OSHO

AZ EMBERI LÉT ÚTJA

Találhatunk-e valódi boldogságot
a mindennapokban?

ÉDESVÍZ KIADÓ
BUDAPEST
 Előszó

Ne feledd, hogy az élet apró dolgokból áll, nincsenek nagy dolgok.

Apró dolgokból állnak össze a nagy dolgok. Tetteink önmagukban
nem tűnnek nagy horderejűnek, se jó, se rossz értelemben. Egy
mosolynak látszólag nincs nagy jelentősége, de egy mosoly lehet egy
hosszabb folyamat része. Egyetlen virágból még nem lesz koszorú,
az igaz, de virágok nélkül nem lehet koszorút kötni.
Nem kell lenézni sem a kudarcaidat, sem a sikereidet. Minden
egyes tettednek jelentősége van: ha rossz, szenvedni fogsz; ha jó,
örömöt lelsz az életben. Márpedig az életöröm az egyetlen módja
annak, hogy megismerd Istent. Csak a felhőtlen örömben látod meg
a bizonyosságot Isten létezéséről. Isten létére nincs logikai
bizonyíték, de amikor eltölt a boldogság érzése, amikor táncra
perdülsz az örömtől, táncodban magától kifejeződik a hála.
Köszönet, imádság születik belőle, és abban az imádságban te magad
is újjászületsz. Abban az imádságban nem csak te születsz újjá,
hanem megszületik benne Isten is.
Az élet apró dolgokból áll, neked pedig minden egyes apróságot a
figyelmeddel, a tudatosságoddal, az éberségeddel kell átalakítanod
csodálatos tettekké. Így lesz a közönségesből, a hétköznapiból
különleges.
Egy zen szerzetestől valaki azt kérdezte:
– Mit csináltál, mielőtt megvilágosodtál?
– Fát vágtam és vizet hordtam a kútból – válaszolta a szerzetes.
– És mit csinálsz most, hogy megvilágosodtál?
– Fát vágok, és vizet hordok a kútról – válaszolta.
 A kérdező zavarba jött.
– Akkor hát nem változott semmi.
A mester így szólt:
– Én változtam meg. Nem a cselekedeteimben történt változás,
hanem bennem – de mivel én megváltoztam, velem együtt a tetteim
is megváltoztak. A jelentőségük változott: a prózából költészet lett;
a kövekből szózat, az anyag teljesen eltűnt. Most már csak Isten
létezik, semmi más. Az élet megszabadulás lett számomra, nirvána.
 Bevezetés

Az ember ismeretlen és kifürkészhetetlen lehetőségekkel szültik erre

a világra. Nincs még felismerhető arca. Magának kell megtalálnia,
felfedeznie. Ez a legszebb az egészben. Ez a különbség az élőlények
és az élettelen dolgok között.
Egy dolog az, ami – nincs fejlődési lehetősége. A szék csak szék, az
asztal meg asztal. Egy székből nem lesz semmi más, nincs benne
további lehetőség, csak aktualitása van. Nem fejlődik ki belőle
semmi.
Az ember nem tárgy. Ebből fakad az élet minden baja és csodája, a
kihívások és a fejfájások egyaránt. A gyermek üres kézzel érkezik,
nincs ráírva, hogy mi lesz belőle – minden irányban nyitott. Ezt kell
legelőször megérteni: hogy a gyermek nem egy tárgy, hanem egy
lény. A gyermek nem már valami, hanem majd csak lesz valaki. A
gyermek egy élő folyamat, és halvány fogalmunk sincs, hogy hová
fog majd eljutni; mi lesz az élettapasztalatának, bújának-bajának és
örömének a végkifejlete; hogy mire viszi majd az életben. Életének
összegzése még nem áll rendelkezésre a születés pillanatában. Nincs
a kezében pontos születési horoszkóp. Az asztrológusok, a
tenyérjósok mind jól átvertek benneteket, persze csak azért, mert
adódott az alkalom az átverésre. A szülőket nagyon foglalkoztatja,
hogy vajon mi lesz a csemetéjükből. Szeretet vezérli az
aggodalmukat, ezért aztán könnyű dolga van a csalónak.
A szemfényvesztők pedig meg is mondják: „Ez meg az lesz a
gyerekből, akárki meglássa.” Ártani nem ártanak, csak csalnak egy
kicsit. A jóslatok soha nem válnak be. Igazán nagy kárt a papok, a
politikusok és a tanítók tesznek majd a gyermekben. A politikust
nem érdekli a gyermekben rejlő valódi lehetőség. Őt csak az érdekli,
hogy felhasználhassa majd saját hatalmának megszilárdítására.
Minden gyermekben befektetést lát, mert mindegyik egyszer majd a
barátja vagy az ellensége lehet. Ezért nem lehet elég korán kezdeni a
kampányolást. Mielőtt elindulhatna a saját útján, máris tévútra
vezették a gyermeket, hogy a politikus vágyát teljesítse, akkor is, ha
ez saját lehetőségeinek a halálát jelenti. A papokat is az érdek hajtja.
A pápa annál hatalmasabb, minél több katolikus van a világon. Ha
nincsenek többé katolikusok, mit ér akkor a pápa, nem igaz? Kit
érdekel akkor a pápa? Minden gyermeknek születésétől fogva van
hatalma, amelyet a politikusok és a papok szeretnének kisajátítani…
A gyermek egyhamar teljes jogú világpolgár lesz – jobb mielőbb
megfogni. Ha katolikus szülők gyermeke, akkor katolikusnak kell
lennie, ha pedig szerencsétlenségére árvaházba került, akkor majd
Teréz anya gondoskodik róla, hogy meg legyen keresztelve. Teljes a
boldogság: minél több az árva, a Teréz anyák annál több Nobel-díjat
kapnak, és annál több katolikus lesz a világon. Minél több a szegény
ember, annál nagyobb tömegeket lehet megtéríteni a keresztény
hitre.
Jézus azt mondta, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Ez így
igaz, ha igaz emberről beszélünk, de nem igaz az emberek
többségére. Ami az emberiség legnagyobb részét illeti, bizony
mondom néktek, hogy az ember kenyérrel, és csak kenyérrel él.
Márpedig közel s távol csak csőcseléket látni – hová lettek az igaz
emberek? Ezek a politikusok, ezek a papok és tanítók nem hagynak
senkit érvényesülni, nehogy igaz emberré váljanak, és végül
megtalálják a saját arcukat, megtalálják önmagukat.
Bármerre nézel, azt látod, hogy az emberek a saját érdeküket nézik
a gyermekekben. A gyermek pedig tiszta lappal jön a világra, nincs
megírva a sorsa; nagy kihívás ez, mindenki szeretne valamit írni arra
a tiszta lapra. A szülők természetesen szeretnék viszontlátni saját
vallásukat, társadalmi rangjukat, világnézetüket, politikai
meggyőződésüket, mert szerintük a gyermek őket képviseli. A
gyermek az ő örökségük hordozója. Ha évszázadok óta hindu
vallásúak, akkor az utódnak is hindunak kell lennie, átörökítve a
hindu vallást a következő generációk számára. Mint másokat, őket
sem érdekli a gyermekben rejlő valódi lehetőség, csak a saját
befektetésük megtérülése. Mindenki invesztál a gyerekbe. A szülők
rengeteget invesztálnak: világra hozzák, felnevelik, taníttatják; de
mindennek ára van – akár kimondva, akár kimondatlanul,
lényegtelen. Egy nap majd elhangzik a kérés: „Annyi mindent
megtettünk érted, most itt az idő, hogy te is megtedd, amit kérünk.”
Lehet, hogy nem tudatosan teszik mindezt, mert talán őket is
ugyanígy nevelték a szüleik. Generációról generációra ismétlődik a
folyamat. A tanárt is az érdekli, hogy a gyermek méltón képviselje
őt. A hittantanárt az érdekli, hogy tanítványa az ő doktrínáinak a
példaképe legyen.
Szeretném, ha emlékeznétek arra, hogy mindenkinek olyan érdeke
fűződik a gyermekhez, amely a gyereket magát teljesen hidegen
hagyja. Csakhogy ő tehetetlen, nem szállhat szembe ennyi ember
hatalmával. Tőlük függ. Ha akarnak tőle valamit, engednie kell. Az
teljesen világos számára, hogy ha szembeszegül a szüleivel, akkor
rosszalkodik, és csalódást okoz. Ugyanezt éreztetik vele a papok és a
tanárok is. Lelkiismeret-furdalása támad. Az önkifejezés minden
mozzanata lelkiismeret-furdalást szül, míg a szülők, a vallási
vezetők, a nevelők és a politikusok megjátszott viselkedése – mert
csak megjátszás az egész – busás jutalmat érdemel. A gyermek korán
megtanul politizálni: legyél képmutató és alattomos. Légy önmagad,
és betörik a fejed. A gyermek hamar megoldja ezt az egyszerű
egyenletet, és még csak nem is hibáztathatjuk érte.
Egy jobb társadalomban mindenki elfogadja majd, hogy a másik
ember önálló egyéniség, és még a gyermeket is tiszteletben tartják,
nem erőltetnek rá semmit. De ettől a társadalomtól még nagyon
messze vagyunk, mert mindenkinek megvan a maga saját érdeke,
amelyről senki nem hajlandó lemondani; ezért kell kihasználni a
többieket.
Lesz, akiből államelnök lesz. Soha nem úgy gondolsz rá, hogy te
iszod meg a levét az ő sikerének, hogy valamit megöltek benned
azért, hogy ez az ember az ország első számú vezetője lehessen. Ha
minden egyes ember megőrizhetné az egyéniségét, ezek az elnökök
és miniszterelnökök – akik az egész világot irányítják, és évezredek
óta rendre pusztítják is mind a mai napig – nem úsznák meg
ennyivel.
Az egyéniségek társadalma egészen másképp fest majd:
közösségek lesznek, nem társadalmak. Nem lesznek nemzetek, mert
nincs rájuk szükség.
Miért lenne szükség nemzetekre? A föld népe egyetlen nemzet.
Csak a térképen látsz határvonalakat, amelyek mentén egymást ölik
az emberek. Annyira ostoba ez az egész játék, biztos, hogy az
emberiség megőrült, mert nincs más magyarázata, hogy megállás
nélkül ez zajlik körülöttünk. Mire jók a nemzetek? Mire való az
útlevél, a vízum, a határ? Az egész föld a miénk: mindenkinek joga
van oda menni, ahová a kedve tartja. Senki nem birtokolhatja a
Napot, senki nem formálhat jogot a Földre és a Holdra; a szél, a
felhők, az eső – kinek lenne joga kisajátítani? Akkor miért kellenek a
térképen a vonalak?
 Nincs szükség nemzetekre, csak a politikusoknak kellenek
határok, mert nemzet nélkül nincs politika; a tábornokoknak kell a
nemzet, mert anélkül értelmetlen lenne háborúzni, és akkor a
fegyvergyárak megrendelés nélkül maradnának. Mi lenne akkor a
fegyvergyárakkal és a drága energiával, amely a működésükhöz
szükséges? Ha nincsenek nemzetek, nem kellenek fegyverek. Ki
használná ezeket?
Az emberiséget egyszerű megmenteni a pusztulástól: elég
eltörölni a térképen a vonalakat – csak a térképen, mert a földön
ezek a vonalak valójában nem léteznek. Elég a térképről letörölni a
vonalakat, és nem lesz harmadik világháború, nincs szükség többé
hadseregre sehol a világon. Emberek milliói semmi hasznosat nem
tesznek, csak jobbra-balra masíroznak… Ha valaki felülről nézi őket,
biztosan elképed. Ugyan miért fordulnak jobbra, aztán balra, aztán
hátra arc, díszlépésben egy-két, egy-két, aztán vissza ugyanez, és
aztán oszolj – nap nap után emberek milliói a föld kerekén? Aki
felülről nézi, azt gondolja, hogy nincs ki mind a négy kerekünk,
valahol meglazult egy csavar.
A nemzetek létezésének a feltétele a hamis személyiség. A
vallások és egyházak csak akkor létezhetnek, ha elveszíted az
arcodat, mert akinek van saját arca – miért kellene annak a pápához
mennie bármilyen ügyben? Minek? Semmi értelme sincs vallási
tanítóhoz fordulni, templomba vagy zsinagógába menni. Miért lenne
az ilyen ember mohamedán, keresztény vagy hindu? Ugyan miért?
Ha megtaláltad a saját arcodat, azzal annyira elégedett leszel,
annyira tökéletesen teljes és megérkezett, hogy nincs mit keresni
többé; megtaláltad önmagad.
De ezek az emberek nem engedik, hogy megtaláld, amit keresel.
Eltérítenek, azzal az egyszerű ürüggyel, hogy nekik is megvannak a
saját érdekeik, a saját céljaik, amiért fel kell áldozni téged. A
politikusok feláldoznak a politikáért. A vallások feláldoznak a saját
politikai céljaikért. Senkit nem érdekel a gyermek, az ok pedig
roppant egyszerű: a gyermeket olyanná kell formálni, amilyennek a
társadalom, a nemzet vagy egy adott uralkodó ideológia látni
szeretné. Mindenkit feláldoznak valamilyen sületlen ideológia,
teológia, politika vagy vallás érdekében. Ezért tér le mindenki az
igaz útról.
A gyermek azért enged a nyomásnak, mert fogalma sincs, hogy
milyen ember válhat belőle. Magától értetődően függ a szüleitől, a
felnőttektől – akik mindent jobban tudnak. Fogalma sincs, hogy
igazából nem tudnak jobban semmit; ugyanabban a
mentőcsónakban eveznek, pont annyira tudatlanok, mint a gyermek;
azzal a különbséggel, hogy a gyermek ártatlan. A felnőttek
tudatlanok, de ravaszak, olyannyira, hogy a tudatlanságukat
kölcsönvett tudással leplezik. És senki nem kérdezi meg őket: Amit
tudsz, az valóban a te tudásod? Mert ha nem, akkor tedd félre,
semmi hasznát nem veszed. Amit teszel, azt saját elszánásból
teszed? Igazán érzed, hogy a szíved diktálja, mit kell tenned? Ha
nem, akkor ne pazarolj rá egyetlen szempillantást sem.
Az emberek vakon teszik, amit mások erőltettek rájuk – márpedig
mindig lesz, aki éppen ránk erőltet valamit. Esélytelen, hogy a
szülők feladják a próbálkozást, és ne akarják a saját képükre formálni
gyermeküket, hogy a tanárok ne akarják rájuk erőltetni a „tudást”,
amelyet a sajátjuknak gondolnak. A világ végéig úgy tesznek, mintha
tényleg tudnák, amit tudnak.
Szeretném, ha tudatában lennél mindennek. Életed során eddig
elfogadtál mindent, amit mondtak. Ideje kételkedni, ideje kérdezni.
Ne félj feljebbvalóidtól – mert nincsenek feljebbvalóid. Krisna,
Krisztus, Mohamed és Mahávíra – egyiknek sincs hatalma fölötted.
Ők is csak maguk fölött uralkodnak, fölötted semmiképpen sem.
Te is csak magad fölött fogsz uralkodni majd egy napon, ha
megismerted saját valódi arcodat és az igazságot. Onnantól nem
fogsz másokon uralkodni. Senki nem uralkodhat egy másik ember
fölött. Egyáltalán, az uralkodásnak a gondolatát is el kell törölni a
föld színéről.
Igen, az emberek megoszthatják egymással a tapasztalataikat, de
ennek semmi köze a hatalomhoz. Én semmit sem akarok rátok
erőltetni – egyetlen szót, egyetlen gondolatot sem. Csak az a célom,
hogy legyetek tudatosak, és óvakodjatok a hatalomtól. És ha egyszer
csak észreveszed, hogy az uralkodás, a hatalom ott ólálkodik
körülötted, akkor dobd el magadtól. Végezz mindennel, amit rád
erőltettek, és valódi arcod azonnal megmutatkozik.
Nem tudhatod, halvány fogalmad sincs, hogy milyen lesz a valódi
arcod, a valódi lényed. Csak akkor tudhatod meg, amikor
szembesülsz önmagaddal, amikor semmi nem áll az utadba, amikor
teljesen egyedül maradsz önmagaddal.
Ebben a teljes magányban virágzott minden olyan lény, aki képes
volt virágozni.
Nem sokan jutottak el idáig. Csak egy-egy ember, nagy ritkán…
Különös tragédiája az emberiségnek, hogy milliók születnek meg,
mire akad egyvalaki, akinek a lénye kivirágzik. Ezért vallom én azt,
hogy nincs gondos kertész, nincs Isten, aki gondoskodna rólunk, aki
figyelne, óvna minket, különben milliónyi fából csak egy borulna
virágba…? Télre tavasz jön tucatszám, mire egyetlen fa virágba
borul; míg fák milliói pusztulnak el terméketlenül, gyümölcsöt nem
hozva. Miféle kertész szeme vigyázza az ilyen kertet, kérdem én?
Nekem ennyi elég ahhoz, hogy kimondjam: nincs kertész, nincs
Isten; de ez még nem ok a pesszimizmusra. Sőt, ezzel új dimenziók
nyílnak – te lehetsz önmagad kertésze. Szerencse, hogy nincs Isten,
mert te lehetsz a magad kertésze. Viszont akkor a felelősség is a tiéd,
nem lehet másra kenni a balhét.
Elveszem tőled Istent, hogy ne hibáztasd többé az öreg szakállast.
Eleget nyelt már mindenért: ő teremtette a világot, benne ezt, meg
azt, meg amazt… felszabadítom ennek a terhe alól – azzal, hogy
nem létezik. Csak azért teremtetted őt, hogy átruházd rá a
felelősséget. Most vedd szépen vissza a felelősséget, állj jót
magadért.
Fogadd el, hogy egyedül vagy. Fogadd el, hogy tudatlan vagy.
Vállald fel a felelősséget, és a csoda megtörténik. Egy nap hirtelen
teljesen új fényben látod majd magad, ahogy eddig még soha. Azon a
napon végre tényleg megszülethetsz. Addig csak vajúdni fogsz.
 1

Az emberi lét útja

Az ember az egyetlen tudatos lény a földön; ez adja örömét és
bánatát. Rajtad áll, hogy bánatnak vagy örömnek éled-e meg. A
tudatosság kétélű kard. Olyan érték került a birtokodba, amellyel
nem tudsz mit kezdeni; mint a kard egy gyermek kezében. A kardot
lehet jól forgatni, és akkor megvéd a támadástól, de sebet is ejthet.
Minden, ami áldás, az éppoly könnyen lehet átok is; attól függ,
hogyan használják.

Azt mondtad egyszer, hogy az élet annyira teljes, annyira

örömteli, annyira eltölti az embert – akkor vajon miért érzi
magát valaki nyomorultul?

Az élet valóban teljes és örömteli, csakhogy az emberek elvesztették

vele a kapcsolatot. Az ember túlságosan öntudatos lett. Az
öntudatosság korlátokat szab, és ezek között a korlátok között ugyan
életben maradsz, de nem élsz igazán. Az öntudatosság a baj gyökere.
A madarak boldogok, a fák boldogok, a felhők és a folyók is
boldogok, de nem öntudatosak. Szimplán csak boldogok. Nem is
tudják, hogy azok.
Buddha is boldog, Krisna is boldog, Krisztus is boldog, viszont ők
tiszta tudatosságban azok. Boldogok, de nem tudják, hogy azok.
Van hasonlóság a tudattalan természet és a tiszta tudatú lények
között. A tudattalan természetnek nincs éntudata, ahogy a tiszta
tudatban létező lényeknek sincs. Az ember a kettő között van
félúton. Már nem állat, nem fa, nem szikla, de még nem is buddha. A
kettő között él nyomorúságban.
A minap egy keresőtől kaptam levelet, amelyben ezt írja: „Osho,
nem szeretnék szannyászin lenni, nem akarok emberfeletti lény
lenni, mint a Buddha vagy a Krisztus. Egyszerűen ember szeretnék
lenni. Kérlek, segíts emberré válnom.”
Ez azért komoly ambíció, és nem is fog sikerülni. Egyszerűen csak
embernek lenni, az nem fog menni. Próbáld megérteni. Azért nem
sikerülhet, mert azt kéred tőlem: „Félkész szeretnék maradni,
megakadni félúton.” Mert az ember nem egy állapot, hanem egy
folyamat. Olyan, mintha egy gyermek azt mondaná: „Nem szeretnék
felnőni, nem szeretnék megöregedni. Hadd maradjak örökké
gyermek.” Lehet ilyet?
A gyermek folyamatosan növekszik, állandóan a felnőtté válás
folyamatában él. A gyermekkor nem egy állapot; nem lehet benne
maradni, nem lehet megragadni benne, mert egy folyamat. A
gyermekkor minden pillanatban múlik, a felnőttkor pedig közeledik.
Aztán a fiatal felnőttkor is tovatűnik; akárhogy is próbálkozol
fiatalnak maradni, erőlködésed biztos kudarcra van ítélve, mert az
ifjúság minden pillanatban múlik, és átadja helyét az öregségnek.
Csak ember szeretnél lenni, ezt kéred – a lehetetlent akarod.
Nagyravágyó vagy. Ennél egyszerűbb buddhának lenni. Ember akarsz
maradni, de nem fog sikerülni, mert az emberi lét csak egy átmeneti
folyamat, egy utazás, egy zarándoklat. Folyamat, nem pedig állapot.
Nem maradhatsz örökké ember. Minél makacsabban próbálsz csak
embernek megmaradni, annál inkább embertelen leszel. Zuhanni
kezdesz. Ha nem törekszel folyton előre, akkor visszacsúszol…
valahová menned kell. Nem állhatsz egy helyben.
Az emberi lét nem jelent mást, mint az istenné válás
folyamatának egyik stációját. Az istenné válás a cél. Az emberi lét
maga az út, az ösvény. De az út nem lehet állandó, nem tarthat
örökké. Különben szörnyen fárasztó. Soha el nem éred a célt, csak
mégy tovább, tovább, tovább az úton végestelenül.
A remény emberi tulajdonság. De a remény azt is jelenti, hogy
szeretnénk túllépni azon, amiben vagyunk. Többet és mást
remélünk. Azt reméljük, hogy sikerül meghaladni önmagunkat.
Pontosan ezt jelenti az emberi lét – hogy az ember igyekszik
meghaladni azt, amiben van, folyton halad előre, tovább, tovább…
valamilyen távoli cél felé.
Aki ezt a kérdést feltette, biztosan gyönyörű ember, igazából
készen állhat a szannyászin életre – de fogalma sincs, mit beszél.
Az ember nyomorult, mert nyomorultnak kell lennie. Egyáltalán
nem a te hibád, nem arról van szó, hogy valamit rosszul csináltál.
Embernek lenni nyomorúságos dolog, mert az ember félúton van –
sem itt, sem ott nem érzi otthon magát, megrekedt középen.
Elkeseredése ebből a feszültségből fakad.
Az egyik otthonunk elveszett – az Édenkert, ahol madarak
énekelnek, ahol állatok motoznak, ahol fák virágoznak. Ez az
otthonunk nincs többé. Ádámot kiüldözték a Paradicsomból; Ádám
emberré lett. Amíg az Édenkertben élt, Ádám is állat volt; nem
hívták még Ádámnak, mert nem volt ember. Isten űzte ki a kertből.
Ez a kiűzetés lett az emberi lét kezdete.
Az embert elűzték az egyik otthonából, hogy keressen magának
másikat – nagyobbat, magasabbat, mélyebbet, hatalmasabbat. Az
otthontól távol erőt vesz rajtunk a nosztalgia; az ember újra állat
szeretne lenni. Nagyon nehéz elfelejteni, milyen is volt az Édenben;
annyira gyönyörű volt. Vannak pillanatok, amikor újra állatiasan
viselkedünk – felszínre tör a düh, az erőszak, harcba szállunk.
Jólesik szabadjára engedni a haragot.
Miért élvezzük annyira, ha dühösek lehetünk? Miért érzünk
magunkban akkora energiát, amikor elpusztítunk valamit? Miért
tűnnek sugárzóbbnak, egészségesebbnek, okosabbnak,
intelligensebbnek az emberek háborús időkben? Mintha végre nem
lenne unalmas többé az élet. Mi történik ilyenkor? Az ember
visszaesik. Akár csak néhány napra vagy hónapra, de újra állatok
lehetünk. Nincs többé törvény, nem ismerünk se embert, se istent.
Hátrahagyjuk az öntudatunkat, és tudatlanul ölünk, gyilkolunk,
erőszakolunk – a háborúban mindent lehet. Ezért van szüksége az
embernek folyton háborúkra. Tízévente szükség van egy nagyobb
háborúra, a kisebb háborúk pedig folynak megállás nélkül. Különben
elviselhetetlenül nehéz lenne az élet.
Az egyik ember alkoholista lesz, a másik drogos. Kábítószerekkel
próbáljuk megtalálni az otthont, az elveszett Paradicsomot. Amikor
valaki belövi magát, visszatalál az Édenkertbe – a hátsó kapun
keresztül. Az LSD az Éden kiskapuja. Az élet újra pszichedelikusan
színes; a fák sugárzóan szépek, ahogy Ádám és Éva láthatta őket
annak idején, ahogy ma is látják a madarak, a tigrisek és a majmok.
A levelek zöldje szinte vibrál. Minden észvesztően gyönyörű. Nem
vagy ember többé, visszazuhantál az állati létbe. Visszarántottad
lényedet ebbe az állapotba; ezért olyan ellenállhatatlan az alkohol és
a drogok vonzereje. A történelem hajnala óta az ember keresi a
drogokat.
A Védákban szómának nevezték, ma LSD a neve, de semmi
különbség nincs. Egyik helyen gandzsa vagy bhang a neve, másutt
kender, fű vagy marihuána, de ugyanarról van szó.
Kémiai szinten vissza lehet lépni abba az állapotba, de valójában
lehetetlen. Oda nincs visszatérés, az idő kerekét nem forgathatjuk
vissza. Csak előre vezet út.
Időben visszalépni nem lehet. A létezésen nincs hátramenet.
Amikor Ford megcsinálta a T-modellt, azon sem volt rükverc. Aztán
rájöttek, hogy oda még csak hagyján, de haza nehéz jönni, ha nem
tudsz kifarolni valahonnan. Sokszor mérföldeket kellett megtenni,
hogy meg tudjanak fordulni. A hátramenet fokozatot később találták
ki, kényszerből. Az időben most sincs tolatás; vissza nem mehetünk,
csak előre.
Az ember persze álmodozik, fantáziál róla. A fantasztikus
irodalomban kedvelt műfaj az időutazás. H. G. Wells ötlötte ki az
időgépet, amelybe csak beül az ember, rükvercbe teszi, és elindul
visszafelé. Megfiatalodsz, aztán gyerek leszel újra, és végül az
anyaméhben találod magad. Visszafelé haladsz az időben. De a
valóságban nincs időgép. Csak a költők fantáziájában létezik.
Nem lehet visszamenni. Csak egy út van: előre.
Az ember örökké küszködni fog. Csak két út áll előtte: vagy
megpróbál visszalépni, vagy meghaladni az emberi létet. Az emberi
létezés csak híd két állapot között. Nem lehet rajta házat építeni és
otthonra lelni. Át kell menni rajta. Élni nem lehet a hídon.
Amikor a nagy mogul uralkodó, Akbar felépíttette Fatehpur Szíkri
nevű mesés városát, megbízta az udvari bölcseket, hogy keressenek
egy találó mondást, amelyet a várost a külvilággal összekötő hídra
fel lehetne vésni. Addig keresgéltek a bölcsek, amíg Jézus egyik
mondására akadtak. Nincs benne a Bibliában; valamilyen más
forrásból, talán a szúfiktól hallották, akikből akadt jó néhány Akbar
udvarában. A mondás így szól: „A világ olyan, mint egy híd: házat ne
emelj rá.” A mondás ma is ott áll felvésve a hídon; gyönyörű. És
milyen igaz!
Az emberiség híd. Ne próbálj meg hát egyszerűen csak ember
lenni, különben embertelenségbe süllyedsz. Próbálj meg
felülemelkedni az emberiségen; ez az egyetlen módja az emberi
létezésnek. Isten akarj lenni; ez az egyetlen módja, hogy ember légy.
Nincs más út. A csillagokat próbáld elérni, csak akkor fogsz nőni egy
arasznyit.
Márpedig az ember növekedésre született, állandó változásra. Ha
nincs semmilyen célod, megáll a fejlődés. Megakadsz, bepunnyadsz,
megposhadsz. Ez történik emberek millióival a világon mindenütt.
Nézd meg az arcukat: mint a zombik, az alvajárók, a betépett
drogosok.
Mi történik ezeknek az embereknek a szívében? Nincs bennük
frissesség, lendület, kihunyt bennük az élet szikrája… unalmasak. Mi
történik velük? Valamit elmulasztottak. Valami hiányzik az
életükből. Nem azt teszik, amire teremtettek, nem a saját sorsukat
teljesítik be.
Azért vagyunk itt, hogy emberfelettiek legyünk. Legyen ez a célod:
felülemelkedni az emberi léten. Csak akkor leszel elégedett
emberségeddel.
Minél inkább túllépsz emberi léteden, annál kevésbé leszel feszült
és zaklatott. Gyorsan megfakad benned az öröm csírája. Aztán
szárba szökken, és virágba borul. Várhatsz rá, remélheted,
álmodozhatsz róla.
Ha nem haladsz többé előre, ha megpróbálsz csak ember maradni,
akkor a folyó nem folyik többé. Állóvíz leszel, nem jutsz el az
óceánig soha. Mert csak akkor jutsz el az óceánig, ha te magad
szeretnél lenni az óceán. Különben mi értelme az óceán felé
törekedni? A folyó azért rohan az óceán felé, hogy eggyé váljon vele.
Az isteni felé kell törekedni. Csak akkor lehetsz ember, ha mindent
megteszel, ha minden lehetséges eszközzel arra törekszel, hogy
elérd az isteni létet. Ebben a törekvésben fog igazán felfényleni
emberi mivoltod. Ebben a törekvésben fogsz igazán életre kelni.
Az élet teljes, de nem élitek meg igazán. Már nem úgy
viszonyulunk az élethez, mint régen, új viszonyt pedig még nem
sikerült kialakítani. Átmeneti korban éltek, ezért tűnik az élet
unalmasnak, középszerűnek, szürkének, sőt akár értelmetlennek is.
Jean-Paul Sartre szerint az ember haszontalan szenvedély csupán
– hiábavaló, impotens szenvedély, szükségtelenül nagy felhajtást
csinál az élet dolgaiból, pedig nincs benne semmi… az élet
értelmetlen. Minél jobban bezárkózol a saját énedbe, annál
értelmetlenebbé válik az életed. És akkor persze nyomorultul érzed
magad. A nyomorúságnak van más haszna is.
Amikor boldog vagy, közönséges vagy, mert a boldogság magától
értetődő. A nyomorúság tesz egyedivé és különlegessé. Semmi
különös nincs abban, ha boldog vagy – a fák is boldogok, a madarak
is boldogok, az állatok is boldogok, a gyerekek is boldogok. Mi
különös van ebben? Csak a létezés egyik megszokott tulajdonsága,
kész. A létezés az úgynevezett boldogságból áll. Nézd csak meg!
Látod a fákat? Boldogok. Látod, hogy énekelnek a madarak?
Boldogan. A boldogságban nincs semmi különleges. A boldogság a
világon a legközönségesebb dolog.
Megmerítkezni a boldogító üdvösségben teljességgel közönséges.
Az én, az ego viszont épp ezt nem engedi. Ezért beszélnek az
emberek folyton a saját nyomorúságukról. Attól válnak
különlegessé, hogy a szerencsétlenségükről beszélnek. Egyfolytában
a betegségükről, a fejfájásukról, a gyomrukról, erről, arról, amarról
beszélnek. Így vagy úgy, de a maga módján minden ember
hipochonder. És ha valaki nem veszi be nyomorúságod sztoriját,
mélységesen megsértve érzed magad. Ha akad valaki, aki szimpatizál
veled és a te nagy bajoddal – mármint annak az általad eltúlzott
verziójával –, annak nagyon örülsz. Rettenetesen ostoba dolog ez, de
ideje, hogy végre megértsd.
A nyomorúságtól leszel különleges. A nyomorúság önzővé tesz. A
szerencsétlen embernek sokkal erősebb az egója, mint a boldognak.
A boldog embernek nem lehet erős az egója, mert a boldogság csak
ego nélkül lehetséges. Minél kisebb az ego, annál nagyobb a
boldogság; minél nagyobb a boldogság, annál kisebb az ego.
Beleolvadsz a boldogságba. Nem létezhetsz együtt a boldogsággal;
csak a nyomorúságban van létezés. A boldogságban feloldódás van.
Voltál már tanúja boldog pillanatnak? Láttad, amint megtörténik?
Kizárt dolog, a boldogságban ez lehetetlen. Amikor szerelmes vagy,
nem létezel. Ha a szerelem valaha akár egy pillanatra is gyökeret
vert a szívedben, tudod, hogy akkor nem létezel. Amikor
megpillantod a felkelő napot vagy a teliholdat éjjel, a néma tó tükrét
vagy a lótusz virágát, hirtelen eltűnsz. Ahol szépség van, te nem
létezel többé. Ahol szeretet van, te nem vagy.
Amikor figyelsz valakire, és érzed, hogy az igazságot mondja,
egyszerűen eltűnsz, feloldódsz a pillanatban. Te nem létezel, csak az
igazság. Amikor valami odaátról megjelenik, te nem vagy többé;
teret kell adnod neki. Csak ott létezel, ahol nyomorúság van. Csak
ott vagy, ahol hazugság van. Csak ott vagy, ahol valami nincs
rendben. Csak akkor vagy, ha szorít a cipő.
Amikor a cipő pontosan passzol a lábadra, akkor nem létezel. Ha a
cipő jó a lábadra, akkor elfeledkezel a lábadról, és hogy van rajta
egyáltalán cipő. Ha nem fáj a fejed, nem gondolsz arra, hogy van
fejed. Ha érezni akarod a fejedet, fejfájásra van szükséged, csak így
megy.
Létezni annyi, mint nyomorúságosnak lenni. Boldognak lenni
annyi, mint nem létezni. Ezért mondja a Buddha, hogy nincs én.
Megmutatja az utat neked az abszolút üdvösséghez. Azért mondja,
hogy nincs én, hogy képes legyél elengedni. Könnyű valamit
elengedni, ami nincs. Könnyű elengedni valamit, amiről tudod, hogy
nincs, csak a képzelet szülötte.

Naszruddin molla egyik nap a fogadóban a családjáról mesélt a barátainak: „Kilenc fiú

– mondta büszkén. – Mind remek srácok, kivéve Abdul. Ő megtanult olvasni.”

Mert amikor valaki megtanul olvasni, akkor sorra jönnek a

nehézségek; felszínre kerül az én. Faluhelyen boldogabbak az
emberek. Közelebb vannak az állatokhoz, mint a nagyvárosban élők
– azok messze eltávolodtak az állatvilágtól. A primitív
társadalmakban élő bennszülöttek boldogabbak. Közelebb vannak a
fákhoz és a természethez, mint London, Tokió, Mumbai vagy New
York polgárai. Ott nincsenek fák, csak aszfaltutak és borzalmasan
hazug betonépületek; mesterséges világ veszi körül az embereket.
Ha egy földönkívüli egyszer csak leszállna Mumbai, New York,
Tokió vagy London utcáin, Istennek nyomát sem találná. Minden
mesterséges. Ha csak Tokiót nézzük, vagy Mumbait, azt hihetnénk,
hogy az ember teremtette a világot. A betonépületek, az utak, a
modern technika – mind mesterségesek. Minél inkább eltávolodsz a
természettől, annál messzebb kerülsz a boldogságtól… ez történik,
ha megtanulsz rendesen olvasni.
Isten azért űzte ki Ádámot, mert evett a tudás fájának
gyümölcséből – elkezdett megtanulni olvasni. Isten hát elzavarta,
mert szert tett a tudásra. Az ember annál szerencsétlenebb, minél
többet tud. Nyomorúságod mindig egyenes arányban áll az általad
birtokolt tudás mértékével.
De az ismeret nem egyenlő a valódi tudással. A tudás ártatlanság;
az ismeret ravaszság. Nehéz egy művelt ember számára, hogy ne
éljen a ravaszságával. Szinte lehetetlen, mert az egész oktatás
körmönfontságra épül. A logikát oktatják, nem pedig a szeretetet. A
kételkedést oktatják, nem pedig a bizalmat. Azt tanítják, hogy légy
gyanakvó, és ne bízz senkiben és semmiben. Azt tanítják, hogy
mindenki be akar csapni, ezért légy óvatos. És mielőtt a másik
becsaphatna, te csapd be őt, mert csak így érezheted magad
biztonságban.
Machiavelli tanácsa szerint a védekezés legjobb módja az
agresszió. Látjátok, nem véletlenül hívják a világon mindenütt a
kormányok a hadseregüket úgy, hogy „honvédség” meg „védelmi
erők”. A katonák támadásra vannak kiképezve, mégis „védelem” a
fedőnevük. Még Hitler is véderőnek nevezte a hadseregét. A
történelem során soha senki nem ismerte be, hogy megtámadott
másokat. „Csak megvédjük magunkat!” Mindenki Machiavelli
nyomdokain halad. Lehet, hogy Mahávírának, Mohamednek vagy
Mózesnek hódolnak, mégis Machiavellit követik. Hódolatért az
ember menjen a templomba, vagy olvassa a Bibliát, de ha életre
szóló tanácsot akar, akkor Machiavelli, A Fejedelem vagy Csánakja a
kötelező olvasmány.
Delhi, India fővárosa, ahol a kormány székel, és a politikusok
élnek, más néven Csánakja Puri, Machiavelli városa. Csánakja
ugyanis Machiavelli indiai megfelelője, sőt még nála is veszélyesebb.
Minél műveltebb valaki, annál inkább Machiavelli követője, annál
ravaszabb.
Amikor Machiavelli műve, A Fejedelem először megjelent, azt
várta, hogy Európa uralkodói majd sorra meghívják magukhoz, és
valahol magas posztra emelik mint királyi tanácsadót. De senki nem
kereste. A könyvet elolvasták, a tanácsait követték, de senki nem
óhajtotta Machiavelli társaságát. Nem értette, miért. Érdeklődni
kezdett. Aztán megtudta, hogy miután elolvasták a könyvét,
óvakodtak tőle. Annyira ravasznak tartották, hogy magas állami
posztot adni neki veszélyesnek tűnt. Ha ugyanis a saját könyve elvei
szerint végzi a dolgát, akkor rövid idő alatt megdönti a királyt, és
előbb-utóbb ő kerül hatalomra. Machiavelli szegényen éldegélt, soha
nem kapta meg a várva várt magas polcot egyik udvarban sem.
A műveltség ravasszá tesz. Persze egyúttal nyomorúságossá is. A
vallásosság ugyanakkor véget vet ennek az egész értelmetlenségnek.
Vallásosnak lenni azt jelenti, hogy megtanulsz műveletlennek lenni,
megtanulsz újra tudatlannak lenni. Akármire is tanított a világ, te
azt mind elfelejted. Különben béklyóban maradsz. Az ember azért
nyomorúságos, mert a saját hálójában vergődik. Ki kell bogoznia
magát ebből a hálóból – és ebben csak egy nagyon távoli csillag
segíthet.
Az is lehet, hogy nincs Isten. Engem nem izgat túlságosan. De
neked szükséged van egy Istenre, egy távoli csillagra, amely felé
haladni fogsz. Lehet, hogy mire odaérsz, nem találod meg Istent,
viszont addigra te magad váltál istenné. Amíg eléred azt a csillagot,
egész biztosan fejlődni fogsz.
Az ember azért nyomorult, mert megtanulta a módját, hogyan
legyen az. Az ego az oka mindennek. Az ember azért nyomorult,
mert az üdvösség, a boldogság magától értetődően elérhető – ez
minden baj gyökere.

Így történt, amikor először találkoztam Naszruddin mollával: éppen egy tóban
horgászott. Soha előtte nem hallottam róla. Csak néztem, hogy mit csinál. Órák teltek
el, és egyetlen halat sem fogott. Megszólítottam:
– Mit csinál maga itt? Nem messze innen van egy másik tó, amelyik tele van hallal.
Így válaszolt:
– Épp ezért ülök itt. Mi értelme lenne a másik tóban pecázni? Arra bármilyen ostoba
 horgász képes. Hanem itt várni a kapást, az már igen!

Az ego rendre olyan tóban halászik, amelyben nincs hal. Ami

magától értetődő, ami elérhető, az nem vonzó számára. Ezért nem
leljük Istent. Pedig Isten elérhető, Isten minden, ami minket
körülvesz. Ő a levegő, amelyet ki-be lélegzünk. Ő maga az élet. Ő az
óceán, amelybe születtünk, ahol élünk, és amelyben végül
feloldódunk. Annyira közel van, nincs köztünk távolság. De hogyan
tudnánk érzékelni?
Nézd csak meg a saját életedben! Ami már a tiéd, az nem érdekel.
Gyönyörű házad van, de csak a szomszédok látják szépnek, te már
nem. Van egy rendes autód, de csak azok nézik tetszéssel, akiknek
nincs autójuk, neked igazából már nem tetszik. Van egy helyes
párod, de már nem vonzódsz hozzá. A tied, ennyi elég. Az emberek
csak ahhoz vonzódnak, ami még nem az övék. A nemlétező vonzó.
Ezt is hallottam valahol:

– Mondd csak, Ramon – szólt Naszruddin molla egy nap, amikor az utcán találkozott
az ismerősével –, már egy ideje szeretnék kérdezni tőled valamit.
– Rajta, molla, kérdezz csak! – biztatta a barátja.
– A feleségem eléggé elhízott. Amikor esténként leveszi a fűzőjét, egy nagy hájpacni
az egész nő. A te feleséged is ilyen? – kérdezte Naszruddin.
– Ó, nem. Az én feleségemnek elképesztő alakja van. Igazából annyira csinos, hogy
semmit sem hord a ruhája alatt, és így is bomba alakja van – dicsekedett Ramon.
– Hát – folytatta Naszruddin –, az én feleségem annyira csúnya, hogy lefekvésnél az
arcát elrejti krémmel meg hajcsavarókkal. A te feleséged is így szokott tenni?
– Ó, nem. Az én feleségemnek olyan a bőre, hogy nem használ semmilyen
arckrémet, és a haja is gyönyörű – válaszolta a jó barát.
– Akkor már csak egy kérdésem van, Ramon. Hogyan lehetséges, hogy mégis az én
feleségem után koslatsz? – vonta kérdőre Naszruddin.

Így működik az ego: folyton a másik feleségét hajkurássza. Valami

olyan után futsz, ami nem a tied. Ha pedig megszerezted, akkor már
nem is érdekel.
 Az egoista ezért örökké nyomorult, mert a boldogság záloga, hogy
boldogok legyünk azzal, amink van. Az nem tehet boldoggá, ami
nem a tied; az csak boldogtalanná tehet. Csak az boldogít, ami a
tied. Hogy lehetnél boldog azzal, ami nem a tied? Márpedig az egót
állandóan az érdekli, ami nem a tied.
Van tízezer dollárod – az egódat már nem érdekli. Húszezer
dollárra vágyik. Mire megvan a húszezer, már az sem érdekli, mert
harmincezer kell neki. És így tovább, vég nélkül.
Az ego célokat tűz ki, de amikor elérted a célt, nem engedi, hogy
megpihenj és élvezd. Ezért az ember egyre nyomorultabbá válik.
Ahogy múlik az élet, egyre több nyomorúságot halmozunk fel
magunk körül. Ráadásul nehéz észrevenni a tényt, hogy mi magunk
okozzuk a saját nyomorúságunkat; mert ez az ego ellen szólna. Ezért
másokat hibáztatunk.
Ha szerencsétlen vagy, a társadalmat hibáztatod, vagy a szüleidet.
Freud követői szerint a szülők a felelősek, a szülői befolyás tett
ilyenné. A marxisták meggyőződése szerint a társadalom és a
társadalmi berendezkedés a hibás. A politikusok szerint a kormány
elhibázott döntései állnak a dolog hátterében. A tanárok szerint
azonnali oktatási reformra lenne szükség.
Azt senki nem mondja, hogy te vagy a felelős – inkább másokra
terhelik a felelősséget. Így aztán nehéz boldognak lenni, mert ha
mások miatt vagy nyomorult, akkor nem áll módodban boldognak
lenni – hacsak nem változik meg az egész világ úgy, hogy az neked
pont jó legyen.
A szüleit például senki nem válogathatja meg, az már csak így
esett. Mit van mit tenni?
Valaki egyszer azt kérdezte Mark Twain amerikai írótól:
– Mit tehet az ember azért, hogy igazán boldog legyen?
 Így válaszolt:
– Az első és legfontosabb, hogy az ember válogassa meg alaposan
a szüleit.
Ennél mi sem lehetetlenebb, ugye, ez már eldöntött tény. Utólag
nem lehet szülőt választani. Válasszunk inkább jól társadalmat.
Igen, de akármit teszünk, társadalomban élünk. Nincs módunkban
választani. Mindig éppen a társadalom sűrűjében élünk. És ha
megpróbálunk tetszésünk szerint kialakítani egy társadalmat
magunk körül, az egész életünk rá fog menni. Soha nem fog
akaratunk szerint megváltozni, mert a társadalom annyira átfogó
jelenség, mi pedig annyira parányi lények vagyunk!
Az egyetlen halvány remény az átalakulásra, ha saját magunkat
változtatjuk meg. Ez az egyetlen remény, minden más kudarcra van
ítélve.
Az ego azonban egyáltalán nem szereti felvállalni a felelősséget.
Egyfolytában másokra tolja. De ne feledd, ha másokra hárítod a
felelősséget, azzal a szabadságodról is lemondasz. A felelősség
szabaddá tesz. Ha másra hárítod a felelősséget, azzal börtönbe zárod
saját magad.
Ez a vallásosság alapja. A vallás azt mondja, hogy te vagy a felelős.
Ezért hadakozott annyira Marx a vallás ellen. Az érvelése teljesen
világos. Tökéletesen tudatában volt annak, hogy a világban a vallás
és a kommunizmus nem férnek meg egymás mellett. Nincs hely
mindkettőnek. És teljesen igazat adok neki: a kettő kizárja egymást.
Én is így gondolom.
Csak a választásunkban van némi eltérés. Én azt szeretném, ha a
vallás lenne a mérvadó, ő azt szeretné, ha a kommunizmus terjedne
el, de egyébként abban egyetértünk, hogy a kettő együtt nem fér meg
egymással. Azért, mert a kommunizmus teljes egészében azon
alapul, hogy mások a felelősek a te nyomorúságodért. A vallásos
nézőpont ezzel szemben azt állítja, hogy rajtad kívül senki más nem
felelős. A kommunista azt állítja, hogy társadalmi szintű forradalom
szükséges egy boldogabb világhoz. A vallásos ember azt vallja, hogy
egyéni forradalom kell ahhoz, hogy az egyén boldog lehessen.
A világ soha nem lesz boldog, soha nem is volt, és nem is lesz az.
A világ nagy eséllyel boldogtalan marad, csak az egyének lehetnek
boldogok. A boldogság személyes dolog.
A boldogsághoz tudatosság kell. A boldogsághoz intenzív létezés
kell. A boldogsághoz figyelem kell. A világ nem lehet boldog, mert
hiányzik belőle a figyelem. A társadalomnak nincs lelke, csak az
egyes embernek van. Ezt azonban az ego nehezen képes felfogni és
elfogadni.
Megtörtént egyszer:

Naszruddin molla igencsak megnehezítette az ismerősei életét, mert azt tartotta

magáról, hogy ő tévedhetetlen. Végül az egyik alkalmazottja kifakadt:
– Naszruddin, csak nem gondolhatod azt, hogy neked mindig mindenben igazad
volt?
– Egy alkalommal valóban tévedtem – ismerte be a molla.
– Mikor volt az az egy alkalom? – kérdezte a meglepett alkalmazott. Nem is álmodta
volna, hogy Naszruddin valaha is beismeri, hogy akár egyszer is tévedett. Nem hitt a
fülének. Azt kérdezte hát: – Ugyan mikor volt az?
– Egyszer – emlékezett vissza Naszruddin molla –, amikor azt hittem, hogy tévedek,
de igazából akkor is igazam volt.

Az ego elképesztően tud védekezni. Az ego soha nem téved, ezért

élsz nyomorúságban. Az ego tévedhetetlen, ezért vagy
szerencsétlen.
Keresd meg a gyenge pontokat. Hagyd, hogy az egód hibázzon – és
akkor végre elbukik, és végképp eltűnik. Ne pátyolgasd, különben
csak a saját nyomorúságodat szaporítod. És mégis ezt tesszük,
bátorítjuk az egónkat. Jól vagy rosszul, de egyfolytában a kedvére
teszünk.
Lehet, hogy valakire azt mondod, jó ember. Feddhetetlen erkölcsű,
tisztességes. Neki is megvan a maga eszköze arra, hogyan táplálja az
egóját. Templomba jár minden nap, rendszeresen olvassa a Bibliát
vagy a Bhagavad-gítát, követi a társadalmi normákat. De mindezzel
csak az egójának keres támaszt: ő egy vallásos ember, tisztességes
ember, erkölcsös ember.
Aztán van olyan, aki nem tartja magát a társadalom elvárásaihoz
– be nem teszi a lábát a templomba. Amikor csak alkalma adódik
megszegni a szabályokat, meg is teszi örömmel. Neki másfajta egója
van: a bűnöző, az erkölcstelen ember egója. „Teszek az egészre” –
mondja az efféle ember. De nincs különbség, mindketten ugyanazt a
szerencsétlen egót próbálják támogatni. És mindkettő nyomorult
életet él.

Miközben Muldoon végigsétált a főutcán, sikerült belecsípnie egy hölgy hátsó felébe,
téglával betörte az ékszerüzlet kirakatát, és rondán rákáromkodott egy idős hölgyre.
„Ennyi elég is lesz! – mondta magában. – A következő gyónásnál lesz mit
mondanom.”

Amikor az emberek elmennek gyónni, nem akarnak csip-csup

bűnöcskéket bevallani – ezek nem is méltók a gyónásra. Ezt a
gyóntató papok is megerősítik szerte a világon – az emberek
eltúlozzák a bűneiket. Ha ráveszik magukat a gyónásra, felnagyítják
a bűneiket. Agyoncsaptak egy bolhát, de a gyónásra elefánt lesz
belőle. Azért túloznak, mert az egót nem elégítik ki az apróságok.
Az ego nagyon rafináltan működik. Egészen elképesztő, hogy
miket mesélnek az emberek egymásnak a börtönben. Azzal
kérkednek, hogy hány betörésben vettek részt, hogy hány embert
tettek el láb alól. Lehet, hogy semmi ilyesmit nem tettek, de az
egójuk ezt mondatja velük. Aztán mégiscsak nyomorultul érzi magát
az ember, folyton aggódik. De miért? Elhatároljuk magunkat az
élettől. Az ego nem más, mint az élet korlátja.
Amikor azt mondom, hogy dobd el az egódat, akkor azt mondom,
hogy törölj el minden határvonalat magad körül. Nem különülsz el
az élettől, hanem része vagy az életnek… Mint a hullám, része vagy a
nagy óceánnak. Egyáltalán nem különülsz el tőle. Akkor sem, ha
szent, és akkor sem, ha bűnöző vagy. Egyáltalán nem. Egy vagy az
élettel. Nem függsz az élettől, és nem is vagy független tőle –
kölcsönösen függtök egymástól.
Ha megérted ezt a kölcsönös függést, ezt az összefonódást… hogy
az élet egyetlen egység; hogy mi csak az élet megtestesülései
vagyunk… akkor elérheted az üdvösséget. Akkor senki nem állhat a
boldogságod útjába.
Az üdvösség magától értetődő. Az üdvösség karnyújtásnyira van.
Az üdvösség annyira természetes és annyira közel van, hogy az elme
hajlamos megfeledkezni róla. Minden gyermek üdvözült
boldogságba születik, és mégis minden egyes ember – szinte
mindenki – végtelen nyomorúságban hal meg. Csak nagy ritkán
valaki – egy Buddha vagy egy Jézus – képes üdvözült állapotban
meghalni. Mi történt velünk? Hol a baj?
Amikor a gyermek megszületik, még teljes egységben van. Az
anyja méhében a gyermek az anya része, nem külön önálló lény.
Aztán a világra jön – és továbbra is az anya részeként létezik. Az
anyja táplálja. Később is az anyja mellett marad. Aztán fokról fokra
növekedni kezd.
Ez a növekedés kétféle irányt vehet. Ha úgy fejlődik, mint a
legtöbb ember, akkor egót fejleszt magának, megkeményedik, vastag
páncélt növeszt maga köré, és utóvégre szerencsétlen emberré válik.
Ez nem a fejlődés helyes útja. Valami megkeseredett, valami
elromlott az életben.
Számomra, ha az anya vallásos, ha az apa vallásos, ha a család
vallásos… és ezalatt nem azt értem, hogy jó keresztények vagy
hinduk vagy mohamedánok, dzsainák vagy buddhisták – ennek
semmi köze a vallásossághoz. Valójában ezek a dolgok éppenhogy
lehetetlenné teszik a vallásosság kialakulását. Ha a gyermeket
beleerőltetik valamilyen dogmának az elfogadásába, valamilyen
dogmatikus ideológiába, akkor az ego azonnal megjelenik, az ego
keresztény lesz, az ego szembefordul a hindukkal vagy a
mohamedánokkal. Vagy hindu lesz, és szembetalálja magát a
keresztényekkel és a mohamedánokkal.
Ha viszont valóban vallásos a család – vallásos alatt azt értem,
hogy meditatív és szeretetteljes –, akkor segítik a gyermeket abban,
hogy ego nélkül létezzen. Segítik a gyermeket abban, hogy egyre
inkább megérezze az egységet, amely körülötte létezik. A gyermeket
segíteni kell; segítségre szorul, nem tudja, hol van, és nem tudja,
merre halad. Ha szeretet veszi körül, ha meditatív ritmusban él a
család, ha csendességgel, megértéssel vibrál a család, akkor a
gyermek sokkal szervesebb lénnyé fog növekedni. Nem érzi majd
magát elkülönülve, hanem elkezdi megtanulni, hogyan legyen része
az életnek.
De ez nem így szokott történni. Nem azért mondom, hogy emiatt
lelkiismeret-furdalásotok legyen – hanem, hogy rögtön
változtassatok ezen. Itt és most elvághatod az egód utánpótlását, és
megszabadulhatsz a tehertől, amelyet cipelsz. Tudatosan keress és
használj ki minden adódó alkalmat arra, hogy megéld az egységet.
Ha telihold van, érezd magad egynek a holdfényes éjszakával.
Engedd magadba az áramlást, hagyd átfolyni magadon, táncolj és
énekelj… és engedd el az egót.
A táncnál kevés jobb dolog van az ego elengedésére, ezért
ragaszkodom ahhoz, hogy a meditáció része legyen. Mert ha
beleveted magad az örvénybe, ha eggyé válsz az örvénylő energiával,
ha teljesen átadod magad a táncnak, akkor a táncban megszűnik az,
aki táncol. A táncos soha nincs jelen a táncban. Ha nem feledkezel
meg magadról, nem táncolsz igazán. Akkor épp előadsz valamit,
manipulálsz, testgyakorlást végzel, de semmiképp sem táncolsz.
A tánc annyira magával ragadó, annyira részegítő – csak élvezed
az energiát, amelyet létrehoz. Lépésről lépésre érzed, ahogyan a
tested feladja az ellenállást és ellazul. Lépésről lépésre érzed, ahogy
olvadni kezd a tested; egyre inkább elmosódnak a határaid, egyre
bizonytalanabbá válik minden. Nem érzed többé pontosan, hogy hol
végződsz te, és hol kezdődik a külvilág. A táncos olyan örvénybe
kerül, olyan rezgésbe jön, hogy az élet egyetlen ritmusnak tűnik.
Amikor tehát alkalmad, időd, helyed adódik… amikor szerelmes
leszel valakibe, ne mulaszd el a lehetőséget. Ne beszélj összevissza,
ne kezdj el hencegni az egód kedvéért. Hagyd az egészet! A szerelem
isteni ajándék, mintha Isten kopogna az ajtódon. Feledkezz meg
magadról. Fogd meg a szeretett nő vagy a szeretett férfi vagy a
barátod kezét. Feledkezz meg magadról! Énekeljetek együtt,
táncoljatok együtt – de feledkezzetek meg magatokról. Vagy csak
üljetek együtt – és közben feledkezzetek meg magatokról! És
érezzétek, hogy többé nem vagytok egyéniségek. Ülj le egy fa tövébe,
és feledkezz meg magadról.
Így történt a Buddhával is. Abban a pillanatban a bodhifa és a
Buddha eggyé váltak. Ötszáz évig Buddha után senki nem faragott
Buddha-szobrot, csak a bodhifa képét tisztelték szentként. Gyönyörű
lehetett. Azok az emberek biztosan megértették a lényeget. Csak a
bodhifát tisztelték. A buddhista templomokban nem volt más, csak a
bodhifa szimbóluma. Mert abban a szent pillanatban a Buddha
teljesen feloldódott. Nem volt jelen, csak a bodhifa volt ott. Ő
mindenestől megszűnt létezni.
Amikor eltűnsz, akkor jelensz meg. A nemlét a te valódi létezésed.
És ez megtörténhet a hétköznapi életben is. Nem kell a Himalája
hegyei közé zarándokolnod, vagy kolostorba vonulnod. Milliónyi
lehetőség adódik a hétköznapi életben is, milliónyi pillanat, amikor
mindez megtörténhet. Csak oda kell figyelned egy cseppet, és
bátorságot meríteni, hogy megragadd ezeket a pillanatokat. És amint
elkezded kihasználni a pillanatot, egyre több ilyen helyzet adódik
majd. Mindig is ott voltak körülötted ezek a helyzetek, csak nem
voltál tudatában, és ezért elmulasztottad őket.
Ha a parton fekszel és napozol, olvadj egybe a nappal. Éld át az
energiát. És hirtelen ráébredsz, hogy nem vagy más, mint
napenergia. A nappal eggyé válva és összeolvadva imádták a hinduk
a napot. Azt mondták: „A nap maga Isten.” De azt is mondták, hogy:
„A hold maga Isten.” Hódoltak a fáknak. Istenként tisztelték a
folyókat, a hegyeket.
Ennek óriási jelentősége van. Bárhol is találkoztak Istennel… egy
folyó partján ülve, a víz csodálatos énekét hallgatva, figyelve a
hullámok fodrozódását, ahogy beleolvadtak a folyóba, ahogy
feloldódtak, a folyó maga lett Isten. Megtörtént ott és akkor. Egy
magányos hegy ormán ülve feloldódtak, eggyé olvadtak a heggyel – a
hegy lett az istenük.
Isten milliónyi formában jön el hozzád, de az egód soha nem
engedi, hogy meglásd. Olyan közönséges formákban jön feléd, hogy
észre sem veszed. Soha nem úgy jelenik meg, mint egy hatalmas
uralkodó, népes kísérettel, nagy csinnadrattával. Soha nem így
érkezik. Így csak az ostoba emberek szeretnek megérkezni. Isten
csendben érkezik – soha nem hangos szóval, inkább suttogva,
halkan. Neked is csendben kell maradnod ahhoz, hogy megértsd a
szavát. A szeretet suttogását. Az ember könnyen megfeledkezik a
legtermészetesebb dolgokról.
Hallottam egy nagyon szép viccet:

Egy roppant naiv amerikai Párizsba utazott, ahol vitába keveredett egy francia
emberrel arról, hogy hányféleképpen lehet szerelmeskedni.
– Hatvankilenc módja van a szerelem művészetének, monsieur – állította a francia.
– Én azt hittem, hogy csak egy: a férfi felül, a nő alul – mondta az amerikai.
A francia rögtön visszakozott, és udvariasan elnézést kért:
– Monsieur, a bocsánatát kérem. Elszámoltam magam. Hetven módja van a
szerelem művészetének.

Az elme hajlamos megfeledkezni a legtermészetesebb, a

legegyszerűbb dologról. Mert az elmét a különleges, a kivételes, a
szokatlan érdekli – mert ez az ego érdeke. Az egót nem érdekli, ami
közönséges – márpedig Isten rendkívül közönséges. Az egót nem
érdekli, ami egyszerű – márpedig Isten nagyon egyszerű. Az egót
nem érdekli, ami elérhető – márpedig Isten karnyújtásnyira sincs.
Ezért nem találod a boldogságot, és ezért leszel szerencsétlen.
A változás csak rajtad áll. Tiéd a választás. Az élet minden
pillanata két alternatívát kínál: lehetsz szerencsétlen, vagy boldog.
Csak rajtad áll a választás. Amit választasz, az leszel.
Azt beszélik egy szúfi misztikusról, bizonyos Bajazidról, hogy
végtelenül boldog, szinte eksztatikusan felszabadult ember volt.
Senki nem látta boldogtalannak, senki nem látta szomorúnak, senki
nem látta vagy hallotta zsörtölődni, panaszkodni. Bármi történt is –
ő boldog volt. Nem csak jó dolgok estek meg vele. Volt, hogy nem
volt mit enni, de ő akkor is boldog volt. Akár napokig is éhezett, de
az sem szegte kedvét. Máskor ruhára sem tellett, de akkor is boldog
volt. Előfordult, hogy fedél sem jutott a feje fölé, de ő akkor sem
keseredett el. Semmi nem zavarta meg a boldogságát. Feltétel nélkül
boldog volt.
Kérdezték is tőle sokszor, hogy mi ennek az oka, de ő csak
nevetett, és nem válaszolt a kíváncsiaknak. Amikor a halálos ágyán
feküdt, valaki egyenesen megkérdezte tőle:
– Bajazid, most igazán elárulhatnád, hogy mi a titkod. Hamarosan
itt hagysz minket. Mi a te nagy titkod?
Így válaszolt:
– Semmi titok nincs a dologban. Mi sem egyszerűbb. Reggelente,
amikor kinyitom a szemem, Isten választás elé állít. Azt mondja:
„Bajazid, ma boldog szeretnél lenni, vagy boldogtalan?” Én meg erre
azt felelem: „De hát Istenem, persze, hogy boldog akarok lenni.”
Úgyhogy minden reggel a boldogságot választom, és úgy is maradok
egész nap. Egyszerű választás az egész, nincs ebben semmi titok.
Próbáld ki te is. Minden reggel, amikor felébredsz, legyen az első
dolgod eldönteni, hogy ma mi legyél. Választhatod a
boldogtalanságot is, nincs azzal semmi baj. A te döntésed. Csak
aztán tarts is ki mellette: maradj boldogtalan, akármi történjék is.
Még ha megnyerted a lottó főnyereményt, akkor sincs semmi ok
örülni – maradj boldogtalan. Még ha megnyerted a választásokat, és
te lettél az államfő, akkor is légy boldogtalan, légy hű a
döntésedhez. Tarts ki, és meglátod, hogy mindez lehetséges:
boldogtalan maradsz, ha úgy akarod. Ugyanez vonatkozik a
boldogságra is. Ha úgy döntesz, akkor boldog leszel.
Az a nap, amikor önszántadból elhatároztad, hogy boldog leszel-e,
vagy boldogtalan, az életed első szabad napja, amikor a kezedbe
vetted a sorsodat – a magad ura lettél. Innentől nem mást hibáztatsz
azért, mert boldogtalan vagy. Az a rabszolgaság beismerése lenne.
 A Buddha egy faluba érkezett. Kisebb tömeg gyűlt köréje,
kigúnyolták, megalázták. Hosszan, figyelemmel és szeretettel
hallgatta őket. Amikor elhallgattak, így szólt:
– Amennyiben elmondtatok mindent, amit szerettetek volna,
indulnék tovább. Napnyugtáig a szomszéd faluba kell érnem
ugyanis. Ha van még valami mondanivalótok, akkor azt
tartogassátok addig, amíg néhány nap múlva újra erre járok.
Mindeközben teljesen zavartalan maradt, mit sem változott a
csend, a boldogság és a rezgés, amely belőle áradt.
Az emberek nem értették. Azt kérdezték:
– Nem is vagy ránk mérges? Hiszen kigúnyoltunk, szidalmaztunk.
A Buddha így válaszolt:
– Ezt nem fogjátok megérteni. Kicsit elkéstetek ezzel. Tíz évvel
ezelőtt kellett volna próbálkoznotok, akkor talán sikerült volna
felbosszantani. Akkor még nem voltam a magam ura. Most viszont
szabadon szapulhattok, én pedig szabadon eldönthetem, hogy
magamra veszem-e vagy sem. És inkább nem veszem. Kigúnyoltok,
való igaz. Ez a ti döntésetek. Szabadon dönthetek arról, hogy ezt
magamra veszem-e, és én úgy döntök, hogy nem. Akkor hát mit
fogtok kezdeni vele? Kíváncsi vagyok, mert az előző faluban, ahol
jártam, az emberek édességekkel kínáltak, de mondtam nekik, hogy
köszönöm, nem kérek. El is tették előlem. Most kérdem én,
szerintetek mit csináltak azzal a sok finom édességgel?
Az emberek így válaszoltak:
– Biztosan szétosztották a faluban, vagy megették mind maguk.
A Buddha így szólt:
– Gondoljatok hát magatokra. Szitkokat szórtok rám, én meg azt
mondom: „Ebből elég. Nem kérek belőle. Egy cseppet sem.” Mit
tehettek? Rátok marad az egész. Sajnállak benneteket.
 A te döntésed. Te döntesz az életről, a szabadságról.

Mi az agónia és mi az eksztázis?

Egy és ugyanaz. Nem ellentétek, ahogy azt sokan gondolják.

Kiegészítik egymást, ugyanannak a szerves egésznek a lényegi
részei. Egyik sem létezhet a másik nélkül.
Nehéz lesz megérteni, mert úgy gondolnak rájuk, mint két
szögesen ellentétes dologra. Kívülről nézve valóban ellentétek.
Belülről szemlélve azonban minden ellentét eggyé olvad. A negatív
és a pozitív elektromos töltés, a test és a lélek – kívülről nézve
nemcsak különbözőek, hanem egyenesen ellentétesek. Belülről
nézve viszont ugyanannak a jelenségnek két különböző aspektusát
jelenítik meg.
Próbáljuk megérteni a jelentésüket.
Mi az agónia?
Nem hétköznapi értelemben vett szenvedés, fájdalom és
nyomorúság.
Ezek mind csak felszínes dolgok, mint apró hullámok a tó vizén.
Nincs mélységük. Találkoztál már a fájdalom, a szenvedés, a
nyomorúság sokféle formájával, és nagyon jól tudod, hogy ezek
jönnek és mennek. Még csak nyomot sem hagynak, látható seb nem
marad utánuk.
Igaz, amíg tartanak, úgy érzed, hogy teljesen eltölt a fájdalom. De
mihelyst vége, tudod jól, hogy ez csak pillanatnyi érzelmi, nem
tudatos megértése volt valaminek. Amikor benne vagy a felhőben,
úgy érzed, mintha teljesen elborítana, mintha semmi más nem
lenne. Aztán a szél továbbfújja a felhőt, és te pontosan tudod, hogy
nem voltál része annak a felhőnek, hogy rajtad kívülálló dolog, nem
voltál soha benne igazán.
 Jegyezd meg ezt jól, mert ebben rejlik a valódi különbség.
Az agónia nem rajtad kívül álló jelenség, hanem te magad vagy az.
A fájdalom, a szenvedés, a nyomorúság, azok mind rajtad kívüli
dogok; azért múlékonyak, jönnek és elmúlnak. Ok-okozat az egész;
ha megszűnik a kiváltó ok, nincsenek többé. Jobbára csak a saját
képzeleted teremti őket.
Remélsz valamit, ami nem következik be: óriási csalódást érzel.
Fájdalmat érzel, reménytelenséget, mintha visszautasított volna a
létezés. Pedig semmi ilyesmi nem történt, csak a saját elvárásaid
nem teljesültek. Minél nagyobb az elvárás, annál nagyobb lesz a
csalódás.
A te kezedben van a választás kulcsa, hogy csalódni fogsz-e az
életben, vagy sem. Ha egyre lejjebb szorítod az elvárásaidat, ezzel
arányosan fog csökkenni a csalódás mértéke is. Aztán egy napon
nem lesz többé elvárásod; és nem lesz okod csalódni.
Elképzelsz magadnak néhány pillanatnyi örömöt, ami aztán nem
történik meg, mert a létezésnek semmiféle kötelezettsége nincs arra,
hogy valóra váltsa a te elképzeléseidet. Soha semmilyen ígéretet
nem kaptál, hogy ilyesmi megtörténhet. Készpénznek vetted,
anélkül hogy utánanéztél volna, hogy tényleg így van-e, mintha az
egész létezés tartozna neked valamivel.
Miközben épphogy te tartozol a létezésnek.
A létezés nem tartozik neked a világon semmivel.
Ha árnyakat kergetsz, az a te bajod, úgysem tudod megfogni őket a
dolgok természetéből adódóan. Akkor aztán jön a fájdalom, mert
annyira el voltál foglalva az árnyak kergetésével, hogy valamiféle
elégtételre vársz. Megvolt a célod; ugyan nem volt befolyásod a
dologra, valahol a távolban lebegett, de ott volt kétségtelenül. Csak
idő és elszánás kérdése volt az egész. Csak egy kicsit legyél jobb
amerikai: próbáld és próbáld, újra meg újra – és előbb vagy utóbb a
létezés megadja, amit kérsz.
A létezést igazából nem érdekli, hogy ki vagy, lehetsz amerikai
vagy orosz, egyre megy. Soha nem ad meg semmit senkinek – csak
megy a maga útján. Ha azért erőlködsz, hogy elérd a célodat, ha arra
próbálod rávenni a természetet és a létezést, hogy mögéd álljon a
küzdelemben, csak fájdalmat és szenvedést okozol magadnak.
Abban a pillanatban, amikor ezt megérted, képes leszel elengedni
az okokat.
Az okok elengedése pedig a nyomorúságod végét jelenti.
Az egész csak a te képzeletedben létezett, amelyet kivetítettél a
világra.
Van egy szúfi mese a ravasz rókáról… Minden róka ravasz, de
legravaszabbak a politikus rókák. Ez a történet is egy ravaszdi
politikusról szól. Egyik nap arra ébredt, hogy korog a gyomra az
éhségtől, előjött hát a barlangjából, hogy keressen magának reggelit.
A nap épp felkelőben volt, és olyan hosszan vetült a róka árnyéka a
földre, hogy ő maga is meglepődött: „Istenem! Ilyen hatalmas
volnék? Most honnan szerzek elegendő reggelit? Egy egész tevét fel
kell falnom; annál kevesebbel nem érem be. Ha ekkora az árnyékom,
mekkora lehetek én magam!” Teljesen logikus következtetés. Igazat
kell adnunk a rókának.
Te is csak a tükörből ismered magad – másképp nem láthatod,
hogy ki vagy. Láttad már magad másképp, mint az árnyékodat?
Úgyhogy ne nevesd ki a szegény rókát. Honnan is tudhatná, hogy
egy kis állatnak is lehet akkora az árnyéka? Természetes
következtetés azt gondolni, hogy ha az árnyékod olyan nagy, akkor
te magad is olyan nagy kell hogy legyél.
És ha már nagynak érzi magát az ember, akkor miért is
kérdőjelezné meg a tényt? Akármitől is érezd magad nagynak, nem
firtatod, hogy végül is igaz-e vagy nem, logikailag helyes,
tudományosan igazolható-e. Nem, annyira eltölti egész lényedet a
nagyság kellemes érzése!
A róka nagyon nagynak érezte magát. Szemmel láthatóan
megváltozott, még a járása is. De hol talál most magának egy tevét
reggelire? És még ha talál is egy tevét, teljesen lényegtelen; nem
lehet tevét enni reggelire. Elindul hát vadászni, talál is útközben
kisebb állatokat, amelyek máskor remekül megtennék reggelire, de
ezen a különleges napon szóba sem jöhetnek. Szóra sem méltatja a
kis zsákmányokat ma reggel. A fél fogára sem lennének elegendők.
Egy teve kell neki, vagy inkább egy elefánt, vagy bármilyen nagyvad.
Nem talál semmit. A nap egyre magasabbra hág az égen, ő pedig
egyre éhesebb. Amikor a nap delelőn áll, egy tisztásra érve
megpillantja újra az árnyékát: az akkorára zsugorodott, hogy alig fér
el a talpa alatt. „Atyaisten! – rémüldözik a róka. – Ezt teszi az éhség.
Kihagytam a reggelit, és tessék, mi történt velem! Reggel akkora
voltam; fél nap alatt összementem. Most aztán egy egeret sem
tudnék megenni.”
A szúfi mese tanulságos. Rólunk szól.
Ez a mi agóniánk: megpróbálunk azzá válni, ami nincs benne a
természetünkben. Nem engedjük, hogy a természet tegye a dolgát;
ez a mi agóniánk.
Amikor elhagytam a szülői házat, hogy az egyetemi kollégiumba
beköltözzek, a szüleim azt kérdezgették:
– Mi szeretnél lenni?
Én meg rendre azt válaszoltam nekik:
– Ennek a kérdésnek a világon semmi értelme. Honnan
tudhatnám, hogy mi lesz majd belőlem? Az idő fogja eldönteni.
 Képtelenek voltak felfogni.
– Nézd meg a barátaidat – mondogatták. – Az egyikből orvos lesz,
a másik mérnök, a harmadik ez, a negyedik amaz. Te vagy az
egyetlen, aki úgy megy egyetemre, hogy halvány fogalma sincs, mi
akar lenni.
Erre azt válaszoltam:
– Hogy mi lesz belőlem, az nem rajtam múlik. Szeretném, hogy
történjen, aminek történnie kell. Alig várom, hogy megtudjam, a
természet mit tartogat számomra, de nekem nincs semmiféle
tervem. Ha lenne valamilyen elképzelésem, az csak szenvedést
hozna rám. Az azt jelentené, hogy megpróbálok valamit ráerőltetni a
természetre, az pedig biztos bukáshoz vezet.
Az ember évezredek óta rendre elbukik, mégpedig azért, mert
megpróbálja meghódítani a természetet.
Valaki még könyvet is írt ezzel a címmel: A természet meghódítása.
A természetet nem lehet meghódítani. Gondold csak el, mekkora
ostobaság az egész ötlet. Te is része vagy a természetnek, egy
egészen aprócska eleme a végtelen természetnek. A részecske
próbálja meghódítani az egészet – mintha a kisujjad akarna úrrá
lenni rajtad.
Hogy tudnád meghódítani a természetet?
A természet nem más, mint a saját lelked.
Akkor ki fog meghódítani kit?
Hol van a törés a kettő között, az elkülönülés?
Azt mondtam hát a szüleimnek:
– Engedjetek utamra. Nem fogom előre meghatározni a jövőmet.
Nyitva akarom hagyni, hogy ha a természetnek dolga van velem,
akkor rendelkezésre álljak. Ha semmit nem vár tőlem, én azzal is
tökéletesen elégedett leszek. Ki vagyok én, hogy azt képzeljem,
valami terve van velem a világnak? Volt, hogy nem voltam, és egy
napon újra nem leszek többé. A kettő között eltelik néhány nap –
miért kellene nagy felhajtást csapni emiatt? Nem lehet szép
csendesen átsiklani a születés és halál közötti időben anélkül, hogy
az ember hangoskodna, zászlót lengetne és szólamokat skandálna?
Nem lehet csak úgy átsiklani az életen?
Ők azonban csak makacskodtak:
– Ez nem járja így. Mindenkinek kell hogy legyen valami ideálja;
különben csak tévelyeg.
Így válaszoltam:
– Nem bánom, hogy tévelygek, ha közben hű maradok a
természethez; sokkal inkább, mint hogy elérjek valami nagyravágyó
célt a természet, a létezés ellenében. Ha tévelygek, ahogy ti
mondjátok, akkor boldogan fogok tévelyegni cél nélkül. Ha elérnék
valami előre kitűzött célt, ahogy ti szeretnétek, akkor csak fájdalmat,
szenvedést és végül agóniát okoznék magamnak.
Az agónia a legmélyebb az emberben.
És csak az emberrel történik meg.
Az állatok nem agonizálnak – és nem is esnek eksztázisba. Az
agónia és az eksztázis együtt történik meg; egymás nélkül nem
létezhetnek.
Láttál már bármilyen állatot eksztázisba esni vagy agonizálni? Egy
agonizáló bivalyt például? Még elgondolni is abszurd. Egy agóniában
szenvedő bivaly? Ugyan milyen okból esne mély agóniába egy
bivaly? Egyetlen bivaly sem szeretett volna még az angol királynő
helyében lenni – miért agonizálna hát? Egyszerűen csak engedte,
hogy a természet és a létezés olyanná tegye, amilyen. Igaz, az
eksztázist sem fogja megtapasztalni soha, mert mindkét jelenség
ugyanabban a mélységben zajlik.
 Az agónia akkor tör rád, amikor végképp elveszítetted önmagad.
Az eksztázist akkor éled át, amikor végre megtaláltad önmagad.
Elveszíteni vagy megtalálni önmagad: a lényednek ugyanabban a
mélységében történik mindkettő.
Elveszíteni önmagad azt jelenti, hogy valamivé vagy valakivé
szerettél volna válni. Van egy elképzelésed magadról, egy ideálod,
amelyet szeretnél megvalósítani az életed során.
Minden idealista agóniában él.
Nem csak az egzisztencialista filozófusok fetrengenek agóniában.
Persze ők honosították meg ezt a szót a köztudatban, pontosan
azért, mert ebben az évszázadban a lehető legmesszebb
eltávolodtunk a természettől. Még egy lépés, és az emberiség örökre
elpusztul. Ennél messzebb nem lehet menni – idáig jutottunk.
Olyan messzire kerültünk önmagunktól, amennyire csak lehet.
Ezért tette lehetővé ez a század egy olyan filozófiának a
megjelenését, mint az egzisztencializmus.
Megmutattam egy régi professzoromnak az egzisztencializmus
történetét; amikor ő még egyetemre járt, vagy negyven évvel azelőtt,
még az egzisztencializmus kifejezést sem találták ki. Sartre, Jaspers
és Marcel művei még meg sem születtek. Átnézte, amit adtam neki,
és nem hitt a szemének.
– Ez egy filozófiai értekezés lenne? – kérdezte. – Egy fejezet sincs
Isten létezéséről, Isten létének bizonyításáról, egyetlen fejezet sincs
vallási kérdésekről, egy fejezet sincs az emberi lélekről, a halál utáni
létről, mennyországról vagy pokolról. Elég különös – fejezetek az
agóniáról, az értelmetlenségről, a szorongásról. Ezek lennének a
filozófia alapkérdései?
Így válaszoltam:
– Kimaradt neked az elmúlt negyven év. Talán elfelejtetted, de
negyven év is eltelt azóta, hogy egyetemre jártál filozófiát tanulni, és
azóta nem vetted a fáradságot, hogy utánaolvass, mik is történnek a
filozófia tudományában. Neked még mindig Arisztotelész, Kant,
Hegel, Feuerbach, Sankara, Nagardzsuna és Bradley jelenti a
filozófiát. Ezekre a nevekre emlékszel csak, akik azóta már kikoptak a
filozófia panteonjából; nincs helyük többé a filozófiában. Egy
valamirevaló filozófust manapság nem érdekel Isten – az ember
érdekli. Az embert megfigyelve pedig felszínre jönnek ezek a
problémák, az agónia…
– Mi az az agónia? – vágott közbe.
Az ő szavaival kellett elmagyaráznom, a filozófiatörténet
szókincsével, hogy valahogy megértse, mi is az agónia. Van egy régi
találós kérdés, amely mindig foglalkoztatta a filozófusokat: Mi a
lényegi különbség az állatok, a növények, az élettelen anyagok és az
ember között? Bizonyosan léteznek; ami a létezést illeti, nincs
közöttük különbség. A maguk módján bizonyosan mind élnek – még
a kövek is növekednek.
A Himalája hegylánca is növekszik, minden évben pár centivel
magasabb. A szülőfalum a Vindjacsal-hegység oldalában feküdt.
Állítólag ez a föld egyik legrégebbi hegylánca. Bizonyítottnak látszik
a tény, miszerint a Vindjacsal-hegység emelkedett ki legelőször az
óceánból, mert az itt talált tengeri üledékes kőzetek a legősibbek. A
Himalájában is találtak ősi kövületeket, de azok későbbi időből
származnak. A Himalája a föld legfiatalabb hegyláncolata, a
Vindjacsal pedig a legősibb.
Erről jut eszembe egy történet a Vindjacsal-hegységről, amelyet
az egyik upanisad említ. Agasztja, a nagy bölcs Dél-Indiába utazott,
és át kellett kelnie a Vindjacsal-hegységen.
Igen magas hegylánc volt a Vindjacsal, nem könnyű terep a
bölcsnek, ezért Agasztja fohászkodott a hegyhez: „Légy kegyes
hozzám, csak hajolj meg egy kissé, hogy átkelhessek rajtad. És
maradj így, kérlek, amíg vissza nem térek, hogy újra átkelhessek
rajtad.” Agasztja délen halt meg, soha vissza nem tért, de a
Vindjacsal még most is hajlottan áll. Ha egyszer meglátod azt a
hegyet, meglátod, olyan, mint egy hajlott vénember.
Gyönyörű történet, elmeséli, hogy a Vindjacsal mennyire ősi,
valóban olyan, mint egy hajlott aggastyán, aki nem tud
kiegyenesedni. A hegyek között is vannak öregek és fiatalok. A fák,
az állatok, a madarak – ami az életet illeti, talán másképpen éljük
meg, de mindannyiunkban megvan ugyanaz a minőség, amelyet
életnek nevezhetünk.
Régen a filozófia ezzel foglalkozott: Mi a különbség? Van
egyáltalán különbség? Két iskola alakult eszerint. Az egyik szerint
nincs különbség; mindannyian egyformák vagyunk, egyetlen nagy
egésznek a részei – különböző dimenziók, másféle elágazások, de
utóvégre a létezésnek ugyanarról a tövéről fakadunk. Ezek a
spirituális gondolkodók, akik szerint mind egyek vagyunk.
A másik iskola a materialisták csoportja, akik azt mondják, hogy
mind különfélék vagyunk, nincs semmilyen szerves egység; a létezés
nem egységes. A materialisták szerint a világegyetem szót sem lenne
szabad használni. Az univerzum kifejezést a spirituális gondolkodók
találták ki, az „uni” tőből, amely ’egyet’ jelent. A materialisták
szerint multiverzumban élünk – a sokszerűség, nem az egység
világában. Minden egymástól elkülönülve létezik, nincs semmiféle
egység.
És akkor hogyan működik ez az egész? Ráadásul ilyen elképesztő
harmóniában? Meglátjátok majd, hogy itt derül ki, mennyire hibás a
logika.
 A spiritualisták azt mondják, hogy azért van harmónia, mert
egyetlen Isten vagy egy egyetemes tudat irányítja a világot. Egyetlen
abszolút lény, egyetlen központ irányít mindent. Ezért nincs hiba a
világban. Minden abszolút harmóniában működik. Az univerzum
pedig hatalmas, irdatlan, felfoghatatlan; mégis minden zavartalanul,
fennakadás nélkül működik. Ez a logika megingathatatlannak tűnik,
pedig nem az.
Ugyanezt a logikát használja a materialista is. Azt mondja, hogy
éppen azért van harmónia a világegyetemben, mert senki nem
irányítja. Amikor valaki irányítani akar valamit, az nagy eséllyel
kudarchoz vezet, félresikerül. Senki sem tévedhetetlen.
Ha egyetlen Isten irányítaná a világot évmilliókon át, akkor néha
biztosan elaludna, vagy a változatosság kedvéért reggeli sétát tenne.
Ha egyetlen létező irányítja, akkor fennáll a tévedés lehetősége. És
elképzelhetőnek tartod, hogy ilyen rettenetesen hosszú idő alatt
valaki nem hibázna egyszer sem? Csak tévedésből hibázhatna, csak
egyetlenegyszer. És közben tényleg annyi mindenre kell figyelni
egyszerre – nézz csak körül…
A minap Vivek azt mondja nekem, látva, hogy egy páva éppen
széttárja gyönyörű farktollait: „Isten mekkora gonddal színezheti ki
ezeket a tollakat.”
Ha Isten tényleg egyenként festegetné ki a pávák farktollait, akkor
biztos lehetsz benne, hogy itt-ott megszaladna az ecset a kezében.
Bármilyen tévedhetetlen is Isten, csak nem lehet évmilliókon át
minden egyes pávának rendesen kiszínezni a farktollait. És akkor
még nem beszéltünk a többi madárról, és közben minden egyes
részletnek passzolnia kell.
A materialisták azt mondják, hogy a világ azért működik
tökéletesen, mert nincs, aki irányítsa, így nincs, aki hibát kövessen
el. Mechanikusan működik.
Ugyanaz a logika: a spiritualista megpróbálja bizonyítani Istent, a
materialista megpróbálja bizonyítani ugyanazzal a logikával – a
harmóniával, a folytonossággal –, hogy nem létezik irányító, hogy ez
az egész pusztán mechanikus jelenség. Csak a gépek képesek
hibátlanul működni – vagy működnek, vagy nem működnek. Amikor
működik, a gép úgy dolgozik, ahogy mindig is dolgozott, újra és újra
és újra elvégzi ugyanazt a műveletet, létrehozza ugyanazt a
pávatollat. Nincs tudatosság a működésében.
Egy tudatos elme megpróbálna javítani, tökéletesíteni, változtatni
valami apróságot – egyszer egy kicsit több pirosat beletenni, egy
kevés zöldet, vagy több kéket… vagy másféle kék árnyalatot, mert
annyiféle árnyalata van a kéknek és a zöldnek. Időnként egy másik
madár fejét próbálná a páva nyakára. Az ember elunja, hogy mindig
ugyanazt a fejet tegye ugyanarra a nyakra, ugyanazt a piros csőrt
végtelen időkig; a változatosság kedvéért váltsunk mondjuk sárgára,
zöldre vagy kékre. De ez nem történik meg.
A materialista azt mondja, hogy az egész mechanikus, egy
hatalmas gépezet, amely gondolkodás nélkül végzi és hozza létre
ugyanazt. Amíg működik, addig végzi a dolgát, ugyanazt termeli
újra. Egy napon minden gép elromlik, de te már nem leszel itt, hogy
ennek a tanúja légy. Ha a gépezet elakad, neked is véged, úgyhogy
nem lesz tanúja az üzemzavarnak.
Azt mondtam tehát Daszgupta professzornak:
– Segítek neked megérteni, hogy mit jelent az agónia. Az
egzisztencialisták szerint különbség van ember és állat között. A
történelemben először sikerült rámutatni egy olyan különbségre,
amely valóban megkülönbözteti az embert az állattól. Azt mondják,
ehhez két mondatot kell megérteni. Az első: a létezés megelőzi a
lényeget. A második: a lényeg megelőzi a létezést. Az állatvilágban a
lényeg megelőzi a létezést. A lényeg azt jelenti, amivé az adott lény
válni fog; a program már születésük előtt készen van számukra.
Létezésük előtt már ott a terv; magukkal hozzák a programot,
megelőzi őket. Létezésük a lényegüket követi.
A lényeg tehát a programot jelenti, annak a pontos tervezetét,
hogy mi lesz belőlük, hány életen kell átmenniük, hány utódot
hoznak a világra, hogyan változik a színük az évszakoknak
megfelelően – minden egyes részlet meg van írva előre. Olyannyira,
hogy vannak madarak, amelyek háromezer mérföldet vándorolnak
dél felé az Északi-sarkról, ahol télen elpusztulnának. Kénytelenek
vándorolni… minden évben ugyanazon a napon kelnek útra. Nincs
naptárjuk, nem tudják, hogy milyen évszak közeledik, de azon a
bizonyos napon, ugyanabban az időben milliónyi madár kel útra
egyszerre, és elindul dél felé. Csak akkor szállnak le legközelebb, ha
megtettek háromezer mérföldet, mert különben elpusztulnának,
melegebb helyre kell költözniük.
Ami végképp ámulatba ejti a tudósokat, az az, hogy miközben a
sarki égövtől távol vannak, eljön a párosodás ideje. Úgyhogy ezek a
madarak párosodnak, választanak maguknak hímet vagy nőstényt a
szaporodáshoz. Időbe telik, mire a nőstények tojást raknak, addigra
a meleg éghajlat véget is ér. Az északi sarkkör újra visszavárja őket.
Sorsukra hagyják a tojásokat, és visszarepülnek a sarkkörre,
pontosan ugyanazon a napon, mint elődeik tették.
A tojások kikelnek, a fiókák kibújnak, és idővel ők is megkezdik
hosszú vándorlásukat a sarkkör felé; háromezer mérföld pontosan
ugyanabban az irányban észak felé. Különös, csodálatos, mert nincs
senki, aki útbaigazítaná őket… „A szüleitek elrepültek, térképetek
nincs, a sarkkör pedig messze van – háromezer mérföldre innét –, ti
pedig még csak fiókák vagytok, alig bújtatok ki a tojásból.” Ekkora
útra elindulni felkészülés nélkül… és mégis sikerül nekik, odaérnek.
És ez így megy évről évre.
Ez az értelme annak, hogy a lényeg megelőzi a létezést. Nem
tudják, mit miért tesznek. Valamiféle belső késztetés hajtja ezeket a
madarakat ilyen hosszú útra. Háromezer mérföldet átrepülve
pontosan odaérnek a szüleikhez, akik magukra hagyták őket a
tojásban, leléptek anélkül, hogy megmondták volna, hová mennek.
„Mennünk kell, úgyhogy ha kikeltetek, gyertek haza utánunk
legyetek szívesek. El ne felejtsétek, mi mindenképpen várni fogunk.”
Pontos útvonalat sem adtak – semmiféle üzenetet nem hagytak.
Legalább egy öreg madarat hátrahagyhattak volna azzal a
megbízással, hogy: „Ha az összes fióka kikelt, hozd haza őket.” De
nem hagytak hátra senkit, üzenetet sem, megszakítottak velük
minden kapcsolatot – és mégis hazaérnek.
Vannak halak, amelyek a sarkkörről Anglia partjaihoz
vándorolnak, ott ívnak és lerakják az ikráikat, aztán visszaúsznak
északra. Amikor a kis halak kikelnek, rögtön úszni kezdenek árral
szemben! Az lenne természetes, ha a folyással együtt sodródnának,
de a bennük lévő program pont az ellenkezőjét diktálja. Árral
szemben úsznak a sarkkör felé, és megtalálják az utat vissza, a
szüleikhez.
Nem ismerik fel a szüleiket. De erre nincs is szükségük, mert
miután megtettek háromezer mérföldet árral szemben, nincs már
szükségük szülőkre, tanítókra, sem iskolára vagy egyetemre. Eléggé
önállóak lesznek addigra. Ezt jelenti az, hogy a lényeg megelőzi a
létezést. Születésük pillanatában már készen áll az életrajzuk, a
továbbiakban egyszerűen csak ezt a programot teljesítik. Nem
tanulnak semmit.
 A tanulás nem nekik való. Nincs szükségük tanulásra. Birtokában
vannak mindannak a tudásnak, ami az életben maradáshoz kell,
minden apró részletet ismernek – hogy mi ehető és mi nem. Csak
nézd meg a bivalyt legelés közben, és meg fogsz lepődni: bizonyos
fűféléket megeszik, másféléket meg érintetlenül hagy.
Itt például őzek élnek a közelben, azok nagyon kedvelik a lucernát.
Úgyhogy most, miután sikerült idevezetni a vizet, és fákat ültetni,
meg gyepesíteni, külön megkértem a titkáromat: „Vessetek elég
lucernát is, hogy az őzek maguktól idejöjjenek, és akkor lesz egy
őzparkunk.”
Szeretem ezt a szót, mert Gautama Buddha is egy őzparkban élt
több ezernyi tanítványával. Több száz őz élt velük egy helyen.
Nálunk is szaporodnak az őzek, csakhogy ez nem veszélytelen. Túl
sok lucernát legelnek, lassan elhíznak, márpedig ha egy őz elhízik,
akkor nem tud elég gyorsan futni. Akkor aztán könnyen elejtik a
ragadozók, vagy levadásszák őket az emberek. Sőt, az elhízott őzek
nem élnek sokáig… kettő vagy három már el is pusztult közülük.
Kíváncsi voltam, mi okozta a halálukat. Kiderült, hogy annyira
elhíztak, hogy nem tudtak rendesen járni. Könnyen elestek, és
eltörték a lábukat a saját súlyuk miatt. Az őznek kecses lábai vannak,
nem alkalmasak ekkora súly cipelésére. Ezután szóltam a
titkáromnak, hogy vagy hozzon több őzet, így kevesebb lucerna jut
nekik fejenként, vagy kaszáltassa le a lucernát, különben szegény
őzek belepusztulnak a bőségbe. Maguktól nem tudják, mikor kell
abbahagyni az evést. Erről a természet gondoskodik. A természetben
soha nem borul fel az egyensúly. Ahol bőségben van a lucerna,
odasereglenek az őzek; ha kevés lucerna terem, az őzek
szétszélednek élelem után kutatva. A mi őzeink viszont bajban
vannak: nem nagyon tudnak hová menni, mert az emberek
levadásszák őket. Az elmúlt három évben ezt sikerült felfogniuk. Azt
tudják, hogy itt, ezek között az emberek között biztonságban
élhetnek. Kiállnak az útra, nem zavartatják magukat… dudálhatsz
nekik, akkor is kecsesen, könnyedén lépdelnek. Nem zavartatják
magukat; megértették, hogy „ezek a mi embereink”, úgyhogy
maradnak itt. Nincs meg bennük az ösztön, hogy mikor kell
abbahagyni az evést, ezért aztán megállás nélkül eszik a finom
lucernát.
Azt mondtam a professzornak:
– A lényeg a beépített program – és ebben különbözik az ember az
állattól. Az ember esetében a létezés az első, és csak azt követi a
lényeg. Nincs beépített programod. Nyitottan születsz, irányelvek
nélkül, nem tudva, hogy mi lesz belőled. Először létezel – és ez nagy
különbség, a lehető legnagyobb különbség ember és állat között –,
először világra jössz, és aztán kell megtalálnod, hogy ki is vagy
tulajdonképpen. Az állatok, a fák, a kövek már azelőtt tudják, hogy
kicsodák és micsodák, mielőtt létrejöttek volna; ezért nincs
szükségük spirituális keresésre. Egyetlen állat sem teszi fel magának
a kérdést: Ki vagyok én? Mi az élet értelme? Már tudják a választ
ezekre a kérdésekre; nincs további kérdés, nincs kétség, nincs
kérdezés.
Az ember folyamatosan kutat, folyton kérdez. Utolsó leheletéig
fejlődik. Utolsó leheletéig képes megváltoztatni az élete programját.
Az ember kvantumugrásra is képes.
Az embernek nincs szüksége arra, hogy ugyanazon az ösvényen
járjon, mint addig. Az utolsó pillanatban is képes félreállni. Senki
nem akadályozhatja meg ebben, teljesen szabadon megteheti. Az
ember az egyetlen állat, amelyiknek megvan ez a szabadsága – és
ebből a szabadságból fakad az agóniája.
 Az agónia azt jelenti: nem tudom, hogy ki vagyok.
Nem tudom, hogy merre tartok, és miért. Nem tudom, hogy amit
teszek, azt valóban meg kell-e tennem. A kérdés pedig folyamatosan
ott lebeg; a kérdés egyetlen pillanatra sem szűnik meg. Akármit
teszel, a kérdés marad: Biztos vagy benne? Biztos, hogy most éppen
ezt kell tenned? Biztos, hogy itt kell lenned? A kérdés egy pillanatra
sem szűnik meg. Ez dolgozik lényed legmélyén, léted legbensőbb
bugyraiban. Ez az agónia – hogy az ember nem tudja, mi az értelme,
a célja, a küldetése. Úgy tűnik, mintha a véletlen szülöttei lennénk,
mintha esetlegesen születtünk volna erre a világra.
Egyetlen állat, egyetlen fa, egyetlen madár sem érzi magát
véletlennek; egy terv részei. A létezés programot adott nekik. Az
ember, úgy tűnik, egészen másfajta lény.
A létezés teljes szabadságot adott az embernek.
Amint ráébredsz erre a helyzetre, megkezdődik az agóniád. És
szerencséd van, ha érzed. Ezért mondom, hogy az agónia nem
közönséges fájdalom vagy szenvedés. Nagyon is különleges jelenség,
és felbecsülhetetlen értéke van az egész életed, a fejlődésed
szempontjából, ha átérzed az agóniát, ha minden zsigereddel érzed a
kérdést, ha egyszerűen te magad leszel a kérdés és a kétkedés. Ez
magától értetődően félelemmel tölt el. Teljes káoszba taszít. De
ebből a káoszból születnek a csillagok.
Ha nem kezdesz el a félelemtől vezérelve zabálni, ha nem
menekülsz az agóniától… Mindenki megpróbál a maga módján
menekülni: szerelembe esik, ezt csinál, azt csinál, valahogy
megpróbálja lekötni a figyelmét… Még be sem fejezted az egyik
dolgot, és máris belekapsz valami másba, merő félelemből. Ha a két
dolog között némi szakadék nyílik, és felüti a fejét a nagy kérdés,
máris érzed az agóniát, és rá kell jönnöd, hogy nem szabad megállni,
menni kell tovább. Az emberek folyton csak előre menekülnek, a
bölcsőtől a sírig rohannak. Nem állnak meg, nem ülnek le egy
pillanatra az út szélén egy fa tövébe.
Számomra Buddha és Mahávíra keleti ábrázolásai, amint
lótuszülésben egy fa tövében meditálnak, nem történelmi
ábrázolások. Ennél sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak. Ők azok az
emberek, akik képesek voltak letérni az útról, amelyen az egész
emberiség halad. Ők tényleg kiszálltak a mókuskerékből, nem úgy,
mint a kaliforniai keresők, akik pár év után újból visszatalálnak a
nyájba. Nem, ők tényleg hátrahagytak mindent, és nem fordulnak
vissza többé.
A fa alatt ülni ennek csak a szimbóluma. Tényleg meglepő, hogy a
Buddha halála után ötszáz évig nem készítettek szobrot róla. Szobor
helyett csak a fát ábrázolták. Ötszáz évig csak a fa alakját vésték
kőbe vagy faragták márványba, ezzel tisztelegtek a Buddha
emlékének, semmi mással.
Elég volt ennyi, hogy emlékeztesse az embereket arra, hogy
letérjenek az ösvényről. Mert ez volt a szokás Indiában évezredekkel
ezelőtt, hogy az út két oldalára hatalmas fákat telepítettek, amelyek
ágai szinte összeértek az úton, árnyat adva az utazóknak. A
legforróbb nyárban is hűs árnyékban lehetett utazni.
A fa tehát „az útról” letért vándor jelképe lett. Az út maga a világ,
amelyben mindenki igyekszik valahová, keres valamit, de valójában
csak igyekszik megfeledkezni magáról és a fájdalmáról. Ha az ember
figyel magára, az fájdalommal jár, és mindenki csak arra koncentrál,
hogy valamivel lekösse a figyelmét: pénzzel, hatalommal, ezzel-
azzal. Legyél festő, legyél költő, legyél zenész, legyél valaki, és legyél
még valami más is. Nincs megállás, mert ha megállsz, azonnal érzed
a fájdalmat; kinyílik a seb. Esélyt se adj rá. Ezt jelenti az út.
 Ötszáz éven át elég volt a fa. A félreállás, a megpihenés gyönyörű
szimbóluma. De ahogy telt az idő, az emberek kezdtek
megfeledkezni a szimbólumról. Az egyszerű fa – nem értették, mit
akar jelenteni… Elkezdték istenként tisztelni a fákat. Ez akkortájt
volt, amikor Nagy Sándor elért Indiába, ötszáz évvel a Buddha halála
után. Látta ezeket a templomokat a fa jelképével, és kérdezte, hogy
mit jelent, de senki nem tudta megmondani, csak azt, hogy tisztelik
a fákat. Indiában mind a mai napig vallásosan tisztelik a fákat; ez
maradt meg belőle.
Aztán a buddhista szerzetesek, akik tudták, hogy miről van szó,
elkezdtek Buddha-szobrokat faragni. Csakhogy eltelt közben ötszáz
év; a fényképezést még nem találták fel, így halvány fogalmuk sem
volt, hogy nézhetett ki a Buddha.
Ekkoriban járt Indiában Nagy Sándor. Gyönyörű fiatalember volt, a
Buddha-szobrokat leginkább róla mintázták. Az arc nem indiai,
inkább görög. Ezért ha egy Buddha-szobornak megnézed az arcát,
eszedbe sem jut, hogy ez egy indiai ember arca. Görög arc inkább,
mégpedig nem közönséges görög arc – az egyik legszebb görög
embernek az arca. Nagy Sándoré. Sándor arcáról mintázták.
Tökéletes arc. Jobban is illik Buddhához, mint Nagy Sándorhoz,
úgyhogy nincs is semmi kifogásom ellene.
Szerintem teljesen rendben van így. Még ha a Buddha életében
fejet cseréltek volna, akkor is rendben lett volna így. Amit Nagy
Sándor tett, azt nyugodtan véghezvihette volna a Buddha fejével is,
gond nélkül. A Buddhának viszont nagy szüksége volt egy ilyen
gyönyörű, roppant szimmetrikus arcra, amelyik belső harmóniát
sugároz. Az arcán tükröződő szépség, a teste tökéletes arányai mind
a lélek szépségét tükrözik.
Az agónia annak a megtapasztalása, hogy tiszta lappal születtél
erre a világra; nincs előre megírva számodra semmi. Ez a te valódi
arcod.
Na most, ezzel két dolgot lehet kezdeni. Egyrészt a légüres tértől
való félelmedben elkezdesz kétségbeesetten keresni valamit, amivel
megtöltheted: hajtod a pénzt, a hatalmat, a tudást, vagy
önsanyargatással szent leszel, tudós vagy épp politikus – mindegy,
csak teremts magadnak valamilyen identitást, valahogy rejtsd el a
belső káoszt.
De akármit teszel, a káosz örökre megmarad. Akik ezt megértik,
nem próbálnak menekülni előle. Épp ellenkezőleg, megpróbálnak
belépni a káoszba.
Ez a két út lehetséges: vagy elfutsz előle, ahogy mindenki teszi,
vagy szembenézel vele. Hatolj a mélyére, a sűrűjébe, bármennyire
félelmetes is – egész a közepébe, mert ott találod meg magadat. És
ez páratlan érzés, legalább egyszer a lényed középpontját
megtapasztalni.
Abban a pillanatban, amikor eléred a középpontodat, a második
szó is értelmet nyer: az eksztázis.
Az eksztázis az agónia virága.
Az agónia nem zárja ki az eksztázist.
Az agónia az eksztázishoz vezető út.
Csak el kell fogadnod – mi mást tehetnél? Ott van. Csukd be a
szemed – attól még a nap nem tűnt el; ott van most is az égen. Az
emberek megpróbálnak csukott szemmel élni; a nap túlságosan
vakító. Csukd be a szemed, szorítsd össze teljesen. Felejtsd el, ne is
nézz rá… mintha ott sem lenne. Hidd azt, hogy nincs is ott.
Az álvallások pontosan ezt próbálják megtanítani nektek: törekedj
Isten felé, igyekezz a mennyországba, kövesd az Úr Jézust.
Egyik sem mondja azt, hogy ne kövess senkit, és ne keresd a
Paradicsomot vagy a mennyországot, mert ez az egész csak ámítás.
Lépj be önmagadba, szembesülj önmagaddal.
Fordíts most azonnal hátat.
Nézz bele a káoszba, amit ott találsz, nézz az agónia mélyére. És
ha ez a te természeted, akármennyire fájdalmas is, fogadd el, ismerd
meg. Az a legcsodálatosabb, hogy bármilyen fájdalmas is az
odavezető út, ha átmentél rajta, és eléred a középpontodat, az a
világon a legnagyobb gyönyörűség.
A középpont körül mindenütt az agóniát találod, eksztázis csak a
középpontban van. Az agónia talán csak a védőburok – az eksztázis
olyan értékes, hogy meg kell óvni. A természet pedig olyan védfalat
emelt köré, amelytől te magad is futva menekülsz, nemhogy a többi
ember. Ki fog a te agóniád mélyére hatolni, ha még te is elfutsz
előle?
Ha alaposan végiggondolod, az agónia a természet hatalmas
ajándéka. Megváltozik a színe, az illata, a jelentése. Védfal, amely
annyira védelmez, hogy még te magad is futva menekülsz tőle.
De akármi is a helyzet, ne menekülj magad elől. Az embert az
minősíti, hogy mennyire hajlandó a saját káoszának a mélyére ásni.
Akkor vagy méltó embernek nevezni magad, ha eljutottál a
középpontba, és ott képes vagy végre körülnézni. Boldog vagy – és
ez nemcsak a te boldogságod, hanem az egész létezés boldogsága.
Az agónia és az eksztázis a lényeg két oldala. A kettő együtt tesz
téged szerves egésszé.
Ezért nem arra bátorítalak, hogy szabadulj meg az agóniától.
Ezt az álvallások tanítják évszázadok óta.
Én azt mondom el, hogyan teheted az agóniát a szövetségeseddé,
hogyan ölelheted magadhoz a káoszt.
Ha már szeretettel elfogadtad a káoszt, a szabadságot, amelyet a
káosz ad, a végtelen teret, amelyet a káosz teremt, hatolj a mélyére,
amíg el nem éred a középpontját.
Magadat megtalálni annyi, mint a mindenséget megtalálni.
Ott semmi nem hiányzik, ott nincs több kérdés. Ott és akkor végre
megtalálod a választ. Ugyan a választ nem fogod tudni átadni senki
másnak, de az utat, ahogy megtaláltad, megmutathatod.
Ez a mester feladata. Nem ad kész választ. Nem tesz okosabbá.
Egyszerűen csak megmutatja a módszert, amellyel ő megtalálta saját
magát. Arra biztat, hogy ugorj a káosz mélyére, lépj be az agóniába.
A mester csak élő példa arra, hogy nincs mitől félned. Ha ez az
ember képes volt megtalálni a saját középpontját, áthatolva minden
agónián, miért ne találhatnám meg én is? És amikor először
megízlelted az eksztázist, végre az egész életedet áthatja az isteni
jelenlét. Egy új minőség jelenik meg benned, egy új szikra, új láng.
Mindenkinek ez a természete.
Én egész életemben nem próbáltam másvalaki lenni. Egyszerűen
csak engedtem, hogy az élet oda vigyen, ahová akar. Egy dolgot
biztosan állíthatok, hogy nem bántam meg; hatalmas öröm átadni
magad a természetnek. Egyáltalán nem álltam az útjába. Még csak
nem is úsztam az árral, mert úszás közben az ember a kezével
kalimpál. Csak sodródtam az árral, lebegve a felszínen, bárhová vitt
is a víz.
Szerencsére minden folyó egyszer elér az óceánig. Kicsi, nagy,
mindegy, valahogy mindegyik megtalálja az utat az óceán felé. Az
óceán érzését nevezem én vallásos élménynek.
Amikor léted cseppje belehullik a hatalmas óceánba… bizonyos
értelemben nem létezel többé. Más értelemben akkor létezel először.
Egyik szempontból meghalsz, másik szempontból ez az újjászületés.
 Tudom, hogy azt szeretnéd, ha megszabadulnánk az egónktól
és az elménktől, és tudom, hogy az én esetemben ez
elkerülhetetlen, de azoknak, akik valahogy szeretnének a való
világban létezni, nem jelent-e az elme és az ego teljes hiánya
még több nehézséget?

Amikor azt mondom, hogy „engedd el az egót és az elmét”, akkor

nem azt mondom, hogy nem használhatod többé az elmédet.
Igazából, ha nem ragaszkodsz görcsösen az elmédhez, sokkal
jobban, sokkal hatékonyabban tudod használni, mert felszabadul az
az energia, amellyel ragaszkodtál hozzá. És amikor nem élsz a nap
huszonnégy órájában folyamatosan az elmédben, akkor az elme is
megkapja a neki járó pihenést.
Tudtad, hogy még a fémeknek is szükségük van a pihenésre? Még
a fémek is elfáradnak. Hát még az elme finom mechanizmusa! A
világ legösszetettebb finomságú szerkezete. Egy koponyányi helyre
összezsúfolva magunkkal hordunk egy olyan bonyolult
bioszámítógépet, amelynek a kapacitását egyelőre semmilyen
mesterséges számítógép nem képes felülmúlni. A tudósok szerint
egy átlag emberi agyban elfér a világ összes könyvtára, és még bőven
marad hely más információnak.
És ezt használod folyamatosan – haszontalan, hiábavaló dolgokra!
Elfelejtetted, hogyan kell kikapcsolni. Hetven-nyolcvan éven át
dolgozik folyamatosan, csak dolgozik, dolgozik, aztán kifárad. Azért
butulnak el az emberek, mert egyszerűen elfáradnak. Ha az elme is
pihenhet, ha békén hagyod naponta csak néhány órára, ha néha
elmehet szabadságra, akkor képes megfiatalodni; intelligensebb,
hatékonyabb, ügyesebb lesz.
Nem azt mondom tehát, hogy ne használd az elmédet, hanem
hogy ne az elméd használjon ki téged. Most még az elméd az úr, és
te vagy a szolgája.
A meditációval te leszel az úr, és az elme fog téged szolgálni. És ne
feledd: ha az elme az úr, az roppant veszélyes, mert mégiscsak egy
gépről beszélünk; szolgálóként viszont nagyon fontos és hasznos. A
gép maradjon csak gép, ne irányítson. Fenekestől felfordult a
rendszer: a tudatosságnak kellene irányítania az elmét.
Amikor csak szükséged van rá, keleten vagy nyugaton, ebben
nincs különbség – például, ha kimégy a piacra vásárolni –, akkor
használd. De amikor nincs rá szükséged, például amikor otthon, az
úszómedence partján fekszel, vagy a kertben a füvön, akkor nem kell
használnod. Ilyenkor tedd félre. Feledkezz meg róla. Ilyenkor csak
legyél.
Ugyanez a helyzet az egóval. Ne azonosulj vele, ennyi az egész. Ne
felejtsd el, hogy része vagy az egésznek, nem különülsz el tőle.
Ez nem azt jelenti, hogy amikor valaki betört a házadba, akkor
csak állsz és nézel – mert te is része vagy az egésznek, ő is, mi rossz
van ebben? Vagy amikor egy zsebtolvaj elemeli a tárcádat, semmi
gond – a másik keze legalább annyira a tied, mint az övé. Ezt egy
szóval sem állítom.
Ne feledd, hogy része vagy az egésznek, azért, hogy
megpihenhess, hogy eggyé olvadhass vele; néha teljesen
beleolvadhatsz a mindenségbe. És ettől új életerőre kapsz.
Elérhetővé válik számodra a teljesség kimeríthetetlen forrása.
Frissen fogsz kiemelkedni az élményből, újjászületve, mint egy
gyermek, telve örömmel, érdeklődéssel, kalanddal, eksztázissal.
Ne azonosulj az egóval, még akkor se, ha a világban az egódon
keresztül tudsz létezni – ez csak a szükséges rossz! Ha használnod
kell azt a szót, hogy „én” – használd, de tudd, hogy ez csak egy szó.
Hasznos, és enélkül lehetetlen az élet. Próbáld meg kikerülni az „én”
szót, és meglátod, nem fog menni. Tudjuk, hogy a nevek hasznosak
az életben, de senki nem születik névvel. Nem azt mondom, hogy
dobd el a neved, és hajítsd a folyóba az útleveled. Azzal csak bajba
sodornád magad. Kell, hogy legyen neved; szükséges, mert rengeteg
másik ember között élsz.
Ha te lennél az utolsó ember a földön, akkor persze nem lenne
szükséged útlevélre. Ha egyedül vagy… ha mondjuk, kitör a
harmadik világháború, és csak te maradnál életben, akkor nem
kellene útlevelet hordanod magaddal; akkor eldobhatnád. Akkor
nem lenne szükség nevekre. Még ha lenne is neved, teljesen
értelmetlenül – senki sem lenne, aki a neveden szólítson. Akkor még
az „én” szót sem lenne értelme használni, mert az „én” feltételezi a
„te” létezését; „te” nélkül az „én” teljesen értelmetlen. Csak a
másikhoz viszonyítva van értelme.
Úgyhogy ne értsd félre a szavaimat. Használd az egódat, de
használd úgy, mint a cipődet vagy az esernyőt vagy a ruháidat.
Amikor esik, vedd elő az esernyőt, de ne cipeld magaddal, ha nincs
rá szükséged. Nem kell esernyővel lefeküdnöd, attól tartva, hogy
álmodban majd esik az eső… Az esernyőnek megvan a maga haszna,
úgyhogy használd, amikor kell; de ne azonosulj annyira az
esernyővel, hogy nem tudsz meglenni nélküle. Hordd a cipődet, a
ruháidat, használd a nevedet – ezek hasznosak, de nem valóságosak.

A világban, ahol annyi ember él, szükségünk van címkékre,

jelképekre, hogy megjelöljük a dolgokat, hogy tudjuk, ki kicsoda.
Azt kérdezed: Tudom, hogy azt szeretnéd, ha megszabadulnánk az
egónktól és az elménktől…
Nem azt mondom, hogy „szabadulj meg” bármitől is; csak azt
mondom, hogy légy ura az elmédnek. Nem azt mondom, hogy
agyatlanul élj; csak azt mondom: ne légy csak az elméd – annál
sokkal több vagy. Légy a tudatosság! És akkor az elme a helyére
kerül. Használd, amikor szükséged van rá, és amikor nincs, tedd
félre.
Én is használom az elmémet, amikor hozzátok beszélek. Az elmét
muszáj használni; másképp nem megy. De abban a pillanatban,
amikor belépek a szobámba, abba is hagyom – nincs értelme. Akkor
csak csendben létezem. Veletek használom a szavakat, a nyelvet, de
amikor magamban vagyok, nincs szükség nyelvre, nincs szükség
szavakra. Amikor megnyugszom magamban, akkor szóba sem jön a
kommunikáció, akkor eltűnik a nyelv. Akkor egy egészen másfajta
tudatosságban létezem.
Most, ebben a pillanatban a tudatosságom az elmén átszűrve, az
elme gépezetén keresztül próbál elérni hozzátok. Elérhetlek
benneteket a kezemmel is, mégsem vagyok azonos a kezemmel.
Amikor megérintelek a kezemmel, a kéz csak eszköz; valami más is
megérint a kézen keresztül. A testet használni kell, az elmét
használni kell, az egót, a nyelvet és sok minden egyebet használni
kell. De csak egy feltétellel használhatod őket: legyél ura
mindegyiknek!
 2

Bölcsőtől a sírig
Az elme benned van, de valójában a benned élő társadalomnak a
kivetülése. Nem a sajátod. Egyetlen gyermek sem születik elmével;
agya van, nem elméje. Az agy a gépezet; az elme az ideológia. Az
agyat a társadalom táplálja, és minden társadalom a maga
igényei szerint alakítja ki az elmét. Ezért van annyiféle elme a
világon. Az egyén azonban tévesen azt gondolja, hogy „ez az én
saját elmém”, ezért a társadalom nyomására, annak parancsait
követve cselekszik, miközben az képzeli, hogy a maga esze után
megy.

Hogyan lehet helyesen segíteni egy gyermek fejlődését, anélkül

hogy befolyásolnánk természetes lehetőségeit?

Akárhogy segítesz a gyereknek, rosszat teszel vele. Már maga a

segítség gondolata is rossz. A gyereknek szeretetre van szüksége,
nem segítségre. A gyereknek táplálékra és támaszra van szüksége,
nem a segítségedre.
A gyermek természetes lehetőségeit soha nem ismerhetjük, így
nincs helyes mód arra, hogy kibontakoztassuk azokat. Nem
segíthetsz, ha nem ismered a célt; a legtöbb, amit tehetsz, hogy nem
avatkozol bele. Ehhez képest a segítés szándékával mindenki
beleavatkozik a többiek életébe; a segítség nemes dolog, ezért senki
sem tiltakozik.
A kisgyermek persze olyan kicsi még, védtelen és kiszolgáltatott,
hogyan is tiltakozna? A körülötted lévők sem különbek nálad: őket is
segítették a szüleik, mint ahogy téged is. Nekik sem sikerült
kibontakoztatniuk természetes lehetőségeiket, neked sem.
Az egész világ lemarad erről a lehetőségről, pedig annyi segítséget
kapnak a szülőktől, a családtól, a rokonoktól, a szomszédoktól, a
tanároktól, a papoktól. Igazából a sok segítség akkora terhet ró ránk,
amelynek a súlya alatt nemhogy a természetes, de még a
természetellenes lehetőségeinket sem sikerül kibontakoztatnunk!
Mozdulni sem bír az ember; a Himalája teljes súlya nyomja a
vállunkat.
Ez a legnehezebb, hogy ne avatkozzunk bele. Mert ez ellentmond
az elme természetének. Az elme folyamatosan, megállás nélkül
szeret beleavatkozni a dolgokba. A beleavatkozás élménye táplálja.
Minél inkább sikerül valamibe beleavatkoznod, annál nagyobb a
hatalmad.
Mi a hatalom fokmérője? Nem anyagi természetű, azzal nehéz
lemérni. Inkább az a mérvadó, hogy mennyire tudod minél több
ember életét a befolyásod alatt tartani. Hitler rendkívüli hatalmát az
adta, hogy emberek millióinak az életére bírt döntő befolyással. Te
nem vagy egy Hitler, de azért be tudsz avatkozni egy pár embernek
az életébe… mint egy kis törpe Hitler.
Ha más nem, a férj beleavatkozik a felesége életébe, vagy az
asszony képes beleavatkozni a férje életébe. Kölcsönös játszma; így
tesznek szert némi hatalomra mindketten. A férj a maga módján
befolyásolja a feleségét, és közben nincs is tudatában, hogy miért
kell beleavatkoznia a másik életébe. Elvileg azért lennének együtt,
hogy gazdagítsák egymás életét, de…
A férj minden nap későn jön haza – nincs valódi oka arra, hogy
későn jöjjön haza, az egész csak a hatalomról, az egóról szól: ha
időben jönne haza, még úgy tűnne, hogy behódol a feleségének.
Ismerek olyanokat, akik munkaidő után ücsörögnek az irodában,
csevegnek, miközben semmi dolguk, és pontosan tudják, hogy a
feleségük otthon felrobban az idegességtől. Hazaérhetnének időben,
de akkor az lenne, amit a feleség akar. Csak azért, mert az asszony
szeretné, a férfi képtelen hazaérni időben, az férfiatlan lenne; késik
tehát. És ugyanez a jelenet ismétlődik nap nap után.
Közben a feleség sem képes megállni, hogy ne vonja felelősségre
minden nap, amiért későn jött haza, pedig tudja jól, hogy a férj
minden kifogása merő hazugság. Tudja, hogy hazugság, a férj is
tudja, hogy az asszony tudja, hogy tudja – persze hogy hazugság, de
a legjobb alkalmat adja egy kis csetepatéhoz, remek kifogás. És a
feleség is vég nélkül ismétli ugyanazt…
Egyszer egy férfi autójában ültem, épp egy találkozóra indultunk,
ahová oda kellett volna érnünk időben, de késésben voltunk, ő pedig
türelmetlenül dudált a feleségének, hogy induljunk már. Én nem
szeretem mások idejét vesztegetni; nem vagyok kimagasló politikai
vezető. Egy magas rangú politikusnak illik késnie. Ez is a hatalomról
szól: várjatok csak. Nem akárkiről van elvégre szó; olyan elfoglalt,
annyira leterhelt, hogy jó eséllyel késni fog.
Találkoztam már olyan politikussal, aki csak csevegett
semmiségekről, miközben vártak rá.
– Indulnunk kell a megbeszélésre – mondtam neki.
Erre ő:
– Ezt te nem érted. Egy politikus nem érkezhet időben. Akkor nem
hiszik el róla, hogy fontos ember, azt gondolják, hogy egy kis senki.
Én nem vagyok politikus. Nem vagyok sem fontos ember, sem kis
senki. Csak egy egyszerű ember vagyok, se több, se kevesebb. De
mindig szeretek időben érkezni.
 A férj tehát ideges volt, a feleség pedig a dudálásra kihajolt az
ablakon és leszólt neki:
– Hagyd már abba ezt a dudálást! Ezerszer mondtam már, hogy
egy perc, és jövök.
– Ez nem semmi – mondtam a férjnek. – „Ezerszer mondtam már”
és „egy perc, és jövök”? Hogy volt képes egy perc alatt elmondani
valamit ezerszer?
Az egész csak hatalmi játszma. A feleség tudatni szeretné, hogy ki
a főnök. Dudálhatsz, amíg akarsz, de az autó addig nem indul el,
amíg a főnök be nem szállt.
Én könnyen megtalálom a hangot a nőkkel, akárkinél megszállok,
jól kijövök az édesanyjával, a feleségével, a húgával. Ilyenkor, ha
tehetem, őket is megkérdezem: „Mi tartott ennyi ideig? Mindig ez
van: a szegény férj csak vár, és nyomja a dudát.” Az asszonyok
rendre ilyesmit mondanak: „Nem volt semmi. Elkészültem időben,
csak hadd várjon, máskor ő jön haza késő este, és meg se hallja, amit
mondok neki. Most rajtam volt a sor, kölcsönkenyér visszajár.”
Az ismerőseid közül mindenkinek buzgón segítettek, hogy azzá
válhasson, akinek ismered. Téged is segítettek rendesen; most te
szeretnél segíteni a gyermekeidnek.
A legtöbb, amit tehetsz, hogy szereted, táplálod, melegséget adsz,
és elfogadod. A gyermek kifürkészhetetlen lehetőségeket hoz
magával, és lehetetlen előre megmondani, hogy mi lesz belőle. Ezért
nincs egyedül helyes módszer: „Így kell segítened a gyermekednek.”
Minden gyermek egészen más, ezért pláne nincs általános nevelési
mód.
Van például egy Judith Martin nevű szerző, aki megmondja,
hogyan kell minden gyereket nevelni, mintha csak futószalagról
gördülnének le az utódok valami gyárban. Közben nincs két
egyforma gyerek a világon. Honnan veszi akkor valaki a bátorságot
ahhoz, hogy általános irányelveket szabjon és kérjen számon a
szülőktől?
Ez a Miss Judith Martin… én nem is tudom, hányszor lett belőle
kisasszony, szerintem legalább egy tucatszor, mert nincs az a férj,
aki kibírná mellette; vagy lelép mellőle az ember, vagy felköti magát,
csak hogy megint Miss Martin legyen ez a nő. Biztos nagyon öreg is.
Az is lehet, hogy mire hírnevet szerzett, mint a gyermeknevelés
szakértő női apostola, már senki sem merte megkérni a kezét, mert
egy ilyen nő, akiben szemernyi együttérzés sincs a gyerekek iránt,
hogyan viseltetne vajon a férjével szemben? Úgy bánna vele, mint
egy cirkuszi állattal. Beidomítaná, hogy úgy táncoljon, ahogy ő
fütyül; mi másra lenne képes egy világhírű nevelési szakértő férje,
mint füttyszóra táncolni?
Az ilyesféle emberek mindig is itt éltek közöttünk. Szigorú
előírásaik, szabályaik vannak a többiek számára, és nemcsak a
felnőtteket szeretnék megregulázni, hanem a jövő nemzedékét is.
Annyira ostobák – pedig úgy ismerjük őket, mint nagy bölcseket,
akik vallási regulákat, erkölcsi elveket, fegyelmi normákat, etikai
kódexeket hagyományoztak ránk: ők a mi törvényhozóink. De hadd
ismételjem meg újra: ezek az emberek rém ostobák. Csak ostoba
ember képes általánosításokban gondolkodni az emberekkel
kapcsolatban.
Nincs átlagember; soha nem fogsz találkozni az átlagemberrel.
Ezeket a nagy megmondó embereket viszont csak a nem létező
átlagember érdekli. Az átlagember olyan, mint Isten: mindenütt
jelen van, mégsem találni sehol. Isten annyira mindenütt jelen van,
hogy…
Hallottam egy történetet egy apácáról… az egész zárda miatta
aggódott. Csak nem beteg? Merthogy ez az apáca csak ruhástól volt
hajlandó fürdeni. Az ajtót is magára zárta pedig a fürdőszobában.
– Mi a bajod? – kérdezték tőle a többiek. – Miért nem vetkőzöl le
fürdéshez, amikor az ajtó is zárva van, senki meg nem láthat?
Így válaszolt:
– Hogyhogy senki? Isten mindenütt jelen van. Ti nem vagytok
bent a fürdőszobában, de Isten ott van, és nem illő Isten színe előtt
levetkőzni.
A többiek biztosan azt gondolták, hogy elment az esze, közben ő
csak szó szerint vette, hogy Isten mindenütt jelen van közöttünk.
Mint Isten mindenhatósága, olyan az átlagember is: sehol nincs,
mégis olyan, mintha mindenütt létezne. A szabályokat mind az
átlagemberre szabják.
Azt kérdezed tőlem, hogyan segíthetnél helyesen a gyermekednek.
Az a helyes, ha egyáltalán nem akarsz segíteni neki. Ha van hozzá
bátorságod, akkor arra kérlek, hogy ne segíts. Szeresd, tápláld.
Engedd, hogy azt tegye, amit akar. Engedd, hogy arra menjen,
amerre akar. Az elméd újra és újra szeretne majd beavatkozni, és
mindig jó indokkal. Az elme nagyon ügyesen tud észérveket
felsorakoztatni: „Ha nem avatkozol be, veszélybe sodorhatja magát;
belezuhanhat a kútba, ha nem akadályozod meg.” Én meg azt
mondom, inkább essen a kútba, mint hogy segíts neki, és ezzel
elpusztítsd egy életre.
Nagyon ritkán esik meg, hogy egy gyerek tényleg beleessen a
kútba – és akkor sem fullad meg; ki lehet húzni onnan. És ha tényleg
annyira aggódsz, akkor be lehet fedni azt a kutat; de ne segíts a
gyereknek, és ne avatkozz a dolgába. A kutat befedheted, de őt ne
akadályozd.
Inkább arra figyelj, hogy ne kerüljön a veszély közelébe, de ne
avatkozz bele a gyermek életébe; hadd menjen a maga útján.
Meg kell értened a fejlődés természetrajzát. Az élet hétéves
ciklusokból áll, hétévenként kezdődik egy új szakasz, mint ahogy a
Föld huszonnégy, és nem huszonhárom óra alatt fordul meg a saját
tengelye körül. Erre nincs magyarázat, ez egyszerű tény.
A Föld 365 nap alatt kerüli meg a napot. Miért pont 365? Senki
sem tudja, és nem is kell tudni. És tökéletesen mindegy is. Ha
négyszáz napig tartana, akkor mi lenne? Vagy csak 300 napig? A
kérdés akkor is ugyanaz lenne: miért?
Egy dolgot jegyezzetek meg: Minden kérdés abszurd, ha a kapott
válasz után a kérdést újra fel lehet tenni. A Föld huszonnégy óra
alatt fordul meg a tengelye körül. Miért? Legyen huszonöt,
huszonhat, harminc, hatvan – amennyit csak akarsz –, és a kérdés
ugyanaz marad: Miért? Ezért mondom, hogy a kérdés abszurd; a
válasz nem ad rá választ.
Úgyhogy ne is kérdezzétek, hogy az élet miért hétéves ciklusokból
áll. Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy hétéves ciklusokra
tagolható az ember élete. És ha megérted ezeket a hétéves
ciklusokat, akkor sok minden világos lesz az emberi fejlődéssel
kapcsolatban.
Az első hét év a legfontosabb, mert ilyenkor kapja meg az ember
az élet alapjait. Ezért igyekeznek a vallások minél hamarabb
megkaparintani maguknak a gyermekeket.
A zsidók körülmetélik a fiúkat. Micsoda lehetetlen dolog!
Megpecsételik a gyereket a zsidóság bélyegével; és micsoda primitív
bélyeg. Mint ahogy a marhákat billogozzák; láttam itt is megjelölt
teheneket. Minden gazda a maga jelével billogozza a teheneit,
különben összekeverednének. Barbár dolog. Tüzes vassal égetnek
jelet a marhák bőrébe; megégetik a bőrüket. De onnantól az az állat
a tiéd; nem lehet ellopni, nem tűnhet el.
Mi a körülmetélés? Mint a marhák billogozása. Ezek a marhák
viszont zsidó emberek.
A hinduknak is megvan a maguk eszköze ugyanerre. Minden vallás
ezt teszi a maga módján. Tudni kell, hogy kinek a csordájához vagy
nyájához tartozol, hogy ki a te pásztorod: Jézus? Mózes? Mohamed?
Nem vagy a magad ura.
Az első hét év alatt alakítanak ki, teletömnek mindenféle
ideológiával, amelyek aztán egész életed során kísértenek majd,
eltérítenek a lehetőségeidtől, megrontanak, és soha nem látsz majd
tisztán tőlük. Felhőként elhomályosítják majd a tekintetedet,
összezavarják a képet.
Pedig a dolgok tiszták, nagyon is világosan láthatók – a létezés a
legtisztább dolog –, csak a szemedet takarja több réteg hályog.
Ezt a sok hályogot pedig az életed első hét évében vonták a
szemedre, amikor ártatlan voltál, tele bizalommal, olyannyira, hogy
amit mondtak neked, azt kész ténynek vetted, elfogadtad mint
igazságot. Amit ekkor megalapoztak benned, azt később nagyon
nehéz lesz azonosítanod: annyira beléd ivódik, hús-vér valóság lesz
számodra, egészen a csontodig hatol. Ezer kérdést felteszel majd, de
hited alapjait nem kérdőjelezed meg.
A gyermek iránti szeretet első kifejeződése, ha hagyod, hogy az
első hét évben tökéletesen ártatlan és megformálatlan maradjon –
legyen vad és pogány.
Nem szabad hindunak nevelni, mohamedánnak taníttatni,
megkeresztelni. Aki megpróbál egy gyermeket hitre téríteni, abban
nincs együttérzés, az kegyetlen ember: beszennyezi egy újonnan
érkezett lény lelkét. Mielőtt a gyermek még feltehetné a maga
kérdéseit, félkész filozófiával, dogmákkal, ideológiákkal traktálják.
Faramuci helyzet. A gyerek nem kérdezett semmit Istenről, te mégis
Istenről beszélsz neki. Mire ez a türelmetlen sietség? Várd ki a
sorod!
Ha egy napon a gyermek kíváncsi Isten dolgaira és kérdez felőle,
akkor próbáld neki elmondani nemcsak a te meglátásodat – mert
senkinek sincs kizárólagos monopóliuma Isten magyarázatára –,
hanem mesélj neki arról, hogy a különböző korokban, kultúrákban és
civilizációkban az emberek mikor mit gondoltak Istenről.
Tárj elé mindent, amit Istenről tudunk, és mondd el neki:
„Választhatsz ezek közül, amelyiket jónak látod. Vagy kitalálhatod a
magad verzióját, ha egyik sem felel meg neked. Ha mindegyikben
látsz valami hibát, és szerinted te jobb magyarázatot tudsz, akkor
rajta! Vagy ha úgy gondolod, hogy nem lehet kellő magyarázatot
adni, mert mindegyikben van valami következetlenség, akkor hagyd
az egészet megválaszolatlanul; nem kell mindenáron választ adni.
Az ember élhet Isten nélkül; nincs feltétlenül szükség rá. Emberek
milliói éltek Isten nélkül. Istenre nincs feltétlenül szükséged. Nekem
megvan a magam elgondolása a dologról; abban benne van sok
minden a többi elméletből. Ezt is választhatod, de egy szóval sem
állítom, hogy az én változatom a helyes. Nekem megfelel; de lehet,
hogy neked nem.”
Az sincs előírva, hogy a gyermeknek feltétlenül a szülővel kell
egyetértenie. Igazából sokkal szerencsésebb, ha nem ért vele egyet.
Így halad előre az evolúció. Ha minden gyerek elfogadja az apja
nézeteit, akkor nincs evolúció, nincs fejlődés, mert akkor az apa is
azt gondolja, amit az ő apja gondolt, és ugyanott kötünk ki, ahol
Isten Ádámot és Évát magára hagyta – meztelenül, az Éden kapuján
kívül. Mindannyian ott tolonganánk.
Az emberiség úgy fejlődött ki, hogy a fiúk megtagadták apáik
szokásait. Az evolúció gyökeres szakítás a múlttal.
Minél értelmesebb vagy, annál kevésbé fogsz egyetérteni. A szülők
viszont azt a gyereket értékelik, aki bólogat nekik; aki ellentmond,
azt megszidják.
A családomban bevett szokás volt pellengérre állítani engem
mások előtt. Ha jött valami rokon vagy ismerős látogatóba… nem
bújhattam el. Tudtam, hogy miért, és élveztem is a helyzetet. Azért
mutogattak, hogy szapulhassanak:
– Ez a kölyök pedig itt soha nem fogad szót semmiben.
A hindi nyelvben van erre egy külön kifejezés: ulti khopdi – akinek
a feje tótágast áll. Ezt használták rám.
Én meg azt mondtam nekik:
– Így is van, de valójában csak azért tűnik úgy, hogy a fejem nincs
a helyén, mert a többi ember áll a feje tetején. Állandóan
ugyanabban a jógapózban vannak: ez a sirsászana, a fejállás. Én
rendesen állok a lábamon, én vagyok itt az egyetlen, aki nem hisz
semmiféle zagyvaságban. Igazuk van egyébként, biztos úgy tűnik
nekik, hogy én állok a fejem tetején. Ők vannak többen – lehet, hogy
ti is közéjük tartoztok. Így szokott történni: Nem értik a kérdésemet,
ezért megszidnak, hogy ellentmondok nekik. De hát ez embertelen.
Ha válaszoltok a kérdésemre, és még akkor is ellentmondok, akkor
jogosan mondjátok, hogy megátalkodott vagyok. De válaszoltatok
akár egyetlen kérdésemre is? Kaptam kielégítő választ? Jogotokban
áll csak azért megszidni, mert nem értek veletek egyet?
Indiában az esős évszak végén tartják a fény ünnepét. Dívali
idején az egész ország ünnepi díszbe öltözik, minden házban apró
agyagmécsesek pislákolnak az ablakokban, az erkélyeken. Az egész
város, az egész ország tündérvilággá változik, tűzijátékkal, hangos
örömujjongással ünnepelnek. Ez a nap a pénz ünnepe.
 Laksmi a pénz istennője. Laksmi a hindu istenség, Nárajána
hitvese, és mi más lehetne egy isten felesége, mint a gazdagság
megtestesítője. Olyannyira, hogy Indiában az „isten” szó egyik
formája az isvár, ami annyit tesz: ’akié a világ minden kincse’.
Felesége a gazdagság istennője. A fény ünnepének éjszakáján pedig
a pénzt dicsőítik.
Mielőtt a papírpénz divatba jött volna, egy nagy rakás ezüstrúpiát
dicsőítettek ilyenkor. Manapság egy köteg pénzt istenítenek. Az
ezüstrúpia előtt aranyrúpiát tornyoztak fel. Maga a rúpia szó is
’aranyat’ jelent a szanszkrit nyelvben. Mert réges-régen az érméket
aranyból verték, színaranyból, így a rúpia szónak még szó szerinti
jelentése volt.
Először tehát az aranyat dicsőítették, aztán az ezüstöt, később a
papírpénzt. És így tovább… az a lényeg, hogy a pénzt kell isteníteni.
Soha nem vettem részt ebben a rituáléban. Irtóztam még a
gondolatától is, és meg is mondtam nekik:
– Ez az egyik legundorítóbb dolog a világon. A pénzt használni
kell, nem isteníteni. Egyrészt azt tanítja a vallásotok, hogy a pénz
csak talmi por és hamu. Ha innen nézem, csak por, ha onnan nézem,
akkor meg istennő. Hát nem látjátok, mennyire hasadt az elmétek?
Egyik részről azért tisztelitek a szent embereket, mert lemondanak a
pénzről; egy szintre emelitek Istennel, mert lemondott a pénzről és
a világ dolgairól. Ugyanakkor dicsőítitek a pénzt. Segítenétek
valahogy megérteni ezt az egészet? Nincs ebben valami
ellentmondás? Ha a pénz Isten hitvese, akkor az az ember, aki
megtagadja Isten hitvesét, igazából egy bűnöző. Először is miért
birtokolta Isten feleségét? Már ez önmagában törvénybe ütközőnek
tűnik. Már ezért le kellett volna tartóztatni. Eleve úgy viselkedett,
mintha Isten feleségének a férje lenne, nem?
 Apám erre azt mondja:
– Csak tartsd a szád; legalább hagyd, hogy befejezzük a
szertartást.
Én meg erre:
– Nem, előbb szeretnék választ a kérdésemre.
Volt a házban egy nagy sámli, ezt használták, ha el akartak érni
valamit a polcon. Amikor a ház nappalijában valamilyen szertartást
végeztek, én ezen a sámlin szerettem ücsörögni. Folyton
könyörögtek:
– Legalább szállj le arról a sámliról!
Én csak makacskodtam:
– Nem, amíg nem kapok választ. Ostobaságnak látom ezt az
egészet, mert láttam, ahogy földre borultatok azok előtt, akik
megtagadták a pénzt. Azt mondtátok, hogy ez az ember egy nagy
szent, mert eltaszított magától mindent, amit értéknek tartanak, és
ehhez nagy elszánás és bátorság kell. És erre ti mit csináltok? Ha
annak az embernek igaza volt, amikor lemondott az összes pénzéről,
akkor legalább ne istenítsétek a pénzt. És választ várok továbbra is,
különben nem fogok egyetérteni veletek.
Azt mondja erre az anyám:
– Ilyenkor kint lenne a helyed, nem bent a házban, mert fogalmad
sincs – ha Laksmi istennő megharagszik, földönfutóvá tesz
mindannyiunkat, és nyomorban, éhezve fogunk elpusztulni.
Erre én:
– Évek óta mindig ez van, itt ülök ezen a sámlin. Nem látom, hogy
a te istennőd bármit is tehetne ellenem. Vagy ha mégis, akkor most
kihívom a haragját, hátha akkor legalább választ kapok a
kérdésemre. – És amikor befejezték a szertartást, én felrúgtam az
odatett rúpiákat, leköptem a pénzt, és azt mondtam: – Na, pont
ehhez volt kedvem, most aztán lássuk, kié lesz a jutalom.
Hiába próbálták mindenáron megakadályozni, mégis sikerült. Azt
kiáltottam:
– Úgysem álltok az utamba. Azt teszem, amit akarok, amíg nem
bizonyítjátok be, hogy nincs igazam. És mutogathattok
mindenkinek, hogy ilyen meg olyan szófogadatlan vagyok. Persze,
hogy nem fogadok szót nektek, amíg olyan dolgot műveltek, amiről
bárki, akinek van egy csepp esze, látja, hogy tele van
ellentmondással.
Például Indiában, ha valaki bárányhimlős lesz, azt nem tekintik
fizikai betegségnek. Indiában a himlő neve mata, ami annyit tesz:
’anyaistennő’. Majdnem minden városban van temploma az
anyaistennőnek… ha az istennő megharagszik, akkor szegény
gyerekek megkapják a himlőt.
Mások mellett Mahátma Gandhi is ellenezte a védőoltást, mert
szerinte az természetellenes. A bárányhimlő az bezzeg természetes.
Elrútítja a gyönyörű gyermekek arcát, megvakítja őket, és bele is
halhatnak. Az erőszakmentesség prófétája pedig a védőoltás ellen
kardoskodott, mert nem támogatott semmit, ami tudományos –
ráadásul az a nézet járja, hogy ez nem fiziológiás betegség, hanem
spirituális düh váltja ki.
Az egyik kishúgom himlőben halt meg, és nagyon felzaklatott a
halála, mert az összes testvérem közül őt szerettem a legjobban. Azt
mondtam a szüleimnek:
– Meggyilkoltátok. Pedig mondtam, hogy be kellett volna oltatni
himlő ellen. Én is átestem a himlőn, de alig voltam egyéves, magam
miatt nem szólhattam. Szörnyű szenvedés a himlő egy gyereknek.
Amikor az a kislány megszületett, én kértelek benneteket, hogy
oltassátok be. De ti Gandhira hallgattatok: a védőoltás a természet
ellen való. És megakadályozni… az anyaisten haragját, az veszélyes
dolog. Valamilyen más formában úgyis megtalál.
Amikor aztán a kishúgom beteg lett, ők mindkét irányban
próbálkoztak: gyógyszert írattak fel az orvossal, de egyfolytában
imádkoztak az istenanyához is.
Azt mondtam nekik:
– Legalább csináljátok csak az egyiket: vagy bízzatok az
orvosságban, vagy imádkozzatok az anyaistenhez. De ti
ravaszkodtok; még az istennőt is becsapjátok. Én legalább őszinte
vagyok, mindennap köpök az istennőtökre.
Mert amikor lementem a folyóhoz, a templom ott volt félúton,
úgyhogy büntetlenül megtehettem: jövet-menet köptem egyet.
Azt mondom nekik:
– Nem tudom, mit csináltok… de azért ez furcsa – én köpök rá,
nekem kellene szenvedni. Miért szenvedne ő helyettem? Fel nem
foghatom, hogy az anyaistennő megharagszik, és ezért a
kisgyerekeknek kell szenvedniük, akik semmit nem vétettek, akik
épp csak megérkeztek közénk, akiknek nem volt idejük és nem is
képesek elkövetni semmit. Másoknak lenne miért szenvedni, de
nekik semmi okuk rá. És ti még anyaistennőnek hívjátok!
Boszorkánynak kéne hívni inkább, mert miféle anya az, aki
kisgyermekeket enged szenvedni? És ravaszak is vagytok. Ti sem
vagytok biztosak benne, hogy így van, különben nem adnátok neki
gyógyszert. Dobjátok el a gyógyszert, bízzatok mindenestől az
anyaistenetekben. De ezt sem meritek megtenni. Egy fenékkel
akartok két lovat megülni. Ez merő ostobaság. Vagy bízzatok az
anyaistenben, és hagyjátok meghalni azt a kislányt; vagy bízzatok az
orvosságban, és felejtsétek el az istennőt.
Azt válaszolták erre:
 – Mi is tudjuk, hogy ellentmondásos, amit csinálunk, de ne
emlékeztess minket erre, így is elég fájdalmas ez nekünk.
Azt mondtam nekik:
– Azt hiszitek, hogy csak nektek fáj, és nekem nem fájdalmas azt
látnom, hogy milyen ostobák a szüleim? Nekem nem fáj? Jobban fáj
mindennél. Van még esély, megváltozhattok; de nem, ehelyett
engem próbáltok megváltoztatni, és úgy tesztek, mintha ezzel
nekem segítenétek. Azt hiszitek, hogy a segítségetek nélkül
elvesznék. Hát hadd vesszek el akkor. Legalább nyugodt lehetek
abban, hogy nem más felelős a vesztemért; csak magamnak
köszönhetem. Büszke is leszek rá.
Ha hétéves koráig egy gyermek ártatlan maradhat, ha nem fertőzik
meg mások eszméi, akkor lehetetlen eltéríteni természetes
lehetőségeitől. A gyermek élete első hét évében a legvédtelenebb. És
ekkor van teljesen kiszolgáltatva a szüleinek, a nevelőknek, a
papoknak…
Hogy hogyan lehetne megóvni a gyerekeket a szülőktől, a
papoktól és a tanároktól, ez akkora léptékű probléma, amelyre szinte
lehetetlen megoldást találni.
Nem az a kérdés, hogy hogyan segítsünk a gyereknek. Inkább az,
hogy hogyan védjük meg. Ha szülő vagy, akkor védd meg a
gyermeket saját magadtól. Óvd a gyermeket másoktól, akik
befolyással lehetnek rá: legalább az első hét évben óvd meg
mindettől. A gyermek olyan, mint egy kis palánta, gyenge és
törékeny: elég egy erősebb szellő, és máris letörött, vagy bármilyen
állat felfalhatja. Vedd körül védőhálóval, de ne korlátozd, csak óvd
meg. Amikor szárba szökken, elveheted a védőhálót. Védd meg a
gyermeket minden befolyástól, hogy önmaga maradhasson – és csak
hét évről van szó, mert addigra ér véget élete első szakasza. Hetedik
életévére elég erős és öntudatos lesz.
Fogalmad sincs, hogy egy hétéves gyerek milyen erős tud lenni,
mert még nem láttál romlatlan gyermeket, csak megrontott
gyerekekkel találkoztál. Pedig olyan éles tud lenni, mint a penge. A
tekintete tiszta, az értelme tiszta. És akkora erőt látsz benne,
amilyet egy hetvenéves emberben sem tapasztalhatsz, mert annak az
alapjai ingatagok. Valójában minél gyengébb az alap, amelyre az
életet építed, idővel annál ingatagabb lesz a felépítmény. Nézd csak
meg, ahogy öregszik valaki, sokszor annál rémültebb lesz. Amikor
még fiatal, akkor bőszen ateista. Ahogy idősödik, egyszer csak elkezd
hinni Istenben. Mit gondolsz, ez miért van?
Huszonévesen még hippi. Van elég bátorsága ahhoz, hogy
szembemenjen a társadalommal, hogy neki tetsző módon
viselkedjen: hosszú hajat növeszt és szakállat ereszt, szabadon
kószál a világban, nem kíméli magát, belemegy helyzetekbe. De mire
negyvenéves lesz, ennek nyoma sincs. Valami irodában ül szürke
öltönyben, simára borotváltan, belőtt frizurával. Rá sem ismersz,
nem is gondolnád, hogy ő volt az a hippi srác.
Hová lett az a sok hippi? Egyszer csak itt voltak, hatalmas erővel;
aztán kiüresedve, mint az üres töltényhüvelyek, enerváltan, letörve,
megverve, impotensen – megpróbálnak valami értelmet adni az
életnek, úgy érzik, hogy a hippiként töltött éveket elpocsékolták. A
többiek közben milyen sokra vitték: az egyikből elnök lett, a
másikból kormányzó, és közben „mi voltunk a hülyék; csak nyúztuk
a gitárt, és közben a világ elrohant mellettünk”. Megbánják.
Nehéz kiöregedett hippit találni.
Ha szülő leszel, hatalmas bátorságra lesz szükséged ahhoz, hogy
ne avatkozz bele a gyereked életébe. Nyiss ajtókat az ismeretlenbe,
hogy a gyermek felfedezhesse a világot. Nem tudja, mi rejlik benne,
senki nem tudja még. A sötétben kell tapogatóznia. Ne hagyd, hogy
féljen a sötétségtől, hogy féljen a kudarctól, ne engedd, hogy féljen
az ismeretlentől. Adj neki támaszt. Ha elindul az ismeretlenbe,
engedd útjára feltétlen támogatással, szeretettel és áldással.
Ne hagyd, hogy befolyásolják a te félelmeid. Lehet, hogy te félsz,
de ne add át neki a félelmedet. Ne öntsd a gyermekre a saját
félelmedet, mert azzal csak befolyásolod. Az első hét év után
következik a második ciklus, amely héttől tizennégy éves korig tart,
és új dolgokat hoz az életbe: a gyermekben először felszínre törő
szexuális energiát. De ez még csak afféle főpróba.
Nehéz munka szülőnek lenni, úgyhogy csak akkor vállald be, ha
tényleg késznek érzed magad a feladatra. A legtöbb ember anélkül
lesz apa vagy anya, hogy bármi fogalma lenne arról, mi vár rá. Egy
életet hozol a világra; a világ összes gondoskodására szükség lesz. És
amikor a gyermek elkezdi a szexuális főpróbát, akkor szoktak a
szülők a leginkább beavatkozni, mert nekik is ilyen idős korukban
szóltak bele legjobban az életükbe. Csak azt tudják, hogy velük
hogyan bántak ennyi idősen, úgyhogy fogják, és ők is ugyanazt
teszik a saját gyerekeikkel. A társadalom nem engedélyezi a
szexuális főpróbát, legalábbis mostanáig nem engedte meg – csak az
elmúlt két-három évtizedben, és csak a legfejlettebb országokban.
Manapság koedukált az oktatás. De olyan országokban, mint például
India, a koedukáció manapság is csak az egyetemen kezdődik.
A hétéves kisfiú és a hétéves kislány nem mehet ugyanabba a
bentlakásos iskolába. Pedig ez lenne az az időszak, amikor
veszélytelenül – anélkül, hogy a lány teherbe esne, vagy a két család
számára bármi gondot jelentene –, szabadon játszhatnának.
Igen, van a dolognak szexuális színezete, de ez még csak próba;
még nem az igazi dráma. Ha viszont megtagadjuk tőlük a próba
lehetőségét, attól még egy nap felgördül a függöny, és elkezdődik az
igazi dráma… És szerencsétleneknek fogalmuk sem lesz, hogy mi
történik velük; még súgó sincs, aki elmondaná, hogy mi a szerepük.
Végleg tönkretettük az életüket.
A második hét év jelentősége a próba lehetőségében rejlik.
Találkoznak, keverednek, játszanak, ismerkednek egymással. És
ebben a szakaszban az emberiségnek lehetősége lenne a perverziók
kilencven százalékát kiküszöbölni. Ha hét és tizennégy éves koruk
között a gyerekek szabadon együtt lehetnének, együtt úszhatnának
meztelenül, akkor a perverziók és a pornográfia kilencven százaléka
eltűnne a világból. Kit érdekelne az egész? Ha egy srác
kamaszkorában annyi lányt látott meztelenül, akkor mit mondhat
még neki a Playboy? Ha egy lány annyi srácot látott meztelenül,
akkor nem látom értelmét, hogy miért lenne kíváncsi még többre;
egyszerűen értelmét veszti a kíváncsiság. Természetesen nőnek fel
együtt, nem pedig úgy, mint két külön állatfaj.
Most ez a helyzet: fiúk és lányok úgy nevelkednek, mint két külön
állatfajta. Nem ugyanahhoz az emberiséghez tartoznak; elkülönítve
élnek. Ezer és egy korlátot emeltek közéjük, hogy ne adódjon
lehetőségük kipróbálni a szexuális életet, amire majd később
alkalmuk lesz. Mivel nincs módjuk a felkészülésre, ezért hiányzik a
legtöbb ember szexuális életéből később az előjáték; az előjáték
pedig fontos – sokkal fontosabb, mint maga az aktus, mert a
tulajdonképpeni aktus alig néhány másodpercig tart. Nem táplálja a
partnert. Csak kétségben tartja. Olyan sokat vártunk tőle, és nem
kaptunk semmit.
Van egy hindi közmondás: Kheela pahad nikli chuhia. „Kiásod az
egész hegyet, és csak egy patkányt találsz.” Annyi erőlködés után –
végigülni a filmet a moziban, táncolni a diszkóban, elmenni egy
étterembe, és mindenféle sületlenségeket beszélni, amit igazán
egyikőtök sem akar, de mégis csak mondjátok egymásnak –, átrágni
magad az egész hegyen, és a végén csak egy patkányt lelni! Nincs
nagyobb csalódás, mint a szex.
A minap a gondnok mutatott nekem egy autóhirdetést; volt a
szövegben egy mondat, amelyik nagyon tetszett, így szól: „Jobb,
mint a szex.” Az autó mindegy – de a hirdetés lenyűgöző. Nézz
körül, és tényleg ezer és egy dolgot találsz, ami jobb, mint a szex. A
szex csak egy kis patkány, amelyre ráadásul akkora munkával, annyi
lihegés, loholás, izzadás után találsz rá… és a végén mindketten
csalódtok. Azért, mert nem ismered a szex művészetét; csak a
közepét ismered. Mintha egy filmnek csak a középső néhány
másodpercét néznéd meg a moziban. Persze, hogy nem érted;
hiányzik az eleje, hiányzik a vége. Lehet, hogy pechedre pont a
szünetbe nézel bele, amikor semmi sem történik.
Az embernek szégyenérzete van szex után; a fal felé fordul, és
elalszik. Nem mer a nő szemébe nézni. Szégyelli magát, azért fordul
a másik oldalára aludni. Az asszony sír és zokog, mert nem erre
számított. Ennyi lenne? Akkor mi végre a nagy felhajtás az egész
körül? Ennek pedig az az oka, hogy a társadalom megtagadta tőled a
próbálkozás lehetőségét. Nem ismered az előjátékot.
Az előjáték igazából a szex legizgalmasabb része. Az előjátékban
több a szeretet. A szex nem több, mint biológiai csúcspont, de végül
is minek a csúcspontja? Lemaradsz mindenről, amitől csúcspont
lehetne. Azt hiszed, egy ugrással fel lehet jutni a csúcsra, úgy, hogy
közben átugrod a létra összes alsó fokát? Fokról fokra kell felmászni
a létrán, és úgy jutsz el a tetejére. Közben mindenki csak a
csúcspontot szeretné.
Az ostoba pszichoanalitikusok és hasonló kontárok elhitették az
emberekkel, hogy az orgazmus mennyire fontos. Az orgazmus még a
csúcspontnál is magasabban van; nem elég hozzá csak a csúcspont.
Az emberek nem élik meg a csúcspontot – szexuális életük nem
több, mint egyszerű kielégülés. Lehet, hogy egy pillanatra
megkönnyebbülsz, mint egy rendes tüsszentéstől. Milyen jó érzés
utána! De meddig? Meddig érzed jól magad egy tüsszentés után?
Hány másodpercig, hány percig tart a hatása, amíg azt tudod
mondani nagy mellénnyel, hogy: „Ejnye, mekkorát tüsszentettem,
ez igen!” Ahogy elmúlt a tüsszentés, oda az örömérzés is.
Csak valami zavart, amitől meg kellett szabadulnod. Most egy
kicsit jobban érzed magad. Ennyit ad a szexuális élet az emberek
többségének. Egy kis energia mocorgott benned, nehéz volt már
elviselni; belefájdult a fejed. A szex megkönnyebbülés.
Ahogy neveljük a gyerekeket, gyakorlatilag lemészároljuk az
életüket. Az a hét év szexuális próbálkozás mérhetetlenül fontos és
szükséges. A fiúknak és a lányoknak együtt kell lenniük az iskolában,
a kollégiumban, az uszodában, az ágyban. Fel kell készülniük az
előttük álló életre; készen kell állniuk rá. Nincs azzal semmi baj,
nem jelent semmilyen veszélyt, ha egy gyerek teljes szabadságot kap
felhorgadó szexuális energiáinak a megélésére ahelyett, hogy
megszidnák érte, és elnyomnák mindenestől – ami manapság
történik.
Nagyon furcsa világban éltek. A szex hozott létre, a szexért éltek,
gyereket is a szex által hoztok a világra – és mégis a szex az egyik
legtöbbet kárhoztatott dolog, a legnagyobb bűn. És a legtöbb vallás
ezzel a maszlaggal etet. Szemeteszsákot csinálnak belőletek. Olyan
barna zsákot, mint amilyet New Jerseyben láttam. Nem tudom, hogy
Amerikában másutt hogy van, én csak New Jersey-ben éltem, de ott
reggelente vezetés közben azt figyeltem, hogy mindenki lezárt barna
zsákban kiteszi az út szélére a szemetet.
Meg is kérdeztem egyszer valakitől: „Mi ez az egész? Nem tudtak
legalább valami más színt kitalálni? Barna zsák?” De aztán azt
gondoltam, hogy ez biztos így van rendjén. A legtöbb ember pont
ilyen barna zsák. Csak ki ne nyissa senki!
Gyerekkoromban történt: India elnyerte a függetlenségét, de a brit
kormány megtartott néhány államot. India két részre szakadt; az
egyik része az angolok fennhatósága alatt állt. Néhány indiai
államban még indiai kiskirályok uralkodtak. Angol fennhatóság
alatt, a külpolitikájukat az angol kormány irányította, de a
belpolitika kérdéseiben maguk döntöttek teljesen szabadon.
Amikor az angolok kivonultak, teljes káoszt hagytak maguk után,
komplett felfordulást. Először is leválasztották Pakisztánt Indiától;
másodsorban az indiai államokat teljes bizonytalanságban hagyták,
semmit sem döntöttek a sorsukról. Az volt a lényeg, hogy káosz
legyen, és ez sikerült is, mert olyan sok indiai állam volt egyébként
is. Adódott a kérdés, hogy ezek vajon független államok lesznek-e?
India fennhatósága alatt, India külpolitikáját követik-e majd, vagy
Pakisztánhoz tartoznak, és a pakisztáni külpolitika határozza meg a
státuszukat?
Nem született döntés; az egész kérdést ad acta tették. Az indiai
fennhatóságú államok pedig közel a felét adták India egész
területének. A problémát tovább bonyolította, hogy néhány
államban hindu többség élt mohamedán uralkodó alatt; más
államokban a muszlimok voltak többségben, és a király volt hindu.
Kasmírban például a lakosság kilencven százaléka muszlim volt, a
király pedig hindu. Hyderabadban meg éppen fordítva: az emberek
kilencven százaléka volt hindu vallású, muszlim uralkodó alatt.
Közel a szülővárosomhoz, a folyó túloldalán feküdt egy kis állam,
Bhopal. Itt is muszlim volt a király, a lakosság többsége viszont
hindu, úgyhogy lázadások törtek ki mindenütt, mert az emberek
Indiához szerettek volna tartozni, a király pedig az iszlámot követő
Pakisztánhoz. Véres összecsapások zajlottak a király hadserege és a
felkelők között, minket csak a folyó választott el a zavargásoktól.
Láttuk, amint embereket gyilkolnak meg a folyó túlpartján.
Négy halott civilt halásztunk ki a folyóból, akiket a király katonái
öltek meg, és dobtak a vízbe, az ár sodorta őket a mi oldalunkra.
Persze próbáltam meggyőzni a falubelieket:
– Nincs ez így jól. Az országuk szabadságáért harcoltak; szerettek
volna Indiához csatlakozni – nem hagyhatjuk őket így, temetetlenül.
Vissza akarták dobni őket a folyóba, és a sorsukra hagyni. Ugyan
kit érdekel, hogy mi lesz velük? Valahogy mégis sikerült
meggyőznöm pár fiatalembert, mire az öregek is elszégyellték
magukat.
Először azonban halotti bizonyítványra volt szükség, anélkül nincs
temetés, úgyhogy a kórházba vittük a tetemeket. A kórbonctan jó
ötszáz méterrel volt a kórház épülete mögött, bent a dzsungelben.
Ott zajlott a boncolás, kellemetlen szagok terjengtek, úgyhogy
kihelyezték ezt a részleget a városon kívülre. Nekünk kellett
odavinni a négy tetemet.
Ekkor láttam életemben először nyitva barna zsákot. Az orvos az
egyik barátom apja volt, ezért megengedte, hogy bent maradjak. Azt
mondta: „Megnézheted, hogy néz ki egy ember belülről”, és
felboncolta őket sorra. Rettentő volt látni, milyen egy ember belseje.
És ez még csak a test volt. Később azt is láttam, ahogy az agyat
boncolják. Ahhoz képest a test szinte semmi, csak egy szerencsétlen
test. Az agy színültig tele van szeméttel…
Azon a napon történt valami, amit meg kell osztanom veletek, bár
szorosan nem tartozik a mondanivalómhoz – de valahogy mégiscsak
kapcsolódik, különben miért jutna eszembe?
Boncolás után vittük visszafelé a testeket… valahogy összerakták
és letakarták őket újra. A város egyik vezetője, Shri Nath Batt, aki
úgy érezte, hogy az ellensége vagyok, talán, mert a fia a barátom
volt, és azt gondolta, hogy megrontom – és bizonyos fokig igaza is
volt. Úgy esett, hogy ketten vittük az egyik halottat: én mentem elöl,
ő hátul, két kézzel vittük a hordágyat.
A hulla feje az én oldalamon volt, a lába az ő oldalán. Valahol azt
olvastam, hogy halál után a testben elernyednek a záróizmok – a
húgyhólyagban is például, így azt gondoltam, hogy ha megemelem a
hordágyat az én oldalamon, és a lába lejjebb kerül, akkor…
Gondoltam, soha jobb alkalom, hogy kipróbáljam, tényleg így van-e,
úgyhogy csak megemeltem a hordágyat… és látnod kellett volna, mi
történt: a hulla azonnal vizelni kezdett, Shri Nath Batt pedig
hanyatt-homlok futásnak eredt, vissza sem tudtuk imádkozni többé.
– Szó se lehet róla – mondta. – Hallottatok már olyat, hogy egy
halott vizeljen? Szellem!
Azt mondtam neki:
– Te vagy a vezetőnk.
Erre ő:
– Fenébe a vezetéssel! Én lemondok róla, ha ilyen munkával jár.
De ismerlek, mint a rossz pénzt. Miért emelted meg azt a hordágyat?
– Fogalmam sincs, talán a szellem lehetett. Úgy éreztem, mintha
hirtelen valaki a magasba emelné a kezemet; nem én csináltam.
Onnantól egyedül kellett vonszolnom a hullát ötszáz méteren át,
vissza a kórházba.
Shri Nath Batt azt híresztelte a városban:
– Ez a fiú egy nap még megöl valakit. Isten kegyelméből én ma
megúsztam. A szellem csak levizelt, az egész ruhám olyan lett. És
még azt mondja az a kölyök: „Jönnöd kell velünk, mert te vagy a
vezetőnk, különben mit fognak gondolni az emberek? Hol van a
vezetőnk ilyen nehéz időkben? Aztán jusson eszedbe, amikor jönnek
a választások, rám ne számíts.” Ezért mentem velük, de álmomban
sem gondoltam volna, hogy ezt teszi velem.
Az emberek a földön csak barna zsákok, tele minden elképzelhető
rothadó szeméttel, mert nem engedték őket a természetüknek
megfelelően fejlődni. Nem engedték, hogy elfogadják magukat.
Szellemekké váltak. Nem valódi emberek, csak árnyékai valakinek,
akivé válhattak volna; puszta árnyékok csupán.
A második hétéves ciklus nagyon fontos, mert ez készít fel a
következő hét évre. Ha rendesen megcsináltad a házi feladatot, ha
sportszerűen játszottál a szexuális energiáddal – márpedig ebben a
korban csak sportszerűen lehet játszani –, akkor nem leszel perverz,
nem leszel homoszexuális.
Nem lesz tele a fejed mindenféle torz gondolattal, mert
természetes módon érintkezel az ellenkező nemmel, ahogy az
ellenkező neműek is természetesen viselkednek veled; nincs
akadály, és nem teszel semmi rosszat a testeddel. Tiszta a
lelkiismereted, mert senki sem táplált beléd elveket arról, hogy mi a
jó és mi a rossz. Egyszerűen az vagy, aki vagy.
Aztán tizennégy és huszonegy éves kor között a szexualitásod
beérik. Fontos megérteni: ha a próba jól sikerült, akkor a szexuális
érés hét évében különös dolog történik, amire talán nem is
gondoltál, mert nem adódott rá lehetőséged. Azt mondtam, hogy a
hét és tizennégy közötti korban lehetőséged adódik az előjáték
megismerésére. A harmadik hétéves ciklus alkalmat ad az utójáték
kipróbálására. Továbbra is együtt vagy fiúkkal és lányokkal, de új
élménnyel gazdagodik a lényed: szerelmes leszel. Ez még mindig
nem biológiai vonzalom. Nem az érdekel, hogy utódokat nemzz,
nem akarsz férj vagy feleség lenni. Ez a románc időszaka. A szépség,
a szerelem, a költészet, a szobrászat érdekel – ezek mind a
romantikus érzelem különböző megnyilvánulásai. És akinek nincs
romantikus késztetése, az soha nem fogja megtudni, hogy mi az
utójáték. A szex csak a középrész.
Minél hosszabb az előjáték, annál nagyobb az esélye, hogy eléred
a csúcspontot; minél nagyobb az esély, hogy elérd a csúcspontot,
annál könnyebb az utójáték. Márpedig ha egy pár nem ismeri az
utójátékot, akkor fogalma sincs, hogy milyen a szex a maga
teljességében.
Vannak szexológusok, akik tanítják az előjátékot. A tanult előjáték
nem az igazi, de legalább tanítják – legalább felismerték a lényeget,
hogy előjáték nélkül a szexben nem lehet elérni a csúcspontot.
Fogalmuk sincs viszont, hogyan taníthatnák meg az utójátékot, mert
akinek sikerül végre elérnie a csúcsra, azt már nem érdekli, hogy mi
jön azután. Kész, vége, ennyi volt. Ehhez már romantikus elme kell,
költői elme, olyan elme, amelyik tudja, hogyan legyen hálás, hogyan
köszönje meg a másiknak.
A másik ember, az a férfi vagy nő, aki segített neked a csúcsra
jutni, megérdemel némi köszönetet – az utójáték a hálád kifejezése.
És ha nem kerül sor utójátékra, akkor a szex befejezetlen; a
befejezetlen szex pedig minden problémánk gyökere.
A szex csak akkor lehet orgazmikus élmény, ha az elő- és utójáték
tökéletes egyensúlyban van. Csak a kettő egyensúlya révén lesz a
csúcspontból orgazmus.
Fontos megérteni az orgazmus szó jelentését. Azt jelenti, hogy a
teljes lényed – test, elme, lélek, az egész – átéli, szervesen átéli az
együttlétet. Abban a pillanatban válik csak az orgazmus
meditációvá. Az én értelmezésemben, ha a szex csúcspontjának
pillanatában nem kerültök meditatív állapotba, akkor nem
tapasztaltátok meg, hogy mi a valódi szex. Akkor csak hallottatok
róla, olvastatok róla valahol; és akik írtak róla, azoknak fogalmuk
sincs az egészről.
Több száz szexológiai tárgyú könyvet olvastam nagyra becsült
szakemberek tollából, akik lehet, hogy szakértők, de fogalmuk sincs
arról a legbelsőbb szentélyről, ahonnan a meditáció virága fakad.
Ahogy a hétköznapi szexből gyerekek születnek, ugyanúgy
születik meg a meditáció a rendkívüli szexuális élményből.
Szaporodni az állatok is képesek; nincs ebben semmi rendkívüli. De
csak az ember képes arra, hogy a meditáció élményévé
transzformálja az orgazmikus élményt. És ez csak akkor lehetséges,
ha tizennégy és huszonegy éves koruk között a fiatalok szabadjára
engedhetik romantikus érzelmeiket.
Huszonegy és huszonnyolc éves kor között az embernek ideje
megállapodni. Választhat társat magának. Ekkorra már képes
választani; a megelőző két ciklus tapasztalatai segítik őt abban, hogy
megtalálja a megfelelő párt. Ebben senki más segítségére nem
számíthatsz. Inkább megérzés alapján működik a dolog – sem a
számmisztika, sem az asztrológia, sem a tenyérjóslás, sem a ji csing,
a világon semmi nem segít.
Csak a megérzés működik. Miután rengeteg emberrel kapcsolatba
kerültél, egyszer csak valakivel egy húron pendülsz, mint addig senki
mással. És olyan egyértelműen összeáll a kép, olyan tökéletesen,
hogy nem marad benned kétség. Még ha kételkedni próbálsz is, nem
fog menni, annyira erős a bizonyosságod. És ezzel egy csapásra
megállapodtál.
 Huszonegy és huszonnyolc éves korod között valamikor, ha
minden olyan simán ment az életedben, mint ahogy mondtam,
mások befolyása nélkül, meg fogsz állapodni. Az élet legkellemesebb
szakasza ezután következik, huszonnyolc és harmincöt éves kor
között – a legörömtelibb, legbékésebb, legharmonikusabb évek,
amikor két ember lassan egymásba olvad.
Harmincöt és negyvenkettő között egy újabb lépés jön, egy újabb
ajtó tárul fel. Ha harmincöt éves korodig megélted a mély harmóniát,
az orgazmikus élményt, és ezen keresztül megtapasztaltad a
meditációt, akkor harmincöt és negyvenkét éves kor között segítitek
egymást egyre mélyebbre hatolni a meditációba szex nélkül, mert a
szex ezen a ponton már gyermetegnek, éretlen dolognak tűnik.
Negyvenkettő az ideális kor arra, amikor az ember már tudja, hogy
ő kicsoda valójában. Negyvenkettő és negyvenkilenc éves kora
között egyre mélyebbre hatol a meditáció élményében, egyre
mélyebbre önmagában, és ebben segíti a partnerét is. Barátokká
válnak. Nincs többé férj, és nincs többé feleség; azok az idők
elmúltak már. Elég ideig gazdagította az életedet, most valami
magasztosabb élményre van szükség, valamire, ami több, mint a
szerelem.
Ez a barátság, az együttérzésen alapuló kapcsolat, amely segíti a
másikat abban, hogy mélyebbre hatoljon önmagában, segíti
függetlenedni, segíti egyedül lenni – mint ahogy két magas fa áll
tisztes távolban, de mégis egymás közelségében, vagy ahogy a
templom két pillére együtt tartja a boltozatot – oly közel, és mégis
külön, önállóan, magányosan.
Negyvenkilenc és ötvenhat éves kor között ez a magány lesz léted
központi eleme. A világon minden elveszti a jelentését. Egyedül
ennek a magánynak lesz bármi jelentősége.
 Ötvenhat és hatvanhárom éves kora között az ember azzá válik,
amivé lennie kell: tökéletesen kibontakoznak a benne lévő
adottságok.
Hatvanhárom és hetven között felkészülsz arra, hogy elengedd a
testedet. Mostanra tudod, hogy nem vagy azonos a testeddel, és nem
azonosulsz az elméddel sem. A testedtől sikeresen elváltál valamikor
harmincöt éves korod körül. Azt, hogy valóban nem az elméd vagy,
negyvenkilenc éves korodra megtapasztaltad. Mostanra mindent
elengedhetsz, csak a létezés tanújaként jelenlévő én marad hátra.
Csak a tiszta tudatosság, a tudatosság lángja marad veled, és ez lesz
a felkészülés a halálra.
Hetven év az ember természetes élettartama. És ha minden a
maga természetes útján megy, akkor hatalmas örömben, óriási
eksztázisban hal meg, azzal az üdvözítő érzéssel, hogy az élet nem
volt hiábavaló, hogy végül hazatalált. És ennek a gazdag, kiteljesedő
élménynek a hatására képes lesz áldását átadni az egész létezésnek.
Csupán a közelében lenni egy ilyen embernek, amikor haldoklik,
már az is hatalmas lehetőség. Amint elhagyja a testét, úgy érzed,
mintha láthatatlan virágok hullanának rád a magasból. Nem látod,
mégis érzed őket.
A tanítványok életében meghatározó pillanat, amikor a mesterük
elhagyja a testét. És ez azért lehetséges, mert a mester tudja, mikor
fog kilépni a testéből – így maga köré tudja gyűjteni azokat, akik
vele tartottak az úton. Most, hogy eltávozik, szeretné átadni utolsó
ajándékát.
Amint a mester kitárja szárnyát a másik világ felé, megérzed a
semmihez nem hasonlítható szellő lebbenését. Semmi sem fogható
ehhez az életben.
Mindent átható öröm, olyan tiszta, hogy egyetlen lehelete is elég
ahhoz, hogy örökre megváltozzon az életed.

Úgy emlékszem gyermekkoromból a szüleimre, mint életteli

emberekre. Apám festett és verseket írt, anyám táncolni
tanított. Agnosztikusok voltak, nem is kaptam tőlük vallásos
nevelést. Most elváltak, egyedül élnek mindketten csendes
elkeseredésben, nem tesznek egy lépést sem. Számomra
meghaltak, csak a félelem üres burka maradt belőlük.
Elszomorító, mert valaha áradt belőlük az élet. Mi történt
velük?

Bonyolult kérdés. Először is nem vagy tisztában pontosan az

agnosztikus kifejezéssel. Az, hogy nem neveltek vallásosan, még nem
egyenlő az agnoszticizmussal. Nem hinni a vallásban még nem
egyenlő az agnoszticizmussal. Ha agnoszticizmusnak akarod
nevezni, akkor a negatív szót is kell használnod: negatív
agnoszticizmus.
A pozitív agnosztikus ember ugyanis kereső, soha nem adja fel a
keresést, hogy megtalálja az igazságot, az életet.
Annyira könnyű negatív agnosztikusnak lenni; ahhoz nem kell sok
ész! A vallások annyira tele vannak hülyeséggel, hogy azt még egy
átlagos felfogóképességű ember is átlátja. És ezt látva nem lesz hívő.
Valószínűleg a te szüleid is ilyenek. Minden vallás rossz – ez volt az
intellektuális kiindulópontjuk. Csakhogy nem próbálták betölteni
azt az űrt, amelyet a vallás hiánya hagyott maga után. Kiöntötték a
gyereket a fürdővízzel együtt.
Agnosztikusnak lenni rengeteg kereséssel jár. Nem kell hinned, és
nem is kell hitetlennek lenned. A negatív agnosztikus viszont
szimplán nem hisz; márpedig nincs nagy különbség hit és
hitetlenség között. A vallásos ember hisz Istenben, a hitetlen ember
nem hisz, de a hitük és a hitetlenségük pusztán az elme játéka.
Egyikőjük sem keresett, egyik sem meditált, nem hatolt mélyre a
saját középpontja felé. Hatalmas bátorság, óriási energia és türelem
kell ahhoz, hogy valaki agnosztikus legyen.
És amikor az agnosztikus elér lénye középpontjába, egészen
biztosan felismeri, hogy nincs Isten, mert ha megtapasztaltad a saját
középpontodat, egyúttal megismerted a létezés középpontját is. A
felszínen elkülönül a kettő, de ez az elhatárolódás csak látszólagos, a
külső burok felől nézve igaz. Ahogy egyre mélyebbre hatolsz saját
éned felé, egyre közelebb kerülsz a többi ember énjéhez is. És amikor
végül elérsz a középpontba, legnagyobb meglepetésedre kiderül,
hogy nincs Isten, viszont van felfoghatatlan szépség, van
mérhetetlen csend.
Ha az agnoszticizmusuk ilyen természetű lett volna, amilyet most
leírtam, nem kerültek volna a kétségbeesés állapotába. Az
agnosztikus életében nincs helye a kétségbeesésnek. Állandóan azt
kutatja, hogy miről szól a létezés; nincs energiája a kétségbeesésre,
minden erőfeszítését egyetlen dimenzióra szánja: tudni akar.
Az agnosztikus nem a keresés vége. Csak a keresés kezdete. Az
agnosztikus nem tudja kijelenteni, hogy nincs Isten, nincs
mennyország, nincs pokol. Ezek az ateista szavai. Lehet, hogy a
szüleid ateisták voltak. Jellemző az ateistákra, hogy egy adott
ponton mély depresszióba esnek. Ahogy közeleg a halál, reszketnek
a félelemtől. Nem hittek Istenben, nem hittek a vallásban. Ez
rendben is volt, amíg fiatalok voltak, de a halál előszobájában
minden ateista istenhívő lesz, elkezd erősen hinni. Egyszerű matek
az egész…
Közeleg a halál. Ki tudja, mi van utána. Ők sem tudják. Könnyebb
volt, amíg fiatalok és bohók voltak. Élvezték, hogy megsemmisítő
kritikával szétzúzzák a hívők érveit. Mi sem könnyebb, mint
félresöpörni azokat az érveket. Isten nem lehet észérv. A halál
közeledtével, ahogy öregszenek, és szűkül a szakadék köztük és a
halál pillanata között, egyre jobban pánikolnak. Már egyáltalán nem
bohók és fiatalok. Hideg, aszott vénemberek, akiket holtra rémít a
halál.
Nem maradt más hátra, mint elfogadni a vallást, mert a vallás
egyfajta ópium. Segít elfelejteni a kétségbeesést, a szörnyű
szorongást. Segít hallucinálni, elhiteti, hogy az vagy, aminek
képzeled magad. Ekképpen okoskodnak: „Ha nincs Isten, akkor sincs
semmi baj. Ha megtérünk, és mégis van Isten, akkor még mindig
mondhatjuk, hogy: Én Istenem, jó Istenem, bocsáss meg, fiatalok
voltunk és zöldfülűek. Tudatlanságunkban nem hittünk benned.” És
minden vallás azt tanítja, hogy Isten megbocsát azoknak, akik
bocsánatért esedeznek.
Egyszerű az egész. Nem az a kérdés, hogy van-e Isten vagy nincs.
Hanem közeleg a halál, és szembe kell nézni az igazsággal – ha túléli
a halált, hogy áll majd Isten színe elé? Ez a szüleid szorongásának az
oka. Fiatalkorukban festettek, verseltek, táncoltak. Fiatalon könnyű
mindenféle bohósággal múlatni az időt. És ha történetesen nem
hiszel a vallásban, amelyet a körülötted lévők többsége gyakorol,
akkor még különlegesebbnek gondolod magad. Tudatosítod
magadban, hogy te különb vagy a többieknél. Az egész csak az ego
játéka.
Fiatalon mindenki azt képzeli, hogy ő nagy festő, remek költő vagy
tehetséges muzsikus. A fiatalság vak, túlcsordul benned a természet
energiája. A halállal pedig mit sem törődsz, hol van az még? Van egy
pont, amin túl nem aggódsz semmin a világon. Aggódsz, hogy mi
lesz holnap, hogy vajon mi lesz holnapután, de kit érdekel, hogy mi
lesz jövőre? Aggaszt, hogy milyen lesz a következő évszázad? Azt
mondod inkább: „Annyi minden van ma, és máris itt a holnap – kit
érdekel, hogy mi lesz száz év múlva?”
Valaki azt kérdezte tőlem: „Osho, nem elég az, hogy itt vagyok
veled, és örülök, ahelyett hogy az emberiség jövőjéről
gondolkodnék?” Ő maga is érzi a kétséget ezzel kapcsolatban;
különben miért tenné fel a kérdést? Ki mondta, hogy az emberiség
jövője miatt kellene aggódnod? Éppen elég, ha kezedbe veszed a
saját életedet; majd abból kiforrja magát a jövő. A holnap a mából
születik. Amit ma teszel, abból lesz a holnapod. Ha tudod ezt a
titkot, akkor nem csak az itt élményét élvezed, hanem egyúttal
megteremted a jövőt is. A kérdésből azt érzem, hogy a kérdező
valójában aggódik az emberiség jövőjéért. A megerősítésemre vár:
Teljesen rendben van, ne érezz lelkiismeret-furdalást, élvezd
nyugodtan ezt a mai napot velem. A kérdésre nem választ vár,
hanem megerősítést.
Amikor fiatal vagy, a halál szinte nem létezik. De nem tudod többé
félvállról venni, amikor megöregszel. Véget ért a fiatalságuk, a
szerelem apád és anyád között elmúlt – az is csak a fiatalságuk
gyümölcse volt. Idősebb korban mindenki szeretne elválni, nemcsak
a saját feleségétől, hanem a női nemtől úgy általában!
Fiatalság, bolondság – ez a románc ideje. Ezért nem vették
komolyan soha a fiatalokat. A véneket, azokat az öregeket tisztelték
a történelem során mindenütt, akik már megtapasztalták az élet
javát. Egyetlen civilizációt sem találsz a történelemben, ahol a
fiatalokat tisztelték volna – csak megtűrték őket; csak a baj van
velük. Az öregek viszont tudták – hisz ők is voltak fiatalok
valamikor, ők is becsapták magukat számtalanszor: „Nincs miért
aggódni, ezek a fiatalok is túlesnek majd egyszer a romantikus
érzelmeken, a forradalmi hevületen, az emberiség jövőjéről alkotott
elképzeléseiken.”
Ahogy közeleg a halál, egyetlen kérdéssé zsugorodsz: Mi van a
halál után, mi lesz velem? Ha van Isten, akkor nekem végem – egész
életemben tagadtam. Ha nincs Isten, az is félelmetes. Akkor szellem
leszel test nélkül, puszta tudatosság, amely sok mindenre vágyik, de
nem kaphat meg semmit, mert a dolgok anyagi természetűek, a
szellemek pedig nem, nincs anyagi testük. Ez a másik eshetőség,
amely szintén nem túl vonzó alternatíva.
A szellemek nem szoktak festeni, verset írni vagy zenét szerezni.
Tudtommal önfeledten táncolni sem szoktak. A szellemek nem
lesznek szerelmesek azon egyszerű oknál fogva, hogy elvesztették a
testüket, biológiai, pszichikai létüket; árnyékok csupán.
Nem jó dolog szellemmé válni és bolyongani, éhesen hajszolva
mindazt, amire életedben annyira vágytál. Egy nőre vágyik, de a
szellemek között tudtommal nincsenek nők és férfiak. Egyformák
mind. Nincsenek szép szellemek és csúnya szellemek; nincsenek
férfi szellemek és női szellemek. Vágyakban pedig nincs hiány.
Öregségére senki sem kívánhatja, hogy így éljen; akkor már jobb
teljesen meghalni. A halálnak teljesnek kell lennie, nemcsak a test,
hanem a lélek is meg kell, hogy haljon. Ez a legnagyobb
megnyugvás, mert ha nem vagy többé, akkor nincs, aki aggódjon.
Gondolj csak vissza: mielőtt még megszülettél volna, emlékszel,
hogy bármilyen probléma is aggasztott – a nukleáris fegyverkezés, a
világháború vagy az etióp éhezők? És gondolod, hogy születésed
előtt volt akár egy szemernyi problémád is? Nem volt. A nemlét
elejét veszi vagy véget vet minden problémának, szenvedésnek és
nyomorúságnak.
De ha van Isten, az idős ember, aki egész életében tagadta a létét,
nagy bajban van. Most már nem mondhatja csak úgy, hogy Isten
létezik. Ez gyökeresen ellenkezik az egójával, amelyet hetven-
nyolcvan éven át építgetett. Viszont már nem tud olyan szilárdan
kiállni hitetlensége mellett sem.
Tapasztalatom szerint az ateisták – legalábbis, akikkel én
találkoztam – mind fiatalok. Soha nem találkoztam még olyan
öregemberrel, aki ateista volt. Ugyanez a helyzet a hippikkel is: öreg
hippivel még nem találkoztam. A hippik huszonöt és harmincöt év
közötti emberek. Ez az a tíz év, amikor van erőd harcba szállni a
társadalommal, megkérdőjelezni az erkölcsi értékrendet, áthágni a
szabályokat, drogozni… Nagy kihívás. De ahogy tovább fejlődsz,
harmincöt és negyven között a hippi eltűnik belőled. Egyszer csak
több ezer hippi felszívódott. Nincs többé a fiatalos, romantikus
elképzelés a szabad szerelemről, a drogokról, a gondtalanságról.
Öregszel; kell egy otthon, egy feleség, aki gondoskodik rólad.
Gyerekekre vágysz, mert a maga módján ez is hatalmas elégtétel.
Tudod, hogy meg fogsz halni, de legalább a gyermekedben tovább
élsz. A gyermek a te részed. És ha csak egy kicsi részedet sikerül
átmenteni, már az is megnyugvást ad.
Amikor gyerek voltál, a szüleid még fiatalok voltak, tele
romantikus elképzelésekkel. Egy fiatal felnőtt szeretné, ha
elismernék, igazából erre van a legnagyobb szüksége, hogy kellő
figyelmet kapjon. Ha hívő vagy, ki fog neked figyelmet szentelni?
Milliónyi hívő él a világon, semmi rendkívüli nincs ebben. De
ateistának lenni – az máris figyelemre méltó. Ez pedig tetszik az
egónak. És az a baj, hogy egy ateista mindig könnyedén
felülkerekedik bármilyen hívőn. Az ateista fél kézzel lesöpri
bármilyen hívő érveit az asztalról, mert az istenhívőnek nincsenek
érvei, nincs szemtanú arra, hogy mi történik a halál után, mert senki
sem tér vissza, és meséli el, hogy pontosan mi is következik a halál
után. A képzeletedre van bízva az egész. Persze az idős emberek
hajlamosak elképzelni maguknak Istent; különben elhagyatottak
lennének a testük nélkül; nem jó bolyongani, mint egy felhő,
céltalanul ide-oda. Szükségük van egy Istenre. Isten az öregek
vigasza.
A gyerekeket nem érdekli; őket csak kényszeríteni lehet arra, hogy
higgyenek Istenben. Az idős ember is hasonló, mégis sokkal
bonyolultabb, sokkal összetettebb helyzetben van. A gyereket
könnyű alakítani; hajlékony még, védtelen, utánzásra kész. Az idős
emberre rányomja a bélyegét, hogy milyen volt élete hetven-
nyolcvan éve. Megszilárdult a személyisége, és most, a halál
pillanatában nagyon nehéz változtatni magán. Ezért esnek kétségbe
az öregek.
Miért váltak el a szüleid? Amikor egy napon oda a fiatalságod,
rengeteg dolgot magával visz; nem megy el egyedül. Elviszi a
festményeidet, a költeményeidet, a zenét, a táncot. Magával viszi az
összes szerelmedet, valami hatalmas űrt és sötétséget hagyva maga
után, és többé nincs kiről gondoskodnod. A gyerekek felnőttek,
biztosan éppen a lázadó korszakukat élik valahol – még az is lehet,
hogy hippi lett belőlük. Nem törődnek veled; neked is megvolt a
magad élete, most szeretnék ők is a magukét élni.
Talán éppen Kabulban vannak, vagy Kulu Manaliban,
Katmanduban vagy Goán – élvezik a fiatalságukat és a szabadságot,
mert rengeteg felesleges energiájuk van. Füvet szívnak, hasist és
ópiumot, LSD-t tolnak. Az sem érdekli őket, ha börtönbe kerülnek –
nem egy embert ismertem, aki börtönben végezte illegális drogok
miatt. De a börtön sem segít. Ahogy kiszabadulnak, mennek
ugyanazon az úton újra: Kabul, Kulu Manali, Katmandu, Goa. Goa a
célállomás. A többi csak pihenő az úton; Goa a végcél.
Jut eszembe, csak hogy egy kicsit elkalandozzak… A keresztény
államokban mindenütt tiltott szer a marihuána, az LSD, a hasis,
miközben legális az alkohol, amely sokkal károsabb a szervezetre.
Miért? Mert maga Jézus is borissza volt, és az apostolok is ittak. Az
alkoholnak vallási jelentősége van a keresztények számára.
Egy keresztény országban vagy keresztény közösségben nem lehet
betiltani az alkoholt. Az alkoholtilalom megkérdőjelezi Krisztus
tevékenységét, kétségbe vonja a tizenkét apostolt. Ha Jézusnak
szabad volt bort innia – sőt, a vizet is borrá változtatta –, hogy
lehetne betiltani a bort? Ha a bor tiltott ital, akkor Jézus nem csodát
művelt, hanem bűnt követett el, amikor a vizet borrá változtatta.
A keresztények elfogadják az alkoholt – elég különös –, viszont
tiltják az LSD használatát, csak azért, mert Jézus idejében még nem
volt LSD, különben biztos vagyok benne, hogy Jézus és a tanítványai
inkább LSD-t használtak volna, és rendes füvet szívnak annak
idején. Így be kellett érniük borral; az volt az egyetlen ismert drog
akkoriban.
Azt kérdezed, mi volt a baj a szüleiddel? Minden! Először is az,
hogy összeházasodtak. Ha nem esküsznek meg, megóvhattak volna
téged ettől az élettől. És annyit festettek, olyan verseket írtak,
táncoltak… Én nem hallottam még a nevüket a nagy festők, híres
költők és táncművészek sorában. Fiatalon az ember egója akkora,
mint egy hőlégballon. Írsz egy középszerű levelet, és máris
szerelmes levélnek gondolod. Jó eséllyel egy középszerű regényből
vagy filmből ollóztad a mondatokat.
Szerelmeskedsz – bár inkább testgyakorlásnak nevezném,
szerelmi együttlétnek kevésbé. Az igazi szerelem csak a meditáló
ember jutalma. Egy férfi, aki nem ismeri önmagát, és egy nő, aki nem
ismeri önmagát – két tudatlan ember szerelembe esik egymással, és
ebből a tudatlanságból születsz te a világra. Előbb vagy utóbb aztán
ennek a két tudatlan embernek elege lesz egymásból.
Most a szüleid különváltan élnek, egyedül, elkeseredett
depresszióban. Mi az oka a keserűségnek? Apád már tudja, hogy a
festményei fabatkát sem érnek, pedig annak idején úgy tűnt, mintha
egy új Picasso alkotta volna őket. A versei hamisak. Nincs bennük
semmi eredeti, csak szavakat rakosgatott egymás mellé. Nem
megszülettek azok a versek, hanem kiötlötték őket.
Az igazi költő világra hozza a verseit. Együtt lélegzik velük, a szíve
dobban minden rímben. Amikor előtör belőle a költészet, a zene, a
tánc, akkor ő maga nincs jelen. Ha ott van, akkor a vers, a tánc, a
zene csak középszerű alkotás marad. El kell tűnnie az alkotónak,
teljességgel meg kell semmisülnie az alkotás folyamatában.
Coleridge, az egyik legnagyobb angol költő, egyszer különös
felkérést kapott egy irodalomprofesszortól:
– Szeretnék találkozni Önnel, mert nagy gondban vagyok. Az Ön
költészetét kell tanítanom a diákjaimnak. Van néhány sor és
kifejezés a költeményeiben, amelyet nehéz megmagyarázni. A
diákok pedig választ várnak. Szégyellem nekik bevallani, hogy nem
tudom, miközben irodalomtudományból doktoráltam. Gondoltam,
az a legegyszerűbb, ha közvetlenül Önhöz fordulok, kérem,
magyarázza el, mit jelent az a néhány sor.
Coleridge így válaszolt a kérésre:
– Szívesen látom, de kérem értse meg, hogy én is nagy bajban
vagyok.
– Bajban van a saját költészetével? – kérdezte a professzor.
– Igen – mondta erre Coleridge. – Amikor ezeket a verseket írtam,
csak ketten értették, hogy pontosan miről szólnak: Isten és én. Most
már csak Isten tudja. Én magam sem tudom kibogozni, hogy mi a
fenét gondoltam akkor.
Az eredeti költő nincs jelen, csak engedi átáramlani magán a
költészetet. És ugyanez érvényes a zenére és a táncra, a szobrászatra
és az építészetre is, mindenre, ami szépséget alkot. Ha meditatív
állapotban születnek, nem az ego termékei. Az ego roppant
közönséges dolgokra képes csak.
Most akkor kanyarodjunk vissza a témához.
Miért váltak el a szüleid? Azt kérdezed tőlem, hogy mi volt a baj. A
románcnak vége. A románc nem tart örökké. Olyan, mint a szél:
egyszer csak jön, érzed a hűvös fuvallatot, libben a szellő, aztán
nincs sehol. Olyan, mint a reggeli napsütésben szirmait bontó virág:
oly gyönyörű, oly színes és varázslatos, még a hajnali harmatcseppek
is igazgyöngyként csillannak a szirmok szélén! Estére a megbarnult
szirmok lehullanak, a virág nincs többé.
A románc tiszavirág-életű. Nem véletlen, hogy a hippiket a
„virágok népének” nevezték. Virágzanak, aztán elhervadnak, nem
kell velük törődni. Mindenki megkapja ezt a betegséget
fiatalkorában.
Ha édesanyád táncolt, akkor biztosan művészlelkek voltak mind a
ketten. Ez gyakrabban megesik a művészekkel. Az egész világgal
harcban állnak, árral szemben úsznak, mert azt hiszik, egy új világot
tudnak teremteni. Semmibe veszik a régiek költészetét, a régi
festőket, mert az ő középszerű mázolmányuk a művészet csúcsa.
Fiatalon bármiben hinni tudsz. És amikor a saját kreativitásodban,
a verseidben, a zenédben hiszel, akkor könnyű nem hinni Istenben
és a vallásban, mert megtaláltad a magad ópiumát. Nincs szükséged
a pápára, hogy megadja a napi ópiumadagodat. Van saját kis
vadkenderültetvényed; neked nem kellenek holmi dílerek. De egy
nap a lázas ifjúság véget ér. És ahogy tovatűnik a fiatalság, máris a
halállal viaskodsz. Az öregség csak a halál előszobája.
Most üresnek érezhetik magukat. Befuccsolt a művészetük,
szertefoszlott a szerelmük, megbukott a forradalmuk, csak az egójuk
maradt. Az ego nem harcolhat önmagával. Egész életében ateista
volt, most nem lehet egyszer csak hívő. Innen a keserűség. Különben
ahogy a fiatalságnak megvan a maga ópiuma, ugyanúgy az
öregségnek is: higgy Istenben, Jézus Krisztusban, a Messiásban – ő
majd megvált, és beléphetsz Isten Országába.
Jim Jones tiszteletesnek sikerült majdnem ezer embert
meggyőznie arról, hogy ha vele együtt halnak meg, akkor beviszi
őket a Paradicsomba. Egy kicsit még Jézus Krisztusra is rálicitált.
Jézus csak azt ígérte: „Az utolsó ítélet napján kiválasztom, hogy kik
tartoznak az én nyájamba, és elviszem őket magammal a
Paradicsomba.” Jim Jones tiszteletes sokkal haladóbb, azonnali és
vérbeli amerikai megoldást kínált: „Miért várnál a végítéletre? Én
most megyek, tarts velem.” És az a sok ember – a legtöbbjük
tudatlan, műveletlen, semmit nem tudtak és tapasztaltak a
létezésről – csak azt hallotta, hogy van ez az idióta Jim Jones
tiszteletes. És követték ki a pusztába, aztán egyenesen a halálba. És
csodálkozom, hogy senki nem okolta a kereszténységet ezért az
egészért. Senki nem kapcsolta össze a kettőt: hogy amit Jézus
mondott, azt ez a szerencsétlen Jim Jones megcsinálta, csak éppen
mai eszközökkel. Jonestown áldozatai Kool-Aid üdítőbe keverve
kaptak egy nagy adag mérget. Annyira korszerű! Jézusnak fogalma
sem lehetett a Kool-Aid áldásairól. Finom ital, és a haláltól nem kell
félni, mert a vezető, a nyáj pásztora velük tart, és ő tudja az utat,
hiszen közvetlen kapcsolatban áll Istennel.
Épp ellenkezőleg, a keresztények engem hibáztatnak; azt állítják,
hogy én is meg akarom ismételni Jonestown tragédiáját. Miközben
ők a felelősek azért, hogy van Jonestown – annyi erőszak száradt a
lelkükön a történelem során, hogy nagy áldás lett volna, ha annak
idején a Szentlélek elhibázza a célt! A világ élhetőbb hely lett volna a
kereszténység nélkül. Egy nap a világ élhetőbb hely lesz mindenféle
vallás nélkül. Így vagy úgy, de minden vallás öngyilkosságra sarkall.
Vannak, akik meggyorsítják a folyamatot, mint Jones tiszteletes és
követői.
A dzsain vallásban ugyanezt az elvet követték évezredeken át
Indiában: a dzsain szerzetesek halálra éheztetik magukat. Eltarthat
hetven, nyolcvan vagy akár kilencven napig is. Csontvázzá
soványodnak. A szemük egyre jobban beesik. Végül mozdulni és
szólni sem tudnak; nem hiszem, hogy hetven nap éhezés után
felismernének bárkit, vagy fogalmuk lenne, hogy mi történik, hogy
mit tesznek magukkal. Szanthára – ezt a szép nevet adták ennek a
szokásnak, és a legnagyobb aszkézisnek tartják. Közönséges
bűncselekmény, és az indiai kormány nem tesz semmit: ez vallásos
bűnözés, márpedig a vallásba nem szabad beavatkozni.
A szüleid kiüresedtek, és reszketnek a haláltól. Elveszett minden,
ami jelentett nekik valamit az életben. Kiüresedtek. Érthető, amikor
azt mondod, hogy számodra meghaltak. Tényleg egy szellem életét
élik. Egyik oldalról a múltjuk nem engedi, hogy változtassanak.
Másik oldalról viszont ott a halál, közeleg a sötét éjszaka… A halál
azt súgja, hogy itt az idő változtatni az álláspontodon; talán mégis
van Isten, ki tudja?
Ha igazi agnosztikusok lettek volna, mostanra megtalálják az
igazságot. Az igazság az isteni lét. Igaz, hogy nincs Isten, de van egy
olyan minőség, amely annyira magasztos, annyira tiszta, annyira
ártatlan, annyira illatos, hogy ha egyszer megismerted, akkor
mindent tudsz, amit tudni érdemes. Egy minőség.
Ezért hangsúlyozom újra és újra, hogy ha meditálsz, akkor el fogsz
jutni az isteni minőséghez, de biztosan nem találsz semmiféle
nagyszakállú öregembert aranytrónuson, aki így üdvözöl: „Szevasz!
Végre idetaláltál. Hogy s mint?” Meditatív állapotban még soha
senkinek nem jelent meg konkrét személy. Viszont minden
meditációt végző ember beszámolt a felébredés, a megvilágosodás, a
megszabadulás felemelő élményéről.
A szüleidnek meditálni kellene, különben rettenetes csalódással
és keserűséggel fognak meghalni. A meditációhoz nem kell hit, így
nem kell változtatni azon, hogy miben hisznek, vagy nem hisznek. A
meditációhoz nem kell hinned Istenben, pokolban és
mennyországban. Nem kell hozzá semmi. Csak technikát ad, amelyet
könnyű elsajátítani.
Azt mondod, félnek cselekedni – persze, hogy félnek, hiszen
egyfajta hitetlenségben élték le az életüket, és a hitetlenség meg a
hozzá tartozó filozófia megbukott. Közben vészesen fogy az idő.
Természetesen most már félnek kipróbálni bármi újat. Egy dolgot
próbáltak egész életük során, és az nem vált be. A festészet nem vált
be, a költészet nem vált be, a világnézetük nem vált be, a zenéjük, a
tánc nem vált be – tönkrementek, spirituális értelemben
nincstelenek.
Ha szereted őket, ha táplálsz irántuk bármi érzelmet… és egészen
biztosan táplálsz, mert különben nem tetted volna fel a kérdésedet.
Azt gondolod, hogy számodra meghaltak, de tudod, hogy még élnek;
csak haldoklanak. Ezért felelős vagy értük.
Legalább egy dolgot helyesen tettek veled kapcsolatban – ezt meg
kell adnod nekik – azzal, hogy nem tanítottak semmilyen vallásra.
Most ideje, hogy te segíts nekik. Remek alkalom, hogy viszonozd azt
a sok szeretetet, amelyet tőlük kaptál, amikor még fiatalok voltak.
Tanítsd meg őket meditálni. Az a meditáció, amelyet én tanítok
nektek, nagyon egyszerű. Ha képesek megfigyelni az elméjüket –
igazán nem kérünk túl sokat –, ha képesek egyszerűen figyelni,
tanúként jelen lenni, akkor az elme lassan szétolvad, mint a jég a
kelő nap sugarának melegétől.
Csak a meditáció lehet gyógyír számukra. Ha képesek meditatívan,
csendben, boldogan meghalni – ami könnyű és nem lehetetlen –,
akkor te is megszabadulsz ettől a tehertől; különben a lelkedben
fogod hordani annak a súlyát, hogy nem tudtál segíteni rajtuk,
amikor a legnagyobb szükségük volt rá.
Azt mondod: „Tele voltak élettel – mi történt velük?” Mindenki
tele van életkedvvel, amikor még fiatal; az ifjúságban buzog az
életkedv. De a fiatalság múló jelenség.
Hallottam egy történetet három öregemberről: az egyik
hetvenéves volt, a másik hetvenöt, a harmadik nyolcvanöt. Egy
parkban ücsörögtek – ez volt a szokásuk, mindennap kimentek a
parkba. Nem volt dolguk napközben, így estig ücsörögtek és
diskuráltak a parkban a régi szép időkről.
Az öregeknek nincs jövőjük, csak hosszú múltjuk van. A gyereknek
nincs múltja, csak a hosszú jövő áll előtte; ezért akarnak a gyerekek
gyorsan felnőni. Az öregek ragaszkodnak a múlthoz: talán ez vigaszt
nyújt a közelgő halál ellen.
A három öreg is életük fényes pillanatairól mesélt egymásnak,
szép időkről, rossz időkről, sikerekről – javarészt mindet kiszínezve,
eltúlozva. Képzeletükben fiatalon mind sikeresek voltak, ezek is
voltak, azok is voltak.
Ezen az estén újra együtt ücsörögtek, és a legfiatalabb, a
hetvenéves azt mondta:
 – Valami nem hagy nyugodni, és meg kell osztanom veletek – meg
kell gyónnom, ha úgy tetszik –, hogy megkönnyebbüljek végre. A
paphoz nem mehetek, fiatal még – ugyan mit tud ő a vallásról? Ti
nálam is idősebbek vagytok, éltetek eleget, tudtok eleget. Nektek
szeretnék gyónni.
A másik kettő nagyon izgatott lett. Azt mondták neki:
– Ugyan mi nyomja a lelkedet? Ki vele, hallgatunk.
Röstellte ugyan a dolgot, de mégis belefogott:
– Hát az történt, hogy rajtakaptak, amint a kulcslyukon
kukucskáltam, meglestem az egyik vendég hölgyet otthon. Annyira
gyönyörű asszony volt, nem tudtam levenni a szememet a
kulcslyukról. A nagyanyám rajtakapott. Szörnyen szégyellem.
A másik kettő elnevette magát. Az egyik így szólt:
– Mekkora szamár vagy te! Ez mindenkivel megesik, nincs ebben
semmi! Mi másra lenne a kulcslyuk? Erre van a kulcslyuk,
mindannyian voltunk ezzel így, úgyhogy ne rágd magad ezen. És
hidd el, hogy a kulcslyukon keresztül nézve a legátlagosabb nő is
olyan, mint Kleopátra, mert nem látod rendesen. A képzeletedben
úgy tűnik, mintha egy földre szállt tündér lenne a fürdőszobában.
Ezen mindannyian átestünk, ne is gondolj vele!
Azt mondja erre az öreg:
– Hát nem értitek? Ez ma reggel történt!
Erre azért kicsit meglepődtek. Ma reggel? Egy hetvenéves
vénember? Így szóltak:
– Így azért már érthető, hogy miért érzed magad olyan pocsékul
emiatt. De spongyát rá, öregem, tedd magad túl rajta! Ami történt,
megtörtént. Legközelebb légy óvatosabb. Először ügyelj, hogy ne
legyen a közelben a nagyanyád; csak egy kis odafigyelés az egész. És
találj valami kifogást, ejtsd le a zsebkendődet például. Aztán ha
mégis jönne a nagyanyád, kezdd el keresni a zsebkendődet, így van
alibid: „Leesett a zsebkendőm, épp azt akartam felvenni. A
kulcslyuknak a közelébe se mentem.”
A hetvenéves ember nagyon megörült. Azt mondta:
– Micsoda ötlet! Nem is gondoltam, hogy találhatnék valami
kifogást arra, hogy ott lehessek. Hát ez nagyon jó! Teljesen
megnyugodtam. Már alig várom, hogy holnap reggel legyen. Alig
fogok aludni ma éjjel. Nagyon csinos nő!
Most, hogy a fiatalabb felhozta a témát, a középső öreg is
megszólalt:
– Én is szeretnék valamit bevallani nektek. Az elmúlt öt évben
elég rendhagyó módon szerelmeskedünk a feleségemmel.
A másik kettő erre így szólt:
– Hogyhogy? És ezt eddig miért nem mondtad? Nem gondolod,
hogy a barátaid vagyunk? Találsz egy rendhagyó módot, és
elhallgatod előlünk? Ki vele! Mi az a különös mód?
– Semmiség az egész. Amikor este lefekszünk, kétszer-háromszor
megnyomkodom a kezét, aztán elalszunk.
A másik kettő elképed:
– Ez lenne a szeretkezés különös módja?
– Hát mi mást tehetnék? A baj csak az, hogy néhanapján
elfelejtem megnyomkodni a kezét, és olyankor rögtön nyaggatni
kezd, hogy: „Biztos valami másik nőnek nyomkodod a kezét! Ezt
nem tűrhetem! Magyarázatot kérek. Ki vele, kivel csalsz meg?”
Megszólal erre a legidősebb:
– Hát ti teljesen hülyék vagytok – ez nektek probléma? Én
nyolcvanöt éves vagyok. Nekem aztán végképp nem könnyű, és ha
elmondom, hogy miért, végképp megfeledkeztek erről az egész
sületlenségről, hogy most kinek nyomkodod a kezét, meg miért
nyaggat az asszony, meg hogy milyen indokkal lehet kukkolni…
Nekem valódi problémáim vannak. Ma reggel, amikor nekifogtam,
hogy szerelmeskedjek a feleségemmel, azt vágta a fejemhez, hogy:
„Elment az eszed? Este már kétszer is megvolt. Nem áll ez jól neked.
Egy nyolcvanöt éves ember ne akarjon egymás után háromszor
szeretkezni. Felébresztettél álmomból, elegem van belőled! Azt
reméltem, hogy vénségedre alábbhagy ez az állati ösztön. De ahogy
öregszel, egyre többször jön rád, ahelyett hogy lecsillapodnál végre!”
A másik kettő teljesen elámult.
– Ez neked gond? Hát ez állati!
Azt mondja erre a legöregebb:
– Elég nagy baj ez. Kihagy az emlékezetem – fogalmam sem volt,
hogy már kétszer szeretkeztünk éjszaka; azt gondoltam, hogy a
reggeli lesz az első menet. A ti problémátok csekélység ahhoz
képest, hogy az emlékezetem kezd teljesen cserbenhagyni!
A szüleid megöregedtek. Bizonyára van egy sereg problémájuk,
ami az idős emberekre jellemző. Segíts nekik meditálni. Talán
visszatalálnak azoknak az életteli napoknak az emlékéhez. Talán
megint festeni kezdenek, és ezúttal jobban. Talán újra zenélni,
táncolni kezdenek, és ezúttal jobban, mert amit csinálnak, a
meditációból fakad majd.
Mindennek megváltozik a minősége, ha a meditációval
érintkezésbe kerül. Saját tapasztalatból mondom ezt. Soha nem a
szent iratokat idézem, hacsak nem tapasztaltam meg magam is. Az
elmúlt közel harminckét évben sokkal jobban élvezem az ételt, mint
annak előtte. A megvilágosodás óta mindent mélyebben érzek és
élvezek, és sajnálom az emberiséget. Az emberek esznek, de
miközben a szájuk mozog, ezernyi más dolog jár a fejükben. Az
elméjük zakatol. Hogyan éreznék így az étel ízét?
 Ezért esznek az emberek olyan sokat. Ez a gazdag országok egyik
legnagyobb problémája. A nők fogyókúráznak, a férfiak
fogyókúráznak, edzenek, hogy soványabbak legyenek, mert a kövér
ember az elhízott testével bizonyítja, hogy kiüresedett, és ezt az
ürességet tölti meg a zabálással.
A megvilágosodás után, amikor eszel, akkor egyszerűen csak eszel.
Nem vagy jelen, csak az evés folyamata van jelen. Aztán ez is olyan
lesz, mint a festés, amikor a festő nincs jelen. Mint a tánc, amikor a
táncos feloldódik a táncban.
Szeretném, ha megtanulnátok, hogy nemcsak a festők, táncosok és
énekesek kiváltsága élvezni az életet. Mindenkinek születésétől
fogva joga van rá – ennek semmi köze a különleges tehetséghez. A
főzés is lehet élvezet, a takarítás is lehet élvezet.
Nincs különbség. Nem az a lényeg, hogy mit csinálsz; a
cselekvőnek fel kell oldódnia a cselekvésben, nem különülhet el a
kettő. Ha elkülönülsz a cselekvéstől, akkor persze, hogy megjelenik
az unalom. Naponta kitakarítani a házat… minden háziasszony unja
már, végtelenül unja. Minden férfi halálra unja magát: ugyanaz a
munka, ugyanazok a hülye ügyfelek, otthon ugyanaz a feleség.
A meditáló ember számára minden gyönyörű.
A maga teljességében éli meg az életet.
Bizony mondom nektek, hogy csak a megvilágosodott ember élhet
luxusban. És mindegy, hogy vannak-e körülötte luxustárgyak, vagy
sem. A belső változás a lényeg. Egészen más a látásmódja, a
hozzáállása a dolgokhoz, mint az átlagembernek.
Segíts a szüleiden. Ennyivel tartozol nekik. És ha látod, hogy újra
festenek és táncolnak, akkor talán szerelmesek is lehetnek megint.
Lehet, hogy közelebb kerülnek egymáshoz. Az az érzésem, hogy az
emberek azért válnak el, mert túl sok lesz már a másik jelenléte.
Nem képesek többé együtt élni, mert a másik folyamatosan zavarja
őket.
Ha tudod, ismertesd meg őket a meditációval… biztos vagyok
benne, hogy nem fogják elutasítani, mert kétségbe vannak esve.
Várják, hogy valaki segítsen rajtuk. És ha te nem segítesz, akkor ki
fogja megtenni helyetted? És ne feledd el, hogy a meditáció nem a
fiatalok kiváltsága. Egyáltalán nem olyan, mint a szerelem, a románc
vagy a nagy forradalmi ideák.
Én is voltam fiatal, és egyetemista koromban voltak barátaim. Volt
köztük kommunista, volt szocialista nézetű, hitbuzgó keresztény,
elvakult hindu soviniszta, és mindegyik tele volt nagy ideákkal.
Többen azt kérdezték tőlem:
– Úgy tűnik, téged hidegen hagynak a világ égető problémái.
Azt feleltem erre:
– Hagyj békén. Én egy egészen más dimenzióban munkálkodom –
amelyről fogalmad sincs. Te csak maradj a kommunizmusnál!
Ezek az emberek mind eltűntek a tömegben. Ha nagy ritkán
találkoztam valamelyikőjükkel, megkérdeztem tőle:
– Mi lett a kommunizmussal?
Ezt a választ kaptam:
– Ne is mondd! A feleségem terhes az ötödik gyerekünkkel. Az
árak az egekben, a rúpia semmit sem ér, én meg a hivatalban
gürcölök. Kinek van ideje emellett a kommunizmusra? Azok az idők
elmúltak már, amikor a csillagos ég volt a határ.
Egyetlen diák, akivel együtt tanultam – pedig több ezren voltak az
egyetemen –, egyetlenegy sem maradt hű akkori önmagához. Talán
én vagyok az egyetlen a sok ezer szocialista és kommunista között,
aki ugyanabban a dimenzióban maradt, aki ugyanazon az úton jár
azóta is; mert megtaláltam a végtelenbe vezető utat.
 Ne felejtsd el, hogy a megvilágosodás nem véletlenszerűen
történik, hogy aztán mindennek vége legyen, kész, ennyi volt. A
megvilágosodás elkezdődik, de sosem ér véget. Egy végtelen
folyamat. És egyre jobb, egyre dúsabb. És amikor valami egyre
dúsabb, egyre izgalmasabb, onnan hová mennél visszafelé? Ki
emlékszik a visszaútra, a múltra? Hiszen minden nap egy újabb
felismerés, új fény, új öröm vár. Minden nap olyan friss, hogy nincs
szükséged visszanézni a múltba.
A megvilágosodott ember örökké gyermek marad. Csak jövője van,
és határtalan a fejlődési képessége. Talán az égnek is van valahol
határa, de a megvilágosodás nem ismer határokat.

Mit jelent a generációk közötti szakadék?

A generációs szakadék új jelenség a világban. Fél évszázaddal

ezelőtt még senki sem ismerte ezt a kifejezést. Pedig évezredek óta
él ember a földön. Mégsem jelentett problémát egyetlen
civilizációban, egyetlen földi kultúrában sem a generációs szakadék.
Ezért tisztáznunk kell néhány dolgot: hogyan jött létre, mi ez
tulajdonképpen, és mik a következményei.
Régen hat- vagy legkésőbb hétéves korára egy gyerek beletanult az
apja mesterségébe, akármi is legyen az, és akármilyen apróságot
tudott is abban segíteni… Ha az apa asztalos volt, akkor a gyerek fát
cipelt, segített neki a maga módján. Ez volt az egyetlen módja
annak, hogy egy gyerek kitanuljon valamilyen mesterséget.
Mindig az idősebb generáció volt a bölcsebb. Elég volt
megöregedni ahhoz, hogy valaki bölcs legyen, mert a tudás egyetlen
módja a tapasztalat volt. A tapasztalathoz pedig idő kell.
Nyilvánvaló, hogy a gyerekek még nem éltek elég ideig, így labdába
sem rúghattak az idősekkel szemben. Az idősebb generáció mindent
jobban tudott – mert többet élt és tapasztalt. Ez volt mindennek a
fokmérője.
Akik többet megéltek, azokat jobban tisztelték, mert
tapasztaltabbak voltak. Többet tudtak másoknál. Így alakult ki az
idősek tisztelete. Amit az öregek mondtak, az jó eséllyel úgy is volt.
Nem volt kétség, nem volt kérdés a fiatalok fejében. Hittek az öregek
vallásában, hittek a babonáikban, hittek mindenben, amit az idősebb
generáció átadott nekik.
Nem volt generációs szakadék, mert a generációk egymásba értek,
átfedésben éltek. Mielőtt visszavonultak volna az élettől, az öregek
felkészítették a fiatalokat, hogy átvegyék tőlük a mesterséget. Volt
egy átmeneti húsz-harminc év, amíg a fiatalabb generáció együtt
dolgozott az öregekkel. És az öregek kezében volt minden hatalom,
őket illette a legnagyobb tisztelet, és ők formálták a fiatalokat a
maguk nézetei, erkölcsi normái, szokásai és társadalmi szokásai
szerint.
A fiataloknak nem volt alkalmuk kifejezésre juttatni a
személyiségüket. Az öregek rendelkeztek felettük. Az anyjuk
méhéből jöttek a világra, de soha nem kerültek ki az idősebb
generáció szárnyai alól. Mire az öregek visszavonultak, készek voltak
meghalni, addigra lett a fiatalokból önálló személyiség, csakhogy
addigra ők maguk lettek az öregek. A társadalom szálai szorosan
összefonódtak.
Hogyan jött akkor létre a generációs szakadék? Számos oka van. A
tudományos fejlődés lehetőséget adott arra, hogy az emberek
iskolába, egyetemre küldjék a gyerekeiket. Feltárult a tudás újabb
kapuja. Réges-régen csak egy módja volt a tanulásnak: az öregektől
lehetett tanulni. Ekkor viszont megnyílt a lehetőség a tudás gyors
elsajátítására.
 A tapasztalat lassú folyamat, a tanulás ellenben csak az
intelligenciaszinteden múlik. Nem kell alkalmazkodnod a tanítási
folyamathoz. A húsz-huszonöt év alatt, amíg óvodába, iskolába,
egyetemre jársz, kikerülsz a szüleid, a társadalom és a papok
fennhatósága alól. Negyed évszázadon át nincs rajtad felelősség,
nem kell gondoskodnod családról sem. Régen az emberek korán
házasodtak – hét-, nyolc-, tízéves korban már házasulandónak
számítottak. Egy tízéves fiút hozzáadtak egy hétéves lányhoz, és a
házassággal együtt óriási felelősséget is kaptak – szinte azonnal
felnőtté értek.
Más szóval régen nem létezett a mai értelemben vett fiatalkor.
Gyerekből felnőtté váltak átmenet nélkül. A fiatalság nem létezett. A
fiatalkor egy új jelenség, a fiatal generáció új jelenség. A
tudományos fejlődés mellékterméke. A tudományos fejlődés annyira
modernizálta az életet, hogy a fiatalok évtizedeket tölthetnek
tanulással, egyetemre járhatnak.
Másodsorban pedig, amikor nem volt tudomány – nem is olyan
régen, alig háromszáz évvel ezelőttről beszélünk –, akkor a világ
állandó volt, nem változott semmi. Minden olyan volt, mint annak
előtte. Évszázadokon át az ökrösszekér volt az egyetlen közlekedési
eszköz. Az öregek tehát mindent tudtak, mert minden ugyanúgy
volt, mint előttük.
A tudományos haladással a nagy, összefoglaló könyvek korszaka
lezárult. A haladás pedig egyre gyorsabb, olyan sebesen fejlődünk,
hogy a tudósok már nem is írnak könyveket, mert attól tartanak,
hogy mire megírnák a nagy művet, addigra elvesztené aktualitását; a
tudósok cikkeket írnak tudományos folyóiratokba.
Charles Darwin még harminc évig dolgozhatott egyetlen könyv
megírásán. Manapság ez ostobaság lenne. Mire befejeznéd a
könyvet, semmi sem lenne igaz belőle. A tudomány olyan
sebességgel fejlődik, hogy azt nem lehet írással utolérni. Ráadásul
annyira szerteágazó lett, hogy manapság már senkit sem lehet csak
úgy tudósnak nevezni. Vannak orvosok, vannak kémikusok,
matematikusok. Ezek a szakágak is egyre jobban specializálódnak.
Létrejött például a kémiának egy önálló ága, a biokémia. A
matematika sem egységes tudomány már. A hagyományos
matematika, amelyik hasznos a mindennapi világban, semmit nem
segít a nukleáris fizikában. Ahhoz újfajta matematika szükséges. A
matematikusok tehát specializálódnak. Euklidész törvényei már nem
mérvadóak; létrejött egy teljesen új tudomány, a nem-euklidészi
geometria, amely tagadja Euklidész törvényeit, akinek a
megfigyelései kétezer éven át érvényesek voltak.
Kétezer éven át Arisztotelész logikája volt az egyetlen érvényes
logika. Ennek is vége. Van már nem-arisztotelészi logika, nem-
euklidészi geometria, a hétköznapi tudományok pedig újabb
dimenziókban fejlődnek tovább. És ezek a dimenziók annyira
szerteágazóak, hogy aki például nukleáris fizikával foglalkozik,
annak vélhetően fogalma sincs arról, merre tart a kémia, vagy hogy
mi történik a biológia területén vagy az orvostudományban. A tudós
nem magányos polihisztor többé, hanem tudományos specialista. És
ennek a specializációnak köszönhetően minden óriási sebességgel
fejlődik. A tudósok választanak egy aprócska részterületet, és azt
fejlesztik a végtelenségig.
Amikor öt év egyetem után diplomával hazatérsz, többet tudsz,
mint az idősebb generáció. És ez nagy probléma; ettől alakul ki a
generációs szakadék. Diplomával a zsebedben még a saját szüleid is
ostobának tűnnek, vaskalaposak, fogalmuk sincs a világról. Ez pedig
véget vet a tiszteletnek, amely időtlen idők óta magától értetődően
kijárt az időseknek. Hogyan tisztelnél valakit, aki annyira idejétmúlt,
annyira elvesztette a fonalat, hogy fogalma sincs, mi történt az
elmúlt huszonöt évben?
Annyira felgyorsult a világ és a fejlődés, hogy amihez korábban
huszonöt évszázad kellett, az most lezajlik huszonöt év alatt.
Természetes, hogy ilyen körülmények között az idősebb és az újabb
generáció elszakad egymástól. Elkerülhetetlen. Az emberiség
történetében először fordul elő, hogy a fiatalok többet tudnak, mint
az öregek.
Egy okos diák jó eséllyel többet tud, mint a professzora. Elég, ha
több időt tölt a könyvtárban, és követi a legújabb tudományos
eredményeket. A professzor máris húsz évvel le van maradva hozzá
képest. Minden tanár, minden szülő arra panaszkodik, hogy a
fiatalok tiszteletlenek velük. Közben nem látják be, hogy a
tiszteletadás indoka szűnt meg. Ezt el kell fogadni, nincs más út. Aki
többet tud, az nem tisztelheti azt, aki nálánál kevesebbet tud.
A szakadék pedig egyre szélesedik. A fiatalok nem kommunikálnak
többé az idősekkel, mert nehéz velük szót érteni. A szülőknek is
megvan a maguk egója, nem fognak megalázkodni a gyerekeik előtt,
és tanulni tőlük. A gyereket sem kell félteni, neki is nagy az egója,
hiszen többet tud, mint az öregek. Miért hunyászkodnának meg a
szülők előtt, és tanulnának tőlük haszontalan dolgokat? Mintha
egészen más nyelvet beszélnének.
Az idősebb generáció már teljesen elvesztette irányítását a
fiatalok fölött. A kapcsolat egyre inkább csak formális – a múlt
emlékképe csupán –, miközben a lényege, a lelke nincs többé. És
mindinkább ez lesz a helyzet, ahogy a tudomány egyre nagyobb
sebességgel fejlődik minden dimenzióban.
A specializáció felé halad a világ. Régen családi orvos volt. Ma
ennek semmi értelme, mert mindenre van specialista. A családi
orvos még ismert, egész emberként kezelt, most viszont fel vagy
osztva szakterületekre, mert a szerveink annyira bonyolultak, hogy a
specialisták életük végéig tanulmányozhatják őket, akkor sem értik
meg teljesen.
Ezért aztán van olyan orvos, aki csak a szemeddel foglalkozik. Első
pillantásra a szem csak egy kis szervnek tűnik, de a specialista
számára egy teljes világ nyílik meg a szem tanulmányozásával. Nem
is olyan kis szerv a szemünk, hanem egy roppant bonyolult rendszer.
Egy másik specialista csak az aggyal foglalkozik. Egy másik a bőr
szakértője. A dermatológia önmagában annyira összetett
tudományág, hogy aki ezt műveli, annak nem marad ideje más
szakterületekkel foglalkozni. Van, aki a fülre szakosodik, mások csak
a tuberkulózissal foglalkoznak, vagy csak daganatokat gyógyítanak.
Nincs többé olyan orvos, aki a tested egészével foglalkozna, az
egyszerű orvos többé már nem létezik. A háziorvos igazából csak
konzulens, aki szakorvoshoz irányít… Ebből áll a munkája, hogy
kitalálja, milyen szakorvoshoz adjon neked beutalót, mert már
annyira specializálódott az orvostudomány, hogy a szakorvos
kiválasztásához is orvosi szaktudás kell.
A testedet már régen nem kezelik egyetlen szerves
organizmusként, csak darabokban látják. A tudomány mindent
részekre szed, és az egyes részek annyira bonyolultak, hogy az
egészet már senki nem látja összefüggésében. Amikor a szemészetre
szakosodó orvostanhallgató hazamegy a szüleihez, eszében sincs
elfogadni tőlük a régi családi szemkenőcs receptjét. Ő annyival
többet tud már a szembetegségekről, hogy annak fényében a szülei
tudatlannak tűnnek, a receptjeik meg egyenesen ostoba
babonaságnak.
 Az idősebb generációnak csak egy dolgot kell megtanulnia: hogy
nem számíthat többé tiszteletre. Ellenkezőleg, ha némi tiszteletet
szeretne, akkor előbb neki kell megadnia azt a gyerekeinek. Ennek a
jó tanácsnak csak a generációs szakadék miatt van bármi értelme.
Régebben ez nem jelentett volna semmit. Az idősebb generáció
szeretetet adott a fiataloknak, azok pedig tiszteletet az öregeknek.
Évezredeken át ez volt a megállapodás.
Manapság nincs semmiféle megállapodás. Csak a káosz van. És
mivel az idősebbek nem kapnak kellő tiszteletet, megvonják a
szeretetet a fiatalabbaktól. Megszakadt a kommunikáció, a
kapcsolattartás hagyományos módja. Még mindig azt várják a
fiataloktól, hogy hallgassanak rájuk, fogadjanak szót, és kövessék
őket, ami ma már lehetetlen.
Valójában éppen az idősebbeknek kell figyelniük a fiatalokra, és
megadni nekik a tiszteletet. Csak akkor kaphatnak viszont tiszteletet
az öregek, ha képesek alázattal megadni a tiszteletet a saját
gyerekeiknek. Másra nincs esély. Minden kommunikációs csatorna
megszakadt, mert más nyelvet beszélnek. És ez nem az ő hibájuk,
egyszerűen ez a helyzet.

– Apád előtt soha nem voltam más férfival – mondja szigorúan az anya problémás
lányának. – Elmondhatod te majd ugyanezt magadról a saját lányodnak?
– Persze – válaszolja a lány –, csak nem tudok hozzá ilyen őszinte arcot vágni!

– Nézz meg engem! – mondja az öreg Rubinstein. Nem iszom, nem dohányzom,
nem futok a nők után, és holnap ünneplem a nyolcvanadik születésnapomat.
– Na, azt meg hogy? – kérdez vissza kíváncsian a fia. – Mégis hogyan? Nem iszol,
nem dohányzol, nem futsz a nők után. Akkor hogy fogsz ünnepelni?

A kommunikáció teljesen megszakadt, de mégsem helyes, amit az

öregek tesznek, hogy folyamatosan szapulják a fiatalokat. Én értem
az okát, hogy miért változtak meg a dolgok. A fiatalok nem tehetnek
róla. Nem az ő hibájuk. Csak teljesen más körülmények közé
születtek. Az idősebb generáció pedig több megértést tanúsíthatna,
több nyitottságot, hajlandóságot arra, hogy meghallgassa a
fiatalokat, mert ők jelentik a jövőt. Régen a múlt uralta a jövőt. Most
másképp van: a jövő fog uralni mindent.
Tanárként dolgoztam, és sokszor jártam egyetemi konferenciákra.
A professzorokat leginkább egy dolog foglalkoztatta: hogyan
tudnának fegyelmezni, több tiszteletet kiváltani a diákokból? A
diákok elkanászodnak, nincs fegyelem, nincs tisztelet. Én voltam az
egyetlen kivétel. Végül nem hívtak több konferenciára, mert
annyiszor vágtam a fejükhöz: „Ti vagytok a felelősek mindezért.”
Régen tízéves korára egy gyerek jó eséllyel megházasodott. Az is
előfordult, hogy valakit már akkor férjhez adtak, amikor még az
anyja hasában volt. Elég volt, ha két barát megállapodott: „A te
feleséged is terhes, az enyém is, ha az egyik fiú lesz, a másik lány,
akkor egybekelnek, szavamat rá.” Az, hogy a fiú vagy a lány mit
gondol erről, fel sem merült. És még meg sem születtek. A szülők
még abban sem voltak biztosak, hogy lány vagy fiú születik. De ha az
egyik fiú és a másik lány, akkor áll az alku a lagzira.
Az emberek pedig megtartották a szavukat. Az édesanyámat
hétéves korában adták férjhez. A szülei egy oszlophoz kötözték bent
a házban a lagzi idejére, miközben jöttek a vendégek, és kint
tűzijáték volt. A fogadáson táncoltak, szólt a zene. Senki nem volt
bent a házban, és anyám a mai napig emlegeti, hogy: „Fel nem
foghatom, miért kötöztek meg bent a házban! Nem engedtek ki.”
Fogalma sem volt arról, hogy mi a házasság. Csak látni akarta, mint
minden gyerek, hogy milyen fantasztikus dolgok történnek kint az
udvaron. Az egész falu odasereglett, ő pedig bent sírt a házban.
Az apám alig múlt tíz, és ő sem tudta, hogy mi zajlik körülötte.
Kérdeztem is tőle párszor:
– Mi volt a legjobb az esküvőtökben?
– Lóháton ülni – vágta rá apám.
Persze, hogy erre emlékszik, életében először királynak öltöztetve,
oldalán tőrrel ülni a lovon, a tömeg közepén. Mérhetetlenül élvezte
a helyzetet. Ezt élvezte a legjobban az egész esküvőben.
Nászútról szó sem lehetett. Hová is küldenél nászútra egy tízéves
fiút és egy hétesztendős kislányt? Indiában nem ismerték a nászutat,
és igazából régen sehol a világon.
Amikor apám tízéves volt és az anyám hét, az anyai nagyanyám
meghalt. A házasságkötés után egy-két évvel a kilencéves anyámra
hárult a ház minden felelőssége. Két kislány és két kisfiú maradt a
nagyanyám után, tehát négy kicsiről kellett gondoskodnia kilencéves
édesanyámnak és tizenkét éves férjének.
A nagyapám nem szeretett a városban élni, ahol a boltja volt.
Szívesebben tartózkodott vidéken. Volt egy gyönyörű lova. Így aztán,
amikor a felesége meghalt, teljesen szabad volt, azt tett, amit akart.
Talán hihetetlenül hangzik ma, de annak idején – nem is olyan
régen – a kormány ingyen adott földet az embereknek. Mert annyira
sok föld volt, és annyira kevés ember, aki képes volt megművelni.
A nagyapám így kapott ötven hektár földet ingyen a kormánytól.
Szívesen élt kint a földeken, tizenhat mérföldre a várostól, ahol az
üzletet a gyermekei gondjára bízta – apámra és anyámra, akik akkor
kilenc és tizenkét évesek voltak. Örömét lelte a gazdálkodásban, a
kertészkedésben, szeretett a szabad levegőn lenni. Gyűlölte a várost.
Elképzeled ezt az egészet generációs szakadékkal? Az apám soha
egy pillanatig nem élvezte azt a fajta szabadságot, amelyet ma a
fiatalok megélhetnek. Soha nem volt úgy fiatal, mint a mai gyerekek.
Mielőtt a fiatalságát megélhette volna, felnőtté érett, a testvéreire
vigyázott, az üzletet irányította. Húszéves korára a húgait kellett
férjhez adnia, taníttatni és kiházasítani az öccseit.
Soha nem hívtam anyámat úgy, hogy „anya”, mert a születésem
előtt már négy gyermekről kellett gondoskodnia, akik úgy
szólították, hogy Bhabi, ami hindiül azt jelenti, hogy ’sógornéném’.
Mivel négy másik gyerek már úgy szólította, hát nekem is Bhabi lett.
Még ma is azt mondom neki, hogy Bhabi, pedig az édesanyám, nem
a bátyám felesége. Nagyon szerették volna, hogy ne így legyen, de
nekem olyan természetesen jött, hogy Bhabi. A testvéreim anyának
hívják. Csak én vagyok olyan őrült, hogy nénikémnek szólítsam. De
ezt tanultam az első pillanattól fogva, amikor a négy másik
gyerekkel együtt nevelkedtünk…
És jóban voltunk a bácsikáimmal is, és az apám nővéreivel, baráti
volt a viszony. Kicsivel voltak idősebbek nálam, nem volt köztünk
nagy korkülönbség. Soha nem gondoltam úgy, hogy tisztelettel
kellene viseltetnem irántuk, és ők sem várták el a tiszteletet.
Szerettem őket, és ők is engem.

Hetven évvel ezelőtt egészen más volt a világ. A generációk

átfedésben éltek, és nem volt olyan, hogy fiatalság. Most a fiatalság
külön generációs csoport, amely egyre növekszik, mert a gépesítés
miatt egyre kevesebb ember kell a gyárakban és az irodákban. Mit
fogunk kezdeni a rengeteg felszabadult emberrel? Nem lehet
tétlenül hagyni őket, különben valami eszement, őrült, abszurd
dolgot fognak művelni. Beleőrülnek. Ezért inkább tovább fognak
iskolába járni. Most huszonöt, de hamarosan akár harmincöt éves
korukig…
És a munkaidő is le fog rövidülni. Szerintem lesz egy második
fokozata is az egyetemeknek. Tíz év munka után nyugdíjazzák az
embereket. Ezt a legkönnyebben úgy lehet kezelni, ha negyvenöt
éves kortól megint egyetemre járnak majd. Ez a világnak is jobbat
tesz majd, mert így a tudás hihetetlen sebességgel gyarapszik.
Az emberi kapcsolatok azonban megsínylik ezt a változást. Apró
dolgokkal kezdődik. Talán nem is gondolod, milyen apróságokkal…
Például, amikor még nem voltak autók, esélyed sem volt olyan
lányba beleszeretni, aki nem a környéken lakott. Ezen kívül
mindenki ismert mindenkit, téged is, a lányt is, a szülőket is, és a
szomszédok azonnal jelentették, hogy mi történik. Nem volt
menekvés.
Ahogy elterjedt az autó, és mihelyst a fiatalok is hozzáfértek, a
szerelem egészen más téma lett. El lehetett kocsikázni a választott
lánnyal oda, ahol senki nem ismer egyikőtöket sem, senki nem fog
bemártani a szülőknél.
Ezzel együtt sokkal egyszerűbb lett váltogatni a lányokat, akár
naponta, mert az előzőnek fogalma sem volt, hogy épp hol jársz. Az
autó gyökeresen megváltoztatta a szerelmi viszonyokat. Az autó
feltalálói nem is álmodhatták, mekkora befolyással lesznek a
társadalmi viszonyok változására.
Az átlag amerikai polgár ma három évet tölt ugyanabban a
városban, alig három évig dolgozik ugyanazon a munkahelyen, és a
házassága három év után jut el a válásig. Különös, de a dolgok
nagyon gyorsan változnak. Amikor munkahelyet váltasz, nem csak a
munka változik meg. Sokszor másik városba, másik házba kell
költözni. Új titkárnők, új asszisztensek lesznek az ismerősök. A
régiekből már eleged volt, épp ideje frissíteni.
Ezen a héten az egyik ügyvédemmel lett volna megbeszélésem, de
sajnálattal értesített: „Elnézésedet kérem, de nem tudok jönni, mert
a feleségem beadta a válókeresetet, és mostantól a válással kell
foglalkoznom. Ki fog semmizni, mert ügyes asszony. Minden az ő
nevén van – a ház, az autó is –, és ha kimondják a válást, az utcára
kerülök egy fillér nélkül. Kiforgat mindenemből. De inkább ezt
választom, mintsem hogy tovább vele kelljen élnem, annyira
elviselhetetlen. Aki ezek után elveszi, arra úgy gondolok, mint a
legjobb barátomra, aki magára vállalja a felelősséget, és fogalma
sincs, hogy mi fog történni vele is rövidesen.”
Régen az emberek ugyanabban a faluban élték le az életüket.
Egyszer vagy kétszer talán ellátogattak a legközelebbi városba vagy
nagyvárosba. Indiában ma is emberek milliói élnek úgy, hogy soha
nem ültek még vonaton, a legközelebbi állomásig sem jutottak el a
falujukból. Tökéletesen jól elvannak a szülőfalujukban. Szegények,
de nem vágyakoznak sehova. Van egy darabka földjük, ahhoz
ragaszkodnak mindenáron – nem hagyhatják el a földjüket.
Amerika folyamatos mozgásban van. Az autó teszi lehetővé az
embereknek a mobilitást. Amikor Amerikában éltem, szerettem
volna több mindent látni, de nem láttam semmit az országból. Öt
évig éltem ott. „Nem látok semerre személyvonatokat. Sehol egy
vasúti átkelőhely”, panaszkodtam az ismerőseimnek, akik
elmondták, hogy a legtöbben repülővel utaznak. Vagy a saját
autójukkal. A vonat régimódi dolog. Hét nap alatt lehet átszelni az
államokat vonaton. Kinek van ideje hét napot elpocsékolni vonaton
zötykölődve? Miközben pár óra alatt ott lehet repülővel.
Vacsorázhatsz Londonban, ebédre Mumbaiban leszel, uzsonnára
Tokióban, és a következő vacsorát már New Yorkban költöd el.
Ez a sebesség nem jár következmények nélkül; a régi kapcsolatok
nem maradnak sértetlenül. Hány embernek van barátnője a világ
másik végén! Régen nős embernek nem lehetett viszonya más nővel.
Sőt, ha nem voltál házas, akkor sem lehetett csak úgy barátnőd, mert
ezt nem nézték jó szemmel az idősek. Nem volt erkölcsös az ő
normáik szerint. Esélyt sem adtak rá. Mielőtt szemet vethettél volna
egy lányra, megházasítottak. A házasság volt a természetes. Ahogy
lett testvéred, húgod vagy bátyád, úgy lett egyszer csak feleséged.
Mielőtt tudatában lettél volna, hogy mi történik, máris csapdába
estél. Esélyed sem volt választani.
Az emberi psziché pedig kiszámítható. Ha együtt élsz a
testvéreiddel, akkor kérdés nélkül szereted őket. Nem kell, hogy
szépek vagy különlegesek legyenek. Egyszerűen csak ők a testvéreid,
és olyan régóta élsz velük, hogy természetesen kialakul az érzelem
köztetek. Régen nem volt szerelem, csak szeretet létezett. Évekig
együtt éltél a feleségeddel, mire szerelmeskedni kezdtetek, és
egyfajta szeretet kezdett kialakulni köztetek…
És nem volt más választás. Szinte gúzsba voltak kötve az emberek.
Nem lehetett barátkozni más nővel. Az szigorúan tilos volt. Csak a
feleségeddel lehetett kapcsolatod, és az is csak az éj sötétjének leple
alatt, amikor már mindenki aludt. Pisszenni sem lehetett – nehogy
valaki felébredjen –, mert az egész család, akár negyven-ötven
ember is egy fedél alatt élt.
Bizonyos szempontból jó is volt így, mert nem láttad soha egyben
az asszonyt. Az asszony sem látta úgy a férjét. Minden sötétben
zajlott. Nem csömörlöttek meg egymástól. Manapság minden
lámpafénynél történik, és néhány idióta még kamerát is szerel a
hálószobájába, hogy lefényképezhesse, milyen marhaságokat művel,
és később újra élvezhesse a fotóalbumot lapozgatva.
Apró dolgok akaratlanul is képesek gyökeres és tartós változásokat
hozni az emberek életébe. Az új generáció előtt fényes jövő áll, az
időseknek pedig most először meg kell tanulniuk alázattal,
szeretettel elfogadni őket. Ha szeretettel és alázattal viseltetnek a
fiatalok iránt, talán még a várt tiszteletet is megkapják szeretetükért
és alázatukért cserébe, és folytatódhat valamiféle kommunikáció a
generációk között. Világosan meg kell azonban érteniük, hogy ők a
múltat képviselik, az új generáció pedig a jövőt, és a kettő között
óriási szakadék tátong.
Ha továbbra is ragaszkodnak az ideológiájukhoz, a templomaikhoz
és a babonáikhoz, a szakadék csak tovább mélyül. Furcsának tűnik,
hogy a saját gyermekedtől tanulj, de szerintem nincs ebben semmi
különös – csak megváltoztak a körülmények. Évezredeken át a
gyerekek tanultak a szüleiktől. Most itt az ideje a változásnak. Ideje
tanulni a gyerekeitektől. Ideje a gyerekek szemével nézni a világot,
és a szakadék eltűnik.
De csak akkor szűnik meg a szakadék, ha az idősebb generáció
hajlandó változtatni a hozzáállásán. Ha továbbra is így viselkednek,
akkor marad a szakadék. Továbbra is megpróbálják ráerőszakolni a
nézeteiket a fiatalokra. Közben nem veszik észre, hogy az egész világ
megváltozott. Semmi nem ugyanaz, mint volt. Új dolgok új
lehetőségeket hoztak. A feltalálóknak fogalmuk sem volt, hogy a
találmányaik mit idéznek elő, de az apró dolgoknak óriási
következményeik lehetnek. A világ nem térhet vissza már a régi
kerékvágásba. Az emberek nem tudnak lemondani a kényelemről és
a luxusról, amelyet a technika és a tudomány vívmányai tettek
lehetővé.
A szakadék tehát tovább szélesedik, hacsak nem tér belátásra az
idősebb generáció. Itt az idő, hogy bebizonyítsák bölcsességüket.
Eddig a koruknál fogva kijárt nekik a bölcsesség tisztelete. Az öregek
nagy kihívása most az, hogy bölcsen és intelligensen viselkedjenek.
Akkor áthidalható a szakadék. Márpedig nem a fiatalok fogják
áthidalni, azt csak az idősebb generáció teheti meg a maga oldaláról.
 Pontosan mi a véleményed a halálról?

Egy nagy misztikust épp a vesztőhelyre kísértek, és látta, mekkora

tömeg rohan előtte a kivégzés helyszínére.
– Ne siessetek annyira – kiáltotta nekik. – Biztosíthatlak, hogy
nélkülem semmi nem fog ott történni.
Ez a véleményem a halálról: a halál a legnagyobb vicc. A halál
soha nem érintette, nem is érintheti a dolgok legbelső lényegét,
mert az élet örök. Az életnek nem lehet vége; az élet nem egy dolog,
az élet egy folyamat. Nem kezdődik és nem ér véget; nincs kezdete
és nincs vége. Mindig itt voltál valamilyen formában, és itt is
maradsz különböző más formákban, vagy legvégül anélkül, hogy
formát öltenél. Így létezik a Buddha is: nem ölt többé formát.
Teljesen eltűnik a durva formák világából.
A halál nincs, teljes hazugság az egész – és közben mégis
valóságosnak tűnik. De csak valóságosnak tűnik, valójában nem az.
Azért tűnik annak, mert annyira hiszel az elkülönült létezésedben.
Azt hiszed, hogy a létezéstől elkülönülten élsz, és csak ez ad
realitást a halálnak. Engedd el ezt a meggyőződést, és a halál
eltűnik.
Ha egy vagyok a létezéssel, hogy halhatnék meg? A létezés volt
előttem is, lesz utánam is. Csak egy hullám vagyok az óceánban, a
hullámok pedig jönnek és mennek, míg az óceán marad. Igen, el
fogsz tűnni – ebben a formában, ahogy most vagy, nem leszel többé.
Ez a forma eltűnik, de aki ebben a formában létezett, az továbbra is
létezni fog más formákban, és végül nem ölt többé formát.
Kezdd el érezni, hogy egy vagy a létezéssel, mert ez a helyzet.
Ezért hangsúlyozom újra és újra, hogy hagyd megszűnni a figyelő és
a megfigyelés tárgya közötti különbséget napközben, amikor csak
lehet. Találj néhány pillanatot – ott és akkor, amikor lehetőséged
adódik rá –, és hagyd, hogy a megfigyelő és a megfigyelt közötti
különbség megszűnjön. Légy a fa, amelyet nézel, légy a felhő,
amelyet az égen látsz, és akkor lassan, nagyon lassan a halál
nevetségesnek fog tűnni.
A misztikus, akit a vesztőhelyre vezettek, átlátta, mekkora
hazugság a halál, még a saját halálán is tudott viccelődni. A
bitófához vezették, látta, ahogy a csőcselék rohan előtte, hogy lássa
a keresztre feszítést…
Az embereket nagyon vonzzák az ilyen látványosságok. Ha hírét
veszik, hogy valakit nyilvánosan fognak meggyilkolni, ezrek gyűlnek
össze, hogy láthassák. Miért ez a vonzódás? A lelke mélyén mindenki
gyilkos, és áttételesen élvezi a gyilkosságot. Ezért olyan népszerűek
a krimik, azok a filmek és könyvek, amelyek tele vannak erőszakkal.
Ha nincs benne gyilkosság, öngyilkosság vagy obszcenitás, egy film
aligha lesz kasszasiker. Nagy eséllyel inkább megbukik. Miért? Mert
az embereket csak ez érdekli. Mélyről jövő vonzalom ez az
emberben. A filmvásznon látva olyan, mintha te magad tennéd meg;
azonosulsz a film vagy a regény szereplőivel.
A misztikus tehát lépdelt a vesztőhely felé, előtte a tömeg rohant
a helyszínre.
– Ne siessetek annyira – mondta nekik. – Biztosíthatlak felőle,
hogy nélkülem nem kezdik el. Csak szépen lassan, nem kell rohanni.
Engem fognak ma megölni, és nélkülem biztosan nem kezdődik el a
kivégzés.
Ez a véleményem a halálról. Nevess! Legyen a nevetés a
véleményed a halálról. A halál egy kozmikus hazugság, amelyet az
ember talált ki, az ego kreálmánya, az öntudatosság műve.
Ezért nem fél a haláltól a természetben semmilyen állat,
semmilyen madár vagy növény. Csak az ember, és akkora feneket
kerít a dolognak… egész életében ettől reszket. A halál egyre
közeledik, és a halál miatt nem hagyja kiteljesedni az életét. Hogyan
is élhetnél ilyen félelemben? Az élet csak félelem nélkül lehetséges.
Az életet csak szeretettel lehet élni, félelemmel nem. A halál pedig
félelmet kelt.
És ki a felelős mindezért? Nem Isten teremtette a halált, hanem az
ember találta ki. Csinálj egót magadnak, és máris megteremtetted az
ellenpárját – a halált.
 3

A lélek nyomában
Igazából individualista vagyok, mert csak az individuum
rendelkezik lélekkel. Egy csoportnak nincs lelke – a csoport csak
halott rendszer. Csak az individuum élő jelenség. Segítenünk kell,
hogy ez az élő jelenség élő is maradjon minden pillanatban, mert
ami most aktuális, az nem lesz aktuális holnap, ezért meg kell
tanulnunk együtt áramlani a létezéssel, mintha egy folyó sodrását
követnénk minden pillanatban.
Halj meg a múlt számára minden pillanatban, és szüless újjá a
következő pillanatnak. Ha nem ez lesz a hited és a vallásod, akkor
nagy bajban vagy, te is, és az egész társadalom.

Kérlek, segíts, hogy egy kicsit megismerjem önmagam.

Álmában az ember bárhová odaképzelheti magát az univerzumban.

Abból a pontból nézve úgy tűnik, mintha a felébredett állapot
ezernyi életekre lenne. De ez csak egy álom; a valóságban ilyenkor
nemsokára fel fogunk ébredni. Bármelyik pillanatban felébredhetsz,
bármilyen helyzet felébreszthet. A mester feladata az, hogy segítsen
megtalálni a felébredés módját. Sokszor egy apróság elég – egy kis
hideg víz az arcodra –, hogy felébresszen. Álmodban olyan messze
jártál, de amikor felébredsz, rájössz, hogy csak az álomban ilyen
nagy a távolság. Maga az álom a távolság. Persze ahhoz, hogy
álmodj, aludnod kell, de ahogy felébredsz, az alvással az álomvilág is
eltűnik.
 Az az igazság, hogy a felébredés a hozzád legközelebbi valóság,
mert egészen testközelben van. Nincs messze; ezért nem lehet távoli
célként kitűzni. Minden cél csak álom, minden elérendő dolog csak
álom. A felébredés nem lehet cél, mert az álomba merült embernek
fogalma sincs, hogy milyen lehet ébren lenni. Álmában nem lehet az
a célja, hogy felébredjen – ez lehetetlen. Vagy bármit is tűz ki célul,
annak semmi köze ahhoz, amilyen a megvilágosodás valójában.
A megvilágosodás a felébredt tudat része.
A keleti gondolkodásban a tudat négy szintjéről beszélünk. Az
egyik az úgynevezett ébrenlét. Ez nem teljesen felébredett állapot,
mert a mélyben álmok munkálnak. Hunyd be a szemed, és máris
álomképek jelennek meg előtted. Hunyd le a szemed, és azonnal
meglátod – a képzeleted munkába lép, és eltávolodsz az itt és most
élményétől, a pillanattól. A valóságban nem mégy sehová, de az
elmédben bárhová eljuthatsz.
Az első állapot tehát az úgynevezett ébrenlét állapota, a második
pedig az alvásé. Ezeket ismerjük.
A harmadikat nevezik álomállapotnak, ugyanis az alvás nem
feltétlenül jár együtt álommal. Az álom nélküli alvás egy másfajta
minőség; rendkívül nyugodt, csendes, sötét és mély… fiatalító erejű.
De alvás közben legtöbbször álmodunk is. Nyolc óra alvásból hat
órán keresztül álmodunk. Itt-ott, elszórtan, mint szigetek a
tengerben, mélyen alszol; egyébként egyfolytában álmodsz. Nem
emlékszel mindenre, ezért csodálkoznak az emberek azon, hogy
ennyire sok az alvásból az álom – hat óra, alig két óra mélyalvással
szemben? Amikor felébredsz, csak az utolsó álmaidra emlékszel,
mert csak az ébrenléttel indul be az emlékezés; így csak az utolsó
foszlányait kapod el az álomvilágodnak. Nem emlékszel az álmaidra,
csak azokra, amelyeket közvetlenül felébredés előtt álmodtál – a
reggeli álmokra.
Keleten mindig is értették, hogy ez a hat óra álom pontosan
annyira fontos, mint a két óra csendes alvás. Nyugaton csak az
elmúlt tíz évben bizonyították tudományos kutatások, hogy a keleti
gondolkodásnak tökéletesen igaza van ezzel kapcsolatban.
Olyannyira, hogy a legújabb eredmények szerint az álom még a
mélyalvásnál is fontosabb, mert az álommal megszabadítjuk az
elmét a rengeteg szeméttől.
A nap során az elme folyamatosan gyűjti válogatás nélkül a
szavakat, a vágyakat, az ambíciókat – túl sok hulladék keletkezik. Ki
kell dobni a szemetet. Napközben nincs idő a szelektálásra; egyre
csak gyűlik, gyűlik a szemét. Este viszont, amikor elalszunk, az agy
végre kitakaríthatja magát. Az álom egyfajta nagytakarítás. Minden
nap végig kell csinálnunk: gyűjtögetünk, aztán álmodunk, aztán
megint gyűjtögetünk…
Ezek az ismert tudatállapotok. A negyediknek nem adtak nevet
keleten, egyszerűen csak úgy hívják, hogy a negyedik: turija. Egy
szám, nem pedig egy szó. Nem adtak neki nevet, nehogy elkezdd
elemezgetni, értelmezni, nehogy az elméd eljátsszon vele, és
megvezessen. Mit tehet az elme a négyes számmal? Lefagy. Adj
valami értelmezhető nevet, és az elme máris otthon érzi magát – az
értelem hazai terep az elmének. A négyes számnak viszont nincs
értelme.
A negyedik állapot a valódi felébredés. A negyedik tudatállapotot a
másik három viszonyában lehet csak megérteni. Bizonyos
szempontból hasonló az elsőhöz, az ébrenlét állapotához. Az
úgynevezett ébrenlét rendkívül törékeny, szinte elhanyagolható
állapot, de van egy olyan minősége… A negyedik tudatállapot csak
ezt a minőséget hordozza: tiszta ébrenlét. Amikor az ember teljes
egészében felébredt.
Hasonlít ugyanakkor a második állapothoz, az alváshoz is. Az
alvásban jelen van a csend, a mélység, a nyugalom, a békesség, de
csak nagyon kis mértékben – csak annyi, amennyi a hétköznapi
létezéshez kell. A negyedikben azonban mindez a maga
teljességében van jelen: teljes ellazulás, totális csend, végtelen
mélység.
A negyedikben ott van az álom minősége is. Az álom messzire visz
magadtól. Álmodban eljuthatsz a holdra, valamelyik csillag
közelébe, miközben el sem mozdulsz az ágyadról. A valóságban nem
utazol sehová, de a képzeletedben – amennyiben maradsz az álom
állapotában – teljesen valóságosnak tűnik. Álmodban nem gondolod
azt, hogy ez csak egy álom. Ha álmodban azt gondolod, hogy ez csak
egy álom, vége is az álomnak – felébredsz, az álom pedig szétfoszlik,
nem éred utol soha többé.
Egy szúfi történet szerint Naszruddin molla egy éjjel azt álmodja,
hogy egy angyal pénzt ad neki:
– Mert olyan erényes és bölcs vagy, Isten megjutalmaz téged.
De az elme már csak ilyen, az angyal tíz rúpiát nyom a kezébe,
mire a molla megszólal:
– Ez nem jutalom – kikérem magamnak!
Lassan-lassan felalkudja a jutalmat kilencvenkilenc rúpiára. A
molla viszont hajthatatlan; azt mondja:
– Legyen száz, vagy semmi. Hát ilyen garasoskodást – méghozzá
magától Istentől! Isten nevében jársz, és még százat sem tudsz
megajánlani?
Álmában olyan hangosan kiáltotta: „Száz, vagy semmi!” hogy fel
is ébredt azonnal. Körülnézett, de nem látott senkit. Így szólt
magához: „Istenem, egyetlen rúpiáért cserébe vesztettem
kilencvenkilenc rúpiát a makacsságom miatt.” Behunyta a szemét, és
erősen próbálkozott: „Gyere vissza kérlek, bárhol vagy is.
Kilencvenkilenccel kiegyezünk; kilencvennyolc is elég; legyen
kilencvenhét – akármennyi jó lesz. Csak gyere vissza! Merre vagy?”
Lement egészen egy rúpiáig. „Elég nekem egy rúpia… Isten kezéből
bárminek örülök. Ostoba voltam, hogy Istent garasosnak neveztem;
mohó voltam. Bocsáss meg, és adj egyetlen rúpiát.” Hanem az angyal
már messze járt.
Nem lehet visszalépni ugyanabba az álomba; ha egyszer
felébredtél belőle, nem tudsz visszatérni ugyanabba az álomba.
Az álom elszakít önmagadtól; ez az alapvető tulajdonsága. Talán
ezért képes megtisztítani, és segít ellazulni. Megfeledkezel a
gondjaidról. Ha csak pár pillanatra is, de beléphetsz a Paradicsomba,
átélheted, amire mindig is vágytál.
A negyedik állapotnak is van hasonló tulajdonsága, de csak
hasonló. Ez is eltávolít magadtól – örökre. Nem találsz vissza
magadhoz. Ébredés után nem léphetsz vissza ugyanabba az álomba
többé; a negyedik állapotból nem térhetsz vissza ugyanahhoz az
énedhez. Olyan messzire repít, hogy te magad lehetsz az egész
univerzum. Erre mondják a keleti misztikusok: aham brahmaszmi –
én magam lettem az egész.
De ehhez el kell engedned az ént.
Nem térhetsz vissza hozzá többé.
Ennek a negyedik állapotnak különböző neveket adtak. Ez a
leginkább matematikai elnevezése, hogy negyedik. Patandzsali
nevezte így, aki nagyon tudományos, matematikai beállítású volt. Az
ő írása lett évezredeken át a jóga egyetlen forrása. Nem adtak hozzá
semmit, mert nem volt rá szükség. Ritka, hogy egyetlen ember
megalkosson egy egész rendszert, amelyik annyira teljes és
tökéletes, hogy nincs rajta mit változtatni.
Nyugaton úgy tartották, hogy Arisztotelész volt ehhez hasonló
gondolkodó – egyedül alkotta meg a logikát, a logika egész
rendszerét, amely kétezer éven keresztül változatlanul érvényben
maradt. A huszadik században azonban minden megváltozott, mert
a fizika új felfedezései szükségessé tették Arisztotelész
felülvizsgálatát. A fizika új felfedezései fennakadtak Arisztotelész
logikáján – Arisztotelész gondolatmenetét követve a kutatási
eredmények nem lehetnek igazak. Az eredmények megcáfolták
Arisztotelész logikáját, de a valóságot nem lehet megcáfolni. A
valóság az valóság! Megváltoztathatod a logikát – ami eleve
mesterséges –, de nem változtathatod meg az elektronok
viselkedését. Ez egzisztenciális kérdés, efölött nincs hatalmunk.
Ebből lett a nem-arisztotelészi logika.
Ugyanez történt a geometriával. Évezredeken át tartotta magát
mérvadó rendszerként Euklidész geometriája, de a huszadik
században a fizikusok megállapították, hogy egyenes vonal nem
létezik. Egyenes vonal azért sincs, mert a Föld, ahol élünk,
gömbölyű. Rajzolhatsz egy egyenes vonalat a padlóra, de igazából az
nem egyenes, mert egy kör kerületére rajzolod. Ha folytatod mindkét
irányban azt az egyenest, akkor egy adott ponton összeérnek, és
belátod, hogy egy kört rajzoltál egyenes helyett. Ezért az a rövid
vonal, amelyet egyenesnek hittél, valójában nem egyenes; csak egy
hatalmas kör apró szelete, amelyet nem látsz körvonalnak. A vonal
íve láthatatlan, annyira kicsi a görbülete, de attól még íves.
Hol húzhatnál egyáltalán egy egyenes vonalat? Mert a csillagok, a
bolygók és minden az univerzumban gömb alakú. Úgyhogy bárhová
húzol is vonalat, akármilyen rövidet is, bár teljesen egyenesnek
látszik – pontos tudományos mérőműszerekkel is bizonyítható, hogy
egyenes –, ha meghosszabbítod, a végén mégiscsak íves lesz. Az
elejétől fogva íves volt, nem egyenes. Ezért Euklidész összes állítását
meg lehet cáfolni.
Patandzsali maradt az egyetlen eddig, és talán marad továbbra is,
aki egyedül alkotott egy olyan tudományt, amely ötezer év alatt
kiállt minden próbát, és érvényben maradt. Ő nevezte a negyedik
tudatállapotot turijának. Lenyűgöző a tudományossága.
Ötezer évvel ezelőtt volt annyi bátorsága, bölcsessége és
tudatossága, hogy kimondja: Isten csak egy hipotézis. Segíthet
abban, hogy felébredj, de nem valóságos, csupán egy eszköz. Nincs
Isten, akihez el kellene jutni; Isten csak egy hipotézis.
Van, akinek segítenek a hipotézisek – ők hasznát veszik –, de ne
feledd, hogy ezek csak feltevések, nem valóságosak. És amikor
felébredsz, el is tűnnek, mint ahogy ébredés után az álmod is
szertefoszlik. Annyira valóságosnak tűnt, hogy néha még ébredés
után is tapasztalod a hatását: szaporábban ver a szíved, izzadsz,
remegsz, félsz. Ekkor már tudod, hogy csak álmodtál, mégis sírsz, a
könnyeid valóságosak. Az álom nem valós, de mégis hatott rád, mert
arra a kis időre teljesen valóságosnak tűnt.
Ezért lehetséges tehát. Látod a hívőket sírni az istenük előtt,
lelkileg meghatódni, énekelni, táncolni, dicsőíteni, és mindezt
igazságként megélni; pedig az egész csak merő hipotézis. Nincs
semmi, nincs Isten, de ezek az emberek kész ténynek veszik a
hipotézist. Egy nap, amikor felébrednek, nevetni fognak magukon,
amikor rájönnek, hogy egy hipotézist véltek valóságnak.
Vannak egyéb mesterek, akik más elnevezést adtak ugyanennek az
állapotnak a maguk filozófiai háttere szerint. Hívják
megvilágosodásnak: feltöltődsz fénnyel – eltűnik a sötétség,
megszűnik minden tudatlanság –, teljesen tudatos leszel.
 Mások megszabadulásnak, felszabadulásnak hívják – emlékezz
csak, megszabadulsz saját magadtól. Minden más szabadság csak
politikai, társadalmi eszme. Megszabadítanak valakitől, például egy
rezsimtől, egy másik ország vagy egy politikai párt hatalmától; de ez
mindig felszabadulás valami alól…
A vallási értelemben vett szabadság nem valaki mástól szabadít
meg, hanem saját magadtól.
Nem létezel többé.
Mivel megszűnsz létezni, ezért néhány keleti mester az anattá –
éntelenség – nevet adta ennek az állapotnak. Buddha úgy nevezte:
nirvána – ami nagyon közel áll az anattá jelentéséhez, éntelenségre
utal –, vagyis nulla, a tág semmi, ami körülvesz. De közben ez nem
üresség, hanem a teljesség: a létezés teljessége, a végtelen
boldogság, az üdvösség teljessége, a magasztos teljesség. Amit eddig
ismertél, az nincs többé; vagyis ezekhez képest üres. De felfedezel a
helyén valami újat, valami teljesen újat, amiről álmodni sem mertél.
Megint mások egyetemes létezésnek hívják, de lényegtelen, hogy
milyen nevet adsz neki. Szerintem a negyedik még mindig a
legtalálóbb név, mert nem sarkallja értelmezésre az elmédet;
különben elkezdesz ilyeneken gondolkodni, hogy: „Mi az üresség?
Mi a semmi?” A semmi pedig félelemmel tölt el, az üresség
szorongással tölt el, az anattá, az éntelenség is félelmet gerjeszthet.
A negyedik tehát nagyon jó elnevezés.
A három állapotot ismered; a negyedik ezeknél egy fokkal
mélyebb. De nincs messze. Az a keleti elgondolás, hogy rengeteg
életen át érheted csak el, maga is álom. A valóságban ott van
közvetlenül melletted… csak ébredj fel, és azzá válsz.

Azt mondtad, hogy a megvilágosodás az elme – a tudatos,

 tudattalan és tudat alatti – transzcendenciája, és hogy az
ember beleolvad az élet óceánjába, az univerzumba, a
semmibe. De szóltál az emberi lények individualitásáról is.
Hogyan juttatja kifejezésre magát egy megvilágosodott ember
individualitása, ha egyszer beleolvadt az egységbe?

A közönséges, tudattalan emberi lénynek nincs individualitása;

csak személyisége van.
A személyiség az, amit a többiektől kapsz – a szüleidtől, a
tanáraidtól, a papoktól, a társadalomtól – azáltal, hogy mit
mondanak rólad. Szeretnéd, ha elfogadnának, ha tisztelnének, ezért
igyekszel olyat tenni, amit ők értékelnek, és a társadalom meg is
jutalmaz, egyre nagyobb tiszteletet ad cserébe. Így tudják alakítani a
személyiségedet.
A személyiség azonban nagyon felszínes, alig hatol a bőröd alá.
Nem ez a valódi természeted. A gyermek személyiség nélkül
születik, de megvan benne az individualitás lehetősége. Az
individualitás lehetősége azt jelenti, hogy mindenki mástól
különbözik, egyedi.
Azt jegyezd meg tehát elsősorban, hogy az individualitás és a
személyiség nem ugyanaz. Ha elengeded a személyiségedet, akkor
fogod megtalálni az individualitásodat – és csak az individuum
képes megvilágosodni. Ami hamis, az nem lehet a végső igazság
felismerése. Csak az igazság érintkezhet az igazsággal, csak a
hasonlók találhatják meg egymást. Individualitásod a létezésből
fakad; ezért ha az individualitásod kivirágzik, akkor eggyé válsz a
teljességgel. A kérdés tehát: Ha eggyé válsz a teljességgel, hogyan
maradhat meg az individualitásod?
A kérdés értetlenséget sugall. A teljesség megtapasztalása a
tudatosság szintjén zajlik, és ennek a test és az elme a kifejezési
módja. A megtapasztalás túl van a test/elme struktúráján. Amikor
valaki teljesen elcsendesedik, eléri a szamádhi állapotát, a negyedik
tudatállapotot, akkor nincs teste, nincs elméje. Elcsendesül
mindkettő – magasan fölöttük van. Tiszta tudatosság, semmi több.
Ez a tiszta tudatosság egyetemes, mint ahogy ezeknek az izzóknak
a fénye is ugyanabból az energiából táplálkozik, amelyet mind
egyenként, másként fejeznek ki. Az izzó fénye lehet kék, lehet zöld,
lehet piros; az alakja is különböző lehet. A test/elme még jelen van,
és ha az ember ki akarja fejezni a megtapasztalását, akkor azt csak a
test/elme útján fejezheti ki; nincs más mód rá. A test/elme egyéni
struktúrája pedig egyedi – csak rá jellemző, senki másra.
Megtapasztalta tehát az egyetemest, eggyé vált az
egyetemességgel, de a világ számára, a többiek szemében egyedi
individuum marad. Másként fogja kifejezni magát, mint a többi
megvilágosodott ember. Nem szándékosan szeretne egyedi lenni;
csak más mechanizmus működik benne, és csak ezen a
mechanizmuson keresztül tud eljutni hozzád.
Voltak megvilágosodott festők. Nem beszéltek, mert nem értettek
a szó művészetéhez; képekkel meséltek. Festményeik pedig nem
hasonlítanak a közönséges emberek festményeihez, még a nagy
mesterek képeihez sem. Még a leghíresebb festők is jórészt
tudattalan emberek; amit festenek, a tudattalanságukat tükrözi.
De ha egy megvilágosodott ember fog ecsetet a kezébe, akkor a
festményében egészen másféle szépség sejlik fel. Nem egyszerű
festmény lesz, hanem üzenet is egyben. A képnek megfejtésre váró
jelentése lesz. A jelentése kódolva van, mert ez az ember csak képpel
tudja kifejezni magát, így a képbe kódolva ott lesz a mondanivalója.
Dekódolnod kell a képet, és akkor feltárul mély jelentése. Minél
mélyebbre hatolsz a jelentésében, annál gazdagabbnak mutatkozik.
A többi festmény ehhez képest lapos; lehet, hogy nagy mesterek
festették, mégis laposak. Egy megvilágosult ember festményei
többdimenziósak, nem laposak. Közölni akarnak veled valamit. Ha
az illető költő, mint amilyen például Kabír volt, akkor dalra fakad, és
a költeményeivel fejezi ki magát.
Ha valaki képes szavakba önteni az elmondhatatlant, akkor
beszélni fog; de a szavainak egészen más hatásuk lesz. Ugyanazokat
a szavakat használja, mint mások, mégis más hatást ér el velük, mert
nem ugyanaz az energia tölti meg a szavakat, és nem ugyanabból a
forrásból származnak. Aki megtapasztalt valamit, az megtölti a
szavakat a tapasztalásával – nem száraz, szónoki szavak lesznek
csupán. Lehet, hogy nem képzett szónok, mégse bánik úgy senki a
szavakkal, mint ő. Az emberek megváltoznak csak attól, hogy hallják
őt beszélni. Elég a közelében lenni, elég megfürödni a szavaiban, és
érzed az átalakulást: egy új lény születik meg benned, újjászületsz.
Tehát amikor azt mondom, hogy a megvilágosodott embereknek is
van egyéniségük, azalatt azt értem, hogy egyediek maradnak – azon
egyszerű oknál fogva, hogy egyedi a test/elme struktúrájuk,
márpedig csak ezen a struktúrán keresztül tudnak hozzád eljutni.
A Buddha így beszél, Mahávíra másképp. Csuang-ce abszurd
történeteket mesél – remek mesemondó –, de egymás mellé illesztve
ezek a történetek megérintik a szívedet. Annyira abszurdak ezek a
történetek, hogy az elméd tehetetlen. Ezért mesél szándékosan
abszurd történeteket, hogy az elméd ne avatkozhasson be. Az
abszurd mesékkel megállítja az elmédet, és így elérhetővé válik
számodra a jelenléte, képes megérinteni a szívedet; belekóstolhatsz
a borba, amelyet kínál. Abszurd meséivel altatja el az elmédet. Az
elme nem érti, és ezért leáll.
Sokan tanakodtak azon, hogy miért ír Csuang-ce ilyen abszurd
történeteket, és senki nem talált erre magyarázatot, azon egyszerű
oknál fogva, hogy miközben azon gondolkodtak, vajon miért ír így,
eszükbe sem jutott, hogy éppen azért, hogy ne tudj gondolkodni –
hogy megállítsd az elmét, és teljes szívedből tudj végre figyelni. Így
tud elérni hozzád.
Buddha képtelen abszurd meséket kiötleni. Ő parabolákat mond,
amelyek tele vannak jelentéssel. Nem akarja megkerülni az elmét…
ez az ő sajátossága. Meg akarja győzni az elmét, aztán az elme
meggyőzésén keresztül akar eljutni a szívedig. Ha az elmét sikerül
meggyőzni, akkor engedelmeskedik. Buddha parabolái és
beszélgetései mind logikusak; az elme előbb vagy utóbb megadja
magát.
Minden mester a maga módján… Dzseláleddin Rúmi például nem
csinált mást, csak keringett. Harminchat órán át pörgött megállás
nélkül, mire megvilágosodott – csak keringett vég nélkül.
Tulajdonképpen minden gyerek szeret pörögni. A szülők megállítják
őket; azt mondják: „El fogsz esni. Elájulsz, vagy megütöd magad –
ilyet nem szabad csinálni.” De a gyerekek mindenütt a világon
szeretnek pörögni, mert pörgés közben valahogy megtalálják a
középpontjukat. Úgy nem tudsz pörögni, hogy nem érzed a
középpontodat. A test forog, de igazából a középpontban kell
történnie a pörgésnek; így aztán lassan-lassan tudatába kerülsz a
középpontodnak.
Harminchat óra megállás nélküli pörgés után Rúmi teljesen
világosan megtalálta a középpontját. Ő így tapasztalta meg a
legvégső állapotot, a negyediket. Aztán egész életében nem csinált
mást, mint az embereket tanította pörögni. Abszurdnak tűnhet egy
buddhista szemében, abszurdnak tűnhet bármilyen más vallás
szemében – mert ugyan mi sülhet ki a pörgésből? Egyszerű módszer,
a legegyszerűbb módszer, amely vagy neked való, vagy nem… Nekem
például nem való. Még egy hintán is szédülök. Sőt, azt sem bírom
nézni, ha más hintázik. Már attól felfordul a gyomrom. Rúmi tehát
nem az én emberem. Biztos sokan vannak, akik a pörgéstől
hányingert kapnak, el is hányják magukat. Akkor ez nekik sem való.
Mindannyian mások vagyunk. És ebben nincs ellentmondás.
Megtapasztalhatod az egyetemes egységet, de ha annak kifejezésére
kerül a sor, akkor mindenképpen egyedi módon fogod tenni.

Nem hiszem el, hogy létezem. Mi a baj velem?

Ez lehetetlen. Lehetetlen azt mondani, hogy „nem vagyok”, mert

már ahhoz is létezned kell, hogy ezt kimondd. Descartes volt az
egyik legnagyobb nyugati filozófus. Egész életét a
megkérdőjelezhetetlen bizonyosság keresésének szentelte. Szeretett
volna találni egy olyan biztos alapot, amely minden kétséget kizár;
amelyre szilárd felépítményt emelhet. Keresett, kutatott teljes
őszinteséggel.
Istenben lehet kételkedni, a túlvilágban lehet kételkedni, még a
másik létezése is megkérdőjelezhető. Itt vagyok, ragyogok, láthatsz,
ha akarsz; de ki tudja, lehet, hogy álmodsz, mert álmodban is látod a
másikat, és álomban is pont olyan valóságosnak tűnik, mint az
úgynevezett való életben. Álmodban nincsenek kétségeid. Sőt, a való
életben talán lehetnek ilyen kétségeid, de az álomban mindez
megkérdőjelezhetetlen.
Csuang-ce állítólag egyszer azt mondta:
– Képtelen vagyok megoldani a legnagyobb problémámat. Egyik
éjjel azt álmodtam, hogy lepke vagyok. Azóta kétségek gyötörnek.
A barátja azt kérdezte tőle:
– Miféle kétségek? Mindenki álmodik, nincs ebben semmi
különös. Miért kellene azon aggódni, hogy álmodban lepke voltál?
Mi van abban?
Azt válaszolta erre:
– Azóta kétségek gyötörnek, nem tudom eldönteni, hogy ki
vagyok. Ha Csuang-ce álmában lepkévé változhat, akkor ki tudja –
amikor a lepke elalszik, talán azt álmodja, hogy ő Csuang-ce. Akkor
valóban én vagyok Csuang-ce, vagy csak a lepke álmodik engem? Ha
lehetséges, hogy Csuang-ce álmában lepke legyen, akkor fordítva
sem lehetetlen. A délutáni napsütésben, egy termetes fa árnyékában
szunyókáló lepke talán épp azt álmodja, hogy ő Csuang-ce. Most
akkor ki vagyok én? Egy álmodó lepke, vagy az álmodó Csuang-ce?
Nehéz kérdés. Még azt állítani, hogy a másik létezik, az is nagyon
nehéz.
Descartes sokáig keresgélt. Aztán ráakadt egy konkrétumra, és az
a konkrétum annyi, hogy „én vagyok”. Ezt nem lehet kétségbe vonni,
lehetetlen, mert pusztán ahhoz, hogy kimondd, „vagyok”, kell, hogy
létezz.
A feleség megszólal:
– Azt hiszem, betörőket hallottam. Ébren vagy?
Férj:
– Nem.
Na már most, ha nem vagy ébren, akkor hogyan tudod azt
mondani, hogy „nem”? Ez a „nem” feltételezi, hogy ébren vagy.
Azt mondod: „Nem hiszem el, hogy létezem.” Ez nem hit kérdése;
te vagy. Ki az, aki nem hiszi el? Ki az, aki tele van kétséggel?
Létezhet a kétség kétkedő nélkül? Ha van álom, akkor egy dolog
egészen biztos: van valaki, aki álmodik. Ha van kétség, akkor egy
dolog egészen bizonyos: van valaki, aki kételkedik.
Ez minden vallás alapja: „Én vagyok.” Ebben nem kell hinni – ez
nem hit kérdése, hanem egyszerű tény. Hunyd le a szemed, és
próbáld tagadni. Nem tagadhatod, mert maga a tagadás aktusa fogja
megcáfolni a tagadást. Viszont ez a kor, amelyben élünk, a kétség
korszaka. De ne feledd, hogy a kétség korszaka mindig nagyszerű
időszak. Amikor nagy kétségek támadnak az emberiség szívében,
akkor történnek a nagy dolgok. A nagy kétséggel nagy kihívások
járnak együtt.
Ez a legnagyobb kihívás számodra – merülj egyre mélyebbre a
kétkedőben, aki még a saját létét is megkérdőjelezi. Hatolj a kétség
mélyére, merülj el a kétkedőben. Legyen ez a te meditációd, és minél
mélyebbre merülsz benne, annál inkább rájössz, hogy ez a létezés
egyetlen megkérdőjelezhetetlen ténye, az egyetlen
kétségbevonhatatlan igazság.
És ha ezt átérzed, megjelenik az igazság.

Néha úgy érzem, mintha nem léteznék. Ha belépek egy

szobába, nem vesz észre senki. Nem hallják, amikor beszélek.
Amikor egy barátom megérint, bizonytalanok a határaim.
Szétfolyok az ujjai között, mint a higany. Hogyan léphetnék ki
az énemből, ha nem is vagyok jelen?

Alapvető kérdés, amelyet több lépésben lehet megérteni. Először

is senki nem láthat téged, csak saját magad, mert a többiek csak a
felszínes körvonalaidat látják, nem pedig téged. A testedet látják: a
szemedet, az arcodat, de nem téged. Te mélyen ezek mögött rejtőzöl.
Ezek csak fátylak; olyanok, mint az eget takaró felhők. A fényed, az
életed fénye ezek mélyén rejtőzik. Senki sem hatolhat ennek a
mélyére, áthatolhatatlan. Csak te láthatod, senki más. Csak te
érintheted meg, senki más. Csak te érezheted, hogy ki vagy, senki
más.
 Az emberek körbejárhatnak, de csak a felszínt, a körvonalaidat
látják; senki nem érhet el a középpontodig. És te sem hatolhatsz
mások középpontjába. A legbelső mag teljes egészében privát zóna.
Még a szerelmesek számára sem elérhető. Lehetsz fülig szerelmes,
akkor sem.
Ez a szerelmesek nagy bánata. Szeretnének egymásba hatolni,
szeretnének a lehető legmélyebbre hatolni, szeretnének eggyé
olvadni, de minden hiába. Bármit tesznek is, rájönnek, hogy ez
lehetetlen. Valami mégis szétválasztja őket. Valahogy az
elválasztottság mindig megmarad. Elfeledkezhetnek arról, hogy ők
két külön személy, de ettől még nem olvadnak eggyé.
Ez a szerelem bánata, a szenvedés, a kínlódás, mert a szerelem az
egységre törekszik. A szerelem meg akarja szüntetni a különállást, el
akarja törölni a korlátokat. De újra és újra beleütközünk ezekbe a
korlátokba.
Ez tehát az első alapvető tény, amit meg kell érteni: hogy csak te
tudsz behatolni a magad legbelső, személyes részébe. Ez a különbség
közted és egy szikla között. A sziklának behatolhatunk a belsejébe;
nincs személyes része. Ez a különbség az anyag és a tudatosság
között.
Az anyagnak nincs személyes része; a tudatosságnak van. Az
anyagot meg lehet érteni kívülről, mert az anyagnak nincs belseje.
Nincs semmi belső létező az anyagban; az egész puszta külsőség. A
tudatossággal épp az ellenkezője a helyzet: minden belső, és semmi
sem külső.
A tudatosság a végtelen befelé fordulás.
A tudatosság a mélység, az anyag a felszín. Az anyag olyan, mint
az óceán hullámai; te mint tudatosság, te vagy az óceán mélye. A
belső létezésbe másnak nem lehet behatolni, mert ha ez sikerül,
akkor kívülről elérhető lesz, tárgyiasul. A belső létezésből külsőség
lesz. Ha mások képesek beléd látni, akkor anyaggá silányulsz, csak
egy tárgy leszel. Akkor már nem vagy ember. Ezt meg kell értened.
Ezért érzed olyan kényelmetlenül magad, amikor valaki hosszasan
bámul.
Hindi nyelven az ilyen embert úgy nevezik, hogy lukha,
’bámészkodó’. A lukha szó töve a lokhan, amely ’szemet’ jelent. Ha
valaki áthatóan bámul, hosszasan néz rád, az belép a privát zónádba,
átlép egy határt. Nem civilizált dolog a másikat bámulni.
Kulturálatlan gesztus, bárdolatlanság.
Van egy meghatározott idő, ameddig ez tolerálható: a
pszichológusok megállapították, hogy körülbelül három
másodpercig. Ha három másodpercig nézel valakit, az még rendben
van, az csak felületes pillantás. Két idegen három másodpercig
vizslathatja egymást az utcán, miközben elhaladnak egymás mellett.
Ez még csak futó pillantás. Ha ennél tovább tart, a szemkontaktus
több futó pillantásnál. Ekkor már megpróbálsz behatolni a másik
emberbe. Ha szerelem van a dologban, akkor semmi gond, mert a
szerelmesek nyitottak egymás felé. De ha nem szereted azt a
másikat, és ő sem szeret viszont, akkor már sértésnek minősül.
Akkor erőszaknak tekinthető. Akkor megsérted a másik
magánszféráját, és ő kényelmetlenül érzi magát. És elégtételt fog
venni. Miért? Figyeld csak meg: egyedül ülsz a szobádban; teljesen
más ember vagy ebben a helyzetben. Aztán bejön valaki; azonnal
megváltozol, mert megjelent egy szempár. Nem vagy többé egyedül.
A fürdőszobában vagy, fürdés közben dudorászol, pofákat vágsz a
tükörben, aztán egyszerre észreveszed, hogy valaki figyel a
kulcslyukon keresztül; hirtelen megváltozol. A másik tekintete beléd
hatol, mint egy éles kard pengéje. Nem vagy egyedül – a dúdolás
abbamarad –, mert a magánszférádat megsértették.
Miért esik rosszul, ha valaki a kulcslyukon keresztül megles? Mert
tárggyá alacsonyít. Nem tiszteli a szubjektivitásodat. Te nem egy
tárgy vagy. Engedélyt kell kérnie annak, aki hosszasan nézni akar. A
tudtod és az engedélyed nélkül olyan, mintha egy tolvaj törne rád.
Tárggyá alacsonyítja a személyiségedet. Tudatosság vagy, egy önálló
szubjektum. Nem lehet tárgyként kezelni.
Amikor azt érzed, hogy tárggyá alacsonyítottak, nem érzed
szabadnak magad, nem érzed jól magad, elfog a szomorúság.
Elnyomva, alárendeltnek érzed magad. Ez a rabszolgasors, a
szolgaság nyomorúsága. Újságot olvasol a szobádban; a szolgáló
bejön, majd kimegy – te rá sem nézel, észre sem veszed, hogy valaki
járt a szobában. Mintha egy robot tenné a dolgát, egy gép, nem pedig
egy ember. Nem köszönsz, nem üdvözlöd. Nincs rá szükség, ő csak
egy szolga. Úgy kezeled azt az embert, mintha nem lenne belső
világa, mintha csak külső formában létezne, hiszen csak egy szolga.
A szolga egy szerep; nem egy önálló lény. Pedig ő is érez – bántja,
hogy tárgyként kezelik.
Elmégy egy prostituálthoz. Fizetsz neki azért, hogy szeretkezhess
vele, ő pedig sértve érzi magát, mert nem egy árucikk – márpedig te
árucikké silányítottad. Az élet rákényszerítette, hogy piaci áru
legyen belőle. A legrútabb nő is szebb, mint a leggyönyörűbb
prostituált, mert nőnek lenni puszta tárgy helyett méltóságot ad.
Még a legszebb prostituált is ronda. Aki pedig elmegy hozzá, annak
egész biztosan nincs egy csepp szépérzéke sem. Hogyan
szeretkezhetsz egy nővel, akit előbb lealacsonyítottál egy tárgy
szintjére? Egy bábuval szerelmeskedsz. Egy halott testtel, egy
hullával szerelmeskedsz. A pénzeddel szerelmeskedsz. Nem egy élő
emberrel szerelmeskedsz, mert az ember belső létező, az embert
nem lehet megvenni.
Figyelj alaposan, bármerre jársz, és meg fogod látni, hogy az
ember lényege illékony jelenség. Megragadhatod a testet, de a lelket
soha. Arra senki nem képes.
Azt mondod: „Néha úgy érzem, hogy nem létezem. Ha belépek egy
szobába, nem vesz észre senki.” Senki sem képes észrevenni. Csak
azért, mert senki sem lát téged, attól még ne gondold, hogy nem
létezel. Valójában épp az ellenkezője lenne aggasztó: ha a többiek
beléd látnának, akkor puszta tárgy lennél, egy szék vagy egy szikla.
Örülj neki, hogy senki sem lát, akárhogy próbálkoznak is. Még
nagyítóval sem képesek meglátni. Illékony vagy – ez a
szubjektumod, a lelked, a méltóságod. Ez az élet szépsége és
rejtélye: hogy senki sem láthat téged önmagadon kívül. Ez a
magánszférád. Azért szép a világ, mert legalább egy dolgot
megtarthatsz magadnak – a saját tudatosságodat. Különben végképp
minden eladó lenne. Ezt azonban nem lehet tárgyiasítani. Ezt
mondja az upnaisad: A megismerőt nem lehet megismerni; a figyelőt
nem lehet látni. A megismerő érzi önmagát; a megfigyelő látja
önmagát.
Másodsorban, mivel mások nem láthatnak téged, hogyan merül fel
a kérdés, hogy vajon megláthatod-e te Istent? Még egy emberi
lénynek is olyan mélyen rejtezik a saját legbelső lényege, hogy oda
senki nem tud behatolni, akkor mit mondhatnánk Istenről? Azzal
jönnek hozzám az emberek: „Mondd el, hogyan láthatnánk Istent!”
Ostobák. Azt hiszik magukról, hogy nagyon-nagyon intelligensek, és
roppant értelmeset kérdeznek. Még az emberi tudatot sem látta
senki soha; akkor hogy lehetne a mindenség tudatosságába
bepillantást nyerni? Eggyé válhatsz vele, de meglátni soha nem
fogod. Feloldódhatsz benne, de megpillantani nem fogod.
 Azt beszélik, hogy amikor Jurij Gagarin visszatért az űrből,
megrohanták kérdésekkel. Valaki azt kérdezte tőle:
– Találkoztál Istennel fent az űrben?
Gagarin állítólag azt válaszolta:
– Kint jártam a világűrben, és nem láttam Istent; tehát Isten nem
létezik.
A szavait arany betűkkel írták fel Leningrádban az istentagadók
múzeumának falára, a bejárat fölé. Arany betűkkel ez áll ott: Kint
jártam a világűrben, és nem láttam Istent; tehát Isten nem létezik.
Jurij Gagarinnak előbb azt kellene megkérdeznie, hogy vajon őt
magát lehet-e látni? Látta-e már valaki Jurij Gagarin legbensőbb
lényegét, a lelkét? Isten nem lehet kint a világűrben, mert Isten nem
anyagi természetű. Isten a belső űrben létezik, mert Isten az
abszolút tudat. Az ember csak részleges tudatosság; és még azt sem
lehet látni, mit mondhatunk akkor a totalitásról, az egészről?
Csak azért, mert nem vesznek észre, mert nem vagy látható, ne
gondold, hogy nem létezel. Létezel, de nem tárgy vagy. Szubjektum
vagy. A megfigyelő vagy, nem a megfigyelés tárgya. Látsz, de téged
nem láthatnak. A természetedből fakad, hogy megfigyelő vagy, tanú;
nem az a természeted, hogy tárgy legyél.
„Nem hallják, amikor beszélek. Amikor egy barátom megérint,
bizonytalanok a határaim.” Senki sem érinthet meg. Csak azt
érinthetik meg, ami nem te vagy. És biztosan tudom, hogy amit
megérinthetnek, annak nincsenek határai. A test áramlik,
folyamatosan áramlik. Kérdezd csak meg az orvosokat. Azt mondják,
hogy hét év alatt a test teljesen kicserélődik. Egyetlen sejtje sem
marad a régi. Úgy áramlik, mint a folyó, megállás nélkül. Szilárdnak
tűnik, a határa szilárdnak tűnik, de valójában nem az. Az
orvostudomány szerint ez a szilárd határ is áramlásban van. Az
atomok fénysebességgel száguldanak megállás nélkül. A mozgás
annyira gyors, hogy észre sem veszed. Nem látod ezt az irdatlan
sebességet, ezért a határ szilárdnak tűnik.
De a tested állandó áramlásban van – mint ahogy a folyó áramlik
folyamatosan. Viszont olyan gyors az áramlás, hogy nem látod. És
közben azt hiszed, hogy szilárd – pedig nem az. Az elméd sem
szilárd: folyamatosan áramlanak a gondolataid. Felhőként
gomolyognak, aztán eltűnnek.
És te? Te nem áramlás vagy, nem egy változó jelenség vagy. Te
vagy az örökkévalóság. Nem azt mondom ezzel, hogy te vagy a
szilárd pont. Nem vagy sem szilárd, sem folyékony; túllépsz ezeken a
kategóriákon. Űr vagy csupán, hatalmas, üres tér. És ebből az
ürességből nyílnak e virágok.
A semmi virágai vagytok, az üresség formái. Ezt értjük akkor,
amikor azt mondjuk: „Istennek nincs formája, de ti vagytok minden
létező formái. Istennek nincs neve, de minden név őt jelöli.” Az
alaktalan milliónyi formát ölt, a névtelen milliónyi néven nevezhető.
Senki nem érinthet meg, senki nem láthat, senki nem hallhat
téged, mert látni, hallani, megérinteni – csak a testet lehet. Te
magad illékony vagy, elérhetetlen; a rejtélyes, az ismeretlen, a
megismerhetetlen.
Ennek ellenére nem kell azt érezned, hogy nem létezel. Létezel, de
szubjektum vagy, akit nem lehet tárggyá alacsonyítani. Pontosan ez
a meditáció célja: hogy elvigyen addig a pontig, ahol belezuhanhatsz
a saját szubjektumodba, ahol eltűnhetsz a saját mélységedben, ahol
felismerheted végre azt, ami benned lakik – ami soha nem születik,
nem hal meg, hanem örök.
„Hogyan léphetnék ki az énemből, ha nem is vagyok jelen?” Már
maga ez a felismerés elég ahhoz, hogy kilépj, hogy hátrahagyd az
énedet. Az „én”, amivel azonosulsz, nem te vagy, és az, ami valóban
vagy, arra nem is gondoltál még. Az „én”, amiről beszélsz, pontosan
az az „én”, amit a többiek látnak, megérintenek, hallanak, szeretnek
és gyűlölnek. Az „én”, vagyis az ego semmi más, mint mások
véleménye, amelyet magadról összegyűjtögettél. Te nem ez az „én”
vagy, mégis ezzel azonosultál. Te az az „én” vagy, amelyet még soha
senki nem látott, amelyet soha senki meg nem érintett. Romlatlan,
érintetlen, beszennyezhetetlen, szűz, tökéletesen tiszta, maga a
tisztaság, az vagy te.
Ereszd el azt, ami nem vagy, hogy megismerhesd azt, ami vagy. Ez
az egész tanításom: engedd el azt, ami nem vagy. Ellentmondásnak
tűnik. Azt mondom, hogy tagadd meg azt, ami nem vagy. Dobd el
magadtól azt, amid nincs, hogy megmutatkozhasson és
megnyilvánuljon benned az, ami valójában vagy.
 4

Álom és szenvedés
A legvégső állapot csak akkor következik be, amikor teljesen
felébredtél, amikor buddha leszel, amikor felébredsz az alvásból,
nem álmodsz többé, amikor az egész lényed megtelik fénnyel,
amikor megszűnik benned a sötétség. Eloszlott a sötétség, és vele
együtt eltűnt az ego. Feloldódott minden feszültség, eltűnt minden
félelem és szorongás. A teljes elégedettség állapotában vagy. A
pillanatban élsz; nincs múlt, nincs jövő többé. Mindenestől itt
vagy a pillanatban. Ez a pillanat a teljesség. Egyedül a most jelenti
az időt, és az itt jelenti a teret. És akkor hirtelen az egész ég beléd
omlik. Ez a boldogság. A valódi boldogság.

Miért csinálok a bolhából is elefántot?

Mert az ego nem érzi jól magát, nem érzi kényelmesen magát a
bolhákkal – elefántok kellenek neki. Még ha nyomorúságot hoz,
akkor is nagyra vágyik – a vakondtúrás helyett a Himaláját választja.
Ha a nyomorúság jut neki, az ego akkor sem elégszik meg holmi
közönséges nyomorúsággal – szeretne rendkívüli módon nyomorult
lenni.
Bernard Shaw állítólag egyszer azt mondta: „Ha nem én leszek az
első ember a mennyországban, akkor inkább megyek a pokolra…
hogy ott legyek az első.” A kereszténység hagyományában csak egy
pokol van, Bernard Shaw nem is tudta, hogy Indiában hét poklot
tartanak számon. Ha hallott volna a hindu poklokról, akkor biztosan
a hetediket választja, nem érte volna be szerényen mondjuk az
ötödikkel, az megalázó, hiszen mennyien lennének még előtte – az
igazi bűnösök, a nagymenő bűnösök ott tolonganak mind a
hetedikben.
Így vagy úgy, de az ember első szeretne lenni. Ezért csinál
elefántot a bolhából, magashegységet a vakondtúrásból.
Meghalt egy hipochonder asszony. Az egész város
megkönnyebbült, az orvosok fellélegezhettek, mert minden
embernek csak bajt hozott a fejére, amerre csak járt. A család, az
orvosok – mindenkit csak nyaggatott, és senki nem tudott rajta
segíteni. Ő viszont épp ezt élvezte, hogy senki nem tudott mit
kezdeni a betegségével – különleges betegségben szenvedett.
Igazából persze egyáltalán nem volt beteg.
Amikor meghalt, a városban majdhogynem megünnepelték az
eseményt. Aztán felnyitották a végrendeletét, amelyben az állt, hogy
szóról szóra teljesíteni kell a kívánságait. Azt kívánta, hogy halála
után sírkövet faragjanak a sírja fölé, és arra az legyen felírva: „Most
már elhiszitek, hogy beteg voltam?”
Így halálában is kísérteni fogja a város lakóit.
Az emberek megállás nélkül felfújják a problémáikat, nagy ügyet
csinálnak semmiségekből. Több ezer emberrel beszéltem a
problémáikról, és eddig még nem találkoztam valódi problémával. A
problémák mondvacsináltak, ti csináljátok magatoknak. Mert
problémák nélkül üresnek érzed magad… nincs mit csinálni, nincs
kivel harcolni, nincs hová menni. Az emberek egyik gurutól a
másikig mennek, egyik mestertől a másikig, egyik pszichológustól a
másikig, egyik csoportterápiáról mennek a másikra, mert ha nem
mennének, üresnek éreznék magukat, és az élet hirtelen
értelmetlennek tűnne. Azért csinálsz magadnak problémákat, hogy
azt érezd, az élet kemény munka, és ha előre akarsz jutni, akkor meg
kell küzdened érte.
Az ego csak a küzdelemben létezik, ezt ne feledd – a harc a
lételeme. Ha azt mondom neked: „Csapj agyon három legyet, és
megvilágosodsz”, biztosan nem hiszel nekem. Azt gondolod:
„Három legyet? Az nem túl nehéz. Ennyitől megvilágosodnék? Kötve
hiszem.” Ha azt mondom, hogy hétszáz oroszlánt kell megölnöd
ahhoz, hogy megvilágosodj, az már sokkal valószínűbbnek tűnik.
Minél nagyobb a probléma, annál nagyobb a kihívás – a kihívással
együtt pedig az ego is egyre magasabban szárnyal. Te csinálod a
problémákat. Problémák maguktól nincsenek.
És ha megengeded, hadd mondjam azt, hogy még bolhák
sincsenek, kis vakondtúrások sincsenek. Ez is csak a te átverésed.
Azt mondod: „Jó, nincsenek hegyek, de akkor legalább egy kis
vakondtúrás?” Nem, nincsenek, még vakondtúrások sincsenek –
ezek mind a te csinálmányaid. Előbb vakondtúrást csinálsz a
semmiből, aztán abból csinálsz hegyet magadnak. A papok és a
pszichológusok és a guruk meg csak örülnek, mert tőled függ a
bizniszük. Ha nem csinálsz vakondtúrást a semmiből, és aztán nem
nagyítod fel a vakondtúrást egy egész heggyé, miben tudnának
neked segíteni a guruk? Először az kell, hogy segítségre szorulj.
Az igazi mesterek egészen mást tanítottak. Azt mondták az
embereknek: „Most nézd meg, mit csináltál, micsoda ostobaságot.
Először kreálsz magadnak egy problémát, aztán megpróbálsz
segítséget találni ahhoz, hogy meg tudd oldani. Inkább azt figyeld
meg, hogy miért hoztad létre a problémát, mert ahol elkezdődik,
amikor létrehozod a problémát, ott van a megoldás kulcsa is – nem
kell problémát gyártani!” Ez persze nem tetszik, mert ezzel pofára
esel. Nincs mit tenni? Nincs megvilágosodás? Nincs szatori? Nincs
szamádhi? Pedig te már annyira nyugtalan vagy, annyira üres, hogy
bármivel képes lennél etetni magad.
Nincsenek problémáid – csak ezt kell megértened.
Ebben a pillanatban eleresztheted az összes problémádat, amelyek
mind csak a saját agyszüleményeid. Vedd számba őket újra! Minél
mélyebbre nézel, annál jelentéktelenebbnek tűnnek. Minél tovább
nézed őket, annál hamarabb eltűnnek. Csak nézz erősen, és hirtelen
nem találsz mást, csak az ürességet – gyönyörű üresség vesz körül.
Nincs mit tenni, nincs minek lenni, mert már az vagy, ami.
A megvilágosodást nem lehet elérni, csak megélni. Amikor azt
mondom, hogy elértem a megvilágosodást, az alatt azt értem, hogy
úgy döntöttem, megélem. Elég volt! És azóta is ezt élem minden
nap. Döntés kérdése, hogy mostantól nem érdekelnek a problémák –
ennyi az egész. Döntés kérdése, hogy egyszer s mindenkorra
leszámolj azzal a sületlenséggel, hogy megoldandó problémákat
gyárts magadnak.
Agyament fogócskát játszol magaddal: folyton elbújsz, de közben
te vagy a hunyó is. És ráadásul tudatosan teszed! Ezért nevettek,
amikor ezt elmesélem. Pedig nem viccet mesélek – nagyon is értitek,
miről van szó. Nézz a nevetés mögé, nézz a mosolyod mögé –
nagyon is érted. Mert ezt a játékot játszod: elbújsz, és várod, hogy
megtaláld magad.
Itt és most megtalálhatod magad, mert te vagy, aki elbújt, nem
valaki más benned. Ezért szokták bottal ütni a tanítványaikat a zen
mesterek. Amikor valaki azzal jön, hogy: „Szeretnék buddha lenni”,
akkor a mester nagyon mérges lesz. Mert teljesen értelmetlen a
dolog, hiszen máris buddha vagy. Ha a Buddha odajön hozzám, és
megkérdezi, hogyan lehetne ő is buddha, mit kezdjek vele? Fejbe
vágom. „Kit akarsz átverni? Hát hiszen már buddha vagy.”
 Ne csinálj felesleges problémát magadnak. Szép lassan meg fogod
érteni, ha megfigyeled, hogyan duzzasztod egyre nagyobbra a saját
magad gyártotta problémát, hogyan pörgeted a kereket egyre
gyorsabban és gyorsabban. Aztán annyira erőt vesz rajtad a
szerencsétlenség, hogy az egész világ sajnálata is kevés.
Egy szannyászin, Marga, levelet írt nekem. Azt írja: „Osho,
szomorú vagyok, mert miközben beszélsz hozzánk, mindenkire vetsz
egy pillantást, de rám soha.” Hát, én nem vetek pillantásokat
senkire, csak történetesen van szemem, és valahová néznem kell.
Nem mintha valakire konkrétan néznék, nem nézek én senkire. Ha a
szemembe nézel, látod, hogy üres a tekintetem, a semmibe nézek.
Ha viszont magadat akarod viszontlátni a szememben, és nem látsz
semmit, akkor tényleg nagyon elszomorodsz. Megint egy újabb
probléma. Az ego megsértődik: mindenkire ránézett, csak rám nem!
Figyeld meg, hogy tetted magad kivételezetté; különleges ember
lettél. Én mindenkire ránézek, a közönséges csőcselékre, csak rád
nem. Különleges vagy. Ha ránézek Margára – amit nem fogok, most,
hogy megkaptam ezt a levelet, egyáltalán nem fogok ránézni –, ha
ránéznék, az ego újabb fogódzót találna: hogy csak őt nézem. Akkor
az lenne a probléma!
Rengeteg problémát kreálsz magadnak… csak ezt kell belátnod, és
a problémák eltűnnek. Tökéletesen rendben vagy; tökéletesnek
születtél, ennyi az üzenet. Tökéletesnek születtél; a tökéletesség a
legbelső természeted. Csak meg kell élned. Dönts úgy, hogy ezt
fogod megélni.
Ha viszont még nincs eleged ebből a bújócskából, akkor rajta,
folytasd, csak ne kérdezd, hogy miért. Tudod te. Az ok egyszerű: az
ego nem tud az ürességben létezni, szüksége van valamire, amivel
szembeszállhat. Még a képzeleted árnyéka is megteszi, csak legyen
kivel küzdened. Az ego csak a konfliktusban létezik, az ego nem egy
entitás, hanem pusztán feszültség. Ahol konfliktus van, ott
feszültség keletkezik, és létrejön az ego; konfliktus híján a feszültség
feloldódik, az ego pedig eltűnik.
Az ego nem egy megfogható dolog – az ego csak feszültség.
Persze senki sem akar kis csip-csup feszültséget, az ember inkább
nagy feszültségre vágyik. Ha nem elég nagyok a saját problémáid,
akkor jöhet szóba az egész emberiség, a világ, a társadalom… a
szocializmus, a kommunizmus és az ehhez hasonló szamárságok.
Úgy gondolsz rájuk, mintha az egész világ csak a te tanácsodra
várna. Ilyenekre gondolsz: „Mi lesz Izraellel? Mi a helyzet
Afrikában?” Kész vagy tanácsokkal szolgálni, és még több problémát
kiötleni. Az emberek zaklatottak lesznek, nem tudnak aludni, mert
valahol másutt háború zajlik. Felzaklatják magukat. A saját életük
annyira hétköznapi, hogy más forrásból kell találniuk valami
különlegeset. A nemzet bajban van, ezért hát azonosulnak a
nemzettel. Bajban a kultúra, bajban a társadalom – ezek már elég
nagy problémák ahhoz, hogy azonosulj velük. Hindu vagy, és
veszélyben a hindu kultúra; keresztény vagy, és bajban van az
Egyház. Az egész világ a tét. A problémád tesz naggyá.
Az egónak problémákra van szüksége. Ha ezt megérted, maga a
megértés folyamata omlasztja vakondtúrássá a hegyeket, majd azok
a kis kupacok is eltűnnek. Csak az üresség marad, a tiszta üresség
vesz körül. Erről szól a megvilágosodás – annak a mély megértése,
hogy nincsenek problémák.
Ha pedig nincsenek megoldandó problémák, akkor mit van mit
tenni? Azonnal elkezdhetsz élni. Eszel, alszol, szeretsz, csevegsz
másokkal, énekelsz, táncolsz. Mi egyebet tehetnél? Istenné váltál,
elkezdtél élni.
 Ha van Isten, egy dolog bizonyos: neki nincsenek problémái. Ez az
egy egészen bizonyos. Akkor mivel tölti az idejét? Nincsenek
problémák, nem kell pszichológushoz járnia, gurukat találnia és
előttük hódolnia… akkor mit csinál Isten? Mihez fog kezdeni? Biztos
megőrül így, becsavarodik. Nem, inkább csak él: az életét totálisan
kitölti az élet. Eszik, alszik, táncol, szerelmi viszonyt folytat – de
mindezt problémák nélkül.
Kezdd el megélni a pillanatot, és meglátod, hogy minél
teljesebben élsz, annál kevesebb problémád lesz. Mert ahol virágot
hoz az üresség és az élet, ott nincs szükség problémákra. Ha nem
élsz, ugyanaz az energia megkeseredik. Az energia, amely virágot
hozott volna, valahol megreked: ha nem engedik, hogy virágozzon,
tüskét növeszt a szívedben. Ugyanaz az energia.
Parancsold meg egy kisgyereknek, hogy üljön mozdulatlanul a
sarokban. Nézd meg, mi történik… pár perce még teljesen nyugodt
volt, szabadon mozgott; most pedig vörös az arca az erőlködéstől,
hogy kordában tartsa magát. Az egész teste megfeszül, görcsösen
merev lesz, és elkezd itt-ott ficánkolni, mocorogni, mintha ki akarna
ugrani a bőréből. Megálljt parancsoltál az energiának – most nincs
célja, nincs értelme, nincs mozgástere, nincs lehetősége virágozni;
megakadt, megfagyott, megmerevedett. A gyermek ideiglenesen a
halál élményét éli át. Ha nem engeded meg, hogy újra szabadon
rohangáljon és játsszon a kertben, akkor problémákat fog keresni
magának, elkezd fantáziálni; az elméjében problémákat kreál, és
elkezd küzdeni velük. Egy nagy kutyát fog odaképzelni, és megrémül
tőle, vagy szellemet lát, amely elől menekülnie kell. Problémákat
gyárt. Ugyanaz az energia, amelyik az előbb még szabadon áramlott
minden irányban, most megakad és megkeseredik.
Ha az emberek többet táncolhatnak, többet énekelhetnek,
lehetnek egy kicsit őrültebbek, az energia máris jobban áramlik, és
fokról fokra eltűnnek a problémáik. Ezért ragaszkodom annyira a
tánchoz. Táncolj az orgazmusig; engedd, hogy az egész energia
tánccá váljon, és egyszer csak megtapasztalod, hogy nincs többé
fejed – a fejedben megrekedt energia kiárad mindenfelé, egyszerre
gyönyörű formákat, képeket, mozdulatokat teremt. És amikor
táncolsz, jön egy pillanat, amikor megszűnik a tested merevsége,
amikor könnyed és hajlékony leszel. Tánc közben jön egy pillanat,
amikor elmosódnak a határaid; egybeolvadsz a kozmosszal, a
határok összemosódnak.
Nézz meg egy táncoló embert – látod, amint energiajelenséggé
alakul át, nincs többé szilárd formája, megszűnnek a keretei. Kifolyik
a saját keretei közül, elveszíti az alakját, egyre élőbbé válik. De csak,
ha te magad is táncolsz, akkor tudod meg, hogy mi történik
valójában. Kiürül a fejed; gyermek leszel újra. Nem gyártasz
magadnak több problémát.
Élj, táncolj, egyél, aludj, csinálj mindent a lehető legteljesebben.
És emlékezz újra és újra: amikor rajtakapod magad, hogy problémát
kreálsz, azonnal hagyd abba. Mert ha belekerülsz egy problémába,
akkor arra megoldást kell találnod. És ha találsz is rá megoldást,
abból a megoldásból ezer és egy probléma üti majd fel a fejét. Ha
elhibázod az első lépést, csapdába kerülsz. Amikor csak azt látod,
hogy belecsúszol egy problémába, azonnal ragadd meg a
lehetőséget, és rohanj, ugrálj, táncolj, de ne engedd, hogy
bekebelezzen a probléma. Tégy valamit azonnal, hogy a megrekedt
energia, amely a problémát okozta, újra áramolni kezdjen, és
visszaolvadjon a kozmoszba.
A primitív népeknek nincs annyi problémájuk. Találkoztam olyan
primitív törzsekkel Indiában, akik állításuk szerint nem álmodnak.
Freud nem hinne a fülének, azt mondaná, hogy ez lehetetlen. Nem
álmodnak, de ha nagy ritkán valaki mégis álmot lát, akkor az egész
falu böjtölni kezd, és imádkoznak Istenhez. Valami baj történt,
valami nincs rendben… valaki közülünk álmodott.
Alig fordul elő, mert annyira totálisan megélik az életet, hogy
semmi nem marad a fejükben, amit alvás közben kellene befejezni.
Amit befejezetlenül hagysz, azt álmodban kell kiteljesítened; amit
nem éltél meg, az másnaposságként marad a fejedben, és az
elmédnek kell kiteljesítenie – ez az álom. Egész nap csak
gondolkodsz. A gondolkodás azt mutatja, hogy fölös energiád
marad, amelyet nem az életre fordítasz; több energiád van, mint
amire az úgynevezett élethez szükséged van.
Elmulasztod az igazi életet. Használd el a fölös energiákat. Akkor
kezdenek áramlani a friss energiák. Ne fukarkodj. Használd el ma, itt
és most; hagyd, hogy teljes legyen a mai nap; a holnap majd
megtalálja a maga forrásait, ne aggódj miatta. Az aggodalom, a
problémák, a szorongás mind csak egy dolgot bizonyít: hogy nem
élsz helyesen, hogy az életed még nem ünnep és tánc. Ebből
fakadnak a problémáid.
Ha élsz, az ego eltűnik. Az élet nem ismeri az egót, csak a
folyamatos életet. Az élet nem ismeri az ént, nem ismeri a
középpontot; az élet nem ismeri az elkülönülést. Levegőt veszel,
beléd áramlik az élet; kilélegzel, és beáramlasz az életbe. Nincs
különbség, nincs határ a kettő között. Eszel, és a gyümölccsel a fák
áramlanak a testedbe. Aztán egy napon meghalsz, eltemetnek, és a
fák magukba szívnak, és gyümölcs lesz belőled. A gyermekeid
megesznek. Te is az őseidet eszed – a fák gyümölcsén keresztül. Azt
hiszed, vegetáriánus vagy? A látszat csal. Mindannyian kannibálok
vagyunk.
 Az élet egy, és folyamatos mozgásban van. Elér hozzád; áthatol
rajtad. Valójában az sem igaz, hogy elér hozzád, mert úgy tűnhet,
mintha az élet egyszer csak odaérne hozzád, és aztán áthaladna
rajtad. Miközben te nem is létezel – csak az élet mozgása létezik.
Nem létezel – csak az élet létezik rengeteg formájában,
energiájában, milliónyi csodájában. Ha ezt megérted, hagyd, hogy ez
a felfedezés legyen az egyetlen törvény számodra.
És éljétek a buddhák életét ettől a pillanattól fogva. Dönthetsz
másképp is, rajtad áll – de az én szememben ez a helyes döntés:
„Nem csapom be magam mostantól fogva. Mától buddhaként élek az
ürességben. Nem fogom szükségtelen dolgokkal elfoglalni magam.
Feloldódom.”

Azt érzem, hogy egészen mélyen szeretném, ha szeretnének, ha

elfogadnának, ha engem tartanának a világ legértékesebb
emberének, ha én lennék a leghíresebb a világon. Nagyon fáj,
ha elutasítanak. Mihez kezdjek ezekkel az álmokkal?

Ha rájöttél, hogy ezek csak álmok, akkor mosd meg az arcod, és

igyál egy csésze teát. Mi mást tehetnél? Az álmok csak álmok, ugyan
kit zavarnak?
Csakhogy te nem látod be, hogy ezek csak álmok. Csak
kölcsönkézből hallottad, de nem érted, ezért meg vagy győződve,
hogy ezek nem csak álmok – s ezért aggódsz miattuk. Különben mi
okod lenne az aggodalomra? Ha álmodban megbetegszel, reggel
azonnal orvoshoz mégy? „Doktor úr, álmomban nagyon beteg
voltam, azonnal írjon fel nekem valami orvosságot.” Persze, hogy
nem rohansz orvoshoz. Tudod, hogy csak egy álom volt – most vége!
Mi értelme lenne orvoshoz menni?
Te viszont még nem fogtad fel, hogy ezek csak álmok. Valóságnak
tekinted továbbra is – és ez a probléma.
Azt mondod: „Egész mélyen azt érzem, hogy szeretném, ha
szeretnének.” Ha azt szeretnéd, hogy szeressenek, akkor – szeress!
Mert amit adsz, csak azt kaphatod vissza. Ha azt akarod, hogy
szeressenek, akkor felejtsd el, hogy mit szeretnél, és a szeretet ezer
formában fog utat találni hozzád. Az élet csak tükröt tart, az élet
viszonozza és visszhangozza, amit te adsz neki. Úgyhogy ha azt
akarod, hogy szeressenek, akkor felejtsd el, hogy mit akarsz, és
felejtsd el azt, hogy szeretve lenni – mert nem ez a lényeg. A szabály
egyszerű: szeress.
És ha azt akarod, hogy téged tartsanak a világ legértékesebb
emberének, akkor próbálj meg minden emberre úgy nézni, mint a
világ legértékesebb emberére. Különben hogy fognak téged elfogadni
mint a világ legértékesebb emberét? Ők is ugyanabban a malomban
őrölnek. Nem fogják csak úgy elfogadni, hogy te vagy a
legnagyszerűbb ember a világon, mert ők pályáznak erre a címre. Ha
te vagy a legértékesebb ember, akkor velük mi lesz? Ha te vagy a
legnagyszerűbb ember, akkor ők kicsodák? Senki sem akar kisszerű
ember lenni.

Egyszer Naszruddin molla hosszú évek után találkozott egy ismerősével. Lévén
mindketten költők, ádáz riválisai voltak egymásnak. Rögtön elkezdtek hencegni, hogy
milyen sokra vitték.
– Fogalmad sincs, Naszruddin, hogy hányan olvassák már a verseimet! –
dicsekedett a molla barátja. – Kétszer annyian, mint amikor legutóbb találkoztunk.
– Istenem, istenem! – kiáltott fel Naszruddin. – Nem is tudtam, hogy megnősültél!

Mindenki ugyanabban a malomban őröl. Ha azt szeretnéd, hogy

téged tartsanak a többiek a világ legnagyszerűbb emberének, akkor
legyen ez a vezérelved: csak azt kívánd másnak, amit te is szeretnél
magadnak. De épp ez a baj. Az egód azt szeretné, hogy te légy a
legnagyszerűbb ember a világon – és senki más. Ezért aztán
megbántódsz, mert mindenki más ugyanezt akarja. Nem érted a
lényeget, pedig egyszerű. Ők is arra várnak, hogy te elismerd, ők a
legnagyszerűbb emberek a világon.

Hallottam egyszer Naszruddin mollát szónokolni egy politikai gyűlésen:

– Megilletődve szólok egy ilyen remek közönséghez, akik mind okosabbak nálam…
vagyis mind együttvéve, nem egyenként.

Mindenki szeretne világelső lenni – ezért az egész világgal száll

versenybe. Fogd fel, hogy nem nyerhetsz, csak veszíthetsz. Egyetlen
ember az egész világ ellen – mennyi esélyed van?
Ha ezt belátod, akkor két lehetőség marad. Az egyik, hogy
elengeded ezt a vágyat, és egyszerű, közönséges ember leszel, akárki
vagy is. Egyáltalán nem kell nagyszerűnek lenned, elég, ha valódi
vagy. A nagyság nem jó cél. Valódinak lenni, az igen… Hallottam egy
jó szlogent: Légy realista – készülj a csodára! Igen! Erről van szó. Ha
valóban realista vagy, akkor fogod megélni a csodát. És a csoda
annyi, hogy ha valódi vagy, ha magadat adod, akkor nem érdekel a
versengés, a rivalizálás. Kit érdekel? Élvezed az ételed, élvezed, hogy
lélegzel, élvezed a napsütést, élvezed a csillagokat, élvezed, hogy
élsz – teljes egyetértésben és harmóniában vagy az egésszel. Mi
értelme annak, hogy „a legértékesebb ember”? A nagy emberek, az
úgynevezett nagy emberek szinte kivétel nélkül álságosak – annak
kell lenniük, másképp nem megy. Nem lehetnek valódi emberek.
Műanyag bábok, mert rossz célt választottak. A „nagyság” az ego
célja; a valódiság a létezés célja.
Ha nagyságra vágysz, állandó konfliktusaid lesznek. És persze,
hogy mindenki bántani fog. Nem mintha szándékosan bántani
akarnának, csak ők is a maguk ábrándját kergetik. Te meg kéretlenül
az útjukban vagy. Szállj ki ebből a mókuskerékből. Ülj le a fa tövébe
az út szélén; itt gyönyörű és csendes a világ. Különben készülj fel
arra, hogy bántani fognak.
Egy politikus gyakran meglátogatott. Korábban az Indiai Nemzeti
Kongresszus elnöke is volt – nagyon fontos ember Indiában. Azt
mondta egyszer:
– Én csak egy egyszerű ember vagyok. Miért terjesztenek rólam
mégis olyan szörnyűségeket? Miért akarnak folyton ártani nekem?
Azt válaszoltam neki:
– Nem akarnak ártani neked. Csak kéretlenül az útjukban vagy. Ők
is pártelnökök akarnak lenni – az útjukban állsz. Félre kell, hogy
söpörjenek az útból. Emlékezz csak, mit tettél azzal, aki előtted volt
az elnök? Ők is ugyanezt próbálják tenni veled.
Ha hatalmi pozícióban vagy, állandóan húznak-vonnak. Ez így
kell, hogy legyen.
Rámakrisna gyönyörű története így szól:
Egy madár döglött egeret vitt a csőrében, és húsz-harminc
feldühödött társa repült utána. A madár nagyon aggódott: „Semmit
nem tettem velük, miért vannak mégis a nyomomban?”
A többiek rávetették magukat, és addig csipkedték, addig
pofozták, amíg a küzdelem hevében kiejtette csőréből az egeret. A
többiek azonnal az egér után vetették magukat, meg is feledkeztek
róla. Nem volt semmi bajuk ezzel a madárral, csak ők is ugyanazt
akarták: a döglött egeret.
Ha azt érzed, hogy bántanak a többiek, csak nyisd ki a csőrödet.
Lehet, hogy döglött egeret cipelsz benne! Engedd el! És aztán ülj le –
ha lehet, ülj egy fa tövébe elmélkedni, és meglátod, hogy meg is
feledkeztek rólad. Már nem érdekled őket. Soha nem is érdekelted.
Az ego egy döglött egér, nem több.

Jones legidősebb lánya épp egy gyönyörű babának adott életet, és jönnek az ismerősök
 gratulálni neki. Jones viszont csak téblábol lesütött szemmel, mire az egyik barátja azt
kérdezi:
– Ugyan mi a baj, Jones? Talán nem jó dolog nagyapának lenni?
Jones hangosan felsóhajt:
– Hát nem annyira, de nem ez a baj. Inkább az a gond, hogy mennyire megalázó egy
nagymamával ágyba bújni.

Figyeld meg az elmét, hogyan kreál magának problémákat.

Ugyanaz a nő, csak most már nagymama lett, és ettől megalázónak
érzi a helyzetet.
A megaláztatás csak a fejedben létezik. Ha tényleg csak a saját
boldogulásoddal foglalkozol, akkor nem akar más ártani neked, csak
a saját gondolataid. Engedd el őket. Vagy ha kényelmesen érzed
magad velük, az is jó, csak ne panaszkodj, hogy mennyire fáj. Cipeld
az elképzeléseidet. Belülről hozod meg a döntést. Ha az egódat
akarod táplálni, ha te akarsz lenni a legértékesebb ember a világon,
akkor egész biztos lehetsz, hogy mindenki más be akarja majd
bizonyítani, hogy te vagy a világ szemete. Legyen akkor elég
bátorságod és lélekjelenléted elviselni. Teljesen hiábavaló ugyan, de
ha már ezt választottad, tudd, hogy a te döntésed. Ha igazán a
jólétet, a belső békét és csendet és boldogságot szeretnéd elérni,
akkor a másoktól kapott pofonok jelzik: valami nem helyes az
elképzeléseidben.
Engedd el ezeket az elképzeléseket.

Mit tegyek annak a csalódottságnak az érzésével, hogy végül

semmi nem elég, soha nem lehetek elégedett?

Ha ez valóban a saját tapasztalatod, akkor nem vetődik fel a kérdés

– nem lenne mit kérdezni. A kérdés mögött ott rejtőzik a halvány
remény valahol a tudattalanban, ami azt súgja: „Talán mégis van rá
mód, hogy az legyek. Talán csak nem próbáltam elég erősen. Talán
nem fektettem bele minden energiámat. Ezért nem vagyok
elégedett.” De ha te magad azt érezted, hogy végül is semmi nem
elégít ki, ha ez valóban a saját tapasztalatod, akkor hogyan merülhet
fel egyáltalán ez a kérdés? Ez így van.
Mert magában a felismerésben, a megértésben meg kell találd a
nyugalmat. Miért tennéd fel a kérdést, hogy egyáltalán adhat-e
bármi végső elégedettséget? Miért nem vagy azzal elégedett, amit az
élet ad? Még ha az csak pillanatnyilag a tiéd, akkor is. Miért kell
mohónak lenni? Nekem mohónak tűnsz. Olyan vagy, mint a jó öreg
romlott spirituális keresők: mohó. Mindent örökre akarok, örökre.
Ha beleszeret egy nőbe, akkor az a nő maradjon fiatal örökre. Ő meg
fog öregedni, az más kérdés, de a szeretett nő maradjon fiatal.
Ezektől a mohó emberektől származik a Paradicsom, a firdausz
koncepciója. Itt a nők soha nem öregszenek meg. Itt minden nő
tizenhat éves. Elég fárasztó lehet… évmilliókon keresztül tizenhat
évesnek maradni. Semmit nem szól viszont a férfiakról – talán, mert
a szent iratot férfiak írták. Ha a nők írnák a szent könyveket, akkor
ők mást találtak volna ki: a férfiak mind tizennyolc évesek
maradnának a Paradicsomban.
És ugyanazok az emberek, akik amit csak lehet, kritizálnak a
földön, ezerszám tesznek ígéretet arra, hogy mi lesz majd a
Paradicsomban örökkön-örökké. Miféle logika ez? A mohamedánok
nem ihatnak alkoholt, de majd a firdausz paradicsomi kertjében
borral folyó folyók lesznek – egész folyók! Nem kell elugrani a
kocsmába; nem csak ihatsz belőle, hanem úszhatsz is benne, fejest
ugorhatsz a piába.
Furcsa! De talán mégsem az. A mohó elme találmánya. A mohó
elme kész feláldozni a pillanatnyi örömöt, hogy elmenj a kocsmába,
hogy igyál egy kortyot, az örökkévaló vedelés végső gyönyöréért.
Ugyanezek a vallásos hívők, akik egyfolytában gyalázzák a női
testet – minden vallás elkövette ezt a gyalázatos bűnt –, csak azt
bizonyítják, hogy akik a szent iratokat írták, mind szexuálisan
mélyen sérült emberek voltak. Ez semmi egyebet nem jelent. Ennek
semmi köze a nőkhöz, csak azt bizonyítja, hogy a szent iratok szerzői
mély elfojtásban szenvedtek, féltek a nőktől.
Itt a földön tartanak a nőktől, óva intenek mindenkit: „Vigyázz!
Az asszony a pokol kapuja!” Aztán ugyanezek az emberek csodás
szüzeket adnak neked a mennyben, a legszebb nőket. Tudtad? A
Paradicsomban a nők nem izzadnak, nem használnak dezodort. A
testüknek virágillata van – természetes parfüm, nem holmi
mesterséges kölni. Természetes, mint a virágok illata, például a
rózsáké. A testük színarany. Micsoda mohóság! És mit tehetnél egy
nővel, akinek színarany a teste? Fogós kérdés! De a mohó elme
képzelete határtalan.
A szent iratok mind pornográf irományok. Spirituális pornó:
aranytestű nők gyémánttal kirakva, nem is izzadnak, természetes
parfümillatuk van, örökké fiatalok, és persze egytől egyig
gyönyörűek.

Egyszer egy nagy szent meghalt, és véletlen egybeeséssel néhány órával később
meghalt az egyik hű tanítványa is. A tanítvány nagyon örült, hogy viszontláthatja
mesterét. Útközben hosszasan elmélkedett – mert a földről a Paradicsomba vezető út
igen hosszú –, és azt gondolta magában: „A mestert biztosan angyalok kara fogadta,
akik hárfán játszanak, a zenére gyönyörű nők táncolnak, és biztosan neki adták a
legeslegszebb nőt, mert olyan nagy szent volt életében, messze földön híres aszkéta.
Életében nem érintett egyetlen nőt sem. Még hogy nem érintett! Be sem engedett
asszonyt a házába. Nem nézett asszony szemébe soha életében; ha beszéde volt egy
nővel, akkor félrenézett, lesütötte a tekintetét, vagy behunyta a szemét. Micsoda
önmegtartóztatáson ment keresztül! Most biztosan megkapja méltó jutalmát.”
Odaért, és megpillantotta a mesterét, aki busásan megkapta méltó jutalmát. Egy fa
alatt üldögélt, egy gyönyörű, terebélyes, aranykoronájú fa alatt; smaragd levelei,
 gyémánt virágai pompáztak a fényben – és ott ült vele Marilyn Monroe, aki anyaszült
meztelenül ölelte át a mestert. A tanítvány leborult a mester lábai elé, és így szólt:
– Drága mester, ezt reméltem! Megérdemelted! Elnyerted méltó jutalmadat az
égben.
A mester erre megszólalt:
– Te ostoba! Fecsegsz itt össze-vissza. Nem tanultál semmit, úgy látom. Hát nem
érted? Nem ő az én jutalmam – én vagyok az ő büntetése!

De ezek a mohó emberek…

Ha saját tapasztalatból tudod, hogy végső soron semmi nem elég,
minden csak pillanatnyi örömöt jelent az életben, akkor miért nem
élvezed a pillanatot? Miért kéred, hogy örökké tartson?
Én megtanítalak arra, hogy élvezd a pillanatot. Élj a pillanatban,
és bármit is ad, azt élvezd, annak örülj. Táncolj, amíg tart a pillanat!
Aztán ha elmúlt, légy hálás, hogy megélhetted. Mi értelme azon
keseregni, hogy: „Végül semmi nem elég, soha nem lehetek
elégedett.” Ezen nem lehet változtatni! Ez így van, és kész. Ez a
valóság, és a valóság nem fogja megváltoztatni a törvényeit csak a te
kedvedért. Senki sem lehet kivételezett.
De ha még nem élted át igazán ezt a tapasztalatot, akkor még
ennél is jobban fogsz szenvedni. Mert egy kicsivel többet fogsz
reménykedni. Aztán amikor megérted, a remény szertefoszlik. Ez
nem azt jelenti, hogy reménytelenné válsz. Csupán azt jelenti, hogy
el kell fogadni az életet olyannak, amilyen; hálával és zokszó nélkül
kell elfogadni, akármit ad.

Angelo a vasúti társaságnál akar munkát vállalni, és ehhez le kellett tennie egy
szakvizsgát.
– Tegyük fel, hogy két szerelvény száz mérföldes sebességgel rohan egymás felé
ugyanazon a sínpáron. Ön mit tenne? – kérdezi a személyzetis.
– Fogom a piros zászlót, és azzal integetek nekik, hogy megállni – válaszolja
Angelo.
– De nincs magánál a piros zászló – mondja a személyzetis.
– Hát akkor fogom a váltót, és átváltom az egyik szerelvényt egy másik vágányra.
 – De épp nincs kéznél váltó sem.
– Hát, ebben az esetben – mondja határozottan az olasz –, felhívom a feleségemet,
Mariát.
– Mi köze van a maga feleségének ahhoz, hogy két vonat száguld egymás felé
egyenként száz mérföldes sebességgel? – kiált fel a vizsgáztató.
– Megmondom, hogy siessen, de azonnal, mert ekkora felfordulást az életben még
nem látott, mint ami most jön!

Megteheted, amire épp lehetőséged van, de amikor már nincs mit

tenni, akkor jobb, ha felhívod az asszonyt, és leültök, és élvezitek a
helyzetet! Tanuld meg élvezni nemcsak az élet örömeit, hanem a
fájdalmait is, nemcsak az eksztázist, hanem az agóniát is. Aki képes
az agóniában is örömét lelni, az az ember valóban megszabadult.

Mit akarok?

Ezt senki sem tudhatja magáról, mert még arról sincs fogalma,
hogy kicsoda is valójában. Az akarás a másodlagos; az alapvető
kérdés inkább az: Ki vagy te? Ebből kiindulva lehet behatárolni a
többit: mik a vágyaid, mit akarsz, mit szeretnél elérni?
Ha ego vagy, akkor persze pénzt, hatalmat, presztízst akarsz
szerezni magadnak. Ez esetben az életedet a politika határozza meg.
Egyfolytában másokkal vetélkedsz, rivalizálsz – az ambíció lényege a
vetélkedés. Egymás torkának estek, marakodtok. Számodra az életet
Charles Darwin törvénye határozza meg: a legéletrevalóbb fogja
túlélni. Az életrevaló nem azt jelenti, amit gondolnánk. Az
életrevaló Darwin értelmezésében a legravaszabb, a legállatibb, a
legmakacsabb, a legostobább, a legrútabb. Darwin nem találná
életrevalónak a Buddhát, Jézust vagy Szókratészt. Ezeket az
embereket könnyedén eltették láb alól, és a gyilkosaik vígan túlélték
őket. Jézus nem élte túl. Darwin értelmezésében Jézus nem a
legéletrevalóbb ember. Pilátus sokkal életrevalóbb, sokkal jobb úton
jár. Szókratész sem igazán életrevaló, viszont akik megmérgezték,
akik halálra ítélték, azok sokkal inkább. Szerencsétlen szóválasztás,
ahogy Darwin az életrevaló kifejezést használja.
Ha az egóban élsz, akkor az életed csupa küzdelem lesz;
erőszakos, agresszív életed lesz. Nyomorúságot okozol másoknak és
magadnak is, mert a konfliktussal teli élet nem lehet más, csak
nyomorúságos. Rajtad áll hát, hogy ki vagy. Ha az ego vagy, ha
továbbra is az ego szemszögéből látod magad, akkor valami biztosan
bűzlik majd körülötted. Ha viszont megérted, hogy nem az egód
vagy, akkor az életed megtelik édes illattal. Ha nem ismered magad,
a tudattalanból éled az életed, és a tudattalan élet csak
félreértésekhez vezet. Hallgathatod a Buddhát, hallgathatod az én
szavaimat, hallgathatod Jézus szavát, de akkor is a saját
tudattalanod szerint fogod értelmezni, amit hallasz – mindenképpen
félreérted.
A kereszténység Jézus félreértelmezése; a buddhizmus a Buddha
félreértelmezése, a dzsainizmus Mahávíra szavainak a
félreértelmezése. Ezek a vallások mind félreértések, torzítások, mert
a Buddha, Mahávíra és Krisna követői közönséges emberek, akikben
nincs meg a tudatosság. Akármit tesznek, hűek maradnak a
szöveghez, és megölik a szellemét.

Egy filozófus éppen a parkban sétált, amikor egyszerre észrevett egy embert, aki
lótuszülésben meditált nyitott szemmel, a földet bámulva. A filozófus látta, hogy az
ember teljesen elmerülve, meredten nézi a földet. Miután sokáig figyelte, nem állhatta
meg, hogy oda ne menjen, és meg ne szólítsa:
– Mondja, mit néz? Mit csinál maga tulajdonképpen?
Miközben válaszolt a kérdésére, az ember fel sem emelte a tekintetét a földről:
– A zen hagyomány szerint ülök, és nem csinálok semmit, miközben eljön a tavasz,
és a fű magától nőni kezd. Azt nézem, ahogy nő a fű, de igazából nem nő egyáltalán!

Nem kell nézni, ahogy nő a fű – és mégis ezt tesszük. Jézus mond

valamit, az emberek meghallják, de csak a szavakat hallják, és a saját
értelmezésükkel töltik meg.

Egy anya elviszi a kisfiát a pszichológushoz és legalább három órán keresztül ecseteli
neki a gyerek problémáját. A pszichológus kezd belefáradni, elege van az egészből, de
az asszony annyira belemelegedett, hogy esélyt sem ad a doktornak, hogy
közbevágjon. A mondatok között szinte levegőt sem vesz.
Végül a pszichológus félbeszakítja:
– Kérem, most hagyja abba! A fiától szeretnék kérdezni valamit!
Azt kérdezi a fiútól:
– Az édesanyád arra panaszkodik, hogy nem hallgatsz rá, akármit mond neked. Van
valami baj a hallásoddal?
A fiú megszólal:
– Nem, a hallásommal semmi baj – a fülem tökéletes –, de ami a hallgatást illeti,
hát, döntse el maga. Maga oda tud figyelni az anyámra? Hallom, amit mond;
hallgatnom kell. Figyeltem magát is közben, mocorgott. Meg kell hallgatni, amit
mond, de figyelni – azt legalább én döntöm el, hogy figyelek-e vagy sem. Rajtam áll,
hogy épp odafigyelek-e vagy sem. Amikor kiabál velem, persze, hogy hallom, de hogy
oda is figyelek-e, az már más kérdés.

Hallottad, de nem figyeltél, és ebből mindenféle félreértések

adódnak. Az emberek anélkül ismételgetik a szavakat, hogy
fogalmuk lenne, mit jelentenek.
Azt kérdezed tőlem: „Mit akarok?” Én kérdezhetném ugyanezt
tőled, mert attól függ, hogy éppen hol vagy. Ha a testeddel
azonosulsz, akkor mást fogsz akarni; akkor az étel és a szex lesz az
egyetlen vágyad. Ezek a legalantasabb állati ösztönök. Nem ítélem el
őket azzal, hogy alantasnak nevezem, ez nem értékítélet. Emlékezz
rá, hogy ez puszta tény: a létra legalacsonyabb foka az evés és a szex.
Ha viszont az elmével azonosulsz, másféle vágyaid lesznek: zene,
tánc, költészet és ezernyi más elfoglaltság…
A test nagyon korlátolt; egyszerű pólusai vannak: étel és szex. A
kettő között ingázik oda-vissza: étel és szex; semmi más nem
érdekli. Ha viszont az elméddel azonosulsz, annak rengeteg
dimenziója lehet. Érdekelhet a filozófia, érdekelhet a tudomány,
vagy érdekelhet a vallás is – csak a képzeleted szab határt annak,
hogy mennyi minden érdekelhet.
Ha a szíveddel azonosulsz, akkor az elménél még magasabb szintű
dolgok érdekelhetnek. Érzékenyebb leszel, tudatosabb, még
fogékonyabb a szépre és a szeretetre.
Az elme agresszív, a szív befogadó. Az elme férfias, a szív nőies.
Az elme a logika, a szív a szeretet.
Attól függ tehát, hogy hol ragadtál meg: a testben, az elmében
vagy a szívben. Ezen a három fontos területen keresztül működünk.
De jelen van bennünk a negyedik is; keleten ezt hívják turijának. Ha
tudatában vagy negyedik, transzcendens természetednek, akkor
eltűnik minden vágyad. Akkor egyszerűen csak vagy, vágy nélkül,
teljesítendő kívánságok nélkül. Nincs jövő és nincs múlt. Az ember
ilyenkor csak a pillanatban él, teljesen elégedett. A negyedikben az
isteni szintre érsz.
Azt kérdezed tőlem: „Mit akarok?” A kérdésed azt mutatja, hogy
azt sem tudod, hol akadtál meg. Magadban kell keresni a választ – és
nem is olyan nehéz. Ha az evés és a szex tölti ki lényed legnagyobb
részét, akkor a testtel azonosulsz; ha a gondolkodás a legjellemzőbb
problémád, akkor az elméddel azonosulsz; ha az érzelmeid
foglalkoztatnak leginkább, akkor a szívedben van az elakadás. A
negyedik természetesen nem lehet, különben a kérdés fel sem
merült volna benned.
Úgyhogy válasz helyett inkább azt kérném tőled, hogy vizsgáld
meg, hol vagy éppen. Keresd meg magad! Hol vagy? Mivel
azonosulsz? Hol akadtál meg? Csak ezután lehet tisztán látni – és ez
nem is olyan nehéz. És mégis sorra kapom a felemelő kérdéseket –
kivált az indiaiaktól, mint ez a kérdező is. Lehet, hogy a szexnél
vannak elakadva, és közben a kérdésük a szamádhi természetére
vonatkozik: „Milyen pontosan a nirvikalpa szamádhi, amikor
eltűnnek a gondolatok, és csak a gondolatok nélküli tudatosság
marad? Milyen az pontosan? És milyen a nirbídzs szamádhi, a mag
nélküli megtapasztalás, amikor a jövőnek még a magjai is
tökéletesen megsemmisülnek? Milyen az a legvégső állapot, amikor
valakinek nem kell visszatérnie a földre és az anyaméhbe többé, nem
kell újraszületnie?” Ostoba kérdések ezek; nem a saját kérdéseik.
Felemelő, metaforikus, ezoterikus kérdéseket tesznek fel, hogy
bebizonyítsák, milyen magas szintet értek már el; hogy mennyire
olvasottak a szent könyvekben, hogy milyen elszánt keresők; hogy
nem hétköznapi emberek, hanem rendkívüli, vallásos lények. Ez
hajszolja az indiaiakat egyre nagyobb értetlenségbe.
Sokkal jobb olyat kérdezni, ami rád vonatkozik, mint olyat, amihez
semmi közöd. Azt kérdezik tőlem, hogy létezik-e Isten, miközben azt
sem tudják, hogy ők maguk léteznek-e.
A minap is egy indiai azt kérdezte tőlem: „Miért vagyok itt?”
Tényleg itt vagy? Kérdezd meg magadtól, hogy tényleg itt vagy-e. Én
nem úgy látom, hogy itt lennél. Fizikai értelemben persze itt vagy,
de spirituális értelemben, valójában nem vagy itt. Ha nem
szabadulsz meg attól az elképzeléstől, hogy indiai vagy, hogy hindu
vagy, akkor nem lehetsz itt, akkor nincs helyed ebben a
kommunában. Mindenféle katyvaszt hordasz magadban, és továbbra
is ragaszkodsz hozzá.
Jobb, ha a realitásból fakadnak a kérdéseid, mert az legalább
segíthet a dolgaidban. Egyébként olyan, mintha egy közönséges
náthával elmennél az orvoshoz, és a rákról kérdezgetnéd, mert az
olyan rangon aluli neked, hogy náthás vagy… Minden közönséges
ember lehet náthás, azért is hívják közönséges náthának. Te viszont
olyan rendkívüli ember vagy – nem vagy Átlag Jóska-Pista. Annyira
különleges vagy, hogy különleges betegséged kell hogy legyen, ezért
kérdezgeted az orvost a rákról. Ha ne adj isten az orvos tud biztató
gyógymódot a rákra, akkor tovább tetézed a bajt: az a kezelés neked
biztosan nem használ majd. Abból még több komplikáció fakad,
mert ha nincs betegség, amit gyógyítsanak, akkor a gyógyszerek
téged fognak megmérgezni; nincs rákod, a náthára pedig
hatástalanok.
A náthára valójában nincs is orvosság. Ha gyógyszerrel kúrálod, a
nátha elmúlik akár hét nap alatt; ha nem szedsz rá semmit, akkor
eltarthat egy hétig is! Olyan közönséges jelenség a nátha, hogy az
orvostudomány nem pazarolt rá figyelmet soha. Kit érdekelnek ilyen
apróságok? Az ember a Holdra szeretne utazni, kinek van kedve
olyan banális dolgokkal bajlódni, mint a nátha vagy egy szivárgó
töltőtoll? A töltőtollak még ma is szivárognak. Az ember eljutott a
Holdra, és közben képtelen volt kitalálni, hogyan lehet száz
százalékig megbízható, szivárgásmentes töltőtollat készíteni.
Csak nézz magadba. Hol is van pontosan a probléma?

A tábornok meglátogatja a tábori kórházat, és odamegy az egyik katona betegágyához.

– Honvéd, magának mi a baja?
– Jelentem, gennyes furunkulusom van – vágja rá a katona.
– Milyen kezelést kap?
– Jelentem, jódos vattával ecsetelik.
– És hatásos?
– Igenis, uram! – válaszol a katona.
A tábornok odamegy a következő ágyhoz, ahol kiderül, hogy annak a katonának
aranyere van. Azt is jódos ecseteléssel kezelik; az ő esetében is hatásos, és nincs
panasza a honvédnek. A tábornok megkérdezi a harmadik ágyon fekvő katonát is:
– Magának mi a baja?
– Jelentem, mandulagyulladásom van. Én is jódos ecsetelést kapok, és igen, uram,
nekem is hatásos a kezelés.
– Van valami egyéb kívánsága? – kérdezi nagyvonalúan a tábornok.
 – Igen, uram! – válaszol a katona. – Jelentem, szeretném, ha velem kezdenék az
ecsetelést.

Először meg kell vizsgálnod, pontosan mi a helyzet, hol vagy

éppen; csak azután tudod megmondani, hogy mit akarsz. Ha téged
hagynak utoljára az ecsetelésnél, míg a másik kettőnek gennyes
furunkulusa és aranyere van, neked pedig csak mandulagyulladásod,
akkor világos, hogy mi a probléma!
Nézz körül, keresd meg, hogy pontosan hol vagy. Nézetem szerint
minden vágy kész időpocsékolás, minden akarás rossz felé visz. De
ha a testeddel azonosulsz, akkor hiába mondogatom ezt neked, mert
annyira távol állsz ettől, nem ér el hozzád. Ha a testeddel
azonosulsz, inkább azt mondom: mozdulj el inkább a magasabb
vágyak felé, az elme vágyai felé, aztán a szív felé, és végül onnan a
vágyak nélküli állapotba. Semmilyen vágy nem elégíthető ki. Ez a
különbség a tudományos és a vallásos megközelítés között. A
tudomány megpróbálja kielégíteni a vágyakat, és tényleg sok
mindent elértünk már ezen a téren, de az ember alapvetően
ugyanolyan nyomorult maradt. A vallás megpróbál ráébreszteni arra
a felismerésre, hogy a vágyak természetüknél fogva
kielégíthetetlenek.
Túl kell lépned a vágyaidon; csak akkor lehetsz elégedett. Az
elégedettség nem a vágy elérése, nem a vágy teljesítése, mert a
vágyakat nem lehet maradéktalanul kielégíteni. Mire kielégíted az
egyiket, a helyén ezer másik jelentkezik. Minden vágyból újabb
vágyak fakadnak. Ez ismétlődik vég nélkül, és az egész életedet erre
fogod pazarolni.
Akik megismerték és megértették az igazságot – a buddhák, a
felébredettek –, egy dologban mind egyetértettek. Nem filozófiai
kérdésről van szó, hanem egyszerű tényről, az ember belső világának
természetéről. Az elégedettség a vágyak elengedése. A vágyak teljes
hiányával jön létre benned a teljes elégedettség – a vágyak
hiányában. Valójában a vágy hiánya már önmagában elégedettséget,
teljességet, kiteljesedést, virágzást jelent.
Mozdulj hát el az alacsonyabb vágyaktól a magasabb vágyak felé, a
durva anyagi vágyaktól a finomabbak, végül a legkifinomultabbak
felé, mert onnan már könnyű átlendülni a vágytalanság állapotába.
A vágynélküliség a nirvána.
A nirvána az egyik legszebb szó; bármilyen nyelven gyönyörűen
cseng. Két jelentése van, de a két jelentés olyan, mint az érme két
oldala. Az egyik oldal azt jelenti: „az ego megszűnése”, a másik oldal
jelentése „a vágyak megszűnése”. A kettő egyszerre történik. Az ego
és a vágyak természetüknél fogva összetartoznak,
elválaszthatatlanok. Amint az ego megszűnik, eltűnnek a vágyak, és
fordítva: amint képes vagy meghaladni a vágyaidat, meghaladtad az
egódat is. Aki vágyak nélkül él, aki ego nélkül létezik, az megismerte
a végső boldogságot, az örök eksztázist, amelynek csak kezdete van,
de véget soha nem ér.
 5

Rendkívül mindennapi
A te életed, a te felelősséged. És a legtöbb, amit tanácsolni lehet:
Légy önmagad. Ne legyenek elképzeléseid arról, hogy milyennek
kellene lenned – felejtsd el, hogy „milyen” és „hogyan”, engedj el
minden ideológiát, minden elképzelést arról, hogy milyennek
kellene lenned. Az vagy, ami vagy! Kezdd el élvezni azt, ami vagy,
és onnantól mindennapi kis életed hirtelen egészen különleges
lesz. Onnantól a mindennapok megtelnek költészettel, a
közönséges pillanatokból tánc lesz. A közönséges emberek sem
közönségesek többé; hanem istenek és istennők.

Valóban lehetséges megtalálni a boldogságot a hétköznapi

életben? Úgy érzem, hogy az élet tiszta unalom. Mit tehetnék?

Eleget tettél már eddig is. Unalmassá tetted az életet – nem kis
teljesítmény! Az élet csupa tánc és eksztázis, te pedig unalommá
züllesztetted. Kész csoda, amit tettél! Mi másra vágysz még? Ennél
nagyobb teljesítményre nem leszel képes. Unalmas az élet?
Lenyűgöző tehetséged lehet arra, hogy ne végy tudomást a világ
dolgairól.
Nemrégiben beszéltem nektek arról, hogy mit jelent a tudatlanság:
annak a képessége, hogy nem veszel tudomást a dolgokról. Nem
veszel tudomást a madarakról, a fákról, a virágokról, az emberekről.
Máskülönben az élet annyira elképesztően gyönyörű, olyan abszurd
módon csodálatos, hogy ha meglátod olyannak, amilyen, akkor soha
nem hagyod abba a nevetést. Kuncogni fogsz egész életedben –
legalábbis belül.
Az élet nem unalmas, az elme viszont nagyon is az. Mi teremtünk
magunknak ilyen elmét, ilyen erős elmét, amely annyira elszigetel a
világtól, mint a kínai nagy fal, hogy nem engedi átszüremleni az
életet sem. Elszakít az élettől. Elszigetelődünk, bezárkózunk egy
ablaktalan világba. A börtön falain belül nem látod a kelő napot,
nem látod a rebbenő madarakat, nem látod a csillagos éjszakai
égboltot. És persze azt gondolod, hogy az élet unalmas. Hibás
következtetés. Rossz térben, rossz kontextusban élsz.
Biztosan vallásos vagy, mert a vallásos emberek gondolják azt,
hogy az élet unalmas; akik sokat tanulnak. Az embernek ismernie
kell a kereszténységet, a hinduizmust, az iszlámot. Olvasnia kell a
Védákat, a Koránt és a Bibliát. Biztos sokat tudsz. A nagy tudású
ember, aki sok mindent megtanult már, hajlamos a szavak vaskos
falaival körülbástyázni magát – üres, haszontalan szavakkal –,
amelyek végül eltakarják a szeme elől az életet.
A tudás az élet útjában áll.
Tedd félre a tudásodat! Nézz a világra üres szemmel… és az élet
minden pillanatban valami meglepetést tartogat majd. És nem
valamiféle isteni létről beszélek – a hétköznapi élet olyan
rendkívüli! Az apró történésekben megleled Isten jelenlétét – egy
gyermek kacagásában, egy kutya ugatásában, egy páva táncában. De
mindezt észre sem veszed, ha a tudás elhomályosítja a szemedet. A
világ legszegényebb embere az, aki a tudás függönye mögé rejtőzve
él.
Azok a legszegényebbek, akik az elméjükben élnek. Azok a
leggazdagabbak, akik szélesre tárták az elme nélküli létezés ablakát,
és nem az elméjükkel közelítik meg a világot.
 Ez nem csak a te tapasztalatod; sokan vannak ezzel így. Igazából
az emberek többsége egyetértene veled. Rengetegen nem találnak
semmi meglepőt az életben. Pedig minden pillanat újabb
meglepetést tartogat, mert az élet soha nem lehet ugyanaz;
folyamatosan változik, meglepő fordulatokat hoz. Hogyan
maradhatsz közömbös ennek a csodájára? Csak úgy, ha a múltadhoz
ragaszkodsz görcsösen, a tapasztalataidhoz, a tudásodhoz, az
emlékeidhez, az elmédhez. Akkor nem látod azt, ami van;
elmulasztod a jelent.
Ha elmulasztod a pillanatot, unalmas lesz az életed. Legyél jelen a
pillanatban, a jelenben, és rá fogsz jönni, hogy egyáltalán nem
unalmas. Kezdetnek nézz körül egy gyermek szemével. Légy újra
gyermek! Erről szól a meditáció: gyermeknek lenni újra –
újjászületni, ártatlannak lenni és nem tudni.
Biztosan elidegenedtél az élettől, ebből fakad az unalom.
Elfelejtetted, hogy milyen az intimitás, a közvetlenség. Felégetted a
hidat magad mögött. A tudás vastag falként körülzár. Az ártatlanság
hidat emel.
Láss újra egy gyermek szemével. Menj ki a tengerpartra, és gyűjts
kagylókat. Nézd meg, hogyan gyűjtenek kagylót a gyerekek – mintha
egy gyémántbányára bukkantak volna. Annyira lenyűgöző! Nézd
meg, hogyan építenek homokvárat, mennyire belefeledkeznek,
mintha ennél fontosabb nem is lenne a világon, csak a
homokvárépítés. Nézd meg, hogyan kergetnek lepkét… és légy újra
gyermek. Kergess te is lepkét. Építs homokvárat, gyűjts kagylókat a
parton.
Ne élj úgy, mintha mindent tudnál. Nem tudsz semmit! Csak tudsz
a dolgokról, de nem ismered őket. Abban a pillanatban, amikor
valódi tudásra teszel szert, az unalom eltűnik. A tudás akkora
kaland, hogy mellette nincs helye az unalomnak. A puszta ismeret
persze lehet unalmas; de a valódi tudás mellett nincs helye az
unalomnak.
Hadd emlékeztesselek: nem holmi isteni tudásról beszélek,
ezoterikus tudásról. A hétköznapi életről beszélek. Csak nézz körül
tiszta szemmel, és akkor átlátsz a dolgokon… és meglátod, hogy az
élet tiszta jókedv!

Egy belvárosi bolt kirakatában büszkén hirdeti egy nagy tábla: VÁSÁROLJ AMERIKAI
TERMÉKET. Ha jól megnézed, a tábla alján apró betűkkel ez áll: MADE IN CHINA.
Csak nyisd ki a szemed, és nézz körül alaposabban.

Molly hetvenkilenc éves, elmegy az orvoshoz, mert erősen puffad és fáj a hasa. Az
orvos alaposan megvizsgálja, laborba is elküldi, és végül bejelenti a diagnózist:
– Az a helyzet, asszonyom, hogy Ön terhes.
– Az lehetetlen! – tiltakozik Molly. – Hetvenkilenc éves vagyok, a férjem pedig, bár
még mindig dolgozik, nyolcvanhat!
Márpedig az orvos szerint a diagnózis helytálló, így az idős kismama fogja a doktor
telefonját, és azonnal feltárcsázza a férje irodai számát. Amikor a férfi felveszi a
kagylót, a feleség azt üvölti a telefonba:
– Te vén kecske, hát nem felcsináltál?!
– Kérem szépen – nyögi remegve a telefonba a férj –, mit is mondott, kivel
beszélek?

Mi a fontos?

Tőled függ. Ha engem kérdezel, nekem aztán egyre megy.

Mondhatod azt, hogy minden fontos, mondhatod azt, hogy a világon
semmi nem fontos. Mindkettő ugyanazt jelenti.
Minden hétköznapi és minden különleges. Válaszd, amelyiket
akarod, amelyik szó jobban tetszik – minden fontos, minden, a
legapróbb dolgot is beleértve; vagy semmi sem az. Mindkettő
ugyanazt jelenti, mert abban a pillanatban, hogy válogatás nélkül
egyszerre fontossá válik minden, vagy épp minden elveszti a
jelentőségét, maga a fontos szó is értelmetlenné válik. A fontos
szónak csak akkor van értelme, ha bizonyos dolgok fontosak, mások
pedig nem; ha néhány dolog különleges, más dolgok pedig
közönségesek. De ha minden pontosan ugyanannyira fontos vagy
jelentéktelen, akkor ennek a szónak semmi értelme a világon.
Azt tanácsolom tehát, hogy válaszd akár az egyiket, akár a
másikat, a végeredmény szempontjából mindegy.
Ha az elméd negatívan gondolkodik, akkor neked a buddhista
válasz tökéletesen megfelelő. A Buddha azt mondja: „Semmi nem
fontos.” Eszerint nem kell semminek nagy feneket keríteni. Ha éhes
vagy, egyél; ha szomjas vagy, igyál; ha álmos vagy, aludj – semmi
nem fontos. Ez egyfajta ellazultságot, nyugalmat ad – semmi nem
fontos, így akár sikerül valami, akár nem, egyre megy; ha híres
leszel, vagy csak hírhedt, az is mindegy; ha mindenki ismer, vagy azt
sem tudják, hogy létezel, az is mindegy. Ettől végtelenül
megnyugszol, higgadt leszel, lecsendesülsz – és ez a lényeg.
Vagy választhatod Sankara válaszát. Ő azt mondja: „Minden
fontos, mert mindenben Isten van, még a por is isteni természetű.”
És ez is teljesen rendben van; választhatod ezt is. Ez esetben is, ha
éhes vagy, eszel, mert az a fontos; ha szomjas vagy, iszol, mert az a
fontos; ha álmos vagy, alszol, mert Isten, a benned létező Isten
álmos éppen.
Két alapvető válasz van tehát: a pozitív és a negatív. Csak figyeld
meg a saját elmédet… Melyikhez vonzódik? Az emberek vagy a
pozitívhoz, vagy a negatívhoz vonzódnak. Érezd át a saját
irányultságodat, figyeld meg, hogy te melyikhez vonzódsz. És
amelyik erősebben vonz, az lehet a te utad: a „nem” útját is
választhatod, és az „igen” útját is választhatod.
Kabír az igenlés útját járta. Buddha a tagadás útját. De valójában
az igen és a nem egyáltalán nem fontosak. A teljesség a fontos. Ha
teljes lényeddel mondod azt, hogy igen, akkor ez a teljesség fog
megszabadítani. Ha teljes lényeddel mondod azt, hogy nem, akkor is
a teljesség az, ami megszabadít. Csak tőled függ, hogy melyiket
választod.
Nem lehet néhány dolgot fontosnak ítélni, másokat pedig
lényegtelennek. A rózsaszirom fontos lehet egy költő számára, de
teljesen haszontalan annak, akit csak a pénz érdekel. Számára egy
százdolláros sokkal fontosabb. Azt kérdezné: „Ugyan mi haszna a
rózsasziromnak?” Igazából fel nem foghatja, hogy miért énekelnek
az emberek a rózsasziromról. „Miért nem énekelnek inkább a
százdolláros bakjegyről?”
Az egyetemen volt egy kollégám, aki teljesen pénzmániás volt;
csak a pénz érdekelte. Ha akár csak valaki másnak a százrúpiását
kézbe vehette, olyan átéléssel és odaadással simogatta, ahogy nőt
sem simogat az ember, olyan szeretettel, óvatosan, finoman, mintha
élne az a pénz. A szeme csillogott, mintha gyertyák égnének a
tekintetében, ahogy pénzt látott – még ha nem is a saját pénze volt
az. A pénz az pénz, mindegy, kié! Csak a pénzre gondolt: hogyan
lehetne több pénze?

Hallottam egy történetet egy hajótörött angolról. Egy távoli sziget partján veti partra
a tenger, ahol megpillant egy embert, aki a pálmák árnyékában hűsöl.
– Üdvözöllek – mondja neki az ismeretlen, majd megkérdezi. – Eton gimnázium,
nemdebár?
– Igen, oda jártam – válaszolja az angol.
– Oxford?
– Igen.
– Királyi Gárda?
– Igen.
– Homoszexuális?
– Nem.
– Kár!
 Csak rajtad áll, hogy mi a fontos. Honnan tudhatnám én, hogy mi
a fontos? Nekem semmi nem fontos, és minden fontos egyszerre.

Saját magam megtapasztalása a legfelemelőbb tapasztalat az

életben. És egyúttal a legtriviálisabb is. Kérlek, világítsd meg,
hogy miért.

Nagyon fontos kérdés, mély belátásból fakad, felér egy kis

megvilágosodással.
Ilyen az élet, felemelő és banális egyszerre, párhuzamosan. Nincs
ellentmondás az élet magasztos és triviális oldala között. Azt
tanultad, hogy a szentség távoli dolog, és nem érintkezhet azzal, ami
profán. Azt tanultad, hogy tégy különbséget a profán és a szent
között, a magasztos és a triviális között. Pedig nincs különbség. A
magasztos egyúttal triviális, a közönséges egyúttal különleges, az
ideiglenes pedig örök.
Nagyon fontos tehát a meglátásod. Ne hagyd figyelmen kívül.
Nagy esély van arra, hogy megfeledkezz erről, mert szemben áll
azzal, amit az állandó ellentétekről tanultál: hogy szétválaszd a
világot jóra és rosszra, tisztára és tisztátalanra, tökéletesre és
tökéletlenre, erényre és bűnre, szentre és szentségtelenre. Egész
életedben ezt a megkülönböztetést gyakoroltad, és a
megkülönböztetések miatt szem elől tévesztetted a valóságot úgy,
ahogyan van.
A kertben daloló madár és Jézus hozzád intézett szavai között
nincs különbség. A fáról aláhulló levél és a Buddha ajkát elhagyó
szavak között nincs különbség. A por is szent a lábunk alatt. A
megkülönböztetés mesterséges, az elme játéka. Ezek miatt a
megkülönböztetések miatt, az osztályozás miatt nem lehetünk
egységben, képtelenek vagyunk az egységre. Hogyan lehetnél
egységben, ha áthidalhatatlan szakadékot teremtettél a magasztos
és a triviális között? Az egész életedet triviálisnak fogod érezni. Az
evés, ivás, alvás, jövés-menés, irodába járás vagy mezei munka –
mind triviális.
Hol találod meg akkor a magasztosat? A templomban, néha
imádkozás vagy meditáció közben, vagy ha engem hallgatsz? Akkor
nem sok magasztosság lesz az életedben, és bizonyos értelemben
hamis lesz ez a magasztosság is. Nem hatja át az egész életedet.
Nem lesz mindig veled. Nem vesz körül, mint az atmoszféra.
Időnként erőt kell venned magadon, hogy megteremtsd a
magasztosságot magad körül, és aztán könnyen el is veszíted.
Megosztott, skizofrén leszel; két részre szakad a lényed, és elkezded
hibáztatni magad.
Amikor valami triviálisat látsz, magadat hibáztatod: „Olyan
triviális vagyok, olyan közönséges.” Amikor valami felemelőt
tapasztalsz, akkor meg magasztosabbnak érzed magad másoknál,
egoista leszel. Mindkettő veszélyes.
Azt érezni, hogy triviális vagy, önhibáztatás. Kisebbségi
komplexushoz vezet. A szomorúság mocsarába taszít. Depresszióba
ránt. Ezek után hogyan szerethetnéd magad? Hisz olyan triviális
vagy. Olyan közönséges vagy; hogyan szerethetnéd magad? Nem
érheted el a tökéletesség ideálját. Magadat kárhoztatod tehát, és
mihelyst magadat kárhoztatod, máris a pokolban vagy. Onnan pedig
senki nem menekíthet ki. Még ha jön valaki, és azt mondja, hogy
gyönyörű vagy, akkor sem fogsz hinni neki. Azt hiszed, hogy be akar
csapni, meg akar vesztegetni. Ki akar használni. Hogy is lehetnél te
gyönyörű? Jobban ismered te magad ezeknél! Nem vagy te szép, sőt:
ronda vagy. Te vagy a legrondább a világon.
Ha így kárhoztatod magad, elkerül a szeretet. Hogyan is
szerethetnél mást, ha belül ilyen kárhozottnak érzed magad? És
hogy engedhetnéd, hogy valaki szeressen, ha így érzed magad?
Nincs esély a szerelemre. Ha önutálatban élsz, akkor a pokolban
élsz. A pokol nem másutt van: a pokol a te szemléleted; a kárhozat
szemlélete.
Ha elfogadod magad, és jól érzed magad, akkor a mennyországban
vagy. A mennyország is csak szemlélet kérdése. A pokolból a
mennyországba egyetlen szempillantás alatt átkerülhetsz, csak
döntés kérdése. A kettő között ingázol; pokol és mennyország között
folyamatosan. Meg kell értened, hogy az egész a te képzeleted
teremtménye.
Ha tehát azért hibáztatod magad, mert triviális vagy, a pokolra
kerülsz. Aztán néha szentségesnek érzed magad, mert valami
nagyon nagy tettet hajtottál végre. Megmentettél valakit –
fuldoklott az óceánban, és te kimentetted, kihoztál egy gyereket az
égő házból az életed kockáztatásával, nagy tettet hajtottál végre –,
ilyenkor nagy lesz az egód. De az ego is pokol.
Magasabb rendűnek érezni magad, az is a pokol, kisebbrendűnek
érezni magad, az is a pokol. Ha elengeded a felsőbbrendűséget vagy
a kisebbrendűséget, és egyszerűen csak vagy, az a mennyország.
Az önhibáztatás is az ego műve. Az embereknek lehetetlen
ideáljaik vannak. Valamelyik éjjel Visnu fordult hozzám megint
ugyanazzal a kérdéssel; folyton azt mondja, hogy: „Nem vagyok
tökéletes. Mit tehetnék?” vagy „Tökéletlen vagyok” vagy „Akármit
teszek, az nem tökéletes”. Azzal kínozza magát, hogy nem tökéletes.
De ki az, aki tökéletes? Már maga az a gondolat, hogy „tökéletesnek
kell lennem”, tökéletesen egoista. Már a törekvés is egoista. Senki
sem tökéletes.
A tökéletesség valójában természeténél fogva nem létezhet. Ami
tökéletes, az halott. Ha tökéletes vagy, nincs hová fejlődnöd, megáll
az evolúció. Akkor hogy fogsz küzdeni a túlélésért? Mi végre? Ha
Isten tökéletes, akkor Isten halott. Isten csak akkor lehet élő, ha
tökéletlen.
A tökéletlen Istent hirdetem, a tökéletlen létezést hirdetem, a
tökéletlenség szépségét és az élet tökéletlenségét hirdetem. Maga az
a gondolat, hogy „tökéletesnek kell lennem”, hogy „nem lehet hiba
az életemben”, hatalmas egoizmus. Márpedig ezer és egy hibát fogsz
találni, ebben biztos lehetsz.
Egyrészről tehát az egódat hizlalod, ami csak bajt bajra halmoz,
ettől aztán nyomorultul fogod érezni magad, mert lássuk be, hogy
nem vagy tökéletes; másrészről ugyanaz az ego önhibáztatással fog
sanyargatni. Felsőbbrendű akarsz lenni, miközben tudod, hogy
kisebbrendű vagy. Mindkét érzés egy tőről fakad, ugyanannak az
éremnek a két oldala. Te pedig maradsz a pokolban.
Élvezd a tökéletlenségedet! Élvezd, amilyen vagy!
És felejts el minden megkülönböztetést a szent és a szentségtelen,
a bűn és az erény, a jó és a rossz, Isten és az ördög között. Pusztítsd
el ezeket az ellentéteket. Csapdák, amelyek fogva tartanak. Ezektől a
csapdáktól nem tudsz élni, nem tudsz szabad lenni. Nem engednek
táncolni. Egyik lábad a kisebbrendűség csapdájában, a másik a
felsőbbrendűség csapdájában vergődik. Le vagy láncolva. Hogy
tudnál így táncolni? Dobd el a láncaidat.
Ezt mondják a zen mesterek is: „Egy hajszálnyi megkülönböztetés
elég szétválasztani a mennyet és a poklot.” Tilopa is ezt tanítja. Egy
apró megkülönböztetés, egy hajszálnyi különbség elég, és máris
létrejött a menny és a pokol, innentől pedig a dualitás foglya vagy.
Ne tégy különbséget, és megszabadulsz. A különbségek megszűnése
a szabadság.
 A triviális magasztossága és a magasztos trivialitása, ez az, amit
én tanítok.
Az evés kívülről nézve triviális. Ha belülről nézed, magasztos,
maga a csoda – hogy megeszed a kenyeret, és a kenyérből vér lesz,
hogy hús lesz belőle, és csont, sőt a csontvelőd is abból lesz.
Megeszed a kenyeret, és a kenyérből gondolatok lesznek, és álmok.
Ez maga a csoda. A legmagasztosabb dolog a világon. Nem
közönséges dolog történik, amikor eszel. Isten munkálkodik
ilyenkor. Teremtő folyamat történik. Miközben a kenyeret rágod,
életet hozol létre öntudatlanul. Ezernyi lehetőséget adsz az életnek.
Holnap talán festeni fogsz egy képet: a kenyér, amit megettél,
festménnyé alakul. Holnap énekelsz majd, vagy akár éppen most
csinálsz valami olyasmit, ami a kenyér nélkül nem jöhetett volna
létre.
A Miatyánk gyönyörű ima; azt mondja: „Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma.” Milyen banálisnak tűnik! Mit akart Jézus azzal
mondani, hogy: „Imádba foglald minden nap: »Mindennapi
kenyerünket add meg nekünk ma«”? Nem tudott volna valami
magasztosabbat kitalálni? Kenyér? Csak cseréld ki a kenyér szót
valami másra, és imádkozd el naponta: „Uram, mindennapi teánkat
add meg nekünk ma”, és meglátod, milyen nevetségesen hangzik.
Pedig a kenyér, a tea, a kávé… vagy a Coca-Cola! Igen, még a Coca-
Cola is isteni.
Minden isteni – mi más is lehetne?
Az ima így szól: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”
A magasztos szintjére emeli a triviálisat. Nagyszerű mondat. A
hinduknál van egy mondás, Annam Brahma – „az étel Isten”.
Magasztossá emeli a triviálisat. Ha nagyon alaposan a triviális
mélyére nézel, megpillantod a magasztosat.
 Zuhanyozol. Banális hétköznapi tevékenység, mégis magasztos
lehet. Csak nézz a mélyére alaposan. Állsz a zuhany alatt, a víz pedig
csak folyik végig a testeden, amely felfrissül, megfiatalodik, életre
kel a víz áldásától. Mert mi is vízből vagyunk – az emberi test közel
nyolcvan százaléka víz, és az élet első csírája is a tengerben jött
létre. A halak voltak az első állatok, és a magzat az anyja hasában
ma is gyakorlatilag tengervízben úszik, a magzatvíz ugyanolyan sós
közeg, hasonló az összetétele. Ezért kívánnak sósat a nők, amikor
teherbe esnek, mert a magzatot sós víz fogja körülvenni a
méhükben. A magzati lét első szakaszában a gyerek még hal. A víz
maga az élet, és amikor zuhanyozol, az élet ömlik rád – az életed
nyolcvan százaléka ömlik rád, az élet legfontosabb eleme. Nincs élet
víz nélkül. Nem lennének itt ezek a fák, nem énekelnének ezek a
madarak, nem lennének körülöttünk állatok, és nem élhetnének az
emberek, ha nem lenne víz. Ha eltűnik a víz, eltűnik az élet.
Van valami magasztosság abban, amikor a vízzel érintkezel. Te
magad teheted az élményt magasztossá! Tőled függ, hogy hogyan
állsz hozzá. Lehet belőle meditáció és imádság. Hálát adhatsz azért,
hogy Isten hatalmas, hogy van még vizünk az élethez. A
lélegzetvétel olyan triviális, ugyan kit érdekel? De a lélegzet jelenti
az életet. Szinte minden nyelvben rokonértelmű az „élet” és a
„lehelet” szó. A szanszkritban a prána ’életet’ jelent, de egyúttal
’lélegzetet’ is. A lélek szó is lélegzetet jelent; a psziché szó is
lélegzetet jelent.
A Biblia is azt mondja, hogy Isten megteremtette az embert, és
életet lehelt belé. Az élet azzal kezdődött, hogy Isten lelket lehelt az
emberbe; addig az ember csak por és hamu volt. Ádám azt jelenti
’por, föld’. Isten sárból gyúrta Ádámot. A héber nyelvben Ádám azt
jelenti, hogy ’föld’. Aztán életet lehelt bele. Mindig így kezdődik az
élet. Megszületik a gyermek, és az első dolog, amit
lélegzetvisszafojtva várunk, hogy felsírjon. Miért? Mert a sírással tud
csak elkezdeni lélegezni. Két-három másodpercig még az orvos és a
szülésznő is visszafojtja a lélegzetét. Vajon vesz-e levegőt az
újszülött? Lehet, hogy nem lélegzik. Ha nem lélegzik, nincs benne
élet. Ha lélegzik, él. Ugyanaz történik, mint Ádámmal: Isten életet
lehel a gyermekbe, minden egyes újszülöttbe.
Isten a láthatatlan erő, az életerő, amely körülvesz minket. A
lélegzettel áramlik beléd, és amikor meghalsz, kileheled a lelkedet.
Belégzéssel kezded az életet, és kilégzéssel végzed; onnantól nem
lélegzel többé. Ádám innentől ismét adam, újra por lesz, mert porból
vétetett, és porrá lesz.
A lélegzet az élet, de megfigyelted már közelebbről? Állj meg a
reggeli napfényben, és lélegezz. Istent lélegzed be. Így lesz a lélegzet
magasztos. Tőled függ.
A triviális és a magasztos nem két különböző dolog.
Összetartoznak, egyek, ugyanannak az energiának két külön
megnyilvánulása. Az életed banális, ha nem figyeled meg alaposan.
Ha a mélyére nézel, az élet magasztos.
Nagyon hasznos tehát a felismerésed. Azt mondod: „Saját magam
megtapasztalása a legfelemelőbb tapasztalat az életben. És egyúttal
a legtriviálisabb is. Kérlek, világítsd meg, hogy miért.” Ne hagyd
magad becsapni. Nincs mit megvilágítani. Az élet pont ilyen: a
triviális a magasztos.
A kérdés azért merült fel, mert a kérdező azt gondolhatta, hogy a
triviális és a magasztos ellentétes fogalmak. Pedig nem ellentétesek;
inkább kiegészítik egymást. A triviális elrejti a magasztosat. A
triviális olyan, mint egy kéreg; megvédi a magasztosat. Mint egy
mag héja. A mag magában rejti a fa lehetőségét. Ez a lehetőség
rendkívül zsenge, sérülékeny; a mag viszont kemény. A mag kemény
héja, legkülső kérge megvédi a legsérülékenyebb lehetőséget is,
amelyből aztán virág nyílhat, vagy fává növekedhet. A mag addig
védelmez, amíg megfelelő talajra nem talál. Aztán a mag eltűnik, a
védőpajzs megszűnik, a kemény kéreg szétoszlik a földben, a zsenge
élet pedig szárba szökken.
A magasztos a triviális mélyén rejtőzik, nagyon figyelned kell
tehát. Ahol triviálisat látsz, ott kell lenni a magasztosnak is. Ne
menekülj a triviális elől; különben elkerülöd a magasztosat is. És ne
keresd a magasztosat a triviális ellenében; különben soha nem
bukkansz a nyomára.

George Gurdjieff azt mondta: „Börtönben vagy. Ha ki akarsz

szabadulni a börtönödből, az első dolog, amit fel kell
ismerned, hogy be vagy zárva. Ha azt képzeled, hogy szabad
vagy, nincs menekvés.” Mik azok a börtönök, amelyeket
„otthonnak” tekintek?

George Gurdjieff korunk egyik legnagyobb tanítója. Sok

tekintetben egyedi mester – olyanokat mond, amit senki mástól nem
hallunk mostanában. Gurdjieff olyan, mint egy modern
Bodhidharma vagy Csuang-ce, első hallásra abszurd, de valójában
megnyitja az utat az emberi tudat megszabadulása felé. Az egyik
legfontosabb mondásával kapcsolatos a kérdésed. Gyakran
hangoztatta azt, hogy „börtönben vagy”. Sokszor még pontosabban
megragadta a valóságot, és a „börtönben vagy” helyett inkább azt
mondta, hogy „te magad vagy a börtön”. Ez sokkal helytállóbb.
Ha ki akarsz szabadulni a börtönből – vagy pontosabban szólva,
ha nem akarsz többé börtön lenni –, legelőször is fel kell ismerned,
hogy börtönben vagy… hogy te magad vagy a börtön. Ezt soha nem
szabad elfelejtenie egyetlen keresőnek sem, ez az igazság
keresésének alapvetése.
Az emberi elme hajlamos tagadni a számára rút dolgokat,
mindazt, amit szeretne mások előtt letagadni – olyan mélyen elrejti
ezeket a tudattalanban, hogy még ő maga sem tud a nyomukra
bukkanni. Ezzel tartja életben a felszínen a személyiségét.
Gurdjieff mindezt egy történetbe foglalta:

Élt egyszer egy messzi erdő legeslegmélyén egy varázsló, aki birkákat tartott, mert ez
volt az egyetlen ennivalója ott a rengetegben. Azért tartott annyi birkát, hogy naponta
levághasson egyet. Féltek is tőle az állatai, folyton bemenekültek az erdőbe, nehogy
rájuk kerüljön aznap a sor. A társaik odalettek, sosem lehet biztosan tudni… talán
holnap éppen rájuk kerül a sor. Félelmükben elkódorogtak az erdő sűrűjében. Nem kis
munka volt minden nap megtalálni és összeterelni őket.
Végül a varázsló cselhez folyamodott. Hipnotizálta a birkáit, és mindegyiknek azt
sugalmazta: „Te vagy a kivétel; a többiek meghalhatnak, de téged nem érhet el a halál.
Nem mindennapi birka vagy; Isten kivételez veled.” Némelyiknek még azt is
bebeszélte: „Te nem is vagy birka egyáltalán; oroszlán vagy, tigris, farkas. Csak a
birkák kerülnek a kés alá. Neked nem kell az erdőben rejtőzködnöd; micsoda szégyen,
hogy egy oroszlán az erdőbe meneküljön, hogy mentse az életét… csak a birkákat
vágják le.” Így aztán az összes birkát hipnotizálta, mindegyiket másképp.
Némelyiknek még azt is mondta: „Ember vagy, emberi lény, az emberek pedig nem
gyilkolják egymást. Olyan ember vagy, mint én. Ne félj tőlem, és ne menekülj előlem.”
Attól a naptól fogva egyetlen birka sem menekült az erdőbe, pedig a varázsló továbbra
is minden nap levágott egyet közülük. Viszont magától értetődően mindegyikőjük azt
gondolta, hogy biztosan a másik a birka; én viszont tigris vagyok, oroszlán vagyok,
ember vagyok. Különb és kivételezett vagyok, isteni kiváltságot élvezek… A varázsló
mindegyiknek másik történettel beszélte tele a fejét.

Gurdjieff azt mondja, hogy amíg el nem jutsz az első felismerésig

– hogy börtönben vagy, hogy te magad vagy a börtön –, addig nincs
reményed a megszabadulásra. Amíg azt képzeled, hogy szabad vagy,
csak hipnotizált birka maradsz, aki elhiszi magáról, hogy oroszlán –
kivételes lény, akinek nincs oka félni –, vagy akár, hogy ember. Látja,
hogy nap mint nap leölik körülötte a többi birkát, de ő továbbra is
hipnózisban él, tudomást sem véve a valóságról. A megszabadulás
csak akkor lehetséges, amikor igazán tudod, hogy szabad vagy, nem
csak képzeled.
Talán öntudatlanul, de minden vallás hipnotizálta az embereket.
Azt hisszük, hogy halhatatlan a lelkünk. Nem állítom, hogy nem így
van, csak azt mondom, hogy az emberek nem igazán tudják, hogy
miben hisznek. Mivel hisznek abban, hogy halhatatlan a lelkük,
ezért nem járnak utána, hogy valóban a halhatatlan lélek lakozik
bennük. Azt tanították nekik: „Ti vagytok Isten Királysága”…
amiben hinni annyira kényelmes és megnyugtató! Arra viszont már
nincs mód, hogy felkutassák és felfedezzék, vajon hitüknek van-e
valóságtartalma, és nem csak a társadalom hipnotikus trükkjéről
van-e szó, hogy ne féljenek a haláltól, hogy ne féljenek a betegségtől
és az öregségtől, hogy ne féljenek a magánytól.
A te Istened talán nem több pszichológiai hipnózisnál. Nem te
fedezted fel magadnak, az egyszer biztos – ebben az egyben
teljességgel bizonyos lehetsz. Beprogramozták az elmédbe, és mivel
hiszel benne, éppen a hited akadályoz meg abban, hogy az igazság
keresésére indulj.
Folyamatosan azt sulykolták beléd, hogy ha nem hiszel, nem
fogod megtalálni az igazságot. Valójában ennek éppen az ellenkezője
a helyzet. A hit nem híd, hanem akadály. Akik hisznek, soha nem
találnak semmit, mert el sem kezdik a keresést; nincs szükségük rá.
Börtönben vagy, és közben szabadnak képzeled magad. Láncra vagy
verve, de a láncaidat ékszernek gondolod. Rabszolga vagy, és közben
jámbornak, egyszerűnek, alázatosnak gondolod magad, amilyennek
a vallásos embernek szerinted lennie kell. Rengeteg hipnotikus
stratégia vesz körül, és mindet a társadalom hozta létre a történelem
során. Ezek a hipnotikus stratégiák a tudatlanságod, a
nyomorúságod, a megvilágosulatlan tudatállapotod okai.
Ezért a legelső dolog azt felismerni, hogy börtönben vagy. Amint
ezt felismerted, ki akarsz törni. Senki sem tűri, hogy bebörtönözzék;
ez sérti az ember méltóságát. Keresni fogod a szökés módját. Olyan
emberekkel fogsz találkozni, akik már kiszabadultak. A falakon
kívülről kérsz majd segítséget, mert a falon túl vannak, akik
hajlandók segíteni neked. De a segítségük semmit sem ér, ha
továbbra is azt gondolod, hogy teljes szabadságban élsz.
Ha elhiszed, hogy ez a börtön az otthonod, akkor magától
értetődően abszolút lehetetlen a megszabadulásnak még csak a
gondolata is. A börtön falairól azt gondolod, hogy megvédelmeznek.
Szóba sem jöhet, hogy valahol áttörd a falat, hogy kijuthass, vagy
találj egy létrát, vagy kívülről kérj segítséget. Kívülről bedobhatnak
egy kötelet, vagy szerezhetnek egy létrát, de csak akkor, ha
elfogadod az alapvető tényt, hogy börtönben vagy. George Gurdjieff
következetesen ragaszkodott hozzá: „Ez az alapvető felismerés.
Enélkül nem juthatsz el a megvilágosodásig. Ha azt képzeled, hogy
már szabad vagy, nem tudsz megszabadulni.”
„Mik azok a börtönök, amelyeket otthonnak tekintek?” Az
úgynevezett otthonok mind börtönök, mert nem adnak szabadságot,
csak biztonságot, menedéket, viszont cserébe elveszik tőled lényed
lényegét, a szabadságot, az örömöt, a táncot. Biztonságot és
menedéket adnak, ez kétségtelen – és ennek természetesen ára van.
Óriási árat fizetsz, szemben azzal, amit így nyersz. A lelkedet kell
eladnod érte. És közben mit ér a biztonság és a menedék? A létednek
kerestél biztonságot és menedéket, és a keresés közben éppen azt
kellett eladnod. Most biztonságban vagy, menedéket leltél, de mi
értelme van? Kinek jó ez a biztonság, kinek ad menedéket? Neked
semmi hasznod belőle, csak azoknak, akiknek sikerült meggyőzniük
téged, hogy „ha eladod a lelked, a létezésed, mi gondoskodunk majd
rólad – neked nem kell aggódnod, mi majd gondját viseljük a te
biztonságodnak, menedéket adunk”.
Azzal, hogy átruháztad a felelősséget, feladtál mindent.
Csak egy üres héj maradsz, amelynek nincs többé jelentése és
jelentősége. Az otthonaitok gyönyörű börtönök, amelyeket
magatoknak építettetek, ti rendezitek be magatoknak. Azt hiszitek,
hogy védelmet ad; miközben elpusztít benneteket. Megvéd az esőtől,
a széltől, megvéd a nap sugárzásától, de ezekért a csekélységekért
cserébe teljesen megsemmisít benneteket. Elveszítitek az örömöt, a
szabadságot, irányt tévesztetek az életben.
Elveszítitek azt, amiért itt vagytok. Eltévedtek a saját házatokban.
Annyit foglalkoztok a bútorokkal és a lakberendezéssel, hogy
magatokról teljesen megfeledkeztek. Ez a feledékenység olyan, mint
a mélyhipnózis.
A feleséged, a férjed, a gyerekeid – senki sem a tiéd. Ezek mind
csak esetleges, mesterséges kapcsolatok – még a saját gyermekeidet
sem birtokolhatod. Csak rajtad keresztül léteznek; nem a sajátjaid.
Te már a múlt vagy; ők a jövő. Nincs kapcsolat, nincs kapcsolódás;
ezért, ahogy egyre intelligensebb lett az emberiség, hirtelen
kiszélesedett a generációs szakadék.
Turgenyev, a nagy orosz regényíró talán egyik legjobb könyve az
Apák és fiúk. Az egész könyv az apák és a fiúk közötti küzdelemről
szól, mert az apák azt szeretnék, hogy a fiaik az ő hasonmásaik
legyenek. Természetesen nem hagynak semmi szabadságot a
fiúknak. Elvárják tőlük, hogy szót fogadjanak.
Még az Atyaúristen sem várt mást, csak hogy szót fogadjanak neki;
akkor mit mondhatnánk a közönséges apákról? Felbőszült a
szófogadatlanságon, ráadásul aránytalanul nagy haragra gerjedt
ahhoz képest, ami történt. Hiszen ő adott lehetőséget a
szófogadatlanságra. Ő provokálta ki; ő tette kíváncsivá gyermekeit,
Ádámot és Évát, hogy egyenek abból a bizonyos gyümölcsből,
mégpedig azzal, hogy megtiltotta nekik – ennél mi sem könnyebb.
Egyszer egy gyönyörű ház szomszédságában éltem, aminek
hatalmas kertjét magas fal vette körül. Indiában az ilyen helyekből
azonnal nyilvános vizelde lesz. Milyen jó kis fal… máris szükségét
érzed, hogy könnyíts magadon. A nyugalmazott tábornok, aki ott
lakott, nagyon mérges volt emiatt. Megkérdezte tőlem, hogy ugyan
mit tegyen:
– Annyi ház van a környéken, mégis mindenki az enyémnél végzi
a dolgát.
Azt mondtam neki:
– Azért, mert nem tettél ki táblákat a falra.
– Miféle táblákat? – kérdezte.
– Tegyél ki pár táblát a falra a következő szöveggel: „Tilos ide
vizelni”.
– Jó ötlet! – mondta lelkesen.
Hívatott egy címfestőt, aki jókora betűkkel telepingálta a falat:
„Tilos ide vizelni.” Onnantól aztán, aki csak elment azon az úton,
annak azonnal vizelhetnékje támadt! Ott volt az emlékeztető a
falon; különben eszébe sem jutott volna, hogy vizelnie kell. Na de:
„Tilos ide vizelni”… Azonnal úgy érzed, hogy soha jobb helyet nem
találnál könnyíteni magadon. Mindenfelé látni ilyen táblákat, ahová
az emberek vizelni járnak. A felirat nyilvánvalóan jelzi, hogy a
tulajdonos tudja, hogy odajárnak vizelni; különben miért tette volna
ki a táblát?
Az egyik indiai állam fővárosában, Bhopalban meglepve
tapasztaltam, hogy még otthon, a nappaliban is táblákat raknak ki a
falra – „Köpködni tilos” –, mert ez az egyetlen város Indiában, ahol
az emberek úton-útfélen köpködnek. Még a nappaliban is. A tiltó
táblák pedig senkit nem riasztanak vissza a köpködéstől. Amikor ezt
megláttam, azt mondtam a doktornak, akivel éppen egy házban
laktam:
– Sehol Indiában nem láttam ilyen figyelmeztető táblákat, mint
ebben a városban, még otthon a házakban is… Honnan jön ez az
egész?
– Fogalmam sincs – válaszolta. – Csak volt valaki, aki először
kitett egy ilyen táblát; a köpködés biztos csak utána kezdődött.
Olyan nagy a csábítás.
Az Éden kertjében is annyi fa volt… Isten mégis rámutatott egy
konkrét fára: „Ez a tudás fája. Soha ne egyél ennek a gyümölcséből.”
Nem volt ott semmiféle kígyó, hogy meggyőzze Évát, Isten maga
győzte meg; ő volt a kígyó. A megtorlás elképesztő léptékű. Még ma
is azért szenvedünk, mert Ádám és Éva ellentmondott Istennek!
A vallások mindenféle bűnt elültettek az emberek elméjében csak
a tiltások által. Mindent elkövettek azért, hogy az emberek feladják a
keresést. Azt tanítják: „higgy” – a hitet pedig olcsón adják. Nem kell
semmit tenned érte. Gurdjieff kénytelen volt odáig menni, hogy azt
mondja a tanítványainak: „Nincs lelketek. Merő tévedés, hogy
mindenkinek lelke van, ezt csak a vallások hitették el veletek.”
Azért kellett ilyeneket mondania, hogy felébresszen benneteket,
és utánajárjatok, vajon ez igaz-e vagy sem; különben mindenki
boldogan alszik tovább. Mi szükség van a keresésre? Benned van,
amit keresel; Isten benned van! Sok minden más is benned van,
amit, ha nem keresed, soha meg nem találod – akár államfő leszel,
akár miniszterelnök, a leggazdagabb ember a földön, vagy
világhódító –, mert ezek a dolgok nem történnek meg maguktól. Ami
Istent illeti, már megtaláltad; magadban hordozod, nem kell
menned sehová. Bármelyik nap, bármelyik esős napon, amikor nincs
már hová menned, hogy meghódítsd a világot, és nincs semmi más
dolgod – nem kell az autót bütykölnöd, az órádat szétszedned, a
tévét vagy a rádiót megjavítani, bár teljesen jól működnek, csak épp
nincs mit tenned… Bármelyik nap, amikor nincs más dolgod,
megtalálhatod Istent. Benned van, a zsebedben hordod.
Gurdjieff talán az egyetlen ember a történelemben, aki a
vallásokkal ellentétben azt hangsúlyozta, hogy a lélek nem létezik –
hogy a lélek csak akkor létezik, ha te megteremted. Nem veled
született, csak a lehetőségével születtél. Ha veszed a fáradságot, és
utánajársz, talán sikerül elérned. Különben a legtöbb ember csak
megszületik és meghal; nincs lélek, amely túlélné a halált.
Kegyes hazugság, amit állít. Nem mondott igazat, de nem
állíthatok mást, mint hogy együttérzésből vetemedett kegyes
hazugságra. Persze, hogy lélekkel születtél, de ezt annyira adottnak
vesszük, hogy emiatt nem nézünk magunkba. Valakinek el kell
oszlatnia ezt a nézetet, hogy lélekkel jöttél a világra, és azt kell
mondania, hogy üres vagy, hogy nincs benned semmi. Ez talán felráz
majd, és felébreszt. Talán ettől eszedbe jut legalább egyszer
magadba nézni, hogy valóban van-e lelked, vagy csak becsaptak.
George Gurdjieff több emberen segített, mint bárki más, mert
felébresztette az emberekben a vágyat: „Ne halj meg addig, amíg
nem teremtettél magadnak lelket, különben semmi nem éli túl a
halálodat. Kristályosítsd ki a lényedet, hogy a halál ne tudja
elpusztítani. De nem születtél lélekkel, azt magadnak kell
megteremtened.”
A vallások ugyan igazat mondtak, mégsem segítettek; tanításuk
inkább hátráltatta az embereket. Gurdjieff együttérzése elképesztő.
A vallások természetesen nem nézték jó szemmel, mert ezen az egy
ponton mind egyetértenek – hogy az ember lélekkel születik.
Gurdjieff álláspontja inkább pszichológiai indíttatású, és sokkal
hatékonyabban segít a megszabadulás elérésében. Azt mondja, hogy
üres vagy, és üres is maradsz, hacsak nem szánod el magad, és nem
teszel erőfeszítéseket annak érdekében, hogy megtaláld a saját
középpontodat. Benned van a lehetőség, de neked kell valóra
váltanod.
Nagy horderejű megállapítás.
Gurdjieff mégis szinte feledésbe merült. Pár évtizede még tanított,
de azóta az emberek elfelejtkeztek a nagy tanítóról, aki
együttérzésből még hazudni is hajlandó volt, csak hogy sokkolja az
embereket; hogy valamennyire megnyílj, és a nyomába eredj annak,
vajon van-e egy szemernyi igazság abban, amit a vallások tanítottak
neked.
Azt mondja, legelőször is azt kell észrevenned, hogy börtönben
vagy. Azt is be kell látnod, hogy még nem vagy. Majd talán leszel.
Mag vagy csupán, és magadnak kell megtalálnod a megfelelő talajt,
más nem fogja megtenni helyetted. Ha továbbra is az úgynevezett
szentekben és papokban bízol, elmulasztod a nagy lehetőséget, amit
az élet felkínált. Az ember soha nem tudhatja, kap-e második
lehetőséget – ha ez a hajó elment, oda minden esélyed.
Gurdjieff elképzelése erősen felzaklatott néhány intelligens
embert, akiket aztán sikerült rávennie, hogy megtalálják önmagukat.
Nem értek egyet Gurdjieff módszereivel, de maximálisan egyetértek
a kijelentéseivel. Ez egyszerű pszichológiai tény.
Vannak emberek, akik intelligensnek tartják magukat. Valójában
nagyon nehéz olyan embert találni, aki unintelligensnek gondolja
magát. Ha találkozol valakivel, aki unintelligensnek állítja magát, az
nagy eséllyel épp, hogy intelligens. De azokkal nincs mit kezdeni,
akik már eleve intelligensnek gondolják magukat. Az egész
emberiség egészen bizonyosan nem intelligens. Ezt bizonyítja a
viselkedésük, ezt mutatja a nyomorúságuk – minden csak az
ostobaságukról árulkodik.
Közben azt gondolják, hogy mind zsenik – csak az élet nem ad
lehetőséget a tehetségük kibontakoztatására; egyébként mind egy-
egy Picasso, Sartre, Bertrand Russell vagy Martin Buber lenne, gond
nélkül. Csak az élet akadályozza őket; amúgy minden megvan
bennük. Ez nem így van.
Manapság a tanulás mindenki számára elérhető, kivált a fejlett
országokban, de még az egyetemes oktatás sem teremt egyetemes
zseniket. Mindenki ugyanazt tanulja, de még ettől sem lesz
mindenki egyformán tehetséges. Az ember egyfajta félálomban, félig
ébren éli az életét, és ebben az állapotban könnyű nagyot gondolni
magáról – hogy milyen szép, okos és tehetséges mindenben.
Elképzeli a saját nagyságát, ahelyett hogy megdolgozna érte, mert
ahhoz óriási erőfeszítés kell. A megvilágosodás pedig a legmagasabb
intelligencia. Ha elhiszed magadról, hogy intelligens vagy, nincs
hová fejlődnöd.
Nézd meg pontosan, hogy hol vagy.
Elfogulatlanul ítéld meg magad.
Ismerd fel pontosan, még ha fáj is, hogy rabszolga vagy –
valamilyen politikai ideológia, vallásos teológia vagy ostoba
rasszizmus rabszolgája. Csak figyeld meg magad, légy elfogulatlan és
tárgyilagos, és meglátod, mit nevezett Gurdjieff börtönnek. És ha
egyszer felismerted a saját börtöneidet, már nem nehéz
kiszabadulnod, mert ezek a saját teremtményeid.

Bernstein meghal és a pokolra jut. A recepciós megkérdezi tőle:

 – Hová szeretne kerülni?
– Választhatok? – kérdezi a megszeppent Bernstein.
– Hát persze! Ebből a váróteremből több ajtó is nyílik. Csak hallgatózzon
mindegyiknél, és döntse el, hogy melyiken akar belépni.
Bernstein hallgatózik az első ajtónál, és borzalmas halálsikolyt hall. Megy a
következőhöz, aztán a harmadikhoz – minden ajtó mögött üvöltést, sikítást,
jajveszékelést hall. Végül a hetedik ajtó mögül csak halk mormogás hallatszik.
Gyorsan emellett dönt:
– Ide szeretnék bemenni.
Az ajtó feltárul, és máris bent találja magát – egy hatalmas szartengerben, amelyik
épp a szájáig ér. Körülötte több millió ember pipiskedik lábujjhegyen, és azt
motyogják kétségbeesve:
– Csak hullámot ne! Csak hullámot ne!

Akármit teszel, az életed a te választásod. Még a pokolban is van

választásod – mindenütt van választásod. Az életedet te teremted
meg. Ha ezt felismerted, akkor minden változás lehetséges.
Churchill ezt mondta az emberiségről: „Az ember időnként
belebotlik az igazságba, de legtöbbször feláll, és továbbmegy.” Az
ember nagyon különös állatfajta, a legkülönösebb az állatok közül.
Vég nélkül hisz abban, ami nincs, és abban, ami nem az övé. Nem
tesz erőfeszítést még annak az alapvető kérdésnek a kiderítésére
sem, hogy kicsoda, honnan jön, mi a célja, és hová tart.
Az emberek mindenféléről vitatkoznak, összeolvasnak hetet-
havat, de általában saját magukkal nem foglalkoznak. Mintha
természetesnek vennék, hogy léteznek, és ennek akar véget vetni
Gurdjieff: Nem olyan természetes, hogy létezel. Nézz magadba,
keresd meg, hogy ki vagy, hogy vagy-e egyáltalán, vagy csak üresség
vagy, és mit kell tenned ahhoz, hogy a benned lévő mag kisarjadjon,
és ha gondozod, a magból egy napon virág legyen.

A páciens kelletlenül a pszichológus díványának a mélyére süppedve azt mondja:

– Doktor úr, van egy problémám. – Meglazítja a nyakkendőjét, és így folytatja: – Az
egyik fiam a Harvardra jár, a másik a Yale-en tanul. Most kaptak tőlem két egyforma
 Ferrarit. Az Ötödik sugárúton van egy belvárosi házam, East Hampton legszebb részén
egy nyaralóm, Venezuelában pedig egy óriási farmom.
– Hát – mosolyog a pszichológus, látványosan irigykedve –, vagy nem figyeltem
eléggé, vagy nincs is igazán problémája.
– Az van, doki – suttogja ideges hangon a kimerült páciens –, hogy ehhez képest
alig négyszáz dollárt keresek egy hónapban.

Hát az bizony probléma! Pár száz dolcsit keresel havonta, és

közben beképzeled magadnak ezt a sok mindent: két Ferrari, két
egyetemista fiú – egyik a Harvardon, másik a Yale-en –, plusz egy
belvárosi ház, nyaraló a hegyekben, farm Venezuelában, és a
tetejébe pár száz dolcsi havi fizetés! Az emberek maguknak csinálják
a problémákat. Az emberek végtelenül szegények a tudatosságban,
mégis azt képzelik, hogy bennük van Isten Királysága. Szegényes
tudatossággal azonban csak koldus Istened lehet – pár száz dolcsi
egy hónapban. Az Istened csak annyira gazdag, mint a te
tudatosságod, mert Isten a tudatosság fedőneve.
 Epilógus:
Kincseid forrása benned van
Mit gondolsz erről a mondatról: „Utópiák nélkül nem lesz jobb
a világ.” Hazugság?

Egyáltalán nem.
„Utópia nélkül nem lesz jobb a világ” – ez egy alapigazság. Az
utópia csak annyit jelent, hogy nem vagyunk elégedettek a
társadalommal, amelyben élünk; hogy torkig vagyunk azzal a
rendszerrel, amelyet ránk erőltettek; hogy elégedetlenek vagyunk
egy csomó mindennel. Az utópia annak a vágya, hogy kitaláljunk egy
jobb társadalmat, egy jobb emberiséget, jobb oktatási rendszert,
nagyobb összetartást, jobb kapcsolatot férfi és nő között, szülő és
gyermek között.
Az utópia nem más, mint undor a fennálló határokkal szemben.
Akiknek az érdeke mást diktál, azok szeretnék hazugságnak
bélyegezni ezt a mondatot, mert azt szeretnék, hogy elégedett légy,
mint a legelésző marhák – ugyanazt a füvet legelik egész életükben,
mintha csak arra születtek volna, hogy legeljenek, aztán
elpusztuljanak.
Van néhány meglepő dolog a világon. Megfigyelted például,
hogyan szeretkeznek az állatok? Ha igen, akkor biztos észrevetted,
hogy nem tűnnek túl boldognak közösülés közben. Nem igazán
kitörő örömmel csinálják. Inkább elkeseredetten, szomorúan,
kötelességszerűen, mintha valami biológiai parancsot
teljesítenének: párosodni kell. Ez az oka annak, hogy amikor a nász
időszaka véget ér, a hím és a nőstény nem is törődnek egymással;
megszakad közöttük minden kapcsolat, többé meg sem ismerik
egymást. Együttlétük erőltetett, gépies. Nincs benne öröm. Akkor
hát miért élnek? Csak legelnek, és aztán egy napon elpusztulnak…
Az emberi világban uralkodó érdekek azt szeretnék, ha te is olyan
lennél, mint a legelésző marhák. Légy elégedett a szegénységben,
békélj meg a betegségeddel, békülj ki az elmúlással, viseld el a
nyomorúságot, a szenvedést, a szorongást. Nem származik abból
semmi jó, nem vezet semmire, ha jobbítani akarsz a helyzeteden,
hogy akadálytalanul kihasználhassanak, és ezért még lelkiismeret-
furdalásuk se legyen.
Sokféle parazita van: a papok, a politikusok például. Minden
érdekük azt kívánja, hogy kómában élj, hogy alvajáróként éld az
életedet… álmosan, enerváltan, de mégis elvégezd a munkát,
miközben fel sem merül benned, hogy lehetne jobb is; évezredek óta
azzal kábítják az embereket, hogy ilyen az élet, hogy nincs mit tenni.
A szenvedés a sorsod; a kétségbeesés az osztályrészed. Mindez Isten
akaratából van így; nem tudsz rajta változtatni. Indiában az a
mondás, hogy egyetlen levél sem rezdülhet a fán Isten tudta nélkül.
Mit van mit tenni?
Nincs mit csodálkozni azon, hogy Indiában tízezer éve nem volt
forradalom. És Indiában van a világon a legborzalmasabb társadalmi
rendszer; a hinduk negyede igavonó baromként él. Ők az
„érinthetetlenek”. Az állatnál is alacsonyabb szintre süllyesztették
őket. Az állatokat meg lehet érinteni, de ezeket az embereket tilos.
Nem csak ők maguk érinthetetlenek, de még az árnyékuk is az. Ha
egy érinthetetlen árnyéka rád vetül, rituális fürdőt kell venned, hogy
megtisztulj. Évezredek óta képesek elhitetni ezekkel az emberekkel,
hogy nekik ez a sorsuk, és semmit nem tehetnek ellene. Indiában
senki sem írt olyan könyvet, mint Sir Thomas More Utópiája. Pedig
Indiában is írtak elég könyvet: talán a világ legfontosabb és
leggazdagabb irodalma itt született. Viszont egyetlen olyan alkotás
sincs közöttük, amely egy szikrányi reményt adna a változásnak, a
forradalomnak akár csak a lehetőségét is felvillantaná. Ezeket a
szavakat gondosan kerülik.
Ezt akarják a világon mindenütt. Úgyhogy aki azt állítja, hogy az
utópia ostoba hazugság, az maga is hazudik.
Az utópia kétségtelenül és abszolút szükséges.
Talán egyszer, amikor az emberiségnek nem lesz szüksége
bilincsre és börtönre, akkor már utópiára sem lesz szükségünk, mert
az utópia valósággá válik. De ebben nem hiszek, mert soha semmi
nem lehet tökéletes. A tökéletesség nem tartozik a létezés
természetéhez; minden tökéletlen marad. Egyre jobb lesz, egyre
jobban közelít a tökéleteshez, de soha nem éri el, nem lesz tökéletes.
Ennek pedig oka van, nagyon fontos oka: ha valami eléri a
tökéletességet, abban a pillanatban meg is hal.
A tökéletesség maga a halál. Ennek az ellenkezője viszont nem
igaz. Nem azt állítom, hogy a halál a tökéletesség; különben aki
meghal, az hirtelen mind tökéletessé válna. A halál nem a
tökéletesség, a tökéletesség viszont a biztos halál, mert ha valami
tökéletes lesz, az megszűnik fejlődni. Onnantól nincs tovább, nincs
hová menni, nincs mit tenni.
Az emberi energiának folyamatos áramlásra van szüksége ahhoz,
hogy életben maradjon. Egy folyóhoz hasonlít, nem pedig egy tóhoz.
Áramlania kell, változnia kell, hegyek és völgyek között kanyarognia,
amíg el nem éri az óceánt.
Egy tó nem mozog sehová. Ilyennek szeretnék látni a hatalommal
bírók a társadalmat – állóvíznek, amelyik nem folyik sehová, csak
áporodottan párolog, amíg nem marad más utána, csak mocskos
iszap.
Az élet energiája egy folyó, amely soha el nem éri az óceánt,
folyton keresi az útját, amíg meg nem találja – és aztán újabb utat
keres.
Erről egy szúfi történet jut az eszembe.

Élt egyszer magányosan egy öreg favágó – a felesége meghalt anélkül, hogy gyermeket
szült volna. Hajlott kora ellenére – nyolcvanéves is elmúlt már – keményen dolgozott
a napi betevőért, fát vágott az erdőben, hogy eladja. Amit keresett, az épp csak arra
volt elég, hogy ne haljon éhen.
Az erdőben minden nap találkozott egy szúfi misztikussal, aki egy fa alatt ülve
elmélkedett. Ahogy az keleten szokás, megérintette a szent ember lábát, aki
megáldotta, ő pedig ment tovább a dolgára.
A misztikus kezdte megsajnálni az öreget. Egyik nap megszólította:
– Különös ember vagy te, nincs benned kíváncsiság, pedig ha egy kicsit beljebb
mégy az erdő sűrűjében, egy rézbányára lelsz. Egy napi munkáddal egy egész hétre
való élelmet is megkereshetsz; így nap mint nap ki kell jönnöd dolgozni. Még én is
megsajnáltalak. Csak menj tovább egy keveset az erdőben.
Az ember vonakodott, mert ismerte az erdőt… de ki tudja? Talán a misztikusnak
igaza van, mert hiszen ő is az erdőben él. Amióta csak az eszét tudja, ez ott ül az alatt
a fa alatt. Csak hogy kipróbálja, úgy van-e tényleg, bár nem volt egészen biztos benne,
hogy valóban úgy lesz… Hanem megtalálta a rézbányát. Gyűjtött is rögtön annyi
ércet, amiért elég pénzt kap egy egész hétre.
Napokig pihent, aztán egy hét múlva kiment újra az erdőbe, ezúttal már egy kicsit
jobban nézett ki, egészségesebb színe volt, meg is fiatalodott egy keveset.
Megérintette a szent lábát, és így szólt:
– Nem csak a szokáshoz híven érintem meg a lábadat, hanem hálám jeléül.
A misztikus így szólt:
– Ilyen elhamarkodottan? Micsoda bolond vagy te! Ha egy kicsit beljebb mégy az
erdőben, egy ezüstbányára bukkansz. Egy napi munkáddal egy egész hónapra valót is
megkereshetsz.
Az öreg nem hitt a fülének – egész életében csak szenvedés és nyomorúság jutott
neki. Hanem a misztikus a múltkorában igazat szólt; ki tudja, talán most is úgy van,
ahogy mondja. De az is lehet, hogy csak ugratja, a bolondját járatja vele. Abból baj
nem lehet, ha utánajár.
Egy kicsit beljebb ment az erdőben, hát ott volt az ezüstbánya. Azt mondja
magában: „Istenem! Egész álló életemet arra pazaroltam, hogy fát vágjak. Keserves
munka, a fát eladni meg még nehezebb. Sok favágó van, nagy a rivalizálás.”
Összegyűjtött annyi ezüstöt, ami jócskán elég volt egy havi élelemre. Bőségben,
kényelemben élt az öreg. Egy hónap elteltével aztán újra visszament az erdőbe, a
misztikus lábai elé omlott, és így szólt:
– Fogadd igaz hálámat, és bocsáss meg, ha egy pillanatra is kételkedtem a
szavaidban.
A misztikus erre így szólt:
– Úgy látom, még mindig nem értettél meg. Menj még mélyebbre.
– Ugyan miért? – kérdezte az öreg. – Hisz már így is bőségben élek!
– Fogalmad sincs, mi az igazi bőség – válaszolta a misztikus. – Menj csak egy kicsit
tovább, és egy aranybánya vár rád.
Az öreg favágó el sem tudta képzelni, milyen lehet az aranybánya, de gondolkodás
nélkül nekivágott az erdőnek. Kétsége sem volt: ez az ember tudja, mit beszél.
Meg is találta az aranyat, amire a misztikus azt mondta neki:
– Ez egy évre is elegendő lesz; így legalább biztosan nem látlak újra egy évig.
A favágó így szólt:
– Dehogyis, eljövök majd néha, csak hogy megérinthessem a lábadat. Csodatévő
ember vagy te! Miért ülsz itt folyton, ha ennyi mindent tudsz ezüstről, aranyról?
Mire legközelebb kijött az erdőbe meglátogatni a misztikust, egészen más ember
lett belőle – finom ruhát, szép cipőt viselt –, és láthatóan megfiatalodott,
egészségesebb lett. Jó kondiban volt, korábban úgy nézett ki, mint egy csontváz.
Időbe tellett, mire a misztikus rájött, hogy ez ugyanaz az öreg favágó. Azt kérdezte
tőle:
– Jól mennek hát a dolgok?
– Pompásan megy a sorom, hanem tegnap éjjel arra gondoltam… hogy van talán
valami más is kicsit beljebb a sűrűben.
A misztikus erre így szólt:
– Na végre, megérintettem hát a szívedet is. Mégis van remény, lesz még belőled
valami. Persze hogy van azon túl is valami: egy gyémántbánya.
A favágó erre kifakadt:
– Istenem, és ezt csak most mondod? Miért is pazaroltam az időmet rézre, ezüstre,
aranyra?
A misztikus így válaszolt:
– Mert nem hittél volna nekem, nem bíztál volna a szavaimban. Soha el nem
indulsz, ha a gyémántot szóba hozom. Lassan, fokozatosan kellett, hogy rávezesselek.
Most te magad jöttél kérdezni, és ez jó jel. Nem vagy már elégedett, pedig
mindenkinél nagyobb bőségben élsz.
A favágó így szólt:
 – Így van. Próbát is teszek.
Elindult, és megtalálta a gyémántokat. Ezúttal visszafelé is megállt a misztikusnál,
hogy leboruljon előtte. Így szólt:
– Lehet, hogy nem jövök hozzád többé. Ezekkel a gyémántokkal egy életre gazdag
leszek. Ezért jöttem, hogy hálából leboruljak a lábad elé.
A misztikus erre így szólt:
– De hiszen van még más is a gyémántokon túl.
A favágó hitetlenkedett:
– Nem lehet semmi a gyémántokon túl. Ugyan mi lehet a gyémántnál több? Most
egész biztosan csak ugratsz!
– Higgy nekem! Gyere el legalább egyszer. Van más is a gyémántokon túl – biztatta
a misztikus.
Meg is jelent másnap reggel az öreg – nem tudott aludni egész éjjel, csak
hánykolódott. Annyi gyémántja volt, hogy egész hátralevő életét királyi kényelemben
tölthette, de másnap mégis eljött. A misztikus – most először – csukott szemmel ült a
fa alatt. A favágó megérintette a lábát, de a misztikus továbbra is mozdulatlanul ült,
mint egy szobor. Meg sem mozdult, nem fogadta a tiszteletadást. Az öreg megrázta.
– Mi történt? Azt mondtad, megmutatod, mi van a gyémánton túl.
A misztikus így szólt:
– Éppen azt mutatom. A gyémántokon túl te vagy… csak egy kicsit beljebb. Ha nem
fedezed fel saját lényed kincseinek forrását, akkor nem találtál semmi értékeset.
A favágó így szólt:
– Most már értem, miért ülsz folyton itt a fa alatt mit sem törődve a gyémántokkal.
Leülök ide melléd, amíg megtalálom a kincset, amelyikről beszélsz. Nem lesz könnyű.
Eddig nem volt gond – mindig csak egy kicsit beljebb az erdőben. Most viszont
egészen más irányba küldesz.
Amíg a favágó csendben ült az erdő mélyén, a misztikus mellett – megmártózva
jelenlétében, csendjében, szeretetteljes lényében –, eltelt egy egész nap, leszállt az
este, ő pedig elámulva nyitotta ki a szemét.
– Ezt mondhattad volna hamarabb is – itt jöttem el nap mint nap melletted. Nincs
benned együttérzés. Éveken át vágtam a fát, a vállamon cipeltem a rönköket, és te
csak itt ültél, élvezve ezt a belső érzést, a belső boldogságot, anélkül hogy szóltál
volna róla.
A misztikus így válaszolt:
– Úgysem hittél volna nekem. Először a gyémántok kellenek. Most már
hazamehetsz, mert a kincseid forrása benned van. Csak egyet ne felejts el: menj
tovább az erdőben, beljebb, egyre beljebb, soha meg ne állj. Nincs utolsó állomás,
mert az utolsó állomás a halál.
 Lehet, hogy annál is jobbat teremtünk, mint amit a világ összes
utópista gondolkodója megálmodott, de utópia akkor is lesz a
láthatáron, szinte karnyújtásnyira – egy órányira tőlünk, ahol az ég
a földdel összeér. Ám ahogy közelítesz a láthatárhoz, az egyre
messzebb kerül, a távolság közted és a láthatár között mindig
ugyanaz marad. Ez a fejlődés és az evolúció egyetlen titka.
Lehetnek csodák, de egyetlen csoda sem vezet el a
tökéletességhez. A tökéletesség nem létezik, és jó, hogy nem
lehetséges. Ez hajt minket előre, ez tart minket életben, ez tart
minket áramlásban.
Én mindenestől az utópia pártján állok, még ha tudom is, hogy az
utópiák változnak. Amit már elértünk, nem lesz része az utópiának,
de valami más átveszi a helyét. Nem lehet másként. Az ember
evolúciója több síkon zajlik, tudatossága a végtelenségig fejlődhet,
és a végtelenségig kell, hogy fejlődjön.
 Osho Nemzetközi Meditációs Központ

Elhelyezkedés: Az Osho Nemzetközi Meditációs Központ némileg

különleges nyaralóhely Indiában, Mumbaitól százhatvan
kilométernyire délkeletre, Púna virágzó, modern városában. Több
mint tizenhat hektáron terül el egy fákkal övezett, bámulatos
parkban.

Egyediség: A meditációs központ minden évben több ezer embert

lát vendégül a világ több mint száz országából. Az egyedülálló
campus egy újfajta életmód közvetlen megtapasztalására kínál
lehetőséget, amely több éberséggel, ellazulással, ünnepléssel és
kreativitással jár. Az év minden napján többféle programlehetőség
közül választhatunk. A semmittevés és az ellazulás is egy ezek közül!
A központ programjait mind az Osho által elképzelt, minőségileg
új típusú emberre („Zorbára, a buddhára”) tervezték, aki éppúgy
képes kreatívan részt venni a mindennapi életben, mint csendbe és
meditációba vonulni.

Meditációk: Egész nap különféle típusú meditációk közül

választhatja ki mindenki a számára legmegfelelőbbet, legyen az
aktív vagy passzív, hagyományos vagy forradalmian új, vagy akár
Osho Aktív Meditációja. A meditációkat a világ valószínűleg
legnagyobb meditációs csarnokában, az Osho Auditóriumban
tartják.

Multiversity: A programok különféle egyéni ülésekből,

tanfolyamokból és műhelyfoglalkozásokból állnak, amelyek a kreatív
művészetektől a holisztikus egészségügyi kezeléseken át az
ezoterikus tudományokig, a sport és a kikapcsolódás zen
megközelítéséig, a kapcsolati válságok feltárásáig, valamint a férfiak
és nők életében beköszöntő jelentős átmenetekig mindent
felölelnek. Sikerük titka az a tény, hogy minden programhoz tartozik
meditáció, hangsúlyozva és megértve a tényt, hogy emberi
lényekként jóval többek vagyunk részeink összességénél.

Basho Spa: A luxusszínvonalú Basho Spa nyitott medencéje

kellemes kikapcsolódást kínál a trópusi környezetben. Az egyedi
tervezésű, tágas jacuzzi, a szaunák, tornatermek és teniszpályák
pompás környezetben várják az aktív pihenésre vágyókat.

Konyha: A központ területén lévő éttermek egyaránt felszolgálnak

hagyományos indiai fogásokat és nemzetközi ételeket nagy
választékban, amelyek mind a közösség saját gazdaságában
biotermesztéssel előállított zöldségekből készülnek. A kenyereket és
süteményeket a központ saját pékségében sütik.

Éjszakai élet: Számos esti program közül választhatunk, amelyek

között első a tánc, de ide tartoznak a csillagos ég alatt végzett
telihold-meditációk, a különböző előadások, zenei bemutatók és
meditációk is. De találkozhatunk is a többiekkel a Plaza Caféban,
vagy sétálhatunk egyet e mesebeli környezet kertjeinek éjszakai
nyugalmában elmerülve.

Létesítmények: A Galleryben minden alapvető dolgot megvehetsz.

A Multimedia Gallery számos Osho-médiaterméket is árul. A
campuson található még bank, utazási iroda és egy Cyber Café. Akik
szeretnek vásárolgatni, azoknak Púna minden igényét kielégíti, ahol
a hagyományos és népművészeti indiai tárgyaktól az összes nagy
márkaboltig minden megtalálható.
Szállás: Lakhatsz az Osho Vendégház elegáns szobáinak egyikében,
vagy hosszabb tartózkodás esetén választhatsz a LivingIn-program
csomagjaiból is. Ezenkívül számtalan szálloda és apartman található
a közelben.

www.osho.com/meditationresort
 Oshóról

Osho ellenáll mindenféle kategóriának. Beszédei, előadásai ezrei

lefedik az élet szinte minden területét a személyes útkeresésétől
kezdve azokig a legsürgetőbb szociális és politikai kérdésekig,
amelyekkel napjaink társadalma szembenéz. Könyvei nem írásban
születtek, hanem azon beszédek hang- és videofelvételeinek átiratai,
amelyeket Osho nemzetközi hallgatóságainak rögtönzött. Ahogyan ő
fogalmaz: „Tehát ne feledjétek: akármit mondok, az nem csak nektek
szól… A jövő generációihoz is beszélek.”
A londoni Sunday Times „a 20. század 1000 formálójának
egyikeként” jellemezte Oshót, Tim Robbins amerikai író pedig „Jézus
Krisztus óta a legveszélyesebb embernek” nevezte. Az indiai Sunday
Mid-Day beválasztotta a tíz ember közé – Gandhi, Nehru és Buddha
mellett –, akik megváltoztatták India sorsát.
Saját munkásságáról Osho úgy nyilatkozott, hogy segít
megteremteni egy újfajta emberi lény megszületésének feltételeit.
Ezt az új embert gyakran írta le „Zorba, a buddha”-ként, aki egyaránt
képes élvezni Zorba, a görög földi örömeit és Gautáma Buddha
csendes derűjét.
Osho munkásságának minden aspektusán vezérfonalként fut végig
egy elképzelés, amely egyaránt magában foglalja a keleti világ
időtlen bölcsességét és a nyugati tudomány és technika legtágabb
lehetőségeit.
Osho közismert a belső átalakulás tudományához tett forradalmi
hozzájárulásáról, amelyben a meditációt a modern élet felgyorsult
ütemének figyelembevételével közelíti meg. Egyedülálló „aktív
meditációit” arra tervezte, hogy először a test és az elme
felgyülemlett feszültségeit szabadítsák fel, s ezzel megkönnyítsék a
meditáció gondolatok nélküli és ellazult állapotának átélését.

A szerző két önéletrajzi munkája:

Egy provokatív misztikus önéletrajza (Budapest, 2005, Amrita)

Glimpses of a Golden Childhood

www.biography.osho.com
 További információk

Oshóval és a munkásságával kapcsolatos további információkért

lásd:
www.osho.com
A többnyelvű honlap minden részletre kiterjed, segítségével online
kirándulást tehetsz a Meditációs Központba, és megtalálhatod rajta
a kínált tanfolyamok menetrendjét, a könyvek és kazetták
katalógusát, a világszerte megtalálható Osho információs központok
listáját, valamint Osho beszédeinek szemelvényeit.

Osho International
E-mail: oshointernational@oshointernational.com
Osho nem vetette papírra a könyveit, ő inkább közvetlenül az
emberekhez beszélt, megteremtve ezzel a meditáció és átalakulás
légkörét, illetve megtapasztalásuk lehetőségét.
Az Osho-előadások célja nem az ismeretterjesztés vagy
szórakoztatás – jóllehet egyszerre informatívak és szórakoztatóak is
–, hanem inkább az, hogy alkalmat kínáljanak a meditációra, az
ellazult éberség ama állapotának megtapasztalására, amely a
meditáció mélyén rejlik.

Osho maga a következőket mondta az előadásaival

kapcsolatban:

„Az alapvető okom a beszédre az volt, hogy ízelítőt adjak az

embereknek a meditációból, tehát akár az örökkévalóságig mondhatom
a magamét – nem az számít, hogy mit mondok. Csak az a fontos, hogy
néhányszor esélyt adjak neked arra, hogy csendben légy, aminek önálló
megvalósítását kezdetben bajosnak fogod találni.
Ezek a beszélgetések a meditációd alapjai.
Anélkül tudatosítom benned a csendet, hogy ez részedről bármi
erőfeszítést igényelne. A saját beszédemet most először stratégiaként
használom arra, hogy megteremtsem benned a csendet.
Nem azért beszélek, hogy megtanítsalak valamire; azért beszélek,
hogy megteremtsek valamit. Ezek nem előadások; egyszerűen csak
eszközök az elcsendesítésedre, ugyanis ha megkérnek arra, hogy minden
erőfeszítés nélkül maradj csendben, nagy nehézségekbe ütközöl.
Nekem nincs semmiféle tantételem; az én beszédem valójában a
hipnózisból való felébresztés folyamata. Csak hallgass engem, és
lassan-lassan megszabadulsz minden programozástól, amelyben a
társadalom hinni kényszerített.
Ezek a kérdések és válaszok valójában csak egy játék részei, amely
segít megszabadulnod a szavaktól, gondolatoktól… A csend a kérdés. A
csend a válasz. A csend a végső igazság.
A csendben találkozunk a létezéssel.
Ezek nem szokványos beszélgetések vagy előadások. Engem nem
érdekel semmiféle filozófia vagy politikai ideológia. Engem egyedül az
érdekel, hogy átalakítsalak téged.”
 OSHO

Ártatlanság, tudás, csoda

„Az okos ember kérdőjelek között él, aki viszont csodálattal

és áhítattal éli az életét, az csak a felkiáltójelet ismeri.”

226 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu

E-könyv
formátumban is kapható!

Újra rá kell találnunk a rácsodálkozás, a spontán öröm képességére, hogy átvegye a

cinizmus és a reménytelenség szerepét, amely a felnőttek életét megkeseríti. Az
Ártatlanság, tudás és csoda lapjain Osho elmeséli, hogyan juthatunk el utunkon
odáig, hogy újra a gyermekkor ártatlan és csodálkozó szemével lássuk a világot.
 OSHO

Hatalom, politika, változás

256 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu

E-könyv
formátumban is kapható!

Osho megfordítja a közismert bölcsességet, miszerint „a hatalom korrumpál” –

állítása szerint akik hatalomra vágynak, már eleve korruptak, s amint elérik céljukat,
korrupciójuk nyilvánvalóvá válik. Ezért tehát még azok is, akik azért törnek
hatalomra, hogy radikális változásokat vigyenek véghez, legjobb szándékaik ellenére
is gyakran elbuknak. Osho megvizsgálja, honnan származik a hatalomvágy, és hogyan
jut kifejezésre nem csupán a politikában, de mindennapi emberi kapcsolatainkban is.
Eközben fölvázol egy olyan látomásos jövőt, amelyben a párkapcsolatok és a
társadalom nem a mások fölött gyakorolt hatalmon alapulnak, hanem minden ember
egyediségének fel- és elismerésén.
 OSHO

Hírnév, vagyon, becsvágy

A siker valódi jelentése

256 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu

Ha zöldebbnek szeretnéd látni a füvet, felesleges átbámulni a kerítés túloldalára! Az

önmagadban rejlő lehetőségeket kell kiaknáznod, s akkor egyszerre úgy találod, hogy
minden elégedetlenséged elillant. Felesleges lesz többé bármivé is válnod – éppen
elegendő vagy önmagadként. Mindenki elegendő.
 OSHO

Végzet, szabadság, lélek

Nem arról van szó, hogy kérdésekre keressük a választ,

hanem arról, hogy a létünkre keresünk választ.

248 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu

A könyv olyan mélységesen emberi kérdéseket boncolgat, mint például: Valóban

létezik-e olyasmi, hogy „lélek”, és ha igen, mi az? Hogyan illeszkedik be a képbe a
karma fogalma? Van-e az egyén életének valami különleges értelme vagy célja? Az
ember kutatja önmagát. Tisztában van vele, hogy létezik, de nem tudja magáról, hogy
kicsoda. Így a születés pillanatában kezdetét veszi egy nagyszabású vizsgálódás,
amelyet elnyomhatsz, eltéríthetsz ugyan, vagy akár megpróbálhatod helyettesíteni is,
de le nem állíthatod. Nincs mód a beszüntetésére, hiszen ez emberi természetünk
szerves része, és hacsak el nem jutsz a megoldásig, a kutatás folytatódik.
 OSHO

Együttérzés
A legmagasabb rendű szeretet

224 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu

Rámutat, hogy az együttérzés a szenvedélyben gyökerezik, majd sorra megkérdőjelezi

a valódi mibenlétével kapcsolatos hiedelmeket. Elmondása szerint számos
úgynevezett együtt érző megnyilvánulást szennyez be az önhittség és az elismerés
utáni vágy; illetve sok nem azon a szándékon alapul, hogy megsegítsük a többi
embert, hanem hogy erővel rákényszerítsük őket a változásra. Osho megmutatja az
utat, amelyet követve megszülethet benned az őszinte együttérzés, amely mély
elfogadással és önmagad szeretetével kezdődik. Csakis ekkor teljesedhet ki gyógyító
erővé, amelynek gyökere a másik ember feltétlen elfogadása olyannak, amilyen.
 OSHO

Intimitás
A bizalom művészete

240 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu

E-könyv
formátumban is kapható!

Aki bízik és hisz önmagában, csak az tud megbízni másokban. Ez az intimitás alapja.
Arra vágyunk, hogy a másik valóban intim viszonyba kerüljön velünk, lemondjon a
védekezésről, feltárja előttünk sebeit, levesse minden álarcát, s anyaszült meztelenül
forduljon felénk?
Nekünk kell megtennünk a kezdő lépést.
Légy önmagad, nem törődve a következményekkel! A színlelés vagy a mások tanácsai
szerint élt élet elvesztegetett idő.
 OSHO

Bátorság

A félelemnélküliség művészete

240 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu

E-könyv
formátumban is kapható!

Osho szerint a bátorság nem azonos a félelem hiányával, inkább szembenézés a

jelenlétével. Bemutatja, honnan erednek a félelmeink, miként érthetjük meg ezeket,
és honnan meríthetünk bátorságot szembesülni velük. Arra biztat minket, hogy
örüljünk minden bizonytalanságnak és változásnak, amelyek lehetőséget teremtenek
az új élményekre, s önmagunk és a bennünket körülvevő világ megértésére.
Útmutatást ad belső bátorságunk fejlesztéséhez, képessé tesz hitelesen és elégedetten
élni mindennapjainkat.
 OSHO

Mindennapra

365 meditáció – Az itt és most megélésének művészete

396 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu

E-könyv
formátumban is kapható!

Osho felismerései több mint harminc éve jelentenek nagy örömet és kihívást a
spirituális keresőknek. Az Osho mindennapra e felismerések esszenciája. Összhangot
teremt a spirituális és filozófiai tradíciók, valamint a modern tudomány és
pszichológia vívmányai között. Ez az inspiráló könyv mindennapra kínál egy
meditációt, melyek segítségével teljesebben élhetünk a jelenben, és átléphetünk egy
újfajta létezésbe, ahol szerves egységet alkot a test, a lélek és a szellem.
 OSHO

Nők könyve

336 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu

E-könyv
formátumban is kapható!

...A legtöbb dolog, amiben a nő és a férfi különböznek, csak viszonylagos. A

különbségeket éppen hogy meg kellene becsülni, fenn kellene tartani, mert ezek
teszik vonzóvá egymás számára a két nemet. Nem egymás elítélésére kellene
használni őket. Én azt szeretném, ha a két nem egy szerves egységgé válna, megtartva
közben önnön szabadságukat, mert a szeretet nem megköt, hanem szabaddá tesz. És
akkor egy szebb világot hozhatnánk létre.
 OSHO

ZEN TAROT kártya

Transzcendens Zen Játék

79 lapos kártyacsomag útmutató könyvecskével

192 oldal 79 lap

Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu

Amikor kétséggel és bizonytalansággal telinek látjuk az életet, szeretnénk találni egy

biztos fogódzót, egy útmutatót. Az Osho-féle Zen Tarot nem hagyományos tarot-
kártya, ugyanis rendeltetése nem a jövendölés. A jelent tükrözi, az itt és most
pillanatát mutatva meg.
A kártyák rendszere a zen bölcsességére épül, amely szerint külvilágunk történései
saját gondolatainkat és érzéseinket tükrözik.
ÉDESVÍZ WEBÁRUHÁZ
AKCIÓK • INFORMÁCIÓK

webaruhaz@edesviz.hu
00-36-1-320-3642
www.edesviz.hu
 ÉDESVÍZ KÖZÖSSÉG
ÉRDEKESSÉGEK • KÖNYVRÉSZLETEK • JÁTÉKOK
A mindennapokra!

ÉDESVÍZ KIADÓ
 ÉDESVÍZ MAGAZIN
EZOTÉRIA • SPIRITUALITÁS • ÉLETMÓD
Interjúk a szerzőkkel, érdekességek a könyvtémákról csak nálunk!

www.edesviz.hu