyelmen kívül hagy. Felbosszant a dolog, de csak
magamban dohogok, mert nem akarom mindenki előtt számon kérni.
Fél óra múlva kapóra jön, hogy kimegy a konyhába.
– Mi bajod?
– Tessék? – kérdezi értetlenül, még jobban felidegesítve engem.
– Semmi, mi lenne?
– Abszolút levegőnek nézel.
Levi ledöbbenten pislog egy pár másodpercig, aztán felsóhajt. A
pultnak dől, keresztbe fonja a karját a mellkasa előtt, az egész tartása
dacot sugároz.
– Jó, hogyan viselkedjek? Ha távolságot tartok, az a gond, de ha
rád tapadok, attól pánikolsz be, arra mérget vennék. Szóval?
Szóhoz sem jutok a haragjától, Levi viszont megunja a
némaságom, kikerül, én pedig elképedve bámulok utána. A fenébe,
erről megint én tehetek, és még csak fel sem tűnt. Amikor visszaérek
a nappaliba, Kriszti pont felkel Levi mellől, úgyhogy azzal a
lendülettel befoglalom a helyét. Igyekszem nem foglalkozni a
zavarommal, amikor közelebb húzódom Levihez, és az oldalának
dőlve a vállára hajtom a fejem. Közben még véletlenül sem nézek
senkire, de érzékelem azt a pár másodpercnyi hirtelen csendet,
mielőtt ugyanott folytatnák, ahol abbahagyták. Talán nem is nekem
szól, csak én pörgőm túl, de azonnal megnyugszom, amikor Levi
végre reagál, és átölel. Így azért sokkal jobb...
Érdekes, bár tisztában voltam azzal, hogy mindenki tud rólunk,
mégis felszabadít, hogy valamelyest hivatalossá tettük, legalábbis én
így fogom fel. Egész este könnyedebbnek érzem magam ettől.
Kérdés nélkül megyek velük bulizni, ezúttal senkinek sem kell
győzködnie, és egyáltalán nem érzem úgy, hogy kilógnék. Remekül
szórakozom, egész este táncolok, csak akkor hagyom abba, amikor
már úgy érzem, kitikkadtam. Levi utánpótlásért indul, én pedig
jókedvűen dobom le magam Márkkal és Patrikkal szemben.
Fogalmam sincs, miről beszélgetnek, de először fel sem tűnik nekik a
megjelenésem. Patrik végül észrevesz, szólásra nyitja a száját, de
nem mond semmit, hanem megdermedve bámul egy pontot
mögöttem.
– Meg ne fordulj!
Igyekszem mozdulatlan maradni. Patrik másfelé néz, Márk
viszont lassan arra, amerre nekem nem szabad. Nem értem, mi bajuk,
és megveszek a kíváncsiságtól.
– Valaki ezt most lefordítja?
Márk előrehajol, és a fülembe suttog, már amennyire ezt annak
lehet nevezni üvöltő zenénél.
– Van egy pasi, aki nem szokott leszállni Patrikről. Tök rég nem
láttuk, erre most felbukkant.
– Erőszakos? – kérdezem kicsit félve.
– Nem, csak kurva tolakodó. Úgyhogy mi most együtt vagyunk.
– Mi? – nyikkanok meg meglepve, de Márk Patrikhoz hajol, én
pedig bambán pislogok, amikor megcsókolja. Kell néhány pillanat,
mire beugrik, mi folyik itt. Levi pont ezt a pillanatot választja, hogy
leüljön mellém, majd sokkosan meredjen az elé táruló látványra.
– Lemaradtam?
Vigyorogva rázom meg a fejem, és foglalom össze gyorsan az
eseményeket, mert Patrik és Márk tényleg nagyon jól játssza, hogy
mennyire el vannak foglalva egymással. Ha nem ismerném őket,
simán bevenném. Arról nem is beszélve, hogy baromi dögösek
együtt. Ennél a gondolatnál döntök úgy, hogy friss levegőre van
szükségem.
Hajnalodik. A virradat érezhetően közeledik, én pedig végre
józanodom. Levi ilyen szempontból is jó választás, mellette nem
csapom szét magam annyira, mint általában. Ő magára is jobban
figyel, legalábbis én még csak becsípve láttam, részegen nem,
akármit is mondott. Bár lehet, hogy nála az már ugyanaz a szint...
– Mizújs? – jelenik meg mellettünk Márk, már félig a szájában
lógó cigarettával. A gyújtója után tapogatózik, aztán felmordul.
– Szilárd megint benyúlta a gyújtóm. – Patrik segíti ki, mire
Márk megdobja egy köszönömmel, én viszont döbbenten meredek
rá.
– Sosem láttalak még cigizni, minek van egyáltalán nálad
gyújtó?
– Mert ti dohányoztok – válaszolja Patrik magától értetődően,
így már világos, ennyi dohányossal nem csoda, ha felkészült. Márk
rávillant egy megnyerő mosolyt, mire Patrik felsóhajt. – A tiéd,
tessék.
Elröhögöm magam, hogy így ismerik egymást.
– Imádlak – vágja rá Márk, majd a zsebébe süllyeszti a gyújtót.
– Tudom.
– Így bókoljon neked az ember! – méltatlankodik Márk, de
hamar elbukik, amikor röhögni kezd. Patrik megdörzsöli a
halántékát, szerintem kezd elege lenni Márk hülyeségeiből, és nem is
csodálom. Néha tényleg irigylem a türelmét.
– Tartogasd valaki másnak.
– Akkor már haza se kísérsz?
– Ágyba is dugjalak? – kérdez vissza Patrik fáradtan, de annyira
magas a labda, hogy szinte sejthető Márk reakciója.
– Ha azt mondom, igen?
– Erre nem tudok rákontrázni, nyertél – adja fel Patrik, és
elmosolyodik. Márk elpöcköli a cigit, én pedig újabbat gyújtok. Levi
megrovón pillant rám, de nem teszi szóvá. Közben Márk
elgondolkodva nézegeti a tömeget. Hát, így úgysincs vadászat –
mondja csalódottan, amit viszont Patrik nem bír szó nélkül hagyni.
– Miért nem? Egy órája nem láttam, úgyhogy mehetsz a dolgodra
– ajánlja, de Márk megrázza a fejét.
– Már nincs kedvem – feleli. Ismerem azt az arckifejezést, ami
Patrik arcára költözik, és megszáll a várakozás. Imádom, amikor
szívatja Márkot.
– Valld be, túl jó volt a csók. Félsz, hogy nem találsz nálam
jobbat – néz rá komolyan, mire Márk felmorran.
– Bekaphatod.
– Mondom én! Már teszed az ajánlatot.
Márk felröhög, lazán átdobja a karját Patrik válla fölött, és
egymásnak dönti a fejüket. Pár pillanat múlva a hátunk mögött néz
valamit vagy valakit, miközben elvigyorodik.
– Házhoz jön a vacsi.
Elengedi Patrikot, és megindul abba az irányba. Levi hátrafordul,
majd fáradtan felnyög.
- Tudnám, mit eszel ennyire rajta. Annyira azért nem jó az
ágyban – mondja, mire Márk megáll mellette, rászorít a vállára, majd
mintegy mellékesen megjegyzi:
– Nálam csak fekszik, azt jól csinálja.
Tovább megy, és amikor hátranézek, már én is észreveszem
Dávidot.
– Akkor még maradok, azt hiszem – állapítom meg. Levi
morcosán mered maga elé, én viszont nem értem, mi a baja.
Féltékeny lenne?
– Nem megbántani akart – szólal meg Patrik, mire Levi bólint.
– Tudom. Csak tapló.
Kérdőn fordulok felé, mire felsóhajt, és magyarázatba fog.
– Majdnem egy évig voltunk együtt, és egyszer sem adta magát.
Márk felszedte, neki egyből feküdt.
– Ó – reagálom le veszett értelmesen. Kicsit zavartan futok neki
a következő kérdésnek. – Ezek szerint...
– Uni vagyok, igen – válaszolja meg anélkül, hogy be kellene
fejeznem. – Ez gond?
Nem szeretnék most mélyebben belemenni a témába, mert részeg
vagyok, és rengetegen vannak körülöttünk.
– Megbeszélhetnénk máskor?
Levi elhúzza a száját, majd bólint.
– Jó.
Tudom, hogy jött le ez neki, úgyhogy próbálom menteni a
helyzetet, ettől viszont rémesen hülyén érzem magam.
– Csak... kettesben, oké?
– Oké – egyezik bele, de mielőtt megkönnyebbülnék, folytatja. –
Egyet árulj csak el: a srác, akivel együtt voltál, passzív volt?
– Igen.
Bólogat, én viszont gyanítom, hogy lesz egy érdekes
beszélgetésünk, ha alkalmunk adódik rá.
Rejtély, hová lép le mindenki, de hirtelen kettesben találom
magam Patrikkal. A zenéről beszélgetünk, aztán amikor azt lezárjuk,
nincs jobb ötletem, mint hogy bedobjam, amit Márk múltkor mondott
róla.
– Milyen nyelveken beszélsz? Angol, német? – kérdezgetem,
mire bólint.
– Igen, azokat suliban tanultam.
– És a többi?
– Az egyik nagymamám olasz – árulja el.
– Hűha. Az biztosan szép nyelv – felelem, mire Patrik
elmosolyodik. – Mi a negyedik?
– Lengyel.
– Az hogy jött?
Nem válaszol azonnal. Fogalmam sincs a hirtelen elkomorodás és
hallgatás okáról, amíg újra meg nem szólal.
– Imi félig lengyel származású volt.
– Értem.
Maga elé réved, én pedig utálom magam, amiért ennyire rossz
témát választottam.
– Még mindig átkozottul hiányzik.
Sosem láttam még ennyire sebezhetőnek. Mintha az egész
lényéből egyfajta magány sugározna, ami idáig elkerülte a
figyelmem. Biztos, hogy eddig is ott volt, csak meglepően jól
titkolja.
– Elhiszem.
– Néha azzal szórakoztunk, hogy mondtunk egymásnak valamit
idegen nyelven, amit a másiknak ki kellett találnia. Imi tudott
franciául és lengyelül, nekem ott volt a német és az olasz, angolul
mindketten értettünk. Ha be voltunk szívva, ez erősen szexuális
témákra terelődött – meséli nosztalgikus mosollyal, nekem mégis
összeszorul a torkom.
– Nem tűntél olyan típusnak.
– Hm? Mármint a fű? – kérdez vissza, majd vállat von. – Imi
elég szabad lélek volt. Nagyon sok dologra rá tudott venni, néha
kérés nélkül is. Tudok én őrült lenni, ha van kivel.
– Ezt megnézném.
– Hát, az nem fog menni. Mióta itt hagyott, én is csak félig
létezem. Kurvára nincs értelme a hétköznapoknak.
– Ez megüt. Patrik lecsúszik a fal mentén, ülésbe helyezkedik,
előre dőlve bámul maga elé. Mellé ülök, de fogalmam sincs, mit
kezdjek a helyzettel. Jobb híján szóval tartom, míg fel nem tűnik
segítség a láthatáron.
– Meddig voltatok együtt?
– Majdnem öt év. Az évfordulónk előtt egy hónappal halt meg. –
Felsóhajtok. Rágyújtok, próbálom annyira kitisztítani a fejem, hogy
értelmesen tudjak hozzáállni a szituációhoz, de nem igazán megy.
Parrik viszont folytatja. – Előző este még szeretkeztünk. Másnap,
amikor felkeltem, ő már nem.
– Jézusom.
Ennyit sikerül csak kipréselnem magamból. Patrik a falnak
támasztja a fejét, nem néz rám.
– Talán jobb így. Az utolsó emlékem róla, hogy megcsókol
elalvás előtt.
– Hibáztattad magad? – Majdnem leharapom a nyelvem, amikor
ez kiszökik a számon. Patrik mély levegőt vesz, mielőtt válaszol, én
pedig segélykérőén nézek körbe.
– Egy ideig. A racionális részem felfogta, hogy a szíve időzített
bomba volt.
Márk jelenik meg a látóteremben. Intek neki, de ő is mintha
azonnal kiszúrná, hogy valami nem oké, mert még csak nem is
hozzám intézi a szavait, amikor odaér.
– Mi a baj?
– Semmi – feleli Patrik egész könnyedén.
– Dehogynem. Látom, nem versz át. – Márk felém fordul. – Mi
történt?
– Beszélgettünk.
– Miről? – faggat tovább, Patrik viszont idegesen szusszan fel.
– Állj már le! Csak meséltem neki. Imiről.
Márk sóhajtva bólint, és leül mellé, én pedig jobbnak látom
otthagyni őket. Én ide most nagyon nem kellek, talán Márk tud vele
valamit kezdeni. Ahogy látom, az estéjének viszont befuccsoltak a
lélekápolás miatt, mert amikor Dávid pár perccel később odamegy
hozzájuk, lerázza.
Levi hazarángat. Igazság szerint annyira nem kell noszogatni,
fáradt vagyok és kicsit még mindig kapatos, ráadásul nagyon a
Patrikkal való beszélgetés hatása alatt állok. Furcsa érzés volt belátni
a nyugalma és a folytonos mosolya mögé, az ott rejtőző fájdalom
teljesen belém issza magát. Gondolom, általában mélyen magába
temeti, bár számomra rejtély, hogyan képes rá.
– Patrik kiakadt – töröm meg a csendet. Egész végig szinte
egymáshoz sem szóltunk Levivel. Fogalmam sincs, neki mi járt a
lejében, de annyira nem próbálkozott ő sem a kommunikációval.
Most rám néz, felsóhajt.
– Feltűnt.
– Szokott ilyet?
– Nem – rázza meg a fejét. Lehajol, kifűzi a cipőjét, és
felegyenesedve hozzáteszi. – Hónapok óta nem.
– Akkor szerinted mi történt?
– Fogalmam sincs – feleli tanácstalanul. – Majd Márk
helyrepofozza, általában elég jól megy neki. Legközelebbre nyoma
sem lesz.
– Ijesztő belegondolni, mennyire rossz lehet neki.
– Levi bólint, aztán közelebb lép, magához ölel.
– Nagyon könnyen beleéled magad mások helyzetébe? – kérdezi.
Ezen elgondolkodom, és arra jutok, hogy igen, ez lehet a háttérben.
– Azt hiszem.
– Az ilyesmi minden ember félelme – mondja, miközben a falnak
dőlve arra vár, hogy én is kilépjek a cipőmből. Nem megy könnyen,
a koordinációm megszenvedi a bevitt alkohol mennyiséget. Megint
eggyel kevesebbet kellett volna inni, el sem merem képzelni, mi
lenne, ha Levi nem beszél le a következőről.
Megmosom a kezem és az arcom. A ma estéből valószínűleg
semmi sem lesz, de úgy érzékelem, Levinek sem olyan a hangulata,
legalábbis semmi jelét nem adta, hogy szeretkezni akarna.
Kivételesen nem bánom, bizonyos dolgok egyébként is tisztázásra
szorulnak. Talán bele sem kellene most kezdenem, de kicsit úgy
vagyok vele, hogy jobb minél előbb túlesni ezen, különben képes
vagyok hetekig halogatni. Amennyire Levi rám bízza a haladás
sebességét, ő sem fog noszogatni miatta, és attól félek, a hallgatás
csak a fejünkre nő.
– Eddig miért nem hoztad szóba?
Levi először értetlenül bámul rám, aztán leesik neki, miről van
szó.
– Általában az elsők között tisztázom, de nálad másra
koncentráltam. Azt sem tudtam, lesz-e rá alkalmam – magyarázza
nyugodtan. – De nem kell aggódnod, tudok csak passzív is lenni.
Általában úgy alakul.
Félve teszem fel a következő kérdést.
– És olyankor nem hiányzik?
Megvonja a vállát.
 – Dehogynem, de megszoktam. Elég ritkán van olyan partnerem,
aki benne lenne. Azért ne lepődj meg, ha időnként próbálkozom,
mert nehéz megállni.
Azt hittem, felkészültem erre a beszélgetésre, de cserben hagynak
a gondolataim. Talán mégis inkább józanon kellett volna feszegetni a
témát, mert így egyre közelebb kerülök valami furcsa pánikhoz.
– Elszívok egy cigit, jó?
Levi elkapja a karom, a nyakamat öleli át, közben vigyorogva
szólal meg:
– Nem akarsz inkább mást szívni?
Ezen máskor felnevetnék, most viszont csak lefejtem magamról a
kezét.
– Mindjárt jövök.
Nem nézek rá, nem akarom látni a csalódottságot az arcán.
Idegesen gyújtok rá az erkélyen, miközben a szomszéd ház falát
bámulom.
Voltaképp nem értem, mitől ijedtem be, amikor azt mondta, nem
gond, ha nem kap meg. Majdnem a szál végére érek, amikor
nyilvánvalóvá válik az oka, attól azonban még idegesebb leszek.
Meg akarom adni neki, ha szeretné. Nem akarom, hogy az én
kedvemért is lemondjon dolgokról, nem akarom én irányítani a
kapcsolatunkat. Viszont fogalmam sincs, ezt hogyan kellene a
tudomására hoznom anélkül, hogy kiderülne, beszéltem róla a
többiekkel.
Az ágyon vár, kérdőn, és kissé mintha félve lesné a reakcióm.
Leülök mellé, megcsókolom.
– Nem mondok rá nemet – szólalok meg. Levi meglepetten
húzódik el, de szinte érzem, ahogy már a lehetőségtől elkapja a
vágyakozás. Ott tombol a tekintetében, amikor a számra hajol.
– Komolyan? – suttogja, mielőtt megcsókolna. – Akár most is?
Kicsit eltávolodom tőle, kerülöm a pillantását.
– Nem... most nem, túlságosan rá vagyok pörögve – ismerem be,
de nem hinném, hogy haragszik. Végigsimít a karomon, hozzám
bújik, megnyugtat az érintése, és amikor felnézek rá, mosolyog.
 – Oké. Ezek szerint még sosem próbáltad?
– De igen.
Az arcára van írva, mennyire megleptem.
– És nem tetszett – jelenti ki kérdés helyett, mintha olvasna a
gondolataimban és az emlékeimben.
– Nem, nem igazán.
– Ennyiben is maradt? – faggat tovább kíváncsian. Bólintok, de
látom rajta, hogy ez így kevés, úgyhogy magyarázatba fogok.
– A volt páromnak nem volt rá komoly igénye, meg két
félresikerült alkalom után fel is adta. Nem igazán vagyok képes
feloldódni – árulom el, Levi pedig gondterhelten ráncolja a
homlokát.
– Csak nem sikerül, vagy nem is akarod?
Elmerengek a válaszon, nem akarok elhamarkodottan rávágni
semmit. Nem mintha régen nem rágtam volna át magamban ezerszer
a dolgot, de az már évekkel ezelőtt volt. Nem is értem, miért nem
merült fel bennem a lehetőség, bár azt hiszem, inkább csak nem
akartam belegondolni.
– Nem lenne ellenemre, de a végén mindig csak elviselem. Nem
élvezem.
– Mármint egyáltalán nem?
Megrázom a fejem, Levi szeme pedig elkerekedik.
– Semennyire?
– Egy picit se.
Elgondolkodva bólogat.
– Jó, értettem, hanyagolom a kérdést – paskolja meg a kezem,
miközben felkel, és nekiáll vetkőzni. Sejtem, hogy csak
pótcselekvés, kezdeni akar magával valamit, hogy ne mutassa a
csalódottságát.
– Nem ezt mondtam.
– Nem foglak gumibábunak használni – vágja rá, mire
hatalmasat sóhajtok. Levi rám sandít, mérlegel, mielőtt ismét
megszólal. – Lehet, hogy nem értett hozzád?
– Nem tudom. Csak fájdalom volt, és visszaszámoltam a végéig
– mesélem, Levi pedig megakad a mozdulatban.
– Ez iszonyat rosszul hangzik. Miért nem állt le?
– Azt kértem, ne tegye. Vágyott rá – felelem őszintén. Levi
visszamászik hozzám, komolyan a szemembe néz.
– Ha egyszer eljutunk odáig, én azt szeretném, hogy szólj, ha
nem jó.
Elmosolyodom. Magamhoz húzom egy szenvedélyesnek nem
nevezhető csókra. A nyakamhoz fúrja a fejét, a bőrömre szuszog, én
közben a haját simogatom, és ez így annyira jó.
– Alszunk? – mormolja álmosan.
– Most én is arra vágyom.
Elfészkeli magát az ágyban, onnan figyeli, ahogy levetkőzöm, és
visszafekszem hozzá. Megnyugtat, hogy képesek voltunk ilyen
higgadtan átbeszélni, bár a félsz ott marad bennem, hogy be fogja
hajtani rajtam az ígéretemet. És tudom, hogy nem fogok neki nemet
mondani...
Unom magam. Levi még alszik, nincs kedvem felkelteni, de így
zajongani sem merek. Kimegyek a konyhába, ahol legnagyobb
meglepetésemre Márkba botlok. Ilyenkor még bőven nem szokott
ébren lenni.
– Hogyhogy ilyen korán?
Megvonja a vállát, aztán belekortyol a kávéjába. Ahogy látom,
azért neki sem rég volt reggel.
– Totál józanon értem haza, ilyenkor nem kell annyi pihenés.
Levi?
– Még alszik. Patrik? – kérdezem, mire értetlenül pislog rám.
– Hm? Otthon, gondolom.
– Nem féltél elengedni? Tegnap eléggé össze volt zuhanva –
pedzegetem óvatosan, mert talán már így is túlságosan beleütöm az
orrom. Márk a mosogatóba teszi a bögrét, és miközben elmossa,
nekem háttal magyaráz.
– Kedves tőled, hogy félted, de nem fog semmi butaságot
csinálni.
Nem úgy tűnik, hogy neheztelne a faggatózásomért, úgyhogy
kicsit felbátorodva folytatom.
– Mi történt, hogy így kibukott?
Márk felsóhajt, megfordul, és tanácstalanul rázza a fejét.
Hanyagul a konyhapultnak dől, elmerengve bámul maga elé, mielőtt
ismét megszólalna.
– Szerintem közvetve az én hibám. Kerüli a gyengédséget, ahogy
az alkalmakat is, amikor valakinek megtetszik. Szerintem a
lelkiismerete bántotta, amiért hozzám ért...
– Nem teljesen értem – jegyzem meg, amikor elhallgat. Márk
nyűgösen túr a hajába, közben furcsa morgó hangot ad ki,
valószínűleg az agyára megyek így hajnali tizenegykor, mégis
megkísérel értelmesen válaszolni.
– Azt hiszem, most kezd el megérni egy újabb kapcsolatra, és ezt
árulásnak érzi.
– Ő mondta?
– Nem. Megmagyarázni nem tudnám, éreztem.
– De miből?
Márk nem válaszol azonnal, kissé feszélyezetten mosolyodik el.
– Meg mernék esküdni, hogy vágy volt a csókjában. Sokkal
többet ért hozzám, mint indokolt lett volna. Szóval lassan ideje
bepasiznia, de hogy ezt neki hogyan vezetem fel, azt még nem
tudom... – mondja komoly hangon, aztán megdörzsöli a halántékát,
és ott hagy a konyhában, mielőtt folytathatnám a témát.
Nem sokkal később aztán mégis elhúz Patrikhoz, mert bármit is
mond, szerintem aggódik érte. Levi valami családi program miatt
ébredés után szinte azonnal lelép, én pedig fél délután a családom
tagjaival beszélek telefonon, míg úgy nem érzem, felgyullad a fülem
a mobiltól.
Egyetlen szóval sem említem Mirjamon kívül senkinek, hogy van
valakim. Nem megy, pedig szeretnék róla beszélni, legszívesebben
világgá kiabálnám, mennyire jól érzem magam a bőrömben. Percek
múlva viszont már a gondolat is megijeszt...
 17.
A mozdulatain is érzem, mennyire más valami. Elhúzódom tőle, a
tekintete ködös a vágytól.
– Teszünk egy próbát? – kérdezi óvatosan, én viszont abban a
másodpercben ledermedek. Levi elmosolyodik, megcsókol,
érezhetően visszavesz, szó nélkül beletörődik a visszautasításba, és
ez feldühít.
– Jó.
– Tényleg?
– Csak kérek egy kis időt.
Nem várom meg a válaszát. A fürdőbe megyek, beállók a zuhany
alá, és miközben a tusfürdőért nyúlok, igyekszem lelkiekben is
ráhangolódni. Valahol reménykedem benne, hogy talán tényleg csak
Tamással nem működött...
Az előkészületeket utáltam a legjobban. Idegen az érzés, pedig
magamnak még könnyebb is, legalább zavarban nem vagyok.
Egészen addig, míg gyors kopogás után Levi rám nem nyit. Látom
rajta, hogy nem erre számított, mert meglepetten torpan meg.
– Rám nem merted bízni?
Döbbenten pislogok rá, amikor eljut a tudatomig, mire érti.
– Nem erről van szó.
– Akkor?
Közelebb sétál, végigsimít a hátamon, és én legyőzötten adom át
neki a testem. Óvatos és lassú, közben a tarkómat csókolja, mégis
azon kapom magam, hogy megint visszaszámolok. Arra
koncentrálok, hogy hamarosan túl leszek rajta, és ez felbosszant.
Hátranyújtom a tusfürdőt és a zuhanyfejet. Levi lemos, lágyan
simogat.
– Tisztaságmánia?
– Olyasmi.
Nem válaszol, a nyakamba szuszog.
 – Várj itt!
Fél percig van távol, és amikor visszaér, hátrapillantva látom,
hogy a síkosító van a kezében. Ezúttal két ujjal nyomul be, élesen
szívom be a levegőt.
– Nagyon görcsös vagy.
– Kibírom.
– Nem arról van szó, hogy kibírd. Azt szeretném, ha élveznéd.
– Nem megy.
– Hm.
A hümmögése végigbizsergeti a vállamat, a következő mondata
viszont egyszerre dermeszt meg és csigáz fel.
– Nyaltak már ki?
– Nem – nyögöm, szó szerint, mert közben tökéletesen
helyezkedik az ujjaival, és ettől olyan gyönyör jár át, amiről egészen
idáig még csak hallottam. Zihálva támaszkodom a csempének, Levi
pedig újra és újra végigküldi rajtam a kéjt. Egy idő után fel sem
fogom, hogy kérdezett tőlem, csakis arra figyelek, hogy ez jó, ebből
még többet akarok...
Lejjebb siklik a nyelve, végig a gerincem mentén, az ujjai
eltűnnek belőlem, a következő pillanatban pedig meglepetten akad el
a lélegzetem.
– Mit csinálsz?
Nem válaszol, de nem is érdekel, iszonyat izgató és egyben
zavarba ejtő, amit művel, nyöszörögve hunyom le a szemem.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, amikor újra felegyenesedik, és
a fülembe suttog.
– Gyere az ágyba!
Amíg megtörölközöm és eljutok az ágyig, visszakapcsol az
agyam. Levi észreveszi rajtam, mert csak lágyan magához von,
csókolni kezd, picit feloldódok az érintéseitől. Aztán a hátamon
kötök ki, ő az óvszer csomagolását tépi fel, én pedig visszakozni
szeretnék.
– Félsz?
Nem felelek, inkább lehunyom a szemem, és próbálok lehiggadni.
Levi felnyomja a lábam a mellkasomhoz, de ahelyett, hogy belém
hatolna, megint a nyelvét érzem. Egy darabig még kényeztet, aztán a
farkamat nyeli el, közben az ujjai ismét mélyre kúsznak. Hirtelen
szakad meg minden érintés, de nincs rá lehetőségem, hogy
belegondoljak, mi következik.
Teljes testemben megfeszülök, a torkomat olyan hang hagyja el,
amiről nem is hittem, hogy képes vagyok kiadni. Pedig óvatosan,
lassan halad, nekem mégis vér serken ki az alsóajkamból a saját
harapásaim nyomán.
– Jó ég – szalad ki Levi száján. Felpillantok rá, és a helyébe
képzelem magam, pontosan tudom, milyen lehet. Emlékszem, én
mennyire szerettem alig előkészítés után elmerülni, most én is
annyira szűk lehetek...
Lenyugszom. Amint a pánik elmúlik, a fájdalom is csökken. Levi
észleli a változást, először lassan, majd egyre gyorsabban mozdul.
Az arcát figyelem, iszonyat szexi így, van valami a tekintetében, ami
teljesen bezsongat. A körmei belemélyednek a bőrömbe a
combomon, a zihálása visszhangzik a fülemben, aztán úgy vált
szöget, hogy minden porcikámon végigszalad a kéj. Teljesen más
megtapasztalni, mint elképzelni, amikor pedig Levi közel kerül, és a
kezét is a farkam köré fonja, túlcsordul bennem az élvezet.
– Hú – suttogom magamon kívül, miután Levi lemászik rólam.
Nem megy messzire, mellém dől, zsebkendőt nyom a kezembe, mire
megrázkódom a nevetéstől.
– Mi az?
– Ez nagyon romantikus volt.
– Bocs – röhögi el magát. Kapok egy forró csókot. – Kicsit az
élmény hatása alatt vagyok.
– Nálam is valami ilyesmi.
Csend borul ránk, amit csak a kapkodó lélegzetünk tör meg.
Ahogy az is lassul, kezd fülsiketítővé válni a némaság, pedig nem
igazán van mit mondanom. Levinek viszont igen, már abból sejtem,
ahogy felkönyököl mellettem, és kitartóan bámul.
– Hm?
 Közelebb hajol, megcsókol, aztán amikor elhúzódik, végre rátér
arra, ami érdekli.
– Élvezted?
A kérdésben annyi bizonytalanság rezeg, pedig szerintem éreznie
kellett, mi a válasz.
– Nem tűnt fel?
Levi elkapja a tekintetét, lustán végigsimít a mellkasomon és a
hasamon, mielőtt újra a szemembe nézne.
– Vérzik a szád.
Végignyalom az ajkam, és hirtelen tudatosul a saját harapdálásom
nyoma.
– Az elején csináltam – próbálom nyugtatni, de nem járok
sikerrel.
– Visszaszámoltál?
Tudom, hogy kiül az arcomra a harag, mert Levi zavartan húzódik
el. Felülök, és igen, mérges vagyok, amiért ennyire kiadtam magam
neki, és így megjegyezte a szavaim. Közben viszont azzal is
tisztában vagyok, mennyire fél attól, hogy esetleg nem mondok
igazat.
A hátamhoz simul, a nyakamra ad puszit, és elszégyellem magam
a saját reakciómon.
– Az igazat? – kérdezem a biztonság kedvéért.
– Igen.
– Voltak pillanatok, de nem végig.
– Értem.
Megfagyunk, pedig nem ezt akartam. Egy kicsit lehunyom a
szemem, aztán megfordulok. A legkevésbé sem szeretném, ha most
félreértene.
– Tetszett.
– Komolyan?
Bosszant, hogy nem hisz nekem, pedig valószínűleg én adtam erre
okot.
– Igen. Nem gondoltam, hogy ez ilyen is lehet.
– Milyen? – kap a szavaimon. Próbálom értelmesen kifejezni
magam, de ez nem olyasmi, amit meg tudnék fogni.
– Élvezetes – mosolyodom el, Levi pedig viszonozza.
– Bevallanád, ha nem így lenne?
Döbbenten pislogok rá, ilyen kérdésre nem számítottam. Ezúttal
viszont nem húzom fel magam a bizalmatlanságán.
– Nem nagyon tudnám letagadni – felelem, mire kérdőn villan
rám a tekintete. – Akkor most valószínűleg a közelségedet sem
bírnám – teszem hozzá kissé feszengve, mert most nem vágyom
emlékekre, a pillanatot szeretném megélni. – Szóval nem zárkózom
el az ismétlés elől.
Ezzel már sikerül elérnem a kívánt hatást. Végre felenged, a
zuhany alatt szinte le sem veszi rólam a kezét, pedig érzem, hogy
nem akar már semmit. Nem bánom, mert fáradt vagyok és kielégült,
és feldob a gondolat, hogy hiába van hét közepe, nálam alszik.
– Holnap meló után Krisztivel találkozom. Hétvégén vidékre
megy, ilyenkor össze szoktunk futni előtte – szólal meg, amikor
visszaérünk a szobába.
– Ott lakik?
– Nem ő, hanem a barátnője – magyarázza Levi, miközben
bemászik a takaró alá.
– Távkapcsolat? – faggatom. Mellé fekszem, az ébresztőm
beállításával szöszölök, mert így kénytelen vagyok hamarabb kelni.
Nem mintha bánnám.
– Aha. A lány ott tanul, és a szüleivel él, akik állítólag nem
tudnak semmit.
– Állítólag? – pillantok rá, mire felém fordul. Leteszem a mobilt
az éjjeliszekrényre, és kényelembe helyezem magam.
– Amennyi időt Kriszti ott tölt, minimum hülyének kell lenniük,
hogy ne sejtsék.
– Értem – válaszolom, és ezzel le is zárom a témát. Nincs
kedvem tovább beszélgetni, annyira kíváncsiskodni sem akarok,
inkább csak kiélvezem, hogy Levi itt van velem...
Nevetés zaja üti meg a fülem, amint belépek a lakásba. Leveszem
a cipőm, bedobom a szobámba a cuccom, aztán gyors kézmosás után
a konyha felé veszem az irányt. Nem csalódom, Patrik az, és épp
elmélyülten magyaráz valamit, amikor rájuk köszönök.
– Szia! – viszonozza mosolyogva, és felmutatja a kezében lévő
üveget. – Sört?
– Jöhet.
Letelepszem hozzájuk. Patrik folytatja a sztorizást, én jókat
röhögök, Márk viszont csak félig figyel rá, közben vacsorát csinál, és
nagyon a gondolataiba mélyed. Aztán váratlanul hangosan
elkáromkodja magát.
– Mi az? – érdeklődik Patrik, mire Márk hatalmasat sóhajt, és
felénk fordul.
– Lent hagytam egy szatyrot a kocsiban. A tészta is abban van,
úgyhogy mindjárt jövök – mondja, mielőtt elviharzik. Patrik épp
főleg neki beszélt, úgyhogy én a helyében megsértődnék, amiért
ennyire figyelt rám, de úgy tűnik, ő nem neheztel.
– Eléggé szét van ma esve – mentegeti Márkot, de aztán hiába
várom, nem folytatja, helyette témát vált. – Ne haragudj, hogy
múltkor a magánéletemmel traktáltalak.
– Mi van? – szökik ki a nagyon értelmes reakció a számon, de
rögtön leesik, mire utal, szóval gyorsan megrázom a fejem. – Nincs
gáz. Jó volt beszélgetni, még ha nem is túl vidám dolgokról.
Bólint, a sörösdobozon tartja a tekintetét, és biztosra veszem,
hogy nem nyugtattam meg.
– Nem szoktam mások nyakába önteni, ha bajom van.
– Belefért.
Elmosolyodik, azzal a szomorkás fajtával, amitől az embernek
rögtön vigasztalhatnékja támad.
– Tényleg bocs.
– Nincs miért bocsánatot kérned – jelentem ki, mire idegesen
megvonja a vállát. – Érthető, ha néha besokallsz. Azt sem tudom,
hogy bírsz nem alapból így létezni.
Na, ezt már nem kellene, tudom abból, ahogy megrándul a
szavaim hallatán.
– Ha megpróbálom elhitetni másokkal, hogy semmi gond, én is
jobban beveszem.
Ettől kiráz a hideg, de nem tudok mit felelni, mert Márk
megjelenik, Patrik pedig olyan gyorsan tér vissza a tréfálkozáshoz,
hogy a döbbenettől szóhoz sem jutok. Fél órával később hazamegy,
mi pedig kettesben maradunk Márkkal. Jó ideig filózom rajta,
hogyan hozzam szóba, amíg Márk meg nem unja a hallgatásom.
– Na, mi az?
Mindezt olyan mindentudó hangsúllyal kérdezi, hogy azon
gondolkodom, mondanom kell-e egyáltalán valamit, vagy úgyis sejti,
mi jár a fejemben.
– Aggódom érte.
– Én is – sóhajtja frusztráltam – Legszívesebben lemondanám az
egész hétvégét, de akkor leharapná a fejem.
– Miért, mit csinálsz?
Na, erre már rám néz, és nem teszem zsebre a pillantását.
– Hazautazom holnap reggel. Kedden említettem – válaszolja
némiképp neheztelve. Lázasan kutatok az emlékezetemben, de nem
rémlik.
– Biztos?
– Igen. Amilyen rózsaszín mámorban úszol, azt is hiába
mondanám, ha nyernék a lottón – teszi hozzá szívatásképp, mire
felmutatom a középső ujjam.
– Mikor indulsz?
– Valamikor délelőtt – feleli bizonytalanul. – Még nem
döntöttem el. Attól is függ, fel kell-e vennem a tesómat útközben.
Reggelre csak eldönti – csóválja meg a fejét, aztán elvigyorodik. –
Tiétek a kégli.
– Jól hangzik – szalad ki a számon meggondolatlanul, pedig
tudom, hogy magam alatt vágom a fát. Várom, hogy Márk valami
csípősét reagáljon, de nem teszi.
– Vasárnap este jövök haza, szóval nyugitok lesz.
– Oké.
– Jól megvagytok amúgy? – faggatózik. Bólintok, ő viszont nem
éri be ennyivel, kérdőn vonja fel a szemöldökét. – Ennyi?
 – Mit mondjak? Minden okés.
Tényleg tippem sincs, mit vár még. Nem nagyon van mit
mesélnem, aminek ne lenne tanúja nap mint nap.
– Ennek örülök – zárja le végül, mielőtt azonban eltűnne a
szobájában, még ravaszkás mosollyal visszafordul. – Legyetek
rosszak, de ne szedjétek szét a lakást. Ja, és nincs szex a konyhában.
Felröhögök.
– Magadból indulsz ki? – kérdezek vissza. Nem válaszol, csak
felnevet, amiből eléggé lejön a lényeg...
A péntek délelőttöm teljesen eseménytelenül telik, bár a napomat
jelentősen feldobja, hogy végig Levivel chatelek. Szerencsére munka
sincs sok, határozottan jól kezdődik a hétvége. Bár fura lesz, hogy
Márk nincs itthon, és így a többiek sem jönnek át, Levi kivételével.
Ö viszont csakis hozzám jön...
– Meg sem kell kérdeznem a hétvégi programod, annyira
ábrándos a tekinteted - jegyzi meg Anita. Elröhögöm magam.
– Nem fenyeget az unatkozás veszélye - felelem, mire Anita
vigyorogva csóválja a fejét.
– Ki se szálltok az ágyból, vagy van más terv is? - cukkol. Vállat
vonok, mert igazság szerint semmit sem beszéltünk meg, de nem is
bánom, tetszik, hogy azt fogjuk csinálni, amihez kedvünk van.
Szóval igen, ha úgy alakul, az egész időt az ágyban töltjük...
– Ki tudja - mondom sejtelmesen, aztán rá terelem a szót. - Nálad
mi a helyzet?
Legyint, és ezzel pont eleget árul el. Dobok felé egy együttérző
mosolyt, aztán megyek a dolgomra. Most önző módon egyébként
sem tudok más bajával foglalkozni, túlságosan feldob a gondolat,
hogy még pár óra, és Levi két napra csak az enyém. Ami nem
teljesen igaz, mert szombat délelőtt dolgozik, de ez nem szegi a
kedvem.
Hazafelé bevásárolok. Igyekszem úgy megvenni mindent, hogy
később még véletlenül se kelljen ezzel foglalkozni. Miután hazaérek,
épp csak egy gyors zuhanyra van időm, mielőtt megszólal a csengő.
Alig bírom elengedni Levit, vigyorogva tol el magától. Előbb
innék valamit, utána esküszöm, nem rázlak le – ígéri, pedig nem is
akartam semmit, csak kissé hevesebbre sikerült az üdvözlés.
– Nem letámadásnak szántam, de nem vagyok semmi jó
elrontója – mosolyodom el, Levi pedig felnevet.
– Kitikkadtam. Egy pohár vízre vágyom és egy gyors mosdásra,
a többit megbeszéljük.
Amíg a fürdőben szöszöl, kipakolom a szatyrokat, amiket az
asztalon felejtettem. Majdnem végzek, amikor Levi utánam jön, és
félbeszakít azzal, hogy a hátamhoz simul.
– Márk? – kérdezi, miközben apró csókokat szór a tarkómra.
– Hazament.
– Nem is mondta – sóhajtja a fülembe. Egész testemben
kellemesen megborzongok, a koncentrációm pedig egyre inkább
felmondja a szolgálatot.
– Én sem emlékeztem.
– Akkor miénk a lakás?
Elröhögöm magam, amikor eszembe jutnak Márk intelmei. Levi
meglepetten húzódik el egy kicsit.
– Mi az?
– Azzal búcsúzott, hogy nincs szex a konyhában – árulom el,
mire Levi végighúzza az ajkát a fülem mögötti területen,
végigbizsergetve a bőrömet.
– Hm.
Kérdőn fordulok meg. Levi csendesen bámul, aztán egy
árnyalatnyit hátrébb lép, és nagyon lassan elkezdi kigombolni az
ingét.
– Hogy állsz a szabályok megszegésével? – dobja be
incselkedve, nekem pedig egyből az egekbe szökik a pulzusom. Erre
az ajánlatra lehetetlen nemet mondani.
– Szerintem el tudsz csábítani – suttogom a szájára, miközben
lesimítom a válláról a ruhadarabot, majd az övcsatjához nyúlok.
– Reméltem is – válaszolja még utoljára, mielőtt a nyögései
megtöltik a helyiséget.
 18.

Jólesően hunyom le a szemem, és már közel járok hozzá, hogy

álomba merüljek, amikor megérzem Levi simogatását. Lassan,
lágyan húzza végig a kezét először a vállamon, majd a lapockámon,
ujjai könnyedén siklanak végig a hátamon, mielőtt megtorpannak a
derekamnál. Kinyitom a szemem, és ránézek.
– Mi az?
Csillog a tekintete, de rajtakapottan megrázza a fejét.
– Csak nem bírtam megállni.
– Mit?
– Hogy hozzád érjek.
A pillantását figyelem, ahogy végigsiklik rajtam, centiről centire,
és felsejlik bennem, mi járhat a fejében.
– Levi?
Újra a szemembe néz, hosszú pillanatokig nem ereszt, mielőtt
végre megszólal.
– Átkozottul kívánlak.
Közelebb hajol, a számat keresi, a csókja szenvedélyes és
követelőző, semmi kétséget nem hagy a szándékairól.
– És mi tart vissza?
– Megengeded?
A tenyere közben lejjebb csúszik, én pedig lehunyom a szemem,
hogy időt nyerjek. Az érzést elemzem, amit kivált bennem a kérése,
mert legutóbb nagyon is tetszett, ez tény, de...
– Nem úgy készültem – szalad ki a számon, mire Levi keze
megakad a mozdulat közben, csupán egy másodpercre, aztán tovább
siklik, gyengéden masszírozni kezd.
– Most zuhanyoztunk.
– Tudom...
– Szeretem én csinálni. Miért akarod te?
Nem tudok értelmes választ adni, ezt pedig felbátorításnak veszi,
az ujja vége a testembe csúszik. Felnyögök, nem is tudom, mi miatt.
Levi közben a tarkómat csókolja, érzem, mennyire visszafogja
magát, minden rezdülésében ott vibrál a várakozás. Megadom
magam.
– Jó.
Teljesen belém nyomja az ujját. A párnába fúrom az arcom,
próbálom ellazítani a testem, megfeledkezni a gondolkodásról. Aztán
kettővel nyomul be, én pedig fészkelődni kezdek.
– Használj síkosítót – kérem, Levi pedig megdermed.
– Ne haragudj – szabadkozik, miközben lemászik mellőlem. –
Azt hittem, úgyis leállítasz.
Felemelem a fejem, de Levi a fiókom tartalmát bámulja, majd
mosolyogva nyúl bele. Újra a párnához bújok, amikor az ágy süpped
mellettem. Levi a fülemhez hajol.
– Használjam megint a nyelvem?
Elönt a forróság már a kérdéstől is. Levi észleli a szavai áltál
kiváltott hatást, mert halkan felnevet.
– Ezt igennek veszem.
Fogalmam sincs, mi húz fel ebben ennyire. Előtte még sosem volt
részem ilyesmiben, de most úgy érzem, mindjárt felgyullad a testem,
pedig tudom, hogy ez még csak a kezdet.
– Elég! – szakad ki belőlem, meglepően parancsoló hangon,
amikor már nem bírom tovább. Levi a gerincem mentén indul felfele,
a nyakamat csókolja, közben az ujjai mélyre csúsznak, én pedig
tényleg attól félek, idő előtt végem lesz. – Levi! – szólok rá. Érti a
célzást, egy kicsit elhúzódik, hallom, ahogy az óvszer csomagolása
szakad, és bár lassan csinálja, reflexből rándulok össze.
– Próbáld meg elengedni magad – súgja, én viszont
legszívesebben fel nyüszítenék a fájdalomtól. – Áron, lélegezz lassan
és lazíts.
Igyekszem hallgatni rá. Az ajkára figyelek a hátamon, a kezére a
farkamon, de így is nehezen sikerül. Óvatosan mozdul, mégis szívem
szerint könyörögnék neki, hogy szálljon le rólam. A körmei a
csípőmbe mélyednek, elakad a lélegzete, a hátamhoz fúrja az arcát.
– Ha tudnád, mennyire...
Nem fejezi be a mondatot, de vár, türelmesebben, mint én képes
lennék, és csak akkor próbálkozik újra, amikor mondom neki. Akkor
viszont már ringani kezd, közben ugyanazt a ritmust diktálva a
tenyerével, lassan elérve, hogy tényleg élvezzem.
Nem sokáig heverészek mellette, hanem felkelek, és a fürdőbe
megyek. Alaposan meglep azzal, hogy nem jön utánam, így amikor
ismét belépek a szobába, aggódva kérdezem meg.
– Mi a baj?
Levi az ágyban fekszik, de végre felém pillant, és miközben felül,
gondterhelten megszólal.
– Erre én is kíváncsi lennék.
– Hm?
Nem tudom hová tenni a válaszát. Visszamászom hozzá,
végigsimítok az arcán, belemozdul az érintésbe, aztán lágyan
megcsókol.
– Azt hittem, haragszol – vallja be, de ez nekem továbbra is
homály.
– Miért haragudnék?
– Mert rávettelek... – feleli feszengve. Felsóhajtok, igyekszem
átgondolni, hogyan tudnám tisztázni a helyzetet. Talán nem kellett
volna szó nélkül magára hagynom, ezt érthette félre.
– Ha nem akartam volna, megmondom. Akkor is, ha
megsértődsz.
– Nem sértődtem volna meg –vágja rá azonnal, mire gyorsan
átfogalmazom az előbbit.
– Szóltam volna, ha nem vagyok benne – nyugtatom meg, Levi
pedig végre elmosolyodik.
– Gyorsan lezuhanyozom.
 – Megpróbállak megvárni.
Megkönnyebbülök, hogy elszállt az előbbi feszült hangulat.
Majdnem elalszom, amikor visszaér, de csak átölel, már nem
beszélgetünk.
Nem szeretem elengedni Levit, pedig így is vasárnap késő délután
van, mire hazaindul. Megígérte, hogy amikor kedden találkozunk, és
érte megyek a szalonba, kezd valamit a bozonttal, ami a fejemen
jelenleg haj címén terül el. Csakhogy az még marha messze van, én
viszont nem mertem követelőzni, mert tudom, mennyire kikészíti,
amikor tizenkét órában dolgozik.
– Levi?
Márk hangja ránt ki a gondolataimból. Az ajtómban álldogál, bár
nekem fel sem tűnt, hogy egyáltalán megjött. Mindez annak ellenére,
hogy a film, amit jobb híján bekapcsoltam, nem is nagyon köt le.
– Hazament.
– Jól van. Hogy telt a hétvége? – kérdezi Márk, majd felmutatja a
cigisdobozt, és az erkély felé int. Kiveszem a fülest, felkelek, utána
indulok, közben válaszolok csak.
– Túl gyorsan.
Márk tüzet ad, az arcára játékos vigyor költözik, és biztosra
veszem, hogy szívatni fog.
– Levegőt se sikerül venni nélküle?
– Menj már a picsába! – dohogok, de azért röhögve csóválom a
fejem, és elismerem az igazát. – Olyasmi.
– Húúúha – cukkol tovább. – Ilyen gyorsan ennyire
belezuhantál?
Meglepetten fordulok felé, aztán újra az utcát bámulom. Nem
tudom megmagyarázni, miért, de sokkolnak a szavai. Neki is
feltűnik, mert azonnal visszavesz.
– Jól van, nem csesztetni akartalak. Levi jó srác, nem csoda, ha
ennyire könnyen... ragaszkodsz hozzá.
Felsóhajtok, és elmosolyodom a megfogalmazás óvatosságán, hát
nem teszem szóvá. Azt hiszem, ideje lenne beismernem, hogy ez már
elég komoly részemről. Mégsem megy, inkább elterelem a
beszélgetést, biztonságosabb vizekre evezek.
– Jó volt otthon?
Márk megvonja a vállát, és szórakozottan pöcköli le a
hamut. A hallgatása mögött nemleges választ sejtek, az
arckifejezése sem ígér sok jót. Percek telnek el, mire egyáltalán
válaszol, miközben ismét rágyújt.
– Összevesztünk.
Miért? – kérdezem óvatosan.
Időről időre rájuk jön, hogy próbáljak meg változtatni az
életfelfogásomon. – Megnyomja az utolsó szót, és elhúzza a száját. –
Nem érik fel ésszel, hogy az ő hozzáállásukkal van inkább gond, nem
azzal, hogy én kit engedek az ágyamba.
Ragadós az elkeseredettsége. Ha rá évek után is így hat a téma,
nem vagyok benne biztos, hogy valaha képes leszek színt vallani.
– Visszacsinálnád? – bukik ki belőlem, mire Márk értetlenül
kapja felém a fejét.
– Mit?
– Hogy megtudják.
Márk szóra nyitja a száját, aztán be is csukja, és enyhén elneveti
magát. Elfordul tőlem, a cigarettáját oltja el nagy gonddal a
hamusban, míg én csak mellédobom az enyémet. Nem igazán tetszik
neki a dolog, de megvonom a vállam.
– Néha szeretném – válaszolja végül, miközben felfelé emeli a
tekintetét. Esni fog, nekem is feltűnt, az elboruló égbolt jól tükrözi a
hangulatunkat. Nincs kedvem megmozdulni, Márk is csak üldögél,
aztán újra rám néz. – Néha szeretném, de aztán eszembe jut, hogy
nem tudnék hazugságban élni. Bánthatnak azzal, hogy nem fogadnak
el annak, aki vagyok, de az jobban fájna, ha nem lehetnék az, aki.
– Értem.
Akkor sem érezném magam ennyire leforrázva, ha lekevert volna
egy pofont. Láthatja rajtam, mert enyhébben folytatja.
– Nyilván ez sok mindentől függ. Van, akinek lehetősége sincs
rá, hogy színt valljon, mert olyanok a körülményei. Van, aki nem
akar, mert nem kényelmes neki, jobban szereti, ha senki sem tudja.
Ezt mindenki magának dönti el, senki sem szólhat bele, és szerintem
nem is ítélhet el. Szóval lehet, hogy célzást érzel a szavaimban, de
attól még én nem te vagyok, és fordítva. Az én véleményem se
érdekeljen.

Ezúttal én veszek elő egy újabb szál cigit. Míg Levi itt volt,
összesen talán kettőt szívtam, nem is hiányzott, most viszont erős
ingert érzek, hogy pótoljam a kétnapi adagot.
– Később átjön Patrik – mondja váltásképp Márk némi csönd
után. – Akarsz sörözni? Csak szolidan, meg berakunk valami filmet.
– Jól hangzik.
– Esélyes, hogy itt alszik, mert holnap ötre megy valami fontos
vendégek miatt – magyarázza a telefonját nyomkodva. – Épp írta,
hogy már úton van. Mazochista a srác, én rég otthagytam volna azt a
melót, neki meg a mániája, hogy szereti.
– Az a lényeg, nem?
– Így is alig alszik rendesen.
– Mert te igen – világítok rá, mire felröhög, pedig az előbbi
kérdésért mintha morcos lett volna rám. – Miért szekálod, ha élvezi,
amit csinál? – faggatom. Márk felsóhajt, aztán vállat von.
– Mert féltem. Egy darabig folyamatosan túlórázott, és most
megint furcsán viselkedik – magyarázza aggódva. Erről viszont
eszembe jut, mit beszéltünk a múltkor erről.
– Nem azt mondtad, hogy talán csak kezd túljutni a tragédián?
Márk tanácstalanul bambul maga elé, közben a combján dobol az
ujjaival.
– Fogalmam sincs, mit higgyek. Tudom, hogy szereti, amit
csinál, még akkor is, ha én már a gondolattól is falnak megyek, hogy
emberekkel foglalkozzak – röhögi el magát.
– Pedig elég jó vagy benne.
– Igen? – vonja fel a szemöldökét, mire bólintok.
– Aha.
– Maximum, ha valakit kedvelek – feleli kicsit lágyabban. – De
ettől el ne bízd magad!
 Felnevetek. Munkáról csevegünk, amíg Patrik be nem fut, aztán
félórás civódást hallgatok végig arról, mit nézzünk, de nem bánom,
örülök neki, hogy nem vagyok egyedül.
A hatalmas üvegfal mögött megpillantom Levit. Valamin nevet,
aztán újra a munkájára koncentrál, nekem pedig nem akaródzik még
bemenni, inkább kintről figyelem őt, addig dohányzom. Túl korán
érkeztem, még úgyis el van foglalva, engem pedig zavarna, ha
odabent kéne látványosan várakoznom.
Megakad a mozdulatban, amikor észrevesz. Int, hogy menjek
beljebb, én pedig felmutatom a félig elszívott cigit, mint alibit. Pár
slukk után azonban eldobom a szálat, és belépek a szalonba. Idegesít
a csilingelés, Levi mosolya viszont rögtön feledtet velem mindent,
legalábbis pár másodpercre.
– Ülj csak le, mindjárt a tiéd vagyok.
Azon gondolkodom, szándékosan fogalmazott-e félreérthetően, de
nem úgy ismerem, inkább öntudatlanul válogatta össze a szavait.
Leülök a kanapéra, nézelődöm, közben néha lopva rá sandítok. Két
kolléganője van még bent, de nem is foglalkoznak velem, úgyhogy
kicsit megnyugszom. Nem mintha komoly okom lenne idegeskedni,
nem is értem, miért viselkedek úgy, mint egy zavart kisfiú.
– Bocs, kissé elhúzódott – lép hozzám Levi szabadkozva, amikor
az előző vendégét végre ajtón kívül tudja. – Az előtte lévő csajnak
semmi sem volt jó. Amikor megláttam, hogy ő van beírva, már akkor
szólnom kellett volna, hogy gyere később.
– Ennyire gáz? – kérdezem, miközben átülök a székbe. Levi
leterít, közben látom a tükörben, hogy elhúzza a száját.
– Mindig engem kér, de sosem elégedett. A franc tudja, miért
nem megy ennyi erővel máshoz – magyarázza, mire a mellette
dolgozó kolléganője felnevet.
– Nálad vinnyog a legkevesebbet. Szeretem a munkám, de annak
a banyának el tudnám vágni ollóval a nyakát.
Kicsit pislogok a drasztikusságon, de a többiek már valószínűleg
megszokták, Levi is csak elmosolyodik a kirohanáson.
– Akkor nem panaszkodom – feleli, és újra velem foglalkozik.
Máshogy ér hozzám, mint bármelyik más fodrász, akinél eddig
voltam, de nem tudom, szándékos-e a dolog.
– Azért jó napod volt? – érdeklődöm, miközben figyelmen kívül
hagyom az érintése okozta bizsergést a tarkómon. Tuti, hogy direkt
csinálja...
– Fárasztó.
– Ezt átérzem – felelem, miközben lehunyom a szemem.
Teljesen rábízom magam, igyekszem kizárni a környezetem, és nem
belegondolni abba, vajon másoknak feltűnik-e, hogy egy pár
vagyunk...
– Azért el ne aludj – súg a fülembe Levi, de rögtön el is húzódik.
Hangosan felsóhajtok, és próbálom eldönteni, rászóljak-e, feszélyez-
e igazán az, hogy vannak körülöttünk. Jó néhány perc viaskodásba
kerül, mire úgy döntök, nem érdekel. Rámosolygok a tükörben, ő
pedig azonnal viszonozza, amitől úgy érzem, már megérte.
– Kész vagy – szólal meg egy idő után. Elégedetten veszem
szemügyre magam. – Mondtam, hogy így jobb lesz – nevet fel a
reakciómat látva.
– Mennyivel tartozom? – kérdezem, mire felvonja a
szemöldökét, és szinte látom rajta, hogy erre most nagyon nem
pénzbeni értéket vágna rá.
– Egyéb hülye kérdés?
– Megvárjalak, vagy menjek előre? Alszol nálam?
Meglep a saját merészségem, hogy ezt képes voltam tőle teljes
természetességgel, nyílt színen megkérdezni, és őt is teljesen
kizökkentem, mert nem válaszol azonnal. Aztán magához tér, és
fejcsóválva felel.
– Mindjárt összepakolok, addig pont el tudsz szívni egy cigit.
Megfogadom a tanácsát. Elköszönök, kint várom meg, bár azért
az feltűnik, hogy odabent heves csevegés indul meg, Levi pedig
egyre inkább vigyorog, miközben idegesen rebben rám a tekintete.
Gyanítom, annyira egyértelműek voltunk, amennyire csak lehetett...
Hazafelé a semmiről beszélgetünk, mégis feldob, hogy együtt
sétálunk.
 – Mi van, tőled is albidíjat kell lassan kérnem? – fogad minket
Márk.
– Patriktől kérsz? A fél életét itt tölti – vágom rá, Márk pedig
elröhögi magát. – Miért, nem így van?
– Oké, nyertél. Idén meggazdagszom – feleli, Levi viszont csak
legyint a hülyeségét hallva, és elsétál mellette, hogy kezet
moshasson.
– Mi van, megnémult?
– Szerintem csak nem veszi a poént – válaszolom, Levi pedig
bólogat.
– Szállodát nyithatnál, de igazából szívességet teszünk.
Szétunnád magad egyedül – szólal meg, mire Márk elhúzza a száját,
majd nagy kegyesen igazat ad neki.
– Utálom, hogy ennyire ismersz.
Levi végre elmosolyodik, aztán behúz a szobába, és gyors
köszönés után Márk orrára csapja az ajtót. Sóhajtva dől neki, és
megcsóválja a fejét.
– Bocs, ma nincs kedvem a marhaságaihoz.
– Akkor mihez van? – érdeklődöm, mire elgondolkodik, majd
bocsánatkérően pillant rám.
– Bújni, maximum. Összeesek.
– Akkor gyere ide! – nyújtom ki a kezem.
Igazság szerint nem bánom. Nem állítom, hogy ellenemre lett
volna egy kicsit intenzívebb esti program, de így is tökéletes.
 19.
Nem hallom meg a kopogást, csak a nyíló ajtót érzékelem a
szemem sarkából. Leállítom a játékot, kiveszem a fülhallgatót, és
Márk felé fordulok.
– Leugrom a boltba. Ha Csilla addig ideérne, szóval tartanád?
– Persze, de mehetek én is, úgyis kéne pár zsemle – felelem,
Márk azonban megrázza a fejét.
– Hozok neked – int le, és már ott sincs, én pedig ezúttal csak az
egyik fülhallgatót dugom vissza, hogy meghalljam a csengőt. Két
perc sem telik el, amikor erre sor kerül.
– Szia! – köszön Csilla vidáman. Kapok két puszit, aztán
beinvitálom, közben már rögtön csacsog. – Márk? Azt mondta, vár,
erre írt egy üzenetet, hogy mindjárt jön. Mi ütött belé?
Megvárom, míg elapad az áradat, csak aztán válaszolok, útban
befelé.
– Vásárol.
– Mondtam, hogy szóljon, ha kell valami – hitetlenkedik Csilla,
és leül a nappaliban a fotelbe. Hátradől, egy pillanatra lehunyja a
szemét.
– Mit kérsz inni?
– Bármit, ami legalább nyomokban alkoholt tartalmaz – kacsint
rám cinkosan, mire felnevetek, és a konyhába megyek.
– Sör, bor vagy valami erősebb? – kiabálok vissza.
– Rosé van?
Kibontom az üveget, előszedek két poharat, és visszamegyek
Csillához. Hálásan rám mosolyog, aztán koccintásra emeli a poharát.
– Na, legalább van alkalmam kicsit veled is beszélgetni – hajol
közelebb, miután leteszi a bort azt asztalra. – Levinek már mondtam,
de neked még nem, szóval... Annyira örülök, hogy együtt vagytok. A
héten találkoztam vele, tök jókedvű, rá sem ismerek – cseveg
vidáman, én viszont meglepődöm. Először is a közvetlenségén,
másodszor pedig azért, mert Levi egy szóval sem említette.
– Mikor találkoztatok?
– Nem mesélte? Ő a személyi fodrászom, és pont ideje volt egy
hajvágásnak. – A hatás kedvéért megrázza a tincseit, így már nekem
is feltűnik, hogy rövidebbek. – Most ez baj? Akkor befogom – vonja
össze a szemöldökét, mire igyekszem gyorsan megnyugtatni.
– Nem, csak még mindig nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy
mennyire...
Nem találom a szavakat, Csilla pedig sikeresen félre is érti az
elbizonytalanodásom.
– Tolakodó vagyok?
– Nem az, csak... – sóhajtom, és hátradőlök a kanapén. – Nem
igazán szoktam magánéletről beszélgetni. Mostanában Márk és
Patrik kivétel, de velük elég sűrűn találkozom.
– Én meg ritkán járok ide, értem – feleli, de nem tűnik
mérgesnek, inkább nem tud mit kezdeni a helyzettel. Szórakozottan
kortyolgatja az italát. – Néha előfordul, hogy akár egy hónapig nem
jövök. Most is megint pasizós korszakomat élem, összejárok régi
barátnőkkel, velük bulizok. Valljuk be, veletek elég nehezen tudnék
felszedni valakit.
– Szóval te nem a lányokat szereted – állapítom meg, Csilla
pedig megrázza a fejét.
– Nem, teljesen és százszázalékosan heteroszexuális vagyok.
Márkot is onnan ismerem, hogy együtt jártam a bátyjával.
– Tényleg, ezt mesélte.
– Amikor szétmentünk, Márk épp lakótársat keresett, és nem
zavarta a dolog, örült az ismerősnek, meg nem bírta volna egyedül
fizetni az albérletet, gondolom – magyarázza, aztán a kedvemért
hozzáteszi. – Akkor még nem volt saját lakása. Egyébként le a
kalappal előtte, teljesen egyedül szedte össze rá a tőkét. A suli
mellett is folyamatosan dolgozott. Bár nem csodálom, hogy nem kér
a családja segítségéből.
– Akkor te ismered őket, igaz? – érdeklődöm, Csilla pedig bólint.
– Valamennyire, de mégiscsak más módon, mint ő. Velem
kedvesek voltak. Ő viszont nagyon megszenvedi a hozzáállásukat,
még ha nem is mutatja – sztorizik tovább, igaz, már kissé
elkomorodva. – Emlékszem, a bátyja mesélte, hogy Márk sehová
sem mehetett, és a létező összes lánnyal megpróbálták
összeboronálni. Nem irigyeltem.
Kiráz a hideg a gondolattól. Újratöltöm a poharakat, és az órámra
pillantva megállapítom, hogy Márk eléggé elmarad. Nem mintha
gond lenne, valahol örülök, hogy végre egy kicsit jobban
megismerhetem Csillát.
– Erős személyiségnek tűnik – jegyzem meg, Csilla pedig bólint.
– Nagyon. Öntudatos, és iszonyatosan makacs.
Márk ezt a pillanatot választja, hogy betoppanjon, úgyhogy
rajtakapottan hallgatunk el. Köszön Csillának, majd pakolászás
közben mentegetőzni kezd.
– Bocs, rengetegen voltak, pedig nem mentem messzire.
– Nem gond, Áronnal jól szórakoztunk.
– Kifaggattad az összes piszkos részletről, vagy az rám marad? –
jelenik meg vigyorogva Márk, leül hozzánk, és a borért nyúl.
– Ahhoz túl hamar jöttél haza.
Összenevetnek, én viszont a kezembe temetem az arcom, persze
ezen még jobban szórakoznak.
– Amúgy Levi nem jön ma át?
– Holnap kora délután esik csak be – felelem kissé
elszontyolodva. Tegnap sem találkoztunk, és bár egy csomót
beszéltünk, attól még hiányzik.
– Akkor pont elkerüljük egymást.
– Miért, merre leszel? – fordul Márk kíváncsian Csillához.
– Randizok! – árulja el Csilla, és felkacag. – Ne nézz így,
abszolút nem komoly a srác!
– Akkor minek randizol vele? – kérdez vissza Márk, mire Csilla
küld felé egy lesújtó pillantást. Ezt pont te kérded, aki sorra hordja
haza a pasikat, mert egy hetet sem bír ki?
– Na, ez azért nem igaz – morran fel Márk, és tudom, hogy Csilla
most valóban túlzott. – Eddig hivatalosan volt párom, és ezúttal talán
találok valakit, aki tényleg az lesz.
– Keresel is?
Márk vállat von, a pohara tartalmát bámulja.
– Annyira nem. Jelenleg ahhoz kicsit kiábrándult vagyok, és
igen, épp szórakozom – pillant vissza Csillára, aki viszont nem veszi
fel a morcosságát.
– Jól van, nyugi!
– Az albérlettel mizújs? – vált témát Márk, mire Csilla nyűgösen
felsóhajt. – Megkérdezted Szilárdot?
– Igen, de még mindig gondolkodik – válaszolja Csilla nem túl
lelkesen, majd hozzám fordult. – Próbálom rávenni Szilárdot, hogy
költözzünk össze. Neki jót tenne, ha végre elszakadna otthonról, én
pedig nagyon el akarok húzni, mert összevesztem a lakótársammal.
– Ó – nyögöm ki nagyon értelmesen, és Márkra sandítok.
Kiszúrja.
– Nyugi, nem raklak ki a kedvéért – vigyorodik el, én pedig
igyekszem nem mutatni a megkönnyebbülésem.
– Fel sem merült! – méltatlankodik Csilla, aztán bosszúsan
hozzáteszi. – Rághatnád Szilárd fülét egy kicsit, hátha rád hallgat.
Kicsit unalmas, mennyire egy helyben toporog. Én ráadásul akár
alibinek is jó lennék, szóval nem borulna nagyon az élete.
– Alibinek? – döbbenek meg. Csilla és Márk összenéznek.
– Aha. Ö nagyon titkolózik otthon, aztán egy idő után mindig a
kapcsolatai rovására megy a dolog – válaszolja Márk, én pedig nem
tudok hova lenni meglepetésemben.
– Azt hittem, hogy...
– A – legyinti Márk mosolyogva. – Nem, a barátai nagy része
tudja, a családja semmit sem sejt. A szája bezzeg nagy – csóválja
meg a fejét. – Na, ő tipikusan az, akinek így kényelmes, legalábbis
ezt állítja.
– Nem fél, hogy rájönnek valahogy?
– Szerintem az sem érdekelné, de a fene se tudja. Neki a szülei is
itt élnek, szóval bármikor eljuthat a fülükbe egy-egy vad buli híre,
úgyhogy külön nem értem néha ezt a kettős hozzáállását.
 Megcsörren a mobilom, és a csengőhangot felismerve felsóhajtok.
Anyám pont jó téma közben talál meg...

Fekszem a hasamon, a torkomon kiszökő nyüszítés ezúttal teljesen

az élvezeté. Próbálok többet kapni a kéjből, de Levi már percek óta
az agyamat húzza, lassan és mélyen mozdul, mindig eltalálja, de ez
így kevés, még ha átkozottul izgató is...
– Dugj már meg végre rendesen! – mordulok rá, amivel nem
csak magamat lepem meg, hanem valószínűleg őt is, mert egy
pillanatra teljesen leáll. Aztán halkan felnevet, és nincs érkezésem
belegondolni, hogyan is hangzott ez, mert teljesíti a kérésem,
úgyhogy másodperceken belül semmi sem érdekel azon kívül, hogy
élvezzem.
– Basszuuuuuuuuuuus – nyöszörgőm, amikor elér az orgazmus.
Rámarkolok a lepedőre, egyúttal sikeresen el is tépem, mert pont
kifeszül, de nem bánom. Levi a combomba mar, valószínűleg nem
szándékosan, mégis fájdalmat okozva, amikor ő is átlendül a határon.
Aztán a hátamra gördít, és fekszünk csókolózva és összegabalyodva
percekig.
– Ez már jobban tetszett? – kérdezi olyan arckifejezéssel, amiből
biztosra veszem, hogy ezúttal tudja a választ.
– Jobban? Ez kibaszottul tökéletes volt.
Levi felnevet, a szája megint az enyémen, el sem akarom engedni,
egy idő után azonban leállít.
– Márk halálra fog szívatni – jegyzi meg, nekem viszont abszolút
fogalmam sincs, miről beszél.
– Mi?
– Nagyon hangos voltál – feleli fülig érő vigyorral, és pedig
igyekszem nem nagyon zavarba jönni.
– Komolyan?
– Aha.
Hasra fordulok, a párnába fúrom az arcom, és megrázkódom a
nevetéstől, amikor belegondolok.
– Jaj nekem – sóhajtom, de azért belebizsergek az emlékezésbe
is. Ez volt az első alkalom, hogy tényleg élveztem, az elejétől a
végéig imádtam minden másodpercet.
– Mire gondolsz? – hajol közelebb Levi. Lágy csókot ad a
nyakamra, a tarkómon folytatja, egyre inkább érzem, hogy képes lesz
újra lángra lobbantam, pedig ritkán duplázok. Így egyébként sem
csináltam még olyat...
– Mit kapok, ha megmondom? – cukkolom, mire ráharap a
bőrömre.
– Mit szeretnél? – suttogja a fülembe rekedtes hangon, és azt
hiszem, határozottan rá fogom tudni venni arra, ami a fejemben jár.
– Az egyben válasz is a kérdésedre – nyögöm ki. Levi enyhén
elhúzódik, azonnali hiányérzetet csalva ki belőlem.
– Elárulod?
Oldalra pillantok, az óvszeres doboz felé tapogatózom, és
megkönnyebbülten állapítom meg, hogy van még benne.
– Arra, hogy elképesztően jó volt – felelem végül kicsit
kitekeredve, hogy Levi szemébe nézhessek. – És hogy megint
akarom.
Levi elbizonytalanodva veszi el tőlem a csomagot.
– Nem lesz sok?
– Fogalmam sincs, de nagyon kívánlak.
Levi mozgolódik mögöttem, fölém mászik, elégedetten simulok
hozzá.
– Ennek nem bírok ellenállni – búgja a fülembe, mielőtt újra a
testembe fúrja magát. Felnyögök, és rohadtul nem érdekel, ki hallja
és ki nem...
Annyira leszívja a kéj az energiáim, hogy ki sem bírom nyitni a
szemem, amikor Levi ledobja magát mellém. Tompán érzékelem,
hogy a hátamat simítja, zihálva kapkodja a levegőt, és halkan
felnevet.
– Ó, te jó ég – szólal meg, de csak lusta vigyorra futja tőlem. Ha
rajtam múlik, nem mozdulok még néhány óráig, de Levi pár perc
után vidáman kérdezi. – Élsz még?
– Nem vagyok biztos benne – motyogom, de meghallja, szór
néhány puszit az arcomra, majd felkel mellőlem.
– Nem baj, ha nem várlak meg a zuhannyal?
– Szolgáld ki magad...
Még akkor is a hasamon fekszem, a párnát ölelve, amikor visszaér
hozzám. Kicsit már talán el is szundítottam, mert hirtelen ugróm meg
az érintésére.
– Áthúzzam az ágyat, míg lemosdasz?
– Akarod mondani, mozduljak már meg? – kérdezek vissza, és
végre ránézek.
– Szeretnék aludni egy kicsit, mielőtt ideérnek a többiek, és hát
eléggé elintéztük a lepedőt.
– Oké, máris – sóhajtom, és összeszedem a maradék erőm, hogy
elvonszoljam magam a fürdőbe. Mire végzek, Levi már bebújt a friss
ágyneműbe, nekem csak annyi dolgom van, hogy kövessem a
példáját.
Fél óra után megunom a forgolódást, ráadásul éhes is vagyok,
úgyhogy kiosonok Levi mellől, felkapok egy nadrágot, a pólóval
nem is fárasztom magam, maximum Márk beszól.
Szerencsétlenségemre ráadásul pont a konyhában találom.
– Levi?
– Pihen kicsit a buli előtt – felelem, mire elvigyorodik.
– Kifárasztottad?
– Kölcsönösen, de nem bírok aludni – vonom meg a vállam, és
próbálom nem felvenni most a fonalat, különben végem lesz. A
következő kérdése viszont inkább csak érdeklődő.
– Jól megvagytok?
– Aha.
Márk bólint, majd a szobájába indul, aztán megtorpan, és némi
hezitálás után visszafordul.
– Oké, maximum elküldesz a fenébe, de baromira érdekel. Mi a
felállás?
Bambán pislogok vagy fél percig, mire leesik, mi a frászról
beszél, akkor viszont enyhén zavarba jövök.
– Hát ehhez tényleg nem sok közöd van.
 – Jaj, már! – lép vissza széles mosollyal az arcán. Azt hiszem,
elkönyvelhetem, hogy tényleg halálra fog szekálni. – Azok után,
hogy ilyen közelről megismertük egymást, csak elárulsz egy ilyen
piszkos részletet. Ha mást nem, Leviből úgyis kiszedem –
vigyorogja, aztán taktikát vált. – Bár elég árulkodó, hogy nem vágtál
rá rögtön semmit.
– Miért lenne árulkodó?
– Nem tudom. Próbálkozom. Kíváncsi vagyok – vonja meg a
vállát, de továbbra is választ vár, én viszont csak azért sem akarom
az orrára kötni, amit már minden bizonnyal úgyis tud.
– Hamar megöregszel.
– Egyszer élünk.
– Azt hiszem, leginkább Levi hangulatától függ – vallom be, bár
eddig ebbe annyira nem is gondoltam bele. Márk meghökkenve
pislog rám, teljesen komollyá válik.
– Csak az övétől?
– Aha.
– Váó! – kiált fel meglepetten. – Nem hittem volna, hogy hagyod
magad.
Igyekszem nem zavarba jönni, mert hiába feküdtünk le, nem
szívesen cseverészek vele a szexuális életemről. Bár ahogy ismerem,
sok választásom nincs.
– Miért nem?
– Nem tűntél olyan típusnak.
Megvonom a vállam, a következő kérdése viszont engem döbbent
meg.
– És milyen vele?
– Kavartatok, nem? – kérdezek vissza, mire bólint. – Egyszer
sem volt ő az aktív?
– Nem.
– Miért nem?
– Elég kevés embernek hagyom. Úgyhogy érezd magad
megtisztelve, hogy neked rögtön széttettem a lábam. Nem szokásom
elsőre – emeli fel a szemöldökét, mire felnevetek, és a zavarom is
csökken. – Szóval bepróbálkozhattam volna veled?
Azonnal megrázom a fejem. Ha akár csak felmerült volna annál az
alkalomnál, valószínűleg nem itt tartanék, hanem elmenekültem
volna minden elől. Szerintem ő is tudja, mert a válaszomat szó nélkül
elfogadja.
– Nem igazán.
– Na, de milyen vele? – faggatózik tovább, én pedig úgy döntök,
gebedjen meg.
– Sajnálhatod, hogy kihagytad a lehetőséget.
– Tudtam.
– Miből?
Megveti a hátát az ajtóban, és hümmög egy sort, mielőtt
normálisan felelne.
– Levi nagyon törődő. A szexben ugyanez. Arra tippeltem volna,
hogy jól csinálja – mondja végül teljesen természetesen, és nem
tudok belekötni a szavaiba. Kicsit néha nehéz elfogadni a tényt, hogy
voltak együtt, de ugyebár ő engem is felírhat a listájára, ha van neki...
– Akkor miért nem?
– Tudja a fene – feleli semleges hangon. Nekem viszont hirtelen
ugrik be valami, amire én vagyok kíváncsi.
– Velem milyen volt?
– Hm. Meglepően jó.
Nevetéstől csillogó szemmel néz rám, mire bemutatok neki. –
Elmész a... – dohogok, de mielőtt a szobájába menne, még visszalép
egy pillanatra, hogy megadja a kegyelemdöfést.
– Pedig el bírtam volna viselni, ha így nyöszörögsz alattam...
Röhögve tűnik el az ajtóban, így megússza, hogy utána vágjam, ami
a kezem ügyébe kerül.

Levi vállgödrébe fúrom az arcom, úgy röhögök. Megint nagyon

hülyék, repkednek a poénok, nekem pedig már rendesen fáj a
rekeszizmom a marhaságaiktól.
– Te teljesen kész vagy – jegyzi meg Levi Márkra pillantva, aki
csak vigyorogva megvonja a vállát.
 – Mikor nem? – vágja rá, aztán az órájára néz. – Menjünk?
– Ideje lenne – feleli Szilárd, és felkel a fotelből, nyújtózik egyet.
Épp ugyanígy tennék, amikor Patrik megszólal.
– Én most kihagyom inkább.
– Mi? – fordul felé meglepetten Szilárd. - Ne már! Miért?
– Fáradt vagy? - kérdezi Márk méltatlankodás helyett. Patrik
bólint, és álmosan hajtja a fejét a támlára.
– Eléggé.
– Tegnap sem aludtál? – érdeklődik tovább Márk, nekem pedig
az az érzésem, hogy valamiről lemaradtam. Patrik rápillant, aztán
keresztbe fonja a karját a mellkasa előtt, és ásít egyet.
– De, valamennyit.
– Mennyit? – faggatja Márk. Patrik megvonja a vállát, pedig
borítékolható, hogy nem fogja ennyivel lerázni Márkot.
– Két órát.
– Baszd meg – csóválja meg a fejét hitetlenkedve Márk,
miközben végigsimít Patrik karján. – Ezen a héten ez rekord. Hogy
nem esel össze?
– Megmaradok.
Márk nyugtalanul dobol a combján. Én csak szolidaritásból nem
mozdulok még, kivárom, mi lesz a vége. Márk újra Patrikhoz fordul,
rámosolyog.
– Megnézünk egy filmet, mit szólsz? Aztán alszol. Itthon
maradok veled.
– Nem kell, hagyd csak. Hazamegyek – legyint Patrik, és feláll,
előszedi a mobilját. – Nézek buszt, azt még megvárhatjátok velem.
– Francot – közli vele Márk ellentmondást nem tűrő hangon,
amiben enyhe idegesességet fedezek fel. – Lefekszel és pihensz.
– Rád fér egy buli, múlt héten is kimaradt – válaszolja Patrik oda
sem figyelve, de Márk kiveszi a kezéből a telefont.
– Cseszek rá!
– Márk. Nem kell bébiszitter – sóhajtja Patrik türelmetlenül, és
kinyújtja a tenyerét, jelezve, hogy kéri vissza a készüléket, Márk
viszont csak részben enged.
 – Jó. Akkor én megyek, de te alszol, nem mész sehova.
Megdumáltuk?
– Felajánlod az ágyad? – nevet fel Patrik, mire Márk is
elvigyorodik.
– Komolyan.
– Akkor nem tudsz senkit hazahozni – ellenkezik Patrik, és
visszaszerzi a mobilját.
– Akkor nem hozok. Húzzál vízszintbe! – szól rá Márk, mire
Patrik az égnek emeli a tekintetét.
– Jól van, apu – cukkolja Márkot, aki összehúzza a szemöldökét,
és rögtön visszavág.
– Vigyázz, ha rossz leszel, elfenekellek. Na, nyomás! Iszom
helyetted is! – zárja le, és kifelé indul, a többiek pedig elköszönnek
Patriktól, és szintén az ajtó felé szivárognak. Követem a példájukat.
Amikor leérünk, Szilárd aggódva fordul Márkhoz.
– Jobban kéne figyelnünk rá?
Márk ráérősen gyújt cigarettára, és lassan kifújja a füstöt.
– Nem ártana.
– Miért nem szóltál? – kérdezi Szilárd neheztelve, Márk viszont
dühös lesz a számonkéréstől.
– Neked nincs szemed? Még Áron is kiszúrta, pedig alig ismeri –
mutat rám, amivel enyhén zavarba hoz. Levi nyugtatásként óvatosan
a kezembe csúsztatja a sajátját, nem sok időre, mert rögtön elenged,
amikor önkéntelenül körbepillantok. Nem merek ránézni, félek a
csalódottságától, így engesztelésképp egy pár másodpercre
magamhoz ölelem, aztán inkább a beszélgetésre figyelek.
– És mi baja?
– Nem tudom, nem mondja meg. Találgatok – magyarázza Márk,
miközben elindul a szokásos irányba. Szilárd szorosan követi.
– Mi a tipp?
Márk nem felel azonnal. Tudom, hogy tanácstalan, és utálja, hogy
Patrik bezárkózik előtte. Nem csodálom, én alig ismerem, mégis
aggódom érte, nagyon megkedveltem. Mindannyiukat.
– Kéne neki valaki.
 – Szexhiány? – lepődik meg Szilárd, mire Márk megtorpan, és
jelentőségteljesen ránéz.
– Nem rólad beszélgetünk – vigyorogja, de azonnal
elkomolyodik. – Tudod, hogy Patrik nem egy szexcentrikus ember.
Viszont úgy látom, a gyengédségre nagyon ki van éhezve.
Szilárd felsóhajt, és megcsóválja a fejét.
– Hát ahhoz sok sikert, hogy értelmes társat találjon...
– Ja – morogja Márk nem túl lelkesen.
– Mindenkit Imihez fog hasonlítani, olyan kapcsolatot meg nehéz
összehozni, ami nekik volt – fűzi tovább a gondolatmenetet Szilárd,
amire Márk ismét szűkszavúan reagál.
– Ja.
Témát váltanak, gyanítom azért, mert megoldást úgysem
találnának, hamarosan ráadásul meg is érkezünk.
Reggel kivételesen sokkal jobb állapotban kelek, mint szoktam.
Tegyük hozzá, Levi alig hagyott piálni, és végig vízzel itatott,
úgyhogy mindenképp meg kell köszönnöm neki. A nappaliban
megtorpanok, mert nem számítottam rá, hogy Márk már ébren van. A
laptopja felett görnyed, eléggé belemerülve, csak akkor vesz észre,
amikor megszólalok.
– Patrik?
Amikor hajnalban hazaértünk, még ébren volt, Márknak nem
kevés energiájába telt, mire meggyőzte, hogy ne menjen sehová.
– Alszik.
– Ja, akkor azért költöztél ki.
– Haladnom kéne, de nem akartam zavarni, mert örülök, hogy
végre beájult – magyarázza, és az ajtóm felé sandít. – Levi?
– Már ébredezik. Viszek neki kávét – felelem, mire Márk
elvigyorodik.
– Micsoda lovag – cukkol, de nem veszem fel, inkább
visszatérek az előző témához.
– Patrik nem alszik mostanában?
Felsóhajt, és megrázza a fejét.
– Nem. Szerintem ma annyi pihenésnél jár, mint egész héten
összesen.
– Nem kéne orvoshoz mennie? – faggatom, de Márk ismét
tanácstalannak tűnik.
– Jó kérdés. Csak úgy bírt elaludni, hogy átöleltem. Akkor
viszont rögtön. Szerintem az ő baja nem orvosilag gyógyítható.
Beharapom a számat, és kissé félve szólalok meg ismét.
– Öhm, Márk...
– Nem. Fel se tedd a kérdést, a válasz nem.
– Honnan tudod, mit akarok kérdezni? – próbálkozom, de csak
legyint, továbbra is a gépébe mélyedve.
– Nem történt köztünk semmi. Aludtunk.
Igaza van, pontosan erre voltam kíváncsi. Mert ahogy azt mondta,
átölelte, egyszerűen kérdések sorát indítja el bennem. Leginkább az
arca, miközben kiejtette a száján...
– Jól van – hagyom rá, majd folytatom az utam. Csinálok kávét
meg némi reggelit, aztán megtorpanok, és elgondolkodom azon,
vajon Levi hogyan reagál, ha beviszem neki. Egészen addig jó
ötletnek tartottam, amíg végignézve a tálcán rá nem jöttem,
mennyire... nyálasnak tűnik az egész. Arra viszont nincs időm, hogy
a vívódásom végére érjek, mert Levi megjelenik az ajtóban, és
álmosan végigmér.
– Ha azt mondod, hogy ezzel akartál ébreszteni,
visszavonhatatlanul leveszel a lábamról.
Először zavarba jövök, aztán rögtön megkönnyebbülök. Levi
közelebb sétál hozzám, megcsókol, én pedig teljesen elveszek a
lágyságban.
 20.

Vasárnap kipihenten ébredek. Előző éjjel itthon maradtam, mert

Levi beteg, nekem pedig túlórázós hetem volt, úgyhogy inkább az
alvás mellett döntöttem, amit utólag egyáltalán nem bánok. Ejtőzök
kicsit az ágyban, mielőtt felkelek, hogy némi kávé meg valami ehető
után nézek.
Márk a konyhában ül, amikor kimegyek, és összerezzen a
megjelenésemre. Elkapja a tekintetét, újra az asztalt bámulja, az
előtte lévő ételhez alig nyúlt hozzá. Gondolom, kiütötte magát
tegnap, de nagyon úgy érzem, más is van a háttérben, mert az arcára
van írva, hogy valami nem stimmel.
– Baj van, vagy csak forog a gyomrod? – kérdezek rá a tányérra
mutatva, mire ingerült mozdulattal tolja el maga elől.
– Nincs étvágyam.
– Igen, azt látom. Történt valami? – faggatom tovább, bár
határozottan az az érzésem, hogy épp a háta közepére sem kíván.
– Ja – bólogat elmerengve. – Kicsit eldurvult a buli.
– Gond volt? – érdeklődöm aggódva, mire megrázza a fejét.
Kezd idegesíteni, hogy mindent harapófogóval kell kihúznom belőle,
miközben én a barátomnak tartom őt. Bár lehet, hogy a
távolságtartása nem is nekem szól. Így viszont még inkább érdekel.
– Nem, csak... összeakaszkodtam Patrikkal.
– Mármint összevesztetek?
Hevesen megrázza a fejét, és a tenyerébe temeti az arcát.
– Nem egészen...
Leesik a nyilvánvaló. Hirtelen megszólalni sem tudok a
döbbenettől. Az arcom beszédes lehet, mert amikor Márk rám néz,
felröhög.
– Igen, szerintem is üti a baszd meg kategóriát, ha épp ez jár a
fejedben.
– Ilyesmi. Azta – reagálom le, és helyet foglalok vele szemben,
hátha mesél. Nem tehetek róla, megesz a kíváncsiság, de sokáig csak
bambul maga elé, mielőtt felsóhajtana.
– Fogalmam sincs, mit csináljak most, pedig ilyen helyzet elég
ritkán adódik. Viszonylag gyorsan döntök mindenben, de... basszus,
a legjobb barátom évek óta, hogy a picsába képzeltem, hogy
egyáltalán hozzáérjek?
Tanácstalanul megvonom a vállam. Valószínűleg egyébként sem
tőlem vár választ, ez inkább saját magának szól. Megértem a
kiakadását, nekem sem lenne lövésem sem a helyében, hogy mégis
mi a jó francot csináljak.
– Pontosan mi... – kezdenék bele, de egy pillantással belém fojtja
a szót. – Jó, oké, semmi közöm hozzá.
– Nem az, csak... kicsit túl vagyok pörögve, bocs.
– Lefeküdtetek?
– Nem, odáig nem fajult a helyzet, bár gyanítom, hogy csak a
helyszín miatt. Nem épp az a fajta, akit az ember egy mosdóban kefél
meg, ott meg jobb nincs. Idáig nem értünk volna, addig
valamelyikünk biztosan eléggé kijózanodik – magyarázza. Kicsit
meglep, hogy az előzőek után így dől belőle a szó, de nem szakítom
félbe, türelmesen várok, ő viszont ezek után makacs hallgatásba
burkolózik.
– Akkor?
– Nem tudom, mi a nyavalya ütött belém – folytatja ingerülten,
és meg sem lepődöm, mikor a cigarettásdobozt kutatja a szemével.
Odanyújtom neki a hamussal együtt, és azon sem csodálkozom, hogy
a saját szabályait megszegve idebent rágyújt. Megkínál, de
megrázom a fejem. – Megint kezdte a depressziót, én meg
besokalltam, és lesmároltam. Onnantól meg nem nagyon volt
visszaút, fél éjszaka ez ment.
 – Hát, ezt jobb lesz mihamarabb tisztáznotok – világítok rá, mire
felnyög. – Addig találd ki, mit akarsz.
– Hogyhogy találjam ki? Semmit sem akarok tőle, a barátom!
– Hát, ha érdekel a véleményem, ha semmit sem akarnál, nem itt
tartanátok.
Mérgesen felszusszan, szinte átdöf a tekintetével, majd durcásan
elfordul.
– Jó, nyertél. Az egyetem óta izgatja a fantáziám, de... nem jó
ötlet. Csak el fogom veszíteni.
– Honnan tudod? – kérdezem óvatosan. Megvonja a vállát, a
cigarettázásnak szenteli a figyelmét, mielőtt nagy kegyesen
válaszolna.
– Ha rosszul sül el, akkor abból csúnya távolságtartás lesz. Jobb
esetben egy ideig. Hidd el, tapasztalat, pedig ott még csak nem is tíz
évről volt szó. És néha még mindig ott van köztünk egy kis fal, én
ezt nem akarom pont Patrikkal eljátszani.
Tudom, hogy Leviről beszél, de most nem vagyok hajlandó
leakadni ezen. Elnyomja a csikket, de továbbra is csak üldögél maga
elé bambulva.
– És ő?
– Nem tudom. Majd... beszélek vele, ha összeszedtem magam –
sóhajtja, miközben felkel a székről.
– Ne húzd nagyon – tanácsolom, de erre már nem is mond
semmit, csak eltűnik az ajtaja mögött.
A második csengetésnél felkelek a gép elől, és elindulok
megnézni, ki az. Én nem várok senkit, Márk viszont nem mozdul,
szóval sok választásom nincs. Az ajtóban egy eléggé zavart Patrikot
találok, aki még az én tekintetemet is kerüli.
– Helló, Márk?
– Itthon van – felelem, miközben félreállok az útból, és várom,
hogy levegye a cipőjét, aztán észbe kapok, hogy semmi szüksége
rám. – Lehet, hogy alszik – szólok vissza, mire Patrik bólint, én
pedig visszazárkózom a szobámba. Hát, ahogy ezeket elnézem, nem
lesz egyszerű a beszélgetés.
 Fogalmam sincs, mennyi ideig vagyok beépülve a filmnézésbe,
amikor megszomjazom. A flakon üresen árválkodik az asztalom
mellett, úgyhogy megállítom a lejátszást, és a konyhába megyek egy
újabbért. Márk ajtaja előtt azonban megdermedek, amint eljut a
tudatomig, hogy nyögéseket hallok. Végül olyan gyorsan osonok
vissza a vizemmel a vackomba, ahogy csak tudok. Basszus, hát ezek
jól megdumálták...
Azért örülök, és nagyon reménykedem, hogy összejön nekik,
Márk aggályai pedig feleslegesnek bizonyulnak. Mindkettőjükre
ráférne egy szerető társ, ez szinte ordít róluk, és szerintem egymás
mellett van esélyük ezt megtalálni. Amennyire legalábbis
megismertem őket eddig, összeillenének.
Felhívom Levit, de nem veszi fel, csak később írja, hogy alszik.
Unalmamban a második filmbe kezdek bele egymás után, amikor
kopogás zavar meg. Amint kiszólok, azonnal nyílik az ajtó.
– Van kedved inni?
Nem tudom hová tenni Márk arckifejezését, úgyhogy jobbnak
látom, ha bólintok. Nem vár meg, előre megy, már a töménnyel vár a
nappaliban. Kicsit tartok tőle, hogy valami nagyon félresikerült.
– Mire iszunk?
– Arra, hogy egy ökör vagyok – emeli felém a poharát, majd
azzal a lendülettel el is tünteti a tartalmát, és újratölti, miközben én
még a számhoz sem emeltem a sajátom.
– Faggassalak, vagy csak kussoljak és igyam le magam veled? –
kérdezek rá óvatosan, mire felröhög.
– Amit akarsz.
– Oké... – kezdenék bele, de azonnal közbevág.
– Lefeküdtünk.
– Igen, ezt gyanítottam... – fogok hozzá újra, amikor nem
folytatja, de megint félbeszakít.
– Most nem tudom, mi van, mert aztán fogta magát, és mire
visszaértem a fürdőből, eltűnt. A telefont nem veszi fel, én meg
mindjárt kinyírom magam – darálja, majd idegesen dől hátra.
Nagyon szeretnék segíteni neki, bár fogalmam sincs, mit
mondhatnék. Elég gáz szituáció, pedig én is azt hittem, innentől
sínen lesznek.
– Nyugi... – próbálkozom ismét, de hasztalan, mert felmordul, és
újra előrehajol, még egy kört tölt magának, kérdőn mutatja felém az
üveget. Ezúttal nem kérek.
– Nem megy. Aggódom, hogy valami ökörséget csinál.
– Azt mondtad, nem az a típus. Biztos csak ő is tele van
kétségekkel.
– De meg kellett volna beszélnünk, nem megoldás, hogy csak
úgy lelép! – tör ki. Az elkeseredettsége szinte mellbe vág, még sosem
láttam ilyen bizonytalan állapotban. – Szóval, tök jó, most még
rosszabb a helyzet, pedig...
Elharapja a mondatot, és kiönti magának a negyedik kört.
Vészesen közel kerül ahhoz, hogy hamar a sárga földig igya magát,
ha így folytatja.
– Pedig? – kérdezek rá, mire felsóhajt.
– Ez kicsit túl intim.
– Prűdnek tűnök?
– Nem úgy értem. De... basszus, majdnem másfél óra. Életemben
nem szeretkeztem még senkivel eddig, hacsak nem több menet lett a
vége, de az meg ugye nem folyamatos... Szerintem az első fél órában
még a pólóm sem került le, csak az övé... – Eltünteti az italt, de
elveszem előle az üveget, amikor megint érte nyúl.
– Alkoholmérgezést kapsz.
– Nem fogok, kérem.
Visszaszerzi tőlem, de nem is ellenkezem. Megértem, ha ki akarja
ütni magát, a helyében lehet, hogy én is ezt tenném.
– Basszus, mással szerintem a felénél megunom, most meg néha
én kezdtem húzni az időt, csak minél tovább tartson... Ez tényleg
annyira szarul hangzik, mint ahogy nekem tűnik? – néz rám
segélykérőén, én azonban megvonom a vállam. Tényleg nem tudom,
mit mondhatnék neki, mire van szüksége azon kívül, hogy
meghallgatom. A tanácsokban sosem voltam jó.
– Szerintem nagyon felfújod.
 – Mert te nem ismered Patrikot.
Ismét a pohárért nyúl, de elhúzza a kezét. Talán ő is kezd rájönni,
hogy sok lesz.
– Ezzel nem vitatkozom. Miért, szerinted mi járhat a fejében?
– Nem tudom, fogalmam sincs.
– Emlékeim szerinte te akartad kirángatni a gyászból –
pedzegetem, mert tényleg ő volt, aki utalt rá, hogy most már ideje
lenne Patriknak találnia valakit, bár akkor még biztosan nem fordult
meg a fejében, hogy az akár ő is lehetne. Pedig utólag annyira
nyilvánvaló számomra, és szerintem neki is.
– De nem szó szerint én! A francba... – hallgat el döbbenten,
mintha csak most esne le neki ténylegesen. – Két év után velem volt
először.
– És ez külön baj? Élvezte, akkor meg? – értetlenkedem, mire
felsóhajt, és újra az alkohollal foglalkozik. Ezúttal viszont csak a
kezében szorongatja a poharat, miközben szomorkásán
elmosolyodik.
– Patrikot az érzelmei irányítják. Ő nem olyan, mint én, dug egy
jót, aztán ennyi.
Csend borul ránk. Én lázasan gondolkodom, hogyan fogalmazzak,
amitől nem szalad ki a világból, de csak a sokadik nekifutásra
sikerül.
– Te mit akarsz tőle?
– Megtalálni – feleli azonnal, pedig ő is sejtheti, hogy nem ez
érdekelt.
– Tudod, hogy értettem.
– Gondolkodtam rajta, de... még szexuálisan sem passzolunk –
ad végre értelmes választ, aztán gyorsan megrázza a fejét. – Mármint
hát nyilván, kurva jó volt, szerintem életem egyik legjobbja, pedig
elhiheted, volt már egy pár... de ő csak passzív, nekem az meg kevés,
nem csak erre van igényem.
– Nem szaladtál kicsit előre?
Felnevet, és megint az üveggel babrál. Én még mindig az elsőnél
járok, de szerintem fel sem tűnt neki.
 – Bocs, megint felrúgom a saját szabályaim, itt fogok rágyújtani.
Kérsz? – pattan fel, de meg sem várja a választ, bezárja a
szobaajtókat, kivágja az ablakot, majd a hamussal és a cigivel
letelepszik vissza a fotelbe. Hát, maximum leugat...
– Jó, most az a gond, hogy félted a barátságotokat, vagy az, hogy
most jöttél rá, hogy csúnyán bele vagy esve?
– Nem vagyok... – tiltakozik azonnal, bár elég gyengén.
– Aham, akkor ezt ismételgesd, hátha legalább te elhiszed.
– Baszd meg! – rivall rám, majd lendületesen hátradől, még a
fotel is hátrébb csúszna, ha nincs a fal. Lehunyt szemmel pihen egy
darabig, aztán elkezd röhögni. – Hallod, még az emlékezéstől is
beindulok.
Felnevetek.
– Ennyire?
– Aha.
– Egyáltalán hogy ment ki anélkül, hogy valamelyikünk bezárt
volna utána? – jut eszembe hirtelen a nyilvánvaló kérdés, de Márk
értetlenül fordul felém.
– Van kulcsa.
Elkomorodva nyúl a mobiljáért. Egy örökkévalóságig hagyja
csörögni, de senki sem veszi fel. Csalódottan teszi vissza az asztalra.
– Meg fogok zakkanni. Lehet, inkább elmegyek hozzá.
– Írd meg neki, hátha arra reagál.
– Nem rossz ötlet.
Figyelem, ahogy az ujjai sebesen járnak a képernyőn, mielőtt az
ölébe ejtené a készüléket.
– Na. Azt írtam, hogy ha tíz percen belül nem reagál, felhívom az
anyját. Ha ez nem hat, akkor...
Elnémul, amikor a mobil aprót csippan.
– Ő írt?
– Aha. Annyit, hogy kicsit hagyjam békén, túl nagy a káosz. –
Még egy csipogás. – És hogy jól van, majd jelentkezik. Kurva jó, én
meg persze várjam, míg ő rendbe teszi magában.
– Lehet, hogy neked is azt kéne.
 – Nem, ezt közösen kéne rendeznünk.
Elmerengve bámulja az üzenetet, de csak röviden ír. Kérdőn
nézek rá, de nem árulja el. Én viszont egy dologra még nagyon
kíváncsi vagyok.
– Ki kezdte?
Márk arcára megfejthetetlen kifejezés költözik, aztán lassan
elmosolyodik.
– Patrik. Az összes érvemet lesöpörte azzal, hogy eszében sincs
gondolkodni, és megcsókolt. Nem hittem volna, hogy lépni fog.
– Miért?
– Nem tudom. Pedig ha valakit kinézett, mindig ő szedte fel, erre
tisztán emlékszem – meséli, és bár először meglepődöm ezen az
információn, el tudom képzelni, hogy így van.
– Komolyan?
– Patrik nagyon határozott tud lenni, ha akar valakit. Nem
néznéd ki belőle, mi? – fordul felém vigyorogva Márk.
– De, azt hiszem. Tényleg nem merült fel soha több?
Márk elgondolkodik. Elnyomja a cigarettát, komótosan, majd újra
felveszi a poharat, beleszagol, de végül inkább leteszi a kezéből.
– Hm. Mindig volt valamelyikünknek párja, amikor a másik
szingli volt, talán ezért nem. Pedig nagyon ugyanazt keressük.
– Akkor? Mi lesz veletek? – faggatózom tovább, mire Márk
frusztráltan a hajába túr.
– Úgysem tudnánk visszacsinálni. Látnád, hogy nézett rám... –
sóhajtja. – Fel kellett volna tűnnie, hogy többet érez.
– Vibrál köztetek a levegő, ezt mindenki látta – világítok rá,
amiért bezsebelek egy nagyon morcos pillantást. Pedig nem utólag
okoskodom, én is céloztam rá, szóval biztosan a többiek is, legalább
ezerszer.
– Szuper, attól még baromira félek tőle, hogy mindent
tönkreteszünk. Kurvára nem hiányzik egyikünknek sem a csalódás,
és mindig ő szedett össze egy-egy balul elsült kapcsolat után, vagy
én őt. El nem tudom képzelni, mi lesz, ha... – Elharapja a mondatot,
de úgyis tudom, mi jár a fejében.
 – Akkor meg ne szúrjátok el.
– Mert ez így működik.
– Hát, rajtatok múlik – felelem. Márk hátradől a fotelben, kis
időre lehunyja a szemét, aztán felkel.
– Köszi a lelkisegélyt, azt hiszem, a továbbiakat megrágom
magamban – szólal meg, azzal felmarkolja az üveget és a poharat, és
a szobájába megy. Gyanús, hogy tényleg a sárga földig fogja inni
magát, de ezúttal meg sem kísérlem visszatartani.
A hétfő reggel viszont nekem kezdődik rosszul. Levi a mai
találkát is lemondja, még mindig nincs jól, bár fel nem fogom, hogy
sikerült ilyen mocsok melegben ennyire megfáznia. Napok óta nem
láttam, már nagyon hiányzik, és ez eléggé rányomja a bélyegét
mindenre.
– De kókadt vagy ma, virágszálam. Mi a baj? – szegezi nekem a
kérdést Anita ebédidőben, de először nemes egyszerűséggel a vállam
vonogatom. Aztán lenyelem a falatot, az étel maradék részét viszont
csak turkálom. Még enni sincs kedvem, pedig Márk csinálta, és isteni
lett. Ami azt illeti, megszállott módon takarított, főzött és sütött
egész tegnap, míg Patrik meg nem jelent. Aztán úgy leitta magát,
hogy totál beájult.
– Velem semmi.
– És vele? – utal Anita Levire, mire felsóhajtok. Jó helyen
tapogatózik, mit ne mondjak.
– Beteg.
– Jobbulást kívánok.
– Köszi, átadom – mosolyodom el, és ráveszem magam a további
evésre, mert egyébként korog a gyomrom. Anita viszont lelkesen
közelebb hajol.
– Éééés, mikor ismerhetem meg?
– Ha meggyógyult, megkérdezem – ígérem meg hirtelen, mert
nagyon váratlanul ért a kérése. Bár nem hinném, hogy Levi
ellenkezne, mert amikor mesélek neki Anitáról, mindig az a
reakciója, hogy kíváncsi rá. Érdekes lenne összeereszteni őket.
– Na, mi van, csak nem becsajoztál?
 Megdermedek, hirtelen megmukkanni sem bírok. Anita oldalra
pillant, én azonban mereven az tányéromon tartom a tekintetem.
Nem vághatom rá, hogy igen, ha viszont nemet mondok, az vagy
értelmezhetetlen lenne, vagy túl árulkodó. Ideges leszek, de Anita
megmenti a helyzetet.
– Épp magánbeszélgetést folytatunk.
A hangja nyers és érezhetően morcos, nem irigylem a kollégát,
mert igazság szerint semmi rosszat nem kérdezett.
– Jól van, oké, bocs.
– Anita... – szólok rá, amikor végre magamhoz térek. – Van
valakim, de még nagyon az elején járunk. Köszi az érdeklődést –
zárom rövidre zavaróan gyengén, de szerintem a munkatársam
amúgy is azzal van elfoglalva, hogy Anita így leoltotta.
– Hajrá nektek! – mondja, mielőtt gyorsan elhagyná a helyszínt,
én pedig elmosolyodom.
– Köszi.
– Nincs mit – dől hátra Anita fejcsóválva. – Csúnyán
túlreagáltam, mi? Csak azt hittem, pánikolni fogsz.
– Azt tettem, úgyhogy tényleg hálás vagyok. Nincs túl nagy
gyakorlatom még abban, hogy... – Elakadok, mert voltaképp
fogalmam sincs, hogyan fejezzem be a mondatot.
– Na, most hagyd abba a gondolkodást – szól rám vidáman
Anita. Hallgatok rá, és inkább őt faggatom, mert az sokkal
biztonságosabb terep.
Megkönnyebbülök, amikor bezáródik mögöttem az ajtó. Ma
tényleg végig türelmetlen voltam, jobb is egyedül a négy fal között,
ahol senki sem háborgat. Ez az illúzióm azonban abban a
másodpercben törik össze, amint átfut az agyamon, mert Márk ajtaja
nyílik, vele pedig mégsem akarok bunkó lenne, azok után végképp
nem, amilyen állapotban tegnap láttam.
– Hogy vagy? – érdeklődöm, miközben a cipőmet veszem le.
Röviden felnevet, mire felpillantok rá.
– Örülök, Hogy ezek szerint nem látszik. Szörnyen.
– Patrik azóta sem keresett?
 – Nem. Az üzeneteimre sem válaszol. Még kap egy napot, aztán
én megyek hozzá, és nem érdekel, hogy időt kért. Lejárt – mondja jó
adag frusztrációval a hangjában, amit abszolút meg is értek.
– Elhiszem, hogy őrjítő a bizonytalanság. Talán csak biztosra
akar menni – vigasztalom, mire Márk felhúzza a szemöldökét.
– Miben? Semmit nem beszéltünk meg. Milyen irányban
gondolkodik? – kérdez vissza, én pedig tanácstalanul megvonom a
vállam.
– Talán pont az irányt akarja meghatározni.
– Nélkülem?
Erre nem tudok mit reagálni, de Márk nem is várja el. Maga elé
réved, aztán sóhajt egy nagyot.
– Hiányzik?
– Van még hülye kérdésed? – mordul rám, elérve, hogy tényleg
idiótának érezzem magam. Észreveszi, mert kicsit lágyabban
folytatja. – Minden nap beszélünk, most olyan, mintha... nem is
tudom megfogalmazni.
– Hogyan hiányzik?
– Mi van?
– A barátodként? Vagy...?
Márk megtámaszkodik az ajtófélfánál, és lassan elmosolyodik,
ebből pedig rögtön sejtem a választ.
– Azt hiszem, nem. Az érintésére is vágyom... – feleli nagyon
halkan, mintha félne kimondani, tőle viszont ez a viselkedés nagyon
idegen.
– Hát, jól beleszédültetek egymásba – állapítom meg. Márk ismét
elmosolyodik, majd megcsóválja a fejét.
– De ez nem jó ötlet.
– Miért? – kérdezem, de amikor csendben marad, tovább
megyek. – Te magad mondtad, mi van, ha holnap elüt egy autó? Mit
bánnál meg jobban? Ha megpróbálod, és nem jön össze, vagy ha meg
sem próbáltad?
– Baszd meg, Áron – morogja.
– Mi van?
 – Igazad. Az van.
Magamra hagy, sőt még az ajtaját is becsukja előttem, miközben
azon tűnődöm, hogy megbántottam, vagy csak ennyire rosszul tűri,
ha kioktatják. Mindenesetre remélem, azért átgondolja...
Levetem magam az ágyamra, és előszedem a mobilom. Alig
csöng ki, Levi máris felveszi.
– Szia! – szól bele. Már nem orrhangon beszél, de azért még
érzem rajta a megfázást.
– Hogy vagy?
– Most tök jól. A húgom azzal szekál, hogy az édesség nálam
jobban hat, mint az antibiotikum – neveti el magát. Én is
elvigyorodom, de azért megkönnyebbülök, hogy ezek szerint már bír
enni. Az elmúlt napokban túlságosan rosszul volt hozzá, és amilyen
sovány egyébként is, aggódom érte.
– Felzabáltad az összes csokit otthon?
– Olyasmi – ismeri el vidáman. Örömmel hallom, hogy már
ennyire jó a kedve. – Holnap szerintem már megyek dolgozni is.
– Utána találkozunk?
– Csak nem hiányzom? – faggat incselkedve, pedig úgyis ismeri
a választ. Az elmúlt napokban már körülbelül százszor mondtam el
neki.
– Tudod, hogy igen.
– Hát, jöhettél volna – mondja picit komolyabban, én pedig
rögtön feszült leszek. – Anya azzal szívatott, hogy azért nem
gyógyulok, mert nincs, aki helyrerántson.
Kitör belőlem a röhögés, minden idegességem ellenére.
– Ezt így is fogalmazta meg?
– Aha. Az anyám kész hippi, tuti imádnád. De nyugi, tudom,
hogy neked még korai az ilyesmi.
A hasamra fordulok, nyűgösen babrálom a takaró szélét. Persze,
nem erőltetni akarja, csak attól még rosszul érzem magam.
– Sajnálom.
– Nem azért mondtam, hogy rápörögj.
Annyira higgadt és szelíd a hangja, pedig lefogadom, hogy a
szavai ellenére kicsit neheztel. Fogalmam sincs, mit válaszoljak, de
amúgy is félbeszakít a csengő. A bejárat felé pislogok, bár nincs
kedvem megmozdulni.
- Valaki jött. Visszahívlak – sóhajtom, és a második
csengetésnél már felkelek, hogy ajtót nyissak, ha már Márk nem
hajlandó, pedig én nem várok vendéget. A bejárat előtt Patrikot
találom, és deja vu érzésem támad az arckifejezésétől.
– Szia! Márk?
– Zuhanyozik – állapítom meg a vízcsobogást hallva, és elállók
az útból, hogy Patrik bejöhessen. – Addig beéred a társaságommal,
vagy inkább megvárod a szobájában?
– Nem tudom. Automatikusan szalad fel a szemöldököm.
– Oké. Kérsz valamit inni?
– Egy pohár vizet, de nem muszáj pesztrálnod, majd előkerül
Márk – mondja, amikor a konyhába érünk. Megvonom a vállam,
mert való igaz, hogy ismeri a járást, csak nem akartam, hogy addig
unatkozzon.
– Nincs semmi dolgom, de ha inkább egyedül várnád meg,
eltűnök.
– Nem vagyok túl értelmes társaság – motyogja. A fürdőajtó
hangjára mindketten összerezzenünk. Márk hamarosan feltűnik a
látóterünkben, legalábbis Patrikéban, mert én háttal állok. Patrik arca
viszont beszédes, reflexből fordulok meg, és rögtön rájövök, miért
reagált így. Van egy olyan érzésem, hogy Márk direkt csak
törölközőt visel, legalábbis a magabiztos mosolya erről árulkodik.
– Ne nézz így, beszélgetni fogunk – jegyzi meg, egyenesen
Patriknak címezve. Patrik enyhén elmosolyodik.
– Biztosan?
Jobbnak látom visszavonulni a szobámba.
 21.

Alig várom, hogy Levi végre ideérjen. Egyébként is csend van a

lakásban, Márk ki tudja, merre, nem találkoztam vele, mióta
hazaértem. Hajnalban láttam Patrik cipőjét, így biztosra veszem,
hogy itt aludt, de mire felébredtem, már egyiküket sem találtam
itthon. Remélem, ezúttal tényleg megbeszélték...
Nem tudok magammal mit kezdeni, viszont majdnem fél kilenc
van, mire Levi beesik.
– Hogy ment a mai nap? – érdeklődöm. Már nem látszik
betegnek, csak nagyon fáradtnak.
– Lassan, de azért nem volt gáz – feleli, mielőtt a fürdőbe megy
kezet mosni. – Kérhetek valamit inni?
– Persze, mit szeretnél?
– Vizet. Ha kezdeni akarsz velem valamit, akkor kávét is, bár így
sem ígérek semmit – neveti, és követ a konyhába. Mindkettőt
megkapja, utóbbiból magamnak is töltök. – Neked milyen napod
volt?
– Szokásos – vonom meg a vállam.
Pár perc múlva már az ágyamon fekszünk, csókolózunk, de hiába
próbálkozom, nem akar felforrósodni a helyzet, sőt egy idő után Levi
el is tol magától.
– Ne haragudj, tudom, hogy rég volt, de teljesen készen vagyok.
Pedig esküszöm, nagyon kívánlak, de nincs erőm.
– Nem baj.
– Lejjebb mozdulok, lassan haladok a mellkasán, a hasán szórok
épp puszikat, amikor megszólal:
 – Mire készülsz?
Felnézek rá, és elvigyorodom. Úgy gondoltam, elég egyértelmű a
szándékom, de ezek szerint mégsem.
– Minek tűnik?
– Legalább le kéne zuhanyozni.
– Nem terveztem tovább menni...
Egy pillanatra meglepődik, aztán beharapja a száját, mielőtt
visszaejti a fejét a párnára, és tudom, hogy zöld utat kaptam,
hamarosan pedig betöltik a szobát a sóhajai.
Melléfekszem, szenvedélyes csókot kapok, de amikor összeakad a
tekintetünk, nyilvánvaló abból, ahogy néz engem, hogy valamire
kíváncsi.
– Mi az?
– Ez volt az első alkalom, hogy végigcsináltad. Azt hittem, nem
szereted vagy ilyesmi...– kezd bele óvatosan.
– Nem, alapvetően nincs vele bajom.
– Akkor? – Felsóhajtok, mire azonnal visszakozik. – Nem
muszáj válaszolni...
Megkísérlem összeszedni a gondolataimat, mert épp nagyon nem
beszélgethetnékem van.
– Csak... neked van elég önuralmad, úgyhogy kipróbáltam, a
végére marad-e.
– Hogy mi van?
– Az exem nem mindig tudta visszafogni magát – felelem
türelmetlenül, mert kezd idegesíteni a téma. – Akadt pár kellemetlen
élményem, egy idő után inkább csak nem fejeztem be.
– Ennyire? – vonja össze a szemöldökét. Bólintok, de csak nem
akarja ennyivel letudni, tovább puhatolózik. – Rosszul lettél vagy
mi?
– Azt azért nem, de nem szeretem kényszernek érezni.
– A hátamra fordulok, a plafont bámulom, mert bár nem vártam
el, hogy ő is kielégítsen, azért nem tiltakoztam volna. A legjobban
mégis az bosszant, hogy nem tudom megmagyarázni, miért
tárulkozom ki előtte még mindig nehezen.
 – Azt hiszem, értem. Ne sértődj meg, de ti sosem beszéltetek
meg semmit?
Lehunyom a szemem, hogy lehiggadjak. Majdnem rávágtam,
hogy hagyjon már békén, de bármennyire is felhúztam magam, az
azért átjön, hogy jogos a kérdése. így utólag belegondolva, néha azt
sem értem, hogyan működött köztünk Tamással két évig. Azon kívül,
hogy tényleg szerettük egymást, valóban sok volt a hiányosság.
– De, csak... nem tudom, a szexet érintő kérdésekben inkább csak
belement abba, amennyit én akartam – vallom be, Levi pedig fölém
hajol, hogy ne menekülhessek előle.
– Ez érdekes hozzáállás. Mármint ne érts félre, de mind a
kapcsolat, mind a szex két ember döntése, minden tekintetben.
Szóval szeretném, hogy szólj, ha felmerül valami. Én biztosan fogok.
– Jó.
– Van most bármi ilyen? – érdeklődik, de megrázom a fejem,
mert tényleg semmi nem ugrik be.
– Nincs.
– Biztos szólsz?
– Igen – mosolygok rá, aztán mégis eszembe jut valami, ami
kiülhet az arcomra, mert Levi rákérdez.
– Na?
Nem mondom ki azonnal, mert nem eget rengetően fontos. Levi
viszont türelmesen vár, és hirtelen esik le, hogy ő a kis dolgokról
beszélt. Talán pont azokról, amiket nem tartok elég fontosnak ahhoz,
hogy én hozzam fel őket. Felé fordulok.
– Sosem csináltam még állva – bököm ki, mire először
meglepetten pislog, és látszik rajta, hogy nagyon küzd a nevetéssel.
– És szeretnéd? – húzódik közelebb, de mielőtt válaszolhatnék,
megcsókol. – Visszatérhetünk rá, csak nem ma – teszi még hozzá,
aztán a fülemhez hajol, belesuttog. – Én bírom, ha állva dugnak meg.
Ezt szerintem direkt csinálta. Pont ennyi hiányzott ahhoz, hogy
újra végigszánkázzon bennem a vágy, de Levi is tisztában van vele,
mert a keze kínzóan lassan lefelé indul, majd becsúszik a melegítőm
alá...
 Levi elé teszem a kávét, álmos mosollyal köszöni meg. Felnevet,
amikor az egész cukrot odanyújtom neki. Márk szobája nyílik,
hamarosan megjelenik a konyhában, és szintén a kávéfőzőért nyúl.
– Reggelt
– Látom, friss vagy és üde – cukkolom, de csak morog maga elé
félkómásan.
– Nem aludtam túl sokat.
– Hogyhogy?
– Valaki nem hagyott – pillant szemrehányóan az ajtó felé, ahol
épp Patrik bukkan fel.
– Szörnyen tiltakoztál – feleli. Márk megcsóválja a fejét, és
visszafordul a pult felé. Patrik mellé lép, addig szuggerálja, míg
kicsal tőle egy rövid csókot.
– Oké, most hagyj ébredni!
Levi hatalmas szemekkel mered maga elé. Na igen, ő lemaradt, én
pedig nem akartam pletykálni, amiért gyanítom, fogok kapni a
fejemre. Csakhogy azt sem tudtam eddig, jelenleg hányadán állnak
egymással.
– Te nem hatra jársz? – kérdezem Patrikot, hogy ne üldögéljünk
kínos csendben.
– Mára szabit vettem ki.
– Programod van? – érdeklődöm, mire Patrik lustán
elvigyorodik.
– Aha. Márk a programom.
Márk felröhög, és miután megfordul, elkapja Patrik nyakát, és
ezúttal olyan hévvel csókolja meg, hogy kénytelen vagyok
elfordulni. Levi befelé int, én pedig határozottan igazat adok neki.
– Direkt nem szóltál, hogy ezek összejöttek? – von kérdőre,
amikor újra becsukódik mögöttünk a szobaajtó.
– Kissé kaotikus történet – felelem, amivel még kíváncsibbá
teszem. Elmesélem neki, mert addig úgysem hagyna békén, és
közlök egyébként sem marad semmi titokban.
– Ideje volt – kommentálja, amikor a végére érek. Én néhány
hónapja ismerem csak őket, biztosan fárasztó lehetett évekig
asszisztálni ehhez. – Azért meglepődtem. Le mertem volna fogadni,
hogy sosem merne egyikük sem lépni.
– Miért?

– Mert túl szoros a kapcsolatuk – feleli, aztán elmosolyodik. –

Ezek után viszont az lenne hihetetlen, ha nem jönne össze nekik. El
nem bírom képzelni, hogy bármelyikük is kidobja a másikat.
Ezen felnevetek, mert ezzel szintén így vagyok. Amint azonban az
órára pillantok, elkomorodom, és sietve nyúlok a farmeromért. Levi
követi a példámat, és fáradtan felnyög.
– Elkések.
– Én is...
Mielőtt kilépnénk az ajtón, még magához húz, lágyan megcsókol.
Utálom, hogy ugyanezt nem merné megtenni a ház előtt, vagy a
villamosnál, és akaratlanul, sokadjára jut eszembe, hogy ez vajon
csak miattam van így, vagy egyébként sem csinálna ilyesmit.
Mégsem kérdeztem meg soha tőle, ahogy most se.
– Mi van, nem aludtál? – szegezi nekem a kérdést vigyorogva
Anita, amikor az első szünetben letelepszik hozzám.
– De, elég sokat – felelem, mire kérdőn vonja fel a szemöldökét.
– Szoktunk aludni, képzeld. Sőt, beszélgetni is. Szórakozni is...
– Jól van, na! – int le nevetve. – Mindenki magából indul ki,
tudod jól. Nekem az első két hónap általában intenzív ágytornából
áll.
Megcsóválom a fejem. Hazudnék, ha nálunk nem végződne a
legtöbb találkozás szintén hasonlóan, de ezt szerintem sejti. A
bizonytalanság hirtelen tör rám, annyira váratlanul, hogy ki is
mondom, ami eszembe jut.
– És utána?
– Hm?
– Ha elmúlik a folyamatos vágy? – pontosítok, mire Anita úgy
néz rám, mintha megőrültem volna. Aztán lassan leesik neki, mire
utalhatok, mert gondolkodóba esik.
– Hm. Utána vagy komollyá válik, vagy tárgytalanná. Miért,
félsz az utóbbitól? – dobja vissza a labdát, és most rajtam a sor, hogy
megrágjam a kérdést.
– Nem tudom. Részemről nem hinném – vallom be, mire
elmosolyodik. – Levi sem olyan alkatnak tűnik, aki csak úgy ráun az
emberre.
– Akkor?
– Passz, ez most jött – vonom meg tanácstalanul a vállam. Egy
perccel később már hülyeségnek tartom az egészet, de Anita rám
hagyja, visszamegy a dolgára, és én is inkább a munkára
koncentrálok.
Levi egész nap félszavas válaszokat küld, de tudom, hogy úszik a
munkában, úgyhogy nem aggódom emiatt. Ma viszont nem
találkozunk, csak holnap, pénteken pedig színházba megy a
szüleivel, így hirtelen felindulásból úgy döntök, én is programot
szervezek magamnak.
– Nincs kedved péntek este elmenni valahová? Inni, moziba,
akármi? – vetem fel Anitának ebédnél. Felpillant a tányérjából, az
arcára játékos vigyor költözik, és előre sejtem, hogy halálra leszek
szívatva.
– Ó, vigyázz, még félreértem, és azt hiszem, randi – kacag fel,
aztán komolyabban folytatja. – Nincs dolgom, szóval részemről
belefér.
– Szuper.
Feldob a közös este ötlete. Az elmúlt pár hétben nem túl sok időt
töltöttem Anitával, és hiányzik. Egyetlen szóval sem említette, hogy
elhanyagolom, mégis háborog a lelkiismeretem. Mostanában annyira
jól éreztem magam a srácokkal, hogy tényleg csúnyán háttérbe
szorítottam. Mivel azonban Márk és Patrik összejöttek, gyanítom,
csak gyertyatartó lennék nekik a hétköznapokban. Na, ezzel viszont
még nem tudom, mit kezdek.
Csak Márkot találom otthon, bár elég későn érek haza, mert még
bevásároltam, és kicsit tovább nézelődtem a tervezettnél.
– Patrik?
– Pár perce ment haza.
 – Akkor most már hivatalos? – érdeklődöm óvatosan. Márk
felém fordul, felvonja a szemöldökét, pedig a kérdésem szerintem
jogos. – Igen?
Feladja, és elmosolyodva bólint.
– Csak meg ne bánjuk – sóhajtja, bár ezúttal nem érzékelek
valódi félelmet a szavai mögött.
– Szerintem nem fogjátok.
– A lottószámokat is így vágod? – röhög fel, aztán megcsóválja a
fejét. – Álmomban nem képzeltem volna, hogy ennyire tökéletes
vele.
– Nocsak – cukkolom, de nem veszi fel, csak segít elrakni a
vásárolt cuccokat. Túlzottan is csendben van, ezt pedig nem tudom
mire vélni. – Na?
– Hm?
– Eléggé... ábrándosnak tűntél.
– Ábrándosnak? – kérdez vissza bujkáló nevetéssel. – Lehet.
Azon merengtem, Patrik mennyire meg tud lepni, annak ellenére,
hány éve ismerem.
– Például? – faggatom kíváncsian. Felém fordul, de húzza az
időt, és valahogy érzem, hogy a válasz a szex lesz.
– Emlékszel, hogy azon aggódtam, túl passzív hozzám? –
Bólintok. – Ma úgy beledöngölt a matracba, hogy fél óráig
magamhoz sem tértem.
Röhögőgörcsöt kapok, ami nem túl jó pont, mert Márk nagyon
morcosan mered rám, de nem érdekel, remélhetőleg nem sértődik
meg.
– Bocs, kiütött a megfogalmazás – mentegetőzöm végül, de csak
legyint. – Tényleg ne haragudj...
– Oda se neki.
– Szóval pont passzol hozzád minden téren? – faggatózom
tovább. Közben az utolsó sört teszem a helyére, Márk is végzett, Így
gyanúsan vége szakad majd a beszélgetésnek.
– Nagyon durván. És baszd meg, itt volt karnyújtásnyira tíz éven
át, csak hülye voltam. Kicsit sajnálom – vallja be. A konyhapultnak
támaszkodik, feszengőnek tűnik, pedig nem szokása. – Hülyeség?
Erre úgysem adhatok neki konkrét választ, szerintem ő is tudja, de
azért megpróbálok valami értelmessel előrukkolni.
– Talán csak most jött el az ideje.
– Ja, én is próbálom így nézni – feleli, mielőtt visszamegy a
szobájába. Az asztalra borulok. Anita kiakaszt, és félig már részeg is
vagyok, a negyedik kör van épp előttünk, ugyanennyi sörrel kísérve.
– Te teljesen hülye vagy – röhögöm, de csak a vállát vonogatja. –
És nem menekült sikítva?
– Nem, de többé nem hívott – vigyorogja, én pedig ismét
elképzelem a szituációt, és megcsóválom a fejem.
– Sosem nő be a fejed lágya.
– Remélem! – vágja rá, és felém emeli a poharát. Jaj nekem,
tényleg a sárga föld alá fogjuk inni magunkat, pedig rám holnap is
buli vár. Még jó, hogy több órám lesz józanodni. Az alkohol
végigégeti a torkom, de jólesik a zsibbadás. Anita azonban közelebb
hajol, és szerencsére lehalkítja a hangját a következő kérdéshez.
– Ezt józanon sosem hoznám fel, de átkozott kíváncsi vagyok.
Milyen a szex?
Pislogok párat, és zavartan kapom el a tekintetem.
– Mi a fenéért akarod te ezt tudni? Én sem faggatlak ilyesmiről.
– Ó, én nem bánom, sőt kapásból válaszolok is – neveti, és van
egy olyan érzésem, hogy úgysem úszom meg. – Ne legyél már
szégyellős, nem azt kérem, hogy meséld el másodpercre. Csak
hogy... jobb neked pasival?
– Persze, hogy jobb – felelem végül, de ez nem bizonyul
elegendőnek, mert továbbra is vár. – Ne már, nem hiszlem el! Jó,
nem volt nővel sem rossz, de azért ez mégis más.
– De miben?
Megdörzsölöm a halántékom, aztán nagyot kortyolok a sörömből.
Próbálom összeszedni a gondolataim, de ez még józanul sem menne
eléggé, úgyhogy nem kis kihívással találom magam szemben.
Ráadásul erről tényleg nem beszélgettem eddig soha senkivel.
– Elég nehéz lefeküdni valakivel, ha koncentrálnod kell arra,
hogy menjen, miközben próbálod meggyőzni magad, hogy erre
vágysz – kezdek bele, Anita pedig figyelmesen hallgat. – Egy idő
után már sikerült különösebb ráfordított energia nélkül. Tamás előtt
nem értettem, miért annyira nehéz. Utána viszont... komoly görcs
volt jó pár hónapig, míg ráálltam.
Anita felsóhajt, majd felkel, újabb kört hoz. Felnyögök, de leint,
és elém tolja az egyik poharat. Mondjuk most jól is jön az erősítés.
Amíg távol volt, kicsit jobban átláttam a belső káoszt, bár utólag
nevetségesnek tartom a saját döntéseimet.
– Mi a fenéért csináltad egyáltalán? – kérdezi értetlenül. – Már a
szakításkor is tudtad, mi a helyzet, nem igaz?
– De, igen – ismerem el. Nem pillantok rá, makacsul a
sörösüvegen tartom a tekintetem. – Ahogy azzal is tisztában voltam,
hogy képtelen lennék felvállalni. Egyik módon sem lehet élni, szóval
kissé szétestem, és rossz irányba indultam.
– Még mindig így gondolod?
– Hm?
– Hogy képtelen lennél rá? – pontosít. Ezen már egy ideje én is
rágom magam, mert Levi türelmes ugyan velem, mégis attól tartok,
fogytán az időm.
– Fogalmam sincs. Nem tudom elképzelni magam, ahogy
odaállok a szüleim elé bevallani. Nem, előbb ugrok egy kocsi elé.
– Baszki, Áron, azt azért ne! – rémül meg Anita. – Ugye sosem
próbálkoztál ilyesmivel?
– Öngyilkossággal? – Bólint. – Nem, azt azért nem, de úgy
éreztem, sosem leszek boldog. Szóval meggyőztem magam, hogy az
lehetek, ha úgy csinálok, ahogy elvárják tőlem.
– Te rémesen hülye vagy – jegyzi meg, ezzel viszont alaposan
feldühít, annyira, hogy legszívesebben üvöltenék vele, és csak azért
sziszegem helyette a szavakat, mert túl sokan vannak körülöttünk.
– Miért, te mit tettél volna? Kurva könnyű úgy okoskodni, hogy
rohadtul nem vagy benne!
– Anita megrendülten bámul rám, és én is tudom, hogy nem
megbántani akart, ítélkezni végképp nem.
 – Jól van, ne egyél meg – motyogja, én pedig elszégyellem
magam. – Sajnálom.
– Nem, te ne haragudj...
Rémesen furcsa csend borul ránk. Ilyen még sosem volt, mi nem
szoktunk összezördülni, azóta jóban vagyunk, hogy megismertem.
Fojtogat a közénk feszülő némaság.
– Hát – szólal meg Anita pár perc múlva. – Ennyit arról, hogy
megismerem a piszkos részleteket. Francba.
Felpillantok. Anita mosolyog, egyre szélesebben, és végül
egyszerre tör ki belőlünk a nevetés, véget vetve az előbbi sötét
hangulatnak. Így már jobban érzem magam.
– Komolyan kíváncsi vagy?
– A lehető legkíváncsibb – feleli, mire megcsóválom a fejem.
– Jó, mit akarsz tudni?
A nyakamba zúdítja a kérdéseit. Egy részén csak röhögök, a
többivel istentelenül zavarba hoz, de már nem bánom. Örülök, hogy
ennyire érdeklem, minden egyes része az életemnek. Talán ő az
egyetlen, nem véletlenül őt engedtem csak ennyire közel magamhoz
az évek során. Márkékon kívül...
 22.

Szombat reggel megint úgy kelek, mint akit laposra gázolt egy
kamion. Nyöszörögve tapogatózok a telefonomért, de még csak fél
tíz, és fogalmam sincs, mi a bánatért ébredtem fel egyáltalán. Amikor
ismét megnézem az időt, már dél múlt, pedig azt hittem, csak
pislogtam. Ezúttal viszont jobb, már nem fáj olyan istentelenül a
fejem, mint első alkalommal, de így is beveszek egy gyógyszert,
mielőtt a fürdőbe vonszolnám magam. A konyhából finom illatok
szállnak, nekem azonban bukfencet vet tőlük a gyomrom.
– Jó reggelt! – köszön rám vidáman Márk. Intek egyet, morgok
valami viszonzást, és a kávét hívom segítségül, hogy észhez térjek
végre. Leülök az asztalhoz, megtámasztom a fejem, és próbálok
életben maradni. Nyolc felesig emlékszem...
– Mikor jöttem haza? – kérdezem, csak úgy magamtól, de
hangosan is kimondhattam, mert Márk felröhög.
– Négy után.
– Honnan tudod?
– Még nem aludtam, bár akkor is felvertél volna, mert majdnem
felborítottad a komódot.
– Ó, baszd meg... – motyogom, és a kezembe temetem az arcom.
Most, hogy említi, tényleg fáj egy ponton az oldalam, úgyhogy
felhúzom a pólóm, és megszemlélem az eredményt. – Hát ez remek –
összegzem, Márk pedig megcsóválja a fejét.
– Előfordul. Jól szórakoztál? – érdeklődik, mire bólintok. Nem
túl jó ötlet, itt ülni a kajaszagban még kevésbé, de ma adok a
mazochizmusnak.
 – Aha, bár Anita kicsit túlzásba vitte az érdeklődést – felelem,
Márk azonban nem kérdez rá, amit jelenleg értékelek. – Neked jól
telt az estéd? Patrik merre van?
– Nemrég ment haza. És köszönöm kérdésed, elég jól – fordul
hátra, majd hozzáteszi: – Filmeztünk és aludtunk. Ő választott filmet,
ezzel szerintem mindent elmondtam.
– Nem értem, minek hagytad egyáltalán – nevetek fel, Márk
pedig vállat von.
Elvonszolom magam zuhanyozni, aztán visszabújok az ágyamba.
A reggeli gondolatától is rosszul vagyok, pedig a gyomrom már
hangosan korog. Eszembe jutnak a tegnapi beszélgetés foszlányai, és
nyögve húzom a fejemre a párnát, hátha elmenekülhetek az emlékek
elől. Basszus, lehettem volna kevésbé őszinte...
Telefoncsörgés riaszt fel álmomból. Morcosan nézek körbe, majd
lehalászom a mobilomat az éjjeliszekrényről, és kómásan hallózok
bele.
– Még aludtál?
Anyám hangjától rögtön éberebbnek érzem magam. Mint egy
rajtakapott kisgyerek, azonnal felülök az ágyban, és tettetem, hogy
nem is aludtam. Majdnem elröhögöm magam, amikor ez leesik.
– Igen – válaszolom némi fáziskéséssel.
– Ilyenkor? Csak nem buliztál? – kérdezi olyan hangsúllyal, ami
miatt már dacból is rávágom az igazat.
– Igen.
– Lány van a dologban?
– Anitával ittam, ha ennyire tudni akarod – felelem enyhén
mérgesen, mert szerintem elég idős vagyok ahhoz, hogy ne kérjen
számon. Persze az anyám, mit is várnék?
– Miért nem hívod végre randira, ha ennyire össze vagytok nőve?
– Anya...
– Rád férne egy rendes lány. Huszonnyolc éves vagy, másnak
ilyenkor már gyereke van.
Nem akarom megmondani neki, de nekem valószínűleg sosem
lesz. Úgysem értené meg, arra pedig esélyem sincs, hogy valaha
bemutassam neki a páromat. Az elkeseredés elemi erővel mar belém,
hirtelen a maradék életkedvem is elmegy.
– Ezt majd én döntöm el, ha nem bánod. Akkor is, ha igen –
válaszolom annyira nyersen, ahogy szerintem még életemben nem
szóltam hozzá. A vonalban azonnal csend lesz, szóval biztosan
megbántottam, mégsem érzek késztetést, hogy bocsánatot kérjek.
– Jól van, ti tudjátok. Az egyik fiam fiatal csirkéket kerget
minden szándék nélkül, a lányom a karriernek akarja szentelni az
életét nő létére, te meg úgy látom, kizársz abból, mit is akarsz. Szép
kis gyerekek.– A végére elcsuklik a hangja, és rám rakja a telefont.
Hanyatt dobom magam az ágyon, és elhajítom a mobilt. Remek, ez a
nap is jól kezdődik...
Néha kifejezetten szeretnék mindent bevallani. Főleg ilyenkor,
amikor úgy érzem, amúgy sem lehet rosszabb. Elvégre nem
csináltam semmit, csak boldog akarok lenni...
Nem mozdulok, amikor meghallom a csengőt. Úgysem Levi az,
valószínűleg ő jön legkésőbb, a többiekhez pedig nincs most
hangulatom. Őszintén szólva, a létezéshez se nagyon van...
Amikor végre kimerészkedek az odúmból, Levi kivételével már
mindenki megérkezett. Leülök a szabadon maradt fotelbe egy sörrel,
és próbálom felvenni a fonalat. Az rögtön feltűnik, Márk és Patrik
magukhoz képest mennyire visszafogottan viselkednek. Mintha
titkolnák...
Márkra pillantok. Szilárd sztorijára figyel, de közben lopva
folyamatosan Patrikra sandít, és felfogom, hogy rá vár. Amikor
találkozik a tekintetünk, a tekintetemmel jelzem, hogy nem értem a
szituációt, ő pedig megvonja a vállát. Na, tényleg nem vagyok
képben.
Patrik felfigyel a néma beszélgetésünkre, és kérdőn fordul Márk
felé, aki viszont nem mond semmit, csak a támlára hajtva a fejét, a
plafont bámulja. Feladom. Patrik azonban elmosolyodik,
megcsóválja a fejét, és szintén hátradől, hogy Márk szemébe nézzen.
– Mi a baj?
– Semmi – feleli Márk teljes érdektelenséggel, de Patrik
szerencsére átlát rajta. Az arcára simítja a tenyerét, és lassan
megcsókolja. A szobában pár másodpercre vágni lehet a csendet,
aztán folytatják a csevegést, mintha mi sem történt volna. Ez ismerős
helyzet...
– Miért hitted, hogy titkolózni akarok? – kérdezi Patrik halkan,
csak azért hallom meg, mert én őket figyelem.
– Nem tudom.
– Hülye vagy – neveti Patrik, mire Márk újra a szájára nyomja a
sajátját. A csengő ismét megszólal, ezzel sikeresen kiszakít a
jelenetből, és azonnal felkelek, hogy Levi elé menjek.
– De jó a kedved – jegyzi meg.
– Örülök neked – válaszolom, amivel kiérdemlek egy hatalmas
mosolyt és ölelést. Bekísérem a nappaliba, aztán magamhoz húzom a
fotelben. Nem túl kényelmes, de nem bánom, bár úgy tűnik, ő sem.
Időközben Márk végigfeküdt a kanapén, Patrik ölébe hajtva a fejét,
és épp Szilárdnak magyaráz valamit, aztán leesik, hogy a Csillának
tett ígéretét betartva arról győzködi, hogy költözzön albérletbe.
– Komolyan nem hiszlek el! Folyton hisztizel, hogy senkit sem
tudsz soha hazavinni, közben meg te ragaszkodsz annyira az anyád
szoknyájához.
– Van szoknyád? – vágja rá Szilárd ártatlan fejjel, mire
mindenkiből kitör a röhögés. Márk morcosán bámul, de azért látszik
rajta, hogy ő is küzd a nevetéssel.
– A kurva fajtád, Szilárd – morogja, aztán megadja magát, ez a
poén annyira váratlanul jött, hogy ő sem bírja tovább. – Annyira
gyökér vagy.
– Bagoly mondja verébnek. De ha ennyire tudni akarod, hajlok
rá, hogy beadjam a derekam.
– Most erről nekem tök más jutott eszembe, de remélem, te még
az albérletről beszélsz – áll bosszút Márk, én pedig kiprüszkölöm a
sört. Felém lordul, a szőnyegre pillant. – Te takarítasz.
– Természetesen – bólogatok sűrűn.
A téma a pasizásra terelődik, és hamarosan azon vitatkoznak, mi
romantikus, és mi az, ami már egyszerűen sok. Leviről tudom, hogy
ő nagyon szereti, ha kényeztetik, de az sem ér váratlanul, hogy Patrik
hasonlóképp vélekedik.
– Én romantikus vagyok, szóval szerintem az tök szép gesztus,
ha a párod rózsával hinti tele az ágyat, és behűtött pezsgővel vár –
mondja, Márk azonban kétkedéssel fordul hozzá, és rögtön beszól.
Még én is érzékelem, hogy nem kéne, ő viszont nem.
– A kezedet ne kérjem meg rögtön?
– Nem viccnek szántam, de oké, vedd poénra.
– Mindenki nagyon igyekszik másnak szentelni a figyelmét.
Márk végre rájön, hogy idióta volt, de úgy tűnik, semmi mentés nem
jut az eszébe.
– Cigi?
Szilárd kérdésére az egész banda hirtelen felkel. Márk szokás
szerint kidumálja magát, míg odakint vagyunk, bár meglepett volna,
ha nem így alakul. Patrik tényleg nem tud haragudni rá, bármekkora
marha...
Mire elindulunk, már nagyon nem szomjas a társaság. Levi
szerencsére lebeszél róla, hogy megigyak még egyet Szilárddal,
mondjuk egyébként sem volt túl erős a késztetés, csak Szilárd
győzködött. Helyette viszont Márkot veszi rá, amiből szintén nem
tudom, jó fog-e kisülni, mert magához képest így is eléggé elázott.
Igaz, Patrik előtt úgysem kell játszania a jófiút, hiszen ismeri az
összes stiklijét, és remekül szórakozik a hülyeségein. Távolról
figyelem őket, Szilárd pedig hirtelen megjelenik mellettem, és
közelebb hajolva a fülembe suttog.
– Félek, hogy lesz még ebből gubanc.
– Hm? – Követem a tekintetét, és leesik, mire gondol. – Patrik és
Márk?
– Aha.
– Remélhetőleg nem – felelem, de Szilárd a fejét csóválja,
amiből sejtem, hogy ő nem ennyire derűlátó.
– Mindig ott voltak egymásnak. Bele sem merek gondolni, mi
lesz, ha szétmennek.
– Hát, én úgy látom, Márk jóban van az exeivel – próbálkozom,
mire elneveti magát. Na igen, ő is egy közülük.
– Ez tény. Fogalmam sincs, hogyan csinálja.
– Köztetek hogy volt? – kíváncsiskodom, mert ez mindig
érdekelt, de sosem adódott alkalmam rákérdezni.
– Semmi komoly. Végigdugtunk három hónapot. A lányokon
meg rajtad kívül végigment a bandán.
Vághatok egy fejet, mert Szilárd elképed.
– Na, ne! Komolyan veled is volt?
– Aha – ismerem el, Szilárd pedig teljesen felém fordul, és
szerintem nem tudja eldönteni, mit reagáljon. Mulattat a viselkedése,
ennek ellenére teljesen megértem a döbbenetét. Azért jó tudni, hogy
egy-két titok titok marad. Kivéve, ha épp az én szám jár cl.
– Mi? Mikor? Hogyan? Miért? – hadarja, én pedig küzdők a
kényszerrel, hogy kiröhögjem, annyira kiakadt.
– Levi előtt kicsivel.
– Szóval ő volt, aki átcsábított a sötét oldalra? – pedzegeti, de
megrázom a fejem.
– Nem. Az egyetem alatt két évig együtt voltam egy sráccal.
– Hű, hát veled jól mellélőttünk – összegzi, és elmegy még egy
felesért. Azt hiszem, kiborítottam.
Levi magával hív táncolni, de hamarosan inkább haza akarom
rángatni. Egy ideig csak azért is húzza az agyam, míg végül nagy
kegyesen megkönyörül rajtam, és a kijárat felé int. Pár lépés után
azonban megtorpan, én pedig azonnal észlelem, miért. Bár Márk
Dáviddal beszélget, azt rögtön felfogom, hogy Levit nem a
féltékenység dermesztette meg, hanem az aggodalom. Patrik pedig
tökéletes időzítéssel pont megjelenik mellettünk.
– Márkot nem láttátok?
Levi a jelenleginél is idegesebb lesz, a tekintete automatikusan
rebben a megfelelő irányba, Patrik arcvonásai pedig
megkeményednek.
– Szerintem épp lerázza... – próbálkozik Levi, Patrik azonban
nem törődik vele, hanem megindul Márkék felé.
– Ugye nem lesz ebből balhé? – kérdezem kissé félve, választ
viszont nem kapok. Aggódva figyelem az eseményeket, de
feleslegesen parázzuk túl. Patrik Márk mögött bukkan fel, lassan
átkarolja, a hátához simul, és egy határozottan érzékinek számító
csókot nyom a nyakába. Levi felnevet mellettem.
– Ezért jár Patriknak egy pacsi. Imádtam Dávid fejét.
Megragadja a kezem, és csak akkor engedi el, amikor kiérünk az
ajtón. Akkor viszont hiányérzetem lesz, és hiába tudom, hogy nem jó
ötlet, legszívesebben ismét magamhoz húznám.
– Mi a baj?
Megrázom a fejem. Részeg vagyok és kerülget a depresszió,
hirtelen megfogalmazni sem tudom, miért, csak ott van, rám
telepszik. Ez Levinek is feltűnik.
– Rosszul vagy?
– Nem.
– Akkor?
– Később elmondom – ígérem, mire összevonja a szemöldökét,
de leszáll rólam, egy darabig legalábbis. Amint beérünk a lakásba,
elkapja a karom, maga felé pördít, én azonban nem bírom állni a
tekintetét.
– Megbeszéltük, hogy szólsz, ha nyomaszt valami. Mi a gond?
Meglep a határozottsága, pedig már megszokhattam volna, hogy
ilyen. Amikor elbizonytalanodom, mintha helyettem is helyén
kezelné a dolgokat.
– Elengedted a kezem – nyögöm ki. Levi a karomra pillant,
szerintem azt hiszi, most kérem rá, hogy hagyjon, mert a szorítása
eltűnik. – Nem, nem így értettem. Kint. Mindig ez van, és... nekem
ez nem megy.
Levi néhány másodpercig teljes értetlenséggel bámul rám, aztán
felsóhajt, amikor leesik neki.
– Gyere zuhanyozni – kéri, és a fürdőbe megy, én pedig
megszeppenve követem. – Ezt megbeszéljük józanul, oké?
Elcsábít. Pedig alig ér hozzám, de már a csókja elhódít, mire
végzünk, teljesen felajzott vagyok, és még csak bele sem lendült.
Odabent a falnak lök, szédülve támaszkodom neki, izgatottan
figyelem, ahogy letérdel elém. Az ujjaimat a tincsei közé merítem,
közben képtelen vagyok elszakítani a pillantásom a szájától, de
amikor felnéz rám, öntudatlanul szorítok a tarkójára.
Összekapcsolódik a tekintetünk, szinte az utolsó pillanatban kell
eltolnom magamtól.
– Akarlak – szólalok meg rekedten, magamat is meglepve vele,
mennyire ellentmondást nem tűrő a hangom. Általában az ő
hangulata szokott dönteni, de most nagyon is tudom, mit szeretnék.
– Hogyan?
– Feküdj hanyatt – kérem, és őszintén remélem, hogy nem száll
el az agyam. Próbálok lehiggadni, de nehezen megy, mégis mire
hozzáérek, sikerül összekaparnom az önuralmam. Ma éjjel porrá
akarom égetni mindkettőnket...
Elmerülök a kéjben, Levi testében, a sóhajaiba kapaszkodom, a
bőrének forrósága megőrjít, fogalmam sincs, hogyan tudok annyira
józan maradni ebben a másodlagos részegségben, hogy lágy ritmust
diktáljak.
– Aludd ki – suttogja a vállamra, amikor egy újabb zuhany után
bebújik mellém. Nekem nem maradt annyi erőm, hogy vele tartsak,
épphogy meg bírtam várni, amíg visszaér. – Ha még holnap is bánt,
beszélünk róla.
Én gondolkodni sem akarok, inkább hagyom, hogy elsodorjon az
álom.
Egyedül ébredek, ismét mocsok másnaposan. Nagyon rossz ötlet
volt egymás után kétszer így leinni magam, de már mindegy, és
úgysem tanulok belőle. A párnába fúrom az arcom, próbálom rávenni
magam, hogy megmozduljak, de nem nagyon akaródzik.
Az ajtó azonban hamarosan nyílik, az ágy süpped, Levi pedig
végigsimít a hátamon.
– Nagyon készen vagy? – suttogja a vállamra, mire csak
nyöszörögve bújok még jobban az ágyneműbe. – Kérsz gyógyszert?
– Aha – morgom magam elé, aztán picit felé fordulok. – Kettőt
is.
– Azért túlzásba ne vidd.
 A táskájához megy, a pénztárcájából előszed egy levéllel. Felém
nyújtja, de felülök, és óvatosan megrázom a fejem.
– Ez nekem semmit nem ér. A fiókomból tudsz hozni? – kérem.
Nem akarom ugráltatni, bár nem úgy tűnik, hogy nagyon neheztelne.
– Köszi – mosolygok rá, amikor megkapom a bogyót, meg a vizet is
mellé. – Imádlak.
– Alszol még?
– Ki kell mennem – motyogom, és végre erőt veszek magamon.
Az arcomat is megmosom, aztán csak támaszkodom a
mosdókagylón, és gondolatban ezerszer lehülyézem magam.
Visszabújok Levi mellé. Nem mondta, hogy még álmos, amúgy is
a mobilján játszik, szerintem csak rám várt. Átölelem, mire maga
mellé ejti a telefont, és felém fordul.
– Jobb?
– Francokat. Máskor szólsz, ha túlzásba viszem.
– A párod vagyok, nem az anyád – neveti, nekem ettől viszont
felidéződik a tegnapi beszélgetésem édesanyámmal. Lehunyom a
szemem, és igyekszem ezt most kizárni a tudatomból. – Egyébként
próbáltalak meggyőzni, hogy ne igyál többet.
– Igen?
– Utána lehúztál még kettőt.
– Basszus.
Rám mosolyog, közelebb hajol, megcsókol. Mikor elhúzódik
viszont az arcára van írva, hogy komoly téma következik. Nem is
csalódom.
– Mi volt a baj tegnap? Nem teljesen értettem.
– Hm?
Abszolút fogalmam sincs, miről beszél. Megkísérlek emlékezni
rá, de végül tanácstalanul nézek ismét Levire.
– Valami olyasmit magyaráztál, hogy elengedtem a kezed.
Így már rémlik. Nem igazán vagyok még elég éber ehhez, de ha
már belekezdett, úgysem hagy békén.
– Szóval? Hogy értetted, hogy neked ez nem megy? – faggat
tovább kíméletlenül. – Ezt most úgy kellene értenem, hogy szakítani
szeretnél?
Na, erre már összekapom magam, és sebesen megrázom a fejem.
Ami azt illeti, túl gyorsan is, mert hirtelen hányingerem támad.
Felülök, mélyeket lélegzem, hogy elmúljon.
– Nem ér rá kicsit később?
– Nem. Jó lenne tudni, mihez tartsam magam, heverésszek itt
melletted vagy húzzak a fenébe.
Hiába kerülget a rosszullét, a fizikai állapotom semmi ahhoz
képest, mennyire megrémítenek a szavai. Visszadőlök hozzá,
megsimogatom az arcát.
– Csak kicsit depressziós lettem, azt hiszem. Nem értem, hogyan
merült fel benned egyáltalán, hogy kisétálhatsz azon az ajtón.
Felnevet. Meg akar csókolni, de elhúzódom tőle, mire ismét
elkomorodik.
– Bocs, de nagyon forog a gyomrom – mentegetőzöm, és
végigsimítok a száján. Látom rajta, hogy próbál nem kiröhögni,
csillog a szeme a vidámságtól, éles kontrasztot alkotva az előbbi pár
perccel. Idejét érzem annak, hogy meséljek. – Anyám tegnap rám
rakta a telefont, mert szerinte kizárom az életemből. Nem bírtam
elviselni, hogy arról faggat, miért nem jövök össze Anitával. Aki
egyébként is a barátom, nem értem, mit nem lehet ezen felfogni.
Aztán... amíg buliztunk, teljesen más világban éltem. Kiléptünk az
épületből, és már nem értél hozzám. Meg lehet ezt szokni? Hogy
kétféleképp viselkedsz a pároddal?
Felsóhajt. Néz rám, egyesen a szemembe, látom az ellágyulást a
tekintetében.
– Ehhez kénytelen vág)' hozzászokni – feleli halkan. – Nem
túllőni, mikor fog ez az ország ott tartani, ahol én szeretném. Szóval
ez nem miattad van, én sem szoktam kockáztatni, hogy valaki belém
kössön. Akkor sem, ha a családom, a barátaim és az ismerőseim,
vagy épp a munkatársaim előtt vállalom. Meg lehet szokni, szeretni
nem kell.
Lehunyom a szemem. Levi összefűzi az ujjainkat, közelebb
húzódik hozzám, megnyugtat az érintése.
 – Szóval beérem annyival, ha egy nap eljutunk odáig, hogy a
szüleimnek bemutathatlak, vagy ha egyszer bevallod otthon, és
megismerhetem a családod.
Nem szólok semmit. Ez számomra annyira távolinak tűnik, hogy
nem tudok mit válaszolni...
 23.

Csütörtökön még levetkőzni sincs időm, Márk azonnal megjelenik

a látóteremben, és köszönés nélkül a lényegre tér.
– Holnap átjön Patrik.
– Oké – felelem értetlenül, mert fogalmam sincs, miért szól
előre, máskor nem szokott. Azt sem tudom, mégis mi közöm van
nekem ehhez, de amikor végre megosztja velem, az nem kifejezés,
hogy nem örülök.
– Nem akarok sokat kérni, de nem tudnál elhúzni kivételesen
éjszakára? Levihez?
Nem tehetek róla, első reakcióként rám tör az idegesség, ez rögtön
feltűnik neki is. – Oké. Anitához? Szállodába? – folytatja kicsit
óvatosabban, persze ettől még rosszabbul érzem magam. Alapnak
kellene lennie, hogy a páromhoz megyek, ám a gondolattól, hogy ez
mivel jár, lever a víz.
– Máskor sem zavartalak titeket... – próbálkozom, Márk azonban
közbevág.
– Jó, de ez most más.
– Miben? – értetlenkedem, aztán leesik, és nem tehetek róla,
azonnal elvigyorodom, pedig alapvetően nagyon nincs jó kedvem. –
Mégis megcsinálod?
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Pezsgő és rózsaszirom? – érdeklődöm vidáman. Márk egy
darabig morcosnak tűnik, aztán elröhögi magát.
– Befogod?
Rögtön leveszem, hogy istentelenül zavarban van. Hiába játssza
néha az agyát, igazából nagyon romantikus lélek, ennyire már bőven
kiismertem, úgyhogy hiába töri magát. Pont ezért állok neki
cukkolni, mert úgyis nyert ügyem van.
 – Ezért simán meghívhatsz egy szobára, ha már kiraksz –
válaszolom, mire hangosan szusszan, és hátat fordítva magamra
hagy.
– Oké, felőlem. Leszámolom az albidíjból, de húzzál el. És
semmi beszólás! – fordul vissza, és már egyedül is találom magam az
előszobában.
Lepakolom a cuccom, bekapcsolom a gépem. Céltalanul szörfölök
a neten vagy fél óráig, aztán belemerülök az aktuális kedvenc
játékomba, míg meg nem hallom a chat hangját. Akkor viszont
kilépek, hogy még tudjak beszélni kicsit Levivel.
Szia! Mizújs ?
Elmosolyodom, amikor az órára pillantok. Szerintem percekkel
ezelőtt érhetett csak haza, és valószínűleg az első dolga az volt, hogy
írjon nekem.
Felhívhatlak?
Igen.:)
A mobilomért nyúlok, Levi pedig azonnal felveszi, amint kicseng.
– Szia! Milyen napod volt? – szól bele vidáman.
– Fárasztó, de holnap péntek.
– És kivételesen nekem is az – feleli hatalmas sóhajjal. Néha
hajlamos vagyok elfelejteni, hogy neki kicsit bonyolultabb a
munkarendje, mint az enyém. Pedig örülnék, ha több időt tölthetnénk
együtt, de amikor tizenkét órát lehúz, nem várom el tőle, hogy még
hozzám is átjöjjön. A holnapi napot ráadásul megbeszéltük, de Márk
bekavart a mai bejelentésével.
– Akadt egy kis gond az esti programmal – kezdek bele. – Márk
elzavart itthonról.
– Hogy mi?
Majdnem felröhögök az értetlen hangján. Nem csoda, elég hülyén
fogalmaztam meg a mondandóm.
– Romantikus meglepetéssel várja Patrikot, és útban leszek,
szóval te is.
– Értem. És te mit fogsz csinálni?
– Még nem tudom. Annyira el akar távolítani, hogy még szobát
is fizetne nekem – mesélem könnyedén. – Van kedved Márk
számlájára szállodázni?
 A várakozásommal ellentétben azonban csend honol a vonal
végén. Tudom, hogy nem szakadt meg a hívás, mert Levi
szuszogását viszont hallom, mégis első dolgom ellenőrizni.
– Itt vagy még?
– Igen.
– Nagyon elnémultál – jegyzem meg, és bár kezd derengeni,
hogy talán megbántottam, mire rákérdezhetnék, megelőz.
– Vagy akár át is jöhetnél...
Ezúttal én hallgatok. Nem merek semmilyen választ rávágni, mert
félek Levi reakciójától. Igaza van, ez lenne a kézenfekvő megoldás,
mégis annyira nehéz rászánni magam...
– Nem muszáj – mondja, miután megunta a várakozást. Kicsit
kiábrándultnak érzem, de nem próbál rábeszélni, pedig tudom, hogy
azt szeretné. – Majd holnapig eldöntőd. Szombaton akarsz bulizni
menni, vagy a múlt heti élmény kitart egy darabig? – vált témát
hirtelen, és értékelem, hogy megkönyörül rajtam.

A fülemben üvölt a zene, a kezemben cigaretta parázslik, miközben

állok a szalon előtt, és az üvegen keresztül figyelem Levit. Deja vu
érzésem van, legutóbb is sokáig néztem őt, mielőtt elég bátorságot
szedtem össze, hogy bemenjek hozzá. Akkor pont én voltam az, aki
utalást tett a kapcsolatunkra, szóval ez nevetséges gyávaság
részemről. Az idegességem most egyébként is másnak szól.
Reggel pakolás közben úgy döntöttem, leszek elég merész ahhoz,
hogy nála aludjak. Nem volt egyszerű rászánnom magam, de amikor
megírtam neki, annyira lelkes lett, Hogy úgy éreztem, megérte. Most
azonban megint görcs van bennem, még így is, hogy a szülei tudnak
rólam.
– Azt hittem, gyökeret eresztesz odakint – fogad köszönés
helyett.
– Kiszúrtál?
– Amint megérkeztél – mosolyog rám, miközben elpakolja a
dolgait.
– Megvártam, míg elmegy a vendéged – magyarázom, pedig
nincs rá szükség, ő is csak legyint, hogy hagyjam. Rutinosan rak
mindent a helyére, majd a táskájába csúsztatja a telefonját, és az ajtó
felé int.
– Sziasztok! – köszönök a kolléganőinek, Levi pedig még
visszafordul.
– Hétfőn találkozunk – vigyorogja, aztán elégedetten sóhajt
egyet, amikor kilépünk a szalonból. – Nem volt teljes munkahét,
mégis elfáradtam. Ja, apa ma nem lesz otthon, úgyhogy csak anyával
fogsz találkozni. A tesóim nem tudom, kidugják-e egyáltalán az
orrukat a szobából, mert elég későn érünk haza.
Bólogatok. A hallgatásom árulkodó lehet, mert Levi tekintete
szinte lyukat éget belém.
– Oké – válaszolom, de nem igazán hisz nekem.
– Biztos menni fog?
– Nem.
– Pontosan mitől félsz? – kérdezi, de erre sem könnyű felelnem.
Megvonom a váltam. – Próbáld meg összeszedni, hátha meg tudlak
nyugtatni.
Elnevetem magam. Igazából az segítene, ha most megölelhetném,
de azt nem lehet. Ettől a gondolattól viszont megint megzuhanok.
– Tényleg totál ki vannak békülve azzal, hogy mi a helyzet?
Felhúzza a szemöldökét, aztán elmosolyodik.
– Nem akarlak kiábrándítani, de nem te vagy az első, akit
megismernek. Hidd el nekem, totál nem érdekli őket, amíg nekem jó.
Ha úgy vesszük, elég nagy szerencsém van velük. Szóval nem
fognak megenni, esküszöm. Kínvallatás sem lesz, ha ettől tartasz.
Felnevetek. Az idegességem némileg csökken, bár teljesen nem
múlik el. Amikor odaérünk hozzájuk, kicsit megint
menekülhetnékem támad, de kiszúrja, és mielőtt belépnénk a
bejáraton, magához húz és megcsókol. Nem számítok ilyesmire, mert
még mindig az utcán állunk, de most nem érdekel, kapaszkodom az
érintésébe, el sem akarom engedni.
– Teljesen feleslegesen parázol. Imádni fognak – suttogja a
számra, aztán mire észbe kapok, már házon belül vagyok. Ravasz...
Kicsit húzom az időt, míg leveszem a cipőm, Levi viszont
türelmesen vár, és amikor az előszobái kilincsre teszi a kezét, még
visszafordul hozzám.
 – Tegezd le az anyámat, mert ellenkező esetben kivág a házból.
Jó, ne nézz így – nevet fel. – Nem szó szerint, de légyszí, le ne
magázd, mert kifut a világból.
– Megjegyeztem.
Odabent csend fogad minket, a lámpa viszont ég a nappaliban, és
Levi édesanyja is hamarosan előkerül.
– Sziasztok! – köszön, miközben közelebb sétál. Meg kell
állapítanom, hogy csinos és jókedélyű, és Levi határozottan tőle
örökölte a finom vonásait. Kezet nyújt. – Mónika vagyok.
– Jó... – Gyorsan elharapom a köszönést, Levi tekintete pedig
rám villan. Hoppá. – Vagyis szia. Áron.
– Látom, a fiam kiokított – mosolyodik el Mónika, majd beljebb
invitál. – Vacsoráztatok? Még van egy kis maradék. Pizzát
rendeltünk, mert ma lusta napot tartottam. Szolgáljátok ki magatokat!
Leülünk az étkezőasztalhoz, Levi anyja pedig velünk szemben.
Annyira természetesen viselkedik, hogy nem győzök ámulni, és
hirtelen tényleg nem értem, miért húztam ezt a találkozást.
– A többiek? – kérdezi Levi két falat között, és hirtelen nekem is
feltűnik a csend.
– A húgaid fent, a többiek az isten tudja, merre. Majd
előkerülnek, legkésőbb reggel. Vagy utána.
Kissé csodálkozva meredek Mónikára. Levinek igaza volt, tényleg
nagyon laza, engem az anyám a mai napig megszól, ha reggel érek
haza. Még telefonon keresztül is.
– Neked vannak testvéreid? – érdeklődik Mónika kedvesen.
Bólintok, és miután lenyelem a falatot, szóban is válaszolok.
– Igen, kettő.
– Ők is Budapesten élnek?
– Nem, mi szétszóródtunk. A bátyám Győrben, a nővérem
Szegeden, egyébként pedig Pécs mellől származunk – magyarázom,
és lerakom a kezemből az ételt, mert nem szeretek úgy beszélgetni,
hogy folyton sietnem kell a rágással.
– A kapcsolatot azért tartod velük?
– Mirjammal inkább, de Andrissal is beszélek néha – felelem.
Mónika egy pillanatra Levire néz, aki azonnal megrázza a fejét,
mintha tudná, mi következik, de az anyja csak azért is újra felém
fordul.
– A családod tudja rólad, hogy...
– Nem – vágok a szavába, bár a görcs ahogy jött, úgy el is illan
belőlem. Ráadásul rájövök, hogy ez nem a teljes igazság. – Vagyis a
nővérem már igen.
– Értem – mosolyog rám, mielőtt folytatná. – Tudod, én örülök,
hogy Levi a bizalmába avatott minket. Annak is, hogy
megismerhettünk így téged.
– Köszönöm.
– Nem tudom, miért titkolod. Biztosan elfogadnák...
– Ebben én nem vagyok ennyire biztos – szakítom ismét félbe,
mert bármennyire kellemesen alakult eddig az ismerkedés, annyira
komoly témák felé még inkább nem mennék. Levi megérzi, mert
megfogja a kezem, puszit ad az arcomra, és közben megment.
– Anya, elég lesz. Kedves tőled, de ne. Áron nyomás alatt
bepánikol – szólal meg, elérve ezzel, hogy felröhögjek. Nem
tagadhatom, igaza van, most is valami ilyesmi készült. Én sem értem,
miért reagálok néha így.
– Nem gyakorlok rá nyomást.
– De igen.
– Nem... beszélhetnénk inkább másról? – kérdezem óvatosan,
erre befejezik a vitatkozást, és rám néznek. – Nem akarok bunkó
lenni vagy ilyenek, csak...
– Persze, semmi gond. Merre dolgozol?
Azon nem akadok le, hogy én maradok terítéken, ez mégis
kellemesebb. Közben kibontunk egy üveg bort, és mire észbe kapok,
már legalább egy órája csevegünk, én pedig észrevétlenül oldódtam
fel, ami nem is igazán az alkoholnak köszönhető. Levi édesanyja
iszok gyorsan belopta magát a szívembe, pedig csak a családról
mesélt.
– Remélem, nem ment nagyon az agyadra – mondja Levi, amikor
bezáródik mögöttünk az ajtaja. Erről ugyan szó sincs, de azért
örülök, hogy végre elszabadultunk. Az este maradék részét
szívesebben tölteném kettesben.
– Dehogyis. Kedves az anyukád – tiltakozom azonnal, Levi
pedig elnéző mosollyal von vállat.
 – És nagyon nyomulós, bocs. A legjobbat akarja nekem, nézd el
neki.
– Nem haragudtam érte. Azért tartok tőle, hogy bunkónak tart.
– Nem hinném. Értékeli az őszinteséget – nyugtatna meg, de
pont fordítva sül el, mert úgy érzem, minden vagyok, csak őszinte
nem.
– Hm. Én pedig nyilván csak félig vagyok az – motyogom, Levi
azonban meghallja, és magához képest ingerülten csattan fel.
– Nem erre utaltam!
– Jól van – hagyom rá, mert én is tudom, hogy nem így értette.
Magamra haragszom, nem akartam rá kivetíteni. Gyorsan bocsánatot
is kérek. – Ne haragudj, kicsit hirtelen és sok most ez az egész.
– Jól bírtad. Ugye, hogy nem fájt? – Magához ölel. – Annyira jó,
hogy találkoztál vele.
Örülök neki, hogy boldoggá tettem ezzel, ezért már megérte.
Remélem, Márk és Patrik estéje is jól alakul...
Hevesen csókolózunk percekig, de amikor az ágy felé próbálom
irányítani Levit, elhúzódik.
– Elmennék zuhanyozni.
– Mehetek?
Megragadja a kezem, a fürdőbe rángat, odabent újra a számon a
szája, aztán hirtelen ellép, és vetkőzni kezd. Követem a példáját,
majd a kádra téved a pillantásom.
– Csináltad már benne?
– Igen. Macerás és kényelmetlen, nem ismételném meg – neveti
bocsánatkérőn, mert szerintem kiülhet a csalódottság az arcomra.
Elvigyorodik, és a számra suttog. – Maximum, ha bevállalod te, hogy
szétmenjen a térded, bár nekem most más tervem volt.
– Máskor.
Még félig vizesen kerülünk az ágyra, majd megveszek, hogy
érezhessen!, de Levi is nagyon be van indulva.
– Gumi? – préselem ki magamból, miután képes vagyok egy
kicsit elengedni.
– A felsőben – int az éjjeliszekrény felé. Kihúzom a fiókot, és
elakad a szavam egy pillanatra. Aztán belenyúlok, amikor pedig Levi
meglátja, mi van nálam, a kezébe temeti az arcát.
 – Bassszuuuuuuuuuuus – nyöszörgi félig röhögve. – Nem
tehetnénk úgy, mintha nem láttad volna?
– Nem – felelem gonoszul. – Használtad is?
– Előfordult.
– Rezeg is legalább? – szívatom tovább.
– Ha nem rakod el végre, kipróbálom rajtad – vágja rá most már
enyhén bosszúsan. Visszamászom hozzá, az ágyhoz szegezem.
– Pár nap sok volt?
– Aha.
– Majd észben tartom – vigyorgom, mielőtt ismét
megcsókolnám. A combjai közé férkőzöm, a párnába mar a feje
fölött, a tekintete szinte éget. Zihálva kapaszkodik belém, miközben
lassan birtokba veszem a testét, és a bennem dübörgő szenvedély
ellenére lágyan kezdek ringani vele...
Ajtócsapódásra ébredek. Ösztönösen ugrom meg az ismeretlen
hangra, mire Levi is mocorogni kezd mellettem.
– Minden oké? – motyogja álmosan, én pedig közben
beazonosítom, hol vagyok, és megnyugszom.
– Aha, csak megijedtem a zajtól.
– Ahhoz nálunk szokj hozzá – válaszolja álmos hangon, és a
mobilja után tapogatózik. – Megölöm Ritát, még kilenc sincs, de
felveri az egész házat.
Mégis csak fekszik tovább, egyedül a helyzetén változtat,
közelebb bújik, a szuszogása engem is visszaaltat. Amikor
legközelebb kinyitom a szemem, már nincs mellettem. Kimegyek
mosdóba, aztán egy darabig várok rá, de nem jön vissza, aminek nem
igazán örülök, mert nekem kell megkeresnem. És addig bárkivel
összefuthatok...
Ráveszem magam, hogy kimerészkedjek a szobából. A konyháig
gond nélkül le is jutok, ott viszont már nincs ekkora szerencsém. Az
asztalnál ülő férfi felnéz rám, én pedig elveszetten állok meg az
ajtóban.
– Jó reggelt! – nyögöm ki teljes zavarban.
– Neked is – feleli a férfi, majd felkel, és kezet nyújt. – Laci
vagyok, Levi apja. Gondolom, te Áron vagy, hacsak a memóriám
nem hagy cserben. Bár nem hinném, mert amennyit hallottam rólad,
nehezen téveszteném el.
– Azért ennyire nem vittem túlzásba – jelenik meg Levi
mellettem, én pedig megkönnyebbülten mosolygok rá. Aztán viszont
még jobban zavarba hoz azzal, hogy puszit ad a számra.
– Csak minden harmadik mondatod róla szól, de amúgy igazad
van, az összestől távol van.
– Kac-kac – sóhajtja Levi. – Ne égess már le teljesen!
– Csak az igazat mondom – vonja meg a vállát Laci, de azért
látszik rajta, hogy remekül szórakozik. – Harapós vagy ma reggel –
jegyzi meg, aztán rám pillant. – Ha jól tartod, általában békés.
– Apa...
Levi röhögni kezd, én hirtelen reagálni sem tudok.
– Jó, észben tartom – nyögöm ki végül. Számomra az is furcsa,
hogy így szívják egymás vérét, de hogy öt perce sem ismer, és ilyet
ellő előttem, az elég erős.
– Nem, az egész család nem normális – mondja Levi az arcomat
figyelve. – Remélem, azért elviselhető. Én már megszoktam, hogy
ilyenek.
– Csak meglepődtem – felelem őszintén, Levi pedig ismét ad egy
puszit, ezúttal viszont én is könnyedén veszem. Ha nekik oké, hát
nekem bőven az. Van egy olyan érzésem, hogy jól fogom érezni itt
magam, annak ellenére, hogy féltem a találkozástól.
Nem ellenkezek, amikor Levi feldobja az ötletet, hogy maradjak
még egy napot, így viszont csak vasárnap keveredek haza, akkor is
későn. Márk kijön üdvözölni, és úgy látom, egyedül van.
– Patrik? – érdeklődöm.
– Nemrég ment haza.
– Hogy sikerült a romantikázás?
– Mondjuk úgy, hogy a meglepiért megkaptam méltó jutalmam –
feleli röhögve, mire én is elvigyorodom. – És a te hétvégéd? Egy
napra zavartalak csak el...
– Levinél ragadtam – ismerem be, mire Márk elégedettnek tűnik.
– Igen, megismertem a családját, és túléltem.
– Ja, bírom a lazaságukat, szeretnék ilyen ősöket, csak nem ezt
osztotta a gép. Mondjuk ők már amúgy is külön faj. Bár az apja
poénjait szokni kell, csak szólok.
 – Ezzel nem vitatkozom, öt perc alatt sikerült elérnie, hogy
mukkanni se tudjak – mesélem vidáman, aztán szöget üt a fejembe a
dolog. – Ezek szerint ismered őket?
Márk felvonja a szemöldökét, az arcára van írva, hogy kioktatásra
számíthatok, pedig tök jogos a kérdésem.
– Évek óta vagyunk barátok. Csak barátként mutatott be, ha ez a
kérdés.
– Oké – vonom meg a vállam. Nem a féltékenység beszélt
belőlem, csak a kíváncsiság, de mire ezt megmagyaráznám, ő már
máshol jár.
– Ezek szerint nem kell állnom a szállodát?
– Nem, sőt én hívlak meg egy sörre. Kellett a mélyvíz – vallom
be, mire elmosolyodik.
– Na, erre iszunk.
Fura, álmomban sem hittem volna, amikor rászántam magam az
albérletkeresésre, hogy nem csak egy szobát találok, hanem a
helyemet a világban...
II.
 24.

Kedden hihetetlenül jó kedvvel esek be dolgozni. A húsvét

remekül telt, végig Leviéknél múlattuk az időt, főleg, miután
szombat reggel egyedül ébredtünk. Az anyukája elfelejtett szólni,
hogy ők reggel leutaznak a nyaralójukba, a bátyja aznap haza sem
jött, a nővérével pedig körülbelül két szó erejéig találkoztam. Nem
mintha máskor nem lennénk kettesben, de abban a hatalmas házban
van előnye annak, ha senki sincs körülöttünk...
A munka is így megy, senki és semmi nem tud megzavarni. Anita
rögtön kiszúrja, de nem csak ő, mert amikor leülünk ebédnél
dumálni, társaságunk akad. Ottó és Gergő velünk szemben foglalnak
helyet, és egészen addig tök jól elbeszélgetünk, míg Gergő fel nem
teszi a kérdést, ami már egyszer régen is megfogalmazódhatott
benne, mielőtt Anita leoltotta.
– És milyen a csaj?
– Hm?
– A barátnőd. Vagy még mindig nem publikus? Azt mondtad,
van valakid – pontosít, majd rögtön folytatja is az evést, nekem
viszont elmegy az étvágyam.
– Bonyolult – próbálom lerázni, de esélytelen vagyok.
– Honnan ismered?
– A volt lakótársam mutatott be – válaszolom kelletlenül, úgy
gondolva, ennyi nem árthat, de tévedek. Gergő elröhögi magát.
– A lakótársad ilyen jóban van csajokkal?
– Egy meleg sráccal élt, ők jól kijönnek a nőkkel – kotyog közbe
Ottó. Elönt a méreg, a hangom mégis vészjóslóan higgadt, amikor
megszólalok.
– Ki mondta, hogy lánnyal jöttem össze?
Figyelem a szavaim kiváltotta zavart. A legfurcsább az egészben,
hogy hirtelen minden idegességem elmúlik, nyugalom veszi át a
helyét. Még a döbbenet sem tud kizökkenteni ebből, amit okoztam.
– Ezt most jól értem?
– Nem tudom, értsd, ahogy akarod – vágom rá, és újra felveszem
a villám. Nem érdekel, úgy érzem, erre most szükségem volt. Pedig
elég nyilvánvaló, hogy ezek után mindenki meg fogja tudni itt a
munkahelyen...
Anita kitartóan bámul rám, szerintem épp azt próbálja kitalálni, mi
volt ezzel a célom, én viszont csak megvonom a vállam. Kit izgat?
– Hát hogy... egy pasival jársz? – fut neki újra Gergő, engem
pedig mulattat az óvatos megfogalmazás. Leginkább érdeklődést
látok rajta, úgyhogy őszinte választ adok.
– Igen.
– Húha – reagálja le, és Ottón is látom, hogy igencsak
megleptem. ő viszont különösebb kommentárt nem fűz hozzá.
– Szóval igaz, hogy simán át lehet csábítani valakit a másik
oldalra?
Anita diszkréten köhögésnek álcázza a röhögését, mire kap egy
csúnya pillantást.
– Engem nem igazán kellett – felelem, ezzel lezártnak tekintve a
témát, de szerencsém van, mert ők is így veszik. Ez könnyebbnek
bizonyult, mint hittem...
Épphogy a helyemre érek, máris üzenet fogad Anitától. Gyanítom,
a konyhában ezt nem akarta hangosan kimondani, de nagyon
jólesnek a szavai.
Ez váratlan, viszont nagyon bátor húzás volt:)
A tavaszi záporoknak szokása útközben elkapni. Ázott kutyaként
keveredem haza, és már az előszobában ledobálom a ruháim, hogy
ne csöpögtessem végig a lakást.
– Na, innentől rászokok arra, hogy esőtáncot járjak, ha rögtön így
indítasz.
 – Épp a nadrágom szárát rángatom, amikor Levi hangja
megakaszt a műveletben. Elvigyorodom, megszabadulok a
ruhadarabtól, és messzire dobom a pólómat is. Levi szemöldöke
incselkedően megemelkedik.
– Átfáztál?
– Aha. Felmelegítesz? – kérdezek vissza. Felnevet, és engedi,
hogy megöleljem. A csókja forró, tényleg végigbizsergek tőle.
Nekilátok, hogy őt is levetkőztessem, ami nem túl egyszerű művelet,
ha ő közben azon fáradozik, hogy behúzzon a hálóba.
– Az ágyra teperem, lefogom a kezét a feje mellett. Szabadulni
akar, a csókja olyan kemény, hogy minden másodpercben érzem
benne a kihívást, de nem engedek. Sóhajtva adja meg magát, amikor
a nyakára hajolok, és szívni kezem a bőrét.
– Ha megint nyomot hagysz, kiheréllek – súgja vágytól rekedtes
hangon, mire elfojtok egy vigyort. Elengedem, lejjebb haladok a
testén, ködös tekintettel követi az utat, aztán nyögve ejti vissza a fejét
a párnák közé...
Szeretek vele élni. Négy hónapja költöztünk össze, és napról
napra jobban imádom, hogy hozzá jövök haza. Utólag nevetségesnek
tűnik, mennyire féltem ettől a lépéstől, és talán rá sem szánom
magam, ha Márk nem akar kirakni, hogy Patrik becuccolhasson
hozzá. Nem hibáztatom érte, bár kicsit utáltam, amiért megint
bedobott a mélyvízbe.
Újratanulok lélegezni. Levi nem hagyja, hogy lenyugodjak, rám
hajol, szenvedélyesen szorítja a száját az enyémre, mielőtt visszadől
a hátára.
– Ezentúl tényleg esőért fogok imádkozni.
– Felröhögök. Oldalra fordulok, végigsimítok a karján, majd
összefűzöm az ujjainkat.
– Min jár az eszed? – érdeklődik, miközben a szájához húzza a
kezem, és lágy puszit ad rá. Felszusszanok, aztán kibukik belőlem az
igazság.
– Ma a kollégáim faggattak, milyen a csaj, akivel összejöttem.
Levi megfeszül, az ujjaim hirtelen satuba kerülnek, a vonásai
 pedig nem sok jót ígérnek. A francba, rosszul fogalmaztam, és
félreértett.
– És mit mondtál? Csinos vagyok? Szép?
A szavai szinte megvágnak, mégis elmosolyodom. Tudom,
hogyan engeszteljem ki.
– Azt, hogy nem barátnőm van.
Levi arcán totális meglepetés tükröződik, látszik rajta, hogy nem
tudja hová tenni a dolgot. Én sem teljesen, de ezt nem osztom meg
vele, mert megint azt fogja hinni, hogy pánikolok.
– Komolyan?
– Aha.
Közelebb bújik, kutakodón néz a szemembe, és mérget vennék rá,
mi foglalkoztatja.
– Megbántad?
– Nem. Kellene? – kérdezek vissza, mire gyorsan megrázza a
fejét.
– Dehogyis. Ez hatalmas lépés volt.
– Tudom – ismerem el, és nagy nehezen elszakítom a tekintetem
az övétől. – A családomnak viszont... ahhoz nincs elég bátorságom.
– Majd később.
Remélem, igaza lesz, mert most világgá tudnám kiabálni a
boldogságom. Csupán annak a három személynek nem lennék képes
bevallani, akiknek a legjobban szeretném.
Megszólal a telefonom. Édesanyám mintha csak ráérzett volna,
hogy rájuk gondolok, de ettől jelenleg kiráz a hideg. Levi elengedi a
kezem, tudja, hogy úgyis ki fogok menni a szobából. Pedig semmi
titkosat nem mondok, csupán hallgatok az igazságról, amivel viszont
fájdalmat okozok neki.
– Szia, anya! – köszönök, vidámságot erőltetve magamra.
Szégyellem, de jelenleg a hátam közepére sem kívánom.
– Szervusz, kisfiam. – A hangjában várakozás vibrál, előre
sejtem a témát. – Mikor jössz haza?
Azóta nem voltam otthon, hogy Levivel élek. Élőben nem tudom,
meddig bírnám, mielőtt kiszaladna a számon az igazság, a
következményekre viszont egyáltalán nem vagyok felkészülve.
Úgyhogy inkább halogatom, buta kölyök módjára, az
elkerülhetetlent.
– Még nem tudom. Mostanában kicsit minden összejött.
– Mi minden?
Lázasan jár az agyam, mit felelhetnék erre, ami nem túl veszélyes,
de olyan nem nagyon akad.
– Itt volt a költözés...
– Hónapokkal ezelőtt – szakít félbe édesanyám türelmetlenül,
mire pár másodpercre elnémulok.
– Folyton túlórázom, dög vagyok hétvégére – próbálkozom
ismét, de ezzel sem érek célt.
– A jó levegőn jobban kipihennéd magad.
A sóhajom ingerültebb, mint tervezem. A hajamba túrok,
céltalanul bámulok ki az ablakon, pedig üres a gang, nincs mit nézni
rajta.
– Ugye nincs semmi baj?
Az üvegnek támasztom a homlokom. A válaszom nagyon sokat
késik, én is tudom, és el kellene kerülnöm, hogy aggódjon, de már
úgyis késő.
– Nem, nincs. Majd valamikor betervezem – mondom nem túl
lelkesen. Édesanyám sokáig hallgat a vonal túloldalán, és engem
zavar ez a furcsa távolság. Az én hibám, de egyszerűen képtelen
vagyok megoldani.
– Ennyire utálsz hazajönni hozzánk?
– Dehogyis, anya... – mordulok fel. – Csak épp felnőttem,
megvannak a magam dolgai.
– Amibe mi nem férünk bele.
Nem tudok vitatkozni, a hideg hang egyébként is a torkomra
fagyasztja a választ. Ha most bevallanám, hogy van valakim,
kérdések özöne zúdulna a nyakamba, és én összeroppannék a súlyuk
alatt. Pedig itt lenne az alkalom, de akkor egyből azt feltételezné,
hogy barátnőm van.
Megfutamodom.
 – Apa, hogy van? – terelem el a témát. Szinte látom magam előtt,
ahogy anya elhúzza a száját, de valószínűleg ő sem akar veszekedni,
mert belemegy a játékba.
Percekkel később némán bambulok az elsötétült mobilra. Nem
megy. Nem mintha telefonon akarnám közölni, de szemtől szemben
is képtelen lennék rá. Ismerem a véleményük. Nem tudom, kinek
fájna jobban, ha elutasítanának.
Visszabújok Levihez. A kulcscsontját csókolom, beletúr a
hajamba. Egy darabig élvezi a játékot, aztán magához húzza a fejem,
és megcsókol.
– Mi a terved?
– Szerinted?
A hangjában nevetéssel keveredik a vágy. Követhetetlenül
gyorsan mozdul, a hátamra kerülök. Levi fölém gördül, a szája olyan
intenzitással simul az enyémnek, hogy szinte levegőt sem kapok. Ez
még mindig viszonylag új számomra, amikor így gyűr maga alá, a
szenvedélyébe valami észveszejtő nyersesség vegyül, már azzal
teljesen bezsongat, ahogy a kezét határozottan végighúzza az
oldalamon.
– Mehet így? – kérdi a biztonság kedvéért.
– Naná! – vágnám rá, de a hangom nem több türelmetlen
nyögésnél. Alig várom, hogy a maradék eszem is elvegye, és pár
perc múlva tényleg arról sincs fogalmam, hol vagyok épp, a kéj az
egyetlen, ami beteríti a tudatom...
Kedvetlenül kavargatom az ételt. Kicsit még mindig hiányzik
Márk főztje, nagyon nehéz volt visszaszokni a rendelt kajákra. Pár
hete Levivel azzal szórakozunk, hogy főzni tanulunk, de nem
állítanám, hogy túl jól megy. Ehető, de messze nem tökéletes.
Mindenesetre élvezzük a közös programot.
– Nincs étvágyad?
Meglepve pillantok fel. Ottó leül velem szemben, az ő tányérja
határozottan jobbnak tűnik az enyémnél.
– Ez most nagyon ízetlen – ismerem el. Bólint, a szájába vesz
egy falatot, csendben eszünk. Amikor azonban csak ketten maradunk
az étkezőben, megint megszólal.
– Így azért érthető, miért nem zavart, amikor mondtam, hogy
Márk meleg. Remélem, nem bántottalak meg vele.
Meglepetésként ér a bocsánatkérése, főképp azért, mert úgy
emlékszem, semmi oka rá. Legalábbis nem rémlik, hogy
megsértődtem volna. Aztán eszembe jut, miért.
– Épp tagadó fázisban voltam, szóval nem.
– Tagadó fázisban? – kérdez vissza reflexből, aztán zavarba is
jön. Nem igazán tudom, mit válaszoljak erre, abban azonban biztos
vagyok, hogy értékelni szeretném annyira a próbálkozását, hogy
őszinte legyek vele. Így viszont egy darabig hallgatunk, mire
összeszedem a gondolataim.
– Úgy értve, hogy megpróbáltam áttérni a nőkhöz – vallom be, és
halkan felröhögök. – Utólag nevetséges, de kitartott pár évig. Márk
határozottan jót tett nekem, úgyhogy utólag is köszönöm a
közbenjárást.
Ottó felnevet.
– Jó srác, nem is értem, miért nem jönnek ki túl jól a bátyjával.
– Tényleg nem? – nézek rá kétkedve, amit rögtön megbánok.
Eszemben sincs kiadni Márk titkait, de annyira váratlanul ért a
megjegyzés, hogy a reakcióm önkéntelen volt.
– Hát azért sejtem. A tesója néha elég drasztikusan áll a világhoz.
Egyébként jó arc.
– Elhiszem neked – felelem, de szerintem érződik, hogy az
ellenkezőjét gondolom. Ottó lehajtja a fejét, aztán valami
vállrándításszerű után ismét felnéz.
– És mióta vagytok együtt a sráccal? – érdeklődik. Akaratlanul
mosolyodom el. Levi valahogy ilyen hatással van rám, már az
említése is boldoggá tesz.
– Lassan kilenc hónapja.
– Az szép.
– Négy hónapja együtt élünk – árulom el, mert tényleg jólesik,
hogy kérdezget. Régen a beszélgetés elején elmenekültem volna,
most viszont meg sem fordul a fejemben, hogy megtegyem.
 – Közös albérlet?
– Nem – rázom meg a fejem. – Levi lakása.
– Így azért olcsóbb, meg gondolom, minden szempontból jobb
kettesben – feleli Ottó, miközben felkel, és a mosogatógépbe teszi a
tányért. – Hát, örülök neked. Nem gondoltam volna, de kit érdekel,
nem? További jó étvágyat! – mosolyog rám biztatóan, aztán
magamra hagy.
Tetszik a hozzáállása. Megnyugtat, hogy egyáltalán nem
feszélyezi a dolog, mert mindig ettől tartottam. Sőt, még mindig attól
félek, hogy színt vallók, és egyből másképp néznek rám. Sejtem,
hogy elkerülhetetlenül elő fog fordulni, mégis biztat a pozitív
élmény.
Otthon csend fogad. Levi nyolcig dolgozik, úgyhogy még így
vásárlás után is van két órám, amíg hazaér, hacsak nem húz rá. Meg
akarom lepni vacsorával. A tésztafőzéssel boldogulok, az üveges
szószokat pedig tuti az én kedvemért találták fel.
A pultra tett telefonom hangosan megrezdül, kíváncsian nyúlok
utána, és meglepődöm a név láttán. Kriszti engem viszonylag ritkán
keres, bár amióta Levivel lakom, egyre gyakrabban.
– Szia! – szól bele. – Ráérsz? Nem vagyok messze tőletek, és
ígértem pár dolgot Levinek, felugranék vele.
– Persze, gyere csak!
– Oké. Negyed óra, és ott vagyok – köszön el, én pedig folytatom
a pakolást, majd felteszem a vizet főni, közben zenét kapcsolok, és
kicsit összerámolok. Levi szerencsére nem túl rumlis, bár azt is
elnézném neki, ha az lenne. Reggel viszont sikeresen elaludtunk,
úgyhogy kisebb tornádó maradt utánunk a lakásban.
Szeretek itt lakni. Otthonos, jó helyen van, és volt valamennyi
beleszólásom a bútorokba is. Amikor elmondtam Levinek Márk és
Patrik összeköltözésének hírét, neki evidens lett, hogy mi is így
teszünk. Igazság szerint meg sem kérdezett róla, hanem eldöntötte,
én pedig nem tiltakoztam. Néha nagyon ráérez arra, mikor nem kell
kikérnie a véleményem, inkább csak rávezetni arra, hogy merjem
vállalni, ha valamit egyébként is akarok. Az a szerencsénk, hogy az
apja makacssága a lakásvásárlás kapcsán addig tartott, míg Levi nem
közölte otthon, hogy el akar költözni.
Csengetnek. Fel sem tűnt, hogy ennyi idő elszaladt, de Kriszti már
ide is ért. Beinvitálom, kapok két puszit, aztán a kezembe nyom egy
szatyrot, és a sűrű pislogásomat látva elmosolyodik.
– Nem említette, ugye? – tapint rá a lényegre, mire megrázom a
fejem. – Akkor inkább ne nézz bele!
Felvonom a szemöldököm, és bármennyire is kíváncsi vagyok,
megállóm a dolgot. A konyhaasztalra teszem a csomagot, mert az
van legközelebb, ott Levi is egyből észre fogja venni. Kriszti
rutinosan helyet foglal a kanapén, és a konyha felé les.
– Főzöl?
– Aha. Tésztát – felelem, mire meglepetten megcsóválja a fejét. –
Most mi van?
– Levi említette, hogy most ez a közös szórakozásotok. Azt is,
hogy vett egy poroltót – viccelődik, én pedig felröhögök.
– Annyira amúgy nem szerencsétlenkedünk. Jobban megy, mint
hittem – mesélem, és a tűzhelyhez lépek, rápillantok a vízre. –
Megvárod?
– A tésztát vagy Levit?
– Mindkettőt? – kérdezek vissza. – Kérsz valamit inni?
– Ásványvizet. Köszi – válaszolja. Kiveszek egy üveggel a
hűtőből. Levi Kriszti miatt tart itthon szénsavas ásványvizet,
úgyhogy mindig rá vár, egyikünk sem szereti. Visszasétálok hozzá a
pohárral, és leülök vele szemben.
– Hogy vagy?
– Fáradtan. Szerintem lassan indulok is, csak Levi két hete rágja
a fülem, szóval inkább felhoztam a cuccot – mondja, de érezhetően
nem haragszik a kitérő miatt. – Jöttök szombaton?
– Persze – vágom rá azonnal. A közös esték Márknál
kihagyhatatlanok, bár amikor Levi nagyon fáradt, néha komolyan be
kell vetnem magam, hogy rávegyem a mozdulásra. Aztán persze
sosem bánja meg.
– Akkor ott találkozunk.
 Kikísérem, visszafelé viszont engedek a kísértésnek, és
megnézem, mit hozott. Szórakozottan forgatom az asztalra tett
tárgyat. Levi néha beleszeret furcsa dolgokba, de ez a lámpa most
nekem is tetszik. Nem tudom, mennyire lesz normális fénye, de
nagyon szépen faragott, sárkány alakú. Kíváncsiságból beviszem a
hálóba, a komódra teszem, és felkapcsolom. Nagyon gyenge,
halvány narancssárgába vonja a szobát. Ettől legalább én is tudok
majd aludni.
Levi gyűlöli a sötétet. Állítólag semmi nagy trauma nem áll
mögötte, egyszerűen utálja. Sokáig nem is tűnt fel, mert nálam
mindig beszökött valamennyi fény a sötétítőn át, a szobájában csak
félig húzta le a redőnyt, itt viszont a gang miatt ez kényelmetlen volt.
Komoly könyörgésbe telt rávenni, hogy legalább a nappaliban
hagyjuk égve a villanyt, ne a hálóban. Úgy tűnik, most megtalálta a
tökéletes megoldást.
Visszacsomagolom a lámpát a szatyorba, és befejezem a vacsorát.
Amíg Levi hazaér, játszom egy kicsit. Esténként általában filmet
vagy sorozatot nézünk, vagy csak egyszerűen zenét kapcsolunk, és
beszélgetünk, úgyhogy ilyenkor tudok hódolni a játék-
szenvedélyemnek. Még mindig nem akarom elhinni, hogy ez őt
egyáltalán nem köti le.
Hullafáradtan esik haza. Szorosan megölel, a nyakamba motyog.
– Kikészültem.
– Látom.
– Mi ez az illat? – élénkül fel. – Nélkülem főztél?
– Baj? – kérdezek vissza, mire megrázza a fejét. – Akkor jó.
– Éhen halok – ismeri el, miközben ledobja a cipőjét. Lassan a
fogasra akasztja a dzsekit, aztán meglátja a csomagot. Közelebb
megy, majd felvont szemöldökkel fordul felém.
– Belenéztél, ugye?
Rajtakapottan nevetem el magam.
– Honnan tudtad?
– Kriszti tuti nem így csomagolta be – vágja rá, mire zavartan
vonok vállat. Jó, valóban látszik, hogy hozzányúltam. – És hogy
tetszik?
– Haragszol?
Átölelem, de lerázza az érintésemet. Elég egyértelmű a válasz.
– Szerettelek volna meglepni. Ennyit erről – húzza el a száját,
aztán felsóhajt. – Így jár, aki lusta. Nekem kellett volna elmennem
érte. Szóval tetszik?
– Pont elég sejtelmes – vigyorgom, Levi pedig felkacag.
 25.

– Na, itt a hét hőse! – kiált fel Márk, és az épp belépő Szilárdra
emeli a poharát. Ő sejtheti, miről van szó, mert gyilkos pillantással
válaszol, Márkot viszont nem lehet kibillenteni.
– Miért is?
A kérdést Kriszti követi el, de mindenki kíváncsinak tűnik, Szilárd
azonban csak a vállát vonogatja.
- Kitálalt otthon – feleli helyette Márk vigyorogva, és nem is
értem Szilárd morcosságát, amíg Márk nem folytatja. – Tudjátok, mit
mondtak a szülei?
– Na?
– Hogy ha megtanulná néha bezárni a böngészőt, miután
pornóoldalakat látogat, akkor most meglepődnének. – Szilárd
eltakarja az arcát a kezével, de így is látszik, hogy kínjában rázkódik
a röhögéstől. Rajta kívül mindenki az arcizmaival küzd. Csilla nem is
bír magával, pedig gyanítom, ő már hallotta a sztorit, elvégre együtt
laknak. – Szóval mire eléjük állt, már pár éve lemeccselték
magukban, azóta nézik a szerencsétlenkedését.
– De kedvesek – állapítja meg Levi, mire Márk vidáman
rápillant.
– Most miért? Megvárták, míg elég bátor lesz hozzá.
– Így is mondhatjuk – szólal meg végre Szilárd is. – Amúgy ha
figyelek, lehet, feltűnt volna, miért mennek annyira az agyamra a
csajozás témával. Pride környékén meg mindig nagyon érdeklődőnek
tűntek. Utólag már érthető.
Eszembe jut a hét eleji beszélgetés, és elmosolyodom. Levinek
ugyanez jár a fejében, mert ő ki is mondja.
– Áron a munkatársait oltotta le hétfőn, hogy barátja van, nem
barátnője.
– Azta!
Na, most én jövök zavarba, pedig látom, hogy a meglepetés
elismeréssel párosul. Viszont ha már úgyis témánál vagyunk, kicsit
én is faggatózom. Ezer éve tudni akarom, csak valahogy sosem
tettem fel a kérdést.
– Levit meg Márkot tudom. A többieknél hogy ment a vállalás?
Először Krisztire pillantok, ő megrázza a fejét.
– Rajtatok kívül nem sokan tudják.
– Értem. Patrik?
– Hazavittem Imit, ő pedig nem a visszafogottságáról volt híres –
vonja meg a vállát, és elmosolyodik. – Előtte is sejtették.
– És... jól fogadták? – puhatolózom tovább, mire azonnal bólint.
– Abszolút.
Valahogy egyszerre nyugszom meg, és leszek egyre idegesebb.
Annyi verziót elképzeltem, hogyan reagálhat a családom. Mirjam
szerint egyszerűen csak meg kellene próbálnom, mert mostanra
annyira távolságtartó lett a viszonyunk, ami senkinek sem jó. Tudom,
hogy igaza van, de baromi nehezen szánom rá magam.
– Ráérsz – néz rám Márk, majd Levire siklik a pillantása.
– Én nem sürgetem – morogja Levi, mire megszorítom a kezét.
Szeretem, hogy hagyja az én tempómat, még ha néha értelmetlenül
lassúra is veszem.
Most kicsit irigylem Szilárdot. Ő már túlesett azon, amitől én
annyira rettegek, és jól jött ki belőle. Igaz, könnyebb dolga volt, róla
már alapból tudták, ha nem is teljes bizonyossággal, ha jól értem. Én
viszont...
Soha egyetlen jelet sem adtam feléjük, biztosra veszem, hogy még
csak halvány gyanújuk sincs. Éppen ezért félek annyira eléjük állni,
mert derült égből villámcsapásként fogja érni őket a hír. Nem igazán
hiszek abban, hogy jól fogadnák.
Szerencsére hamar elterelik a figyelmem a témáról, percekkel
később már teljes jókedvvel veszek részt a beszélgetésben. Az
alkohol fogy, a hangulat a tetőfokára hág, de még úgy is
észreveszem, Levi mennyire álmos, hogy elég sokat iszom.
– Menjünk haza?
– Nem baj?
Régen szabadkozott, most már csak ennyit kérdez. Pár hónapja a
bulik jó része nekünk itt véget ér, de annyira nem bánom. A többiek
is elmaradnak néha, főleg Márk és Patrik, úgyhogy ez valahol
bocsánatos bűn lett. Kivéve Szilárd szemében, aki továbbra is az
egyéjszakákból él. Néha abszolút nem értem, hogyan bírja.
Otthon gyors zuhany után azonnal bebújunk az ágyba. Levi ad egy
csókot, és behunyja a szemét, én viszont nem vagyok álmos. A
mellkasára hajtom a fejem, hallgatom a szívdobogását, az ujjai a
hajamba siklanak, lágyan masszírozza a fejbőröm. Szeretem ezt, az
otthon érzése körbesző, lassan álomba ringat. Elrakom a kételyeimet
holnapra...
Fogadom a videóhívást, és nemsokára Mirjam tűnik fel a
képernyőmön.
– Szia! – köszön, még integet is hozzá.
– Szia! Mi újság? – érdeklődöm, mire megvonja a vállát, de azért
válaszol.
– Nem sok. Befejeztünk egy projektet, kivételesen még a
nevemet is megemlítették. Én csináltam a nagy részét, úgyhogy
kedves tőlük, nem? Kész haladás.
Érzem, mennyire nem szívből nevet. Mintha sejtené, mire
gondolok, ismét megszólal.
– Jövő héten felmondok.
– Komolyan?
Remélem, kihallani a hangomból az elismerést. Pontosan tudom,
mekkora elszántság kellett ehhez a lépéshez, de biztosra veszem,
hogy nem fogja megbánni. Annyit beszéltünk már erről az elmúlt
hetekben, ismerem az érvei mellett az ellenérveit is.
- Aha. Elfogadtam a másik ajánlatot. Jónak tűnik, ráadásul több
nő is dolgozik náluk vezető beosztásban – meséli, és bár látom rajta a
kétségeket, a lelkesedése mintha erősebb lenne. – Úgyhogy drukkolj,
hogy ne próbáljanak ellehetetleníteni.
– Téged? Esélyük sincs! – tűnik fel mellettem Levi. – Szia!
Mirjam felkacag, és integet Levinek. Imádom, hogy ennyire jól
kijönnek, mire észbe kaptam, néha már háttérbe szorultam a
beszélgetéseink alkalmával. Nem mintha nagyon bánnám.
– Fogalmam sincs, hogyan tálalom anyámnak – komorodik el
Mirjam. – Bár nem hinném, hogy bármit is elfogadna, amit csinálok,
amennyiben az nem az esküvőszervezés. Megőrülök tőle.
– Hát, vallomásokkal kapcsolatban nem nagyon adhatok tanácsot
– sóhajtom, mire Levi átölel, az enyémnek támasztja a fejét. Ez
eléggé betesz a társalgásnak, mert percekig mindannyian csendben
maradunk. Végül Levi menti meg a helyzetet.
– Na, megvan már, mikor jöttök Pestre?
Eddig egyszer találkoztak személyesen, azóta tervezik az
ismétlést. Én is várom, főleg azért, mert Mirjam azt ígérte,
legközelebb a barátját is hozza. Látszik, hogy elgondolkodik, és
nekem gyanús a huncut mosolya.
– Mi lenne, ha most ti jönnétek?
Ezzel meglep. Levi tekintete szinte sugallja, hogy rajtam múlik,
de nem tudok, és nem is akarok nemet mondani, így gyorsan
beleegyezem.
- Jó ötlet. Mikor?
– Valamelyik hétvégén? Megmutatom nektek a várost – ajánlja
vidáman, és ecsetelni kezdi a lehetséges programokat, én pedig egy
idő után elveszítem a fonalat. Nem tűnik fel neki, mert Levire rögtön
átragad a lelkesedése, úgyhogy innentől egyébként is kimaradok a
beszélgetésből.
Furcsa érzés kerít hatalmába. Sosem voltunk még úgy igazán
sehol Levivel párként. Buliban igen, vagy Márknál, de az más.
Leginkább izgalom jár át, az ötlet pedig azelőtt bukik ki belőlem,
hogy átgondolnám.
– Azért ne tervezz be minden percet – szakítom félbe Mirjamot.
– Hagyj egy kis időt nekünk is! Mármint kettesben.
 Levi felém fordul, az arcán először zavartság tükröződik, aztán
kapcsol, és mosolyogva ad egy puszit a számra.
– Terveid vannak? – kérdezi incselkedve.
– Nem kifejezetten. Csak úgy... sétálni – nyögöm ki, most már
kínosan, pedig szerintem jólesik neki, hogy ezen gondolkodom.
Mégis kicsit olyan, mintha valami rosszaságon kaptak volna, és ezt
nem bírom elhessegetni. – Buta ötlet? – kérdezem bizonytalanul,
mire Mirjam halkan felnevet, Levi azonban megrázza a fejét.
– Kibújt belőled a romantikus? – cukkol Mirjam, mire morcosan
pillantok rá a kamerán keresztül.
– Ezt úgy mondod, mintha egyébként nem lenne az – szól rá Levi
kissé neheztelve. – Vagy ennyire jól titkolta előtted?
Igazság szerint fogalmam sincs, milyennek tart a családom.
Zárkózottnak, talán. Anyám mindig ezzel jön. Vajon mennyire
ismernek valójában?
– Elrontottam a hangulatot – mondja Mirjam bűnbánóan. Rögtön
ellenkezem, mert nem az ő hibája.
– Nem, dehogy. Csak azon gondolkodtam, hogy milyennek
tűnhetek a ti szemetekben. Vajon anyáék kinek hisznek?
Levi felsóhajt. Lemondás és kis türelmetlenség rejlik ebben a
reakcióban, mégis végtelenül nyugodtan cseng a hangja.
– Mirjam, szerintem én most elrabolom Áront, jó? Megint
túlpörgött kicsit. Legközelebb megbeszéljük, mi legyen a program –
ígéri, Mirjam pedig veszi a lapot, és gyorsan elköszön. Rám tör a
lelkiismeretem, mert nagyon örültem a hívásának, és most azt hiszi,
megbántott.
– Elmondod?
Levi székestől maga felé fordít, és a karfára támaszkodik, így pár
centi van csak köztünk. Megvonom a vállam, de nem hagyja
annyiban.
– Ne rekessz ki, abból nem szokott jó kisülni – teszi hozzá, mire
gyengén elmosolyodom. Ezzel nem tudok vitatkozni. Igyekszem
megfogalmazni, ami nyomaszt, bár szerintem úgyis tudja.
– Egyáltalán nem gyanítanak semmit otthon. Elképzelni sem
tudom, hogy eléjük álljak.
Levi sokáig bámul rám, egyenesen a szemembe, mielőtt bólintana.
Nem válaszol semmit, ez viszont frusztrál.
– Ne haragudj!
– Én nem haragszom – feleli végül halkan. – Hazudj, ha akarsz,
csak engem ne kényszeríts rá. Jó?
– Persze, hogy nem!
Nyugtatóan megsimogatja az arcom, és lágyan megcsókol.
Szeretem, hogy legalább megpróbál megérteni.
Leviéknél úgy is folyton nagy a zaj, hogy ritkán van mindenki
itthon. Eddig csak akkor láttam az egész családot egyszerre, ha
valakinek a születésnapját vagy névnapját ünnepelték, akkor viszont
elcsodálkoztam, hogyan tud Mónika mindenkire egyformán figyelni.
Persze tudom, az évek és a rutin, de engem elképeszt. Jó ennek az
egységnek a részét jelenteni, egyetlen pillanatra sem érzem magam
kívülállónak, és fogalmam sincs, ezt miként érték el. Egyszerűen
mindenki természetesnek tartja, hogy ott vagyok, engem is beleértve.
– Kérsz még tortát? – kínál Mónika, mire azonnal hárítóan
felemelem a kezem.
– Isten őrizz!
Levi felnevet mellettem, és nyújtja a saját tányérját. Sosem értem
meg, hogy bír ennyi édeset enni, én néha már a látványtól rosszul
vagyok.
– Hazamentek, vagy itt alszotok?
Levi kérdőn fordul felém, pedig általában nem rajtam múlik a
dolog. Gyorsan megvonom a vállam, jelezve, hogy ő dönt, mire
hümmög egyet.
– Maradhatunk – válaszolja végül, aztán újra a tortának szenteli a
figyelmét. Én lopva a kert felé pillantok, persze azonnal kiszúrja. –
Menj csak!
Majdnem teljesen leszoktam a dohányzásról, de azért néha
igénylem. Levi nem tűri otthon a füstöt, télen pedig egyre kevésbé
volt kedvem kijárni. Nem kifejezetten nyaggat miatta, most sem
érzek élt a hangjában. Valahogy elképzelhetetlen számomra, hogy
valamire az akaratom ellenére kérjen.
A füst jólesik. Bent beállt a levegő, felfrissülök odakint. Így
április közepén végre beköszöntött a tavasz, egy pulóver már bőven
elég, és a rengeteg eső ellenére is a kedvenc évszakom. Lassan egy
éve ismertem meg Márkot, majd kicsit később Levit, az emlékek
mosolyt csalnak az arcomra.
– Na, de jó a kedve valakinek.
Laci hangjára összerezzenek. Kérdés nélkül nyújtom felé a
dobozt, tudom, hogy neki úgysincs cigarettája, sőt szerintem csak
akkor gyújt rá, ha átjövök.
– Köszi.
Tüzet adok, aztán némán figyeljük az esőcseppeket. Bírom Levi
apját, ugyanolyan remekül lehet vele poénkodni, mint hallgatni.
Őszintén szólva nem csodálom, ha néha kedveli a csendet ekkora
család mellett. Akkor sem mond semmit, amikor elnyomja a csikket,
és magamra hagy. Nem követem, mert épp megszólal a mobilom, a
kijelzőre pillantva pedig egyből elmegy a kedvem mindentől, ami
miatt rögtön furdalni kezd a lelkiismeretem.
– Szia, anya! – veszem fel vidámságot színlelve. Szerencsére
nem tűnik fel neki, mennyi erőfeszítésembe telik, mert jókedvűen
cseverészik arról, hogy Andris a hétvégén otthon járt. Csak
félszavakkal válaszolok, egyébként sem nagyon igényel most mást,
aztán viszont vége szakad az áradatnak, és ahogy az lenni szokott,
rám kerül a sor.
– Minden rendben veled?
– Persze – felelem, és közben intek Levinek, aki épp feltűnik az
ajtó mögött. Látja, hogy telefonálok, úgyhogy vissza is fordul, amit
nagyra értékelek. Édesanyám következő, kötelező mondatával
ugyanis azonnal eléri, hogy a hangulatom totál a mélységbe
zuhanjon.
– Mikor jössz haza?
– Nem tudom.
A vonal végén ingerült sóhaj hallatszik, én pedig lélekben
felkészülök, hogy ezért megint megkapom magamét. Kivételesen
nem lesz igazam, de ennek egyáltalán nem örülök.
- Jól van, akkor mi megyünk hozzád – jelenti ki, mire nekem
még a lélegzetem is elakad. Teljesen lefagyok, fogalmam sincs,
hogyan tiltakozzak, de minden porcikám sikít a gondolat ellen. –
Pünkösdkor meglátogatunk, mit szólsz? A nemet nem fogadom el.
Nem sikerül legyűrnöm a közelgő pánikot.
– Anya – suttogom, de még végig sem tudom mondani,
közbevág.
– Ha ennyire zavarunk, majd alszunk szállodában. – A hangjából
süt a sértettség, de továbbra sem hagy szóhoz jutni. – Megmutatod,
hol laksz, elmegyünk sétálni, ebédelni, aztán ugyanúgy
megszabadulhatsz tőlünk, ahogy eddig is leráztál.
– Figyelj, ez nem jó ötlet – próbálkozom, ismét sikertelenül.
– Nem érdekelnek a kifogásaid! Látni akarunk, és elegem van,
hogy ennyire elzárkózol!
Elhallgatok. Bennem reked minden, egyébként sem erőteljes érv.
Azon már meg sem lepődök, hogy rám rakta a telefont, vagy hogy az
akaratom ellenére döntött valamiről. Én ezt az egészet nem akarom...
Hiába hívom vissza, nem veszi fel. Ismét rágyújtok, idegesen
járkálok fel-alá, de hiába csöng ki, semmi válasz. Üvölteni tudnék,
ehelyett kétségbeesetten szívom a cigit.
– Most ne! – mondom Levinek, amikor ki akar lépni hozzám a
kertbe. Megtorpan.
– Mi történt? – kérdezi aggódva, mire megrázom a fejem.
– Anyám – felelem, talán a mosolyom elég bocsánatkérésnek,
mert felsóhajt, és visszamegy a házba. Ha követem, tudom, hogy
hazudni fogok arról, min buktam ki, bár előre utálom magam érte...
Ötletem sincs, hogyan fogom megoldani ezt a helyzetet, azt
viszont el sem tudom képzelni, hogy bemutassam őket egymásnak.
Egyiküket sem tenném ki ennek a helyzetnek, de úgy érzem, nincs
esélyem nyugodt megoldásra...
 26.

– Nagyon feszültnek tűnsz.

Ingerült sóhaj szökik ki a számon. Hátrapillantok, de Anita van
olyan diszkrét, hogy addig várt a témával, míg kiürült az ebédlő.
Megvonom a vállam, de szerencsére nem adja fel ilyen könnyen,
mintha sejtené, Hogy szeretném kibeszélni magamból az idegbajt.
– Na?
– A szüleim meglátogatnak pünkösdkor – nyögöm ki nem túl
lelkesen. Anita szemöldöke kecsesen felfelé ível, úgyhogy folytatom,
mielőtt faggatna. – Látni akarják, hol lakom, és szeretnék, ha
körbevezetném őket Budapesten, vagy valami ilyesmi.
– Hát ez húzós lesz – jelenti ki, mire bólintok. Leteszem a
kanalat, mert még az étvágyam is elment, az életkedvemmel
karöltve. – Akkor nincs sok választásod, mint színt vallani.
– De nem akarok – motyogom nyűgösen. Anita együttérzően
elmosolyodik.
– Kénytelen leszel. Nem hülyék, fel fog nekik tűnni, hogy
Levivel együtt éltek.
– Tudom, és nagyon szeretném elkerülni – mondom, Anita
értetlen tekintete láttán pedig elhúzom a számat. – Még nem találtam
ki, hogyan.
– Levi mit szólt?
Kiráz a hideg a kérdéstől. A telefonhívás utáni sokkot kiheverve
leráztam Levit annyival, hogy anyám felbosszantott, és bár éreztem,
hogy tudni szeretné, mi a baj, képtelen voltam elmesélni. Utána
pedig egyre nehezebb lett felhozni, még most sem megy.
 – Nem tud róla.
– Miért nem?
Makacsul hallgatok. Én sem bírom normálisan megfogalmazni,
miért félek ennyire. Már alig beszélek a szüleimmel, és akkor is
igyekszem rövidre fogni, hogy véletlenül se terelődjön a szó a
magánéletemre. Folyamatosan robbanásközelben vagyok.
Elújságolnám, hogy boldog vagyok, de nem olyan áron, hogy ők
csalódjanak bennem.
– Hahó? – Anita a biztonság kedvéért még a kezét is meglengeti
az arcom előtt, és nem hatja meg, hogy kap érte egy szúrós pillantást.
– Miért nem mondtad el neki?
– Mert...
Az ajtó nyitódása félbeszakít. Zavartan némulok el, és kedvetlenül
veszem fel újra a kanalat. Anita közelebb hajol, halkan megszólal:
– Beszéljétek meg!
– Persze – vágom rá, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez
ennyire egyszerű.
Abban nem kételkednem, hogy Levi támogatna. A
bizonytalanságomat az okozza, hogy nem érzem képesnek magamat
a vallomásra. Félek anyám és apám reakciójától, még akkor is, ha
nem hiszem, hogy bármi rossz lenne abban, hogy egy férfit szeretek.
Ők viszont bizonyára úgy gondolnák...
Igaza van Anitának. Feszült vagyok, nyűgös, és néha kifejezetten
hisztis, legalábbis Levi tegnap már ezt vágta a fejemhez, amikor
valami hülyeség miatt felhúztam magam. Azóta sem engeszteltem ki,
szerintem még mindig haragszik.
A metrón ülve is ezen jár az agyam. Nem bírom, amikor Levi
neheztel rám. Ritkán fordul elő, és az igazat megvallva, sosem
alaptalanul. Inkább leszállók egy megállóval korábban, és betérek az
egyik cukrászdába. Levit bármikor le lehet venni a lábáról sütivel,
úgyhogy kijátszom az aduászt. Talán akkor elé merek állni még azzal
is, hogy mit kezdjek a szüleimmel.
Irigykedem rá. Nem vallanám be neki, de olyan jó nézni, ahogy az
ő családja kezel minket. Szinte azonnal befogadtak, teljesen
természetesnek veszik, hogy Levi egy férfit visz haza, nem egy nőt.
Neki küzdenie sem kellett érte, hogy elfogadják. Én nem vagyok
ennyire szerencsés. Ezért a gondolatért rögtön elszégyellem magam.
Szeretem őt. A mosolyát, a nevetését, a világról alkotott
véleményét. Én bátorságot merítek belőle, ő magabiztosságot
belőlem. Nyomtalanul eltűnt a bizonytalansága, tudja, mit akar, és
imádom, hogy ennyire erős.
A lakásba érve leteszem a csomagot az asztalra, és levetkőzöm.
Még legalább egy órám van, míg Levi hazaér, bár néha kilenc előtt
haza sem esik. Sokkal többet dolgozik, mint én, mégsem
panaszkodik. Én keveslem az együtt töltött időt még így is, hogy vele
élek.
Leülök játszani. Kicsit összepakoltam, hogy teljen az idő, de nincs
kedvem semmihez. Igazság szerint várom is Levit, meg nem is. Nem
akarom beavatni, de minél tovább húzom a dolgot, annál nehezebb.
Tudnia kell, mit terveznek a szüleim.
Amikor hazaér, eredetileg csak üdvözölni akarom, végül mégis
elcsábítom. Imádom a testét, az odaadását, a remegését, ahogy
sóhajtozik alattam, és nem is érdekel ennél több. Az összebújást
pedig nem akarom a kétségeimmel elrontani...
– Minden rendben? – kérdezi, és én ismét gondolkodás nélkül
hazudok.
– Csak agyamra ment a munka.
– Azt át tudom érezni – mosolyodik el, mielőtt megcsókol, és
elhelyezkedik az ölelésemben. A nyakához fúrom az arcom,
belélegzem az illatát, leterít az otthon érzése. Nincs szívem
összetörni a varázst. Majd hétvégén, nyugodt körülmények között
megbeszéljük...
A vasárnapunk kellemesen telik. Este Márk névnapját ünnepeltük
a többiekkel, és bár már majdnem reggel volt, mire hazaértünk, nem
csaptam szét magam annyira. Levi megint odafigyelt rá, mennyit
iszom, és most sikerült hallgatnom rá, amikor lebeszélt a következő
körökről.
– Ez finom lett – szólalok meg, miközben elégedetten hátradőlök
a széken. Új receptet próbáltunk ki, és kivételesen elsőre jól
sikerült.Én is imádom – feleli Levi lelkesen. – Szerintem ez
gyanúsan ismétlős.
Bólintok, majd felkelek, és nekifogok a mosogatásnak, közben
lelkiekben készülök az elkövetkező percekre. Nem húzhatom tovább,
muszáj elszánnom magam, hogy felhozzam végre a témát.
– Keresek addig filmet – mondja Levi, és a válaszomat meg sem
várva a nappaliba megy.
Igazság szerint fogalmam sincs, hogyan kezdjek bele. Szívem
szerint nem is tenném, hanem lebeszélném anyát a látogatásról, de
eddig nem gondolta meg magát, így ezt a lehetőséget feladtam.
- Egyébként hajnalban valami olyasmit emlegettél, hogy
beszélnünk kell valamiről – szólal meg Levi, amikor utána megyek.
Nyelek egyet, és átkozom a részeg önmagam, amiért nem bírtam
hallgatni. Közben viszont bánom, hogy nem estem túl rajta.
– Igen – bólintok komolyan, mire Levi érdeklődéssel az arcán,
kitartóan vár. Hát, most vagy soha. Veszek egy mély lélegzetet.
– Anyámék bejelentkeztek a pünkösdi hétvégére.
Levi pislog néhányat, és összevonja a szemöldökét.
– Mármint hozzánk? – kérdezi meglepve, mire kiszáradt szájjal
bólintok. – Elmondtad nekik?
Ezúttal megrázom a fejem, és egy darabig kerülöm a tekintetét. –
Addig azért nem ártana beavatnod őket.
– Én... – kezdek bele óvatosan, hevesen dobogó szívvel. –
Tulajdonképpen szeretnélek megkérni, hogy...
Elakadok. Nem merem végigmondani, Levi azonban egy idő után
megunja a nyekegésemet, és türelmetlenül siettet.
– Mire?
– Hogy... nem tudnánk úgy tenni, mintha... csak lakótársak
lennénk?
El sem hiszem, hogy kint van. Választ azonban nem kapok,
úgyhogy lassan Levire nézek, és majdnem lépek egyet hátra
döbbenetemben. Nem tudom eldönteni, hogy mérges, csalódott, vagy
hirtelen nem érti, mit kértem.
 – Tessék?
A hangja nagyon halk, de érezhetően vibrál a dühtől, én pedig
reflexből kezdek magyarázkodni.
– Csak pár napról van szó, és...
– Nem!
Elnémulok. Sosem láttam még ilyen haragosnak, a szeme szinte
szikrát szór, igyekszem kicsire összehúzni magam.
– Ez az otthonom, itt végképp nem fogok hazudni, a te kedvedért
sem. Felejtsd el!
– Levi... – próbálkozom, de megrázza a fejét, és közbevág.
– Nem.
– Ne csináld ezt – fogom könyörgőre, mire felpattan, és nemes
egyszerűséggel üvölteni kezd velem. Nem csodálom a reakcióját, de
nem tudok vele mit kezdeni. Vártam, hogy kiakad, de azt nem, hogy
ennyire.
– Mit ne? Ne ellenkezzek? Ne nehezítsem az életed?! – Hátat
fordít, az asztalra támaszkodik, élesen szívja be a levegőt.
Másodpercekre megnémulunk, aztán nagyon halkan folytatja. –
Tudod, mit? Megkönnyítem. Pakolj össze, és menj innen!
– Levi! – hördülök fel, de megpördül, és annyira komolyan néz
rám, hogy halálra rémülök. – Most szórakozol, ugye?
– A legkevésbé sem. Kapsz rá pár órát, hogy eltűnj, addig
hazamegyek anyáékhoz. Nem akarlak itt találni, amikor visszajövök.
Elkapom a karját, amikor el akar haladni mellettem.
– Kérlek. Nem akartalak megbántani...
Kirántja magát a szorításomból, és lemondóan megcsóválja a
fejét. Rettegek a határozottságától.
– Ne próbálkozz, a döntésem végleges. Ennyi és nincs tovább.
Elfáradtam.
Nem várja meg a választ, felkapja a kulcsát, és elviharzik. Úgy,
ahogy van, papucsban...
Percekig nem térek magamhoz. Várom, hogy lenyugszik és
visszajön, és amikor felfogom, hogy ez nem fog megtörténni, már
késő, hogy utolérjem.
 Megzuhanok. Ülök a kanapén, marják a szemem a könnyek, pedig
nem is emlékszem, mikor sírtam utoljára. Talán gyerekként, de nem
tudom felidézni, most viszont közel kerülök hozzá, hogy megtegyem.
Nem akartam megbántani. Ezt végképp nem akartam, eszembe
sem jutott, hogy idáig fajulhat a helyzet, és ötletem sincs, hogyan
csináljam vissza. A telefont sokadszorra sem veszi fel, egy idő után
ki is kapcsolja, miközben bennem csak az zakatol, hogy nem
veszíthetem el...

– Hát te? – Patrik tekintete a táskámra téved, és egyből

komorabbá válik. – Mi történt?
– Beengedsz és elmesélem? – próbálkozom, erre észbe kap, és
eláll az utamból. Márk is előkerül, szintén meglepődik, hogy
váratlanul beállítottam.
– Szia! Mi szél hozott?
– Levi kidobott – válaszolom, mire mindketten megdöbbennek.
Már várom a kérdésözönt, és hamarosan a nyakamba is kapom.
– Mi? Miért? Oké, mi az istent műveltél ezúttal?
Bármennyire is bosszantó, hogy Márk rögtön azt feltételezi, én
hibáztam, valóban a lényegre tapintott.
– Üljünk le! – ajánlja Patrik, én pedig kapok az alkalmon. A
táskát az ajtó mellett hagyom, és helyet foglalok a fotelben. Patrik a
konyhába megy, behoz három sört, és leül velem szemben, Márk
mellé. Kicsit kínosan érzem magam, főleg, mert biztosan le fogják
harapni a fejem, ha elkezdek mesélni. Mégis nekifogok, közben
folyamatosan a kezemben lévő dobozt bámulva, mindkettejük
tekintetét végig kerülve.
– Hát ez gyönyörű.
– Márk – szól rá Patrik, én pedig félve rájuk pillantok. Márk
Patrikra néz, hitetlenkedve megrázza a fejét, aztán újra felém fordul.
– Nem csodálom, hogy kirakott. Én is ezt tettem volna.
– Na, ez nem volt szép – szól rá ismét Patrik, de Márk elemében
van, bár nem hibáztatom érte, hogy leolt.
– Miért? Ő volt a gyökér!
 – Márk. Kérlek.
Márk morcosan felszusszan, de legalább elhallgat. Így sem jó,
mert ránk zuhan a csend, szinte kényszerít, hogy tovább beszéljek.
– Azt mondta, nem gond, ha nem vallom be... – kezdek bele, de
Márk azonnal félbeszakít.
– Nem azért haragszik. A titkolózást elfogadja, de te konkrétan
megaláztad. Felfogod?
Megsemmisülten meredek magam elé. Látom, hogy Patrik keze
csitítóan Márkéra siklik, az érintés bensőségessége most még inkább
elkeserít. A gondolat, hogy Levivel vége, szinte darabokra szed, alig
bírok megszólalni.
– Mit csináljak? Azt mondta, végleges.
– Francért jöttél el?! – fakad ki Márk. Meghökkenve pislogok rá,
de úgy néz vissza, mintha minimum elment volna az eszem.
– Azt mondta...
– Kit érdekel, mit mondott? – vág ismét közbe, én pedig azonnal
elhallgatok. Fel sem merült bennem, hogy maradjak. Órákig
hívogattam, semmi értelmét nem láttam megvárni, míg hazaér. –
Nem ismered annyira, hogy vele meg kell beszélni a dolgokat?
– Csak veszekedtünk volna – sóhajtom, mire Márk nemes
egyszerűséggel felröhög. Semmi vidámság nincs a hangjában, inkább
mintha nem hinné el, amit hall. Ettől viszont én leszek ideges.
– Szerinted ez vicces?
– Nem, ez annyira gáz, hogy már nem tudok mit reagálni –
morogja, aztán mély lélegzetet vesz, és a dobozon kezd dobolni az
ujjaival. – Akkor veszekedtetek volna, és van esélyetek kibékülni.
így körülbelül azt sugalltad felé, hogy nem éri meg a harcot.
– Hogy mi? – kérdezem teljes sokkban, mire felkel a kanapéról,
és csak mellékesen szól vissza.
– Hozok valami erősebbet.
Elgondolkodom Márk szavain, és még jobban kétségbeesek. Talán
igaza van, ez volt a legrosszabb, amit csak tehettem. Azzal a
reménnyel jöttem el, hogy ha Levi lehiggadt, megbeszéljük, és attól
féltem, csak még jobban feldühítem, ha nem teljesítem a kérését.
Talán inkább utána kellett volna mennem...
Az arcomra lehetnek írva az érzelmeim, mert Patrik lágyan
elmosolyodik, és vigasztalni próbál.
– Adj neki időt! Most biztosan látni sem akar.
– Én azon csodálkoznék, ha megbocsátaná. Én nem tenném –
mondja Márk, miközben a kezembe nyom egy felest. Rám emeli a
sajátját, olyan pofátlan vigyorral, amit kedvem támad letörölni. Nem
csak engem bosszant fel vele.
– Jaj, de nagy a szád! – csattan Patrik. – Emlékeim szerint te is
elnéztél már olyan dolgokat, amiket meg más nem tett volna. Ne
ítélkezz, légy szíves!
Még én is behúzom a nyakam, és Márk is azonnal visszavesz.
Fogalmam sincs, Patrik hogyan csinálja, de most roppant hálás
vagyok, amiért elhallgattatta. Akkor is, ha még én is belátom, hogy
Márknak igaza van. Vagy legalábbis nagyon félek tőle, hogy így van.
Nem tudom, mit csináljak...
– Maradhatok pár napot? Meghúzom magam...
– És utána? – kérdezi Márk. Vállat vonok, mert fogalmam sincs.
Valahogy ki kell békítenem Levit, de egyelőre a szeme elé sem
merek kerülni.
– Nem tudom.
– Fel kéne hívni Levit – mondja Patrik, majd felkel, a telefonjáért
nyúl. Reménykedve követem a mozdulatait, de Márk azonnal
szétzúzza az illúzióim.
– Minek? Úgyse éred el. Tudja, hogy Áron idejött.
– Jó, ebben van valami. Azért megpróbálom – feleli Patrik, de
Márknak igaza van, Levi nem veszi fel a telefont. Jobb híján
lerészegedem, és azzal az elhatározással dőlök ágyba, hogy akkor
sem adom fel...

– Pocsékul nézel ki. Nem aludtatok, vagy mi?

Anita hangjában incselkedés rejlik, ez viszont pont nem jön jól.
Nehezemre esik kimondani a választ, ráadásul nem is vagyunk
egyedül. Végül nem érdekel, ki hallja.
– Levi kirakta a szűröm.
Anita döbbenten ül le. Nem hibáztatom, amiért váratlanul érte,
erre én sem számítottam, a szakítás lehetősége fel se merült bennem.
– Mi? Miért? – talál magára, én pedig kelletlenül adom meg a
magyarázatot, mikor végre magunkra maradunk. A részleteket nem
szívesen osztom meg még vele sem, nem hogy mással.
– Megkértem, hogy tegyen úgy a szüleim előtt, mintha csak
lakótársak lennénk. Nem díjazta.
– Ó, te ökör... – sóhajtja Anita, mire felkapom a vizet.
– Kösz, ez hiányzott épp.
– Bocs. És most? Ennyi volt? Végleges?
Annyira jók a kérdései, hogy kis híján felröhögök kínomban.
Ezeket tettem fel magamnak tegnap óta rengetegszer, de fogalmam
sincs, hogyan tovább. Ezt meg is osztom vele.
– Még adok Levinek egy-két napot, aztán megpróbálok békiilni.
Márk szerint most azért is dühös, hogy eljöttem.
Anita értetlenül vonja össze a szemöldökét.
– Nem azt említetted, hogy kirakott?
– Márk szerint nem szabadott volna lelépnem, bármit is mondott
Levi.
– Aha – bólogat Anita, rögtön utána azonban tanácstalanul tárja
szét a kezét. – Drukkolok, hogy sikerüljön helyrehozni.
– Köszi.
Jólesik a törődése, de a hangulatom egész nap pocsék. Alig bírok
a munkára koncentrálni, pedig abban reménykedtem, hogy
valamennyire legalább eltereli majd a figyelmem. Közben ráadásul
automatikusan nézem meg néha a mobilom, hátha Levi írt, és
ilyenkor eszembe jut, hogy erre nem sok esélyem van. Utálom ezt a
napot.
Márk adott ugyan pótkulcsot, mégis az első dolgom csengetni.
Csak ő van otthon, rövid köszönés után beenged, majd visszamegy a
konyhába. Ledobom a cuccom, és követem, mert semmi dolgom, és
amúgy sincs kedvem egyedül lenni. Épp főz, és máskor imádnám,
hogy megkínál, de most nem lelkesedem túlzottan. Neki sem túl
rózsás a kedve, ezt viszont nem tudom hová tenni, úgyhogy óvatosan
rákérdezek.
– Mi a baj?
Nem felel azonnal, csak leül velem szemben, és nekem rögtön az
jut eszembe, hogy zavarom a jelenlétemmel. Pont ezért alaposan
meglep, amikor teljesen mással rukkol elő.
– Patrikkal tegnap volt egy nagyon hosszú beszélgetésünk.
Elmondta, hogy öngyilkos akart lenni – hadarja, én pedig elsőre
értelmesen reagálni sem bírok. Eltart néhány másodpercig, míg
magamhoz térek annyira, hogy visszakérdezzek, jól értettem-e.
– Hogy mi van?
– Komolyan.
– Hát... gondolom, ez tragédia után normális, nem? –
próbálkozom, de azonnal megrázza a fejét.
– Nem, pár hónapja. Mielőtt összejöttünk – árulja el, én pedig
még jobban megdöbbenek. Márk nem hagy időt a faggatózásra,
magától folytatja. – Azt mondta, egy ponton már nem bírta, és bár
tényleg túl akart lépni, amikor sikerült, először üresség váltotta fel a
gyászt. Azt, hogy belém szeretett, csak azért merte bevallani, mert
úgy volt vele, ha visszautasítom, akkor tényleg ennyi volt. –
Ingerülten túr a hajába, és olyan erővel dől hátra a széken, hogy
hintázik egyet. Tömör kétségbeesés tükröződik az arcán. – Baszd
meg, mi lett volna, ha elküldöm? Túl sem élem, ha emiatt...–
Elhallgat, maga elé mered, én pedig megpróbálkozom valami
vigasztalás félével.
– Nézd, nem küldted el...
– De megfordult a fejemben! – szakít félbe idegesen. – És ezek
után körülbelül akkor sem tehetném, ha nem jön össze köztünk.
Megértem a kiakadását. Én is rosszul vagyok a gondolattól, hogy
Patrikkal történhet valami, el sem tudom képzelni, mit érezhet ő.
Hiába van meg a saját bajom, ez még így is alaposan fejbe vág.
– Miért, szerinted nem működik? – kérdezek rá a biztonság
kedvéért, hogy lemaradtam-e valamiről. A hallgatása egy kicsit
megijeszt, de hamarosan elmosolyodik.
– De, álomszerűen. Sosem voltam még ennyire egy
hullámhosszon valakivel, minden tekintetben.
Összeugrik a gyomrom. Levire gondolok, a veszekedésünkre,
nehezen tudok újra Márkra figyelni.
– Nem balhéztatok össze akkor, ugye? – érdeklődöm, mire
megrázza a fejét. Ezt most irigylem tőlük, mert nem lehetett egyszerű
megbeszélni, mégis ment nekik.
– Nem, de megmondtam neki, hogy egy életre tönkretett volna.
Megértette. Sejtettem, hogy baj van, de nem hittem, hogy ekkora.
Szó szerint mindent egy lapra tett fel a marha, ezért rohadtul
haragszom.
Rossz nézni, hogy magát hibáztatja, bár a helyében én is ezt
tenném. Pedig figyelt Patrikra, mást sem csinált, erre tisztán
emlékszem.
– Rád.
– Hm?
– Teljesen rád bízta magát – felelem, mire Márk felsóhajt.
– Ja. Tiszta hülye.
– Hát, szerintem jó kezekben van.
Márk elmosolyodik, nekem viszont egyre inkább elromlik a
maradék hangulatom is. Annyira hiányzik Levi, hogy kifejezést sem
találok rá. Pedig ilyenkor sokszor még haza sem ér...
– Meg fog bocsátani – szólal meg Márk, mintha csak tudná, mi
jár a fejemben. Valószínűleg így is van.
 27.

Még mindig nyitja a kulcsom a zárat, ami megkönnyebbüléssel

tölt el. Leveszem a cipőm, lassan beljebb sétálok, körbenézek. Az
összes cuccom a helyén van, én pedig csak azért sem vagyok
hajlandó összepakolni és elvinni őket. Tegyük hozzá, nincs is hová.
Arról nem is beszélve, hogy ha Levi azt akarja, tüntessek el végleg
mindent, akkor kommunikálnia kell velem.
Napok óta hiába hívogatom. Az üzeneteimet nem olvassa, minden
próbálkozásomat elutasítja, hogy el tudjam érni. Igyekszem nem
feladni, pedig talán azt kellene. Egyelőre azonban nem tudom
eldönteni, hogy ennyire haragszik, vagy tényleg szóba sem áll velem
többé. Nála mindkét lehetőség simán elképzelhető.
Ez a harmadik nap, hogy hiába várok rá. Szerdáig nyalogattam a
sebeim, akkor jöttem haza először, de Levi hajnalig nem került elő,
ahogy tegnap sem. Gyanús, hogy ma is feleslegesen üldögélek a
nappaliban, úgyis a szüleinél van. Mégis utálnám magam, ha
visszamennék Márkhoz.
Sokáig hallgatom a csengést, de megint nem veszi fel. Igazság
szerint meglepett volna, ha megteszi, mégis reménykedtem.
Eljátszom az ötlettel, hogy megírom neki, hol vagyok, de nem
merem. Félek, csak annyit írna vissza, hogy húzzak a lakásából.
A pittyegő telefonra pillantok, de csalódom.
Na?
Tudom, hogy Márk nem csak lerázni próbál, hanem tényleg
szívén viseli a békülésünket. Most mégis mérges vagyok rá, hogy
nem hagy nyugton.
Ma sincs itthon.
Nem válaszol, de nem is vártam. Amennyi fejmosást kaptam tőle
az elmúlt napokban, jobb is, ha távol vagyok tőle. Részben igaza van,
másrészt viszont semmi köze a magánéletemhez. Jó, hogy helyettem
Patrik vágta ezt hozzá, különben nem lenne hová mennem.
Hirtelen támad a gondolat, és mielőtt észhez térhetnék, már
hallom a bugást a telefonban.
– Ha nem veszi fel neked, azon én sem tudok segíteni.
– Csak így, köszönés nélkül a lényegre. Ez Mónikára vall, első
reakcióként el is mosolyodon!.
– Csak tudni szeretném, rendben van-e - motyogom halkan, mire
ideges sóhajt kapok válaszul.
– Nem, nincs. Ahogy sejtettem, te sem.
– Hát nem.
Hallgatunk. Bár kedvel, ismerem annyira, hogy nem kérném a
közbenjárását. Nem lenne tisztességes.
– Nem tudok bocsánatot kérni, ha rejtőzködik előlem.
– Akkor engedd lehiggadni egy kicsit - ajánlja Mónika, és érzem
benne a segítő szándékot, de lehetetlennek tartom, hogy komolyan is
gondolja.
– Szerintem az idő nem az én oldalamon áll.
– Megmondom, hogy kerested - feleli kedvesen, ez viszont még
kevésbé jó ötlet, szóval azonnal tiltakozom.
– Nem, azért csak dühös lenne.
– Hát, ha el akar érte küldeni a fenébe, legalább szóba áll veled,
nem? – nevet Mónika, és nem tehetek róla, én is nevetek. Ebben
viszont nincs semmi vidámság, csak tömör bánat.
– Ha odamennék...
– Ne! Légy szíves, ne!
– Hát jó. Vigyázz rá! - kérem halkan. Remélem, nem érti félre,
mert ez nem a lemondásról szól.
– Szerezd vissza! Sosem láttam még ennyire
kiegyensúlyozottnak, mint az elmúlt majdnem egy évben. Jó éjt,
Áron!
– Jó éjt!
Eredetileg azt terveztem, hogy későig várok, de most már biztos,
hogy nem jön haza, így értelmét veszti az egész. Inkább sétálok
egyet, mielőtt visszakullogok Márkhoz. Nem hiszem, hogy bánná, ha
már most beállítanék, de nem akarom őket sem zavarni. Itt viszont
képtelen vagyok tovább maradni...
Az egyik közeli parkban ülök le épp, hogy rágyújtsak, amikor
megrezdül a telefonom. Mírjam arca fogad a képernyőn, és bár
örülök neki, nincs kedvem újból elmesélni, mi történt.
– Szia! Na, mikor jöttök? - szól bele lelkesen, ez a nyitás pedig
most felér egy ütéssel.
– Hát... szerintem semmikor - motyogom, a szavaimat pedig
döbbent csend fogadja. Mirjamnak kell néhány pillanat, míg
visszakérdez.
– Tessék?
– Levi kidobott.
– Hogy mi?
Röviden összefoglalom neki az eseményeket. Sokáig hallgat,
mielőtt óvatosan ismét megszólal.
– Ez nehéz helyzet, mert mindkettőtöket megértelek, és
egyikőtöket sem.
Kedvesen, diplomatikusan fogalmaz, de legalább azt mondja, amit
tényleg gondol. Haragszik, mégis sajnál.
– Fogalmam sincs, hogyan hozhatnám rendbe, ha nem beszél
velem - mondom inkább magamnak, mint neki, mégis megpróbál
tanácsot adni.
– Hagyd, hogy lehiggadjon! Azt mesélted, az elején is így volt,
nem? Ő jött vissza, miután elküldött.
Megmosolyogtat ez emlék. Talán igaza van, végső soron
egyébként sem tehetek semmit. Hívogatom, üzeneteket küldök neki,
hogy tudja, visszavárom. Elválik, ezúttal vissza akar-e jönni...
Legszívesebben elrejtőznék a vendégszobában, ahol az elmúlt egy
hétben meghúztam magam, de Márk nem engedi, kiráncigál a
többiekhez. Ezzel persze a fejemre zúdítja a kérdezősködést is,
amiért most nagyon utálom.
– Levi?
Nem nézek senkire, a sörösdobozra koncentrálok, amit Patriktől
kapok.
– Szakítottunk.
A döbbent csend kifejezetten feszélyez, de nem is tart sokáig,
mert a többiek visszanyerik a hangjukat.
 – Ki és miért? – kérdezi Szilárd, én pedig segélykérőén nézek
Patrikra, aki meg is kegyelmez.
– Levi volt, úgyhogy hagyjátok Áront, nagyon kivan.
– Ő volt a hülye, úgyhogy szerintem basztassátok nyugodtan –
szólal meg Márk, amiért Patriktől kap egy nagyon csúnya pillantást,
én pedig majdnem elküldöm a francba, még akkor is, ha igaza van.
– Ne legyél már bunkó – kéri Patrik halkan, mire Márk megvonja
a vállát, és az üvegért nyúl. Szerencsére senki sem hallgat rá, egyedül
Csilla kezd faggatni, ő is kedvesen.
– És van remény békülésre, vagy végleges?
– Nem tudom. Remélem, lassan végre szóba áll velem – felelem
őszintén, mire mosolyogva bólint.
– Biztosan meg tudjátok beszélni.
Bár én is képes lennék így hozzáállni a dolgokhoz, de egyre fogy
bennem a remény. Levi továbbra sem veszi fel a telefont, otthon
pedig szerintem azóta sem járt, hogy biztosan elkerüljön. Lassan
tényleg kénytelen leszek elmenni a szüleihez, még ha nagyon fel is
bosszantom vele.
Hallgatom a többieket, és bár imádom a zsongásukat, a hiányérzet
egyre növekszik bennem. Minél többet iszok, annál jobban utat tör a
depresszió is, és Levi sincs itt, hogy rám szóljon, ha túlzásba vinném.
Szóval úgy döntök, kiütöm magam.
A konyhába megyek a következő körért, de amikor
visszafordulok, majdnem beleütközöm Krisztibe.
– A frászt hoztad rám!
– Ne haragudj, csak beszélni akartam veled – feleli, én pedig
kíváncsian várom, mit akar mondani. Levivel biztosan találkoztak a
szakítás óta, úgyhogy előre félek, hogy valami nagyon nem jó hírt
közöl. Közben viszont átkozottul reménykedem.
– Ne kímélj – sóhajtom, de mielőtt megszólalhatna, gyorsan
hozzáteszem. – Hogy van?
– Hát, ahogy nézem, hasonlóképp, mint te – válaszolja Kriszti
együttérző mosollyal. – És ez most maradjon köztünk, mert leharapja
a fejem, jó? – Bólintok, mire megkönnyebbülten folytatja. – Kezdi
belátni, hogy túlreagálta. Szóval ne törődj bele, jó?
– Egyszerre örülök, és gurulok dühbe.
 – Mégis mit kéne csinálnom? Nem veszi fel, nem ír vissza, az
anyja azt kérte, hozzájuk ne menjek. Hogyan ne törődjek bele, hm?
Szerintem tudja, hogy nem neki szól a haragom, mert láthatóan
nem neheztel, a mosolya is biztató.
– Várd meg, amíg ő keres. Ezzel a helyzettel ő sem tud mit
kezdeni.
– Szuper – morgom, pedig ez jó hír. Valahol mélyen fel is
fogom, de túl zaklatott vagyok, és rettegek attól, hogy felesleges
reményt ad.
Nem megyek velük bulizni, inkább maradok, és addig iszogatok,
míg végül beájulok. Már bőven elmúlik dél, amikor feleszmélek,
borzalmas fejfájással, de ezen már meg sem lepődöm. Amikor
kimerészkedem a konyhába, még csend van, szóval Márkék is
alszanak. Kiszolgálom magam a fájdalomcsillapítóból, mert nálam
semmi használható nincs, aztán visszabújok az ágyamba.
A telefonomra riadok. A csengőhangot felismerve legszívesebben
rávágnám a párnát a készülékre, hogy elhallgattassam, végül mégsem
teszem.
– Szia! – szólok bele fásultan, mert arra végképp nincs energiám,
hogy jókedvet erőltessek magamra.
– Szia, hogy vagy? – érdeklődik édesanyám. A hátamra
gördülök, a plafont bámulom némán, és úgy döntök, most már úgyis
mindegy.
– Lehet, hogy a hétvégi látogatásotok nem lesz jó.
– Mondtam, hogy nem fogadok el nemleges...
– Kiraktak a lakásból, egy barátomnál húztam meg magam –
szakítom félbe, mire meghökkenve némul el. Még csak nem is
hazudtam. – Ide nem hoznék vendégeket, annyira nem vagyok
pofátlan – teszem hozzá, és sejtem, hogy ez megdönthetetlen érv,
mert édesanyám sokáig csendben van.
– Miért nem szóltál?
– Hirtelen jött.
– Előtte is úgy tűnt, mintha leráznál... – pedzegeti. Felsóhajtok,
mert bármit mondok, úgyis megsértem vele, ez a helyzet pedig az
idegeimre megy.
– Kicsit sok most a kérdés az életemben, amiről továbbra sem
szeretnék beszélni – hadarom, és mielőtt faggatózhatna, elterelem a
témát. – Apa hogy van?
Belemegy. Szerintem ő is unja a köztünk lévő feszültséget, amivel
nem tud mit kezdeni. Keserűen gondolok arra, hogy azért nyertem
némi időt, mert Levi szakított velem. Ha visszakaphatnám, most úgy
érzem, képes lennék érte bárkinek bármit bevallani...
Lerakom a telefont, és zavartan babrálom a listámat egy darabig.
Aztán erőt veszek magamon, az ujjaim sebesen indulnak meg a
billentyűzeten.
Akármit megtennék, hogy végre szóba állj velem.
Felpillantok, amikor megszólal a csengő. Hamarosan beszélgetés
foszlányai szűrődnek be, azonnal felismerem Levi hangját,
félelemmel vegyes várakozás lesz úrrá rajtam.
– Áron itt van?
– Persze, menj csak.
Sebesen dobogó szívvel kelek fel a kopogásra. Levi az
ajtófélfának támaszkodik, a tekintete végigsiklik rajtam, az arcán
mégis ingerültséget fedezek fel.
– Beengedsz?
Elállók az útjából, és ahogy beljebb lép, halkan elfordítom a
kulcsot a zárban. Butaság, mert biztos, hogy Márkék nem zavarnának
minket. Egy darabig nem szól egyikünk sem, csak nézzük egymást,
Levi tekintete megfejthetetlen. Meglep a nyers vágy, amivel rám veti
magát, egy másodperc alatt adom meg magam neki. Bármit tehet
velem, amit csak akar...
Gyorsan józanodom a mámorból. Érzem, hogy valami nem
stimmel, mert Levi kicsúszik az ágy szélére, és frusztráltan a hajába
túr. Várom, hogy mond valamit, ehelyett felkel, a ruhájáért nyúl.
– Ennyi? – nyögöm ki elkeseredetten. Még csak rám sem néz,
miközben felhúzza az alsóját és a nadrágját. – Levi...
– Megakad a mozdulatban. Felkelek, hozzá lépek, erre végre
felém fordul.
– Ez neked jó így? – Megrázza a fejét. – Tudom, hogy
elcsesztem. Kétségbeesett voltam és hülye. Tényleg nem bocsátasz
meg?
– Akkor újra megteszed.
 – Eszemben sincs!
Elhúzza a száját, és leheletnyit arrébb mozdul, eléri, hogy
elengedjem.
– Nem is szándékosan szoktál megbántani, ezt valóban nem
vethetem a szemedre.
– Kérlek... – próbálkozom, de azonnal reagál, belém forrasztja a
szót.
– Nem.
– Az elkeseredés újult erővel horgad fel bennem.
– Elmondom nekik.
– Már nincs mit.
Leülök az ágy szélére, onnan bámulok fel rá. Kezd elfogyni az
erőm, túl nagy az ellenállása, bár nem értem, akkor miért jött
egyáltalán.
– Neked mennyi idő volt, miután rájöttél? Mikor vallottál színt,
hm? Azonnal? Heteken belül? Hónapok? Évek?
– Te már éveknél jársz, Áron.
– Nem. Én egy éve sincs, hogy magamnak elismerem. Volt két
év az életemben, amikor megtettem, igen. Aztán viszont újra
tagadtam. Ő nem volt elég hozzá, de neked nem tűnik fel, hogy érted
már részben felvállaltam? Van valami, amivel megelégednél, hm?
Feldühítettem. Másképp veszi a levegőt, összepréseli a száját, úgy
mered rám, hogy tudom, üvölteni fog velem.
– Nem vagy te kicsit pofátlan?
– És te?
Felnevet, kifelé indul. Épphogy utolérem, az ajtó hatalmasat
csattan, amikor bevágom előtte. Levi nem néz rám, de vesz egy mély
lélegzetet. Megelőzöm.
– Szeretsz egyáltalán? Szerettél egyáltalán?
Tömény döbbenettel kapja felém a fejét.
– Hogy kérdezhetsz ilyet?!
– Mert nem úgy viselkedsz, mintha valaha is számítottam volna!
– Hogy a fenébe ne számítanál?!
Hozzá simulok, szinte érzem, ahogy a fizikai kontaktus elveszi a
dühöt a tagjaiból. Nem akarok könyörögni, de a gondolat, hogy
kisétál az ajtón, ha nem teszem, jobban megrettent.
 – Annyira hiányzol...
Felsóhajt, aztán néhány pillanattal később tétován átölel.
– Meg tudnálak fojtani, amiért ekkora seggfej vagy néha –
suttogja. A nyakamba temeti az arcát, én viszont visszafojtott
lélegzettel várok. – Jó, gyere haza! A fenébe is, létezni sem bírok
otthon nélküled...
Még erősebben szorítom magamhoz. Belereszketek a szavaiba.
Engedi, hogy megcsókoljam, ezúttal lágy az érintés, nyoma sincs az
előbbi vadságnak.
– Miért jöttél valójában? – kérdezem, amikor végre
megnyugszom kicsit.
– Beszélgetni. Azért húztam fel magam annyira, hogy szex lett a
vége – válaszolja, mire értetlenül pislogok rá.
– Te kezdted.
– Azért meg még inkább – ismeri el, és szerencsére nem sértődik
meg, amikor elnevetem magam. Ez annyira rá vall...
Leírni sem vagyok képes az örömöt, amikor besétálok Levi után
az ajtón. Hazaérkeztem. Átjár az érzés, pár pillanatig lehunyt
szemmel álldogálok az előszobában.
– Mi az?
Elröhögöm magam. Levi egyáltalán nem érti a szituációt, de ha
elmondom neki, biztos kinevet. Nem mintha ez most érdekelne, mert
imádok újra vele lenni.
– Élvezem, hogy itthon vagyok.
– De hát jártál itt, mióta szakítottunk – feleli minden neheztelés
nélkül, inkább csak azért, mert még mindig nem fejtette meg a
reakcióm lényegét. Én viszont belerázkódok a szóba, hirtelen sokkal
józanabbnak érzem magam, pedig biztosan nem bántani akart.
Nekem azonban fáj az emlékezés.
– Annak örülök, hogy visszajöhettem.
– Így már megvan – neveti el magát, és megölel. Annyira
hiányzott, igazság szerint el sem tudom képzelni, mihez kezdtem
volna nélküle. Valahogy biztosan túlélem, bár jó kérdés, mikor
álltam volna talpra...
Hiszen annyira egyszerűen kezdődött. Sem villámcsapás, sem tűz,
mégis erős lett rövid idő alatt. Fogalmam sincs, hogyan csinálta,
hogyan tudott akaratlanul ennyire magához kötni.
Kibontakozik a karjaim közül, és miközben befelé sétál, a
telefonját nyomkodja.
– Anyukádnak írtál? – kérdezem, amikor a kanapéra dobja a
készüléket. Felém fordul, megrázza a fejét.
– Nem, apának – Kiülhet az arcomra a megdöbbenés, mert
nevetve folytatja: – Ne nézz így, nagyon kedvel téged.
– Komolyan?
– Aha – válaszolja, még bólogat is hozzá. – Szerintem rajtad
kívül nem fogadott el senkit ennyire.
Nem tagadhatom, ez jólesik. Amennyire nehezen szoktam meg
Laci stílusát, annyira belopta magát a szívembe. Az mégis furcsa,
hogy ez kölcsönös.
– Ez... megtisztelő. Mivel érdemeltem ki?
Levi lehuppan a kanapéra, majd tanácstalanul vállat von, mielőtt a
távirányítóért nyúl. Leülök mellé, és miközben a csatornák között
váltogat, mégis megkísérli a választ.
– Azt hiszem, főleg azzal, hogy nem akartál bevágódni nála.
Nem beszélsz hozzá feleslegesen.
– Vele jókat lehet hallgatni – helyeselek, mire Levi
elmosolyodik.
– Igen, erre gondolok. Amikor kettesben hagylak titeket,
egyikőtök se szól néha egy szót sem. Egyetértésben vagytok.
– Azt hiszem, értem.
Levi megakad egy ezeréves filmnél, egy darabig bambul rá, aztán
újra rám néz, vidámság játszik a tekintetében.
– Szóval azt kérte, hogy ha már nem duzzogok, esetleg
visszahozhatnálak. Kell egy csendes pont a családban, ő nem bírja
egyedül tartani a frontot – teszi hozzá nevetve. – Szó szerint ezt
mondta.
Elröhögöm magam, közben jól rejtve, mennyire meghatódtam.
Álmodni sem mertem, hogy ennyire jóban legyek a párom apjával.
Sőt, régen azt sem tudtam volna elképzelni, bog)' egyáltalán
megismerjem. Erről viszont eszembe jut egészen más.
– Komolyan gondoltam – szólalok meg, bár nehéz kiejteni a
szavakat. – Bevallom nekik, ha ezt szeretnéd.
 Levi felsóhajt. A hangjában jó adag ingerültség van, hirtelen
megrettenek, hogy valamit megint elrontottam.
– Nem szeretném, ha kényszerből tennéd. Csak arra kérlek, ne
vegyél rá színlelésre vagy hazugságra. Kérhetted volna, hogy addig
menjek haza, mert még nem vagy kész, de te azt kérted, tegyek úgy,
mintha semmi sem lenne köztünk. Arra viszont csak akkor vagyok
hajlandó, ha így is van.
Úgy beszél hozzám, mint egy kisgyerekhez. Nyugodtan, lassan,
végig a szemembe nézve, nekem mégis elakad a lélegzetem.
Fenyegetést érzek, a felvázolt, komor lehetőségtől először
megmukkanni is képtelen vagyok. Levi azonban megkönyörül
rajtam, magához húz, puszit ad az arcomra, és ettől újra lélegzethez
jutok.
– Majd ha úgy érzed. Addig maradok a háttérben, csak ne taszíts
ki onnan is.
Sebesen bólintok, aztán hagyom, hogy elterelje a figyelmem a
film cselekménye. Így jó, békés. Szeretem.
 28.

– Kibékültünk.
– Na, hála az égnek – sóhajtja Anita megkönnyebbülten, mire
elmosolyodom. – Akkor minden oké?
– Minden – bólogatok elmélázva, az ebédemet kevergetve, aztán
újra felpillantok. – A hétvégén hazautazom.
– Nocsak.
– Levi még nem tud róla – teszem hozzá, Anita pedig
gyanakodva összehúzza a szemöldökét, úgyhogy gyorsan folytatom.
– El akarom mondani nekik.
Talán egy teljes percig mered rám csendben, gyanítom, azt
latolgatja, mennyire gondolom komolyan, csak nem mer a kérdéssel
előhozakodni.
– És ez Levi előtt miért titok?
– Nem titok, de csak most döntöttem el, munkába jövet –
magyarázom, bár ez nem fedi teljesen az igazat, mert napok óta
rágódom ezen, a békülés pedig csak megerősített benne. A mostani
állapot senkinek sem jó. Sem nekem, sem a szüleimnek, sem
Levinek.
– Értem.
– Ha nem fogadják el, akkor sem lesz sokkal rosszabb a helyzet –
mondom, nem is tudom hirtelen, neki vagy magamnak. Igen, azt
hiszem, inkább saját magamat győzködöm. – Alig bírok beszélni
velük. Legalább ismerni fogják az okot.
– Drukkolok, hogy rendben menjen – mosolyog rám Anita
biztaton, majd felkel, és a mosogatógépbe rakja a tányérját. Kicsit
sajnálom, hogy ennyi időnk volt csak, de így is majdnem elkerültük
egymást. Ráadásul ma bolondokháza van, még szünetekben sem
tudtunk pár szót váltani.
Egész nap ezen kattog az agyam. Tervezek, elképzelem, hogy
odaállok a szüleim elé, és bevallom az elmúlt évek tettetése után,
hogy meleg vagyok. Szinte látom a meglepetésüket, aztán hol
elfogadják, hol ajtót mutatnak. Egész nap másra sem bírok gondolni,
annyira belelovalom magam.
Otthon felhívom anyát. A szívem a torkomban dobog, pedig csak
annyit akarok mondani neki, hogy hazalátogatok. Mégis úgy érzem
magam, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, ezen pedig
hamar felhúzom magam.
– Szia! – köszön édesanyám, a hangjából süt a meglepetés. –
Mostanság többet hívsz, mint az elmúlt egy évben összesen. Valami
gond van megint?
Beharapom a számat, nehogy kiszökjön rajta az első reakcióm, és
pár másodperccel később válaszolok csak. Pedig várhattam volna,
hogy azonnal vádat fogok kapni a nyakamba, és igen, valahol jogos.
Pont ezért bosszant.
– Minden rendben van. Szólni akartam, hogy ha nektek jó,
hétvégén hazamegyek.
Sokáig csend honol a vonalban.
– Ez az elmúlt hónapokhoz képest nagyon hirtelen. Ugye nem
keveredtél bajba?
Erősebben szorul a kezem a telefonra. Egy pillanatig eljátszom a
gondolattal, hogy leteszem, és soha többé nem is próbálkozom, mert
ez eleve halott ötlet. Néhány másodperc elég, hogy elvessem ezt az
ötletet, de a hangom így is ingerülten csattan.
– Ne menjek?
– Dehogynem! – visszakozik azonnal édesanyám, és nekem ezen
a ponton talán el kellene szégyellnem magam. Aggódik, és én így
bánok vele. Mégsem bírom legyűrni a dühömet, bár nem tudom, ki
ellen irányul. Épp ezért igyekszem visszavenni egy kicsit, de nem
sikerül túl jól.
 – Akkor péntek este a szokásos vonattal érkezem – zárom
rövidre a témát, a továbbiakban pedig édesanyám arról faggat, mit
készítsen nekem. Legszívesebben rávágnám, hogy türelmet meg
elfogadást, jobb híján mégis ételeket emlegetek. Ki tudja, talán
utoljára kóstolhatom meg a főztjét, és ezt ki akarom használni.
Mire leteszem a telefont, úgy érzem magam, mint akit
kizsigereltek. Ideges vagyok és félek, mert elindultam egy olyan
úton, amiről fogalmam sincs, hova fut ki. Nem mintha nem járnék
rajta már jó ideje, ezt most mégis mérföldkőnek érzem. Valami
visszafordíthatatlanra készülök...
A kulcscsörgésre összerezzenek, majd némi tépelődés után
felkelek, hogy kimenjek Levi elé. Sugárzó mosolyt kapok érte, és
futólag egy csókot, mert épp kipakol a szatyorból.
– Beugrottam a boltba – magyarázza, mintha egyébként nem
tűnne fel a dolog. – Nem árt kicsit feltölteni a hűtőt. Eléggé üres volt.
– Valóban – hagyom rá, és már az emlékbe is beleborzongok,
miért nem vásároltunk mostanában. Többet nem akarok ilyen
időszakot, és ez megerősít abban, amire épp készülök. Mielőtt
azonban szóba hozhatnám, Levinek feltűnik, hogy valami
foglalkoztat. Nem is ő lenne, ha nem szúrná ki, ilyenkor pedig
mindig azon morfondírozok, hogy ennyire ismer, vagy ennyire
átlátszó vagyok. Lehet, hogy mindkettő.
– Na, mi a gond?
Elmosolyodom, de nem nézek a szemébe, inkább azzal
foglalkozom, hogy mindent a helyére pakoljak. Nem tudom, miért
nincs bátorságom szemtől szembe beszélni, de most valahogy
könnyebb így.
– Nincs gond. Ha nem bánod, szeretnék hétvégén hazautazni.
Megleptem. Hallom abból, ahogy elakad a lélegzete. Némi
fáziskésés után közelebb lép, kiveszi a kezemből a konzervet, és
maga felé fordít.
– Mi a terved?
– Elmondok mindent – közlöm kissé remegő hangon, de
határozottan. Levi várja, hogy folytassam, amikor viszont nem
teszem, megcsóválja a fejét, pedig nem tudom, mit szeretne még
hallani.
– Egy kicsit pontosabban jó lenne – válaszolja, de ezúttal
tanácstalanul vonom meg a vállam. Nincs konkrét elképzelésem,
vagyis pont az a baj, hogy egy rakat van.
– Ahogy jön.
– Csak vigyázz magadra – kéri, és bár értékelem a féltést, ezzel
most nem tudok mit kezdeni. Az elutasítástól félek, attól nem, hogy
bajom esne. Nem úgy ismerem a szüleimet.
– Nyugi, nem fognak vasvillával nekem esni – szökik ki a
számon, Levi szeme pedig hatalmasra tágul a megdöbbenéstől. –
Úgy értem, bántani nem fognak.
– Jól van, nem is erre utaltam.
Nem biztos, hogy sikerült megnyugtatnom, de nem erőlteti
tovább. Helyette a napját kezdi mesélni, bár hamar leesik, hogy így
rejti el előlem, mennyire ideges miattam. Figyelem, ahogy nekem
háttal áll, a konyhapulton matat, közben viszont nem halad, mert rám
koncentrál, és ez valahogy feldob. Mögé lépek, mire egy pillanatra
megdermed, majd az ölelésembe dől, és felsóhajt.
– Szívesen ott lennék veled.
Erre nem számítottam, hirtelen rengeteg érzelem cikázik át rajtam.
Vágyom rá, hogy ne egyedül kelljen végigcsinálnom, de a józan
eszem azt súgja, annál nagyobb butaságot nem is tehetnék, mint hogy
magammal viszem.
– Nem jó ötlet – mondom ki hangosan is. – Nem akarom, hogy
rajtad csattanjon. Úgy csak azt látnák, hogy itt ez a srác, és teljesen
elbolondított. Mondjuk ebben igazuk lenne...
Felkacag. Megfordul a karomban, és lágyan a számra nyomja a
sajátját. Elhódít az érintése, hirtelen nem is emlékszem, miről
beszélgettünk. Az is kiröppen a fejemből, hogy aggódom, és félek,
mert Levi mindkettőre gyógyír.
– Komolyan gondolod?
Nyelek egyet, és bólintok, aztán rájövök, hogy Mirjam ezt nem
látja.
 – Igen. Szerinted ne tegyem?
– Én a világért le nem beszéllek róla – feleli azonnal, mire
bennem reked a további mentegetőzés. – Anya folyamatosan
panaszkodik rád. Nem érti, miért rekeszted ki. Úgy értem, te mindig
is magadnak való voltál hozzánk képest, most viszont már elég
rendesen ki van akadva, hogy szinte semmit sem tud rólad.
Egyfolytában faggatózik, csak nem akartalak stresszelni azzal, hogy
elárulom.
Mindezt egy szuszra közli, míg én döbbenten pislogok magam elé.
Pedig sejthettem volna, mert ismerem annyira édesanyámat, hogy
nem tudja magában tartani, ha bántja valami. Azt pedig végképp
nem, ha valami bosszantja.
– Ne haragudj!
– Nem azért mondtam – nyugtat meg Mirjam, szinte látom a
mosolyát. – Egyébként meg gondolom, rám meg neked panaszkodik.
– Nem igazán. Ahhoz... beszélni kellene.
Mirjam felsóhajt, de nem szól semmit. Hátradobom magam az
ágyon, a plafont fürkészem, most jólesik ez a némaság. Váltakozik
bennem a megfutamodás vágya és a kikívánkozó igazság követelése.
Egyformán erős mindkettő, csak akkor vagyok biztos benne, mit
akarok igazán, ha Levi velem van. Rám mosolyog, hozzám ér, vagy
épp a szoba másik végében ugyan, de ott van velem, és máris úgy
érzem, azt szeretném, ha ez jelentené a normálist számomra. Ahhoz
viszont, hogy ezt elérjem, le kell döntenem a saját falaim, amik
körbezárnak.
– Min kattogsz?
– Az elvárásokon – osztom meg vele. Vár, úgyhogy
megpróbálom összeszedni a gondolataim. – Azon, hogy magamnak
akarok-e megfelelni, vagy a képnek, amit a világ eddig látott
belőlem.
– Ittál?
Felröhögök. Annyira rázkódom, hogy percekig abba se bírom
hagyni. Ez most feltölt, szükségem volt a vidámságra.
– Nem, de lehet, hogy nem ártana – poénkodom még mindig
vigyorogva, a hangulat pedig rajtam marad, lassan csitul csak. – Azt
hiszem, kezdek rájönni, ki vagyok valójában, és nem fér bele, hogy
titkolózom. Hazudok, hallgatok, elkap a pánik a lebukástól. Őszinte
akarok lenni, legalább magammal – magyarázom, de Mirjam
csendben van, szerintem fogalma sincs, mi bajom. – Tudod, mit
mondott Márk? Hogy mi van, ha holnap elüt egy autó? Mit tudok
akkor felmutatni? Éltem és mégsem?
Ezt megjegyeztem, sokszor eszembe jut. Márknak néha szerintem
fogalma sincs, mekkora hatással van az emberekre. Árad belőle az
energia és az őszinteség, belegondolni is borzasztó, mit lett volna, ha
nem ismerem meg. Meddig próbáltam volna lenyomni a torkomon a
saját hazugságaim?
– Nem félsz?
– Dehogynem. Rettegek – vallom be. A kérdése visszaránt a
valóságba, a gyomrom ismét görcsbe ugrik, de úgysem fogok
meghátrálni. Ezúttal biztosan nem.
– Én drukkolok, hogy jól alakuljon. Menjek veled erkölcsi
támogatásnak?
Elgondolkodom az ajánlatán. Jólesik, szívesen élnék vele, végül
mégsem teszem. Ezzel tartozom magamnak.
– Köszi, de egyedül szeretném.
– Miért? – érdeklődik meglepve. Megértem, ha nem tudja hova
tenni a makacsságom, mert én sem nagyon. Az elhatározás viszont
belülről fakad, és erős.
– A fene tudja.
Ezen most Mirjam kacag jót, bár én is elmosolyodom.
– Lökött vagy!
– Családban marad – kontrázok rá, majd el is komorodom.
Bármennyire játszhatom, hogy könnyed vagyok, tényleg tartok a
hétvégétől. – Szerinted mire számíthatok?
Mirjam nem válaszol azonnal, ami elkeserít. Amikor végül
megteszi, tanácstalanul cseng a hangja.
– Őszintén? Fogalmam sincs.
– Nekem sem.
 Ismét ránk borul a csend, de most nem esik jól, hanem fojtogat.
Miután elköszönünk, továbbra is csak fekszem az ágyon, a plafonra
révedve, ki tudja, meddig. Nem akaródzik mozdulni akkor sem,
amikor meghallom, hogy Levi hazajött, ugyanígy talál rám percekkel
később.
– Valami baj van?
Mellém mászik, apró puszit ad a számra, de azonnal lehúzom
magamhoz. Egy darabig hagyja, hogy csókoljam, a tarkóját
masszírozom, es érzem, hogy kíván, az érintése intenzív, mégis
lefejti magáról a kezem.
– Történt valami?
– Semmi – biztosítom, de nem engedi, hogy újra a szájára
nyomjam a sajátom. – Csak Mirjammal beszéltem, és elmondtam
neki, mire készülök.
– Így már érthető – mosolyodik el, az arcán az aggodalmat
gyorsan felváltja a játékosság. – Szóval tereljem el a figyelmed?
– Kötelezően – sóhajtom, és elégedetten nyugtázom, hogy
azonnal nekilát a feladatnak. Módszeresen korbácsolja fel bennem a
szenvedélyt, de utána sem hagy magamra, nem engedi, hogy egyedül
maradjak a gondolataimmal. Körülvesz, csak ketten létezünk.
Imádom ezt...
 29.

– Hogy utaztál?
– Egész jól.
Mindig ugyanaz a kérdés, ugyanaz a válasz. Mélyet szívok a
levegőből, a por ingerli a tüdőmet, és bár sokat adnék érte, ha
rágyújthatnék, tudom, hogy édesapám türelmetlenkedne, én pedig
nem akarom előre túlfeszíteni az egyébként is vékony húrt.
Beteszem a táskám, és beülök az anyósülésre. Valahogy meg sem
lepődöm igazán, hogy az út nagy részében egymáshoz sem szólunk,
és végig azon merengek, ez zavar-e. Nincs sok kedvem beszélgetni,
egyébként is szívesen megfutamodnék. Attól félek, ha kinyitom a
szám, hamarabb kiszökik belőle a vallomás, mint hogy megfelelő
pillanat adódna.
Könnyedebben szeretnék túlesni ezen. Spontán keretek között,
nem előre elrendezetten, de arra nem sok esély lenne. Ha otthon
laknék, talán egyszer csak kiderülne, így viszont mindenképp
kiszámított kell legyen, és ez kicsit bosszant, magam sem értem,
miért.
– Múlt héten valamelyik kölyök felgyújtotta a gazt – mutat kifelé
édesapám. – Majdnem elérte Bandiék házát. Persze csupán sejtések
vannak, melyik volt az a nem normális.
Hosszan, némán figyelem a feketére pörkölt domboldalt. Szomorú
és gyászos, nem tesz túl jót a hangulatomnak. Hirtelen komoly
késztetést érzek rá, hogy visszaforduljak.
Amint leparkoltunk a ház előtt, olyan érzésem támad, mintha a
kivégzésemre készülnék, ezen viszont majdnem hangosan
felnevetek. Annyira ideges vagyok, mint szerintem még soha
életemben.
– Na, végre! – kerül elő édesanyám, és szorosan magához ölel. –
Addig el sem mertem hinni, amíg ide nem érsz.
Hiába zavar az él a szavaiban, nem vágok vissza, helyette
gyengén elmosolyodom.
– Jaj, hagyd már azt a gyereket! A lényeg, hogy itt van.
Értékelem, hogy édesapám megment, és beterel a házba, ahol
szokás szerint telepakolt asztal fogad. Nincs sok étvágyam, mégis
gyors kézmosás után leülök vacsorázni. A munkáról kérdezgetnek,
mesélnek arról, mik történtek mostanában, miről maradtam le.
Édesanyám külön kihangsúlyozza, éreztetve velem, hogy így is
haragszik. Ma még úgysem terveztem beavatni őket, így belemegyek
a nagyrészt semleges témákba. Ennek főleg praktikus okai vannak,
ugyanis nem tudnék visszajutni Budapestre, ha az éjszaka közepén
kiteszik a szűröm, de akad benne némi szentimentalizmus. Még egy
nyugodt estét szeretnék eltölteni velük, mielőtt borítom a bilit.
– És most hol laksz?
Majdnem félrenyelem az ételt. Köhögve nyúlok a pohárért, és
miközben iszom, igyekszem visszanyerni a lélekjelenlétem.
– Visszaköltöztem ugyanoda – felelem, és gyorsan folytatom,
nehogy esélyük legyen közbekérdezni. – Holnap mesélem el, jó?
Hulla vagyok, lefeküdnék, ha nem bánjátok.
– Persze – sóhajtja édesanyám, de azért elenged.
Megkönnyebbülten dőlök belülről az ajtónak, amint belépek a
szobámba. Körbepillantok az ismerős bútorokon, és mire észbe
kapok, már azt mérem fel, mi hol van, mit pakoljak össze arra az
esetre, ha soha többé nem jönnék vissza. A rövid ideig kiélvezett
nyugalom szertefoszlik, helyét újra átveszi az idegesség. Mégis
gépiesen mozdulok, halkan keresgélek, egy ezeréves táskába teszem,
amit nélkülözhetetlennek gondolok. Ha feleslegesen aggódom,
legfeljebb újabb köröm lesz, amikor mindent visszarakok a helyére.
Őszintén remélem, hogy tényleg csak paranoiás vagyok.
Ledőlök az ágyamra, a tekintetem le nem veszem a csomagról,
percekig szemezek vele, mire képes vagyok elfordulni. Előszedem a
telefonom, és a hasamra gördülve nekiállok írni.

Megérkeztem. Egyelőre minden oké, majd holnap beszélek velük

rólunk.
Nem kell sokáig várnom a válaszra.
Jól van. Akarsz hívni?
Mindennél jobban vágyom a hangjára. Első csöngésre felveszi,
már az is megnyugtat kicsit, hogy köszön.
– Szia! – Nem reagálok, igazság szerint nincs is konkrét
mondandóm. – Áron, ott vagy?
– Itt. Csak hallani akartalak. Elmeséled nekem a napod?
– De bolond vagy – nevet fel, de azért teljesíti a kérést, mindent
elmond, ami azóta történt vele, hogy reggel elbúcsúztunk. Aztán
megosztja velem egy darabig a némaságot. – Biztos jó, hogy egyedül
mentél? Előre ki vagy készülve.
– Már úgyis mindegy.
– Menjek utánad a hajnalival? – ajánlja kedvesen, de szerintem ő
is tisztában van vele, hogy visszautasítom.
– Elég, ha egyben tartasz, amikor szétesem.
– Az eddig is egész jól ment, nem? – Elmosolyodom. Ezzel nem
tudok és nem is akarok vitatkozni. – Próbálj aludni, jó?
– Rendben. Jó éjt! – köszönök el, pedig legszívesebben nem
tenném le, még egy kicsit hallgatnám a hangját. Felőlem hazudhat is,
de legalább mondaná, hogy minden rendben lesz...
– Jó éjt!
Nagyon sokáig nem jön álom a szememre, forgolódom, folyton
felriadok, amikor végre sikerül elaludni. Reggel fáradtabb vagyok,
mint mielőtt lefeküdtem. Végül feladom, és inkább kimegyek
kávézni.
– Jó reggelt! Felébresztettünk? – érdeklődik meglepve
édesanyám, és amikor megrázom a fejem, hozzáteszi: – Amikor
hazajössz, sosem kelsz ilyen korán.
– Nem is aludtam még ilyen keveset – csúszik ki a számon, de
amikor a kávéfőzőhöz lépnék, leint.
– Mindjárt csinálom, ülj csak le!
Hagyom, hogy kitessékeljen az útból, inkább az asztalnál ülve
figyelem a mozdulatait, és hirtelen szakad rám a tudat, hogy
raktározom az emlékeket. Megrázom magam, ő pedig pont ezt a
pillanatot választja, hogy letegye elém a csészét.
– Valami baj van?
– Csak még nem ébredtem fel – hárítok, majd kimegyek a kertbe.
Rágyújtok, most nem érdekel, hogy általában elbújok a rosszalló
tekintetük elől.
A reggeli majdnem teljes csendben telik, aztán édesanyám
megunja, és a testvéreimről fecseg. Ahogy Mirjam megjósolta, nincs
kibékülve a döntésével, de ez nem lep meg. Mióta az eszemet tudom,
ők ketten szinte sosem értettek egyet.
– Nagyon szótlan vagy. Min rágódsz? – fordul felém édesapám,
mire összerezzenek.
– Semmin.
– Akkor?
Hát, most vagy soha. Mély lélegzetet veszek, mégis nehezen
hagyják el a számat a szavak.
– Van valakim – árulom el. Édesanyám szeme felcsillan, várom,
hogy rávesse magát a témára, és tudom, hogy csalódni fog.
– Nem is mondtad! – kiált fel lelkesen. – Mesélj!
– Személyesen akartam – motyogom, egyre bátortalanabbul.
Most kellene határozottnak lennem, de nem megy, pedig nem
szeretném, hogy azt higgyék, szégyellem.
– De mi ez a nagy titokzatosság?
– Nem lány.
A szívem a torkomban dobog, alig bírnak utat törni a szavak.
Döbbent némaság követi a vallomásomat. Apám bámul rám
megrökönyödve, anyám arcáról zavartan olvad le a mosoly.
– Tessék?
Próbálom legyűrni a készülő pánikot, hogy válaszolni tudjak.
– Egy férfiba vagyok szerelmes.
 Szinte vágni lehet ismét a csendet. Bántó, fojtó, nem kapok tőle
levegőt, mégis rettegek, mi lesz, amikor megtörik.
– Most szórakozol, ugye? – kérdezi édesapám. Az arcán
meghökkenést vagy csalódottságot fedezek fel, talán ezek
egyvelegét. Sosem tudtam jól olvasni az ilyesmit.
– Nem – rázom meg a fejem, és várok, örökkévalóságnak tetsző
pillanatokig. Édesapám elkomorul, a vonásai még
megfejthetetlenebbé válnak. Aztán hátat fordít, és kimegy az ajtón.
Letaglózva bámulok utána. Édesanyámra nem merem emelni a
tekintetem, miután megüti a fülem a szipogás. Halk, de tisztán
kivehető hang, egyre erősödik, zokogássá fajul, bennem pedig
meghal valami. Azt hiszem, reménynek hívják.
Fogalmam sincs, hány perc telik el ebben a dermesztő
zsibbadtságban, mielőtt mozdulnék. Kitolom magam alól a széket, a
szobámba sétálok, összepakolom a maradék cuccom, amire
szükségem lehet. Lassan csinálom, hátha valamelyikük utánam jön.
Hátha azt mondják, csak adjak időt...
Édesanyám még mindig az asztalnál ül, ugyanott, de nem néz rám,
nem szól hozzám, hagyja, hogy kilépjek a házból, ki a kapun, és
elinduljak az út mentén.
Fáj. Legszívesebben én is zokognék, de nem megy. Nem tudom,
mi tart vissza, talán túl erős az érzés ahhoz, hogy képes legyen
kitörni. Nagyra nő bennem a zaj, mégis furcsa csendbe burkolózom.
Kiérek a falu szélére, és akkor már sejtem, hogy senki sem jön
utánam. Előszedem a mobilom, de nem merem felhívni Levit, inkább
csak üzenetet küldök.
A legközelebbi vonattal megyek.
A telefonom azonnal megcsörren, de nem veszem fel. Most nem
tudnék beszélni vele, és bízom benne, hogy megérti.
Sajnálom.:(Keress, ha beszélni akarsz róla!
Nem akarok. Elfelejteni akarom, de arra képtelen lennék. Zenét
kapcsolok, a fülemben üvölt a ritmus, nem mintha elterelhetné a
figyelmem. Belém égett anyám zokogásának hangja, apám
megfejthetetlen tekintete. Most hirtelen úgy érzem, a síromig ezek
fognak követni.
Nem foglalkozom a mellettem néha elsuhanó autókkal, egészen
addig, amíg az egyik meg nem áll, hogy vissza tolasson. A sofőr
letolja a napszemüvegét, és végigmér.
– Áron?
Erőltetnem kell az emlékezetem, aztán rám tör a felismerés.
Szerintem a ballagás óta nem futottunk össze, akkor még rövid haja
volt, és ismerte a borotvát is.
– Csaba? Mikor lettél te ilyen torzonborz?
Öblös hangon felröhög, és megvonja a vállát.
– Merre mész? Elviszlek.
– A vonatállomásra.
– Útba esik. Pattanj be!
Hálásan fogadom a gesztust, mert nem túl sok kedvem volt
alaphangon legalább egy órát gyalogolni. Ráadásul még mindig jobb,
mint egyedül a saját gondolataimmal. Nem mintha sok esélyem lenne
menekülni, mert nyilvánvalóan őt is kíváncsivá tették a találkozásunk
körülményei.
– Mit kerestél az út szélén? – Elkapom a tekintetem, próbálom
megfogalmazni úgy, hogy ne sértsem meg, ha már segít, de nincs rá
szükség, érti a reakciómat. – Jó, persze, sok közöm nincs hozzá.
Kifelé bámulok az ablakon. Nem is tudom, miért ez a makacs
hallgatás, aztán rájövök, hogy nem akarok pletykát, amiért így
távoztam a szülői házból. Persze biztos elég sokan látták, ahogy
végigszelem a fél falut gyalog, hatalmas csomaggal.
– Azt hiszem, épp megromlott a viszonyom a családdal.
– Hát, ez elsőre leesett – feleli, mire gyengén elmosolyodom.
– Nem értékelték, hogy nem férek bele az értékrendjükbe.
Felém sandít, sokáig nem felel, én pedig azon gondolkodom,
vajon mit képzel most rólam, miről beszélek.
– Meleg vagy?
Meglep, sőt letaglóz, hogy így átlát rajtam, hirtelen keresni
kezdem magamon a villogó feliratot. A fogalmazásom árult el?
Kiülhet az arcomra a tanácstalanság, aztán nem érdekel tovább,
némán bólintok.
– Hát, ez talált, süllyedt – jegyzi meg Csaba, és rám villant egy
mosolyt. – Bocs, a gimiben volt egy ilyen megérzésem veled
kapcsolatban. Fura, hogy igazam lett. Ne vedd hántásnak!
Na, most igazán elképedek. Megszállottan kutatok az
emlékeimben bármi után, ami miatt ezt feltételezhette, de semmi.
Még én magam is csak az egyetemen jöttem rá.
– Honnan? – nyögöm ki immár teljes sokkban.
– Fogalmam sincs. A srácok nagy része egyfolytában a csajok
seggét nézte. Te is megnézted, aztán túl is lendültél a dolgon.
Másképp csináltad, persze ez lehetett félénkség is.
– Te is? – kérdezem, de azonnal megrázza a fejét.
– Én csajok után futok – neveti el magát, majd gyorsan helyesbít.
– Vagyis évek óta egy után, bár már utána sem kell. Tavaly
nősültem.
– Gratulálok. Ezek szerint szimpla emberismeret?
– Szakmai ártalom, és úgy tűnik, gyerekkorom óta megvan a
tehetségem, hogy kikutassam az emberek titkait – feleli sejtelmesen,
és ismét kuncogni kezd. – Na, komolyra véve, emberekkel
foglalkozom. Jól jön ez a tulajdonság.
– Hol dolgozol?
– Szociális munkás vagyok.
– Az biztos érdekes – vágom rá roppant értelmesen, csak hogy
mondjak valamit.
– Hát, jó szarul fizet, szóval csak az csinálja, aki tényleg segíteni
akar. Én meg ilyen hülyén vagyok összerakva. És te? Mit csinálsz
mostanában?
Tetszik, hogy eltereli a témát. Nem lovagol rajta, nem úgy tűnik,
hogy csodabogárnak tart. Semmi ítélet, különösebben nem is érdekli.
Bírom a reakcióját, jobban érzem magam tőle.
Mindenféléről beszélgetünk, míg az állomásra érünk. Ott kirak,
elköszön, és amikor kezet nyújt, azt mondja, fel a fejjel. Csak így,
egyszerűen, aztán elhajt.
A vonaton hiába üvölt a fülemben a zene, anyám zokogásának
hangja kísért. Ha lehunyom a szemem, édesapám tekintete ugrik be,
megsemmisülten bambulok ki az ablakon. Otthon akarok lenni,
elbújni a világ elől. Levi ölelésére vágyom, de örökkévalóságnak
érzem, mire megkapom.
Állunk az ajtóban, el sem akarom engedni, ő pedig percekig
hagyja, hogy vigaszként használjam, magamhoz szorítsam. Végül
lefejti magáról a karom, megvárja, míg kibújok a cipőmből, kezet
mosok, csak utána húz a nappaliba, hogy fél órán keresztül
hallgasson velem a kanapén ülve.
– Nem szoktam sírni – suttogom, mire a hajamba túr.
– Akkor úgy teszünk, mintha meg sem történt volna. Engedem,
hogy kiszökjön az első könnycsepp. Mesélek.
Reményt, és annak ripityára törését, a darabokban rejtőző további
csalfa hitet. A pillantásom újra és újra az asztalon heverő mobil felé
vándorol, és átkozom, hogy nem villan fel rajta hívás. Levi viszont
nem áltat, nem ad hamis illúziókat, bármennyire szeretném. Csak
velem van, a tincseimet simítja, hagyja, hogy eláztassam a nadrágot a
combján. Aztán szeretkezik velem, megmutatja, hogy van helyem a
világban. Mellette. Önmagamként. Nem tudom, adhatna-e most
többet ennél...
 30.

Én ragaszkodtam hozzá, Hogy ne hagyjuk ki a mai összejövetelt,

most mégis a pokolba kívánom, hogy Levinek nem sikerült
lebeszélnie róla. Azt hittem, jót fog tenni a társaság, kicsit kiment a
saját problémáim közül, de mintha még erősebben érezném a saját
nyomorom. Pedig a többiek hülyülnek, minden ugyanolyan, mint
máskor, engem kivéve. Aztán Márk rám száll, folyamatosan cukkol,
lassan robbanásközelbe kerülök, mégis Levi türelme fogy el
hamarabb.
– Akadj már le róla! – fakad ki, meglepve ezzel, és elvéve a
dühöm erejét.
– Miért? Egy hétig én kerülgettem, viselje a következményeket.
Márk épp csak nyelvet nem ölt hozzá. Levi azonban továbbra sem
hagyja annyiban, és én értékelem, tényleg kedves tőle, de így ő is
csak rátesz egy lapáttal. Egyszerre nyugtat meg és bosszant fel, hogy
megvéd.
– Nincs abban a hangulatban, hogy szívassátok.
– Nincs? Miért?
Levi segélykérőn rám pillant, én pedig megvonom a vállam.
Tőlem elmondhatja, nem érdekel.
– Színt vallott otthon.
Erre már mindenki várakozva mozgolódik, hirtelen az összes
szempár rám szegeződik, és ettől kényelmetlenül érzem magam.
– És?
Nyelek egyet. Igyekszem legyűrni a gombócot a torkomban, a
szemem ég, de nem akarok a többiek előtt megint kibukni. Az is kész
csoda, hogy sikerült összeszednem magam annyira, hogy emberek
közé menjek.
– Anyám sírógörcsöt kapott, az apám pedig szó nélkül lelépett,
addig haza sem ment, míg el nem húztam.
Csend borul ránk. Márk tér magához először, káromkodik egyet.
Maga elé mered, és biztosra veszem, hogy a saját családja jár a
fejében. Aztán összeakad a tekintetünk, és felém emeli a poharát.
– Az időre!
Nem tudom, hogyan érti. Az idő majd segít nekem megbékélnem,
vagy nekik? Mindkettő ígéretét hordozza, nem merem egyik mellett
sem letenni a voksom. Az övéhez koccintom a poharam, és
elfordulok, amikor kiszökik egy könnycsepp. Nem akartam, hogy
lássák, de tudom, hogy senki sem fogja szóvá tenni. Így is történik,
és értékelem, hogy mindenki nagyon igyekszik elterelni a
figyelmem.
Van második családom. Ők.
Hajnalig sikerül kiesnem az önsajnálatból, pont akkor talál meg
újra a nyomott hangulat, amikor Levi kicsit elszakad tőlem.
Kimegyek, hogy rágyújtsak, de Patrik velem jön, és nekem csak
lassan esik le, hogy egész este szemmel tartanak. Hálás vagyok,
ugyanakkor még rosszabb tőle. Felerősíti bennem a veszteséget.
– Egyben vagy?
– Túlélem – vonom meg a vállam, de közben megremeg a
kezem, bosszúsan teszem zsebre a gyújtót, és mélyet szívok a
cigarettámból. Levi nem szól, amiért megint rengeteget dohányzom,
de én is tudom, hogy ideje lenne visszavennem.
– Azt nem kétlem – mosolyodik el Patrik, azzal a kedves,
nyugodt arckifejezéssel, ami annyira az övé. Talán pont a csenddel
éri el, hogy ömleni kezdjen belőlem a szó.
– Annyira reméltem, hogy nem bánják. Még azzal is
eljátszottam, hogy már rég tudják, és csak arra várnak, hogy
bevalljam – utalok Szilárdra, aztán megrázom a fejem. – Még mindig
hallom, ahogy anyám zokog. Baszd meg, ez azért nem akkora bűn, a
fenébe is!
 Patrik felsóhajt, és int a padka felé, hogy üljünk le. Az arca furcsa
maszk, a tekintete távoli, hirtelen nem tudom hová tenni a
viselkedését.
– Imi úgy keveredett Magyarországra, hogy az apja közölte vele,
szétveri a fejét, ha haza mer menni. Szóval fogta magát, és szó
szerint átlépett egy határt. Úgy, hogy nem volt hová mennie.
Felszisszenek, mire Patrik felém fordul, a mosolya ezúttal
szomorkás.
– Legalább nem ők temették el – teszi hozzá, és látom rajta a
szavak mögött megbúvó fájdalmat. Ezt ő is észreveszi, mert zavarba
jön. – El ne mondd Márknak, hogy erről beszéltünk!
– Félreértené?
– Nem hiszem. Nem hülye, tudja, hogy Imi mindig a szívemben
lesz, bármennyire szeretem őt. Nem érzem úgy, hogy ez így ne lenne
rendjén. Csak nem kell neki mindenről tudnia, és ezt még senkinek
sem meséltem, mert nem az én titkom volt.
Lassan bólintok. Hálás vagyok a bizalmáért, bár nem tudom
eldönteni, mit akart vele. Azt sugallni, hogy túl lehet lépni rajta, hogy
törődjek bele? Vagy azt, hogy másoknak rosszabb? Ezzel én is
tisztában vagyok.
– Azért remélem, egy nap majd feldolgozzák – mondom ki
hangosan is, ami a fejemben jár. Patrik visszafordul, egy elsuhanó
taxit követ a pillantásával.
– Én drukkolok. Ha viszont mégsem így lesz, akkor engedd el
őket! Neked is egy életed van.
Megijeszt. Eszembe jut, amit Márk mondott, hogy meg akarta ölni
magát, és igyekszem véletlenül sem elszólni a titkot, pedig ott rezeg
a nyelvemen.
– Mondhatod, hogy én nem értem, mert nekem elfogadják, de
elképzelni el tudom. Ismerem, ha nem is saját tapasztalatból, mennyi
fájdalmat hoz. Látom Márkon is, hogy még ennyi idő után is
felszakad a seb, akárhányszor hazalátogat.
Ránk zuhan a csend. Bólogatok, ízlelgetem Patrik szavait. Valami
torz logikával próbál vigasztalni, Levi ugyanezt csinálja, csak
másképp. Senki sem jön azzal, hogy majd megváltoznak a dolgok,
mert nem mernek biztatni. Minden vágyam ellenére sem hajlandóak
hamis illúziókba ringatni, és szerintem engem védenek így.
– Menjünk vissza táncolni! – sóhajtom, majd felkelek a földről.
Patrik követ, de amikor beérünk, elszakad tőlem, és percekkel
később látom, hogy Márknak magyaráz valamit. Levi rám talál,
magához húz, kisöpri a gondolatokat a fejemből. Ezúttal hagy inni,
egyszer sem szól rám, amivel sikeresen eléri, hogy végül kiüssem
magam. Nem baj, most ez sem számít, csak a szája a számon, a keze
a bőrömön, a vízszintesben, az ágyunkban folytatódó táncunk...

– Na? – Az arcomra lehet írva a válasz, mert Anita bizakodó

mosolya lehervad. – Sajnálom.
Megrántom a váltam, és eszek tovább, megszólalni nincs kedvem.
Mit mondhatnék? Hogy én is? Azzal anélkül is tisztában van.
– Túlélem – nyögöm ki mégis az ismerősen csengő mondatot.
– Igyuk le magunkat?
Ezzel eléri, hogy végre röhögjek egy jót.
– Épp nem szívesen mennék emberek közé. Egyébként
szombaton a sárga földig leittam magam.
– Kutyaharapást szőrivel – vigyorodik el, és az én arcomon is ott
ragad rövid időre a mosoly. Végül is, miért ne?
– Átjössz este? – kérdezem, mire bólint, majd színpadiasan
felsóhajt.
– Szegény kocsi megint itt éjszakázik.
– De sajnálom – vágom rá, mire összenevetünk. Legutóbbi ilyen
alkalommal Anita a nappalinkban aludt, annyira kiütöttük magunkat,
másnap reggel pedig úgy jött dolgozni, mint akin átgázolt egy
kamion. Vagy inkább egymás után kettő.
– Most te vedelsz többet, jó? – cukkol, de csak vállat vonok. –
Vagy legalább engem időben leállítasz.
– Majd megkérjük Levit. Ő engem is eléggé visszafog.
– Nem mondom ki, amire most gondolok – emeli fel a kezét, de
láthatóan nagyon jól szórakozik, és ismerem annyira, hogy
kitaláljam.
– Papucs vagyok, és vállalom – jelentem ki vidáman, Anita pedig
semmit nem szól, csak mosolyog sejtelmesen, szóval jól tippeltem. –
Megvársz meló után?
– Aha.
Ez legalább felvillanyoz. Mostanában kevés időt töltünk együtt,
hiányoznak a közös görbe esték, és a néha túlzottan őszinte
beszélgetéseink. Pár hónapja nem nagyon maradt köztünk tabutéma,
megszoktam, hogy azokra a kérdéseire is simán válaszoljak, amiktől
régen levert volna a víz.
– Levi? – érdeklődik, mikor belépünk a lakásba. Csend fogad, de
ez engem nem lep meg.
– Ma hosszú napja van. Írtam neki, mire számítson.
– Mármint arra, hogy két részeg fogja várni? Mit szólt?
– Hogy tartsam távol a bort a kanapétól és a szőnyegtől – árulom
el, Anita pedig felkacag. Szórakozottan figyeli, ahogy
mindkettőnknek töltök, majd felé nyújtom a poharat.
– Fogsz próbálkozni?
Kiráz a hideg a kérdésétől. Ezen merengek napok óta, hol erre, hol
arra jutok, végül mindig ugyanoda lyukadok ki.
– Nekem is van büszkeségem.
– Megértelek.
A telefonom félbeszakít minket. Bocsánatkérőn pillantok fel
Anitára, majd felkelek, és a hálóban fogadom a hívást.
– Szia!
– Szia! – Mirjam hangja gondterhelt, ettől nekem is görcsbe
ugrik a gyomrom, mert sejtem, miért keres. – Az előbb beszéltem
anyával.
– Mit mondott? – sürgetem, pedig elég vészjósló, ahogy
belekezdett. A hallgatása még többet elárul.
– Eléggé padlón van.
– Hát, én is – morgom, pedig nem rá vagyok dühös, és remélem,
ezt ő is tudja. – Mit mondott? – ismétlem meg a kérdést, bár egyre
kevésbé vagyok biztos benne, hogy hallani akarom a választ.
– Elmesélte, mi történt, bár gyanította, hogy már tudok róla –
sóhajtja, és megint csendbe borul, megőrjít a hosszú hatásszünettel. –
Őszintén, fogalmam sincs, el bírja-e fogadni. Azt ecsetelte, hogy...
– Hogy? – faggatom türelmetlenül, mire ingerülten szusszan a
vonal végén.
– Mindent összehord.
– Miket? Mirjam, ne kerülgessük, jó? Ne próbálj kímélni, ez így
csak rosszabb.
– Hát jó. Velem veszekedett, amiért nem szóltam neki, hogy
észhez téríthessen. Aztán jött azzal, hogy a budapesti túlzott liberális
őrület tehet róla, mert a fia nem ilyen. Nem úgy nevelt, hogy... –
Elakad, esélyes, hogy kicseréli a szavakat, amiket édesanyám
használt. Ennyi is elég volt, már nem maradtak illúzióim.
– Apa?
– Velem sem áll szóba.
Szabad kezemmel a hajamba túrok, szinte tépem a tincseket.
Megrohan és leterít a depresszió, legszívesebben a sarokba vonulnék
zokogni, de vendégem van, és most utálom, hogy tartanom kell
magam.
– Sajnálom.
Ennyire futja csak, és komolyan is gondolom, épp ezért döbbenek
meg, hogy Mirjam felcsattan.
– Te sajnálod?! Nekik kéne!
– Köszönöm.
Halvány mosolyra húzom a szám, többre nem telik, de ennek az
erőfeszítésnek úgysincs értelme, mert nem látja senki. Azt hiszem, a
saját kedvemért csinálom, pedig nem jobb tőle.
– Itt van Anita, épp inni készültünk – mesélem, hogy kicsit
kiszakadjak az eddigi témából, pedig a kettő egymásból következik.
– Jól van, menj csak! És tarts ki! Majd megpuhítom őket...
– Hagyd! – szakítom félbe, mire elnémul. – Ezt nekik kell tudni.
Ha nem kellek, akkor nem kellek. Ne erőltessük!
– Áron...
 – Ne haragudj, de most leteszem – vágok közbe ismét, és van
olyan jó fej, hogy hagyja magát lerázni. Remélem, tisztában van
vele, hogy ez nem neki szól, de még egyetlen perc, és kibukok, azt
pedig nagyon szeretném elkerülni. így is a szakadék szélén
egyensúlyozok.
Anitának szerencsére esze ágában sincs faggatni. Helyette iszunk,
és hülyeségekről dumálunk, Levi így talál ránk néhány órával
később, elázva és röhögcsélve. Beül közénk, jót szórakozik rajtunk,
aztán Anita megint a nappaliban dől ki, engem pedig Levi dug ágyba.
Nagy sajnálatomra nem szó szerint, és amikor ezt megosztom vele,
aludni parancsol. Az önsajnálatom velem együtt hajtja álomra a fejét,
hogy másnap reggel a fejfájásommal együtt ébresszen.
Csak átlebegek az egész héten. Játszom, filmet nézünk, próbálom
lekötni magam, hogy ne szaladjanak messze a gondolataim. Nem
akarok a szüleimen merengeni, mégis újra és újra megteszem, pedig
így csak forgatom magamban a kést. Ráadásul Leviéknél minden
annyira békés, annyira természetes, és bár ezt élvezni szoktam, most
csak még mélyebbre taszít. Én sosem fogom tudni hazavinni őt, és
talán engem sem látnak már szívesen soha többé...
– Hátha csak időre van szükségük.
Felpillantok Mónikára. Leül mellém, bátorítóan rám mosolyog, és
igazság szerint ő az első, aki pozitív hozzáállásra biztat. Ő el tudta
fogadni, hogy a fia meleg, az én anyámnak miért nem sikerül?
– Szerinted mennyit kéne várnom? Van értelme egyáltalán?
– Nem tudom. Van, aki elsőre elfogadja, van, akinek sosem
sikerül. A többiek a kettő között. Azt mondtad, rólad egyáltalán nem
sejtették. Túl kell tenniük magukat a sokkon, ez így kicsit drasztikus
lehetett, ebbe is érdemes belegondolni.
Bólogatok. Persze, ezzel én is tisztában vagyok, de egy hete nem
kerestek, ami azért elég árulkodó. Nem merek bízni abban, hogy jó
irányba változna a helyzet.
– Te? Neked mennyi időbe telt? – érdeklődöm, mire Mónika
felnevet.
– Én hamarabb tudtam, mint Levi.
 – Emlékeim szerint Levi is valami hasonlót mesélt. Talán ha én
is először jeleket adok, nem egyből bevallom, másképp alakult volna.
Egyszerűbb lett volna mindenkinek, vagy legalább felismertem
volna, hogy inkább hallgassak.És Laci? – puhatolózom óvatosan
tovább. Nem mintha nem tudnám, Levi apja hogyan áll a dolgokhoz,
mégis muszáj megkérdeznem. Mónika közelebb hajol hozzám,
lehalkítja a hangját.
– Megbízhatok benned?
– Persze – vágom rá azonnal, miközben a reakcióját igyekszem
megfejteni. Nem szokott titokzatoskodni, ez nagyon nem vall rá.
– Akkor jó, mert Levi erről nem tud, és szeretném, ha ez így is
maradna.
– Rendben.
Aprót bólint, aztán belefog, én pedig csüngök a szavain.
– Laci soha nem éreztette vele, hogy nincs kibékülve a
helyzettel, de én tudtam. Nekem elmondta, én hallgattam a dühét, a
kétségbeesését. Magára volt mérges, kudarcnak érezte. Levi első
barátját annyira utálta, hogy alig várta a szakítást, aztán pocsékul
érezte magát, amikor tényleg szétmentek.
Szerintem leolvasható az arcomról, mennyire megdöbbentem.
Nem így ismerem Lacit, meg sem fordult a fejemben, hogy
problémája volt a dologgal. Igaz, azóta évek teltek el, szóval volt
elég ideje, hogy ez megváltozzon.
– Nem feltételeztem. Nem fog haragudni, hogy elárultad?
– Ő kért meg rá.
Elmosolyodom. Lacival remekül lehet viccelődni vagy hallgatni,
de úgy tűnik, a komoly témákhoz nem ért, a munkáját kivéve. Azon
gondolkodom, Levi vajon tényleg semmit nem gyanít-e, és arra
jutok, hogy valóban nem. Egyetértek, hogy jobb ez így.
– Köszi.
– Nincs mit. Ne add fel!
Mónika magához ölel egy pillanatra, majd felkel mellőlem, és
visszamegy a többiekhez. Nem, nem adom fel. Végül is, a mélypont
után úgyis csak felfelé vezet az út.
 Megugrók, amikor hirtelen megrezzen a telefon a zsebemben,
aztán másodpercekig csak meredek bambán a kijelzőre, mert
szerintem Andris hónapok óta nem keresett. Azonnal a kert felé
veszem az irányt, attól tartok, ehhez a beszélgetéshez nekem nem
egy cigarettára lesz szükségem, hanem egy egész dobozra.
– Szia! – szólok bele. A hangom semleges, de legalább nem
remeg, és már ezt is haladásnak tartom.
– Helló! – köszön bele Andris, azonban ezzel mintha el is fogyna
a lendülete, csak a szuszogását hallom a vonal másik végén. – Anya
említette, hogy múlt hétvégén otthon jártál.
– Említette? – kérdezek vissza, maróbban a kelleténél.
– Mondjuk így – nevet fel gyengén, aztán megint csendben van,
nekem pedig kezd az agyamra menni a dolog, mert rettegek a
jelentésétől. – Nézd, szerintem nagyon sokat hallottad tőlem, hogy
állok ehhez hozzá, szóval két napja az jár a fejemben, vajon hányszor
bántottalak meg, amikor ezt kifejtettem. Azzal, hogy utálom, ha az
arcomba nyomják az ilyesmit, meg ilyenek... Azt hiszem, mostantól
elkerülhetetlen lesz számomra, szóval majd... megbarátkozom vele.
– Most ezt elmondod úgy is, hogy értsem?
– Ne legyél már ennyire értetlen! Az a lényeg, hogy bocs érte, ha
nagyon bunkó voltam. Eddig bele sem gondoltam, mivel járhatnak a
kommentjeim, most meg... szóval az öcsém vagy, és eszembe sem
jutott a lelkedbe gázolni. Anyáék meg... hát, tudod, vérig vannak
sértve, amikor valami nem olyan, mint ők elképzelték. Erről
Mirjammal tudnánk mesélni, eddig te nagyrészt kimaradtál a
pofonosztásból, de most akkora taslit kevertél le nekik, hogy a fal
adta a másikat. Nem várták, nem... – hadarja szinte egy szuszra, majd
nagyot sóhajt. – Ne ítéld el őket érte, jó? Majd megbékülnek, ha
magukhoz tértek a sokkból.
Pislogok, eleinte nem is nagyon tudok mit reagálni. Valahogy tőle
vártam a legkevésbé, hogy elfogadja, erre tessék.
– Ott vagy még?
– Persze, csak...
– Bocs, hogy a nyakadba öntöttem, másképp nem ment –
mentegetőzik ismét közbevágva, aztán felröhög. – Tudod, hogy nem
vagyok túl lelkizős. Na, majd összefutunk valamikor, és elmeséled,
hogy a bánatba bírtad eddig magadban tartani. Majd... akár... szóval
szívesen találkoznék akár azzal a pasassal is, akiért ezt így a képükbe
vágtad.
Leülök a napozóágyra, az élmény szó szerint kiüt, szinte szédülök
tőle. Sírni szeretnék a boldogságtól, nem is emlékszem, mikor
hatódtam meg utoljára ennyire.
– Mindenképp – nyögöm ki.
– Oké. Jó, csak ennyit akartam.
– Köszönöm, hogy... hívtál – motyogom. Először mást akartam
mondani, de úgy éreztem, nem lenne helyénvaló azt sugallnom, mire
számítottam tőle. Nem érdemelné azok után, hogy magától tette ezt a
gesztust, pedig sosem álltunk igazán közel egymáshoz.
A földet pásztázom a tekintetemmel, újabb cigaretta ég a
kezemben, miközben próbálom feldolgozni az elmúlt perceket.
Annyi érzelem kavarog bennem, hogy alig kapok tőlük levegőt.
Boldog vagyok, félek és csalódott vagyok egyszerre. Örülök, hogy
Andrist magam mellett tudhatom, de fáj, hogy a szüleimről ezt nem
mondhatom el. Legalábbis tartok tőle, hogy nem...
– Mi történt?
Levi mellém ül, a combja az enyémhez ér, bizsergek az
érintésétől. Kiveszi a kezemből a majdnem teljesen leégett szálat, és
elnyomja a hamusban.
– Andrissal beszéltem – árulom el, és felpillantok. – Azt hittem,
hogy többé szóba sem áll velem, ha megtudja, erre pont az
ellenkezője.
– Komolyan? Ez remek hír.
– Az – hagyom rá, és igazat adok neki. Azt kell észben tartanom,
hogy van, akire számíthatok. Ebbe akarok kapaszkodni, nem abba,
amiért feleslegesen küzdenék. A jelent kell látnom, nem egy
elképzelt jövőt, vagy egy lezáruló múltat...
 31.

Hulla vagyok. Munka után még vásároltam, aztán hirtelen ötlettől

vezérelve elmentem Leviért, és megvártam a szalonban. Így ugyan
másfél óra zenehallgatásra és unatkozásra ítéltem magam, de már
azért megérte, hogy örült a meglepetésnek.
Zuhanyzás után leülök a gépemhez, de csak szórakozottan
böngészek a neten. Nem akarok semmibe sem belekezdeni, mert
Levi alvást emlegetett, én pedig szeretnék vele feküdni. Azon
tűnődöm, hogy az elmúlt hetek talán még jobban megerősítették a
kapcsolatunkat. Nem tudom, mi lett volna velem, ha nincs mellettem.
Egyedül biztosan nem lettem volna képes végigcsinálni. Igaz,
nélküle el sem jutottam volna idáig...
Mirjam neve villan fel a monitoron, szinte oda sem figyelve
fogadom a videóhívást.
– Szia! Ráérsz?
– Aha. Hogy vagy? – kérdezem, mire furcsa arckifejezéssel néz
vissza rám, de amint megszólalna, Levi feltűnik mögöttem.
– Mirjam! Szia! – köszön lelkesen, és közelebb hajol, a vállamra
támaszkodik. – Mi újság?
– Sok-sok minden – neveti Mirjam kissé zavartan, amit nem
tudok hová tenni. – Veled?
– Velem nem sok. Leginkább munka – feleli Levi, mire
felháborodva fordulok hozzá.
– És én? Csak a munka?
Levi felnevet, lehajol, hogy egy puszit nyomjon a számra.
- De bolond vagy – mondja vigyorogva, aztán visszahúzódik,
hátulról átöleli a nyakam. – Nézd meg, az öcséd azt akarja, hogy
teljesen körülötte forogjon az életem. Csak nem tudom, ennél jobban
hogy lehetne.
Mirjam is felkacag, a mosolya simogatóan lágy, aztán
elkomorodik.
– Voltaképp azért hívtalak, mert anya itt van velem.
Megfagy a levegő. Olyan erős riadalom fog el, hogy összeszorítja
a torkomat, de Levi érintésén is érzem a dermedtséget, ahogy Mirjam
fordít a kamerán. Amint találkozik a tekintetünk, anyám elkapja az
övét, és megilletődve bámul maga elé. Levi vesz egy mély lélegzetet,
felegyenesedik mögöttem, majd bátorításképp rászorít a vállamra.
Már épp kifelé indul a szobából, de amikor megmozdulok, a fotel
csikorgására visszafordul.
– Mit szeretnél?
Nem sokáig mérlegelek. Az elmúlt hetekben is belőle merítettem
erőt, most pedig még jobban szükségem van rá.
– Maradj!
– Jól van – feleli, visszasétál, és az enyém mellé húz egy széket.
Igazán kínos csend köszönt be. Én nem akarok elsőnek
megszólalni, anyám fel sem néz, Mirjam és Levi pedig szerintem
ránk vár. Ha nem velem történne, biztosan hitetlenkedve röhögnék a
szituáción, de így egyszerűen csak nem tudom, mit kezdjek vele.
Anyám végre felemeli a tekintetét, zavartan pillant rólam Levire,
de továbbra is makacsul hallgat, én pedig tisztán érzem, hogy fel
fogom húzni magam. Levi végül felsóhajt mellettem, a kezembe
csúsztatja a sajátját, és megszólal. Bemutatkozik, határozott, tisztán
csengő hangon, én pedig megbűvölten figyelem. Pedig tudom, hogy
ő is izgul, a tenyere izzad, a mosolya mű, mégis bátrabb, mint én.
Igaz, neki anyám végső soron egy idegen, csak én kötöm hozzá,
mégis hamar kiránt a dermedtségből.
Édesanyám biccent, viszonozza a gesztust, aztán megint nem
történik semmi, és ez az idegeimre megy. Azt kívánom, vagy így,
vagy úgy, de legyen vége a hívásnak, ha már beszélgetésre
képtelenek vagyunk. Ez így csak fáj, reménykedem és csalódom
másodpercenként. Értékelnem kellene, hogy keres, de lehet, hogy
csak Mirjam vette rá...
– Hogy vagy? – kérdezem halkan, csak hogy végre én is
mondjak valamit.
– Megvagyok. – A semmitmondó választól elfut a méreg, és ez
kiülhet az arcomra, mert édesanyám gyorsan hozzáteszi: – És te?
– Majdnem felnevetek. Legszívesebben a nyakába zúdítanám az
eltelt egy hónapot, annak minden kérdésével és gyötrelmével együtt,
de nem hiszem, hogy képes lennék szavakba foglalni.
– Megvagyok – vágom rá inkább ugyanazt, mire Levi nyugtatóan
megszorítja a kezem. Célt ér vele, rögtön enyhül bennem a
feszültség, mintha újra rendesen kapnék levegőt. – Apa?
– Otthon.
Szóval még mindig nem áll szóba Mirjammal sem, én legalábbis
erre következtetek, de nem merem felhozni. Igyekszem egyszerre
egy dologra koncentrálni. Levi közelebb hajol hozzám.
– Biztos ne menjek ki? Csak egy kicsit, jó? Hozok egy kávét.
Elengedem. Nem szívesen teszem, de talán igaza van. Nem
magam, hanem édesanyám miatt. A tartása egyből megváltozik, ez
még a kamerán keresztül is látszik.
– Lehet, hogy előbb szólnom kellett volna – sóhajtja Mirjam. –
Ne haragudjatok!
– Semmi gond – felelem, és ha már úgyis itt járunk, tiszta vizet
öntök a pohárba, bár Mirjam már valószínűleg megtette. – Néhány
hónapja együtt élünk.
– Igen, rájöttem. – Még bólint is hozzá. Megrázza magát, és
fogalmam sincs, ezt az idegenkedés váltja-e ki belőle, mindenesetre
bosszant a mozdulat, – Szóval miatta... vallottad be?
Őszintén megijedtem, hogy másképp fejezi be a mondatot.
– Igen.
– És... mióta tart?
– Vele, vagy egyébként?
– Miért, nem ő... az első?
Most kicsit bánom, hogy Mirjam nem avatta be, akkor is, ha ez az
én dolgom, és jól tette, hogy meghagyta nekem. Egy hónappal ezelőtt
felkészültem erre a témára, most azonban mintha szanaszét futnának
a gondolataim.
– Nem, nem ő az első. Az egyetem alatt két évig éltem egy
fiúval. Levivel közel tizenegy hónapja jöttünk össze.
– Értem.
Ízlelgetem ezt a szót, miközben azon merengek, mégis hogyan
„érti". Megint közénk áll a némaság, valahogy nem is igyekszem
igazán túllendülni rajta. Annyi mindent mondanék, de megakadályoz
a bizonytalanság.
– Szereted?
Pislogok párat döbbenetemben. Próbálom eldönteni, komolyan
érdekli–e, vagy abban bízik, mindez valami futó hóbort részemről,
végül az igazat válaszolom.
– Igen.
– Értem.
Megint ugyanaz a felelet. Türelmetlenül sóhajtok fel, és azelőtt
vágom hozzá az összes dolgot, ami eszembe jut, hogy egyáltalán
feltűnne.
– Persze, hogy szeretem, különben nem lennék vele. Igazság
szerint el sem tudom képzelni, hogy ne legyünk együtt, és nem
vagyok hajlandó tovább hallgatni arról, hogyan érzek iránta. Akár
elfogadjátok, akár nem, szeretem őt.
Még Mirjam is meglepetten mered rám.
– Na, ennyit még én sem hallottam tőled összefüggően – nevet
fel, mire én is elmosolyodom. Megvonom a váltam, és hátrasandítok,
de Levinek nyoma sincs. Nem mintha bánnám, ha esetleg hallotta
volna. Sőt, biztosra veszem, hogy hallotta.
– Ha azt hiszed, könnyű döntés volt, hát tévedsz. Évekig
próbáltam még magam előtt is tagadni, most viszont végre boldog
vagyok. Szabad. Ezt nem cserélném el semmire.
– Értem.
Megint mindezt egy bólintás kíséretében, faarccal vágja rá, én
pedig dühbe gurulok.
 – Tudsz mást is mondani?!
– Miért, számít a véleményem?
Lenyelem az első megjegyzést, ami kikívánkozik. Alaposan
átgondolom, tényleg a véleménye izgat-e, vagy erre mit kellene
felelnem ahhoz, hogy ne kezdjük veszekedni. Van egyáltalán ilyen
lehetőség?
– Inkább az érdekel, szeretsz-e annyira, hogy bármi is a
véleményed, elfogadod, hogy ez az én életem.
Kint van. Úgy veszek utána levegőt, mintha eddig fuldokoltam
volna. Anyám tömény döbbenettel bámul rám, Mirjam pedig
megköszörüli a torkát, és gyorsan közbevág.
– Szerintem most hagyjunk egy kis időt anyának, hogy ezt a
kérdést meg is értse – mosolyog rám, aztán int egyet, és megszakítja
a hívást. Nem tudom hirtelen eldönteni, haragudjak-e rá érte, de azt
hiszem, igaza van.
– A nővérednek van esze – lép mögém Levi, jelezve, hogy eddig
hallgatózott. Rá viszont biztosan nem neheztelek ezért. Felkelek,
magamhoz húzom, szorosan megölelem. Lehet, nekem is idő kell,
míg hallani akarom azt a választ...
Teljes testemben összerándulok, ez az álom utolsó morzsáit is
kisöpri az elmémből. Felülök az ágyon, zihálva veszem a levegőt,
csak nagyon lassan jövök csak rá, hogy az ágyamban vagyok, és
mindazt, amit az előbb átéltem, csupán a tudatalattim vetítette elém.
Annyira valóságnak tűnt, szinte kételkedek benne, hogy nem történt
meg.
– Jól vagy?
Levi keze végigsiklik a karomon. A gyér fényben is látszik, hogy
ő még annyira sincs magánál, mint én, az aggodalom mégis ott
csillog a szemében. Lassan bólintok.
– Rémálom. Ne haragudj, amiért felébresztettelek!
– Semmi baj.
Visszahúz, átölel, biztonságban érzem magam a karjában,
mégsem megy ki a fejemből az imént átélt fájdalom. Szorít tőle a
mellkasom, legszívesebben felkelnék, nehogy újra át kelljen élnem.
 Álmomban édesanyám levette a nevem a szobám ajtajáról,
befalazta, majd apámra nézett, és annyit mondott: „Most már
emlékeznünk sem kell rá." Olyan elégedett arcot vágott, mint amikor
évekkel ezelőtt maga varrta a ház összes függönyét, és feltette az
utolsót a konyha ablakára. Előtte két évig veszekedtek apával, hogy
újat akar, de mindig másra ment el a pénz, így végül ő maga
készítette el. Akkor láttam ennyire büszkének és sugárzónak.
Nem is tudom, honnan bukkant elő ez az emlék, és miért kötöttem
össze a saját félelmeimmel, de az élmény túl erős, letaglózott, nem
bírom kiirtani magamból a hatását. Talán két perc sem telik el, Levi
már újra szuszog mellettem, én viszont legalább fél óráig bámulom a
sárkányos lámpa tompa fényét, mielőtt végre újra el merek aludni.
Legalább ezúttal nem álmodok...
Reggel fáradtabban ébredek, mint ahogy feküdtem. A hangulatom
is pocsék, Levit pedig lerázom, amikor óvatosan faggatni próbál.
Nem sértődik meg, de rosszulesik neki a bezárkózásom, és utálom
magam, amiért a hallgatásommal bántom. Most mégsem vagyok
képes megosztani vele a gondolataimat.
– Friss vagy és üde – jegyzi meg Anita, amikor reggel
összefutunk a folyosón. Válaszképp felsóhajtok, és nagyot kortyolok
az elviteles kávémból. Legalább finom, általában már az ízétől
feltöltődöm, most viszont mintha nem is érezném rendesen.
– Pocsék éjszakám volt.
– Na, hogyhogy? – kérdi Anita meglepetten, majd gyanakodva
hozzáteszi: – Összevesztetek Levivel? Ugye nem?
Elmosolyodom az aggodalmát látva, majd megrázom a fejem.
– Anyámmal álmodtam – osztom meg vele, mire Anita
együttérzően felsóhajt, szinte ordít róla, hogy szívesen mondana
valami vigasztalót, de leintem, mielőtt megszólalhatna. – Ha akar,
majd keres. Még csak másfél hét telt el.
– Én drukkolok.
– Tudom.
Mire hazavergődök, már nem bírok ilyen pozitívan hozzáállni a
dolgokhoz. Igazság szerint minden reggel így kelek, reménykedve,
akkor is, ha tudom, végül megint csalódok. Estére rosszabb, ahogy
telik az idő, úgy szembesülök egyre jobban ezzel a gondolattal, hogy
aztán másnap újrakezdjem a kört. Szerintem ez szánalmas, Levi
szerint viszont normális.
Megcsörren a telefonom, a szívem hatalmasat dobban, aztán csak
bámulom másodpercekig a felvillanó nevet, mielőtt fogadom a
hívást. Bár imádom a nővérem, nem vele szeretnék most beszélni.
– Szia! – köszönök mégis, reményeim szerint kedvesen, mert
nem akarom rá zúdítani a depresszióm, akkor sem, ha egyébként
pontosan tisztában van vele, hogy érzem magam.
– Szia! Figyelj, az előbb hívott anya... – Picit elhallgat, de
amikor nem reagálok semmit, folytatja. – Téged akart, de... azt
mondja, nem tudja, hogyan kezdje.
Egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni, annyi érzelem cikázik át
rajtam, mégis a legerősebbnek a düh bizonyul.
– Mit? Nincs meg a számom? – vágom rá dacosan.
– Tudod, hogy értem. Szóval abban maradtunk, talán
személyesen jobb lenne.
– Mármint menjek haza?
– Nem. Ő megy fel hozzád – pontosít Mirjam, én pedig reflexből
kérdezek vissza, annyira megdöbbenek.
– Mármint hozzánk?
– Igen.
Kinyitom a számat, aztán egy hang nélkül gyorsan be is csukom.
Megpróbálom elképzelni, hogy anyám bekopogtat hozzánk, majd
fesztelenül cseverészünk a nappaliban, és nem tudom, sírjak vagy
nevessek.
– Nem lenne jobb máshol? – dobom be az ötletet, mire Mirjam
türelmetlenül felcsattan.
– Legalább veled ne legyen nehéz dolgom! Nem kis meló volt
anyát meggyőznöm, mert szerinte szóba sem fogtok állni vele.
Nem hittem volna, hogy fokozni tudja a döbbenetemet. Egyrészt
Mirjam ritkán emeli fel a hangját velem szemben, másrészt pedig az
információ, miszerint édesanyám attól fél, elzavarom, lesokkol.
Közben viszont ott motoszkál bennem a kisördög, hogy talán én
értettem félre.
– Miért ne állnánk vele szóba?
– Hát mert túl sokáig húzta, ő legalábbis valami ilyesmivel jött –
magyarázza, én pedig még mindig nem tudok megkönnyebbülni. -
Nem mert felhívni.
– Remek. Engem meg kikészít azzal, hogy nem hív.
– Én is ezt mondtam neki.
Csend borul ránk. Lázasan töröm a fejem, mégis hogyan
oldhatnánk meg a helyzetet, és csak sokára esik le, hogy egyáltalán
nem haragszom. Eddig a csalódottságot mindig a harag váltotta fel,
most viszont ennek nyomát sem érzem, pedig feleslegesen
szenvedtem napokig. Édesanyámra nem jellemző, hogy önbizalom-
hiányos lenne...
Felnevetek.
– Mi az?
– Anya, amint nem mer valamit...
Mirjam is felkacag, percekig tart, mire abbahagyjuk, akkorra
viszont szinte nyomtalanul elpárolog a vidámság. Az ablakon
bambulok ki, elkapom, ahogy odalent Levi belép a kapun, és egyből
jobban érzem magam.
– Most mennem kell – szólalok meg. – Azért tisztázzuk: akkor
keresni akar?
– Igen.
– Jó. Megírom a címet – mondom, és szinte hallom, ahogy
Mirjam elmosolyodik.
– Szerintem ez elég jelzés lesz neki – feleli, aztán elköszön, én
pedig némán figyelem, ahogy Levi feltűnik az emeleten, és az
ajtóhoz sétál. Számolom a másodperceket, miközben újra feloldom a
billentyűzárat, és írni kezdek a telefonomon. A cím után
hozzáteszem, hogy hétvégén itthon leszünk. Ennél többet már
végképp nem tudok csinálni, hogy rendezzem a kapcsolatot a
szüleimmel, de legalább tudom, hogy elkövettem, amit lehetett. A
többi már nem rajtam múlik...
 32.

– Leülnél végre?
Rajtakapottan torpanok meg a nappali közepén, és hátrafordulok
Levihez. A hangjában bujkál ugyan némi türelmetlenség, de az arcán
mosoly, ahogy felém nyújtja a kezét. Sóhajtva dobom le magam
mellé a kanapéra, és a támlára hajtva a fejem, behunyom a szemem.
Hamarosan játékos ujjak kúsznak az arcomra, lágyan kalandoznak a
bőrömön, önkéntelenül nyúlok értük, a számhoz húzom Levi kezét,
és belecsókolok a tenyerébe.
– Tudom, hogy nem egyszerű, de próbálj lazítani kicsit!
– Azt csinálom – sóhajtom, miközben a csuklójára csúszik a
szám. Levi reszketeg lélegzetet vesz.
– Ezt most nem gondolhatod komolyan – szól rám, amint eljut a
tudatáig a szándékom. Lassan kihúzza a kezét az enyémből. –
Mindjárt ideér, én már semmibe sem kezdek bele. Utálnám
abbahagyni – teszi hozzá nevetve, mire én is elvigyorodom. Jó, hát
ebben van valami.
– Ideges vagyok.
– Igen, az feltűnt.
Amint megszólal a csengő, automatikusan kapom az ajtó felé a
fejem. Mély lélegzetet veszek, lassan eresztem ki, de nem mozdulok.
– Ha nem mész, kénytelen leszek én, és szerintem te szeretnéd
üdvözölni.
Aprót bólintok, mégis további hosszú másodpercek telnek el, mire
rászánom magam, hogy felkeljek. A lábam ólomnehéznek tűnik,
ahogy lassan haladok a bejárat felé, remeg a kezem, amikor
elfordítom a kulcsot. Nem értem magam, hiszen Mirjam
bizakodónak tűnt, és ki kellene ugranom a bőrömből, hogy
édesanyám látni akar. Mégis lehunyom egy pillanatra a szemem,
mielőtt lenyomom a kilincset. Aztán megáll bennem az ütő, amikor
felnézek, és rájövök, hogy anya nem egyedül érkezett. Édesapámra
végképp nem számítottam, szükségem van némi időre, mire észbe
kapok, és elállók az útból, hogy rövid, motyogós köszönés után
beengedjem őket a lakásba. Levi pont ekkor érkezik, de a
meglepetése ellenére ő hamarabb reagál, mint én, kezet nyújt a
szüleimnek, és én nem győzök hálát adni a sorsnak, amiért ennyivel
könnyedebb nálam.
– Kérnek valamit? Ásványvizet esetleg?
– Igen... köszönjük.
Megszoktam, hogy édesanyám mindig harsány, határozott, tudja,
mit akar, épp ezért rémesen furcsa őt ennyire zavarban látni.
Hosszasan bámul Levi után, aztán rám siklik a pillantása, de gyorsan
tovább is rebben, a berendezést vizslatja, bár nem tudom, érdekli-e
igazából, vagy csak próbálja lekötni magát. Nem kevésbé kínos a
helyzet, mint a legutóbb kamerán keresztül, mégis más. Szinte rezeg
a levegőben a feszültség, feláll tőle a szőr a karomon.
Akkor kapok észbe, amikor Levi behoz egy széket, és int, hogy
üljek le rá. Addig fel sem tűnt, hogy álldogálok, így bambán
figyelem, ahogy egy másikkal visszatér, és tisztes távolságban ugyan,
mégis karnyújtásnyira tőlem leül. Biztató mosolyt villant rám, de
nem sokat ér el vele, mert abszolút fogalmam sincs, mit mondhatnék.
– Jól utaztak?
Kicsit kezdem magam hülyén érezni, amiért Levi old meg
helyettem mindent, mindenesetre végtelenül örülök a
talpraesettségének.
– Nem volt nagy forgalom – feleli apám a maga lényegre törő
módján. Ezzel megint elakad a társalgás, látom Levin, hogy ő is
tanácstalan, de mire végre összeszedhetném magam, ezúttal
édesanyám szólal meg.
– Szép lakás.
– Köszönjük – mosolyodik el Levi. – Együtt rendeztük be, már
amennyire hagytam Áront érvényesülni. Néha kissé makacs vagyok.
– Kissé – csúszik ki a számon, mire Levi szemöldöke enyhén
megemelkedik, aztán elneveti magát. Rossz pont nekem, de úgy
tűnik, most megkönyörül rajtam.
 – Jó, nagyon – ismeri el inkább. – A környékhez is én
ragaszkodtam, mert közel van a munkahelyemhez, és úgy általában
majdnem mindenhez a belvárosban – magyarázza, és tanácstalanul
fordul felém, hogy legalább egy kicsit segítsek. – De azért neked is
tetszik, igaz?
– Persze – válaszolom, de mintha gombóc lenne a torkomban,
csak azért emberelem meg magam, mert Levin látszik, hogy kezd
berágni a szerencsétlenkedés miatt. – Jó hely, és nekem sincs messze
a cégtől. Levi egyébként is többet dolgozik, alap, hogy neki kelljen
kevesebbet utazni.
Ezért bezsebelek egy mosolyt, mert ezt még sosem mondtam neki.
Egyébként sem éreztem túl nagy késztetést, hogy bármibe
beleszóljak, elvégre ez Levi lakása, még akkor is, ha itt élek. A mi
otthonunk, de papíron az övé. Nem mintha zavarna a dolog, amíg
velem osztja meg.
– Hogyan ismertétek meg egymást?
Édesanyám végre befejezte a forró kása kerülgetését, és egyből a
közepébe vágott. Ez inkább vall rá.
– A volt lakótársamról már meséltem. Ő mutatott be – felelem,
mert Levi ezúttal rám hagyja, és rájövök, hogy az elejétől alig várta,
hogy a háttérbe vonulhasson. Elszégyellem magam.
– Miért nem mondtad soha?
Nyelek egyet. Elkapom a tekintetem, mintha rosszat csináltam
volna, aztán dacosan újra felnézek, amint ez eljut a tudatomig.
– Nem volt kedvem ezt eljátszani, azért.
Levi felszisszen, és szelíden rám szól.
– Áron, ezzel csak rontasz a helyzeten, teljesen feleslegesen.
Lenyelem a kikívánkozó választ, mert Levire végképp nem
haragszom. Anyáékra sem igazán, talán kicsit magamra a hiábavaló
próbálkozásaimért, a meghunyászkodásomért. Az őszinteség mellett
döntök inkább, az mostanában bejött, reménykedem, hogy ezúttal
sem hagy cserben.
– Igyekeztem magammal is elhitetni, hogy a lányokat szeretem.
Nem akartam senkinek sem csalódást okozni. Nem akartalak
elveszíteni titeket.
A tekintetem makacsul a földön tartom, ezúttal véletlenül sem
akarok rájuk nézni, mert akkor nem volnék képes folytatni.
– Nem akartam látni, ahogy rám nézel, apa, vagy hallani, ahogy
zokogsz, anya.
Levi hatalmasat sóhajt. Itt adja fel, hogy tartsa a fizikai távolságot,
mert a keze az enyémhez ér, összefűzi az ujjainkat. így már
felemelem a fejem, látni akarom a szüleim arcát, tudni szeretném,
van-e értelme folytatni ezt a beszélgetést. Nem csalódok, édesanyám
nagy szemeket mereszt, apám viszont engem figyel, csendesen, nem
fedezek fel rajta semmi érzelmet, és ezt most végképp nem tudom
hová tenni.
– És most már tudod, mit akarsz?
– Igen – felelem határozottan, de ez nem bizonyul elegendőnek,
mert tovább faggat.
– És biztos is vagy benne?
– Teljesen.
– Hát jó – dörmögi, majd anyámra néz. – Mondtam, hogy
kénytelenek leszünk beletörődni. Pont olyan makacs az összes
gyerekünk, mint te.
Levi köhögésnek álcázza a nevetését, de a szeme csillogása
elárulja. Édesanyám neheztelően szusszan, és mivel azt várom, hogy
vissza fog szólni, meglep, hogy nem teszi, sőt, helyette teljesen
mással hozakodik elő.
– A te szüleid mit szóltak ehhez?
Levi kicsit elcsodálkozik a kérdésen, fészkelődik a széken, de
intek neki, hogy legyen csak őszinte. Remélem, veszi a célzást.
– Évek óta tudják, talán hamarabb rájöttek, mint én – kezd bele,
és elmosolyodik. – Áront egyenesen imádják. Elég sokat találkozunk,
napi kapcsolatban vagyunk velük mindketten. Mondhatjuk, hogy a
saját fiukként tekintenek rá.
Levi elhallgat, én viszont nem merem felmérni a szavaira kapott
reakciót. Pedig mesterien fogalmazott, mégis ideges vagyok, mert
még mindig nem tiszta, a szüleim hogyan vélekednek kettőnkről.
Muszáj rákérdeznem, és utálom, hogy remeg a hangom.
– Akkor?
– Mi akkor? – fordul felém édesapám értetlenül. – Hazudnék, ha
gratulálnék hozzá, de a te életed. Ne értsen félre, Levente, nem
magának szól – pillant Levire, aki hirtelenjében csak vállat von, és
gyanítom, a magázással nem tud mit kezdeni. Persze, az ő szüleit
mindenki tegezi, így biztosan szokatlan.
– Ha azt várod, hogy áldásunkat adjuk erre az egészre, akkor túl
sokat vársz – szólal meg édesanyám. Meg akarom kérdezni, az egész
alatt Levit érti-e, de nincs rá módom, mert azonnal folytatja. – Ha ez
marad a döntésed, akkor majd... majd... megpróbálom elfogadni.
– Ez marad – jelentem ki határozottan. – Ez nem döntés kérdése.
– Ha te mondod.
Bosszant a hangnem, a testtartása, de rémlik, hogy
gyerekkoromban is így leplezte, ha valamitől félt. Szívesen
megkérdezném, most mi az, aztán sokadik nekifutásra meg is teszem.
– Mitől félsz?
– Tessék?
Lelepleztem. Látom a döbbenetén, és megijedek, hogy ezzel csak
kivívom a haragját. Végül rendezi az arcvonásait, vállat von, mintha
semmit sem számítana.
– Nem ilyen életet képzeltem neked.
– Milyet?
– Nehezet. Mirjam is folyton a nehezebb utat választja, most te is
ezzel mész az agyamra. Andris meg... – legyint, és hatalmasat sóhajt.
– Nem tapsikolok örömömben. – A kezünkre téved a tekintete,
sokáig bámulja, mielőtt tovább beszél. – Legalább megmagyarázza,
miért zárkóztál be, és utálom a gondolatot, de jól tetted. Nem hiszem,
hogy megértettem volna, most sem igazán megy. Maradjunk abban,
hogy beletörődöm, jó? Idővel, ha nem változik.
Letaglóz, pedig ezt már eredményként könyvelhetném el. Levi
érintése erősebbé válik, nem tudom, arra ösztönöz-e, hogy fogadjam
el, hagyjam az időre, vagy vigasztalni akar, mert tudja, hogy igenis
csalódtam. Mélyeket lélegzem, igyekszem nyugodt maradni,
értékelni, hogy legalább ennyi eredményt elértünk. Szóba állunk
egymással, egészen normális hangnemben, és felcsillan a remény,
hogy ez pozitív irányba fog változni, ha esélyt adok neki. Meg
akarom próbálni.
– Jól van – felelem halkan, kicsit én is inkább csak beletörődve,
miközben arról győzködöm magam, hogy ez a járható út. Bántóan
borul ránk a csend, de már nem az a feszült, fojtogató, inkább
megkönnyebbült. Gondolkodom, mivel folytathatnánk, hogyan
terelhetném el a témát, valami hétköznapibbra, de cserben hagynak a
gondolataim.
– Megmutassuk a várost? – dobja be Levi, és látom, hogy
édesanyám szeme felcsillan. Tudom, hogy mindig látni akarta
Budapestet, egész lánykorában erről álmodott, valahogy mégsem jött
össze sosem. Édesapámmal egyszer jártak itt, még talán húsz éve,
azóta biztosan minden megváltozott.
– Remek ötlet!
– Van konkrét hely, ahova szeretne elmenni? – kap Levi a
lelkesedésen, és miközben körvonalazódik a napi tervünk, nem
győzök hálát adni, hogy idáig eljutottunk. Már ez is
elképzelhetetlennek tűnt számomra néhány héttel ezelőtt, a mosoly
ott ragad az arcomon, csendben figyelek, élvezem, hogy jobban
kijönnek, mint amiről álmodni mertem. Talán csak miattam
csinálják, nem érdekel az oka, mert tényleg rengeteget jelent nekem,
hogy együtt tervezzük tölteni az időt. A jövővel ráérek később
foglalkozni, élvezni akarom a jelent.
Az ajtóban visszahúzom Levit egy csókra. A szüleim nem látják,
talán egyszer majd előttük is megteszem, most viszont köszönetet
szeretnék mondani. Főképp neki, de azt hiszem, az egész világnak.
Kapaszkodni akarok abba, hogy az életem végre olyan irányba tart,
ahová sokáig titokban ugyan, de mindig is vágytam...