Professional Documents
Culture Documents
SZÖVETSÉG ÉS HŰSÉG
Pákozdy László Márton
SZÖVETSÉG ÉS HŰSÉG
Tanulmányok
Kiadja
a Magyarországi Református Egyház
Kálvin János Kiadója
Budapest, 2010
© Pákozdy László Márton jogutódja, 2010
© A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2010
Minden jog fenntartva
Tartalom
Előszó helyett 7
Bevezető: A vallástörténet és bibliai teológia tanszéke 9
Az istennevek használata a Bileám-perikópában 19
Ószövetségi revíziónk kérdései II. Az Exodus 3,14 értelmezése
és fordítása (2) 28
’Elhanan – Der frühere Name Davids? 49
Az összehasonlító vallástudomány a társadalomtudományok
területén az óizraeli vallás struktúráinak vizsgálata alapján 53
Egy cerami mythos és a bibliai bűnbeesés 83
Az Ótestamentum magyarázatának alapkérdéseiről 94
A qumráni esszénusok és az ősegyház 110
Egy évtized Qumrán-kutatás 170
Exegézis és hermeneutika 180
Pákozdy László Márton munkásságából 208
Előszó helyett
Két dolgot tudunk igazán: temetni és ünnepelni. Mindkettőben van valami törede-
zettség; az elsőben a veszteség, a másodikban a torzítás az idő távolsága miatt.
Az itt következő oldalak egyik célt sem szolgálják, hiszen töredezettségükben
is egészet mutatnak, az ismeretnek, magas színvonalnak s az elkötelezettségnek
egységét. Az idő pedig nem torzított rajtuk, mert hatásuk ma is erős és inspiráló.
A kötet nem titkolt célja, hogy azok számára is elérhetővé tegye ezeket a gon-
dolatokat, akik már nem részesülhettek benne, s akik számára – e sorok írójának
meggyőződése szerint – komoly veszteség lenne, ha ez így maradna.
Az egyik leghíresebb erdélyi népzenész-prímás ezt mondta: „Nem halok meg
soha, ha meg is leszek halva. Azt mondják majd a tanítványaim: Te ezt a dallamot
honnan tudod? Sanyi bácsitól tanultam – így beszélgetnek majd egymással. Hát
nem élek én akkor? Mindig élek.”
Ilyen értelemben ez a kötet nem az elmúlásról szól, még csak nem is a nosz-
talgikus emlékezésről, hanem magáról az értelmes, minőségi, Istentől megaján-
dékozott életről. Arról, hogy legyenek, akik megkérdezik egy mástól: Honnan
tudod ezt? Akkor mi is élünk igazán, s ennél nem kell, nem is lehet több.
7
Bevezető:
A vallástörténet és bibliai teológia tanszéke
Egy tudományos– oktatási modell érvényre juttatása
a 20. század derekán
Milyen hagyománynak felel meg az az első ránézésre furcsa helyzet, hogy Deb-
recenben a biblikus tanszékek egyike kettős profilú, és jegyzi a vallástörténeti
tárgyakat is? Noha Varga Zsigmond önálló tanszéket állított fel egyetemi ke-
retek között, vallástörténeti munkásságának és alapelveinek mégis megfelel a
10
biblikummal való szoros kapcsolat. Ő ugyanis a „bibliai vallásokat” is minden
további nélkül kutathatónak tartotta a vallástörténet eszköztárával. Definíciója
alapján a bibliai vallástörténet a „Bibliára alkalmazott speciális vallástörténet”.4
Varga Zsigmond kutatói habitusát az határozta meg, hogy noha személyében el-
kötelezett keresztyén teológus volt, nem ismerte el a vallások értékszempontú
megközelítését. Határozottan tévesnek ítélte azt a felfogást, miszerint a „val-
lástörténésznek nem elég csak az anyagot összehordania, sőt annak psychikai
jelentését is felfednie, hanem értékelnie is kell azt, véleményt mondania annak
igazságtartalma felől és kijelölnie helyét a vallásos élet egyetemes fejlődéstör-
ténetében”. Ez a megközelítés nemcsak hibás, hanem felesleges feszültségeket
is kelt: „E túlzó követelmény sok lelki izgalomnak és bajnak lett a forrása”. E
helyett egyértelműen kijelenti, hogy a vallástörténetnek az értékelés egyáltalán
nem is tartozik a feladatkörébe, sőt, a vallások értékszempontú osztályozása „a
legrégebbi, a legszívósabb, de a legigazságtalanabb is”! 5 Az értékelő tevékeny-
ség szükségszerűen szubjektív, nem lehet más, ha pedig a vallástörténész értékel,
lehetetlen, hogy saját világfelfogása ne befolyásolja konklúzióját. Az, hogy vala-
ki elkötelezett, keresztyén ember, nem zárja ki a más vallásokkal való objektív,
komoly, tudományos igényű foglalkozást; az objektivitásra való törekvés negli-
gálása az, ami ellehetetleníti ezt a kutatómunkát. Leegyszerűsítve: a vallástörté-
net nem apologetika! A vallástörténet kurzusokon, noha a hallgatók a teológiai
képzésük során hallgatják ezeket a tárgyakat, nincs helye a vallások magasabb
vagy alsóbb fokon való szemlélésének, többek között azért, mert ez lehetetlenné
tenné az objektív megértést. Vallástörténeti ismeretek megszerzésével (teológi-
ai szempontból mérlegelve a kérdést: cseppet sem mellesleg) egyébként minden
gondolkodó ember akár Istenhez, Isten Lelkének vezetéséhez, a bibliai igazságok
megértéséhez stb. is közelebb juthat, ez a fentiektől megint csak független tény.
Azt pedig, hogy mit gondolt Varga Zsigmond arról a feltételezésről, hogy a teoló-
gusból nem lehet jó vallástörténész, szemléltesse egy terjedelmesebb idézet:
BIBLIAI TEOLÓGIA…
…ÉS VALLÁSTÖRTÉNET
Hodossy-Takács Előd
Debreceni Református Hittudományi Egyetem
Bibliai teológiai és vallástörténeti tanszék
Jegyzetek
17
imádkozva nyitotta meg a tanácskozást: „Örökkévaló Isten! …Magasztaljuk kegyelmedet és
hűségedet, Theologiai Akadémiánk megújitásáért. Esdve kérünk, újitsd meg azokat is, akik
benn élnek, munkálkodnak, tanítanak és tanulnak. …Elődbe visszük az egész Kollégiumot…”
3 Részletesebben ld. Hodossy-Takács Előd: A vallástörténet oktatásának helye a keresztyén te-
ológiai képzésben. In: Orando et Laborando. A Debreceni Református Hittudományi Egye-
tem évkönyve a 471. tanévről. 2008/2009. (szerk.: Baráth B. L.–Gonda S. L.) Debrecen, 2010.
67–73.
4 Varga Zsigmond: Általános vallástörténet. Debrecen, 1932. (A szerző saját kiadása) I. kötet. 2.
5 Varga Zsigmond: Általános vallástörténet. Debrecen, 1932. (A szerző saját kiadása) I. kötet. 3–5,
88.
6 Varga Zsigmond: Általános vallástörténet. Debrecen, 1932. (A szerző saját kiadása) I. kötet. 5.
7 Napjainkban a fő kérdés inkább ennek ellenkezője, a teológia tudományának legitimitását kér-
dőjelezik meg számosan.
8 Varga Zsigmond: Általános vallástörténet. Debrecen, 1932. (A szerző saját kiadása) I. kötet. 15.
9 Brueggemann, W.: Old Testament Theology. In: Rogerson, J. W.–Lieu, J. M. (eds.): The Oxford
Handbook of Biblical Studies. Oxford University Press, 2006. (OHBS) 675–697. 676.
10 Janowski, B. Biblical Theology. OHBS 716–731. 716–717. Már az is jól jelzi az elmúlt két
évtized gondolkodásában beállt változást, hogy az OHBS összefoglaló nagy munkában három
bibliai teológiai fejezetet találunk: külön ó- és újszövetségi teológiát, majd egy Bibliai teológia
c. részt.
11 Legújabban ld. Olson, Dennis T.: Biblical Theology. NIDB vol. 1,461–465.
12 Ford. Kocsis Elemér, későbbi dogmatikai tanszékvezető, majd tiszántúli püspök, ekkor még
adjunktus Pákozdy tanszékén.
13 Stauffer, E.: Az Újszövetség theologiája. Tanulmányi vezérfonal szigorúan zártkörű theol.
Akadémiai használatra. Magyarra átdolgozta Dr. Kocsis Elemér adjunktus. Kézirat gyanánt,
év nélkül. Sokszorosította: DRTA jegyzetkészítő irodája, Debrecen. A szövegért felelős (és a
bevezetést, valamint a jegyzeteket írta): Pákozdy László Márton. A mindenség helyreállítása:
242–244 (57§), a hozzáfűzött kritikai megjegyzések: 244-249. (A kötet korszakba illeszkedé-
sét jól mutatja, hogy az „Egyház és császárság” címet viselő 49§ kihagyásra került.)
14 Természetesen azóta óriási lépéseket tett meg az írásmagyarázat módszertana. A legújabb
irodalom áttekintése sem engedhető meg itt, tárgyunk szempontjából elég, ha a magyar nyel-
ven született legújabb rövid, de átfogó munkára figyelünk: Karasszon István: Az ószövetségi
írásmagyarázat módszertana. 2., bőv. kiad. Pápa, 2005.
15 Magyarul is olvasható: Polányi Mihály: Személyes tudás I–II. Budapest, Atlantisz, 1994.
16 Ld. Varga Zsigmond: Általános vallástörténet. Debrecen, 1932. (A szerző saját kiadása) I.
kötet. 8.
17 Varga Zsigmond: Általános vallástörténet. Debrecen, 1932. (A szerző saját kiadása) I. kötet.
10.
18 Varga Zsigmond: Általános vallástörténet. Debrecen, 1932. (A szerző saját kiadása) I. kötet.
11.
19 Zevit, Z.: The Religions of Ancient Israel. A Synthesis of Parallactic Approaches. Continuum,
2001.; Hess, Richard S.: Israelite Religions: An Archaeological and Biblical Survey. Grand
Rapids, Baker Academic; Nottingham: Apollos. 2007.
20 Mendenhall, George E.: Ancient Israel’s Faith and History. An Introduction to the Bible in
Context. Westminster John Knox Pres, Louisville, Kentucky, 2001. A vallás „prológusa”,
formatív, adaptív, tradícióteremtő (kevésbé kreatív), és reform szakaszaira fűzi fel az ókori
Izráelről alkotott képét.
18
Az istennevek használata a Bileám-perikópában
(Numeri 22–24)
*
„vele van”
22
szemben – gondolja itt hozzá önkénytelenül az ember, ha az elbeszélő lelkivilá-
gába helyezkedik.
d) A hallgatók itt most feszülten föl kellett hogy figyeljenek: mi lesz most? Hát
mégiscsak útnak indul megátkozni Izráelt? Vajon sikerül-é neki?
22,21–35: Bileám két apródjával, tanítványával csakugyan követi másnap reggel
a moábita küldöttséget. Ebben a szakaszban szeretnék a 22. versben az egyszerű
’ælohîm helyett a 22,18 és 23,21-nek megfelelően kiegészítve jhwh ’lhym-ot olvas-
ni, vagy pedig (mint elöl már jeleztem) a LXX (Cod. Ambros.) és a Samarit. Pt.
alapján yhwh-t. Érthetetlen lenne ugyanis a megelőző két vers és az egész perikópa
alapján az, hogy az előbb még Bileámot elküldő ’ælohîm most megharagudjék rá.
A mal’ak jahweh megjelenése követeli azt, hogy itt Jahwe-ről legyen szó. Éppen
ezért, még ha a 22. v. javításra szánt ’ælohîm-ja eredeti lenne is, a hangsúlyozottan
és ünnepélyesen ismételgetett mal’ak jahwe kifejezés a köv. 23–35. versekben az
olvasónak (vagy helyesebben eredetileg a hallgatónak) megfelelően tudomására
hozta azt, hogy itt már egy másik ’ælohîm-ról van szó: az Izráel ’ELOHIM-járól.
Ebben az esetben igen szellemes és ironikus szójátékkal állanánk szemközt, ami-
nőkkel az ÓT sokszor megörvendeztethet bennünket. Tegyük föl azt, hogy igaza
van a LXX-nak, amely a 22–35. szakaszban a mal’ak jahweh helyett mindenütt
mal’ak ’ælohîm-ot ad; ez az értelem akkor is biztosított. Különben is a LXX a Num
22,34-ben (e szakaszon belül) egyszer szintén mal’ak jahwe-t ad. Ez hát az eredeti.
Senki sem gondolhatott a Bileám ’ælohîm-jának a mal’ak-jára.
Tisztán áll tehát az elbeszélő gondolata: kétségen kívül Izráel Istene, Elohim-
ja az, aki szuverén, fönséges módon útját állja Bileámnak, mert hiszen Bileám
elindulásával az ő dicsőségén esik csorba: Bileám vele szemben akarja hatalmát
megmutatni, még akkor is, ha jóindulatú tévedésben volna. Azonban a Num 31,8
és Jos 13,22 nem a jóindulatáról tesz bizonyságot.
A beszélő szamár epizódja nem minden humor nélkül való. A szamár azonnal
meglátja a jelenést. Bileám a „látó”, a varázsló, az ’îš ’ælohîm nem. Akkor látja
csak meg Jahweh kijelentését, amikor az külön megnyitja az ő szemét (22,31): az
’ELOHIM-ot, Jahwe-t meglátni saját képességével nem tudhatta.13
Amikor a mal’ak Jahweh szinte ugyanazokkal a szavakkal ad utasításokat
Bileámnak, mint a Bileám ’ælohîm-ja (22,20; b:22,35), akkor tulajdonképpen
önmagát hangsúlyozza, mintha mondaná: ne annak, hanem nekem engedel-
meskedj, „mindazonáltal amit én mondok majd neked, azt mondjad” (35. v.); a
Bileám ’ælohîm-jának a parancsában pedig az áll, hogy „azt cselekedjed”. Amott
az engedelmesség: hűséges visszaadása annak, amit Jahweh akar mondani, az
’ælohîm-nál pedig cselekmény: a varázsrituálnak való engedelmesség. Ebben is a
különbséget akarná a jahwista kidomborítani? Értésére adja Bileámnak: „szaka-
dékba vivő út ez velem szemben (ellenem)” (22,32). A kî yâraţ hadderek lenægdî
23
kifejezést Károli a lenægdî félreértésével fordítja, egyébként így kijavítva jó len-
ne: „veszedelmes ez az út én ellenem (indulva)”. Bileám szeretne visszatérni,
azonban nem mer ellenkezni.
e) 22,36–38: Ez élmény után Bálák jelenlétében is óvatos és bizonytalan:
„Íme, eljöttem (ugyan) hozzád, de (vajon) mondhatok-é még (neked tetsző) va-
lamit? Csak azt az igét tudom mondani, amelyet valamelyik ’ælohîm a számra
ad” (22,38). Mindazonáltal követi Bálákot a Baal-magaslatra, hogy megkísérelje
végbevinni szándékát a szokásos varázsrituálé segítségével.
f) 23,1.10: Hogy a Bileám minden tudománya varázslás, qæśæm, az kitűnik
a következőkből. A legegyszerűbb, nem mágikus jellegű mantikus cselekmény,
mint pl. a sorsvetés, mágikus varázslássá változhat, ha többszörösen megismétlik
a siker reményében, vagy mindaddig, amíg nem sikerül (dynamurgia). Báláknak
és Bileámnak azt a pogány szemléletét akarja a következőkben elítélni és nevet-
ség tárgyává tenni a jahwista elbeszélő, mert az ő hite szerint „nem férfi ’Él, hogy
hazudjék (nem emberfajzat), hogy meggondoljon valamit” (23,19). A megismét-
lődő mondásokat, mâšâl-okat tehát nem szabad variációknak, paralleleknek te-
kinteni: tendencia és mély vallásos gondolat tükre, hordozója ez a mondásfűzér.
Szép klimaxot alkotnak.
Bileám – legalábbis kijelentései alapján – azt reméli, hogy ily módon találkoz-
hat Jahweh-val. A jahwista elbeszélő szemében azonban ilyesmi nem történhet
meg, így nem „található” meg. Ismét a Bileám ’ælohîm-ja az, akit Bileám először
megtalál, aki elébe megy. Bileám szól hozzá, mielőtt azonban az ’ælohîm felel-
hetne, Jahweh közbevág, és igét szegez a Bileám szájára, és azzal parancsolja
vissza. A szokásos hâyâh debar-yahweh ’ æl… („és lőn az Úrnak szava …-hoz”)
helyett itt śîm bepî áll, ami sokkal erősebb kifejezés és a kényszer jellegét hord-
ja magában. Azt akarja ezzel a jahwista kifejezni, hogy Jahwe igéje „verbum
irresistibile”. Ezt az igét mondja hát el Báláknak, mert nem tehet másként. Az
eredeti szövegben a „példázó beszéd” (Károli) helyén mâšâl van: ez varázsjel-
leggel bír, úgynevezett „Spottzauberspruch” (vö. Ps 54,15), amelyet szigorúan
metrumban14 tartottak. Megfelel az arab higá műfajnak, amelyet a legrégebbi ar.
költői formában, az ún. sag‛-ban költöttek.15
g) 23,11–26: Bileámnak mentegetnie kell magát: nem mondhatott mást, mint
a „szájra tett” igét. Bálák erre igazán pogány módon: a cselekménynek megvál-
tozott hely mellett való megismétlése által akar eredményt elérni. A mágia szá-
mára fontos az, hogy „csak valamely részét” legalább megláthassa Izráel népé-
nek. A jahvista geniálisan, ihletetten tudja jellemezni néhány betűvel ennek a
hitnek lényegét. A rituálét megismételve Bileám újra ’ælohîm fogásra indul. Már
nem mondja, hogy Jahwe-nek megy elébe. Az elbeszélő is azonnal Jahwe-val
hozza össze. Megismétlődik a 23,5-beli jelenet. A jahvista elbeszélő most fél-
24
reértés veszélye nélkül engedheti mindjárt Jahwe-t megszólalni: a 23,4–5 után
tudhatta mindenki, hogy Jahwe nem kényszerítésre jelenik meg. Most Bálák is
a Jahwe véleménye után kérdezősködik. A yhwh név értelemmel bír a pogány
Bálák szájában: ő is kezdi sejteni azt, hogy Bileám nem egy mindennapi ’ælohîm-
mal, hanem egészen határozott személyiséggel áll szemben, aki nem hajlandó
egykönnyen engedelmeskedni. A mâšâl megmagyarázza azt is, hogy miért nem
sikerülhetett. Figyeljük meg azt, hogy itt – mint 23,8-ban – a yhwh helyett ’Él
áll. A patriarchális korszak istennevére való utalás is arra emlékeztet, amit lé-
nyegileg a 19. v. így fejez ki: „Nem férfi ’Él, hogy hazudjék és nem emberfajzat,
hogy meggondoljon valamit”. Izráelt nem lehet megátkozni, mert Isten, Jahweh,
már az ősatyák idején megáldotta, és ennek az áldásnak be kell teljesednie (vö.
Gen 18,17k; 28,14k stb.). Isten nem változtatja meg terveit és ígéreteit. Jahweh
Jákobbal van, és ezért hallatszik Izráelben (23,21) királynak, Jahwe-nak szóló
üdvrivalgás.16 Jahweh nem tűr varázslást Jákobban és jövendőmondást Izráelben.
Nem is fognak ezek rajta (23,23). Akaratát most is tudtára adja Jákobnak. Ezt
nem lehet keresztezni idegennek, csak megcsodálnia: „Mit mívelt ’Él!” Bálák
azt akarja most már, hogy ha már nem tud átkozni Bileám, akkor legalább ne is
áldjon. De azután hirtelen meggondolja a dolgot, hiszen a mâšâl-ban fenyegetés
is rejlett az ő címére; mégegyszer megkísérelteti Bileámmal azt, ami eddig sem
sikerült. Bileám enged a felszólításnak.
h) 23,27–24,11: Bálák most azt tanácsolja Bileámnak, hogy ez alkalommal
amaz ’ ælohîm-ot (23,27 hâ-’ ælohîm) ti. a Bileámét, kérdezzék meg: „Hátha tet-
szeni fog amaz ’ ælohîm-nak, hogy megátkozzad onnét érettem” (23,27). Talán
az segíthet mégis Jahweh ellen. A rituálé szerint elvégzett varázscselekmény
(áldozat) után azonban „látta” (r’h) Bileám, hogy „tetszik Jahwe-nak, hogy
megáldja Izraelt”. Fölhagyott a varázsmondásokkal, mágikus cselekmények-
kel, „fölemelte az ő szemeit” (ez víziót bevezető kifejezés), és ekkor („látomás-
ban) látta” a pusztában Izráelt táborozni, mert az Elohimnak lelke szállott rá, a
prófécia és a látás lelke.17 Ez a lélek már a Jahweh lelke volt, akkor jött, amikor
Bileám fölhagyott a varázslással. Új ebben a mondásban, mâšâl-ban az, hogy
a jövőbe is tekint már (7. v. ’Amaleq említése), és hogy az eddigi ’Él mellett
a patriarchális korszak egy második istennevét is fölemlíti: Izráel magát népe
történetében kijelentő és megmutató Istene azonosítja magát ’Él-lel, Šaddaj-jal.
Mert ő nem változik (23,19).
i) 24,10–11: Bálák most már dühbe gurul, és elzavarja a szerencsétlen, fölsült
Bileámot. Haragosan és gúnyosan veti oda neki: „Nézd csak, nézd! Megfosztott
téged (a te) Jahwe(d) a megtiszteltetéstől” (vö. 22,18). Az elbeszélő bizonnyal azt
gondoltatta Bálákkal, hogy Bileám összejátszott Jahwe-val. Elküldi, hogy nagyobb
baj ne származzék ottlétéből, hiszen minden kimondott szava automatikusan hat.
25
k) 22,12kk: Bileám újra megmagyarázza, hogy miért nem sikerülhetett neki
megátkozni Izráelt. Majd újra egy mâšâl-t mond: most már a kérés ellenére. A
MT nem ad fölvilágosítást arra vonatkozólag, hogy miként vette ezt a mondást
Bileám, de nyilvánvaló az előzményekből, nincs szükség megismételni, ebben
a mâšâl-ban kifejezetten a késői jövendő áll szemei előtt. Hogy a 22–24. versek
eredetiek-é, azt bizonyos szempontok alapján lehetne kérdezni. Az azonban bi-
zonyos, hogy ez a mondás nem duplum, hanem magyarázata a megelőzőnek,
a 23,8–9-ben. A patriarchális kor istenei kiegészülnek itt most harmadikként
az ’Eljon-nal. Az ’ælohîm hiányzik egészen (kivéve a 24,2-t), de ez a mondáson
kívül van. A mondások így kiegészítik egymást. Teljesen téves és tarthatatlan
Gressmann Hugónak az a nézete, hogy ezeket a strófákat tetszés szerint föl lehet-
ne egymással cserélgetni, anélkül, hogy az értelem ez által megváltoznék.18 Az
a nézete is téves, hogy e mondások önmagukban is érthetők és nincsen szükség
megértésükhöz a keretelbeszélésre, viszont a prózai rész föltételezi a mondáso-
kat.19 Inkább fordítva áll: az elbeszélés érthető lenne még valahogy a mondások
nélkül is. De a pusztán álló mondásokban, az elbeszélés nélkül csak változatokat
láthatnánk. Leghelyesebb (és legmegnyugtatóbb is) az, ha az egész perikópát
egységes darabnak tartjuk. Az egyes részletek megmagyarázzák egymást. Az
egész elbeszélés keletkezésének idejével stb. nem akartam foglalkozni. Minden-
esetre a legrégebbi részletek közé tartozik a Pentateuchosban.
Mesteri a Jahwista elbeszélő előadói és formáló művészete, amellyel az ősi
hagyományt oly erőteljesen és a prófétai vallásosság szellemében meg tudta
fogalmazni. Úgy gondolom, e helyen sikerült rámutatni arra, hogy a Bileám-
perikópánál nincs szükség forrásokra való bontásra, hogy a szöveg és közelebb-
ről az istennevek használatának látszólagos nehézségein túljussunk. Sőt éppen az
bizonyult be, hogy egy ilyen fölbontás eleven egészet vág szét ennél az elbeszé-
lésnél, és hogy az istennevek használata az egység mellett érvel. Hasonló lenne
tehát az eset a József-elbeszélésekhez, amelynek egységes voltát a radikális kriti-
kusok közül egyre többen elismerik. „Mózesi szerzőséget” természetesen ebből
az egységből senki sem következtethet.
Jegyzetek
26
6 Fischer, A., Islamica I. 1925, 389kk. 1. Zur Wurzel ’aliha; vö. Olz 29/6, Sp. 450 és Junker, Dr.
Hubert, Prophet und Seher in Israel stb. Trier (Paulinus Vrlg.) 1937, 77k. l.
7 Ibh Hisám, 132. id. Hölscher, Die Profeten, 86. 1.; vö. ugyanott 82, 86kk. 1.
8 Vö. Hölscher, i. m. 86–100. l. és Goldziher, i. m. I. Über die Vorgeschichte der Higá-Poesie,
41. l.
9 Vö. Hölscher, i. m. 91. l. és Goldziher, i. m. 41kk. l.
10 Goldziher, i. m. 42. l.
11 Junker, Prophet und Seher in Israel. Eine Untersuchung über die ältesten Erscheinungen des
isr. Prophetentums. insb. der Prophetenvereine, 1927, Trier 78. l.
12 A hallgatók mosolyoghattak annak az ’ælohîm-nak a tanácsadó képességén, akinek meg kellett
kérdeznie, hogy miért jöttek, kik azok a férfiak Bileámnál. Az elbeszélő igen finoman jellemez
egy egész más világot…
13 Hadd figyelmeztessek itt arra, amit Hölscher idéz (Die Profeten, 1914, 40. l.) Ibn Hisám Mo-
hamed Élettörténetéből (437) és amely epizód szerint valakinek éjjeli látomása volt, és arról
a következőket is mondja többek között: „Álomban – az alvó és az ébredező állapota között
voltam – egy embert láttam egy lovon közeledni és azután megállani: egy teve volt nála; az így
szólt…” Tehát egy beszélő állat és szinte hasonló helyzetben. A szamár hivatását az araboknál
a ló és részben a teve tölti be. Az arab nyelvben a teve nyögdécselő hangadásának a kifejezésé-
re a sag‛ szó szolgál és ugyanez jelenti a démonok és inspirált költők, varázslók rímes beszédét
is… Az embert nagyon könnyen magával viszi ez olyan következtetésbe, hogy az elbeszélő
humorában a szamár „látnokoskodott” és jobban, mint Bileám.
14 Vö. Goldziher idézett tanulmányában a megfelelő részeket, 4. jegyz.
15 Mohamed egyszer kivégeztetett két asszonyt, mert verses formában káromolták egymást –
varázslás volt.
16 Vö. Ex 15,18; Deut 33,5; Bír 8,22k. A Jahweh királyságáról M. Buber írt csodálatos szép köny-
vet: Das Königtum Gottes 1936, 2. kiad.
17 A rûah ’ælohîm természetesen a rûah yhwh helyett áll. Vö. Ex 31,3; 35,31. Itt a Bileám inspirá-
ciója nem olyan külsőleges, mint a śîm bepî a 23,5-ben, nem mechanikus, hanem a lélek általi.
Talán ez magyarázza a 24,15-tel kezdődő mondásnál a „hogyan” hiányát az elbeszélésben. A
„jáhwista” elbeszélő nem tartotta szükségesnek az ismétlést.
18 Gressmann, Die älteste Geschichtsschreibung und Prophetie Israels (von Samuel bis Amos
und Hosea) Sata II/1. 65. l.
19 Gressmann, i. m. 67. l.
27
Exegézis és hermeneutika*
I.
A FELADAT BETEKINTÉSE
*
A két részből álló előadás szövege a Theologiai Szemlében két részben jelent meg; ebben a
kötetben az „A” részt közöljük, a jegyzetek nélkül. A Szerk.
190
egyfelől a Lélek oda megy, ahová akar, nem kényszeríthető (Jn 3,8, Csel 8,16),
másfelől mégis kérlelhető (Lk 11,13) – és a készség az engedelmességre.
Az igehirdetés exegetikai megalapozásának a kérdésére nagyon egyszerű és
rövid feleletet adhattunk volna már a föntiekkel is:
1. Becsületesen el kell végezni az írásmagyarázás munkáját.
2. Becsületesen alá kell vetnünk magunkat a Szentlélek munkájának, aki min-
denekelőtt igaznak, Isten igéjének bizonyítja lelkiismeretünk színe előtt a Biblia
szövegéből az exegézis munkája eredményeként megnyert üzenetet. Az üzenet-
nek az igaz voltát a fölöttünk kimondott elmarasztaló ítéletben, a fölkínált bűn-
bocsánatban és a megmutatott új életlehetőségben (küldetésben) tárja elénk, mi-
közben ezt el is fogadtatja velünk. Ami ezután még következik (tulajdonképpen
a 2. ponttal együtt), már nem az exegetikai feladathoz tartozik, hanem részint a
Szentlélek bizonyságtételre kényszerítő munkája, részint pedig az az Istennek
üzenetére felelő emberi fáradozás, amely a hallgatóság állapotát, mozgási irá-
nyát, feladatait, engedetlenségét, a környezetéhez való viszonyát, egyháza tanait
és határozatait stb. figyelembe veszi, és az üzenetet úgy fogalmazza meg, hogy a
céljába találjon (a homiletikai feladat).
Mégsem elégedhetünk meg az igehirdetés exegetikai alapjainak ilyen rövid
vázolásával. Ennek az az oka, hogy sokan az igehirdetés föntebb vázolt kérdése-
iből – nehézségek olcsó és gyors megoldását remélve – vagy ezt, vagy azt, ille-
gitim fogásokkal az exegézis feladatai közé szeretnék utalni. Ez egyben legtöbb-
ször arra is alkalmat ad nekik, hogy Isten igéjének vagy a Szentlélek üzenetének
tüntessék föl azt, ami a Biblia szavai alá csúsztatott és onnan szónoki fogásokkal
előhúzott emberi gondolat. Ilyen tévelygés például az a hermeneutikai elmélet,
amely az exegetikai munka nyelvészeti, történeti, művelődés- és vallástörté-
neti, lélektani stb. szakkérdéseinek a megoldását „imádsággal” – a Szentlélek
theurgikus-mágikus zaklatásával – véli elintézhetőnek. Vannak, akik azt hiszik,
hogy ez meg is történik, s ennek folyományaképpen exegézis címen a legközvet-
lenebb „személyhez szóló” üzeneteket olvassák ki a Biblia magyarázása során.
Ilyenek azok az egyháztörténet során gyakran a legkülönbözőbb változatban föl-
bukkanó kísérletek is, amelyek a Bibliának az írásmagyarázat folyományaképp
várható üzenetét, a prédikációt, tartalmilag előre biztosítani akarják valamilyen
tannak, tételnek normaként történő odaállításával. Egészen mindennapos az a
szokás is, hogy a prédikátor az eléje véletlenül, esetleg előírásból vagy más auto-
matikus, mechanikus úton (pl. a „Losung”, az „igekosár”, a „közösségi kalauz”)
révén odakerült bibliai helyből azt az „üzenetet” facsarja ki, amelyre éppen az-
napi beszédéhez szüksége van. Az igehirdetés számára semmiféle exegézis, sem-
miféle módszeri fogással vagy eljárással nem biztosíthatja a Szentlélek szuverén
munkáját, ami pedig a jó igehirdetés döntő föltétele. Az igehirdetés jóságának
191
emberileg elérhető, de egyben kötelező és semmi egyébbel nem helyettesíthető
mértéke, norma normans-a az írásmagyarázat során megtalált bibliai üzenet.
Az igehirdetés tehát nemcsak „exegézis”, vagyis az írásmagyarázat eredmé-
nyeinek a hallgatóság értelmi színvonalán mozgó „előadása”, hanem – föntebb
vázoltam, milyen úton-módon – egy a valóságos életben élő hallgatóságnak a
megszólítása, megmozdítása Isten üzenetével: megtérésre, megigazulásra és en-
gedelmességre elvezetése. Ebből következik, hogy igehirdetésre készülés közben
elengedhetetlen a hallgatóság valóságos helyzetének az ismerete. Enélkül csak
népszerűsített exegézis, de nem prédikáció az „előadás”.
Ebben a tekintetben az az alapvető kérdés, hogy mennyiben normatív a külső
körülmények tényezője az igehirdetésre nézve. – A reformátori teológia és írás-
magyarázat mozdíthatatlan, csonkíthatatlan és kiegészíthetetlen fundámentuma
(Scriptura sacra sui ipsius interpres) szerint az Egyház életében egyedül a Szent-
írás norma normans (szabályozó mérték), minden egyéb „norma” csak norma
normata (szabályozott mérték), tényező voltában korlátozott, állandóan fölül-
vizsgálandó, mindig a Biblia jobb megértésének föltétele alatt alkalmazható.
Egyházunkat az elmúlt tizenöt év alatt sok vád érte amiatt („hivatalos teológia”
stb.), hogy „mást akar az igehirdetése tárgyává tenni, mint az igét”. Éppen ezért
ezeket a nem exegetikai, hanem gyakorlati teológiai kérdéseket is jól szemügyre
kell vennünk: milyen jussuk vagy szerepük van az igehirdetés alakításában a
hallgatóság életét megszabó tényezőknek.
193