A principátus rendszerének kialakulása és berendezkedése

Az első triumvirátus:
Már Spartacus leverése után fellángolt a vetélkedés Pompeius és Crassus között. Keleten VI. Mithridatész
hatalmát kellett végleg megtörni, s a kalózkodás már a gazdaság működését veszélyeztette. Pompeius (Kr. E. 106-
48) befolyása nagyon megnőtt. A senatus megpróbálta háttérbe szorítani, és nem adott földet veteránjainak.
Julius Caesar (Kr.e. 100-44) régi előkelő patrícius nemzetségből származott, így néppárti elveket hirdetett.
Számos ünnepi játékot, gladiátori viadalt rendezett, amivel megnyerte a tömeg rokonszenvét, viszont eladósodott.
Anyagi helyzetét a Rómában szokásos módon rendezte: megszerezte Hispánia egyik helytartóságát, ahol a
lakosság kárára vagyon gyűjtött.
Caesar hazatérve kihasználta Pompeius és Crassus ellentétét, kibékítette a két hadvezért, és szövetséget kötött
velük, Kr. E. 60-ban a senatus ellen. Ezt az egyezséget triumvirátusnak (három férfiú szövetsége) nevezték
később. A szövetség értelmében Caesar consul lett (Kr. e. 59), s földet adott Pompeius veteránjainak. Majd a
három triumvir felosztotta maga között a hatalmat. Crassus Keletre Syriába, Caesar Galliába, Pompeius
Hispániába ment helytartóként erőt gyűjteni. Az egyensúlyt az borította fel, hogy Crassus váratlanul elesett Keleten
a parthusokkal vívott harcokban.

Caesar útja a hatalomhoz:

Crassus halálával megszűnt a triumvirátus. Pompeius a senatus oldalára állt Caesarral szemben. Caesar Galliában
létrehozta Gallia provinciát (Kr. e. 58-51). Óriási hadizsákmányra tett szert, és a harcok alatt személyéhez hű
hadsereget hozott létre.
Így mikor a senatus Caesart Kr. e. 49-ben hazarendelte, hogy elszakítsa seregétől, döntő elhatározásra jutott.
Fegyveres erővel lépte át az Itália tartományi határát jelentő Rubicont (A kocka el van vetve! – Alea iacta est!). Ez
a polgárháború kezdetét jelentette, mivel a római törvények szerint Itália földjére csak hadserege elbocsátása után
léphetett volna.
Pompeiusnak nem voltak légiói Itáliában, így Caesar bevonult Rómába. Pompeius erőit részenként verhette szét.
Először Hispániában győzte le a vezér nélküli légiókat, majd Kr. e. 48-ban a görögországi Pharsalusnál került sor
döntő ütközetre. Pompeius Egyiptomba menekült, de ott meggyilkolták, mivel nem akartak összetűzést Róma új
urával, Julius Caesarral.

Caesar egyeduralma:
Caesar először elfoglalta Egyiptomot, ahol meghagyta trónján az utolsó Ptolemaioszt, Kleopátrát. Az ifjú királynő
szépsége rabul ejtette, s később gyermekük is született. Egyiptomból indított hadjáratot a keleti provinciákba
(leghíresebb csatáját a pontusi erők ellen vívta Zelánál Kr. e. 47-ben). Kis-Ázsiából küldte híres hadijelentését
Rómába: Jöttem, láttam, győztem! (Veni, vidi, vici!)
Hazatérve Rómába örökös dictatorrá választatta magát, s reformokat hajtott végre. Jelentős földosztásra került
sor, letelepítette veteránjait, és értékálló aranypénzt veretett. Sok provinciabelinek polgárjogot adott, s csökkenteni
akarta a senatus tekintélyét: a testület létszámát 9000 főre emelte.
Az egyiptomi csillagászok szaktudását felhasználva korrigálta a naptárt, rátértek a szökőéves napévre. A Julián-
naptárt használjuk ma is, egy kisebb kiigazítással.
A köztársasági hagyományok erősen éltek az emberekben, s Caesar erre nem volt tekintettel. Ez
köztársaságpárti összeesküvéshez vezetett, s Kr. e. 44. március 15-én a senatusban Brutus és Cassius
vezetésével megölték.

A második triumvirátus:
Caesar halálával újra felszínre kerültek az ellentétek. A köztársaságpártiak nem rendelkeztek megfelelő katonai
erővel, ami biztosította volna a köztársaság jó működését. A hatalom így ismét egy-két befolyásos vezér kezébe
ment át. A zűrzavarból hárman emelkedtek ki: Antonius, Caesar volt parancsnoka, Lepidus, a lovasság vezetője és
Caesar unokaöccse, a dictator örököse, Octavianus.
Az új vezetők egymással is versengtek, de a senatus és a gyilkosok ellen szövetségre léptek. Kr. e. 43-ban
megkötötték a második triumvirátust. A következő évben Philippinél legyőzték Caesar gyilkosait. A triumvirek Róma
uraivá váltak, s felosztották egymás között a birodalmat. Antonius kapta a keleti területeket Alexandriával,
Octavianus a nyugati részeket, míg Lepidus, aki rövidesen visszavonult a politikától, Afrikát.

Octavianus hatalomra jutása:

Octavianus és Antonius kezdettől fogva egyeduralomra tört. Marcus Antonius (Kr. e. 83-30) keleten kívánt
terjeszkedni, de Kleopátrához fűződő viszonya elvonta Rómától.
Octavianus kihasználta ezt, s Antonius ellen eredményes propagandát fejtett ki. Nyilvánosságra hozatta
vetélytársa végrendeletét, melyben Antonius a rómaiak nagy sérelmére Alexandriában kívánta magát örök
nyugalomra helyeztetni.
A fegyveres összecsapás elkerülhetetlenné vált. Kr. e. 31-ben Actiumnál került sor a döntő csatára, s a tengeri
ütközetben Octavianus hadvezére, Marcus Agrippa győzelmet aratott. Egyiptom provincia lett, de a senatus helyett
Octavianus ellenőrzése alatt. Így Octavianus kezében tarthatta Róma gabonaellátását.

Augustus egyeduralma – a principatus:

Octavianus egyeduralmát igyekezett leplezni, ezért látszólag lemondott hatalmáról, s csak megtiszteltetésből
fogadott el címeket: pl. Augustus (istentől gyarapított férfiú), melyet személynévként használt később, vagy
princeps (első polgár), melyből rendszere, a principatus nyerte nevét. A hatalmat kezében tartotta, az irányítása
alatt álló hadseregre támaszkodva.
Kulcsfontosságú köztársasági tisztségeket összpontosított kezében, s ezeken keresztül érvényesítette akaratát.
Consulként a végrehajtó hatalom vezetője, néptribunusként sérthetetlen volt, s vétójoggal rendelkezett. Mint
censor, híveit ültethette a senatusba, pontifex maximusként pedig a kultikus életet irányíthatta. Meghagyta a régi
tisztségeket, és államilag támogatta a korai köztársaság hagyományait, a régi erkölcsöket és szokásokat, ami
rendszerének köztársasági mázát erősítette. Megjelentek a csak Augustustól függő hivatalok, és a testőrgárda
(praetoriánusok), amely arra hivatott, hogy ellensúlyozza a sikeres hadvezérek esetleges politikai ambícióit.

A hosszú ideig uralkodó Augustus belső nyugalmat teremtett. Külpolitikájában is győzelmes békére törekedett a
birodalom szomszédaival. Keleten lemondott a hódításokról, s az Eufrátesz mentén tartós határt hozott létre.
Északon meghódította Pannóniát (Kr. e. 9), Moesiát, s a határt a Duna vonalára helyezte. Ezek a természetes
határok jól védhetők voltak, s oltalmazták a birodalmat egész fennállása alatt.