ELSŐ RÉSZ

ADVENT

Első fejezet
1991. augusztus. Csillagok

Tizennégy éves volt, és biztosra vette, hogy ha összeszorítja a szemét

és erősen koncentrál, látni fogja a tetőn keresztül a csillagokat.
Körülötte nők szuszogtak az alvók egyenletes, mély lélegzésével.
Egyvalaki horkolt csak, Sara néni, akit a nyitott ablak alá tolt matra-
con szállásoltak el.
Behunyta a szemét, és megpróbált a többiekkel együtt lélegezni.
­Nehezen aludt el, különösen, mióta hirtelen minden úgy megválto-
zott körülötte. Mások voltak itt Østgårdon az éjszaka és az erdő kint-
ről beszűrődő hangjai. A templomi összejövetelekről és a nyári tábo-
rokból jól ismert emberek sem voltak ugyanolyanok. És ő maga sem
volt már ugyanaz. A mosdó fölötti tükör ezen a nyáron új arcot
mutatott. Megváltozott a teste is, és új érzések támadtak benne: azok
a különös hideg és meleg hullámok, amelyek akkor öntötték el, ha
valamelyik fiú ­rápillantott. Pontosabban, amikor az egyikük rápil-
lantott. Robert. Ő is egészen más lett ebben az évben.
Ismét kinyitotta a szemét, és a sötétséget fürkészte. Tudta, hogy
Isten bármit képes lehetővé tenni, akár azt is, hogy ő láthassa a csil-
lagokat a tetőn keresztül. Ha akarja.
Hosszú és eseménydús nap volt a mai. A száraz nyári szél végig-
söpört a gabonamezőkön, a falevelek pedig olyan lázas táncba kezd-
tek, hogy a fény villódzva hullott az udvar füvében üldögélő vendé-
gekre. Az Üdvhadsereg tiszti iskolájának egyik kadétját hallgatták,
aki a ­Feröer szigeteken végzett prédikátori munkájáról tartott beszá-
molót. Csinos fiú volt, és hatalmas szenvedéllyel, átéléssel beszélt.
Ő mégis azzal volt elfoglalva, hogy elhessegesse a feje körül züm-
mögő poszméhet, s miután sikerült, megadta magát a meleg álmo-
sító hullámainak. Amikor a kadét befejezte mondandóját, minden
7
szempár a parancsnokra, David Eckhoffra szegeződött, aki ötvenes
éveit meghazudtolóan fiatalos, nevető szemekkel pillantott végig a
hallgatóságon, és az Üdvhadsereg köszöntésével üdvözölte őket:
válla fölé emelt jobb kezének mutatóujját az ég felé nyújtotta, és hal-
leluját zengett. Majd á­ ldást kért a kadétok szegények és kitaszítottak
között végzett munkájára, és az egybegyűltek emlékezetébe idézte
Máté evangélista szavait, miszerint a Megváltó bármikor feltűnhet
közöttük az utcán, akár egy éhező, nincstelen börtöntöltelék képé-
ben is. Valamint arra, hogy a végítélet napján mindazok, akik a leg-
kisebbeknek segítségére voltak, örök életet nyernek. Úgy tűnt, hos�-
szabb beszédre készült, de v­ alaki odahajolt hozzá, a parancsnok
pedig nevetve azt mondta, hogy mivel a program szerint ez az Ifjak
Negyedórája, most átadja a szót ­Rikard ­Nilsennek.
Észrevette, hogy Rikard hangja sokkal felnőttesebben csengett,
amint köszönetet mondott a parancsnoknak. A fiú szokásához híven
most is ­előre megírta a beszédét, majd szó szerint megtanulta, most
pedig csak állt és darálta a bebiflázott leckét arról, hogy Jézushoz
hasonlóan ő is az Isten országáért vívott harcnak akarja szentelni az
életét. Bár ideges volt, mégis egyhangúan és álmosítóan beszélt, zár-
kózott pillantását lopva a lányon nyugtatva. Ő pedig álmosan pislo-
gott, és a fiú unalmas frázisokat formázó felső ajkán gyülekező
izzadságcseppek mozgását fi ­ gyelte. Ezért nem is reagált azonnal,
amikor a kéz megérintette a hátát. Csak miután az ujjhegyek lassan
végigvándoroltak a gerincén, le egészen a dereka alá, ő pedig meg-
borzongott a vékony nyári ruha alatt.
Megfordult, és egyenesen Robert nevető barna szemébe nézett.
És azt kívánta, bár az ő bőre is olyan barna lenne, mint a fiúé, mert
akkor el tudná rejteni előle, mennyire elpirult.
– Psszt! – szólalt meg Jon.
Robert és Jon testvérek voltak. Annak ellenére, hogy Jon egy
évvel idősebb volt fivérénél, gyerekkorukban gyakran ikreknek gon-
dolták őket. Mára azonban, hogy Robert is betöltötte a tizenhetet, a
különbségek egyre jelentősebbek lettek a két fiú között. Robert derűs
volt, könnyed, és ügyesen gitározott, az istentiszteleteket azonban
nem mindig vette eléggé komolyan. Szerette ugratni a társait, de oly-
kor túlzásokba esett, különösen, ha észrevette, hogy ezzel megnevet-
tethet másokat. Ilyenkor gyakran Jon volt az, aki közbelépett.

8
Az idősebbik fivér derék, kötelességtudó fiú volt, akitől a legtöbben
azt várták, hogy idővel bekerül majd a tiszti iskolába, és – bár erről
nyíltan nem esett szó – keres magának egy lányt az Üdvhadsereg
kebelén belül. Robert esetében ez utóbbi már nem tűnt annyira
magától értetődőnek. Jon pár centiméterrel magasabb volt az öccsé-
nél, mégis Robert tűnt magasabbnak. Jon háta ugyanis már tizenkét
éves korában elkezdett meggörbülni, mintha a világ minden gondja
az ő vállára nehezedne. Mindkettőjük arcbőre sötét tónusú volt,
szép, arányos vonásokkal, Robert tekintetében azonban volt valami,
ami a bátyjáéból hiányzott. Valami a pillantása mélyén, valami sötét
és játékos, amiről a lány nem is tudta eldönteni, hogy szeretné-e
megtudni, micsoda.
Miközben Rikard beszélt, a lány pillantása végigsiklott a hallgató-
ságon. Egytől egyig ismerős arcok. Egy nap majd hozzámegy az
egyik ­fiúhoz az Üdvhadseregből, és lehetséges, hogy másik városba,
vagy akár az ország másik részébe vezénylik őket. De mindig vissza-
térnek majd Østgårdra, a birtokra, amit az Üdvhadsereg nem sokkal
ezelőtt vásárolt, mert mostantól kezdve ez a tanya a közös nyaraló-
helyük.
A ház lépcsőjén, az egybegyűltektől kissé elkülönülve, egy szőke
fiú ült, és az ölében fekvő macskát simogatta. Amikor felé pillantott,
még éppen észrevette, ahogy a fiú gyorsan elkapja róla a tekintetét.
Ő volt az egyetlen, akit egyáltalán nem ismert. Csak annyit tudott,
hogy Mads Gilstrupnek hívják, és Østgård korábbi tulajdonosainak
az unokája, meg hogy néhány évvel idősebb, mint ő, és persze azt,
hogy a Gilstrup család meglehetősen tehetős. Tulajdonképpen egész
helyes fiú volt, de valahogy olyan magányosnak tűnt. És mit csinál itt
egyáltalán? Előző este érkezett, és azóta összevont szemöldökkel jár-
kált fel s alá, anélkül hogy egy árva szót szólt volna bárkihez is. Csak
a pillantását érezte magán néhány alkalommal. Mert idén mindenki
őt bámulta. Ez is új volt.
Gondolatai közül Robert zökkentette ki, aki megragadta a kezét,
beletett valamit és odasúgta neki:
– Ha ez a parancsnokjelölt végzett, gyere a pajtába! Mutatok
neked valamit.
Azzal felállt és elsétált. A lány a tenyerébe pillantott, és majdnem
hangosan felsikoltott. Másik kezét a szájára tapasztva a fűbe ejtette a

9
fiú ajándékát: egy poszméhet. Még mozgott, de sem szárnya, sem
lába nem volt már.
Rikard végre befejezte mondanivalóját, ő azonban ülve maradt és
nézte, ahogy a saját, valamint Jon és Robert szülei a kávésasztalok
felé veszik az irányt. Oslói gyülekezetükben mindkét családot nagyra
becsülték és „erős famíliaként” tartották számon, így tisztában volt
vele, hogy őt magát is különleges figyelem övezi.
Végül elindult az udvari vécé irányába. A sarkon gyorsan körül-
nézett, és csak akkor szökkent be a pajta ajtaján, amikor már meg-
győződött róla, hogy senki sem látja.
– Tudod, mi ez? – Robert szemében és tavaly óta elmélyült hang-
jában nevetés bujkált.
A fiú hanyatt feküdt a szénában, és egy gyökeret farigcsált a bics-
kájával, amit állandóan a zsebében hordott. Ő pedig csak akkor jött
rá, mi az, amikor Robert a magasba emelte a fadarabot. Rajzokból
már ismerte, és csak remélni tudta, hogy odabenn elég sötét van
ahhoz, hogy a fiú ne láthassa, mennyire elvörösödött.
– Nem – hazudta, és leült mellé a szénába.
Robert megint azzal a kötekedő pillantással méregette, mintha
olyasvalamit tudna róla, amiről ő maga sem tud. Viszonozta a pil-
lantását, és a könyökére támaszkodva hátradőlt.
– Valami, ami ide való – mondta Robert, azzal a keze hirtelen
eltűnt a lány ruhája alatt. A kemény gyökér a combjához dörzsö-
lődött, majd még mielőtt a lábát gyorsan összezárhatta volna,
érezte, ahogy Robert a bugyijához nyomja. A fiú lehelete forró volt
a nyakán.
– Robert, ne! – suttogta.
– De hát direkt neked készítettem! – zihálta Robert.
– Hagyd abba, nem akarom!
– Nemet mondasz? Nekem?
Elakadt a lélegzete, sem válaszolni, sem kiáltani nem tudott, ami-
kor hirtelen Jon hangját hallotta a pajta ajtajából:
– Robert! Robert, ne!
Érezte, hogy a fiú elereszti. A fadarab az összezárt combjai között
maradt, amikor Robert kihúzta a kezét.
– Gyere ide! – parancsolt Jon az öccsére olyan hangon, mintha
egy engedetlen kutyával beszélne.

10
 Robert kurta nevetéssel felállt, a lányra kacsintott és kifutott a
bátyjához a napfényre.
Ő pedig felült, és lesöpörte a ruhájáról a szénát. Megkönnyeb-
bülést érzett, de ezzel egy időben a szégyen is elöntötte. Megkön�-
nyebbült, mert Jon félbeszakította a durva játékot. És szégyenke-
zett, mert úgy tűnt, hogy Robert számára mindez több volt, mint
csupán játék.
Később, a vacsora előtti asztali áldás alatt felnézett, egyenesen
Robert barna szemébe, és látta, hogy a fiú ajkai egy szót formálnak,
amit ugyan nem értett, mégis kuncogni kezdett. Teljesen őrült!
Ő pedig… Na igen, vele mi is a helyzet? Hiszen ő is őrült, pont
ugyanolyan őrült. És szerelmes. Igen, ez az. Szerelmes. És nem úgy,
mint tizenkét vagy tizenhárom éves korában. Most, hogy már tizen-
négy, egyszeriben az egész sokkal nagyobbnak és fontosabbnak
tűnik. És sokkal izgalmasabbnak.
Érezte, hogy a matracon fekve újra felbugyog a torkában a neve-
tés, úgyhogy gyorsan megpróbált a plafon repedéseire koncentrálni.
Az ablak alatt Sara néni felhorkant, és abbahagyta a horkolást.
Odakint valami felsüvöltött. Talán egy bagoly?
Pisilnie kellett.
Egy porcikája sem kívánt kimenni, de muszáj volt. Át kellett vág-
nia a harmatos füvön a sötét pajta mellett, ami így az éjszaka köze-
pén egészen másként festett. Szorosan behunyta a szemét, de ez sem
segített. Kimászott a hálózsákból, belebújt a szandáljába és az ajtó-
hoz osont.
Az égen csak néhány csillag szikrázott, és azok is hamarosan
eltűnnek majd, amikor néhány óra múlva megpirkad. A szellő hűvö-
sen ­simogatta a bőrét, ahogy az éjszaka ismeretlen hangjait hallgatva
végigkocogott az udvaron. Bogarak, amik napközben csendben van-
nak. ­Vadászó állatok. Rikard állítólag látott egy rókát az erdő szélén.
Persze az is lehet, hogy ezek ugyanazok az állatok, amelyek naphos�-
szat körülöttük vannak, csak most másmilyen zajt csapnak. Meg-
változnak. Alakot váltanak.
Az udvari vécé magányosan álldogált a pajta mögötti magaslaton.
Ahogy közeledett hozzá, egyre magasabb lett. A furcsa, ferde házi-
kót festetlen deszkákból tákolták össze, amelyek az évek során meg-
görbültek, elszürkültek, megrepedeztek. Ablaka nem volt, csupán

11
egy szívformát vágtak az ajtajába. De a legrosszabb mégiscsak az volt
benne, hogy az ember soha nem tudhatta, hogy van-e éppen oda-
benn valaki.
Most például egészen határozottan úgy érezte, hogy a helyiség
foglalt.
Köhögni kezdett, hogy ha valóban van benn valaki, az illető
jelezni tudjon. Az erdő szélén az egyik fáról egy szarka röppent fel.
Ezenkívül csend honolt a környéken.
Fellépett a kőlépcsőre. Megragadta a kilincsként funkcionáló
fadarabot és maga felé húzta. A feketeség üresen ásított felé.
Kifújta a levegőt. Az ülőke mellett egy zseblámpa állt, de nem volt
rá szüksége. Felcsapta a vécé tetejét, majd behúzta az ajtót, és
beakasztotta a kampót. Aztán felhúzta a hálóingét, letolta a bugyiját
és leült. A beálló csendben neszezés ütötte meg a fülét. Ez biztosan
nem valami állat. Ez se nem szarka, se nem éjjeli bogár. A valami
gyorsan mozgott a vécé mögötti magas fűben. Gyorsan elkezdett
csurgatni, aminek a hangja elnyomta a kinti zajt. A szíve azonban
már hangosan kalapált.
Miután végzett, gyorsan felrángatta a bugyiját, lecsukta az ülő-
két, visszaült és hallgatózni kezdett. A fák lombjának halk susogá-
sán és a fülében doboló vér lüktetésén kívül azonban semmit nem
hallott. Megvárta, hogy helyreálljon a pulzusa, aztán kiakasztotta
a kampót, és ­k inyitotta az ajtót. A sötét alak szinte teljesen kitöl-
tötte az ajtónyílást. ­Valószínűleg egész idő alatt ott ácsorgott a lép-
csőn, teljes csendben. A következő pillanatban a lány már a lecsu-
kott vécéfedélen feküdt, a fölé tornyosuló alak pedig behúzta maga
mögött az ajtót.
– Te? – kérdezte a lány.
– Én – válaszolta a remegő, rekedt hang.
Azzal rávetette magát a lányra. A szeme izzott a sötétben, miköz-
ben véresre harapta az alsó ajkát. Keze utat talált a lány hálóinge alá,
és letépte a bugyiját. Ő pedig bénultan feküdt a nyakának feszülő
késpenge alatt, támadója pedig már azelőtt lökdösni kezdte altesté-
vel, mint valami hormonoktól megkergült, tüzelő korcs, hogy a nad-
rágját leeresz­tette volna.
– Egyetlen hang, és darabokra váglak – suttogta.
És a lány torkát egyetlen hang nem hagyta el. Mert tizennégy éves

12
volt, és meg volt róla győződve, hogy ha összeszorítja a szemét és
koncentrál, láthatja a csillagokat a tetőn keresztül. Mert Isten akár
ezt is megteheti. Ha akarja.

Második fejezet
2003. december 13., vasárnap. Látogatás

A férfi a metrókocsi ablakában visszatükröződő arcvonásait tanulmá-

nyozta. Próbált rájönni, mi lehet az, hol lappanghat a titok. De semmi
különöset nem látott a nyakába kötött piros kendő fölött, csupán egy
kifejezéstelen arcot, valamint egy szempárt, és a hajat, ami a ­Courcelles
és a Ternes közötti alagút falán épp olyan feketének tűnt, mint a met-
róban honoló végtelen éjszaka. Az ölében pihenő Le Monde havat
ígért, a feje fölött azonban a párizsi utcák egyelőre hidegen és csupa-
szon nyúltak el az alacsonyan lógó, átláthatatlan felhőtakaró alatt.
Orrcimpái kitágulva szívták magukba a nedves cement, emberi izzad-
ság, felforrósodott fém, kölnivíz, dohány és nedves gyapjú elegyéből
álló gyenge, ám összetéveszthetetlen szagot. Azt a szagot, amit sem
­kimosni, sem kiszellőztetni nem lehet a metró üléseiből.
A szembejövő vonat keltette légnyomás megremegtette az ablak-
táblát, a sötétséget pedig villódzva elfutó, sápadt fénynégyzetek szo-
rították ki. Kabátujját felhúzva rápillantott a csuklójára simuló Seiko
SQ50-re, amit részletfizetés gyanánt kapott egyik ügyfelétől. De
miután az üvege máris megkarcolódott, egyáltalán nem volt biztos
benne, hogy valódi. Negyed nyolc. Vasárnap este lévén a metrókocsi
épp csak félig telt meg. Körülnézett. Az emberek többnyire aludtak a
metrón, mindig alszanak. Különösen hétköznapokon. Kikapcsoltak,
behunyták a szemüket, és hagyták, hogy a napi utazás álomtalan
átmenetté váljon a semmiben, ahol a metró térképének piros vagy
kék vonalai néma kötőjel módjára kapcsolják össze a munkát a sza-
badsággal. Olvasott egyszer egy férfiról, aki pontosan így, csukott
szemmel ült a metrón egész álló nap, és oda-vissza utazott a végállo-
mások között. És csak este, a metrókocsi takarításakor vették észre,
13
hogy valójában halott. Talán épp azért ereszkedett le ide a katakom-
bákba, hogy ebben a halványsárga koporsóban zavartalanul húzhas-
son egy kék kötőjelet az élet és a túlvilág közé.
Ő viszont a másik irányba készült vonalat húzni. Az élet mellett
döntött. Már csak két feladat volt hátra: a ma esti és végül az oslói.
Az utolsó két munkája. Aztán végre kijuthat a katakombákból.
Ternes megállójában felsikoltott az ajtók záródására figyelmez-
tető jelzés. A szerelvény újra nekilódult.
Behunyta a szemét, és megpróbálta felidézni azt a másik szagot.
A vécéfertőtlenítő golyó és a friss, meleg vizelet szagát. A szabadság
szagát. De lehet, hogy mégiscsak tanárnő anyjának volt igaza, aki
egyszer azt mondta, hogy amíg az emberi agy a legapróbb részletére
is emlékszik annak, amit látott vagy hallott, addig a legalapvetőbb
szagokat sem képes felidézni.
Szagok. A képek villódzni kezdtek lehunyt szemhéja mögött.
Tizenöt éves volt, és a vukovári kórház folyosóján ülve hallgatta,
ahogy anyja újra és újra elismétli a Tamás apostolhoz, az építőmun-
kások védőszentjéhez mormolt kérését, hogy Isten oltalmazza meg a
férjét. A várost a folyó felől támadó szerb tüzérség robbantásait hall-
gatta, és a ­sebesültek sikolyát, akiket a szülőszobán operáltak, ahol
már hosszú ideje nem hangzott fel egyetlen újszülött sírása sem,
mert az asszonyok az ostrom kezdete óta nem szültek gyermekeket.
Küldöncként dolgozott a kórházban, és már megtanulta kizárni a
hangokat. A robbantásokat és a sikoltozást is. A szagokat azonban
nem sikerült. Egyet különösen nem. Amputáláskor a sebészeknek
először egészen a csontig fel kellett vágniuk a húst, majd, hogy a
páciens el ne vérezzen, egy forrasztópáka-szerű eszközzel lezárták az
artériákat. A vér és az égett hús szaga semmihez nem hasonlítható.
Egy orvos dugta ki a fejét a folyosóra, és behívta őket a szobába.
Ahogy az ágyhoz közeledtek, képtelen volt az apja arcára nézni,
helyette nagy, barna öklét bámulta, ami úgy markolta a matracot,
mintha ketté akarta volna tépni. És akár meg is tehette volna, hiszen
ez volt a város legerősebb keze. Apja vashajlító volt, őt hívták az épít-
kezésekre, amikor a kőművesek elkészültek. Hatalmas kezével meg-
ragadta a betonalapból kiálló vasak végét, majd egy gyors, alaposan
begyakorlott mozdulattal egymáshoz hajlította őket, hogy azok egy-
másba fonódjanak. Sokszor látta az apját munka közben: olyan volt,

14
mintha valami rongyot csavart volna ki. Még nem találták fel azt a
gépet, ami ezt a feladatot jobban elvégezte volna.
Összeszorította a szemét, amikor meghallotta apja fájdalmas és
kétségbeesett üvöltését:
– Vigyék ki a gyereket!
– Ő kérte…
– Kifelé!
Majd az orvos hangja:
– Elállt a vérzés, kezdjük!
Valaki megragadta a hóna alatt, és felemelte. Igyekezett ellenállni,
de túl kicsi volt, túl könnyű. És ekkor hirtelen megérezte a szagot. Az
égett hús és a vér szagát.
– A fűrészt!
Azután becsapódott mögötte az ajtó, ő pedig térdre rogyott, és
folytatta az anyja által mormolt imát. Mentsd meg! Csonkítsd meg,
de hagyd őt életben! Mert Isten akár ezt is megteheti. Ha akarja.
Az az érzése támadt, hogy valaki nézi. Kinyitotta a szemét, és hir-
telen újra a metrón találta magát. A szemközti ülésen egy asszony
ült, állkapcsa megfeszült. Fáradt és távoli pillantását azonnal elkapta
róla, amikor a férfi ránézett. A karóra másodpercmutatója szagga-
tottan ugrált. Magában újra elismételte a címet. Ellenőrizte a pulzu-
sát. Teljesen normális volt. A feje könnyű, de nem túlságosan kön�-
nyű. Nem fázik, de nem is izzad, nem érzett sem félelmet, sem
örömöt, nem volt különösen kellemes hangulatban, de nem érezte
magát kényelmetlenül sem. A metró lassított. Charles de Gaulle –
Étoile. Vetett egy utolsó pillantást a nőre. Az alaposan szemügyre
vette őt, de a férfi tudta, hogy ha mondjuk ma este újra találkozná-
nak, akkor már nem ismerné fel.
Felállt és az ajtóhoz lépett. A fékek halkan feljajdultak. Vécéfer-
tőtlenítő golyó és vizelet. És a szabadság. Amit az ember éppoly
kevéssé tud elképzelni, mint a szagokat. Az ajtó kitárult.

*
Harry kilépett a peronra, és mélyen beszívta a metró meleg levegő-
jét, miközben a cetlire pillantott, amin a cím állt. Hallotta, ahogy az
ajtók becsukódnak mögötte, és érezte a könnyű huzatot, amit a háta
15
mögött mozgásba lendülő vonat keltett. Elindult a kijárat felé.
A mozgólépcső fölött az egyik reklámtábla arra hívta fel a figyelmét,
hogy igenis léteznek módszerek a megfázás elkerülésére. Hát
hogyne, köhögött fel válaszképpen, majd gyapjúkabátja zsebébe
mélyesztette kezét, és a laposüveg alól előhalászta a cigarettáját, vala-
mint köhögés elleni tablettáit.
Áthaladt az üvegajtón, a cigaretta pedig föl-le hintázott a szájá-
ban. Maga mögött hagyta az oslói földalatti fullasztó, természetelle-
nes melegét, és felkocogott a lépcsőn a természetellenesnek semmi-
képp sem nevezhető hideg és sötét decemberi estébe. Harry
önkéntelenül összébbhúzta magát. Az Egertorget. A kicsiny, nyitott
tér két sétálóutca kereszteződésében feküdt Oslo szívében, már
amennyiben a városnak volt egyáltalán szíve ebben az évszakban.
Tekintettel arra, hogy másfél hét múlva itt a karácsony, az üzletek
vasárnap is nyitva tartottak, a tér pedig hemzsegett a körülötte álló,
szerény, négyemeletes üzletházak ablakainak sárgás fényében fel s
alá rohangáló emberektől. Harry az ajándékokkal megrakott szaty-
rokat méregetve emlékeztette magát, hogy még vennie kell valamit
Bjarne Møllernek, akinek a holnapi lesz az utolsó munkanapja a
rendőr-főkapitányságon. Harry főnöke, aki az évek során egyben
legfőbb oltalmazója is volt a rendőrség berkeiben, végre megvaló-
sítja régen dédelgetett tervét. Otthagyja a testületet, és a jövő héttől
a bergeni rendőrkamara úgynevezett senior különleges nyomozója-
ként tevékenykedik tovább, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy
Bjarne Møller mostantól a nyugdíjazásáig azt csinál, amit csak akar.
Nem hangzik rosszul, de hogy pont Bergen? Eső és ázott hegyek.
Møller még csak nem is onnan származik. Harry – még ha időnként
nem is értette – mindig is kedvelte Bjarne Møllert.
Egy vastag tolldzsekit viselő férfi imbolygott el mellette, mint
valami asztronauta, miközben tulipiros, vigyorgó arccal fagyos fel-
hőcskéket lehelt ki. Hidegtől meggörbült hátak és zárkózott, téli tekin-
tetek mindenfelé. Harry pillantása egy sápadt nőre esett, aki lyukas
könyökű, vékony, fekete bőrkabátot viselt, és az órás üzlete melletti
falnál toporgott, ide-oda ugráló tekintetével a dílerét keresve. A föl-
dön egy hosszú hajú, borotválatlan, de jó állapotú, meleg, sőt kifeje-
zetten divatos ruhát viselő koldus üldögélt jógapózban egy villany-
oszlopnak támaszkodva, lehajtott fejjel, mintha meditálna. Barna

16
papírpohár állt előtte, amit valamelyik kávézóból szerezhetett. Harry
az utóbbi években egyre több kéregetőt látott, és valahogy az volt az
érzése, hogy mind ugyanúgy néznek ki. Még a papírpoharak is telje-
sen ugyanazok voltak, mintha ez valami titkos kód lenne. Még az is
lehet, hogy földönkívüliek, akik szép csendben azon ­fáradoznak,
hogy elfoglalják a várost. És akkor mi van? Csak rajta.
Harry belépett az órásüzlet ajtaján.
– Tud ezzel kezdeni valamit? – kérdezte a pult mögött álló fiatal-
embertől, és átnyújtott neki egy nagypapás külsejű órát, ami egyéb-
ként tényleg a nagyapjáé volt. Harry még egészen kölyökkorában
kapta Åndalsnesben, az anyja temetésének napján. Ettől szinte
halálra rémült, de a nagyapja azonnal megnyugtatta, hogy egy óra
pont arra való, hogy továbbadják, és egy nap Harrynak is ezt kell
majd tennie:
– Mielőtt túl késő lenne.
Már egészen megfeledkezett az ezüstóráról, amikor is Oleg az
ősszel rábukkant egy fiókban, miközben a Game Boyt kereste Harry
­Sofies gatei lakásán tett látogatásakor. És Oleg, aki kilencéves kora
ellenére már hosszú ideje rendszeresen tönkreverte Harryt közös
szenvedélyükben, az enyhén szólva is idejétmúlt Tetrisben, egészen
megfeledkezett az egyébként várva várt párbajról, és helyette az órát
kezdte babrálni, hátha sikerül felhúznia és életet lehelnie belé.
– Tönkrement – legyintett Harry.
– Ugyan már – válaszolta Oleg. – Mindent meg lehet javítani.
Harry a szíve mélyén bízott benne, hogy ez így is van, voltak azon-
ban napok, amikor erősen kételkedett a kijelentés igazságában. Ennek
ellenére egy másodperc erejéig felmerült benne, hogy meg kellene
­ismertetnie Oleget a Jokke & Valentinerne nevű bandával, akiknek az
egyik albuma azt a címet viseli, hogy Alt kan repareres, azaz mindent
meg lehet javítani. De jobban átgondolva a dolgot arra jutott, hogy
Rakel, Oleg mamája nem igazán lenne elragadtatva annak a lehetősé-
gétől, hogy alkoholista exkedvese egy halott drogos dalaival traktálja
a fiát, amelyek ráadásul arról szólnak, milyen alkoholfüggőnek lenni.
– Meg lehet javítani? – kérdezte a pult mögött álló fiatalembert,
aki válaszképpen gyors, hozzáértő kezekkel kinyitotta az órát.
– Nem érné meg.
– Hogyhogy?
17
 – Egy régiségkereskedőnél sokkal jobb, ráadásul működőképes
órát kaphat lényegesen olcsóbban annál, mint amibe ennek a helyre-
hozása kerülne.
– Azért csak próbálja meg! – mondta Harry.
– Rendben – mormolta a férfi, aki már el is kezdte tanulmá-
nyozni az óra belsejét, és voltaképpen egészen elégedettnek tűnt
Harry döntésével. – Jöjjön vissza jövő héten szerdán!
Ahogy kilépett az üzletből, gitárhúr halk pendülése ütötte meg
a fülét. Aztán a hang felerősödött, amikor a gitáros, egy gyér sza-
kállú, érmelegítőt viselő fiú felcsavarta a hangerőt az erősítőn. Itt
volt a karácsony előtti koncertek ideje – az Egertorgeten minden
évben ismert művészek játszottak az Üdvhadsereg javára. Az
emberek már el is kezdtek gyülekezni az együttes előtt, akik az
Üdvhadsereg fekete karácsonyi üstje mögött álltak, ami a tér köze-
pén lógott egy állványról.
– Te vagy az?
Harry megfordult. A drogos kinézetű nő volt az.
– Te vagy az, nem? Te jöttél Snoopy helyett? Azonnal szükségem
van egy nulla-egyesre! Van…
– Sorry – szakította félbe Harry. – Nem én vagyok az.
A nő rábámult. Félrehajtotta a fejét, és összehúzott szemmel mére-
gette, mintha arra próbálna rájönni, hogy Harry hazudik-e neki.
– Dehogynem, már korábban is láttalak itt.
– Rendőr vagyok.
A nő megdermedt. Harry nagy levegőt vett. A szokásos reakció
némi késéssel érkezett, mintha az információnak előbb némi kerülőt
kellett volna tennie az elszenesedett idegszálak és a szétlőtt szinap-
szisok körül. Azután a nő szemében felvillant a gyűlöletnek az a
bágyadt fénye, amire Harry már várt.
– Zsaru?
– Ha emlékezetem nem csal, volt egy megállapodás, miszerint a
Platán maradtok – jegyezte meg Harry, és a nő feje mellett az együt-
tes énekesére irányította pillantását.
– Ugyan! – válaszolta a nő, és egyenesen Harry orra elé állt. – Te
nem a drogosoknál dolgozol. Te vagy az a fickó a tévéből, aki lepuf-
fantotta azt a…
– Gyilkossági csoport. – Harry finoman megmarkolta a nő k­ arját.
18
– Ide figyelj, ami neked kell, azt a Platán találod meg. Ne kényszeríts
rá, hogy lecsukassalak!
– Oda nem mehetek – szabadította ki a nő a karját.
Harry azonnal meg is bánta a mozdulatot, és mindkét kezét a
magasba emelte:
– Akkor meg mondd azt, hogy nem akarsz itt venni semmit, én
meg tovább is állok. Hm?
A nő félrebillentette a fejét. Vékony, vértelen ajka egy kissé meg-
rándult. Úgy tűnt, mintha szinte szórakoztatónak találná a helyzetet.
– Eláruljam neked, miért nem mehetek a Platára?
Harry várt.
– Mert a kölyök jár oda.
Harry érezte, ahogy összeugrik a gyomra.
– Nem akarom, hogy így lásson. Érted már, zsarukám?
Harry a nő dacos arcába pillantott, és megpróbált kinyögni
­valamit.
– Boldog karácsonyt – mondta az asszony, és hátat fordított neki.
Harry a letaposott, barna hóba ejtette a csikket, és elindult. Ideje
lenne már abbahagynia ezt a munkát. Nem nézett a szembejö-
vőkre, azok sem őrá. Inkább a jeges földre szegezték a tekintetüket,
mintha mindannyiuk lelkiismerete rossz lenne, mintha annak elle-
nére, hogy a világ legnagyvonalúbb szociáldemokráciájának pol-
gárai, mégiscsak lenne valami szégyenkeznivalójuk. – Mert a
kölyök jár oda.
A Fredensborgveienen, közvetlenül a Deichman Könyvtár mellett,
megállt a házszám előtt, ami a nála lévő borítékon szerepelt. Hátra-
hajtotta a fejét. A szürkére és feketére mázolt homlokzatot frissen fes-
tették. A graffitisek dédelgetett álma. Néhány ablakban már l­átszottak
a karácsonyi dekorációk sziluettjei a puha, sárga fényben, ami minden
jóérzésű emberben a biztonságos, meleg otthon képzetét kelti. És
talán igazuk is van, próbálta bemagyarázni magának Harry, de nem
volt könnyű dolga, mert ha valaki már lehúzott tizenkét évet a rend-
őrség kötelékében, elkerülhetetlenül megfertőződik az emberek iránti
megvetéssel. Úgy látszik, ez a munkájának ter­mészetes hozadéka. De
legalább küzdött ellene. Ennyit igazán meg­tehetett.
Kikereste a nevet a kaputelefonon, behunyta a szemét és meg-
próbálta összeszedni a gondolatait, hogy megfelelő módon fogal-

19
mazza meg mondandóját. Az égvilágon semmit sem segített. A nő
hangja még mindig a fülében csengett.
– Nem akarom, hogy így lásson…
Feladta. Vannak egyáltalán szavak arra, hogy megfogalmazzuk az
elképzelhetetlent?
Hüvelykujját a hideg fémgombhoz nyomta, és odabenn az egyik
­lakásban megszólalt a csengő.

*
Jon Karlsen százados levette az ujját a csengő gombjáról. A nehéz
szatyrokat a járdára állította, és felpillantott az épület homlokza-
tára. A bérház úgy nézett ki, mintha most állt volna ki egy ostro-
mot. Hatalmas darabokban omlott a kékes színű vakolat, a máso-
dik emeleten pedig egy kiégett lakás ablakait deszkával szögezték
be. Elsőre nyílegyenesen elment Fredriksenék háza előtt. A Haus-
manngate házainak homlokzatát alig lehetett megkülönböztetni
egymástól, a hideg mintha az összes színt kiszippantotta volna
belőlük. Csak a „foglaltházaknak” is nevezett épületek egyikének
a falára mázolt „Nyugati Part” felirat láttán jött rá, hogy túlment a
kapun. A kapu üvegére egy V-t fújtak. A győztesek jelét.
Jon megborzongott vékony széldzsekijében, és örült, hogy alatta
az Üdvhadsereg egyenruhája vastag és tiszta gyapjúból készült.
Amikor a tiszti iskola befejezésekor meg kellett volna kapnia az új
egyenruháját, az elérhető méretek közül egyik sem passzolt rá. Így
aztán a kezébe nyomták az anyagot, és elküldték vele egy szabóhoz,
aki cigarettafüstöt fújt az arcába, és mindent megelőzve megtagadta,
hogy Jézus a személyes megváltója lenne. Mindazonáltal jó munkát
végzett, amiért Jon hálás szívvel gondolt rá, nem volt ugyanis hozzá-
szokva, hogy olyan ruhát viseljen, ami passzol az alakjához. Azt
mondták, a görbe háta az oka. Akik ezen a délutánon látták a Haus-
manngatén baktatni, azt h ­ ihették, azért jár hajlottan, hogy minél
kisebb felületen érintkezzen a hideg decemberi széllel, ami jégszi-
lánkokkal és megdermedt szeméttel söpörte végig a forgalmas utca
járdáját. Akik azonban ismerték, tudták, hogy Jon Karlsen háta azért
hajlott, hogy a magasságát tompítsa. Valamint azért, hogy közelebb
kerüljön az alatta lévőkhöz. Mint ahogy most is lehajolt, hogy a
20
húszkoronás érmével beletaláljon a barna papírpohárba, amit egy
mocskos, reszketeg kéz tartott a kapu mellett.
– Mi újság? – kérdezte Jon az emberforma batyutól, aki török-
ülésbe kucorodva üldögélt a havas járdára fektetett kartondarabon.
– Metadonkezelésre várok – válaszolta a szerencsétlen akadozó,
színtelen hangon, mintha valami rosszul begyakorolt zsoltárt reci-
tálna, miközben Jon fekete egyenruhába bújtatott térdére meredt.
– Le kellene jönnöd az Urtegatára a kávézónkba – mondta neki
Jon. – Kicsit felmelegedhetnél, étel is van és…
A többit elnyelte a zöldre váltó lámpákat követő forgalom böm­
bölése.
– Nem érek rá – válaszolta a batyu. – Nincs esetleg egy ötvenesed?
Jont mindig elképesztette a drogfüggők kizökkenthetetlen céltu-
datossága. Felsóhajtott, és egy százast gyömöszölt a pohárba.
– Legalább a Fretexbe* nézz be, hátha kapsz néhány meleg ruha-
darabot! Ha mégsem, gyere be hozzánk a Fyrlysetbe**, most kap-
tunk télikabátokat! Ebben a vékony kabátban halálra fagysz.
Mindezt mélységes rezignációval darálta végig, hiszen pontosan
tudta, hogy az adományát úgyis drogra váltják – de mit tehet az
ember? Nincs új a nap alatt, ez is csak a feloldhatatlan erkölcsi
dilemmák egyike, amelyekbe nap mint nap belefutott.
Jon újra megnyomta a csengőt. Pillantása a kapu melletti bolt
koszos kirakatában felbukkanó tükörképére esett. Thea azt szokta
mondani róla, hogy nagy. Pedig egyáltalán nem volt nagy. Egészen
kicsi volt. Egy egyszerű katona. És miután itt végzett, ennek a kis
katonának haza kellene rohannia a Møllerveienen és az Aker
folyón keresztül, ami mögött már a keleti városrész és Grünerløkka
kezdődik, át a ­Sofienberg parkon egészen a Gøteborggata 4. szám
alatt lévő épületig, amit az Üdvhadsereg ad bérbe a munkatársai-
nak. Ott ki kellene n­ yitnia a „B” lépcsőház kapuját, ha úgy adódik,
könnyed hangon üdvözölnie néhány előbukkanó bérlőt, akik
remélhetőleg azt gondolják majd, hogy Jon a negyedik emeleti
lakásába tart. Ehelyett felliftezik majd az ötödikre, a padlástéren
keresztül átmegy az „A” lépcsőházba, hosszasan hallgatózik majd,
* A norvég Üdvhadsereg által fenntartott, többek között használt ruhákkal
foglal­kozó üzlethálózat.
** Ugyanezen szervezet által működtetett ingyenkonyha és melegedő.

21
hogy kiderüljön, tiszta-e a levegő, azután o ­ dasiet Thea ajtajához,
ahol a megbeszélt kopogtatási jelüket követően a lány kitárja az
ajtót és a karját, ahová bekuporodhat, és újra felengedhet.
Valami remegni kezdett.
Először azt gondolta, hogy a föld az, a város, az alapzat. Letette a
táskáját is, és a nadrágja zsebébe nyúlt. A mobiltelefon a tenyerében
rezgett, a kijelző Ragnhild számát mutatta. Ma már harmadszorra.
Tudta, hogy nem halogathatja tovább, meg kell végre mondania
neki, hogy Theával el fogják jegyezni egymást. Csak találná meg
végre a megfelelő szavakat hozzá. Visszadugta a telefont a zsebébe,
és igyekezett nem nézni többet a tükörképére. De legalább végre
elhatározta magát. Nem akar többé gyáva féreg lenni. Őszinte akar
lenni. Egy nagy katona. Theáért, ott a Gøteborggatán. Apáért Thai-
földön. És Istenért az égben.
– Mi van? – reccsent meg a jelzőgombok fölött a hangszóró.
– Ó, helló. Jon vagyok.
– He?
– Jon az Üdvhadseregtől.
Jon várt.
– És mit akar? – recsegte a hang.
– Hoztam némi élelmiszert. Talán szükségük le…
– Cigarettája van?
Jon nyelt egyet, és toporogni kezdett a hóban.
– Nincs. Csak ételre volt nálam pénz.
– A francba.
Újra csend lett.
– Hahó! – kiabálta Jon.
– Jól van már! Hadd gondolkodjak!
– Ha akarja, később is visszajöhetek.
Az ajtó mechanikája felzúgott, Jonnak pedig igyekeznie kellett,
hogy be tudja lökni az ajtót.
A lépcsőházban mindenfelé újságpapírok, üres üvegek hevertek,
a padlót fagyott vizelettócsák tarkították. De legalább a hideg miatt
nem érezte azt az átható, édeskés-savanykás szagot, ami az enyhébb
napokon belengte a feljárót.
Igyekezett könnyedén mozogni, a lépései mégis szinte ­dübörögtek
a lépcsőfokokon. Az ajtóban álló nő a szatyrokra szegezte pillantá-

22
sát. Hogy ne kelljen a szemembe néznie, gondolta Jon. Túlsúlyos
volt, az arca a hosszú évek alkoholizmusa miatt felpüffedt, a pongyo-
lája alatt viselt fehér póló mocskos. A lakásból émelyítő szag áradt.
Jon megállt a lépcsőfordulóban, és letette a szatyrokat.
– A férje is itthon van?

*
– Igen, odabenn van – válaszolta a nő puha, francia kiejtéssel.
Szép volt. Magas járomcsont, nagy, mandulavágású szemek. Kes-
keny, halvány ajkak. Ráadásul jólöltözött. Legalábbis abból, amit az
ajtónyílásból látott belőle, erre következtetett.
Automatikusan megigazította a piros kendőt a nyakában.
A kettejük között feszülő biztonsági lánc masszív sárgarézből
készült, és egy névtábla nélküli, súlyos tölgyfa ajtóhoz volt rögzítve.
­Miközben odakinn az Avenue Carnot-n álló bérház kapuja előtt arra
várt, hogy a portásnő beengedje, észrevette, hogy az épületen min-
den nagyon újnak és drágának tűnik: a kapu sarokpántjai, a kapute-
lefon, a zárak. Úgy látszott, hogy a negyed presztízséből mit sem
vont le a tény, hogy a halványsárga homlokzatot és a fehér redőnyö-
ket az erősen szennyezett levegő miatt csúf koszréteg borította.
A folyosón olajfestmények lógtak.
– Miről lenne szó?
A nő pillantása és hanghordozása nem volt barátságtalan, de
különösebben kedves sem, inkább csak egy kevés kétség bujkált
benne az ismeretlen rossz francia kiejtése miatt.
– Egy üzenetről, madame.
A nő habozott. Végül azonban úgy reagált, ahogy várta:
– Rendben. Azonnal szólok neki.
Azzal becsukta az ajtót. A zár puhán, olajozottan kattant. A férfi
egyik lábáról a másikra nehezedett. Jobban meg kellett volna tanul-
nia franciául. Az anyja esténként folyton az angollal nyúzta, de
sosem foglalkoztak a franciával. Az ajtóra meredt. Franciaerkély.
Franciabugyi. Bájos.
Grigorira gondolt. A vakító mosolyú Grigori egy évvel volt idő-
sebb nála, vagyis most huszonnégy éves. Vajon még mindig olyan
gyönyörű? Törékeny, szőke és bájos, mint egy lány? Szerelmes volt
23
Grigoriba, előítéletektől mentesen és feltétel nélkül, ahogy csak a
gyerekek tudnak egymásba szeretni.
Lépések szűrődtek ki odabentről. Férfilépések. Valaki elfordítja a
zárban a kulcsot. Egy kék vonal a munka és a szabadság között,
innentől a fertőtlenítőig és a vizeletig. Hamarosan a hó is megérke-
zik. Felkészült.

*
A férfi arca felbukkant az ajtónyílásban.
– Mi a nyavalyát akar?
Jon felemelte a szatyrokat, és mosolyogni próbált:
– Friss kenyér. Jó illata van, nem igaz?
Fredriksen a felesége vállára tette nagy, barna mancsát, és odébb
­tolta.
– Én csak a keresztény vér szagát érzem… – Ugyan a szavak jól
artikuláltan hagyták el a száját, a férfi vizenyős írisze és szakállas arca
mégsem a józanságról árulkodott. Szeme megpróbált a bevásárló­
szatyrokra fókuszálni. Bár hatalmas és erős ember lehetett, úgy
nézett ki, mint aki belülről teljesen összezsugorodott. Mintha a
csontváza és a koponyája összement volna súlyosan lógó bőre alatt,
ami így most három számmal nagyobb, mint rosszindulatú és dühös
arca. Fredriksen végighúzta piszkos ujját az orrát ékesítő, friss kar-
molásnyomokon.
– Megint prédikálni akar nekünk? – érdeklődött.
– Nem, én igazából csak…
– Ugyan már, katona! Valamit csak szeretne azokért a cuccokért
cserébe, nem igaz? Például a lelkemet, hm?
Jon megremegett az egyenruhájában.
– A lélek fölött nem rendelkezhetek, Fredriksen. Én legfeljebb
csak egy kis ételt…
– Gyerünk, prédikáljon egy kicsit előbb!
– Mint már említettem, én…
– Kezdje!
Jon Frederiksenre meredt.
– Prédikáljon már azzal a nedves kis pinaszájával! – bömbölte
Fredriksen. – Prédikáljon, hogy aztán nyugodt lelkiismerettel ehes-
24
sünk, maga lekezelő, keresztény kurafi! Gyerünk, halljuk, hogy
hangzik az Úr mai üzenete?
Jon kinyitotta a száját, és azonnal be is csukta. Nyelt egyet. Aztán
újra próbálkozott, ezúttal több sikerrel:
– Az üzenet az, hogy Isten a fiát adta értünk, hogy a halálával…
megváltson bennünket a bűneinktől.
– Hazudik!

*
– Nem, sajnos nem – mondta Harry az ajtónyílásban álló férfi rémült
arcába nézve. A lakásból ételszag áradt, a háttérből pedig evőeszkö-
zök csörömpölése hallatszott. Egy családos férfi. Apa. Egészen mos-
tanáig. A férfi az alkarját kaparászta, pillantását pedig egy Harry feje
fölött lévő pontra szegezte, mintha valami kapaszkodót talált volna
ott. A kaparászás kellemetlen, reszelős hangot keltett.
Az evőeszközök csörömpölése abbamaradt. Csoszogó léptek
közeledtek, majd egy kicsi kéz jelent meg a férfi vállán, és egy ijedt
szemű női arc bukkant elő:
– Mi az, Birger?
– Ez a rendőrtiszt egy üzenetet hozott nekünk – mondta Birger
Holmen színtelenül.
– Mi az? – nézett a nő Harryra. – A fiunkról van szó? Perről?
– Igen, Holmen asszony – mondta Harry, és látta, ahogy az asszony
szemében elhatalmasodik a félelem. És újra a megfelelő szavak után
kutatott. – Pert két órával ezelőtt megtaláltuk. A fiuk meghalt.
Igyekezett kerülni a nő tekintetét.
– De… de hát… hol…? – Az asszony pillantása ide-oda ugrált
­Harry és a férje között, aki egyre csak a karját vakarta.
Mindjárt vérezni kezd, villant át Harry agyán, és megköszörülte a
torkát.
– Egy konténerben a Bjørvikán, a kikötőben. Sajnos, az történt,
amitől tartottunk: már egy jó ideje halott volt.
Birger Holmen mintha hirtelen elveszítette volna az egyensú-
lyát, elkezdett hanyatt dőlni, befelé a kivilágított előszobába. Végül
az egyik fogasban sikerült megkapaszkodnia. Felesége előre lépett
az ajtónyílásba, Harry pedig látta, ahogy a férfi térdre esik mögötte.
25
 Harry nagy levegőt vett, és a kabátja belső zsebébe nyúlt. A hideg,
fém laposüveg szinte égette az ujjait. Előkereste a borítékot. Bár nem
olvasta el a levelet, mégis nagyon jól ismerte a tartalmát. A ­minden
felesleges sallangot mellőző, rövid és tárgyilagos hiva­talos értesítést
a halálesetről. A halálhír közlésének bürokratikus ­módját.
– Nagyon sajnálom, de az én feladatom, hogy átadjam ezt önöknek.

*
– Hogy mi a maga feladata? – kérdezte az alacsony, középkorú férfi
azzal a túlzásba vitt, előkelősködő francia kiejtéssel, ami a legke-
vésbé sem a felsőbb osztály sajátja, sokkal inkább azoké, akik oda
igyekeznek bejutni. A látogató nyugodtan szemlélte. Minden stim-
melt a borítékban talált képpel, még a hitvány nyakkendőcsomója és
a lelógó, piros házikabátja is.
Nem tudta, hogy mit tett a férfi. Kizárt, hogy fizikai sérülést oko-
zott volna valakinek, mert az arcára kiülő irritáló kifejezést leszá-
mítva a testbeszéde védekező volt, szinte félénk, még itt, a saját
lakása ajtajában is. Lehet, hogy pénzt lopott, esetleg sikkasztott? Azt
el tudta képzelni róla, hogy számokkal dolgozik. Nem valószínű,
hogy nagy összegről volt szó. Azt inkább kinézte volna belőle, hogy
csinos felesége ellenére olykor-olykor félrelépegetett. Talán olyasva-
laki feleségével feküdt le, akiével nagyon nem kellett volna? Nem.
Egy ilyen alacsony, anyagilag legfeljebb közepesen eleresztett, saját
magától több klasszissal vonzóbb feleséggel rendelkező kisember-
nek inkább attól lehet félnivalója, hogy a neje lesz hűtlen őhozzá.
A férfi határozottan irritálta. Lehet, hogy épp erről van szó. A pasas
egészen egyszerűen csak idegesít valakit. A zsebébe dugta a kezét.
– A feladatom… – válaszolta, és felfektette a mindössze három-
száz dollárért beszerzett Llama MiniMax csövét az erős, sárgaréz
bizton­sági láncra – …ez lenne.
Azzal a férfira irányította a hangtompítót. Egyszerű fémcső volt,
erősen a fegyver csövében lévő menetbe csavarozva, amit egy zág-
rábi kovácsmesterrel vágatott bele. A fekete ragasztószalag, amivel a
hangtompító és a fegyver csövének találkozását körbetekerték, csu-
pán arra szolgált, hogy légmentes zárást biztosítson. Persze, vehetett
volna úgynevezett minőségi hangtompítót is több mint ezer euróért,
26
de minek? Végeredményben sem ez, sem az nem képes arra, hogy
százszázalékosan elnyelje azt a hangot, amikor a golyó átlépi a hang-
határt, sem azt a másikat, ami a meleg gázoknak a hideg levegővel
való találkozásakor keletkezik, sem pedig a pisztoly mechanikus
fémalkatrészeinek kattanását. Kizárólag a hollywoodi kelléktárak-
ban léteznek olyan hangtompítós pisztolyok, amelyek pukkanása a
popcornkészítés hangjára hajaz.
A lövés hangja olyan volt, mint az ostorcsapás. A keskeny ajtó-
nyíláshoz préselte az arcát.
A képen szereplő férfi hangtalanul zuhant hátra. Az előszoba
világítása gyér volt, de a falon függő tükörben látta az ajtónyílás
fényét és saját, tágra nyílt szemét arannyal keretezve. A holttest egy
vastag, burgundivörös szőnyegen hevert. Csak nem perzsa? Lehet,
hogy annyira mégsem ment rosszul a pasasnak.
Hát, most már csak az a kis lyuk az övé a homlokán.
Felemelte a fejét, és a pillantása találkozott a férfi feleségéével.
Már ha tényleg a felesége volt. A nő az egyik szoba ajtajában állt.
Mögötte egy nagy, sárga rizslámpa lógott. Kezét a szájára tapasztva
bámult rá. Ő kurtán odabiccentett neki. Azután óvatosan behúzta az
ajtót, a pisztolyt visszadugta a vállára rögzített fegyvertáskába, és
elindult lefelé a lépcsőn. Sosem használta a liftet, amikor elhagyta a
tetthelyet. Nem bérelt autót, motort, vagy bármi egyebet sem, ami
váratlanul leállhat. És soha nem rohant, és nem beszélt, hiszen a
hangja is elárulhatta volna.
A helyszín elhagyása volt a munkája legkritikusabb része, mégis
ezt kedvelte a leginkább. Olyan volt, mint egy könnyed, álomtalan
lebegés.
A portásnő a földszinti lakásának ajtajában állva bizonytalan
tekintettel méregette. Ő suttogva elköszönt tőle, de az asszony továbbra
is csak némán bámult rá. Amikor a rendőrök egy óra múlva kihall-
gatják, személyleírást fognak kérni tőle. Ő pedig azt válaszolja,
hogy egy középmagas, átlagos külsejű férfi volt az illető. Húsz év
körüli. Esetleg harminc. Nem, negyven talán még nem volt. Leg-
alábbis úgy emlékszik.
Kilépett az utcára. Párizs csendesen morajlott, mint a mennydör-
gés, ami soha nem jön közelebb, de abba sem akar maradni. A Llama
MiniMaxot egy konténerbe dobta, amit már jó előre kinézett
­

27
­ agának. Két ugyanilyen típusú, vadonatúj pisztoly várja Zágráb-
m
ban. Mennyiségi kedvezményt kapott.
Amikor fél órával később a reptéri busz elhagyta a Porte de la
­Chapelle csomópontot a Párizsból a Charles de Gaulle repülőtérre
vezető autópályán, a levegőben már hópelyhek szállingóztak, majd
megpihentek a gyér, fakósárga gabonaszárakon, amelyek fagyottan
meredeztek a szürke ég felé.
Miután becsekkolt és a biztonsági ellenőrzésen is átesett, egyene-
sen a férfivécé felé vette az irányt. A legutolsó kagyló elé állt, kigom-
bolta a nadrágját, és a vizeletsugarat a csésze fenekén fekvő, fehér
piszoár­tablettára eresztette. Behunyta a szemét, és a para-­diklór­
benzol édeskés szagára és a J&J Chemical citromaromájára koncent-
rált. A szabadság felé vezető kék vonalon már csupán egyetlen meg-
álló volt hátra. A nevet ízlelgette. Os-lo.

Harmadik fejezet
December 13., vasárnap. Harapás

Harry kényelmesen hátradőlve üldögélt a székében a rendőr-főkapi-

tányság beton- és üvegkolosszusának 605-ös szobájában, amit Hal-
vorsen, a fiatal rendőrtiszt, akivel közösen birtokolták a mintegy tíz
négyzetméternyi helyiséget, a rosszfiúkkal való elszámolásra utalva
előszeretettel klíringháznak becézett. Harry viszont olykor, amikor
helyre akarta tenni ifjú kollégáját, inkább a továbbképző központ
kifejezést emlegette.
Most azonban egyedül ücsörgött, és a falnak azt a pontját bámulta,
ahol az ablaknak kellett volna lennie, amennyiben az iroda rendel-
kezett volna ezzel a luxussal.
Vasárnap volt, végzett a jelentéssel, úgyhogy akár haza is mehetne.
Akkor meg miért van még mindig itt? A képzeletbeli ablakon keresz-
tül Bjørvika körbekerített kikötőjét látta, ahol a frissen hullott
hópelyhek konfetti módjára terítik be a zöld, piros és kék konténe-
rek tetejét. Az ügyet felderítették. Per Holmen, a fiatal heroinista,
28
megunta az életét, és az egyik konténerben beküldte magának az
utolsó lövést. Egy pisztollyal. Erőszaknak semmi nyoma, és a pisz-
toly is mellette feküdt. Az informátorok tudomása szerint Per Hol-
men senkinek nem tartozott. Különben is, ha valakit drogtartozás
miatt végeznek ki, soha nem próbálják másnak beállítani a dolgot.
Épp ellenkezőleg. Vagyis itt egyértelműen öngyilkosságról van szó.
Akkor meg mi a fenének akarja arra pazarolni az estéjét, hogy egy
huzatos, lehangoló konténerkikötőben kutakodjon, ahol csak még
több nyomorral és reménytelenséggel szembesülhet?
Harry a fogason lógó gyapjúkabátra pillantott. A belső zsebben a
kis laposüveg tele volt. És érintetlen, mióta októberben az egyik Vin-
monopoletben* vásárolt Jim Beamből, esküdt ellenségéből, megtöl-
tötte. A maradék a lefolyóban végezte. Azóta hurcolta magával a mér-
get, nagyjából úgy, ahogy annak idején a nácik a ciánkapszulákat
hordozták a cipőjük sarkában. De hogy honnan jött ez az ostoba ötlet,
azt maga sem tudta. De mindegy is. A lényeg az, hogy működött.
Harry az órára pillantott. Mindjárt tizenegy. Otthon egy elnyűtt
kávéskanna és egy kibontatlan DVD-film várta, amit épp az ilyen
estékre tartogatott. Mindent Éváról, Mankiewicz remeke 1950-ből,
Bette Davisszel és Georg Sandersszel.
A belső hangra koncentrált. A konténerkikötő nyert.

Harry felhajtotta kabátja gallérját, és hátat fordított az északi szél-

nek, ami átsüvöltött az előtte magasodó rácson, és buckákba söpörte
a havat odabenn a konténerek körül. A hatalmas, üresen ásító terü-
letektől a kikötő olyan volt így az éjszaka közepén, mint a sivatag.
A kerítéssel körbevett területet alaposan kivilágították, de a szél-
lökésektől imbolygó lámpavasak miatt sötét árnyékok futkostak fel s
alá a kettesével-hármasával egymás tetejére állított hatalmas fémlá-
dák közötti utcákon. A Harry által tanulmányozott konténer piros
színe rémesen állt a narancssárga rendőrségi szalagnak, viszont
remek búvóhely volt decemberben, és pont olyan méretekkel és
komfortfokozattal rendelkezett, mint a kapitányságon lévő detoxi-
káló zárkák.

* Norvégiában csak a kifejezetten erre a célra fenntartott, állami tulajdonban

lévő ü
­ zletekben árulnak szeszesitalt.

29