POLITIKAI PSZICHOLÓGIA – POLITIKAI MAGATARTÁSVIZSGÁLATOK

A politikai pszichológia szemléleti sajátosságairól szóló

megfontolások megvitatása
Vitakötet

Írták:

LÁNYI GUSZTÁV

és vitapartnerei:

A. GERGELY ANDRÁS
BUDA BÉLA
CSIZMADIA ERVIN
GARAI LÁSZLÓ
KISS ENDRE
KISS PASZKÁL
MÜNNICH IVÁN
PATAKI FERENC
PLÉH CSABA
SZABÓ ILDIKÓ
SZABÓ MÁRTON
ZSOLT PÉTER

ELTE Társadalomtudományi Kar

Politikai Magatartásvizsgáló Kutatóközpont

Kiadványai
1.

Sorozatszerkesztők:

A. Gergely András
Kabai Imre
Lányi Gusztáv
(főszerkesztő)

Előkészületben:

A politikai jelenségek pszichológiai vizsgálata:

Magyarország 1990-2005.

TARTALOM

ELŐSZÓ
BEVEZETÉS: A politikai pszichológia (még mindig?) új tudomány
Magyarországon

I. MI A POLITIKAI PSZICHOLÓGIA?

1. Implicit politikai pszichológiák

A politikai pszichológia tudománytörténete a poszt/modern világban - Az ókori
implicit politikai pszichológiák - A középkori keresztény politikai pszichológiák. -
Néhány újkori politikai pszichológia: Machiavelli és "A fejedelem" - Spinoza
politikai pszichológiája - Mandeville és a "politikai pszichológiai" tudatosság.

2. Homo Politicus Psychologicus

Az individuális-racionális "politikai ember" - Az individuális-irracionális "politikai
ember" - A kollektív-irracionális "politikai ember" - A kollektív-racionális
"politikai ember".

3. A politikai pszichológia megszületése

A pszichológia önállósodása - Az önálló politikatudomány - A pszichológia
"államtani" alkalmazása Európában - A politikai pszichológia alapító atyja: H. D.
Lasswell.

II. A POLITIKAI PSZICHOLÓGIA MEGSZÜLETÉSE MAGYARORSZÁGON

4. A tartalmas semmi
Dékány István és politikai pszichológiája - A hazai pszichológia (viszonylagos)
fejlettségéről – Harkai Schiller Pál kezdeményezései

5. Álruhás politikai pszichológiák

A szellemtudományos politikai pszichológia - A szellemtudományos politikai
pszichológia csábító ereje - Az állam- és jogtudományok pszichologizálása - A
politikatudomány "segédtudománya" a lélektan - A világnézet-lélektan - A
magyarság-lélektan - A "magyar észjárás" társaslélektana és politikai pszichológiája
- A nemzetnevelés politikai pszichológiája.

6. Pszichoanalitikus politikai pszichológiák

Freud tömeglélektani koncepciója és hatása Magyarországon – A pszichoanalitikus
politikai pszichológia „kalandjai” Magyarországon: Ferenczi Sándor nem létező
politikai pszichológiája – A Tanácsköztársaság „kalandja” és Kolnai Aurél
szociológiába rejtett politikai pszichológiája – A freudomarxista „kaland” – Az
individuálpszichológusok békére nevelő kalandja

7. Rejtett politikai pszichológiák - szakrális politika

Politikai én versus tudományos ész: Bibó István és Mérei Ferenc nem létező
politikai pszichológiájáról

8. Az interregnum
Rejtőzködés: a pavlovi reflexológia és a makarenkói pedagógia - A szocialista
lélekgyógyászat (gyilkos) „kalandja” - A "marxista pszichológia": a kör
négyszögesítése - Ideológia versus szaktudományok - Az adaptáció körei, amelyek
azonban nem vezettek a politikai pszichológiához - A politológia és a pszichológia
hazai aszinkronitása - Politikai pszichológia helyett közéleti pszichológia és
propaganda-módszertan

9. A rendszerváltozás
Rendszerváltozás-lélektan és/vagy politikai pszichológia? – A rendszerváltozás
sokkja, szociológiai és pszichológiai vizsgálatok – A magyar pszichoanalitikus
politikai pszichológia, amely nem létezik, mégis népszerű és virul: Az „antallo-
freudizmus” kalandja – A rendszerváltás „kalandja” – Az ezredvég politikai
változásai és a pszichoanalízis – Pszichoanalízis(ek) versus politikai pszichológia –
A „sorskérdések” politikai pszichológiája. – Két szöveggyűjtemény.

III. TÉMÁK, PARADIGMÁK ÉS MÓDSZEREK

10. A politikai gyakorlat optimalizálása

A politikai pszichológia: alkalmazott tudomány – Tudomány-rendszertani kérdések
– Politikai és /vagy gazdaságpszichológiai "eszmék" Magyarországon - Politológia
és pszichológia

11. Kis (magyar) alkotmánytani pszichológia

Alkotmánytan, (nép)lélektani alapokon – A legitimitás szociálpszichológiai
kérdései: konszenzus versus szokásjog és a kollektív tudattalan – A szerződéses elv
történeti és politikai szociálpszichológiája – A magyar (történeti) alkotmány,
pszichológiai diagnózis? – „Jogi díszlet”, miképpen töltődhet fel „lélekkel”? –
Lehetséges-e az alkotmánytani politikai pszichológia?

12. A diszciplináris keretek

Az intézményes feltételekről – A politikai pszichológia multidiszciplinaritása – A
pszichológia nélküli politikai „lélekbúvárkodás” – A politikai pszichológia
pszichológiai tudomány – Kutatás és/vagy cselekvés – Politikai tudás versus
pszichológiai szakértői tudás

13. A (politikai) pszichológia nézőpontjai

Biológiai nézőpont - Behaviorista nézőpont - Kognitív nézőpont - Pszichoanalitikus
nézőpont - Fenomenológiai nézőpont – Az alaklélektan és a mezőelméleti politikai
pszichológia - A "járásvégzés" fenoménja és a tüntetés - A humanista pszichológia
mint politikai pszichológia - Pszichológiai EGÉSZség és politikai EGÉSZség - Az
etnometodológia mint politikai pszichológia – A politika diszkurzív értelmezése, a
politikai magatartás dramaturgiája

14. Nézőpontok - paradigmák

Paradigmaküzdelmek és a politikai pszichológia nézőpontjai - A politika
pszichológiai fogalma

15. A politikai magatartás

A politikai magatartás pszichológiai sémája - A politikai magatartás prediszpozíciói
- A politikai magatartás interakciós modellje - A politikai magatartás idői (történeti
és szocializációs) szerkezete és dimenziói

BEFEJEZÉS (helyett): A politikai pszichológia minimális és maximális programja

A társadalomtudós szakértői szerep

16. A minimális és a maximális program modelljei

A pszichológus: szakértő tanú - A pszichológus: a politika kiértékelője - A
pszichológus: társadalmi mérnök - A terápiás és támogató tanácsadás

IV. REFLEXIÓK

1. Alkalmi gondolatok a politikáról és a politikai pszichológiáról (Pataki Ferenc)

2. Diszciplináris hatások, tudományközi viszonyok – lélektan és
politika/tudomány/ (Buda Béla)
3. Gazdaságpszichológiai kommentárok egy politikapszichológiai alapvetéshez
(Garai László)
4. A politikai pszichológiáról a naiv pszichológus szemével (Pléh Csaba)
5. A politológia és a pszichológia „megbonthatatlan” kapcsolata (Münnich Iván)
6. Politikai pszichológia: lehetőségek és kihívások (Kiss Paszkál)
7. A politikatudomány mai arcai (Csizmadia Ervin)
8. Lélek(tan)politika? (A. Gergely András)
9. A politikai pszichológia alapkérdései (Szabó Ildikó)
10. Megjegyzések Lányi Gusztáv koncepciójához a politikai pszichológia
megalapításáról (Kiss Endre)
11. Önfeladás vagy kiteljesedés? Kritikai észrevételek egy tudományos transzfer
tárgyában (Gyáni Gábor)
12. A politikai pszichológia jövője (Zsolt Péter)
13. Pszichológia, politológia, kommunikáció (Szabó Márton)

V. REFLEXIÓ A REFLEXIÓKRA:
MI A POLITIKAI MAGATARTÁSVIZSGÁLAT?

IRODALOM

ELŐSZÓ

Ez a kötet egy sajátos műfajú vitakötet. Egyfelől én már megírtam a

megvitatásra szánt alapszöveget (Lányi 2001a), másfelől ezt az alapszöveget
elküldtem a vitapartnereknek. A vitapartnerektől visszakapott – kritizáló, támadó
vagy támogató, értetlenkedő vagy problémákat felvető és továbbgondoló stb. –
válaszokra én egyenként reflektáltam, valamint az összes reagálást mint egészet is
kezelve a „végső”, vagyis inkább az „érettebb” változatban összefoglaltam a vita
eredményeit, tanulságait.
Az általam írt alapszöveg: a vitatandó kérdések exponálása. Az
alapszöveg az én készülő – különböző „előfutamokban” ilyen-olyan
szövegvariánsokat ugyan már eredményező (Lányi 1997a, 1999b, 2001b), de a
„végső” formában sajnos még mindig nem elkészült – politikai pszichológiai
tankönyvem propedeutikája vagy prolegomenája; magyarán: alapozó bevezetése.
Ez a bevezetés azért csak „propedeutika”, mert valójában még nem politikai
pszichológia: nem a politikai pszichológia jelenségeit tekinti át, hanem a politikai
pszichológiáról mint diszciplínáról szóló gondolatok – és gondok –
összefoglalására tesz kísérletet.
Azért tartom szükségesnek a „propedeutika” kiemelését – és ilyen vitatkozó
kommunikációs térbe való beemelését –, mert a vitakötetben kifejtett problémák és
gondok áttekintése elősegítheti a politikai pszichológia és a komplex módon
felfogott (azaz a társadalomtudományos orientáltságú) politológia szerves(ebb)
illeszkedését.
Ezért ebben a „propedeutikában” arra törekedtem, hogy felderítsem a politikai
pszichológia hazai tradícióit. De mivel a politikai pszichológia hazai
tudománytörténeti bonyodalmai – a „tartalmas semmi” – önmagában, a nemzetközi
tudománytörténeti és tudományelméleti ismeretek nélkül bajosan volnának
érthetőek, a politikai pszichológia egyetemes tudománytörténetét és
tudományelméleti kérdéseit is szükségképpen érintenem kellett.
Munkámban a tudománytörténeti kérdésekkel párhuzamosan határozott
elkötelezettséggel érvelek – tudományelméleti összefüggésekbe ágyazva – a
politikai pszichológia pszichológiai jellege mellett. Ez persze – így, itt az előszóban
– banális kijelentésnek is tűnhet, de a dolgozat érvelve kifejtő eszmefuttatásaiban a
tét (szándékom szerint) egyáltalán nem banális. Ez a tét pedig nem más, mint a
hazai politológia – és oktatása – szemléleti alapjainak a kérdése: az, hogy a
politológiának lehet-e úgy az alapja a (politikai) pszichológia, mint a biológiának a
kémia, a kémiának a fizika.
Tanulmányomban amellett érvelek, hogy: igen!
Ezért igyekszem bemutatni a pszichológia paradigmatikus viszonyait, azokat
a tudományelméleti kérdéseket is, amelyek ismerete nélkül a politikai pszichológia
mint alkalmazott diszciplína csak érthetetlen – jobb esetben „érdekes” –
mesterkedések egyvelegének tűnne.
Ezt a „propedeutikát” tehát azért tartom fontosnak megvitatni, mert a
tudományos nyilvánosságban feltehetően egyfajta serkentő szerepet tölthetne be,
arra ösztönözné az érdekelt feleket, hogy gondoljuk végig a (hazai)
politikatudomány pszichológiai alapjainak a kérdéseit. Az elmúlt évek és a
közelmúlt tapasztalatai, s ezek között számomra – és az ELTE
Társadalomtudományi Kar keretei között elindult politológus képzés szempontjából
különösen – azért lehet fontos egy ilyen vitakötet nyilvánosságra hozatala, mert
éppen a komplex módon felfogott társadalomtudományos politológia létrehozása és
megerősítése érdekében alapítottuk meg a Politikai Magatartásvizsgáló
Kutatóközpontot.
Félreértés ne legyen! Nem a pszichológia által uralt politológus képzést
szorgalmazok, a politológusokból sem akarok szakképzett pszichológusokat faragni
– tanulmányomban azonban kétségtelenül amellett érvelek, hogy gondoljuk végig a
(hazai) politikatudomány pszichológiai alapjainak kérdéseit. Szerintem ugyanis
ezek a „pszichológiai alapok” léteznek.
Ezt a problémát – és természetesen egyéb, a politikai pszichológia (jobbára
hazai) kérdéseit is – vitapartnereimmel igyekszünk végiggondolni. Nem hisszük
azonban, hogy a „bölcsek kövét” megtaláltuk, de éppen ezért hívjuk kollegáinkat és
tanítványainkat a további vitára.
Vitapartnerek. Az általam megírt, illetve vitára felkínált szövegre a
következő szakemberektől kaptam válaszokat: A. Gergely András (politológus),
Buda Béla (pszichiáter), Csizmadia Ervin (politológus), Garai László
(pszichológus), Gyáni Gábor (történész), Kiss Endre (filozófus), Kiss Paszkál
(pszichológus), Münnich Iván (pszichológus), Pataki Ferenc (pszichológus), Pléh
Csaba (pszichológus), Szabó Ildikó (szociológus), Szabó Márton (politológus),
Zsolt Péter (szociológus).

A vitakötet kézirata nagyjából-egészéből 2003 végére elkészült. De hiába a

kiváló, vitára ösztökélő alapszöveg (szerény személyem irománya), hiába a
vitapartnerek még zseniálisabb, sziporkázóan villódzó szövegkompozíciói – így
együtt pedig valóban egy új minőségű egészet: a tudományos gondolkodás
diszkurzív univerzumát és universitását alkotva –, mert ez a (nyilvánvalóan
lenyűgöző[1]) kézirat a könyvkiadás felé botorkáltában elakadt. Mindközönségesen
szólva: nem volt pénz a könyv megjelentetésére. Megszokott helyzet ez, a vitakötet
résztvevői is edzettek ezen a téren (is). A különböző és kudarccal végződő
pénzszerző futamok után a „happy end” halvány esélyét aztán onnan kaptuk,
ahonnan nem is reméltük. Onnan, ahonnan persze másfelől (egyfajta normális és
így megszokott körülmények között) természetesen remélhetnék a magunkfajta
egyetemi, oktató-kutató csodabogarak: az egyetemtől. A mai, pénzszűke, ínséges
időkben – amikor attól hangos az egyetemek világa (is), hogy „nincs pénz” – az
ELTE Társadalomtudományi Kar dékánja 2004 decemberében könyvkiadási
támogatásra pályázatot írt ki saját oktatói, kutatói számára. Nem sok reménnyel –
hiszen „sok az eszkimó, kevés a fóka” –, de én is megírtam pályázatomat. És
csodák-csodája: a dékán támogatásra méltónak találta vitakötetünket. A megítélt
összeg persze édes-kevés volt (elvégre az egyetemek valóban nem Dárius
kincseivel ékeskednek), ám mégis olyan „lökést” adott, amivel aztán a Jószöveg
Műhely Kiadó vezetője, Fóti Péter is eredményesen tudott további pályázati
pénzeket mobilizálni. Ennek révén a kiadó remélhetőleg nullszaldósan ki tudja adni
a mi (mint föntebb is kellő szerzői szerénységgel körülírtam: minden bizonnyal
zseniális) vitakötetünket, az alkotók természetesen a honoráriumukról szintén
lemondtak – de a kötet, most már (azt hiszem) megjelenhet.
Nekünk ez – végül is – jutalom. Ez a jutalom!
Éppen ezért magam mindenekelőtt vitapartnereimnek tartozom hálával, mert
– bár időnként egyikük-másikuk érthető türelmetlenséggel érdeklődött kézirata
sorsáról – bíztak közös vállalkozásunk értelmében. És köszönettel tartozom az
ELTE Társadalomtudományi Kar dékánjának, illetve azoknak, akik a dékáni
döntést előkészítették, ezzel megadták az esélyt vitakötetünk megjelenésének. És –
nem utolsó sorban – köszönettel tartozom Fóti Péternek is, aki nemcsak
vitakötetünk, hanem a Politikai Magatartásvizsgáló Kutatóközpont további,
tervezett kiadványai megjelentetésében is partnerünk, azaz kiadónk lesz.
Reményeink szerint ugyanis ez a vitakötet csak az első, s további kiadványaink is
megjelenhetnek majd. Kutatóközpontunk szellemi műhelyében további kéziratok
várják a megjelenést – már csak azt kell elérnünk (e szintén reményteljesen
izgalmas szövegekkel is), hogy „nullszaldós” kiadásuk lehetséges legyen. Ha első
kötetünkkel ezt – reményeink szerint – sikerül elérni, akkor minden bizonnyal a
folytatás is lehetséges lesz. Talán.

Budapest, 2005. április 23. Lányi Gusztáv

Itt van az én vitára felkínált szövegem, de ezt most az „emilezés” praktikus
okán mellőzöm, és persze feltételezve, hogy egyébként is ismert szövegről van szó.
Ráadásul ennek a szövegnek a korrekturája egyébként is az én gondom.
IV. REFLEXIÓK

Miként az előszóban jeleztem, a fenti szöveget – ami Lélek(tan) és politika címmel

jelent meg 2001-ben a Jószöveg Műhely Kiadónál – elküldtem jó egynéhány
kollegámnak, szakmai barátomnak és ismerősömnek. Ez a könyvosztogató
buzgalom azonban ez esetben nem pusztán a kötelező és tiszteletteljes udvariassági
gesztus szerepét akarta eljátszani, nem is a szintén érthető és talán jogos szerzői
„hiúság vására” csábításának engedett. Nem, mert amikor nagyjából-egészéből
összeállt a vitakötet csapata – legalább is azok köre, akik megígérték a részvételüket
–, 2001. novemberében egy levélben írtam meg számukra a felkérés indokait, s az
„elvárásaimat”. A levélben ezeket írtam:

1. Mindenekelőtt azt jelzem, hogy nem ilyen furmányos módon akarok

„Lélek(tan) és politika” című kis könyvemről recenziókat íratni. – A recenziót
ugyan igen hasznos és szükséges műfajnak tartom, de ezt leginkább
valamiképpen már lezárt, befejezett mű, alkotás stb. érdemli meg. Az én
munkám még nem ilyen. (Ezt meglehetős didaktikus módon jelzem is:
„Befejezés [helyett]” – írom a tanulmány végén.)
2. Továbbá, mivel valóban egy készülő s nem befejezett munkáról van szó, nem
is opponensi szövegeket várok. Legalább is nem abban az értelemben vett
„opponensi szövegekre” gondolok, ahogyan az a tudományos minősítési
rítusokban szokványos. Az ilyen rituális szövegek is fontosak, a funkcióik is
dicséretesek, ám a vitára kínált szöveg ilyen értelemben sem lezárt, és az
alkalom sem a „tudományos minősítés” ismérveivel jellemezhető.
3. Ez a vitakötet – reményeim szerint – olyan lenne, mint egy „kerekasztal-
beszélgetés”, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a szokványos „kerek-
asztalos” alkalmakkor a résztvevők általában olyan („négyszögletű”) keretek
 közé vannak szorítva, amelyek között többnyire töredékesen, vázlatosan, netán
kapkodva, nem lezárva a gondolatmenetüket képesek csak előadni
mondandójukat. Terjedelmi keret persze a mi esetünkben is van, de ezt nem a
pillanatnyi kommunikációs helyzetbe szorítva kell figyelembe venni, hanem az
írásban inkább lehetséges megfontolt szelektálás és tömörítés módján.
4. Végül azt is szeretném jelezni, hogy azért (is) kértelek föl Titeket, mert
valóban szükségem van a segítségetekre: a politikai pszichológia tankönyvét
megírni nem könnyű, ám izgalmas kihívást jelentő feladat. És miként
hallgatóimtól is igyekszem tanulni, s ezt mások számára is lehetővé tenni (ezért
szerkesztettem a „Politikai Pszichológiai Tanulmányok”-at, s jelentettem meg
az MTA Politikai Tudományok Intézete Etnoregionális Kutatóközpontja
Munkafüzeteiben, eddig tíz ilyen Munkafüzet jelent meg A. Gergely András
jóvoltából, lásd Lányi 1999, 2000, 2001) – ennek a vitakötetnek is hasonló
feladata lenne. Tanulni, ötleteket, szempontokat is szeretnék „begyűjteni”. Ezt
mások számára közzé tenni szintén nem lenne érdektelen (legalább is ezt
remélem). És nem mellesleg még talán a politikai pszichológia hazai
intézményesítésének ügyét is tudnánk így szolgálni.

A reflexiók 2002-ben és 2003-ban elkészültek és aztán (szépen-lassan: lassan, de

remélem szépen is) „összeálltak”. Az itt következő „összeállítás” egy olyasfajta
szerkesztői aktivitás eredménye volt, amelynek segítségével az egyes reflexiókat
igyekeztem mintegy egymásra is rímeltetni, összekapcsolni. Mindegyik reflexióhoz
magam is egy-egy probléma-exponáló és válaszkísérlettel próbálkozó
észrevételeket kapcsoltam. Ime!

1. Alkalmi gondolatok a politikáról és a politikai pszichológiáról

Problémák. A politikai pszichológia vajon a rendszerváltozás epifenoménje? Nem

szó szerint, de Pataki Ferenc ezzel a problémával is szembesít bennünket. De a
további kérdések, gondolatok és reflexiók is feszítő problémákat hordoznak. A
politikai pszichológia létjoga vajon igényli-e az „apologetikus” tanulmányokat? A
„politika” fogalmának definíciós bonyodalmai a politikai pszichológia ügye? A
politikai pszichológia diszciplináris keretei – ha vannak ilyenek – miképpen vetik
fel a tárgyközpontú integráció szükségességét? És nem utolsó sorban a politikai
pszichológia és művelője hogyan és miképpen lehet autonóm?

*
Pataki Ferenc
(pszichológus)

Lányi Gusztáv makacs ember, ám makacssága szelíd és tapintatos. Az elmúlt

másfél évtizedben senki sem tett oly sokat a politikai pszichológia hazai
meghonosításáért, mint ő. Konok és eltökélt szívóssággal írta tanulmányait,
szerkesztette szöveggyűjteményeit, tartotta egyetemi kurzusait, vezette hallgatói
szárnypróbálgatásait. A diszciplína intézményesülése elválaszthatatlan nevétől.
Megszolgálta hát, hogy gondolatai és törekvései ne maradjanak visszhangtalanok.
Erre rá is szorul, hiszen nagy fába vágta fejszéjét: a propedeutika után – s okulva a
„tartalmas semmi” történeti tapasztalatából – meg akarja írni a tárgy „opus
magnum”-át – első hiteles honi tankönyvét. S mert bizonyosan meg is fogja
csinálni, feltehetően hasznát veszi majd minden megfontolásra érdemes
gondolatnak.

Történelmi szociálpszichológia és politikai pszichológia

Nem tanulság nélkül való, hogy Lányi kezdetben a történeti

szociálpszichológia – akkoriban, az 1980-as évek közepén divatos – eszmekörével
kacérkodott. Majd a történelem alig átlátható, kusza szövevényéből mindinkább
kiemelkedett a politikai mező élesen körvonalazható látványa. Érkeztek a hírek a
politikai pszichológia első hullámának sikereiről, intézményesüléséről: tanszékek és
folyóiratok szervezéséről, tudós társaságok alapításáról, a közlemények
szaporodásáról. Gyanítható azonban, hogy az érdeklődés áthangszerelésében a
hazai fejlemények játszották a döntő szerepet. A rendszerváltozást megelőző és
követő évek a politikát a közérdeklődés és a közérdekeltség tárgyává tették. Ez volt
a változás „anyanyelve”; a leglátványosabb és leggyorsabb ütemű átalakulások
ebben a szférában zajlottak le. A politika minden mozzanata és szereplője újra a
nyilvánosság szabad tematizációinak és megítélő ellenőrzésének tárgya lett. Mindez
láthatóvá tette a politikai kultúra sokat emlegetett hiányait és anakronisztikus
vonásait is.
Mindezen nem változtat az a körülmény, hogy a kezdeti lelkesültség idővel
megcsappant, és a politika újólag elidegenült, kevéssé kívánatos övezetté vált a
honpolgárok tekintélyes része számára. Ez persze nem új jelenség; a közvélekedés
visszazökkeni látszik az „úri huncutság” formulában rögzített tapasztalat medrében.
A boldog emlékezetű Tömegkommunikációs Kutatóközpont (TK) még az 1960-as
években derítette fel a politika-távolítás jelenségét a hazai lakosságban. Minél
közelebb esett valamely tevékenység, szervezet vagy szituáció az egyén személyes-
intim világához, annál kevésbé vélte azt politikai jellegűnek. A szakszervezetet úgy
általában mindenki politikai intézménynek ítélte, de a műhelybizalmi a maga
funkcióját a legkevésbé sem tekintette politikai posztnak (Tomka 1973). Bár ez
irányú újabb kutatások nem születtek, sejthető, hogy e tekintetben nem következett
be gyökeres változás.

A politikai pszichológia létjoga

Lányi eddigi erőfeszítései főképpen arra irányultak, hogy kivívja egy sajátos
és hite szerint önálló pszichológiai diszciplína – a politikai pszichológia – létjogát,
és körvonalazza illetékességi körét, belső szerkezetét és fogalmi apparátusát.
Ismétlem: ez irányú munkássága megkerülhetetlen. Egyebek közt azért is, mert
számos nyitott és vitatható kérdést tár olvasói elé. Az alábbiakban ezek közül
reflektálok néhányra, éspedig a kerek-asztal beszélgetések töredékes és laza,
kevéssé kifejtett stílusában.
 (Déja vu) Lányi egyik-másik írása a „déja vu” benyomását keltette bennem.
Az 1960-as évek jellegzetes műfaja volt – ahogy akkor neveztem – az
„apologetikus tanulmány”: az afféle tudományos „maga mentsége”. Ez a műfaj a
korábban törvényen kívüli állapotban leledző diszciplínák – a szociológia,
szociálpszichológia, genetika, kibernetika és más tudományok – újraélesztését és
legitimitásuk indoklását szolgálta. Az érvelés több pilléren nyugodott. A
legkritikusabb pont, a marxizmussal való összeférhetőség elemzésének – őszintén
átélt és mérlegelt vagy csupán rituális kötelezettségként lerótt – művelete
jóvátehetetlenül a múltba tűnt, és anakronisztikusnak (vagy pusztán a személyes
választás aktusának) tűnik fel. Az érvek további csoportjai azonban változatlanok
maradtak, nevezetesen: a gyakorlati relevancia, a hasznosság bizonygatása; az ilyen
vagy olyan hazai előzmények feltárása és felmutatása; a nemzetközi fejlemények,
tudományos eredmények és intézményes formák felvonultatása. Ezek tették ki a
honosítás aktusát. E műfajban magam is vétkeztem, midőn az 1960-as évek derekán
napirendre került a szociálpszichológia újraélesztése (Pataki 1967).
Az efféle írások – bizonyos körülmények között – hasznosak és
szükségesek, sőt a maguk helyén egyenesen nélkülözhetetlenek. Valamiképpen
azonban mégis az elmaradást, a kívül rekedést, olykor az erőszakolt monopóliumok
állapotát tükrözik: a „valamit be kell hozni”, valamit „utol kell érni” hangulatát
sugallják. Emellett gyakran nem is magáról a valóságról, hanem csupán annak „égi
másáról” – definíciós, fogalmi és diszciplináris dilemmáiról – szólnak. Hellyel-
közzel ez Lányi írásaira is jellemző.

(Mi a politika?) Végül is nem az a kérdés, hogy mi a politikai pszichológia,

és miképpen létezhet tudományként, hanem az, hogy mi a politika. Van-e, s ha igen,
miben rejlik ontológiai valósága? Avagy az erkölcshöz hasonlóan úgy szétárad és
szétoszlik a társadalom pórusaiban, hogy csupán konvencionális megállapodás
kérdése, mit is minősítünk a politika szférájához tartozónak? Az elsőrendű kérdés
magának a dolognak a mibenlétére irányul, csak ebből származhat a róla szóló
tudomány természetét firtató elmélkedés. Mintha Lányi gondolkodásmódjában
megfordulna ez a kívánatos sorrend.

A politika tudományos vizsgálódás tárgyává tehető – miként?

A kérdés itt ismét csak kettéágazik. Az egyik leágazás azt vizsgálja, vajon
tudományos reflexió tárgyává tehető-e egyáltalán a politikum. A másik: szükség
van-e ehhez egy önálló, jól elhatárolható és intézményesült (vagyis tanszékekkel és
az egyetemi képviselet egyéb kritériumaival, valamint társaságokkal, folyóirattal
rendelkező) diszciplínára, még akkor is, ha az „csupán” jelzős diszciplína. A két
kérdés nem azonos, és a rájuk adható válaszok is önálló mérlegelést igényelnek.
Tüstént leszögezném, hogy nem támaszthat kételyeket a politika világának
tudományos elemezhetősége: a politika valóban tudományos vizsgálódás tárgyává
tehető. A kérdés csupán az, hogy miképpen. Lányi válasza így hangzik: a politika
mibenlétéről a politológia illetékes nyilatkozni, ám ezt csak akkor teheti meg, ha
alaptudományának tekinti a politikai pszichológiát. (Így azután ez utóbbira nem is
tartozik a politika mibenlétének feszegetése.)
 (Diszciplináris osztódás – tárgyközpontú integráció) Tegyünk most egy apró
kitérőt. Napjaink társadalomtudományában minden jel szerint két tendencia feszül
egymásnak: a diszciplináris osztódás és a tárgyközpontú integráció. Meghökkentő
ütemben emancipálódnak az új és új tudományágak; kezdetben mindegyik önmaga
demarkációs határvonalainak megvonására és függetlenségének kinyilvánítására
törekszik. Nem kivétel ez alól sem a politológia, sem a politikai pszichológia. E
fejlemény távlata meglehetősen nehezen felbecsülhető. De jó okkal feltételezhető,
hogy az önálló vagy pszeudoönálló diszciplínák számosságának növekedése elé elvi
és gyakorlati okok egyaránt gátat emelnek. E tényből származik a másik rendező
elv: a tárgy, jelenség körüli integratív, multidiszciplináris egybekapcsolódás
eszméje és gyakorlata. Részben ezzel magyarázható az ilyen vagy olyan (feminista,
kisebbségi, „zöld” és egyéb) „studies” megjelenése a tudományban és a
felsőoktatásban. (Lányi egyébként finom érzékkel jelezte a problémát egy 1984. évi
cikkében, amelyben a problémaközpontú és a tudományközpontú kísérletezést
vetette szembe a Pszichológia 2. számában. Lásd Lányi 1984.)
Az oly gyakran s helyenként konjunkturálisan emlegetett inter-, multi- vagy
polidiszciplinaritás eszméje valójában ezt a fejleményt tükrözi. A valóságban
nincsenek diszciplináris birodalmak és kontextusfosztotta, elszigetelt tények és
folyamatok. Fogalmi hálónkkal mi hasítjuk ki a valóság egy-egy szeletét, s tesszük
a diszciplínaalkotás kiindulópontjává. Manapság egyre gyakrabban a valóság
komplex jelenségei válnak az érintett és szóba jöhető tudományok szerves
együttműködésének, integrációjának szervezőivé. Kétségtelen, hogy a család, a
deviáció, a szocializáció, a nevelés, a társadalmi kommunikáció vagy a politika
fogalma mögött valódi, kemény társadalmi tények húzódnak meg. A sort persze vég
nélkül folytatni lehetne. De vajon a sor minden tagja önálló diszciplínát követel?
Vagy kínálkozik másfajta megoldás is?
Végül is közömbös számomra, hogy vajon létezik-e vagy létezzen-e
„családtudomány”, „szocializáció-” és „deviáció tudomány” és további társaik.
Fontosabbnak tartom annak rögzítését, hogy a politika módszeres, tudományos
elemzés tárgyává tehető, vagyis lehetséges tudományos gondolkodás a politikáról.
Ez azonban csakis számos így vagy úgy érintett diszciplína együttes erőfeszítésének
és hozzájárulásának a terméke lehet.

(Komplex „stúdiumok”– diszciplináris keretek) A társadalomtudományok

jövőjét az effajta komplex „studies” számának szaporodásában és
konszolidálódásában – ám egyúttal szakadatlan dinamikus átalakulásában – vélem
felfedezni. Ez lehet a sorsa a „politikai tanulmányok” (s benne a politikai
pszichológia) eljövendő alakulásának is. Ez a tendencia nem számolja fel a
diszciplináris tudományszerveződést; az ismeretek felhalmozása, a tudományos
szocializáció, az oktatás s az intézményes tudományos élet változatlanul
diszciplináris keretekben zajlik majd, jóllehet ezek jóval nyitottabbak lesznek.
Termékenyen társulni egyébként is csupán mélyreható diszciplináris tudás alapján
és birtokában lehet. A tudományos integráció nem a filmbeli Schneider úr logikája
szerint működik: „ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit”.
Ez a megfontolás fölöslegessé teszi azt a kérdést, amely felett Lányi oly
sokat töpreng: „a politológiának lehet-e úgy az alapja a (politikai) pszichológia,
mint a biológiának a kémia, a kémiának a fizika”. A válasza: kategorikus igen.
Magam azonban úgy vélem, hogy ilyen „alap” egyszerűen nem létezik. Egyebek
közt azért sem, mert „regressio ad infinitum”-hoz vezet. (Ma már olvashatunk a
szubatomi folyamatok és a pszichikus történések lehetséges kapcsolatairól is.)
A társadalmi jelenségek és a róluk szóló tudományok nem hierarchikus
viszonyban állnak egymással, hanem sajátságos determinációs hálóba illeszkednek:
nagyszámú – olykor gyakorlatilag áttekinthetetlen és számon nem tartható –
kodeterminánsuk van. S ezek között ott vannak a pszichológiai tények és
folyamatok is (beleértve még a pszichopatológiát is), de mindig és szükségképpen
más tényezőkkel összefonódva és együtthatva. E tényezők súlya helyzetről
helyzetre változhat. Egy-egy kodetermináns hatása – akár a pszichológiai
történéseké is – olykor a nulláig csökkenhet, máskor meg döntő jelentőségűvé
válhat.
A társadalmi jelenségek egyszerre túl- és aluldetermináltak. A
túldetermináltság a kodeterminánsok nagy számából, míg az aluldetermináltság a
helyzetek kontextuális nyitottságából ered. E helyzetek ugyanis mind szerkezetük,
mind a benne résztvevők személyisége irányába nyitottak s így kontextusfüggőek.
Aligha véletlen, hogy napjaink társadalomtudományában oly nagy hangsúlyt kap ez
a körülmény. S ez nem szükségképpen a posztmodern viszonylagosság-eszméjének
lerótt adó. Sokkal inkább a Lewin-i dinamikus mezőelmélet újrafelfedezéséből
eredő következtetés. Nemrégiben került a kezembe az amerikai Engel önéletrajzi
emlékezetről írott könyve; a címe felettébb sokatmondó: „Context is everything”.
Mindez csupán azt jelenti, hogy óvatosan kell bánunk az általános igényű
megállapításokkal.
A tudományos tisztesség és korrektség valójában azt követelné, hogy
minden kijelentésünkhöz rendeljünk hozzá egy valószínűségi indexet, amely
pontosan jelzi a szóban forgó kijelentés érvényességi körét. Ez persze illuzórikus
igény, kivált a társadalomtudományok érettségének mai állapotában. De az igényt
mégsem lehet egyszerűen félresöpörni. A politikai pszichológia különösképpen
alkalmas lehet arra, hogy megkísérelje mérlegelni kijelentései érvényességének
valószínűségi határait, még akkor is, ha egzakt mércéhez nem juthat el.

(A politikai pszichológia önállósága) Tüstént szeretném azonban eloszlatni

az elmondottak nyomán támadható félreértést. Készséggel osztom a Lányi által
táplált felfogást: ám legyen emancipálódott és legitim politikai pszichológiai
diszciplína! Szülessék tanszéke, legyen tankönyve, folyóirata, tudományos
társasága meg minősítési procedúrája s minden, ami egy komolyan vehető
tudományhoz illik. Csak éppen legyünk tisztában e diszciplína nyitottságával,
tudásanyagának alternatív szerveződési módjaival és változékonyságával,
státusának sokfajta feltételességével.

A politikum mibenléte és létmódja

Úgy vélem, hogy a politikai pszichológia alapkérdései nem választhatók el a

politikum mibenlétének és létmódjának vizsgálatától. A továbbiakban erre nézve
kockáztatnék meg néhány időszerűnek vélt kérdésfeltevést.
A kiinduló pont annak megválaszolása (vagy legalább is megválaszolásának
kísérlete): hol vonhatók meg a politikum határai? Miben rejlik a politika lényege? A
választ bonyolítja, hogy megfogalmazására – legalább is részlegesen – számos
tudomány hivatott. S bár itt visszakanyarodunk egy korábban érintett problémához
(t.i. a multidiszciplinaritás gondolatköréhez), tekintsük csak át a legfontosabbakat: a
történettudomány, szociológia, politológia, pszichológia, antropológia, demográfia,
közgazdaságtan, társadalomstatisztika, kommunikációkutatás hozzájárulása
egyaránt mellőzhetetlen. S a sort még folytatni is lehetne, egyebek közt a
biotudományok egyikével-másikával is. Mindegyikük nézőpontja, értelmezési
kerete, eredménye és távlata szükségeltetik a kielégítő válasz megfogalmazásához.
Természetesen mi sem könnyebb, mint kijelenteni: a politika a hatalom
megszerzésének és megtartásának (a hatalmi-igazgatási apparátus működtetésének)
gyakorlata; ez a tág értelemben vett gyakorlat alkotja a politikai tudományok
csoportjának tárgyát. A bonyodalmat az a tény okozza, hogy ez a tárgy módfelett
illékony, változó arculatú és kiterjedésű, dinamikusan alakuló jelenség.

(Totalizáló politika versus személyes szabadság) Ez a dinamika két pólus

közötti erőtérben zajlik le: a totalizáló politika agresszív bekebelező expanziója
(minél több megnyilvánulást politikai kontextusba emelni), illetve a személyes
szabadságnak és autonómiának, a magánlét tiszteletben tartásának garantálása
között. Ez utóbbi a politika ésszerű önkorlátozásán nyugszik. Mindkettőnek
meghatározott és jól ismert politikai szerkezetek és stílusok felelnek meg; az elmúlt
század történetéből ismerjük őket. A mindenkori konkrét politika e pólusok között
mozog, s ölti magára lényeg-meghatározó, típusos alakját; a totalitárius államok és
a parlamenti demokrácia intézményrendszere képviseli a két alapváltozatot. Ám
mozgások és eltolódások egy-egy típuson belül is lezajlanak. Ékesen példázza ezt a
szeptember 11. utáni fejlemények nyomában születő aggodalom: a polgári
magánszféra növekvő korlátozása és hatalmi ellenőrzése. Úgy vélem, hogy
elsőrendűen fontos lenne elméletileg megragadni a politikai szférának ezt a
dinamikus, a mindenkori erőviszonyoktól függő változó-alakuló jellegét. A statikus
állapotokat rögzítő meghatározások vajmi kevéssé célravezetők. A politikai
pszichológiának is meg kellene lelnie azokat a megközelítésmódokat és fogalmi
eszközöket, amelyek révén hozzájárulhatna a politikai dinamizmusok
természetének megvilágításához. Elvben persze eljárhatna úgy is (s ma gyakran ezt
is teszi), hogy kiszemelgeti a politika ama „pszichológiai mazsoláit”, amelyekre
nézve vitán felül áll a pszichológia illetékessége. A témajegyzéket sem túlságosan
nehéz felsorolni; Lányi írásai ezt kielégítően megteszik. Pusztán emlékeztetésként
hadd említsek néhány effajta „mazsolát”: befolyásolás, meggyőzés és manipuláció;
kampánypszichológia; a hatalom pszichológiai alapjai és működésmódja; a
választói magatartás; a politikus személyisége, kiválasztódása és szocializációja;
politikai színterek és szervezetek; a hatalomgyakorlás technológiája s megannyi
más, hasonló kérdés. De fordítsuk meg a dolgot, s tegyük fel ezt a kérdést: van-e
egyáltalán olyan politikai jelenség és történés, amelynek nincs és nem is lehet
pszichológiai dimenziója és mozzanata is? A válasz aligha kétséges: nincs ilyen
jelenség, legfeljebb a pszichológiai aspektus közrehatásának mértéke lehet talányos.
Ezért a politikai pszichológiai reflexió illetékessége a politikai szféra egészére
kiterjed, pontosabban mindarra, amit a maga fogalmi eszközeivel és elméleti-
interpretációs lehetőségeivel meg tud ragadni.

(Politika – közélet) A legidőszerűbb feladatok egyike alighanem az, hogy

elméletileg és gyakorlatilag gátat vessünk a politika mindegyre megújuló s a
hatalmi logika természetéből eredő expanziós (pán-politikai) törekvéseinek. Ennek
hagyományai – érthető módon – megülik a hazai közlégkört; emellett szinte
szükségszerűen kisarjadnak a hatalmi helyzet voluntarisztikus és racionalisztikus
csábításaiból, s mindegyre fenyegetik a szakszerűség és a polgári autonómia
függetlenégét. Evégett bizonyára célszerű lenne megkülönböztetni a politika és a
közélet fogalmát. Intuitíve azt lehetne mondani, hogy az előbbi többé-kevésbé lefedi
az intézményes politikai élet (a parlamenti demokrácia) hatalomgyakorlási
intézményrendszerének folyamatos működését. Az utóbbi inkább a sokat emlegetett
civil társadalom képzetét idézi fel. Persze a politika és a közélet is egyaránt „res
publica”, mi több: a politika színtere és megnyilvánulási módja a közélet.
Mindkettőben a közösség sorsát érintő döntések és cselekvések (vagy éppen
cselekvésmegvonások, például szavazói passzivitás) születnek. Más szóval közélet
és politika keresztül-kasul átszövi egymást, de feltételes elkülönítésük már csak
azért is kívánatos, hogy a politikával szemben táplált esetleges averzió ne nőjön át a
közélettől való általános elfordulásba.
Némileg durván szólva azt mondhatnánk, hogy a politika mindig, minden
aktusában és megnyilvánulásában a hatalmi logika (lényegében véve a szavazat-
maximalizálás) gondolatkörében és célrendszerében mozog. A közélet viszont
mindig a kisebb vagy nagyobb társadalmi részrendszerek működésének
optimalizálására, a partikuláris érdekek érvényesítésére és – ezt különösen
fontosnak vélem – a társadalmi integráció növelésére, a társas hálók
megszilárdítására törekszik. A politika rendszerint a közélet „gyarmatosítására”
áhítozik, míg az állampolgár a közéleti aktivitása révén inkább személyes
szabadságterének garanciáit óhajtja kiépíteni. Félreértés ne essék: ezek nem
értékítéletek. Nem kívánják azt sugalmazni, hogy a politika „alantasabb”, a közélet
pedig „nemesebb” és emelkedettebb. Szó sincs róla! Egyszerűen egyben-másban
eltér a funkciójuk, jóllehet sok tekintetben átfedik egymást. Még kevésbé ajánlatos
erkölcsi mércékkel közelíteni hozzájuk. Bár tüstént hozzáteszem, hogy a
hatalomnak mindig nagyobb az erkölcsi kockázata és sérülékenysége, mivel
túlságosan sok olyan eszközt birtokol, amelyek révén emberi sorsokat tömegesen
képes befolyásolni.

(Szakpolitikák) Tovább árnyalja a képet, ha az úgynevezett szakpolitikák

létét is tekintetbe vesszük (gazdaság-, oktatás-, egészség-, tudomány-, agrár- és
egyéb politikák). Erre viszonylag kevés figyelmet szokás fordítani a politikai
tudományokban. Pedig ebben a szférában különösen kiélezetten szembesül a
szakszerűség és a politikum eltérő logikája és idősíkja. Megszokott és gyakran
használt formula: „ebben és ebben a kérdésben politikai döntésre van szükség”.
Ebben a szövegezésben az a meztelen tény képeződik le, hogy a szakszerűség
mindig a politikai racionalitás logikájának alárendelve érvényesülhet. Való igaz: a
professzionális szakszerűség és szakértelem – bár számot vethet a megvalósítás
szempontjaival – nem lehet közvetlen forrása a politikai döntéseknek, vagyis nem
számolhat a hatalmi motivációból eredő tényezőkkel. E tekintetben a politika
primátusa nem vonható kétségbe. A szakszerűség és a politikum közötti
elkerülhetetlen feszültség azonban igencsak eltérő hevességű lehet. A politikának
mindig több eszköze lesz arra, hogy maga alá rendelje a szakszerűséget, mint
viszont. (Meglehet, e feszültség megnövekedéséből származik a „szakértői
kormány” alkalmankénti igénye.)
Egy bizonyos értelemben Bibó jól ismert tipológiája (a „hamis realisták” és
a túlfeszült lényeglátók” megkülönböztetése) ugyancsak erre a feszültségre utal.
Még akkor is, ha a lényeglátók nem a szűk érdeklődésű szakembert, hanem a
szellem elhivatott képviselőit testesítik meg. E két tendencia – t. i. a pragmatikus
realitásigény, illetve az utópisztikus illúziótáplálás (vagy jövő-álom) – különös
elegyként más és más arányban fonódhat össze a gyakorlati politika stílusában;
ennek pedig messzemenő következményei vannak.

(Szaktudományos kompetencia – szakértői, tanácsadói szerep) Bármiként is

legyen, bizonyosra vehető, hogy napjaink politikai technikusainak nem csupán
politikai tudásra és kultúrára van szüksége, hanem szaktudományos kompetenciára
is. Ezzel kapcsolatban merülhet fel az az érdekes kérdés, hogy vajon milyen legyen
a politikus szakmai kvalifikációja: a jog, a közgazdaságtan, valamelyik
természettudomány? Vagy magának a kérdésfeltevésnek sincs értelme, mivel az
intuitív-ösztönös politikai tehetség „felülírja” a szűkebb szakmai hozzáértést?
Mindebből egy további probléma is ered, nevezetesen a politikus és szakértői-
tanácsadói körének viszonya. A politika által befolyásolt folyamatok óriási
komplexitása és sokrétűsége, valamint a politikusi szerep „tanult mesterséggé”
válása mind fontosabbá teszi a szakértői-tanácsadói kör közreműködését a
szakszerűség és a politika közötti feszültség áthidalásában, a valósághű
helyzetmegítélések kialakításában és a kiegyensúlyozott prognózisok
megfogalmazásában. A politikus elemi érdeke, hogy tanácsadói köre valóban a
független szakszerűséget képviselje, ne pedig a klientelikus hűséget. Egyébként nem
fogják elkerülni a „csoportgondolkodás” csapdáit.

A történeti idő

Mindig meglep, hogy a társadalomtudományok – s így a politikai

pszichológia is – milyen kevés figyelmet fordítanak a történeti idő problémájára.
Pedig oly kézenfekvő, hogy minden tervnek, szándéknak, elgondolásnak, minden
társadalmi folyamatnak más és más a hozzárendelt ideje. Egy kedvezőtlen
demográfiai folyamat megfordítása, valamely bonyolult nemzetközi
kérdéskomplexum (mint például a kisebbségi kérdés) megoldása, egy társadalmi
nagyrendszer (egészségügy, oktatási rendszer, honvédelem) gyökeres reformja vagy
egy jogalkotási aktus, politikai intézményi változtatás merőben más
idődimenzióban helyezkedik el. Mindegyiknek más és más a hozzárendelt ideje,
jóllehet ennek mértékét csak közelítő nagyságrenddel – nem pedig pontos
évszámokkal – tudjuk megjelölni. E kérdés azért is fontos, mert rávilágít: a
politikában mindig megvan a hajlandóság a történeti idő voluntarisztikus
kezelésére. Különösen szembeötlő ez a totalitárius hatalom esetében: az „utolérni és
túlszárnyalni” új és új időhorizontjaival, a már lerakott „alapokkal” s az áhított jövő
kézzelfogható közelségének sugalmazásával. Meglehet, hogy minden (politikusi)
generációban megvan a hajlandóság arra, hogy a nemzedék számára kirótt három
évtizednyi aktív időszak alatt bevasalja a történelem minden reményét és illúzióját,
s meglássa óhajainak valóságát. Emellett a választási ciklusok időtartama, amely
nem képes befogadni nagyobb léptékű reformvállalkozásokat, ugyancsak
voluntarisztikus megoldások felé terel, vagy éppenséggel a messzi jövőbe távolított
(s ezért nem ellenőrizhető) célkitűzések kultiválására indít. Bármiként legyen is, a
történelmi idő és a politika viszonyát fontos és időszerű, beható elemzésre érdemes
kérdésnek ítélem.

A politikai pszichológia nézőpontjai – „political studies”

Végezetül – csupán jelzésként – hadd említsek még egy dilemmát. Lányi

kitűnő érzékkel és tájékozottsággal jellemzi könyvecskéje egyik zárófejezetében a
„politikai pszichológia nézőpontjait”. Más szóval világosan ráeszmélt arra, hogy
általánosságban beszélni a pszichológiáról, a politikai pszichológiáról valójában
csupán feltételesen lehet. Hiszen merőben mást jelent a mélylélektani hagyomány, a
fenomenológiai nézőpont, mint a behaviorista, a kognitivista vagy az evolúciós
pszichológiai, az affektív pszichológiai áramlat kínálta magyarázó modell. A
pszichológia multiparadigmatikus tudomány, s ez meglehetősen bonyolulttá teszi a
képet. Ma még kevés a sikeres irányzatközi integrativ vállalkozás. Inkább az egyre
gyorsuló differenciálódás látható mind az empirikus kutatások, mind a középszintű
elméletképzés és a metaelméletek világában. A fejlemények belátható távlatait ma
még sűrű homály burkolja be. Lányi azonban gyakran úgy értekezik a
pszichológiáról, mintha az az egyértelműségek és evidenciák birodalma lenne, s
csupán az alkalmazásának mikéntje okozhatna gyakorlati nehézségeket. Hogy mi a
kiút ebből a helyzetből, azt nem tudom; csak sejtéseim lehetnek a dologról, ám azok
nem közérdekűek. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy ha a pszichológiát a
politikatudomány alapjaként szeretnénk látni, akkor árnyaltabban és konkrétabban
kell reflektálni magának a pszichológiának az aktuális állapotára és belső
lehetőségeire.
Egyebekben pedig hadd ismételjen meg: Bibó országában aligha kell
hosszadalmasan bizonygatni, hogy a politika módszeres tudományos reflexió
tárgyává tehető; ebben azonban egy egész tudománybokor érintett és érdekelt,
egyebek közt a pszichológia is. Hogy azután ez a közreműködés egy önálló
politikai pszichológia alakjában valósul-e meg, vagy pedig az illetékes tudományok
dinamikusan változó-alakuló integrált szerveződéseként („political studies”), úgy
vélem, másodlagos és inkább gyakorlati, semmint elméleti kérdés.

Válaszkísérlet. A politikai pszichológia a (magyarországi) rendszerváltozásnak

nem pusztán „kísérő tünete”, noha az kétségtelen tény: e történeti és politikai
változás nélkül politikai pszichológia sem lenne (vagy legalább is nem tehetnénk
arra kísérletet, hogy legyen) Magyarországon is. Ez a sajátos feszültség
eredményezte azt (legalább is bennem), hogy a politikai pszichológia hazai
lehetőségei mellett afféle apologetikus attitűddel érveljek. Nem azért, mert – mint az
1960-as években a szociálpszichológia hazai adaptációja ezt igényelte – valamiféle
kötelező ideológiai keretbe illesztés szofisztikált feladványát kellett volna
megoldani, hanem azért, mert mint diszciplína mind a politológusok, mind
pszichológusok körében jószerivel ismeretlen terület volt.
Az apologetikus attitűd sajátos kényszere miatt gondoltam (és gondolom),
hogy a politikai pszichológiának „súlyt” kell(ene) adni. Ezért érvelek inkább – a
politológiához való kapcsolódását illetően – a politikai pszichológia „alapozó”
jellege mellett, miközben én is úgy gondolom: a tudományok világában sincs merev
hierarchia, a jelenségvilág(ok) univerzumában a determinációs hálózatok
dinamikusan pulzáló „csomópontjait” érdemes keresnünk. A politika és a
társadalmi-társas viszonyulások egyik ilyen csomópontját talán a politikai
pszichológia képes legjobban felfejteni, megismerni, szorításán lazítani, egyáltalán
formázni, a (lélek)halászat műveletére alkalmasabbá tenni.

2. Diszciplináris határok, tudományközi viszonyok – lélektan

és politika(tudomány)

Problémák. Buda Béla „advocatus diaboli” szerepben? Mindazonáltal én mint

„szelíd vitapartner” fontosnak tartom az ő szemléleti kérdéseket feszegető
gondolatait (is). Pataki Ferenchez hasonlóan Buda Béla is kétségeit írja körül az
én – a politikai pszichológia alapozó jellege mellett érvelő – „erős állításommal”
kapcsolatban. Igencsak megfontolásra érdemes a következő probléma is: a politikai
szempontból is érzékeny, egyébként pedig látszólag csak a pszichológiát
népszerűsítő „színes eszmék”, „gurumodellek” vajon alkalmas és hasznosítható
tudást adhatnak a politikai pszichológiának? És másfelől: a szolidan, vagy hát
nagyon is gőgösen, a maga tudományos palotáiba bezárkózó arisztokratikus
(akadémikus, egyetemi) pszichológia természettudományos-módszertani
kötöttségeivel valóban irreleváns lenne a politikai pszichológia számára?

*
Buda Béla
(pszichiáter)

Lányi Gusztáv könyvéhez aligha kívánkoznék magamtól hozzászólni,

legfeljebb értékelő és lelkes recenziót írhatnék róla, ha kell. Méltatnám a szerző
törekvését a nagy rendezésre és alapozásra, azt a gondosságát, amely nemcsak
abban nyilvánul meg, hogy a politikai lélektan összefüggéseit nemzetközi
viszonylatban is, és kiváltképpen hazai szempontból (mint írja, szinte archeológiai
buzgósággal) is feltárni igyekszik, hanem abban is, hogy alaptételének
kimunkálásához ezt az első könyvet mintegy előtanulmánynak szánja, még inkább
vitaalapnak, és a kérdés továbbfejlesztéséhez más szakemberek kritikus
álláspontjait is fel akarja használni. Jó téma-áttekintések még csak jelennek meg a
hazai lélektani és politológiai irodalomban, és kivált a politikatudomány nyomán
divat a közelmúlt pontos rekonstrukciója is, de az szinte egyedülálló, hogy egy
szakember bepillantást engedjen a maga tudományos kételyeibe és igyekezzen
figyelembe venni kortárs szakemberek reflexióit is. Lányi Gusztáv tétele az, hogy a
politikai lélektannak nagyobb szerep jár a politikatudományban, ill. hogy a lélektant
alaptudománynak kell tekinteni, ami nélkül – ez már az én olvasatom – a tárgy
szinte szubsztrátum nélküli, nem áll össze igazi és önálló tudományággá, sajátos
interdiszciplináris szakterületté.
Ez a ritka nyitottság és készség a párbeszédre szükségessé teszi a
véleménynyilvánítást. Mivel a könyv érvelése meggyőző, a könyv gondolatmenete
magával ragad, magam a tézissel nem is vitatkoznék, a reflexióhoz egyfajta
advocatus diaboli szerep felvételéhez kell folyamodnom. Faktuális kételyt vagy
cáfolatot nem tudok megfogalmazni, ezért inkább szemléleti dilemmákra hívnám
fel a szerző és választott vitapartnerei figyelmét.

Szemléleti dilemmák

Szerintem Lányi tételében fennáll annak a paradoxonnak vagy tévedési

lehetőségnek az esélye, hogy valami tisztázatlan dolgot evidensnek látszó, de még
homályosabb dolog összefüggésében igyekszünk magarázni. Ezt az ókori retorika
„clarus per obscurium” néven írta le. Rendben van, a politikai pszichológia
pszichológiai természetű (lásd a könyv érvelését a látszólag tautologikus
kijelentéssel kapcsolatosan), ill. a pszichológia a politikatudomány alapja, de mit is
mondtunk ezzel? Annyira világos, hogy mi a pszichológia? Vagy az is magától
értetődő, mi tartozik a politikába?
Szerintem nem.

(Dekonstrukció és konstrukció) A könyv sokat utal és sejtet e kérdésekkel

kapcsolatosan, és olyan sokrétű kontextust sző köréjük, és a mondanivaló annyira
tetszetős struktúrát kap, hogy tételét készséggel elfogadjuk. (Szinte példázza a
könyv, hogyan kell a jó politikai retorikának működnie, hogy meggyőzze hallgatóit
ill. olvasóit). Szinte el kell szakadnunk ettől a gondolatmenettől, hogy kritikai
távolságot vehessünk fel. Lányi mesterien bánik a dekonstrukció és a konstrukció
eszközeivel. Számos filozófiai, társadalomtudományi és politikai tézist
eszmetörténetileg dekonstruál, és ezzel hozzáférhetővé tesz a pszichológiai elemzés
számára, míg pszichológiai elméletekből vagy állításokból politikai pszichológiát
konstruál. Ez utóbbira példa, hogy pl. a magyar közelmúltban egy sor lélektani
életművet vagy szakmunkát rejtett politikai lélektani tartalmát kiemelve
(mondhatjuk, megkonstruálva) visz bele abba az építménybe, amelynek
architekturális körvonalait ez a könyv megpróbálja megrajzolni. Ehhez
természetesen erősen támaszkodnia kell a közelmúlt magyar történelmére és
eszmetörténetére, mint szövegkörnyezetre, sőt, azokra az értelmiségi gondolati
áramlatokra, amelyek a magyar pszichológusok eszméit befogadták. Ezt nem
könnyű mindig explikálhatóvá tenni, és ebből a szempontból tulajdonképpen
kellene a nemzetközi tudománytörténeti háttér felvázolása is, amely nyilván óriási
munka lenne.
 (Magyar előzmények, példák) A könyvben tárgyalt magyar szakemberek
között a legeredetibb gondolkodó nyilvánvalóan Karácsony Sándor, aki gyökeresen
szakított a kora tudományában már rítussá váló citációs kényszerrel, emiatt nagyon
szuggesztíven varázsló eszmekonstruktőrként írt. (Ma sokat emlegetik, hogy ezzel
szinte felismerhetetlenné tette gyökereit és előképeit.) De még ő is szervesen
összefügg egy sor tudományos és társadalmi „szövegkörnyezettel”, amely
megértéséhez és elemzéséhez szinte nélkülözhetetlen. Wundt, Claparéde, Saussure,
a többször is említett Gombocz Zoltán, stb. mellett a 20. század elejének
magyarságeszméi, az első világháború után „ébredő” református gondolkodás, az
ifjúsági mozgalmak, a közművelődés, a népfőiskolák, stb. gondolatai mind
kellenének. Mérei Ferencnél még tágabb a kör, hiszen ő már a francia
szociálpszichológiai hagyományt is hozza, és nagyon jól rezonál az Európában
akkor még szinte ismeretlen amerikai szociálpszichológiára. Olyannyira, hogy ott
előfutárként tartják nyilván. Még összetettebb a pszichoanalízis helyzete,
amennyiben a magyar „input” a „főáramba” is beletartozott a fejlődési folyamaton
belül, de azután sajátosan provincializálódott.

(Nemzetközi tendenciák) De a pszichoanalízis sajátos nyitás is olyan

szempontból, hogy eredetileg tudományos indítású elmélet eszmei mozgalom alapja
lett, ideológiai funkciókat kapott és politizálódott. Később már a pszichológiai
iskolák egy része korán aspirált erre a szerepre, és több-kevesebb sikerrel követte is
ezt az utat. Vannak pszichológiák, amelyekből szinte vallás lett (pl. szcientológia),
mentalitás alapja lett (mint a humanisztikus lélektan a „new age” lelkületben) vagy
szabadalmazott módszer a világ problémáinak megoldására (pl. NLP), és még
szelídek azok az irányzatok, amelyek csak a szemléletüket terjesztik (pl. korábban
az individuálpszichológia vagy a pszichodráma és a szociometria, ma a
tranzakcionális analízis vagy az etnometodológia – mindezt persze a teljesség
igénye nélkül említve, és bocsánatot kérve a mellőzésekért vagy a markáns állítás
kedvéért történő kvalifikálatlan vagy summás kiemelésekért). Minden irányzaton
belül megfigyelhető az ortodoxia törekvése és harca a (gyakran ugyancsak ortodox
igényű) „elhajlásokkal”, újításokkal. Mindez ma már a nyilvánosság előtt megy,
ezért minden új irányzat kénytelen nagyot „dobni”, közérthető és egyszerű
modelleket felvillantani, mint pl. az „őssikoly” elmélet és módszer, a „megoldás-
orientált” megközelítés, stb. – nem minősítve ezeket az iskolákat, elismerve
(esetleges) tudományos és gyakorlati értékeiket, csak példaként hozva most szóba
őket.

(Akadémikus lélektan versus „színes eszmék”) Eközben a pszichológiában a

jó öreg kísérletes empíria uralkodik, az ún. akadémikus lélektan, amelynek német
hagyományait az amerikai pragmatizmus majd behaviorizmus tette eszmeileg
piacképessé, világos utat jelölve meg, hogyan csatlakozhat a lélektan a
tudományokhoz, és ezzel hogyan válhat le a filozófiáról. Ez a „főáram” máig is, és
ez már az egész pszichoanalízist is eljelentékteleníteni igyekezett (igyekszik), még
ha ez nem is mindig világos a művelt értelmiségi köztudat és a szellemtudományi
diskurzusokban partner szakemberek számára, és a többit pedig egyenesen
érdektelennek vagy zagyvaságnak tartja. A tisztánlátást az nehezíti, hogy a
pszichoanalízis előbb Amerikában, majd most egyes nyugat-európai országokban
olyan mozgalmi és politikai befolyásra tett szert, hogy a tudomány(politikában) is
figyelembe kellett venni, legalább is a „lip service” ill. a „politikailag korrekt”
nyelvhasználat szintjén. Meg azért is, mert a pszichológiát igazán népszerűvé azok
az új irányzatok, (Chomsky-t parafrazeálva) „színes eszmék” tették, amelyek a
pszichoanalízishez hasonlóan tömegek fantáziáját ragadták meg. Ezért özönlenek a
pszichológia szakra az emberek, közöttük elenyésző, aki kísérletes tudós akar lenni,
mérni és számolni szeretne. A szakmaválasztás sajátos motivációja, az öngyógyítási
vágy, hajtja a többséget (és így van ez a határterületeken, a pszichiátria
szakválasztásában, vagy a sok segítő szakmáéban, amely mind életfilozófiát kínál,
amelyekben „gurumodellekkel” lehet azonosulni, sejtelmes citátumaikkal quasi
tudományosan értelmezhetővé lehet tenni minden élethelyzetet…). Ezért azután
bele kell számolni a lélektan protokolláris történetébe az új iskolákat is, miközben
azért az nem „komoly” dolog, ami nem „kísérletes” (ill. elmélkedni komolyan
annak szabad, aki már kísérletezőként elfogadtatta magát – lásd pl. a konstruktív és
narratív megközelítés fejlődéstörténetét, recepcióját, mai idézettségi térképét).

Hol a pszichológia mostanában?

Mindez azt a kérdést veti fel, „hol a pszichológia mostanában”, melyik

„barátságos és meleg szobában” (akadémiai intézetekben, laboratóriumokban,
egyetemi tanszékeken vagy tanácsadói ill. terápiás rendelőkben, szervezetfejlesztő
műhelyekben, stb.)?
Nem szeretném érvelésem túl szélesre kiterjeszteni, mert akkor nekem is
legalább akkora könyvet kellene írnom, mint Lányi Gusztávnak. Csak utalok a
pszichológia és határtudományai folyóirataira és szakkönyveire, az akadémikus
hatalomra (hatalompolitikára) és ennek pszichológiai vetületeire, a pszichológiai
diszciplínák helyzetére (amelyekben általában a tudományos „összetétel” és
konstelláció folyamatosan vitatott, pl. a fejlődéslélektanban, a pszichopatológiában,
stb. ma szinte a genetika, etológia, neurobiológia, neurofiziológia, stb. az uralkodó),
és így tovább.
Nagyon sokban – ha utalásos jellegében áttetszően és „balladailag” is –
releváns mindez Lányi gondolatmenete szempontjából. Elsősorban úgy, hogy
melyik pszichológiát is kell a politikai pszichológia, ill. a politikatudomány
alapjává tenni? Másodsorban úgy, hogy nyer-e egy tudományág azzal, ha
„megtalálja” (vagyis megtalálják neki) a megfelelő alaptudományt? Pl. jó-e a
pszichológiának, hogy ennyire a biológiára alapozódik? Hogyan is kell azt
értelmezni, hogy a most már iparággá váló tudományos „felvilágosító” irodalomban
a látványos biológiai állítások válnak a köztudat számára ismertté. (Naponta fedezik
fel minden lelki és szociális összefüggés génjeit, esetleg szociobiológiai – evolúciós
lélektani, neurobiológiai, pszichoneuroendokrinológiai – alapjait. Külön tanulmányt
lehetne írni a több tucatra tehető, önálló diszciplináris igényű új terület
meghatározásokról és ezek háttereiről.)

(Akadémikus lélektan és politikatudomány) Az első gondolatkörhöz

lapidárisan azt mondanám: az „akadémikus” lélektan irreleváns a politikatudomány
számára. Fő érdeklődése a természettudományos metodológia utánzása, a görcsös
ragaszkodás az „elidegenített” empíriához. Nincs tehát „lélekképe”, hacsak nem
olyan egyszerűsített formában, mint a behaviorizmus vagy a szépemlékű
pavlovizmus, ill. úgy, ahogy a kognitív lélektan, a kognició emeli ki minden
vonatkozásban (amit a korai konstruktivizmus „csavarjával” G. A. Kelly fejtett ki
nagyszerűen korai munkájában). Nem véletlen, hogy ami ebből a köztudatban és a
társtudományokban megmarad, a biológiai háttér, tehát a kognició szempontjából a
memória és az információfeldolgozás neuroanatómiája, biokémiai szubsztrátuma,
stb. a nemlétező emberkép szempontjából pedig a genetikai vagy evolúciós
örökség.

(A kvalitatív megalapozottságú, gyakorlatorientált pszichológiai iskolák és

irányzatok szerepe) Ami a politikatudomány szempontjából releváns lehet, az az új,
kvalitatív megalapozottságú, gyakorlatorientált iskolák és irányzatok világa.
Ezeknek elméletei felhasználási és értelmezési lehetőségeket kínálnak, a
koncepciók és az ontológiai jellegű tételezések analógiákat villantanak fel, az
összefüggések metaforikusan átvihetőnek látszanak. Nem véletlen a pszichoanalízis
nagy jelentősége a politológiában vagy a csoportdinamika ill. a pszichodráma
modellje. (Már a több tízezerre tehető kísérletes csoportdinamikai irodalom aligha
ér itt valamit, a használt fogalmak a közgondolkodás ide passzoló „common sense”
metaforizációi – lásd szerep, norma, érték, vezetés, kommunikáció, stb., tehát
ezekből itt semmi specifikus, csak akkor kezd amúgy is „tudományossá” válni az
egész, amikor számok vagy legalábbis mennyiségi állítások – x nagyobb mint y –
kapcsolódnak hozzájuk.)
Ha viszont ezeket a kvalitatív ágazatokat tekintjük, akkor az utóbbi
évtizedekben tanúi vagyunk annak, hogy ezek lényege mindinkább
„dekonstruálódik” és előtérbe kerül az „implicit” pszichológia, a „naiv”
pszichológus, a mindennapi tudat, a konstrukció, mint általános modell (lásd
Kelly), a szociokulturális programozása a lelki viselkedésszabályozó működésének,
stb.

Politikai gondolkodás és pszichológia

Bármelyiket is tennénk a politikai pszichológia alapjának, inkább fordított

összefüggés mellett lehetne érvelni: Nem a pszichológia a politikatudomány alapja,
hanem a politikai gondolkodás rejlik a pszichológiai elméletalkotás, ill. struktúra-
és funkciómodellezés mélyén.
Legalábbis újra kellene gondolni és (konszenzuálisan) újra kellene definiálni
a pszichológiát, hogy pontos szerepét meg tudjuk határozni. Ez pedig olyan
tudományelméleti mélységekbe vezetne, amelyekbe sem időm és módom nincs
merészkedni, sem kompetenciám nem elegendő. Csak fel tudom tehát vetni ezt a
vita kedvéért. Csak megemlíteni tudom, hogy a szociológiában is hasonló a helyzet.
Ott is sokféle vita van a diszciplináris határok és összetételi konstellációk körül.
Nem véletlen egy sor bonyolult megnevezés, mint „policy sciences”,
„administrative sciences” stb. Minden nagyobb alkalmazási ágnak megvan a maga
önálló, interdiszciplináris területi igénye, de megvan – átfedően és vitatott
hatókörrel – az alaptudományi változata. (Például kriminológia,
kriminálszociológia, kriminállélektan, hogy pl. penológiáról ne is beszéljünk, hogy
a kibontakozó – „emerging” – control sciences igényt ne említsük. Ennek egy
felvetését e sorok írásakor csak pár hetes kötet mutatja a drogok terén: P.B.
Heymann, W.N. Brownsberger (eds.): Drug Addiction and Drug Policy. The
Struggle to Control Dependence. 2001. Harvard University Press.) Vagy például
gondoljunk a gazdálkodási paradigma diszciplinatermelő hatására, a
pszichoökonómia, kapcsolati „gazdaságtan”, vagy akár az említett, kitágított
értelmű kontrollelmélet gazdaságossági, gazdálkodási alapmodelljére, a chicagoi
közgazdasági iskola „cost of rights – cost of services” modelljének széleskörű
alkalmazására a legkülönbözőbb humán alkalmazási diszciplínákban, stb.
Általában egyes tudományágak ismert elméleti, konceptuális vagy
módszertani metaforái nagyon könnyen átvihetők más területekre, és ott
megtermékenyítő, ösztönző hatásúak lehetnek. Ám kétséges, hogy mennyire
„ontologizálhatók”, verifikálhatók a kialakuló összefüggések a területek sajátos
diszciplínái és a felhasznált tudományok között. A szakemberek egy része ma
leginkább konceptuális vagy elméleti térképről, kategorizációs rendszerről,
modellezésről beszél, hangsúlyosan elzárkózva a „lételméleti” tételezésektől.
Valami új tudományteória ill. konceptuális rendezés kellene tehát ahhoz,
hogy a politika/tudomány/ és a pszichológia viszonyát meghatározzuk, és a
pszichológia szerepéről hasznos (nyilvánvalóan nem végleges) elméletet alkossunk.
Ennek során nemcsak a pszichológiát kellene meghatározni, hanem a politikát és a
politikatudományt is.

(A politika metaforája) A politika metaforája is veszélyesen széles módon

kiterjeszthető, és beszélhetünk így a lélektan politikájáról, a család kapcsolati
politikájáról (Laing érelmében pl.), a szervezetek mikro-politikájáról (hogy a
„humánpolitikáról” ne is beszéljünk). De mi a politikatudomány? Most tekintsünk
el a diszciplináris határterületektől, területi fedésektől, átjárásoktól, és csak vegyük
azt, hogy a politikatudomány elsősorban a politika hatáskörébe konvencionálisan
sorolt jelenségek kutatásához szükséges megközelítésmód, ill. ismeretanyag, vagy
az értelmezések, értékelések, a politikán belüli eszmeáramlatok ill. intézményi
működésmódok öntörvényű (tehát sui generis politikaelméleti) értelmezéséhez
tartozó eszmék, modellek, értéktételezések, stb. egésze? Netán a politika érdekében
alkalmazott tudományok sora, tehát az, amit ma akár politikai szociológiának,
politikai pszichológiának nevezhetünk? Egyáltalán, hol vannak a politikai szféra
„ontológiai” határai? Jogos-e a diktatúrák „orwelli” víziója, hogy gondolatainkat és
érzelmeinket is a politikának kell meghatároznia, hogy a magunknak leírt
gondolatokkal vagy intim körben kimondott szavainkkal is vétkezhetünk – mint ezt
még nemrég megélhettük itt a kis hazánkban. Vagy az-e a jogos, ami boldog régi
demokráciákban (számos közülük formálisan még királyság is …) lehetséges, hogy
akár észre se vesszük a politikai szférát és csak élünk „életvilágunkban”?
Nagyon sok konceptuális dilemma vetődik fel tehát, amelyet, attól tartok,
Lányi Gusztáv tételeinek kritikus végiggondolása nem nélkülözhet. „Első
menetben” nem tudom tovább vinni a jelzett szempontokat, csak jelzem őket, és
bízom, hogy a szűk vitakör érti, mire gondolok. Remélem, lesz még több „menet”
is, és akkor félreértéseket lehet eloszlatni, vagy gondolatokat továbbvinni.

(Az emberképek fontossága) Most még annyit, hogy a témához Gadamer „új
antropológiájának” példáját említeném, mert ez jól mutatja, hogy a tudományok és
a diszciplínák valamiféle háromdimenziós kristályszerkezeti modellként
képzelhetők el, amelyben attól függően változnak a kapcsolódások, honnan nézzük
őket. Gadamer az antropológia metaforáját terjeszti ki. Szerinte minden
tudománynak vagy tudományágnak van saját emberképe, ez tradicionális, és
időnként változó az adott területeken felhalmozódó ismeretek nyomán, de –
nagyjából így egzegetálható Gadamer felfogása – a Kuhn-féle teorémához
hasonlóan nem induktíve (tehát „tudományosan”) épül fel az új kép, hanem
használhatósága miatt szelektálódik és válik egy ideig uralkodóvá. A filozófiai
antropológia dolga a szakterületek emberképeinek rendezése, értékelése. Valamiféle
neokantiánus felfogás sejlik itt fel, a mentális kategóriák elsődlegességéről. A
Gadamer-féle megközelítés nagyon sok jelenségben mutat valamiféle rendező
effektust. Nekem például néhány évvel ezelőtt orvosegyetemen át kellett vennem az
orvosi antropológia oktatását, és ennek során figyeltem fel, hogy napjainkban az
orvoslás ill. az egészség vetületében milyen gyorsan merülnek fel új „emberképek”
és milyen gyorsan kapnak ezek rendkívül messze ható társadalmi relevanciát. Pl. a
testtel, egészséggel kapcsolatos információs és döntési jogok terén, az egyéni
autonómia vetületében, a társadalmi felelősség és gondoskodás távlataiban, a
halálhoz és meghaláshoz való viszonyban, stb. úgy merülnek fel eszmék és válnak
gyorsan társadalmi valósággá, hogy közben szociológiai és lélektani alapjaikat
senki sem vizsgálja (legfeljebb utólag), nincs közgazdasági racionalitás bennük,
látható konfliktusveszély áll elő létező jogi normákkal, érdekekkel, stb. Valamiféle
emberkép rejlik a régi és új paradigmák mélyén, és ezekre történnek a legitimációs
utalások, ezekből lesz foglalkozási etika, morál, törvényalkotás, stb. Csak egy
példa; még a nyolcvanas években akár elítélhető volt, de mindenképpen
elmarasztalható az az orvos, aki betegének a kedvezőtlen kórjóslatot megmondta.
Ma elítélhető, ha nem mondja meg, azonnal, kéretlenül. Régen se érdekelt senkit,
hogy miképpen mondta meg az orvos a rideg tényt, ma sem (persze egyes
diszciplínákban, mint pl. az orvosi pszichológiában, etikában, antropológiában
tanítják, hogyan lehet ez optimális), csak az alapvető helyzet az érdekes. A
viszonylag gyors, kb. másfél évtized során végbement változást, amelynek persze
voltak amerikai előzményei és magyarázatai, lehet politikailag, lélektanilag,
szociológiailag kutatni, de mindenfajta értelmezés visszanyúlik valamilyen
„antropológiai” tételezésig, implicit emberképig.

A lehetőségek

Most tehát ki az illetékes? Kit kell felkérni a jelenségek kutatására? Kit

kérdez meg a politika ez ügyben? Mivel lehet indokolni a szakvéleményt?
Empirikus adatokkal? Eszmetörténelmi értelmezéssel? Etikai elvek alapján (és azok
mely verziói és milyen legitimációi nyomán)?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések rajzolódnak ki Lányi Gusztáv könyve ill.
gondolatmenete nyomán. Ezeket nagyon fontosnak, aktuálisnak és relevánsnak
tartom, és nagyon jó, hogy ezeket a könyv most exponálja. Szívesen mennék bele
magam is, vizsgálatukba, először azonban azt javasolom, próbáljunk meg
valamilyen kritikus területrendezést, esetleg együtt.

Válaszkísérlet. A politikai pszichológia témái, különösen az „eszmei előzmények”

valóban szerteágazó vizsgálódásra adnak alkalmat. Magam azonban azt gondolom
– s ezt Buda Béla szolid „advocatus diaboliként” kiválóan re-konstruálta
írásomból –, hogy ezeket az implicit politikai pszichológiákat a dekonstrukció és
konstrukció eszközeivel tudjuk csak explicitté tenni. Ez, meggyőződésem szerint,
nem mesterséges tudománytörténeti múlt-teremtés, hanem csak afféle gondolati
fókuszálás: ami eddig homályban volt (de ott volt!), azt most láthatóvá tettük.
Érdemes ezt a fókuszálást – pontosabban: a fókusz irányváltoztatásait – nemcsak
eszmetörténeti, hanem jelenségszinten is érvényesíteni. Ezért tehát alapvetően
egyetértek Buda Béla azon gondolataival, amelyekben a politikai pszichológia
szempontjából külön választja az akadémikus pszichológiát és a gyakorlatorientált
pszichológiákat, ám én ezt inkább úgy tenném, hogy meglegyen közöttük a
kapcsolat is. Az akadémikus (vagy természettudományos) pszichológia ugyan
valóban távol van a „színes eszmék” vérbő kavargásától, de éppen a túlságosan
misztikus, különböző világmegváltó próféciákkal üzletelő „gurumodellek” csábító
konstrukcióit nem árt időnként dekonstruálni.
Buda Béla másik „erős állításával” is vitatkozom: a pszichológiai
elméletalkotás, illetve struktúra- és funkciómodellezés mélyén nem biztos, hogy
minden esetben a politikai gondolkodás rejlik, hiszen ebből az következne, hogy
minden pszichológia egyben politikai pszichológia is (lehetne). Ha van megoldás
erre a dilemmára, akkor az az irány, amit ugyanakkor Buda Béla is feszeget: az
„emberképek” jelentéseinek megvizsgálása. De magam azt gondolom, hogy ez
inkább már filozófia, elismerve persze azt, hogy a politikai pszichológiának is
lehetséges (többféle) filozófiája.

3. Gazdaságpszichológiai kommentárok
egy politikapszichológiai alapvetéshez

Problémák. A politikai pszichológia vajon elméleti tudomány is, nemcsak

alkalmazott diszciplína? (S ez így nem vezethet üres, skolasztikus okoskodásokhoz?)
Ha Buda Béla reflexiói csak érintőlegesen feszegették általában a pszichológia – és
ezzel kapcsolatban a politikai pszichológia – filozófiai kérdéseit, akkor ezt Garai
László igencsak tovább mélyíti, természetesen a maga látószögéből. A
gazdaságpszichológia és a politikai pszichológia sajátos közös (elméleti)
problémavilága ugyanúgy visszavezethető a (természettudományos) pszichológia
„válságára”? Miért nem nyújtanak megoldást a különböző (tehát például a
gazdasági, a pszichológiai) magatartástudományok? Miért kell(ene) Garai
Lászlóval együtt „búcsút intenünk” a természettudományos pszichológiának, ha
politikai pszichológiát akarunk művelni?

*
Garai László
(pszichológus)

Amikor megkaptam Lányi Gusztáv felkérését, hogy vegyek részt a politikai

pszichológiai tankönyvének alapozó bevezetéséről szóló vitában, nagyszerűnek
találtam az ötletet, hogy ez a vita, amely politológusok, pszichológusok és
szociológusok egymásétól eltérő szempontjait exponálja majd könyvének
propedeutikájáról, része lesz ennek a bevezető kötetnek. Pontosabban fogalmazva
azt is mondhatnám, hogy a guta ütött meg, hogy nekem miért nem jutott eszembe
ugyanez, amikor most egy gazdaságpszichológiai egyetemi tankönyvet írok.

Politikai pszichológia és gazdaságpszichológia: elméleti és/vagy alkalmazott

tudomány

Az, hogy a politikai pszichológiáról a gazdaságpszichológia jutott eszembe,

nemcsak attól van, hogy – mint a viccbeli Mórickának – mindenről az jut eszembe.
Hanem azért is, mert teljesen egyetértek Lányi Gusztávval, amikor azt írja, hogy a
gazdaságpszichológiát: “nagyon is fontos, mondhatnám: az alapok mélységéig
lenyúló… közös szálak fűzik a politikai pszichológiához”. És akkor is majdnem
teljesen egyetértek vele, amikor így folytatja: “Azért sem feledkezhetünk meg erről
a kapcsolatról, mert nálunk különösen erős szálak kapcsolják össze ezt a két alkal-
mazott pszichológiai diszciplínát.” Azért gondolom hozzá egyetértésünk
megvallásához, hogy “majdnem”, mert én pontosabbnak érezném, ha két elméleti
és alkalmazott pszichológiai diszciplínáról beszélnénk a politikai és a
gazdaságpszichológia tekintetében. Lehet, hogy ez csak kényszerűségből van így és
csak ideiglenesen lesz, de ma a gazdaságpszichológiáról bizonyosan tudom, a
politikai pszichológiáról pedig már csak az is gyanítanom engedi, hogy elméleti
diszciplína is kell hogy legyen, amit Lányinál olvasunk a szálakról, amelyek a mi
térségünkben különös erővel kapcsolják össze e két tudományt:
„…arról van szó, hogy Közép- és Kelet-Európában az az illúzió uralkodott (és
uralkodik), hogy a gazdasági és a politikai aktor maga a rendszer” – írja Lányi
Gusztáv és idézi egy gazdaságpszichológiai szöveg megállapítását, mely szerint e
térségben „a személyiséget nem alapnak, hanem csupán derivátumnak tekintik”,
vélvén, hogy „a pszichológiai ismeretek inkább csak az alapvető, mélyen fekvő
rendszer-törvények felületi megnyilvánulásait ragadják meg; …olyasvalamik,
amiktől a rendszertörvények tiszta felismerése érdekében minél hamarabb el kell
tekinteni.”
Amit itt Lányitól idézek, s az is, amit ő meg Magyari Beck Istvántól, az
pontos leírása egy pszichológia-ellenes közkeletű vélekedésnek, amelynek
“következtében ebben a régióban - így Magyarországon is - a politikai
pszichológiához hasonlóan a gazdaságpszichológia sem tudott kialakulni”. De ha
eközben azt érzékelteti, hogy e hatás okozóját a térség politika- és egyáltalán
társadalomtudományának környékén kell keresni (a környékhez sorolva a
hétköznapi tudatnak is a tárgyra vonatkozó evidenciáit), akkor méltányos, ha
rámutatunk a társ-tettesre is.
Lányi megnevezni éppen megnevez egy társ-tettest, amikor ugyanabból a
gazdaságpszichológiai szövegből egyetértőleg idézi: „A valóság, amely az
ismertetett szemléletet ontológiailag megtámogatni látszott, az individuum hosszan
tartó, nagyfokú kiszolgáltatottsága volt Közép- és Kelet-Európában.” S tény, hogy
ha Közép- és Kelet-Európa politikai (és gazdasági) gyakorlata olyan, hogy benne a
pszichikus tényező nem játszik szerepet azokkal az egyénfeletti hatalmakkal
szemben, amelyeknek az individuum ki van szolgáltatva, akkor a politikai (és a
gazdasági) struktúráknak és ezek működésének megismeréséhez nemigen van
szükség pszichológiára.

Pszichológia-ellenesség és anti-idividualizmus

Ámde vegyük csak szemügyre a következő kijelentést: „A

gazdaságtudományok érdeklődésének gyújtópontjában áruk viselkedése áll, nem
pedig embereké”. Szerzője nem a mi vidékünkről való, a Michigani Egyetem
közgazdász-professzora ő. Azon a tájon az egyént (legalábbis, ha fehérbőrű volt,
keresztény és középosztálynál nem alább való) nem sanyargatták, az utóbb Nobel-
díjjal kitüntetett Boulding pedig, lám itt egy olyan álláspontot juttat kifejezésre,
amely arrafelé is széleskörűen elterjedt vélemény, s amely az egyéni magatartást
azért tartja irrelevánsnak az áruk piaci magatartásának szempontjából, mert a
pszichológiai véletlenek nagy száma egymást kiegyenlíti, s a piac “láthatatlan keze”
így biztosítja, hogy a gazdasági törvényszerûség érvényre jusson. Az – érdektelen –
egyénektől függetlenül, sőt, ha kell, olyiknak akarata ellenére.
Vajon különbözik-e bármiben ez a felfogás attól, amelyről Lányi Gusztáv
meg tudja győzni az olvasóját (engem is), hogy felelőssé tehető, amiért Közép- és
Kelet-Európában politikatudomány és pszichológia egymásra találása oly sokat
késett?
Ezt a kérdést szónokinak tekintem, annyira szemmel látható, hogy ugyanarról
az anti-individualizmusról van szó akkor is, amikor erről beszélünk, meg akkor is,
amikor azokról az okokról, amelyek miatt a gazdaságtudomány késlekedett –
Észak-Amerikában, igaz, még annál is többel Nyugat-Európában s még a többnél is
többel Közép- és Kelet-Európában –, hogy megleljék egymást a pszichológiával.
Van viszont egy további kérdésem, amely cseppet sem szónoki: Vajon
bizonyos-e, hogy ez az anti-individualizmus egyszersmind pszichológia-ellenesség
is?

A közgazdasági Nóbel-díjasok pszichológiai teljesítményei

Érdemes ebből a szempontból megtekinteni a gazdaságpszichológia

történetének egy szűk de jellemző szegmensét: a közgazdasági Nobel-díjak
történetét:
Ezt a díjat 1956-ban ítélték oda először, s az első huszonkét évben kivétel
nélkül olyan munkák nyerték el, amelyek éppúgy, mint szerzőiknek (pl. a fentebb
szóba hozott Bouldingnak) egész munkássága szigorúan megmaradt a
gazdaságtudomány diszciplínájának keretein belül. 1978-ban viszont a díjat Herbert
A. Simon "a gazdasági szervezetekben előálló döntési folyamatok úttörő
vizsgálatáért" kapta, amely stockholmi formula, akárhogyan is nézzük,
gazdaságpszichológiai teljesítményt ír körül. Az azóta eltelt 24 év alatt pedig 11-
szer történt, hogy a Nobel-díjat olyan közgazdászok nyerték el, akiknek vagy maga
a díjazott tudományos felfedezése volt gazdaságpszichológiai, vagy egy olyan
további kutatása, amelyet a díjazotthoz hasonlóan szintén nemzetközi
érdeklődésével tüntetett ki a közgazdaságtudomány
Írjuk ide a névsort: az említett Herbert Simonon kívül ilyenek az ifjabbik
James M. Buchanan (1986), Ronald H. Coase (1991), Gary S. Becker (1992), John
C. Harsanyi , John F. Nash és Reinhard Selten (1994), valamint Theodore W.
Schultz, aki az 1979-ben díjazott munkáján kívül nemzetközi feltűnést keltett
Beruházás emberi tőkébe című könyvével, és az 1988-ban díjazott Maurice Allais,
akinek felfedezése, az ô nevét viselő paradoxon szintén olyan, amely
gazdaságpszichológiai kézikönyvekben nem maradhat említetlenül.
A még nem teljes névsort azért írtam ide, hogy látnivaló legyen: miközben a
díjazott teljesítmény pszichológiai volt, akik előálltak vele, maguk nem
pszichológusok, hanem közgazdászok voltak.
Mi lehet vajon az oka, hogy itt a dolgok menete eltért attól, ahogyan egy
tudomány határán elő szokott állni, amikor a határon innen támadó keresletnek a
határon túlról megfeleltethető egy kínálat? A kérdésre közelebb hozhatjuk a választ,
ha beillesztjük az iménti listába a legutóbb megosztva odaítélt közgazdasági Nobel-
díj kitüntetettjei – George Akerlof, Michael Spence és Joseph E. Stiglitz – közül
különösen az elsőt.
Nem azért szorgalmazom Akerlof megkülönböztetését a másik kettőtől, mert ő írta
több mint harminc évvel ezelőtt azt a cikket, amelynek nyomán azután később a
másik kettő is azt vizsgálta, mi történik a piacon olyankor, amikor az eladók és a
vásárlók közül az egyik fél a másikkal szemben alulinformált. El akarod adni a
használt autódat a "tragacsok piacán" (nem én illetlenkedek ezzel a tudományos
igényű szöveg fennköltségébe nem való kifejezéssel, csak lefordítom Akerlof
cikkének címéből: "Market of lemons"), vagy meg akarod vásárolni egy
biztosítónak a szolgáltatását betegséged és halálod esetére. Én, aki autót keresek az
egyik piacon vagy egészség- és életbiztosítást kínálok a másikon, személy szerint
téged nem ismerlek, de ismerni vélem az ilyen "magadfajtákat", tudni vélem, hogy
átlagban mi telik ki tőletek: nem tudatjátok velem autótok általatok jól ismert hibáit,
nehogy alacsonyabb árat ajánljak az áruért, s az egészségetek előlem rejtett hibái is
rejtve maradnak, nehogy magasabb árat számoljak a szolgáltatásért. Erre mit
csinálok én, hogy mégse érjen kár? Mindenesetre alacsonyabb árat ajánlok az
autódért, magasabb árat számolok a biztosításért, mert az általam kalkulált árat
eleve az általam kalkulált átlaghoz szabom. S mit csinálsz te, aki tudod, amit tudsz,
s amit én nem? Mit csinálsz, ha tudod, hogy az autód, az egészséged állapota
történetesen jobb az átlagnál? Egy darabig próbálkozol, hogy meggyőzzél engem is,
majd belátván, hogy eszközeid erre végesek, előbb vagy utóbb feladod és kivonulsz
a piacról, mert az általam továbbra is tartott ár olyan alacsony, hogy annyiért nem
éri meg neked eladnod a jószágodat, illetve olyan magas, hogy annyiért nem ér-
demes megvásárolnod tőlem a szolgáltatást. Miután pedig hozzád hasonlóan
kivonul a piacról mindenki, aki hozzád hasonlóan előnyösen tér el az átlagtól, ott
pedig végül a korábbi átlag fogja képviselni a jó végletet olyan eladásra kínált
autók, illetve olyan biztosítást kereső egészségi állapotok között, amelyeknek az
átlaga silányabb minőségű lesz, mint amilyen a korábbi átlag volt.
Hogy a piaci választék elsilányulásának gazdasági jelenségét itt pszichológiai
tényezők közvetítik, erre nézve, gondolom, nincs különbség a három új Nobel-díjas
között. Amiért a kitüntetettek közül kitüntetném Akerlofot, az az, hogy ő tudatosan
vallja és – például, Nobel-interjúiban – híreszteli is, hogy egy teljes értékű
gazdaságtudomány produkálásához nélkülözhetetlen a pszichológia. Őnála tehát
pszichológiaellenességről aztán igazán nem lehet szó.

(Melyik és milyen pszichológia nélkülözhetetlen?) Csak hogy Akerlof ezt a

gondolatmenetet például úgy folytatja, hogy rámutat: ő nem ért egyet ennek az
interdiszciplináris programnak egy olyan formulájával, amilyent a behavioral
economics valósít meg, mert szerinte az építkezéshez a pszichológián kívül szükség
van még pl. a szociológiára és az antropológiára is.
Árulkodó megjegyzés. Vajon miért a pszichológián kívül, holott pl. a
szociálpszichológia azzal a programmal műveli a pszichológiát, hogy a szociolügia
szempontja e határtudományon belül legyen, s ugyanígy jár el a pszichoanalízis,
amennyiben az antropológia szempontjáról van szó.
Én úgy gondolom, hogy közelebb juthatunk ahhoz, hogy magyarázni tudjuk
Akerlof megjegyzésének – meg az egész helyzetnek, amelyre vonatkozik – a
furcsaságát, ha annak a mély és elhúzódó elméleti-módszertani válságnak az
összefüggésében tekintjük, amelyen a pszichológiának túl kell előbb jutnia ahhoz,
hogy részt tudjon venni olyan határtudományának kifejlesztésében, mint amilyen
akár a gazdaságpszichológia, akár a politikai pszichológia.

A természettudományos pszichológia és a pszichológia „válsága”

Jelen politikapszichológiai kommentárnak, természetesen, nem lehet tárgya e válság

elméleti-tudománytörténeti összefüggéseinek az ismertetése,[2] annak
megállapításán túl, hogy a pszichológiát ugyanaz vitte a válságba, ami a legfőbb
erőssége volt a válság előtti időszakban: az, hogy önmagát természettudományként
azonosította. Tárgyunk tekintetében mármost az a helyzet, hogy a természet-
tudomány eszközeivel épp azt lehetetlen értelmezni és vizsgálni, ami például a
gazdaságpszichológia jelenségvilágának a legsajátosabb tartománya. Például a
három Nobel-díjas által vizsgált jelenségtartományt.
A természettudomány ugyanis kauzális vagy statisztikai összefüggéseket tud. Egy
természettudományos pszichológia a kauzális összefüggések vizsgálatára alkalmas
eszközeit alkalmazni tudja pl. annak leírásában, ami az áruját eladó konkrét egyén
és azt megvásároló másik konkrét egyén között végbemegy – de az Akerlofék által
szóbahozott jelenségvilág nem ez. Másfelől kiválóan helyt tud állni a
természettudomány eszközeivel egy tudomány akkor is, ha tömegjelenséget kell
vizsgálnia: pl. egy piac működését, teljesen függetlenül attól, hogy Hajmási Péter
milyen árut ad el és Hajmási Pál mennyi pénzt fizet ki érte. Az a jelenségvilág
azonban, amelynek a vizsgálatát most Nobel-díjjal tüntették ki, sem nem egyének
között előálló jelenségekből, sem nem tömegjelenségekből áll, hanem olyanokból,
amelyek egyéni, pszichológiailag motivált cselekvések és makrogazdasági
folyamatok határán állnak elő, s így leírásukban, különösen pedig
prognosztizálásukban a kauzális törvényekre történő hivatkozás éppúgy csődöt
mond, mint a statisztikai törvényszerűségekre történő. A közgazdász teoretikus
tehát nem tehet mást, mint egyfelől megállapítja, hogy olyan jelenségekre bukkant,
amelyek félig pszichológiaiak s csak felerészben közgazdaságiak – utána pedig
lemond arról, hogy a pszichológiai térfél tekintetében az ott illetékes tudománytól
várja a segítséget, s e várakozás helyett azt csinálja, hogy a pszichológia ajánlásain
kívül a szociológiáét meg az antropológiáét is tekintetbe véve maga barkácsolja
össze a maga használatára szüksége gazdaságpszichológiát.
Azért gondolom, hogy a politikai pszichológia művelőjét hasonló sors várja, ha a
természettudományos pszichológia oldaláról érkezett meg a politikatudománnyal
való határra, mert neki ugyanilyen jelenségvilágban kell tudnia a közlekedést:
amely nem írható le sem egyének közötti interakciók, sem tömegfolyamatok
eredőjeként, ahol az egyéni megnyilvánulásról mindazt el lehetne mondani, amit
fentebb idézett szavaival ama korai Nobel-díjas a piaci folyamatokkal
összefüggésben elmondott. Hanem a, mint éppen ezekben a napokban is, például
választó egyén úri (vagy éppenséggel népi) kedve és az összességnek az a
tendenciája ütközik itt össze, amelynek eredményeként nem X párt, hanem Y párt
fog egy ideig kormányozni.

Politikai pszichológiai terepgyakorlatok

Jómagam húsz évvel ezelőtt kényszerűségből kezdtem el foglalkozni a

politikapszichológiai univerzumnak éppen ezzel a tartományával. Mondhatni
természetes hajlamaim engem is természettudósi ambíciókkal ruháztak fel, s ezeket
viseltem akkor is, amikor húsz évvel ezelőtt megérkeztem Franciaországba, hogy
egyik egyetemén éppen az Akerlof által kitüntetett két tudomány, a szociológia és
az antropológia egyetemi tanoncainak szociálpszichológiát tanítsak.
Éppen elnökválasztási kampány folyt az országban, s a diákok azt a vizsgafeladatot
kapták, hogy a kampánynak ki-ki tetszése szerint megválasztott mozzanatáról
esettanulmányt készítsen, megvizsgálva egyik vagy másik bemutatásra kerülő
szociálpszichológiai elmélet jelenségmagyarázó erejét. Ezeknek az
esettanulmányoknak messze a legtöbbek által kezelt kérdése az volt, hogyan hat az
egyén szándékára, ha más egyének szándékával az összesség tendenciájává
összegeződik s erről az egyén visszajelentést kap. Amikor például, a választások
elõtt a közvélemény-kutatásokból, választások közben pedig az elsõ forduló
eredményeiből minden egyes választó megtudhatja, hogy együttes hajlandóságuk a
bal- vagy a jobboldalnak kedvez-e, ennek vajon milyen hatása lesz: ha kedvemre
van a visszajelzéskor kapott információ, akkor vajon cselekvésre mozgósít-e, mert
“küszöbön a győzelem” – vagy, ellenkezőleg, passzívvá tesz, mert “gyakorlatilag
már győztünk”; s vajon a kedvem ellen való értesülés aktivizál-e annak tudatát
kialakítva, hogy “meg kell menteni a helyzetet”, vagy az a tudat veszi az embernek
ilyenkor kedvét a cselekvéstől, hogy “már úgyis minden hiába”.
Azoknak a franciaországi egyetemi hallgatóknak egy markáns többsége
akkor, húsz évvel ezelőtt egy olyan elméletet tüntetett ki egyetértésével, amely
szerint az, hogy a politikapszichológiai információ mikor hat így és mikor amúgy,
attól függ, hogy az általa jelzett politikapszichológiai folyamatok iránya (tehát
esetünkben az emberek növekvő vagy csökkenő hajlandósága, hogy inkább ezt,
mint azt a politikai irányzatot válasszák) megfelel-e annak az iránynak, amelyben a
csoport életének nem-pszichológiai tényezõi történelmileg éppen alakulnak.
Amikor igen, a politikapszichológiai visszajelentés erősiti az irányzatot, amelyről
tájékoztat; amikor nem, akkor pedig mintegy korrigálja a csoport egyes részeinek
magatartását, hogy ez ne zavarja a mélyben ható tényezők érvényre jutását. Így,
példánknál maradva, amikor 1981-ben a munkanélküliség növekedése, a vásárlóerő
csökkenése, a külkereskedelem alakulása és más nem-pszichológiai tényezők
Franciaországban kedveztek egy baloldali fordulatnak, az elnökválasztás első
fordulója által nyújtott visszajelentés arról, hogy Giscard d''Estaing – Mitterrand –
Chirac – Marchais a vezetõ elnökjelöltek sorrendje, a következőket eredményezte: a
jobboldal híveit passzívvá tette a tudat, hogy “gyakorlatilag már győztek”, s
különösen Chirac híveit késztette a második fordulótól való tömeges
távolmaradásra a felismerés, hogy ezen belül Giscard-t lehagyni már nincs mód; a
baloldalt viszont valamilyen eufóriás aktivitás töltötte el a felismeréstől, hogy “az
nem lehet, hogy ezek győzzenek”, s különösen a Mitterrand táborát aktivizálta a
második fordulóban az a tudat, hogy megmutathatják a Marchais-t követőknek,
hogy végleg elmúlt az az idő, amikor a szocialistáknak a kommunisták diktáltak.
Így történt, hogy a politikapszichológiai visszajelentés korrigálta azt, amiről
tájékoztatott: hiába előzte meg az első fordulóban a liberális Giscard d''Estaing két
és fél százalékkal a szocialista Mitterrand-t, a második fordulóban éppen ezért a
baloldal fölényesen győzött.
Miután ezt a gondolatmenetet akkor az egyik előadásomban bemutattam mint a
lehetséges forgatókönyvek egyikét, az egyik diák esettanulmányában a
következőképpen érvelt:
Az elnökválasztás végeredménye – tehát az, hogy az első fordulót kis fölénnyel
megnyert liberális Giscard d''Estaing helyett a második fordulóban derekas
fölénnyel a szocialista Mitterrand győzött – maga is visszajelentés, ezúttal a
politikapszichológiai folyamatoknak olyan irányáról, mely immár megfelel a nem-
pszichológiai tényezők éppen adott irányának, ezért a hipotézis szerint most
erősítenie kell azt a tendenciát, amelyről a franciákat informálja. Ha tehát ennek a
politikapszichológiai elméletnek igaza van, írta a diák az elnökválasztást követő
napokban, akkor egy esetleg előre hozott parlamenti választáson néhány hét múlva
a jobboldalnak majd még passzívabbnak kell lennie, de ezúttal nem attól a tudattól,
hogy “gyakorlatilag győztünk”, hanem attól, hogy “gyakorlatilag minden
elveszett”; s a baloldal sem attól a kilátástól lesz majd még aktívabb, hogy győz a
jobboldal, hanem attól, hogy veszít a jobboldal.
Amikor azután Mitterrand a nemzetgyűlési választásokat, aligha a diákom
politikapszichológiai ajánlása mentén, de tényleg előre hozta s ezen a szocialisták
már az első fordulóban megszerezték a szavazatok abszolút többségét, akkor ez a
siker nemcsak Mitterrand híveinek táborában erősítette az önbizalmat, hanem
ezekben az akkor jövendőbeli társadalomtudósokban is: úgy látszik van lehetőség,
hogy a társadalomtudós olyan – például politikapszichológiai – megállapításokat
tegyen, amelyeknek nemcsak diagnosztikai, de úgy látszik még prognosztikai
érvényességük is lehet.

Búcsú a természettudományos pszichológiától

Eközben azonban tanáruknak csak az egyik szeme nevetett – a másik

eközben sírt. Korántsem volt annyira tragikus a felismerés, mint Semmelweis
Ignácé, de olyasféle volt, amikor rá kellett jönnie, hogy a fenti kérdésre, amelyet
korántsem Lányi Gusztávnak tettem fel először, hanem húsz évvel korábban saját
magamnak, hogy ki a társ-tettese annak, aminek nyomán ma nem, de már húsz
évvel korábban sem kellett a pszichológia vele határos tudományoknak, amikor
pedig pszichológiai kérdéseket feszegettek, a pontos válasz: a társ-tettes maga a
pszichológia. S hogy ezért a pszichológia – legalábbis politika- vagy
gazdaságpszichológiaként való – használhatóságát a pszichológus csak azon az áron
tudja megvásárolni, ha, akár saját hajlamai ellenére is (mint jómagam akkor),
búcsút tud mondani annak a rögeszmének, hogy ő a természettudományoknak
műveli egyikét. E nélkül a pszichológus óhatatlanul kauzális vagy statisztikai
törvényszerűségeket keres, s így rákényszeríti kollégáját, aki a pszichológia határán
túli birodalmakat lakja, hogy megpróbáljon őnélküle boldogulni.
Engem a magam búcsúja egy természettudományos pszichológia
illúzióvilágától végül is a gazdaságpszichológia felé vezetett. De a
politikapszichológia felé ugyanez az út vezet.
Ennek végigjárásához jó utat kívánok a politikapszichológus Lányi Gusztávnak.

*
Válaszkísérlet. Miként a gazdaságpszichológiát nem pszichológusok hozták létre,
akként a politikai pszichológia létrehozásában sem jeleskedtek a pszichológusok –
Harold Lasswell, a politikai pszichológia „alapító atyja” nem pszichológus, hanem
politológus volt. Ám én mégis amellett érvelek, hogy pszichológia (és
pszichológusok) nélkül nem lehet igazán művelni sem a gazdasági, sem a politikai
pszichológiát. Ez a pszichológia azonban – érvel Garai László – nem lehet a
természettudományos pszichológia. Sok igazság van abban, amit állít, ugyanakkor
én nem tulajdonítok akkora forradalmi erőt a pszichológia válságának nevezett
problémának, mint Garai László. A pszichológia fontos önreflexiós erejét látom
inkább benne, azt az erőt, ami éppen abból adódik, hogy a pszichológia egyszerre
természettudomány és társadalomtudomány. Számomra sem kétséges azonban,
hogy a politikai pszichológia inkább a társadalomtudományos pszichológiához
kapcsolódik – de a természettudományos pszichológiától nem búcsúznék el végleg.

4. Politikai pszichológiáról a naív pszichológus szemével

Problémák. Míg Garai László a természettudományos pszichológiától való

„elbúcsúzásban” látja
a politikai pszichológia hatékony művelésének lehetőségét, addig Pléh Csaba
éppenséggel ebből az irányból – közelebbről a biológia, az evolúciós
összefüggések, az antropológiai preferenciák felől – véli látni az igazán izgalmas
problémákat. Igaza van? Kinek van igaza? Egymást kizáró, ellentétes irányokba
mozgó utak ezek? A Buda Béla által is feszegetett Gadamer-i (azaz hermeneutikai)
„emberkép” kiegészíthető lehetne egy evolúciós koncepcióval? De miért lehet ez
érdekes a „gyakorlatorientált” politikai pszichológiának? Az ember (politikai)
természete – ami tehát a biológiai-organikus létben gyökerezik – a politikai
pszichológia számára sem érdektelen összefüggéseket tárhat fel?

*
Pléh Csaba
(pszichológus)

Valóban csak néhány megjegyzésem van az igen olvasható, és számos dologba

nagyon hasznos taxonómiákat kínáló programkönyvhöz. Ezek nem a politikai
pszichológia egészét érintik, hanem Lányi Gusztáv bemutatását.

A modern nyilvánosság és a politikai technológiák

Úgy érzem, amikor a könyv többször visszatér, mind a történeti fejezetekben,

mind a taxonómikus részben arra, hogy hogyan lép be a politikai pszichológia a
modern társadalom politikai technológiái közé, nem szabad megfeledkeznünk arról,
hogy maga ez a technológia igény a modern politikai demokráciával jelenik meg.
Valójában a demokrácia, ha komolyan vesszük, új társadalmi integrációs
mechanizmusokat igényel. Mindaz, amit kicsit pejoratívan gondolunk a
tömegközléstől kezdve a közvélemény-kutatásig és a politikai marketingig az
integráció új feladati révén alakul ki. Tudom, hogy ez közhely, van azonban
sugallata: mindeközben, mint emberek, nem veszítjük el antropológiai
preferenciáinkat a közvetlen kontaktus s ennek velejárói iránt, s a modern élet sok
feszültsége – nemcsak a politikai pszichológiában – ebből a kettősségből fakad.

(Többször) kétféle értékrend

A könyv is felveti a politikai pszichológia interdiszciplináris beágyazottsága

kapcsán a biológiai szempontokat. Azt hiszem, ez sokkalta élesebben is
megfogalmazható. Az alkotmányozás alapjait és a törvénykezés lényegér érintő
fejezetekre vetíthető leginkább a kérdés, ami sok pszichológiai irány mellett a
politológián keresztül a politikai pszichológusokat is kellene mozgasson. Vajon
van-e emberi természet, s ennek megfeleltethető-e egy természet alapú jog, vagy az
ember teljesen hajlékony, s ezért egy teljességgel önkényes intézményes jogi és
társadalmi világban él?
A kérdést azért érdemes élesen felvetni, mert a mai pszichológia evolúciós
irányzataiba azután több változat bontakozik ki magáról a feltételezett emberi
természetről. A tekintélyelvű mellett megfogalmazható egy sokkal kooperációs
hangsúlyúbb emberi természet elv is, ha úgy tetszik, egy nőiesebb emberkép. A
politikai pszichológiának érdemes az ezzel kapcsolatos kettősségeket értelmeznie az
egyébként meglévő politikai kettősségek fényében.
A megrendelő dilemmái

Vonzó a könyvben, ahogyan az alkalmazott lélektannak tekintett politikai

pszichológia lehetséges alkalmazási modelljeit ironikusan bemutatja. Azt hiszem,
sokat tanulhatna a politológia és politika is abból, ha megszívelné, hogy a
tudományt ne önbecsapó módon használja. Az igazi tükröt el kell tűrni, ha valóban
instrumentálisan akarják használni a társadalomtudományokat, talán ez a könyv
legfontosabb üzenete.

*
Válaszkísérlet. A Pléh Csabának szimpatikus politikai pszichológia elsősorban az
evolúciós pszichológián nyugodna – számomra sem kétséges: termékeny út lehet ez
is. Ugyanakkor azt gondolom, hogy hasonló módon lehetne érvelni más
pszichológiai összefüggések, sőt paradigmák mellett is. Magam éppen ezért a
politikai pszichológia perspektívájából az eklektikus álláspont mérlegelő attitűdjét
vallom. A mérleg nyelve attól függően billenhet erre vagy arra (a biológiai, a
kognitív, a szociális vagy a történeti stb. irányba), hogy a szóban forgó, vizsgálni
kívánt politikai jelenség, összefüggés mely terület irányából szenzitív. Nyilvánvaló
például, hogy a politikai indulatokat, érzelmeket inkább vizsgálhatjuk az evolúciós
pszichológia, az ösztönlélektan vagy éppenséggel a pszichoanalízis segítségével,
míg a politikai döntéseket – különösen, ha a matematikai játékelméletek normatív
logikájára is szeretnénk hagyatkozni – a kognitív pszichológiával eredményesebben
ismerhetjük meg. Az összefüggések „dialektikus bonyodalmaihoz” persze az is
hozzátartozik, hogy a politikai jelenségek összetett világa rétegzett is – hogy
miképpen: erről az „emberképek” fogalmának kibontásával tudhatunk meg többet.
És ez bizony nem pusztán elvont filozófiai okoskodások tétje – Pléh Csaba által
röviden vázolt példák (különösen a [többször] kétféle értékrend összefüggésében)
ezt világosan mutatják is –, mert a politikai jelenségvilág természete az ember
organikus létezésétől nem függetleníthető.

5. A politológia és a pszichológia „megbonthatatlan” kapcsolata

Problémák. Szép-szép a tudományos-fogalmi erőfeszítések eredményeként

felépíthető politikatudomány és politikai pszichológia. De azért a politikai
gyakorlat nagyon is prózai egyszerűséggel teszi fel az alapvető kérdéseket, s
leginkább azt: „mit tegyek, ha győzni akarok?” Münnich Iván kérdése is ez. A
kérdés valóban meglepően egyszerű, de a probléma már korántsem. Ezek szerint a
politikai pszichológia – az úgynevezett „gyakorlat” felől nézve – azonos lenne a
kampány pszichológiájával? Münnich Iván csak ezt sugallná? Az általa
hangsúlyozottan kiemelt tranzakció analízis csak egy „színes eszme” lenne?

*
Münnich Iván
(pszichológus)
 Teljesen egyetértek azzal a gondolattal, hogy a politológia nem létezik a
pszichológia nélkül (nem csak azért ez a véleményem, mert pszichológus vagyok).

„Mit tegyek, ha győzni akarok?”

A politológia, mint tudomány bizonyára többféle módon definiálja magát.

Számomra a definíciók nem érdekesek, de az a tény igen, hogy ezt a tudományt egy
igény hozta létre, amelyet a politikai kűzdőtér szereplői fogalmaztak meg, és mint
tudjuk, anyagilag is szponzorálták (pl. a politikatudománnyal foglalkozó
intézményeket alapítottak és alapítanak). Az igény pedig egyszerűen is
megfogalmazható: a politikust és a pártokat egy dolog különösen érdekli, hogyan
lehet a hatalmat megszerezni, és hogyan lehet megtartani. Információra van
szükségük (akár ún. tudományosra is), de egy biztos: a „megrendelés” lényege –
mit tegyek, ha győzni akarok?
A konkrét információkra leginkább természetesen a választási kampányok
idején van szükség, és itt a hangsúly a konkrétumon van. Most, amikor e sorokat
írom (2002. március-áprilisában), mit tegyek, mit mondjak, kihez szóljak, milyen
szlogeneket alkalmazzak stb. Ilyen időszakokban a „képzett” politológusok
médiaszereplése is megnő, nyilatkozatok hangzanak el, amelyek egy része
„elkötelezett”, ugyanis annak a pártnak az érdekében fogalmazódik meg,
amelyiknek pénzéért dolgozik, vagy amelyikkel akár személyes okok miatt is
szimpatizál. A kampánycsinálók neve, személye persze háttérben marad,
rendszerint csak utólag ismerjük meg őket, de akkor sem nagyon. Termékük szó
szerint az utcán hever, mindenki láthatja, olvashatja. Minősítésüket a választás
végkimenetele jelenti. Utána a politológia szakértői mindezeket elemzik (a
plakátokat, szlogeneket, stb.). Az alapelv persze az, hogy aki győz, az mindent jól
csinált! A győztest (a politikust, a pártot) az eszköz utólag már nem nagyon érdekli,
a tanulékony persze nagyszerűen használhatja a jövőben, különösen, ha a saját
bőrén tapasztalta az eseményeket. Egy kicsit itt is érvényesül a labdarúgásban már
elterjedt mondás: csak a győzelmet nem kell megmagyarázni!
Amiről idáig írtam, minden elemében, tömény pszichológia, hiszen a politikus
személyéről volt szó, a meggyőzési technikákról, a használt szlogenek
hatékonyságáról, a választó lélektanáról, a médiumok „sugallatáról”. A kampány
tudatosan felépített, minden elemében pszichológiai jellegű. Mivel, mint
említettem, a politológia felé a megrendelő igény elsősorban az, hogy győzelemre
vezessen, ezért nincs politológia (személyiség-, reklám- és a többi között még
szociál-) pszichológia nélkül.

További gyakorlati kérdések

A praktikumra rátérve, egy-két gondolatra összpontosítok. A pszichológust

természetszerűleg csábítja, hogy a közélet szereplőiről személyiségképet alkosson
magának. Szakmai ismeretanyagának felhasználása esetén feltehetően nagyobb a
valószínűsége, hogy diagnózisának hitelképessége a laikus olvasó számára is
elfogadható. Személyiségrajzok konstruálásával más szakmák képviselői is
foglalkoznak, például történészek, újságírók, politológusok, írók. Szinte „műfajról”
beszélhetünk. Nap, mint nap jelennek meg interjúk, visszaemlékezések,
önéletírások, dokumentumok. Ezen publikációk nyíltan, vagy rejtetten azt sugallják,
hogy az érintett szereplő (politikus, sportoló, színész, énekes, stb.) viselkedése,
média-megjelenése mögött rejtőzik az „igazi személyisége”. A belső, az intim
környezeti világának feltárása, amelyhez a legtöbb esetben a fókuszba került
személy maga is tevékenyen hozzájárul, kemény üzleti, politikai célokat szolgál. A
piaci és politikai kampányok úgy gondolják, hogy amikor „terméket” adnak el,
ilyen a tejpor vagy a politikus, jól jön, ha sok pozitív, emberközeli információt
ismer meg a vevő, a választópolgár.

Arculatépítés és -rombolás

Politikusok esetében hatalmas mennyiségű információ áll rendelkezésre. A

közéleti megnyilvánulásairól gyakorlatilag mindenki tud, ráadásul kritikus
kommentátorok tömkelege árasztja el az írott és elektronikus médiumokat,
beszédeik olvashatók, előadásaik láthatók. A kampányok során a választási
brosúrák részletes életrajzi adatokat közölnek. A karizmatikusabb emberekről
hivatásos történészek és magán-kutakodók minden adatot igyekeznek regisztrálni.
Önjelölt tollnokok könyveket produkálnak, a PR-tanácsadók ötletére önéletrajzokat
jelentetnek meg, felkérnek „barátokat”, hogy rögzítsék a nyilvánosság számára
emlékeiket.
Gyakorlatilag olyan mennyiségű információ áll a rendelkezésre, amely egy
klinikai diagnózist készítő pszichológus számára szinte soha. A pálya szabad,
mindenki azt ír, amit akar, olyan forrásokra hivatkoznak, amelyet ugyancsak
szubjektív módon szelektáltak.

(A „jellemrajz” fabrikálás bukatói) Ezeknek a jellemrajzoknak persze igazi

buktatói vannak, amelyek ugyancsak megkérdőjelezik valóságtartalmukat:
• az információs halmaz többsége manipulált (rendszerint politikai okokból),
• minden a médiumok sajátságos szemüvegén szűrődik át, amelyre
mindenekelőtt az jellemző, hogy csak a „hír” értékűt preferálja, csak a
bombasztikus dolgokkal foglalkozik, azt pedig a szerkesztő dönti el, sokszor
nem követhető erkölcsi és anyagi meggondolások alapján, hogy számára mi
az, ami fontos, és azt milyen kontextusban hozza nyilvánosságra,
• az emlékezők, önéletrajzírók stb. pedig ugyancsak szubjektívek, még a jó,
vagy rossz szándékot sem kell feltételezni esetükben,
• természetesen vannak a politikus népszerűségét növelni szándékozó
kiadványok, amelyek nem is kendőzik az ilyen irányú törekvéseiket. Persze
olyanok is megjelennek, melyek valakinek a lejáratása érdekében íródtak,
• probléma, hogy az írók nagy része sohasem ismerte közvetlenül azt az
embert, akiről oly bátran alkot személyiségképet.

(A céltudatos, feltáró pszichológiai munka) A pszichológus jogosan

kérdőjelezheti meg ezen emberképek valóságtartalmát, hiszen a motivációk, a
viselkedésjellemzők csak céltudatos, feltáró diagnosztikai munkával ismerhetők
meg, amelynek viszont speciális pszichotechnikáik vannak (anamnézis, mélyinterjú,
teszt, stb.). De a pszichológus szakmai bajba is kerülhet, ha megkérdezzük, hogy
milyen pszichológiai irányzat, fogalom és értelmezési rendszerében gondolkodik,
vizsgálódik (kognitív, pszichoanalitikus, tranzakció-analitikus, stb.). Még egyszer
hangsúlyoznom kell, hogy a klinikai pszichológus rendelkezésére szinte sohasem
áll olyan mennyiségű elemzésre is hasznosítható ún. „külső adat”, mint a
politikusok esetében.
A kampányok idején nem véletlenül megjelennek olyan célkeresztbe helyezett,
értelemszerűen igen ismert és vezető politikusokról készített jellemrajzok, amelyek
egyértelműen annak lejáratását szeretnék elérni. Ezek az „álcázott” írások
személyes kapcsolatokra hivatkoznak, utalnak, amelyek lényege, hogy a végső
kicsengés, negatív. Például azt írják: ez az ember, amikor a pályáján indult, rendes,
okos volt, de ma már megfertőzte a hatalom, személyiségében eltorzult. Az író
üzenete: „ne szavazzatok egy ilyen jellemhibával rendelkező politikusra”. Ezek az
írások valószínűleg konkrét megrendelésre készültek és általában exhibicionista, s
megfizethető szerzők tollából származnak. Az ő esetükben különösen érvényes
Spinoza mondása: „abból, amit Pál mond Péterről sokkal inkább Pált ismerjük meg,
mint Pétert”.

A politikai viselkedés megértése

Elszakadva a kampány pszichológiájának kérdésétől, nehezen kerülhető el

annak végiggondolása, hogy milyen más célból készülnek politikusokról
személyiségrajzok és milyen logikával értelmezhetők a politikai viselkedés
megértésének keretében.
Csak egy pszichológiai gondolatsort említek:
· az ember (általánosságban) rendelkezik ún. mélytudattal, tudatalattival
stb.,
· személyiségének ez a része sokaknál indulattal, agresszióval,
ellenséges érzülettel telítődik,
· ez a főleg emócióval töltött személyiségrész kifutást, kielégülést,
partnert keres,
· ebben a keresésben talál(hat) egy politikust, akinek figurája a mélyen
rejtett vágyait kielégíti. Olyanokat mond, amit ő is mondana. Ilyen
alapérzés lehet az agresszió, vagy a szorongás is. Valószínűen a többség
a biztonság igénye miatt a középre szavaz, így egy olyan emberre és
pártra, akinek személyisége megnyugtató, akinek a környezete és
programja bizalomgerjesztő. Ha a külsőségek is támogatják ezen érzését,
például szlogenek, szimbólumok stb., akkor az ún. irracionális döntés is
érthetővé válik.
Az természetesen mindig nagy téma, hogy az olykor népek,
országok sorsát befolyásoló személyiségek (Hitler, Gandhi) karizmája,
hogyan működött.

A trasnzakcióanalizis (TA) és a politikai pszichológia

 Magam részéről a TA pszichológia értelmezési kereteit tudnám ajánlani a
politikai történések elemzésére is. Olyan irányzatról van szó, amely
kommunikációs, terápiás, fejlődés-lélektani, személyiség-lélektani koncepciót rejt
magában. Több eleme hasznosítható egy adott kampány tervezésében,
kivitelezésében, a politikai történések (pártok küzdelme tisztázásában, pártok belső
szervezeti életének megértésében) elemzésében. Közel áll hozzá egy olyan
elképzelés, hogy a személyiség hasonló elvek alapján működik, mint a szervezet.
Így az egyén sorsa megérthető és követhető a szinte élőlényként funkcionáló
közösségben.

Vegyünk egy példát. A TA szerint a személyiségnek három funkcionális egysége

van:
1. Szülői Én állapot (korlátozó és segítő szülő), amelyet az ember a szüleitől
tanult gondolatokkal, viselkedésmintákkal, érzelmekkel működtet,
2. a Felnőtt Én állapotban az ember racionálisan viselkedik, gondolkodik és dönt,
3. a Gyermeki Én állapotban lehet kreatív, alkalmazkodó és rebellis.
Kommunikációs és kampány szempontból vizsgálva a politikusnak képesnek kell
lenni arra, hogy Szülői Én állapotból beszéljen, azt sugallva, hogy én
„megmutatom, megmondom, hogy mit tegyél, mert az apád ezt tudja”. De egy
másik pillanatban érzékeltetnie kell, hogy döntéseit csak a racionális érdek-vezérlés
határozza meg. Egy harmadik pillanatban pedig bizonyítania kell, hogy ő nem
egyszerűen alkalmazkodó ember, hanem kreatív, cselekvőképes, ötlet-dús stb. A
közszereplő politikusnak természetesen metakommunikációjával mindezeket
hitelessé kell tenni. A kérdés persze az, hogy amikor a politikus a szülői én
állapotából nyilvánul meg, akkor hol talál célt, „vevőt”: számára ideális esetben a
választó Alkalmazkodó Gyermeki Énjében. Ezt más szóval tanári attitűdnek is
szokták nevezni. De ha rosszul céloz, akkor a gyermeki elutasító rebelliót váltja ki.
Ekkor mondják azt, hogy a szavazó nem valaki mellett, hanem valaki ellen teszi le a
voksát.
Megítélésem szerint ezt a pszichológiai tranzakciós folyamatot politikai
kampányok tervezésénél nem lehet kizárni. Elemzési keretei szinte felkínálják
magukat a politizáló világ befolyásolására, megértésére. Ilyen keret lehet a stroke
is. Ez alatt a pozitív jutalmazást, s adott esetben a negatív elutasítást értjük. Egy
menedzsernek, aki a beosztottjait irányítja és egy politikusnak, aki a választóit
menedzseli, tudnia kell, hogy mikor ad jutalmat, mikor kér elismerést, miképpen
fogadja, ha dicsérik, vagy ha kritizálják. Azt is tudni kell, hogy az egyén esetében
ezek arányára mi a jellemző. Azzal is tisztában kell lenniük, hogy a szervezet, a párt
miképpen él a strokokkal.

(Életpozíciók és politikai stílusok) A TA talán leghasználhatóbb elméleti kerete,

amelyet már a köznyelv is ismer, az ún. életpozíció: az „Én oké vagyok”, „Te oké
vagy” minősítése. A feltételezések szerint az emberek egy bizonyos szemüvegen
keresztül nézik a világot. Ez egyben azt is jelenti, hogy minden információt, amely
bennünket ér, úgy szelektálunk, hogy megfeleljen ennek a nézőpontnak.
Az alapattitűdök a következők:
• Én oké vagyok (+), Te oké vagy (+)
 • Én oké vagyok (+), Te nem vagy az (–)
• Én nem vagyok oké (–), Te oké vagy (+)
• Én nem vagyok oké (–), Te nem vagy oké (–)
Ez a négy életpozíció jellemezheti az egyént, a vezető menedzsmentet és a
szervezet egészét is (pl. a pártot).
Ha most csak a pártok életpozícióit tekintjük, „szabad a gazda” annak
felismerésére, hogy melyik párt milyen pozícióban él, hogyan gondolkodik és
nyilvánvalóan ennek megfelelően miképpen választja meg kampányának stílusát,
szlogenjeit, előtérbe állított emberei beszédének tartamát, programját stb.
A legtöbb párt természetesen azt akarja bizonygatni, hogy „Ő oké”, de az
ellenfél „nem oké”. Ez az attitűd rendszerint nem vezet sikerre. Az igazi megoldás a
legtöbb esetben az, ha a párt abszolút megbízik magában, de nem értékeli le a
kihívóit, hiszen a „magyar ember” sem szereti az ún. negatív kampányt. Ennek a
szemüvegnek az érvényesítése igazság szerint komoly önuralmat igényel.
Az elemzést folytathatjuk, azt nézve, hogy az egyes pártok vezetői milyen
életpozícióból irányítják embereiket, sőt azt is, hogy ők személy szerint melyik
típusba sorolhatók.
Az egész folyamat dinamikájának van egy olyan motivációs háttere is, amelyet
úgy nevezünk, hogy a szervezet tudattalanja. Arról van szó, hogy az egyik párt
iszonyúan fél a vereségtől. De ezt még magának sem meri bevallani. Ha
megkérdezzük a prominens vezetőit, csak azt merik nyilatkozni, hogy sikeresek
lesznek. Egymás közt sem illik a kudarcot emlegetni. Ezért nehezen tudnak
pozitívak lenni, kreativitásuk csak a destruktív jellegű negatív kampányban
érvényesül, amely viszont szinte sohasem vezet sikerre.
Ilyen elemzésekre a TA rendkívül alkalmas, s a praktikum számára közvetlen
használható tanácsokat adhat.
*
Válaszkísérlet. A politikai pszichológia, szerintem is, gyakorlatorientált diszciplína
(is). Az is kétségtelen, hogy a kampány – és célja: a győzelem, vagy tágabban: az
esélyek optimalizálása – központi tevékenysége a mindennapi politikai üzemnek. A
politikai pszichológia tehát ebben az „üzemben” nem tesz mást, mint a
munkapszichológus egy gyárban, a pedagógiai lélektan művelője egy iskolában,
vagy a klinikai pszichológus egy kórházban. Ez bizony ennyire egyszerű. Ennyire
„egyszerű”?

6. Politikai pszichológia: lehetőségek és kihívások

Problémák. Van-e kiút, nyílik-e valami ígéretes lehetőség – a pszichológia és a

politikatudomány kapcsolódásában (Ψ + Politológia ⇒ PolΨ ?) – a
gyakorlatorientált pragmatizmus és a politológia „alapjait” is kereső elméleti
fogalomépítkezés között? A „poli-pszi viszony” a kognitív hídon haladva találhat
rá erre az ígéretes lehetőségre? A politikai pszichológia ne legyen elméleti
tudomány, de elméletileg mégis legyen igényes? Kiss Paszkál írása mintát ad erre a
kiegyensúlyozó és kiegyensúlyozott kutatói attitűdre?
*
Kiss Paszkál
(pszichológus)
A „politikai pszichológia” elnevezés mögött érdekes kapcsolat rejlik. McGuire
professzor, az amerikai szociálpszichológia doyenje és rendszerező kedvű elemzője
is erre hívja fel a figyelmet, amikor a „poli-pszi viszony” történetét követi végig
egy magyarul is olvasható tanulmányában (McGuire, 1998). Ő a történész hűvös
távolságtartásával tekint tárgyára, így mutatja be a módszerek, elméletek és kutatási
témák rendszerében. Mi viszont játsszunk el egy pillanatig a gondolattal, mi
tükröződne e kapcsolatból az író szemében.

A poli-pszich viszony: egy jó dráma

Minden együtt van ugyanis egy jó drámához. Ebben a – tudományok életéhez

mérten – még csak bimbózónak tekinthető kapcsolatban ott feszül számos
dramaturgiai mozgatórugó. Magyarázva talán azt is, miért érintett meg olyan nagy
szellemeket akár csak a szociálpszichológia szűkebb területéről is.

(Az elválasztó távolság) Itt van az elválasztó távolság. A diszciplínák között a

pszichológia és a politológia (a politika tudományos tanulmányozása) nem
kifejezetten szomszédos egymással. A pszichológia mellett inkább találhatjuk a
biológiát, élettant, antropológiát, a szociológiát és talán a történelmet. Míg a
politológiát, a közgazdaságtan, kommunikációelmélet mellett, a történelem és
szociológia másik határán, a makro-folyamatok elemzésének szintjén találjuk.
Kalandos útjuk van tehát az egymást keresőknek, míg célba érnek. Mindez azonban
– jól tudjuk – sokszor csak fokozza a vágyat, bár nem könnyíti meg az egymásra
találást.

(Szemléleti különbségek) A távolság mellett le kell győzni a szemléletbeli

különbséget is. Bár az emberi viselkedés tanulmányozása kétségkívül összekötő
kapocs lehet, mégis, láthatjuk az eltérő nézőpontokból fakadó különbségeket. A
pszichológusok általában kerülik, hogy nagyobb csoportokról, akár egész
társadalmakról fogalmazzák meg tudományos elméleteiket. Úgy ítélve, hogy ekkora
komplexitás mellett az emberi tényező vizsgálata könnyen vezethet
pszichologizmusra, az egyéni folyamatok túláltalánosítására. Míg a politológusok
sokszor elhanyagolható epifenoménnek tekintik a kiscsoportokon és főleg az
egyénen belül zajló folyamatokat, amik túlságosan komplikálnák a politika
elemzését és egyébként is lokális jelentőségűek csupán (Staub, 1998). Hajlanak
tehát a környezeti determinizmusra, amely nem kalkulál az egyénnel.

(Módszertani eltérések) Ennél is nagyobb akadály lehet két komoly tudomány

felelősségteljes találkozásában, hogy nem kifejezetten ugyanazt a módszertani
hagyományt hozzák magukkal. A tudományos pszichológia előszeretettel végez
laboratóriumi kísérleteket (és hajlamos ezek eredményét azután az egész
emberiségre, az emberre általában vonatkoztatni). Míg például a politikai
magatartás tanulmányozásában a közvéleménykutatás, és az azon keresztül végzett
(kontextuálisan meghatározott) attitűdkutatás vált általánossá. Ennek a helyzetnek a
visszásságaira mutatott rá Hovland. Furcsa kettősség volt az attitűdkutatás
hőskorában, hogy míg, a meggyőzéssel foglalkozó pszichológusok az attitűdök
változékonyságára, dinamikus jellegére találnak meggyőző bizonyítékokat,
ugyanakkor a politikai kommunikáció kutatói arra a következtetésre jutnak, hogy a
politikai kampányok nem változtatják lényegesen a közönség pártpreferenciáit. Az
egymással homlokegyenest ellentmondó eredményekre éppen a két tudomány eltérő
módszerei, a laboratóriumi– és a survey-módszerek erősségei és gyengéi vezetnek.
Míg kárhoztatható volt az elméletileg jól megalapozott kísérletezés túlzott
művisége, a közvéleménykutatásokra ugyanakkor nem volt jellemző az elméleti
építkezés és kevéssé voltak alkalmasak az ok-okozati viszonyok kibogozására.
(Közelítések) A módszertanban azóta lezajlott fejlődés jó példája annak, hogy
a két tudomány – akár egymástól függetlenül is – közelítő pályán halad. Ha csak az
attitűdkutatás területén maradunk, a szociálpszichológia híres-hírhedt válságának
legfontosabb következménye az volt a hetvenes években, hogy a laboratóriumi
kutatások ökológiai érvényessége vált a kutatók és a kutatások egyik fontos
kérdésévé. Azóta már nem elég csupán a „laboratóriumi attitűdök” mérése. A
statisztikai módszerek fejlődése, a másik oldalról, egyre inkább lehetővé teszi a
komplexebb folyamatok modellezését. Így a politikai eseményeket és viselkedést is
részleteiben magyarázhatjuk, tágabb módszertani keretet szabva ezzel a kalandozó
kutatói fantáziának.
(Hiányok) Ahogy mi is a politika és pszichológia kapcsolatának
viszontagságaival kezdtük, Lányi Gusztáv történeti és tudományelméleti bevezető
írásában is a hiányoknak jut a legnagyobb szerep (Lányi, 2001) a politikai
pszichológia magyarországi helyzetének áttekintésekor. Legfőbb hiányként az
mutatkozik, hogy ez az interdiszciplina még nem intézményesült Magyarországon,
formálisan, kifejtett formában nincsen is. Csak „implicit” formákban
létezett/létezik. Ha így van – és ebben többé-kevésbé egyet is érthetünk a szerzővel
– valóban biztos alapokat teremthetünk azzal, hogy előbb a történeti előzményeket
vesszük számba, és kijelöljük az új diszciplína helyét a már meglévők között,
mielőtt belekezdenénk a tudományterület művelésébe. Lányi metaelméleti
prolegomenája éppen ezzel a céllal íródott.
Implicit politikai pszichológiák

Az implicit politikai pszichológiának egyébként sok értelme felmerül a

tanulmányban. Ilyenek azok a szerző által nagy műgonddal és archeológusi
igénnyel feltárt korai kezdemények, melyek a 20. század első felében már jelzik,
hogy a korabeli magyar pszichológia és társadalomtudomány igyekezett átvenni a
politikai pszichológia úttörőinek szemléletét, kérdésfelvetését. A „tartalmas semmi”
paradoxonjával jellemzi Lányi sommásan mindazokat a munkákat, melyek a
második világháború előtt Magyarországon e tárgyban születtek. Dékány István
Politikai lélektana pusztán recepció, Harkai Schiller Pál által végzett
közvéleménykutatások nélkülözik a politikai pszichológiát. Más politikai
pszichológiák álruhát öltenek, így Kornis Gyula társadalomlélektani elemzései,
Krisztics Sándor állam és jogtudományi munkái is. A „világnézet lélektant”
(Noszlopi László) a „magyarságlélektant” (Boda István, Karácsony Sándor),
általánosabban a korban virágzó számos nemzetkarakterológiát is megemlíti, ám
ezek sem maradnak fenn a szigorú diszciplináris rostán. Bár a budapesti
pszichoanalitikus iskola nagy hatású volt, Hermann Imre tollából megszületik az
Antiszemitizmus lélektana, Kolnai Aurél elemzi a kommunista mozgalom
pszichopatológiáját, azonban ezekből az elszigetelt alkotásokból sem lett politikai
pszichológia Lányi ítélete szerint. Annyiban egyetérthetünk e megállapítással, hogy
aki ma a politikai pszichológiát keresi Magyarországon, ezekkel a korai –
egyébként a kor tudományos igényeinek eleget tevő – kezdeményekkel aligha éri
be.
Ezután csak rosszabb következik. A pszichológia és politológia két géniusza
Mérei és Bibó, ugyan a második világháború után közvetlenül alkot politikai
pszichológiának értékelhetőt, ám a csoportdinamika kísérletező felhasználását,
illetve a magyarság történelmi útjának és politikai lehetőségeinek elemzését is
rejtettnek (implicitnek) minősíti Lányi Gusztáv. Bár talán itt is arról van szó, hogy
önmagukban értékesek, csatlakoznak is a világban éppen aktuális tudományos és
politikai dilemmákhoz, ám elszigeteltek, és ilyen értelemben nem teljesedhetnek ki.
Ezek után következik az anyatudományok, a pszichológia és a politológia tiltása,
majd az éppen csak hogy megtűrés évtizedei, melyek nyilván nem kedveznek a
kalandozó kedvnek, a tudományok végső védállásaiból egyébként is nagy utat
kellene megtenni egymás keresésében. A szerzővel mi is csak azt állapíthatjuk meg,
hogy a pszichológia és a politológia az 1940-es és 60-as évek között nem, vagy csak
alig létezett. Azután érdekes azonban, és nyilván a kapcsolatok megtalálását is
befolyásolja, hogy a szaktudományos pszichológia hamarabb éled újra, mint a
politológia, mely csak a nyolcvanas években kezd meg-megfogalmazódni, mint
sajátos szemléletű diszciplína.
Azonban a saját empirikus gyökereihez visszatalált pszichológiában az ilyen
irányú kezdeményezések sem minősülnek politikai pszichológiának Lányi szerint,
hiszen nem mondják ki magukról expliciten, hogy azok lennének. Ráadásul
Hunyady sztereotípiakutatásai nem elég alkalmazottak, túl kognitívak; Pléh-Czigler
módszertani kísérlete a szemantikus differenciál politikai alkalmazására pedig a
„cizellált” módszertannal politológiai „közhelyeket” tár fel csupán. Nem kvantitaív
az identitás kutatása (Pataki, Hankiss). Marad tehát a magyar politikai pszichológia
implicitté minősítése. A későbbiekben, a politikai pszichológia fejlődésének egészét
áttekintve azonban tapasztalni fogjuk, hogy ezek a kezdeményezések is korszerűek
(60-as években attitűdkutatás, 80-as 90-es években politikai kogníció, identitás). A
probléma nem annyira e kutatásokban magukban, hanem abban áll, hogy maradnak-
e elszigetelt vállalkozások, mint a korábbi (implicit) politikai pszichológiai munkák,
vagy hagyományt teremtenek, és így intézményesülnek. Lesz-e, van-e a politikai
pszichológiában évtizedes identitás-, attitűd- és sztereotípiakutatás.
Az explicit politikai pszichológia

Mi is kell azonban ahhoz, hogy „explicit” legyen egy tudományterület? – tehetjük

fel e joggal a kérdést, miután a politikai pszichológia „implicit” voltának különböző
formáit megtapasztaltuk.
 (Összefoglaló munka) Elsőként, egy szaktudomány életében nagy szó, ha
összefoglaló munka jelenik meg, címében hordozva az új elnevezést. Ilyen volt
Magyarországon az említett Dékány-mű. Ám ez tudományos folytonos építkezés
híján valóban inkább csak történelmi jelentőségű ma már, nem épült rá a
tanítványok és bírálók által folyamatosan újrafogalmazott tudományos diskurzus.
Hosszú, sok évtizedes kihagyás után jelent meg két politikai pszichológiai
szöveggyűjtemény, mely nyolcvanas, majd a kilencvenes évek szakirodalmából
kínált ízelítőt (Lányi, 1996; Hunyady, 1998).
(Intézmények) Másodszor, segít a tudományos elismerésben, ha tudományos
tanszék, laboratórium, azaz egyetemi egység alakul. A politikai pszichológia a világ
különböző tájain általában graduális program formájában, vagy speciális
kurzusokként jelentkezik. Talán meglepő, de létezik Magyarországon ilyen
szakirányú képzés, például az ELTE Pszichológia szakán néhány év óta felvehető a
Történeti és politikai pszichológia c. program, melynek lelkes hallgatói nem
egyszer szakdolgozatuk tárgyául is valamilyen politikai vagy történeti témát
választanak. De máshol is hallgathatók politikai pszichológiai kurzusok.Ψ
(Fórumok) Harmadszor, nem árt, ha a szakterületnek több tudós művelője
van, akik megteremtik az egymás közti érintkezés és a világnak való bemutatkozás
fórumait. Lányi Gusztáv módszeresen mutatja ki, hogy sem a Magyar Pszichológiai
Társaságban, sem a Politológiai Társaságban nincs, csupán a Szociológiai
Társaságban alakult politikai pszichológiai szekció. Ennek kiterjedését, hatását
természetesen nem is mérhetjük az Amerikai Politológiai Társaság hasonló
szekciójának súlyához, amit Lányi mintául választ. Érdekes, hogy az 1978-ban
alakult Nemzetközi Politikai Pszichológiai Társaságot nem említi kiindulópontként,
melynek konferenciáira el-eljut magyar tudós is, és amelyet nem is olyan régen
magyar származású elnök irányított, Ervin Staub személyében, aki a
rendszerváltozás utáni turbulens közéletben maga is megkísérelte a
konfliktusfeloldásban szerzett politikai pszichológiai jártasságát itthon
kamatoztatni. Ennek a társaságnak évtizedek óta van elismert folyóirata, mely a
tudományos intézményesülés talán egyik legfontosabb eszköze. Magyarországon
hasonló kiadvány nincsen, ha csak a nemrég indult, Alkalmazott pszichológia c.
lapban, vagy a politológia, pszichológia és szociológia különböző
szakfolyóirataiban több-kevesebb rendszerességgel megjelenő politikai
pszichológiai írásokat nem tekintjük embrionális formában ebbe az irányba mutató
törekvésnek. Külön lapról azonban fölösleges is volna ábrándozni, amíg a politikai
pszichológiai publikációk, és kutatások száma csekély.
(Kutatások) Ez talán a legnagyobb hendikepje a magyar politikai
pszichológiának, melyet Lányi Gusztáv figyelmébe is ajánlhatunk. Méltányolandó
ezért is, hogy az intézményesülő diszciplína magyarországi történetének
feldolgozásával, és diszciplináris kereteinek meghatározásával ezt, azaz a végre
minél nagyobb számban meginduló kutatásokat igyekszik maga is előkészíteni.
Magyar politikai pszichológia

Lehetnének pedig sajátos színei, érzékenysége a magyar politikai

pszichológiának. Ezek közül néhányat fogalmazott meg, inkább csak ígéretként
Hunyady György történeti és politikai pszichológiai szöveggyűjteménye
utószavában (Hunyady, 1998). Egyrészt, józan mértékletességgel megállapítja,
hogy a recepció is tudományos aktivitás, melyet vezet a befogadó kulturális,
tudományos szemlélete, és a rendszerezésben, konceptuális elemzésben is rejlik
megbecsülendő szellemi teljesítmény. Másrészt, egy megkülönböztethető magyar
politikai pszichológia lehetséges szerepét abban látja, hogy kiemelheti a történeti-
politikai kontextus szerepét a politikai folyamatok elemzésében, árnyalni képes
ezek leegyszerűsítő pozitív-negatív minősítését, a szituáció változó erejű szorítását
mutathatja ki egy ország vagy egyén politikai irányvételében, ugyanakkor
rámutathat a külső társadalmi modellek meggyökereztetésének ellentmondásaira is.
Akár sajátos érdemei is lehetnének tehát egy kialakuló politikai pszichológiának,
amellyel hozzájárulhatna a diszciplína egészének fejlődéséhez. De mindez csupán
ábránd ma még.
A formálódó, újjá születő magyar politikai pszichológia sorsa azonban
történet a történetben, csupán része a terület kialakulásának, és térhódításának.
Sajnos sokszor kevés hangsúly esik e rész-történetre, ezért is értékes Lányi Gusztáv
munkája, melyből viszont a nemzetközi folyamatok árnyalt bemutatása hiányzik.
Minden tudománynak, természetesen a politikai pszichológiának is feltalálhatók a
klasszikus kiindulópontjai, akár az ókori görögöknél, akár a keresztyén vagy az
újkori gondolkodók írásaiban. Ezek mellett azonban igazi diszciplináris formálódás
kezdődik a 19. század végén és a 20. század elején.
Nemzetközi összefüggések és teljesítmények

Egymást követő földrajzi centrumok szerepét elemzi a tudományos (explicit)

politikai pszichológia születésében van Ginneken (1988) a több kiadást is megélt,
Stone és Schaffner által szerkesztett politikai pszichológiai kézikönyv bevezető
fejezetében. Nagyvonalúan, ám találóan nem az amerikai kezdetektől, hanem az
európai gyökerektől indítja történetét, melyben a kulturális, eszmetörténeti
adottságokból vezeti le a politikai pszichológia indulását.

(Latin hatás) Mindenek előtt a latin hatást mutatja ki, mely Párizsból és
Torinóból indítja útjára a politika empirikus, lélektani mozgatórugókat kereső
tudományos elemzését. A szociálpszichológia történetéből jól ismert tömeglélektan
szerinte meghatározó a politikai pszichológia kialakulásában. Taine gondolataiból
pedig azt emeli ki, hogy ő világosan megfogalmazta, a pszichológián és más
empirikus tudományokon alapuló politológiát akar létrehozni. Érdekes, hogy már
Taine is hangsúlyozta az öröklődés, a környezet és a szituáció (la race, le millieu, et
le moment) hármas meghatározottságának szerepét, ami a társadalmi jelenségek
elemzésében oly gyakran elkövetett leegyszerűsítések ellenében, több szintű,
összetett folyamatok eredményeként fogja fel a politikai eseményeket, viselkedést.
Bár a Le Bon vagy Tarde nevével fémjelzett tömegpszichológiának nagyobb hatása
volt, nem elhanyagolható az érem másik oldalaként az itáliai elitszociológusok
(Mosca, Pareto), vagy akár a kriminológus Lombroso szerepe sem. Mosca például
az 1880-as években sorozatban publikált a nemzeti identitásról, a parlamentáris
kormányzásról és a modern alkotmányokról. Az elit szerepét kiemelő politikai
pszichológiájának alapmotívuma, hogy nem a szervezetlen többség, hanem a
szervezett kisebbség vagy az egyén birtokolja a hatalmat, „Nem a szavazók
választják meg a képviselőt, hanem az kerül megszavazásra általuk”. Pareto
ugyanekkor mutatott rá az elitek társadalmi felemelkedésének, virágzásának és
bukásának törvényszerű voltára.

(Német nyelvterület) A második földrajzi központ német nyelvterületen, Bécs

és Frankfurt. Az előbbiben természetesen meghatározó Freud és a pszichonalízis
hatása, melyet két tanítvány, Adler és Jung társadalmi vonatkozásokat is tartalmazó
pszichoanalitikus irányzata visz tovább. Wilhelm Reich szerkeszt németül 1934-35
között Svédországban egy nagy nyugati nyelven valószínűleg elsőként megjelenő
politikai pszichológiai lapot. A másik oldalról a Frankfurti iskola maga is épít a
marxizmussal elegyített pszichoanalízisre. A Horkheimer által szerkesztett, a
tekintélyről és a család szerepéről értekező kötetbe a „szociálpszichológiai”
második fejezetet Fromm írta, a harmadik, művelődéstörténetit Marcuse. Ez a kötet
a német kultúrkörben olyan fontos tekintély problémájának elemzésével szolgál
alapjául a korabeli német társadalom későbbi átfogó kritikájának, melyet akár maga
Fromm is az Egyesült Államokban fejt ki teljesen. A mozgalom számos jeles
képviselője kényszerült a nácizmus elől az USA-ba emigrálni, melynek
eredményeként alaposan felpezsdült az amerikai társadalomtudományok légköre. A
második világháború után Horkheimer barátja, Adorno csatlakozott a Sanford
vezette berkely-i kutatócsoporthoz, ahol az Amerikai Zsidó Tanács támogatásával
1944-ben végezett kutatásaik korszakalkotónak bizonyultak. Ezek eredménye a
Tekintélyelvű személyiség (1950), mely a számos szakmai kérdőjel ellenére is bátor
próbálkozás a végletes társadalmi, történelmi helyzetekhez vezető
társadalompszichológiai tényezők feltárására.
(Angolszász terület) A politikai pszichológia harmadik sűrűsödési pontja van
Gineken szerint is angolszász területen van már. Londonban és Chicagóban.
Angliában a lassez faire gazdaságpolitikának éppen megfelelő ideológiai-
tudományos hátteret nyújtó szociáldarwinizmusból kiábránduló társadalomtudósok
fedezik fel, hogy maga Darwin is beszélt a faj túlélése szempontjából fontos, társas
ösztönről. Ennek nyomán haladnak a különböző társas ösztöntanok, melyeket jól
példáz McDougall híres Group Mind-ja. Ugyanakkor a két világháború között
kétségkívül Chicago volt az amerikai szociológia és pszichológia egyik
legmozgalmasabb centruma. Itt találkozik az óhaza és az újvilág. Az attitűd és
értékkutatás úttörője Thomas és munkatársa Znanieczki a kivándorló lengyel
parasztok kultúráját elemzi, a Tarde és Simmel tanain cseperedő Robert Park, magát
a várost használja természetes laboratóriumként etnometodológiai
megfigyeléseihez.
A Chicagói Egyetemen vezeti a politológiai tanszéket Charles Merriam, aki
tanítványaival az első tökéletlen közvéleménykutatásokat végezte. Az ő tanítványa
H.D. Lasswell, a politológiai pszichológia „alapító atyja” vagy nagyatyja (ha az
igazi intézményesülés késői időpontját tekintjük). Az ő munkáit sokan
sokféleképpen elemzik, mindenképpen érdemes Lányi összefoglalóját azzal
kiegészíteni, hogy valójában mi is volt a híres Psychopathology of Politics (1930)
empirikus háttere. Lasswell politikusok klinikai kórlapjait elemzi, és ebből vonja le
alaptételét, mely szerint a politikusok személyes motívumaikat hajlamosak publikus
tárgyra kivetíteni és a közös érdekek alapján racionalizálni. Lasswell később a
propaganda és a személyiség viszonyával foglalkozik, szerinte „a politika
tanulmányozása tulajdonképpen a tekintély és a tekintéllyel bírók tanulmányozása”.
Pszichoanalitikus mestereihez híven elsősorban a nem tudatos folyamatok
elemzését hangsúlyozta. Ebben a korszakban mások is a politikai személyiség felé
fordulnak, mint elsőszámú téma felé. McGuire szerint e korban a kutatások közös
nevezője mégis az elmélet, legyen ez pszichoanalízis, marxizmus vagy
behaviorizmus. Elsősorban környezeti hangsúllyal, akár a kora gyermekkori
tapasztalatok, akár a társadalmi intézmények vagy más külső hatás által formált
személyiség áll a kutatások fókuszában. Ekkor születik a politikai pszichológia
egyik klasszikus műfaja, a pszichobiográfia, mely csúcsteljesítményeiben már-már
művészien ötvözi a pszichológiai elméleti hátterét és gyakorlati klinikai
tapasztalatait a történelmi helyzet és személyiség feltárásával. Rosszabb esetben
viszont hajlik a kissé történelmietlen intimpistáskodásra.
A politikai magatartás igazi tömeges vizsgálataihoz azonban – ahogy arra
Lányi Gusztáv is felhívja a figyelmet – nem elég a provokatív társadalmi-történelmi
szituáció, a gyümölcsöző elméleti újítások, a tudósok érdekélődése. A
közigazgatásban és a gazdaságban társadalmi tervezés igénye ad munkát az
alkalmazott tudományterület művelőinek a gazdasági és a politikai viselkedés
nyomon követésére és minél pontosabb bejóslására. Az attitűdkutatásban 1920-as és
30-as években lezajlott módszertani forradalom, Thurstone, majd Likert egyszerűbb
attitűdmérési eljárásai teremtik meg ezeknek a kiterjedt méréseknek a lehetőségét.
Ebben az időben válik a politikai preferenciák pontosabb mérése fontossá a
közönség számára is, izgatni kezd szerkesztőket és olvasókat egyaránt. George
Gallup 1932-ben indul el a közvélemény kutatásának rögös útján, igyekezvén egy
reprezentatív vizsgálattal segíteni anyósa politikai kampányát. Azután az 1936-os
választások fordulópontot jelentenek számára és közvélemény-kutatások
történetében is, mikor néhány ezres mintán végzett felmérése alapján helyesen
jósolja meg Roosevelt újraválasztását, míg mások nagyságrendekkel több
megkérdezett mellett is a rivális győzelmét jósolják, tévesen.
Ezután magánalapítványok sora kezd a média- és közvélemény-kutatások
finanszírozásába, ilyeneket végez Cantrell és Lazarsfeld is. Így születik meg
Lazarsfeld és munkatársai tollából a People’s Choice, amely az 1940-es országos
választások alatt végzett panelvizsgálatokon alapul és a hasonló vizsgálatok egyik
kiindulópontjává válik. A második világháború után nem meglepő, hogy a választói
viselkedés bejóslása áll a politikai pszichológia fókuszában. Egészen a hetvenes
évek végéig. Ezt a korszakot McGuire is az attitűdkutatás és a választói magatartás
idejének látja. A kutatókat ekkor elsősorban a módszertani érdeklődés vezeti a mind
kiterjedtebb közvéleménykutatásokra. Ezek hátterében a racionális választó
elmélete sejlik fel, két rejtett előfeltevéssel, az attitűd és viselkedés közötti szoros
kapcsolatra és a vonatkoztatási csoportok állandóságára vonatkozóval együtt.
Napjaink politikai pszichológiájának viszont a politikai kogníció és a
döntéselmélet áll jellemzően a hátterében. E kutatások közül egy kötetre valót
olvashatunk magyarul is (Hunyady, 1998). A finomabb elemzések, az összetettebb
közvetítő folyamatok vizsgálata kerül előtérbe, a módszertani lehetőségek
bővülésével és a tematikus érdeklődés részletek felé fordulásával. Elméleti hátteret
mindehhez az információfeldolgozási paradigma és a komputermetafora
nyújt/nyújtott.
A jelen és a jövő kihívásai

A történet végére érkezve, a jelenben, izgalmas kérdés, hogy merre fordul a

politikai pszichológia. Mely meghatározhatja azt is, hogy hol keresse a helyét, a
tudományközi kapcsolatait ez a fiatal és ereje teljében lévő diszciplína. Számolva
természetesen a kezdetektől meglévő adottságokkal is, amelyekre, a történeti
áttekintés mellett, Lányi Gusztáv írása – más bevezető tanulmányokhoz hasonlóan –
felhívja a figyelmet.
(A pszichológia „alapozó” jellege?) Az ő felfogásában a pszichológia
alapozza meg a politológiát. Az első kérdés, hogy milyen értelemben: általános
szemléletet segít kialakítani; egyfajta segédtudományként védi a politológust (mint
a forráskritika a történészt) a tévedések elkerülésében; bizonyos területeken
elméleteket kölcsönöz; netán a politológiai elméletalkotás általános
kiindulópontjául szolgál. Erős a gyanú ugyanakkor, hogy más
társadalomtudományok, így például a szociológia, vagy a közgazdaságtan legalább
ilyen fontos kiindulópontul szolgál a politológia számára. Sőt egy a saját
szakmájára büszke politológus valószínűleg azt is megállapítaná, hogy vannak
olyan összefüggések, melyeket csak a politológia által kínált keretben és „elemzési”
szinten lehet vizsgálni.
(Kiegészítő viszony) Lányi Gusztáv természettudományos példáját alapul
véve, furcsa volna, ha a biológus a darwini evolúcióelmélet helyett használná a
biokémiát. A biokémia csillagzata akkor emelkedhet tehát, ha a fontos kérdések a
határterületen, mondjuk éppen a sejtek szintjén fogalmazódnak meg. Lehetővé, sőt
szükségessé téve így a két tudomány eredményes együttműködését. Kérdés, hogy a
politika tudományos elemzésében eljön-e a sejtek korszaka? Segít-e ebben a
politika vagy a politológiai megközelítések változása? Akár a posztmodernnel, akár
más társadalmi-tudományos paradigmaváltással. A politológia és pszichológia
viszonya azonban ekkor is inkább kiegészítő, egymást gazdagító, mint derivatív
jellegű lehet. Éppen ezt az egyenrangú kölcsönviszonyt emeli ki McGuire is, mely
szerinte nem írható le az egyik vagy másik tudomány dominanciájának formájában.
Kétségtelen tény, hogy a politikai intézményeket mindenkor emberek hozzák
létre, tartják fenn, vagy éppen szüntetik meg. Az ember tehát nem elhanyagolható
tényező a politika elemzésében. Azonban a pszichológia és politológia tisztázandó
kapcsolatától függetlenül is, magának a politikai pszichológiának nem biztos, hogy
éppen az elméleti tudományos alapozás feladatát kell célul tűznie. A
szociálpszichológiáról sem mondható el például, hogy a szociológia és a
pszichológia viszonyában az utóbbira építve meghatározza az előbbit. Sokkal
inkább közvetítő határterületként szolgál, mely profitál a határforgalomból, és
egyben elő is segíti azt. Nem kell talán az önmagát alkalmazott pszichológiaként
definiáló politikai pszichológiától sem elvárnunk a politológia elméleti
megalapozását. Az kétségtelen, hogy maga az elméleteit általában a pszichológiából
meríti, és ezeket alkalmazza a politika területén, ám kérdés, hogy általában alapot
nyújthat-e a politológiának.
A politológia művelői is eltérően állhatnak a politikai pszichológia
alkalmazásához. Leginkább talán a közvéleményt és a választói magatartást
vizsgáló politológusok lelkesednek érte, bár nyilván más területekről is hozhatnánk
fel példát a gyümölcsöző kapcsolatra. A pszichológián belül sem egyformán indítja
meg az interdiszciplináris kapcsolat a különböző részterületek képviselőit.
Árulkodó ebből a szempontból, hogy friss tanulmánygyűjteményüket, Iyengar és
McGuire három részre osztották, az elsőben az attitűdkutatások eredményeit
foglalják össze, a másodikban az információfeldolgozási, a harmadikban a
döntéspszichológiai megközelítéseket. Természetesen itt is lehetne sorolni az ebből
a hármas felosztásból „kilógó” munkákat és megközelítéseket, azonban a két
tudomány közötti kapcsolatok főútvonala mégsem érint egyformán minden
részterületet. Iyengar azzal zárja egyébként a politológia és pszichológia
kapcsolatára optimistán tekintő bevezetőjét, hogy a szép közös eredmények
ellenére, nem tagadható a két tudomány episztemológiai távolsága, és talán nem
fordul bennük mindig ugyanazon részterületek felé a figyelem.
Egy ígéretes példa: a nemzetközi kapcsolatok politikai pszichológiai kutatása

Talán segít a két tudomány közötti együttműködés és az interdiszciplináris terület

szerepének megrajzolásában, ha egy apró szeletét vizsgáljuk e kapcsolatoknak,
mégpedig a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozása (mely maga is egy önálló
szakterület) és a szociális percepció szociálpszichológiai területei között. Mit tud
adni a politikai pszichológia a nemzetközi kapcsolatok elemzéséhez? Érdekes
módon, ez a terület is magán hordozza a politika tudományos elemzésének általános
dilemmáit. Elméletei kiindulhatnak egyrészt az államok közötti viszonyokból, akár
történeti, kulturális, akár rendszerszerű megközelítésben. Másrészt viszont,
koncentrálhat magára a külpolitikára, a nemzetközi kapcsolatokban meghozott
döntések folyamatára. Ha ez utóbbit teszi, akkor óhatatlanul előterébe kerül az
ember, a csoport, a szervezet vagy maga a társadalom, mely részt vesz ezeknek a
döntéseknek a meghozatalában.

(Külpolitikai döntések) A nemzetközi kapcsolatok kutatóit mindig is érdekelte

a külpolitika megfogalmazásának, eldöntésének és végrehajtásának folyamata,
ennek körülményei. Elsőként a diplomáciatörténeti munkák, vagy önéletírások
engedtek bepillantani a döntési folyamat kulisszái mögé. Megjelentek azonban
előbb-utóbb a tudományos elemzések is. Nyilvánvalóan kulcsszerepet játszik
minden döntésben, a személy (csoport, szervezet…) aki a döntést meghozza, tehát
fontos, hogy mi motiválja, miként képezi le a maga számára a helyzetet, mik a
döntésének prioritásai. Itt van tere a politikai pszichológiai megközelítésnek. Ha a
vizsgálat tárgya a külpolitikai döntés, a politikai pszichológia olyan pszichológiai,
pszichoszociológiai változókkal tudja kiegészíteni a nemzetközi kapcsolatok
elméleteinek hagyományos független változóit (az ország súlya, az államközi
kapcsolatok, geopolitikai tényezők), melyek elengedhetetlenül szükségesek
lehetnek egy adott (akár téves, ami rosszul számol a geopolitikai tényezőkkel)
döntés magyarázatához.
(Realizmus) A második világháború után a nemzetközi kapcsolatok vizsgálatán
belül uralkodóvá vált az ún. realizmus, mely abból indult ki, hogy az államok
racionális döntéseket hoznak a végcéljuk, a hatalom megszerzésének érdekében. Ez
a megközelítés hangsúlyozottan az államokat tekinti az elemzés alapegységének,
külpolitikájukat pusztán a közöttük lévő viszonyból magyarázza. A modern
realisták szerint lehet ugyan a motivációknak és a döntéshozók percepciójának is
fontos szerepe, ám sajnos azokat nem vagyunk képesek hitelt érdemlően feltárni.
Ott keressük tehát a kulcsot, ahol a lámpa van, ne ott, ahol elveszítettük. Waltz
(1975) úgy fogalmazza meg, hogy a nemzetközi rend az államok csoportosulásain
és azok relatív lehetőségein, mint két faktoron nyugszik, a többi tényező
kihagyandó az elemzésből. Fölösleges bonyodalommá válik így például az illető
ország életszínvonala, hagyományai, a vezető politikusok karaktere, a politikai
kultúra konfrontatív-kooperatív jellege, a közvélemény befolyásoló hatása, vagy
maga a döntéshozatali folyamat. Sok minden kimarad tehát.
Megközelíthetjük azonban másik oldalról is a kérdést, mind a nemzetközi
körülményeket, mind a belső tényezőket (társadalmi, személyes) tekinthetjük
korlátoknak, ahelyett, hogy okokként vizsgálnánk azokat. Elképzelhető olyan
helyzet, mikor a nemzetközi környezetben olyan erősek a korlátok, hogy a belső
tényezők nem fontosak, máskor viszont, éppen ezek válnak a folyamatok szűk
keresztmetszetévé (pl. diktátorok, forradalmak esetében).

(Motivációk és helyzetértelmezések) Elsőként Snyder, Bruck és Sapin (1954, 1963)

állította fókuszba a döntéshozatal folyamatát a külpolitika elemzésében. Az ő
megközelítésükben kulcsszerepe volt a döntéshozó motivációjának a döntési
helyzetben, mely nem írható le pusztán a racionális döntés szabályai szerint. Ez
nagy lépés volt az akkoriban egyeduralkodó rendszerszemléletű, racionális
megközelítésekhez képest. Éppen a Snyder és munkatársai által képviselt
álláspontból, és a pszichológiai elméletek párhuzamos fejlődéséből alakul ki a
„kognitív forradalom”, mely szerint a döntéshozók motiváció és percepciója nem
csak fontos, de megismerhető is. Sprout és Sprout (1956, 1957) hasonlóképpen a
szubjektív folyamatokra koncentrálnak, mikor megfogalmazzák „pszichomiliő”, a
döntéshozók által észlelt környezet szerepének fontosságát a döntésben. A
percepció (a döntéshozók helyzetértelmezése) azóta is fontos része a külpolitikai
döntések elemzésnek. Jervis (1976) kifejezetten Perception and Misperception
címmel ír könyvet a témában. Singer (1961) már azt a kérdést is felveti, hogy nem
mindegy kinek a percepcióját vizsgáljuk egy országon belül, kinek a percepciója
(milyen mértékben) fogja a külpolitikát befolyásolni.
Különféle mentális reprezentációk, így a mentális kép (imázs), a séma, a
forgatókönyvek vagy a mentális modellek is szolgálhatnak a környezetben a
koherencia, stabilitás keresésére és a komplexitás értelmezésére. A nemzetközi
kapcsolatok irodalmában leggyakrabban az imázs fogalma használatos, mely lehet
egy egyénről (pl. Adolf Hitler vagy Winston Churchill) vagy egy országról (pl. az
USA vagy Afganisztán) kialakított kép. Országok képének lehetnek földrajzi,
gazdasági, kulturális, politikai és érzelmi komponensei. Ezek tulajdonképpen az
ellenség vagy a szövetséges sztereotípiái (Cottam, 1977; R. Hermann, 1984).
 (A döntéshozó világképe) A motivációs és percepciós szempontokat integrálta
Richard Cottam, aki szerint az ország által gyakorolt politikából megközelítően fel
lehet tárni a feltételezett döntéshozó világképét (worldview). Egy országban ugyan
a különböző vezetőknek, vezető csoportoknak eltérő világképük lehet, ám a
legerősebbé lesz az adott külpolitikával megegyező. Megállapította azt is, hogy az
észlelt fenyegetés─lehetőség, az észlelt kulturális hasonlóság és az adottságok
észlelt egyenlősége vagy különbsége határozza meg a döntéshozó által kialakított
képet. Ötféle imázst különböztetett meg: „ellenség”, „szövetséges”, „birodalom”,
„gyarmat” és „komplex”. Számos kutatás vizsgálta, hogyan észlelik az emberek
más országok kormányait és polgárait (Boulding, 1959; Broffenbenner 1961,
Buchanan és Cantril 1953, Oskamp 1965). Holsti (1967) egyetlen ember
ellenségképét elemezte a Szovjetunióról. Martha Cottam (1986) alkalmazta Rosch
természetes kategorizációs szintjeit Richard Cottam és Holsti eredményeire
alapozva. Ennek segítségével hétféle országimázst kategorizált és az őket
megkülönböztető vonásokat (katonai erő, belpolitika, gazdasági szerkezet, kultúra,
támogatás, flexibilitás, célok) írta le. Majd 250 kormánytisztviselőt megkérdezve,
azt találta, hogy ők a hét imázsból legalább ötöt használnak országok
kategorizálásában. A leggyakoribb megkülönböztetési alap a régió, földrajzi
elhelyezkedés, USA-iránti politikájuk, ideológiai álláspont politikai vagy vallási
kérdésekben és a méret. Azt is találta, hogy az adott országról kialakított kép együtt
járt egy krízisre adott válasszal.

(A másik csoportról kialakított kép) A másik csoportról (nemzetről) kialakított

kép az utolsó két évtizedben ugyanakkor a szociálpszichológia főáramának, a
szociális kogníció kutatásának is fontos témájává vált. Azonban egészen a legutóbbi
időkig kellett várni, míg a két kutatási terület legújabb eredményeinek egyeztetésére
is sor kerülhetett. Egy fiatal kutató doktori dolgozatához megnyerte a nemzetközi
kapcsolatok és a sztereotípiakutatás egy-egy neves képviselőjét, így próbálva hidat
építeni a szakterületek között. Alexander, Brewer és Herrmann (1999) igyekeznek
az imázs és a sztereotípia modern felfogásait elegyíteni, és kísérletileg ellenőrizni.
Ezzel a sztereotípiakutatásnak is új lendületet szeretnének adni, visszatérve a
kezdetekre jellemző szemponthoz, a szociális funkció kereséséhez. Ugyanakkor a
nemzetközi kapcsolatok tudományterületének szempontjait is érvényesítik
szociálpszichológiai problémafelvetésükben. A másikról formált kép (sztereotípia)
fontos meghatározója szerintük egy olyan reprezentáció kialakításának, ami a
kínálkozó viselkedési lehetőség (pl. agresszió) megvalósítása mellett is
fenntarthatóvá teszi a pozitív önképet, és arra morálisan elfogadható magyarázatot
ad. Beállíthatja például a másikat eredendően gonosznak, erősnek és fenyegetőnek,
vagy éppen hozzánk hasonlónak. A konfliktusba kerülő csoportokban az egymásról
kialakított képek közül leginkább az „ellenségképet” vizsgálják, de emellett e
szerzők megkülönböztették a „szövetségesek”, az „imperialisták”, a „barbárok” és
a „függő helyzetben lévők” képét.
Alexander és munkatársai egy modellkísérletben tesztelték a vizsgálati
személyek válaszait. Bár a művi helyzetben problémák adódtak a kísérleti
személyek motivációjával, az így kapott empirikus eredmények mégis alapvetően
megerősítették a sztereotípaformálás funkcionális megközelítését, miszerint a másik
csoportról alkotott nézeteket a csoportok közötti viszony befolyásolta. E
funkcionális megközelítés tehát alkalmasnak bizonyult a nemzetközi kapcsolatok
területén való alkalmazásra is. Talán jó hír, hogy itthon is indult a
sztereotípiakutatás eddigi eredményeit a nemzetközi kapcsolatok sajátos területén
próbára tevő kutatás (Kiss, 2001), mely a személy- és csoportpercepció egymásba
fonódó folyamatait vizsgálja egy nemzetközi konfliktusban. A résztvevő nemzetek
és vezetőik sztereotipikus megítélésében kísérelve meg kimutatni a szociális
megismerést befolyásoló speciális kontrollfolyamatok szerepét.

(A kétpólusú világrend összeomlása) A kétpólusú világrend összeomlása igazi

kihívás a nemzetközi kapcsolatok kutatóinak. A nemzetközi kapcsolatok radikális
változása alapvetően új megközelítéseket kívánhat meg a szakterület
elméletalkotóitól. Lehetséges, hogy éppen a percepciós megközelítés kínálhat ehhez
a megfelelő kiindulópontot (Voss és Dorsey, 1992). Az államközi kapcsolatok
strukturális modelljei jobban működhettek a hidegháború világos viszonyai között,
a mai helyzet viszont nehezebben definiálható. A nemzetközi kapcsolatok
képlékenyebbek, ezért nagyobb szerep juthat bennük a nem strukturális, a
döntéshozó motivációin, percepcióján alapuló megközelítéseknek. Felfoghatjuk
tehát a nemzetközi kapcsolatok területén a politikai pszichológiai megközelítéseket
a strukturális politikai modellek kiegészítőiként, vagy riválisaként is, ám érdekes
módon Singer és Hudson (1992) az együttműködés lehetőségeit áttekintve, arra a
következtetésre jut, hogy a politikai pszichológia nem pusztán egy másik út, hanem
éppen a nemzetközi kapcsolatok történetében felmerült elméleti viták feloldását
segítheti. Akárhogy is van, a politikai pszichológia fontos eszköze lehet a
nemzetközi kapcsolatok tudományos elemzésének, aminek azonban meg kell
találnia a viszonyát a terület más megközelítéseihez is.
Ugyanakkor a másik oldalról az is kérdés a külpolitikai döntésekre alkalmazott
politikai pszichológián belül, hogy milyen módszerekkel vagyunk képesek, a
rendelkezésre álló adatok komplexitását megőrizve, olyan rendszert,
összefüggéseket kimutatni, melyek a tudományos magyarázat alapjául
szolgálhatnak. Milyen kutatási standardok állíthatók fel a történelmi információkra
épülő magyarázatok párhuzamosságainak elkerülésére. Hiszen a laboratóriumi
kísérletek általánosíthatósága mégiscsak korlátozott, és a közvéleménykutatás
mellett leggyakrabban használt, tartalomelemzési módszerek pontosításra szorulnak
a számítógépes eljárások lehetőségeinek kihasználásával.

A politikai pszichológia új lehetőségei

Ezen az apró példán keresztül is érzékelhető talán, hogy a pszichológia és

politológia kapcsolatában számtalan lehetőség van, még ha nehézségekkel van is az
egymáshoz vezető út kikövezve. Az egymásra rímelő kutatások esetenként
párhuzamosan fejlődnek, nem is tudván egymásról, vagy a terminológiai
különbségek miatt nem ismerve fel az érintkezési pontokat. A pszichológiai
elméletek sokat segíthetnek a politikai magatartás, események magyarázatában,
azonban azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy vannak olyan politológiai
elméletek, melyek teljesen más oldalról közelítik meg e problémákat. Meg kell
tehát találni a kölcsönösen előnyös, az elméleti vitákat áthidaló együttműködési
formákat. Ezek a feladatok mind a formálódó politikai pszichológia előtt állnak,
amelynek mindenekelőtt azonban sok-sok elhivatott kutatóra és jó minőségű
kutatási programokra van szüksége a kiépülőben lévő intézményi keretek között.

*
Válaszkísérlet. Kiss Paszkál bemutatta, hogy milyen a kiegyensúlyozó és a
kiegyensúlyozott kutatói attitűd. Ennek azonban az az „ára”, hogy egyfelől
redukálni kell(ene) az elméleti tudásvágy kalandos szárnyalását, másfelől a nem
kevésbé kalandos (azaz kockázatos) politikai üzemekben folyó szakértői, tanácsadói
pragmatikus élet-közeliséget. Ez is egy lehetséges – sőt: a leginkább kívánatos – út.
Ám kétségtelen, hogy erre az útra a kognitív szociálpszichológia által felépített
híd(ak) vezetnek leginkább. Szépen ívelő híd(ak) ez(ek). A kalandozó kedvű
fogalom(lég)vár-építők és a különböző (anyagi és politikai) haszonleső,
győzelmekre áhítozó pragmatikusok talán ugyanúgy idegenkedhetnek is ettől a
kognitivista hídverő cizelláltságtól. Magam nem tartozom közéjük – de nem is
vagyok kognitivista. Talán hídverő igen.

7. A politikatudomány mai arca

Problémák. A hídverés kődobálással is jár? A politikatudomány állóvizébe

csobbant a pszichológia néhány (síkos vagy érdes) kavicsa, némi hullámverést
okozva? Csizmadia Ervin jól diagnosztizálja szakmája állapotát akkor, amikor azt
állítja: baj az, ha a politológia túlságosan intézmény- és struktúra-centrikus? Miért
lenne mégis jobb, ha ebből az állóvízből kilépne? Miért éppen a pszichológia felé
tegye ezt? Ez az „állóvíz” ugyanakkor (némi képzavaros módon) miféle
„olvasztótégelyben” lötyög, fortyog, áramlik ide-oda?

*
Csizmadia Ervin
(politológus)

Lányi Gusztáv: Lélek(tan) és politika című könyvéről nehéz írni egy

magamfajtának. A „magamfajta” ebben az esetben olyan valakit jelent, aki a
barikád „másik oldalán” áll, tehát politológusnak gondolja magát.

A politológia állóvizébe dobott pszichológiai kavics

Nem könnyű megnyilvánulni, hiszen Lányi az utóbbi évek legnagyobb

kavicsát hajította a sima vízbe, és hát az ember már csak úgy működik, hogy amíg
áll az a víz, eszébe nem jut, hogy kérdéseket tegyen magának. Most ellenben ott a
kő, fodrozódik a víz, és nem lehet úgy tenni, mintha nem hangzott volna el az
„ajánlat”. Lányi Gusztáv egyenesen azt mondja: a politikatudományt a politikai
pszichológia segítségével kellene újragondolni és megújítani. Nem fogom
végigkísérni a szerző gondolatmenetét, már csak azért sem, mert nem vagyok
politikai pszichológus. Ellenben nagyon is érdekel az a kérdés, hogy vajon a
kifejtettek kínálják-e szakmám megújulását. S egyáltalán: meg kell-e újulnia a
politikatudománynak?

(A politológia intézmény- és struktúra-centrikus) Lányi dolgozata amellett

érvel, hogy az embert csak a politikai pszichológia hozhatja vissza a
politikatudomány számára, lévén a mi tudományunk túlságosan is intézmény- és
struktúracentrikus. Az emberi-politikusi motivációk vizsgálata pedig csakis a
politikai pszichológia adta fogalmi és tartalmi keretek között lehetséges. Én úgy
látom, hogy a 21. század politikatudománya végtelenül szerteágazó, s nagyon sok
fajta irányzatból áll. Valójában eldönthetetlen, hogy mi felé akar haladni. Vannak,
akik ismerik és alkalmazzák a politikai pszichológia eredményeit, mások nem.
Általában inkább az a helyzet, hogy a politológusok kevéssé fordítanak figyelmet
más diszciplínák eredményeire. A politikatudomány meglehetősen kevéssé
interdiszciplináris tudomány.

(Az „ember”) Az „emberre” vonatkozó ismereteket természetesen

használhatnák a politológusok. De nem (vagy kevéssé) teszik. Ennek a
tartózkodásnak eléggé behatárolható oka van. A politológus ritkán merészkedik
idegen területre, mondjuk a történeti elemzések világába. A politológusoknak
(tisztelet a kivételnek) alig van történeti ismeretanyaguk, történetszemléletük, amit
tudnak kétségbeejtően jelenhez kötött. A politológus valahogy úgy van ezzel, hogy
a történeti folyamatok elemzését előszeretettel átengedi a történészeknek, holott
egyáltalán nem kellene így tennie. Az egyén és a csoport politikai szerepének
vizsgálatát pedig rábízza – mondjuk a politikai pszichológusra, miközben a
legkevésbé sem érzi, hogy ezáltal valami veszteség érné. A politikatudós riadtan áll
a rokondiszciplínák fölött, és fogalma sincs, mit hasznosíthatna belőlük.

A politológia „olvasztótégelye”

Ami azt illeti, nem is könnyű a helyzete. Hiszen a politikatudomány egy

hatalmas nagy olvasztótégely, rengeteg részterülettel, résztudással, minek ezeket
még bővíteni. A politológus meggyőződése, hogy ő az autentikus politikai
ismeretek egyedüli avatott elemzője, és erről eddig valóban jól gondolkodott. Lányi
tanulmánya viszont elgondolkodtathatná: létezik a politikáról való ismereteknek
egy másfajta rendszerezése is, amelyeket talán mégis csak hasznosíthatna.
A legjobb azonban az lesz, ha röviden jelzem, hol tart szerintem a jelenlegi
politikatudomány, s e tendenciákhoz képest mit jelent a Lányi-féle ajánlat esetleges
elfogadása.

(A politikai ember – hatékonyság) A politikatudomány természetesen – ha

áttételesen is – a politikai emberrel foglalkozik. Az a kérdés izgatja, hogy a
politikában hogyan szövetkeznek össze embercsoportok a minél hatékonyabb
eredmény elérése érdekében. Korunk politikatudománya erősen vizsgálja a politikai
hatékonyságot, mindenekelőtt a pártok választási hatékonyságát. A választási
hatékonyság egyik fokmérője az alkalmazkodóképesség: immáron jó húsz éve
foglalkozik a nemzetközi politikatudomány a pártok adaptációjával a környezet
kihívásaihoz. Vajon hogyan lehetséges az – kérdezik a politikatudósok –, hogy
bizonyos pártok jobban, hatékonyabban alkalmazkodnak, mint mások. Mennyiben
játszik ebben a folyamatban szerepet az intézményi struktúra és mennyiben a
politikai személyiség? Az bizonyosra vehető, hogy például az egyes pártok nem
egyforma személyi innovációval rendelkeznek, de mennyiben párt- és
ideológiafüggő mindez.

(Személyi innováció – politikai perszonifikáció) A személyi innováció végül

is érintkezési felület lehet a politikatudomány és a politikai pszichológia között. A
politikatudomány az elmúltévtizedekben igen alaposan feltárta a jelentős politikai
személyiségek kiemelkedésének folyamatát, sőt ennél tovább is ment, amikor a
politika perszonifikálódásának projektjét felvázolta. Valóban: a pártok ma már nem
pusztán (vagy nem elsősorban) programmegvalósító szervezetek, hanem
mindenekelőtt személyi iniciatívák realizálását szorgalmazó projektek. Azaz: a
politikatudomány maga is tisztában van vele, hogy a személyi tényező milyen
fontos szerepet játszik a modern politikában.

(Személyiség-felfogások – diszciplínák közötti átjárhatóság) A politikai

pszichológia személyiségfelfogása persze – ez jól kiderül Lányi könyvéből – más,
mint a politikatudományé. A politikai pszichológiai elemzéseknek vannak
sztenderdjei, amelyeket a politológusoknak is ismerniük kellene, ha partiban
akarnának maradni a pszichológusokkal, máskülönben csak amatőr lélekbúvárok
lesznek. Meglehet, így van. De az is tény, hogy a politikai pszichológusoknak is
tudniuk kell: a politológusok nem azért nem vették tekintetbe eddig a politikai
pszichológiát, mert nem tartják kellően tiszteletre méltónak, hanem azért, mert a
pszichológusok eredményeit éppen úgy nehéz integrálni, mint bármely más
diszciplína eredményeit. Voltaképpen tehát a diszciplínák közötti átjárhatóság
kérdéséről és nehézségeiről van szó, nem pedig szubjektív korlátokról. A
politológus éppen úgy nem számít a pszichológus felismeréseire, mint ahogy a
történészére sem. Persze – s talán ez a legfontosabb kérdés – miért is éppen a
politológusnak kellene integrálnia más tudományterületek eredményeit? Miért nem
várunk el ilyesféle munkát a közgazdásztól, a jogásztól vagy a szociológustól?

A politikai folyamatok komplexitása

Ezekre a kérdésekre azt a választ adhatjuk, hogy a politikatudós a politikai

folyamatok legkomplexebb kutatója, aki az egész politikai versenyre rálát. Ezért ő
egy átfogó képpel, szemlélettel kell rendelkezzen, amihez szempontokat találhat
más tudományterületek szemléletében és tudományos logikájában. Csakhogy ez
csak látszatra van így. A politika komplexitása csak elvontan érvényes, a
gyakorlatban politikakutató specialisták légióival találkozhatunk, akik a legkevésbé
sem a „komplex” politikát, hanem a nagyon is parciálisat vizsgálják. Akárhogyan
is: nem evidencia, hogy a politikatudósnak nyitnia kellene más tudományterületek
képviselői felé. Ha elfogadjuk azt a sokak által képviselt szemléletet, miszerint a
politika éppen úgy egy szakma, mint bármi más, akkor – sajnálatunkra – azt kell
mondanunk, hogy ezt a szakmát is lehet pszichológiai ismeretek nélkül művelni.
Ugyanúgy, ahogyan a többi szakmát.

Politológia és politikai pszichológia

Mindez természetesen nem von le semmit sem Lányi Gusztáv érdemeiből, akinek
meggyőződése, hogy a politikatudománynak csak a politikai pszichológiával
kombinálva van értelme, vagy másképpen: a politikai pszichológiának olyannak
kell lennie a politikatudomány számára, mint a természettudomány számára a
fizikának. Ez persze roppant kihívó megállapítás, de Lányi nagyon következetesen
érvel mellette.

(A politika nem „egytermészetű”) Ami miatt mégis vitathatónak tartom, az

nem más, mint az, hogy a politikát nem tartom „egytermészetű” világnak, azaz
könnyen megismerhetőnek. A politika „pszichologizálódik” – mondja Lányi, és
ebből ő a politikai pszichológia létjogosultságára következtet. A két dolognak
azonban nem feltétlenül van köze egymáshoz. Először is a politika
pszichologizálódása nem mai jelenség, legfeljebb ma figyelünk erre fel jobban. Az,
hogy korábban kevéssé írták le ezeket a pszichológiai jelenségeket, még nem jelenti
azt, hogy ez nem volt releváns.

(A „politika” pszichológiája és a „politikai” pszichológia) Másodszor a

politika pszichológiája nem ugyanaz, mint a politikai pszichológia. Azért nem, mert
az előbbi pszichológia nagyon is sokféle, sokjelentésű, differenciált valóság,
amelyet nagyon nehéz fogalmi keretek közé zárni.

(A politikai érzelmek) A leginkább a politikai érzelmek területén látom a

társdiszciplína jelentőségét. A „hagyományos” politikatudomány ugyanis
lényegében – és leegyszerűsítve – felfogható az állampolgári politikai racionalitás
tudományának. Az elmúlt évszázad politikatudományi iskolái nagy részben azzal
foglalkoztak, hogy leírják és megindokolják: hogyan szavaznak racionálisan az
állampolgárok. Ugyanakkor vajmi kevés figyelmet fordítottak arra, hogy vizsgálják:
milyen módon vannak jelen az érzelmek a politikában? Márpedig ma már az
nyilvánvaló, hogy az érzelem a politikában nem defektus, hanem természetes
állapot. Számomra, megvallom, ez a kínálja a legérdekesebb kihívást és
együttműködési lehetőséget politikatudósok és politikai pszichológusok között.

Egy új diszciplína?

Mindezzel nem azt mondom, hogy maga a kísérlet egésze ne lenne

elgondolkodtató. Lányi nagyot markol, amikor egy új diszciplínát kíván
megalapozni. Ez a törekvés helyes, hiszen mégis csak egy fiatal tudományszak
identitásáról van szó. Rokonszenves az a meggondolása is, hogy a politikai
pszichológiát alkalmazott tudományként próbálja definiálni, tehát nem akar
mindjárt nagyelméletet írni. Csak jelzem, hogy a politikatudomány belső fejlődése
is afelé tart, hogy lassan elválik egymástól az akadémiai és az alkalmazott
politikatudomány. Lányi címzettje ezért mindenekelőtt az alkalmazott
politikatudományt művelő réteg, amelynek azonosítása persze nem könnyű, hiszen
van itt némi bizonytalanság és bizalmatlanság a címkék körül.
De a szerzőnek számolnia kell majd az érintettek ódzkodásával, mégpedig
pontosan abból adódóan, mert a politológusok mindenki mást illetéktelennek
tekintettek eddig saját tudományterületük határainak kijelölésében. Gyaníthatóan
most sem lesz másként. Lányi minimális és maximális programja kifejtésekor nem
véletlenül állít fel alternatívát. Nagyon sok múlhat a közeg reagálásán. Nézetem
szerint a politikai pszichológiának kizárólag a minimális változata életképes, a
maximálisat nem szabad erőltetni.
A politikatudomány képviselői nyilván érdeklődéssel várják, hogy valaki az
ő folyójukba (is) beledobja a maga kavicsát. A víz egyelőre sima. Kíváncsian
várom, mi fog történni.

*
Válaszkísérlet. Nagyon helyes, hogy a politológusok is egy saját diszciplináris
univerzumot birtokolnak. Ennek határait szükségképpen „belülről” is védeni
ajánlatos, de Csizmadia Ervinnel együtt magam is azt gondolom: a politológia is
jobban jár, ha dinamikus módon viszonyul a határaihoz. Magam, talán a látszat
ellenére, nem gondolom, hogy az egész politológiát (mint ilyent) a pszichológiai
„alapra” kellene felhúzni. De azt állítom: lehetséges egy ilyen is!

8. Lélek(tan)politika ?

Problémák. A politikai pszichológia a homo politicus megértésének fő eszköze

legyen, és mellőzze a politikai marketinget, a tudásmanipuláló technikákat? De
még inkább: a politikai antropológia és a politikai pszichológia hogyan hathat
egymásra? A. Gergely András tanácsára tegyünk kitérőt az „Indiák” földjére,
Lappföldre, Közép-Afrikába, Dél-Nyugat Ausztrália törzsi világába? Ezek nem
pusztán egzotikus utazások lennének? De képesek lehetünk erre egyáltalán, mert
hiszen inkább lebénulhatunk a feltárandó és megismerésre méltó, egyelőre azonban
„hiánylistaként” elénk sorjáztatott feladatok garmadájától? De amiben talán
kompetensek lehetünk, ez (a politikai antropológiához viszonyítva mindenképpen) a
szűk értelemben felfogható politikai pszichológia: a politikai pszichológia legyen
(csak) a politikai gondolkodás pszichológiai interpretációja?

*
A. Gergely András
(politológus)

Vitakötetre kellene készülnöm, s emiatt kínosan érzem magam. Mintha nem

érteném a feladatot... Vitatkozni lehet azon, amit a szerző állít, vagy amit éppoly
érvényesnek tekintett szakirodalom alapján másképpen is lehet interpretálni,
továbbá azon, amit nem írt le. De mit lehet vitázni azon, aminek jogosságát,
fontosságát, hiánypótló voltát, felépítését és tartalmas mondanivalóját egészében is,
részleteiben is elfogadhatónak tartom...? Sőt, aminek jelentőségét, hasznosságát,
perspektíváit már-már megkésettnek vélem kimondani is...?
A megoldást ezért abban keresem, hogy elfogadva (és talán félre sem értve)
Lányi Gusztáv kötetének szándékát, elsősorban a kötet anyagában lévő olvasatra
építem kiegészítéseimet, másodsorban pedig e pótlásokba szövöm asszociációim
körét.

Egy „lélektanpolitikai” alapvetés

Lányi Gusztáv stílusos szerénységgel egy „lélektanpolitikai” alapvetéssel

mesterkedik elő a „Lélek(tan) és politika. Bevezetés a politikai pszichológiába”
című kötetben. S ha (politikai aspektusból) túldicsérően vagy (lélektudományi
szempontból) túlságosan is „alkalmazott tudományi” redukciónak tűnik e
megfogalmazás, hadd szolgáljak magyarázatával rögtön úgy, hogy az
alaptudományi és az alkalmazási dimenzió közé csempészem be okoskodásaimat.
Egészen nyilvánvaló, hogy minden diszciplináris érdekkörben megvannak a
támogatott-megtűrt-tiltott témák, sőt az ezeket „lefoglaló”, megülő szereplők is,
ezért bármely máskéntgondolást szükségképpen azzal kell kezdeni, hogy bárkinek,
aki a diszciplináris határokat lazítani-tágítani vagy relativizálni próbálja, hatalmas
belső ellenállással kell megküzdenie.
Lányi Gusztávot sok éve látom ebben a sziszifuszi küzdelemben, s igen
elismerésre méltó, amit eközben elért. (Elegendő csak utalni köteteinek és
tanulmányainak számára, szöveggyűjteményeire, tankönyv-értékű alapvetésére). Mi
több, a társadalomtudományokra éppúgy, mint az élettudományok számos területére
is az jellemző, hogy a kutatók és intézmények által „lefedett” tudástartományba
rendkívül nehezen engednek betolakodót, s még ennél is nehezebben olyasvalakit,
aki sarkaiból emeli ki vagy odébb rakja a diszciplína határait. Ha egyáltalán lehet
még ennél is nehezebb feladatot vállalni, nevezetesen a tudományterületek és
interpretációs felületek közötti falak vékonyításával, átlátható ablakok
beillesztésével, ajtók és átereszek nyitásával megteremteni azt a köztes szférát,
amelyben immár nem számítanak ugyanakkora súllyal a tételek, bizonyítások és
interpretációk, hanem relativizálódnak és kontextusba kerülnek másokkal is – nos ez
az, amit talán a legnehezebb elvégezni, s főként haragosok hadával szemben utóbb
kitartóan védeni még nehezebb... Lányi pedig ezt teszi. Hogy lélektanilag jó
pillanatban-e, azt nem tudom, de hogy a politológia számára építő módon, az
bizonyos.
A tudományos udvarlás vagy recenzensi lelkesültség nélkül is könnyedén
védhető minősítést részemről az a találkozás indokolja, amely néhány esztendeje, a
hazai politikai tudományok egy új szemléletmódját meghonosítani kívánók körén
belül történt meg Lányival, akinek az új diszciplína érdekében vállalt
szélmalomharca hirtelen ráébresztette a szimbolikus politika, a politikai retorika, a
politikai kultúra és a politikai antropológia honosításán munkálkodókat arra, hogy
bizony a politikai pszichológia hiányzik körükből. (Azóta vagy tucatnyi kiadvány
pótolta immár a hiányt, s bizonyította a politológusok számára is azt, hogy
tudományuk szegényebb volt enélkül a kortárs diskurzus-szint nélkül).

Politikai pszichológia: marketing-eszköz vagy a homo politicus megértése

 E rövid felvezetés részben válasz (és csatlakozás is) amellett, amit Lányi a
kötet bevezetőjében alapkérdésként felvet: lehet-e a politológia alapja a (politikai)
pszichológia éppúgy, „mint a biológiának a kémia, a kémiának a fizika”. Itt ő
amellett érvel (s egész kötetével ez a célja), hogy igen. Elfogadva az érvelés után
következő százoldalas bizonyítást, ezt azért egy kissé pontosítanám a magam
nézőpontjából (illetve a politikai antropológia hasonló helyzetű diszciplína-alapozó
szemlélet-iránya felől). Ha ugyanis „boszorkányos technikák receptkönyve” lehet
majd a politikai pszichológiából a közeles jövőben, akkor marketing-eszközzé,
tudásmanipuláló technikává silányodhat, s akkor hiába is kívánna bázistudománnyá
válni. Ha viszont a politikatudomány pszichológiai szempontú társ-területévé, netán
az ember mint homo politicus megértésének fő eszközévé válik(-válhat), akkor
méltán törekedhet a fizikáéval rokon rangra, s meg is kaphatja azt – legalább a
kutatók és értők körében, ha nem is mindjárt az akadémikus szinteken.

(Értékmentesség?) E ponton azonban egy aggályom azért mégis volna.

Lányi a politikai pszichológia alkalmazott tudományi lehetőségéről szólva az
értékmentességet is fölveti. Ezt a státust már számos embertudomány magának
követelte, de utóbb a többségükről kiderült, hogy hiába, hisz magában a
prekoncipiált értékfelmutatásban, válasz-válogatásban és textualizált
interpretációban is fölmerülnek a korántsem értékmentes álláspontok, így végül is
értékfelmutató, értékközvetítő, értékmegerősítő lesz mindegyik a maga módján. S
ha jól értelmezem Lányi álláspontját, ő sem hiszi, hogy ne védene, ne képviselne
értékrendet mindaz, amit megjelenít. S talán éppen ennek része az is, amit Lányi
javasol; a pszichológiának, s keretén belül a politikai pszichológiának (az alapozó
és a szakképesítés szintjén, vagy a politológus egyetemi képzésben is) éppoly
fontos szerepet kellene vinnie, mint az intézmények rendszerét föltáró politológia-
történeti tudományosságnak.
Az összhang bizonnyal megteremthető lenne, vagy megérthetnénk és
értelmezhetnénk eltérően is attól, ahogy eddig megszoktuk. Való igaz, hogy
szemben az állam- és jogtudományok politikai katedrálisával és a normatív
politikum-kezelési gyakorlattal, létezik egy másik fajta szerveződési modell is,
amely azonban leginkább a premodern társadalmak sajátossága (avagy dzsungele,
hogy Lányi szavát használjam). Ebben főként ugyancsak emberekről van szó,
illetve ember-közi viszonyokról, hagyományokról, kulturális és mentális
tradíciókról, melyek a politizáló ember egy sajátos típusát ölelik át. S átölelik,
övezik, meghatározzák úgy, mint nem elsősorban a fennálló politikai-uralmi
viszonyok által definiált egyedet, hanem mint öndefiniáló közösséget, amelynek
nem csupán a formalizált politikai viszonyok adják életterét, hanem azok a más
típusú intézmények, amelyeknek ugyan nincs etatizált építményük, mégis
fenntartják a társadalom kereteit, szervezik a kommunikációt, legitimálják a
hatalmat és a döntéshozó rendszert, avagy: a szabadság apró köreibe szervezik az
együtt-élőket. Ekként intézmény a rokonsági rend, a leszármazási hálózat, a
mítoszok és a kultúra megannyi formája-hagyománya, a jogszokások rendje, a
normák, a csere és a munkamegosztás számos bonyolult változata, a szimbólumok
ereje, a hit, a nemek közti viszonylatok, a nők vagy a férfiak háza, a titkos társaság,
a kommunikációk szabályozott rendje, s még egy sor intézmény-funkciójú reláció
(lásd többek között A. Gergely 1999: 513-556).

Politikai antropológia és politikai pszichológia

Nehezményezni persze nemigen lehetne, hogy Lányi ezekre nem tér ki, hisz
jószerivel egy másik tudományterület, a politikai antropológia tematizálja őket és
változataikat. De épp azért, mert a politika és a politikai rend(szer) nemcsak
implicit, hanem kiterjesztett megközelítéseihez tartoznak, bizton lehet állítani, hogy
valójában az állam, a pártrendszer vagy a választási szisztéma politológusok általi
bemutatása éppenséggel kisebb népesség politikai egzisztálását érinti, mint a
politikai piacok más köreinek és érdekeltségeinek deskripcióját vállaló
megjelenítésmódok, köztük a politikai pszichológia és a politikai antropológia
területe. S ha már az antropológiát ide kevertem, engedtessék megjegyezni, hogy az
„implicit politikai pszichológiák” fejezetében említett „elődök és tradíciók
tisztelete” nemcsak azt kínálja, hogy egykori tudások mai érvényességét teszteljük a
klasszikusok szövegeinek olvastán, hanem azt is, hogy akár ki is léphessünk a
görögök előtti és tipikusan európai keretből, kitérőt téve akár az „Indiák” földjére,
akár Lappföld vagy Közép-Afrika és Dél-Nyugat Ausztrália törzsi világa felé,
amelyek éppúgy archaikus kor előtti, mint kortárs politikai rendszert mutatnak föl
(természetesen nem változatlan, de általunk nem kellőképpen kontrollált dimenziók
között).
Ha Platónnál „antropomorf organizációt” találunk vagy a városállami lét
közösség-elvű prioritásainak dicséretére hivatkozunk, miért ne lehetne ugyanily
érvénnyel példákra lelnünk a domesztikáció előtti, vagy épp szaharai-sztyeppei
népek politikai hierarchiáiban, amelyek ugyanakkora komplexitást, rejtettséget és
bonyolultságot tartalmaznak, mint a plurális pártrendszerek...? Sőt: az amerikai
„csúcsdemokrácia” belső szervezettségét vizsgáló McIver Weatherford az 1980-as
évek hajnalán éppoly rokonsági hálózatok által átszőttnek mutatja a Szenátus
masinériáját, mint a sztyeppei indiánokét ugyanabban az évtizedben, Marc Abélčs
pedig az „európai törzsként” elemzi az EU-adminisztrációt, érzékelve azt a
folyamatot, amely a modern társadalmak „re-tribalizációs” változásaiból következik
(McIver és Weatherford 1981, Abélčs 1990, Maffesoli 1992).
Jószerivel talán egyetlen érv szól ezek ellen, mégpedig az, hogy a
szisztematikus politikatudomány vagy politikai pszichológia (magyarországi)
alapjaiként nem hivatkozhatók azok a ritka és főként a nem-európai nyelvű
források, amelyek egyáltalán bármilyen korai nyomát mutatják a politikai működés-
vagy rendszerleírásoknak olyan alapon, hogy az érintettek mentális terét
tanulmányozták volna előtte. Bősz antropológusok persze előkaphatnák a pár ezer
éves maja vagy észak-kínai forrásokat, egyiptomi vagy mezopotámiai töredékeket,
bizonyítandó a rendszerelemzések hiányát, vagy épp az álmoskönyveket, mint Hahn
István tette akadémiai székfoglalójában egy 1800 éves példánnyal, fölidézve belőle
hatalom és tömeg, álom és normatív szabályozás eseteit (Hahn 1985) – de
mindezekből csupán interpretációk, „másod-olvasatok” formájában hámozhatók ki
közösségre jellemző mentális tartalmak, szociálpszichológiai érvényességű vagy
tömeglélektani sajátosságok, s talán ez esetben is csupán a politikai archeológia egy
formájáról volna szó.

A politikai pszichológia megszületése

Igaza van tehát Lányinak abban, hogy a politikai pszichológia megszületését

a „politikai mintázatokon” túli tartományban keresi, az önálló politológia és az
önálló pszichológia kialakulását előfeltételnek tekintve, illetve interdiszciplináris
kapcsolatukat aláhúzva. Nagyon fontosnak vélem magam is az államtan (Jellinek),
a néplélektan (Wundt), s főképp Lasswell bekapcsolását ebbe a folyamatba. Az
utóbbit már csak azért is, mert a választáskutatók és az intézményrendszer-feltáró
politológusok hajlamosak elfeledni Lasswell alapműveinek pszichológiai
alapállását, maguk építve falat a politológia köré és ugródeszkát az
adathömpölygető választás-statisztikai piac elrugaszkodása elé.

(Egyén és környezete, hatalom és társadalmi terek) De fölmerül bennem a

kérdés: nem volna-e érdemes legalább hivatkozni a kiemelt gondolkodók mellett
olyanokra (vagy olyan problematikákra), akik és amelyek például az egyén és
környezete, a hatalom és a társadalmi terek, a konszenzusos demokrácia feltételei
mentén Hegelnél korábban is fölvetettek csoport- vagy tömeg-szinten is mindmáig
érvényes kérdéseket: a szerződés-elméletek mentén Rousseau, Locke, vagy a
tömegbefolyásolás mentén Gobineau, Ratzel, esetleg Marx szerepe is hivatkozható
itt. A „tömegember” öntudatlan fogalmához a Voltaire-i „vadember” képzete,
amelyet lehet, hogy csupán a vékony értelmiségi vagy hatalmi elit-réteg szemével
nem célszerű úgy értelmezni, mintha a legnagyobb társadalmi tömegek mozgását
vagy vélekedését fejezte volna ki. Itt ugyanis a kollektív tudattalan egy vélhetően
érdekes változatáról van szó, egyebek mellett azért is fontos szempontról, mert a
későbbi elemzések (pl. Canetti, Camus, Hobsbawm és mások) akár a mítoszról
írnak, akár a kollektív emlékezetről, akár a társadalmi rítusokról vagy a szimbolikus
politizálás retorikai furfangjairól, valamiképp mindig olyan rejtett, de sokarcú
intézményesedésről beszélnek, amely utóbb szinte önálló diszciplínák fő kutatási
területévé lesz. Elég ha a börtönre és a felügyeletre utalok, vagy a szexualitásra és a
testek rítusaira, az „idegen”-felfogásokra vagy a stigmatizációkra, a „primitív
lázadókra” és a rendszerellenes mozgalmakra.
Keveslem továbbá az „egyetemes” történeti résznél (a marxizmus mint
„pártállami vallássá” ideologizáló törekvés kiemelt említése mellett) olyan
felfogások vonatkozó tételeit, amilyenek pl. Mircea Eliade valláseszme-
történetéből, Victor W. Turner „Communitas és tranzíciós rítusok” teóriájából, vagy
éppen Hannah Arendt autoritas-fogalmából nagyonis közvetlenül kapcsolódnak
nemcsak egy eszmetörténeti vázlathoz, hanem a megértések és interpretációk
történetét is színező kortárs felfogásmódokhoz.

A „magyar lélek” megértése

A kötet magyar pszichológia-történeti részével nem kívánnék (s nem is igen

tudnék) vitázni, legföllebb ha hiányolnám ama kevesek (legalább fölsorolás-szerű)
említését, akik a „magyar lélek” megértésében vagy egy univerzális jelenség
átlátásában többé-kevésbé tudományos igény mentén voltak jelen (pl. Illyés Gyula,
Szabó Zoltán, vagy Szalay László, Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, Róheim Géza,
Hajnal István, Mannheim Károly stb.). Nem volna bölcs elvárás minden külső hatás
nyomon követésére buzdítani Lányit, de azt gondolom: a tudományhatárok közötti
mozgások, az interdiszciplináris kölcsönhatások lehetőségei és a (jó értelemben
vett) „átvételek” épp azt a puha átjárást biztosítják, amelyek megkeményedvén az
akadémikus falak és kerítések formáját öltik majdan, amikor a politikai
pszichológia bebocsáttatásért esedezik a tudományok nagycsarnokába.

Határterületek

S hogy e kritikai felület ne csupán a látszólagos opponensi játék része

legyen, hivatkoznék néhány határterületre, amelyek nemcsak nem állnak távol a
politikai pszichológia taglalta-tematizálta kérdésekhez, de olykor ezek kiegészítői is
lennének, valamint új viták, lehetséges nézőpontok kulcs-problematikáit is kínálják.
Ilyen például a „beszélő politika” Szabó Márton újabb munkáiban bőségesen
taglalt egész tartománya; a Popper-i nyitott társadalom; ilyen a politikai
rábeszélőgép és manipuláló masinéria széles tartománya (az Antall-korszak kapcsán
idézett és felhasznált „nyugodt erő”, vagy a Lengyel László bevezette aesopusi
mesealakok mellett), legutóbb Bourdieu televíziós kötete, Paul Virilio számos
műve, Bruno Latour „Sohasem voltunk modernek” könyve, Jean Baudrillard
„Utolsó előtti pillanat”-a, Philippe Breton manipuláció-kötete, Hofer Tamás
nemzeti ünneplés-rítusunkról írt alaptanulmánya, Simon János és Bruszt László
megannyi politikai kultúráról közreadott elemzése, Papp Zsolt egykor igen széles
páston mozgó mentális-ideológiai barangolásai, Kovács András (Erős Ferenc
mellett) is kiemelkedő szociálpszichológiai vállalása, Heller Ágnesnek a biopolitika
kérdéskörén túli emberképe, idegen-recepciós és a zsidó Jézus kapcsán
univerzalizáló etikája, Nyíri Kristóf hagyományfilozófiába és hálózati
kommunikációba formált egész kérdés-arzenálja, Konrád György antipolitikus és
mellesleg morális eleganciával mégis kombattánsként megformált attitűdje, Lányi
András „együttéléstana”, Szabó Máté akcionalizmust, tiltakozáskultúrát és
civiltársadalmi buzgodalmakat évtizede elemző munkássága, Szalai Erzsébet
elitmagatartásokat vizsgáló szigorúsága, Fritz Tamás és még inkább Csizmadia
Ervin ellenzékiség-történeti opuszai, Bruszt László testületiség (korporatizmus) és
intézményesülés-kultúrát taglaló munkái, Pokol Béla entrópia-elmélete, Schlett
István „opportunizmus”-a, Karády Viktor, Csepeli György vagy Pelle János
zsidóságot, antiszemitizmust és interkulturális konfliktusállapotokat oknyomozó
tevékenysége... – és még sorolhatnám.
Ámde magam is megrémülök immár azon, mi mindent számon nem kérnék
Lányi kötetén...! Talán túl sok is lenne mindez.
Ugyanakkor mégsem állhatom meg, hogy mondjuk a szerződéses elv
taglalásából kimaradt Ludassy Mária, a liberális politikai attitűdök említéséből
Lánczi András, a konzervatív politizálás egész hatalmas tartománya Burkétől
Scrutonon keresztül Mannheimen át a magam szerény politikai konzervatizmus-
elemzéséig, az érdekek hatalmas szakirodalmának szinte alig van nyoma, a civil
társadalom mint politikai nyomásgyakorló (tömeg)jelenség szinte fel sem tűnik
(még a tiltakozáskultúra említése dacára sem), emiatt hiányzik Moscovici,
Rosanvallon, Raymond Aron, Camus, Duverger, A. Arató, P. Manent, Sorel, L.
Dumont. De hiányoznak szinte elenyésző kivétellel a franciák mind, s főképp
Foucault... – nélküle hogyan is bölcselkedhetnénk ma már a politika és a
pszichikum viszonyáról...! De nekem az etnometodológia mellett Clifford Geertz is
kényelmesen elfért volna, vagy Bourdieu számos közelítésmódja a politikához, nem
is beszélve a politika antropológiai aspektusú diskurzusáról (Cohen, Balandier,
Rivičre, Clastres), amely persze egy másik tudományterület, de határait nem
merném távol meghúzni a politikai pszichológiától.
Meg aztán ott, ahol a „politikai cselekvés dramaturgiájáról” van szó, a
politikai jelenetváltozásokhoz is alkalmazkodni lehet; ez pedig a nyilvános és
személyes szempontjából a jelölt/rejtett határok szerint is alakítja a színpadi
díszleteket és eseménymenetet. Ebben pedig talán azok a kortárs felfogások is
érvényesülnek, amilyen pl. Victor W. Turner-é, aki az élet szabályainak leírásában
társadalmi drámát fogalmaz (vagy azt is). Ugyanitt, a határok kérdésénél egy kis
kanyart megérdemelne Fredrik Barth határok-teóriája is, mint használható gondolati
asszociáció. Továbbá még ugyanitt kézre esne a politikai megegyezés mint
minimálkatarzis akként megfontolva, hogy ez a szerepkonstrukcióktól is függ, de
része a szerep-ráruházás vagy szerepfelvétel is, amelyről a Marc Abélés mereng egy
sort Az állam antropológiája c. kötetében. Fontosnak gondolom, hogy mint a
kortárs színpadok egy részénél, a szereplők „kimutatnak” a nézőkre, feléjük szúrnak
egy felelősségátruházó mozdulattal, megszólító gesztussal (jóféle amerikai politikus
és táncdalelőadói mozdulat, érezd magad „lelkiismereten” vagy „szemen
szúrva”...!), amiből a test-technikák nyelve kínálkozik ebbe a kérdéskörbe, legalább
utalásként. /Egyébiránt ezektől az átutalásoktól, hypertextes gondolatfutamoktól,
kereszhivatkozásoktól eléggé mentes az egész szöveg, amit nem mindig jó, még
akkor sem, ha rendkívül összeszedett, áttekinthető az egész/. Egyszóval nekem a
„megbízatás–szavazómechanizmus–felkentség” folyamata hiányzik innen, amely
pedig óhatatlanul együtt jár a kvázi-egyezség és kvázi-egészség tartalmainak
kifejtésével.
Végül: ugyanennek a politikai színpadnak része még a dramaturgiailag
nehezen tervezhető, díszletekkel teli tér is, abban a Heller Ágnes-féle értelemben,
ahogyan a térpolitika-biopolitika közrehat a világ talányainak bonyolódásaiban, s
mindez jó eséllyel okozza a marginalizálódást, az exklúziót is, a jelen kortárs
folyamataiból való kizárást, kicsukást...
A 13. vagy 15. fejezetből nekem a politikai attitűdök „alapszerkezete” is
hiányzik. Kérdés persze: van-e ilyen? Ki konstruálja? Meddig él? Hogyan néz ki
kívülről és belülről...? Itt a hiedelem fogalma ugyanúgy bekúszik, mint V.W.Turner
egyéb munkái, aki a rítusok és ritualizálódás folyamatáról (is) szól. De még itt
kacsintgatnék el Zygmunt Bauman felé is, aki a test indusztrualizációját oly szépen
megírta modernitásaink témakörén belül, hogy politikai magatartásokról immár
ezek után nehéz lesz nélküle beszélni, ahogyan Foucault nélkül a tudás akarásáról, a
hatalom archeológiájáról vagy Virilio nélkül a sebesség és uralom „eltűnés-
esztétikájáról”.

A jövő
 Mivel pedig sikerült néhány lábjegyzetnyi megjegyzésből egy másik kötetet
gondolatban összeállítanom, sőt „megrendelnem” a kötet anyagában lévő olvasatra
építve kiegészítéseimet és asszociációim körét, rövidre zárom hozzászólásomat.
Nem kívánok mást, mint hogy a politikai pszichológia fejlődéstörténetét fölvázoló
Lányi-monográfia semennyivel se kerüljön távolabbra a társadalmi recepciótól és a
politikai tudomány(ok!) körétől, mint e tudományterület nyugati és hazai
eredményeinek recepciója a politikai gondolkodás egyre karakteresebb
pszichológiai interpretációjától.

*
Válaszkísérlet. A politikai pszichológia rétegzetten kettős, de nem skizofrén,
tudathasadásos módon megosztott diszciplína. Egyszerre elméleti kihívásokat
gerjesztő, s ugyanakkor a politikai üzem gyakorlati szükségleteihez is kapcsolódó
tudomány. Az egyik réteg a politikai antropológiához kapcsolja. A. Gergely András
lenyűgöző módon bemutatta – a maga burjánzó kvázi-szabadasszociációs köreivel,
hypertextes gondolatfutamaival – a politikai antropológia és a politikai
pszichológia közötti puha átjárásokat, azokat az érintkezési felületeket, amelyeken
keresztül közlekedhetnénk, még a távoli Dél-Nyugat Ausztrália törzsi világa felé is.
Számomra azt mutatta fel, hogy ezek az utazások nem egzotikus, de valódi
tudásteremtő kalandozások. Éppen ezért paradox módon „szűk perspektívának”
találnám, ha a politikai pszichológia (csak) a politikai gondolkodások pszichológiai
interpretációjára szorítkozna, noha én magam kedvelem ezt a „műfajt”.
A több vonatkozásban tematizált „elmélet versus gyakorlat” problémát A.
Gergely András a politikai pszichológia oktatása felől is érinti. Meggyőződésem: a
politikai pszichológia oktatásában érhető leginkább tetten az elmélet és a gyakorlat
komplex és rétegzett jelenléte, mert olyan szakembereket kell(ene) képeznünk, akik
elméletileg igényes, a politikai üzemekben is használható, szakmai és emberi
integritásukat is megtartó szakértőkként érvényesülhetnek. Ennek megvalósítása
legalább olyan „nagy kaland”, mint elutazni Dél-Nyugat Ausztráliába.

9. A politikai pszichológia alapkérdései

Problémák. A politikai antropológiai kvázi-szabadasszociációs körözések után a

politikai pszichológiai tudás Szabó Ildikó által feszegetett szociológiai kérdései
vajon miért lehetnek fontosak? Miért érdemes a diszciplináris fejlődés morális
összetevőivel is foglalkoznunk? Nem moralizálás ez? (Moralizálni egyébként tilos?)
A politikai szocializáció a politikai pszichológia szempontjából érdekes lehet?
Akkor még inkább érdekes, ha az 1970-es és 80-as évek Magyarországán nézzük
meg közelebbről (mondhatni személyes érintettségünk érzékeny emlékein átszűrve
azt)? A különböző definíciós problémák (netán félreértések) feloldhatók, vagy nem
is kell ezeket „feloldani”?

*
Szabó Ildikó
 (szociológus)

A születéstől a nagykorúvá válásig

A nagy ívű folyamatokra ritkán figyelünk. Az a folyamat pedig, ahogy egy

szemléletmód fokozatosan elkülönül egyrészt a tapasztalati világtól, másrészt a
valóság leképezésének különböző, már létező elvont (teológiai, történeti, filozófiai)
formáitól, és maga is önálló diszciplínává válik, meglehetősen nagy ívű: átfogja az
emberiség egész történetét. Lányi Gusztáv egy ilyen folyamatra összpontosította
figyelmét, amikor lélek(tan) és politika viszonyának végiggondolására vállalkozott.
Jó, hogy megírta a politikai pszichológia ontogenezisét, tudományági
klasszifikációjának dilemmáit, és hogy felvetette e tudományágnak nem csak a más
tudományokhoz, hanem a politikai és társadalmi valósághoz való viszonyát is, mert
az olvasót is rákényszeríti, hogy vele együtt – vagy éppen ellenében –
gondolkozzon ezekről a kérdésekről. A politikai pszichológia természetéről pedig
jól esik gondolkozni.
Egy tudományág akkor válik nagykorúvá, amikor már létrejötte is reflexiók
tárgyává válik. Lányi Gusztáv jóvoltából az olvasó a politikai pszichológia
nagykorúvá válásának részesévé válhat (hogy ne mondjuk: beavatottjává), és azon a
színpadon süröghet-foroghat, ahol Történelem, Mitológia, Politika, Teológia,
Erkölcs, Filozófia, Politológia, Pszichológia és végül (akárcsak kezdetül)
Szociológia alakítják az avatás szertartásrendjét. Ahhoz azonban, hogy nagykorúvá
váljon egy diszciplína, meg is kellett születnie. Az egyik kérdés, amelyik végig
kíséri Lányi Gusztáv művének olvasóját, éppen az, hogy mikor és hogyan született
meg a politikai pszichológia? Erre a kérdésre keresve a választ, rádöbbenünk, hogy
hosszú és nehéz szülés eredménye volt, amíg önálló létre kelhetett, és hogy
történetének nagy részét a vajúdás története alkotja.
Lányi Gusztávval együtt induljunk ki abból, hogy politikai pszichológiai
jelenségek mindig is voltak, amióta az ember szervezett társadalomban és hatalmi
viszonyok között él. Vizsgálódásunk tárgya, a politikai pszichológia legfeljebb csak
önálló tudományként számít viszonylag újnak. Ahol politikai pszichológiai
jelenségek vannak, ott lehetőség van e jelenségek befolyásolására is. A politikai
pszichológiai jelenségekkel egyidős a politikai pszichológiai manipuláció is: a
politikai jelenségek politikai célból való fel- és kihasználása.
Társadalomban élni – úgy tűnik – annyit tesz, mint valamely, társadalmilag
meghatározott oldalról személyes viszonyt kialakítani a hatalmi renddel. A
társadalmilag meghatározott viszonyokban pedig leglényegibb emberi
tulajdonságunkból: a biológiai védtelenségünket ellensúlyozó teleologikus
gondolkozási és cselekvési képességünkből következően benne rejlik – még, ha
nem is válik mindig valósággá – annak lehetősége is, hogy az adott viszonyokat
érdekeinknek megfelelően befolyásoljuk. Gondoljunk csak arra, hogy Jákob hogyan
vette meg az elsőszülöttséget egy tál lencséért ikertestvérétől, Ézsautól, és hogy
később hogyan vette el ugyanő (és ugyancsak Ézsautól) halni készülő,
elhomályosult látású apjuk elsőszülött fiának szánt áldását politikai szövetségese,
anyja ravasz ötletét megvalósítva (Mózes I. könyve 25. és 27.). De tudjuk, hogy pár
ezer évvel később, csekély ezeregyszáz évvel ezelőtt a magyar honfoglalás is
politikai trükkökkel kezdődött. Az olvasókönyvek jóvoltából máig a magyar
ravaszság bizonyítékaként őrzi kollektív tudatunk, hogyan szerezték meg eleink
fehér lóért zöld füvet cserélve a Kárpát-medence feletti uralmat.
A politikai pszichológiai jelenségek észlelésétől hosszú út vezetett az
implicit politikai pszichológia megjelenéséig. Mint oly sok minden, a politikai
pszichológiai gondolkozás is Platónnal kezdődött, mondja Lányi Gusztáv: Platón
„először fogalmazta meg, hogy az állam és az emberi személyiség között
összefüggés van.”[3] Ahhoz azonban, hogy e sajátos gondolkozási dimenzió
megjelenésétől – azaz, a politikai pszichológiai jelenségek és a változtathatóságuk
(vagy változtathatatlanságuk) mögötti, általános összefüggések keresésétől –
eljussunk az önálló fogalmi rendszerrel, logikával, szakmai legitimitással és kutatási
területtel rendelkező, explicit politikai pszichológiáig, még több, mint két
évezrednek kellett eltelnie. Ez alatt a mintegy kétezer háromszáz év alatt pedig a –
mai fogalmaink szerinti – politikai pszichológiai jellegű kérdések egyre csak
szaporodtak, ahogy a rájuk adott gyakorlati és elméleti válaszkísérletek formái,
módjai és műfajai is. Már pedig – tudjuk a tudománytörténetből (hogy most csak a
mégoly gyakorlati indíttatású, de formailag mégis csak elméleti válaszkísérletekre
koncentráljunk) –, hogy szinte valamennyi emberi reflexió-rendszer, mítosz,
teológia és diszciplína megpróbálkozott azzal, hogy érvényes összefüggésekre
leljen az egyén, a társadalom és a hatalom háromszögében. Más diszciplínákhoz
hasonlóan a politikai pszichológia is akkor született meg a két világháború közötti
időszak Amerikájában, amikor a politikai pszichológiai jelenségek aktuális
kérdéseire a már meglévő tudományokból kiindulva nem lehetett többé érvényes
választ adni. S tegyük gyorsan hozzá: a 20. század európai történelme gondoskodott
arról, hogy további, bőséges mennyiségű kérdésekre kelljen – legalább a tudomány
világában, ha már a materiálisban nem lehetett – érvényes válaszokat találni.

Átmenetek izgalma

A politikai pszichológia fejlődéstörténetében is valóban az a legizgalmasabb

kérdés, ami valamennyi, modern társadalomtudományéban: az, hogy implicitből
hogyan és miért vált explicitté. Végigtekintve a politikai pszichológia eddigi
történetén, megállapíthatjuk, hogy elemzésünk tárgya eddig leginkább „út közben”
volt, mint ama klasszikus közép-európai vicc Kohn bácsija, aki ide-oda utazva
kereste igazi hazáját. Tudományágunk az emberi reflexivitás tárgyává válásának
folyamatában három utat járt be.
1. Valóságból történelem. Tudománytörténetileg az átmenetek első útja az,
amikor a politikai pszichológiainak tekinthető történések megörökítődnek:
okulásunkra történelemmé válnak. Elmúltukkal is megmaradnak szóbeli
vagy írott, képi és térbeli emlékek formájában, és ezzel párhuzamosan az
általánosság síkjára emelkedve beépülnek a létezés formáiról, értelméről és
jó vagy rossz módozatairól – tehát a közérdekről – való, erkölcsi és vallási
gondolkozásba.
2. Történelemből tudományosság. Az átmenetek ezt követő útja az, amikor a
politikai pszichológiai jelenségek leválnak az emlékezésről, a történelemről,
illetve, a művészetekről és teológiáról, és vizsgálatuk tudományos keretek
 közé kerül.
3. Tudományosságból tudomány. Végül pedig az átmenetek harmadik útját az
egyes tudományterületek közötti átmenetek alkotják: ebben a folyamatban a
politikai pszichológia levált a többi tudományról, és – ide-oda csapódva, itt-
is, ott is keresve a kapcsolódási pontokat – önálló diszciplínává vált.
A Platónnal kezdődött politikai pszichológiai jelenségekről való
tudományos gondolkozásnak volt egy – ekkor már evidenciának számító –
tudásszociológiai előfeltevése. Eszerint a társadalom, illetve az állam (e két
fogalom ekkor még nem vált el egymástól) nem egyenlő tagjainak összességével;
még pedig azért nem, mert a tagok között valamilyen – önmagában is gondolkozási
kihívást jelentő – elv szerint szerveződő kapcsolatok vannak, amelyek révén az
egyének társadalmi együttese több is, de egyúttal más is, mint összességük. A
politikai pszichológiai jelenségekre való elméleti reflexió megjelenése tehát
feltételezi egy olyan, az egyénekhez képest önálló szubsztanciával bíró társulásnak
a fogalmát (ezt Platón iránti tiszteletből egyelőre mi is nevezzünk államnak), amely
különböző, valószínűsíthető, de nem determinált – és mindenekelőtt változtatható –
sajátosságokkal rendelkezik.
Platón mondja ki először, hívja fel rá a figyelmet Lányi Gusztáv, hogy az
államnak emberi formája van: a tökéletes állam olyan, mint a tökéletes ember.
Hozzátehetjük: ennek az alapvető felismerésnek az inverzét is Platónnál találjuk
meg – azt, hogy az embernek meg állami, politikai formája van. Ebből az utóbbi
felismerésből is kinőtt egy másik diszciplína (körülbelül akkor, amikor a politikai
pszichológia): az e sorok írójához oly közel álló politikai szocializáció tudománya.
Platón ugyanis az állampolgárok magatartásának a megváltoztathatóságáról is ír.
A politikai szocializáció tudománya pedig azon az – ugyancsak tudásszociológiai –
evidencián alapul, hogy társadalmi magatartásunk a körülményeinkkel való
kapcsolataink eredménye. Ebből egyrészt az következik, hogy ha körülményeink
változnak, társadalmi magatartásunk is változhat. Másrészt pedig az, hogy életünk
során interakciók sorozatában felépítjük magunkban a politikailag szervezett
társadalmat, ugyanakkor az objektíve létező társadalmon is megpróbáljuk rajta
hagyni a magunk nyomát. Az egyik oldalon van az egyén, aki a világról
gondolkozva újraépíti magában az őt betagoló állam, társadalom és politika
együttesét – a másik oldalon pedig az állam, társadalom és politika együttese, amely
betagolja magába a rá reflektáló egyént.
Mai társadalmi tudásunk alapkategóriáival – az állam, a politika, a
társadalom és az egyén kategóriáival – élve azt mondhatjuk, hogy a politikai
pszichológia kérdései nem választhatóak el az államtól és a politikától, de – és erre
később szeretnék majd külön is kitérni – nem választhatóak el a társadalomtól sem.
Platónnál még nem válik el igazán egymástól az állam, a társadalom és a politika
(ezért is van műveinek olyan szép politikai szocializációs olvasatuk). A későbbi
gondolkozók számára azonban ezek a területek mind jobban elkülönülnek
egymástól, és majd csak az úgynevezett posztmodern tudományos paradigma
próbálja őket újból együtt kezelni (természetesen nem előzmények nélkül: az
integratív szemléletnek a tudományokban ismét létjogosultságot biztosító inter- és a
multidiszciplinaritás elvét folytatva).
A filozófia nyomán kibontakozó társadalomtudományi gondolkodás – amely
majd a különböző társadalomtudományokban válik rendre explicitté – ugyancsak
Platónnal kezdődik. Ahhoz azonban, hogy a politikai pszichológia önálló
tudományként próbáljon majd választ adni a politikai pszichológiai jelenségek
aktuális kérdéseire kétezer-háromszáz év múlva, előbb meg kellett születniük
azoknak a tudományoknak is, amelyek e kérdésekre már nem tudnak majd érvényes
választ adni.

A „jó” és a „rossz” politikai pszichológiája

A „jó” és a „rossz” pólusai között feszülő emberi természet és az ember által

létrehozott természet (amit – legyen bár „jó” vagy „rossz” – társadalomnak is
szoktak nevezni) sémája átszövi az emberi történelmet és az emberi gondolkozás
történetét. Az ember világképe évezredeken át kétpólusú, dichotóm értékek mentén
szerveződő világkép volt. Bár sokféle világkép élt és él egymás mellett, és a
világképek sokat változtak, úgy vélem, a különböző világképekben – köztük az
értékpluralizmus alapján álló, modern világképekben is – a mai napig rendre
felbukkan a „jó” és a „rossz” dichotómiája.
Annak, hogy a világképek minden finomodásuk és árnyalódásuk ellenére is
megőrizték bipoláris struktúrájukat, több oka van. Ezek közül a következőket
érdemes kiemelni: a társadalmi praxist a „jót” a „rossztól” megkülönböztető
társadalmi normák vezérlik; az egyéni érdek és a közjó viszonyában adódó
konfliktusok az egyént választásra késztetik; az egyént a társadalom nem csak
felnőtté válása, hanem egész élete során jutalmazza vagy bünteti; az egyén társas
kapcsolatait szövetségesek keresése és az ellenség kerülése vezérli; környezete
törvénytisztelőkre és törvényszegőkre osztható; az egyén maga is könnyebben
igazodik el a világban, ha a világ hozzá való viszonyát abból a szempontból
minősíti, hogy az neki jó-e vagy rossz.
Ezért nem meglepő, hogy a politikai pszichológia először feltett alapkérdése
az, hogy ha van megfelelés az egyén és közössége (társadalma), valamint
közösségszerveződési módja (állama, politikája) között, akkor honnan jön az
egyént és a közösséget kormányzó „jó” és „rossz”?
Platón emberi jellem analógiájára felfogott, emberi arculatú, emberi
tulajdonságokat hordozó államának képe magában hordozza a róluk való
gondolkozás morális jellegét. Ő ugyanis éppen morális szempontból keresi a választ
arra, hogy milyen összefüggés van az egyén és az állam között.[4] Platón szerint
mind az embert, mind az államot egy központi kategória: a bölcsesség szervezi, ami
valamiféle önálló törvényszerűségnek megfelelő szubsztanciát alkot az emberben,
illetve az államban. Ez a szubsztancia különböző hatásfokkal munkálkodhat: ha jól
– érvényesül a bölcsesség; ha rosszul – nem érvényesül.

A morál szekularizációja

A jó és a rossz problémája talán a legitimitás kérdése felől nézve a legérdekesebb[5].

Az antikvitás felfogása szerint az érték az emberben (az államban) van, a
legbensőbb lényegéhez tartozik, de az értékrend eredete, legitimációja az emberen
kívül. Ha a jó mellett van rossz is, akkor adódik a kérdés: hogyan lehet ezt
leküzdeni vagy visszaszorítani. Ez a kérdés az állam, a politika, a társadalmi rend
változtathatóságának kérdése, amely elválaszthatatlan a legitimitás kérdésétől.
Hiszen a társadalmi rend változtatásával lehetséges ugyan, hogy a bennünk (az
államban) lévő rossz ellen lépünk fel, de ezzel be is avatkozunk az értékek rajtunk
(az államon) kívüli rendjébe, s valamiféle isteni feladatkört vállalunk magunkra.
A legitimitás kérdése tehát abból következik, hogy az antikvitás felfogásában az
állam emberi, de az állam rendje – amitől elválaszthatatlan az ember „természete” –
isteni. Arisztotelész a Politikában ezt úgy fogalmazza meg, hogy "az ember
természeténél fogva állami életre hivatott élőlény. (…) A természetnél fogva az
állam a háznépnél és mindegyikünknél előbbre való. Hiszen az egész
szükségszerűen előbbre való, mint a rész: ha megsemmisítem az egészet, nem
marad meg se kéz, se láb. (…) A városállam természet szerint előbbre való, mint az
egyes ember. (…) Aki nem képes a társas egyesülésre (…), az nem része az
államnak, mint az állat vagy az isten”. A „társas egyesülés” tehát az ember
sajátossága, amelyre sem a nála alacsonyabb, sem a magasabb rendű lény nem
képes. Az embernek ez a képessége isteni eredetű: ha államot alkot, isteni akaratot
vált valóra.
Lányi Gusztáv emlékeztet arra, hogy Cicero Arisztotelész nyomán ugyancsak úgy
fogja fel, hogy az államban való élet természetes emberi ösztön, és hogy az ember
éppen az állam megalkotásával válik hasonlatossá az istenihez. Ezt az összefüggést
és az emberi életnek ezt a meghatározottságát isteni akaratnak vagy az isteni
akaratnak megfelelő erkölcsi normatívának tulajdonították. Hogy lehet, hogy
szabad akkor tehát megváltoztatni az állami rendet?
A legitimitás kérdése szorosan összefügg az állam, a hatalom, a politika emberi
vagy isteni eredetének kérdésével. Erre a kérdésre az elmúlt évezredekben az egyén
és a politika viszonyáról gondolkozók sokféle választ adtak. A politikai
pszichológia önállósodásának története szempontjából talán az a legérdekesebb,
hogy e folyamat elválaszthatatlan az államot, társadalmat, politikai rendszert alkotó
emberre vonatkozó, rajta kívüli, isteni magyarázatok szekularizálódásának
folyamatától. A politikai pszichológia addig nem jöhetett létre külön
tudományágként, amíg az embert a természeténél fogva benne rejlő isteni lényege
révén tekintették állami életre hivatott élőlénynek (Arisztotelész), illetve, amíg úgy
látták, hogy az ember éppen az állam megalkotásával válik hasonlatossá az
istenihez (Cicero).
A sokáig feloldhatatlannak tűnő ellentmondást először Szent Ágoston, majd
Aquinoi Szent Tamás kísérelték meg feloldani az emberi és az isteni rend
hierarchiába való foglalásával és összeillesztésével, és így az emberi jó
újraértelmezésével. Ahogy Lányi Gusztáv is kiemeli munkájában, Szent Ágoston
már hatalmi viszonyként fogalmazza meg az "Isten városa" és a "földi város"
közötti viszonyt, amelyek természetes, transzcendentális eredetű hierarchiát
alkotnak egymással. Platónnál az államnak még emberi formája volt, Szent
Ágostonnál és később majd Szent Tamásnál azonban már annak ellenére isteni,
hogy az állam létrehozása szerintük is az emberi természettel függ össze. Az
emberek ugyanis az istenivel való hierarchikus viszonyban értelmezett,
transzcendentálisan megalapozott, természetes és valódi természetüknek is
megfelelő közjó alapján működtetik az államot[6].
 Az államnak a működési elve tehát isteni. A közjó fogalmában az isteni rend
az állami rend részévé vált, és az ember akkor cselekszik helyesen – csak akkor jó
–, ha eredeti természetének megfelelően közösségalkotó (tehát társadalom- és
államalkotó) tevékenységében a transzcendentális állami rendben érvényesülő
közjónak megfelelően viselkedik. Ebből pedig az következik, hogy csak a közjót
megtestesítő állam legitim; ami rossz (például a rabszolgaság), nem. Az ítélkezés
jogával azonban – úgy tűnik – nem rendelkezik mindenki, hanem csak a
beavatottak: a politikai teológia „papjai”. Az „isteni rend” ugyanis az alapja minden
társadalomnak; az utópiákra épülő társadalmaknak és a diktatúráknak is, csak éppen
az „isteni rend” minden esetben másfajta teleológiát jelent. Ki tudja megmondani,
hogy a különböző megvalósulási módok közül melyek szolgálják az isteni akaratot?
Az „isteni rend” megvalósulásának megítélésére a politikai teológiák szolgálnak,
amelyekben a társadalomhoz képest külsődleges politikai moráltól függ, hogy mi
számít jónak és mi rossznak.
Az igazi változást Machiavellinél és később majd Spinozánál találjuk meg,
akiknél már nyoma vész az abszolút és tőlünk függetlenül létező morális mércének.
Machiavellivel vált lehetővé a politikai pszichológia tárgyának, mint a
körülmények függvényében változó és értékelendő politikai gyakorlatnak és
magatartásnak a megfogalmazása. Ő is abból indult ki, hogy van valamilyen
összefüggés az állam milyensége és az emberi természet között, de elődeihez képest
azzal a merész módosítással, mondja Lányi Gusztáv, hogy „eleve rossznak gondolta
az emberi természetet”.
De Machiavelli nem gondolta eleve rossznak az emberi természetet. Ő egész
egyszerűen csak abból indult ki, hogy „minden emberben találunk dicséretes vagy
kárhozatos tulajdonságokat”, és tudta, hogy még, ha Isten akaratából uralkodó
fejedelemről van is szó, az ember-fejedelem sem képes az emberi természet korlátai
és az „emberi feltételek” miatt magára venni mindazokat a (jó és rossz)
tulajdonságokat, amelyeket neki szoktak tulajdonítani. Ezért Machiavelli a
következőket tanácsolja: „a fejedelem legyen óvatos, hogy kerülje azon rossz
tulajdonságok hírét, amelyek országától megfoszthatnák, de ha módja van rá, még
azokat is, melyek ezzel a veszéllyel nem fenyegetik. Azzal viszont ne törődjék, ha
olyan rossz tulajdonságokat tételeznek fel róla, amelyek nélkül nehezen tudná
hatalmát megőrizni; mert ha jól meggondoljuk a dolgot, mindig akad erény,
melynek gyakorlása a fejedelem romlását okozhatja, míg más tulajdonság, ha
kárhozatosnak tűnik is, általa jólétbe és biztonságba kerül.”[7]
Machiavelli tehát relativizálja a jót és a rosszat azáltal, hogy úgy értelmezi: a
fejedelem (és cselekedeteiben a hatalomgyakorlás) milyensége sajátos kontextusban
– mondhatni, az idő és a tér kontextusában – mérettetik meg. Ezzel az uralkodó
erkölcsi minősítését szekularizálja a szónak abban az értelmében, hogy változónak
és viszonylagosnak tekinti. A morál így a körülményektől el nem vonatkoztatható
egyéni döntés kérdésévé és a gyakorlat teleológiájává – hogy ne mondjuk: a
próbájává – válik, amelyet utólag az eredmények igazolnak, illetve az, hogy
érvényesült-e a döntések nyomán a közjó.
Spinozának az ész vezérelte magatartásba és az „igaz ész” kormányzásába
vetett hite újabb bizonyítéka a kétpólusú, a jó és a rossz morális dichotómiájára
épülő politikai logikának. De Spinoza még tovább megy, mint Machiavelli. Ő már
abból indul ki, hogy az ember, így az uralmat gyakorló ember maga is eredendően,
természetéből adódóan gyarló, mert nem mindig választja az ésszerűt (Machiavelli
a fejedelmi tulajdonságoknak az „ontogenezisével” nem foglalkozott). Ezért
egyenesen szükséges rossznak tekinti a politikai kényszert, mivel ezzel lehet az
embereket a társadalmi együttélés szabályainak betartására rávenni. A politikai
kényszer nélkül a gyarló emberek együttesének társadalma kormányozhatatlan
lenne. Az erőszak az emberi viselkedés törvények által történő szabályozásának
nélkülözhetetlen eszköze: "semmiféle társadalom nem állhat fenn kormányzás és
erőszak, s következőleg törvények nélkül, amelyek az emberek vágyait és féktelen
ösztöneit mérséklik és korlátozzák."[8]
Mi hát a jó Spinoza szerint? Elődeihez képest a nagy eszmetörténeti fordulat
az, hogy Spinoza gondolkozásában a jó – egyértelműen a kisebbik rossz: „Azonban
az emberi természet mégsem viseli el feltétlenül a kényszert. (...) Az erőszakos
uralmat senki sem bírja sokáig; a mérsékelt uralom hosszantartó.”[9] Ebből
egyrészt azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a rossz uralom megváltoztatása
legitim. Másrészt pedig megszületett az evilági morál alapján megítélhető és
megítélendő, valószínűségekkel számoló, választani kénytelen és választani tudó
politikai individuum – a modern polgár – koncepciója, és ezzel az emberek csinálta
politika felelősségének – benne az egyén politikai felelősségének – koncepciója.
Spinoza homo politicusának morálja is viszonylagos, mint a
Machiavelliéjének, de ez a morál a döntés és a választás révén individualizálódik,
és így olyan politikai felelősség hárul a döntés hozójára, amivel immár a döntésben
érintettek elszámoltathatják. Úgy vélem, a politikai pszichológia önálló
diszciplínává válásának tudásszociológiai feltétele született meg azzal, hogy a
politikai felelősség individualizálódott, méghozzá úgy, hogy a társadalomban
választási lehetőségek között élő, meghatározott helyet elfoglaló (és így
társadalmilag meghatározott) személyiség döntéseihez kötődött, valamint, hogy ez a
politikai felelősség az – ugyancsak gyarló és folyamatosan választásra kényszerülő
emberekből álló – társadalom által számonkérhetővé vált. E koncepcióban az egyén
és politika közötti viszonyok interakcionista értelmezése is benne rejlik.
A politikai cselekvés és magatartás, mint teleologikus cselekvés és magatartás
emberen kívüli, isteni magyarázatai szekularizálódásának folyamata nem zárult le
Spinozával. E folyamat szinte napjainkig tart. Hegel Szelleméből valahogy Politikai
Rendszer lett, amely talán kevéssé transzcendentális, mint előzményei, de amely
ugyanúgy képes életvilágunktól függetlenedni (ha nem is transzcendentálódni),
mint előzményei, és ugyanúgy meg is határozza az emberi viselkedést. A bennünk
lévő gonoszból a freudi tudattalan lett. Az ember politikai ártatlansága képének
megkonstruálására kínálkozó lehetőségek kimeríthetetlenek.
A szekularizálódott, emberen belüli morális magyarázatokból hosszú út
vezetett a pszichológiai magyarázatokhoz. Maguk a morális magyarázatok azonban
nem tűntek el teljesen, csak átalakultak. Lányi Gusztáv az implicit politikai
pszichológia explicitté válásában látja e diszciplína fejlődéstörténetének lényegét, s
ez minden bizonnyal így is van. Ha azonban azt vizsgáljuk, hogy a politikai
pszichológiai reflexiók morális tartalmai hogyan változtak, és hogy e tartalmak
történelmi változásait mi jellemezte, e kategóriákat kölcsön véve azt mondhatjuk,
hogy a morális tartalmak az idők folyamán éppen ellenkező irányban változtak:
explicitekből mindinkább implicitekké váltak.

Izgatott idők, avagy kis magyar kvázi-politikai pszichológia

A politikai pszichológia megszületésének nemzeti vajúdásai azért nagyon

érdekesek, mert talán rajtuk keresztül a legkönnyebb megérteni, hogy egy
társadalomtudományi ág számára mit is jelentenek az adott politikai rendszerben
gyökerező társadalmi feltételek. Különösen tanúságos hát a magyarországi politikai
pszichológia története. Lányi Gusztáv jóvoltából az is képet nyerhet a magyar
politikai pszichológia létjogosultságáért és intézményesüléséért folytatott heroikus
küzdelmekről, aki ennek történetét nem ismerte.
Az igazán meg sem születő magyar politikai pszichológia történetében engem
különösen két dolog ragadott meg: e diszciplína sajátosan magyar szakmai
alternatívái és sajátosan magyar metaforái.
Elgondolkoztató, hogy az 1930-as és az 1940-es évek Magyarországán a
politikai pszichológia művelői előtt milyen szakmai alternatívák álltak: a.) vagy
sterilizálják a politikai pszichológiát, azaz, elvágják a politikától; b.) vagy, éppen
ellenkezőleg, kiszolgálják a politikát; c.) vagy a tudományosság szempontjai elé
helyezik a társadalomjobbító gyakorlatot (mint Karácsony Sándor); d.) vagy
elmennek külső vagy belső száműzetésbe. Déjà vu, láttunk már ilyet más
tudományterületeken is (meg későbbi időszakokban is), írhatnám be zárójelben
többször is ezekbe a mondatokba.
A politikai pszichológia kezdeteinek magyarországi történetében a
legmegragadóbbak talán a korabeli és az utólagos metaforikus kategóriák: a Dékány
István szociológus által a harmincas években használt „izgatott idők” kifejezés,
vagy Lányi Gusztáv sokat mondó képei a háború előtti magyar kvázi-politikai
pszichológia jellemzésére: a „tartalmas semmi” és az „álruhás politikai
pszichológiák”. Az olvasó számára nagyon inspiratív az a rész, amelyben Lányi
Gusztáv „a tartalmas semmit” elemzi; azt, hogy Magyarországon a politikai
pszichológiai megfigyelésekből miért nem jött létre strukturált és explicit politikai
pszichológia.
Nekem személyesen különösen a zseniális érzékű Dékány István „izgatott
idők” kifejezése tetszett. Talán nem véletlen (bár túl nagy jelentősége sincs), hogy
Dékány a szociológia felől indult el a politikai pszichológia felé. Pontosan látta,
hogy „minden politika alkalmazott lélektan”, és hogy a politikai érzületek szerepe
"főként izgatott időkben tűnik ki": háborúk, gazdasági és/vagy politikai válságok és
általában az életformaváltások idején – a 20. század Magyarországának
történetének tehát minden pillanatában. „Izgatott időkben – idézi Lányi Dékánytól
–, mikor a tömegek megszokott politikai világképükből kiábrándultak, vagy midőn
egy új rendszer még nem bírt stabilizálódni, a kivezető utak nem tudtak tisztázódni,
az érzületek szerepe akarva-nemakarva előtérbe kerül, az érzületek revíziója lesz az
első cél”. Az érzületek a modern parlamentáris országokban kiegyensúlyozottak,
„a vörös Keleten viszont az érzületek valóságos rohamperiódusa” figyelhető meg,
mert ott valakit nem egyszerűen cselekedeteiért büntetnek, hanem érzületéért. „Az
egyén jellemének megítélésében is súly esik arra, minő volt valakinek a pártállása s
ezzel az érzülete, ami lélektanilag érdekes tényállás: egy új rendiség jele.” Kialakul
a gyanakvás, a „vad érzület és fanatizmus”.[10]
Dékány István szakmai története arról győzi meg az olvasót, hogy ahhoz,
hogy egy új tudomány elméleti megfogalmazása meggyökeresedjen, piaci és
tudománypolitikai feltételekre egyaránt szükség van. Piaciakra, hogy az új
tudománynak legyen eltartója és tudjon megélni, és tudománypolitikaiakra: hogy a
politikának legyen rá szüksége, és intézményesítse. Ezek a feltételek nálunk
hiányoztak, máshol megvoltak. Újra és újra elolvasom Dékány Lányi által idézett
gondolatait, és – nagyon otthon érzem bennük magam.
Hogyan reagált Magyarországon a politikai vonatkozásokra a pszichológia? Úgy
tűnik, szükségszerű volt, hogy a Horthy-korszak hivatalos támogatását élvező egyik
„álruhás” politikai pszichológia, a „szellemtudományos politikai pszichológia” –
amit talán nem is nevezhetnénk politikai pszichológiának – elakadjon az explicit
politikai pszichológiához vezető úton, bár a politikai viselkedés sok, finom
részletére volt fogékony. Lányi Gusztáv kifejezésével élve „álruhás” politikai
pszichológusok művelték a szellemtudományos politikai pszichológiát: olyanok,
akik – ismerték vagy nem a kortárs explicit politikai pszichológiát és a magyar
Dékány István munkáját, de – nem vállalták fel. Ehhez ugyanis valamennyi
politikai demokráciára is szükség lett volna. És ez a harmincas és a negyvenes évek
Magyarországán csak a pszichológia addigra már elfoglalt állásait, adott intézményi
lehetőségeit veszélyeztette volna. A politikai valóság elől Kornis Gyula a filozófiai
normatív etatizmusba menekült – emlékezhetünk rá: a nyugati világban éppen
ellenkezőleg, a politikai pszichológiai gondolkozás fejlődéstörténetét éppen, hogy
az explicit morális tartalmak implicitté válása jellemezte.
Az állambölcselet felvirágzása azért árul el sokat a kor társadalomtudományi
viszonyairól, mert a politikai filozófia meg tudja őrizni normativitását és tud
valamennyire függetlenedni a szociológiai és politikai realitásoktól – az explicit
politikai pszichológia nem. Kornis szellemtudományos politikai pszichológiája
csábító, de mégis csak "álruhás" politikai pszichológia volt, mondja Lányi Gusztáv,
még, ha sok, valóságos pszichológiai megfigyelést is tett. Hozzátehetjük: Kornis a
lehetetlennel próbálkozott. Politikai jellemképeket gyűjtött és festett maga is
aprólékos pepecseléssel – úgy, hogy közben megpróbált rá sem gondolni a
politikára; ha pedig véletlenül mégis eszébe jutott, gyorsan az égnek emelte a
szemét, az etikai normák etatista magasságába.
Kornis és a „szellemtudományos politikai pszichológia” nem tudta és nem akarta
úgy elegyíteni az állambölcseletet és a lélektant, hogy új, az „itt és most”
gyakorlatát általánosabb és egyetemesebb elméleti keretben értelmezni képes
minőség jöjjön létre. De a korabeli Magyarországon éppen ez a – társadalmi és
politikai tényekre nem reflektáló, az egyetemeset a társadalmi és politikai tények
ellenében kereső – politika- és állambölcselet élvezte az intézményes támogatást. A
hatalomgyakorlásnak nem volt szüksége a tudományok segítségére sem
legitimációja fenntartásához, sem pedig megerősítéséhez – nem demokratikus
rendszerként a társadalomlélektani legitimitás nem is volt igazán fontos számára.
Ahol a két világháború közötti időszak pszichológiai indíttatású irányzatai
meghaladták a politikai pszichologizálás normatív-filozófiai vagy individuál-
pszichológiai szintjeit – ilyen volt a másik „álruhás politikai pszichológia”: a
magyarság-lélektan –, nem a jogi konstrukciójú politikai dimenzióhoz jutottak el,
hanem az érzelmi konstrukciójú nemzetihez, és ott Lányi Gusztáv kifejezésével élve
„belebonyolódtak” a nemzetkarakterológiába.
Érdekes kérdés, hogy a hatalom által nem igazán kedvelt pszichoanalízistől vajon
miért nem lehetett eljutni a politikai pszichológiához. Ami a hivatalos
tudománypolitikán kívüli pszichoanalitikus kvázi-politikai pszichológiákat illeti, azt
látjuk, hogy a politikatudományi szempontokat és értelmezési kereteket ezek is
negligálták. Apolitikus aufklärizmusuk a társadalom gyakorlatának – és nem a
politikai rendszernek – a jobbításában vélte elérhetőnek az emberbarát politikát.
Számukra nem a politika volt a pszichológiai folyamatok vonatkoztatási kerete,
hanem a társadalom mikroszövedéke. Jól példázza ezt Ferenczi Sándor
tevékenysége, aki – bár ismerte Lasswellt és fogékonyabb is volt a politikai
tartalmak iránt, mint Freud (ez később több követőjére hatott is) – maga mintha egy
politikamentes társadalom illúziójába kapaszkodott volna. Talán, mert – Közép-
Európában nem egyedüliként – miközben az utópiákra építkező politikai
ideológiákat elutasította, a társadalmi gyakorlat jobbítására irányuló politikára nem
látott reményt. Maradt tehát a társadalmi bajok orvoslásának kísérlete az egyén
boldogságának elősegítésével és a társadalomnak a nevelés útján való jobbítása.
Bár Ferenczinek az egyén segítéséből kiinduló társadalomjobbító
elképzelései kétségtelenül megkerülték a társadalom politikai dimenzióját,
egyáltalán nem voltak valóságtól elrugaszkodottak és példa nélküliek. A korabeli
magyar és nyugat-európai, valamint amerikai társadalomjobbító elképzelések között
inkább a politikai oldal viselkedésében: hivatalos támogatásukban,
intézményesülésükben és társadalompolitikai hasznosításukban voltak különbségek.
Az olyan társadalmakban, amelyek politikai konstrukcióját és intézményrendszerét
a politikai elit képesnek gondolja a megújulásra, és maga is igényli, hogy a
tudományok támogassák a társadalomjobbító törekvéseket, találunk
megvalósításukra példát. Napjainkban is ilyen példa sok országban az állampolgári
nevelés koncepciója, rendszere és gyakorlata.
A politika és a modern társadalomtudományok érintkezési pontjain felvirágzó
kutatások pragmatikus, társadalom-jobbító szándékaiból és lehetőségeiből a nyugati
világban már viszonylag korán (Nyugat-Európában a húszas évek elejétől, de az
Egyesült Államokban már a század elejétől) további, hogy így mondjuk másodlagos
tudományos lehetőségek, alkalmazott kutatási területek nyíltak az iskolai
állampolgári szocializáció működésének megértése, hatásfokának javítása, oktatási
programjainak kidolgozása felé – azaz, a tudományos eredmények társadalom-
politikai megvalósítása felé. Magyarországon más volt a helyzet. A pszichoanalízis
politikakerülő koncepciójáról már volt szó. Ami pedig a Karácsony Sándor nevéhez
kötődött „magyar észjárás” társaslélektanát és politikai pszichológiáját illeti (amely
Lányi Gusztáv megfogalmazása szerint „nem egy pozitivista értelemben vett
tudományos alapokon nyugodott, hanem a transzcendentálisan megalapozott
autonómián”), ez inkább elszigetelt pedagógiai közösségekben élt, a hatóságoktól
éppen csak megtűrve. A „nemzetnevelés politikai pszichológiája” pedig, ahogy
Lányi Gusztáv nevezi a Horthy-kor pedagógiai „álruhában” jelentkező ideológiai
indoktrinációját, nem a modern politikai állam érdekeivel összhangban álló
állampolgári nevelést célozta, hanem egy politikai ideológia nevében történő
nemzeti összetartozás érzésének megerősítését.
A magyarországi kvázi-politikai pszichológia panorámája nem volna teljes Bibó
István és Mérei Ferenc megidézése nélkül. Nem tudom, hogy Bibó per definitionem
politikai pszichológiát művelt-e (annak ellenére, hogy munkásságának alfája és
omegája kétségtelenül a politika volt, és hogy tudományos attitűdjét markáns
politikai ethosza határozta meg), vagy pedig szociálpszichológiailag is végiggondolt
politikatudományt, esetleg politikai szociológiát. Talán ennek nincs is túlságosan
nagy jelentősége. Lányi Gusztáv szerint Bibó nem politikai pszichológiát művelt,
mert a politikai pszichológia pszichológiai tudomány, Bibó pedig szaktudományi
értelemben nem pszichológiát művelt. A tudományterületi határok
megállapításának nehézségeivel kapcsolatban itt csak utalnék arra, hogy a Harold
Dwight Lasswell által létrehozott politikai pszichológiát Lányi Gusztáv maga is
politikatudománynak nevezi, és munkásságáról is mint politológiai munkásságról
beszél.
Mindenesetre Bibó István munkássága megkerülhetetlen a magyarországi politikai
pszichológia fejlődéstörténetében is. Az biztos, hogy más csapásokon járt, mint a
Lasswellben kicsúcsosodó és az ő nyomdokain kibontakozó politikai pszichológia.
Bibó más szaktudományos paradigmát is – nem követett, hanem – hozott létre, mert
Európának ezen a részén a politikai pszichológiai kérdések is kissé másképpen
vetődtek fel, mint mondjuk, Amerikában. Mérei Ferencet sem könnyű értelmezni a
politikai pszichológia klasszikus keretei között. Érdemes lenne végiggondolni, hogy
a magyar politikai pszichológia Bibóval és Méreivel lezáruló, sajátos
fejlődéstörténetében milyen szerepet játszottak a jellegzetes, kényszer-szülte
magyar értelmiségi szerepek, az elkötelezett magatartások felmutatásának és a
tudományok művelésének összekapcsolására irányuló kényszerek. Érdemes lenne
azt is végiggondolni, hogy témánk, a magyar politikai pszichológia szempontjából
milyen jelentősége van annak, hogy Bibó és Mérei színrelépéséig a politikai
pszichológia felé ugyancsak ugródeszkát jelentő politika szociológia is csak alig-
alig létezett. Az biztos, hogy ha meg akarjuk érteni a magyar politikai pszichológiát,
a társadalom-történeti szempontokat nem hagyhatjuk figyelmen kívül.
Mint minden tudományág meghonosodásának, úgy a politikai pszichológiáénak is
vannak tudományon túli feltételei. Ezekre Lányi Gusztáv is utal. Magyarországon a
politikai pszichológia politikai rendszerben gyökerező alapjai egészen a
rendszerváltásig nem voltak meg. A tudomány nyugati intézményesülésének
története arra enged következtetni, hogy ezek az alapok nélkülözhetetlenek hozzá.
„A pszichológia viszont mégis csak már úgy-ahogy kialakult, voltak intézményei,
gyakorló szakemberei, ez került veszélybe”, mondja Lányi Gusztáv az
államszocialista rendszer kiépítésének időszakáról. Kétségtelen, hogy mind a
Horthy-korszakra, mind a késői Kádár-korszakra igaz volt, hogy míg a pszichológia
különböző ágait többé-kevésbé megtűrte, addig az explicit politikai pszichológiát
már nem. A hatalom politikai pszichológia-ellenes viselkedése mind a két
világháború közötti időszakban, mind pedig az államszocialista rendszerben azt
mutatja, hogy reprezentánsai féltek: a hatalom „Istentől adott” vagy küldetéses,
azaz, ideológiai evidenciában és legitimációban gyökerező természete
kérdőjeleződött volna meg a politikai pszichológia térnyerésével, hiszen ez a
tudományág kölcsönhatásokban, változásokban, dinamikákban, valószínűségekben
gondolkozik, állampolgári nevelés-leágazása pedig reformokban – olyan
folyamatokban tehát, amelyek nincsenek tekintettel az államideológiákra.

A politikai pszichológia szociologikuma

Lányi Gusztáv szerint a politikai pszichológia létrejöttéhez önálló pszichológiára és

önálló politikatudományra van szükség. Az eddigiekből is kiderül talán, hogy úgy
vélem: ezek szükséges, de nem elégséges feltételek.
A politikai pszichológia kialakulásának társadalmi és politikai rendszerbeli
feltételei, valamint társadalomtudományi feltételei is vannak. Emellett olyan
magyarázatra váró problémákra és kínzó kollektív élményekre is szükség van
ahhoz, hogy megszülessen és megerősödjön, amelyek a politika és az egyén
viszonyában vetődnek fel. A politikai pszichológia akkor lett külön tudomány az
Egyesült Államokban, amikor már sem az nem volt elég magyarázat, hogy az
emberi lélekben mi van, sem az, hogy az emberen kívüli tényezők milyenek, hanem
arra kellett választ találni, hogy milyen (és milyen lehet) a hatalom és az emberek
viszonya. E válaszokat olyan időszakban várták el, amikor a tudományos
magyarázatok iránti szükségletek (politikai, gazdasági okokból, valamint a
társadalmi élet változásainak okán) parancsolóakká váltak, és amikor már a
tudományon belüli feltételek is készen álltak, mivel szinte minden modern
társadalomtudomány alapproblematikája kidolgozódott vagy kidolgozódóban volt.
Ami pedig a kínzó és megértésre váró kollektív élményeket illeti, ilyen volt 1917-
ben az októberi forradalom és a már emlegetett náci Németország létrejötte és
tevékenysége.
Lányi Gusztáv munkája jól illusztrálja, hogy a politikai pszichológiát nem könnyű
elhelyezni a társadalomtudományok rendszerében, és nem könnyű tárgyát
körülhatárolni. Sok irányból vezetett felé út, és sok irányból lehet jelenleg is eljutni
hozzá. Ezen nem csak azt értem, hogy többféle tudomány felől, hanem azt is, hogy
többféle problematika felől. Ilyen szűkebb szakterületem, a politikai szocializáció
problémája is, de a közvélemény, a legitimitás vagy éppen a piac problematikájára
és kutatásuk politikai pszichológiai aspektusaira és hozadékaira ugyancsak
gondolhatunk.
A politikai pszichológia kibontakozásának társadalomtudományi feltételei közül
külön is szeretném felhívni a figyelmet a politikai szociológiára, amely felől –
ahogy erre már utaltam – szintén el lehet és el lehetett jutni a politikai
pszichológiához. Ebből a szempontból érdemes elemezni ennek egy részterületét: a
politikai szocializáció problematikáját és e problematika önálló tudományterületté
válását is. Én úgy vélem, hogy a politikai pszichológia önálló tudománnyá
válásában és problematikájának kialakulásában a Lányi Gusztáv által is emlegetett
tudásszociológiai szempontok – és általában a szociológiai szempontok – jelentős
szerepet játszottak. A közöttünk lévő véleménykülönbség valószínűleg azzal függ
össze, hogy nem pontosan ugyanazt a választ adjuk arra a kérdésre, hogy mivel is
foglalkozik a politikai pszichológia? Lányi Gusztáv szerint a politikai pszichológia
a politizáló emberrel foglalkozik.[11] Szerintem a politika és az egyén közötti
interakciókkal foglalkozik, melyek nélkül nincs politizáló ember.
A politikai pszichológia önálló diszciplínaként való kiformálódásában
szerepet játszó szociológiai és tudásszociológiai szempontok közül a következőket
emelném ki:
· Az érdek problematikájának felfedezése és kidolgozása. Az érdekvezérelt
magatartás azt jelenti, hogy nem (vagy nem pusztán) a bennünk lévő jó vagy
rossz, nem is feltétlenül külső tényezők és körülmények (Isten, társadalom,
politikai rendszer, normarendszerek stb.) vezérlik magatartásunkat, hanem jól-
rosszul felismert érdekeink. Az érdek kategóriájának felismeréséhez és
kidolgozásához pedig a kapitalizmus kiteljesedése, majd pedig a demokratikus
működést biztosító intézményrendszer érdekharcokban történt kivívása kellett.
· Az egyén politikai kompetenciájának felismerése. E felismeréssel függ össze
az egyén politikai magatartásában benne rejlő morális felelősség felismerése.
· A modern polgár magatartáseszményének megfogalmazódása. Amikor már a
rendiség által meghatározott magatartásnormák tették (a kívülről vezérelt
embereszmények) érvényüket veszítették, az új, individuum normái még nem
kristályosodtak ki, a pszichológiának, a szociológiának és a pedagógiának végig
kellett gondolnia a kívánatos magatartási erényeket megtestesítő ember
legitimitását, politikai kezelhetőségét és társadalmi „hasznosságát”. A politikai
pszichológia, a politikai szociológia és a politikai szocializáció kimunkálásához
az emberek társadalmi és politikai magatartásának változása és
változtathatóságának felismerése nagy kihívás volt. A polgári társadalom
működőképességének fennmaradása és megújulási képességének fenntartása
ugyanis elválaszthatatlan attól, hogy tagjai mérlegelnek, választanak (politikai
erők között is, de a társadalmi élet megannyi területén is), döntenek, övék a
felelősség és a kockázat.
· A történetiség, a dolgok viszonylagosságának és változékonyságának a
felfedezése. Ez a hegeli dialektikával és a társadalomtörténettel vált lehetővé.
· Azok a világpolitikai konfliktusok és a demokrácia-deficitek, amelyek
felrázták a 20. századi modern társadalmakat, és további sorsukat meghatározó,
kollektív élményeikké váltak.
· Tudományos deficit-élmények arról, hogy a meglévő tudományos keretek nem
elegendőek az értelmezéshez.
A jelzett társadalmi és tudásszociológiai problémákra a modern
társadalomtudományok sora reflektált, és az ágazati szociológiák már-már
követhetetlen sokasága készítette elő a talajt az új, integratív, a szakterületek
„felségterületeit” újraíró tudományos paradigmák számára.
A politikai pszichológia diszciplináris feltételei közül Lányi Gusztáv is kiemeli az
önálló politikatudomány létrejöttét. A politikai pszichológiának a politikához és a
politikatudományhoz való viszonyát érdemes lenne pontosan tisztázni, mert ez a
kérdés szorosan összefügg klasszifikációjának és tárgyának kérdésével. A politikai
pszichológia nem segédtudománya a politológiának – de Lányi Gusztávval
ellentétben én úgy vélem, a politikának sem. A politikai világ politikai
pszichológiai szempontú jobbításának gondolatával egyet lehet érteni, de ez nem a
politikai pszichológia specifikuma. Ez igaz minden társadalomtudományra. A
politika természetesen alkalmazhatja a politikai pszichológia eredményeit – de ezt
más diszciplínák eredményeivel is megteheti.
Lányi Gusztáv keresi a kapcsolódási pontokat a politológia, a politika és a
pszichológia között – és az alkotmányozásban meg is véli találni: „Az
alkotmányozás folyamata nem lenne más, mint a történetileg is kondicionálódott
"néplélektani" érzületek, attitűdök (értékek és normák) stb. kikristályosodása - de
nem elidegenedése - a jogi normaszöveg megfogalmazásában.” Ami az
alkotmányozásnak, mint a néplélektani érzületek kikristályosodásának a folyamatát
illeti, nem biztos, hogy a politikai pszichológiával kell összekapcsolni.
Mondhatnánk azt is, hogy közvélemény-kutatási eredmények alapján kell
alkotmányozni, de annak sem lenne sok értelme. A népfelség nem azonos a
népérzülettel. A hatalom legitimitásának tényleg van egy társadalom-lélektani – ha
tetszik: politikai pszichológiai – dimenziója is. Ez azonban nem az
alkotmányozásban ölt testet. A népérzület nem lehet normatív! Fordítva inkább el
tudom képzelni a folyamatot: azt ugyanis, hogy egy alkotmány válik népérzületi
ténnyé (Durkheim után szabadon).
A politikai pszichológia politikához való viszonyának a tisztázása nem azt jelenti,
hogy alkalmazott tudományként meg kell mondanunk, hogy milyen kapcsolat
erkölcsös a politikával és milyen nem – erre ugyanazok a szabályok érvényesek,
mint mondjuk a biológiára vagy a történelemre –, hanem, hogy
tudományterületként való megerősödésének milyenek a politikai szociológiai
feltételei. A politikától való függetlenség és az ilyen vagy olyan politika szolgálata
nem speciálisan a politikai pszichológia problémája, és nem azzal függ össze, hogy
alkalmazott-e vagy nem alkalmazott tudomány. A társadalomjobbítás pragmatikus
céljai nem csak a politikai pszichológiát vezetik, hanem más tudományokat is. A
politikai pszichológiának van, és lehet is politikai befolyása, de ne legyen politikai
cselekvési tere. A cselekvés felelőssége ugyanis a politikai aktoroké. A politikai
pszichológiával foglalkozó kutató felelőssége pedig a mérlegelés, a
következmények végiggondolása.

A politikai pszichológia meghonosodásának problémái

Miért nem tudott megszületni a politikai pszichológia a késő-kádári korszakban,

teszi fel a kérdést Lányi Gusztáv. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott a
politológia ideológiai kötöttsége, mondja. Úgy látja, hogy a politikai pszichológia
azért nem tudott Magyarországon megszületni a hetvenes és a nyolcvanas években,
mert a diszciplináris feltételek közül ekkor még csak a pszichológia állt készen, ”a
politológia ekkor még (hivatalosan) nem létezett”.
Nem kérdéses, hogy ebben az időszakban a politika által kijelölt mozgástér nem
volt kielégítő a politikai pszichológia hazai recepciójához. A diszciplináris
feltételekhez azonban hozzá kell tennünk azt a – strukturálisan nehezen érthető és
tudomásom szerint tudásszociológiai szempontból eddig még nem elemzett – tényt,
hogy ugyanebben az időben viszont egy másik, szintén politikaközeli, modern
társadalomtudomány, a nem ideológiai fogalmakkal operáló (és a marxista ihletésű,
a tudományos szocializmusból kinövő politikatudománytól módszertani
szempontból is teljesen különböző) politikai szociológia be tudott törni
Magyarországra (magam is ezt művelem a hetvenes évek közepe óta).
Meghonosodott a közvélemény-kutatás is, a politikai szociológia egyik alkalmazott
ága. A politikai szociológia felől pedig Magyarországon is volt leágazási lehetőség
a politikai pszichológia felé.
 Azt, amit Lányi Gusztáv úgy lát, hogy a hetvenes években „a már akkoriban
is "készen álló" pszichológusok egyike-másika a "fejéről a talpára állított"
világnézet-lélektan és magyarság-lélektan művelésére adta magát”, tehát, hogy
olyasvalamit csinált, mint amilyen a háború előtti nemzetkarakterológia volt, csak
„a "politikai-történeti tudat" címkéivel megjelölve (-bélyegezve)”, nehéz
értelmezni. Egyrészt azért, mert a listájában szereplők egy része (Angelusz Róbert,
Diósi Pál, Lázár Guy, Szabó Ildikó) nem volt pszichológus; másrészt pedig azért,
mert a közvélemény-kutatási módszerekkel végzett kutatások politikai szociológiai
jellegűek voltak, méghozzá az első ilyenek Magyarországon. A
nemzetkarakterológiához semmi közük nem volt sem módszereikben, sem a
hatalomhoz, sem a nemzethez való viszonyukat, sem pedig vizsgálati tárgyukat
tekintve.
Lányi Gusztáv az „egyébként készen álló” pszichológiára és a
nemzetnevelésre (és mások között az én személyemre is) még egyszer utal olyan
összefüggésben, hogy a Kulcsár Kálmán-féle „szociologizáló politológia nem
igazán volt képes rátalálni (…) az egyébként "készen álló" pszichológiára. Helyette
a "fejéről a (lúd)talpára" állított (szocialista) nemzetnevelést űzte "politikai
szocializáció" címen (Boros és Kéri 1984; Gazsó 1987; Kéri 1984, 1988; Stumpf
1985; Szabó és Csepeli 1984[12], 1984a; Tamás 1981).” Lányi ebben a zárójelben is
sok – egymástól mind az alapvető tudományos kérdésekben, mind szemléletben,
mind pedig módszerekben igen különböző – szerzőt sorol fel. Ami engem illet, fel
nem foghatom, hogy abból az empirikus adatfelvételen alapuló politikai
szociológiai munkából, aminek az egyik szerzője vagyok, hogy tudta kiolvasni a
politikai szocializáció címen űzött "fejéről a (lúd)talpára" állított (szocialista)
nemzetnevelést”. Az sem derül ki számomra írásából, hogy a Kulcsár Kálmán-féle
szociologiázáló politológiának miért kellett volna rátalálnia az „egyébként készen
álló” pszichológiára.
A későbbiekben Lányi Gusztáv utal egyik könyvemre (Az ember
államosítása) is, mégpedig a következő összefüggésben: „Idővel persze a
"lúdtalpas" totyogások szépen koreografált tánclépésekké csinosodtak – a nyugati
modern tudományosság ötvöződött a hazai társadalmi-politikai reformtörekvésekkel
(lásd például Angelusz 1983, 1989; Csepeli, é.n. [1985]; 1992; Szabó 1991).”
Ebben az esetben azt nem tudom értelmezni, hogy a nyugati tudományosságot
hogyan ötvözhettem a hazai társadalmi-politikai reformtörekvésekkel.[13]
Lányi Gusztáv abban látja a politikai pszichológia hazai recepciójának problémáját,
„hogy a hazai politológia ekkor még a "tudományos szocializmus" burkában volt
elzárva, miközben szinte az adott kvázi-politológiai fogalmi hálót, amely például a
"társadalmi tudat" köré szerveződött, az empirikus szociológiai, pszichológiai,
néprajzi, nyelvészeti stb. kutatások szinte már szétfeszítették.” Ezzel kapcsolatban
megjegyezném, hogy a „társadalmi tudat” legalább annyira „kvázi-politológiai”
fogalom, mint amennyire politikai szociológiai, tudásszociológiai és
szociálpszichológiai is. Utal még Hankiss Elemér munkáira, és megjegyzi, hogy
ezek a „szociológiai-társadalomlélektani elemzések hasonlóképpen hozzájárultak a
hazai politikai viszonyok már-már politológiai(nak is tekinthető)
"diagnosztizálásához" - de ebből sem lett politikai pszichológia.”
Úgy látom, hogy abban, hogy Lányi Gusztáv a hetvenes-nyolcvanas évek
Magyarországán sem az empirikus politikai szociológiai, sem pedig a
társadalomtörténeti szociálpszichológiai munkákban nem fedezi fel a politikai
pszichológia meghonosodásának mozzanatait és az e diszciplína
meggyökeresedéséhez való hozzájárulásokat, alapvetően a politikai pszichológia
pszichológiai jellegéről alkotott elképzelései játszanak szerepet. Ugyanakkor tény,
hogy önálló diszciplínaként valóban nem gyökeresedett meg a hetvenes évek
társadalomtudományi nyitásával a politikai pszichológia Magyarországon. Ezt több
dologgal is magyarázhatjuk.
· A politikai pszichológia a maga elnevezésével meglehetősen direkt módon
utalt a politikusokra, mint személyekre, és ezzel egy addig kikezdhetetlen tabu –
a politikusok bírálhatatlanságának tabuja – megsértésének veszélyét vetítette
előre.
· A politikai pszichológia a maga elnevezésével meglehetősen direkt módon
utalt az ilyen vagy olyan politikai viszonyok között élő egyénre. Ez magában
hordta annak a veszélyét, hogy az államszocialista rendszer egy ütemre,
egyszerre lépő, uniformizált politikai szocializációval „előállított”
tömegemberének eszménye megkérdőjeleződik.
· Mire az önálló politikai pszichológia meggyökeresedhetett volna, már túl késő
volt. Ekkorra mindinkább elmosódtak és relativizálódtak a tudományterületek
közötti határok, és kezdtek újrafogalmazódni külföldön is, nálunk is a
társadalomtudományos megközelítések új paradigmái. Kis leegyszerűsítéssel azt
mondhatnánk, hogy egyre inkább csak a problémákat lehetett és volt már
érdemes jól azonosítani, a megközelítési módok és módszerek, valamint
elemzési kategóriák pontos azonosítása másodlagos jelentőségűvé vált.
· A politikai pszichológia azért sem tudott ekkor már gyökeret ereszteni, mert a
hetvenes évekre megváltozott a tudományok és a politika viszonya. A „politikai
részletek” kutathatókká váltak, ha maga a „politikai egész” nem is.
Legitimálódott és intézményesült a per definitionem reformata tudományok
köre: a nevelés, az iskolaszociológia, az állampolgári nevelés, a politikai
szocializáció stb. A hatalom szemében azonban a politikai pszichológia az
„egész” kutatásának: a politikai rendszert megtestesítő és működtető személyek
kutatásának veszélyét rejtette magában.
· Mire lehetővé vált volna az önálló politikai pszichológia meggyökeresedése
Magyarországon, problematikája maga is elkezdett változni, átalakulni, új
értelmezési formákat keresni. Egyrészt problematikáján több tudományág is
osztozott: a magatartásszociológia, a politikai szociológia, a politikai
szocializáció-kutatás, a politikai szociálpszichológia. Másrészt a politikai
pszichológia szempontjai feloldódnak a politikatudományban; mintegy kutatási
alirányokká, újabb szakterületekké válnak.

Én tehát azt gondolom, hogy a politikai pszichológia a hetvenes évektől kezdődően

fokozatosan meghonosodott Magyarországon, csak nem úgy, ahogy ez várható lett
volna, és szerteágazó, sokféle tudományos indíttatással rendelkező tudományos
terület lett. Az igazi nagy nyitás, ahogy Lányi Gusztáv is írja, Nyugaton is csak a
hetvenes években történt meg: amikor a politikai pszichológia intézményesen is
kezdett megerősödni. Kétségtelen azonban, hogy nálunk önálló intézményrendszere
a mai napig sincs.

A politikai pszichológia intézményesülésének problémái

Ahogy Lányi Gusztáv is írja, „a politikai pszichológia hazai megjelenésének,

fölhasználásának és (lehetséges) fejlődésének természetesen a pszichológiától
független strukturális és történeti-politikai föltételei is vannak: a valódi polgári
demokrácia, azaz a horizontálisan szerveződő civil politika megerősödése. A
diszciplináris feltételek ehhez kapcsolódhatnak: a politológia és a pszichológia,
elméleteikkel, fogalmi és módszertani apparátusaikkal, a szakemberképzés
intézményeivel, tudományos fórumaival.” Jogosan tehető fel a kérdés, hogy amikor
a rendszerváltással a strukturális feltételek is teljesültek, miért nem épültek ki a
politikai pszichológia intézményei. Érdemes erre a kérdésre magában a politikai
pszichológiában keresnünk a választ.
a.) Lehet, hogy a politikai pszichológia már maga sem igazán akar
külön tudomány lenni. „Lányi a következőket írja: „Hiszen még az 1980-as
évek közepén is úgy tűnt, a tőlünk napnyugatra eső régiókban is, hogy igen
kevés társadalomtudós mondta magát "politikai pszichológusnak", még akik
politikai pszichológiai témával is foglalkoztak, ők is inkább szociológusnak,
pszichológusnak, szociálpszichológusnak nevezték magukat.” Az is lehet, hogy
– amire talán a leginkább hajlik Lányi Gusztáv – a politikai aktorok, az
alkalmazott politikai pszichológia felhasználói és megrendelői nem akarják ezt a
diszciplínát támogatni.
b.) De lehet, hogy a helyzet nem is rossz igazán: a politikai
pszichológia jelen van a magyar társadalomtudományban, csak nem ott
keressük, ahol van, illetve, ahol például Lányi Gusztáv is keresi – a politikai
marketingben, a politika által alkalmazott tudományok sorában –, ahol esetleg
egy másfajta, „álruhás” politikai pszichológia rejtőzködik. Úgy vélem, nem
érdemes abszolutizálni a politikai pszichológia pragmatikus hasznát. A
megismerés önérték is, miközben praktikus hozadéka is van.
Van-e vagy nincs ma intézményes politikai pszichológia? Hogy erre a kérdésre
milyen választ adunk, definíciónktól is függ. Ha a politikai pszichológia tárgyát a
személyiség és a politika közötti interakciókban véljük megtalálni, könnyebben
találunk példát a Magyarországon meggyökerezett politikai pszichológiára is.
Abból kell azonban kiindulnunk, hogy a napjainkban érvényesülő tudományos
megismerési paradigma szerint nincsenek felségterületek. Az alkalmazott
tudományokra különösen igaz, hogy egymástól is képesek "zsákmányolni" témákat,
módszereket és technikákat. Lányi Gusztávhoz hasonlóan én is azzal a kutatói
attitűddel tudok a leginkább azonosulni, amellyel a vizsgálandó probléma
természetéből jutunk el a diszciplínákig és a módszerekig, és közben nem nagyon
törődünk azzal, hogy milyen paradigma milyen felségterületeire tévedtünk.
A politikai pszichológiát nem feltétlenül a „politikai pszichológia” címszó alatt kell
keresnünk. Az én válaszom benne van Lányi Gusztáv válaszai között. Ahogy ő is
írja: „A politikai pszichológiáról ugyanis joggal lehet mondani, hogy
multidiszciplináris tudomány: a szociológiai, a történeti, a pszichiátriai, az
antropológiai megközelítések sajátos és eltérő vonásait tudja összekapcsolni, s ezért
nem idegenkedik a módszerek többszínűségétől sem. A hagyományos tudományos
módszerek – kérdőíves felmérések, kísérletezés, szimulációs eljárások stb. – mellett
kedveli az esettanulmányokat, a történeti elbeszéléseket és általában a kvalitatív
technikákat is. Egyébként erre vezethető vissza az a nézet is, hogy a politikai
pszichológiát tudományos pluralizmusa inkább egy témává teszi, s nem tényleges
tudományággá.”

A politikai pszichológia illetékessége

A politikai pszichológiának van egy pszichológiai nézőpontú és vagy egy

politológiai nézőpontú felfogása. Lányi Gusztáv az előbbi mellett kötelezte el
magát: „Ez a fogalom (…) nem lehet jogi, ökonómiai, szociológiai, történeti, de
még a politológia "politika" fogalmát is a pszichológiához kell igazítani. (…) A
politika pszichológiai nézőpontú definíciója a pszichológiai paradigmákon
nyugodhat: a politikát tehát behaviorista, kognitív, pszichoanalitikus és
fenomenológiai szempontok alapján határozhatjuk meg, figyelemmel egyfelől a
biológiai, másfelől a szociológiai "határokra" is. Amikor fentebb áttekintettem
ezeket a nézőpontokat, valójában nem tettem mást, mint a politika pszichológiai
definícióit jártam körül. Ezért most ezekre is hagyatkozva - és mintegy a szintetikus
fogalom-meghatározás igényének is eleget téve - azt hangsúlyozom, hogy a politika
pszichológiai szempontból elsősorban egyéni és csoportos magatartás. A
magatartást a pszichológiai paradigmák alapján specifikálhatjuk.” Lányi hozzáteszi:
„A politikai magatartás nemcsak a pszichológiai térben – az intra- és
interpszichikus világban – strukturálódik, hanem a pszichológiai időben is.”
Én hajlok arra, hogy mind a pszichológiai, mind pedig a politológiai
nézőpontnak létjogosultságot tulajdonítsak, rajtuk kívül pedig még a szociológiai
nézőpontnak is. Talán a klasszifikációnál is fontosabb a politikai pszichológia
alanyának, a politizáló embernek a fogalma. Újra kellene fogalmazni a politizáló
ember fogalmát, aki állampolgár, közösségek tagja, személyiség, társadalmilag
meghatározott életet él, cselekvéssel, eszmékkel, viselkedéssel stb. fejezi ki magát.
Meghatározásához nem elég az ember = fiziológiai adottságok + organizáció +
mentalitás képlete.
A másik fontos kérdés a politikai pszichológiában alkalmazott logikai
műveletek kérdése. Paradoxon, de a politikai pszichológiát is kísérti a pszichológia
természettudományos hagyományainak öröksége, amely szerint egy-egy témáról
szükségszerűségekben, bizonyosságokban, determinációkban – azaz, zárt láncú
folyamatokban – kell gondolkozni. Ez különösen felhívja a figyelmet arra, hogy e
tudományterületen is csak valószínűségekről beszélhetünk, mint a
társadalomtudományokban általában, és ezért sok tényezőben, folyamatban,
tendenciákban, lehetőségekben, kölcsönhatásokban kell gondolkoznunk.
Lányi Gusztáv sorra veszi a politikai pszichológia kínálta különböző pszichológusi
szerepeket. Elemzésében ilyen a pszichológus, mint szakértő tanú, mint a politika
kiértékelője, mint társadalmi mérnök, mint terápiás és támogató tanácsadást nyújtó.
Úgy látja, hogy ha „a politikai pszichológia, amely nemcsak megérteni - a lehetőleg
minél pontosabb leíráson keresztül megismerni - akarja vizsgált objektumát (a
politikát), hanem azon "változtatni" is óhajt, vagy legalábbis ilyen irányú szakértői
javaslatai is vannak: akkor ez a politikai pszichológia maximális programja.”
A szakértés profizmusának és a jobbító változtatás nemes szándékának törékeny
egyensúlya könnyen felborulhat. Egyrészt az alkalmazott társadalomtudományok,
másrészt az aktuális hatalomhoz vagy egy politikai értékrendhez való lojalitás,
harmadrészt pedig a szakértői szerep – érdekes és sok konfliktus forrásává válható
viszony. A szakértői szerepnek megvannak a maga veszélyei. A „terápiás
javaslatokkal” lehet elcsúszni a tudományos objektivitáson alapuló kutatói
magatartásból a politikai vagy szakigazgatási apparátus tudományosan képzett, de
mégsem kutatói magatartásába. A politikai pszichológia művelői esetében is igaz
az, hogy nem csak kétpólusú skáláról beszélhetünk, hanem hárompólusú
viszonyrendszerről: a független tudós, a szakképzett szakalkalmazott és a
szakképzett mediátor a három lehetséges szerep. Szociológiai szempontból
megközelítve ezt az ellentmondást, egyrészt az intézményes határok jelenthetnek
garanciát a szereptévesztés, illetve a politikacsinálás kísértése ellen, másrészt a
morálisak. Magyar és közép-kelet-európai sajátosság, hogy a szakértő és a kutató, a
tudományos elemző és az esszéista (kolumnista) vagy a szakíró között elmosódnak
a határok. Ezzel összefüggésben figyelemre méltó a média érdekes, valóság- (kvázi-
tudományos valóság-) konstituáló szerepe is, amennyiben az ilyen vagy olyan
tudományok „tudósává”, „kutatójává” avathatja a képzett közvetítőt.
Amit tehát Lányi Gusztáv a politikai pszichológia maximális programjának
nevez – a politikai változtatás igényével fellépő politikai pszichológia modelljét –
nem lehet in abstracto megítélni. A „jóslás” persze, komolytalan – hogy ne
mondjuk: tudománytalan – dolog, még, ha magukat komolynak és tudományosnak
gondoló szakemberek művelik is. A pszichológia minden bizonnyal tudja, hogy a
társadalmi valóságban lejátszódó folyamatok soktényezős folyamatok. A
társadalom, a társadalom tagjai és a közöttük lévő viszonyok logikája nem technikai
logika; a tudományok pedig – köztük a pszichológiaiak – nem bizonyosságokban,
hanem valószínűségekben gondolkoznak.
A tényleges döntéseket a politika hozza. A modern demokráciákban azonban
a politika a társadalom-tudományos kutatások eredményeinek a felhasználója. Jó
példa erre az általam többször is említett állampolgári nevelés. A
társadalompolitikai programmá váló állampolgári nevelés azt is jól példázza, hogy a
tudományterületek közötti, a tudományok és a politika közötti, valamint a politika
és a gyakorlat közötti határok elmosódtak. A végeredmény politikai; de a
végeredményhez vezető folyamatnak egy sor eleme egyáltalán nem az.
Mondhatunk példát a fordított irányú folyamatokra is: a hatalmi- és a
csoportviszonyokra vonatkozó politikai pszichológiai tudás hasznosítható minden
olyan helyen, ahol hatalmi viszonyok vannak (börtön, munkahely, iskola stb.) – de
kérdés, hogy ennek a végeredménye már politikai-e?
Ha a politikai pszichológia képes különböző gyakorlati javaslatokat
kidolgozni, s ha ezeket a javaslatokat a politikusok alkalmazzák is – akkor ez
valóban a politikai pszichológia maximális programjának: a társadalom
megváltoztatásának a megvalósulása, s ez tényleg nem kevés. De akár a minimális,
akár a maximális programot nézzük, nyilvánvaló: a posztmodern és demokratikus
politika pszichologizálódik. Lányi Gusztávnak abban is igaza van, hogy ha a
politikai pszichológiai tudás a tudások részévé válik, akkor ilyen módon is „testet
ölthet” a politikai pszichológia magában a politikai gyakorlatban. Tudjuk azonban a
történelemből és jelenkori világunkból, hogy a politikai pszichológiából eredő
tudást nagyon másképpen használják fel a demokratikus és a diktatórikus
rendszerekben. A kutatói (és a politikusi, meg a szakalkalmazotti) morál – és a
makrotársadalmi viszonyokban kikristályosodó értékek demokratikus, humánus
jellege az egymással szorosan összefüggő garanciái annak, hogy a politikai
pszichológiai tudás ne az emberek közös érdeke ellenében hasznosuljon.

*
Válaszkísérlet. Szabó Ildikó az általam leírt gondolatokat helyenként szinte – bár
tömörítve – szó szerint megismételte; mégis más és átstrukturált szövegvariánst
alkotott. Igazi és további gondolatokat ébresztő vitairatot,
szöveg(em)interpretációt komponált: a hangsúlyokat átrendezte, az azonos
nézeteinket, gondolatainkat kiemelte, a vitapontokat élesen exponálta.
A hangsúlyátrendezés fő vezérelve: a szociológiai és a tudásszociológiai
megfontolások érvényesítése. Az egyén, a társadalom és a hatalom háromszögében
elhelyezkedő összefüggések, vagyis a politikai pszichológiai tudás szociológiai
beágyazottága megkerülhetetlen támpontokat adhat számos elméleti és gyakorlati
kérdéshez is. Az itt feszülő problémák egyik csomópontja a moralitás köré
rendeződik – mutatta be Szabó Ildikó, egyáltalán nem moralizáló attitűddel, hanem
nagyon is tárgyszerűen. Funkcionális összefüggésekre mutatott, amikor felhívta a
figyelmünket: a politikai pszichológia önálló diszciplínává válásának feltételére,
arra, hogy a politikai felelősség individualizálódott.
Amiként A. Gergely András reflexióiból kitűnt a politikai antropológiával
összefüggésben, Szabó Ildikó is jelzett egy puha érintkezési felületet: a politikai
pszichológia és a politikai szocializáció majdhogynem egy (és azonos)
diszciplínának is tűnhet. Ez nem csalóka látszat, én mindazonáltal nem az
azonosságra helyezem a hangsúlyt. Egyébként Szabó Ildikó sem teszi ezt. A köztünk
lévő különbség – és vita – diszciplináris kötődéseink és kutatás-módszertani elveink
(illetve - gyakorlatunk) eltérő hátteréből is adódhat. Szabó Ildikó a szociológia és
az empirikus (ezen belül a szociológiában leginkább használatos kérdőíves,
reprezentatív mintavételeken alapuló) vizsgálatok tapasztalatai alapján közelít a
politikai pszichológiai tudás mibenlétét, sajátosságait firtató problémák felé. Én
elsősorban a pszichológia felől, módszertani elveim és eddigi kutatásaimban
alkalmazott szempontjaim nem az úgynevezett „kemény”, hanem inkább a „lágy”
(kvalitatívnak is mondott) technikákat preferáltam: az élettörténeti vizsgálatokat,
történeti szociálpszichológiai, pszichohistóriai és pszichobiográfikus
összefüggéseket keresve, ha lehet, még a hagyományos eszme- és tudománytörténeti
témák területein is (lásd például az éppen itt vitatott „Lélektan és politika” című
írásomat). A kiinduló – vagy inkább az egyik legfőbb viszonyítási – alap azonban a
kemény, szcientikus világ volt és maradt (nem véletlenül írom a „tudományost” a
távolságtartó nem-magyar terminussal!).
De miként Szabó Ildikó, én sem tudtam és tudok teljes mértékben azonosulni
ezzel a „szcientikus világgal”. Ő a politikai szociológia hazai adaptációját és
önállósodását belülről, azaz a szociológia felől küzdötte végig (és járult hozzá
jelentős mértékben eredményeihez), én ezt kívülről (noha viszonylag közelről)
szemlélhettem. Az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején, éppen
átpaszirozódva a szcientikus pszichológia egyetemi csatornáin és az „intenzív
szociológiai” kurzusokon is, a pszichológiától nagyon távolinak láttam az akkori
(különösen a „társtud”-os[14], de nem mellesleg a „polfő”-s[15]) politikai
szocializációs és ifjúságszociológiai kutatások eredményeit taglaló szövegeket. Ezt
így láttam a „Lélek(tan) és politika” írásakor is – ráadásul ezt ma is így látom!
Szabó Ildikónak abban persze igaza van, hogy értékeléseim, összefoglaló
leírásaim során nem differenciáltam: az akkori „tudszoc”-os[16] és politikai
szociológiai alapokon történő vizsgálódásokat látszólag egy kalap alá veszem.
Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy az akkori politikai szociológia
adaptációjának „apologetikus szövegei” kénytelenek voltak tiszteletköröket róni a
„marxista szociológia” oltára körül (lásd az akkori Kulcsár Kálmán-köteteket).
Félreértés ne legyen: én ezeket a próbálkozásokat dicséretes törekvéseknek
tartottam és tartom, az „utólag bölcsek” pózolásai pedig ellenszenvesek. Egy
sajátos tudományos életrajzi önreflexióval pusztán azt mutattuk meg – Szabó
Ildikóval közösen –, hogy a politikai pszichológiai tudás tudásszociológiai
beágyazottsága (a mi életünkben is) tetten érhető, ha tetszik: nem életidegen
tudásról van szó. De éppen ezért álláspontomat nem revidiálom!

10. Megjegyzések Lányi Gusztáv koncepciójához a politikai pszichológia

megalapításáról

Problémák. A Szabó Ildikó által is feszegetett tudásszociológiai problémákat

érdemes tovább bonyolítani: „elmélyíteni” a tudományelméleti, filozófiai
kérdésekkel? Ez a mélység – vagy éppen magasság – nem okoz inkább szédülést?
Az előzetes reflexiókra minden vonatkozásban szükség van? A „még alapvetőbb
alapfogalmak” alapjai vajon hol találhatók? (S ez politikai pszichológiai
probléma?) A politikai pszichológiából így mi marad(hat)? Ugyanakkor a politikai
pszichológia valóságos és gyakorlatilag fontos területei elvál(hat)nak az elmélettől,
miközben a „genuin pszichológiai indíttatások csak meglehetősen kiegészítő
jelentőségre” tehetnek szert? A gondolat-törmelékekből és -foszlányokból lehet
fogalom-katedrálisokat felhúzni?

Kiss Endre
(filozófus)

Additiv tudományfelfogás

Lányi Gusztáv átfogó tudomány-alapító törekvéseihez szél-jegyzeteket

szeretnénk fűzni. Úgy gondoljuk, hogy ez a legcélravezetőbb eljárás, hiszen Lányi
vitaindító, alapító munkája maga is vázlatos, az egyes témakörök megalapozásának
és kifejtésének részletei azért sem vitathatók teljes alapossággal, mert ilyen szinten
a vitaindító anyag nem tartalmaz téziseket, illetve állásfoglalásokat. E helyzetnek
természetesen olyan kettős alapja van, amelyre gondolatmenetünk végeztével még
vissza kell térnünk. Az egyik az előbb említett “helyzet”, amit lerövidített formában
akár technikainak vagy szituatívnak is tekinthetnénk. A másik azonban mélyebb és
a szemlélet alapvető rétegeit érinti (amiért már önmagában mi is csak érintőlegesen
térhetünk ki rá). Ez a mozzanat Lányi Gusztáv tudomány-értelmezésének mélyebb
dimenzióit érinti, mégpedig elsősorban abban az összefüggésben, hogy
tudományfelfogása alapvetően „additiv”, az egyes eddigi kérdésfeltevések,
paradigmák gondos és érzékeny „összeillesztésé”-re alapul. Nincs tehát egy
érvényesített teoretikus-paradigmatikus alapkoncepciója, amelynek centrumából
mintegy “kifelé” törekszik a paradigma részterületeit meghatározni, ezzel szemben
gondos és érzékeny aprómunkával rakosgatja össze egy lehetséges politikai
pszichológiai paradigma körvonalainak egészét. Ez a magatartás hatja át Lányi
diszciplina-alapító tevékenységét. Értékelésére természetesen csak mondandónk
végén térhetünk ki, rokonszenves vonásai kézenfekvőek, esetlegesen problematikus
oldalai talán kevéssé nyilvánvalóak.
Megjegyzéseinket ezért meghagyjuk a maguk szingularitásában, jelezzük
mondandónk irányát és mindenképpen követhetővé, felismerhetővé tesszük Lányi
Gusztáv számára, hogy nehézségek nélkül vizsgálhassa őket. Sem negatív-kritikai
irányban nem mélyíthetjük el őket egy bizonyos szintnél intenzívebben, hiszen
ebben az esetben Lányi joggal mondhatná, hogy ő a koncepcionális elemeket
ugyancsak jelzésszerűen fejthette csak ki. Ugyanez vonatkozik természetesen
azonban a pozitiv kifejtésre is.

Oktatás és/vagy paradigma

Mivel Lányi Gusztáv nem egy koncepció teljes paradigmává alakítását

tekinti feladatának, de összegező, összerakó, szintetizáló tudományalkotást
gyakorol, ezért az ide tartozó részdiszciplínák, elsősorban és különös tekintettel a
teoretikus és a tárgyi-leíró diszciplínák egymásmellé-kerülése, sorrendje és
hierarchiája sok esetben véletlenszerűnek és önkényesnek tűnik, függetlenül attól,
hogy a mindenkori elrendezettség lehet megalapozott és indokolt. Még egyszer
leszögeznénk, hogy Lányinak ez az attitűdje rokonszenves s még az is nagy
valószínűséggel felvethető, hogy a tudomány közélete számára egyenesen
produktív, tudományelméleti szempontból pedig mindenképpen meghatározó és
egyben minden kétséget kizáróan problematikus is. A jelenlegi összefüggésben
elsősorban azt kell kiemelnünk, hogy azért, mert egy sor alkalmazásban, diszkurzív
vagy stratégiai döntésében nem vezeti egy koncepció koherenciájának jó esetben
kikerülhetetlen logikája, amelynek hiányában számos tárgyi-tartalmi kapcsolódás
ha nem is mindig önkényesnek, de sokszor tetszőlegesnek tűnik.
Ebben a szituációban e megjegyzések írója is sajátos helyzetbe kerül.
Állandóan hangoztatnia kell, hogy egy oktatás- és képviseletképes politikai
pszichológia megalkotása nem azonos egy ilyen tárgyú önálló paradigma
megalkotásával, miközben nagyon is tisztában van egy ilyen tantárgy
megalkotásának fontosságával, szükségszerűségével és nehézségeivel, sőt, adott
esetben egy tantárgy létrehozását maga is így tartaná korrektnek és
rokonszenvesnek. A tudományelméleti nehézség azonban mindvégig jelen van: egy
tantárgy értelmében vett diszciplínára más szabályok vonatkoznak, mint egy önálló
paradigma megalkotására.

A társadalmi relevancia

Az alapvetés egy bizonyos pontján hangsúlyoznánk, hogy a politikai

pszichológia reflexiójához hozzátartozik e tudomány korszakonként és
helyzetenként szélsőségesen eltérő társadalmi relevanciájának és fontosságának
végiggondolása is. Ez azt jelenti, hogy hosszú (alvó) történelmi korszakok vannak,
amelyekben specifikusan társadalomlélektani mozzanatok viszonylag kevéssé
jelentősek és vannak más korszakok, történelmi fordulatok, amelyekben e lélektani
mozzanatoknak világtörténelmi, ha éppen nem világtörténetileg egyenesen döntő,
sulyuk és szerepük van. Ez természetesen megmutatkozik magának a
társadalomlélektannak a történetében is, s egyáltalán nem véletlen, hogy mikor és
milyen árnyalatokban indul meg és folyik a diszciplína kialakulása.
E viszonylatokban kifejezetten lüktető különbségek mutatkoznak. Ez
nemcsak egy lehetséges tudomány önreflexiója miatt fontos, de sajátos tárgyi
kérdésfeltevések is kinőhetnek belőle. Elsősorban a látens és a manifeszt
viszonylatok konkrét egymásra épülésére gondolunk, a hosszú látencia és a döntő,
rövidtávú manifesztáció tényleges összefüggéseire, de adott esetben a tárgy
“kezelésé”-re, “fontosságá”-ra nézve is, amelyek meghatározhatják a diszciplína
társadalmi, akadémiai, egyetemi beágyazódását is. A középiskolában tanított
tárgytól a “titkos” tudományig ezen a skálán minden lehetséges, különösen, ha a
politikai pszichológia olyan vetületeire gondolunk, mint a drogfogyasztás, a
tömegkultúra vagy a szimulált, illetve virtuális valóság új, meghatározó formái.

Tudománylogikai komplexitás

A politikai pszichológia megalapozásakor erre vonatkozó elmélyült

tapasztalatok nélkül is gondolnunk kell arra, hogy egy sokszorosan
interdiszciplináris és mint az anyag ezt helyesen tartalmazza is, e tudományok igen
bonyolult kereszteződési pontjain kikristályosodó kérdések formájában
manifesztálódik. Egyfelől jelezni kell azokat a nehézségeket, amelyek e kérdések
tudománylogikai komplexitásából, másfelől azokat, amelyek e kérdések elvileg
végtelen variációnak számából és nagyságrendjéből következnek.

Professzionális politika és „szakértők”

A politikai pszichológia a professzionális politika számára a

hétköznapokban, azaz nemcsak a kiemelkedő történelmi helyzetekben is rendkívül
fontos. Újabb tudománylogikai s egyben gyakorlati szingularitás, hogy a
professzionális politika ezen szükségletében azonban nemcsak paradox helyzetbe
kerül, de kimondottan ön- és közveszélyes helyzetbe is lehet. A professzionális
politikának (természetesen) nincs módja a maga hétköznapjaiban azzal foglalkozni,
hogy eleget tegyen a politikai pszichológia szélsőségesen nehéz tudományelméleti-
módszertani követelményeinek. Ezért minden lehetségesen érdemleges
tudományelméleti törekvése mellett is megmarad az asztrológia, a tenyérjóslás, a
klasszikus kávéházi politikai pszichológia, a lényeglátónak kikiáltott “szakértők”
igénybevételénél. Klasszikus pragmatikus feszültség és konfliktus ez, amely
reflexiójának ugyancsak helyet kell kapnia a politikai pszichológia egy új
diszciplínájában.

Alapfogalmak és a „még alapvetőbb alapfogalmak”

A politikai pszichológia megalapozásánál természetesen nem lenne

felesleges a még alapvetőbb fogalmak koncepciózus kibontakoztatása sem, s itt a
hangsúly mind a két mozzanaton egyként lenne. Egyrészt: a még alapvetőbb
fogalmakon, hiszen úgy kell keresni a politikai pszichológia saját mozgásterét és
feladatait, hogy előbb a társadalom és a politikai problematika deskriptív alapjaiban
így vagy úgy már állást kellett foglalni. Ugyanúgy van hangsúly azonban a még
alapvetőbb alapfogalmak koncepciózus kifejtésén is – hiszen az alapvető
alapfogalmak bármely kifejtése már egy koncepción alapuló, arra épülő kifejtés.
Azaz, mint erről még számos más vetületben is szó lesz, a politikaelmélet
alapjainak tisztázása meg kell, hogy előzze a politikai pszichológia diszciplínájának
kifejtését. Ha ez esetleg nem történne meg, nem feltétlenül katasztrofális, de
mindenképpen meg kell virtuálisan történnie, ha valójában sor kerül rá, ki kell
jelölni a politika sajátos szisztematikus helyét ebben az összefüggésben.

(A természettudományos alapok) Tudományelméletileg kitüntetett figyelmet

érdemelnének azok a törekvések, amelyek a társadalomlélektant, a politikai
pszichológiát valamelyik valamely korszakban kurrens természettudomány alapján
képzelték el. Erre a különös figyelemre természetesen nem azért van szükség, mert
az ilyen analógiákat szó szerint szeretnénk értelmezni, hanem azért, mert az ilyen
tág és logikus analógiák erőteljesen ráirányíthatják a figyelmet a politikai
pszichológia specifikumaira, annál is inkább, mert a visszatérő
társadalomontológiai állandók helyenként képesek a természet állandóinak
megfelelő feltételeket megjeleníteni a politikai pszichológia számára.
Természetesen az már paradigmaválasztás kérdése is. Egyrészt úgy, hogy ha egy
ilyen választás rendelkezik önálló paradigmatikus keretekkel, ezek a
természettudomány analogikus szerepét és lehetőségeit is erőteljesen
meghatározzák. Másrészt úgy, hogy egy ilyen jellegű összegezés nem testesít meg
önálló paradigmát, ebben az esetben másként kell viszonyulnia az analógia-szinten
feltétlenül komolyan kezelendő természettudományos párhuzamokkal.

(Irodalmi és művészeti alkotások) A politikai pszichológia

diszciplináinak/diszciplinájának kialakításakor sokszoros és reflektált módon
tekintetbe kell venni azt is, hogy az irodalom és a művészetek legkiemelkedőbb
műveinek és alkotóinak érdeklődését a később diszciplináris megközelítés
legfontosabb kérdései érdekelték. Ha tudományosan-diszciplinárisan lehet is
mondani, a kulturális tudat vagy civilizatórikus hagyomány oldaláról ezért
természetesen egyáltalán nem igaz a politikai pszichológiai diszciplína teljes
újszerűségének tézise.
 Politikai léthez-kötöttség

Ahogy a társadalom, a politika, vagy később a hatalom alapkérdéseinek

valamiféle előzetes reflexiója szükséges a politikai pszichológia megalapozásánál,
legalább olyan fontos tisztázni a politikai léthezkötöttség előzetes fogalmi
változatait is. A politikai léthez-kötöttségnek legalább két nagy kiinduló
jelentésváltozata van.
Az egyik a strukturális politikai léthez-kötöttség (a politikai helyzet,
legalábbis kiinduló koordinátáinak együttese), a szerző, a csoport vagy más
lehetséges szubjektum társadalmi-politikai helyzete.
A második: a mentális-kognitív-lelki politikai léthez-kötöttség, a politikai
érzékelés, az aktuálisan használt fogalmi készlet és paradigma, a hagyomány
tartalmaihoz fűződő viszony előzetes feltételeinek és lehetőségeinek függvénye.
Ez a második szempont hasonlít a tudásszociológiához, de annak egy
sajátos, szelektív változata. E két aspektus egyenként is elengedhetetlen lenne a
politikai pszichológia megalapozásához, de legalábbis a léthez-kötöttség általános
fogalmát érvényesíteni kellene, hiszen e nélkül a legkülönbözőbb szintű politikai
képletek lélektanilag leírhatatlanok, megszűnik a közvetítés lehetősége politikum és
pszichikum között.

(Politikai attitűdök és ideológiák) A politikai attitűdök és ideológiák

vizsgálatának terepe a sajátosan politikai léthez-kötöttség tematizálása. Az összes
átfogó elméleti kezdemény és koncepció a politikai attitűdök értelmezésére az
önkényes lebegés közegében, ha nem vetítjük azokat a politikai léthez-kötöttség
kemény és meghatározó dimenzióira. Ha például a tekintélyelvűség, az autoritatív
személyiség vagy éppen a szabadság elől való menekülés problematikus,
ellentmondásos vagy egyenesen paradox jelenségeire gondolunk, ezek politikai
léthez-kötöttsége mindenképpen problematikus, a specifikusan politikai léthez-
kötöttség nélkül azonban elszakad a valóságos politikai gyökérzettől. Az autoritativ
személyiség vagy a “menekülés a szabadság elől” sajátos és sajátos történelmi
helyzetben relevánssá váló attitűdök, középponti szerepük egy általános érvényű,
releváns és kurrens politikai pszichológia számára nem indokolt, még akkor sem, ha
történelemfilozófiai vagy történelemelméleti szempontból esetleg e tipus
relevanciáját nagyon is fel lehet értékelni. A politikai léthezkötöttség egy
elemzésének azért is meg kell előznie a középponti problematika kijelölését, mert
ellenkező esetben meg lehet az az érzésünk, hogy azért jelenik meg ez vagy az a
probléma középponti jelentőségűként, mert a történelem forgatagában ez vagy az
van aktuálisan a legmélyebben kidolgozva.

Tudománylogikai rendezés

A politikai attitűdök és ideológiák megjelenítése egy készülő politikai

pszichológia-paradigmában további tudománylogikai problémákat felvet a politikai
léthez-kötöttség (vagy talán a politikai „egzisztencialitás”) témakörén kívül is.
Egy tudománylogikai rendezés megmutathatja, milyen heterogén dolgok és
megalapozások kerülhetnek egymás mellé. Ez bizonyos értelemben természetesen
elkerülhetetlen, de mégis jár egy sor reflexió kötelességével is. A
“tekintélyelvűség”, a “nyitott-zárt”-, a “kemény lágy”-szembeállítás vagy a
”machiavellizmus” rendszerezési alapja példaszerű heterogenitást mutat. A
tekintélyelvűség, egyszer már említett módon, egy meghatározó, de kivételes állapot
sajátos lélektana lehet. A nyitott–zárt-viszony egy viszonylag uj rendezési
szempont, amelynek alapján (megítélésünk szerint) még nincs számottevő
tudományrendezés elvégezve. A kemény-lágy-szempontrendszer egy még ennél is
újabb, nagyon termékeny, de ugyancsak még kevéssé megalapozott
megkülönböztetés (ugyancsak szubjektív megítélésünk szerint). A machiavellizmus
a politikai hatalom archetípusa, de annyira alapvető, hogy éppen ezért nem is
lehetne nyomban pszichológiai dimenziójában vizsgálni, hanem vissza kellene
vezetni a politikum lényegére, hogy ezek után véleményt tudjunk alkotni a
sajátosan pszichológiai, azaz a pszichológiainak “megmaradó” terület kiterjedéséről
és sajátosságairól (hiszen a machiavellizmus politikai ontológiai ereje akár olyan
erős is lehet, hogy szélsőségesen eliminálhatja a politikai tartalmat).

Politikai személyiségelméletek

Az eddigiekből adódik a politikai személyiségelmélet bevezetésének

szükségszerűsége, legalábbis azon az alapvető és elvi szinten, amelyet a politikai
pszichológia elemi definíciója megkövetel. Azzal számot vetve természetesen, hogy
mennyire hiányzik és hogyan kompenzálható e sajátos tudomány kettős
alapozásának pillanatnyi helyzete, mégpedig a politikai hatalom alaptermészete és a
léthez-kötöttség egymásra vonatkoztatott értelmezése.

(Politikai rendszer és személyiség) A politikai rendszer és személyiség

viszonyának, a személyiség társadalmi terének elvi meghatározása strukturális és
szakpolitikai probléma, amelynek összefüggésében a személyiség mozgásterét nem
kell előre meghatározni, ez az aktuális végrehajtó hatalom problémája. Ebben a
dimenzióban a politikai pszichológia új kérdésfelvetései jönnek létre, sőt, az sem
elképzelhetetlen, hogy ebben a térben jön létre a politikai pszichológiai valóságos
és gyakorlatilag fontos területe. A politikai térben elfoglalt hely kezdetben
nyilvánvalóan nem pszichológiailag meghatározott. Minden lélektan és minden
lélektani orientáltságú perszonifikáció egyre erősebb kontúrokat kap oly módon,
hogy idővel a politikai szerep intézményes oldalai kiüresednek, rutinná válnak,
kiszámíthatóvá lesznek, a személyiség eredeti pszichológiai vonásai egyre
erősebben ütnek át a politikai szerep politikai és adminisztratív ellenőrizhetőségén.
Ez az a folyamat és egyben az a mechanizmus, hogy a politikai élet minden szintjén
megjelenhetnek fiók-Mussolinik, fiók-Churchillek és más lélektani attitűdök
realizációi. A politikai szerepek e pszichológiai feltöltődése, átitatódása tehát
túlnyomórészt nem primér, hanem a megfelelő politikai-intézményes szerep
elhasználódásának, rutinná válásának egyenes következménye. Érzésünk szerint ez
a folyamat értékeli fel a politikai pszichológiát, egyébként a genuin pszichológiai
indíttatások csak meglehetősen kiegészítő jelentőségre tehetnének szert. Ezért lehet
végső pszichológiai mozzanatokról (ressentiment, hatalom) általánosítóan is
beszélni a politika területén. Ez tehát nem azért van, mintha a politika közvetlenül
pszichologizálható lehetne vagy mert valamilyen okból pszichologizálni szeretnénk
a politikát, de azért, mert a szociológiai és más tárgyi mozzanatok kiürülnek,
elveszítik kényszerítő motivációs- és információtartalmukat. Nem arról van tehát
szó, hogy a politika közvetlenül pszichologizálható, de arról, hogy a politikai szféra
ezen a mechanizmuson át nemcsak pszichologizálható, de pszichologizálódik is.

(A hatalomért vívott harc) A politikai magatartás lélektani elemzései Lányi

Gusztáv programjában (és nyilvánvaló módon erőteljes objektív feltételek
következményeként) a legtöbb esetben az egyénre összpontosult. Megvan
természetesen ebben az összefüggésben a helye a csoportnak, de nem annyira a
sajátosan és felcserélhetetlenül politikai csoportnak, mint annak a csoportnak,
amelyeket a lélektan a politikától meglehetős távolságban már feltárt. Körvonalazni
kellene a politikai mozgalmak és a politikai szervezetek pszichológiáját, de ami
ezen kívül is különösen fontos, általában a hatalomért vívott harc pszichológiáját.
Olyan mozzanatok kerülhetnének ide, mint a hatalom (e megjegyzésekben már
másutt is felbukkant) pszichológiája, a létformák és szervezeti szerepek (illetve a
szervezeti szerepek és létformák) kapcsolatrendszere, a szervezet-ember lélektana,
a politikai apparátus mint pszichológiai alaphelyzet.

(A demokratikus választás) Politika és pszichológia bonyolult viszonyának

új változata jelenik meg a (demokratikus) választás problematikájában. A
demokratikus választás ugyanis a reprezentativitás politikai logikája alapján ugyan
támadhatatlan, mégsem teljesen problémátlan vagy magától értetődő jelenség. A
választás fenomenológiai leírása ugyanis hamar kimutathatja, hogy a választás a
politikai végrehajtó hatalom újraelosztását a társadalmi értelemadás (Sinngebung),
kicsit tágabban és pontatlanabbul, az értékek közötti választásként fogalmazza meg.
Nos, éppen sajátosan lélektani problémák nagy sorát vetheti fel, hogy a valóságos
modern értékvilág és a politikai választásban megjelenő értékkészlet erőteljes
konfliktusban áll egymással, hiszen nyugodt lélekkel feltételezhetjük egymásról,
hogy az értelemadás szintjén mindenkiben a választható összes érték képviseltetve
van. A “valóság”-ban (és természetesen nem egyedül lélektani vonatkozásban) az
értékek egyáltalán nem úgy válnak el egymástól és kerülnek szembe egymással,
amint azt a politikai választások egyébként kifogástalan logikája megkívánja.

(Kampány) Az előzőekhez hasonlóan legalábbis részproblémaként külön

politikai-pszichológiai figyelmet érdemelne a kampány jelensége is. Mint jelenség
ugyancsak alávetendő egy olyan általános leírásnak, ami felülemelkedik a szűk
demokráciaelméleti közelítésen, hiszen csak egy ilyen leírás tudja megteremteni a
valóban pszichológiai mozzanatok konstituciójának lehetőségét. A “kampány”
lélektana szorosan érintkezne a mediatizáció, a médiatársadalom, sőt, a nem-
politikai reklám és marketing teljes elméletéből is ki kellene tudni indulni. Ez ismét
jó példa arra, hogyan merül fel a politikai pszichológia összefüggésében egy másik
területről való megalapozás szükségszerűsége, egy olyan területről, amelynek
természetesen a maga alapzatán semmiféle lehetősége nincs arra, hogy maga
tevőlegesen részt vegyen a politikai pszichológia megalapozó kérdéseinek
megoldásában.

(Karizma és ressentiment) Egy utalás erejéig jeleznénk, egyszer, feltehetően

évtizedes kutatómunka eredményeképpen talán meg lehet alkotni az olyan
fundamentális és a pszichológiával már most is belátható módon ezer szállal
összekapcsolódó jelenségek autentikus és diszciplinárisan rendezett politikai
pszichológiai interpretációját, mint mondjuk a karizma és a ressentiment.
Mindaddig azonban jó lenne, ha a készülő diszciplináris keretben szó esne erről.

Politikai pszichológia – társadalom- és tömeglélektan

A politikai pszichológia diszciplináris megalapozásában – akár egy egységes

koncepcióra akarja valaki felépíteni azt, akár összegező-additív módon jár el –
mindenkor és száz oldalról újra meg újra megjelenő problémája a társadalom- vagy
tömeglélektanhoz való viszony. Részben azért, mert a politikai pszichológia
korpuszának máig legnagyobb felülete gyakorlatilag azonos a társadalom- vagy
tömeglélektan korpuszával. Ehhez járul a tömeg, illetve az egyén lélektanának
hatalmas és ugyancsak száz oldalról újra meg újra új módon újratermelődő
kérdésköre. A politikai pszichológia és a társadalomlélektan (tömeglélektan), az
egyén és a tömeg lélektana mint egy négyes alakzat négy csúcsa a lehető
legbonyolultabb módon hatja át egymást, érintkezik egymással és fedi le egymást.

(A „normális” és a „kivételes”) Azt a szempontot is valamilyen módon

reflektálnia kellene a készülő diszciplinárisan rendezett politikai pszichológiának,
hogy nemcsak egyén és tömeg, de az egyén és a tömeg (csoport) “normális”, a
nem-rendkívűli állapotokban minősíthető paradigmatikus, empirikusan és
módszeresen problémák nélkül vizsgálható, illetve az egyén és a tömeg (csoport)
kivételes állapotokban észlelhető és leírható magatartására reflektáló lélektan között
is erőteljesen különbségek vannak. Ha tehát teljesen komolyan vennénk a
terminológiát, mindig kifejtett módon meg kellene neveznünk, melyik állapot
melyik magatartásában viselkedő egyénről, illetve tömegről (csoportról) van szó.
Azaz a “normális” egyén, nép- és tömegérzület mindig megkülönböztetendő lenne
a “kivételes” egyén-, nép- és tömegérzülettől. És ez nemcsak abból a szempontból
jár komoly tudományelméleti következményekkel, mert ez a két viselkedés
egymástól erőteljesen eltér, de azért is, mert mind a két viselkedés tudományos
szempontból egyformán lényegesnek tekinthető, ugyanolyan nagyságrendű
megismerési érdeknek kell fűződnie ugyanis minden “szubjektum” (egyén, csoport,
nagycsoport, tömeg, nemzet, osztály, vallás, stb.) “normális” és “kivételes”
magatartásának kutatásához. Minden megkettőződik.

A posztmodern

Egy megjegyzés erejéig arra is kell utalnunk, hogy az egyre erőteljesebb tért
nyerő “posztmodern” jelzőt ne azonosítsuk hosszabb gondolkodás nélkül a
posztmodernre vonatkozó a köznyelvben aktuálisan éppen közkeletű terminussal,
illetve tartalommal. Így a posztmodern mindennapi tudat, a posztmodern létfeltétel
vagy éppen a sajátosan posztmodern lélektan bizonyosan nem azonos azzal, hogy
egyszerűen lélektani tárgyakra vagy összefüggésekre alkalmazzunk olyan
meghatározásokat mint például “önkényes”, “relativizáló”, “virtuális” és más
hasonlók. A “posztmodern” jelző legitim lélektani (így politikai pszichológiai)
alkalmazását(is) következetes kutatómunkának kell megelőznie.

A politikai mítosz

A politikai “mítosz” fogalma a kialakulóban lévő politikai pszichológia

egyik olyan lényeges határterülete, amelyiknek ugyancsak döntő változásokon kell
átmennie abban a folyamatban, ami az értelmes köznyelv és közfelfogás (illetve az
értelmes köznyelvnek és közfelfogásnak az eddigi tudományos paradigmákban való
beépítése, illetve alkalmazása) és egy átgondolt és koherens paradigma kialakítása
között megy végbe. Amilyen pontosan körvonalazott fogalom a mítosz eredeti
fogalma, olyan meghatározatlan és körvonalazatlan azoknak a jelenségeknek a
közös tartalma, amelyeket egyenként mind joggal nevezünk “modern mítosz”-nak.
Ismét találkozunk tehát egy konkrét tárgyi szférával, ami pozitívan és
normáltudományosan gyakorlatilag teljességgel kikutatlan, miközben rögtön annak
már pszichológiájára kérdezünk rá. A kérdésfeltevés érdekeltsége újabb látszatot
kelt, azt, hogy a modern politikai (vagy nem politikai, mert ilyen is van) mítosz
kérdése elsősorban, genuin módon pszichológiai kérdés lenne, ami természetesen
ebben az esetben sincs így.

Politikai szocializáció

Az előzőekhez hasonló az eset a sajátosan politikai szocializáció

pszichológiai elemeivel is, azzal a különbséggel természetesen, hogy maga a
szocializáció jórészt ugyancsak pszichológiai fogalom. Ez teremti meg azt a
látszatot, mintha a szocializáció alapjai könnyedén összekapcsolhatók lennének a
politikai pszichológia belső alapkérdéseivel. Egy specifikus, komplex,
interdiszciplináris, bevallottan metatudomány (mint ebben az esetben a politikai
pszichológia) a saját megalapozásánál maga lebbenti fel a fátylat más tudományok,
vagy akár csak más lényeges kérdések alapvetően hiányzó megalapozásáról.

Hagyományok, mentalitások – reprezentációk

A politikai hagyományok és mentalitások természetesen ugyancsak egy

lehetséges politikai pszichológia részei kell hogy legyenek. Napjainkban e
kérdéskörök (beleértve az “ideológia” vagy éppen a “reprezentációk” jóval
korszerűbben ható problematikáját is) nagyon érdekes kétoldalú megközelítést írnak
elő.
Egyrészt változatlanul tartja magát az a klasszikus filozófiai és
tudásszociológiai felfogás, ami mindig releváns, bizonyos történeti korszakokban
pedig különlegesen is fontos,. miszerint hagyományok, mentalitások,
értékrendszerek a történelmi folyamat „objektivált” eredményei, többé-kevésbé
spontán módon többé-kevésbé objektív státusra tettek szert.
 Másrészt, és különös módon nem ritkán éppen a pszichológia és annak
csatolt részei révén megfogalmazottan, az reprezentációk és objektivációk e többé-
kevésbé spontán és többé-kevésbé az objektivitás státuszát megközelítő
felfogásával szemben, egyre erőteljesebben terjed el a szakmai diskurzusokban a
reprezentációk és objektivációk konstrukciójának felfogása.
Mint annyi más hasonló helyzetben, a valóságos különbség e két felfogás
között nem igazán nagy (a spontaneitás és kvázi-objektivitás képviselőinek is
világos fogalmai vannak a reprezentációk konstruált mivoltáról és annak összes
következményéről, miközben a tárgyukban valóságosan elmélyült konstruktivisták
is látják a valóságos konstrukciók kvázi-spontán és kvázi objektivista jellepét).
A valóságos távolság a két szögesen ellentétes vélekedés között nem igazán
nagy, ez azonban egyáltalán nem zárja ki a két szögesen ellentétes fogalmi
nomenklatúra egymás ellen forduló használatából származó összes lehetséges ál-
problémát. Egy diszciplínává szerveződő politikai pszichológia számára egyáltalán
nem lehet közömbös, hogy mennyire látja ezt a helyzetet és hogyan foglal állást
benne úgy, hogy végső álláspontja egyik vélemény igazságtartalmát se csorbítsa, ő
maga azonban ne essen áldozatul az objektivitás és a konstrukció hamis
ellentétpárjának.

Politikai mentálhigiéné és politikai patológia

A politikai mentálhigiéné felébreszti a figyelmet a politikai patológia teljes

kérdéskörének a politikai pszichológia egy új diszciplínába való maradéktalan
integrációja iránt. A politikai patológiának természetesen van néhány olyan
kitüntetett megközelítési perspektívája, amelyek már jóval a politikai pszichológia
diszciplínájának kialakulása előtt is a lehető legszélesebb körben foglalkoztattak
mindenkit. Ezek közül a két legfontosabb alapkérdés talán a következő:

a) miért foglalkozik oly kitüntetetten sok

patologikus ember politikával;
b) miért kerül a végrehajtó hatalom (még demokratikus viszonyok
között is) patologikusnak tekinthető egyének kezébe?

Ezek óriási kérdések, amelyek egyáltalán nem merülnek ki az ezekhez

“hasonló” tradicionális vagy szokványos kérdésfeltevésekben, így mondjuk a
politikusok, vagy akár a “nagy” politikusok személyes lélektanának kérdéseiben,
amely kérdésfeltevések irányából is gyakran el lehet jutni a deviancia vagy a
patológia felvetéséhez. Meglepően elterjedtnek mondható a politikai patológia
“kompenzatórikus” természetének felismerése, ez a széleskörű belátása azonban
még távol áll a feltett kérdések diszciplinárisan szakszerű feltevésétől.
Szükségesnek tűnik e patologikus mozzanatok specifikusan politikai
mozzanatainak, egyenesen alapjainak kidolgozását. Ez részben újra a politika
sajátszerűségeinek érintéséhez vezetne, de vannak sajátosan pszichológiai tartalmai
is (vannak-e itt olyan specifikus politikai mozzanatok, olyan elemei a pszichológiai
habitusnak, amelyek csak a politikában jönnek vagy jöhetnek ki).
Tudományelméleti probléma ebben a következő: lehet-e úgy alapja a
politológiának a (politikai) pszichológia, mint a biológiának a kémia, a kémiának a
fizika, amint ezt Lányi Gusztáv anyaga sugallja? Pozitív válaszát részben
elfogadhatjuk, hiszen éppen előbb mondtuk, hogy vannak olyan pszichológiai
képletek, amelyek voltaképpen változatlanul, egy “meghosszabbítás” révén
kerülnek át a politikai pszichológiába. Ez a dolgoknak azonban csak egyik oldala. A
politikának mint közegnek és alrendszernek vannak egyrészt olyan sajátosságai,
amelyek másutt nem meglévén, feltétlenül átalakítják a pszichológiai alapképleteket
(bár nem kell mindegyiket és nem kell mindig átalakítaniuk ezeket). A magában is
sokrétű és komplexen közvetítő politikai szféra másrészt új, talán rejtett és csak
későbbi kutatásokkal tisztázható mutációkba mehet bele, amely nem adódik
mechanikusan pszichológia és politika találkozásából.

A történetiség

Minden hasonló diszciplínaalapító törekvésnél nagyon fontos, hogy a

lényeges és meghatározó történeti mozzanatoknál ne csak a történelmi véletlen vagy
az elkerülhetetlen történeti relativizáció mozzanatait tudatosítsuk, de mindezeken
kívül még azt is, hogy a történeti fejlődés eltérő típusú paradigmák története is. A
történeti folyamat utólagos egységesítő hatása rendre rátelepül e három folyamat
mindegyikére. Csak a harmadik összefüggésre és ezen belül is csak az amerikai-
európai paradigmák kettősségére utalva szembeszökő, hogy az első koncepciók az
új paradigmán belül alapító koncepciók, amelyek rendszerint rányomják a
bélyegüket az egész későbbi fejlődésre. Az amerikai és az európai paradigmák
sokszorosan eltérnek egymástól az elméletalkotás, a módszertan vagy a
tudománylogika “finom” dimenzióiban, amely kettősségek éppen a történelmi
vonulat egységesítő hatásának árnyékában gyakran háttérbe szorulnak. A történeti
fejlődés és a módszertani kettősségek sok változata ellentétes prioritásokhoz és
értelmezésekhez vezethetnek.

Komplex tárgyiasság

Talán az ellenőrzés valamelyik fázisában gyakorlati haszna is lehet annak a

reflexiónak, ami egy ilyen típusú tudományrendszerezés és diszciplínaalkotás
sajátos tudománylogikai problematikájával kapcsolatos. A politikai pszichológiai
tárgyiasság a maga sajátosságaiban először is rendkívül különleges tárgyiasság
(éppen a szubjektív mozzanatok szélsőségesen nehéz eliminálhatósága miatt).
Mindezzel együtt egy diszciplína vagy tantárgy felépítése sem azonos az egyes
tudományos problémák felépítésével. Ilyen sajátos és komplex tárgyiasság esetében
a releváns tapasztalatok rendje, a diszciplína rendje és a megoldottnak tekinthető
tudományos problémák rendje még akkor is három eltérő rend, ha az eltérés nem
ellentétként, különösen pedig nem ellentmondásként értelmezendő, de a
rendszerezés három változatának tekinthető.

Politikai affektusok

Már utaltunk arra, hogy a politikai pszichológia erőteljesen használja az

“ösztön(ök)” fogalmát. Ez adja a lehetőséget, hogy egy ilyen diszciplináris politikai
pszichológia ne térje-e ki valamilyen összefüggésben az affektus-problémára, mint
egy olyan pszichológiai-filozófiai kiindulásra, amely szintén alkalmas lehetne egy
politikai pszichológia megalapozására.

A politikai pszichológia konkrét lokalitása(i)

Egy rövid megjegyzés: nem teljesen indokolt, hogy a politikai pszichológia

megalapozása egy időben voltaképpen átmegy a magyar, vagy magyarországi
politikai pszichológia megalapozásába. Ez még akkor is így van, ha természetesen
egy magyar politikai pszichológiai koncepció helyesen teszi, hogy különleges
figyelmet szentel a magyar (közép-európai, stb.) politikai térnek, hiszen a politikai
pszichológiának mindig van konkrét “lokalitása”.
Ezzel kapcsolatban persze a koncepció számos érzékeny aránytalanságot
mutat. Az ú.n. “világnézet”-lélektan felidézésénél igényes, de jelentéktelennek
tekinthető magyar szerzők mellől hiányoznak e műfaj nagyjai (Scheler, Jaspers,
Dilthey, Spranger).
Meglehetősen nyugodt lélekkel tér napirendre a behaviourizmus megalapozó
szerepe fölött a politikai pszichológia történetében, de (miközben nyomban a
magyar szerzők feldolgozása következik) nem tér ki a behaviourista kiindulópont
gyökeres eltéréseire az európai filozófia és történelem legnagyobb vonulataitól.
Miközben a magyar régiót szem előtt tartja, Európát nem. Kolnainál meg
kellene említenie, hogy a nagyon fiatal magyar gondolkodó valószínűleg a
pszichoanalízis egyetlen közvetlenül legitim szociológiai (társadalomtudományi)
alkalmazását hozta létre.
Egy megjegyzéstől eltérően (amit nem igazol a dolgozat számos helye sem)
úgy gondoljuk, hogy Bibónak van politikai pszichológiája (még ha az ajánlatosnál,
sőt, az ésszerűnél jobban kíméli is mindenki érzékenységét).

(Politikai tudás és pszichológiai tudás) Visszatérés a bevezető gondolatokra:

„a politikai tudásban rejlő implicit pszichológia még nem azonos – a
"pszichologizálás" látható és nyilvánvaló jegyei ellenére sem – a szaktudományos
politikai pszichológiával. De másfelől a pszichológiai tudásban implicit módon
meghúzódó politikai, ideológiai kérdések, problémák szintén nem azonosak
magával a politikai pszichológiával” – írja Lányi. De – tehetjük hozzá – mind a
kettő szükséges része annak.

(Demokrácia és totalitarizmus) A dolgozat egy helyén – Erős Ferencre

hivatkozva – egy fasizmus-értelmezés okán (Méreiről van szó) arról ír, hogy Mérei
„fasizmus-értelmezése a kommunista kollektivizmus igazolásává alakult át, a kor
(és nem utolsó sorban Mérei személyes) ideológiai szükségleteinek megfelelően”.
Ilyen összefüggés nyilvánvalóan van, de az éleslátó tudásszociológia és
ideológiakritika nem feledkezhet meg arról, hogy a marxizmus (és ez még a
vulgármarxizmusra is igaz) kivételesen előnyös helyzetben volt és van a klasszikus
fasizmus-értelmezésben és joggal félhetünk, ha ilyen rövidre zárások végrehajtása
után maholnap a fasizmus elemzésére sem leszünk képesek.
 Demokrácia és totalitarizmus szembeállítása nem mehet el addig, hogy
eközben megszűnjék a “politika” fogalma. Nincs a demokráciának és a diktatúrának
eltérő politikai pszichológiai elmélete.

(Marxizmus és pszichológia) A marxizmus és a pszichológia kapcsolata nem

egy helyütt problematikus a gondolatmenetben. A marxizmus – hogy csak az egyik
legfontosabb és valóban meghatározó összefüggést emeljük ki – azonban nemcsak
azért volt pszichológiaellenes, mert egy nem túl szerencsés történelmi helyzetben az
ideológia szerepét játszotta, de paradigmatikus okokból is. A filozófiailag releváns
marxizmus nem egy változata egyenesen paradigmatikus okokból volt
pszichológiaellenes (ld. a hegelmarxizmus, az univerzális történetfilozófia, a
produkcionizmus vagy a praxis-filozófia lehetséges értelmezési kereteit, amelyek
közül egyik sem igazán nyújt szisztematikus helyet a pszichológia egyetlen
változatának sem).

(Dezideologizálás) Nem látunk érdemleges kapcsolatot a politikai

pszichológia megszületése és a “dezideologizált” feltételek megjelenése között,
általában (de nem minden esetben szükségszerűen) a kapcsolat éppen fordított, az
éles politikai harcok hívják életre az új politikai pszichológiai felismeréseket).

(Az identitás mint „uralkodó eszme”) Az identitás témájának az 1970-es

évektől szinte "uralkodó eszmévé" válása korántsem a nyomás csökkenésének
fázisával hozható kapcsolatba. Ez a tematika a nyomás csökkenése utáni, a
rendszeren belül végbemenő és ott lehetséges továbblépéssel kapcsolódott össze.
Részben a nagyobb szabadságban egyre kivehetőbbé váltak az identitás
végiggondolásának ajánlásai, nem egy esetben követelései, miközben a hatalom
oldalán egyáltalán nem engedték meg maguknak azt, hogy ilyen kihívás elől
elzárkózzanak. (Gondolatmeneten kívül: erre az időre esett Erikson igazi recepciója
is – és ugyancsak gondolatmeneten kívül, ha jól emlékszem, 1982-ben a
Valóságban írtam egy ezekre vonatkozó recenziót.)

Politikai pszichológia: „alkalmazott” tudomány?

Nem biztos, hogy szerencsés megfogalmazás a politikai pszichológia

alkalmazott tudományként való felfogása. Az világos, miért tűnhet ez jó
megoldásnak. Nem biztos azonban, hogy a valóban politikai pszichológia
alapkérdései minden gyakorlat közeliségük vagy a gyakorlatban való
alkalmazhatóságuk ellenére nem önálló és a maguk alapzatán megálló kérdések-e.

(Egy :(teljes)) Záró-reflexió

Friedrich Nietzsche filozófiájának vitalista értelmezése csak egy olyan

rekonstrukció eredményeként lenne elfogadható, amely egy TELJES filozófiai
Nietzsche-monográfiában sem lenne elvégezhető. Addig jó lenne nem bolygatni a
hatalom akarását politikai pszichológiai szempontból. (Utólagos megjegyzés:
Nietzsche Spinoza-értelmezésének felfedezése itt javít a helyzeten.- K.E.)
 *
Válaszkísérlet. Kiss Endre olyan vitapartner, aki lenyűgöző sodrással a
TELJESSÉG örvénylő igényét szegzi szembe töredékes próbálkozásommal. De nem
akarok „szemérmesen szerény” lenni: Kiss Endre teljesség-igénye talán nem
véletlen – egy olyan szövegből sarjad, ami őt erre késztette. Töredékes reflexiói egy
még meg sem írt – noha (vagy éppen ezért?) teljességre törekvő – mű
propedeutikájához kapcsolódva igazán érdekes paradoxont járnak körül: a nem
létező(k) teljességét. Ez azonban valódi kihívás! A „még alapvetőbb alapfogalmak”
keresése: a konceptuális igényesség. A politikai pszichológia persze nem filozófia,
ezt világosan kell látnunk – Kiss Endre mintha ezt akarva-akaratlanul nem fogadná
el. De a koncepció-nélküli, a végig-gondolatlan gondolatok ártalmasak lehetnek a
gyakorlatorientált „alkalmazott” tudományok számára is – vonhatjuk le a
tanulságot Kiss Endre reflexióiból. Ezért – bár nem a filozófiai teljesség igényével,
de a konceptuális alapokra érzékenyen – azt gondolom: ha az én gondolat-
kísérleteimből Kiss Endre „szétszórt” gondolatfoszlányai sziporkázhattak fel, akkor
már érdemes volt azokat megírnom.

11. Önfeladás vagy kiteljesedés?

Kritikai észrevételek egy tudományos transzfer tárgyában

Problémák. Mi a különbség az interdiszciplinaritás és a tudományok közötti

transzfer fogalmai között? A képzett pszichológus műkedvelő politizálása és a
képzett politológus műkedvelő pszichologizálása miért probléma? A pszichológia
sajátos redukciós szemlélete – mondjuk a „politikai makro-környezet”
vonatkozásában – szükséges vagy, miként Gyáni Gábor érvel, „teljesen
tarthatatlan” következtetésekbe sodorhat bennünket? Az etikai dilemmák miért
kísérthetnek rém(es)álomszerűen is?

Gyáni Gábor
(történész)

Lányi Gusztávnak a politikai pszichológia lehetséges mibenlétéről szóló

tanulmánya tiszteletet ébresztő munka. A szerző széles tárgyismerettel, kétségtelen
erudícióval és egyúttal komoly szellemi bátorsággal fogott hozzá, hogy
szisztematikus áttekintést adjon egy ágendáról: a politikai pszichológia
szükségességéről és majdani lehetőségeiről. Kívülállóként, olyasvalakiként tehát,
aki nem pszichológus, nem politológus, sőt még csak nem is szociológus, néhány
kötetlen észrevételre vállalkozhatom csupán Lányi „diszciplína-teremtő” felvetését
kommentálva.

1. Interdiszciplinaritás és/vagy tudományos transzfer

Abban bizonyára nincs, nem lehet érdemleges vita, hogy jogosan érvel
Lányi a politika pszichológiai nézőpontú diszkurzív megismerése mellett. Azon
viszont már több joggal meditálhatunk, hogy hol a pontos helye és mi a tudomány-
rendszertani státusa az általa javaslatba hozott politikai pszichológiának. Lányi
álláspontja egyértelmű: ez a hely a pszichológián belül található, mivel a politikai
pszichológia e tudomány egyik újabb alkalmazott válfaja lehetne. Indokolja is
döntését, amikor a politika olyan tudományos vizsgálatára tesz átgondolt,
tudománytörténetileg is előkészített javaslatot, melynek a pszichológiai tudás
képezné szerinte az alapját.
Úgy tűnik azonban, hogy álláspontja rögzítése során nem nézett Lányi
kellően szembe az interdiszciplinaritás, vagy e terminus helyett az újabban gyakran
használt kifejezést idézve, a „tudománytranszfer” természetével. Mindenekelőtt
azzal, hogy nem a tárgy (ez esetben a politika) általában vett megismerési
kívánalmai, hanem a tárgyra irányuló huzamos megismerő (tudományos)
tevékenység akut állapota szokta valójában kiváltani két vagy több tudomány
egymáshoz közelítésének és egyesítésüknek a sürgető igényét. Valamilyen egyre
feszítőbb belső megismerési szükséglet (főként az addigi gyakorlat kimerülése,
valamiféle tudományos válság érzete) hat tehát ezen törekvések mélyén. Nem
látom, Lányi szövegéből nem derül ki ugyanis, hogy a mostani esetben is valami
ilyesmivel van-e dolgunk, s vajon itt is ez a motiváció érvényesül-e? Mi az tehát,
ami a megszokott, az általános megfontolások mellett, azokon túl külön is
indokolná a politológia és a pszichológia kívánatos egymásra találását. Ezt
mindenképpen tudnunk kellene ahhoz, hogy meggyőzőnek tartsuk, majd elfogadjuk
Lányi javaslatát a politikai pszichológia létjogosultságát illetően.
Minden tudományközi transzferre érvényes, hogy csak részlegesen valósul
meg: két tudomány nem a maga egészében, teljes keresztmetszetében, hanem csak
bizonyos oldalai (paradigmái) révén kerül egymással szimbiotikus kapcsolatba.
Lányi fejtegetései viszont azt sugallják, hogy a pszichológia egésze, összes ma
forgalomban lévő szemléleti iskolája kell hogy utat találjon a politika világához. Ezt
a szerző ugyanakkor kívánatos elméleti eklekticizmusként is deklarálja, majd külön
figyelmet szentel annak, hogy a politika mely szegmenseiben látja elsősorban
érintettnek, vagy tudományosan illetékesnek a pszichológia egyik-másik
paradigmáját. Őszintén szólva kételkedem benne, hogy akár még alkalmazott
tudományként is (ez utóbbiról később szólnék kissé részletesebben) termékeny
kapcsolat lenne létesíthető két diszciplína között úgy, hogy azok teljes felületükkel
egybefonódjanak. Mindenekelőtt azért él bennem kétely ez iránt, mert a
transzfer valamely éppen most időszerűnek (érdekesnek, izgatónak) tűnő
tudományos probléma jobb megértésére és magyarázatára szolgáló, legalábbis egy
erre irányuló igényből fakad, amely így meghatározott paradigmákra tart csupán
igényt. Mindazok, akik ilyen transzfer létesítésére törekednek (s magam is e körbe
tartozom), egész egyszerûen túl szeretnének lépni egy bizonyos problémát illetően
az adott tudományban éppen vagy általában forgalomban lévő magyarázatok (sőt
olykor akár a leírások) diszkurzív készletén. Ez készteti őket arra, hogy máshonnan
kölcsönözzenek a maguk számára termékenyítő vagy annak gondolt nézőpontokat
(ami magyarán témák, fogalmak és különféle elemzési technikák átvételét jelenti).
Nem látom azonban, hogy milyen „elégedetlenség” tölti el Lányit akkor, amikor a
politika eddigi pszichológiai diskurzusát ki szeretné terjeszteni a politika irányában
túl azon, hogy hiányolja egy ennek megfelelő tudományos érdeklődés külön
tudomány-rendszertani megbecsülését.
További gond, hogy úgyszólván egyetlen szó sem esik a szövegben a másik,
vagyis a megtermékenyíteni kívánt diszciplína, a politológia „belső” állapotáról,
azokról a paradigmákról, amelyek ezt a diszciplínát ma, vagy jó ideje jellemzik és
szemléletileg meghatározzák. Arról sok mindent megtudhatunk, hogy mit vinne be
a pszichológia e közös vállalkozásba, arról viszont mélyen hallgat a szerző, hogy
milyen politológiai elméleti építményekkel kerülne ekkor a pszichológia közvetlen
kapcsolatba, vagyis a transzfer eredményeként a paradigmák milyen konfigurációi
jöhetnének újólag létre, illetve melyek lennének az általa különösen ajánlatosnak
ítélt konfigurációk. S egyáltalán: milyen alapon találhat egymásra egy pszichológiai
és egy politológiai (political science értelemben használva a terminust) paradigma:
azonos/hasonló logikai felépítettsége, az egymáshoz illeszkedő világnézeti
irányultsága, vagy valamilyen más, az elective affinities elve szerinti egymásra
vonatkoztatottság nyomán? Mindezek hiányában nem tudom kellőképpen
megítélni: miként hozható tető alá a politika pszichológiai nézőpontú és immár
autonóm (diszciplináris rendű és rangú) megismerési gyakorlata, hogy az lehetőleg
több legyen a képzett pszichológus műkedvelő „politizálásánál” (politika
értelmezésénél).
Az egész gondolatmenet feltűnő hiányossága az új tudomány tárgyának, a
politikának, a szinte teljes definiálatlansága. Ami abból fakad, hogy Lányi agendája
kizárólag a pszichológia oldaláról közelít a témához, és elhanyagolja a transzfer
másik diszciplináris terének, a politika tudományának a világát. Hogy egy apró
gyakorlati példán is érzékeltessem az ebbõl az elnagyoltságból eredő gondokat, a
következő esetre hivatkoznék.
A „politikai makro-környezet” fogalmával Lányi a politikának arra a
történetileg kontextualizált voltára utal, amely meghatározott jelentést kölcsönöz
egyik vagy másik politikai magatartásnak. Ennek példájaként említi a magyar
történeti hagyományok „erőterét”, mint amely „így vagy úgy minden magyar
politikai cselekvő makro-környezetét” alkotja. Ha affirmatív kapcsolatot ápolnak
velük kapcsolatban, írja, akkor nacionalisták és patrióták lesznek az emberek; ha
elutasítóak velük szemben, akkor internacionalistákká és kozmopolitákká válnak.
Ez a következtetés nyíltan feltárja, hogy milyen komoly veszéllyel jár, ha
tisztázatlan politológiai fogalmakkal dolgozik valaki. Implicite azt sugallja ugyanis
Lányi, hogy a hagyományok affirmációja (vagy éppenséggel a tagadásuk) csupán
egyféle politikai magatartásnak válik az eredőjévé, holott ez a feltételezés történeti
és politológiai értelemben teljesen tarthatatlan. Hiszen: a nemzeti hagyomány
(többes számban) többféle kanonikus változatban örökíthető, több különféle
verzióban adódik tovább. A hagyománynak ugyanis nem létezik egy egységes,
mindenki által egyaránt és egyforma módon osztott unikális fogalma, mivel a
kanonizált tartalmak és formák uralma, vagy a kanonizálásra irányuló törekvések
dacára a hagyomány lényegében plurális jelenség. Még maga a nemzeti hagyomány
sem jelent kivételt e szabály alól: a nemzeti hagyományok igenlése ti. vezethet is,
meg nem is aktuálisan (most és itt) nacionalista politikai beállítódáshoz. Mint ahogy
az internacionalista (kozmopolita) sem pusztán csak a hagyománytagadás
továbbélése (vagy annak örököse), hanem mondjuk egy másik, nem kevésbé
érvényes magyar hagyomány (a polgári liberalizmus hagyományának a) mai
politikai letéteményese.
Könnyen elkerülhetők lennének az ilyen és hasonló leegyszerűsítések, ha
Lányi nem zárkózna el a politika politikatudományi (s olykor talán
történettudományi) fogalmi számbavételétől sem. Ez egyúttal meggyőzőbbé is
tehetné a transzfert illető javaslat tudományos megalapozottságát.

2. Etikai dilemmák

„Szolid szaktudományos” gyakorlatként, bár nem igazságkereső, hanem a

tudományos igazságot napi aprópénzre váltó alkalmazott diszciplínaként képzeli el
Lányi a politikai pszichológiát. Többször és ismételten kifejti, hogy e stúdium fõ
vagy kizárólagos célja nem más (és nem több) mint a „politikai gyakorlat
optimalizálása”. Egy ilyesfajta diszkurzív gyakorlat jogszerűségét bizonyítandó
hivatkozik azután a hadsereg igényeit (megrendeléseit) kielégítő pszichológiára,
mint pozitív tudománytörténeti példára. Nem tudom, mennyire szolgálhat ösztönző
példaként ez a fajta „alkalmazott tudomány” tudós emberek számára, az viszont
egészen biztos, hogy az utóbbi jóval lukratívabb tevékenység, mint a pőre
„paradigmagyártó” igazságkeresés. Ám nem is ez itt a fő probléma, hanem az, hogy
milyen etikai dilemmák merülhetnek fel a tudomány ilyetén alkalmazása kapcsán,
ha immáron a politika a fő vagy egyedüli megrendelő (a referens és fogyasztó egy
személyben).
A politika a hatalom megszerzésének, a hatalom gyakorlásának és a hatalom
megtartásának intézményes megnyilvánulása. A politika szervezeti világa a
hadseregtől eltérően (bár államból a nemzetállamokban is csak egy van) a
legkevésbé sem valamilyen belülről homogén entitás: politikai erőből, vagyis a
hatalom megszerzésében, annak gyakorlásában és megtartásában érdekelt
társadalmi csoportokból ugyanis (a diktatúrákat most nem tekintve) rendszerint
kettő vagy több is akad minden (demokratikus politikai berendezkedésű) országban.
A tudós, amikor nem a megismerés céljait szolgáló intézmény (a Tudomány)
érdekében kezd el tevékenykedni, s egyúttal ráadásul egymással harcban álló
intézményes erők konfliktusos erőterében érvényesíti a szakértelmét, nyomban egy
sor tudományetikai dilemmával kerül élesen szembe. S ennek nyomán vetődik fel
válaszra váró kérdés gyanánt, hogy meddig érvényesítheti vajon a kutató elme
szakértői szerepét ott, ahol mindenekelőtt az érdekérvényesítés s nem pedig a
tudományos megismerés etosza játssza a főszerepet. Az a pszichológus szakértő,
aki Lányi ábrázolatában mint „tanú”, vagy a „politika kiértékelője” és kivált mint
„társadalmi mérnök” lép a színre, tudós-e még egyáltalán, vagy olyasvalakivé
lényegül át időközben, aki egy másmilyen, a tudományétól elütő logika
alkalmazásával inkább csak kiaknázza a szakszerű tudás az ideig felhalmozott
roppant készletét. A „tudás-alkalmazás” a politika jelenségei esetében (sokkal
élesebben és jóval egyértelműbben, mint a munka, a klinika, vagy a hadsereg
világán belül), nem jár-e vajon együtt az értékek sorrendjének végzetes
felcserélésével? A magam részéről határozottan úgy vélem, hogy ez a veszély igen
komolyan fenyeget ekkor; ezt a jól megalapozott gyanút a political science és
különösen annak prózai alkalmazási területei (politikai marketing, közvélemény-
kutatás) többnyire mind vissza is igazolják számunkra.
 3. Eklektikus paradigmaválogatás?

Lányi azt az álláspontot vallja magáénak, hogy a politikai történések és

gyakorlatok optimális megvalósulása (ami számomra teljesen érthetetlen
megfogalmazás) végett szorgalmazott alkalmazott politikai pszichológiának
eklektikus módon kell a különféle elméleteket alkalmaznia (s vajon ez szabná meg
e tudomány politológiai paradigmákhoz fűződő viszonyát is?). Ha így áll a helyzet,
semmi garanciát nem látok arra nézve, hogy ebben a felettébb szabad mozgástérben
a tudományos magyarázóeszközök megválasztása során a kutató ne a megrendelő
explicit vagy implicit (a kettő egyre megy) elvárásait, vagyis ne a politikai
cselekvők intencióit tekintse mérvadónak a maga számára. Van-e ezzel szemben
bármilyen ténylegesen bevethető ellenszer? Kivédhető-e majd egy ilyen
tudományon kívüli impulzus? S meddig lehet egyáltalán elmenni a „szabad”
paradigmaválasztásban? Végül: meddig marad meg a tudomány határain belül a
politikai pszichológia és mikor lép át végérvényesen a politika (és nem a tudomány)
alkalmazott szakszerűségének a birodalmába? Ezek azok a Lányi által meg sem
fogalmazott kérdések, melyek megválaszolásán áll vagy bukik az általa javasolt
tudományos transzfer végső értelme.
Fel kellett, hogy vessem ezt a dilemmát, mivel Lányi politika fogalmát
túlságosan is technokrata fogantatásúnak találtam. Már az, hogy a politika úgymond
optimalizálható, sőt: optimalizálandó, azt bizonyítja számomra, hogy a szerző
nyíltan érték-semleges jelentést kölcsönöz az intézményes alakban jelentkező
partikuláris társadalmi akaratoknak. Vajon a hatalom akarása és érvényesítése
optimalizálandó dolog-e egyáltalán? Nem arról van inkább szó, hogy bizonyos
politikai értékrendek szerint igen, más politikai hitvallások szerint viszont a
politikával szembenálló, legalábbis tőlük határozottan elkülönülő társadalmi
létformák optimalizálása lenne inkább kívánatos. Például úgy, hogy hatékony
védekezésre késztetik és készítik fel az embereket a szakértő tanú, a politika
kiértékelője, valamint a társadalmi mérnök szerepében tetszelgő, ekként
közreműködni kívánó pszichológusok által is támogatott hatalom ellenében. Hiszen
a 20. században bekövetkezett demokratizálódás és a tömegpolitika minden ma
ismert formája ellenére sem vesztette el a politika öröktől adott lényegét,
nevezetesen, hogy benne ölt testet a kevesek hatalomra törése, valamint
hatalomgyakorlása. S, az utópikus várakozások dacára, ez a helyzet még sokáig így
marad
Távol áll tőlem, hogy kétségbe vonjam a Lányi által kezdeményezett
politikai pszichológia mint alkalmazott pszichológia tudományos létjogosultságát.
Sőt: kifejezetten üdvösnek tartom, ha a merev diszciplináris keretek ily módon is
tovább lazulnak. Nem tűnik azonban számomra teljesen megnyugtatónak az általa
körvonalazott ágenda megalapozottsága. Mindenekelőtt azért nem, mert
kidolgozatlan maradt tanulmányában egyrészt a tudományos transzfer
pszichológián túli másik felének, a politika tudományának a problematikája;
másrészt azért nem, mert Lányi szerintem nem, vagy nem a kellő mélységben
reflektált arra a vitális kérdésre, hogy mi vagy mi lehet politika és tudomány
viszonya akkor, amikor a tudomány a politika „szolgálólányának” a szerepét
képzeli vagy vindikálja a maga számára.

*
Válaszkísérlet. Gyáni Gábor igazi vitairatot írt, nem hosszan, afféle extenzív
teljességre törekedett, hanem a számára legfontosabb problémákra összpontosított.
Ennek során valóban nagyon lényeges kérdéseket sikerült exponálnia – sőt mintegy
kinagyítania –, ugyanakkor nem egyszerűen a saját szakmai perspektívájából jól
észlelhető jogos hiányosságokat tárt fel a szövegemben, hanem bizony olyanokat is,
amelyeket inkább „beleolvas”. A félreértelmezésekből adódón (különösen az etikai
dilemmák vonatkozásában) pedig olyan veszélyek ellen hadakozik, mintegy
„ellenem”, amelyek számomra sem elfogadható princípiumok. Így viszont
felkínálja azt a lehetőséget – s ez egy vitakötet fontos műfaji sajátossága –, hogy
saját álláspontom karakteresebb megfogalmazására tegyek kísérletet:

1. Nem gondolom, hogy a pszichológia és a politológia „teljes felületükkel”

egybefonódhatnának. Ez egyszerűen téves interpretációja az általam
leírtaknak. Valószínűleg azonban nem véletlen ez a „téves interpretáció”. Én
ugyanis amellett érveltem (és érvelek), hogy a politikai pszichológia egyszerre
alkalmazott diszciplína és a politológia elméleti problémáiban is illetékes
tudományos szemlélet, látásmód, pontosan úgy, ahogyan a filozófia, a
történelem vagy a jogtudomány.
2. Gyáni Gábor utal arra, hogy nemcsak a képzett politológus műkedvelő
pszichologizálása lehet tévút, hanem – amit én talán nem annyira tettem meg –
a képzett pszichológus műkedvelő politizálását is bírálnunk illene.
3. Vitapartnerem nagyon érzékenyen észrevette a pszichológiai redukciós
szemlélet következményeit a „politikai makro-környezet” jelentésében. Kritikai
észrevételeit félig elfogadom: ez az ára a pszichológiai vizsgálódásoknak. De
azt látnunk kell, hogy ennek révén nem a tények vagy a tudományos igazság
sérül, hanem csak más összefüggésbe kerül. Ezzel a pszichológiai redukcióval
ugyanis azt a nyereséget könyvelhetjük el, hogy minden eltérőt
visszavezethetünk egy (pontosabban a lehető legegyszerűbb) tényezőre, ami
persze továbbra is őrizheti az előző, azaz értelmezni kívánt jelenségvilág
komplexitását. Ha ez így homályosnak is tetszhet, valójában csak egy
alaklélektani értelmezési keret logikáját követtem. Azért utaltam erre, mert a
„környezet” idézett és bírált fogalma is ebben a paradigmában foglal helyet.
Kétségtelen: a mezőelméleti szociálpszichológia itt idézett fogalmai,
összefüggései mindenekelőtt topologikusak (a téri viszonylatokat leképezők), s
sajnálatosan nem történetiek. Bármily furcsa lehet: a hagyományok
pluralitása mint történeti, azaz tartalmi tény mezőelméleti-strukturális
vonatkozásaiban egyként makro-környezeti Gestalt.
4. A politikai pszichológia mint alkalmazott diszciplína a POLITIKÁT
optimalizáló, s nem a HATALMAT kiszolgáló munka – vitapartnerem ezt a
lényeges különbséget nem veszi észre. Ezért teremt magának fantomokat, ott
ahol nincsenek is: az én szövegemben az általa elítélt – és az én álláspontom
szerint is elítélésre méltó –machinációk (és egyebek) nem abban az
összefüggésben szerepelnek, ahogyan azt ő ki- (vagyis inkább) beleolvassa.
 Kétségtelen: a plurális polgári demokráciák politikai (kormányzati és párt-)
hatalmai is hasznosíthatják az „alkalmazott” pszicho- és egyéb technikákat
(politikai marketing, közvélemény-kutatások stb.) A fizetőképes kereslet és az
eladható tudás piaci mechanizmusai ezek az összefüggések. (Ha itt befejezném
gondolatmenetemet, Gyáni Gábor joggal jegyezné meg: szofisztikált módon
mégis csak a PÉNZHATALOM mellett [netán érdekében?] érvelek.) Én nem
idealizálom ezt a piacot (sem), csak arra utalok, hogy az „alkalmazotti tudás”
a piaci integrációs mechanizmusok révén funkcionál a modern polgári
demokráciákban.
5. A politikai pszichológia minden polgári demokráciában létezik: oktatják,
tankönyvek, kutatások, folyóiratok, tudományos társaságok stb. jelzik létezését.
Én magam (de persze nemcsak magam) azt gondolom, hogy erre
Magyarországon is szükség van. Amikor ennek hiányára az 1980-as évek
közepén rádöbbentem, még valóban nem lehetett beszélni és írni az itt szóban
forgó „politikai pszichológiáról”. Az akkor uralkodó állampárti gátak
időközben leomlottak a politikai pszichológia szabad művelése előtt is, ám
bizonyos (többek között technofóbiás) fenntartások továbbra is zavarhatják
megértő elfogadását és alkalmazását, mint ez éppen Gyáni Gábor érveléseinek
egyes részeiből is látható. Amiként tehát nem idealizálom a (tudományos és
alkalmazotti) piaci integráció mechanizmusait, úgy a „politika” fogalmam
sem igazán technokratikus – mint ezt vitapartnerem véli –, noha talán nem is
technofóbiás. Gyáni Gábor, úgy tűnik számomra éles elméjű vitairatából, kissé
arisztokratikus, távolságtartó jóindulattal szemléli a politikai pszichológia (s
valószínűleg a politikai világ) körüli huzavonákat. Etikai fenntartásait éppen
ezért (is) magam is osztom! A dilemmák megoldását – vagy inkább
„kimenetelét” – azonban valószínűleg eltérő utakon keressük, de ezek az utak
(reményeim és meglátásom szerint) nem párhuzamosak, amelyek csak a
végtelenben találkozhatnak, hanem kölcsönösen keresztezhetik is egymást (egy
ilyen vitakötetben például, vagy miként ezt eddig is tettük: olvassuk egymás
írásait).

12. A politikai pszichológia jövője Magyarországon

Problémák. Gyáni Gáborhoz, Szabó Ildikóhoz hasonlóan, Zsolt Péter is fontosnak

tartja a politikai pszichológiával kapcsolatos erkölcsi kérdéseket. Érdemes ezeket a
problémákat megbeszélnünk? Ha netán érzéketlenek lennénk ilyen erkölcsi
dilemmákban, akkor már nem lennénk „progresszívek”? A politikai pszichológia
vajon lehet „nem-progresszív” is? Az etikátlan és nem-progresszív politikai
pszichológia egyben az aktuálpolitizálás mocsarába is elsüllyedhet? És ha már
(nem) akar elsüllyedni, miért jobb, ha még Ockham borotvájával is
megborotválkozik?

*
Zsolt Péter
(szociológus)
A politikai pszichológia intézményesedését segítő észrevételek

A politikai pszichológia jövője úgy vélem nem kétséges Magyarországon,

hiszen a nemzetközi trendek a társadalomtudományok terén az elméleti
tagolódásoktól a tematikus és alkalmazott tagolódások felé haladnak, s ami
nyugaton elterjed, azt hazai viszonyokban is követnünk kell. Nálunk mindig sokkal
izgalmasabb kérdés a megkésettség, s esetleg az önálló irányzatok, nézőpontok
megszületése, mely aztán termékeny lehet a világ számára is.
Lányi Gusztáv könyvében – Lélek(tan) és politika (2001) – számtalan
kapcsolódási pontot fedez fel, melyeket a politikai pszichológia integrálhat, ám úgy
gondolom, ez a bőség még inkább a letisztulatlanság jele, úgy gondolom, a nagy
integrálási kísérleteket szükségképp meg kell előznie egy karakteres politikai
pszichológiai paradigma térnyerésének. A hazai politikai pszichológia-oktatásban
ugyanis még mindig egy kis tanácstalanságot, bizonytalanságot érzek abban a
tekintetben, hogy mi is alkossa e tudomány magvát. Mindez az intézményesedés
elején tartó tudomány esetében érthető, ugyanakkor az intézményesedés sikere sem
független – az őt alkotó lelkes tagokon túl – a karakteres arcél meglététől.
Lányi Gusztáv a kellő elszántsággal közelít választott témájához, véleménye
szerint a politológiának lehetne akár úgy az alapja a (politikai) pszichológia, mint
a biológiának a kémia, a kémiának a fizika. Bár a kijelentés első pillanatra túlontúl
merésznek tűnt a számomra, néhány feltételét meglévőnek érzem. Ezek
megerősödése pedig, ha nem is központi, de mindenképp méltó helyére tehetik a
politikai pszichológiát.
Három jelenségkörre szeretném felhívni a figyelmet, melyek felgyorsítják a
fentebb vázolt intézményesedést. Az egyik az iskolateremtés emberi vonatkozása.
Ahogy azt Kuhn oly szemléletesen megírta A tudományos forradalmak szerkezete
(1984) című művében, egy tudományos irányzat attól függően is lehet sikeres vagy
sikertelen, hogy milyen hatalmi erőforrások vonulnak fel ellene vagy mellette.
Ebben a történetben úgy gondolom, aki felismeri, hogy a kelet-európai fiatal
demokráciák számára a politikai pszichológia könnyen az érdeklődés
középpontjába kerülhet, az a jövő útját járja, aki viszont a szakterület
kikristályosodása ellen lép fel – például azért, mert elemei más
tudományterületekről származnak –, a múlthoz ragaszkodik. Mind a politikusok,
mind az egyetemi hallgatóság nagy tudásszomjjal és elvárással fordul a politikai
pszichológia felé. Valószínűleg ez az elvárás nálunk magasabb is, mint nyugaton, s
ez tulajdonképpen kedvez az intézményesülésnek, s komoly hajtóerő a politikai
pszichológiát művelők számára, hiszen nem okozhatunk csalódást. (Ebben a
vonatkozásban hasonlatos az információs társadalom diszciplínához, melyet szintén
nem a tudóskörök hívtak életre, hanem a valóság, s amelyre elsőként a tudás igény a
fiatalok oldaláról jelent meg, hogy aztán az iparág is benyújtsa a maga elvárásait, s
csak ez után alakul a tudományos reputációs logika.)
A második jelenségkör, mely itthon és külföldön a politikai pszichológiát
vonzóvá teheti, az a tudományossági igényeknek és a közérthetővé tételnek való
együttes megfelelés. A tudományos igényekben a mérhetőség, az ismételhetőség, az
ellenőrizhetőség, a megbízhatóság stb. jól ismert feltételeinek kell eleget tenni, s ez
a politikai pszichológia egyes irányzatai számára kedvezőek – gondolok például a
kognitív irányzatra, vagy a szociálpszichológiára támaszkodó politikai
pszichológiai kutatásokra –, más irányzatai számára kedvezőtlenek. Viszont
amennyire alig rendelkezik a mérhetőségi kritériumokkal egy diktátor
személyiségének freudista alapon történő elemzése, legalább akkora érdeklődésre
tart számot. Mégis úgy gondolom, a húzóerő itt kevésbé lehet a politikai
pszichológia számára a pszichoanalízis, az érdekesség önmagában nem elégséges
feltétel.
Ugyanakkor sajátos, s komoly problémákkal küzd a „tisztább” tudomány is,
melynek módszertanát ugyan nem érheti kritika, viszont komoly vajúdások árán
viszonylag kis eredményeket hoz. Itt a politikai pszichológia gyors sikerének
feltételét a leegyszerűsítési folyamatokban látom. Ez nem jelenti a tudományos
eredmények leegyszerűsítését, de jelenti a hozzá vezető utak egyszerűbbé tételét. A
középkori skolasztikát bíráló Ockham szerint egy problémára adott magyarázat
közül tudományosan az a maradandó, amelyik az egyszerűbb. Meg kell tehát
találnunk a különböző választói magatartásoknak, vagy a politikai jelenségekre való
emlékezési megfigyeléseknek, a „miért megyünk el szavazni?” stb. kérdéseknek a
legegyszerűbb magyarázatát.
Ockham XIV. századi filozófiai munkássága egy olyan korszakra esett,
amikor a skolasztika elveszítette lendületét, s a bomlasztó ám parttalan kritikának
adta át a helyét. Ma is egy olyan korszakot élünk, amikor a precíz tudományos
módszertannal végzett kutatásokat minél előbb meg kell tisztítani Ockham-
borotvájával, máskülönben a tudományban már nem igazán bízó (posztmodern)
társadalom a politikai pszichológiát azelőtt a szemétdombra hajítja, mielőtt az még
megmutathatná használható eredményeit.
Harmadik megjegyzésem, amelyet a politikai pszichológia sikerének
feltételeként ki szeretnék hangsúlyozni, művelőinek aktuálpolitikai érdekeltségektől
való mentessége. Ez természetesen erkölcsi dimenzió, amely egyúttal a tudományos
tevékenységgel szembeni elvárás is. Ez az, ami miatt osztozni tudok Lányi Gusztáv
elsőre talán túl sokat váró reményeiben, mely szerint a politikai pszichológia
lehetne az alapja a politológiának. A politológiának, mint tudománynak szüksége
van a pártatlanságra, ám épp azt láthatjuk, hogy – legalábbis – hazai képviselőik
jelentős része nehezen találja azokat a pontokat, melyek alapján bizonyíthatná
elfogulatlanságát.
Az erkölcsi elvárásokat illetően konszenzus van. Azaz, a vitatkozó felek
elfogadják, hogy nem helyes politikai célok érdekében eljátszani a független
elemzőt, mert ebben az esetben azt a tőkét, amit a tudomány biztosít, s melynek
tekintélyével fellépnek, gyakorlatilag aprópénzre váltják. Nem helyes ez sem a
tudomány érdekei szempontjából, sem pedig a közönséggel szembeni manipuláció
szempontjából. A szakma egésze, hogy legitimálhassa magát erkölcsileg is,
kapaszkodók után kutat. Meggyőződésem, hogy a politikai pszichológiában
találhatunk olyan módszereket és irányzatokat, amelyek ideológiailag nem
terheltek. Ezek előtérbe hozása feltétele is egy gyors intézményi fejlődésnek, s
sokat segíthetne magának a politológiának is.
Hasonlatként említeném csak a tömegkommunikációs modellek közül
Westley és McLean (1957) modelljét, melynek maradandóságát a többivel szemben
épp az adta, hogy mind a konfliktuselméletek, mind pedig a rendszerelméletek felé
nyitottnak mutatkozott. Nem akarta eldönteni azt a kérdést, hogy a média
befolyásolja-e az embereket, avagy az emberek igényei határozzák meg a médiát,
mely kérdések egyúttal balra és jobbra is elvitte a későbbi tudósokat, s az ideológiai
befolyás szélsőséges esetben zsákutcát is eredményezett.

Egy lehetséges új rokontudomány: a tömegkommunikáció elméletek

Lányi Gusztáv nem tagadja, hogy a politikai pszichológia nem alaptudomány,

ez azonban a legkevésbé sem tekinthető problémának, hiszen például maga a
politológia sem az. Ebből következően tárgyára irányuló tudomány, mely a
közgazdaságtantól kezdve a pszichológiai irányzatokon át a pedagógiáig, sok
helyről összegyűjtheti tudásanyagát.
Mivel jelen írás célja a politikai pszichológia tárgyának körvonalazása, itt
ragadhatom meg az alkalmat, hogy a Lányi Gusztáv által felsorolt politikai
pszichológiát feltöltő és érintkező területeket a magam részéről eggyel szaporítsam,
ez pedig a tömegkommunikáció kutatása. Részben a tömegkommunikáció sem
alaptudomány, de már megírta saját múltját – melyet McGuire révén (1998)
egyébiránt a politikai pszichológia is megtett –, valamint hasonlóképp meghúzta
körvonalait, s összegyűjtötte a rá vonatkozó tudásanyagot.
A media studies-nak azonban nem elhanyagolható része pszichológiai
magyarázatokkal is él. Teszi ezt például az ügynökségek vizsgálatával, melyek ha
tisztán reklámügynökségek, nyílván nem tartoznak bele a politikai pszichológia
témájába, de teszi ezt a közvélemény vizsgálata során, a médiaüzenet befogadása
során, melyek ha politikai üzenetek, s a közvélemény esetében politikai
vonatkozású attitűdök, a politikai pszichológiának is tárgya kell, hogy legyen (Zsolt
P. 2002).
Rendkívül sok érintkezési pontot látok a tömegkommunikáció kutatása és a
politikai pszichológia között. Vannak közös metszetek is, mint például a napirend-
megállapító hatás, vagy az elhallgatási spirál. Aztán vannak olyan elméletek,
melyek a tömegkommunikációs hatását próbálják bizonyítani, mint például Gerbner
kultivációs hipotézise, s amelyek egyáltalán nem a politikára fókuszálnak, de
nyilvánvalóan ugyanazokat az elemzési hipotéziseket és módszereket a politikai
üzenetek esetében is el lehet végezni, s át lehet gondolni.
Tekintve, hogy a politikai szereplés, az üzenetek megszerkesztése, a hatások
kiváltása közvetett módon a médián keresztül történik, ezért mára a médiáról
szerezhető ismeretek nem nélkülözhetők a politikai pszichológiában sem. A
befolyásolási lehetőségek ugyanakkor nem mentesek a specifikumoktól, azaz nem
igaz az, hogy a politikus is épp olyan tárgy, mint egy fogyasztási cikk, és épp
ugyanolyan módon kell és lehet eladni.
Például hatékony reklámozási stratégia lehet, ha az ismert színésznő belenéz
a kamerába, s úgy ajánlja a terméket, de a politikus nem nézhet a kamerába, mert
azt a nézők túlságosan pökhendinek, agresszívnak és önzőnek fogják találni. Vagy:
a politikus kissé alulról fotózása mind a mai napig kedvelt technika, ám ugyanezt
meg a fogyasztási cikkek esetében rendkívül ritkán használják, s talán nem
véletlenül.
A példák tehát arra vonatkoznak, hogy a politikai piár által megfigyelt
szabályokat nem lehet felcserélni a médiában megfigyelhető egyéb
hatásmechanizmusokkal, ez azonban nem jelenti azt, hogy a politikai
pszichológiának újra fel kellene találnia a tömegkommunikációs elméleteket,
tekintve, hogy ezek az elméletek már eleve külön kitértek a politikai
vonatkozásokra is.
Más tekintetben a két tudományterület tudatos érintkezése már megtörtént,
mert például Lazarsfeld, akit a politikai pszichológia-történet mint freudizmussal
rokonszenvező atyát tart számon, a tömegkommunikáció tudományában is
megkerülhetetlen helyet foglal el. Ő volt az, aki a korábban elfogadott, bár nem
bizonyított médiahatás elméleteket cáfolta. Lazarsfeld vizsgálataiig ugyanis úgy
gondolták, hogy az első világháborúért lelkesedő tömegek nyilvánvalóan a
médiában megjelenő propaganda hatására váltak háborúpártivá, következésképp a
médián keresztül olyan attitűdöket lehet kialakítanunk, amilyeneket akarunk.
Lazarsfeld ezeket a téziseket cáfolta, s alakította ki saját elméleteit, közöttük
például a kétszakaszos kommunikációáramlást, ahol az üzenet először a vélemény
vezérekhez (opinion leader) érkeznek, akikre aztán odafigyelnek a többiek. Bár
Lazarsfeld ezt a tézisét egy 1948-as elnökválasztási kampány vizsgálata során
alakította ki, nem csodálkozhatunk azon, hogy később más kutatók a közügyekről
szóló vélekedésektől kezdve a divatig vizsgálat tárgyává tették, kihangsúlyozva,
hogy az ember nem elszigetelt, hanem közösségi hálózatokban egzisztáló lény.

A politikai pszichológia oktatásának célja

A politikai pszichológia oktatása több célt tűzhet ki maga elé. Ez a tudomány

is ablakot nyit a pszichológiai és szociológiai ismeretek megszerzéséhez, ezért
hozzá járul az alaptudományok ismereteinek jobb megértéséhez is. Nyilvánvalóan
azonban nem ez a fő cél. Célja lehet viszont, hogy piacon is hasznosítható
ismeretekkel szolgáljon azok számára, akik a politikai marketing területein
kívánnak elhelyezkedni, vagy például épp aktív politikusokként a döntéshozatali
folyamatok hibáit szeretnék elkerülni.
Célja lehet – ahogy azt Lányi megfogalmazza –, hogy a politikai
pszichológia művelője ne a politika, hanem a pszichológia művelőjévé váljon, s
ezáltal ne segédtudományként, hanem pszichológiai tudásként tekintsen tárgyára.
Ezek fontos dolgok, mégis a számomra legvonzóbb feladata a politikai
pszichológiának, a tudományos gondolkodás átadhatósága. Az, hogy ezen a
tudományágon keresztül is – épp úgy, ahogy a többi esetében – megmutatható,
miként lehet egy problémát körbejárni. Különösen vonzónak tartom morális
szempontból azoknak az ismereteknek az átadását, melyek során a politikai
pszichológiai jóvoltából élményszerűen is megtapasztalhatóvá válik, hogy nem
bízhatunk saját kognitív vagy esztétikai képességeinkben, mert léteznek olyan
módszerek, amelyek segítségével befolyásolhatóak, becsaphatóak vagyunk. Ez a
szociálpszichológiában is központivá váló gondolat, mely szerint a tudás bár
megfoszt minket sebezhetőségünk illúziójától, épp segítségével lehetünk
védettebbek. Ennek a lehetőségnek a kihasználása reményeim szerint a politikai
pszichológia oktatásában is központi jelentőségű lesz.
A politikai pszichológia az élet politikai vonatkozásaival kapcsolatos
területein biztosít mindenki számára nagyobb körültekintést, s nem csak az olyan
szélsőséges esetekben, mint a diktatúrák, a népirtások, az agresszió stb., melyeknél
a szociálpszichológia feltárta a „rendszer” erejét, hanem a demokratikus és békésen
működő világunk olyan hétköznapi politikai megnyilvánulásaiban is, mint például a
politikai percepció torzulásai vagy a politikai mozgalmakhoz való vonzódásaink,
értékítéleteink érzelmeink befolyásolhatóságai. Mindez a tudás közelebb hozza
azokat az embereket egymáshoz, akik a jövőben csak azért nem tudnának
beszélgetni a másikkal, mert más politikai szocializáción mennek át
gyerekkorukban.
Míg az ellentétes pártokkal szimpatizálók kommunikáció képessége a
nyugati polgári társadalmakban immár több száz éves csiszolódáson ment keresztül,
addig nálunk igen kevés idő áll rendelkezésre, mely miatt az egyetemi politikai
pszichológia oktatása Közép-Kelet-Európában szocializációt pótló feladatokat is
elláthat, s épp azáltal, ha tudományosak, s nem pedig politikai-orientáló jellegűek
kívánnak lenni.

*
Válaszkísérlet. A politikai pszichológia progresszív erejében magam is hiszek – de
ez valóban inkább hit, vagyis inkább motiváció kérdése. Ezért aztán én erről nem is
szoktam írni, beszélni; jó, hogy ezt helyettem megtette Zsolt Péter! A
tudományosság-igény, az oktatás kérdéseiben is osztozom Zsolt Péter
gondolataiban. Az erkölcsi kérdések sem kerülhetők meg, ez adhat tartást egyebek
mellett az aktuálpoltikai kihívások és (el)csábulások közepette. Ugyanakkor azt
gondolom, hogy a politikai pszichológia (és művelője) sem élhet tudománya
elefántcsont-tornyában; a pszichológia és a szociológia más területeihez hasonlóan
a politikai pszichológiát is az emberek és társas-társadalmi ügyeik, problémáik stb.
megismerésére és (ha lehet) „gyógyítására” alkalmazzák.

13. Pszichológia, politológia, kommunikáció

Problémák. Ha Zsolt Péter a politikai pszichológia progresszív törekvéseiről írt,

akkor Szabó Márton meg is mutatja: hol, mely területeken kell(ene) a politikai
pszichológiának tovább „lazítani” a politológia szilárdnak vélt bástyáit és falait.
De azért – vagy éppen ezért – a „lazító” (netán „lázító”?) munka közben (előtt),
tegyük fel azt a kérdést is: Miért baj az, ha „agyon nyomnak” bennünket a politikai
intézmények, a „nagy eszmék”? Miért jobb, ha a köznapi ember világát
értelmezzük? Ezért hát előre a fenomenológia szelíden lazító (és lázító?) útjain,
vagy inkább lágyan kanyargó ösvényein? Ezen az úton – kecsegtet bennünket
kedves útitársunk, Szabó Márton – nem leszünk egyedül: a diszkurzív politológia
biztos támaszunk lesz. Ha ezen az úton maradunk, akkor egy jutalomban
mindenképpen részesülünk: a tudás- (sőt: a „boldogság-”) -haszonban? A politikai
pszichológia pedig nem lenne más, mint boldogságszérum? Miként eddig, továbbra
is legyen tehát vezérelvünk az összefogó építkezés? Így legyen?
*
Szabó Márton
(politológus)

1992-ben Lányi Gusztáv tollából egy figyelemre méltó tanulmány jelent meg.
Írásának hőse a nem létező magyar politikai pszichológia, amely eleddig álruhában
és mellékszereplőként lépett csak az ország politikai és tudományos színpadára.
Lányi úgy érvel, hogy a magyar tudósok a huszadik században a szisztematikus-
módszeres vizsgálatok helyett pszichologizáltak és mellékutakon jártak, a
politikusok pedig rendre vagy belebarmoltak a tudományba, mert minden áron saját
hatalmuk szolgálatába szerették volna látni, vagy egyszerűen semmibe vették. Ez
annál is szomorúbb – véli –, mert pár évtizede már Nyugat-Európában és az USA-
ban a politikai pszichológia sikeres diszciplína, amely a politikusi mesterség egyik
alapja és az eredményes politizálás elismert segítője. (Lányi 1992a)
A tanulmány megjelenése óta már több mint tíz év telt el, és nálunk is történt
egy s más. A társadalomtudományok felszabadultak a központi hatalom
belebarmoló gyámsága alól és el kezdték élni a modern társadalmakban szokásos
életüket. A politikatudomány bevett diszciplínává vált és létrejöttek alapvető
intézményei. A politikai pszichológia sem ott tart, mint a kilencvenes évek elején:
úgy ahogyan számba vette hagyományait, megkezdte a nemzetközi tudományosság
recepcióját (Lányi 1996; Hunyady 1998a), és el kezdte vizsgálni a magyar
viszonyokat. Két egyetemen is tanulnak politikai pszichológiát a politológus
hallgatók, évente mintegy százan. Mindebben a fő érdem Lányi Gusztávé, aki
kitartóan dolgozik azon, amit a rendszerváltozáskor a fejébe vett: legyen
Magyarországon is politikai pszichológia.

A politikai pszichológia helyzete Magyarországon

Azt gondolom azonban, hogy a politikai pszichológia helyzete egyáltalán

nem lefutott ügy hazánkban. Talán nem is azért, mert a formálódó politikai
pszichológia túlságosan egyszemélyes tudomány: Lányinak segítői már vannak,
követői is előbb utóbb lesznek majd. Abban is bízhatunk, hogy a politikusok nálunk
is felismerik a „lélekismeret” és a pszichológus hasznát hatalmuk
optimalizálásában; ismerünk pártok és politikusok körül szorgoskodó
pszichológusokat, még ha a számuk össze sem hasonlítható a jogászok s a
közgazdászok töménytelen mennyiségével. Úgy vélem ezért, hogy a politikai
pszichológia jövője ma már elsősorban tudományon belüli ügy, ha úgy tetszik
tudománypolitikai kérdés. Hazai sorsa egyrészt azon múlik, hogy az
intézményesedő és stabilizálódó magyar politikatudomány prominensei
tudományukon belül milyen helyet szánnak a pszichológiának, másrészt pedig azon,
hogy a pszichológia művelői a lehetséges politikai pszichológiák közül melyik
mellet kötelezik el magukat. A kettőt a politika felfogása fűzi egybe.
Az elsőről csak röviden szólnék, két példa erejéig. Az egyik. A két egyetem,
ahol a politológus hallgatók pszichológiát tanulnak, igen fontos képzési bázisok, de
sokkal több azon helyek száma, ahol a szakos hallgatók nem tanulnak politikai
pszichológiát. Ezeken a helyeken a tematikában tárgyilag dominál az eszmetörténet
és az intézménytan, azt sugallván, hogy a köznapi ember politikai magatartásának
vizsgálata – hozzá tenném: gondolkodásának és beszédmódjának kutatása is – kívül
esik a politológia illetékességén, leszámítva talán a „kérdőívezést”. A másik. Nem
túl régen jelent meg egy tanulmány a hazai politikatudomány állapotáról, amiben a
szerző a következőket írja Lányi munkássága kapcsán: „a magam részéről nem
vagyok meggyőződve arról, hogy a politikai pszichológiai megközelítés termékeny
lehet a racionális, kalkuláción és okosságon alapuló politika világában.” (Lánczi
2000: 161) Tudható persze, hogy az ilyen és ehhez hasonló vélemények nem
unikálisak, a politikai magatartást sokan azonosítják az érdekvezérelt kalkulációval
és a racionális tudattal, amit persze nem szabad „elpszichologizálni”. De azt talán
még sem állíthatjuk komolyan, hogy ez lenne a politikai magatartás empirikus
valósága, hiszen az ember eszes lény ugyan, de nem észlény. Túl ezen, a
pszichológiai nézőpont még a kalkulatív cselekvés értelmezésében is hasznos lehet,
ahogyan ezt meggyőzően bizonyítja a kognitív pszichológia és a „választás-
politológia” egymásra találása. (Lányi 2001a: 138–139) Azt pedig akár
evidenciaként is kezelhetnénk, hogy a politikai valóság szimbolikus realitás is, amit
olyan nagyhatású életművek bizonyítanak, mint Harold Lasswell és Murry Edelman
munkássága.
Vagyis ma még nem kevés azoknak a politológusoknak a száma, akiket
„agyon nyomnak” a bonyolult politikai intézmények és a megalapozó nagy eszmék,
ezért a politológia komolyságát s hasznát is azon mérik, hogy a tudomány mire
képes ezek feltárásában, leírásában és ismertetésében. Az enyhén arisztokratikus
felfogásban láthatóan nincs helye köznapi ember világának és magatartásának,
legfeljebb a kormányozhatóság erejéig. Érdemes pedig tudnunk, hogy az a Harold
Lasswell, aki az empirikus politikatudomány kezdeményezője és első nagy alakja
volt, egyben a politikai pszichológia alapító atyja (Lányi 2001a: 30-33) és a
politikai szemantikai kutatások elindítója is (Szabó 1998: 20–39). Nyilvánvalóan
azért, mert úgy látta, hogy a pszichikum és a beszéd elválaszthatatlanok a politika
mindennapi valóságától. Ha tehát a politológia nem úgy definiálja önmagát mint
intézménytan és a szervezeti viselkedések vizsgálat, máris egy összetett
szimbolikus világgal szembesül, amelyet nem „megtisztítani” kell a lelki és
beszédbeli tényezőktől, hogy ezek mögött valami lényegi realitást ragadjunk meg,
hanem a politikai valóság konstitutív tényezőinek kell őket tekintenünk. Illúziókban
persze nem érdemes ringatni magunkat. A politikai elit mindig is kezelni fogja az
állampolgárokat, amihez a politológia asszisztálni fog, és abban is csak
reménykedhetünk, hogy a politikai kommunikáció divatja nem egyszerűen a jó öreg
propaganda hatékonyabbá tételét fogja jelenti.

Politológia és politikai pszichológia

Lehet tehát úgy értelmezni a politológiát, ezt a viszonylag friss tudományt,

hogy nincs benne helye a politikai pszichológiának, mint ahogyan olyan politikusi
gyakorlat is van, amely idegenkedik a pszichológiai ismeretek használatától. Ennek
ellenére a politológiában van fogadó készség a pszichológiára, és a politikai
pszichológia is kezdi megmutatni arcát s lehetőségeit. Legitimitása ma már nem
kétséges. Ezért azt gondolom, hogy a következő tíz évben sok múlik magán a
politikai pszichológián, vagyis azon, hogy milyen teljesítményei lesznek, és
milyennek mutatja fel magát a politikát. Lányi Gusztáv írásai egyértelművé tették,
hogy nincs egységes politikai pszichológia, a politikai pszichológia behaviorista,
kognitív, pszichoanalitikus és fenomenológiai tradíció alapján egyaránt
létrehozható. (Lányi 2001a: 113–125) Természetesen mindegyik terület nemzetközi
eredményeit illik ismernünk, de kérdés, hogy művelhető-e és művelendő-e
mindegyik tradíció hazánkban. Úgy vélem ez részben elvi, részben praktikus
kérdés. A praktikusságról annyit, hogy ez alapvetően tudományos kapacitás és
érdeklődés kérdése: kizárni egyiket sem lehet, de ha nincs aki csinálja és nincs rá
igény, akkor nem lesz, ha pedig valaki ambicionálja, akkor vélhetően meg is
csinálja vagy megcsinálhatja. Mondhatjuk, ez ilyen egyszerű. Az elvi kérdés már
bonyolultabb, és a következőkben ezzel foglalkozom részletesebben.

(Alkalmazás – megrendelés) Az alkalmazott politikai pszichológia

megrendelésfüggő. Nem csak a témája, hanem a szemlélete is a megrendelőtől
függ. A politikusoknak sokan akarnak tanácsot adni, ami nem könnyű feladat, de az
tudható, hogy csak az általuk képviselt szemléleti kereteken belül van erre
lehetőség. Igényeik, kívánságaik, megrendeléseik is ehhez igazodnak. A választási
csatákba és kormányzási ügyekbe bonyolódott politikusok pedig nyilvánvalóan
olyan pszichológiai ismertekre kíváncsiak, amelyeket alapvetően egy behaviorista
és kognitív, esetleg pszichoanalitikus szemléletű elemzés szállíthat a számukra,
hiszen uralni akarnak egy helyzetet és befolyásuk növelésére törekszenek. Elvileg
ezért nálunk is lehet számítani ilyen típusú elemzésekre, illetve arra, hogy számuk
gyarapodni fog. Ilyennek tekinthetjük például a kampánytanácsadást, vagy a
„hogyan győzzünk” típusú receptgyűjteményeket és használati utasításokat.

(A fenomenológiai pszichológia) Lányi Gusztáv politikai pszichológiája

azonban más tradíciókhoz kapcsolódik. Természetesen végzi a diszciplína
nemzetközi trendjeinek magyarországi ismertetését (Lányi 1996) és recepcióját
(Lányi 2001a: 11–32, 103–133), azonban a hazai jelenségek elemzésében (Lányi
2001b: 69–243) a fenomenológiai alapú pszichológiát favorizálja, még ha vegyíti is
ezt más iskolák módszereivel. Ez az irányzat nem a cselekedetek (hozzá tenném:
mindig is konstruált) okainak feltárására törekszik, hanem azt a szabályrendszert
vizsgálja, amelyet a személyek viselkedésük és mások megértése során követnek, és
az iskola nagy újítása, hogy komolyan veszi az emberek köznapi magatartását és
tudását, vagyis nem ezek mögött keresi a „lényeget”, hanem ebben találja meg a
lelki tényezők jelenlétét is. Empirikusan ez a világ csak a köznapi diskurzusokban
érhető el, abban a beszédfolyamban és szövegvalóságban, amelyben a
választópolgárok és a politikusok is megkonstruálják saját világukat, politikai
identitásukat. A tudomány természetesen mindezt értelmezi. Lányi Gusztáv ehhez –
az iskola hagyományainak megfelelően – előszeretettel használja a dramaturgiai
metaforát és a történeti összefüggéseket, és még abban is követi a tradíciót, hogy a
politikai pszichológia legfontosabb feladatát a politikai gyakorlat humanizálásban,
nem pedig a mindenkori hatalom és az irányítás menedzselésében látja.
Én ezt a törekvést még akkor is perspektivikusnak tartom, ha politikai
tanácsadóknak és szakértőknek (a funkciót egyébként Lányi nem tekinti
elhanyagolhatónak) többnyire nem azokat szokták felkérni, akik az ilyen jellegű
tudomány mellet kötelezték el magukat. Szimpátiám oka egyrészt az, hogy ezen
szemlélet alapján olyan politikakép konstruálható, amely szakít a politika
arisztokratikus szemléletével. (Szabó 2001a: 264–266) Itt ugyanis egymás mellé
kerül a választó polgár és a politikus, az „egyszerű” ember és a ”bonyolult”
személyiség, a politika univerzuma nem a hatalmi helyzet, hanem a különböző
értelmezések és jelentések mentén kialakuló szerepek szerint differenciálódik. Vagy
ahogyan Lányi írja: „egyrészt azt firtatom, hogy milyen emberek a politikusok –
másrészt arra is kíváncsi voltam (vagyok), hogy milyen emberek a
(választó)polgárok.” (Lányi 2001b: 69) Ezt a szemléletet már csak azért is
értékelnünk kell, mert a politikatudományban nagy a hajlam arra, hogy a politikát
alig áttekinthető intézményrendszernek és köznapi tudással felfoghatatlan
„mögöttes struktúrának” ábrázolja, a politizáló értelmiségben pedig arra van
hajlandóság, hogy a politikát egybemossa a pártok működésével, ezt pedig a
pártpolitikusok gyakran nemtelen vetélkedésével, nyíltan felvállalt konok
egyoldalúságaival. A fenomenológiai szemléletű pszichológia viszont a politikát a
közösség közös és nyilvános ténykedésének tekinti, amelyben természetesen
pszichés mozzanatok is jelen vannak és szabályokat követő befolyásoló erővel
bírnak.

A fenomenológiai szemléletű és kommunikatív alapú politikai pszichológia

Egyetértek Lányi Gusztávval abban, hogy a politikai pszichológiának nem

kell állást foglalnia a pszichológiát megosztó paradigmatikus vitákban, hiszen nem
ez a tárgya és a feladata. Azt azonban okkal feltételezhetjük, hogy nem maradhat
ártatlan az irányzatok csatájában. Mindenképpen választania kell közöttük,
választása azonban nem csak metodológiai kérdés, hanem a (politikai) világ adott
konstrukciója melletti elkötelezettség is. A feladat nem egyszerű, hiszen a döntés
egyszerre tudományos és morális kérdés, amely – ráadásul – a választás
függvényben eltérő tudományos karriereket jelöl ki. Én ezért kitartásra és
következetességre biztatnám Lányi Gusztávot. Kitartásra, mert a fenomenológiai
szemléletű és kommunikatív alapú politikai pszichológia szellemében történő
valóságértelmezés további nagy feladatokat ró a követőjére. És következetességre,
mert erős a csábítás arra, hogy az egyszerűbb és „hatalmilag” hatékonyabb (hogy ne
mondjam: kifizetődőbb) paradigmák eltérítsék a tudóst a maga választotta úttól.

(A tudományok „hierarchiája”) Az eltántorulás természetesen lehet

tudományos is, a választott elvek következetes alkalmazásának megbicsaklása.
Megemlítenék két problémát, amely szerintem efféle eltántorulást jelent Lányi
egyébként következetes munkásságába. Az egyik az a törekvés, hogy Lányi a
politikai pszichológiát a politika alaptudományának igyekszik beállítani. Az írja: „a
szisztematikus politikai tudásnak a politikai pszichológia olyan alapját képezné
mint a biológiának a szerves kémia és a kémiának a fizika”. (Lányi 2001a: 93) Nem
az a probléma ezzel az állítással, hogy írója érvel a politikai pszichológia fontossága
mellet, hanem az, hogy ezt úgy teszi, mintha létezne a politikai tudásnak bármilyen
diszciplináris alapismerete, amely más diszciplináris tudásokhoz képest előbbre
való, mert hozzájuk képest mélyebb, alaposabb, fontosabb. Én ugyanis úgy vélem,
hogy a politika tanulmányozásában nem létezik tudományos hierachia, a
jogtudomány nem előbbre való a filozófiánál, a szociológia a történettudománynál.
Észre kell vennünk, hogy éppen a hiarachizálásra való törekvés szorítja háttérbe a
pszichológiát vagy az antropológiát, ami viszont a politikai valóság hierarchikus
szemléletéhez kapcsolódik: az intézmények a topon vannak, a köznapi emberek
politikai magatartása viszont a béka feneke alatt. Nem segít a szemléleten, ha
megfordítjuk a hierachiát, ebből csak az a kiút, ha több egyenrangú tudomány
együttműködéseként képzeljük el a politikatudományt.

(Alkalmazott és/vagy értelmező tudomány) A másik meghátrálásnak azt

tekintem, hogy Lányi túlságosan is az alkalmazott tudományhoz köti a politikai
pszichológia státusát. Tekinthető ez persze védekezésnek, a tudomány hasznossága
melletti érvelésnek, ám tartalmaz egy nagy lemondást. Nevezetesen, mintha a
politikai pszichológia nem lehetne a politika értelmező tudománya, mindenféle
konkrét alkalmazhatóság és eseti felhasználás nélkül, csak úgy a megismerés és a
szemléletformálás vagy a kultúra gyarapítása okán. Én ezt nem hiszem! Egyébként
is, ha a pszichológiának Lányi a politika világában humanisztikus funkciót szán,
akkor ez nem állítható párhuzamba a sport- vagy a munkapszichológiával. A
humanisztikus tudomány célja nem egy konkrét tevékenységterület optimalizálása,
hanem a közösségi ügyek közös intézéséhez történő tudományos hozzájárulás, a
közgondolkodás szintjének emelése, amely csak akkor nevezhető
alkalmazásfélének, ha egyúttal minden tudományt alkalmazott tudománynak
tekintünk. A politikai pszichológia igenis lehet a politika szuverén diszciplínája,
amely maga is megkonstruálja a maga politikai képét vagy politikai valóságát. Ha
olvassuk Lányi elemzéseit, akkor ezekből egy olyan politikai valóság néz ránk,
amely semmilyen más politológiai elemzésben nincs benne. Mi más bizonyítaná
meggyőzőbben, hogy fenomenológiai szemléletű politikai pszichológia nem az
intézményi ember kormányozhatóságát vizsgálja, hanem a politika valóság
természete érdekli, ha úgy tetszik szigorú akadémiai normák szerint?

Diszkurzív politológia és politikai pszichológia

Ez a politikai pszichológia erős rokonságot mutat a diszkurzív politológiával,

másképpen szólva a társadalmi kommunikáció ontológiai felfogásának (Béres –
Horányi 1999: 13) politológiai specifikációjával. Ezt Lányi két alkalommal is
explicitté tette egy-egy tanulmány erejéig. Az első tanulmányában még csak jelezte
az összefüggést, mintegy programszerűen vázolta a lehetséges kapcsolódást: „a
politika diszkurzív értelmezése, azaz a nyelvi fenomén, a politikai »beszédtest«
(mint sajátos »Narratív Gravitációs Központ«) visszavezethető a politikai
magatartás »dramaturgiájára«. (…) Az tehát, hogy KI a beszélő, MIT mond és
HOGYAN vitázik a politikai valóságról és annak határairól – a politikai
személyiség magatartásának teátrális és színfalak mögötti »dramaturgiájában«
érhető tetten: a nyilvánosság és a titok, az én-prezentálások és politikai játszmák, a
bizalom és a bizalmatlanság stb. pszichológiai folyamataiban”. (Lányi 1997: 119–
120) Második tanulmányában pedig ennek szellemében részletesen kifejtette,
pontosabban szisztematikusan vázolta a politikai magatartás dramaturgiáját, amely
a nyelvileg artikulálódó és pszichológiailag értelmezett szerepek konvergenciájára
épül. (Lányi 2000a) Természetesen a konvergencia nem véletlen.

(Nyelv és lélek) A nyelv és a lélek egymáshoz való kötődése régi felismerés,

még ha ez igencsak különböző értelmezésekben jelent és jelenik is meg. Hadd
utaljak itt Arisztotelész Rétorika című munkájára, amely az első fennmaradt
szisztematikus affektusinterpretáció is. A szerző a nyilvános beszéd hatását
vizsgálva jut arra következetésre, hogy az érzelmek komoly befolyással vannak a
közéleti gondolkodásra és magatartásra, márpedig ezek egyrészt a beszédekben
öltenek testet, másrészt beszédekkel befolyásolhatóak. Így aztán a retorika keretei
között megvizsgálja, hogy milyen érzelmek vannak, hogyan jut el valaki az egyik
érzelmi állapotból a másikba és mely tényezőkkel lehet ezeket befolyásolni.
Hangsúlyoznám, hogy mindezt a retorika keretei között, a közéleti beszédvalóság
integráns részeként. (Arisztotelész 1999: 81–111) De utalhatunk Harold Lasswellre
is, aki úgy vélekedett, hogy „életünk rendkívüli mértékben függ közvetlenül a
szavaktól és gesztusoktól (…), személyiségünknek mint egésznek a státusa bele van
szőve a verbális megfelelés folyamatába” természetesen a közélet színterein is.
(Lasswell 2000: 13) A pszichológia azonban csak akkor vonja le mindennek a
konzekvenciáit, amikor szakít a természettudományos ihletésű emberképpel és
magatartás-felfogással, s a beszédet és a jelentést állítja elemzése „gravitációs”
középpontjába.

(Politikai jelentésadások) Amikor a diszkurzíve felfogott politikai valóság

értelmezésére és leírására teszünk kísérletet, akkor is valami hasonlót teszünk;
megpróbálunk eltávolodni mind az objektivista ténytudományok mind a
szekularizált teológia szemléletétől. Ez azért nehéz feladat, mert
gondolkodásmódjuk mélyen áthatotta a köznapi és a tudományos
valóságértelmezéseket, ahol is az objektív tény, az ok és az igazság
„szentháromsága” embertől független, mondhatnám embertelen entitások,
amelyekre a jelenségeket visszavezetve a dolgok állítólag el vannak rendezve, meg
vannak magyarázva. A diszkurzíve értelmezett politikai valóság sem azért
problematikus sokak számára, mert azt kellene elfogadniuk, hogy a politizáló
egyének beszélnek és kommunikálnak, hiszen ez evidens, hanem azért, mert azt
kellene megérteni, hogy ez nem az intézményi státusok és tárgyi állapotok
függeléke és kiegészítése, hanem ehhez képest egy másféle politikai valóság
megjelenése. A politikai jelentésadások törvényszerűségei és a jelentésfeltételek
szabályrendszerei nem az intézményeket vagy az „objektív” cselekedeteket
ragadják meg, hanem a politika jelentéses világát írják le, amelyek nem kevésbé
lényegesek a politikai közösségek életének alakulásában mint mondjuk az
intézmények és szervezetek által megszabott lehetőségek és keretek. A szavak
mögött tehát nem kell vizionálnunk valami igazabb realitást magyarázandó a szavak
éppígy létét: a jelentéseknek vannak persze jelentésfeltételei és szabályai, de ez
maga is nyelvileg artikulálódik, még ha esetleg más nyelven vagy szinten is. A
kutató és a tudós is része saját politikai és tudományos közösségének.
 (A diszkurzív szerepek és tematizációk pszichológiai értelmezése) Amikor
Lányi Gusztáv a politikai diskurzusokat vagy diszkurzív szerepeket és
tematizációkat pszichológiailag értelmezi, akkor ugyanannak a jelenségnek egy
másféle értelmezését vagy jelentésadását végzi el, mint amit a nyelvi elemzés feltár.
Nem az okát írja le a politikai diskurzusoknak vagy kommunikációknak, vagyis
nem vezeti vissza őket valami objektív entitásra, hogy igazságukat megmutassa.
Úgy is mondhatjuk, hogy a nyelv és a lélek, a beszéd és a pszichikum azonos
szinten helyezkednek el, egyik sem magyarázza meg a másikat, egyik sem oka vagy
következménye a másiknak. A politikai élet egymáshoz tartózó, esetleg egymásra
reflektáló, két aspektusáról van itt szó, amelyek mindenekelőtt tágítják egy-egy
adott jelenség értelmezési lehetőségeit, vagyis új perspektívákat nyitnak a dolgok
megértésében. Az eredmény: a viták szofisztikáltabbak és értőbbek lehetnek,
bővülhet a cselekvések köre és gazdagodhat a közösség tudása, irányítói a
lehetőségek nagyobb tárházából válogathatnak. Amikor valaki tudományosan úgy
érvel, hogy ő cáfolhatatlanul kimutatta egy-egy vélemény és magatartás okait, vagy
prognosztizálni tudja adott társadalmi okok majdnem holtbiztos következményeit,
akkor úgy viselkedik, mint az egyszeri vicc hőse, aki egy sötét szobában próbál
megfogni egy nem létező fekete macskát, és közben magabiztosan kiabálja:
megvan, megvan.

Pszichológiák, amelyek hidat képez(het)nek a diszkurzív politológia és más

társadalomtudományok felé is

A pszichológia tudománya valójában mindig is közel volt a beszédhez és a

jelentéshez. Már a kognitív törekvések arról szóltak, hogy a motívum és a
következmény között ott van a tudás, az ember egész feldolgozó-értelmező
apparátusa, amely megbonyolítja az inger és a válasz között eladdig feltételezett
egyszerű viszonyt. A pszichoanalitikus iskolák pedig már kifejezetten az ember
elbeszélt álmai, történetei, köznapi kijelenései nyomán igyekeztek megragadni a
személyiséget, tudományosan újraértelmezve, megfejtve a páciens saját szavait. A
tendencia az utóbbi egy-két évtizedben is folytatódott, és a pszichológia „második
kognitív forradalmát” megvalósító törekvések nyomán teljesedett ki. Közülük
háromra utalok.

(A szociálisreprezentáció-elmélet) A Serge Moscovici által kezdeményezett

szociálisreprezentáció-elmélete – amely némi hányattatás után ma már versenyben
van a második kognitív forradalom „vezető elmélete címért” (László 1999: 25) –
vizsgálatának centrumába a common sense és a pszichológiai realitás kapcsolatát
állította. Az irányzat képviselői szerint a társadalom jelvalósága egyszerre a
pszichikum s a társas kommunikáció tükre és feltétele, másképpen szólva, a lélek s
a társadalom a nyilvános kommunikációkban létezik, ezek szabályrendszereiben és
működési módjaiban. Az elmélet nem fogadja el azt a feltételezést, hogy a
társadalom objektív eszenciák létezése lenne; a társadalmi valóságot maguk az
emberek teremtik meg, mégpedig interszubjektív kommunikációs tevékenységük
révén, amelyben egyrészt feltárul a pszichikum természete, másrészt a
csoportkohéziót fenntartó köznapi vagy természetes logika, amely radikálisan
különbözik a tudományos gondolkodásmódtól.

(Diszkurzív pszichológia) Rom Harrè diszkurzív pszichológiájának is

kulcseleme, hogy a pszichikum vagy a lélek nem privát képződmény, hanem
publikus jelenség, amely a mindennapi interszubjektív nyelvhasználatban
mutatkozik meg. (Ortmayr 1997) Az irányzat alapvető törekvése „a cselekvő
számára releváns jelentések megállapítása és vizsgálata, nem pedig a pszichológus
által előírt mércéhez történő igazodás mértékének a megállapítása” (Bodor 1997:
114), ami annál is fontosabb, mert a tudomány fogalmai rendre eltorzítják a köznapi
kulcskategóriák konceptuális struktúráit.

(Narratív pszichológia) A narratív pszichológia egyik vezető képviselője,

Jerome Bruner még egyértelműbben tesz különbséget tudományos és mindennapi
gondolkodás között. Úgy látja, hogy a köznapi embert nem érdeklik az univerzális
magyarázó sémák, ő mindenekelőtt elmeséli a valóságot, pontosabban az emberek
életszerűségre törekedve elbeszélik egymásnak azt, ami van, mégpedig nyilvános
értelemadás és koherencia teremtési szándék által vezettetve. A narratív
pszichológia ezért egyrészt vizsgálja a narratívumok formáit, struktúráit és
működésmódjukat, másrészt azt, hogy ezek milyen szerepet játszanak és milyen
funkciót töltenek be az emberek életében. (László 1999: 42–78)

(Diszkurzív társadalomtudományok) Ezek a nézetek nem társtalanok, más

társadalomtudományokban is lehet találni hasonló törekvéseket. Clifford Geertz
pontosan ilyen szemlélet alapján újította meg az antropológia szolid tudományát, és
adott neki új távlatokat. (Szabó 2001b) Paul Ricoeur pedig minden
társadalomtudomány létezési feltételének tekinti, hogy vizsgálati tárgya leírt vagy
leírható beszédként, azaz jelentéssel bíró kommunikált valóságként legyen
elemezhető. (Ricoeur 2001) Lehet úgy summázni ezeket a törekvéseket, hogy az
interszubjektív kommunikációs köznapi beszédvalóság az emberi létezés primer
ténye és valósága, amely közvetíti és hordozza a különböző történelmi-társadalmi
állapotokat, megteremtve az emberi együttélés lehetséges módozatait és ezek
változásait. És az már tudományos tradíció vagy szituáció kérdése, hogy ennek
éppenséggel milyen aspektusa kerül elemzésre. Mondjuk pszichológiai,
eseménytörténeti, kulturális vagy a jelen hatalmi harcaihoz kapcsolódó politológiai.

Redukciók és távlatok

Nem gondolom tehát, hogy akár a diszkurzív elemzés, akár a politikai

pszichológia fenomenológiája leszűkítené a politika fogalmát, különösképpen, hogy
indokolatlanul redukálná valami mellékes mozzanatra, ahogyan Lányi ezt egy
helyen mentegetőzve megfogalmazza. (Lányi 2000a: 218) Minden elemzés leszűkül
ugyanis valamilyen sajátos nézőpontra, ez tehát önmagában nem hiba. A kérdés
ugyanis mindig az, hogy az érintettek ott és akkor mit tartanak éppen elfogadott
értelmezésnek, ennek következtében valóságosnak. A mi nézőpontunkból éppen az
látszik világosan, hogy mennyire szűkkeblű a politológiai szervezettan és kalkulatív
emberfelfogás, és hogy mennyi minden kicsúszik így a tudomány kezéből, amely
viszont megmutatkozik az értelmező és jelentéses kommunikációs valóság felől.
Még világosabban: azon fordul meg minden, hogy milyen logikát fogadunk el
tudományosan magyarázatnak és milyet nem, és hogy az elfogadott magyarázatokat
rivalizáló, kiegészítő vagy egymást kizáró értelmezéseknek tekintjük-e. A késő
modernitás korában pedig már nyilvánvalóan nemcsak a tudományos objektivitás
„szentháromságtana” (tény, ok igazság) az elfogadott nyelvezet, hanem a társadalmi
világ saját természetére rákérdező kommunikatív és jelentéses pozíció is
(konstrukció, motiváció, érvényesség) mind a pszichológiában, mind a
politológiában.
Ami a legérdekesebb: ez nem kevésbé praktikus, mint az önön gyakorlati
hasznától eltelt kalkulációs felfogások, a magatartásbefolyásolást nagy hangon
ambicionáló eljárások vagy éppen a különböző biztos prognózisokat gyártó
tudományok. Ha a hasznosságot úgy értjük, hogy mi váltható be közvetlenül pénzre
és hatalomra, befolyásra és hírnévre, akkor persze a tudománynak általában is kevés
haszna van: a másokon való agresszív felülkerekedés sem a múltban sem a jelenben
nem a tudomány használatának egyenes következménye. A tudomány politikai és
emberi haszna azonban lehet kulturális és mentális, megismerési és tudáshaszon, sőt
uram bocsá’ boldogsághaszon is. Másképpen szólva az összefogó építkezést is lehet
hasznosnak tekinteni, nem csak a romboló felülkerekedést. Akkor pedig a
megismerési és humanisztikus funkciót teljesítő fenomenológiai indíttatású és
diszkurzív szemléletű politikai pszichológia fölöttébb hasznos tudomány. Lányi
tanulmányai (mondjuk a politikusok lehetséges típusairól, a politikai társas
kölcsönhatás természetéről vagy a politikai színpad dramaturgiájáról, esetleg a
magyar politikusok pszichológiai jellemrajzai, a rendszerváltásról és a választási
küzdelmekről közzétett elemzései) egyrészt tudományos igényességükkel mint
példák, másrészt a közéleti tudásszintet emelő vonásukkal mint ismeretgyarapítók
töltenek be igen praktikus funkciót.

A homo politicus által konstruált valóság „lelki arca”

A társadalomtudományokat egyébként sem lehet olyan módon felosztani,

mint a természetmegismerő diszciplínákat: egyrészről vannak az elméleti vagy
alaptudományok, amelyeket a puszta megismerési vágy hajt előre, másrészről a
technológiai tudományok, amelyek találmányokká és eszközökké transzformálják
az elméleti felismeréseket. Minden társadalomtudomány ugyanis közvetlenül része
az adott közösség tudományos kultúrájának, amely különböző hatású
gondolkodásmódokban, nyelvezetekben, szemléleti pozíciókban manifesztálódik az
óvodától az egyetemig. Ezért itt nem az a kérdés, hogy melyik az elméleti és melyik
az alkalmazotti tudományszak, hanem az, hogy az adott tudományos iskola milyen
pozíció alapján értelmezi és konstruálja meg a társadalmat vagy annak egy szeletét.
A Lányi Gusztáv által preferált és művelt politikai pszichológia azért is
perspektivikus, mert nem az emberinek vélelmezett természeti-tárgyi objektivitások
érdeklik, hanem a specifikusan emberi realitás, a homo politicus által konstruált
kommunikációs valóság „lelki arca”. Mind a nemzetközi, mind a hazai politológia
messze van attól, hogy megszabaduljon az objektivista ténytudományok szemléleti
terrorja és terhe alól. Ezért aztán az embernek jól esik belepillantani egy olyan
világba, ahol a politika nem a létért folytatott vadállati küzdelem, a rendszerszerűen
objektív rendszerek nyomasztó rendszere, vagy a felfoghatatlan isteni eszmék földi
mása, hanem a mindközönséges emberek, a választópolgárok és a politikusok
felemelően zűrzavaros élete, a lélek és a beszéd köz-társasága, ahol a résztvevők a
közjó érvényesítésére tesznek meg-megújuló kísérleteket.

*
Válaszkísérlet. A diszkurzív politológia és a fenomenológiai pszichológia rokon
törekvései biztató távlatot kínálnak. Azt a távlatot, amelyben megerősödhet
bennünk a gondolat: A POLITIKAI PSZICHOLÓGIA IGENIS LEHET A POLITIKA
SZUVERÉN DISZCIPLINÁJA, AMELY MAGA IS MEGKONSTRUÁLJA A MAGA
POLITIKAI KÉPÉT ÉS POLITIKAI VALÓSÁGÁT! A HOMO POLITICUS ÁLTAL
KONSTRUÁLT VALÓSÁG „LELKI ARCA” ÉRDEKEL, A VÁLASZTÓPOLGÁROK
ÉS A POLITIKUSOK FELEMELŐEN ZŰRZAVAROS ÉLETE, A LÉLEK ÉS A
BESZÉD – TÖRETÉNETI ÉS SZEMÉLYES IDENTITÁSBA ÁGYAZOTT – KÖZ-
TÁRSASÁGA, AHOL A RÉSZTVEVŐK A KÖZJÓ ÉRVÉNYESÍTÉSÉRE TESZNEK
MEG-MEGÚJULÓ KÍSÉRLETEKET.
V. REFLEXIÓ A REFLEXIÓKRA:
MI A POLITIKAI MAGATARTÁSVIZSGÁLAT?

A vitapartnereim által fölvetett problémák – természetesen nem függetlenül a vitára

kínált szövegtől – nagyjában-egészében a következő főbb témákat érintették:

• a „politika” fogalma, mibenléte

• az erős állítás(om) gyöngesége: a politikai pszichológia „alapozó” jellege
(kétséges)
• a politikai és a pszichológiai tudás sajátosságai
• a természettudományos és/vagy társadalomtudományos modell
• elmélet/gyakorlat
• oktatás
• etikai dilemmák

Mindezek természetesen olyan problémák, amelyeket újabb és újabb gondolat-

futamokkal tovább tudnék (és mindannyian tudnánk) árnyalni. A tömörítő érvelés
logikájára hagyatkozva – és persze a tartalmi súlypontok kiemelése érdekében – a
következő két szempont figyelembe vételével foglalom össze vitapartnereim által
exponált problémákra adható válaszkísérletemet:
• a politikai pszichológia „központi” helye a politikatudományok
rendszerében,
• a politikai magatartásvizsgálatok tudomány-rendszertani, azaz
elméleti/gyakorlati, oktatási és etikai szempontjai.

A politikai pszichológia „központi” helye a politikatudományok rendszerében

A vitára felkínált szövegben a megfelelő szakirodalmi hivatkozásokkal is

alátámasztott érvelésem szerint én amellett kardoskodom – vitapartnereim szerint
meglehetősen reménytelenül –, hogy „a szisztematikus politikai tudásnak a politikai
pszichológia olyan alapját képezi, mint a biológiának a szerves kémia és a
kémiának a fizika.”
Ez a fundamentális, elméleti-rendszertani – mondhatni axiomatikus – állítás
ráadásul abban a gyakorlatorientált kijelentésben nyer értelmet, mely szerint: a
politikai pszichológia alkalmazott diszciplína.
Vitapartnereim igencsak kiváló és éles elméjű érvekkel figyelmeztetnek:
nem olyan könnyű megtalálni a biztos határvonalakat – ha ilyenek egyáltalán
vannak – a tudományok összetett hálózatában.
Ezért hát a következő gondolatmenetet vélem megfontolásra méltónak:

(A társadalmi gyakorlat) A társadalmi-politikai gyakorlat felől adódtak és adódnak

olyan kihívások, amelyek a pszichológia irányába történő tájékozódást elindítják –
ebben központi szerepe volt/van a polgári demokráciák egyik alapvető politikai
intézményének, a választásnak. Ez szociológiai értelemben azt jelenti, hogy a
politikai tér szereplői (a POLGÁRok és a POLITIKUSok) mellérendelő és
kölcsönösen függő viszonya a KONSTRUKTÍV KONFLIKTUSKEZELÉSHEZ
szükséges tudás (gyakorlati készségek és ezt szolgáló elméleti háttérismeretek)
iránti igényeket hívja életre.

Ez pedig talán a következő tudománylogikai séma szerint tekinthető át:

A politikai pszichológiai tudás tudásszociológiai jellegzetessége és genezise –

(a) Nagy hatalmi különbség: A politikai tér intézményes szerkezetét a

HATALOM és az ALATTVALÓK alá-fölérendelő viszonya jellemzi. – A
politikai tér szereplőinek legfőbb magatartásjegye a MEGTORLÁS és a
KISZOLGÁLTATOTTSÁG. – A politikai tudást a „szakralitás” és a „titok”
övezi. (Pl. ókori despoták, XX. századi diktatúrák.)
(b) Közepes hatalmi különbség: Bár csökken a HATALOM és az
ALATTVALÓK alá-fölérendeltségének merev hierarchiája (mert pl. a
„felvilágosult hatalom” engedékeny), az alattvalók is szervezetten képesek
sajátos „ellenhatalom” létrehozására (civil mozgalmak, szakszervezetek
stb.), de az alapszerkezet nem változik. – A politikai tér szereplőinek
legfőbb magatartásjegye a BIZALMATLANSÁG és az
ELLENSÉGESKEDÉS. – A politikai tudás már nem szakrális, de továbbra
is „titok” övezi. (Pl. Ferenc József még félig-meddig „Isten kegyelméből”
volt uralkodó, de Kádár Jánosról ez nem volt elmondható, ám hatalmát 56
„titkainak” köszönhette.)
(c) Kis hatalmi különbség: a politikai tér intézményes szerkezetében és a
szerepek tartalmában is minőségi változás lép fel, azaz hatalom és alattvalók
helyett POLGÁROK ÉS POLITIKUSOK lépnek a színre, viszonyuk a
PIACI logikán alapuló MELLÉRENDELŐ struktúrával jellemezhető. Ez a
„polgári társadalom”. – A szereplők legfőbb magatartásjegye: a
KÖLCSÖNÖS FÜGGÉS ÉRZETE, A KONSTRUKTÍV
KONFLIKTUSKEZELÉS. – A politikai tudás „racionális”: a tudományok
 szerepe felértékelődik (pl. a közvélemény-kutatások, kommunikációs
technikák stb.) …

…Ezért hát szükség lehet:

a politikai magatartásvizsgálatok tudomány-rendszertani, azaz

elméleti/gyakorlati, etikai és oktatási szempontjai meggondolásaira:

A politikai magatartásvizsgálatokra
(elmélet, gyakorlat, oktatás, etika)

Ennek intézményes víziója:

A
POLITIKAI MAGATARTÁSVIZSGÁLÓ KUTATÓKÖZPONT
(PMK)

Néhány munkatársammal és tanítványainkkal elképzeltük: mi is lehet(ne) ez a

PMK

1. A PMK mint oktatási „központ”

A PMK egyetemi Kutatóközpont, ez nem „kényszer” adta nyűg, hanem tudatos

pedagógiai törekvés: a szakember képzés műhelye, olyan műhely, amely az ELTE
Társadalomtudományi Kar tanszékeivel, szakirányaival és kutatóközpontjaival
karöltve hallgatóiból (a tanítványokból) a XXI. századi magyar társadalom
viszonyaival, problémáival, kihívásaival hatékonyan foglalkozni képes
szakembereket nevel. Olyan műhely lenne, amely ugyanakkor a klasszikus egyetemi
hagyományokat nem feledve törekszik a „mester-tanítvány” alkotói közösség
létrehozására is.
A PMK oktatási tevékenységének középpontjában a politikai
magatartásvizsgálatok állnak.
Az alapképzés után speciális kollégiumi formában,
műhelyszemináriumokban és kutatószemináriumokban történik meg az ismeretek
elmélyítése, a különböző alkalmazási területek kibontása. Ez a szint értelemszerűen
mobil lenne, mert itt nyílik lehetőség arra, hogy a Kar által oktatott egyéb
stúdiumokhoz lehessen kapcsolódni, illetve az éppen aktuális hallgatói igények és a
rendelkezésre álló oktatók mit tesznek lehetővé.

2. A PMK mint kutatási „központ”

A PMK olyan egyetemi Kutatóközpont, amely a politikai magatartásvizsgálatok

terén a tág értelemben vett viselkedéstudományi orientáció jegyében a „politikai
magatartásban” tetten érhető pszichológiai, szociológiai és politológiai
összefüggések feltárását, mintegy a „tudományos igazság” rangjával is bíró
ismeretek megszerzését célozza. A „tág értelemben vett viselkedéstudományi
orientáció” azt jelenti, hogy nem egy szempontú – egy paradigma mellett
lecövekelt, egy módszert istenítő – elkötelezettség uralná a kutatásokat, ám nem is
engedne teret a „mindent szabad” parttalanságának. Különösen ügyelnénk a
„politika” aktuálpolitikai csábításainak kontrollálására. A PMK ugyanakkor
természetesen nem lenne „elefántcsonttorony”: a politikai, társadalmi
problémaérzékenység a tudományos kutatásnak is nem elhanyagolható egyik
előfeltétele az alapos tudományos felkészültséggel együtt.
A PMK a Társadalomtudományi Kar adta intézményes lehetőségekre
támaszkodva olyan kutatásokat szervezne, amelyekben a politikai szociológiai, a
politikai pszichológiai és a politikai antropológiai megközelítések hangsúlyos
szerepet kapnának.
A PMK tehát olyan tudományos műhely lenne, ahol a „politikai magatartás”
vizsgálata során az „igazság” firtatásának különböző útjai egyenrangúak és
legitimek lennének. Így például a módszertani pluralizmus jegyében a
hagyományos szociológiai vizsgálati technikák, attitűdmérések stb. mellett tág tere
lenne az idiografikus, élettörténeti, tudásszociológiai, esetelemzéseket végző „lágy”
eljárásoknak is.

3. A PMK mint szolgáltató „központ”

A PMK olyan egyetemi kutató „központ”, amely a magas szintű tudományos

szakembernevelés és -képzés programját összekapcsolja a társadalmi és politikai
gyakorlat felől adódó piaci igényekkel. A PMK olyan intézmény (lenne), ahol
nemcsak a különböző tudományok (a mi esetünkben elsősorban a pszichológia, a
szociológia és a politológia), hanem az oktatás, a kutatás és a szolgáltatói
tevékenységek is egymásra hatásukban volnának jelen.
Az oktatásban a nevelési, képzési célokat, a kutatás során a tudományos
igazságo(ka)t, a szolgáltatások terén a piaci szempontokat vesszük figyelembe. A
politikai magatartásvizsgálatokat végezve erre, mondhatni, magától értetődő módon
van lehetőség, erre hagyatkozni, „kihasználni” – vagy legalább is ezek módozatairól
számot vetni – igencsak kívánatos lenne. Egyfelől kívánatos az „anyagi alapok”
vonatkozásában, de a szűk és szükséges pragmatizmuson túl az oktatatás és a
kutatás terén is jelentkező hatáselemről van (lehet) szó. A politikai
magatartásvizsgálatok részét képező politikai pszichológia mint alkalmazott
tudomány a legkülönbözőbb formákban a „tanácsadói” tudás részét képezi. Ezt a
gyakorlatorientált és (végső soron) a piaci logikát követő szakértői tevékenységet
összefogó és szervező fórum és artikulációs keret is lehet majd a PMK.

*
Ebből a vízióból minden bizonnyal kitetszik: a politikai pszichológia, szerintünk, a
homo politicus megértésének legfőbb eszköze – és piacképes tudás is (lehet)!

*
És:
A folytatás következik.
(Talán!)
 (Remé lem!)
[1] Ez a furcsán öntömjénező szöveg ironikusan önreflexív: azt a paradoxont mutatja, hogy alkotni
csak „nagyot akarva” lehet. Ez az (ön)heroizáló akarat viszont nem más, mint illúzió: de szükséges
illúzió – ilyen fajta „hit” nélkül nem jönne létre egy szikrányi „ön-álló (mozgó)” gondolat sem.
[2] E tágabb összefüggések iránt esetleg érdeklôdôk megtisztelô figyelmébe két olyan szövegemet
tudom ajánlani, amely sem nem politikapszichológiai, sem nem gazdaságpszichológiai:
Természettudomány-e a pszichológia? Magyar Tudomány. 1994. [XXIX.] 1. 62-73. (Hozzászólások: Pléh Csaba,
Fehér Márta, Vajda Zsuzsanna és Buda Béla. Uott. 74-81). http://www.jate.u-szeged.hu/~garai/Termtud.htm
Another crisis in the psychology: A possible motive for the Vygotsky-boom (társszerzô: Köcski Margit). Journal of
Russian and East-European Psychology. 33:1. 82-94. (a 3. Nemzetközi Tevékenység-elméleti Kongresszuson –
Moszkva, 1995 – tartott fôreferátum szövegének elôzetes publikációja; utóbb a szöveget a kongresszusi vita
tapasztalataival bôvített változatban a Voproszy Filoszofii [1997/4. 86–96] is leközölte): http://www.jate.u-
szeged.hu/~garai/Vygotor.htm
Ψ Például és mindenekelőtt, bár ez itt és most szerénytelen lábjegyzetes közbeszúrás (-szólás), az
én kurzusaim ezek, 1990 óta folyamatosan az ELTE szociológia szakos hallgatóinak (LG).
3 Lányi Gusztáv szerint az egyéni lélek és az állam természete közötti megfelelések keresése
Herbartig ível. Én azonban úgy vélem, hogy e megfelelések keresése napjainkig tart, csak éppen az
egyéni lélek helyébe a néplélek, a mentalitás-típus, a kollektív identitás vagy éppen a politikai
kultúra lépett. És napjainkig társadalmi normának számít, hogy összhangnak kell lennie az ember és
az állam tevékenységét szabályozó értékek és normák között. Az Allport által felidézett Vico-féle
gondolat – hogy az uralkodásnak, az államvezetésnek összhangban kell lennie a kormányzott
emberek természetével - hagyománya visszanyúlik az európai politikai gondolkodás kezdetéig, és a
tudományos vagy "modern" politikai pszichológia meghatározó előfeltevése is ez a gondolat.
[4] Csak lábjegyzetben merjük megjegyezni, hogy nincs ez másképpen egyik olyan, modern
társadalomtudomány esetében sem, amelyik az egyén és az állam, illetve az egyén és a politika
viszonyát feszegeti, legfeljebb csak áttételesebbé és rejtettebbé vált a morális szempont az egyéb,
kétségtelenül sokféle szempont között. Platón kérdése és kérdésének morális dimenziója semmit
nem veszített aktualitásából.
[5] Rendkívül érdekes lenne végiggondolni, hogy a jó (a „milyen”) és a legitimitás problémája
hogyan függ össze a racionalitás (a „miért”, valamint a „hogyan”) és a legitimitás problémájával,
azaz, hogy a (köz)jóból hogyan lesz majd Spinozánál észszerű – talán, majd egyszer erre is sor kerül.
[6] Eltekintve a kivételektől, például a rabszolgaság gyakorlatától.
[7] N. Machavelli: A fejedelem. Magyar Helikon, 1964. 77-78. oldal
[8] B. Spinoza: Teológiai-politikai tanulmány. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1953. 81. oldal
[9] u. i.
[10] Dékány István: Politikai lélektan. A politikai érzületek szerepe a mai társadalomban.
Társadalomtudományi Füzetek, 13. sz. Budapest, a Stádium Bizománya, 1932. 2-4. oldal
[11] „Bármily meglepő – olvashatjuk Lányi Gusztáv tanulmányában –, a politikai eszmék
dzsungelében nem az "eszmék, hanem az emberek kavarognak. Az állami rend jogi normákból (is)
felépített "katedrálisaiban" is az emberek igyekeznek, például, a maguk oltárát felépíteni vagy éppen
mások szentképeit lemeszelni. Az ökonómiai-pénzügyi kényszerek gazdaságpolitikai abroncsait is az
emberek rakják egymásra (vagy inkább, aki tudja, a "másikra"). A politikai intézmények
struktúráiban és funkcióiban is – legyen az egy nagy múltú monarchia "királyi" és/vagy "császári"
méltósága, vagy egy dicsőséges forradalmi küzdelemben kivívott parlamentáris demokrácia
republikánus "elnöki" megbízatása – emberek élnek, mozognak, adják elő jól vagy rosszul
szerepeiket stb.”
[12] Aki ezt leírta, nem (vagy csak nagyon régen olvasta) ezeket a Csepeli Györggyel közösen írt
tanulmányainkat (Szabó Ildikó és Csepeli György: Nemzet és politika a 10-14 éves gyermekek
gondolkodásában. Tanulmányok, beszámolók, jelentések 4. szám, Tömegkommunikációs
Kutatóközpont, 1984.; Szabó Ildikó és Csepeli György Politikai érzelmek iskolája. Jel-Kép, 1984. 2.
sz.
[13] A „társadalmi-politikai reformtörekvésekhez” való személyes viszonyomról csak annyit, hogy
Az ember államosítása című munkám 1986-87-ben készült, kandidátusi értekezésként 1988-ban
védtem meg; e dolgozat egyenes következményeként még ugyanebben az évben munkanélkülivé
váltam. Az ember államosítását még 1988-ban elfogadta kiadásra a Magvető Könyvkiadó a
Gyorsuló idők sorozatba, és bár meg is szerkesztették, végül több mint három éven keresztül (!) nem
adták ki; ahogy többször is céloztak rá: „rajtuk kívül álló okokból nem állt módjukban
megjelentetni”. (A könyvet végül 1991-ben a Tekintet Kiadó jelentette meg – miközben angolul már
1988-ban megjelent belőle egy kisebb könyv.)
[14] Az MSZMP Társadalomtudományi Intézete akkori beszédbeli rövidítése.
[15] Szintén az akkori MSZMP másik (tudományosan nem annyira rangos, mint a
Társadalomtudományi Intézet, de a politikai-ideológiai indoktrinációban igencsak jeleskedő)
pártintézmény, a Politikai Főiskola beszédbeli rövidítése volt.
[16] A „tudományos szocializmus” tantárgyának, mondjuk így, diákos nyelvi fordulattal történő
megnevezése volt. Az egyetemen például mi nem „tudományos szocializmust” tanultunk (ez
legfeljebb az indexbe volt így beírva), mert egy normális, hétköznapi beszédben csak a „tudszoc”
formulával éltünk.

További információk: http://www.pointernet.pds.hu/kissendre