MAURICE DRUON

Az elátkozott királyok
VII AZ ORSZÁGVESZTŐ
TÖRTÉNELMI REGÉNY
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1993
FORDÍTOTTA
Kamocsay Ildikó
c





 

 
 c

 

   
  c 

 p megválasztásától Szép Fülöp haláláig, mindössze tizenegy király ült a

 p

pp trónon, és valamennyi gondoskodott trónörökösről.

p 
p p Természetesen ezek az uralkodók sem voltak mind sasok. De a
p p 
p kevésbé rátermettet vagy sorsüldözöttet, mintegy égi segítségként,


p p 
p mindig nagyszabású uralkodó követte, vagy legalább egy nagy miniszter,
 p
PAUL CLAUDEL
BEVEZETŐ
A történelem tragédiái nagy embereket teremtenek; de magukat a
tragédiákat a középszerűek írják.
A 14. század elején minden keresztény királyság közül Franciaország
a leghatalmasabb, legnépesebb, legtevékenyebb és leggazdagabb;
seregétől félnek, ítéletét elfogadják, a védelmét keresik. Úgy tűnt, francia
század kezdődik Európában.
Miként történhetett mégis, hogy negyven évvel később ugyanezt a
Franciaországot legyőzte a harcmezőn egy ötszörte kisebb lélekszámú
nemzet; hogy nemessége pártokra szakadt, hogy polgársága lázadozik,
hogy a nép elviselhetetlen adóterhek alatt nyög, hogy a tartományok
különválnak, hogy szerte az országban útonállók fosztogatnak és
gyilkolnak, csúfot űzve a hatóságból, hogy a pénz elértéktelenedett, a
kereskedelem megbénult, s a nyomor és a bizonytalanság vert tanyát
mindenütt? Miért ez a változás? Ki fordított a sors kerekén?
A középszerűség. Néhány király középszerűsége, hiú tetszelgése;
néhány király, aki feladatát félvállról vette, aki képtelen volt megfelelő
embereket gyűjteni maga köré; néhány nemtörődöm, elbizakodott király,
aki alkalmatlan volt rá, hogy nagy tervet kovácsoljon, vagy legalább
elődei terve szerint építsen tovább.
Egy politikai rendszerben nem jöhet létre semmi nagyszabású és
tartós, ha nincsenek olyan emberek, akiknek szelleme, jelleme, akarata
gerjeszti, összegyűjti s egy közös cél felé tereli a nép energiáit.
Minden széthull, ha méltatlanok kerülnek a hatalom csúcsára. Ha
lehanyatlik a nagyság, felbomlik az egység.
Franciaország létrejötte történelmi gondolat volt, egy konok gondolat,
amely ezer éven át megszállva tartott egy királyi családot, oly makacsul
öröklődve apáról fiúra, hogy végül az idősebb ág elsőszülöttjének
uralkodói joga vitathatatlanná vált.
Persze a szerencsének is része volt ebben: mintha egy erőteljes
dinasztián keresztül igyekezett volna segíteni a sors a születőben lévő
nemzetet. Három és egynegyed század leforgása alatt, az első Capet
aki az erőtlen király helyett kormányzott.
A fiatal Franciaország nem pusztult el a kis vétkeket és nagy hibákat
elkövető I. Fülöp kezében. Mert nyomban utána jött a nagy és
fáradhatatlan VI. Lajos, akinek hatalmát Párizstól ötmérföldnyire
fenyegette trónra lépésekor az ellenség, ám amikor meghalt, a
Pireneusokig nyúló birodalmat hagyott maga után. A határozatlan és
következetlen VII. Lajos szerencsétlen tengerentúli kalandokba vitte a
királyságot; de Suger abbé a monarchia nevében megőrizte az ország
egységét és cselekvőerejét.
Franciaországnak a 12. század végétől a 14. század elejéig tartó
folyamatos szerencséje legfőképpen abban nyilvánult meg, hogy három
zseniális vagy legalábbis kivételes uralkodója elég hosszú ideig ±
negyvenhárom évig, negyvenegy évig és huszonkilenc évig ± ülhetett a
trónon ahhoz, hogy nagy tervük már lerombolhatatlan legyen. Három,
természetét és erényességét tekintve egymástól igencsak különböző férfi,
de mindhárom kiemelkedő uralkodó.
Fülöp Ágost, a történelem kovácsa, a királyi birtokokból kezd
egységes hazát teremteni. A kegyes Szent Lajos a királyi
igazságszolgáltatásból kezd egységes jogot alkotni. Szép Fülöp, a kiváló
kormányzó, a királyi közigazgatásból kezdi létrehozni az egységes
államot. Egyiküknek sem az volt az elsődleges gondja, hogy tessék,
hanem hogy cselekedjék, méghozzá hatékonyan. Mindannyiuknak
kijutott a népszerűtlenség keserű italából. Hogy majd haláluk után jobban
fájlalják vesztüket, mint amennyire életükben szidták, gúnyolták vagy
gyűlölték őket. De főleg annak elvesztését fájlalták, amit ez a három
király meg akart teremteni.
Haza, jog, állam: egy nemzet talpkövei. Franciaország a francia
eszmének e három éltető elemével bukkant fel a lappangó nemzeti létből.
Öntudatra ébredve, a maga vitathatatlan és gyorsan növekvő valóságában
tűnt fel a nyugati világ szeme előtt.
Huszonkétmillió lakos, jól őrzött határok, gyorsan mozgósítható
hadsereg, kordában tartott nagyurak, megfelelően ellenőrzött
közigazgatás, biztonságos utak, pezsgő kereskedelem. Mely keresztény
ország volt ekkortájt Franciaországhoz hasonlítható, s melyik ne irigyelte
volna? A nép persze panaszkodott a kézre, amely erősen szorította; még
jobban panaszkodik majd, amikor erőtlen vagy őrült kezek közé kerül.
Szép Fülöp halálával hirtelen törés támadt. A hosszan tartó
örökösödési szerencse elhagyta a franciákat. A Vaskirály három fia
gyorsan követi egymást a trónon, s egyiknek sincs fiú örököse. Korábbi
regényeimben szóltam a francia udvarban lezajlott drámákról, a
koronáért vívott csatározásról.
Tizennégy év leforgása alatt négy király szállt a sírba; volt, ami
felajzza a képzelőerőt! Franciaország nem volt szokva ahhoz, hogy ilyen
sűrűn szaladgáljon Reimsbe. Mintha villám csapott volna a Capet-
dinasztia fájának törzsébe. És vajmi kevés vigaszt nyújthatott, hogy a
korona a vitatott Valois-ágra röppent át. A kihívóan viselkedő,
sekélyesen gondolkodó, hebehurgya, hihetetlenül elbizakodott Valois
uralkodók azt hiszik, hogy puszta mosolyukkal is boldogíthatják a
királyságot. Elődeik azonosították magukat Franciaországgal. Ők
Franciaországot azonosítják az önmagukról alkotott tévképzettel. A gyors
halál csapásai után a középszerűség sújtott le Franciaországra.
Az első Valois, VI. Fülöp, akit a Ätalált király´ -nak, vagyis
jöttmentnek neveztek, tíz év alatt sem tudta annyira megszilárdítani a
hatalmát, hogy unokatestvére, az angliai III. Edward ne merészeljen
dinasztikus vitába bocsátkozni vele, benyújtani igényét Franciaország
trónjára. Ráadásul még támogatókra is talált Flandriában, Bretagne-ban,
Saintonge-ban, Aquitaniá-ban, megnyerve ügyének az összes várost és
nagyurat, akit sérelem ért az új rezsimben. Egy erőskezű uralkodóval
szemben Anglia biztosan nem mert volna ilyen kihívóan föllépni.
Valois Fülöp képtelen volt a veszedelmet elhárítani; flottája
megsemmisült Sluys-nél, egy admirális hibájából, akit mintha egyenest
azért állítottak volna a vezénylői posztra, mert nem értett a tengerhez; a
király maga elveszetten bolyongott Crécy estéjén a csatatéren, miközben
lovascsapatai saját gyalogságukat támadták.
Szép Fülöp azért vetette ki a kárhoztatott adókat, hogy biztosítsa
Franciaország védelmi erejét, Valois Fülöp meg azért, hogy saját hibáit
valahogy korrigálja.
Uralkodásának utolsó öt évében a pénz árfolyama százhatvanszor
változott, s értéke a negyedére csökkent. A rendkívüli módon
megadóztatott élelmiszer ára a csillagokig emelkedett. Sohasem látott
infláció indul meg a morgolódó városokban.
Amikor a balsors szárnya csapkod egy ország fölött, minden
felkavarodik, és az ember okozta károkhoz természeti csapások is
társulnak.
A pestis, az Ázsia belsejéből kiinduló nagy pestis, kegyetlenebbül
sújtotta Franciaországot, mint bármely más európai országot. Az
emberek a városok utcáin haldokoltak, a külvárosokban hullahegyek
emelkedtek. Volt, ahol a népesség negyede, s volt, ahol egyharmada esett
a pestis áldozatául. Egész falvak tűntek el, nem maradt belőlük más, csak
néhány kibelezett viskó a parlag közepén.
Valois Fülöpnek volt egy fia, akit ± sajnos ± megkímélt a pestis.
De ez még mindig nem volt a Vég; e fiú, a tévedésből Jónak nevezett
II. János teszi majd meg az utolsó lépéseket.
A középszerűség tobzódása kezdte kétségessé tenni ± már a
középkorban ± azt a gyakorlatot, amely a természetre bízta, hogy mindig
egyazon család kebeléből válassza ki az uralkodót. De vajon többször
döntenek-e helyesen a szavazóurnákhoz vonuló népek, mint a
kromoszómák? Bizony, a tömegek, testületek, de még a szűkebb
közösségek sem tévednek kevesebbszer, mint a természet; és a
Gondviselés így is, úgy is fukarkodik a rátermett vezetőkkel.
ELSŐ RÉSZ
A baj gyökerei
I.
PÉRIGORD BÍBOROS GONDOLKODIK«
Pápa lehetnék. Hogy ne gondolnék szünet nélkül erre, amikor már
háromszor is kis híján a magaménak érezhettem a tiarát; háromszor! XII.
Benedek, VI. Kelemen és a jelenlegi pápánk megválasztásakor is az én
jelöltem fejére került a küzdelem végén a korona. Petrarca barátom úgy
emleget: Äa pápacsináló´« Szép kis pápacsináló, aki sosem tudta a saját
fejére helyezni a tiarát. De hát ez volt Isten akarata« Ó, milyen különös
dolog egy konklávé! Azt hiszem, én vagyok az egyetlen ma élő bíboros,
aki háromban is részt vett. És talán még egy negyedikben is részem lesz,
ha VI. Incénk tényleg olyan beteg, mint panaszolja«
Mi az az épület ott? Ja, persze, a Chancelade-apátság, a Beauronne
völgyében« Az első alkalommal még túl fiatal voltam. Harminchárom
éves, krisztusi kor; mégis rólam suttogtak Avignonban, mihelyt híre
ment, hogy XXII. János« az Úr őrizze lelkét az örök világosságban;
nagy jótevőm volt« nem gyógyul fel többé betegségéből. De a
bíborosok nem akarták épp legfiatalabb bíborostársukat pápává
választani; és, őszintén megvallva, okosan döntöttek. Olyan tapasztalt
embert kíván ez a méltóság, amilyen azóta lettem. De annyi
tapasztalatom már addigra is volt, hogy ne tápláljak hiú reményeket.
Ezért addig suttogtam az olaszok fülébe, hogy a francia bíborosok soha,
de soha nem szavaznának Jacques Fournier-ra, míg meg nem szereztem
számára a szavazatukat, s el nem értem, hogy egyhangúlag
megválasszák. ÄEgy szamarat választottak pápának!´ Ezt mondta
köszönet gyanánt, amikor kihirdették a nevét. Fournier tisztában volt
képességeinek korlátozott voltával. De szamárnak azért nem mondanám;
oroszlánnak sem. A karthauzi rend generálisaként megtanult
engedelmességet követelni. De az egész kereszténységet kormányozni«
ahhoz ő túlságosan szűk látókörű, kicsinyes és aggályos volt. Újításaiból
végül is több baj származott, mint jó. A személye viszont abszolút
garanciát nyújtott arra nézve, hogy a Szentszék nem kerül vissza
Rómába. Ǽ tekintetben sziklaszilárdnak mutatkozott, és ez volt a lényeg.
A második alkalommal, az 1342-es konklávén« ó! akkor minden
esélyem meglett volna, ha« ha Valois Fülöp nem a kancellárját, Rouen
érsekét akarja pápává választatni. Mi, a Périgord-ok, mindig hűségesek
voltunk a francia koronához. És ráadásul miként maradhattam volna a
továbbiakban a francia párt vezére, ha ellene szegülök a király
akaratának? Pierre Roger-ból nagy pápa lett, minden bizonnyal a
legnagyobb, akit valaha szolgáltam. Elég, ha látjuk, mivé tette Avignont,
micsoda palotát építtetett, és hogy tódultak udvarába az irodalmárok,
tudósok, művészek« Egy idő után sikerült meg is vásárolnia Avignont.
A megvételről én tárgyaltam a nápolyi királynővel; nyugodtan
mondhatom, hogy a nyélbe ütött üzlet az én művem. Bagatell
nyolcvanezer forintért vásároltuk meg Avignont. Johanna királynőnek
nem pénzre volt szüksége, hanem arra, hogy az egyház hunyjon szemet
számos házassága, no meg szeretői felett.
Igáslovaim új lószerszámot kaptak. De gyaloghin-tóm nem volt még
puha és kényelmes; így van ez, ha valaki épp hogy csak elindult« Isten
helytartója ekkoriban már nem úgy viselkedett, mint egy átmeneti bérlő,
aki fél fenékkel ül egy ingatag trónon. Micsoda udvarunk volt! példát
mutatott az egész világnak! Az összes király ott tolongott! Már nem volt
elég, ha egy pápa pap; fejedelemként kellett tudnia viselkedni. VI.
Kelemen nagy politikus volt; mindig szívesen hallgatott a tanácsaimra!
Ó! a tengeri szövetség, amely összehozta Kelet latinjait, Ciprus királyát,
a velenceieket és az irgalmas rendieket« Megtisztítottuk a görög
szigettengert a fosztogató berberektől. És még mennyi mindent tehettünk
volna! De közbejött a francia és az angol király képtelen háborúskodása ±
nem tudom, véget ér-e valaha ±, s nem tudtuk véghezvinni nagy
tervünket, hogy visszavezessük a keleti egyházat a római egyház
kebelére. És azután jött a pestis« és azután meghalt Kelemen«
A harmadik alkalommal, a négy évvel ezelőtti konklávén előkelő
származásom állt megválasztásom útjába. Az előző pápa is nagyúr volt,
nem akartak ismét ilyet választani. Vajon valóban sértette volna a
szegényeket, ha engem, Hélie de Talleyrand-t, vagyis Péri-gord bíborost
tesznek meg pápává? Bizonyos időszakokban az egyházat hirtelen
megszállja az alázatosság és kisszerűség őrülete, ami sohasem vezet jóra.
Vessük le díszeinket, rejtsük el miseruháinkat, adjuk el arany
ostyatartóinkat, és Krisztus testét féltalléros tálkákon szolgáltassuk ki,
öltözködjünk úgy, mint a bugris parasztok, és lehetőleg legyünk olyan
koszosak is, hogy végül senki se tiszteljen bennünket, főleg a bugrisok
nem! Enyje! hiszen ha hasonlóvá válunk hozzájuk, miért tisztelnének?
végül már magunkat sem tudjuk tisztelni« Az alázatosság acsarkodó
hívei ezen ellenvetés hallatán az Evangéliumba verik az orrunkat, mintha
azt ők ismernék egyedül, és előhozakodnak az ökörrel, a szamárral, a
jászollal és a szegényes ácsműhellyel« Legyünk hasonlatosak a mi
Urunkhoz, Jézushoz« De hol van most a mi Urunk, kis melldöngető
papjaim? Vajon nem az Atya jobbján ül-e, osztozván vele a
mindenhatóságban? Nem méltósága teljében trónol-e Krisztus, nem a
csillagok fényében hallgatja-e az angyalok énekét? Nem a világ királya-
e, akit szeráfok s az üdvözültek serege vesz körül? Miért akarnak hát
egyesek, saját személyükön keresztül, olyan képet festeni róla a
híveknek, amilyennek rövid földi léte során mutatkozott, s miért nem
olyannak mutatják, amilyen most, a diadalmas örökkévalóságban?
«Ezért ha olyan egyházmegyében járok, ahol a püspök, az új
eszméknek hódolva, túlzott szerénységgel tompítja az Istennek kijáró
ragyogást, előhozom érveimet, s kioktatom« Valóban nem kellemes
húszfontnyi arannyal átszőtt kelmében, mitrában és pásztorbottal járkálni
minden áldott nap, harminc éven át. De szükséges.
Nem lehet ecettel csalogatni a lelkeket. Mi hatása van, ha egy
nyomorult mondja más nyomorultaknak: Ätestvéreim´? De mennyire
más, ha egy király mondja ezt! Az a legnagyobb jótétemény, ha egy kis
önbecsülést ébresztünk az emberekben; ehhez nem értenek a
testvériségről papoló kolduló barátok. Éppen, mert az emberek
szegények és szenvedők és bűnösök és nyomorultak, azért kell segíteni,
hogy valami magasabb rendűben is reménykedni tudjanak. S mi segíthet?
Nos hát, igen! A tömjén, az aranycsillogás és a zene. A templomnak az
égi királyságot kell a hívek elé varázsolnia, a papságnak pedig,
mindenekelőtt a pápának és a bíborosoknak, magát a Pantokrátort«
Hasznos ez a magányos töprenkedés is: gondolatokat ébreszt
következő szentbeszédeimhez. Mégis jobb szeretek társaságban
elmélkedni. Remélem, Brunet nem feledkezett meg a cukorkáimról! Ó,
nem, itt vannak! Sosem feledkezik meg róluk.
Nem vagyok valami nagy teológus ± van belőlük elég manapság ±, de
az a feladatom, hogy a Jóisten házát rendben és tisztaságban tartsam ezen
a földön, s nem vagyok hajlandó szegényessé tenni életmódomat és
palotámat; a pápa jól tudja, mit köszönhet nekem, s nem is próbál más
belátásra bírni. Ha ő le akarja alacsonyítani a trónját, tegye csak. De én, a
nunciusa, őrködöm papságának méltósága felett.
Tudom, hogy sokan megszólnak aranygombokkal és szögekkel kivert
bíbor gyaloghintómért, melyben mostanában utazom, meg bíbortakarós
lovaimért, a kíséretemhez tartozó kétszáz dzsidásért, valamint a
zászlómra és katonáim egyenruhájára hímzett három Périgord-
oroszlánért. Viszont mindennek köszönhetően, ha betérek egy városba, a
nép rohan, hogy leboruljon előttem, hogy megcsókolja a köpenyemet, s
még királyokat is térdre kényszeríthetek« a te dicsőségedre, Uram, a te
dicsőségedre«
Csakhogy ezek a gondolatok idegenek voltak az utolsó konklávé
szellemétől, ezt a saját bőrömön tapasztalhattam. Egy hétköznapi,
egyszerű embert akartak pápává tenni, egy alázatosat, egy kopottat. Alig
sikerült meghiúsítanom Jean Birel megválasztását; kétségkívül szent
ember, de nincs benne egy fikarcnyi kormányzói talentum sem, és így
csak egy második Pierre de Morone vált volna belőle. Ékesszólóan
tártam konklávébeli társaim elé, milyen veszedelmekkel járna, ha Európa
jelenlegi helyzetében egy második V. Celesztint választanánk. Ó, nem
kíméltem Birelt! Addig ecseteltem, lángoló szavakkal, hogy csodálatra
méltó erényei mennyire alkalmatlanná teszik az egyház kormányzására,
míg teljesen összezúztam. És végül elértem, hogy Étienne Aubert-t
válasszák meg, aki elég szerény születésű, Pompadour környékéről való,
és pályafutása nem volt olyan ragyogó, hogy ellenségei támadhattak
volna.
Azt mondják, a Szentlélek megvilágosítja a pápaválasztókat, s így
mindig a legjobbat választják. Valójában többnyire csak a legrosszabbat
sikerül elkerülnünk.
Jelenlegi szentatyánk lehangoló. Nyöszörög, habozik, dönt,
meggondolja magát. Ó! mennyire másként kormányoznám én az
egyházat! És micsoda ötlet volt tőle, hogy velem küldte Capocci bíborost
is, mintha szükség volna két pápai követre, mintha én magam nem
volnék elég jól értesült ahhoz, hogy egyedül lássam el a legátusi
teendőket! Az eredmény? Már megérkezésünkkor összevesztünk, mert én
lelepleztem az ostobaságát; most játssza a sértődöttet; visszavonul, s
miközben én futok Breteuilből Montbazonba, Montbazonból Poitiers-ba,
Poitiers-ból Bordeaux-ba, Bordeaux-ból Périgueux-be, ő Párizsban ül, s
onnan írogat mindenhová, hogy megzavarja a tárgyalásaimat. Ó, nagyon
remélem, hogy nem találom ott Metzben, a császárnál«
Périgueux, Périgord-om« Istenem, vajon nem utoljára jártam-e itt?
Anyám bizonyosra vette, hogy pápa leszek. Nem is titkolta reményét.
Kívánságára már hatévesen tonzúrát viseltem, és V. Kelemen, aki
rendkívüli barátságot tanúsított anyám iránt, felvett a pápai diákok közé,
így mindjárt ösztöndíjhoz is jutottam. Hány éves voltam, amikor elvitt
hozzá? «
,,Adja az úr, asszonyom, hogy fia, aki különleges áldásunkat élvezi, az
ön által választott életpályán olyan erényeket csillogtasson, melyeket
származása okán joggal várhatunk tőle, és emelkedjék gyorsan
szentegyházunk hierarchiájának csúcsa felé.´ Alig több mint hétéves
voltam. A Saint-Front szerzetes-kanonokja lettem; az első papi
körgallérom. Csaknem ötven év telt el azóta« Anyám rendületlenül
pápának látott. Vajon csupán az anyai becsvágy szülte ezt az álmot, vagy
valóságos látnoki hajlam, amivel az asszonyok néha rendelkeznek? De
sajnos úgy érzem, sosem leszek pápa.
Habár« habár, amikor születtem, a Jupiter és a Nap együtt állt, szép
kulminációban, ami a békében való uralkodás jele. Egyetlen más
bíborosnak sincs az enyémhez hasonló szerencsés csillagállása. Az
enyém a választás napján is sokkal jobb volt Incéénél. Csakhogy az én
csillagaim békében való uralkodásra predesztinálnak« békében való
uralkodásra. Mi pedig háborúban élünk, viharban és felfordulásban. A
csillagaim túl szépek ehhez a korhoz. Ince csillagai, amelyek
nehézségeket, tévedéseket, sorscsapásokat jeleznek, jobban
egybevágnak a jelenlegi gyászos időkkel. Isten összhangot teremt az
emberek és a világ eseményei közt; ezért mindenkor olyan pápát hív el,
aki terveinek megfelel, egyiket nagyságra és dicsőségre, a másikat
árnyékra és bukásra«
Ha nem léptem volna, anyám kívánsága szerint, az egyház kötelékébe,
most Périgord grófja lehetnék, mert a bátyám utód nélkül halt meg, épp
első konklávém évében, és mivel a koronát nem vehettem át, az átszállt
az öcsémre, Roger-Bernard-ra« így hát nem lettem sem pápa, sem gróf.
El kell fogadnunk azt a posztot, ahová a Gondviselés állít, és ott a lehető
legjobban helytállni. Én minden bizonnyal azok közé tartozom, akik
fontos szerepet játszanak a maguk korában, de mihelyt meghalnak, el is
felejtik őket. A nép gyorsan felejt; csak a királyok nevét jegyzi meg«
Mindig a te akaratod legyen meg, Uram, a te akaratod«
És mire jó mindezt százszor is végiggondolnom? Csak fölkavarta a
lelkemet gyermekkorom viszontlátott színtere, Périgueux és a szívemnek
oly kedves Saint-Front társaskáptalan, melyektől ismét búcsút kellett
vennem. Hadd gyönyörködöm inkább ebben a tájban, melyet talán
utoljára látok. Köszönöm, Uram, hogy részeltettél ebben az örömben«
De miért megyünk ilyen gyorsan? Már elhagytuk Chateau-FÉvéque-
et; alig több mint két óra ide Bourde-illes. Az indulás napján nem jó
hosszú utat megtenni. A búcsúzás, az utolsó kérelmek, az utolsó áldások,
egy elkallódott csomag: sose indulunk a kitűzött időben. De most nem is
vár ránk hosszú út«
Brunet!« Hé! Brunet, barátom; menj előre és szólj, hogy ne
rohanjanak ennyire. Ki rendelte ezt a sietséget? Cunhac vagy La Rue? Mi
szükség rá, hogy ennyire rázzanak? Azután szólj az unokaöcsémnek,
Monseigneur Archambaud-nak, hogy szálljon le a lováról, és üljön be
mellém a gyaloghintóba. Köszönöm, menj«
Amikor Avignonba jöttem, Robert de Durazzo unokaöcsém utazott
velem; nagyon kellemes útitárs volt. Agnés nővérem és anyánk
arcvonásait őrizte. Minek is ölette meg magát Poitiers-ben azokkal a
fránya angolokkal? Nem kárhoztatom, hogy csatába indult a francia
király oldalán, bár a látszat kedvéért meg kellett dorgálnom. Ki gondolta
volna, hogy János királynak ilyen csúnyán ellátják a baját? Harmincezer
embert vonultat fel hatezer ellen, és estére fogságba esik. Ó, az ostoba, a
tökkelütött! Holott csak el kellett volna fogadnia azt a megegyezést, amit
tálcán kínáltam neki, s mindent megnyert volna, csata nélkül!
Archambaud nem olyan élénk, ragyogó szellem, amilyen Robert volt.
Nem ismeri Itáliát, amely jótékonyan hat az ifjúi szellemre. De végül, ha
Isten is úgy akarja, ő lesz Périgord grófja. Majd csiszolódik a
fiatalember, ha velem utazgat. Tőlem mindent megtanulhat« Ha
végeztem imádságaimmal, nem szeretek egyedül lenni.
II.
PÉRIGORD BÍBOROS BESZÉL
Nem mintha nem szeretnék lovagolni, Archambaud, vagy a korom
miatt nem volnék már képes rá. Tizenöt mérföldet is könnyedén
megteszek lóháton, higgye el, és lehagyok nálam fiatalabbakat. Láthatja,
mindig követ is egy felszerszámozott paripa arra az esetre, ha a kedvem
vagy a szükség úgy hozná, hogy lóra kell ülnöm. De meggyőződésem,
hogy egy átlovagolt nap élénkítőbben hat az étvágyunkra, mint a
szellemünkre, márpedig nekem gyakran mindjárt megérkezésemkor
eszem-iszom helyett munkához kell látnom, vizsgálatot tartani,
utasításokat osztogatni vagy tárgyalni, amihez mind tiszta fej
szükségeltetik.
A királyok is, köztük elsősorban Franciaország királya, jobban
kormányoznák államukat, ha kevesebbet dolgoztatnák a testüket és
többet a szellemüket, s nem egy-egy hosszú út után, vagy vadászatról
visszatérve, étkezés közben tárgyalnák meg az államügyeket. Higgye el,
semmivel sem haladunk lassabban gyaloghintón, mint lóháton, főleg, ha
gondunk van rá, amint nekem, hogy jó matracok legyenek a hordszékben,
és gyakran cseréljék is őket« Kér cukorkát, Archambaud?« ott van
kegyelmed mellett, abban a dobozkában« jó, adjon egyet nekem is«
Tudja, hány nap alatt értem Avignonból a normandiai Breteuilbe,
János királyhoz, aki ott értelmetlen ostromot indított? Mondjon egy
számot« Nem, öcsém, annál is kevesebb volt. Június 21-én, a
napfordulókor indultunk útnak, és nem is túl korán. Mert tudja, illetve
honnan is tudná?, miként indul útnak egy nuncius, vagyis kettő« hiszen
az említett esetben ketten voltunk« Régi jó szokás szerint a többi
bíboros, mise után, elkíséri az útnak indulókat a várostól egy
mérföldnyire; és persze a nép is követi őket, vagy nézi az út két oldaláról.
Ezért a nunciusnak körmeneti tempóban kell haladnia, hogy vonulása
méltóságteljes legyen. Azután meg kell állni, és a nuncius békecsókot
vált a rangsorban felálló bíborosokkal. Ez a ceremónia jóval hajnal utánig
eltartott. Tehát június 21-én indultunk. És július 9-én megérkeztünk
Breteuilbe. Niccola Capocci legátustársam megbetegedett. Szó, mi szó,
jól megdolgoztattam. Sosem utazott még ilyen tempóban. De egy héttel
később már a szentatya kezében volt a királlyal történt első
megbeszélésemről szóló jelentés; lovas futár vitte.
Most viszont nem kell sietnünk. Ebben az évszakban rövidebbek is a
napok, bárha az idő még enyhe« Nem emlékszem, hogy a november
valaha is ilyen kellemes lett volna Périgord-ban, mint ma. Milyen szép
napsütésben volt részünk! De a királyság északi része felé közeledve
rosszabb időre kell számítanunk. Egy hónap múlva, karácsonyra,
Metzben lehetünk, ha Isten is úgy akarja. Nem, semmi értelme, hogy úgy
siessek, mint az elmúlt nyáron, hiszen a háború minden erőfeszítésem
ellenére kitört, és János király fogoly.
Miként következhetett be ez a gyászos fordulat? Ó! nem kegyelmed az
egyetlen, öcsém, aki nem érti. Egész Európa döbbenten áll, s az okokat
kutatja« A királyok balsorsának mélyek a gyökerei, s ami látszólag csak
egyszerű balszerencse, valójában gyakran a természetükből fakadó
végzet. És minél nagyobb a balszerencse, annál mélyebbek a gyökerek.
A legapróbb részletekig ismerem ezt az ügyet« húzza kicsit közelebb
hozzám a takarót« és nyugodtan mondhatom, nem ért váratlanul, ami
történt. Számítottam rá, hogy nagy baj, nagy veszteség éri a királyt, és
sajnos a királyságot is. Avignonban mindenről tudunk, ami az udvaroknál
történik. Minden intrikáról, minden összeesküvésről. Nincs olyan
tervezett házasság, amelyről ne tudnánk előbb, mint maguk a jegyesek.
ÄVajon a szentatya hozzájárulását adná-e ennek és ennek a hölgynek s
másod-unokatestvérének, ennek és ennek az úrnak a házasságához«?´
Nincs megállapodás, amelyben ne vennénk részt mi is; nincs olyan bűn,
amely ne nálunk keresné feloldozását« A királyi és hercegi udvarok
kancellárjai az egyház emberei, és a jogtudósok többsége is«
A francia és az angol királyi ház tizennyolc éve áll nyílt harcban
egymással. Mi a harc oka? Edward király igénye a francia koronára!
Pontosabban: ez a harc ürügye, el kell ismerni, ügyes jogi ürügy, hiszen
ezen a címen a végtelenségig lehet csatázni. De a harcnak nem ez az
egyetlen s főleg nem az igazi oka. Az ősidőktől bizonytalanul meghúzott
határok Guyenne és a szomszédos grófságok között ± egyikük az enyém,
Périgord ±, a zavaros úrbéri kimutatások, az egymást keresztező hűbéri
jogok ± íme az igazi ok! Miként egyezhetnék meg vazallus és hűbérúr,
amikor mindkettő király? Azután ott a kereskedelmi versengés,
különösen a gyapjú és a szövet terén ± ezért töri magát mindenki
Flandriáért; Franciaország mindig is támogatta Skóciát, ami pedig
északon fenyegeti az angol királyságot. A háború nem egy, hanem húsz
okból folyik, s valamennyi izzik, mint hamu alatt a parázs. A becsületét
vesztett Robert d'Artois, akit száműztek a királyságból, most Angliában
szítja a tüzet. Akkoriban még Pierre Roger volt a pápa, azaz VI.
Kelemen, aki mindent megtett, hogy véget vessen ennek a gonosz
háborúnak. Egyezkedésre, engedményekre igyekezett rávenni mindkét
felet. Ő is küldött egy legátust, nem mást, mint a jelenlegi pápát, Aubert
bíborost. Keresztes hadjáratot akart indítani, amelyben mindkét király
részt vett volna a maga nemességével« a két fél harci kedve így más
irányba terelődött volna, s közben a kereszténység egysége is
megteremtődik újra« De keresztes hadjárat helyett Crécy következett.
Öcsémuram atyja ott volt; hallhatott tőle erről a gyászos
csatavesztésről«
Hej, öcsém, ha idősebb lesz, látni fogja, mennyire könnyű tiszta
szívből szolgálni egy jó királyt. Olyankor az ember önként teszi a dolgát,
és nem sajnál semmi áldozatot, mert érzi, hogy a legfőbb jót szolgálja.
Ami érdem: jól szolgálni egy rossz királyt« vagy pápát. Ifjúkoromban
láttam, milyen boldogok voltak azok a férfiak, akik Szép Fülöpöt
szolgálták. Ezekhez a hivalkodó Valois-khoz sokkal nehezebb
hűségesnek lenni. Nem hallgatnak a tanácsra, csak ha már vereséget
szenvedtek.
A fegyverszünetbe is csak a crécyi csatavesztés után egyezett bele VI.
Fülöp. A megállapodást én fogalmaztam meg, talán nem is túl rosszul,
mert ez a fegyverszünet ± néhány helyi csatározást leszámítva ± 1347-től
1354-ig biztosította a békét. Hét év telt el viszonylagos nyugalomban. Ez
az idő sokak számára a boldogság korszaka lehetett volna. De hát a mi
átkozott századunk úgy hozta, hogy amint a háború véget ért, kezdődött a
pestis.
Périgord-t nem sújtotta istenigazából« tudom, öcsém, tudom, hogy
azért kegyelmed is szenvedett ettől a csapástól; tudom, hogy része volt
sok szörnyűségben. Mindez azonban eltörpül amellett, amit számos város
és sűrűn lakott vidéke szenvedett el, mint Firenze, Avignon vagy Párizs.
Tudja, hogy a járvány Kínából érkezett hozzánk, Indián, Tatárországon
és Kis-Ázsián keresztül? Úgy mondják, egészen Arábiáig elterjedt. Ezt a
betegséget, amely eredetileg a hitetleneket sújtotta, azért küldte ránk
Isten, hogy a bűnös Európa meglakoljon. Konstantinápolyból és a
levantei partvidékről hajók hurcolták be a pestist a görög szigetekre, s
onnan Itália kikötőibe; a járvány azután átterjedt az Alpokon, hogy
közöttünk is pusztítson, majd elérte Angliát, Hollandiát, Dániát s végül a
legészakibb országokat, Norvégiát és Izlandot is. Nálunk a pestisnek két
fajtája tombolt, az egyik heves lázzal és vér köpéssel járt, s három nap
alatt megölte áldozatát« a szerencsétlenek úgy érezték, hogy pokolbéli
büntetésüket töltik már«, a másik fajtáját is magas láz kísérte, de
hosszabb ideig, öt-hat napig is gyötörte a beteget, és gennyes
duzzanatokat okozott a hónaljban és az ágyékon.
Hét hónapon át pusztított a pestis Avignonban. Este, amikor
lefeküdtünk, nem tudtuk, felébredünk-e reggel. S ha felébredtünk,
azonnal a hónaljunkat s az ágyékunkat tapogattuk. A legkisebb
hőemelkedésre eltöltött az aggodalom, s tébolyultan meredtünk a
többiekre. Minden lélegzetvételünkkor reszkettünk, hogy tán épp ezzel a
szippantásnyi levegővel hatol belénk a kór. Barátunktól búcsúzva arra
gondoltunk: ÄŐ vagy én? vagy mindketten?´ A takácsok a műhelyükben
haltak meg, a szövőszék előtt, az aranyművesek a kihűlt olvasztótégely
mellett, a pénzváltók a pult alatt. A gyermekek halott anyjuk betegágyán
lehelték ki leiküket. És az a szag, Archambaud, micsoda bűz terjengett
Avignonban! Az utcákat elborították a holttestek. A lakosság fele, jól
hallotta, a fele elpusztult. 1348 januárja és áprilisa közt hatvankétezer
halottat számláltak. Az a temető, amit a pápa vásárolt sietve, egyetlen
hónap alatt megtelt. Tizenegyezer halottat temettek oda. Az emberek
utolsó szentség nélkül haltak meg, és pap nélkül temették el őket. A fiú
nem merte meglátogatni apját, s az apa sem a fiát. Hétezer bezárt ház!
Aki tehette, vidéki palotájába menekült.
VI. Kelemen néhány bíborosával ± magam is köztük voltam ± a
városban maradt. ÄHa Istennek úgy tetszik, magához vesz minket.´ És a
városban marasztotta a pápai palota négyszáz tisztjének többségét is,
hogy megszervezzék a mentést. A pápa fizette minden orvos és
gyógyszerész bérét; a zsoldjába vett szekereseket és sírásókat;
biztosította az élelem szétosztását, és szigorú intézkedésekkel igyekezett
megakadályozni, hogy a járvány továbbterjedjen. Most bezzeg senki sem
hányta a szemére a túlzott költekezést. Szigorúan megrótta azokat a
szerzeteseket és apácákat, akik nem szolgálták könyörületesen a
betegeket és a haldoklókat« Ó! hány hatalmasság gyónását és
bűnvallását hallhattam ekkor, még egyházi férfiakét is, akik igyekeztek
megtisztítani a lelkűket minden bűntől, és feloldozást kértek! A
dúsgazdag lombardiai és firenzei bankárok is fogvacogva gyóntak, s
egyszeriben nagylelkű adakozókká váltak. És a bíborosok szeretői«
bizony, öcsém, bizony; nem mindnek volt, de jó néhányuknak« Ezek a
szép hölgyek a Szent Szűz szobra elé helyezték ékszereiket. Fűszeres
olajjal átitatott zsebkendőbe dugták az orrukat, s mielőtt beléptek ismét
otthonuk ajtaján, eldobták cipőjüket. Akik Avignont istentelen városnak,
új Babilonnak mondják, nem látták a pestis idején. Mindenki istenes volt,
biztosíthatom.
Különös teremtmény az ember! Amikor mosolyog rá a világ, amikor
kicsattanó egészségnek örvend, munkáját siker koronázza, házastársa
termékeny és országa békében élhet, vajon nem akkor kellene-e
szüntelenül az Úrhoz emelnie lelkét, hogy hálát adjon jótéteményeiért?
De nem; olyankor megfeledkezik teremtőjéről, büszkén fölveti a fejét, és
dacol a parancsolatokkal. De ha rosszra fordul a sorsa, ha valamilyen
természeti csapás sújt le rá, rögtön szalad az Istenhez. És imádkozik, és
bánja bűneit, és megígéri, hogy megjavul« Nagyon is jogos, hogy Isten
időnként lesújt az emberre, hiszen szemlátomást csak így érheti el, hogy
megtérjen hozzá.
Nem én választottam a hivatásomat. Talán tudja is, hogy anyám
irányított erre a pályára, még gyermekkoromban. S ha talán megfeleltem
ennek a hivatásnak, hát azért, mert hálás voltam Istennek mindenért, amit
adott, elsősorban az életért. Emlékszem, még egészen kicsiny koromban,
ősi Rolphie-kastélyunkban, Péri-gueux-ben, ahol kegyelmed is született,
Archambaud, s amíg az atyja, immár tizenöt éve, át nem költözött
Montignacba, ott is lakott« nos hát ebben a nagy kastélyban, amely egy
antik római arénára épült, időnként végtelen csodálat és áhítat töltött el,
hogy élhetek ebben a határtalan világban, hogy lélegzem, hogy látom az
eget; emlékszem, főként nyári estéken árasztott el ez az érzés, amikor,
tekintettel a hosszú nappalokra, engem már jóval napnyugta előtt ágyba
parancsoltak. A méhek zsongtak a falra fölkapaszkodó szőlőben, az
ablakom alatt, s a sötétség csak lassan borította el a hatalmas kövekkel
teli, ovális udvart; a még világos égen madarak röppentek át, s megjelent
az első csillag a még rózsaszínű felhők között. Hirtelen nagy szükségét
éreztem, hogy köszönetet mondjak valakinek, s anyám megértette velem,
hogy Istennek, mindezen szépség megteremtőjének kell köszönetet
mondanom. És ez az érzés azóta sem hagyott el.
Ma is, hosszú utunk során, gyakran mondtam szívből jövő köszönetet
a kellemes időért, melyben részünk volt, a rőtszínű erdőkért, amelyeken
áthaladtunk, a még zöldellő rétekért, hűséges kísérőimért, a szép, kövér
lovakért, melyek gyaloghintóm mellett ügetnek. Szeretem nézni az
emberek arcát, az állatok mozgását, a fák sokféle formáját, a nagy
változatosságot, amely Isten végtelen és végtelenül csodálatos műve.
Tudós doktoraink szobáikba zárkózva a teológiáról vitáznak, üres
szavakkal vagdalkoznak, megkeseredve egymást szidalmazzák, és
mindenáron új kifejezéseket akarnak találni a közismertek helyett.
Jobban tennék, ha a természetben gyönyörködve kúrálgatnák elméjüket.
Nekem elég annyi teológia, amennyit az Evangéliumból merítek«
Tudja, hogy pápa is lehettem volna« bizony, öcsém. Mások mondják,
nem én, s azt is mondják, hogy ha Ince hamarább hal meg, mint én, még
lehetek is. Úgy lesz, amint Isten akarja. Nem panaszkodom az
eddigiekért. Megköszönöm az Úrnak a helyet, ahová állított, és azt is,
hogy olyan kort engedett megérnem, ami csak keveseknek adatik meg«
ötvenöt évet, kedves öcsém« s ráadásul olyan jó erőben, amilyenben
vagyok. Ez is az Úr áldása. Aki tíz éve nem látott, nem hisz a szemének,
hogy külsőleg milyen keveset változtam; az arcom még mindig
rózsaszínű, s a szakállam alig őszül.
Hogy a fejemre kerül-e vagy sem a tiara« megvallom
öcsémuramnak, mint jó rokonnak« igazából csak olyankor izgat, ha úgy
érzem, jobb pápa volnék, mint az, aki a fején viseli. Ez az érzés sohasem
lepett meg VI. Kelemen pápasága idején. Ő jól tudta, hogy a pápának
uralkodónak is kell lennie, minden uralkodó urának, Isten fővezérének.
Egy alkalommal, amikor Jean Birel, vagy valaki más a szegénységet
papolók közül, a szemére vetette, hogy sokat költekezik s túl
nagyvonalúan bánik a kérelmezőkkel, így válaszolt: ÄNem szabad, hogy
bárki is elégedetlenül távozzék egy uralkodó színe elől.´ Azután felém
fordult, s a foga közt még megjegyezte: ÄAz elődeim nem tudták, mi az,
pápának lenni.´ És a nagy pestis idején, amint már elmondtam,
bebizonyította, hogy valóban ő volt a legjobb pápa. Őszintén szólva nem
hiszem, hogy abban a helyzetben olyan jól megálltam volna a helyem,
mint ő, s megköszönöm Istennek, hogy e megpróbáltatás idején még nem
engem tett meg a kereszténység fejévé.
Kelement egyetlen percre sem hagyta el a méltósága. Mindenkor
kifejezésre juttatta, hogy ő a szentatya, minden keresztény, sőt minden
ember atyja; amikor a nép sok helyütt, de főként a Rajna-vidéki
tartományokban, Mainzban, Wormsban a zsidók ellen fordult, őket téve
felelőssé a pestisért, Kelemen elítélte üldözésüket. Sőt a védelmébe vette
a zsidókat, kiátkozta azokat, akik zaklatták őket; az elüldözött zsidóknak
menedéket és letelepedési jogot adott városaiban, melyeket ők
viszonzásképpen ± ezt el kell ismerni ± néhány éven belül
felvirágoztattak.
De miért is beszéltem ilyen hosszan a pestisről? Ó, igen! Hogy
elmondjam, milyen csapást mért a francia koronára, és személyesen
János királyra. 1349 őszén, amikor a járvány már a végét járta, egymás
után három királynő, pontosabban két királynő és egy hercegnő, a
királynői cím várományosa«
Mit mondasz, Brunet? Beszélj hangosabban. Már idelátszik
Bourdeilles?« Ó, igen, szívesen megnézném. Jól látszik, hiszen úgy
építették, hogy messziről rálássanak onnan a városhoz vezető utakra.
Itt van hát, Archambaud, az a kastély, melyet az öcsém, a kegyelmed
atyja, átengedett nekem, köszönetképpen Périgueux felszabadításáért.
Mert ha János királyt nem sikerült is kiragadnom az angolok fogságából,
éltem az alkalommal, hogy legalább grófi városunkat kiragadjam a
kezükből, és visszaszerezzem a fölötte való rendelkezési jogunkat.
Az angol helyőrség, mint emlékezhet rá, nem akart távozni. De a
kíséretemet alkotó dzsidások, akikért sokan megszólnak, ismét
bebizonyították, mennyire hasznosak. Elég volt Bordeaux-ból jövet a
kastélyhoz vonulnom velük, hogy az angolok csomagoljanak, s ne
várjanak marasztalást. Kétszáz dzsidás és egy bíboros sok volt nekik«
Igen, csaknem minden emberem fegyverforgató is egyben, a titkáraim és
a jogászaim is. Hűséges Brunet-m pedig lovag; én emeltem nemesi
rangra.
Az öcsém csak nyert vele, hogy Bourdeilles-t nekem adta. Mert
Auberoche várbirtok, Savignac közelében, valamint a Bonneval
városerőd, Thenon mellett, amit húszezer forintért vásároltam tíz éve VI.
Fülöptől« úgy mondom, vásároltam, holott a vételárat valójában
nagyrészt fedezte az az összeg, amit korábban kölcsönadtam neki« és a
Saint-Astier apátsági erőd, amelynek apátja vagyok, meg a fleix-i és a
Saint-Martin-de-Bergerac kolostor, összesen hat erősség most óvón
körülfogja Périgueux-t: valamennyi az enyém, vagyis egy magas egyházi
méltóság tulajdona ± kis híján olyan, mintha a pápáé volna. Százszor is
meggondolják, mielőtt megtámadnák. így biztosítom a békét
grófságunkban.
Öcsémuram természetesen ismeri Bourdeilles-t, gyakran megfordul
itt. Én rég jártam erre« Nem is emlékeztem erre a nagy, nyolcszögletű
őrtoronyra. Büszke tartása van. Most az enyém ez a kastély, de csak egy
éjszakát és egy reggelt tölthetek benne, amíg beiktatom állásába az
általam választott kormányzót, s azután ki tudja, mikor látom újra
Bourdeilles-t, s látom-e még valaha. Egy látogatásnyi idő túl rövid ahhoz,
hogy élvezzem a tulajdonomat. De köszönjük meg Istennek ezt a rövid
időt is. Remélem, jó vacsorával várnak, mert hiába a gyaloghintó,
mégiscsak megéheztem a hosszú úton.
III.
MINDEN AJTÓN KOPOGTAT A HALÁL
Én tudtam, öcsém, mondtam is, hogy nem jutunk ma tovább
Nontronnál. És még oda is csak vecsernye után érkezünk majd, késő
éjszaka. La Rue háborgott: ÄMonseigneur nagyon lelassult«
Monseigneur nem elégedhet meg egy nyolcmérföldes útszakasszal«´
Ugyan kérem! La Rue mindig úgy megy, mintha kergetnék. Ami persze
hasznos is, mert így legalább a kíséretem sohasem bóbiskol. De én
tudtam, hogy dél előtt nem indulunk el Bourdeilles-ből. Túl sok dolgom
volt: sok döntés, sok aláírás.
Tudja, szeretem Bourdeilles-t. Érzem, boldogan élnék itt, ha Isten úgy
rendeli, hogy ne csak birtokoljam, hanem lakjam is. Ha csak egyetlen
szerény birtokunk van, azt teljességgel kihasználjuk. De ha sok a
birtokunk, az egészet csak elvben élvezhetjük. Az ég így egyensúlyozza
adományait.
Ha visszatér Périgord-ba, tegye meg, Archambaud, hogy átmegy
Bourdeilles-be, és megnézi, rendbe hozták-e a tetőzetet, amint az imént
rendeltem; és a szobám kandallója füstöl« Nagy szerencse, hogy az
angolok megkímélték ezt a kastélyt. Áthaladtunk Brantôme-on: láthatta,
milyen pusztítást vittek véghez ebben a valaha oly kedves és szép
patakparti városkában. Úgy hallottam, a walesi herceg augusztus 9-én
vert ott éjszakai szállást. És a katonái meg a csatlósai reggel, mielőtt
elvonultak volna, mindent felgyújtottak.
Mélyen elítélem ezt az egyre elterjedtebb gyakorlatot, hogy a
háborúzó katonák mindent elpusztítanak, felégetnek, kifosztanak vagy
lerombolnak, ami az útjukba kerül. Hogy a csatatéren gyilkolják
egymást, az érthető, de ha Isten nem az egyházban jelöli ki a helyem, s
magam is háborúba indulok csapatom élén, sose engedtem volna szabad
utat a kíméletlenségnek. Még a rablás is megengedhető: kell valami
szórakozás azoknak, akik sokat kockáztatnak és derekasan harcolnak. De
a népet nyomorúságba dönteni, felgyújtani a házakat és a termést, az
éhség és a hideg prédájává vetni a városok és falvak lakóit ± ez
felháborít! Tudom, miért teszik; a tönkretett tartományok nem tudnak
adót fizetni a királynak; azért pusztítják el alattvalói javait, hogy neki
ártsanak. De ez nem szül jó vért. Ha az angolok a magukénak tekintik
Franciaországot, miért fosztják ki? Azt hiszik, hogy ha majd
szerződésekkel is elveszik azt, amit korábban a fegyverek erejével
ragadtak el, a lakosság valaha is elfogadja őket urának? A gyűlölet
magvait hintik el. Igaz, a francia királyt megfosztják bizonyos javaktól,
viszont az oldalára állítják alattvalóit, akiknek lelkébe haragot és bosszút
plántálnak. Olyan urakat, akik érdekből fölesküsznek rá, mindenütt talál
Edward király; de a nép ellensége lesz, sosem fogja megbocsátani
katonái bűnét. Az eredményt láthatja máris: a nép egy cseppet sem
haragszik a kudarcot szenvedett János királyra: sajnálják, Derék János-
ként, Jó Jánosként emlegetik, holott Ostoba Jánosnak, Konok Jánosnak,
Tehetetlen Jánosnak kellene nevezniük. És meglátja, minden áldozatra
kész lesz ez a nép, hogy kifizesse a váltságdíját..
Azt kérdezi, miért mondtam tegnap, hogy a pestis nagy hatással, volt
a.2 ő és egész királysága sorsára. Nos öcsém, három királyi no halála
miatt, akik közt ott volt Luxemburgi Bonne is, Jánosunk felesége, abból
az időből, amikor még nem volt király.
Az asszonyt 1349 szeptemberében vitte el a pestis. Királynőnek
született -jó királynő lett volna. Mini tudja, a cseh király, Vak János
leánya volt, aki annyira szerette Franciaországot, hogy kijelentette: a
párizsi udvar az egyetlen, ahol méltó módon lehet élni. Igazi lovag volt
Vak János, de egy kicsit bolond. Bár semmit sem látott, mindenáron részt
akart venni a crécyi ütközetben; a lovát hozzáköttette két lovag
csataménjéhez, melyeknek a két oldalán kellett haladniuk. Így rohantak
az ütközetbe. Holtan találták mindhármukat, még mindig összekötözve.
A cseh király három fehér strucc-tollat viselt a sisakján. Nemes halála
annyira megindította a fiatal walesi herceget« akkoriban töltötte be
tizenhatodik életévét, s ez volt az első csatája; valóban derekasan viselte
magát, még ha Edward király, politikai okokból, kissé eltúlozta is utóbb
örökösének vitézségét« a walesi herceg tehát annyira felindult, hogy
kérte atyját, engedje meg, hogy ezentúl ugyanolyan sisakdíszt viseljen,
mint az elhunyt vak király. Ezért díszíti ma három fehér strucctoll a
herceg sisakját.
De Luxemburgi Bonne legfőbb értéke mégis a fivére volt,
Luxemburgi Károly, akit elsősorban mi igyekeztünk, VI. Kelemen pápa
és én, a német-római trónra ültetni. Nem mintha nem láttuk volna a
hátrányait is annak, ha ez a faragatlan, ravasz róka lesz a császár, aki
olyan, mint egy kereskedő« Ó! egy cseppet sem hasonlít az apjára, ezt
hamarosan ön is megítélheti. De minthogy azt is sejtettük, hogy
Franciaországra nehéz idők várnak, előnyösnek találtuk, ha a jövendő
francia királynak a sógora lesz a császár. A nővér azonban meghalt,
füstbe ment a rokonság. Csak a hátrányok maradtak: a zűrzavar, amit a
császár Aranybullája okozott; segítséget viszont nem nyújt
Franciaországnak, épp ezért kell Metzbe utaznom.
János király, aki akkoriban még csak Normandia hercege volt, nem
túlságosan bánkódott a felesége halála miatt. Nemigen értették meg
egymást és sokat vitatkoztak. Bár az asszony bájos volt és évente szült
neki egy gyermeket, összesen tizenegyet, azután, hogy a királyt finoman
figyelmeztették hitvesi kötelességére, Jánost inkább egyik
unokatestvéréhez húzta a szíve, egy nála nyolc évvel fiatalabb, csinos
ifjúhoz« Károlyhoz, akit Spanyol Károlynak neveztek, mert a spanyol
királyi családnak azon ágához tartozott, amelyet kitúrtak a kasztíliai
trónutódlásból.
Alighogy Luxemburgi Bonne-t sírba tették, János herceg Spanyol
Károllyal együtt menekült a járvány elől Fontainebleau-ba« Ó! ez az
eltévelyedés nem ritka, öcsém. Én képtelen vagyok megérteni és erősen
fel is háborít; egyike azoknak, melyeket a legkevésbé tudok elnézni. De
sajnos még a királyok közt is elterjedt, s rendkívüli veszélyekkel jár.
Emlékezzék rá, milyen sorsra jutott az angliai II. Edward, a jelenlegi
angol király atyja. A szodomia a trónjába és az életébe került. A mi János
királyunk nem ilyen egyértelműen szodomita; de megérintette ez az
eltévelyedés, amint csinos spanyol unokatestvére iránti baljós vonzalma
elárulja«
Mi történt, Brunei? Miért álltunk meg? Hol vagyunk? Quinsacban?
Nem terveztük, hogy itt megállunk« Mit akarnak ezek a parasztok? Á!
Áldást! Ezért fölösleges volt megállítani a menetet. Tudod jól, hogy
menet közben szoktam áldást osztani« 
p

p p p 
!p kijelentését« De végül is meg kellett elégednie Navarrával, amely most,
Menjetek, jó emberek, meg vagytok áldva, menjetek békével« Ha
minden áldásosztásnál megállnánk, hat hónap múlva érnénk Metzbe.
Tehát, mint mondtam, 1349 szeptemberében meghalt Luxemburgi
Bonne, özvegyen hagyva a trónörököst. Októberben a navarrai királynőt,
Johannát ragadta el a pestis, akit egykor a kis Johannának neveztek;
Burgundi Margit és Civakodó Lajos leánya volt« de lehet, hogy a
Nesle-toronybéli kalandból született« a francia trónutódlásból épp a
fattyúság gyanúja zárta ki« Az ő halálát sem gyászolták sokan. Hat éve
özvegy volt, férjétunokatestvérét, Monseigneur Évreux-i Fülöpöt
megölték a mórok elleni ütközetben, valahol Kasztíliában. A navarrai
koronát VI. Fülöp tette Margit fejére, mindjárt trónra lépésekor, hogy így
elébe vágjon a francia korona iránti esetleges követelésének. Fontos
momentuma volt ez annak az alkudozásnak, amely végül biztosította a
trónt a Valois-knak.
Ezt az elintézési módot sosem helyeseltem, mert sem jogilag, sem
gyakorlatilag nem megnyugtató. De még nem nyilváníthattam véleményt
ebben az ügyben! akkoriban neveztek ki Auxerre püspökévé. Meg hiába
is mondtam volna« Jogilag ez a megoldás bizonyosan nem tartható. A
navarrai trón Civakodó Lajos anyjáé volt. Ha a kis Johannát nem Lajos
nemzette, hanem csak egy fegyvernök, a navarrai trónra éppúgy nem
tarthatott igényt, mint a franciára. Ha viszont az egyik koronát
megkaphatta, p "p joga volt, neki és örököseinek, a másikra is.
Túlságosan hangsúlyozták annak idején, hogy nem feltételezett
fattyúsága miatt fosztatik meg a francia tróntól, hanem mert mint nőt egy
bizonyos törvény kizárja a trónutódlásból.
Ami pedig e megoldás gyakorlati részét illeti« Szép Fülöp király
sosem egyezett volna bele, hogy bármilyen okból leválasszanak a
királyságáról egy olyan területet, amivel ő gazdagította az országot.
Micsoda módja az egy trónus megerősítésének, hogy levágjuk az egyik
lábát? Navarrai Johanna és Fülöp nem zúgolódott, Johanna azért nem,
mert nem volt egészen biztos a dolgában, Fülöp pedig, mert apjához,
Évreux-i Lajoshoz hasonlóan természettől fogva méltóságteljes és
megfontolt ember volt. Megelégedtek hát gazdag normandiai
grófságukkal és kis pireneusi királyságukkal. A helyzet azonban
gyökeresen megváltozott, amikor felcseperedett a fiuk, Károly. Már
tizennyolc évesen rendkívül heves és önérzetes fiatalember volt,
megvetéssel tekintett családja múltjára, s nagyravágyóan a saját jövőjére.
,,Ha a nagyanyám nem kurva, és az anyám férfinak születik« ma én
vagyok Franciaország királya!´ A saját fülemmel hallottam e
mivel a királyság déli részén fekszik, mind nagyobb jelentőségre tesz
szert, hiszen az angoloké egész Aquitania. Mi segíthet ilyenkor?
Természetesen egy házasság.
János hercegnek nem sok kedve volt újranősülni. De királynak
készült, és a király mellé feleséget követel a világ, az ő esetében
különösen. Egy asszony megakadályozhatja, hogy túl nyíltan
mutatkozzék a Szép Spanyol karján. Ugyanakkor mi mással
hatástalaníthatnák jobban a heveskedő évreux-i navarrai Károlyt, mint
hogy húgai közül választják Franciaország jövőbeni királynéját? A
legidősebb húga, Blanka, tizenhat éves volt. Csupa szépség és szellem. A
házasság terve gyorsan kibontakozott, a pápa is hozzájárult a frigyhez,
amit már-már ki is hirdettek, holott még nem ért véget a járvány, s az
emberek nem tudhatták, élnek-e még a jövő héten is. Mert a halál
továbbra is kopogtatott az ajtókon. December elején a pestis elragadta
Franciaország királynéját is, Burgundi Johannát, a sánta, gonosz
királynőt. Ha az illendőség megengedi, örömkiáltások kísérték volna
utolsó útján, s a nép táncra perdül az utcán. Gyűlölték; az apja,
Archambaud, biztosan beszélt kegyelmednek róla. Ellopta a férje
pecsétjét, úgy vettetett börtönbe embereket. Mérgezett fürdőt készített
nemszeretem vendégeinek« Kis híján egy püspököt is elveszejtett« A
király néhányszor jól elverte, de hiába, nem javult meg. Én mindig is
óvakodtam ettől a királynétól. Gyanakvó természete nem létező
ellenségekkel népesítette be az udvart. Hirtelen haragú, hazudozó,
gyűlöletes asszony volt; és bűnöző. A halála megkésett égi
igazságszolgáltatásnak tűnt. És amint meghalt, a járvány csillapodni
látszott, mintha a messziről jött vésznek egyedül az lett volna a célja,
hogy elpusztítsa ezt a hárpiát.
Mindenki megkönnyebbült, elsősorban a király. Egy nap híján egy
hónap múlva, januárban, újraházasodott. Bár elhunyt feleségét mindenki
gyűlölte, mégis rosszallást váltott ki, hogy nem tartotta be a kötelező
gyászidőt. S nem is a sietség volt a legnagyobb baj. Hanem a választott
menyasszony személye. Mert kivel házasodott össze az öreg király? Fia
jegyesével, a kis Navarrai Blankával, akibe őrülten beleszeretett, amikor
a lány feltűnt az udvarnál. A franciák szeretik ugyan a dévajkodást, de
azt már nem, ha uralkodójuk dé-vajkodik.
VI. Fülöp negyven évvel volt idősebb a szép Blankánál, akit
kíméletlenül elkaparintott örököse orra elől. Ezúttal valamiféle magas
államérdekre sem hivatkozhatott, ahogyan olyankor szokták, amikor egy
uralkodói frigy nem egészen kifogástalan. Beszennyezte a koronát, s még
az utódját is megsebezte, nevetségessé tette. Titokban kötötték meg a
házasságot Saint-Germain-en-Laye mellett. Normandiai János
természetesen nem vett részt az esküvőn. Sosem szerette túlzottan az
apját, az sem őt. De a fiú szívében mostantól gyűlölet égett.
Egy hónappal később ő is megházasodott. Sietett feledtetni a sértést.
Madame de Boulogne-t vette el, a burgundi herceg özvegyét. Tiszteletre
méltó bíborostársam, Guy de Boulogne hozta tető alá a frigyet, családja
és a saját érdekében. Az asszony gazdag volt, a mértéktelenül költekező
herceg pénzügyei rendbe jöhettek volna, ám a gazdagság csak fokozta
pazarlását.
Normandia új hercegnője idősebb volt az anyósánál; különösen
festettek együtt az udvari fogadásokon: az alak s az arc szépségét
tekintve is az anyós vitte el a pálmát. János herceg bosszús volt; kezdte
úgy érezni, hogy őszintén szerette Navarrai Blankát, akit gáládul
elraboltak tőle; kínszenvedés volt az apja mellett látnia, aki a
nyilvánosság előtt is nyalta-falta ifjú hitvesét. Mindez nem könnyítette
meg János herceg és felesége éjszakáit, s a fiatalember a Szép Spanyolnál
keresett vigasztalást. A tékozlás szolgált egyedüli elégtételéül. Mintha a
mértéktelen pazarlással a becsületét nyerte volna vissza. Egyébiránt a
pestis okozta félelem és nyomorúság hónapjai után mindenki esztelenül
költekezett. A párizsi udvar járt az élen. Az őrült pazarlást azzal
mentegették, hogy a fokozott vásárlás munkához juttatja a kisembereket,
s általános fellendülést hoz. De a viskók és a műhelyek ennek semmi
jelét sem mutatták. Az eladósodott hercegek és a nyomorúságban élő nép
között támadt egy rés, amelyen át a haszon elszállt, s a kereskedőknél
kötött ki, köztük a posztóval, selyemfélékkel és más cicomákkal üzletelő
Marcelnél. A divat hóbortos lett; János herceg például, bár már elmúlt
harmincegy éves, a Spanyollal együtt olyan rövid, csipkével díszített
zubbonyban feszített, amely alól kilátszott a feneke. Mindenki nevetett
rajtuk.
Navarrai Blanka hamarább lett királyné, mint remélte, de rövidebb
ideig ült a trónon, mint várta. Valois Fülöpöt megkímélte a háború és a
pestis; de a szerelem leterítette. Amíg a házsártos, sánta asszony mellett
élt, szép férfi maradt, kicsit kövér ugyan, de erős és mozgékony, jó
fegyverforgató, ügyes lovas, szenvedélyes vadász. A szép hitvesével
folytatott hat hónapos szerelmi csatározás azonban minden erejét
elszívta. Alig hagyta el a nászi ágyat, s ha mégis, sietett mihamarább
visszafeküdni. A szerelem megszállottja volt, őrült szenvedély hevítette.
Gyógyszerészeivel olyan szereket készíttetett, melyek fáradhatatlanná
tették a gyönyörszerzésben. Hogyan«? Meglepi kegyelmedet, hogy
én«? Hogyne tudnék ilyesmikről, öcsém! Bár pap vagyok, vagy talán
épp azért, tudnom kell ezekről a dolgokról, hiszen királyi személyeket is
érinthetnek.
Blanka királyné csodálkozva, de megadóan fogadta a csillapíthatatlan
szenvedélyt, nyilván hízelgett is neki. A király nyilvánosan dicsekedett,
hogy az asszony gyorsabban fárad el, mint ő. Hamarosan lesoványodott.
Nem érdekelte a kormányzás. Egy hét alatt egy évet öregedett. 1350.
augusztus 22-én meghalt, ötvenhét éves korában, amiből huszonkettőt
uralkodásban töltött.
Ez az uralkodó, akihez hűséges voltam« Franciaország királya volt,
nemde?, s azt sem felejthettem el, hogy ő nevezett ki bíborossá« nos, ez
az uralkodó a felszíni csillogás alatt szánalmas hadvezér volt, s a
pénzügyekhez sem konyított. Elvesztette Calais-t, elvesztette Aquitaniát.
Bretagne lázongott, más vidékek tönkrementek, felbolydult az ország. A
király nemcsak területeket vesztett, hanem a tekintélyét is. De az
igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy ő vásárolta meg Dauphinét.
Nincs olyan ember, aki mindig csak rosszat tesz. Ezt az üzletet egyébként
én ütöttem nyélbe két évvel Crécy előtt. Humbert dauphin eladósodott, és
már nem volt kihez fordulnia kölcsönért« Ha érdekli, egyszer majd
elmesélem kegyelmednek részletesen ezt az esetet, és azt is, miként
sikerült a dauphin koronáját a francia királyi család legidősebb sarjának
fejére téve a királysághoz kapcsolnom Viennois-t. Dicsekvés nélkül
állíthatom, hogy jobban szolgáltam Franciaországot, mint VI. Fülöp
király. Hiszen míg ő csak kisebbítette, nekem sikerült gyarapítanom.
Már hat éve! Hat éve, hogy Fülöp király halott, s hogy János herceg II.
János király lett! Uralkodásának hat éve olyan gyorsan eltelt, mintha csak
most kezdődött volna. Azért tűnik-e így, mert új királyunk kevés
emlékezetes dolgot vitt véghez, vagy azért, mert ahogy öregszünk,
gyorsabban látszik telni az idő? Amikor húszévesek vagyunk, minden
hónap, minden hét hosz-szúnak tűnik, mert telis-tele van újdonsággal«
Majd meglátja, Archambaud, ha olyan idős lesz, mint én« ha megéri ezt
a kort, és teljes szívemből kívánom, hogy megérje« Hátrapillantunk, s
azt gondoljuk: ÄHogyan? Már eltelt egy év? Milyen gyorsan múlik az
idő!´
Talán mert túl sokat foglalkozunk emlékeinkkel, s a múltban élünk«
Ó« már leszállt az este. Tudtam, hogy csak késő éjszaka érkezünk
meg Nontronba.
Brunet! Brunet!« Holnap hajnal előtt indulnunk kell, mert hosszú út
áll előttünk. Időben szerszámozzák fel a lovakat, és mindenki lássa el
magát élelemmel, mert nem állhatunk meg sehol. Ki ment előre
Limoges-ba a jövetelemet jelezni? Armand de Guillermis. Nagyon jó«
A lovaggá avatandó ifjakat használom, sorban egymás után, hírnöknek,
hogy gondoskodjanak a szállásomról, s érkezésem előtt egy-két nappal,
de nem többel, megszervezzék a fogadásomat. Ennyi idő épp elég ahhoz,
hogy az érkezésemre felkészüljenek, ahhoz viszont nem, hogy az
egyházmegye összes kérelmezője összefusson és megostromoljon« A
bíboros? Ó, csak tegnap tudtuk meg; már távozott« Ha nem volnék
ilyen elővigyázatos, öcsém, valóságos mozgó bírósággá változnék.
IV.
A BÍBOROS ÉS A CSILLAGOK
Úgy látom, öcsém, megkedvelte a hintómat és az út-közbeni
falatozásokat is. És persze a társaságomat« Vegyen ebből a nontroni
kacsasültből. A város specialitása. Nem is tudom, hogy tudta a
szakácsom melegen tartani«
Brunet!« Brunet, mondja meg a szakácsnak, nagyra értékelem, hogy
melegen tartja az ételt, amit útközben feltálal; ügyes« vagy úgy!
parazsat tart a kocsijában« Nem, nem, egyáltalán nem bánom, ha
kétszer kell ennem ugyanazt, feltéve, hogy az étel kedvemre való. És ezt
a kacsasültet nagyon ízletesnek találtam tegnap este; adjunk hálát
Istennek, hogy mára is maradt belőle.
A bor, igaz, savanykás, és nem elég testes. Ez nem saintefoy-i vagy
bergeraci bor, amihez szokva van, Archambaud, hogy a felséges saint-
emilioniról és lussaci-ról már ne is beszéljünk, melyek azonban jelenleg
Angliába hajóznak Libourne-ból« Francia kastélyba nem jut belőlük.
Nemdebár, Brunet, ez a bor nem ér fel a bergeraci-val? Aymar Brunet
lovag úr bergeraci. És szerinte ami náluk terem, a legjobb a világon.
Néha ugratom emiatt«
Ma reggel Francesco Calvo páterrel, a pápai titkárral beszélgettem.
Felelevenítettük azokat az ügyeket, melyekkel Limoges-ban majd
foglalkoznom kell. Két egész napot töltünk ott, talán hármat is. Ha csak
valami sürgős teendő vagy kifejezett parancs nem rendeli másként, nem
utazunk vasárnap. Szeretném, ha kíséretem misét hallgatna, s azután
pihenne.
Ó! nem titkolom, izgalommal tölt el, hogy újra láthatom Limoges-t!
Ez volt az első püspökségem. Nem voltam több« Sőt« fiatalabb
voltam, mint most kegyelmed, Archambaud; huszonhárom éves.
Kegyelmedet meg gyakran úgy kezelem, mint egy gyermeket. A korral
jár, hogy a fiatalokkal úgy bánunk, mintha gyermekek volnának, s
megfeledkezünk róla, milyenek voltunk mi az ő korukban.
Figyelmeztessen, öcsém, ha ebbe a hibába esnék. Püspök« Az első
mitrám! Nagyon büszke voltam rá, vagyis korán beleestem a gőg bűnébe.
Pedig sokan célozgattak rá, hogy nem érdemeimnek köszönhető az
előmenetelem: kanonok azért lettem, mert V. Kelemen jó barátságban
volt anyámmal, püspökké pedig azért tett XXII. János, mert legfiatalabb
húgomat, a kegyelmed Aremburge nagynénjét, hozzáadtuk az ő egyik
unokaöccséhez, Jacques de La Vie-hez. Őszintén szólva, volt ebben némi
igazság. Egy pápa unokaöccsének lenni kellemes véletlen, de több
haszon nem származik belőle, mint hogy az illetőt szívesen fogadják
kérőként olyan nagy nemesi családok is, amilyen az enyém« Az ön
nagybátyja, La Vie, derék ember volt.
Ugyanakkor, azt hiszem, fiatal korom ellenére sem voltam rossz
püspök. Amikor látom a sok kopasz püspököt, aki sem a nyáját, sem a
papságát nem tudja kordában tartani, és örökösen sirámokkal és peres
ügyekkel halmoz el minket, határozottan úgy érzem, hogy én jól
végeztem a dolgomat, méghozzá különösebb erőfeszítés nélkül. Jó
vikáriusaim voltak« kérem, töltsön még nekem a borból; le kell
öblítenem a kacsasültet« jó vikáriusaim voltak, akikre rábízhattam a
papírmunkát. Úgy rendelkeztem, hogy csak a súlyosabb ügyekkel
forduljanak hozzám, ami a tekintélyemet is növelte, s még egy kis
félelmet is ébresztett irányomban, így arra is maradt időm, hogy
folytassam tanulmányaimat. A kánonjogban már meglehetősen jártas
voltam, így hát olyan jogászokat hívtam meg rezidenciámra, akiknek
segítségével a polgári jog terén is tökéletesíthettem a tudásomat.
Toulouse-ból jöttek ezek a jogtudósok, ahol egyetemi fokozataimat
szereztem. A toulouse-i egyetem semmiben sem marad el a párizsi
mögött. Hálámat kifejezendő ezen egyetem iránt, úgy határoztam«
szeretném, ha tudná, öcsém, ha már szóba került; a végrendeletemben is
szerepel, ha nem sikerülne tervemet életemben megvalósítanom« úgy
határoztam, hogy kollégiumot alapítok Toulouse-ban a szegény sorsú
périgord-i papnövendékek számára« Fogja ezt a kendőt, Archambaud,
és szárítsa meg az ujjait.
Limoges-ban kezdtem asztrológiával is foglalkozni. Mert két
tudomány van, amely mindennél fontosabb azok számára, akik
kormányozni akarnak: a jog és a csillagok tudománya; az első az
embereknek egymáshoz, valamint a királysághoz és az egyházhoz fűződő
kapcsolatait szabályozza, a második pedig az ember és a Teremtő közti
viszonylatokba enged bepillantást. A jog és az asztrológia; a föld
törvényei, az ég törvényei. Egyikük hatása alól sem vonhatjuk ki
magunkat. Isten mindannyiunkat egy általa kiválasztott időpontban
teremt; ezt mutatja az égi óra, amelyről, az ő nagy jósága révén,
 p "
leolvashatjuk a sorsunkat.
Mivel e tudomány művelői közt sok a sarlatán, a hamis jós, sokan
csak gúnyolódnak az asztrológián. Holott a régi könyvek tanúsága szerint
mindig is voltak csalárd csillagjósok, ami azonban a régi rómaiakat és
más antik népeket nem akadályozta meg abban, hogy ± miközben a
sarlatánokat elzavarták ± tiszteljék, sőt szentélyeikbe fogadják azokat,
akik az ég jeleit pontosan olvasták le és helyesen magyarázták. Amiként
néhány szimóniás vagy kicsapongó pap miatt sem kell minden
templomot bezárni.´
Szívesen segítek kegyelmednek is eligazodni csillagai közt. A
keresztény embernek alázatosan kell közelednie a csillagok mögött
rejtőző teremtő Úr kinyilatkoztatásaihoz«
Tehát akarja« Nagyon szívesen, öcsém, nagyon szívesen! Tudja,
mely órában született? Ó! pedig azt tudni kell; küldjön el valakit az
anyjához, s kérdeztesse meg tőle, melyik volt az az óra, amelyben először
felsírt. Az anyák emlékezni szoktak erre«
Nekem mindig javamra szolgált a csillagjóslás. Ǽ tudomány révén
hasznos tanácsokat adhattam uralkodóknak, kifürkészhettem azoknak az
embereknek a természetét, akikkel életem során találkoztam, s mindig
tudtam, kik azok, akiktől óvakodnom kell, mert sorsuk ellentétes az
enyémmel. Itt van például Capocci: róla mindig is tudtam, hogy
mindenben az ellentétem, s kellőképp elővigyázatos voltam vele
szemben. A csillagok segítségével sikerült számos tárgyalást sikerrel
zárnom, előnyös szerződéseket kötnöm, amilyet például Durazzo
nővérem számára kötöttem, vagy amilyen Szicíliai Lajos házassága volt;
és a hálás adományok jócskán gyarapították vagyonomat. De a
legnagyobb szolgálatot XXII. János uralkodása idején« Isten őrizze meg
a lelkét; nagy jótevőm volt« tehát az ő uralkodása idején tette nekem ez
a tudomány a legjobb szolgálatot. Mert XXII. János nagy alkimista és
asztrológus volt maga is; amikor hírét vette, hogy én is művelem,
méghozzá sikerrel, a csillagjóslás tudományát, még kegyesebb lett
hozzám, s végül, eleget téve a francia király kérésének, harmincévesen
bíborossá tett, ami nem mindennapos dolog. Avignonba mentem hát,
hogy a fejemre tegyék a bíborosi kalapot. Tudja, hogy zajlik le ez a
ceremónia? Nem?
A pápa lakomát ad, amelyre az összes bíboros hivatalos, hogy fogadja
a pápai kormánytestület új tagját. A lakoma végeztével a pápa felül a
trónjára, és az új bíboros fejére helyezi a kalapot, aki térden állva
megcsókolja a szentatya lábát, majd a száját is. Túl fiatal voltam ahhoz,
hogy XXII. János« nyolcvanhét éves volt akkor« 
nekpnevezzen, ezért mint p"-tpszólított meg. Mielőtt engedélyt
adott volna, hogy felálljak, a fülembe súgta: ÄTudod, mibe került nekem
a kalapod´. Hat frank, hét sou és tíz dinár.´ Értette a módját ez a pápa,
hogy eltapossa a hiúságot, amikor a legjobban ágaskodik. Sohasem
felejtem el azt a pillanatot. Ma is látom a szentatyát: mélyen a fejébe
húzott fehér süvege kiszáradt, ráncos arcára szorult« Mindez az 1331-es
esztendő júliusának 14. napján történt«
Brunet! Állíttassa meg a hintót! Járunk egyet az öcsémmel! Szeretném
megmozgatni elgémberedett lábamat. Közben keféljék ki a. hintóból a
morzsákat. Sík vidéken vezet az út, és a nap is süt egy kicsit. Majd
később fölvesznek bennünket. Tizenkét ember elég lesz kíséretnek.
Nyugalomra vágyom« Üdvözlöm. Vigier doktor« üdvözlet,
ÄVoineno« üdvözlet, Bousquet.,.. Isten békéje legyen, veletek, fiaim«
—
ǹ JÓNAK NEVEZETT KIRÁLY ELSŐ LÉPÉSEI
Milyenek János csillagai? Persze hogy tudom: sokszor
tanulmányoztam őket« Hogy láttam-e előre a sorsát? Természetesen
láttam; azért igyekeztem mindenáron elkerülni ezt a háborút, mert
tudtam, hogy gyászos kimenetelű lesz számára, s így Franciaország
számára is. De próbáljon meg bárki egy olyan ember értelmére hatni,
főleg, ha király az illető, akinek csillagai valósággal elállják az utat az
ítélőképesség és az értelem előtt.
II. János király születésekor a Szaturnusz kulminált az ég közepén a
Kos csillagképben. Ez az együttállás gyászos előjel a királyok számára: a
trónjuktól megfosztott uralkodók csillagképe, a gyorsan letűnő vagy
erőszakosan félbeszakított uralkodás előjele. S mindehhez társult még
egy Hold, mely a Rák jegyében kelt fel; a Rák maga is Hold-természetű,
így a kettő együtt erősen nőies természetet jelez. Ráadásul, hogy csak a
legszembeszökőbb motívumokat említsem, ott a Nap, a Merkúr és a Mars
vészteljes együttese a Bika csillagképben. Ilyen baljós égbolt alatt
kiegyensúlyozatlan ember születik, aki külsőleg férfias, sőt nehézkes, de
valójában olyan, mint egy kasztrált, a szellemét tekintve is; ugyanakkor
durva és heves; álmok és titkos félelmek tartják megszállva, melyek
hirtelen dühkitörésekre és gyilkosságokra ösztökélik; képtelen a mások
véleményét meghallgatni, de éppúgy arra is, hogy uralkodjék magán;
gyöngeségét hetvenkedés mögé rejti: igazából ostoba, aki sem
parancsolni nem tud, sem győzni nem fog soha.
Vannak olyan emberek, akiket mintha vonzana a kudarc, mintha
sóvárognának utána, és nem nyugszanak, amíg meg nem találják. Akkor
boldogok, ha legyőzték őket; a bukás epéje a legkedveltebb italuk, mint
másnak a győzelem méhsöre; függőségre vágynak, alávetettségre. Nagy
csapás, ha egy király születik ilyen hajlandósággal.
II. János, amikor még csak Normandia ura volt, s egy olyan apa
alávetettje, akit nem szeretett, elfogadható hercegnek tűnt, s a tudatlanok
azt gondolták, hogy jó uralkodó válik majd belőle. A népek, de még az
udvarok is, mindig abban az illúzióban ringatják magukat, hogy az új
király jobb lesz, mint elődje volt, mintha az újdonság puszta ténye
csodálatos erényt rejtene magában. De amint kezébe fogta a jogart,
mindjárt érezhetővé vált csillagainak és természetének baljós hatása.
Még csak tíz napja volt király, amikor a Szép Spanyol, 1350
augusztusában, vereséget szenvedett a tengeren, Winchelsea-nél, III.
Edward királytól. Maga a flotta kasztíliai volt, így a mi Jánosunkat nem
terhelte felelősség a hadműveletért. Mivel azonban a győztes Anglia volt,
a legyőzött pedig Franciaország királyának szívbéli jó barátja, a vereség
árnyékot vetett a még csak alig kezdődő uralomra.
S szeptember végén jött a ráadás. A Szép Spanyol megérkezett
Reimsbe, ahol a király elhalmozta kegyeivel, hogy megvigasztalja a
kudarcért.
November közepén a főparancsnok, Raoul de Brienne, Eu grófja
visszatért Franciaországba. Már négy éve Edward király foglya volt, de
azért szabadon utazhatott a két ország között, az általános béketerv
megvalósulásán fáradozva, melyen erősen dolgoztunk mi is Avignonban.
Én is levelezésben álltam a főparancsnokkal. Ez alkalommal azért jött,
hogy összegyűjtse a váltságdíjához szükséges pénzt. Nem kell
mondanom, milyen nagy tekintélyű úr volt Raoul de Brienne: a királyság
második embere. Az apját, V. Raoult követte tisztében, akit lovagi
viadalban öltek meg. Hatalmas hűbérbirto-kai voltak Normandiában és
Touraine-ben ± az övé volt Bourguen és Chinon ±, valamint
Burgundiában és Artois-ban. De Angliában és Írországban is voltak
birtokai, ekkortájt épp elkobozva, és Vaud-ban is. Házassága révén
rokonságban állt Szavojai Amadéé gróffal. Egy olyan királynak, aki épp
csak hogy elfoglalta a trónját, a legnagyobb előzékenységet kell
tanúsítania egy ilyen ember irányában, nemde, Archambaud? A mi II.
Jánosunk viszont heves, de zavaros szemrehányásokkal illette a
főparancsnokot, s már megérkezése estéjén börtönbe vettette. És másnap
reggel ítélet nélkül lefejeztette.,. Nem; semmilyen nyílt vád nem hangzott
el. A kivégzés okáról mi sem tudtunk többéi a pápai udvarnál, mint
öcsémurain Périgueux-ben. De azután megbíztak minket az ügy
kivizsgálásával! János király azt állította, hogy olyan írásos
dokumentumok birtokába jutott, melyek a főparancsnok árulását
bizonyítják; ám ezeket a dokumentumokat sosem tárta elénk. Hiába
szólította föl a. pápa, hogy a saját érdekében mutassa be a bizonyítékot,
csak konok hallgatással válaszolt. Ekkor minden európai udvarnál
megkezdődött a suttogás, a találgatás« Valamiféle szerelmi levelezésről
beszéltek, mely a főparancsnok és Luxemburgi Bonne között folyt volna
s amely az asszony halála után a király kezébe került« Á! Kegyelmed is
hallotta ezí a mesét! Különös szerelmi románc lett volna egy örökösen
várandós asszony és egy olyan férfi közi, aki négy éve fogoly! Az viszont
elképzelhető, hogy Brienne úr leveleiben olyan kitételekre bukkant a
király, amiket magára nézve sértőnek talált; de ezekért a saját
magaviseletét kellett volna kárhoztatnia, nem az első feleségéét! Nem,
erre a kivégzésre nem volt magyarázat, hacsaknem az új király
gyűlölködő és gyilkos természete, melyet az anyjától, a gonosz, sánta
királynétól örökölt. A valódi okra csak később derült fény, amikor
kinevezték az új főparancsnokot« tudja kegyelmed, ki lett az« Nos hát,
igen! A Szép Spanyol, aki a kivégzett Brienne vagyonának egy részét is
megkapta. A volt főparancsnok minden földjén és birtokán a király
bizalmasai osztoztak; János, Artois grófja is nagy szeletet kapott a
tortából: az eui grófságot.
Az ilyesfajta bőkezűség azonban kevesebb barátot teremt, mint ahány
ellenséget. Brienne úrnak temérdek rokona, barátja, odaadó hűbérese és
szolgája volt, aki most mind zúgolódott. Vegye még hozzájuk a király
környezetének azon tagjait, akik egy morzsát sem kaptak a rablott
örökségből, s ezért harag és féltékenység mardosta őket«
Ó! De szép kilátás nyílik innen Chalus-re s két kastélyára! Milyen
nemes összhangban emelkedik a keskeny patak két partján a két magas
torony! Kellemes látványt nyújt a táj a gyorsan szaladó felhők alatt.
La Rue! La Rue, ugye nem tévedek? a tőlünk jobbra emelkedő vár
előtti dombon sebezte halálra egy nyíl Oroszlánszívű Richárdot? Régóta
zaklatnak bennünket az angolok«
Nem, La Rue, egyáltalán nem vagyok fáradt; csak azért álltam meg,
hogy gyönyörködjem a tájban. Csakugyan jól kiléptem! De még
gyalogolok egy kicsit, majd később fölvesz a hmtóm. Nem kell sietnünk.
Chalus-től Limoges-ig, ha jól emlékszem, kevesebb mint kilenc mérföld
az út. Három és fél óra alatt kényelmesen megtehetjük« jó! négy óra
alatt. Hadd élvezzem az utolsó szép napokat, amikkel Isten
megajándékoz bennünket. Eleget ülhetek függönyeim mögött, ha
beköszönt az esős idő«
Most már tudja, Archambaud, miként tett szert János király egy
regiment ellenségre, ráadásul a királyságán belül. Elhatározta hát, hogy
barátokat, híveket is szerez, olyan férfiakat fűz magához, vadonatúj
kötelékkel, akik odaadón szolgálják majd háborúban és békében, s
dicsőséggel övezik koronáját. A következő év elején létrehozta a lovagi
eszményektől áthatott Csillagrendet. Az ötlet egyáltalán nem volt új: az
angol Edward király már megalapította a Térdszalagrendet. De János
király csak gúnyolódott ezen a renden, amely egy női láb körül
keletkezett; a Csillagrend egészen más lesz! Egy alapvető jellemvonására
világít rá ez az eset. Nem tud mást, csak utánozni, de közben mindig úgy
tesz, mintha eredeti volna.
Nem kevesebb, mint ötszáz lovag esküdött meg a Szentírásra, hogy a
csatában nem hátrál meg, és sohasem adja meg magát. Egy ilyen
magasztos fogadalomhoz megfelelő külsőség is dukál: II. János nem
fukarkodott a pénzzel, s kincstára, mely korábban sem volt éppen teli,
most egyszeriben olyan lett, mint egy lyukas hordó. Saint-oueni palotáját
tette meg a Csillagrend székhelyévé, melyet ez időtől fogva csak a
Nemesek Házaként emlegettek; telihordatta csodálatos, dúsan faragott,
elefántcsonttal és ékkövekkel kirakott bútorokkal. Én magam sosem
jártam a Nemesek Házában, de elmesélték nekem, hogy milyen;
pontosabban: hogy milyen volt. A falak arany± és ezüstkárpittal, illetve
csillagokkal és aranyliliomokkal telehintett vászonnal borítva. Minden
egyes lovagnak fehér selyemmentét, félig fehér, félig piros zubbonyt s
csillag alakú aranycsattal ékesített uszályos sapkát csináltatott a király. S
valamennyi kapott még egy csillagokkal telehintett fehér hadilobogót is,
s egy-egy nagy értékű arany± és tűzzománc gyűrűt, mintha minden lovag
a király jegyese volna« ez mosolyra fakasztott sokakat. Ötszáz csat,
ötszáz hadilobogó, ötszáz gyűrű; számoljon csak! Úgy tűnt, a király
maga tervezte meg a dicsőséges rend mindeme pompás kellékét. Erősen
hitt a Csillagrendjében! Olyan csillagállással, mint az övé, jobb lett volna
más jelképet választania!
A szabályzat szerint a lovagok évente egyszer összegyűlnek egy nagy
lakomára, ahol is elbeszélik az előző évben véghezvitt hősi kalandjaikat
és fegyvertényeiket, miket két írnok feljegyez és krónikába foglal. A
Kerek Asztal kel új életre, és János király dicsősége felülmúlja Arthur
királyét« Vakmerő és hiú ábrándokat kergetett. Sokan már újabb
keresztes hadjáratról beszéltek«
A Csillagrend első összejövetele, 1352-ben, háromkirályok napján,
meglehetősen lehangoló volt. A jövendő hősöknek nem akadt sok
mesélnivalójuk, hiszen még nem volt idejük hőstetteket végrehajtani.
Még várni kellett a sisaktól nyeregig kettőbe hasított janicsárokra, meg a
berber fogságból kiszabadított szüzekre. A krónikásul kirendelt két írnok
sem fogyasztott sok tintát, hacsak a részegeskedés nem minősült
hőstettnek. Mert olyan vedelést, mint a Nemesek Házában, Dagobert
király óta nem látott Franciaország. A fehér-piros zubbonyos lovagok
gyorsan felhevültek, kiabáltak, énekeltek, üvöltöztek, s részegen
tántorogva csak azért hagyták el néha az asztalt, hogy vizeljenek és
hányjanak, azután siettek vissza zabálni, s versengeni, ki tud több
serleget kiüríteni: valamennyien kiérdemelték ,,a dőzsölés lovagja´
címet. A számukra készített szép aranykészlet darabjai kicsorbultak,
összetörtek: úgy dobálóztak velük, mint a komisz kölykök, vagy öklükkel
zúzták szét őket. A gyönyörű bútorokból csak romhalmaz maradt.
Részegségükben némelyek azt hihették, hogy már háborúban vannak, s
megkezdték a szabad rablást. A falakat borító kárpitot mind ellopták.
Miközben Guines kapitánya Saint-Ouenban lakmározott, a fellegvár,
árulás folytán, az angolok kezére került.
A királyt lesújtotta a hír, és ekkor fogant meg benne az az édesbús
gondolat, hogy legszentebb vállalkozásait valamiféle különös balsors
kudarcra ítéli.
Nem sokkal később lezajlott az első csata, amelyben már a
Csillagrend lovagjai is részt vettek, ha nem is a mesés Keleten, de egy
alsó-bretagne-i erdőszélen. Tizenöten közülük be akarták bizonyítani,
hogy nemcsak az asztal mellett tudnak vitézkedni, s betartották
esküjüket, miszerint nem hátrálnak és nem futamodnak meg soha; ezért
ahelyett, hogy idejében kivágták volna magukat, amint minden értelmes
ember tette volna, hagyták, hogy bekerítse őket az ellenség, melynek
számbeli fölénye szemernyi esélyt sem hagyott nekik. Egyikük sem tért
vissza, hogy beszámoljon hőstettéről. Csakhogy a halott lovagok rokonai
nem tettek lakatot a szájukra, s fennen hangoztatták, hogy esztelen dolog
volt az új királytól ilyen őrült esküt kényszeríteni zászlósuraira, amit ha
valamennyien megtartanak, hamarosan egyedül találja magát
Csillagrendjében«
Á! itt a hintóm« Vagy kegyelmed szívesebben lovagolna most? Én
aludnék egy keveset, hogy frissen érkezzem majd. De most már megérti,
ugye, Archam-baud, miért múlt ki a Csillagrend, s miért beszélnek róla
egyre kevesebbet?
VI.
 A ROSSZNAK NEVEZETT KIRÁLY ELSŐ LÉPÉSEI
Megfigyelhette, öcsém, hogy ahol csak megálltunk, Limoges-ban,
Nontronban vagy másutt, mindenütt a navarrai király után érdeklődtek,
mintha egyedül rajta állna vagy bukna a királyság sorsa. Furcsa helyzetbe
kerültünk, való igaz. A navarrai király fogoly: unokatestvére, a francia
király tartja fogva az artois-i kastélyban. De Franciaország királya is
fogoly: ő egy bordeaux-i palotában raboskodik, unokatestvére, az angol
trónörökös foglyaként. A francia trónörökös, a dauphin, párizsi
palotájában kénytelen állni a háborgó polgárság és az ellenséges rendi
országgyűlés ostromát. Mégis kizárólag a navarrai királyért aggódik
mindenki. Hallhatta a püspököt is: ,,Azt beszélik, a dauphin barátja a
navarrai királynak. Vajon nem lehetséges-e, hogy kiszabadítja?´
Szentséges Isten! Remélem, hogy nem. Legalábbis eddig semmi jelét
sem adta, hogy ezt forgatná a fejében. Engem inkább az a szöktetési
kísérlet nyugtalanít, amit a navarrai klán készített elő. Szerencsére
megbukott a tervük. De sokan azt remélik, hogy újra próbálkoznak majd.
Igen, Limoges-ban sok mindent megtudtam. És már ma este, mihelyt
megérkezünk La Péruse-be, meg is írom a híreket a pápának.
Amilyen ostobaság volt, hogy János király börtönbe vettette a navarrai
királyt, olyan ostobaság volna az is, ha a dauphin most kiszabadítaná.
Nincs nagyobb bajkeverő Rossz Károlynál. Mindketten felelősek, János
király éppúgy, mint ő, Franciaország jelenlegi balsorsáért. Tudja, miért
kapta a gúnynevét? Már uralkodásának első hónapjaiban ráragadt.
Gyorsan sikerült szert tennie rá.
Anyja, Civakodó Lajos leánya, mint már tegnap elmeséltem
kegyelmednek, 49 őszén meghalt. Károly 1350 nyarán koronáztatta meg
magát fővárosában, Pamplonában, ahová, amióta Évreux-ben
megszületett, vagyis tizennyolc éve, be sem tette a lábát. Hogy mindenütt
megismerjék, körbejárta a királyságát, ami nem hosszú utazás; azután
végiglátogatta a szomszédait és a rokonait, köztük a sógorát, Foix és
Béarn grófját, aki Phoebusnek nevezteti magát, meg a másik sógorát,
Aragónia királyát, Udvarias Pétert, valamint Kasztília királyát is.
Egy napon, amint épp Pamplonába tartva átlovagolt egy hídon,
találkozott a navarrai nemesek küldöttségével, amely azért jött, hogy
elébe tárja, milyen sérelem esett jogaikon és kiváltságaikon. Ő azonban
nem volt hajlandó meghallgatni őket, ezért a küldöttség néhány tagja
zúgolódni kezdett; Károly elfogatott néhány hangoskodót, és
megparancsolta, hogy azonnal akasszák fel őket az útszéli fákra,
mondván, hogy csak azt az uralkodót tisztelik, aki nem késlekedik a
büntetéssel.
Megfigyeltem, hogy azokat a királyokat, akik túl gyorsan osztogatják
a halálbüntetést, többnyire a félelem mozgatja. Károly sem kivétel: úgy
érzem, szóban sokkal bátrabb, mint tetteiben. A küldöttek felakasztása
gyászba öltöztette Navarrát, ekkor kezdték az alattvalói p #nak,p
vagyis Rossznak nevezni. Nem sokkal ezután hátat is fordított a
királyságának, és legfiatalabb fivérére, Lajosra bízta a kormányzást, aki
ekkor még csak tizenöt éves volt, s maga is szívesebben tanyázott a
francia udvarban bátyja, Fülöp társaságában.
Joggal kérdezheti, miként lehet a navarrai tábor olyan nagy és erős, ha
a navarrai nemesség egy része szemben áll saját uralkodójával. Nos hát,
öcsém, azért, mert ezt a tábort zömében az Évreux grófságbeli nor-mand
lovagok alkotják. Navarrai Károlyt nem délen fekvő királysága teszi
veszélyessé a francia korona számára, hanem a Párizshoz közeli
birtokok: Mantes, Pacy, Meulan vagy Nonancourt urai, akik a
hatalmukban tartják azokat az utakat, melyek nyugat felől a fővárosba
vezetnek.
Ezt János király is megértette, vagy megértették vele; és ez egyszer jó
diplomáciai érzékről téve tanúságot, arra törekedett, hogy megegyezzék
navarrai unokatestvérével. Milyen kötelékkel fűzhette volna jobban
magához, mint egy házassággal? Olyan erős kötésre volt szükség most is,
amilyet hat hónapon keresztül, amíg Franciaország királynéja volt,
Navarrai Blanka jelentett. A választás most a francia király legidősebb
leányára, a kis Valois Johannára esett. A kislány még csak nyolcéves
volt, de ilyen partinál érdemes kivárni, amíg a házasság elhálható. És
Navarrai Károly nem szűkölködött gáláns kalandokban, így hát volt
türelme várni. Tudunk többek között egy bizonyos Gracieuse nevű
hölgyről« igen, ez volt a neve, vagy legalábbis így hívatta magát« A
kis Valois Johanna már özvegy volt: hároméves korában férjhez adták az
anyja egyik rokonához, akit azonban Isten korán magához szólított.
Mi Avignonban támogattuk a házasság tervét, amely a béke zálogának
tűnt. A házassági szerződés rendezte a francia királyi család két ága közti
valamennyi vitás kérdést, az Angouleme grófságét is. Ǽ grófságot már
korábban odaígérték Károly anyjának, cserébe Brie-ért és Champagne-
ért, mely utóbbiakat később Pontoise-ra és Beaumont-ra változtatták, de a
terv gyakorlati végrehajtására nem került sor. Most visszatértek az
eredeti megállapodáshoz; Navarra a hozomány részeként visszakapja
Angouleme-et, számos birtokkal és kastéllyal együtt. János király
elhalmozta ajándékokkal jövendő vejét. ÄA felségedé, így rendelem: ez is
felségedé«´
 Navarra királya, bizalmasai körében, gyakran tréfálkozott a János
királlyal való bonyolult rokonságán. ,,Születésünknél fogva
unokatestvérek vagyunk; azután kis híján sógorok lettünk; de mivel az
apja vette el a húgomat, én egyszeriben a nagybátyja lettem; most pedig a
veje leszek.´ De a hozományt azért elfogadta. János király nem követelt
házasságba hozandó vagyont, csak kölcsönt kért: százezer tallért, amivel
a párizsi kereskedőknek tartozott. De Károlynak sem volt készpénzben
annyi. A flandriai bankárokhoz fordult, s a kölcsön fejében
elzálogosította ékszereinek egy részét. A király veje könnyebben jutott
pénzhez, mint a király«
Ekkor került kapcsolatba Navarrai Károly Marcellel, a párizsi céhek
vezetőjével« erről is írnom kell a pápának, mert Marcel jelenlegi
ténykedése nyugtalanít. De ez egy másik ügy«
A százezer tallérról szóló elismervény bekerült a házassági
szerződésbe; a rövid lejáratú kölcsönt részletekben kellett visszafizetni. A
navarrai királyt fölvették a Csillagrend lovagjai közé, és megcsillogtatták
előtte a reményt, hogy ± bár még nem töltötte be huszadik életévét ± ő
lesz az ország főparancsnoka. Az esküvőt nagy pompával és vigalommal
ülték meg.
Ám az após és vő közt bimbózó szép barátság gyorsan hervadásnak
indult. Ki hervasztotta el? A másik Károly, a Szép Spanyol, aki féltékeny
volt a navarrai királyra, s nyugtalanul figyelte, hogy milyen gyorsan
emelkedik csillaga az udvar egén. Navarrai Károly sem volt mentes ama
gyarlóságtól« sok fiatalember esik ebbe a hibába, melytől kegyelmedet
óva intem, Archambaud« hogy amikor a szerencse mosolygott rá, túl
sokat fecsegett, és nem tartóztatta meg magát a kaján kijelentésektől sem.
A Szép Spanyol sietett feltálalni János királynak veje elméncségeit, a
saját szája íze szerint fűszerezve. ÄGúnyolja kegyelmedet; azt hiszi,
kedvére csúfolódhat, s bármit megengedhet magának. Felséged nem
tűrheti ezt; de ha tűri is, én, a kegyelmed iránti szeretettől vezérelve,
semmiképp sem tűrhetem.´ így duruzsolt nap mint nap a király fülébe. A
navarrai király ezt mondta; a navarrai király ezt tette; a navarrai király a
dauphinhez törleszkedik; a navarrai király cselt sző a Nagy Tanácsban
ezzel és ezzel a főméltóságal. János király pedig kész minden rosszat
elhinni másokról; s a gyanúját azután nagyon nehéz elűzni. Egyszerre
hiszékeny és makacs. Nincs könnyebb, mint vele elhitetni, hogy
ellenségek veszik körül.
Egyszer csak visszavették Navarrai Károlytól Languedoc kormányzói
tisztét. S ki lépett a helyébe? Spanyol Károly. Azután a Raoul de Brienne
lefejezése óta betöltetlen főparancsnoki poszt talált gazdára, de nem
Navarrai Károly, hanem Spanyol Károly személyében. A százezer
tallérnyi kölcsönt nem adták meg a navarrai-nak, míg a király barátjára
ajándékok és kiváltságok hullottak, mint a zápor. Angouléme grófság,
minden létező szerződés ellenére, szintén a Szép Spanyolé lett, s
Navarrának ismét be kellett érnie egy homályos ígérettel, miszerint
valami mást kap majd helyette.
Rossz Károly és Spanyol Károly közt előbb hűvös lett a viszony, majd
a fagy utálattá s végül nyílt gyűlöletté változott. A Spanyol könnyen
mondhatta most már a királynak: ÄLátja, milyen igazam volt, édes uram!
A veje, mert keresztülhúztam gonosz terveit, most lázado-zik akarata
ellen. Azért engem támad, mert tudja, hogy közel állok kegyelmedhez.´
Egyszer azzal is fenyegetőzött, hogy száműzetésbe vonul, ő, a fő
kegyenc!, ha a navarrai fivérek tovább áskálódnak ellene. Úgy beszélt,
mint egy szerelmes: ÄElmegyek valami pusztaságba, túl királyságának
határán, hogy már csak annak a szeretetnek az emlékéből éljek, amit
kegyelmed tanúsított irántam. Vagy hogy meghaljak! Mert kegyelmedtől
távol a lelkem bizonyosan elhagyná a testemet.´ És eközben könnyezett
ez a fura főparancsnok.
És mivel János király bolondult a Spanyolért, s mindent az ő szemével
látott, engesztelhetetlen ellenséget faragott az unokatestvéréből, akit
pedig azért választott vejéül, hogy a szövetségesévé tegye.
Mondtam már: ostoba és kártékony ez a király« és sajnos nemcsak
önmagának árt, hanem a királyságnak is.
Az udvar már másról sem beszélt, csak az unokafivérek viszályáról.
Az elhanyagolt királyné félrevonult a világtól Spanyol Károly
feleségével« mert házasember volt a főparancsnok, látszatházasságban
élt a király egyik unokahúgával, Madame de Blois-val.
A király tanácsosai, miközben buzgón nyalták uruk talpát, titkon két
pártra szakadtak, aszerint hogy ki melyik felet látta hasznosabbnak
támogatni, a főparancsnokot-e, vagy a király vejét. És a fű alatti harc
csak annál gyilkosabb volt, hogy a király, aki pedig úgy tett, mintha
országa minden gondját egyedül hordozná a vállán, válságos
helyzetekben mindig magára hagyta az övéit.
Intrika nélkül, kedves öcsém, nincs királyi udvar. De szervezkedés,
összeesküvés csak a gyönge királyok udvarában van, akiket valamilyen
bűn vagy betegség elgyengít. Szerettem volna látni, hogy valaki
összeesküvést p Szép Fülöp udvarában! Senki sem mert volna
ilyesmire vetemedni, de még csak eszébe sem jutott senkinek. Ami
persze nem jelenti azt, hogy az erős királyok eleve védve vannak az
összeesküvéstől; de ilyenkor az összeesküvők árulók. A gyenge
uralkodók udvarában viszont becsületes emberek válnak összeesküvőkké.
Az 1354 karácsonya előtti napon, egy párizsi palotában olyan heves
szópárbajra került sor Spanyol Károly és Navarrai Fülöp között, hogy
Fülöp tőrt rántott, s ha barátai nem akadályozzák meg, leszúrja a
főparancsnokot. A Spanyol erőltetetten nevetett, s azt állította, hogy a
fiatal navarrai kevésbé hetvenkednék, ha nem volna körülötte annyi
ember, aki visszatartsa. Fülöp ugyan nem vívott olyan jól, mint a bátyja,
de forrófejűbb volt. Amikor kirángatták a teremből, megesküdött, hogy
hamarosan bosszút áll a sértésért családja ellenségén. S bosszút is állt két
hét múlva, háromkirályok éjszakáján.
A Szép Spanyol látogatóba indult unokahúgához, Alençon grófnőhöz.
Útközben egy laigle-i fogadóban szállt meg, melynek nevét nem lehet
elfelejteni: Fogadó a Röfögő Kocához. A Spanyol túlságosan is bízott
benne, hogy tiszte s a királlyal való barátsága minden veszélytől
megóvja, s csekély kísérettel utazgatott a királyságban. Márpedig Laigle
az évreux-i grófságban fekszik, alig néhány mérföldnyire a navarrai
fivérek kastélyától. A testvérek tudomást szereztek a főparancsnok
utazásáról, s kelepcét állítottak neki.
Éjfél felé húsz normand lovag, a vitéz de Graville, de Cléres, de
Mainemares, de Morbecque, valamint d'Aunay lovag« bizony! rokona
annak, aki a Nesle-toronyba járt titkos találkára; senkit sem lepett meg,
hogy a navarrai táborban bukkant fel« tehát, mint mondtam, vagy húsz
nagyúr, akinek neve később köztudott lett, mert a király kegyelemlevelet
adott nekik« Navarrai Fülöp vezetésével megjelent a városban, berontott
a Röfögő Koca ajtaján, és a főparancsnok szobájába nyomult.
A navarrai király nem volt velük. Arra az esetre, ha a vállalkozás balul
ütne ki, inkább a város szélén, egy csűr mellett várakozott, az őrszemek
társaságában. Ó! szinte látom Rossz Károlyt, amint köpenyébe
burkolózva fel-alá járkál, topog a fagyos földön, szinte lebeg fölötte, mint
egy kis ördög. Vár. Nézi a téli eget. A hideg csípi az ujjait. A lelke
dermedt a félelemtől és a gyűlölettől. Hegyezi a fülét. Izgalmában újra
járkálni kezd.
Egyszerre elébe toppan Jean de Fricamps, akit csak Friquet-nek
hívnak: ő Caen kormányzója, valamint a király tanácsosa, a nagy
cselszövő, s lihegve jelenti: ÄMegtörtént, felség!´
És azután feltűnik Graville is, majd Mainemares, Morbecque és
Navarrai Fülöp, s valamennyi összeesküvő. A fogadóban pedig már
holtan fekszik a szép Spanyol Károly, akit az ágya alól ráncigáltak elő.
Alaposan átlyuggatták a hálóruháját. Nyolcvan sebet számláltak később a
testén, nyolcvan szúrást. Minden egyes támadója négyszer mártotta belé
a kardját« Hát így esett, öcsém, hogy a navarrai király lázadó lett, s
hogy János király elvesztette jó barátját«
Most pedig, kérem, adja át a helyét Francesco Calvo páternek, pápai
titkáromnak, hogy tárgyalhassak vele, mielőtt új állomásunkra érkezünk.
VII.
HÍREK PÁRIZSBÓL
La Péruse-ben rengeteg teendő vár rám, Calvo páter: alaposan szét
kell néznem az apátságban, hogy megbizonyosodjam róla, vajon valóban
akkora kárt tettek-e benne az angolok, hogy egy éven át fel kell
mentenem a szerzeteseket, amint kérték, házfőnöki jövedelmem
folyósítása alól; ezért most mondom el, mit kell tartalmaznia annak a
levélnek, melyet a szentatyának küldünk. Kérem, hogy mihelyt
megérkezünk, lásson hozzá s írja meg, a megszokott szép fordulatokkal.
A szentatya tudomására kell hoznunk azokat a Párizsból érkezett
nyugtalanító híreket, melyekhez Limoges-ban jutottam,
A legfőbb aggodalomra a párizsi céhek feje, Étienne Marcel
ténykedése ad okát. Erődítményt építtet és árkot ásat a város körül,
mintha ostromtól tartana; a munkálatok már hat hónapja folynak a régi
városrészen túl. A béketárgyalások jelenlegi állásánál az an.gciök egész
biztosan nem készülnek Párizs ellen, így hát érthetetlen ez a készülődés.
Ráadásul Marcel polgárőrsége·1: is szervez a városban; sz őrség tagjai
ötven±, negyven± és tízfős csoportokban gyakorlatoznak, egészen úgy,
mint a flandriai milíciák, amelyek maguk biztosítják városaik védelmét.
Kierőszakolták, hogy a király helyettese, a dauphin adja áldását a
milíciára, és miközben a király által kivetett adok és illetékek ellen
örökösen zúgolódnak, a polgárőrséget felszerelendő, Marcelicaladot
vetett ki, amit közvetlenül szed be.
Udvari szállítóként hajdan jól meggazdagodott;, de négy éve
elveszítette ezt a jövedelemforrását, amiért is nagyon neheztel, s a
poitiers-i katasztrófa óta, úgy tűnik, az államügyekbe is igyekszik
beleütni az orrát. Nehéz átlátni a tervein, csak annyi bizonyos, szeretné
fontossá tenni magát; de nem a szentatyánk által hőn óhajtott
megbékélésen munkálkodik. Kegyes kötelességem azt tanácsolni a
pápának, hogy ha ez az úr bárminemű kérelemmel fordulna hozzá,
utasítsa el, és semmilyen segítséget ne nyújtson, még látszattámogatást
se, vállalkozásához.
Látom, máris megértett, Calvo páter. Capocci bíboros Párizsban van.
Ismerve meggondolatlan természetét és gyakori balfogásait,
elképzelhetőnek tartom, hogy összeszűri a levet ezzel a Marcellel«
Nem, semmi konkrétumot nem tudok; de jó a szimatom, és érzem, hogy
legátustársam valami rosszra készül«
Ezenkívül szeretném megkérni a pápa őszentségét, hogy gyűjtsön be
minden értesülést az északfrancia rendi országgyűlésről, melyet e hónap
elején rekesztettek be Párizsban, és fordítsa szent figyelmét az ott történt
furcsaságokra.
János király decemberre ígérte az országgyűlés összehívását; ám
tekintettel a forrongásra, zavarodottságra és fejetlenségre, melybe a
poitiers-i vereség sodorta a királyságot, Károly dauphin úgy gondolta,
bölcsen cselekszik, ha előbbre hozza a gyűlést októberre. Igazából nem is
volt más választása, ha meg akarta őrizni hatalmát, amely oly fiatalon
hárult rá, s nem járt vele más, mint egy szétvert hadsereg és egy üres
kincstár.
De a nyolcszáz észak-francia küldött, köztük négyszáz polgár,
egyáltalán nem arról tanácskozott, amire a gyűlést összehívták.
Az egyház sok olyan zsinatot látott már, amely túllépte hatáskörét. A
pápa tudomására kell hoznunk, hogy ez az országgyűlés olyan
céltévesztett zsinathoz hasonló, amely a kezébe akar kaparintani őt meg
nem illető jogokat, s kihasználva a legfőbb hatalom gyengeségét, olyan
újításokat sürget, melyek fejetlenséghez vezetnének.
Ahelyett, hogy Franciaország királyának kiszabadításán
munkálkodnának, kizárólag a navarrai királlyal foglalkoznak, ami jól
mutatja, kinek a szekerét tolják.
Ráadásul ez a nyolcszáz ember kinevezett egy nyolcvantagú
bizottságot, amely titokban összeállította a királyhoz intézendő tiltakozó
intelmek hosszú listáját, részben jogos, részben teljesen elhibázott
követelésekkel. Először is kérik a király főtanácsadóinak elbocsátását és
bíróság elé állítását, azzal vádolván őket, hogy elsikkasztották a
rendkívüli adókat, s így ők felelősek a bukásért«
Meg kell mondanom, Calvo« nem azért, hogy a levélbe belefoglalja,
csak hogy feltárjam kegyelmed előtt a gondolataimat« ez a vád nem
egészen alaptalan. Tudom, kik értéktelenek, s kik egyenesen gazemberek
azon emberek közül, akikre János király a kormányzást bízta.
Természetes dolog, hogy a magas állásokban az emberek
meggazdagszanak, különben senki sem vállalná a hivatallal járó
fáradalmat és kockázatot. De nem szabad tisztességtelenné válni s a
közvagyont dézsmálni. És főleg értenie kell a dolgát annak, aki magas
hivatalt vállal. De mivel János király maga is csak kevéssé alkalmas
posztja betöltésére, előszeretettel gyűjtött olyan embereket maga köré,
akik egyáltalán nem alkalmasak.
De ebből a szomorú tényből kiindulva a küldöttek vakmerő
követelésekre ragadtatják magukat. Azt akarják, hogy a király, illetve
most a helyettese, a dauphin, ezután csak a három rend által felállított
tanácson keresztül kormányozzon, melyet négy főpap, tizenkét lovag és
tizenkét polgár alkotna. Ez a tanács teljhatalmat bírna, mint korábban a
király, jogában állna tisztségviselőket kinevezni, megreformálni a
számszéket és a királyság minden intézményét, határozni a foglyok
kiszabadításáról és még sok minden másról. Valójában nem kevesebbre
törekszenek, mint hogy megfosszák a királyt felségjogaitól.
Ezután nem a szentegyházunk szabályai szerint fölkent és fölszentelt
király uralkodnék, hanem egy tanács, amit csak egy fecsegő testület
ruház fel az uralkodás jogával. Micsoda hanyatlás, micsoda felfordulás!
Ezek az állítólagos reformok a józan ész ellen valók, s ugyanakkor«
ragaszkodnom kell ehhez a megállapításhoz, Calvo páter, nehogy a
szentatya később azt mondhassa, hogy nem értesítettem idejében«
eretnekségtől bűzlenek.
Sajnálatos módon még az egyház némely méltósága is e reformok
hívévé szegődött, köztük Laon püspöke, Robert Le Coq, aki kiesett a
király kegyéből, ezért állt be Marcel támogatói közé. Ő a reformok egyik
leghangosabb követelője.
A szentatyának látnia kell, hogy e baljós mozgolódást a navarrai
király irányítja börtönéből, s a helyzet még rosszabbra fordulna, ha
szabadon szervezkedhetnék. A szentatya végtelen bölcsességében be
fogja látni, hogy hiba volna a legcsekélyebb mértékben is előmozdítania
Rossz Károly, akarom mondani a navarrai király kiszabadítását, akárhány
kérelem érkezik is hozzá e tárgyban.
Ami engem illet, élve legátusi és nunciusi jogommal« figyel rám,
Calvo?« felszólítottam Limoges püspökét, hogy tartson velünk Metzbe.
Bourges-ban csatlakozik hozzánk. És elhatároztam, hogy hasonlóképpen
csatlakozásra szólítom fel az utunkba eső összes püspököt is, hogy
mondják el Metzben a császárnak, miként fosztották ki s dúlták fel
egyházmegyéjüket a walesi herceg katonái. Tanúbizonyságuk
alátámasztja majd azt, amit én leszek mondandó a navarrai király és az
angolok kárhozatos szövetségéről«
De miért néz szüntelenül kifelé, Calvo páter? Vagy úgy! a hintó
ringása fölkavarta a gyomrát! Én már annyira hozzászoktam, hogy
kifejezetten serkentőleg hat a gondolataimra. És úgy vettem észre, hogy
unokaöcsémet, Messire de Périgord-t sem zavarja, aki indulásunk óta az
útitársam. De kegyelmed, úgy látom, komolyan rosszul van. Jó, szálljon
ki. De ne felejtsen el semmit, amit mondtam, ha a kezébe veszi a tollat.
VIII.
A MANTES-I SZERZŐDÉS
Hol vagyunk? Elhagytuk már Mortemart-t?« Még nem! Úgy látszik,
elaludtam egy kicsit« Ó! mennyire elborult az ég, és hogy rövidülnek a
napok! Álmodtam, öcsém, egy virágban álló szilvafáról álmodtam, egy
nagy, gömbölyded, tiszta fehérbe öltözött szilvafáról, amely telis-tele volt
madarakkal, mintha minden virág énekelt volna. És az ég kék volt, mint a
Szűzanya palástja. Angyali látomás volt, mintha a paradicsomba
kukkantottam volna be. Fura dolog az álom! Észrevette, hogy az
evangéliumokban nincs szó álmokról, az egyetlen kivétel József álma,
Máté evangéliumának elején? Miközben az Ótestamentumban az ősatyák
szüntelenül álmodtak, az Újszövetségben senki sem álmodik. Sokat
gondolkoztam rajta, miért nem, de nem tudom a választ«
Kegyelmednek ez még nem szúrt szemet? Mert nem túl nagy olvasója a
Szentírásnak, Archambaud« Jó téma lehetne a párizsi vagy oxfordi
tudós doktorainknak, akik csak vitatkoznak, és hosszú értekezéseket,
tanulmányokat írnak, olyan tömény latin nyelven, amiből senki sem ért
egy kukkot sem«
Minden bizonnyal a Szentlélek sugallatára látogattam La Péruse-be.
Mit szól ezekhez a drágalátos bencésekhez, akik az angol portyázókra
hivatkozva nem akarták fizetni a járandóságomat? Megvetetem velük
újra a tűzzománc keresztet, meg azt a három aranyozott ezüstkelyhet is,
amit nagy sietve odaajándékoztak az angoloknak, hogy így
megmeneküljenek a fosztogatástól; és igenis fizetni fogják azt, ami
nekem jár.
El akarták hitetni velem, hogy ők is úgy jártak, mint a Vienne
túlpartján lakók, ahol a walesi herceg portyázó katonái valóban mindent
elpusztítottak, kifosztottak, felégettek, amint láthatta is ma reggel
Chiracban vagy Saint-Maurice-des-Lions-ban. De a legnagyobb
pusztítást a Lesterps-apátságban végezték, amelynek szerzetesei azonban
rendkívüli bátorságról tettek tanúbizonyságot. ÄErődítménnyé
varázsoltuk apátságunkat, és meg fogjuk védeni.´ S oly derekasan
harcoltak ezek a szerzetesek, hogy nem is tudták megadásra
kényszeríteni őket. Sokan elestek közülük, s valamennyi vitézebbül állt
helyt, mint tudomásom szerint sok lovag Poitiers-ban.
Ha minden francia ilyen bátor volna« Még annak is megtalálták a
módját ezek a derék szerzetesek, hogy kiégett kolostorukban bőséges és
ízletes vacsorát tálaljanak föl nekünk; ettől nyomott el az álom. És
megfigyelte az arcukon azt a szent vidámságot? ÄMegölték testvéreinket?
Isten örök békességébe fogadta őket« Minket életben hagyott? Azért,
hogy minden erőnkkel tovább munkálkodjunk itt e földön«
Kolostorunkat félig lerombolták? Legalább újraépíthetjük, még szebbre,
mint valaha volt«´
A jó pap mindig vidám, ezt jegyezze meg, öcsém. Nem állhatom a
nagy böjtölőket: az arcuk megnyúlt, közel ülő szemük perzsel, mintha túl
hosszan kancsalítottak volna a pokol felé. Akit Isten ama legmagasabb
kegyben részesített, hogy a szolgálatába hívott, annak szinte kötelessége
vidámnak mutatkozni, s ezzel példát mutatni más halandóknak.
A királyoknak pedig, akiket Isten a többi ember fölé emelt,
kötelességük mindig önuralmat tanúsítani. Szép Fülöp az igazi méltóság
mintaképe volt: harag nélkül ítélt és könny nélkül gyászolt.
A Szép Spanyol meggyilkolása után, mely esetet tegnap már
elmeséltem, János király szánandóan kimutatta, hogy képtelen uralkodni
az érzésein. Márpedig egy királynak sohasem szabad szánalmat
ébresztenie. Jobb, ha azt hiszik, nincs hatalma rajta a fájdalomnak. A mi
királyunk négy napon keresztül képtelen volt egy szót is szólni, még enni
vagy inni sem kért. Kivörösödött, könnyben úszó szemmel bolyongott a
termekben, nem ismert meg senkit, s meg-megállva zokogásban tört ki.
Lehetetlen volt bármiről beszélni vele. Az ellenség nyugodtan betörhetett
volna a palotájába, s ő védekezés nélkül hagyta volna elfogni magát.
Negyedennyi bánatot sem mutatott, amikor gyermekei anyja,
Luxemburgi Bonne halt meg, amit Károly dauphin nem is mulasztott el
szóvá tenni. Egyébként ez volt az első eset, hogy kimutatta apja iránti
megvetését, meg is mondta neki, hogy nem volna illő ennyire elhagynia
magát. De a király meg sem hallotta.
Ha nagy néha úrrá lett levertségén, akkor meg üvöltözött. Azt
üvöltötte, hogy nyergeljék fel a harci ménjét. Azt üvöltötte, hogy szedjék
össze a hadseregét; azt üvöltötte, hogy azonnal Évreux-be vágtat, és
igazságot tesz, és senki sem állhat meg előtte« A bizalmasai csak nagy
nehezen tudták észhez téríteni, s megértetni vele, hogy a hadsereget
összeszedni, akár csak a hűbéreseket is, legalább egy hónapba telnék; és
hogy ha megtámadja Évreux-t, viszályt szít Normandiában; s hogy az
angol király esetleg kihasználná a felfordulást, tekintve, hogy a
fegyverszünet hamarosan lejár, s a királyság akkor nagy veszélybe
kerülne.
Talán azt is felemlegették, hogy ha tiszteletben tartotta volna leánya
házassági szerződését, s ígéretéhez híven visszaadja Angouleme-et
Navarrai Károlynak, s nem kedves főparancsnokának adja«
II. János széttárta a karját s óbégatott: ÄMi vagyok én, ha semmit sem
tehetek? Látom már, hogy egyikük sem szeret, s nincs többé senki, akire
számíthatnék!´ De végül is nem mozdult ki a palotájából, csak
esküdözött, hogy bosszút áll.
Eközben Rossz Károly nem maradt tétlen. írt a pápának, írt a
császárnak, írt minden keresztény uralkodónak, s bizonygatta, hogy nem
kívánta ő Spanyol Károly halálát, csak el akarta fogatni, hogy megtorolja
a sok sértést, amit el kellett szenvednie tőle; hogy túlteljesítették a
parancsát, de ő vállalja a felelősséget rokonai, barátai és szolgái tettéért,
akik az iránta való szeretetük miatt ragadtatták túlzásra magukat Laigle-
ben.
Ő, aki gyilkos kelepcét állított, akár egy útonálló, most úgy lépett elő,
mint egy lovag.
Írt Lancaster hercegnek is, aki Malines-ban tartózkodott, s írt Anglia
királyának. Ezeknek a leveleknek a tartalmáról csak később szereztünk
tudomást, amikor a dolgok már végképp összekuszálódtak. Rossz Károly
nem köntörfalazott. ÄHa megparancsolja bretagne-i kapitányainak, hogy
mihelyt jelt adok, induljanak Normandiába, tárt kapukkal várom őket.
Tudja meg, kedves bátyám, hogy Normandia minden nemese a
szövetségesem, életre-halálra.´ Amikor a Szép Spanyolt meggyilkoltatta,
lázadó lett; most már áruló. De közben János király és a meluni hölgyek
kegyét is keresi.
Nem tudja, kiket neveznek így? Ó! Esik. Várható volt; már
elindulásunk óta lóg az eső lába. Most majd áldani fogja a hintómat,
Archambaud, csak jobb itt bent, mint odakint, a nyakába folyna az eső, és
derékig sáros lenne.
A meluni hölgyek? Ők a két özvegy királyné és a kis Valois Johanna,
Károly kislány hitvese, aki várja, hogy felserdüljön. Mindhárman a
meluni kastélyban laknak, amit ezért a Három Királyné Kastélyának
vagy még gyakrabban az Özvejgyek Udvarának neveznek.
Itt van először is Évreux-i Johanna, IV. Károly király özvegye, a mi
Rossz Károlyunk nagynénje. Igen, igen, még mindig él; és nem is túl
öreg. Alig több mint ötvenéves; négy-öt évvel fiatalabb nálam.
Huszonnyolc éve özvegy. Csak három évig ült férje mellett a trónon, de
mint a legidősebb a királynék között, és az utolsó Capet királyné, őrzi
befolyását a királyságban. Igen, háromszor szült« mindháromszor
leánygyermeket, de csak egy, a férje halála után született kislány maradt
életben« Ha fia születik, ma anyakirályné volna és régens. A dinasztia a
méhében ért véget. Amikor ilyeneket mond: ÄÉvreux ura, az apám«
Nagybátyám, Szép Fülöp« sógorom, Hosszú Fülöp´ ± mindenki
elhallgat. Egy legitim királyi család s oly idők túlélője, amikor
Franciaország még hatalmas és dicsőséges volt. Az új királyi család
hitelét hivatott valamiképpen biztosítani. Vannak bizonyos dolgok,
amiket csak azért nem tesznek, mert Évreux-i Johanna helytelenítené.
A környezete azt mondja róla: ÄSzent asszony.´ Valljuk be, kevés kell
ahhoz, hogy egy királynét szentnek tekintsen egy kis unatkozó udvar,
ahol a magasztalás is valamiféle elfoglaltságot jelent. Évreux-i Johanna
hajnalban kel; maga gyújt gyertyát, hogy ne zavarja komornáit. Azután
olvasni kezdi imádságoskönyvét, amely ± mint mondják ± a legkisebb a
világon: hitvese készíttette egy képírómesterrel, Jean Pucelle-lel. Sokat
imádkozik és fölöttébb adakozó. Már huszonnyolc éve ismételgeti, hogy
azért áldozott le a csillaga, mert nem tudott fiat szülni. Minden
özvegynek megvan a maga rögeszméje. Többet nyomhatott volna a
latban, ha olyan okos is, amilyen erényes.
Azután ott van Blanka, Navarrai Károly húga, VI. Fülöp második
felesége, aki csak hat hónapig volt királyné, még hozzá sem szokhatott a
trónhoz. Azt mondják róla, hogy ő a királyság legszebb asszonya. Én
láttam, s elfogadom ezt a megállapítást. Jelenleg huszonnégy éves, s már
hat éve csak azon tűnődhet, ugyan mire jó, hogy a bőre patyolatfehér,
szeme zománcfényű s teste tökéletes. Ha a természet csak egy kicsit is
kevésbé elragadó külsővel ajándékozza meg, most királyné, hiszen
eredetileg János királynak szánták. Az apa csak azért orozta el az
örökösétől, mert megigézte a lány szépsége.
Hogy férje, félévi házasság után, átfeküdt az ágyból a sírba, Blankát
feleségül kérte Kasztília királya, Don Pedro, akit hívei a Kegyetlennek
neveznek. Az özvegy, kissé talán elhamarkodottan, így válaszolt: ÄEgy
francia királyné nem megy kétszer férjhez.´ Dicsőítették fennkölt
válaszáért. De most már talán úgy érzi, túl nagy áldozatot tett a dicső
múlt oltárára. A meluni birtok özvegyi öröksége. Kicsinosította, de hiába
cseréli karácsonykor és húsvétkor a szőnyegeit és kárpitjait, egyedül
alszik a szobájában.
Azután ott a másik Johanna, János király leánya, akinek a házassága
csak siettette a vihar kitörését. Navarrai Károly a nagynénjére és a húgára
bízta felserdüléséig. Johanna egy kis szörnyeteg, s milyen is volna egy
tizenkét éves gyereklány, aki már hatévesen özvegy volt, most viszont
királyné, de nem foglalhatja el a helyét. Nincs más dolga, mint várni,
hogy felnőjön, és rosszul tűri a várakozást: szófogadatlan, követelődző,
társalkodónőit halálra kínozza, s még szörnyűbb kínzásokat helyez
kilátásba arra az időre, amikor majd felnő. Évreux-i Johanna, aki a
magaviselet terén nem ismer tréfát, néha lekever neki egy-egy pofont.
A három hölgy Melunben és Meaux-ban« Meaux Évreux-i Johanna
özvegyi birtoka« illuzórikus udvart tart fenn. Van kamarásuk,
kincstárnokuk, udvarmesterük. Ezek a magas méltóságok azonban
igencsak szűkös feladatkört látnak el. Olyan emberekkel találkozhatunk
itt, akiket már rég halottnak hittünk, hiszen önmagukon kívül már
mindenki elfelejtette őket. Szolgák a régi rezsimből, az elhunyt királyok
özvegy gyóntatói, titkárok, akik áporodott titkokat őriznek, emberek,
akik egy pillanatra nagynak tűntek, mert közel kerültek a hatalomhoz, s
most emlékeiken rágódnak, és fontosságot igyekeznek meríteni abból,
hogy olyan jellegű események részesei voltak, amilyeneknek ma már
nem részesei. Ha egyikük rákezdi: ,,ǹzon a napon, amikor a király így
szólt hozzám«´, ki kell találni, melyik királyról van szó a hat közül, aki
a század eleje óta uralkodott. És amit a király mondott, általában valami
súlyos, emlékezetes és bizalmas közlés, mint például: ,,Szép időnk van
ma, Gros-Pierre´«
Egy olyan eset, mint a navarrai király kavarta botrány, nem várt
ajándék az Özvegyek Udvara számára, ahol ilyenkor mindenki felébred
álmából: mozog, beszél, cselekszik. Azt is tudni kell, hogy a navarrai
király kitüntetett helyet foglal el mindhárom királyné szívében. Ő a
szeretett unokaöcs, a kedves fivér, az imádott hitves. Hiába mondanánk
nekik, hogy a navarrai király a Rossz« Igaz, mindent meg is tesz azért,
hogy szeretetre méltónak tűnjék; ajándékokkal halmozza el a hölgyeket,
gyakran ellátogat hozzájuk« már amíg szabadon mozoghatott«
felvidítja őket történeteivel« különösen a viszálykodás szórakoztatja a
dámákat« lelkesedést ébreszt bennük tervei iránt; nagy charmeur,
kitűnően játssza a tiszteletteljes unokaöcs, a szerető báty s a szerelmes
férj szerepét, s mindezt számításból, hogy bábként mozgathassa, céljai
érdekében, a nagy-nénjét, húgát és kislány feleségét.
A főparancsnok meggyilkolását követően, mihelyt János király
valamelyest lecsillapodott, a három hölgy, a navarrai király kérésére,
Párizsba utazott.
A kis Valois Johanna a király lába elé vetette magát, és felmondta a
leckét, amit betanítottak neki: ÄUram, atyám, lehetetlen, hogy a férjem
elárulta volna. Ha rosszat cselekedett, csak azért, mert az árulók
megtévesztették. Könyörgök, hogy irántam való szeretetből bocsásson
meg neki!´
Évreux-i Johanna, a korához illő bánattól és méltóságtól áthatva,
ekképpen szólott: ÄÖcsém, uram, én mint a legöregebb koronás fő a
királyságban, bátorkodom arra kérni felségedet, hogy béküljön meg
unokaöcsémmel. Ha vétett felséged ellen, csak azért, mert felséged
szolgái közül némelyek haragot tápláltak iránta, s ő azt hitte, hogy
felséged is ellene fordult, és szabad prédául odadobta ellenségeinek.
Holott ő, erről biztosíthatom, szerető és hűséges rokona.
Mindkettőjüknek kárára lesz, ha e viszály folytatódik«´
Navarrai Blanka semmit sem mondott. Csak nézte János királyt.
Tudta, János nem képes elfelejteni, hogy kis híján ő lett a felesége.
Blanka jelenlétében ez a nagydarab, mindig határozott férfi sután és
zavartan viselkedik. Tekintete kerüli az asszonyét, s belezavarodik
mondandójába. És mindig másként dönt, mint eredetileg tervezte.
Ǽ látogatást követően a király megbízta Boulogne bíborosát, Laon
püspökét, Robert Le Coqot és a kamarását, Robert de Lorris-t, hogy a
megbékélés érdekében kezdjen tárgyalásokat a vejével. Úgy gondolta,
hogy a tárgyalás gyorsan eredményre vezet majd. És így is történt, mert
egy héttel február vége előtt a két tárgyaló fél már alá is írta a mantes-i
megállapodást. Emlékezetem szerint soha egyetlen szerződést sem
hoztak létre ilyen könnyen, s nem kötöttek ilyen gyorsan.
János király ez alkalommal is tanújelét adta állhatat-lanságának és
következetlenségének. Az előző hónapban csak arra vágyott, hogy
elfogja és megölje a navarrai királyt. Most pedig mindent megtett, amit a
veje érdekében kértek tőle. Navarrai Károly szeretné megkapni Cotentin
félszigetet, Valognes-nyal, Coutan-ces-szal együtt? ÄAdják neki! Adják
neki!´ A pont-audemeri és az orbeci birtokra is vágyik? ,,ǹz övé, ha
kívánja, neki adom.´ Rossz Károly megkapta a nagy Beaumont grófságot
is, Breteuil és Conches várbirtokkal, vagyis mindazt, ami valaha Robert
d'Artois gróf pairi birtoka volt. Szép p p elégtétel Burgundi
Margitnak; unokájára szálltak annak az embernek a javai, aki őt
elveszejtette. Beaumont grófja! Ujjongott a fiatal navarrai király. Ő maga
a szerződés szerint szinte semmi engedményre sem kényszerült;
visszaadta Pontoise-t, s azután ünnepélyesen kijelentette, hogy lemond
Champagne-ról is, ami már több mint huszonöt éve nem volt az övé.
Spanyol Károly meggyilkolásáról nem beszéltek többé. A
mellékszereplőkre sem várt büntetés. A röfögő kocabeli vérfürdő
résztvevői, akik ezután már meg is nevezték magukat, valamennyien
bocsánatot nyertek és kegyelmet kaptak.
Hát ez a mantes-i szerződés bizony nem növelte János király
tekintélyét! ,,Megölik a főparancsnokát ± erre odaadja fél Normandiát.
Ha megölnék a testvérét vagy a fiát, odaadná egész Franciaországot.´ Ezt
mondták az emberek.
A kis navarrai király nem volt ügyetlen. Beaumont-nal, Mantes-tal és
Évreux-vel elszigetelhette Párizst Bretagne-tól; Cotentinnel pedig a
kezébe kerültek az Anglia felé vezető utak.
S amikor Párizsba érkezett, hogy bocsánatot nyerjen, még ő játszotta
az engedékenyt.
Igen; mit mondasz, Brunei? Ó! ez az eső! A függönyöm egészen
átázott« Megérkezünk Bellacba? Nagyon jó. Itt legalább bizton
számíthatunk kényelmes szállásra, és az eső felmenti a városka vezetőit
az alól, hogy nagy fogadást rendezzenek a számunkra. Az angol
portyázók a walesi herceg parancsára megkímélték Bellacot, lévén az
Pembroke grófnő özvegyi birtoka, aki a nagy Chätillon-Lusignan család
sarja. A katonáknak köszönje, hogy van hol megszállnunk«
Befejezem, öcsém, a mantes-i szerződés történetét. A navarrai király
úgy jelent meg Párizsban, mint aki csatát nyert, és János király a
parlament üléstermében fogadta, oldalán a két özvegy királynéval. Egy
királyi ügyvéd a trónus elé térdelt« ó, mindez nagyon felemelő
lehetett« ÄFelséges uram, Johanna és Blanka királyi hölgyek, tudván,
hogy a navarrai király kiesett felséged kegyéből, azért könyörögnek,
hogy fogadja őt oda vissza«´
Ezután az új főparancsnok, Gautier de Brienne, Athén hercege« igen,
Raoul egyik rokona, a Brienne család másik ágáról; ez alkalommal nem
egy fiatalkát választottak« kézen fogta a navarrait. ÄA király tiszta
szívből és jó lélekkel megbocsát kegyelmednek a királynék iránti
barátságból«´
Mindezekhez végül Boulogne bíborosa tiszte szerint fennhangon
hozzátette: ÄHa a királyi családból bárki újrakezdené a viszályt, legyen
akár a király fia, sújtson le rá az igazságszolgáltatás.´
Szép kis igazságszolgáltatás, mondhatom« mindenki a markába
nevetett. És akkor az udvar színe előtt összeölelkezett após és vő. A
folytatást majd holnap mesélem el.
IX.
ROSSZ KÁROLY AVIGNONBAN
Az igazat szólva, öcsém, jobb szeretem ezeket a régi templomokat,
amilyen az imént látott Dorat-templom is, mint a százötven-kétszáz éve
épülteket, mert derék munkák, de belül oly sötétek, és túlburjánzott
díszítményeik gyakran oly rémisztők, hogy az embernek elszorul a szíve,
mintha éjszaka eltévedt volna egy erdő közepén. Sokan rossznak
mondják az ízlésemet, tudom; de az enyém és ragaszkodom hozzá. Talán
az formálta ilyenné, hogy périgueux-i öreg kastélyunkban nőttem fel,
amely a régi rómaiak egyik hatalmas építményének romjain áll Saint-
Front mellett, Saint-Étienne közelében« Én azokat a formákat szeretem,
melyek rájuk emlékeztetnek, szép, egyszerű, szabályos oszlopsoraikra,
magas boltíveikre, melyek alatt bőséggel árad a fény.
A régi szerzetesek kedvelték az ilyen szentélyeket: a kövek finoman
aranyozottnak tűnnek a beözönlő napfénytől, és az égboltot mintázó
magas boltozat alatt az énekszó úgy száll fel, s oly csodálatosan árad
szét, mint az angyaloké a paradicsomban.
Ha kifosztották is az angolok Dorat-t, Istennek hála nem rombolták le
annyira, hogy újjá kéne építeni ezt a pompás remekművet. Másként
lefogadom, hogy az észak-olasz építészek, szokásukhoz híven, nehézkes
hajót építenének belé, amely olyan kőpatákon nyugodnék, akár egy
fantasztikus állat, hogy ha belépünk, ne Isten házában, hanem a pokol
előcsarnokában érezzük magunkat. S a torony csúcsán álló aranyozott
rézangyalt, melyről a plébániatemplom a nevét kapta« igen, p!p
fintorgó, lólábú ördöggel helyettesítenék«
A pokol« Jótevőm, XXII. János, az első pápa, akit szolgáltam, nem
hitt a pokolban, illetve azt hirdette, hogy üres. Túl messzire ment. Ha az
embereknek nem kellene többé félniük a pokoltól, mivel
kényszeríthetnénk őket arra, hogy alamizsnát adjanak, penitenciát
vállaljanak, s pénzen váltsák meg bűneiket? Pokol nélkül az egyház
becsukhatná a boltot. Tagadása a nagy öregnek egy hóbortos ötlete volt.
Tanúsítanunk kellett, hogy visszavonta a halálos ágyán. Én ott voltam
mellette«
Ó! hogy lehűlt az idő! Érezni, hogy két nap múlva már december.
Ráadásul nyirkos hideg van, ami a legrosszabb.
Brunet! Aymar Brunet, nézd már meg, barátom, nincs-e az
élelmiszeres szekéren egy fazéknyi parázs, amit a hintómba hozhatnátok!
A szőrmék már nem elegendők, s ha így folytatjuk, egy vacogó bíboros
fog kiszállni a hintóból Saint-Benoít-du-Sault-ban. Úgy hírlik, azt is
feldúlták az angolok. És ha nincs elegendő parázs a hátsó szekéren,
hiszen nekem több kell, mint amennyivel melegen lehet tartani egy ragut,
hozzatok az első útba eső tanyáról. Nincs szükségem Vigier doktorra.
Haladjon csak nyugodtan az útján. Mihelyt az orvosomat a hintóhoz
szólítják, az egész kíséret azt képzeli, hogy a halálomon vagyok.
Remekül érzem magam. Mindössze parázsra van szükségem«
Tehát szeretné tudni, Archambaud, mi történt a mantes-i szerződés
után, melyről tegnap meséltem kegyelmednek« Jó hallgatóságnak
bizonyul, öcsém, és öröm a számomra, hogy elmondhatom
kegyelmednek mindazt, amit tudok. Gyanítom, hogy amíg pihentünk, föl
is jegyzett egyet s mást abból, amit mondtam; így van?« Nos hát, jól
gondoltam. Az északon élő urak gondolják csak, hogy méltóságukat
növeli, ha tudatlanabbak a szamárnál, mintha írni és olvasni a deákok
vagy a szegények dolga volna. Egy egyszerű levélke megfejtéséhez is
szolgára van szükségük. Mi azonban, akik a királyság déli részén élünk, a
római szellemtől megérintve, nem vetjük meg a műveltséget. És ez az
élet számos területén előnyünkre szolgál.
Tehát jegyzeteket készített. Nagyszerű. Mert én sajnos nem hagyhatok
hátra tanúvallomást arról, amit láttam és tettem. Minden levelem és más
irományom a pápai archívumba kerül majd, s a szabálynak megfelelően
ott is marad örökre. De kegyelmed, Archambaud, előállhat majd azzal,
legalábbis a Franciaországban lezajlott eseményeket illetően, amit tud,
tanúsíthatja emlékezetem pontosságát, ha egyesek ± és biztos vagyok
benne, hogy Capocci közöttük lesz« Isten adja, hogy legalább egy
nappal tovább lehessek e földön, mint ő« ± vitatni mernék értesüléseim
hitelességét.
Tehát nem sokkal a mantes-i szerződés után János király, aki a veje
irányában oly érthetetlenül nagylelkűnek mutatkozott, a tárgyalásokban
részt vevő Robert Le Coqot és Robert de Lorris-t, sőt még a felesége
nagybátyját, Boulogne bíborost is azzal vádolta, hogy Na-varrai Károly
megvásárolta őket.
Köztünk szólva, valószínűleg nem járt messze az igazságtól. Robert
Le Coq nagyra törő fiatal püspök, nemcsak mestere az intrikának, de
élvezetét is leli benne, és gyorsan felfedezte, milyen előnyei származnak
abból, ha a navarrai pártjára áll, akihez egyébként a két király
összezördülése óta nyíltan csatlakozott. Robert de Lorris, a kamarás
természetesen odaadó híve gazdájának; de bankárcsaládból származik, és
az ilyen ember nehezen áll ellen a könnyű keresetnek. Jó tíz éve
ismerkedtem meg vele; azért jött akkor Avignonba, hogy arról a
háromszázezer forintos kölcsönről tárgyaljon, amit V. Fülöp király
folyósított az akkori pápának. Én a magam részéről megelégedtem ezer
forinttal azért, hogy összehoztam őt VI. Kelemen bankáraival, az
avignoni Raimondikkal és a firenzei Matteiekkel; ő azonban sokkal
bőkezűbben szolgálta ki magát. Ami pedig Boulogne-t illeti, aki
rokonságban áll a királlyal«
Természetesnek tartom, hogy mi, bíborosok, kapunk némi fizetséget
azért, ha az uralkodók érdekében munkálkodunk. Miből futná különben a
kiadásainkra? Sosem csináltam titkot belőle, sőt büszke voltam rá, hogy
Durazzo nővéremtől huszonkétezer forintot kaptam húsz évvel ezelőtt«
már húsz éve!« amiért gondjaimba vettem erősen tönkrement hercegi
birtokait. De csak olyanoktól fogadtam el bármit is, akik tehetségem és
befolyásom okán rám bízták ügyüket. A becstelenség ott kezdődik,
amikor az ellenségtől hagyjuk lefizetni magunkat. És gyanítom, hogy
Boulogne nem állt ellen ennek a kísértésnek.
Azóta erősen elhidegült a viszony közte és II. János közt.
Lorris, amint az vele általában történni szokott, rövid fagy után ismét
visszanyerte a király kegyét. A legutóbbi nagypénteken a király lába elé
vetette magát, megesküdött, hogy mindig hű volt hozzá, és Le Coqot
vádolta álnoksággal és kétkulacsossággal, akit ezért száműztek is az
udvarból.
Előnyt lehet kovácsolni abból, ha utóbb elfogultnak minősítjük egy
szerződés előkészítőit. Érvként szolgálhat a szerződés megszegéséhez. A
király élt is ezzel a lehetőséggel. Amikor egyesek megállapították, hogy
szigorúbban kellett volna ellenőriznie küldötteit, s kevesebb engedményt
tennie, ingerülten elhárította a bírálatot: ÄTárgyalni, vitázni, érvelni nem
egy lovag dolga!´ Mindig is megvetést mutatott a tárgyalás, a diplomácia
iránt, csak hogy kibújhasson kötelességei alól.
Az igazság persze az, hogy nem ígért ő túl sokat, hiszen esze ágában
sem volt ígéreteit betartani.
Eközben színlelt szívélyességgel övezte a vejét, állandóan maga
mellett akarta tudni az udvarnál, sőt a két öccsét, Fülöpöt és Lajost is, ez
utóbbit sürgetve, hogy hagyja ott Navarrát. A három fivér
védelmezőjének mondta magát, és a trónörököst is arra ösztökélte, hogy
fogadja őket barátságába.
Rossz Károly pimasz hetykeséggel fogadta ezt az előzékenységet és
rokoni gondoskodást; egy alkalommal például az asztal mellett, nagy
társaság jelenlétében így szólt a királyhoz: ÄVallja be, jó szolgálatot
tettem felségednek, hogy megszabadítottam Spanyol Károlytól, aki a
kezébe akarta kaparintani az egész királyságot. Ha nem mondja is,
tudom, hogy megkönnyebbült.´ Képzelheti, miként érinthette Jánost ez a
nyájas megjegyzés.
És azután, egy nyári napon ünnepséget rendeztek a palotában, amelyre
Navarrai Károly is hivatalos volt két fivérével együtt. Alighogy
megérkeztek, Boulogne bíboros e szavakkal sietett eléjük: ÄForduljanak
vissza azonnal és vágtassanak a palotájukba, ha kedves az életük! A
király elhatározta, hogy az ünnepség alatt mindhármukat megöleti!´
Az értesülés nem volt légből kapott. János király aznap reggel
határozott így, a szűk körű tanácsban, amelyen Boulogne is részt vett.
ÄCsak arra vártam, hogy a három fivér együtt legyen, mert azt akarom,
hogy mindhármukat öljék meg, s írmagja se maradjon ennek az átkozott
családnak!´
Nem helytelenítem, hogy Boulogne értesítette a navarraiakat, még ha
ezáltal az árulás gyanújába keveredett is. Végtére is a szentegyház egy
papja« aki ráadásul a pápai kormánytestületnek is a tagja, a pápa
testvére az Úrban« mégsem nézhet végig hidegvérrel és ölbe tett kézzel
egy hármas gyilkosságot. Ha hallgat, a gyilkosok cinkosává válik. De
miért teregette ki János király Boulogne előtt a kártyáit? Elegendő lett
volna lesbe állíttatnia a katonáit. De nem, ő nagyon ügyesnek hitte
magát! Ó, amikor ez a király fifikus akar lenni!
Sosem volt képes három sakklépést előre látni. Nyilván arra gondolt,
hogy ha a pápa majd megfeddi, amiért vérfürdőt rendezett a palotájában,
ő így válaszolhat: ÄDe hiszen szentatyám bíborosa jelen volt, és nem
helytelenítette a tervet.´ Boulogne azonban nem egy pelyhes madárfióka,
akit csak úgy lépre lehet csalni.
Navarrai Károly a hír hallatán azonnal visszatért a palotájába, és
kíséretről gondoskodott. Mivel a három fivér nem jelent meg az
ünnepségen, János király szigorú paranccsal értük küldetett, de a küldönc
már csak a lovak szellentését hozhatta válaszul, mert a navarraiak épp
ekkor vágtattak el Normandia felé.
János király rettenetes dühbe gurult, bosszúságát sértettség mögé
rejtve. ÄNézzék az elvetemült fiút, a hitszegőt, aki megveti királya
barátságát, s önként száműzi magát udvarunkból. Gonosz terveket
koholhat ellenünk.´
És már meg is volt az ürügy, hogy kinyilvánítsa, felfüggeszti a
mantes-i szerződésben foglaltak végrehajtását ± amit el sem kezdett soha.
Amint Károly tudomást szerzett erről, visszaküldte Lajos öccsét
Navarrába, Fülöpöt pedig Contentinre, hogy szervezzen csapatokat, s
maga sem maradt Év-reux-ben.
Mert ekkoriban a szentatyánk, Ince pápa, úgy határozott, hogy
összehívja az avignoni konferenciát« a ‡harmadikat, a negyediket, vagy
talán mindig ugyanazt« amelyen terve szerint a francia és az angol
király küldöttei már nem egyszerű fegyverszünetről, hanem igazi és
végleges békekötésről fognak tárgyalni. Ince azt hangoztatta, hogy be
akarja végezni elődje művét, s azzal hízelgett magának, hogy neki
sikerülni fog, ami VI. Kelemennek nem sikerült. Az elbizakodottság,
Archambaud, a pápák szívébe is be tud férkőzni«
A korábbi tárgyalásokon Boulogne bíboros elnökölt; Ince megújította
ebben a tisztében. Boulogne-ban sohasem bízott igazán az angliai
Edward király, mint ahogy bennem sem, mert úgy érezte, hogy
túlságosan a szívén viseli Franciaország érdekeit. Ugyanakkor a mantes-i
szerződés és Rossz Károly elmenekülése óta János király sem bízott
benne. Talán épp ez okozta, hogy Boulogne a várhatónál
eredményesebben vezette a tárgyalást; senkire sem kellett tekintettel
lennie. Elég jól szót értett London és Norwich püspökével, s főleg
Lancaster herceggel, aki kiváló hadvezér és igazi úr. Magam is
munkálkodni kezdtem a háttérben. A kis na-varrai neszét vette, mi
készül«
Á! Itt a parázs! Csúsztassa a fazekat a ruhám alá, Brunet! Remélem,
nem esik ki a parázs, nehogy megégjek. Ez az, így nagyon jó«
Navarrai Károly tehát neszét vette, hogy közeledni látszunk a
békekötéshez, ami cseppet sem lett volna ínyére, így hát egy szép
novemberi napon« éppen két éve,., egyszer csak megjelent ott, ahol
senki sem várta: Avignonban.
Akkor láttam először. Huszonnégy éves volt, de alacsony termete
miatt nem látszott többnek tizennyolcnál. Igen, alacsony, valóban nagyon
alacsony, a legkisebb európai király. De olyan formás, egyenes tartású,
fürge és eleven, hogy nem tűnik hibának apró termete. Az arca kellemes,
s kissé túlméretezett orra sem csúfítja el; szép barna szeme sarkába már
szarkalábakat rajzolt a kajánság. Külleme megnyerő, modora udvarias és·
mégis fesztelen, remekül bánik a szavakkal, jól bókol, és olyan hirtelen
tud komoly témáról mókázásba csapni át, majd ismét komolyra váltani, s
úgy tud barátságot színlelni mindenki iránt, hogy cseppet sem
csodálkozhatunk, ha a nők nem tudnak ellenállni neki, s a férfiakat is
könnyedén az ujja köré tekeri. Nem, valóban nem hallottam még olyan
jól beszélni senkit, ahogyan ez a kis király cseveg! Amíg hallgatjuk,
elfelejtjük, mennyi nemtelenség, fortély, hazugság és bűntett rejtőzik a
kellem mögött. Olyan jó benyomást tesz az emberekre, hogy készek
megbocsátani sötét titkait.
Nem állt túl jól a szénája, amikor megérkezett Avignonba. Mint
kegyvesztettnek, a francia király kezdte elfoglalni a kastélyait, s Anglia
királya is erősen megneheztelt rá, amiért a megkérdezése nélkül írta alá a
mantes-i szerződést. ÄSegítséget kért tőlem, s cserébe azt ígérte, hogy
megnyitja előttünk Normandia kapuit. Én mozgósítottam a kedvéért
bretagne-i csapataimat, s más seregeimmel már partraszállásra
készültem; és amikor a segítségem révén elég erősnek érezhette magát, s
megfélemlítette ellenségét, szerződést kötött vele anélkül, hogy engem
értesített volna« Ezután forduljon segítségért, akihez akar; forduljon
akár a pápához«´
Nos hát éppen ezt tette Navarrai Károly. És egy hét leforgása alatt az
egész pápai udvart maga mellé állította.
 A szentatya és számos bíborosa jelenlétében ± én is köztük voltam ±
megesküdött, hogy leghőbb vágya megbékélni Franciaország királyával;
a lelkét is kitette, hogy higgyenek a szavának. II. János küldötteinek,
Pierre de La Foret-nak és Bourbon hercegének meg egyenesen értésére
adta, hogy a helyreállt barátságért cserébe hajlandó lenne csapatokat
állítani Navarrában, hogy megtámadja az angolokat Bretagne-ban vagy
akár a saját partjaikon.
De nem sokkal ezután esténként kíséretével együtt látványosan
elhagyta a várost, majd éjszaka titokban visszatért, s találkozott Lancaster
herceggel és az angol küldöttekkel. A titkos találkáknak hol Pierre
Bertrand, Arras bíborosa, hol maga Guy de Boulogne adott otthont.
Később szemrehányást tettem Boulogne-nak, amiért két vasat tartott a
tűzben. ÄTudni akartam, mit forralnak. Csak azért adtam kölcsön a
házamat, hogy a kémeim kihallgassák őket.´ A kémei azonban süketek
lehettek, mert Boulogne semmit sem tudott, vagy úgy tett, mintha nem
tudna. Ha nem volt a navarrai cinkosa, jól a bolondját járatta vele a kis
király.
Én viszont a legapróbb részletekig tudom, miről tárgyaltak. Akarja
hallani, öcsém, mivel nyerte meg a navarrai Lancastert? Nos hát nem
kevesebbet ajánlott neki, mint hogy elismeri Franciaország királyául az
angliai Edwardot. A tárgyalások annyira előrehaladtak, hogy már a
szövetségi szerződés megkötését tervezték.
Első pont: a navarrai tehát elismeri Edwardot Franciaország királyául.
Második pont: együtt indítanak háborút János király ellen. Harmadik
pont: Edward elismeri Navarrai Károly jogát a normand hercegségre,
Champagne-ra, Brie-re, Chartres-ra, valamint övé lesz Languedoc
kormányzói tiszte is, ráadásul természetesen a navarrai királyság és az
évreux-i grófság. Vagyis megosztoztak volna Franciaországon. A
szerződés többi pontjára most nem térek ki.
Miként jutott tudomásomra a terv minden részlete? Hát annyit
elárulhatok, hogy London püspöke, aki Lancaster herceg kíséretében
volt, saját kezűleg jegyezte le a készülő szerződést. De azt már ne
kérdezze, hogy kicsivel később ki tudatta velem a teljes szövegét. Ne
felejtse el, hogy a yorki katedrális kanonokja vagyok, és bár nem
kedvelnek túlságosan a La Manche-on túl, akad azért néhány emberem
odaát.
Tán mondanom sem kell, hogy ha korábban volt is valami remény a
franciák és angolok közti béke megteremtésére, a kis király buzgó
áskálódásának következtében az is semmivé vált.
Miért is törekedtek volna megegyezésre a követek, amikor mindegyik
azt hitte, hogy a navarrai király, ígéretéhez híven, őt fogja támogatni a
háborúban? Bourbonnak azt mondta: ÄTárgyalok ugyan Lancasterrel, de
csak ámítom, hogy minél jobban szolgálhassam nagyuramat.´ Azután
Lancaster fülébe susogott: ÄIgaz, találkoztam Bourbonnal, de csak azért,
hogy megtévesszem. A kegyelmed embere vagyok.´ És a
legcsodálatosabb az, hogy mindkettő hitt neki.
S amikor elhagyta Avignont, hogy visszatérjen a Pi-reneusokba, titkon
mindkét fél úgy érezte, hogy jó barátja távozik.
A konferencia légköre megzápult. Senki sem tett többé fikarcnyi
engedményt sem. És a város unalomba fúlt. Három héten át mindenki
csak Rossz Károllyal foglalkozott. A pápa is rosszkedvű lett s örökké
siránkozott; a kedves gonosz egy kis ideig elszórakoztatta«
Ó! milyen jól átmelegedtem! Melegedjék kegyelmed is, öcsém; húzza
magához a parazsas fazekat.
!
AZ ÉV, AMELY CSAK ROSSZAT HOZOTT
Jól mondja, jól mondja, Archambaud, én is így érzem. Még csak tíz
napja, hogy elindultunk Périgueux-ből, s mintha már egy hónapja
utaznánk. Az utazás megnyújtja az időt. Ma este Chateauroux-ban
szállunk meg. Nem titkolom, örülök, hogy holnap Bourges-ba érvén, ha
Isten is úgy akarja, három hosszú napon át pihenhetek, de talán négy
napig is. Egy kicsit belefáradtam az apátságokba, ahol rossz a koszt, és
alig melegítik át az ágyamat, hogy értésemre adják, mennyire tönkretette
őket a háború. Csak nehogy azt higgyék ezek a kis abbék, hogy ha
koplaltatnak és huzatban altatnak, felmentést kapnak fizetési
kötelezettségük alól!« A kíséretre is ráfér a pihenés, rendbe kell tenni a
lószerszámokat, megszárítani a ruhákat. Ez az eső alattomos ellenség.
Hallom, hogy tüsszögnek a hintóm körül a leendő kis lovagok;
lefogadom, hogy a bourges-i pihenőt arra használják majd, hogy fűszeres
forralt borral kúrálják magukat. Én nem érek rá ilyesmire. Fel kell
bontanom az avignoni postát és lediktálni a válaszleveleket.
Talán meglepi, Archambaud, milyen ingerült szavak kíséretében
emlegetem időnként a szentatyát. Igen, heves vérmérsékletű vagyok, és
gyorsan hatalmába kerít a bosszúság. Sokat kell nyelnem. De ne
gondolja, hogy nem vágom olykor a szemébe is, mit gondolok az
ostobaságai felől! Nemegyszer mondtam már neki: ,,Adná az ég,
szentatyám, hogy tudatára ébredjen, mekkora baklövést követett el!´
Ó, ha a francia bíborosoknak nem támad hirtelen az a hóbortos
ötletük, hogy egy rangunkbéli ember nem jöhet pápaként számításba«
hogy alacsony születésű-
nek kell lennie« és ha az olasz bíborosok, Capocci és a többiek,
kevésbé szorgalmazzák, hogy a Szentszék kerüljön vissza Rómába«
Róma, Róma! Csak Itália érdekli őket; a Capitóliumtól nem látják az
Istent.
Ince pápának a császárral kapcsolatos politikája bőszít a leginkább.
Pierre Roger, akarom mondani VI. Kelemen és én hat éven át keményen
álltuk a sarat, és nem engedtük a császárt megkoronázni. Hogy
megválasszák, azt nagyon is akartuk. Azzal is egyetértettünk, hogy
uralkodjék. De a szentséget vissza kellett tartanunk, mintegy zálogul,
amíg alá nem írja az általunk hőn óhajtott szerződéseket. Jól tudtam én,
hogy ez a császár már a fölkenést követő napon kellemetlenségeket fog
okozni nekünk.
Erre a mi Aubertünk, amint a fejére került a tiara, mindjárt rázendített:
ÄBéküljünk meg a császárral, béküljünk meg!´ És tavaly tavasszal el is
érte a célját. ÄIV. Károly császárt megkoronázzuk; így parancsolom!´,
jelentette ki. Ince pápa azon uralkodók közé tartozik, akik nem tudnak
mást, csak visszavonulni. Bővében vagyunk az ilyeneknek. Nagy
győzelemként könyvelte el, hogy a császár ráállt: csak reggel érkezik
Rómába, a felszentelés napján, és már aznap este távozik is a városból.
Szamárság! Bertrand de Colombiers bíborost küldte« ÄLátja, egy
franciára esett a választásom; elégedett lehet´« hogy a cseh fejére
helyezze Nagy Károly koronáját. Viszonzásul hat hónappal később IV.
Károly megajándékozott bennünket az Aranybullával, amelynek
értelmében a pápaságnak többé semmi beleszólása sincs a
császárválasztásba.
Ezentúl az államszövetségbe tömörülő hét választófejedelemség dönti
el, ki lesz a császár« az államszövetség rendnek álcázza a szép német
anarchiát« Itáliáról azonban nem döntöttek, így senki sem tudja, miként
fogják ott a hatalmat gyakorolni. A bulla legnagyobb veszélye ± s ez az,
amit Ince nem vett észre ±, hogy szétválasztva a mulandót és az örököt,
függetleníti a nemzeteket a pápaságtól. Ez már a vég, annak az
egyetemes hatalomnak elvi eltörlése, amit Szent Péter utóda a
Mindenható Isten nevében gyakorol. Istent visszaküldik az égbe, hogy
azután tehessék a földön, ami jólesik. Ezt Ämodern gondolkodás´-nak
nevezik, és még büszkék is rá. Én a magam részéről, öcsém, bocsásson
meg a szóért, húgyagyúságnak nevezem.
Nincs régi és modern gondolkodás. Csak értelem van és ostobaság. S
mit tesz mindezek után a pápa? Mennydörög s kiátkozza a szentségtörőt?
Nyájas, barátságos, áldásokkal telitűzdelt levelet küld a császárnak« Ó,
nem! Ó, nem! nem én fogalmaztam. De a metzi birodalmi diétán nekem
kell majd végighallgatnom a bulla ünnepélyes kihirdetését, amely tagadja
a szentség legfőbb hatalmát, s nem hozhat mást Európára, csak bajt,
felfordulást és nyomorúságot.
Le kell nyelnem a békát, s még jó képet is kell vágnom hozzá; mert
most, hogy Németországot elveszítettük, még fontosabb, hogy
Franciaországot megmentsük -hol marad különben Isten számára hely?
Ó! a jövendő nemzedék átkozottnak mondja majd az 1355-ös esztendőt!
És nem is jutottunk túl a dolgok nehezén.
És mit tett eközben a navarrai? Nos hát elbűvölten fogadta a hírt
Navarrában, hogy nemcsak ő okoz gondot nekünk ügyes zavarkeltésével,
hanem most már a császár is.
Előbb kedves Friquet-jének visszatértére várt, aki Lancaster herceggel
utazott Angliába, majd egy angol kamarással tért vissza, aki Edward
királynak az Avignonban kidolgozott szerződéstervezettel kapcsolatos
észrevételeit tolmácsolta. A kamarás ezután visszatért Londonba, ezúttal
Colin Doublelnek, Rossz Károly fegyvernökének, Spanyol Károly egyik
gyilkosának kíséretében, akinek viszont az volt a feladata, hogy saját
gazdája észrevételeit tolmácsolja.
Navarrai Károly épp az ellentettje János királynak. Akkurátusabb,
mint egy jegyző, egy szerződés minden cikkelyét, minden pontját,
minden vesszőjét megfontolja. Töröljék ezt és vegyék be azt.
Hivatkozzanak ilyen és ilyen, hitelt adó szokásjogra; és szüntelenül azt
kutatja, miként faraghatna le egy kicsit a saját kötelezettségeiből és
miként növelhetné a másik fél terheit« És miközben az angoloknál
sütögette a pecsenyéjét, kedvtelve figyelte, mi sül Franciaország
kemencéjében.
Épp ezt az időt választotta János király a cselekvésre. Mindig rossz
időben cselekszik. Hetvenkedve csapatokat állított, hogy egy távollévő
ellen hadakozzanak, s Caenba rohanva parancsot adott, hogy Évreux
kivételével foglalják el a veje valamennyi normandiai kastélyát. Szép kis
hadviselés volt, mondhatom: ellenség sehol, a katonák harc helyett
inkább csak lakmároztak; a normandok dühösen tűrték, hogy a királyi
íjászok kifosszák élelmiszerszekrényeiket és sózódézsáikat.
Eközben a kis király szép nyugodtan hadsereget szervezett
Navarrában, miközben a sógora, Foix grófja, Phoebus« egyszer majd
mesélek róla is; nem jelentéktelen figura« elment egy kicsit rabolgatni
az Armagnac grófságba, hogy ezzel is kárt okozzon a francia királynak.
A fiatal Károly kivárta a nyarat, amikor a legkisebb kockázattal járnak
a tengeri hadműveletek, s egy szép augusztusi napon kétezer emberrel
partra szállt Cherbourg-nál.
És az elképedt II. János ugyanekkor kapta a hírt, hogy a walesi herceg,
aki áprilisban Aquitania uralkodója lett és az angol király helytartója
Guyenne-ben, a vitorlásain ötezer emberrel elindult Bordeaux felé. Már
csak a kedvező szélre várt. Ó! kiváló hírszerző szolgálata lehet János
királynak! Mi Avignonból jól láttuk, mint alakul ki a tengeren a
Franciaországot fenyegető harapófogó. És ráadásul Edward király
közeledéséről is hírt kaptunk; már Jerseyben kellett volna lennie, de a
vihar Porstmouthban marasztotta. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy csakis
a szél mentette meg tavaly Franciaországot.
Mivel nem harcolhatott egyszerre három fronton, János király úgy
döntött, hogy egy fronton sem harcol. Újból Caenban termett, de most
azért, hogy tárgyaljon. Vele volt két Bourbon unokafivére is, Péter és
Jakab, valamint Pierre de Lorris, aki, mint már említettem, időközben
ismét a király kegyébe férkőzött. Navarrai Károly azonban nem jött el.
De Lor és de Couillarville urakat küldte csupán maga helyett tárgyalni.
így János király nem tehetett mást, mint hogy visszafordult, hátrahagyva
a két Bourbont, akinek csak annyi eligazítást adott, hogy igyekezzenek
minél hamarább barátságos megegyezésre jutni. Az egyezséget
Valognes-ban kötötték meg szeptember 10-én. Navarrai Károly ismét
megkapta mindazt, amit a mantes-i szerződés biztosított a számára, és
még egy kicsit többet is.
És két héttel később, a Louvre-ban, újabb ünnepélyes kibékülésre
került sor após és vő között, természetesen az özvegy királynék, Johanna
és Blanka jelenlétében« ,,Öcsém, uram, itt van unokaöcsénk és
fivérünk, kérjük, hogy irántunk való szeretetből«´ És a két király kitárta
a karját, és arcon csókolta egymást, bár csók helyett nyilvánvalóan
inkább harapni szeretett volna, és megbocsátottak egymásnak, és hűséges
barátságot fogadtak«
Ó! csaknem megfeledkeztem egy apró mozzanatról, ami pedig később
nagy jelentőségre tett szert. II. János a fiát, Károly trónörököst,
Normandia helytartóját kérte meg, hogy biztosítson díszkíséretet a
navarrai királynak. Vaudreuilből Eure-be vonultak, s ott töltöttek négy
napot, azután együtt tették meg az utat egészen Párizsig. Először töltött
ilyen sok időt egymás társaságában a két unokatestvér, meghitt
beszélgetésbe merülve lovagoltak, együtt nézelődtek, ettek és aludtak. A
trónörökös szöges ellentéte a navarrainak: olyan magas, amilyen
alacsony a másik, s olyan lassú is, amilyen eleven a másik, és olyan
szűkszavú, amilyen fecsegő a másik. Ezt figyelembe véve a hat év kor
különbség nem jelenthetett akadályt, főleg, ha az idősebb cseppet sem
volt koraérett. Ráadásul a trónörökös beteg, pontosabban szólva
nyomorék; a jobb keze megdagad és lilásvörössé változik, ha csak egy
kicsit is nehéz terhet fölemel, vagy erősen a kezébe szorít egy tárgyat.
Kardot fogni egyáltalán nem tud. Az apja is, anyja is túl fiatal volt,
amikor nemzették, s ráadásul mindegyikük épp valamilyen betegségből
épült fel; ez meglátszik sarjukon.
Mindebből azonban elhamarkodott volna olyan következtetést
levonni, amilyet sokan, elsősorban maga János király vont le, hogy
tudniillik a trónörökös ostoba fajankó s rossz király válik majd belőle.
Gondosan tanulmányoztam a csillagait« 1338. január 21. «a Nap még
a Bakban, épp mielőtt a Vízöntőbe lépett volna« a Bakban születettek
késői dicsőségre számíthatnak, de számíthatnak, ha a szellem fénye
vezeti őket. A téli palánták lassan fejlődnek« Több esélyt adok ennek az
uralkodónak, mint sok másiknak, akinek jobbak a fizikai adottságai. Ha
sikerül átvészelnie most néhány évnyi megpróbáltatást« sok mindenen
túljutott már; de a legrosszabb még hátravan« jó uralkodó válhat belőle.
Azt azonban el kell ismerni, hogy a külseje nem szolgál előnyére«
Ó, feltámadt a szél, és záport hozott magával! Kérem, Archambaud,
oldja ki a függönyt tartó selyemzsinórokat. Jobb lesz sötétben folytatni a
társalgást, mint elázni. így legalább a lópaták fülsiketítő dobogását is
kevésbé halljuk majd. És este szóljon Brunet-nek, hogy borítson
viaszosvásznat a hintó fölé. Egy kicsivel nehezebb lesz a lovaknak, de
majd sűrűbben váltjuk őket«
Igen« jól el tudom képzelni, miként igyekezett a navarrai király a
Vaudreuilből Párizsba vezető úton« Vaudreuil Normandia egyik
legszebb vidékén fekszik; János király oda tervezi egyik rezidenciáját;
azt beszélik, az épület valóságos csoda. Én nem láttam, csak azt tudom,
hogy nagy érvágást jelentett a kincstárnak; arannyal közvetlenül a falra
festett képek« tehát jól el tudom képzelni, mint igyekezett Navarrai
Károly, jó beszélőkéjét és megnyerő modorát latba vetve, elbűvölni a
francia Károlyt. A fiatalok szívesen választanak példaképet. És a
trónörökösnek nagyon is megfelelhetett ez a nála hat évvel idősebb,
kedves útitárs, aki már annyifelé járt, annyi mindent látott, annyi mindent
tett, aki beavatta őt sok titokba, s remekül elszórakoztatta az udvarbéli
emberekről szóló csúfondáros történeteivel« ÄAtyja, a király, bizonyára
más képet festett rólam, mint amilyen valójában vagyok« Legyünk
szövetségesek, legyünk barátok, legyünk ± ne csak névleg, de igazából is
± testvérek!´ A trónörökösnek nyilván hízelgett, hogy ilyen nagyra
becsüli az a rokona, aki sokkal többre vitte nála az életben, hiszen már
uralkodó, így hát a navarrainak könnyű volt a kegyeibe férkőznie.
 Összemelegedésük nagy hatással volt a későbbi eseményekre, sok
szerencsétlenség és viszály forrása lett.
De úgy hallom, a kíséret felzárkózik. Húzza félre egy kicsit a
függönyt« Igen, már lanti a külvárost. Chateauroux-ba értünk. Nem kell
tömegre számítanunk. Nagyon buzgó kereszténynek vagy nagyon
kíváncsinak kell lenni ahhoz, hogy valaki hajlandó legyen bőrig ázni csak
azért, hogy lássa egy bíboros hintóját elhaladni.
XI.
ÖSSZEOMLÁS ELŐTT
Ezek a berryi utak mindig is híresen rosszak voltak. És úgy veszem
észre, a háború sem javított rajtuk« Hé! Brunet, La Rue! Lassítsanak az
isten szerelmére! Tudom, hogy mindenki szeretne már Bourges-ban
lenni. De ez nem ok arra, hogy összetörjenek ebben a ládában, mint a
borsot. Álljanak meg, álljanak meg! És állítsák meg az élen haladókat is!
így« Nem, nem a lovak hibája. A maguk hibája, úgy ösztökélik a
lovakat, mintha égő kóc volna valamennyiük nyergén« Ha ismét
elindulunk, lesznek szívesek olyan tempóban vinni, amint az egy
bíboroshoz illik. Mert ha nem, végig feltöltetem magukkal az utat.
Képesek összetörni a csontjaimat ezek a komisz ördögök, csak hogy
egy órával korábban lefekhessenek. Végre elállt az eső« Nézze csak,
Archambaud, még egy felégetett tanya. Az angolok egészen Bourges
külvárosáig eljöttek gyújtogatni, a seregnek egy másik részét meg
Nevers-be küldték ugyanezért.
Tudja, a walesi íjászokra, vagy az ír és más rongyos gyalogosokra,
akik vakon követik a walesi herceg utasítását, egyáltalán nem haragszom.
Nyomorúságban élő emberek, akik előtt felcsillant a meggazdagodás
lehetősége. Szegények, tudatlanok, és mindig komiszul bántak velük. A
háború az ő számukra rablást, vigadozást és rombolást jelent. Örül a
szívük, ha látják, hogy jöttükre a falusiak karjukba kapják gyermekeiket,
s üvöltve menekülnek: ÄAz angolok, az angolok, Isten, segíts!´ Mi lehet
mulatságosabb egy nyomorult számára, mint félelmet kelteni más
nyomorultakban? Nagyon erősnek érzik magukat. Szárnyast ehetnek
naponta, meg kövér disznóhúst. Megcsapolnak minden hordót, hogy a
szomjukat oltsák, s amit nem tudnak meginni vagy megenni, elpusztítják,
mielőtt odébbállnának. A lovakat elkötik, és átvágják a torkát
mindennek, ami az út mellett vagy az istállókban bőg és béget. És azután
részegen röhögve csóvát dobnak a kazlakra, csűrökre és mindenre, ami
éghető. Jó mulatság ez, nem igaz? Igazán kedvére valók az ilyesfajta
parancsok ennek a durva, faragatlan, iszákos népségnek! Olyanok, mint a
komisz kölykök, akiket arra buzdítanak, hogy tegyenek rossz fát a tűzre.
Még az angol lovagokra sem haragszom. Végül is nem otthon vannak;
háborúba szólították őket. És a Fekete Herceg maga jár elöl jó példával;
parancsot ad a fosztogatásra, a legszebb arany±, elefántcsont és
ezüsttárgyakat, a legfinomabb kelméket saját szekereire hor-datja, vagy
kapitányait ajándékozza meg velük. Ártatlanokat kifosztani, hogy
javaikkal a barátait halmozza el ± minő nemes cselekedet!
Akinek rossz halált kívánok és örökös gyehennát« igen, igen,
bármily jó keresztény vagyok is« azok a gascogne-i, aquitaniai és
poitiers-i katonák, és még néhányan a mi kis périgord-i grófságunkból is,
akik inkább az angol királyt szolgálják, mint a franciát, s
rablóhajlamuknak engedve, vagy gonosz gőgtől, féltékenységtől hajtva,
netán mert egy igazságtalan ítélet nyomja a szívüket, arra vetemednek,
hogy a saját hazájukban romboljanak. Kérem Istent, hogy sose bocsásson
meg nekik.
Egyedüli mentségük János király ostobasága, aki sose bizonyította be,
hogy képes megvédeni őket: mindenhová megkésve küld cs apatokat,
amikor az ellenségnek híre-hamva sincs már a vidéken. Ó! hogy
engedhetett Isten egy ilyen mihaszna uralkodót megszületni!
Miért kötötte meg a valognes-i szerződést, amiről tegnap beszéltem
kegyelmednek, s miért váltott júdás-csókot ismét navarrai vejével? Mert
megijedt az angliai Edward király hadseregétől, amely vitorlásokon már
Bordeaux felé tartott. A józan ész azt követelte volna tehát, hogy amint a
normandiai nyomás alól felszabadult, rohanjon s csapjon le
Aquitaniában. Bíborosnak sem kell lenni ahhoz, hogy valaki így
gondolkozzék. De nem. A mi szánalmas királyunk semmiségekkel
bíbelődik, s zengzetes parancsokat osztogat csip-csup ügyekben. Hagyja,
hogy a walesi herceg partra szálljon Gironde-ban, majd diadalmasan
bevonuljon Bordeaux-ba. Kémeinek és az utazóknak a jelentéseiből
tudta, hogy a herceg összevonja csapatait, és seregébe olvasztja az imént
emlegetett és megátkozott gascogneiakat, poitiers-iakat is. Nem volt
nehéz kitalálni, hogy hadjárat van készülőben. Minden más király úgy
csapott volna le, mint a sas, hogy megvédje trónját és alattvalóit. De a
lovagoknak ez a gyöngye meg sem moccant.
Igaz ugyan, hogy tavaly szeptember végén a megszokottnál is
súlyosabb anyagi nehézségekkel küzdött. És épp amikor Edward király
hadrendbe állította csapatait, János király kinyilvánította, hogy hat
hónappal elhalasztja adósságainak kifizetését, s ez idő alatt tisztjeinek
fizetését sem folyósítja.
 Á királyok gyakorta épp akkor küldik háborúzni katonáikat, amikor
üres a kincstár. ÄGyőzzetek és gazdagok lesztek! Szerezzetek zsákmányt,
szedjetek váltságdíjat!´ János király ölbe tett kézzel várta, hogy a
végsőkig elszegényítsék, s hagyta, hogy az angolok kedvükre
fosztogassanak a királyság déli részén.
Ó! az angol trónörökös könnyen és gyorsan behatolt országunkba!
Alig egy hónap leforgása alatt hadserege a Garonne partjáról Narbonne-
ig, majd egészen a tengerig jutott, megreszkettette Toulouse-t,
felgyújtatta Carcassone-t és feldúlta Béziers-t. A rémület hosszú
barázdáját vonta maga után, s kis fáradsággal nagy tekintélyt szerzett
vezérének.
Hadművészete, amit az idén Périgord is megtapasztalhatott, igen
egyszerű; azt támadja, amit nem védenek. Messze előreküld néhány
őrszemet, akik felderítik, melyek azok a települések és várak, amelyeket
erősen védenek. Azokat elkerülik. A többire viszont nagy erővel és
pokoli lármával támadnak rá a fegyveresek, elözönlik a városokat,
lakóikat szétkergetik; a falakon loccsan ki azok agyveleje, akik nem
tudnak elég gyorsan elmenekülni; a katonák átdöfik, leütik, aki lándzsáik
vagy buzogányuk közelébe kerül; azután csoportokra oszolva elindulnak
a környező tanyák, kastélyok és monostorok felé.
Az íjászok rabolják össze a csapat számára szükséges élelmiszert,
kiürítik a házakat; azután jönnek a késekkel felfegyverzett rongyosok és
málhahordók, akik a zsákmányt szekerekre rakják, és bevégzik a
megkezdett gyújtogatást.
Ez a mértéktelenül vedelő népség naponta három-öt mérföldet tesz
meg; de a félelem sok mérfölddel előttük jár.
Mi a Fekete Herceg célja? Mint már mondtam: a fosztogatással
gyengíteni a francia királyt. És ezt a célt el is éri.
Bordeaux város lakói meg a szőlősgazdák a háború nagy
haszonélvezői, így hát érthető, ha rajonganak a walesi hercegért. A
korábbi években egyik csapás a másik után érte őket: a háború feldúlta
szőlőskertjeiket, a kereskedelmi utak nem voltak többé biztonságosak,
árujukat mind nehezebben tudták eladni, s azután jött a nagy pestis,
amikor is egy egész bordeaux-i kerületet földig kellett rombolni, hogy a
járványnak útját állják. Most azonban már másokat sújtanak a háború
borzalmai; a bordeaux-iak nem is leplezik kárörömüket: mindenkire rájár
a rúd«
A walesi herceg, amint partra szállt, szép aranypénzt veretett, s
mindjárt forgalomba is hozta: liliom van rajta és oroszlán« az angolok
szerint leopárd. Ez a pénzérme sokkal vastagabb és nehezebb, mint a
francia, amire bárány van verve. ÄAz oroszlán felfalta a bárányt´,
tréfálkoznak az emberek. A szőlő jól terem. A tartomány nyugalmát
semmi sem háborgatja. A kikötő nagy forgalmat bonyolít le, néhány
hónap alatt húszezer hordó bor indult útnak, csaknem mind Anglia felé.
így hát tavaly tél óta a bordeaux-i polgárok vígan élnek, és a pocakjuk
lassan már olyan gömbölyű, mint a hordóik. Asszonyaik a kelmeárusok,
aranyművesek és ékszerészek boltjaiban tolonganak. A város örökös
ünnepben él, és valahányszor a walesi herceg visszatér, abban a
színfekete öltözékben s fegyverzetben, amit annyira kedvel, s amiről
ragadványnevét is kapta, népünnepély köszönti.
Mintha minden polgárnő eszét vesztette volna. A fosztogatás közben
megtollasodott katonák számlálatlanul szórják a pénzt. A walesi és
cornwalli kapitányok mind a nagyurat játsszák; és egyszeriben
elszaporodtak Bordeaux-ban a felszarvazott férjek, mert a gazdagság nem
bátorítja az erényt.
Egy év óta mintha két fővárosa volna Franciaországnak; nagyobb
csapás nem érhet egy királyságot. Bordeaux-ban gazdagság és hatalom;
Párizsban nyomor és gyöngeség. Hát hogyne! A párizsi pénzek
árfolyama nyolcvanszor változott a király trónra lépése óta. Bizony,
Archambaud, nyolcvanszor! A tours-i font már csak a tizedét éri annak,
amit a király megkoronázásakor ért. Hogy is lehetne egy államot ilyen
pénzügyi viszonyok közt kormányozni? Ha az élelmiszerek ára felszökik,
miközben a pénz egyre csak vékonyodik, bizonyosan nagy felfordulásra,
sőt összeomlásra lehet számítani. A felfordulást már megízleltük, az
összeomlás még hátravan.
És mit tett vajon a múlt télen a mi agyafúrt királyunk, hogy elhárítsa
azokat a veszedelmeket, melyeknek közeledtét már mindenki látta?
Mivel az angol invázió miatt a délfranciák segítségére már végképp nem
számíthatott, összehívta az észak-francia rendi országgyűlést. Ám e
gyűlés eseményei korántsem a tervei szerint alakultak.
Nagy kelletlenül elfogadták ugyan a küldöttek azt a rendeletet, mely
szerint minden adásvételből származó egy font után nyolcdínárnyi
rendkívüli adót kell fizetni, ami súlyosan érintett minden mesterembert és
minden kereskedőt, s elfogadták a rendkívüli sóadó kivetését is,
csakhogy mindennek fejében hallatlan követelésekkel álltak elő. Azt
kívánták, hogy a pénzt általuk választott, különleges adószedők gyűjtsék
be; hogy ez a pénz ne jusson se a királyhoz, se főembereihez; hogy ha a
király egyszer újabb háborút indítana, már semmiféle újabb, adók
formájában nyújtott segítségre nem számíthat« és így tovább, és így
tovább. A rendi országgyűlés pimaszul követelőzővé vált. A flandriai
közösségeket választotta példaképül, melyeket a polgárok maguk
kormányoznak, meg az angol parlamentet, amely sokkal inkább
korlátozza a királyt, mint Franciaországban az országgyűlés. ÄVegyünk
példát az angolokról! Nekik ez a módszer sikert hozott!´ Ó, a franciák
ferde észjárása! ha országukban politikai nehézségek támadnak, mindjárt
külföldi példát próbálnak majmolni, ahelyett hogy lelkiismeretesen és
pontosan betartanák a saját törvényeiket« Cseppet sem meglepő, hogy a
rendi országgyűlés, melyet a trónörökös kénytelen volt előbbre hozni,
rossz csapáson haladt, amint már tegnap elmeséltem. Marcel már tavaly
is lármázott« Nem kegyelmednek beszéltem róla? Ó, persze, Calvo
páternek, valóban« Azóta nem is invitáltam meg magamhoz; beteggé
teszi a hintó«
És mit tett eközben a navarrai? Igyekezett meggyőzni Edward királyt,
hogy egyáltalán nem csapta be őt, amikor II. Jánossal megkötötte a
valognes-i szerződést; hogy érzelmei változatlanok irányában; hogy csak
látszatra egyezett meg Franciaország királyával, kizárólag azért, hogy az
angolokkal kovácsolt terveket szolgálja; s hogy erről az angol uralkodó
hamarosan a saját szemével győződhet meg. Vagyis csak az alkalomra
várt, hogy elárulja a francia királyt.
Közben igyekezett még szorosabbra fűzni barátságát a trónörökössel,
mindennemű figyelmességgel, hízelgéssel a kedvében járva: nőkkel is.
Egy bizonyos Gracieuse-ről már említést tettem; azután volt még egy
Biette Cassinel nevű hölgy is, mindkettő odaadó híve a navarrai
királynak, akik készséggel vállalkoztak rá, hogy a két unokafivér
mulatozásait még vidámabbá tegyék. S miután a mestere lett a bűnben,
kezdte a trónörököst alattomban az apja ellen hangolni.
Megjegyezte, hogy János király sosem szerette elsőszülött fiát. És ez
igaz. Hogy János silány uralkodó. És ez is igaz. És hogy ezért Istennek
tetsző, kegyes cselekedet volna, hogy ha az életét nem rövidítik is meg,
legalább elűzik a trónjáról. ÄKegyelmed, fivérem, jobb király lenne, mint
ő. Ne várjon addig, amíg egy teljesen tönkretett országot hagy
kegyelmedre.´ Egy fiatalemberre nagy hatással lehetnek az ilyen szavak.
ÄMi ketten, biztosíthatom, véghez tudjuk vinni ezt a tervet. De
támogatókat kell találnunk Európában.´ És mi más volna kézenfekvőbb,
mint hogy IV. Károlytól, a trónörökös nagybátyjától kérjenek erkölcsi és
fegyveres támogatást? Nem többet« Vajon kitől származott ez az ötlet?
Külföldi segítséggel teremteni rendet a francia királyságban, és fölkínálni
a császárnak, aki már oly sok bajt okozott a pápaságnak, hogy ő döntsön
Franciaország sorsa felől? Talán Le Coq püspöktől, a rossz útra tért
prelátustól, akit a navarrai vezetett be a trónörökös köreibe. Annyi
bizonyos, hogy a terv nagy léptékkel haladt a megvalósulás felé«
Mi történt? «Miért állnak meg, ha nem adtam parancsot? Vagy úgy!
Stráfkocsik állják el az utat. Vagyis már a külvárosban járunk. Tegyék
szabaddá az utat! Nem szeretem ezeket a váratlan megállásokat« Sosem
lehet tudni« A kíséret ilyen esetekben szorosan vegye körül a hintómat!
Akadnak olyan vakmerő útonállók, akik a szentségtől sem hátrálnak meg,
sőt kifejezetten jó fogás volna a számukra egy bíboros«
Egyszóval a két Károly, a francia meg a navarrai utazása titokban már
elhatároztatott; ma már azt is tudjuk, kik lettek volna a kíséret tagjai:
Namur gróf, a kövér Harcourt János gróf, aki hamarosan gyászos véget ér
majd, elmondom azt is, hogyan; és egy Boulogne is, meg Godefroy és
Gaucher de Lor, s azután természetesen de Graville, de Cléres és
d'Aunay, meg Maubué de Mainemares, Colin Doublel és az
elmaradhatatlan Friquet, vagyis a röfögő kocabeli gyilkosok. Rajtuk
kívül pedig, s ez igen fontos, mert gyanítom, hogy Marcel fedezte volna a
kiruccanás költségét, a két unokaöccse, Jean és Guillaume Marcel, akiket
a navarrai király a barátjának tekintett, s vendégül látott ünnepségein.
Cinkosság egy királlyal! ± a fiatal, gazdag polgárok számára nincs ennél
mámorítóbb!
Saint-Ambroise-ból indultak volna. Az volt a terv, hogy harminc
navarrai napnyugtakor Saint-Cloud határában várja a trónörököst, s
Mantes-ba kíséri az unokafivéréhez; onnan indult volna azután a díszes
csapat a császárságba.
De azután« azután« Nincs olyan ember, bármily baljós csillagzat
alatt született is, aki mindig balszerencsés volna, s a legostobább királyok
sem hibáznak szünet nélkül« Az indulás előtti estén, Szent Miklós
napján, II. János megneszelte, mi készül. Magához rendeli a fiát, s addig
vallatja, amíg a trónörökös elárulja, mire készültek, sőt egyszerre úgy
érzi, kis híján végzetes hibát követett el, nemcsak a saját, de a királyság
érdekeit is szem elől tévesztve.
János király ekkor, ezt el kell ismerni, ügyesebben viselkedett, mint
szokott. Nem tett szemrehányást a fiának, amiért az engedélye nélkül el
akarta hagyni a királyságot, inkább megdicsérte őszinteségéért,
megbocsátotta a vétkét, sőt kijelentette, hogy mivel örökösének
láthatólag már önálló politikai elképzelései vannak, ezentúl jobban
bevonja az uralkodásba, s mindjárt meg is teszi Normandia hercegévé.
Az adomány persze csapda volt; azt a hercegséget adta a fiának, amely az
évreux-i navarrai fivérek híveitől hemzsegett. Jól kigondolta ezt a király.
A trónörökös pedig értesítette Rossz Károlyt, hogy eressze szélnek
mindazokat, akikkel Metzbe készültek.
 Gondolhatja, hogy ez az eset nem növelte az apának fia iránti
szeretetét, még ha bosszúságát az említett nagyvonalú ajándék mögé
rejtette is. De főként a veje iránti gyűlölete lett olyan kőkemény, mint
egy agyonsütött tészta. Megölte a főparancsnokát, viszályt szított, amerre
járt, hadsereget szervezett, az angolokkal tárgyalt« s a király még nem is
tudta, milyen stádiumba jutottak ezek a tárgyalások!« és végül a fiát is
megpróbálta ellene fordítani ± ez már sok volt; János király csak a
megfelelő pillanatra várt, hogy megfizessen mindezért a navarrainak.
Avignonban növekvő aggodalommal figyeltük a fejleményeket, s úgy
éreztük, hogy sohasem látott veszedelmek közelednek. A királyságról
leszakadt vagy feldúlt tartományok, értékét vesztett pénz, üres kincstár,
növekvő adósság, nagy hangon zúgolódó országgyűlés, pártütő
hűbérurak, egy király, aki már csak közvetlen tanácsadóira támaszkodhat,
és végül egy trónörökös, aki kész külföldi segítséget kérni saját királyi
atyja ellen. ÄSzentatyám ± mondtam ekkor a pápának ±, Franciaország
összeomlás előtt áll.´ Nem tévedtem. Csak az időpontot illetően.
Én ugyanis úgy ítéltem meg, hogy két évünk van még az
összeomlásig. De csak egy volt. S a legrosszabbat nem is láthattuk előre.
De hát így van ez: fejtől büdösödik a hal. Mi pedig most nem tehetünk
mást, mint hogy megpróbáljuk összeragasztgatni a széthullott darabokat,
bármily nehéz is; ennek jegyében kérünk jószolgálatot Németországtól,
ezzel persze még magasabb lóra ültetve a császárt, akit szívesebben
ütnénk le mindenféle lóról. Van miért fájjon a fejünk!
Menjen most, Archambaud, üljön lóra és vágjon a menet élére. Azt
akarom, hogy amikor bevonulunk Bourges -ba, bár későre jár már, a
périgord-i zászló is ott lobogjon a Szentszék zászlaja mellett. És húzza
szét a hintó függönyeit, hogy áldást oszthassak.
MÁSODIK RÉSZ
A roueni lakoma
I.
DISZPENZÁCIÓK ÉS KINEVEZÉSEK
Ó! a bourges-i püspök alaposan próbára tette a türelmemet a
palotájában töltött három nap alatt! Egy pápai legátusnak nagyon gyakran
van része ilyen terhes, haszonleső vendégszeretetben, amikor is
állandóan a ruháját rángatják, hogy kérjenek tőle valamit. És hány
védence, ügyfele van ennek az embernek, akinek mind ígéretet tett, s
most sorra a nyakamba akarná varrni őket! ÄEngedje meg eminenciád,
hogy bemutassak egy érdemdús papot« Kegyeskednék-e eminenciád
jóakaratú pillantásra méltatni ezt a kanonokot« Bátorkodhatom-e
eminenciád kegyébe ajánlani«´ Minden önuralmamra szükség volt
tegnap este, hogy oda ne vessem neki: ÄMenjen, püspök, purgálja magát,
és hagyjon békét eminenciámnak!´
Csak azért kérettem ma reggel a hintómba, Calvo« remélem, jobban
bírja már a ringását; de rövid is leszek« hogy közöljem, mi az ± és
semmi több! ±, ami a püspök kívánságaiból teljesülhet. Most, hogy
útitársunk lett, bizonyára zaklatni fogja kegyelmedet mindazon kérelmek
miatt, amikhez el akarja nyerni a beleegyezésemet. Már jelezte is: ÄA
kisebb jelentőségű diszpenzációkkal nem óhajtanám eminenciádat
zavarni; majd a nagy tudású Francesco Calvo páterhez fordulok, vagy
Bousquet úrhoz«´ Hát mit képzel ez a püspök? Azért hoztam
magammal egy pápai auditort, két jogtudóst, két jogi licenciátust és négy
baccalau-reust, hogy kiemeljem a törvénytelenségből az
egyházmegyéjében miséző vagy ott egyházi javadalommal bíró összes
pap fiát? A szent védelmezőm, XXII. János pápa uralkodása idején
nyújtott temérdek diszpenzáció« csaknem ötezer, melynek több mint a
fele papok fattyaira vonatkozott, s pénzbeli penitenciát vont maga után,
ami jelentősen hozzájárult a Szentszék pénzügyi megerősödéséhez«
tehát az akkori tömérdek diszpenzáció magyarázza, miért van ma olyan
sok bűnben fogant tonzúrás.
Mint pápai legátus, küldetésem során tíz diszpenzációt adhatok. Ebből
kettőt a bourges-i püspök kapott. Máris sok. Ezenfelül huszonöt jegyző
kinevezésére van jogom, én pedig olyanokat szándékozom kinevezni,
akik nekem tettek szolgálatot, nem a bourges-i püspök kegyeltjeit.
Közülük csak egyet nevezünk ki: válassza ki a legostobábbat, a
legkevésbé érdemest, hadd legyen kellemetlen a püspöknek a kinevezése.
Ha bárki meglepődnék, kegyelmed mondja azt: ,,Ó! a püspök úr
kifejezett kívánsága volt«´ Egyházi javadalmat pedig sem egyházi, sem
világi személynek nem adunk. ÄA bourges-i püspök túl sok javaslattal élt.
Őeminenciája nem kíván féltékenységet szítani a jelöltek között.´ Inkább
Limoges püspökének juttatok még néhányat, aki sokkal szerényebbnek
mutatkozott. Nehogy még azt mondják, csak azért jöttem Avignonból,
hogy a bourges-i püspök híveit kegyekkel és kiváltságokkal halmozzam
el! Nem szeretem, ha valaki lekötelezettéinek számát növelve próbál
felfelé haladni a ranglétrán, s hiú ábrándot kerget ez a püspök, ha azt
hiszi, hogy javasolni fogom bíborosi kinevezését.
 A ferencesek iránt is túlontúl elnéző ± jó néhány tén-fereg közülük
palotája folyosóin. Emlékeztetnem kellett a szentatya pásztorlevelére,
melyet az eltévelyedett ferencesek ügyében bocsátott ki« betéve tudom,
hiszen én fogalmaztam« akik prédikálnak, holott nincs joguk hozzá,
tüntetőén egyszerű öltözékükkel ámítják az egyszerű embereket, s
hirdetett tanaik a hitet és a Szentszék tekintélyét egyaránt veszélyeztetik.
Emlékezetébe idéztem a pápai parancsot, amely szerint az egyházi
törvények szellemében meg kell büntetnie ezeket a gonosztevőket,
illetőleg át kell adnia őket a világi hatalmaknak, amint VI. Ince tette
tavaly Jean de Chastillon és Fran-gois d'Arquate esetében, akiket
eretnekséggel vádoltak és megégettek. ÄEretnekség, eretnekség«
bizonyára követnek el hibákat, de azért meg kell értenünk őket. Nem
mindenben tévednek. És változnak az idők«´ Ez volt a válasza Bourges
püspökének. Cseppet sem kedvelem az olyan főpapokat, akik ilyen
megértőek a hamis próféták irányában, s ahelyett, hogy szigorúan
fellépnének ellenük, melléjük állnak, mert a népszerűséget hajhászva
csak azt lesik, honnan fúj a szél.
Hálás lennék, Calvo páter, ha utazásunk alatt rajta tartaná a szemét, és
megakadályozná, hogy megzavarja az ifjú lovagjelöltek fejét, vagy
túlságosan sokat fecsegjen a limoges-i püspöknek, illetőleg más
püspököknek, akik útközben csatlakoznak majd hozzánk.
A lehetőségekhez képest tegye kellemetlenné számára az utazást, bár
most, hogy a napok rövidülnek és egyre hidegebb van, nem teszünk meg
egyfolytában túl hosszú utat. Nem akarok éjszaka utazni. Ezért ma sem
megyünk tovább Sancerre-nél. Egy hosszú este vár ott ránk. Vigyázni
kell a sancerre-i borral. ízes és itatja magát, de könnyen az ember fejébe
száll. Figyelmeztesse La Rue-t, hogy tartsa a szemét a kíséreten. Nem
akarok részegeket látni a pápa lobogója alatt« De hiszen tisztelendő
atyám halottsápadt! Tényleg nem bírja a hintót« Nem, szálljon ki,
szálljon ki gyorsan, nagyon kérem!
II.
A KIRÁLY HARAGJA
Füstbe ment tehát a németországi utazás, a navarrai nagy
bosszúságára. Visszatért Évreux-be, s nem maradt tétlen. Három hónap
telt el; az elmúlt év márciusának végén járunk« Igen, mindez tavaly
történt, jól mondom« vagy idén, ha úgy tetszik« De mivel a húsvét
ebben az évben április 24-re esik, tehát mégiscsak tavaly volt«
Igen; így van, öcsém; ostoba szokás ez Franciaországban, hogy míg az
újévet általában január l-jén ünneplik, itt minálunk az anyakönyvek, a
szerződések és minden, ami feljegyzésre érdemes, aszerint változtatja
évszámát, hogy túl vagyunk-e már a húsvéton. Vagyis egy állandóan
változó időpontú ünnephez kötik a hivatalos évkezdést. Aminek
következtében bizonyos években két március van, máskor meg egy se«
Ezen feltétlenül változtatni kell, egyetértek kegyelmeddel.
Már régóta szó van róla, de semmi sem történik. A szentatyának
kellene végre az egész keresztény világra kiterjedő döntést hoznia.
Hiszen ez a keltezési zűrzavar nekünk okozza a legtöbb gondot,
Avignonban. Spanyolországban ugyanis, csakúgy, mint Németországban,
karácsony napján kezdődik az év; Velencében március l-jén; Angliában
25-én. így hát ha több ország köt tavasszal valamiféle megállapodást,
sosem lehet tudni, melyik évről van szó. Képzeljen el például egy
szerződést, amit húsvét előtt írt alá Franciaország és Anglia; János király
az 1355-ös évet keltezi, az angolok meg az 1356-ost! Ó! a világ
legostobább dolga ez, mégsem akarnak változtatni rajta, mert mindenki
makacsul ragaszkodik a saját szokásaihoz, bármily sok kellemetlenséggel
járjanak is, sőt meggyőződésem, hogy a nótáriusok, törvényszéki
jegyzők, bírák és a közigazgatás más jelesei élvezetüket lelik benne,
hogy zavarba ejtik az egyszerű embereket.
Ott tartottam, hogy március végén János király rettenetes haragra
gerjedt« Haragjának célpontja természetesen a veje volt. Hát el kell
ismernünk, bőven volt oka haragudni rá! A fiának, az új normand
hercegnek jelenlétében Vaudreuilben megnyílt normandiai
országgyűlésen olyan durva támadások érték, mint korábban soha, holott
a küldöttek itt nemesek voltak: az évreux-i navarrai fivérek emberei. A
két d'Harcourt, a nagybácsi és az unokaöcs támadta a királyt a
leghevesebben; legalábbis úgy hallottam; az unokaöcs, a kövér János
gróf, annyira elragadtatta magát, hogy kiabálni kezdett: ,,ǹz istenfáját, ez
a király embernek is, uralkodónak is csapnivaló! Igyekszem távol tartani
magam tőle!´ Ǽ kifakadások persze eljutottak II. János füléhez. És az ezt
követő észak-francia rendi országgyűlésre a normandiai küldöttek
egyáltalán nem jöttek el. Egyszerűen megtagadták a részvételt. Nem
voltak hajlandók sem megszavazni, sem fizetni a haditámogatást és a
rendkívüli adókat. Az országgyűlésnek ráadásul meg kellett állapítania,
hogy a sóadó és a kereskedésre kivetett adó nem érte el a kívánt célt,
ezért úgy határoztak, hogy az évi összjövedelemre vetnek ki adót, amely
az esztendő végén, visszamenőleg fizetendő.
Elképzelheti e rendelkezés fogadtatását! hogy a királyé egy része
mindannak, amit egész évben kerestek, kaptak, szereztek, s ráadásul
visszamenőleg, az év végén, amikor a pénzt sokszor már el is költötték«
Nem, ezt az adót nem szedték be Périgord-ban, és sehol Dél-
Franciaországban. De tudok olyan emberekről, akik csakis azért álltak át
az angolokhoz, mert féltek, hogy esetleg rájuk is kiterjesztik e
rendelkezés hatályát. Az összjövedelemre kivetett adó, megtetézve az
élelmiszer drágulásával, sok helyütt lázongásokhoz vezetett; Arras-ban
olyan súlyossá vált a helyzet, hogy a főkolomposok elhallgattatására
János királynak csapatot kellett odavezényelnie, élén
főparancsnokkal« Nem, valóban semmi oka sem volt örülni. De egy
királynak nehéz körülmények közt is meg kell őriznie önuralmát. János
király azonban, amint az a továbbiakból kiderül, képtelen volt rá.
A beaupré-en-beauvaisis-i apátságban tartották Jean d'Artois, Eu
grófja fiának keresztelőjét. Ez az Artois akkor lett Eu grófja, amikor
Raoul de Brienne-t, a lefejezett főparancsnokot megfosztották javaitól és
címeitől« Igen, Robert d'Artois gróf fiáról van szó, külsőleg rendkívüli
módon hasonlít is az apjához. Első pillantásra egészen meghökkentő a
hasonlóság: mintha az apát látnánk, megifjodva. János gróf egy óriás, két
lábon járó hústorony. A haja vörös, az orra rövid, arcát sörték borítják, és
a nyakizma egyetlen hatalmas pántot képez az állkapcsától a válláig.
Csak stráflovak bírják el a hátukon, és amikor harci öltözékben csatába
indul, egy egész hadseregben képes rendet vágni. De ezzel véget is ér a
hasonlóság. Szellemileg épp az ellentettje az apjának. Az apa agyafúrt,
ravasz, gyors észjárású, ügyes, túlságosan is ügyes ember volt. A fiúnak
viszont olyan az agyveleje, mint a jól megkötött habarcs. Robert gróf
perlekedő volt, összeesküvő, hazug, esküszegő, gyilkos. János gróf,
mintha vezekelni akarna az atyja vétkeiért, a tisztesség, az odaadás és a
hűség szobra. Látta, mint lett az apja kegyvesztett és száműzött.
Gyermekkorában, anyjával és fivéreivel együtt, maga is börtönben töltött
egy rövid időt. Azt hiszem, még mindig nem sikerült megemésztenie,
hogy kegyelmet kapott, s visszahelyezték minden vagyonába. Úgy
tekintett János királyra, mint a Megváltóra. És nem tud betelni a
boldogító ténnyel, hogy azonos a keresztnevük. ÄJános kuzinom« János
kuzinom«´
János kuzinját emlegeti állandóan. A korombéli emberek, akik
ismerték Robert d'Artois-t, ha sok kárát látták is ármánykodásának, némi
sajnálkozással nyugtázzák, hogy ilyen halvány másolatát hagyta ránk
örökül. Ó! Robert gróf másfajta legény volt! Féktelenül tombolt egész
életében. Amikor meghalt, mintha csönd borult volna a századra. Még a
háború is vesztett a zajából. Hány éves is volna most? Lássuk csak«
bizony« hetven körül járna. Meg is érte volna ezt a kort, ha Vannes
ostrománál, az angolok táborában nem sebesíti meg egy eltévedt nyíl«
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az a rendkívüli odaadás, amelynek a fia
állandóan tanújelét adja, semmivel sem szolgálja jobban a koronát, mint
az ő árulása.
János gróf, közvetlenül a keresztelő előtt, meghálálandó a királyak azt
a nagy kegyet, hogy elvállalta a keresztapaságot, felfedte előtte a
conches-i összeesküvést« illetve amit ő összeesküvésnek hitt.
a Conches« igen, már beszéltem róla« azon kastélyok egyike,
melyeket annak idején elkoboztak Robert d'Artois-tól, s amely azután a
valognes-i szerződés értelmében a navarrai királyé lett. De ott maradt az
Artois-k néhány öreg szolgája, akik még mindig a családhoz húznak.
Tőlük érkezett a hír, amit azután János gróf a király fülébe suttogott«
suttogása visszhangot vert az egész királyságban« hogy tudniillik a
navarrai király, meg a fivére, Fülöp, valamint a két d'Harcourt, Le Coq
püspök, Friquet de Fricamps és még sokan a normand urak közül, meg
Guillaume vagy Jean Marcel« szóval a céhfőnök egyik unokaöccse és a
Pamplonából érkezett Miguel d'Espelette arra szövetkezett Conches-ban,
hogy ha János király beteszi a lábát Normandiába, rajtaütnek és
meggyilkolják. Igaz volt-e vagy sem? Én arra hajlok, hogy volt benne
némi igazság, ha a tervezgetés nem vált is kifejezett összeesküvéssé.
Mert Rossz Károlyról minden további nélkül el tudom képzelni, hogy
miután kútba esett a német császárral kapcsolatos nagyszabású terve,
nem riadt volna vissza attól a hitványságtól sem, hogy megismételje a
röfögő kocabeli gyilkos rajtaütést. Csak Isten ítélőszéke előtt derül majd
ki a teljes igazság.
Ami bizonyos: hosszan tanácskoztak Conches-ban arról, elmenjenek-e
a következő héten, a böjtközép előtti kedden Rouenba, arra a lakomára,
amelyre a trónörökös, Normandia hercege hívta meg békülési szándékkal
a legjelentősebb normand lovagokat. Navarrai Fülöp nem akart menni;
Károly viszont arra voksolt, hogy fogadják el a meghívást. Az öreg
Godefroy d'Harcourt, a sánta, a leghatározottabban ellenezte, hogy részt
vegyenek a lakomán. Egykor nagyon megharagudott VI. Fülöpre, aki
útját állta a szerelmi házasságának, és attól fogva nem tekintette magát a
francia korona alattvalójának. ,,ǹȗ én királyom az angol uralkodó´ ±
mondogatta.
Unokaöccse, a hájas János gróf, akit egy lakoma illatával a királyság
másik végébe is el lehetett csalogatni, menni szeretett volna. Végül
Navarrai Károly kijelentette: tegyen mindenki úgy, ahogy jónak látja; ő
elmegy Rouenba, s akinek kedve van, vele tart. Még azt is megjegyezte:
jobb is, ha nem indul útnak az egész kompánia, mert sosem jó minden
tojást egy kosárba tenni.
Még valami a király fülébe jutott ekkoriban, ami erősítette a gyanúját,
hogy összeesküvés készül ellene. Állítólag Navarrai Károly kijelentette,
hogy ha János király meghalna, ő azonnal nyilvánosságra hozná az angol
királlyal kötött szerződését, amelyben Edwardot Franciaország
királyának ismeri el, maga pedig a király helytartójaként kormányozná az
egész országot.
János király nem követelt bizonyítékot. Holott egy uralkodónak
legelőször is azt kell felderítenie, van-e igazságalapja egy feljelentésnek,
legyen a tartalma valószínű vagy valószínűtlen. Ám a mi királyunkból
hiányzik ez a fajta óvatosság. Készpénznek vesz mindent, ami csak tápot
adhat gyűlölködésének. Egy higgadtabb uralkodó először figyelmesen
végighallgatja a feljelentőt, azután felkutatja és összegyűjti az összes
értesülést és tanúvallomást az állítólagos összeesküvésről. És ha gyanúja
igazolódik, lecsap az összeesküvőre.
János király azonban elhitt mindent, bizonyíték nélkül. Haragtól
tajtékozva lépett a templomba. A szemtanúk szerint igen különösen
viselkedett: az imádságokat mintha nem is hallotta volna, összezagyválta
a keresztapai fogadalom szövegét, közben egyre csak vasvillatekintettel
nézegetett körbe-körbe, egyszer meg úgy nekiütközött egy füstölőnek,
hogy a parázs kiesett belőle a szerpap karingére. Nem is tudom, miként
keresztelték meg végül is a kis Artois-t; de azt hiszem, nem ártana
mielőbb megismételni a szertartást, ha Isten irgalmában akarjuk őt tudni.
És amint befejeződött a ceremónia, kitört a vihar. Beaupré szerzetesei
sosem hallottak még ilyen szörnyű káromkodásokat: mintha az ördög
költözött volna a király torkába. Esett az eső, de II. János nem törődött
vele. Már vacsorához hívtak a kürtök, ő mégis a szerzetesek kertjét rótta
hosszú lépteivel egy jó órán át, fel-kunkorodó orrú cipője a pocsolyákban
gázolt« ezt a nevetséges cipellőfajtát ő és a Szép Spanyol hozta
divatba« és kényszerűségből együtt ázott vele a kísérete is: Nicolas
Braque, a főkomornyik és Lorris úr, meg a többi kancellár és Audrehem
marsall, valamint a kövér János kuzin. Több ezer fontnyi bársony, hímzés
és prém ment ott tönkre.
ÄÉn vagyok Franciaország egyedüli ura! ± üvöltötte a király. ±
Megölöm azt a nyomorultat, azt a férget, azt a rohadt ormányost, aki a
halálomra szövetkezett ellenségeimmel! Én ölöm meg őt! A saját
kezemmel tépem ki a szívét, és rothadó testét annyi darabra vágom,
hallják? annyi darabra, hogy minden olyan kastély kapujára jusson
belőle, amit neki ajándékoztam! És senki se merészeljen többé
közbenjárni érte, és senki se prédikáljon nekem békülésről! Nem szólhat
többé az érdekében senki, és Blanka meg Johanna sírhat, amennyit akar;
tanulják meg, hogy én vagyok Franciaország egyedüli ura!´ És
szüntelenül ezt ismételgette: ,,Én vagyok Franciaország egyedüli ura!´,
mintha saját magát is meg akarta volna győzni róla, hogy ő a király.
Amikor kissé megnyugodott, megkérdezte, mikor lesz a lakoma, amit
az a szamár fia ad lovagiasságból annak a kígyó vejének« ÄSzent Irén
napján, április 5-én´« ÄÁprilis 5-én, Szent Irén napján´ ismételgette,
mintha nehéz volna megjegyeznie ezt az egyszerű dolgot. Mint egy ló,
megrázta az esőtől összetapadt vörös haját. ÄAznap vadászni megyek
Gisors-ba´ ± mondta.
Mindenki hozzászokott már hirtelen kedélyváltozásaihoz. Úgy hitték,
a szitkozódással elszállt a haragja, s a dolog ennyiben marad. De azután
bekövetkezett a roueni lakoma« Igen« a részleteket viszont biztosan
nem ismeri. Majd elmesélek mindent, de holnap. Későre jár, és
hamarosan megérkezünk.
Látja, beszélgetés közben rövidebbnek tűnik az út. Ma estére már
nincs más dolgunk, mint vacsorázni és aludni. Holnap Auxerre-ben
leszünk, ahol bizonyára várnak már az avignoni és párizsi hírek. Csak
még egy szó, Archambaud! Legyen óvatos útitársunkkal, a bourges-i
püspökkel, ha szóba elegyednék kegyelmeddel! Nem tetszik nekem ez az
ember, és az az érzésem, nem is tudom, miért, hogy kapcsolatban áll
Capoccival. Ejtse ki előtte futólag ezt a nevet, és figyelje az
arckifejezését.
III.
ROUEN FELÉ
János király valóban elment Gisors-ba, de csak annyit időzött ott,
amíg a helyőrségből a kíséretébe vont száz pikást. Azután tüntetőleg
elindult a Chaumont és Pontoise felé vezető úton, hogy mindenki azt
higgye, visszatér Párizsba. Magával vitte másodszülött fiát, az Anjou
herceget is, és a saját fivérét, az orléans-i herceget, aki szintén inkább a
fiának tűnt, tekintve, hogy húszéves volt, tizenhét évvel fiatalabb a
királynál, és csak két évvel idősebb a trónörökösnél.
A király kíséretében volt még Audrehem marsall, valamint a
másodkancellárok, Jean dAndrisel és Guy de La Roche, mert Lorris-t és
Nicolas Braque-ot néhány nappal korábban már Rouenba küldte, azzal az
ürüggyel, hogy segíteniük kell a trónörökösnek a lakoma
előkészítésében.
Ki tartott még a királlyal? Ó, jó kis csapatot szervezett magának!
Magával vitte az Artois testvéreket is, Károlyt meg a másikat« ÄJános
kuzint´« aki imádattal csüggött rajta, s egy fejjel kimagaslott a
kíséretéből; és ott lovagolt egy d'Harcourt is, Lajos, aki haragban volt a
fivérével és a nagybátyjával, Godefroy-val, ezért a király pártjára állt.
Nem sorolom fel az összes vadászmestert és lovászt, a Corquilleray-ket,
az Huet des Ventes-okat és másokat. Hát persze! A király vadászni
indult, és azt akarta, hogy ezt mindenki lássa; vadászlovára ült, egy
gyors, megbízható és kezes nápolyi lóra, amelyet különösen szeretett. Az
sem volt meglepő, hogy testőrségének parancsnokai is vele tartanak,
élükön a termetéről és izmairól híres Enguerrand Lalemant-nal és
Perrinet Le Buffle-lel. Ez a két fickó puszta kézzel kifordít egy embert«
Egy királynak mindig legyen jó testőrsége. A szentatyának is van.
Nekem is vannak testőreim, akik mindig a hintóm közelében lovagolnak,
amint azt láthatja. Annyira megszoktam a jelenlétüket, hogy már észre
sem veszem; ők viszont le nem veszik a szemüket rólam.
Azon viszont már meglepődhetett volna egy jó szemű megfigyelő,
hogy az inasok ± nyilván Tassin és Poupart Le Barbier ± sisakot, acél
koponyavédőt, nagy kardot vittek a nyergükre akasztva, s a király egész
harci felszerelését. És meglepő lehetett volna a szájhafelügyelő jelenléte
is« Guillaume« Guillaume, a másik neve most nem jut eszembe« aki
nemcsak a bordélyokra felügyelt azokban a városokban, ahol a király
éppen tartózkodott, de az uralkodó közvetlen ítélet-végrehajtója is volt.
Mint ilyennek sok munkája akadt, amióta II. János trónra lépett. A
hercegek lovászaival, az apródokkal, a személyzettel s a Gisors-ban
felvett pikásokkal együtt összesen vagy kétszázan lehettek -túlméretezett
csapat egy őzvadászathoz.
A király Chaumont-en-Vexin felé indult, ahová azonban sohasem
érkezett meg. A csapat köddé vált útközben, mintha valaki elvarázsolta
volna. Egyenesen északnak tartottak, toronyiránt Gournay-en-Bray felé,
de ott is csak addig maradtak, amíg csatlakozott hozzájuk Tancarville
gróf, azon ritka normand nagyurak egyike, akik hűségesek maradtak a
francia királyhoz. A gróf hűségének az volt az oka, hogy haragudott a
d'Harcourt-okra. Nagyon meglepődött, amikor Audrehem marsall mellett,
húsz lovagtól körülvéve, megpillantotta a királyt is.
,,Gróf úr, a fiam, a trónörökös nem hívta meg kegyelmedet a holnapi
lakomára, Rouenba? ± De igen, Sire; csakhogy a marsall, aki szemlét
tartott e vidék erődítményei fölött, fölmentett ama kötelességem alól,
hogy a meghívásnak eleget tegyek, tekintve, hogy számos ellenségem
van a meghívottak közt. ± Mégiscsak elmegy Rouenba, Tancarville, majd
megtudja, miért.´
Ezután a csapat délnek fordult, s már éjszaka, könnyű ügetésben
megtett még három-négy mérföldet, ami nem csekélység, ha
hozzávesszük a reggel óta megtett tizennyolcat is, hogy azután végre
aludni térjen egy isten háta mögötti kastélyban, a lyons-i erdő szélén.
Ha voltak is arra a navarrai királynak kémei, nemigen tudták volna
elmondani, merre tart és mi célból ezen a cikcakkos úton a francia király.
Elindult vadászni« megszemlélt néhány várat«
A király már hajnal előtt talpon volt, lázas türelmetlenséggel siettette
kíséretét, azután nyeregbe pattant, hogy nyílegyenesen átvágjon a lyons-i
erdőn. Akik szerettek volna enni is valamit, kénytelenek voltak a karéj
kenyeret, a szelet szalonnát fél kézbe fogni, a másikba a kardot, s a
gyeplőt könyökhajlatukba szorítva menet közben falatozni.
Sűrű és nagy a lyons-i erdő; mégis kis híján két óra alatt megtették a
több mint hétmérföldes utat. Aud-rehem marsall úgy vélte, ha ilyen
ütemben haladnak, túl korán érkeznek a helyszínre. Nyugodtan
közbeiktathattak volna egy kis pihenőt, ha másért nem, hát azért, hogy a
lovak vizelhessenek. A marsallról már nem is beszélve« Ő maga
számolt be nekem a történtekről. ÄEgyetlen vágyam volt csak, ha
megbocsát eminenciád, hogy megnyissam a csatornát. De egy marsall
mégsem könnyíthet magán a lováról, ahogyan az egyszerű íjászok teszik,
ha a szükség rákényszeríti őket, s legfeljebb lelocsolják a nyeregvázat.
Ekkor odaszóltam a királynak: »Sire, semmi sem sürget bennünket.
Hiába sietünk mi, a nap attól nem nyugszik le gyorsabban« És a
lovaknak vizelniük kell.«Amire a király: »Elmondom kegyelmednek,
mit írok a pápának, hogy az igazamat bizonyítsam, és elébe vágjak a
rágalmaknak! Azt fogom írni: túlhosszú ideig tűrtem, szentatyám,
keresztényi szelídséggel és békés megegyezésre törekedve, gonosz
rokonom gaztetteit, akit a türelmem csak további becstelenségekre
bátorított, s mind több bajt és szerencsétlenséget zúdított nemcsak rám,
hanem a királyságra is. És most készült mind közt a legnagyobb
becstelen-ségre: meg akart fosztani az életemtől! Amit tettem, azért
tettem, hogy megelőzzem a végső csapást««Ä
És ezzel előrevágtat, észre sem veszi, hogy már maga mögött hagyta a
lyons-i erdőt, s a nyílt mezőn lovagol, amin túl egy másik erdő
következik. Audrehem szerint ijesztő volt az arca, a szeme mint egy
őrülté, súlyos álla remegett gyér szakálla alatt.
Tancarville hirtelen elhatározással a királyhoz ugratott, s nagyon
udvariasan megkérdezte tőle, vajon Pont-de-PArche-ba igyekszik-e.
ÄDehogyis! ± kiáltotta a király. ± Rouenba megyek! ± Attól tartok, Sire,
hogy ez az út nem oda vezet. Jobbra kell térni az utolsó útelágazásnál.´
Erre a király félfordulatot tett nápolyi lován, és azt üvöltötte, hogy
vágtában kövessék; egy kis kavarodás támadt, de azután haladt tovább
szépen a csapat, csak vizelni nem lehetett, a marsall nagy bánatára«
Mondja csak, öcsém, nem érez valami változást a hintó ringásában?«
Hát én érzek.
Brunei! Hé, Brunet! Az egyik ló sántít« Ne mondja, hogy ,,nem,
Monseigneur´, hanem nézze meg. Hátul az egyik. És azt hiszem, a jobb
mellső lábára sántít« Állítsa meg a menetet. Nos? Vagy úgy! Elvesztette
a patkóját? És melyik lábáról?« Na, kinek volt igaza? Az én vesém
többet észrevesz, mint a maga szeme.
Jöjjön, Archambaud, szálljunk ki. Gyalogolunk egy kicsit, amíg
kicserélik a lovakat. A levegő friss, de nem kellemetlen. Tudja, Brunet,
mire nyílik kilátásunk innen? Az ott Saint-Amand-en-Puisaye« Hát így
történt, Archambaud, hogy János király Rouenba érkezett április 5-én
reggel.
IV.
A LAKOMA
Kegyelmed nem ismeri Rouent, Archambaud, tehát a Bouvreuil-
kastélyt sem. Hatalmas kastély ez: körben hat-hét torony, közepén nagy
udvar. Százötven éve kezdte építtetni Fülöp Ágost, hogy a Szajna
torkolata fölé emelkedvén rálátást biztosítson a városra és a kikötőre. Az
angol partokhoz közeli Rouen a királyság egyik kijárata, de ugyanakkor a
bejárata is. A normandiai hercegség két felét összekötő kőhíd a tengerről
is megközelíthető.
Az őrtorony nem a kastély közepén emelkedik. Csak az különbözteti
meg a többi toronytól, hogy magasabb és vaskosabb, mint amazok.
Akadnak hasonló építésű kastélyok Périgord-ban is, de küllemüket
tekintve több fantáziáról tanúskodnak.
A normand lovasság színe-virága gyűlt itt össze az elképzelhető
legpompásabb öltözékben. Hatvan úr érkezett, mindegyikük legalább egy
lovásszal. Már vacsorához kürtöltek, amikor a hosszú lovaglástól
kiizzadva betoppant Godefroy d'Harcourt egyik lovásza, s átadta János
grófnak a nagybátyja üzenetét, hogy azonnal hagyja el Rouent. A kérés
rendkívül sürgető volt, mintha Crodefroy a neszét vette volna valaminek.
Unokaöccse engedelmeskedett hát, s otthagyta a társaságot. Elindult
lefelé az őrtoronyban, melyet csaknem egészen betöltött, olyan kövér
volt, egy igazi hordó; amikor azonban a lépcső aljára ért, Robert de
Lorris-ba botlott, aki nyájasan útját állta. ÄGróf úr, távozik? De hiszen a
trónörökös már csak kegyelmedre vár! a balján fog ülni!´ Nem akarván
megsérteni a trónörököst, a kövér d'Harcourt úgy döntött, hogy majd
később távozik. A lakoma után. Fölkapaszkodott hát ismét a lépcsőn, s
nem nagyon bánta, hogy maradásra késztették. Mert a trónörökös
lakomáin köztudottan a szakácsművészet remekei kerültek terítékre, és az
ifjabb d'Harcourt, mint hájas pocakja is tanúskodott róla, nagyon szerette
a hasát.
Valóban káprázatos lakoma volt! Nemhiába segédkezett az
előkészületekben Nicolas Braque. Akik ott voltak, s életben is maradtak,
sosem felejtik el. Hat asztalt állítottak fel a nagy, kör alakú teremben. A
falak élénkzöld kárpitja azt az illúziót keltette, mintha egyenest az
erdőben vacsoráztak volna. Az ablakokban temérdek gyertya égett, mert
a szűk ablakokon csak beszüremlett a fény, mint a napsugarak a fák
között. Minden vendég mögött asztalnok állt; a nagyurak a sajátjukat
hozták magukkal, a kisebb méltóságok számára a trónörökösi ház
gondoskodott segítségről. A böjtre tartalékolt ébenfa nyelű, aranyozott
késeket használták, rajtuk Franciaország tűzzománc címere. Az
elefántcsont nyelű késeket ± udvari szokás szerint ± csak húsvét után
veszik elő.
Mert tiszteletben tartják ám a böjtöt! Elindult a hal-pástétomok,
halraguk, pontyok áradata, jöttek a csukák, a cigányhalak, a keszegek, a
lazacok és a süllők, ikrás tálak, a házi± és vadszárnyasok; kiürítették a
halastavakat és a baromfiudvarokat, lehalászták a patakokat. A kukták a
lépcsőn láncot alkotva adták tovább az ezüst± és aranyozott ezüsttálakat,
melyekre a pecsenyesütők és a szakácsmesterek pakolták a konyhák
kemencéiben készült ételeket, melyeket még nyakon öntöttek a
mártáskészítők remekeivel. Hat pohárnok töltötte Beaune, Meursault,
Arbois és Tourain borát« Látom, összefut a nyál a szájában,
Archambaud! Remélhetőleg Saint-Sauveurben kellemes vacsorával
várnak bennünket«
A trónörökös a főasztal közepén foglalt helyet, jobbján Navarrai
Károly, balján a fiatal d'Harcourt gróf.
A vendéglátó márványmintázatú, kék brüsszeli kelméből készült
öltözéket viselt, s ugyanezen kelméből készült kalapot, levél formájú
gyöngyhímzéssel. Még nem írtam le a trónörökös külsejét« Nyúlánk, a
válla széles és csontos, arca hosszúkás, nagy orra középtájt kissé horpadt;
tekintete az a fajta, amiről nehéz eldönteni, figyelmes-e vagy bávatag;
felső ajka keskeny, az alsó húsosabb, álla elmosódott«
Állítólag nagyon hasonlít ± már amennyire ezt tudni lehet ± ősére,
Szent Lajosra, aki szintén nagyon magas volt s kissé hajlott hátú. Ez a
testalkat időnként fel-felbukkan a francia királyi családban, az erőteljes,
egyenes tartású típussal váltakozva.
A konyhai ajtónállók szertartásos merevséggel léptek a tálakkal a
trónörökös elé, aki egy intéssel jelezte, melyiket hová vigyék, így fejezve
ki megbecsülését minden vendége: Etampes grófja, Ferté ura vagy Rouen
polgármestere iránt; az intéshez, amit méltósággal teli mosoly kísért,
mindig a bal kezét használta. Mert, mint már mondtam, a jobb keze
általában dagadt volt, vörös és nyilván fájhatott is, ezért igyekezett a
lehető legkevesebbet mozgatni. Labdajátékot is alig egy fél órát
játszhatott, s máris megdagadt a keze. Ó! nagy csapás egy uralkodóra az
ilyen fogyatékosság« Sem vadászni, sem háborúzni nem tud. Az apja
nem is titkolta, mennyire megveti ezért. Hogy irigyelhette szegény
trónörökös a vendégeit, a Cléres-eket, Graville-t, Bee Thomas-t,
Mainemares-t, Braquemont-t, Sainte-Beuve-öt vagy d'Houdetot-t, ezeket
a hőstettekkel büszkélkedő, erős, magabiztos, hangoskodó urakat! De
volt miért irigykednie a kövér d'Harcourt-ra is, akit mázsás haja sem
akadályozott meg abban, hogy könnyedén megzabolázzon egy lovat s
félelmetes fegyverforgató legyen; s legfőképpen de Biville urat
irigyelhette, minden társaság középpontját, aki szünet nélkül hőstetteit
meséli« Igen, ő az; a híre tehát kegyelmedhez is eljutott« Igen, ő az,
aki a ciprusi király szeme láttára egyetlen kardcsapással kettőbe vágott
egy törököt. Valahányszor újrakezdi a történetet, a vágás egy arasznyit
nagyobbodik. Egy napon már úgy fog szólni a mese, hogy a lovat is
kettéhasította«
De visszatérve Károly trónörökösre: ez a fiatalember tudja, mire
kötelezi születése és rangja; tudja, miért teremtette Isten, tudja, hogy a
Gondviselés az emberek közt lehetséges legmagasabb helyet jelölte ki a
számára; tudja, hogy ha csak nem hal meg előbb, mint az apja, király
lesz. Tudja, hogy jól fog kormányozni; tudja, hogy ő lesz Franciaország.
És ha titkon bánkódik is amiatt, hogy Isten nem ruházta fel a ranghoz
méltó külsővel is, azt is tudja, mi jelen helyzetben a teendője: kellemmel,
mások iránti figyelemmel kell palástolnia testének fogyatékosságait, ura
kell legyen minden szavának és mozdulatának, arckifejezéséből sohasem
hiányozhat a jóakarat és a magabiztosság, és sosem szabad hagynia, hogy
elfelejtsék, ki ő. Mindebből a felségnek egy bizonyos fajtája keveredik
ki. Nem könnyű mutatvány, ha valaki még csak tizennyolc éves, s a
szakálla épp hogy serked!
De szerencséjére korán kezdhette gyakorolni magát a királyi
viselkedés művészetében. Tizenegy éves volt, amikor nagyapjának, VI.
Fülöp királynak végre sikerült visszavásárolnia Dauphinét a vienne-i II.
Humbert-től. Ez az akció kissé feledtette a crécyi és calais-i vereséget.
Már elmeséltem, miféle tárgyalások előzték meg a vásárlást« Ó, nem?
azt hittem« Akarja hallani?
Humbert dauphin gőgjénél csak az adóssága volt nagyobb. El akarta
adni, amije volt, de úgy, hogy az átengedett területek egy részét továbbra
is kormányozhassa, s ráadásul állama a halála után független maradjon.
Előbb Provence grófjával, majd Szicília királyával próbált szerződést
kötni. De túl magasra tartotta az árat. Ekkor Franciaországhoz fordult;
engem bíztak meg, hogy tárgyaljak vele. Az első megállapodás
értelmében átengedte a koronáját« de csak a halála után: egyetlen fiát
elveszítette« részben százhúszezer forintnyi készpénzért, részben pedig
életjáradékért. Mindebből kényelmesen élhetett volna. Ám ő, ahelyett
hogy kifizette volna az adósságait, a dicsőséget hajhászva harcba indult a
törökök ellen, s elpazarolta mindenét. Mivel a hitelezői nagyon
szorongatták, végül azt is el kellett adnia, amije még megmaradt, vagyis
az életjáradék jogát. Végül kétszázezer forintot kapott érte, és
nyolcvanezer fontot a kamatok fejében, de továbbra is olyan
felfuvalkodott maradt, mint volt. Szerencsénkre a barátai mind
elpártoltak tőle.
Szerényen megjegyzem, hogy én találtam rá arra a megoldásra, amely
tekintettel volt Humbert hiúságára és alattvalóinak büszkeségére is. A
,,vienne-i dauphin´ cím nem Franciaország királyára szállt, hanem VI.
Fülöp király legidősebb unokájára, s azután annak legidősebb fiára. így
hát Dauphiné lakói, akik addig függetlenek voltak, megőrizhették azt az
illúziót, hogy továbbra is külön uralkodójuk van. A fiatal Károly
trónörökös, lyoni beiktatása után, 1349 telén és 1350 tavaszán,
körbelátogatott új államában. Díszkíséret, díszfogadás, ünneplés
mindenütt. Ekkor, ismétlem, még csak tizenegy éves volt. De azzal a
könnyedséggel, mellyel a gyerekek belehelyezkednek egy-egy rájuk
osztott szerepbe, gyorsan hozzászokott, hogy a városokban éljenezve
fogadják, hogy meghajtott fők között vonul el, majd trónusra ül, amely
elé sietve selyempárnákat helyeznek, hogy ne kalimpáljon a lába a
levegőben; hogy a nagyurak tisztelegnek előtte, és ő gondterhelten
hallgatja a városok panaszait. Mindenkit meglepett a méltósága,
nyájassága s az a józan ész, amiről kérdései tanúskodtak. Az emberek
elérzékenyültek komolysága láttán; könnyek szöktek az öreg lovagok és
öreg hitveseik szemébe, amikor ez a gyermek biztosította őket
szeretetéről és barátságáról, dicsőítette érdemeiket, és kijelentette, hogy
számít a hűségükre. Minden uralkodó szavait agyonmagyarázzák, s a
valóságosnál mélyebb értelmet tulajdonítanak nekik azok, akikhez
szóltak. Százszorosán érvényes ez egy gyermek, egy uralkodóminiatúra
szavaira! ÄEbben a korban még nem lehet színlelni.´ Dehogyisnem,
színlelt ő, és még örömét is lelte benne, mint minden kölyök.
Elragadtatott érdeklődést színlelt mindenki iránt, még ha egy kancsal
szempár vagy egy foghíjas száj látványa tárult is elé; színlelte, hogy örül
az ajándéknak, még ha korábban már négy ugyanolyat kapott is; színlelt
komolysággal hallgatott, amikor egy városi tanács valamilyen peres
ügyet vagy egy hídvámmal kapcsolatos panaszt tárt elé« ÄJogsérelmük
orvosolva lesz. Azt kívánom, hogy a vizsgálatot sürgősséggel folytassák
le.´ Gyorsan felfedezte, hogy egy határozott hangon elrendelt vizsgálat jó
hatást kelt, viszont semmire sem kötelez.
Nem tudta még, milyen gyönge lábakon áll az egészsége, bár hetekig
nyomta az ágyat Grenoble-ban. Utazása közben érte anyjának, majd
nagyanyjának halálhíre, s nem sokkal ezután az a hír, hogy a nagyapja,
majd az apja is újraházasodott. Kisvártatva pedig azt közölték vele, hogy
hamarosan ő is megházasodik: nőül veszi vele egyidős unokatestvérét,
Bourbon Johannát. Tain l¶Hermitage-ban, április elején, meg is ülték
nagy pompával az esküvőt, amelyen ott tolongott az egyházi méltóságok
és a nemesség színe-java« Ennek csak hat éve.
Csoda, hogy nem szállt a fejébe s nem zavarta meg az elméjét a sok
pompa és ünneplés. Épp csak kibontakozott a költekezés és a fényűzés
iránti hajlama, amely családjának minden uralkodóját jellemzi. Lyukas a
kezük. Azonnal a magukénak akarnak tudni mindent, ami megtetszett
nekik. Ezt akarom, azt akarom. Vásárolni, a legszebb, legritkább,
legfinomabb s főleg legdrágább dolgokat birtokolni, állatokat a
menazsériába, pompás ékszereket, képekkel díszített könyveket,
költekezni, selyemmel és ciprusi aranyszövettel kitapétázott szobákban
lakni, tömérdek ékkővel kihímzett ruhákat viselni, csillogni; a trónörökös
számára, s családja minden férfi tagja számára is, ez a hatalom jele, a
fensőbbségük bizonyítéka a saját szemükben. Ez a naiv hit még ősüktől
ered, az első Károlytól, Szép Fülöp fivérétől, aki Konstantinápoly
császára volt. Ez a hatalmas poszméh szüntelenül háborgatta és izgatta
Európát, s egy időben még a német császárságról is álmodozott.
Költséges móka lett volna, ha sikerül neki« Ennek a családnak a
vérében van a költekezés; ha cipőt rendelnek, egyszerre nyolcvan,
negyven vagy ötvenöt párat, mindjárt a királynak, a trónörökösnek és az
orléans-i hercegnek is. Tény, hogy az ostoba, felkunkorodó orrú
topánjaik nem bírják a sarat; a hosszú, hegyes orr deformálódik, a
hímzések bemocskolódnak, és három nap alatt tönkremegy, ami egyhavi
munkájukba került a párizsi Guillaume Loisel műhelyében dolgozó
legjobb mestereknek. Ismerem a céget, ott rendelem a piros papucsaimat;
de nekem elég évente nyolc pár. És láthatja, hogy mindig rendes cipő van
a lábamon.
Az udvar példáját követve azután a nemesek és a polgárok is
tülekednek a paszományokért, prémekért, ékszerekért, s hívságos
kiadásokba verik magukat. Versengenek a kérkedésben. Gondolja csak
el, hogy ahhoz a kalaphoz, amit a trónörökös a szóban forgó napon viselt
Rouenban, nyolc uncia nagy szemű és nyolc uncia apró szemű gyöngyöt
használtak fel, amit Belhommet Thurelnél rendeltek háromszáz vagy
háromszázhúsz tallérért! Nem csoda, hogy üres a kincstár, ha mindenki
többet költ, mint tehetné!
Ó, itt a hintó! Kicserélték a lovakat. Nos hát szálljunk be«
De van valaki, akinek jól jön a pénzhiány, és aki hasznot húz abból,
hogy kong a kincstár; ez a valaki Nicolas Braque, a királyi ház
főkomornyikja, aki egyben a kincstárnok és a pénzügyek legfőbb
irányítója is. Létesített egy kis banki társaságot, legalábbis szín-leg,
amely kétharmad áron, néha féláron, sőt harmadáron felvásárolja a
királynak és rokonságának adósságait. A működése igen egyszerű. Egy
udvari szállító a tönk szélére jutott, mert két éve vagy még hosszabb ideje
nem kapja meg áruja ellenértékét, minek következtében nem tudja fizetni
mesterlegényeit, s nem tud árut vásárolni. Felkeresi Braque urat, és a
számláival hadonászik az orra előtt. Braque úr előkelő ember; szép férfi,
elegánsan öltözik, és sosem mond egy szóval sem többet a kelleténél.
Párját ritkítóan ért hozzá, hogy elhallgattassa az embereket. Aki
felpaprikázva érkezett« Äna, most végig fog hallgatni; jól megmondom
a magamét, nem teszek lakatot a számra´« egy szempillantás múlva
azon kapja magát, hogy dadog és esedezik. Braque úr hideg és kimért
szavai jeges vízként zúdulnak a nyaka közé: ,,Magas árakat szab, mint a
király minden szállítója. Nagy vevőkörrel rendelkezik az udvarnál, és
ebből már nem kis hasznot húzott« A király most azért nem tud fizetni,
mert minden pénzt háborús kiadásokra kell fordítani« Jussanak eszébe
azok a kereskedők, köztük Marcel, akik megtagadták segítségüket a
királytól« Tudja, milyen sorsra jutottak« Ha ennyire fájlalja, hogy túl
sokat szállított a királynak, nem kap több megrendelést«´ És amikor a
panaszos már igencsak megjuhászodott és kétségbeesett, Braque úr
egyszerre hangot vált: ÄHa valóban olyan súlyos anyagi gondokkal küzd,
esetleg segíthetek. Egy bizonyos pénzváltó intézményben vannak
barátaim, talán el tudom érni, hogy átvállalják a hiteleket. Talán. Talán el
tudom intézni, hogy kétharmad értékben vásárolják fel az adósságot;
uraságod pedig elismervényt ad az egészről. Az intézmény majd
benyújtja a számlát a kincstárnak, amikor Isten engedi« ha ugyan valaha
is engedi. De ne szóljon róla senkinek, nem szeretném, ha a királyság
összes kereskedője engem ostromolna. Kizárólag uraságodnak szól ez a
különleges kegy.´
Ezután, mihelyt összegyűlik egy kis pénz a kincstárban, Braque így
szól a királyhoz: ÄSire, nem akartam, hogy fönnálljon ez a piszkos
adósság, amely sértené felséged becsületét; a hitelező nagyon felindult
volt, és botránnyal fenyegetőzött. Kifizettem a saját pénzemből.´ És
előjogával élve, az egész összeget kiveszi a kincstárból. Ráadásul az
udvarnak szóló szállításokat is ő rendeli meg, s szép ajándékot zsebel be
a kereskedőktől minden egyes megrendelésért. Két bőrt húz le egy
rókáról ez a derék ember.
A lakoma napján sem azon fáradozott, hogy a segélyekről tárgyaljon,
melyeket a normandiai országgyűlés megtagadott, hanem Rouen
polgármesterével, Mustel-lel folytatott megbeszélést a roueni kereskedők
kintlévőségeinek megvásárlásáról. Mert a király utolsó utazásakor
keletkezett számlái, és még korábbiak is, kifizetetlenek maradtak. A
trónörökös, amióta a király normandiai helytartója lett, sőt még mielőtt
megkapta volna a hercegséget, már többször is elrendelte a számlák
kifizetését, de hiába. Braque úr tehát beindította a gépezetet, biztosítva a
polgármestert, hogy kizárólag az iránta érzett barátságból és a roueni
polgárok iránti nagyrabecsüléstől vezetve rabolja el hasznuk
egyharmadát« Sőt még többet, hiszen a mindjobban elértéktelenedő és
vékonyodó frankban fizetett; és ki volt az oka a pénzromlásnak? Ő maga,
aki az értékváltozásokról határozott« El kell ismerni, hogy az a vád,
mellyel az országgyűlés a király főtisztviselőit illette, nem volt egészen
alaptalan. Ha meggondolom, hogy Enguerrand de Marignyt
fölakasztották, tízéves késéssel a szemére vetve, hogy egyszer
megnyirbálta a pénzt! Az az ember valóságos szent volt a mai királyi
kincstartókhoz képest!
Ki volt még Rouenban említésre érdemes a szolgákon és Bolond
Mittonon, a trónörökös törpéjén kívül, aki az asztalok közt ugrándozott, s
szintén gyönggyel kivarrt kalapot viselt«? Gyöngyöt egy törpének! hát
szabad így szórni a pénzt ilyen ínséges időkben? A trónörökös csíkos
ruhába öltöztette: a kelmét kifejezetten a törpe számára szőtték Gentben.
Egyébként elítélem azt a bánásmódot, amiben a törpéknek általában
részük van. Bohóckodásra kényszerítik őket, beléjük rúgnak, csúfot
űznek belőlük. Holott ők is Isten teremtményei, ha nem is a
legsikerültebbek. De épp ezért inkább némi könyörületet kellene
tanúsítani irántuk. Ám azok a családok, ahová törpe születik, valóságos
ajándéknak tekintik a torzszülöttet: ,,Ó! Milyen kicsi! És nem akar nőni!
Majd eladjuk egy hercegnek, vagy talán magának a királynak«´
Nem, azt hiszem, minden jelentős vendéget fölsoroltam. Friquet de
Fricamps-t, Graville-t, Mainemares-t is megemlítettem« és persze mind
közt a legfontosabb vendég a navarrai király volt.
A trónörökös neki szentelte minden figyelmét. Ez egyébként nem volt
nehéz, mert másik szomszédja a kövér d'Harcourt volt, aki kizárólag az
ételekkel foglalkozott, s amíg falt, lehetetlen lett volna szót váltani vele.
Ám az unokafivérek, a két Károly, a normand és a navarrai sokat
beszélgettek. Vagyis inkább a navarrai beszélt. A füstbe ment
németországi utazás óta most találkoztak először; és a navarrainak
minden igyekezete arra irányult, hogy hízelgéssel, régi barátságuk
ünnepélyes emlegetésével, hajdani vidám élményeik felidézésével újra a
hatalmába kerítse fiatal rokonát.
Miközben a fegyvernöke, Colin Doublel a fogásokat váltotta előtte, a
vidám, elragadó navarrai fesztelenül csevegett: ,,Ma este azt ünnepeljük,
hogy újra egymásra találtunk! Nagyon köszönöm, Károly, hogy
megengedted kifejezésre juttatnom hozzád való ragaszkodásomat!
Unalmasán telt az idő nélküled«´, felidézte az elmúlt tél pajzán
emlékeit, s a kedves hölgyeket, akikről kockavetéssel döntötték el, kié a
szőke, kié a barna. Ä«Cassinel teherben van, semmi kétség, hogy
tőled«´, azután szeretetteljes szemrehányások következtek: ÄÓ! Minek
is árultad el tervünket az apádnak! Cserébe megkaptad ugyan a
normandiai hercegséget, ez ügyes húzás volt, elismerem. De az én
segítségemmel ma már az egész királyság a tiéd volna«´, s végül
rázendített a refrénre: ÄJobb király lennél, mint ő!´
Közben pedig közönyös hangon érdeklődött, mikor találkozik
legközelebb a trónörökös János királlyal, hogy kitűzték-e már az
időpontot, s hogy a találkozó Normandiában lesz-e: ÄÚgy hallottam,
Gisors mellett vadászott.´
De észre kellett vennie, hogy a trónörökös szűkszavúbb s
zárkózottabb, mint régen. Nyájas ugyan, de óvatos; és csak mosolyokkal
meg főbólintásokkal válaszol a sok buzgólkodásra.
Egyszer csak iszonyú edénycsörömpölés hallatszik. Bolond Mitton,
aki a kuktákat majmolva egy szál aja-koshalat hozott a terembe, de a
létező legnagyobb ezüsttálon, elejtette a tálat. És a száját hatalmasra tátva
az ajtóra mutatott.
A jó normand lovagok harsány hahotára fakadtak, nagyon
mulatságosnak találták a bolond tréfáját. Ám a nevetés gyorsan a
torkukra forrt.
Mert az ajtóban feltűnt Audrehem marsall teljes fegyverzetben, s
kardját a magasba emelve akkorát kiáltott, mintha csatába indulna:
ÄSenki se mozduljon, ha kedves az élete!´
Á, megállt a hintó« Nocsak, meg is érkeztünk; nem is vettem észre.
A folytatást majd vacsora után mesélem el.
2 ÄAtyám, uram« Atyám, uram«´
ǹ LETARTÓZTATÁS
Nagyon köszönöm, abbé úr, igazán lekötelezett« Nem,
biztosíthatom, semmire sincs már szükségem« Csak tegyenek még
néhány hasáb fát a tűzre« Az unokaöcsémet várom egy kis
beszélgetésre. Ez az, abbé úr, jó éjszakát. Köszönöm az imádságokat,
melyeket a szentatyáért és szerény személyemért fog mondani; és
köszönet a gyülekezetnek is az imádságokért« Megtiszteltetés a
számomra. Igen, megáldom; a Jóisten őrizze meg kegyelmében«
Jaj! Éjfélig locsogott volna ez az abbé, ha hagyom! Minden bizonnyal
Szent Fecsegő napján született«
Hol is tartottam? Nem akarom ismétlésekkel untatni. Ja, igen« feltűnt
a marsall, kivont karddal«
A marsall mögött pedig egy tucat íjász, akik a falhoz lökdösik a
pohárnokokat és az inasokat; és azután megjelenik Lalemant és Perrinet
Le Buffle, s mögöttük maga II. János király teljes fegyverzetben, sisakkal
a fején, sisakrostélya alól szikrákat szór a szeme. Nyomában Chaillouel
és Crepsi, a két testőrparancsnok.
ÄFogságba estem´, mondja Navarrai Károly.
Az ajtón továbbra is özönlik befelé a király kísérete, s Károly felfedezi
legádázabb ellenségeit, az Artois testvéreket, Tancarville-t«
A király egyenesen a főasztalhoz lépett. A normand nagyurak
megpróbáltak felállni, hogy üdvözöljék, de ő egy határozott
kézmozdulattal a helyükön marasztotta őket. Megragadta veje zekéjének
szőrmegallérját, megrázta a navarrait, majd fölrántotta a székről, s
ráüvöltött: ÄGaz áruló! Nem vagy méltó rá, hogy a fiam mellett ülj!
Apám lelki üdvére esküszöm, hogy nem eszem és nem iszom addig, amíg
az élők sorában vagy!´
Navarrai Károly fegyvernöke, Colin Doublel, látva, mit művelnek a
gazdájával, elvesztette a fejét, fölkapott egy szeletelőkést, s a király felé
sújtott. Perrinet Le Buffle azonban még idejében elkapta a karját.
A király kizökkent egyensúlyából: elengedte a navarrait, s
meglepetten bámult az egyszerű legényre, aki kezet mert emelni rá.
ÄFogjátok le ezt is, meg a gazdáját is!´, parancsolta.
A király kísérete egy emberként mozdult a parancsra, a d'Artois
testvérekkel az élen, akik úgy fogták közre a navarrait, mint egy vézna
kis mogyorófácskát két tölgy. A fegyveresek körben álltak a teremben; a
kárpitok tüskéssé váltak a sok szuronytól. A kukták legszívesebben
beleolvadtak volna a falba. A trónörökös fölállt, és azt motyogta:
Navarrai Károly magyarázkodni és védekezni próbált. ÄNagyuram,
semmit sem értek! Ki az, aki ilyen hazug vádakkal illetett? Isten úgy
segítsen, hogy még gondolatban sem árultam el soha, sem felségedet,
sem a fiát! Ha valaki mégis ezzel vádolna, hát tegye meg felséged
főurainak jelenlétében, és esküszöm, hogy tisztára mosom magam a vád
alól, és a rágalmazó szégyenben marad!´
Még ebben a vészterhes pillanatban is tisztán csengett a hangja, és
ügyesen fűzte a szavakat. Nagyon kicsinek, nagyon véznának tűnt a
daliás hadfiak között; de beszédkészsége nem hagyta cserben.
ÄKirály vagyok én is, nagyuram, s bár a királyságom kisebb, mint
felségedé, nekem is jár a királyt megillető bánásmód. ± Te Évreux grófja
vagy, és az én hűbéresem! És egy hitszegő! ± Én jó unokatestvére
vagyok, leányának hitvese, és semmi rosszat sem követtem el felséged
ellen. Az igaz, hogy megölettem Spanyol Károlyt. De ő az ellenségem
volt, és sokszor súlyosan megsértett. Bűnömet pedig már levezekeltem.
Megbékültünk egymással, és felséged menlevelet adott a vétkeseknek«
± Börtönbe, áruló! Eleget hazudoztál! Gyerünk! zárják be, zárják be
mindkettőt! ± kiáltotta a király, a navarraira és fegyvernökére mutatva. ±
És ezt is!´ ± tette hozzá, páncélkesztyűjével most Friquet de Fricamps
felé intve, akit csak ekkor fedezett fel a vendégek között, s akiről tudta,
hogy szintén részese volt a röfögő kocabeli gyilkosságnak.
Amikor a parancsnokok és az íjászok átvonszolták a három embert
egy szomszédos terembe, a trónörökös térdre vetette magát a király előtt.
Bár megrémítette az apja rettenetes haragja, világosan látta, milyen
következményekkel jár majd, legalábbis őrá nézve, II. János akciója.
ÄÓ! Atyám, uram, az Isten szerelmére, ne gázoljon a becsületembe!
Mit gondolnak majd rólam? Én hívtam meg a navarrai királyt és a főurait
vacsorára, hát akkor hogy bánhat így velük! Azt fogják mondani, hogy
csapdába csaltam őket! Az Istenre kérem, nyugodjék meg, és gondolja
meg magát! ± Nyugodj meg te, Károly! Nem tudod, amit én tudok.
Elvetemült árulók ezek, és gaztetteikre hamarosan fény derül. Semmit, de
semmit sem tudsz!´
Ezután Jánosunk kikapott egyik fegyverese kezéből egy buzogányt, s
rávágott vele a hájas d'Harcourt grófra. Az ütés akkorára sikerült, hogy
egy kevésbé kövér embernek biztosan eltört volna tőle a válla. ÄTalpra,
áruló! Börtönbe ezzel is! Ezt nem úszód meg szárazon!«´
És mivel a kövér d'Harcourt egészen elkábult, s nem állt fel elég
gyorsan, a király megragadta fehér zekéjénél fogva; a zeke elszakadt, s
szakadt vele minden, még az inge is.
D'Harcourt, meztelen felsőtesttel, az íjászoktól lökdöstetve, elhaladt az
öccse, Lajos előtt, és mondott neki valami kivehetetlent, de nyilván nem
túl hízelgőt; amire a másik csak egy mozdulattal válaszolt, ami bármit
jelenthetett« mit tehettem volna? a király kancellárja vagyok« te
kerested a bajt, magadra vess«
,,Atyám, uram ± próbálkozott ismét Normandia hercege ±, nem
kellene ilyen cudarul bánnia ezekkel a derék emberekkel«´
De II. János már nem figyelt rá. Titkos pillantásokat váltott Nicolas
Braque-kal és Robert de Lorissszal, akik ráirányították a figyelmét egy-
egy vendégre. ÄEzt is börtönbe« És ezt is!´ ± parancsolta a király,
miközben nagyokat lökött de Graville úron, és ököllel arcon vágta
Maubué de Mainemares-t; mindketten részt vettek Spanyol Károly
meggyilkolásában, de két éve ők is menlevelet kaptak, a király saját kezű
aláírásával. Amint látja, a király gyűlölete azóta is izzott a hamu alatt.
Bolond Mitton felkapaszkodott egy ablakmélyedés kopár kányára, és
onnan integetett a gazdájának: előbb a tálakra mutogatott, azután a
királyra, s végül a szája előtt mozgatta az ujjait: enni«
,,Atyám ± fordult II. Jánoshoz a trónörökös ±, nem enne valamit?´
Pompás ötlet volt; ha a bolondnak nem jut eszébe, tán egész Normandia
börtönbe kerül.
ÄDe mennyire ennék, az ördögbe is! Csakugyan éhes vagyok. Tudod-
e, Károly, hogy a lyons-i erdő túlsó feléről indultam, és hajnal óta úton
vagyok, hogy lecsapjak ezekre a gonosztevőkre!? Tálaltass!´
Intett, hogy szabadítsák meg a sisakjától. Előtűnt kivörösödött arca és
összetapadt haja. Az izzadság a szakállába folyt. Leült az asztal mellé, a
fia helyére, s már el is felejtette esküjét, hogy sem enni, sem inni nem
fog, amíg a veje az élők sorában van.
Terítéket tettek elé sietve, bort töltöttek, hogy lecsillapítsák, feltálalták
neki az alig megkezdett csukapástétomot, kínálták hattyúval, amely
érintetlen volt s még langyos; a foglyokat közben elvezették, s az inasok
ismét elindultak a konyha felé; mozgolódás támadt tehát újra a teremben
és a lépcsőkön, a normand nagyurakugyanis, kihasználva a pillanatot,
gyorsan elszeleltek, legelőbb is Cléres úr, aki szintén részt vett a Szép
Spanyol meggyilkolásában. Úgy látszott, a király már senkit sem akar
letartóztatni, így hát az íjászok hagyták elmenni, aki akart.
A kíséret is majd meghalt már az éhségtől és a szomjúságtól. János
kuzin, Tancarville meg a parancsnokok a tálak felé sandítottak. Csak egy
jelre vártak: a király engedélyére, hogy evéshez láthassanak. Mivel
azonban a jel elmaradt, Audrehem marsall leszakított egy kap-
pancombot, és állva enni kezdett. Orléans-i Lajosnak nem tetszett, hogy a
bátyja ennyire semmibe veszi hűséges embereit. Leült arra a székre,
amely egy pillanattal előbb még a navarrai helye volt, s így szólt:
ÄKötelességemnek érzem, bátyám, hogy csatlakozzam a társaságához.´
A király ekkor tessék-lássék hellyel kínálta a rokonait és a nagyurakat.
Sietve letelepedtek mind a foltos abroszokkal borított asztalok köré, hogy
elpusztítsák a lakoma maradványait. Még az ezüsttányérokat sem
cseréltették tisztára. Felmarkolták, ami a kezük ügyébe került,
összevissza ettek mindent, ahogy jött, süteményt a kacsapecsenye előtt,
libasültet a kagylóleves előtt. Felfalták a hideg sült maradékait. Az
íjászok kenyérszeleteket tömtek magukba, vagy a konyhába nyomultak,
hogy ott kedvükre lakmározzanak. A parancsnokok kiitták a serlegekben
maradt bort.
A király lerúgta a csizmáját az asztal alatt, s láthatólag heves
képzelgések kerítették hatalmukba. A haragja nem csitult, sőt mintha
még inkább föllángolt volna evés közben. Holott most az egyszer
elégedett is lehetett volna magával. Az igazságtevő király szerepében
tetszeleghetett! És végre győzött; olyan haditettet hajtott végre, amely
méltó rá, hogy írásba foglalják a Csillagrend legközelebbi összejövetelén.
,,Miként ütött rajt János király az árulókon a Bouvreuil-kastélyban«´
Hirtelen felfedezte, hogy a normand lovagok eltűntek, s ez
nyugtalansággal töltötte el. Vajon mit terveznek? Talán felkelést
szítanak, föllazítják a várost, kiszabadítják a foglyokat?« Kitűnő
királyunk jelleme most teljes mélységében megmutatkozott. Előbb
gondolkodás nélkül rohant s cselekedett, túl soká elfojtott haragjától
űzve; félúton azonban megállt. Azután képzelődni kezdett: rémképei
messze jártak a valóságtól, mégis nehéz lett volna elűzni őket. Lelki
szemei előtt már megjelent a forrongó Rouen, amilyen Arras volt, egy
hónapja. Megparancsolta, hogy vezessék elé a polgármestert. Mustéit
nem találták. ÄDe hiszen egy pillanattal előbb még itt volt´, mondta
Nicolas Braque. A kastélya udvarán csípték el Mustelt. A megzavart
emésztéstől sápadtan jelent meg a falánkul habzsoló király előtt. II. János
megparancsolta, hogy zárassa be a város kapuit, s hirdettesse ki az
utcákon, hogy mindenki maradjon otthon. Tilos bárkinek bármi okból az
utcán közlekedni, legyen polgár vagy paraszt. Ez ostromállapotot
jelentett, kijárási tilalmat fényes nappal. Mintha ellenséges hadsereg
özönlötte volna el a várost.
Mustéi volt annyira bátor, hogy kifejezésre juttassa megbántottságát.
A roueniak semmi olyasmit nem követtek el, ami indokolná ezt az
eljárást. ÄDe igen! Ezeknek a gonosztevőknek az uszítására, akiken most
rajtaütöttem, megtagadták az adófizetést! A börtönből majd nem
uszíthatnak tovább!´
A polgármester távozásakor a trónörökös szomorúan gondolt arra,
hogy a normandok megbékítése érdekében folytatott sok hónapi
erőfeszítése semmivé vált. Ǽ pillanatban mindenki az ellensége, a
nemesség és a polgárság is. Ki hinné el, hogy nem volt az apja cinkosa?
Igazán szégyenteljes szerepet osztott rá a király.
Azután II. János Guillaume-ért küldetett« Guil-laume« nem jut
eszembe a másik neve, pedig tudtam« szóval az ítélet-végrehajtóért. És
ebből mindenki megértette, hogy a király ott helyben ki akarja végeztetni
a foglyokat.
ÄAki nem tud lovaghoz méltóan élni, az ne is éljen egyáltalán! ±
jelentette ki a király. ± így igaz, János kuzin´, helyeselt d'Artois, az
ostobaságnak ez a szobra.
De kérdem én, Archambaud, lovaghoz méltó cselekedet volt-e a király
részéről egy kisebbfajta hadsereggel törni rá fegyvertelen emberekre, s a
saját fiát használni csalétekül? A navarrai kétségkívül sok gazságot
elkövetett. De János király, a pompás díszletek mögé rejtőzve, vajon
sokkal becsületesebben járt-e el?
VI.
A KIVÉGZÉS ELŐKÉSZÜLETEI
Guillaume à La Cauche« Végre eszembe jutott a szajhafelügyelő
neve!« Különös tisztség az övé, még Fülöp Ágost hozta létre. Ő
szervezett testőrséget a maga számára, csupa óriásból; ezek a testőrök
voltak a  p p A birtokos szerkezet megfordításából vagy
szójátékból keletkezett e testőrség parancsnokának titulusa: $p
 p Névleg tehát a testőröknek parancsol, mint Perrinet Le
Buffle és a többiek; valamint esténként, vacsoraidőben, ő jár körül a
királyi palotában, hogy meggyőződjék róla, távozott-e mindenki, aki
napközben megfordult az udvarnál, de éjszakai ottléte nemkívánatos.
Főként pedig, mint már említettem, az a feladata, hogy a kétes hírű
helyekre felügyeljen abban a városban, ahol a király épp tartózkodik.
Vagyis elsősorban a temérdek párizsi bordélyt tartja szemmel, de azokat
a kéjhölgyeket is, akik a saját zsebükre dolgoznak a számukra fenntartott
utcákban. Ezenfelül ő felügyeli azokat a házakat is, melyekben
szerencsejáték folyik. Ezeken a mocskos helyeken van a legnagyobb
esély rá, hogy rablók, tolvajok, hamisítók és bérgyilkosok nyomára
bukkan. És itt szerezhet néha tudomást tiszteletre méltó külső mögé
rejtőző, nemegyszer egészen magas rangú személyek bűnös üzelmeiről
is.
így hát a király szajhafelügyelője egyben egy különleges
rendőrségfélének a feje is. Kémei vannak csaknem mindenütt. Egy egész
kocsmai söpredékhad szállítja neki a híreket és jelentéseket. Ha
követtetni akarnak egy utazót, átvizsgálni az útitáskáját, vagy megtudni,
kivel találkozik, hozzá fordulnak. Nem szeretik, de félnek tőle. Már arra
az időre gondolva mondom ezt kegyelmednek, amikor az udvarnál lesz.
Nem tanácsos rosszban lenni vele.
Sokat keres, mert foglalkozása magától éretetődően jövedelmező.
Lotyókra felügyelni, bűntanyákat kézben tartani busás haszonnal jár. Az
udvartól húzott pénzbeni és természetbeni járandóságán felül heti két
sout kap minden bordélytól és minden bordélybeli nőtől. Szép adó ez,
nemde? és a beszedése sokkal kevesebb nehézséggel jár, mint a sóadóé.
Ezenkívül öt souval adózik neki minden házasságtörő asszony is« már
akit leleplezett. Ugyanakkor ő szerzi a hölgyeket az udvari méltóságok
gáláns kalandjaihoz is. Azért fizetik, hogy tartsa nyitva a szemét, de
gyakran azért is, hogy csukja be. És végül a király országos körútjai
során ő hajtatja végre a királynak vagy a marsallok bíróságának ítéleteit.
Foganatosítja a kivégzésről szóló döntést; ilyenkor őt illeti az elítélt
holmija: mindaz, amit letartóztatásakor magán viselt. És minthogy
általában nem semmi kis bűnözőkre, hanem nagy hatalmú, gazdag
emberekre sújt le a király haragja, a ruhák és az ékszerek nem mondhatók
jelentéktelen zsákmánynak.
Rouenban minden eddiginél nagyobb fogás várta: egy király és öt
nagyúr! Fülöp Ágost óta soha még szajhafelügyelőt nem ért ekkora
szerencse! Páratlan alkalom arra is, hogy a hatalmát fitogtassa. Egy
kivégzés látványosság is« A király minden elítélt számára külön taligát
kívánt. A menet így hosszabb is lesz« Guillaume a polgármestertől kért
taligákat. Meg is érkeztek a taligák a kastély udvarára; Perche-vidéki,
széles patájú kancákat fogtak eléjük. Még hóhért kellett találni« a városi
hóhér ugyanis nem tartózkodott otthon« talán nem véletlenül. A
szajhafelügyelő kihozatott a börtönből egy Bétrouve, Pierre Bétrouve
nevű gonosztevőt« ezt a nevet, látja, nem felejtettem el, majd megtudja,
miért nem« négy gyilkosság nyomta a lelkét, s ezt megfelelő
előgyakorlatnak ítélték ahhoz a munkához, amivel most megbízták,
cserébe egy szabadságlevélért, melyet a király állított ki. Micsoda
szerencséje volt ennek a Bétrouve-nak! Ha kéznél van a városi hóhér«
Papra is szükség volt; de a pap nem olyan ritka áru, mint a hóhér, s
nem is fecséreltek sok időt arra, hogy egy megfelelőt keressenek«
megtette az első kapucinus · a közeli kolostorból.
Ezen előkészületek közben János király kis tanácsot tartott a sebtében
kitakarított lakomateremben«
Az idő határozottan esőre áll. Ma még biztosan elered. Sebaj! vannak
meleg szőrméink, parázs a tartóban, van cukorkánk és mézes fűszeres
borunk, majd csak kibírjuk valahogy Auxerre-ig. Örülök, hogy
viszontlátom Auxerre-t; bizonyára sok régi emlékemet föltámasztja«
Tehát a király tanácsot tartott, amelyben csaknem kizárólag ő beszélt.
Orléans-i öccse hallgatott; fia, az Anjou herceg szintén. Audrehem komor
volt. A király leolvashatta tanácsadói arcáról, hogy még azok sem
értenek egyet a per nélkül, mintegy orvul végrehajtott kivégzéssel, akik a
legádázabbul kívánják a navarrai király halálát. Túlságosan emlékeztetett
ez a kivégzési mód arra, ahogyan Raoul de Brienne-től, a volt
főparancsnoktól szabadult meg dührohamában, máig kiderítetlen okból a
király, s mely kivégzés igen rossz fényt vetett a királyságra.
Egyedül Robert de Lorris, az első kamarás támogatta az azonnali
megtorlás tervét; de támogatása inkább hitványságból fakadt, semmint
meggyőződésből. Hosszú időn át kegyvesztett volt, mert a király azzal
vádolta, hogy a mantes-i szerződés megkötésekor a navarrai malmára
hajtotta a vizet. Most bizonyítani akarta a hűségét.
Nicolas Braque ügyes ember, és bánni is tud a királlyal; elterelő
hadmozdulatként Friquet de Fricamps-ról kezdett beszélni. Azt javasolta,
hagyják átmenetileg életben, hogy kínvallatásnak vethessék alá. Ha Caen
kormányzóját jól megdolgozzák, nyilván értékes titkokat szedhetnek ki
belőle. Miként deríthetnék fel az összeesküvés minden ága-bogát, ha a
foglyok közül egyet sem hagynak életben?
,,Igen, ez okos gondolat ± mondta a király. ± Hagyjuk hát életben
Friquet-t.´
Ekkor Audrehem kinyitotta az ablakot, és kikiáltott az udvarra a
szajhafelügyelőnek: ÄÖt taliga elég lesz!´, s az utasítást megerősítendő
kezének szétterpesztett ujjaival mutatta is az ötöt. Az egyik taligát
visszaküldték a polgármesterhez.
ÄHa okos gondolat megkímélni Fricamps életét, még okosabb volna
megkímélni a gazdájáét´, szólalt meg ekkor a trónörökös.
Első felindultsága elmúltával visszanyerte nyugalmát és
megfontoltságát. A becsülete forgott kockán. Minden áron meg akarta
menteni az unokafivérét. II. János ekkor megkérte János kuzint, hogy a
többiek tájékoztatására mondja el mindazt, amit az összeesküvésről tud.
János azonban most, a tanács előtt korántsem volt olyan magabiztos,
mint kettesben a királlyal. Könnyű határozottnak mutatkozni, amikor
valaki fülbe súg egy feljelentést. De elismételni fennhangon, tíz ember
előtt« Végül is csak mendemondákról tudott beszámolni. Egy öreg
szolgáló látta« egy másik hallotta«
Normandia hercege, bár a lelke legmélyén hitelt adott a vádnak,
kijelentette, hogy a gyanút nem találja elég megalapozottnak.
ÄAzt hiszem, elegendő, amennyit elvetemült vejemről tudunk ±
mondta a király. ± Nem, atyám, nem elegendő´, válaszolta a trónörökös.
ÄIlyen korlátolt volnál, Károly? ± kérdezte haragosan a király. ± Nem
hallottad, hogy ez az aljas szószegő, ez a gonosz rokon, ez a kártékony
állat meg akart ölni mindkettőnket, engem, s azután téged is? Mert
nyilvánvaló, hogy énutánam te következtél volna, félreállított volna téged
is a kedves unokatestvéred, Németországba meg azért akart hurcolni,
hogy szembefordítson velem! A trónunkra áhítozik, nem kevesebbre!
Vagy még mindig annyira a hatása alatt állsz, hogy semmit sem akarsz
megérteni?´
A trónörökös magabiztosan és elszántan felelt: ÄÉrtek én mindent,
atyám; de nincs a kezünkben semmiféle bizonyíték, s nem áll a
rendelkezésünkre egyetlen tanúvallomás sem. ± Milyen bizonyítékra van
még szükséged, Károly? Egy hűséges rokon szavai nem elegendők?
Vérbe fagyva kell feküdnöd, úgy átlyuggatva, mint a szegény Spanyol
Károly, hogy higgyél végre a navarrai bűnösségében?´
A trónörökös nem adta meg magát. ÄA gyanú kétségkívül nagyon
erős, atyám; de pillanatnyilag nincs más, csak ez a gyanú. S a gyanú nem
bizonyíték. -De elegendő egy király számára, akinek óvnia kell az életét!
± kiáltotta II. János kivörösödve. ± Nem úgy beszélsz, fiam, mint egy
király, hanem, mint egy diák, aki a világtól elzárkózva vaskos könyveit
bújja.´
De a fiatal Károly továbbra is állta a sarat. ÄHa királyi kötelességünk
megvédeni magunkat, semmiképp sem fejezhetünk le egy másik királyt.
Évreux-i Károly Navarra fölkent és fölszentelt királya. S felséged veje,
bármily álnok is. Ki tartsa tiszteletben a királyok személyét, ha a királyok
egymást adják hóhér kézre? ± Ő szánt engem hóhérkézre!´ ± kiáltotta a
király.
Ekkor Audrehem marsall közbeszólt: ÄSire, a világ most úgy fogja
látni, hogy felséged adta őt a hóhér kezére.´
Egy marsallt, Archambaud, éppúgy, mint egy főparancsnokot, nehéz
kordában tartani. Hatalmat adnak a kezébe, amit bármikor arra is
fölhasználhat, hogy ellentmondjon. Audrehem öreg katona« igazából
nem is olyan öreg; nálam fiatalabb« mindenesetre régóta
engedelmeskedik némán, s tűr el szótlanul sok baklövést. Most
igyekezett behozni, amit eddig elmulasztott.
ÄHa legalább az összes rókát csapdába ejtettük volna! ± folytatta. ± De
Navarrai Fülöp szabad, s éppoly acsargó ellensége, Sire, mint Károly. Ha
kivégezteti az idősebb testvért, majd a helyébe áll a fiatalabb; ő is tud
lázadást szítani és szerződést kötni az angolokkal, hiszen a bátyjánál is
lelkesebb lovag s jobb verekedő.´
Orléans-i Lajos ekkor, a trónörököst és a marsallt támogatandó,
megjegyezte, hogy viszont ha a király börtönbe zárja a navarrait, a
kezében tarthatja híveit.
ÄFolytasson ellene hosszú pert, világítson rá sötét üzelmeire, ítéltesse
el a királyság pairjeivei; akkor senki sem tehet szemrehányást az ítéletért.
Amikor János ku-zinunk apja követte el köztudomású bűneit, atyánk, a
király nagy nyilvánosság előtt fogta perbe. És amikor nagybátyánk, Szép
Fülöp felfedezte menyeinek kicsa-pongását, szintén nagy hallgatóság
előtt rendezett tárgyalást.´
János királynak persze nem volt ínyére e beszéd, ismét dühbe gurult:
ÄSzép kis példákkal hozakodsz nekem elő, öcsémuram! A Maubuisson
elleni ítélet gyalázatot hozott a királyi családra. S hogy Robert d'Artois-t
csak száműzték« ne vegye rossz néven, János kuzin« ahelyett, hogy
elfogták és kivégezték volna, gyengítette pozíciónkat az Anglia elleni
háborúban!´
Az orléans-i herceg, aki cseppet sem szerette a bátyját, s örült, hogy
ellentmondhat neki, ekkor« megbízható forrásból tudom« így szólt:
ÄSire, bátyám, vajon emlékeztetnem kell-e rá, hogy a Maubuisson-ügy
végül is nem tett rossz szolgálatot nekünk? A Maubuisson-ügy nélkül,
amelyben Valois nagyapánknak is része volt« az Úr őrizze a lelkét«
most navarrai unokatestvérünk ülne a trónon felséged helyett. Robert
gróf pedig, igaz, az angolokhoz húzott, de haderejüket csupán egy
karddal, a sajátjával erősítette. A háború pedig tizennyolc éve folyik«´
A király hátrálni látszott. A trónörökös felé fordult, s megvető
tekintettel odavetette: ,,így igaz, tizennyolc éve; épp amennyi idős vagy,
Károly fiam!´ ± mintha a trónörökös vétkéül róná fel ezt az egybeesést.
ÄKönnyebben elűzhetnénk földünkről az angolokat, ha a franciák nem
háborúskodnának egymás között´, dörmögte Audrehem marsall.
A király feldúltan hallgatott. Csak egy nagyon magabiztos ember
képes kitartani elhatározása mellett, ha hívei közül senki sem támogatja.
Ilyenkor mutatkozik meg egy uralkodó jelleme. János király azonban
nem határozott volt, csak makacs.
Nicolas Braque, aki pénzügyi tárgyalásai közben a csönd
kiaknázásának mestere lett, olyan visszavonulási lehetőséget tárt ekkor a
király elé, amely figyelemmel volt gőgjére és a navarrai iránti gyűlöletére
is.
ÄSire, vajon kielégítő megtorlás-e jelen esetben a le-fejezés? A
navarrai király már két éve zaklatja felségedet. És felséged beérné egy
szemhunyásig tartó büntetéssel? Ha börtönbe zárja a gonosztevőt,
megfelelő bánásmóddal elérheti, hogy mintegy naponta végigélje a
halálát. Ráadásul lefogadom, hogy a hívei megpróbálják majd
kiszabadítani. Akkor börtönbe vetheti azokat is, akik ma kicsúsztak a
hálójából. És igazságszolgáltatása joggal torolhatja meg a nyilvánvaló
lázadást«´
A király belátta, hogy áruló veje valóban hosszabb büntetést érdemel.
ÄNem végeztetem ki. Csak meg ne bánjam. De most már siessünk a többi
kivégzéssel. Eleget beszéltünk, csak az időt vesztegetjük.´ Úgy látszott,
fél, hogy végül egyetlen fejet sem sikerül levágatnia.
Audrehem ismét kikiáltott az ablakon a szajhafelügyelőnek, és most
négy ujját mutatta felé. S mert nem volt biztos benne, hogy utasítása
egyértelmű volt, leküldött egy íjászt az üzenettel, hogy elég lesz egy
taligával kevesebb.
ÄSiessenek! ± ismételgette a király. ± Szabadítsák meg ezeket az
árulókat!´
Szabadítsák meg« ez a kifejezés meglepheti azokat, akik nem
ismerik ezt a különös uralkodót. Megszokott szófordulata ez, amikor
parancsot ad egy kivégzésre. Nem azt mondja: ÄSzabadítsanak meg
ezektől az árulóktól!´, aminek volna értelme, hanem: ÄSzabadítsák meg
ezeket az árulókat!´ Vajon mit érthetett ezen? Szabadítsák meg őket az
életüktől? Vagy egyszerű, ismétlődő nyelvbotlásról van szó, ami mindig
bekövetkezik, ha a harag megzavarja az elméjét, és nem ura többé a
beszédének?
Úgy meséltem el mindezt kegyelmednek, Archambaud, mintha
magam is ott lettem volna. Tudniillik júliusban, alig három hónappal az
esemény után számolt be nekem a történtekről Audrehem, az orléans-i
herceg és maga a trónörökös is, valamint Nicolas Braque, amikor
emlékezetük még elevenen őrzött minden mozzanatot. Persze
mindegyikük főleg arra emlékezett, amit ő mondott. De a sokféle
elbeszélésből a legapróbb részletekig, s azt hiszem, elég pontosan
rekonstruálni tudtam az esetet, s meg is írtam a pápának, akihez addig
csak rövidebb és az enyémtől némiképp eltérő változatok jutottak el.
Holott az ilyesfajta ügyekben a részletek fontosabbak, mint hinnénk, mert
azok világítanak rá az emberek jellemére. Lorris és Braque például két
pénzéhes, gátlástalan ember; de most kiderült, hogy Lorris középszerű,
Braque viszont okos politikus«
Még mindig esik« Brunet, hol vagyunk? Fontenoy« Ó, igen,
emlékszem; az egyházmegyémhez tartozott. Egy híres csata zajlott le itt,
amely nagy hatással volt Franciaország további sorsára. A helység régi
neve 

p A 840-es esztendőben Német Károly és Lajos verte mélyen lehorgasztották a fejüket, nehogy a szomszédjuk később
meg itt a fivérét, Lotárt, majd megkötötte a verduni szerződést. Aminek
következtében Franciaország mindörökre leszakadt a császárságról«
Semmit sem látni az esőtől. Habár nincs is itt mit látni. A parasztok,
miközben a földet túrják, találnak néha egy-egy régi, ötszáz éves
kardmarkolatot, szétroncsolódott sisakot« Folytassuk az utat, Brunei,
folytassuk.
VII.
AZ IRGALOM MEZEJE
A király és a marsall ült csak lovon; II. János ismét harci sisakját
viselte, Audrehemnek viszont egyszerű páncél koponyavédő volt csupán
a fején. Nem leselkedett rájuk különösebb veszély« Audrehem nem az a
fajta ember, aki minden ok nélkül harci díszbe öltözik. Ha a király csak
koronás sisakkal a fején tud végignézni négy lefejezést, az ő dolga.
A kíséret ± a legmagasabb méltóságtól a legutolsó íjászig ± gyalog
ment a kivégzés színhelyére. A király kívánta így; általában maga tervezi
meg a parádék legapróbb részleteit is, és igyekszik újítani, ahol csak
lehet, ahelyett´ hogy a bevett szokást követné.
Végül csak három taliga maradt az udvaron, mert a sok parancs és
ellenparancs félreértést szült, s eggyel többet küldtek el a kelleténél.
Ott volt Guillaume« vagyis nem, nem Guillaume à La Cauche volt
az, összetévesztettem. Guillaume à La Cauche egy inas; de valami
hasonló neve van ennek is« La Gauche, Le Gauche, La Tanche, La
Planche« Már abban sem vagyok biztos, hogy a keresztneve Guillaume;
de nem is fontos« Tehát ott állt a szajhafelügyelő, meg a botcsinálta
hóhér, akinek a képe a hosszú fogság után fehér volt, mint a mész, teste
meg girhes, s egyáltalán nem úgy festett, mint egy négyszeres gyilkos, és
azután ott volt a kapucinus is, aki egyre csak kenderkötél övét tapogatta ±
a kapucinusok folyton ezt csinálják.
Fedetlen fővel, hátul összekötözött kézzel léptek ki az őrtoronyból az
elítéltek. D'Harcourt gróf jött elöl fehér zubbonyában, melyet a király
elszakított a karöltőnél az inggel együtt. Kilátszott hatalmas,
malacrózsaszín válla és kövér melle. Az udvar egyik sarkában már
kiköszörülték egy malomkövön a bárdokat.
Senki sem nézett az elítéltekre, senki sem mert rájuk nézni. Ki az
udvar egyik kockakövét, ki a fal egy darabját bámulta. Ki merészelt
volna a király jelenlétében egy baráti vagy csupán együttérző pillantást is
vetni erre a négy emberre, aki a halálba indult? Még a hátul állók is
elfecsegje, mit látott az arcukon« Sokan helytelenítették a király
döntését. De rosszallásukat kimutatni«? Közülük jó néhányan
d'Harcourt gróf régi ismerősei, vadásztak, harci játékokat játszottak vele,
ettek mindig dúsan megrakott asztalánál. De most mintha senki sem
emlékezett volna a múltra« A kastély teteje vagy az áprilisi felhők mind
érdekesebb látványnak tűntek, mint a gróf. Jean d'Harcourt hiába
küldözte pillantásait hájtól elnehezült szemhéja alól, egyetlen olyan
tekintettel sem találkozott, amelyből együttérzést olvashatott volna ki. A
fivérééből sem ±abból pláne nem! A derék öcs már azon tűnődött, vajon
kinek adományozza a király a lenyakazott báty címeit és javait«
Feltuszkolták az első taligára azt, aki egy rövid ideig még d'Harcourt
gróf volt. Nem ment könnyen. Másfél mázsás test, s a keze összekötözve.
Négy katona nyomta, tuszkolta. A taliga aljában szalma volt, és ebbe az
első taligába rakták be a vérpad tőkéjét is. Amikor Jean d'Harcourt végre
fent volt, egész meztelen felsőtestével a király felé fordult, mintha
mondani akarna neki valamit; a király páncélöltözetben, acél-arany
koronával a fején rezzenéstelenül ült a nyeregben: az igazságtevő királyt
játszotta, országa teljhatalmú urát, akinek intésére egy tartomány
leggazdagabb nemese is egy szempillantás alatt semmivé válik. És
d'Harcourt gróf egy szót sem szólt.
De Graville a második taligára került, a harmadikra meg Maubué de
Mainemares-t és Colin Doublelt tuszkolták fel, a fegyvernököt, aki kést
emelt a királyra. II. János mintha valamennyiüknek azt mondta volna:
ÄEmlékezz Spanyol Károly meggyilkolására! Emlékezz a Röfögő Koca
vendégfogadóra!´ Mert mindenki tudta, hogy ± d'Harcourt kivételével ±
az elítéltek a Szép Spanyol meggyilkolásáért lakóinak, és e kurta-furcsa
igazságszolgáltatást a bosszú szülte. Olyan emberekre sújtott le a király,
akiknek már nyilvánosan megbocsátott« Újabb és nagyon súlyos
bűnöket kellett volna elkövetniük ahhoz, hogy János megtorlása jogos
legyen, így viszont jócskán rászolgált a pápa feddésére, és még szigorúbb
büntetést is megérdemelne, ha a pápa nem volna olyan gyönge«
 A navarrai királyt durván az őrtorony ablakához lökték, nehogy
elmulasszon valamit a látványból.
Guillaume« aki nem Cauche« jelenti Audrehem marsallnak: minden
kész! A marsall jelenti a királynak: minden kész! A király int. És a menet
elindul.
Élén egy szakasz íjász, acélsisakban, bőrmellényben, ormótlan, magas
szárú csizmában, amely elnehezíti lépteiket. Azután a marsall következik,
lovon, láthatólag nincs jókedvében. Azután ismét íjászok. Azután a
három taliga. És mögöttük a szajhafelügyelő, a girhes hóhér és a szutykos
kapucinus.
És azután jön a király; mereven ül paripáján, testőrségétől körülvéve,
mögötte a nagyurak, uszályos sapkával vagy vadászkalappal, prémes
kabátban vagy díszes zubbonyban.
A város csöndes és kihalt. A roueniak engedelmeskedtek a
parancsnak, s otthon maradtak. De fejek látszanak mindenütt az ablakok
mögött, amelyek ugyanolyan zöldes színű, fújt üvegből készültek, mint a
palackok feneke. Az ólomszalagokkal bekockázott ablakok félig nyitva: a
leselkedők nem akarnak hinni a szemüknek; d'Harcourt gróf volna az ott
a taligán? akit oly gyakran láttak utcáikon, és még ma reggel is, pompás
kísérettel? De ilyen kövér ember ki lehetne más?« ÄŐ az, én mondom, ő
az!´ A királyt, akinek sisakja csaknem a házak első emeletének magasáig
ér, minden nehézség nélkül felismerik. Sokáig volt a hercegük« ÄŐ az, a
király az«´ Akkor sem irtózhatnának tőle jobban, ha halálfejet viselne
az arca helyén. Zúgolódnak a roueniak, félnek, mégis zúgolódnak. Mert
d'Harcourt gróf a barátjuk volt, és ők szerették. ÄMiféle
igazságszolgáltatás ez? ± suttogják. ± Minket sért meg vele a király!´
A taligák zötykölődtek. A szalma csúszkált az elítéltek lába alatt, csak
nehezen tudták megőrizni egyensúlyukat. Jean d'Harcourt, mint később
elmesélték nekem, végig az úton hátravetette a fejét, nyakszirtjén nagy
hurkákba gyűrődött a háj. Mi járhat egy ember fejében, míg a ki
végzőhelyre menet a háztetők között elő-előbukkanó eget bámulja? Sokat
töprengtem már rajta, mire gondolhat egy halálraítélt az utolsó
pillanatokban« Talán szemrehányást tesz magának, amiért nem
gyönyörködött eleget abban a sok szépségben, amit a Jóisten tár elénk
nap mint nap? Vagy azon tépelődik, vajon mi az oka annak, hogy
képtelenek vagyunk élvezni Isten jótéteményeit? Tegnap még mindenféle
illetékekről, sóadóról vitázott« Vagy ostobaságán dühöng, mely a
vesztét okozta? Hiszen Godefroy nagybátyja időben értesítette« ÄTérjen
vissza azonnal«´ Godefroy d'Harcourt megneszelte, hogy mi készül.
ÄEz a böjti lakoma csapdának látszik«´ Ha csak egy pillanattal
korábban érkezik a küldönc« ha Robert de Lorris nem áll épp ott a
lépcső alján« ha« ha« De persze nem a végzet, hanem ő maga a
felelős azért, ami történt. Nem kellett volna mást tenni, csak hátat
fordítani a trónörökös társaságának, s nem engedni, hogy falánksága
lépre csalja. ÄMajd elmegyek a lakoma után. Végtére is egyre megy.´
Látja, Archambaud, a sorscsapásokat gyakran apró kiváltó okok
zúdítják az emberekre; elég egy pontatlan helyzetfelmérés, egy téves
döntés, amikor is az eszünk helyett természetes hajlamunknak
engedünk« Egy rossz döntés, látszólag bagatell ügyben ± és kész a
katasztrófa.
Ó! hogy szeretnék ilyenkor visszafordítani az idő kerekét,
visszaröpülni az útelágazáshoz, ahhoz a ponthoz, ahol rosszul döntöttek.
Jean d'Harcourt félrelöki Robert de Lorrist és azt kiáltja: ÄIsten vele,
uram!´, felül hatalmas lovára ± és minden másként történik! Újra
találkozik a nagybátyjával, újra látja a kastélyát, a feleségét és kilenc
gyermekét, és egész további életét abban a boldogító tudatban töltheti,
hogy sikerült kimenekülnie a király csapdájából« Hacsak« hacsak nem
ez a nap volt halála napjául kijelölve. Mert akkor menekülés közben, az
erdőben, egy fán zúzta volna szét a fejét. Isten akarata kifürkészhetetlen!
És azért ne felejtsük el« mert az igazságszolgáltatás nemtelen módja
már-már feledteti« hogy d'Harcourt valóban összeesküvő volt. De hát
ezen a napon nem János királynak kellett meghalnia: őt megőrizte az Úr,
Franciaország balsorsára.
A menet nekivágott az akasztófához vezető lejtőnek, de a domboldal
közepe táján megállt egy alacsony házaktól körülfogott nagy téren, ahol
minden ősszel lóvásárt rendeznek, s amelynek neve: az Irgalom mezeje.
Igen, ez a tér neve. A fegyveresek felsorakoztak a teret keresztülszelő
úttól jobbra és balra; a két sor közt három lándzsahossznyi volt a
távolság.
A király az út közepén állt meg a lovával, egy kőhajtásnyira a tönktől,
melyet a katonák legurítottak az első taligáról, és most egyenletes, sík
terepet kerestek neki.
Audrehem marsall leszállt a lováról, a király kísérete pedig, amelyből
egy fejjel kimagaslott a két Artois fivér« ők vajon mire gondolhattak?
Az idősebbiket terhelte a legfőbb felelősség a kivégzésekért. Ó, nem
gondoltak ők semmire« ,,János kuzin« János kuzin«´, a király
kísérete pedig felsorakozott félkörben. Amíg az idősebb d'Harcourt fiút
leráncigálták a taligáról, titkon mindenki a fiatalabbat leste; arcizma sem
rándult.
S még mindig tartottak a rögtönzött igazságszolgáltatás előkészületei a
vásártéren, körben pedig az ablakokból árgus tekintetek figyelték mi
történik.
A trónörökös herceg mélyen lehajtotta a fejét, melyet gyönggyel
kivarrt uszályos sapka ékesített; fiatal orléans-i nagybátyja mellett
toporgott, időnként nekilódult, de néhány lépés után visszafordult, hogy
azután újra nekiinduljon, mintha valamilyen rossz érzéstől akart volna
szabadulni. A kövér d'Harcourt gróf egyszerre torkaszakadtából ordítani
kezdett, s épp a trónörököshöz és Audrehemhez intézte a szavait:
ÄÓ, fenséges hercegem, és kegyelmes marsall úr, az isten szerelmére,
tegyék lehetővé, hogy beszélhessek a királlyal! Tudom, hogy akkor
megbocsát, és olyasmiket hallhat tőlem, amit a maga és királysága javára
fordíthat!´
Aki hallotta, sosem felejti el szívet tépő kiáltását, amelyben együtt
remegett a végső kétségbeesés és az átok.
A herceg és a marsall egyszerre fordult a királyhoz, aki persze
ugyanolyan jól hallotta a gróf szavait, mint ők, hiszen a közvetlen
közelükben ült a lován. ,,Atyám, Sire, az Istenre kérem, engedje, hogy
beszéljen! ± Igen, Sire, hagyja beszélni, felséged érdeke is ezt diktálja!´ -
kérlelte a marsall is.
II. János azonban mindig utánoz valakit. Lovagi példaképe a
nagyapja, Valois Károly, valamint a legendák Arthur királya. Ezenfelül
úgy hallotta, hogy Szép Fülöp, ha már egyszer elrendelt egy kivégzést,
hajlíthatatlan volt. Úgy döntött hát, hogy most a Vaskirályt fogja
utánozni. Csakhogy Szép Fülöp sosem viselt ok nélkül sisakot. És sosem
ítélkezett hebehurgyán, vak gyűlölettől hajtva.
ÄSzabadítsák meg ezeket az árulókat!´ ± ismételte meg II. János.
Ó! most biztosan hatalmasnak érezte magát, igazán mindenhatónak.
Az egész királyság és a múló századok is emlékezni fognak
rendíthetetlen szigorára! Pedig csak annyi történt, hogy megint nem
gondolkodott, s elszalasztott egy kínálkozó alkalmat.
ÄLegyen hát! Gyónjunk!´ ± kiáltotta d'Harcourt gróf a piszkos
kapucinusnak. De a király közbeszólt: ÄNem! Árulók nem gyónhatnak!´
Most senkit sem utánzott; eredeti volt. A kivégzendők bűnét« de mi
is volt ez a bűn, vagy inkább gyanú?« a gróf csúnyán beszélt a
királyról« mondjuk tehát, hogy a felségsértés bűnét elkövette, amit most
János király egyenértékűvé tett az eretnekséggel! II. János felkent
király« p p p 
p 
!p És most egyenesen Istennek bárdot, fogdossa a nyelét, méricskéli a megfelelő távolságot. Fél. Ó!
képzelte magát, s a gyónás megvonásával ő kívánta eldönteni, hová
kerüljenek a lelkek a test halála után. Nézetem szerint e tettével is
rászolgált szentatyánk szigorú feddésére.
ÄCsak ez az egy gyónhat, a fegyvernök«´ ± tette hozzá, Colin
Doublelre mutatva.
Ki tudná követni, mi megy végbe ebben a koponyában, amely olyan
lyukas, mint egy sajt? Vajon miért tett kivételt ezzel a fegyvernökkel, aki
kést emelt rá? Ha a szemtanúk fölidézik egymás közt ezt a rettenetes órát,
még ma is a király fura döntésének értelmét próbálják megfejteni. Azt
akarta volna kinyilvánítani, hogy a bűn annál nagyobb, minél
magasabban áll a társadalmi ranglétrán az, aki elkövette? és hogy egy
fegyvernök, kövesse el bár a legszörnyűbb bűntettet, kevésbé bűnös, mint
egy lovag? Vagy azért engedte meg neki egyedül, hogy gyónjon, mert a
mellének szegzett kés valamiképp feledtette vele, hogy Doublel is ott volt
Spanyol Károly gyilkosai közt, Mainemares-ral és de Graville-jal együtt?
A magas, sovány Mainemares kapálódzott kötelékeiben, és dühödt
tekintettel nézegetett körbekörbe; de Graville, mivel keresztet vetni nem
tudott, imádságokat mormolt, tüntetőleg mutatva, hogy ha Isten meg
akarja hallgatni bűnvallását, meghallgathatja közbenjáró nélkül is«
A kapucinus, aki már azon tűnődhetett, mit is keres ott, sietve
rávetette magát arra az egyetlen leiekre, akit meghagytak neki, és
suttogni kezdett latinul Colin Doublel fülébe.
A szajhafelügyelő a tönk elé löki d'Harcourt grófot. ÄTérdeljen le,
uram!´
A kövér ember leroskad, mint egy vágóállat. Mozgatja a térdét,
bizonyára sértik a kavicsok. A szajhafelügyelő mögéje lép, és beköti a
szemét egy kendővel; így d'Harcourt gróf nem nézheti tovább a fa
görcseit sem, amit a világból legutoljára még láthatott.
Inkább a többiek szemét kellett volna bekötni, hogy ne lássák, ami
most következett.
A szajhafelügyelő« mégiscsak furcsa, hogy nem jut eszembe a
neve« többször is találkoztam vele az udvarnál; most is előttem van:
magas, erős legény, a szakálla sűrű és fekete« a szajhafelügyelő két
kezébe fogja az elítélt fejét, mint valami tárgyat, hogy beállítsa a
megfelelő pózba, majd szétválasztja a haját, hogy a nyakszirt szabaddá
váljék.
D'Harcourt gróf továbbra is mozgatja a térdét a kavicsok miatt«
ÄGyerünk! Vágd!´ ± kiáltja a szajhafelügyelő. És akkor látja, és
mindenki látja, hogy a hóhér reszket. Emelgeti, próbálgatja a nagy
mennyivel magabiztosabb volna tőrrel a kezében, egy félreeső, sötét
helyen! De bárddal! és ráadásul a király, a nagyurak és egy sereg katona
szeme előtt! A börtönben töltött hónapok során az izmai is elpuhultak,
hiába kapott az imént egy jó levest, meg egy kupa bort, hogy az ereje
visszatérjen. És nem volt kéznél csuklya, hogy a szokásnak megfelelően
a fejére húzzák, így most mindenki látja, hogy ő a hóhér. Gyilkos és
hóhér. Lesz miért irtózzék tőle mindenki. Mi minden járhatott ennek a
Bétrouve-nak a fejében: azon az áron nyeri vissza a szabadságát, hogy
elköveti még egyszer ugyanazt, amiért annak idején börtönbe vetették?
Nézi a fejet, amely azon a rönkön fekszik, amelyen az övé is feküdt volna
kicsit később, ha a király nem jön Rouenba. Elképzelhető, hogy ebbe a
gazfickóba több irgalom, több együttérzés, több felebaráti szeretet
szorult, mint a királyba.
A szajhafelügyelő kénytelen volt megismételni a parancsot: ÄVágd!´
Bétrouve fölemelte a bárdot, de nem egyenesen a feje fölé, mint a
hóhérok, hanem oldalvást, mint egy favágó, majd hagyta, hogy a saját
súlyánál fogva hulljon le. Nem volt benne köszönet.
Vannak hóhérok, akik egyetlen jól irányzott csapással le tudnak vágni
egy fejet. Bétrouve nem tartozott közéjük, ó, nem! D'Harcourt grófot
letaglózhatta az ütés, mert már nem mozgatta a térdét; de nem halt meg: a
nyakszirtjét borító zsírpárna felfogta a csapást.
Újra kellett kezdeni. A második vágás még rosszabbul sikerült. A bárd
éle csak oldalt sértette meg a nyakat. Tátongó sebből tört fel a vér, s a
széles vágás mentén jól látszott a vastag, sárga hájréteg.
A vas beszorult a tönkbe, Bétrouve ráncigálta, de nem bírta kihúzni.
Az izzadság patakzott az arcán.
A szajhafelügyelő bocsánatkérően a király felé fordult, mintha azt
mondaná: ,,Nem az én hibám!´
Bétrouve, idegességében nem is várva újabb parancsra, ismét lesújtott;
a vas mintha vajba vágódott volna. Megint és megint! A vér patakokban
folyt a tönkről, spriccelt a vas alól, telefröcskölte az elítélt széttépett
zubbonyát. A jelenlévők háborgó gyomorral félrefordultak. A trónörökös
arcán irtózat és harag tükröződött; ökölbe szorította a kezét, amitől a jobb
ellilult. D'Harcourt Lajos sápadtan állt, de csak azért is ott maradt az első
sorban, s onnan nézte végig a mészárszéki jelenetet, a bátyja kínos
széttrancsírozását. A marsall hátrébb húzódott a feléje folyó vérpatak
elől.
A hatodik csapásra d'Harcourt gróf kövér feje végre elvált a testétől,
és még mindig a fekete kendővel övezve, a tönk lábához gurult.
A király meg se rezzent. Sisakjának acélablakán át a testi-lelki
rosszullét legapróbb jelét sem mutatva nézte a hatalmas vállak közt
keletkezett véres pépet, meg a testétől elválasztott fejet, amely egy
mocskos pocsolyába hullott. II. János fémmel keretezett arcán inkább
valami mosolyféle derengett. Egy íjász, fémes zaj kíséretében, összeesett.
Csak ekkor fordította el a szemét a király a véres látványról. Ez az
anyámasszony katonája sem marad soká a testőrségben! Perrinet Le
Buffle magához tért kábulatából, fölemelte az íjászt a gallérjánál fogva, s
teljes erejéből pofon vágta. A gyönge legényke igazából jó szolgálatot
tett mindenkinek az ájulásával. A nézőközönség felocsúdott, itt-ott még
vihogás is hallatszott.
Három ember vonszolta hátrébb a lefejezett testet. ,,Tiszta helyre
fektessék!´ ± kiáltotta a szájhafelügyelő. Ne feledjük, hogy őt illeti az
elítélt öltözéke. Elég baj már az is, hogy elszakadt. Ha még túlságosan
össze is mocskolódik, fityinget sem ér. Ráadásul kettővel kevesebbet
fejeznek le, mint amire számított« Buzdította az izzadó, lihegő hóhért,
tanácsokkal látta el, mint egy kimerült birkózót: ÄEgyenesen a fejed fölé
emeld, és aztán már ne a bárdot nézd, hanem azt, ahová ütsz: a nyak
közepét; aztán nyissz!´ Szalmát hozatott a tönk lábához, hogy felitassa a
vért, majd intézkedett, hogy kössék be a pufók normand úr, de Graville
szemét, térdepeltessék le, és fektessék az arcát a húspépbe.
ÄVágd!´ És ekkor csoda történt. Bétrouve egyetlen csapással
lenyakazta de Graville-t! A fej előregurult, a test meg az oldalára borult,
s újabb vörös folyamot indított útnak a porban. Mindenki fellélegzett. A
legszívesebben megtapsolták volna Bétrouve-ot, aki meglepetten nézett
körül: ő értette a legkevésbé, miként sikerülhetett ez neki.
Most a magas termetű, csípőficamos Maubué de Mainemares-on a sor:
kihívó tekintetet vet a királyra: ÄMindenki tudja! mindenki tudja!«´ ±
kiáltja, de a szakállas máris előtte terem, és az arcára köti a nagy kendőt,
amelybe belefúlnak a szavak, így soha senki sem tudja meg, mit akart
mondani.
Audrehem marsall tovább hátrál, mert a vérfolyam ismét a
csizmájához közelít. ÄVágd!´ ± újabb bárdcsapás, s ismét olyan jól
irányzott, hogy egy is elegendő.
Mainemares tetemét is hátrébb húzzák a két másik mellé. Kioldozzák
a kezükön a kötelet, hogy négy végtagjuknál fogva ragadhassák meg
őket, meghintázzák, s azután: hopplá!, feldobják az első taligára, amely
az akasztófához viszi a holttesteket. Majd odafent vetkőz-tetik le őket. A
szajhafelügyelő int, hogy a fejeket is szedjék össze.
Bétrouve, bárdjának nyelére támaszkodva, lélegzet után kapkod. Az
erőfeszítéstől sajog a dereka; nem bírja tovább. Már ő az, aki irgalomra
szorulna, ó, nagyon is megszolgálta a kegyelemlevelét! Ha élete végéig
rémálmok gyötrik, s kiáltozik éjszakánként, nincs mit csodálkozni.
Colin Doublel, a vakmerő fegyvernök ideges volt, noha őt feloldozták.
Olyan mozdulatot tett, mintha ki akarta volna tépni magát annak a
kezéből, aki a tönk felé lökdöste. Egyedül akart menni. De a fekete kendő
éppen arra szolgált, hogy az ilyen váratlan kitöréseket megfékezze.
Ki tehet róla, hogy Doublel épp a legrosszabbkor emelte föl a fejét, és
hogy Bétrouve« ezért igazán nem hibáztatható« keresztülhasította a
koponyáját? Gyerünk! Még egy vágás! S akkor sikerült.
Ó, volt mit mesélniük az ablakokban álló roueniaknak! A történet
futótűzként terjedt városról városra az egész királyságban. És
mindenhonnan jöttek az emberek, hogy megnézzék ezt a teret, amely
annyi vért ivott fel. Ki hinné, hogy négy férfitestben ennyi vér lehet, s
hogy az ilyen irdatlan nyomot hagy a földön?
János király különös megelégedéssel nézett végig hívein. Egyáltalán
nem volt ellenére, hogy leghűségesebb embereiben is iszonyatot
ébresztett. Nagyon is elégedett volt önmagával. Jelentőségteljes
pillantásokat vetett legidősebb fiára, mintha azt mondta volna: ÄNézz
meg jól, fiam! így viselkedik egy igazi király«.´
Ki merte volna megmondani neki, milyen nagy hiba volt engednie
bosszúvágyának? Útelágazás volt ez a nap az ő életében is. És ő is a rossz
utat választotta, mint d'Harcourt gróf, a lépcső alján. Hatévnyi
kínkeserves, nehézségekkel és megrázkódtatásokkal teli uralkodás után a
gyűlöletet és az erőszakot állította királysága elé követendő példaként.
Azután alig hat hónap alatt végigjárja majd a romláshoz vezető utat, és
Franciaországot is magával rántja.
HARMADIK RÉSZ
Az elvesztegetett tavasz
A KUTYA ÉS A RÓKAKÖLYÖK
Ó, nagyon örülök, igazán nagyon örülök, hogy viszontláthattam
Auxerre-t! Nem hittem volna, hogy Isten megadja ezt a kegyet, sem azt,
hogy ennyire fogom élvezni az ott-tartózkodást. Szívet remegtető élmény
viszontlátni azokat a helyeket, melyek fiatalságunk egy darabját őrzik.
Majd kegyelmed is megismeri ezt az érzést, Archambaud, amint évei
sokasodnak. Ha egykor majd Auxerre-be látogat, olyan idősen, mint most
én« Isten őrizze meg addig a korig« azt mondja majd:
ÄNagybátyámmal, a bíborossal jártam itt; püspökként ez volt a második
egyházmegyéje, azután nevezték ki bíborossá. Vele tartottam, amikor
Metzbe ment, a császárhoz«´
Három évet töltöttem itt, három évet« ó, ne higgye, hogy sajnálom
ezt az időt, és hogy kevésbé élveztem az életet Auxerre püspökeként,
mint most! Mégis, őszintén bevallom, türelmetlenül vártam, hogy
elmehessek innét. Avignonba vágytam, bár tudtam, hogy fiatal vagyok
még hozzá; de éreztem, hogy Isten megfelelő jellemmel és szellemi
erővel ruházott fel ahhoz, hogy a pápai udvarnál szolgálhassam Őt. Hogy
türelmetlenségemet elfojtsam, a csillagjóslás tudományában igyekeztem
tökéletesíteni magam; és épp e tudományban való jártasságom okán
határozott úgy jótevőm, XXII. János, hogy harmincévesen bíborossá tesz.
De ezt már meséltem. Bizony, öcsém, öregember társaságában hozzá kell
szoknia, hogy többször hallja ugyanazt a történetet. Nem azért, mintha az
agyunk felhígulna öregkorunkra; hanem mert tele van emlékkel, melyek
a legkülönfélébb külső ingerek hatására váratlanul felélednek.
Ifjúkorunkban képzeletünk tölti ki az eljövendő időt; öregkorunkban
emlékezetünk alkotja újra a múltat. Végül is a kettő ugyanaz« Nem,
semmit sem sajnálok. Ha összehasonlítom akkori önmagamat a maival,
áldanom kell Istent és ± szerényen, de őszintén megvallva ± egy kicsit
magamat is. Csakhogy Isten kezéből elfolyik az idő, és semmi sem
létezik többé, mihelyt megszűnők emlékezni rá. Csak a feltámadáskor
gyűjthetjük össze ismét életünk széthullt darabjait. Csakhogy a
feltámadás meghaladja értelmemet. Hiszek a feltámadásban, és másokat
is arra buzdítok, hogy higgyenek benne, de elképzelni nem tudom; úgy
érzem, módfelett gőgösek azok az emberek, akik kételkednek a
feltámadásban« bizony, bizony, többen vannak, mint gondolná« csak
azért, mert nem tudják elképzelni. Az ilyen ember hasonlatos a vakhoz,
aki tagadja a fény létezését, csak azért, mert ő nem látja. A fény a vak
számára felfoghatatlan rejtelem.
Várjunk csak« vasárnap erről prédikálhatnék Sens-ban! Homíliát kell
ugyanis tartanom. A katedrális archidiakónusa vagyok. Ezért a kitérő ±
hiszen rövidebb úton is eljuthatnánk Troyes-ba. De vizsgálatot kell
tartanom Sens-ban.
Örültem volna, ha egy kicsit tovább maradhatok Auxerre-ben. Ez a két
nap olyan gyorsan elröpült« Saint-Étienne, Saint-Germain, Saiht-
Eusébe, a szép templomok, amelyekben valaha misét mondtam,
házasulandókat adtam össze, áldoztattam« Tudja-e, hogy Auxerre:
‘p egyike a királyság legrégibb keresztény városainak?
Püspöki székhely volt már kétszáz évvel Klodvig előtt, aki csaknem
ugyanakkora pusztítást vitt véghez ebben a városban, mint Attila, és 600
előtt zsinatot tartott itt«? Mindvégig, amíg ennek az egyházmegyének
az élén álltam, az okozta számomra a legtöbb gondot, hogy rendezzem
elődöm, Pierre püspök hátrahagyott adósságait. Nem kérhettem rajta
számon semmit: bíborossá nevezték ki! Igen, igen, jó kis püspöki
székhely volt ez« a pápai kúria előszobája« A különféle javadalmakból
és saját családi vagyonomból származó összegekkel sikerült betömnöm a
lyukakat. Az utódaim már sokkal jobb helyzetet találtak. Auxerre mai
püspöke útitársunk lett. Kiváló főpap« A bourges-i püspököt viszont
visszaküldtem Bourges-ba. Továbbra is csak a ruhámat rángatta, és egy
harmadik jegyzői állásért nyaggatott. Betelt a pohár.,,Püspök uram ±
mondtam neki ±, püspökségének ügyei igencsak zavarosak lehetnek, ha
ennyi jegyzőre van szüksége! Engedélyezem azonnali hazatérését, hogy
személyesen vessen véget a fejetlenségnek. Kísérje áldásom.´ Majd
nélkülözzük a szolgálatát Metzben. Auxerre püspöke kiválóan fogja
pótolni« Egyébként a trónörököst is megkértem, hogy csatlakozzék
hozzánk. A futárnak, akit tegnap küldtem hozzá, legkésőbb holnap
délután vissza kell érkeznie. A párizsi hírek tehát még Sens-ban találnak
bennünket. A trónörökös szilárdan kitart elhatározása mellett: hiába
minden ravasz ügyködés és rábeszélés, nem engedi szabadon a navarrai
királyt.
De mit csinált II. János és kísérete a nevezetes roueni lakoma után? A
király egy darabig még a Bouvreuil-kastélyban maradt; ő maga az
őrtoronyban lakott, a fia számára egy másik tornyot jelölt ki lakhelyül, a
na-varrait meg egy harmadikban őriztette. Azt állította, hogy néhány
fontos ügy megköveteli a személyes jelenlétét. Először is Fricamps-t
kellett kínvallatásnak alávetni, a Szép Spanyol egyik gyilkosát.
ÄMegkapja a Spanyol csizmáját!´ Ezt a tréfát alighanem Bolond Mitton
találta ki. De nem kellett sem spanyolcsizma, sem tüzes fogók. Alighogy
Perrinet Le Buffle és még négy katona lecipelte a pincébe, s megmutatott
neki néhány kínzószerszámot, Caen kormányzója rendkívüli
előzékenységről tett tanúbizonyságot. Beszélt, beszélt, beszélt, kiterítette
az összes kártyáját. Látszólag. De ki kételkedett volna az őszinteségében,
amikor vacogott a foga a félelemtől, s buzgón, kérdésre sem várva,
mindent bevallott?
De mit is valójában? Elmondta, kik vettek részt a Spanyol Károly
elleni merényletben. Ezt már jó ideje mindenki tudta, és Friquet sem
említett újabb nevet, olyasvalakiét, aki a mantes-i szerződés után ne
kapott volna kegyelmet. Vallomása mégis egy egész délelőttöt igénybe
vett. Navarrai Károly és Lancaster herceg titkos tárgyalásai Flandriában
és Avignonban? Minden európai udvarnál tudtak róluk. És hogy
Fricamps is részt vett e tárgyalásokban, igazán nem változtatott a
lényegen. Az angol és a navarrai király megállapodása, miszerint a
háborúban kölcsönösen támogatják egymást? De hiszen a múlt nyáron
mindenki láthatta, hogy csaknem ugyanakkor szállt partra Cotentinen
Rossz Károly, amikor a walesi herceg Bordeaux-ban! Azután ott volt
még a titkos szerződés, amelynek értelmében a navarrai és az angol
király megosztozott a francia királyságon, amiután Rossz Károly
elismerte Edwardot Franciaország királyául. Fricamps készséggel
bevallotta, hogy egy olyan szerződés előkészítésén munkálkodtak,
amelynek tükrében ÄJános kuzin´ vádja megalapozottnak tűnhetett. De
ezt a szerződést nem írták alá; csak előzetes megállapodások születtek.
János király, amikor beszámoltak neki Friquet vallomásának e
részletéről, felkiáltott: ÄAz áruló! Az áruló! Ugye, hogy igazam volt!´
ÄAtyám, ennek a szerződésnek a terve még a valognes-i szerződés
előtt született! ± figyelmeztette a trónörökös. ± Valognes-i
megállapodásukban azonban mindennek épp az ellenkezője áll. Károly
tehát nem atyámuramat, hanem inkább az angol uralkodót árulta el.´
János király erre azt üvöltötte, hogy a veje mindenkit elárult. ÄIgaz,
atyám ± válaszolta a trónörökös ±, mindinkább így látom én is. Mégis
különös volna, ha azért büntetné meg, mert elárult valaki mást, hogy
helyette atyámuram hívévé szegődjék!´
A navarrai és a trónörökös kútba esett németországi utazásáról is
rengeteget mesélt Friquet de Fricamps. Elmondta, kik mentek volna,
hová és miért« De hát a trónörökös mindezt már réges-régen elmondta
az apjának.
Újabb összeesküvés? a navarrai király arra készült, hogy elfogja és
meggyilkolja a francia királyt? Ó, nem, Friquet nem hallott erről, és jelét
sem vette semmi ilyesminek. Annyi igaz, hogy d'Harcourt gróf« egy
halottra vallani, akinek ártani már nem lehet, jól ismert fogás«
d'Harcourt gróf tehát az utóbbi hónapokban kikelt néhányszor a király
ellen, és fenyegetőzött is. De csak ő egyedül, s csupán a maga nevében
beszélt.
Ki ne hitt volna neki, kérdezem újra, hiszen a lehető
legelőzékenyebbnek mutatkozott vallatói iránt, képes volt hat órán át
beszélni egyfolytában, annyi időt sem hagyva a titkároknak, hogy
kihegyezzék a tollúkat. Agyafúrt fickó ez a Friquet, urától tanulta a
fecsegés művészetét: a szavak áradatával fedni el azt, amit el akar
hallgatni! Vallomása csak akkor használható fel egy perben, ha Párizsban
újra kihallgatja egy megfelelően összeállított vizsgálóbizottság, mert a
roueni semmiképp sem volt annak tekinthető. Vagyis kivetettek egy nagy
hálót, de csak nagyon kevés halat fogtak vele.
János király eközben az árulók birtokainak és javainak lefoglalásáról
intézkedett; roueni vicomte-ját, Thomas Coupeverge-t bízta meg
d'Harcourt birtokainak elfoglalásával, Audrehem marsallt meg Évreux-be
küldte, hogy zárja körül a várost. Coupeverge azonban olyan heves
ellenállásba ütközött mindenütt, hogy d'Harcourt birtokainak átvétele
inkább csak névleg történt meg. Az összes kastélyban helyőrséget kellett
volna hátrahagynia, de nem vitt magával elegendő fegyverest. A
lefejezett Jean d'Harcourt nagy teste viszont nem maradt sokáig a roueni
akasztófán, közszemlére kitéve. A második éjjel titokban leszedték a jó
normandok, és keresztény módra eltemették, annak külön is örülve, hogy
a király parancsa ellen cselekszenek.
Évreux-t pedig meg kellett volna ostromolni. Csakhogy nem ez a
város volt az évreux-i navarrai pártütők egyetlen kígyófészke. Valognes-
tól Meulanig, Longue-ville-től Conches-ig, Pontoise-tól Coutences-ig a
francia király ellensége volt minden város, még az út menti bozótosok is
fenyegetően susogtak.
Rouenban sem érezhette magát biztonságban János király. A csapat,
amellyel érkezett, elég erős volt ahhoz, hogy rajtaüssön egy lakomázó
társaságon, ahhoz azonban nem, hogy elfojtson egy esetleges felkelést.
János király nem hagyta el a kastélyt. Leghűségesebb szolgái, köztük
Artois János is, azt tanácsolták, hogy mielőbb hagyja el a várost. A
jelenléte izgatja a lakosságot.
Szánalomra méltó az a király, aki a saját népétől is fél, s uralma
bizonyosan nem lesz hosszú életű.
II. János elhatározta tehát, hogy visszatér Párizsba; de azt kívánta,
hogy a trónörökös is tartson vele. ÄHa hercegségedben lázadás tör ki,
nem bírsz velük, Károly!´ A leginkább persze attól tartott, hogy a fia
megbékél a navarrai táborral.
A trónörökös meghajolt apja óhaja előtt, csak annyit kért, hogy a vízi
utat válasszák. ÄRouenból Párizsba mindig a Szajnán utazom, atyám. Ha
most másként tennék, azt hinnék, menekülök. Hajóval ráadásul lassabban
is távolodunk, és ha útközben aggasztó híreket kapnánk, könnyebb lesz
visszatérnem a hercegségbe.´
így hát a király beszállt a vitorlás hajóba, amelyet a normandiai herceg
a saját használatára építtetett, mert ± mint már mondtam ± lovagolni
nemigen szeret. Vitorlákkal és evezőkkel is felszerelt, nagy, lapos fenekű
hajó ez, csudamód felékesítve; Franciaország, Normandia és Dauphiné
zászlaja lobog rajta. A szőnyegekkel, ládákkal berendezett hajóbástya
kellemes lakószoba. A trónörökös szívesen időzik itt, társalog
tanácsadóival, sakkozik, dámázik vagy gyönyörködik a francia tájban,
amely ennek a nagy folyónak a partján különösen elragadó. A király
azonban dúlt-fúlt, bősztette a lassú utazás. Micsoda ostobaság a Szajna
minden kanyarulatát követni, amitől megháromszorozódik az út hossza,
amikor lovon nyílegyenesen lehet vágtatni! A szűkre szabott tér is
nyomasztotta, hosszú léptekkel járt fel-alá a szobában, miközben egy
levelet diktált, egyetlenegyet, amit folyton javítgatott és újrakezdett. És
időnként megparancsolta, hogy kössenek ki, tocsogott a parti iszapban,
csizmáját a százszorszépekbe törölte, kérette a lovát, amely a kísérettel
jött a parton, hogy minden ok nélkül felkeressen egy kastélyt, amit
megpillantott a hajóról a nyárfák között. ÄAmire visz-szajövök, másolják
le a levelet!´ A pápának írt levélről volt szó, amelyben elmagyarázta,
miért kellett börtönbe vetnie a navarrai királyt. Nem volt más gond a
királyságában? Nehezen hihető. De ez volt az egyetlen, amit becses
figyelmére méltatott. Hogy népe nem volt hajlandó hozzájárulni a
hadikiadásokhoz, hogy ismét le kellett értékelni a pénzt, hogy a
szövetekre kivetett adóval magára vonta a kereskedők haragját, hogy a
várak, melyeket az angolok fenyegettek, megerősítésre szorultak ± nem
érdekelte. Törődjék a kancellár, a pénzügyminiszter, az udvarmester meg
az államtanács az ilyesfajta ügyekkel. Nicolas Braque már visszatért
Párizsba, végezze hát a munkáját, csakúgy, mint Simon de Bucy vagy
Robert de Lorris! Végezték is: jól megszedték magukat, míg tetszésük
szerint változtatták a pénz árfolyamát, rokonaik, barátaik érdekében
befolyásolták az igazságszolgáltatást, egész kereskedőtársaságokat,
városokat, egyházmegyéket téve a király örök ellenségévé. Egy uralkodó,
aki a ceremóniák legapróbb részleteit is maga agyalja ki, az
államügyekkel viszont cseppet sem törődik, biztosan nem teszi naggyá a
népét.
A trónörökös vitorlása már második napja vesztegelt Pont-de-PArche-
ban, amikor a király egyszer csak látja, hogy a párizsi céhmester, Étienne
Marcel közeledik lóháton, ötven-száz dzsidás élén; a lándzsák hegyén
Párizs városának kék-piros zászlócskája lobog. Ǽ polgárok felszerelése és
fegyverzete különb volt, mint sok lovagé.
A király nem ment ki a partra, de nem is hívta meg a céhmestert a
vitorlásra. Úgy társalogtak hát, hogy egyikük a fedélzeten állt, másikuk a
parton, s némiképp mindketten meg voltak lepve a váratlan találkozástól.
A céhfőnök sem gondolta, hogy a királyt ezen a vidéken találja, a királyt
pedig kifejezetten aggasztotta, hogy a céhfőnök Normandiába jött
fegyveres csapat élén. Jövetele valamiképpen összefügghet a
navarraival« Talán Rossz Károly kiszabadításán töri a fejét? De máris?
hiszen csak egy hét telt el a letartóztatása óta. Persze minden
lehetséges« Netán a céhfőnöknek is része volt abban az
összeesküvésben, amit János ku-zin leplezett le? A képzelgés egyszerre
p
mintha testet öltött volna.
ÄKöszöntem kívántuk, Síre´ ± mondta röviden Mar-cel. A király pedig
ahelyett, hogy hagyta volna még egy kicsit beszélni, nagy hangon
közölte, hogy elfogta a navarrai királyt, aki súlyosan vetkezett ellene, s
 pp
pp!p Vessük el
vétkei mind fel lesznek sorolva abban a levélben, amit a pápának készül
elküldeni. Valamint megjegyezte, hogy Párizst rendben, nyugalomban és
munkába merülve óhajtja találni« ,,és most, céhfőnök úr, visszatérhet
városába!´
Hosszú út volt Párizstól idáig egy ilyen rövid és üres fecsegés
kedvéért« Étienne Marcel, akinek sűrű, fekete szakálla felfelé
kunkorodik az állán, távozott. Amikor a párizsi zászlócskák eltűntek a
fűzfák mögött, a király
közölte titkárával, hogy ismét módosítani kíván a pápának írt
levélen« Erről jut eszembe« Brunet? Brunet! Brunet, hívasd a
hintómhoz Calvo pátert« igen, légy szíves« a király tehát újabb
mondatot ékeltetett a szövegbe, amely valahogy így hangzott: ÄÉs,
Szentatyám, bizonyítékom van arra nézve is, hogy a navarrai király a
párizsi kereskedőket is megpróbálta föllazítani ellenem, céhfőnöküket
arra biztatva, hogy királyi parancs nélkül jöjjön Normandiába, tömérdek
fegyveres élén, hogy segítse a navarrai tábor hitszegő tervét
megvalósulni: elfogni engem és elsőszülött fiamat, a trónörököst«´
A király képzeletében óráról órára nőtt Marcel csapatának létszáma, és
hamarosan ötszáz dzsidást számlált.
Úgy döntött, hogy azonnal távozik erről a kikötőhelyről; kihozatta a
navarrait és Friquet de Fricamps-t a pont-de-1'arche-i kastélyból, s
parancsot adott a hajósoknak, hogy induljanak Les Andelys felé. A
navarrai király ugyanis lovon kísérte a hajót, állomásról állomásra,
katonák gyűrűjében, akik azt a parancsot kapták, hogy szúrják le, ha
szökni akarna, vagy az emberei próbálnák megszöktetni. Úgy kellett
haladniuk, hogy a hajóról mindig lássák őket. Esténként pedig a
legközelebb eső kastélyba zárták a foglyokat. így hát a navarrai király
volt már Elbeuf és Pont-de-FArche foglya. És raboskodik majd Chateau-
Gaillard-ban is« igen, Chateau Gaillard-ban, ahol oly fiatalon meghalt
burgundi nagyanyja« igen, annyi idős lehetett, mint most ő.
Miként viselte e sok megpróbáltatást a navarrai király? Őszintén
megmondva igen rosszul. Most már bizonyosan beleszokott a rabságba,
meg amióta tudja, hogy Franciaország királya is fogoly: az angol király
foglya, legalább az életéért nem kell reszketnie. De az első időkben«.
Á, megjött Calvo páter! Mondja meg nekem, hogy a jövő vasárnapi
szentbeszéd alapjául kijelölt evangéliumi szakasz tartalmazza-e a "
szót, vagy valami olyasmit, ami ezzel a fogalommal rokonítható« igen,
advent második vasárnapja lesz. Meglepne, ha nem lenne szó fényről,
legalább a szentleckében« Az elmúlt vasárnap szó volt róla«
‘ ppp
a sötétség műveit, és öltsük fel a fény fegyvereit« De ez a múlt vasárnap
volt. Vagy úgy, kegyelmed sem tudja fejből. Kérem, nézzen utána«
Csapdába esett rókakölyök, őrülten forog körbe-körbe, a szeme
lángol, pofája eltorzult, teste lesoványodott, és vinnyog és vinnyog«
Ilyen volt a navarrai király. De igaz, ami igaz, meg is tettek mindent,
hogy rémületben tartsák.
Nicolas Braque-nak úgy sikerült elérnie a kivégzés elhalasztását, hogy
kijelentette: a navarrai súlyosabb büntetést érdemel a puszta
lenyakazásnál; élje csak át naponta a halálát! Ǽ javaslat nem talált süket
fülekre.
János király nemcsak hogy ugyanabba a szobába záratta, amelyben
Burgundi Margit meghalt« Äa cafat nagyanyja disznólkodása hozta létre
ezt az elkorcsosult fajt; a lotyó kőikének kölke számítson rá, hogy úgy
fogja végezni, mint a nagyanyja«´, de itteni raboskodásának néhány
napja alatt többször is értesítették, még az éjszaka közepén is, hogy ütött
halála órája.
A sivár szobába belép a szajhafelügyelő, vagy Le Buffle, esetleg egy
másik parancsnok, és közli: ÄKészüljön, uram. A király vérpadot emeltet
a kastély udvarán. Hamarosan uraságodért jövünk.´ Kicsivel később
Lalemant parancsnok lép be: a navarrai király a falnak veti a hátát, zihál,
szeme őrült fényben ég. ,,A király elhalasztja a kivégzést; leghamarabb
holnap kerülhet rá sor.´ A navarrai fellélegzik, és leroskad a zsámolyra.
Eltelik néhány óra, és ismét Perrinet Le Buffle jelenik meg. ,,A király
nem fejezteti le uraságodat. Nem« Bitóra ítéli. Már ácsolják az akasztó
fát.´ És azután a várparancsnok, Gautier de Riveau hozza ismét a
kegyelmet: ,,Értem jött, parancsnok úr? ± Nem, nagy jó uram csak a
vacsoráját hoztam. ± Áll már a bitó? ± Miféle bitó? Nem, nagyuram, nem
ácsolnak akasztófát. ± Hát vérpadot? ± Azt sem, uram.´
A navarrai király már vagy hatszor élte át a lefejezését, s
ugyanennyiszer az akasztását meg a felnégyelését. A legszörnyűbb az
lehetett, amikor egy este kenderzsákot vittek a szobájába, s közölték vele,
hogy abba belekötözve dobják majd éjszaka a Szajnába. Reggel a szaj-
hafelügyelő ment a zsákért, s amikor megfordította, látta, hogy a navarrai
király lyukat vágott rajta. A bordélyok őre mosolyogva távozott.
János király szüntelenül kérdezősködött a fogoly felől. Ha meséltek
neki róla, türelmesebben bírta kivárni, amíg a pápának írt levelét újra
meg újra lemásolják. Eszik-e a navarrai király? Nem, alig nyúl az
ételhez, a terítéke gyakran érintetlen. Nyilván fél, hogy megmérgezik.
Lesoványodott? Nagyszerű, nagyszerű. Az ételei legyenek keserűek és
büdösek, hadd higgye, hogy valóban méreg van bennük. Alszik-e?
Rosszul. Néha az asztalra borulva találják nappal, fejét a karjára hajtja,
de talpra ugrik, ha megzavarják, mint akit álmából vertek fel. Éjszaka
viszont szünet nélkül járkál körbe-körbe a szobájában« Ämint egy
rókakölyök, Sire, mint egy rókakölyök. Biztosan attól fél, hogy
megfojtják, mint a nagyanyját, ugyanebben a szobában. Reggelente
látszik a szemén, hogy sírt.´ ÄNagyszerű, nagyszerű ± mondja a király. ±
És próbált-e beszédbe elegyedni valakivel?´ De mennyire! Mindenkivel,
aki csak bemegy hozzá. És mindenkit más-más úton igyekszik
megkörnyékezni. A szajhafelügyelőnek aranyhegyeket ígért, ha segít
megszöknie, vagy legalább egy levelét kijuttatnia. Perrinet-nek
felajánlotta, hogy magával viszi, s szajhafelügyelővé teszi Évreux-ben és
Navarrában; észrevette ugyanis, hogy Buffle féltékeny a másik
parancsnokra. Látta, hogy a várparancsnok a király hűséges katonája, így
hát neki ártatlanságát hangoztatta, és felpanaszolta sérelmeit. ÄNem
tudom, mivel vádolnak; az Istenre esküszöm, hogy sosem élt bennem
gonosz szándék a király, kedves apám iránt, és sosem tettem semmit, ami
a kárára lett volna. Befeketítettek előtte az álnok hitszegők.
Ellenségemmé tették; de bármennyi szenvedést mérjen is rám, a híve
maradok, mert tudom, hogy a harag nem az ő szívéből fakadt. Mennyi
szolgálatot tehetnék neki, amit mind nem tehetek, ha megöl! Menjen el
hozzá, kapitány úr, és beszélje rá, hogy a saját érdekében hallgasson
meg! És ha Isten úgy akarja, hogy élve kikerüljek ebből a kelepcéből,
biztosíthatom, hogy nem leszek hálátlan, hiszen látom, hogy éppoly
őszintén szán engem, amilyen híven szívén viseli királya igaz javát.´
Mindez persze gyorsan II. János fülébe jutott. ÄA hitszegő! ± ugatta. ±
Az áruló!´ Mintha nem igyekeznék minden fogoly, amióta világ a világ,
meglágyítani vagy megvásárolni börtönőreit. A parancsnokok, hogy
becsüket növeljék, talán egy kicsit el is túlozták a navar-rai király
ajánlatait. János király odavetett nekik hűségük jutalmául egy arannyal
teli erszényt. ÄMa este fűtsenek be a szobájában, de szalmával meg
p%p
p
!pMit
nedves fával, és dugaszolják be a kéményt, hadd fuldokoljon a füstben!´
p p p 
p %

p p p p 
p
Igen, a kis navarrai király olyan volt, mint egy csapdába esett rókafi.
Franciaország királya meg, mint egy nagy, dühös kutya, girhes, szakállas

ppp

p
!pIgen, igen, tudom. Máté evangéliuma.
eb, mely a ketrec körül rohangál, morog, hörög, vicsorog, a földet
p p  
p p 
p p 
p p
kaparja ± de nem juthat a rácson át zsákmányához.
És ez így ment úgy április 20-ig, amikor is megjelent Andelys-ben két
normand lovag tekintélyes kísérettel; lándzsazászlóikon Navarra és
Évreux címere. Navarrai Fülöpnek Conches-ban keltezett levelét hozták
el János királynak. Durva hangú levél volt. Fülöp szabad utat engedett
haragjának azon igazságtalanság és jogtalanság miatt, amellyel urát,
bátyját sújtotta a király« Ädacolva törvénnyel, joggal s az értelemmel is.
De tudja meg, hogy hiába szeretné megkaparintani azt, ami a miénk, mert
még ha urunkat kegyetlenül meggyilkolná ‡ is, lábát sem teheti soha
országunkba. Mától fogva ellenségünknek tekintjük uraságodat, s háborút
indítunk trónja és hatalma ellen, akkora háborút, amekkorára csak
erőnkből futja´. Ha talán nem is szó szerint, de értelem szerint ez állt a
levélben. Minden mondata sértő volt és kihívó. Kiváltképp a címzés:
ÄValois Jánosnak, aki Franciaország királyának mondja magát.´
A két lovag nem időzött soká, köszönt, megfordította lovát és
távozott.
A király természetesen nem válaszolt a levélre. Elfogadhatatlan volt,
már csak a címzés miatt is. De a hadüzenet mégis megtörtént: egyik
leghatalmasabb hűbér-ura nem tekintette őt tovább legitim
uralkodójának. Ami egyben azt is jelentette, hogy az angol királyt viszont
hamarosan annak ismeri el.
Azt várták, hogy ez a durva sértés rettenetes haragra gerjeszti János
királyt. Ő azonban ± mindenki meglepetésére ± nevetett. Egy kicsit
erőltetetten. Húsz éve az apja is nevetett, és őszintébben, amikor
Burghersh püspök, Anglia kancellárja meghozta neki a fiatal III. Edward
hadüzenetét«
János király parancsot adott, hogy azonnal küldjék el a levelet a
pápának, igen, az utolsó változatot! Mennyit bajlódott vele, s mégsem lett
sok veleje« És azt is megparancsolta, hogy hozzák ki a vejét a
kastélyból. ÄA Louvre-ba fogom záratni!´ Azután hagyta, hadd
hajókázzon tovább a trónörökös a Szajnán nagy, aranyozott vitorlásán, ő
maga lóra ült és Párizsba vágtatott. Ahol azután nem csinált semmi
említésre méltót, ellentétben a navarrai klánnal, amely viszont rendkívül
tevékeny volt.
Ó! Nem is vettem észre, hogy visszajött, Calvo páter« Á,
megtalálta« Az Evangéliumban« !p"
is? &
Beszéljen hangosabban, Calvo páter. A lópaták zajától nem hallom« ‘p
p
'p 
!p A vakok látnak. Nem sok, de nekem elég ennyi, hogy
ráépítsem a szentbeszédemet. Ismeri a munkamódszeremet.
II.
AZ ANGOL OLDAL
Mint említettem, Archambaud, a navarrai tábor rendkívül tevékeny
volt. Már a roueni lakomát követő napon szétküldték hírnökeiket. Először
is a nagynénit és a nővért, Johannát és Blankát riasztották; az özvegy
királynék kastélya morajlani kezdett, mint a méhkas. És értesítették
Rossz Károly sógorát, Phoebust is« majd szót ejtek róla is; különös
ember a gróf, s nem érdektelen. És mivel Périgord közelebb esik az ő
béarni grófságához, mint Párizshoz, nem ártana, ha« Még visszatérünk
erre. A bátyja helyébe lépő Évreux-i Fülöp kezébe vette a dolgokat, s
intézkedett, hogy állítsanak csapatokat Navarrában, és hajózzák be őket
mielőbb; eközben Godefroy d'Harcourt Normandiában szervezkedett. És
ami a legfontosabb: Fülöp Angliába küldte Morbecque-et és Brévand-t,
akik korábban már tárgyaltak a navarrai király megbízásából, hogy ismét
kérjenek segítséget.
Edward király hűvösen fogadta őket. ÄSzeretem, ha valaki híven
betartja, amire szerződött, és tettei összhangban állnak szavaival. Ha a
szerződő királyok közt nincs bizalom, vállalkozásukból nem származhat
semmi jó. Én tavaly megnyitottam kikötőimet a navarrai király előtt;
csapataim, Lancaster herceg parancsnoksága alatt az ő csapatait
segítették. Szerződéskötésünk a küszöbön állt. Ǽ szerződés kölcsönös
segítségnyújtásról szólt volna, melynek értelmében a két fél kötelezi
magát, hogy sem békét, sem fegyverszünetet, sem semmiféle más
megállapodást nem köt a másik tudta nélkül. A navarrai király azonban,
mihelyt partra szállt Cotentinen, szerződést kötött János királlyal, mint
szeretett rokonával s hűbérurával. Nem az én hibám, hogy most
börtönben van, mert az apósa alattomosan tőrbe csaíta. És mielőtt ismét a
segítségére sietnék, szeretném tudni, hogy vajon évreux-i rokonaim nem
csupán szorultságukban fordulnak-e újra hozzám, s nem fordulnak-e el
ismét, mihelyt kihúztam őket a csávából.´
Mégis azonnal intézkedett: hívatta Lancaster herceget, és parancsot
adott, hogy kezdjenek hozzá egy újabb hadjárat előkészületeihez,
valamint instruálta a Bordeaux-ban lévő walesi herceget is. S minthogy a
navarrai küldöttektől megtudta, hogy II. János őt is belekeverte a veje
elleni vádaskodásba, levelet küldött a szentatyának, a császárnak és még
jó néhány keresztény uralkodónak: tagadta, hogy a cinkosa volna
Navarrai Károlynak, de nem titkolta, mennyire helyteleníti a szószegő II.
Jánosnak a lovagi eszméket megtagadó, királyhoz méltatlan viselkedését.
Gyorsabban elkészült a pápához írt levéllel, mint János király, mégis
különbül fogalmazott, biztosíthatom.
Nemigen kedveljük egymást, Edward király meg én; neki az nem
tetszik, hogy túlságosan a szívemen viselem Franciaország érdekeit,
nekem meg az, hogy nem ismeri el megfelelő mértékben az egyház
fennhatóságát. Valahányszor beszélgetünk, mindig összevitatkozunk. Ő
angol pápát szeretne, vagy még inkább azt szeretné, ha egyáltalán nem
volna semmiféle pápa. Azt viszont készséggel elismerem, hogy saját
nemzetének javára válik; kitűnő uralkodó, ügyes, óvatos, amikor arra van
szükség, s vakmerő, amikor megteheti. Anglia sokat köszönhet neki. Bár
még csak negyvennégy éves, olyan tisztelet övezi, amilyen az öreg
királyokat szokta, ha jól uralkodtak. A királyok korát nem születésüktől,
hanem koronázásuktól számítják.
Így hát Edward király a legöregebb uralkodó nyugaton« Ince pápa
csak négy éve viseli a tiarát; Károly császár pedig, bár már tíz éve
uralkodik, csupán két éve nyerte el a koronát. Valois János épp most
ünnepelte« fogságban, szomorú ünneplés« felszentelésének hatodik
évfordulóját. III. Edward viszont huszonkilenc« idestova harminc éve ül
a trónján!
Jó megjelenésű, méltóságteljes külsejű, meglehetősen testes férfi.
Hosszú, szőke haja van, a szakálla selymes és ápolt, kék szeme kissé
nagyobb a kelleténél; egy igazi Capet. Rendkívüli módon hasonlít a
nagyapjához, Szép Fülöphöz, akinek nem egy jó tulajdonságát is
örökölte. Kár, hogy hajdani királyaink erényei az angol uralkodóban
öltöttek testet, a hibáik pedig a franciában. Edward egyre kevesebbet
beszél, ahogy öregszik ± akár a nagyapja. De érthető is. Harminc éve
hajlonganak előtte az emberek. Már elég, ha csak rájuk pillant: tartásuk,
tekintetük, hanghordozásuk elárulja, mit remélnek tőle, mit fognak kérni,
milyen álmokat dédelgetnek, s mennyit érnek az állam számára. Ha
parancsol, azt is csak röviden. Mint mondja: ,,Minél szűkszavúbbak
vagyunk, annál ritkábban ismételjük magunkat, s annál kevesebb olyan
ígéretet teszünk, amit nem tudunk beváltani.´
Tiszteletet vívott ki magának egész Európában. A sluys-i csata, Calais
ostroma, a crécyi győzelem« Csaknem egy évszázada ő az első, aki
legyőzte Franciaországot, pontosabban francia vetélytársát, hiszen ezt a
háborút, mint hangoztatja, azért indította, hogy érvényt szerezzen Szent
Lajos koronájára formált jogának. Meg azért is, hogy rátegye a kezét a
virágzó tartományokra. Már jó ideje nem múlik el év, hogy ne hozna
csapatokat a kontinensre, Boulonnais tartományba vagy Bretagne-ba, s
hogy ne adna utasítást, mint a két utóbbi évben is, a guyenne-i
hercegségből kiinduló portyázásra.
Valaha maga állt csapatai élén, és mint hadvezér is elismerést vívott ki
magának. Ma már nem megy a csapataival. Olyan kapitányokra bízza
őket, akik a hadjáratok során formálódtak kiváló vezetőkké; de sikereit
elsősorban mégis annak köszönheti, hogy zömében gyalogosokból álló
állandó hadsereget tart fenn, amely tehát mindig a rendelkezésére áll, s
mindent egybevetve nem kerül többe, mint azok a nehézkes ármádiák,
melyeket sok pénzért verbuválnak, aztán szélnek eresztenek, majd újra
összehívnak« és sose gyűlnek össze a kellő időben, a fegyverzetük
szedett-vedett, és az ideiglenesen hadba szólítottak döntő többsége nem
ért a katonáskodáshoz.
Hiába a sok szép szólam: ÄVeszélyben a haza! A király hív!
Siessetek!´ Mivel? Botokkal? El jő az idő, amikor minden király az
angol példát követi majd, és jól fizetett szakemberekre bízza a
háborúskodást, akik oda mennek, ahová küldik őket, késlekedés és vita
nélkül.
Ebből is láthatja, Archambaud, hogy egy ország nagysága nem a
méreteitől és lakóinak számától függ. Elég, ha van egy büszke és
erőfeszítésre képes nép, melyet elegendő ideig irányít egy előrelátó és
nemzete előtt távlatot nyitó vezető.
Azt az országot, amelynek a nagy pestis előtt alig hatmillió lakosa
volt, a walesieket is beleszámítva, a járvány után pedig négymillióra
csökkent a lélekszáma, III. Edward virágzó állammá tette, amelytől
mindenki retteg, s egyenrangú félként tárgyalhat Franciaországgal
éppúgy, mint a császársággal. A gyapjú, a tengeri kereskedelem,
Írország, Aquitania kincseinek kiaknázása, az erős királyi hatalom, amely
mindenütt érvényt szerez magának, egy mindig rendelkezésre álló
hadsereg, amellyel mindig rendelkeznek is: ez tette Angliát erőssé és
gazdaggá.
Magának a királynak is hatalmas vagyona van; azt mondják,
számlálatlanok a kincsei, én viszont azt gondolom, hogy nagyon is
számlálja őket, mert aki nem tartja számon, mije van, annak nincs is
semmije. Harminc évvel ezelőtt üres kincstárt örökölt, s adósa volt egész
Európának. Ma ő az, akitől kölcsönt kérnek. Újjáépíttette Windsort;
megszépítette Westminstert« ha jobban tetszik: Westmoutiers-t;
annyiszor jártam ott, hogy végül én is angol nevén említem; érdekes,
hogy amilyen mértékben meghódítják Franciaországot, úgy beszélik az
angolok egyre inkább, még az udvarnál is, a saját nyelvüket, s egyre
kevésbé a franciát« Edward király az összes rezidenciáját telezsúfolta
műkincsekkel. Sokat vásárol a lombard kereskedőktől meg a ciprusi
hajósoktól, és nemcsak keleti fűszereket, hanem mindenféle gondosan
megmunkált műtárgyat is, amiket azután saját kézművesei lemásolnak.
Apropó, fűszerek! El fogom látni kegyelmedet borssal, öcsém! Kitűnő
befektetés. A bors nem romlik meg; piaci értéke az utóbbi években
állandóan emelkedett, és minden valószínűség szerint még tovább
növekszik. Tízezer forint értékű borsom van egy montpellier-i raktárban.
Egy ottani kereskedő, bizonyos Pierre de Rambert adósságának a felét
átvállalva tettem rá szert. Rambert nem tudta kifizetni ciprusi szállítóit.
Mivel Nicosia kanonokja vagyok« bár sajnos sohasem jártam ezen a
szépségéről híres szigeten« sikerült elsimítanom az ügyét« De térjünk
vissza Edward királyra.
A királyi asztal őnála valóban királyi, és aki először ül le mellé, elakad
a lélegzete a tömérdek aranytól, ami ott a szeme elé tárul. Az asztal
közepén egy csaknem életnagyságú szarvas áll színaranyból. A kupák, a
füles kancsók, a tálak, kanalak, kések, sótartók mind aranyból készültek.
Egy-egy terítékből pénzt lehetne veretni egy egész grófság számára. ÄHa
a szükség valaha úgy hozná, eladhatjuk mindezt´ ± mondogatja Edward.
De ha jő a szükség« nincs kincstár, amit időnként meg ne látogatna«
Edward mindig kap hitelt, mert kincsei biztos fedezetül szolgálnak.
Alattvalói előtt csak teljes királyi pompában jelenik meg, értékes
prémekben, drágakövektől csillogó, hímzett öltözékben s
aranysarkantyúval.
A pompa fítogtatása közben Istenről sem feledkezik meg. Csak a
westminsteri kápolnának tizennégy káplánja van, s persze hozzá még
templomi énekesek, sekrestyések. A pápa bosszantására, akit túlzott
franciabarátsággal vádol, temérdek egyházi méltóságot kreált, amiket
azonban csak angolok nyerhetnek el, s jövedelmükből semmit sem
juttatnak a Szentszéknek. Ez egyike azon dolgoknak, amik miatt mindig
összekülönbözünk.
Isten után jön a család. III. Edwardnak tíz élő gyermeke van. A
legidősebb, mint tudja, a walesi herceg, aki Aquitania ura is; huszonhat
éves. A legfiatalabb, Buckingham grófja, még csecsszopó.
Edward király minden fiának fényűző udvartartása van; leányai
kiházasításakor politikai terveit tartja szem előtt.
Az angol király kétségkívül nagyon unná az életet, ha a Gondviselés
nem azt jelöli ki feladatául, amire született: az uralkodást. Igen,
rendkívüli módon untatná, hogy csak él, öregszik és várja a halál
közeledtét, ha közben nem foghatná a vitorlájába a mások szenvedélyét,
és nem tűzhetne olyan célokat eléjük, melyek feledtetik velük egyéni
érdekeiket. Mert az emberek élete csak akkor telik meg igazi értékekkel,
ha minden cselekedetüket és gondolatukat alárendelik egy nagy
vállalkozásnak, amellyel azonosulni tudnak.
Ennek jegyében alapította meg Calais-ban a Térdszalagrendet is,
aminek a szegény II. János Csillagrendje csak cifra és szánalmas
utánzata«
Edward király nagy vállalkozásának végcélja ± ha nem is bevallottan,
de nyilvánvalóan ± az angol Európa. Nem akarja ő közvetlenül a kezébe
kaparintani az egész Nyugat fölötti hatalmat, elfoglalni és leigázni az
itteni királyságokat. Nem, ő a királyok vagy kormányok szabad
társulásáról álmodik, amelyben az övé a vezető szerep, s így nemcsak e
szövetségen belül teremthet örök békét, de a császárságtól sem kell
tovább tartania« addig sem, amíg az európai kormányok szövetsége a
császár birodalmát is be nem kebelezi« És teljesen függetlenné válnék a
Szentszéktől; gyanítom, hogy titkon ez a fő törekvése« A
Franciaországról leszakított Flandriában már ezt igyekszik
megvalósítani; beleszól Spanyolország államügyeibe; csápjaival már a
Földközi-tenger vidékén tapogatózik. Ó, ha megszerezhetné
Franciaországot, ezen előretolt hadállásról többé semmi sem állíthatná
útját! A terve egyébként nem egészen új. Nagyapja, Szép Fülöp már
megálmodta az örök békét az egyesített Európában.
Edward a franciákkal franciául beszél, az angolokkal angolul. A
flamandokhoz is a saját nyelvükön szól, ami persze hízeleg nekik, s ő
hasznot húz jóllakott hiúságukból. A többi náció fiaival latinul beszél.
Joggal kérdezheti, miért nem támogatjuk ezt a tehetséges, rátermett és
szerencsétől kísért királyt, miért nem segítjük Franciaország trónjára.
Miért erőlködünk inkább, hogy megtartsuk a trónján ezt a rossz csillagzat
alatt született, hetvenkedő fajankót, akivel a Gondviselés mintha csak
büntetni akarná szerencsétlen királyságunkat?
Nos hát, öcsém, mi is hőn óhajtjuk a nyugati királyságok szép
szövetségét, csakhogy mi francia Európáról álmodunk! vagyis a majdani
pa navarrai király pedig az (pDe hogy is képzelhetik, hogy
szövetségben Franciaországnak szánjuk a vezető szerepet. Egy
túlságosan megerősödött Anglia, efelől semmi kétség, semmibe venné az
egyházi törvényeket. Franciaország Isten választott királysága. És János
király nem él örökké.
otp Franciaország törvényes királyául. Ez a
Most már azt is megértheti, Archambaud, miért támogatja Edward
paz (pbirtokaként
király ilyen kitartóan Rossz Károlyt, aki pedig már oly sokszor becsapta.
Azért, mert a kis navarrai és a nagy évreux-i grófság nemcsak
Franciaországgal kapcsolatos ábrándjában játszik fontos szerepet, de a
királyságok szövetségének tervében is. Egy király tudjon álmodozni!
Morbecque és Brévand után Évreux-i Navarrai Fülöp, Longueville
grófja is Angliában termett.
Szőke, daliás termetű, büszke fiatalember; olyan hűséges természetű,
amilyen csalárd a bátyja; épp a bátyja iránti hűsége készteti arra, hogy ±
tiszta szívvel ± vele tartson minden csalárdságban. Nincs olyan jó
beszélőkéje, mint Károlynak ± ő lelki melegségével bűvöl el mindenkit.
Nagyon tetszik Filippa királynőnek: azt állítja, hogy egészen olyan,
amilyen a hitvese, Edward volt fiatal korában. Nem csoda; többszörösen
is rokonok.
A jó Filippa királyné! Kövér kés, rózsaszínű kisasszony volt,
küllemével azt ígérte, hogy idővel olyan kövér lesz, amilyenek általában
az hainaut-i asszonyok. Betartotta az ígéretét.
A király nagyon szerette. De ahogy múltak az évek, időnként más
asszonyok iránt is lángra lobbant; ritkán, de hevesen. Valaha Salisbury
grófnőt imádta, most pedig Alice Perriére-t vagy Perriéres-t, a királyné
egyik társalkodónőjét. Filippa bánatában eszik és egyre kövérebb.
Izabella királyné? De igen, igen, él még; legalábbis a múlt hónapban
még élt. Egy nagy, sivár kastélyban, a Castle Risingben tartja a fia
bezárva, huszonnyolc éve, amiután meggyilkoltatta a szeretőjét, Lord
Morti-mert. Szabadon túl sok bajt okozna. Franciaország nőstény
farkasa« Edward évente egyszer látogatja meg az anyját, karácsonykor.
Anyai ágon tarthat igényt a francia koronára. De az anyja okozta a
dinasztikus válságot is: házasságtöréssel vádolta Burgundi Margitot, így
zárva ki a trónutódlásból Civakodó Lajos gyermekét. A sors fintora, látja,
hogy negyven évvel később Burgundi Margit unokája és Izabella fia
szövetséget köt egymással! Ó, aki elég soká él, mindent megér.
Edward király és Navarrai Fülöp most Windsor-ban folytatja az
Avignonban félbeszakadt tárgyalást.
A szerződés még mindig titkos. Az előkészületi jegyzőkönyvekben
nem nevezik néven a szerződő uralkodókat. Anglia királya úgy szerepel,
mint a
ezzel bárkit megtéveszthetnek? A kancelláriákra jellemzők az ilyesfajta
óvintézkedések, amelyekkel csak azokat nem tudják kijátszani, akiket
szeretnének. Ha azt akarják, hogy valami titokban maradjon, ne írják le!
Az (p elismeri a
refrén: a kezdet és a vég, az egyezség lényege. A
ismeri el a normandiai hercegséget, a champagne-i és brie-i grófságot, a
chartres-i vicomte-i birtokot és egész Languedocot, Toulouse-zal,
Béziers-vel, Montpellier-vel együtt. Úgy tűnik, Edwardnak nem áll
szándékában az Angoumois tartományt is átadni« nyilván, mert túl
közel fekszik Guyenne-hez; ha szerződésük valaha életbe lépne ± Isten
ne adja! ±, Edward nem engedné, hogy a navarrai Aquitania és Poitou
közé tegye a lábát. Kárpótlásul neki adja Bigorre-t, aminek Phoebus nem
fog örülni. Amint látja, Franciaországnak egy igen nagy részét szánja
Anglia királya a navarrainak. Vajon miért ad jövendő országából ilyen
óriási területet egyetlen hű-bérúrnak? Egyrészt mert ez az alkirályságféle,
amit a navarrainak szán, beleillik az európai szövetségről alkotott
elképzelésébe. Másrészt minél nagyobb birtokkal ruházza fel azt az
uralkodót, aki őt királynak ismeri el, annál nagyobb területen válik
egyszerre legitimmé. Ahelyett, hogy egyenként szerezne szövetségeseket,
egy csapásra a szövetségese lesz az összes tartomány, amely felett a
navarrai az úr.
A szerződés többi kitételét ± a háborús kiadások megoszlásáról, meg
arról, hogy egyik fél a másik hozzájárulása nélkül nem köt
fegyverszünetet ± egyszerűen átemelték a korábbi szerződéstervezetből.
A megállapodás ,,örök szövetségnek´ neveztetik.
Egy mulatságos momentum is színezte Edward és Navarrai Fülöp
tárgyalását: Fülöp kérte, vegyék be a szerződésbe, hogy az angol király
kifizeti a Navarrai Károly és Valois Johanna házassági szerződésében
szereplő százezer tallért, amit a navarrai király sosem kapott meg II.
Jánostól.
Edward király meghökkent: ,,Miért fizetném én ki János király
adósságát? ± Ha átvállalja a trónját, vállalja át a kötelezettségeit is!´ A
fiatal Fülöpöt igazán nem bénította meg a tisztelet. Csak az ő korában
mer valaki ilyen vakmerőségre vetemedni. III. Edward elnevette magát,
ami pedig nem volt szokása. ÄRendben van. De csak azután, hogy
fölszenteltek Reimsben. Egy perccel sem előbb.´
Navarrai Fülöp visszatért Normandiába. Most pergamenre kellett vetni
mindazt, amiben megállapodtak, jól átrágni a szerződést bekezdésről
bekezdésre; utaztak a javaslatok, változtatások a La Manche egyik
partjáról a másikra« ,,a
!paz («´ ráadásul a háború előkészítése nehezedik«
is sok időt felemésztett, így hát a még mindig titkosnak minősített
szerződést, amelyet éppoly jól ismert mindenki, akit érintett, mint eddig,
végül csak három hónapja, szeptember elején írták alá a Clarendon-
kastélyban, kevéssel a poitiers-i csata előtt. Ki írta alá? Navarrai Fülöp,
aki e célból másodszor is Angliába utazott.
Most már nyilván érti, Archambaud, hogy a trónörökös, aki kezdetben
annyira ellenezte a navarrai király letartóztatását, miért tartja most
konokul börtönben, holott mint az ország jelenlegi ura, nyugodtan
szabadon engedhetné, amint arra oly sokan buzdítják. Amíg a szerződést
csak Navarrai Fülöp írta alá, gyakorlatilag semmisnek tekinthető.
Mihelyt azonban Károly ratifikálja, a helyzet alapvetően megváltozik.
A navarrai király, mivel a francia király fia börtönben tartja,
Pikardiában, még nem tudja« kétségkívül ő az egyetlen« hogy
elismerte Anglia királyát Franciaország királyául, de ez az elismerés
merőben formális, amíg a szerződést nem tudja aláírni.
Hát szép kis gubanc ez, amit most megpróbálunk kibogozni Metzben.
Lefogadom, hogy negyven év múlva senki sem lesz, aki képes volna
átlátni a jelenlegi helyzetet, kivéve kegyelmedet, öcsémuram, és talán a
fiát, akinek mindezt elmeséli«
III.
A PÁPA ÉS A VILÁG
Nem megmondtam, hogy Sens-ban hírek várnak bennünket? És jó
hírek! A trónörökös magára hagyta a viharos rendi országgyűlést, ahol
Marcel a királyi Nagy Tanács elcsapását javasolja, Le Coq püspök meg
részben Rossz Károly kiszabadítása mellett kardoskodik, részben pedig,
teljesen megfeledkezvén magáról, János király trónfosztását követeli«
bizony, bizony, öcsém, ide jutottunk: a püspököt kénytelen volt bokán
rúgni a szomszédja, hogy észhez térve helyesbítsen, miszerint nem a
rendi országgyűlés foszt meg a trónjától egy királyt, hanem a pápa, a
három rend kérésére« nos hát a trónörökös faképnél hagyta mindezen
urakat, s a múlt hétfőn szintén elindult Metzbe. Kétezer lovassal. Arra
hivatkozott, hogy a császártól kapott üzenetek késztetik a királyság
érdekében részt venni a diétán. Igen« no meg az én üzenetem.
Megfogadta a tanácsomat. így az országgyűlés hoppon maradt, és a
küldöttek kénytelenek szétszéledni anélkül, hogy bármit is határozhattak
volna. Ha a városban a forrongás veszélyes méreteket öltene, a
trónörökös azonnal visszatér csapatával. A városra fenyegetés
És még egy jó hír: Capocci nem jön Metzbe! Nem kíván találkozni
velem. De jó! Magára haragította a szentatyát, ennek köszönhető, hogy
megszabadultam tőle. Sens érsekét küldtem a trónörökös elé, de az
érsekkancellár, Pierre de La Fórét is a kíséretében van, így mindjárt két
bölcs tanácsadóra is támaszkodhat. Az én kíséretemben tízenkét főpap
van. Ennyi elegendő. Soha még pápai követet nem kísért ennyi főpap. És
Capocci nem jön! Valóban képtelen vagyok megérteni, miért erőszakolta
rám annak idején a szentatya, és miért nem vonja még mindig vissza a
megbízatását. Ha ő nincs, már jóval korábban elindulhattam volna«
Bizony, elvesztegettünk egy tavaszt.
Amikor tudomást szereztünk a Rouenban történtekről, majd
megérkezett Avignonba János király és Edward király levele, s kicsivel
később annak is hírét vettük, hogy Lancaster herceg új hadjáratra készül,
míg a francia hadsereget csak június 1-jére szólították hadba, éreztem,
hogy nagy veszély fenyegeti országunkat. Azt javasoltam a szentatyának,
hogy küldjön azonnal legátust, aki kieszközölhetne valamiféle
egyezséget. De ő egyre csak a kereszténység helyzete fölött siránkozott.
Már azon a héten kész lettem volna elindulni. Neki azonban három hétre
volt szüksége instrukciói megfogalmazásához. ÄMiféle instrukciókról
beszél, 
p 
)p *p kérdeztem. ± Hiszen igen tisztelt elődje, útitársat. A székhelyén, Villeneuve-ben kerestem fel. Nem hajlandó
VI. Kelemen már tíz éve megfogalmazta őket egy hasonló küldetés
alkalmával. Nincs rajtuk mit változtatni. Az én feladatom pedig
nyilvánvalóan az, hogy útját állj am az egész országra kiterjedő
háborúnak.´
A lelke legmélyén, öntudatlanul ± mert a tudatos rossz szándék
valóban idegen tőle ± talán nem kívánta, hogy nekem sikerüljön az, ami
neki Crécy előtt nem sikerült. Egyébként ezt be is vallotta. ÄIII. Edward
engem gorombán elutasított, s félek, hogy eminenciádnak is hasonló
fogadtatásban lesz része. Merev ember, nem könnyű befolyásolni.
Ráadásul azt hiszi, hogy minden francia bíboros az ellensége.
Eminenciáddal küldöm Capocci 
 p"
 pÓ, micsoda ötlet«! minap. Kellemetlen ember, de kétségkívül nagy tudású és tehetséges;
+
 p "
,pMinden pápa elkövet legalább egy hibát, mert ha hallgatnak rá az Alpok mindkét oldalán. Dante Alighieri hozta
nem, akkor nem is ember, hanem maga a Jóisten. VI. Kelemen azt a hibát
követte el, hogy bíborossá tette Capoccit.
ÄÍgy azután ± folytatta Ince ±, ha egyikük meg találna betegedni«
Isten ne adja« a másikuk bevégezheti a küldetést.´
Mivel a mi szegény szentatyánk örökké betegeskedik, a mások
egészségéért is szüntelenül aggódik, és ha valaki tüsszent egyet, máris
rohanna az utolsó kenettel.
Látott engem csak egyszer is betegnek, Archambaud, amióta úton
vagyunk? Capoccit viszont tönkreteszi a hintó. Minden két mérföld után
meg kell állni, hogy vizeljen. Egyik nap izzad a láztól, másik nap
hasmenése van. El akarta orozni tőlem az orvosomat, Vigier doktort;
ismeri őt; én nem adok sok munkát neki. Nekem az orvos arra kell, hogy
reggelente mérje meg az érverésemet, hallgassa meg a tüdőmet,
szívemet, vizsgálja meg a szemem, a nyelvem meg a vizeletem, és ne
tiltson el túl sok mindentől« legfeljebb havonta egyszer vágjon eret
rajtam, és tartson meg jó egészségben« És mennyi kínos előkészület
után hajlandó csak ez a Capocci útnak indulni! Az a fajta ember, aki
mindent elkövet, hogy bízzák meg egy feladattal, és amikor megbízták,
nem fogy ki a követelésekből. Neki egy pápai titkár nem elég: kettő kell!
Vajon minek, kérdem én, hiszen amíg együtt voltunk is, minden levelet,
amit a Kúriának írtunk, én diktáltam és javítottam«? Őmiatta nem
indulhattunk útnak előbb, csak a napfordulókor, június 21-én. Túl későn.
Egy háborút nem akkor kell megállítani, amikor a hadseregek már
elindultak. A királyok fejében kell leállítani, amikor még csak terv.
Mondom, Archambaud, elvesztegettünk egy tavaszt!
Az elindulásunk előtti estén a szentatya fogadott, engem egyedül.
Talán egy kicsit megbánta, hogy a nyakamba varrta ezt a fölösleges
ugyanis abban a nagy palotában lakni, melyet elődei építettek. Megítélése
szerint túl nagy ott a fényűzés, a pompa, és túlméretezett az udvartartás
is. Ince igyekezett a közvélemény kedvében járni, amely állítólag elítéli a
pápai udvar fényűzését. A közvélemény! Néhány firkász, aki tinta helyett
epébe mártja a tollat; néhány erénycsősz, akit az ördög küldött, hogy
viszályt szítson az egyházban. Egyiket egy jól irányzott kiátkozással
lehetne elhallgattatni, a másikat ranggal vagy egyházi javadalommal,
mert a felháborodást gyakran az irigység táplálja; amit a világ bűnéül
felrónak, többnyire csak az, hogy nekik túl kicsiny hely jutott benne.
Nézze csak Petrarcát, akiről az auxerre-i püspökkel beszélgettem a
Avignonba, aki a barátja volt; számos esetben végzett jószolgálatot
különféle uralkodók között. írásaiban úgy emlegette Avignont, mint
kalandoroktól hemzsegő várost, erkölcsi fertőt, ahol minden bűn
virágzik, ahol a bíborosok megvásárolhatók, a pápa egyházmegyékkel és
apátságokkal üzletel, a főpapok szeretőket tartanak, a szeretők meg
striciket« vagyis hogy Avignon az új Babilon.
Rólam is igen gonosz dolgokat írt. Mivel figyelemre méltó embernek
tartom, találkoztam vele, meghallgattam, ami persze hízelgett neki,
elsimítottam néhány ügyét« állítólag fekete mágiával és más effélékkel
foglalkozott« a segítségemmel ismét élvezhetett bizonyos javadalmakat,
melyektől korábban megfosztották; azután levelezni kezdtünk; kértem,
hogy minden levelébe másolja le nekem régi nagy költők egy-egy versét
vagy aranymondását« csudamód sokat ismer« hogy szentbeszédeimet
díszíthessem velük, mert stílusom kissé száraz, jogászos. Egyszer még
egy pápai titkári állást is szereztem neki, s csak rajta állt, hogy elfogadja-
e. Nos hát azóta sokkal kevesebb kivetnivalót talál az avignoni udvarban,
rólam pedig egyenesen dicshimnuszokat zeng. Csillag vagyok az egyház
egén, a pápai trón mögött álló igazi hatalom; a jogi bölcsesség terén
korunk bármely jogtudósával fölveszem a versenyt, sőt túl is szárnyalom
őket; az értelemhez, mellyel a természet áldott meg, hatalmas
műveltséget is szereztem, a magam erejéből; és képes vagyok felfogni és
magamban egyesíteni a világegyetem minden rezdülését, mint azt Julius
Caesar idősb Pliniusról állította. Igen, öcsém, ma ilyennek lát Petrarca!
Pedig hát életvitelem továbbra is fényűző, s személyzetem létszámát sem
csökkentettem, ami gúnyos bírálatának örökös tárgya volt valaha.
Petrarca barátom visszatért Itáliába. Képtelen egy helyben maradni,
amiként barátja, Dante is, akit egyébként sok tekintetben utánoz. Kitalált
ő is magának egy végtelenül nagy szerelmet, melynek tárgya egy fiatalon
elhunyt hölgy, aki sohasem volt a szeretője. Ó, mily magasztos téma«!
Nagyon szeretem ezt a gonosz embert. Hiányzik. Ha Avignonban marad,
minden bizonnyal ő ül most itt mellettem kegyelmed helyett; feltétlenül
magammal cipeltem volna«
De mi értelme van úgy engedelmeskedni a közvélemény parancsának,
amint azt a jó Ince teszi? Csak gyöngeségét árulja el, amitől ellenségei
vérszemet kapnak, lehetséges barátai pedig mindinkább elhidegülnek.
Az alázatosság látszata kedvéért tehát szentatyánk kis bíborosi
palotájában lakik, a Rhone túlpartján, Villeneuve-ben. Ez az épület
azonban még csökkentett udvartartással is kicsinek bizonyult. Bővíteni
kellett, hogy elférjen benne annyi ember, amennyire elkerülhetetlenül
szükség volt. A titkárság helyszűke miatt rosszul működik. A
hivatalnokoknak munkájuk stációi szerint szobáról szobára kell
vándorolniuk. A bullákat egy mocskos helyiségben másolják. És
minthogy sok hivatal Avignonban maradt, ide-oda kell utazgatniuk a
folyó két partja közt a gyakran erős, télen pedig dermesztő szélben. így
azután minden ügy késedelmet szenved« Minthogy Incét Jean Birel, a
karthauziak szent életű rendfőnöke ellenében választottuk pápává« néha
eltűnődöm, jól tettem-e, hogy kiütöttem a nyeregből: Incénél ő sem lett
volna rosszabb pápa« Szentatyánk úgy határozott, hogy karthauzi
kolostort alapít.
Már építik is, a pápai rezidencia és egy szintén most épülő védelmi
erőd, a Saint-André között. Az erőd építése a király embereinek
irányításával zajlik. így hát a kereszténységet pillanatnyilag egy
építkezési terület kellős közepéről kormányozzák.
A szentatya a kápolnában fogadott, ahonnét jóformán ki sem mozdul;
öt lépés hosszú apszis a nagy audienciaterem tőszomszédságában« mert
audenciateremre azért mégiscsak szükség volt; ennyit megengedett
magának« a falát egy viterbe-i művész: Matteo Giova vagy Giovanotto,
Giovanelli, Giovanetti? festménye díszíti« kék, fakó; jobban illenék egy
apácakolostorba; nekem egyáltalán nem tetszik. Nincs benne elég piros,
elég arany. Pedig az élénk színek nem kerülnek többe, mint a
haloványak« És az a zaj, öcsém! Holott nyilván a kápolna a palota
legnyugalmasabb helyisége, azért vonul oda vissza a szentatya. A
fűrészek sikítanak, a kalapácsok zuhognak, a csigák nyikorognak,
szekerek robognak, deszkák pattognak, a munkások kiabálnak és
veszekszenek« Ebben a lármában komolyan tárgyalni maga a
purgatórium. Megértem a szentatya örökös fejfájását! ÄLáthatja,
nagytiszteletű testvérem ± mondta ±, mennyi anyagi áldozatot és
kényelmetlenséget vállalok a szegénység látszatáért« És közben persze
a szemben lévő palotát is karban kell tartanom. Mégsem hagyhatom,
hogy összedőljön«´
Meghat, amikor Aubert pápa ilyen szomorkásán gúnyolódik önmagán,
hogy nekem örömet szerezzen.
A tőle megszokott görnyedt tartásban egy olyan gyatra karosszékben
ült, amilyet már első püspökségem idején sem kívántam volna
ülőhelynek. Nagy sasorra van, amely mintegy a homloka egyenes
folytatása, orrlyukai tágak, busa szemöldökét magasan felvonja, nagy
fülének csak a cimpája látszik ki fehér süvege alól, szája sarka belevész
göndör szakállába. Meglepő, hogy egy ilyen robusztus ember örökké
betegeskedik. Egy szobrász kőbe vési arcvonásait, a szarkofágjához. Álló
szobrot nem enged magáról csinálni: kérkedés« De egy síremlékbe azért
beleegyezett.
Panaszkodós napja volt. ÄTestvérem ± folytatta ±, minden pápának a
maga módján kell végigélnie a Mi Urunk, Jézus Krisztus szenvedéseit.
Én arra ítéltettem, hogy minden vállakózásom kudarcba fulladjon.
Amióta Isten akaratából az egyházi hierarchia csúcsára kerültem, mintha
keresztfához volna szögezve a kezem. Mit végeztem, mit értem el e
három és fél év alatt?´
Isten akaratából, persze; aki azonban ezúttal szerény személyemen
keresztül juttatta kifejezésre akaratát. Ezért engedhetek meg magamnak
több őszinteséget a szentatyával szemben másoknál. De így is van sok
minden, amit nem mondhatok el neki. Például hogy a hatalom csúcsára
került embernek nem kell feltétlenül sarkából kiforgatnia a világot, csak
hogy rátermettségét bizonyítsa. Nem mondhatom el, hogy a nagy
alázatosokban többnyire alattomos gőg munkál, s gyakran ez okozza
kudarcukat.
Jól ismerem Ince pápa nagyra törő terveit. Három egymásra épülő
elgondolása közül a legnagyszabásúbb: egyesíteni a latin és a görög
egyházat, természetesen katolikus fennhatóság alatt. Újra
összeforrasztani a Keletet és a Nyugatot, helyreállítani a keresztény világ
egységét. Ezer év óta ez minden pápa álma. VI. Kelemen és én közelebb
jutottunk a megvalósításához, mint eddig bárki, a jelenlegi pápát is
beleértve. Ince azonban úgy tesz, mintha ez a terv az ő lelkében fogant
volna a Szentlélek sugallatára. Hagyjuk meg e hitében.
Ennek a legfőbb tervnek az előfeltétele egy másik terv megvalósulása,
hogy tudniillik a pápaság székhelye legyen ismét Róma, hiszen a Kelet
keresztényei nyilvánvalóan csak akkor fogadják el a pápa fennhatóságát,
ha Szent Péter trónjáról néz le rájuk. A jelenleg igencsak meggyengült
Konstantinápoly presztízsvesztés nélkül hajthatna fejet Róma előtt ± de
nem Avignon előtt! Nekem, mint tudja, más a véleményem. Az érvelés
elvileg ugyan kifogástalan, csakhogy a pápa trónja Rómában még
ingatagabb volna, mint amilyen Avignonban.
A Rómába való visszatérést szolgálta a harmadik terv: a pápa békéljen
meg a császárral. Ez a terv elsőként teljesült. Hogy is állunk most már a
szép elgondolásokkal? Ince a tanácsom ellenére megkoronázta a nyolc
évvel korábban császárrá választott Károlyt, akivel szemben fölényben
voltunk, amíg elérhetetlen magasságban tartottuk a feje fölé
fölszentelésének cukorkáját. Ma már semmi sincs, amivel sakkban
tarthatnánk. Előzékenységünket Aranybullájával hálálta meg, amit le
kellett nyelnünk, mint valami keserű pirulát, s aminek következtében
nemcsak a császárválasztásba nincs többé beleszólásunk, de az egyházi
jövedelmektől is elestünk a császárság területén. Nem megbékélés volt
ez, hanem kapituláció. Cserébe a császár szabad kezet adott nekünk
Itáliában: kegyesen megengedte, hogy darázsfészekbe nyúljunk.
A Rómába való visszatérést előkészítendő a szentatya Itáliába küldte
Alvarez d'Albornoz bíborost, aki sokkal inkább katona, mint pap. Azzal
kezdte ténykedését, hogy Cola di Rienzivel tárgyalt, aki egy röpke
pillanatig Róma uralkodója volt. A Trastevere egyik kocsmájában
született, igazi népi figura, Caesar-arccal: időnként felfelbukkan ez a
típus, és megigézi a rómaiakat, mert őseikre emlékezteti őket, akik a
világ urai voltak. Egy császár fiának vallotta magát, a luxemburgi VII.
Henrik törvénytelen gyermekének ± de vallomását senki sem erősítette
meg. A tribunusi tisztet választotta, bíbortógát viselt, és a Capitoliumon
trónolt, a Jupiter-templom romjain. Petrarca barátom a dicső antik Róma
feltámasztójaként köszöntötte. Egy gyalog lehetett volna sakktáblánkon,
mellyel meggondoltan kellett volna lépegetni, de nem ráépíteni az egész
játszmát! Két éve meggyilkoltatta a Colonna család, mert Albornoz
segítsége késett. Most mindent elölről kell kezdeni; távolabb vagyunk
attól, mint valaha, hogy visszatérjünk Rómába, ahol az anarchia sohasem
látott méreteket ölt. A Rómába való visszatérés olyan álom, melyet sem
feladni, sem megvalósítani nem szabad soha.
Ami pedig Konstantinápolyi illeti« ó! a tárgyalások szépen haladnak.
Paleologosz császár kész elismerni pápaságunkat; ünnepélyesen
elkötelezte magát; kész lenne térdet hajtani is előttünk, ha módjában állna
elhagyni szűkülő császárságát. Cserébe csak egyet kér: hadsereget, amely
megszabadítaná ellenségeitől. Ötszáz lovashoz és ezer gyalogoshoz
ráadásként örömmel fogad egy tábori papot is«
Meglepődött kegyelmed is, ugye? Ha a kereszténység egysége, az
egyházak újbóli összekovácsolása csak ennyin múlik, miért nem küldjük
el ezt a kis hadsereget a görög tengerre? Nos hát azért, Archambaud,
mert nem futja az erőnkből! Mert nem tudjuk miből felfegyverezni s a
katonák zsoldját fizetni; mert fennkölt politikánk ide vezetett: hogy a
sziszegő kígyók méregfogát kihúzza, az egyház úgy határozott, hogy
megreformálja magát, s visszatér az eredeti tisztasághoz« Vajon miféle
eredetről beszélnek? Ki lehet olyan vakmerő, hogy kijelentse: ő tudja,
milyen volt az a bizonyos eredet? És miféle tisztaság? A tizenkét
apostolból egy mindjárt áruló lett!
Kezdték egyre-másra eltörölni az egyházi jövedelmeket, mint amik
nem szolgálják a lelkek üdvét« Äa bárányokat pásztorok őrizzék, ne
rőfősök´« és eltanácsolták a szent misztérium közeléből azokat, akik
kincseket gyűjtenek« ÄLegyünk hasonlatosak a szegényekhez´« és
megtiltották a prostitúcióra és kockajátékokra kivetett adók beszedését«
bizony, az egyház ilyen apró részletekbe bocsátkozott« ó, mert a
kockajátéktól rövid út vezet az istenkáromláshoz! Nem nyúlhatunk
tisztátalan pénzhez, nem gazdagodhatunk meg a bűnön ± ami persze
ezáltal csak jobb üzletté válik, ezért dagad és terjed.
Mindezen reformok eredményeként a kincstár üres: a tiszta pénz
ugyanis csak vékony patakokban csordogál; a vádaskodók mégis egyre
hangosabbak, és az illuminátusok azt prédikálják, hogy a pápa eretnek.
Ó, ha igaz, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve,
szentatyánk jó nagy szakaszt kikövezett ezen az úton!
ÄNagytiszteletű testvérem, tárja fel előttem minden gondolatát; ne
rejtsen el semmit, a szemrehányásokat se.´
De miként mondhatnám meg neki, hogy ha kicsit figyelmesebben
olvasná az üzeneteket, melyeket számunkra a Teremtő az égre írt, látnia
kellene, milyen baljós a csillagok együttállása, s mily gyászos
quadraturák vetnek fényt minden trónra, az övére is, melyen egyébként
éppen azért ülhet, mert a csillagállás olyan rossz, amilyen, hiszen ha jó
volna, én ülnék a helyén? Mondhatom-e neki, hogy ilyen csillagállás
mellett esztelenség a ház újjáépítését tervezni, alaptól a tetőig, inkább
arra kell vigyázni, hogy össze ne dőljön, s ne ros-kadjunk össze mi sem,
hanem végrehajtsuk küldetésünket? s hogy pusztán csak azért, mert
valaki a limoges-i Pompadour falucskából érkezett ide, s gondosan
megőrizte paraszti együgyűségét, nem fognak a királyok hallgatni rá, s
igazságos rendet teremteni a világban, amint ő elvárja tőlük! Ǽ baljós
időkben úgy rendeltetett, hogy a trónusokon méltatlanok üljenek. Ó, az
utódoknak nem lesz könnyű dolguk!
ÄVajon én leszek az a pápa ± kérdezte még tőlem az elutazásom előtti
estén ±, aki megteremthette volna a kereszténység egységét, de nem
tette? Úgy hallottam, az angol király parancsára ötven nagy hajó áll
készen, hogy a kontinensre szállítson vagy ötszáz lovast, íjászt s több
mint ezer lovat.´ Persze hogy hallotta; tőlem hallotta. ÄNekem a fele is
elég volna, hogy eleget tegyek Paleologosz császár kívánságának. Vajon
Capocci bíboros testvérünk segítségével« tudom, hogy nem túlságosan
becsüli« én sem szeretem annyira, mint önt«´ Porhintés, porhintés,
Ä«de akit Edward király kedvel« szóval nem tudnák együtt rávenni őt,
hogy a Franciaország elleni hadjárat helyett« Igen, tudom, mire
gondol« János király is mozgósítja a hadseregét; de ő fogékony a lovagi
és keresztény eszményekre. És eminenciád is képes befolyásolni.
Mekkora dicsőséget szerezhetne magának ez a két király, ha lemondana
róla, hogy egymással háborúzzék, s katonáit inkább Konstantinápolyba
küldené, hogy a keleti kereszténység megtérhessen végre az egy igaz
egyház kebelére! Értesse ezt meg velük, nagytiszteletű testvérem;
ecsetelje, hogy hősök és szentek lehetnek, ha így cselekszenek, ahelyett
hogy két európai királyságot borítanak vérbe, keresztény népekre zúdítva
szenvedést«´
ÄSzentatyám ± válaszoltam ±, mi sem egyszerűbb ennél, ha előbb
teljesítjük a két király kívánságát! Edward király nyilvánvalóan azt kérné
cserébe, hogy ismerjük el Franciaország királyául s szenteljük fel
Reimsben; János király pedig azt, hogy Edward mondjon le
trónköveteléséről és hajtson főt őelőtte. Amint mindkét kérésnek eleget
tettünk, semmi akadályát nem látom, hogy« ± Gúnyolódik, testvérem;
nincs hite. ± Van hitem, szentatyám, mégsem tudom a napot felkölteni
éjszaka. Abban viszont hiszek, hogy Isten, ha csodát akar tenni, megteszi
nélkülünk is.´
Egy pillanatra elhallgattunk, mert épp kiborítottak egy szekérnyi
terméskövet a szomszédos udvarra, és néhány ács összeszólalkozott a
fuvarosokkal. A pápa lehorgasztotta a fejét, mintha tág lyukú, nagy orra
és dús szakálla húzta volna le. ÄLegalább egy fegyverszünetet
eszközöljön ki ± mondta végül. ± Adja át üzenetemet, miszerint
megtiltom, hogy az ellenségeskedést újraélesszék. Ha akadna olyan
főpap vagy pap, aki ellene szegül a békére irányuló erőfeszítésnek, fossza
meg egyházi javadalmától! És ha a két király kitart háborús terve mellett,
fenyegesse meg őket kiátkozással; instrukcióimban is szerepel az
exkommunikáció és az interdiktum joga.´
Ezek után igazán nagy szükségem volt az áldására, amelyben
részesített is. El tud engem képzelni, Archambaud, amint kiátkozom
Franciaország és Anglia királyát? Edward azonnal függetlenné
nyilvánítaná magát és egyházát a Szentszéktől, János pedig ostrom alá
venné Avignont. És mit gondol, mit tenne ekkor Ince? Megtagadná a
velem való közösséget, és visszavonná a kiátkozásokat! Instrukciója,
fenyegetése puszta szó.
Másnap tehát útnak indultunk.
Három nappal előbb, június 18-án, Lancaster herceg csapatai partra
szálltak Cotentinen.
NEGYEDIK RÉSZ
A vereségek nyara
I.
KERESZTÜL-KASUL NORMANDIÁN
Nincs ember, aki örökké balszerencsés volna« Mint észrevehette,
Archambaud, ez az egyik kedvenc mondásom« Nos hát igen; a sok baj,
szenvedés és füstbe ment remény közepette mindig ér egy kis öröm is
bennünket, ami megvigasztal. Ezt meg kell becsülni. Ha hálásak vagyunk
a jóért, még inkább részesülünk Isten kegyéből.
Ez után a rettenetes nyár után például, amely oly sok csapással sújtotta
Franciaországot, és sok csalódást hozott nekem személy szerint is,
gyönyörű ősz és tél köszöntött ránk, s a szép idő végigkísér utunkon! Az
ég bátorítása ez.
A Berryben ránk zúduló eső után már féltem, hogy észak felé haladva
mind rosszabbra fordul az idő, jön a szél és a fagy. Lélekben fel is
készültem rá, hogy szőrméimbe burkolózva a hintóba zárkózom, s forralt
borral igyekszem átvészelni az időjárás viszontagságait. S íme mi
történt? az idő megenyhült, ragyogó napfényben utazunk, s olyan a
december, mintha tavasz volna. Provence-ban néha előfordul az ilyesmi;
de ki gondolta volna, hogy Champagne-ban fogad ragyogó napfény
minket, s olyan meleg lesz, hogy a lovak izzadnak a nyeregtakaró alatt?
Normandiában nem volt ilyen meleg, amikor július elején Breteuilbe
érkeztem, hogy találkozzam a királlyal.
Mert bár Avignonból csak június 21-én indultunk, július 12-én már«
Á, emlékszik; már mondtam« és Capocci beteg volt« igen« nem bírta
a tempót, amit diktáltam«
Hogy mit keresett János király Breteuilben? Egy rövid normandiai
körutazás végeztével a várat jött megostromolni; nem túl fényes
eredménnyel, hogy finoman fejezzem ki magam.
Lancaster herceg, mint már mondtam, június 18-án partra szállt
Cotentinen. Az időpontok ezúttal fontosak« Hogy mit mondtak a
csillagok? Nem tanulmányoztam különösebben ennek a napnak a
csillagállását. Csak azt szeretném, ha látná, hogy háborúban az idő, a
gyorsaság ugyanannyit nyom a latban, néha még többet, mint a
hadseregek létszáma.
A Montebourg-apátságból három nap alatt kapcsolatot teremtett a
kontinensen lévő haderőkkel, Robert Knolles kapitánynak Bretagne-ban
állomásozó különítményével és Navarrai Fülöp csapatával. Mekkora
hadereje volt hármójuknak? Navarrai Fülöp és Godefroy d'Harcourt alig
több mint száz lovassal rendelkezett. Még Knolles-é volt a legnagyobb
hadsereg: háromszáz lovas, ötszáz íjász, nem mind angol; voltak köztük
bretonok is, Jean de Montfort emberei, aki a Valois-párti Blois gróf
ellenlábasaként igényt tart e hercegségre. Lancasternek pedig alig ötszáz
lovas katonája volt, és kétszáz íjásza, viszont rengeteg lovat vásárolt.
Amikor II. János király tudomást szerzett az ellenséges haderő
nagyságáról, hatalmas hahotára fakadt. Ezzel a szánalmas hadsereggel
akarják őt megfélemlíteni? Ha ez minden, amit angol unokatestvére fel
tud vonultatni ellene, igazán nincs miért nyugtalankodni. ,,Ugye, hogy
igazam volt? Most láthatod, fiam, Károly, és kegyelmed is, Audrehem!
Semmit sem kockáztattam, amikor börtönbe vetettem a vejemet; és jól
tettem, hogy öccsének hadüzenetén is csak nevettem, hiszen
szövetségeseinek erejéből nem sokra futja!´
És dicsérte magát, amiért már a hónap elejére Chartres-ba szólította a
hadseregét. ÄMit szól, Audrehem s te, fiam, Károly? Ugye, milyen
előrelátó voltam? És azt is jól tettem, hogy csak a hűbéreseket hívattam,
fegyveres népük nélkül. Jöjjenek csak az angolok, és nyomuljanak be jó
mélyen országunkba. Majd lecsapunk rájuk, és a Szajnába dobáljuk
őket!´
Mint később elmondták nekem, ritkán látták ilyen jókedvűnek; ezt el
is hiszem. Mert ez az örökös vesztes szereti a háborút, vagy inkább
álmodozni szeret róla. Nekiindulni, csataménje hátáról parancsokat
osztogatni, élvezni, hogy végre engedelmeskednek neki! mert a
háborúban engedelmeskednek az emberek« legalábbis kezdetben; végre
ráhagyhatta a pénzügyek és a kormányzás gondját Nicolas Braque-ra,
Lorris-ra, Bucyre és másokra; férfiak közt élhetett, nem volt többé nő a
környezetében; vágtatni, örökké csak vágtatni, nyeregben ülve, hatalmas
falatokban nyelni az ételt, vagy az árokparton, egy fa tövében, amely már
teli van kis zöld gyümölcsökkel ± ez volt az ő világa! hallgatni a
felderítők jelentéseit, örökbecsűnek szánt kijelentéseket tenni: ,,«ha az
ellenség szomjas, saját vérét fogja inni´« egy lovag vállára tenni a
kezét, aki elvörösödik a megtiszteltetéstől« ,,sose lankadj, Boucicaut!«
Jó kardod bizsereg, nemde, nemes Coucy?´«
De aratott-e csak egyetlen győzelmet is? Soha. Huszonkét éves
korában, amikor az apja hadvezérré nevezte ki Hainaut-ban« no hisz!
hadvezér!« alaposan megverték az angolok. Huszonöt évesen pedig,
még szebb címet viselve, amit mintha ő maga talált volna ki: a hódító«
négy hónapig ostromolta sikertelenül Aiguillont, a Lot és a Garonne
összefolyásánál. Sokba került Languedoc népének ez az ostrom. De
elbeszéléseiből minden csatája vitézi tettnek tűnik, melyet a balsors
sújtott csupán gyászos kimenetellel. Soha senkit sem tett még olyan
magabiztossá az állandó kudarc, mint őt.
Most igyekezett hosszúra nyújtani élvezetét.
Akkor érezte elemében magát, amikor kitűzte a királyi zászlót a Saint-
Denis-re, azután méltóságteljesen Chartres-ba vonult ± de Lancaster
herceget már nem találta ott; a herceg ugyanis addigra átkelt a Dives-en,
Caentól délre, majd nyugovóra tért Lisieux-ben. III. Edward tíz év előtti
portyázásának emléke, főleg Caen feldúlásáé, még elevenen élt. Polgárok
százait gyilkolták le akkor az utcákon, negyvenezer takarót
zsákmányoltak, s minden értékes holmit elvittek a La Manche-on túlra,
és a város felégetését épp hogy csak sikerült elkerülni« A normandok
jól emlékeztek minderre, ezért nemhogy útját állták volna az angol
íjászoknak, inkább segítették őket, hadd vonuljanak át minél gyorsabban.
Annál is inkább, mivel Navarrai Fülöp és Godefroy d'Harcourt tudatta
velük, hogy az angolok jó barátok. Volt bőven vaj, tej, sajt, s folyt az
almabor; a lovak sem koplaltak a kövér legelőkön. Ezer angolt egy este
etetni végül is kisebb érvágás, mint a királynak fizetni egész éven át a
sóadót, a füstpénzt meg minden adásvételből származó egy font után a
nyolc dinárt.
 Chartres-ban II. Jánost nem akkora s nem olyan indulásra kész haderő
várta, mint amire számított. A várt negyvenezer főnek alig egyharmada
gyűlt össze. De nem volt-e ez is elegendő, sőt sok, az ellenség erejéhez
képest? ÄLegalább nem kell fizetnem a távolmaradókat; tiszta haszon.
Mindazonáltal megfeddem őket.´
Ez is kedvére való foglalatosság volt: bevonulni Bourbon-liliomokkal
ékesített sátrába, s szétküldeni a feddéseket« ,,ha a király úgy
rendelkezik, a lovag köteles«´ ± eközben Lancaster herceg már Pont-
Audemerben volt, a navarrai király birtokán. Felszabadította a kastélyt,
melyet hiába védtek hetekig a franciapártiak, és hátrahagyott egy erős kis
navarrai helyőrséget, egy évre való élelemmel és munícióval; azután
délnek fordult, és kifosztotta a Bec-Hellouin-apátságot.
Ideje volt, hogy a főparancsnok, Athén hercege, rendet teremtsen a
chartres-i zűrzavarban« mert azok, akik a király hívásának idejében
eleget tettek, három hete taposták már türelmetlenségükben a friss
gabonát« és csillapítsa a két marsall, Audrehem és Jean de Clermont
közti viszályt, akik tiszta szívből gyűlölték egymást; közben Lancaster a
conches-i kastély falai alatt termett, s elvonulásra kényszerítette azokat,
akik nemrégiben a király nevében elfoglalták. Azután felgyújtotta, így az
Artois család régi és Rossz Károly újabb keletű emlékei egyaránt füstté
váltak. Nincs szerencséje ennek a kastélynak! Lancaster ezután Breteuil
felé indult, és menet közben, szép egymásutánban, az összes olyan
helységet, amit a király visszavett a vejétől, elfoglalta ismét, Évreux
kivételével.
,,Breteuilben csapunk le rájuk!´ ± jelentette ki büszkén II. János,
amikor hadserege végre indulásra kész volt. Chartres-tól Breteuilig
tizenhét mérföld az út. A király azt kívánta, hogy egyvégtében tegyék
meg. A sereghajtók már déltől kezdtek lemorzsolódni. Amikor az
elcsigázott sereg megérkezett Breteuilbe, Lancasternek hűlt helyét találta.
Lancaster elfoglalta a fellegvárat, elfogta a francia helyőrséget, és
másikat állított a helyébe, egy kitűnő navarrai kapitánynak, Sanche
Lopeznek a vezényletével, akinél szintén egy évre való élelmiszert és
lőszert hagyott.
János király hamar túltette magát a dolgon: ,,Akkor majd Verneuilben
bánunk el velük, ugye, fiaim?´ A trónörökös nem merte szóvá tenni, csak
nekem vallotta be utóbb, milyen képtelenségnek érezte, hogy ezer embert
üldöz tizenötezer! Igyekezett éppoly magabiztosnak látszani, amilyenek
az öccsei voltak, a még csak tizennégy éves Fülöp is, apjuk hasonmásai,
akik égtek a harci vágytól.
Verneuil az Avre partján fekszik; Normandia egyik kapuja. Az angol
portyázók pusztító árja előző nap söpört itt végig. Most a francia
hadsereg közeledett: újabb megáradt folyó.
Lancaster herceg tudta, mi özönlik a nyomában, így hát nem fordult
Párizs felé. Miután nagy zsákmányra tett szert és sok foglyot is ejtett,
szépen visszahúzódott nyugatra. ,,Laigle-bementek! Laigle-be!´ -
bizonygatták a parasztok. János király e hírben Isten ujját vélte
felfedezni. Majd megérti, miért« Nem, Archambaud, nem hiszem, hogy
valaha is kitalálná« A Röfögő Koca miatt, ahol a Szép Spanyolt
meggyilkolták! Mert ez a vendégfogadó is Laigle-ben van! A király ott
remélte megbüntetni a vétkeseket, ahol bűnüket elkövették. A katonáinak
csak napi négy óra alvást engedélyezett. Laigle-ben akarta érni az
angolokat és a navarraiakat, hogy azután üssön a bosszú órája.
Július 9-én megállt a sereg a Röfögő Koca előtt; a király térdpáncélját
meghajlítva letérdelt« A katonáknak különös látványban volt részük:
királyuk egy vendégfogadó ajtajában sír és imádkozik« és akkor végre
megpillantották a felderítők Lancaster seregének lándzsáit,
kétmérföldnyire Laigle-től, a Tuboeuf-erdő szélén« Három nappal
később szereztem minderről tudomást, öcsém.
ÄSisakokat befűzni! Csatarendbe!´ ± kiáltotta a király.
Ekkor, ez egyszer teljes egyetértésben, a főparancsnok és a két marsall
ellene szegült a parancsnak. ÄSire ± jelentette ki határozottan Audrehem
±, tudja, hogy mindig odaadóan szolgáltam« ± Én is ± vetette közbe
Clermont. ± «most azonban meg kell mondanom, őrültség volna
azonnal támadnunk. Katonáinknak jár-tányi erejük sincs. Négy napja alig
pihentek valamit, s ma is halálra hajszolta őket. Levegőt sem kapnak,
láthatja! Az íjászoknak véres a lábuk, ha nem támaszkodhatnának a
lándzsájukra, összeesnének. ± Ó! mindig a gyalogsággal van a baj! ±
csattant föl II. János. ± A lovasok sincsenek jobb állapotban! ± vágott
vissza Audrehem. ± Sok lónak kisebesedett a marja a tehertől, vagy
sántít, és nem volt idő újrapatkolni.
A lovasoknak meg feltörte a nyereg a fenekét ebben a melegben.
Semmire sem lesznek képesek a katonái, ha nem pihenhetnek előbb. ±
Ráadásul, Sire ± toldotta meg Clermont ±, a terep is igen alkalmatlan.
Lancaster herceg behúzódott az erdő sűrűjébe, könnyen eltűnhet a
szemünk elől, míg a mi íjászaink belevesznek a sarjerdőbe, lándzsáik
meg beleállnak a fák törzsébe.´
János király kedve elborult, átkozta az embereket és a körülményeket,
amelyek zátonyra futtatták a tervét. Azután hirtelen meglepő ötlettel állt
elő, az ötletek azon fajtájából, amellyel kiérdemelte a Jó jelzőt hízelgő
udvaroncaitól« akik remélték, hogy a fülébe jut, miként emlegetik«
 Elküldte két első fegyvernökét, Pluyan du Valt és Jean de
Corquilleray-t Lancaster herceghez, hogy szólítsák fel: ütközzék meg az
ő seregével. Lancaster előtt, egy tisztáson, felsorakoztak az íjászai, kémei
pedig a francia hadsereg mozgását figyelték, valamint felderítették a
visszavonulásra alkalmas utakat. A kék szemű herceg egyszer csak látja
ám, hogy néhány lovas kíséretében két királyi fegyvernök közeledik felé
Bourbon-liliomos lándzsazászlókkal, s csapatkürtöt fújva, mint a lovagi
tornákon a hírnökök. A herceg Navarrai Fülöp, Jean de Montfort és
Godefroy d'Harcourt társaságában hallgatta végig a francia király
üzenetét, amit Pluyan du Val tolmácsolt.
Franciaország királya hatalmas hadsereg élén érkezett, míg a
hercegnek csak kicsiny hadserege van. János király mégis olyan
ütközetet ajánl, melyben azonos számú lovagok vennének részt mindkét
oldalról: száz, ötven vagy akár csak harminc lovag; s mindez egy
megfelelő helyen, a lovagiasság szabályai szerint történnék.
Lancaster udvariasan fogadta a nagy hírű lovag, János ajánlatát, Äaki
Franciaország királyának mondja magát´. Biztosította a hírnököt, hogy
megtárgyalja a javaslatot szövetségeseivel ± amikor ezt mondta, rájuk is
mutatott ±, mert ilyen nagy horderejű kérdésben nem dönthet egyedül. A
két fegyvernök ezt úgy értette, hogy Lancaster másnap ad választ.
Ebben a meggyőződésben verette fel sátrát s merült álomba János
király is. És a francia éjszaka ráborult egy horkoló hadseregre.
Reggelre a Tuboeuf-erdő üres volt. A nyomokból lehetett látni, merre
vonult a sereg, de az angoloknak, navarraiaknak híre-hamva sem volt
már. Lancaster jobbnak látta, ha elhúzódik seregével Argentan felé.
II. János király haragosan kifakadt, megvetéssel sújtotta a csalárd
ellenséget, amely csak rabolni tud, ha épp nincs kitől félnie, de azonnal
köddé válik, mihelyt küzdelemre hívják. ÄMi a szívünkön viseljük a
csillagot, míg az ő térdszalagjuk a lábikrájukat veri. Ez a különbség
köztünk. Ők a megfutamodás lovagjai.´
S mit tett ő? Üldözőbe vette a megfutamodókat? A marsallok azonnal
útnak akarták indítani a csapatokat Lancaster nyomában. Meglepetésükre
azonban II. János elvetette javaslatukat. Mivel az ellenség nem fogadta el
a kihívását, egyszerűen megnyertnek tekintette a csatát.
Úgy döntött, hogy visszatér Párizsba, s szélnek ereszti a hadseregét,
de útközben még visszafoglalja Bre-teuilt. Audrehem figyelmeztette,
hogy Lancaster nagy létszámú, erős helyőrséget hagyott Breteuilben, jó
parancsnok irányítása alatt. ÄIsmerem azt a várat, Sire. Nem könnyű
bevenni. ± Nekik miért sikerült? ± kérdezte János király. ± Magam
irányítom az ostromot!´
Ott találkoztunk vele, Capocci és én, öcsém, július 12-én.
II.
BRETEUIL OSTROMA
János király teljes harci díszben fogadott bennünket, mintha a csata
perceken belül kezdetét vehetné. Megcsókolta a gyűrűnket, érdeklődött a
szentatya hogyléte felől, de Niccola Capocci kissé hosszúra sikerült,
tekervényes és cikornyás válaszára már nem figyelt, hanem hozzám
fordult: ÄEminenciás uram, a legjobbkor érkezett, hogy egy szép ostrom
szemtanúja legyen! Tudom, hogy vitézségéről híres családjának minden
tagja jártas a háború művészetében, s mindig nagyszerűen szolgálták a
királyságot. Ha eminenciád nem az egyház egyik fejedelme, minden
bizonnyal hadseregem marsallja volna. Lefogadom, hogy ebben a
csatában örömét lelné.´
Hogy a király csak hozzám intézte szavait, s elismeréssel szólt a
családomról, ingerelhette Capoccit, aki nem dicsekedhetett túl előkelő
rokonsággal, mert sietett megjegyezni, hogy nem a háborúban jöttünk
gyönyörködni, hanem a keresztény békéről tárgyalni. Éreztem, hogy
eszmecserénk rossz irányt vesz, s ez az érzésem csak fokozódott, amikor
a király megpillantotta unokaöcsémet, Robert de Durazzót, akit
rendkívüli módon kedvelt, s mindjárt melegen érdeklődni kezdett, mi
újság a nápolyi udvarnál, s hogy szolgál Robert nagynén-jének, Johanna
királynénak az egészsége. Tudnia kell, hogy Robert öcsém nagyon szép
fiú volt, pompás termetű, rózsaszín orcájú, a haja selymes« a kellem és
az erő egyesült személyében. És a király szemében olyan fényt láttam
kigyúlni, amely más férfiak szemében akkor villan fel, ha egy szép nőt
pillantanak meg. ÄHol van a szállásuk?´ ± kérdezte. Mondtam, hogy a
szomszédos apátságban kvártélyoztuk be magunkat.
Közben alaposan szemügyre vettem, és úgy találtam, hogy
megöregedett, meghízott, elnehezedett, az álla még súlyosabbnak tűnt
fakósárga, gyér szakálla alatt. És azt a szokást vette fel, hogy szüntelenül
ingatta a fejét, mintha vasreszelék szorult volna a páncélja alá, amely
szúrja a nyakát, vállát.
Meg akarta mutatni nekünk a tábort, ahol kíváncsi érdeklődés fogadta
jövetelünket. ÄEljött közénk őeminenciája Monseigneur de Périgord!´ ±
jelentette zászlósurainak, olyan hangon, mintha az ég segítségét hoztuk
volna az ostromhoz. Áldást osztottam. Capocci orra egyre hosszabbra
nyúlt.
A király mindenáron be akarta mutatni nekem a tűzmesterét, akire
mintha a marcalijainál, sőt a főparancsnokánál is büszkébb lett volna.
ÄHol az Esperes? Látta valaki az Esperest?« Bourbon, hívassa ide az
Esperest!´ Eltűnődtem, vajon mivel érdemelhette ki ezt a gúnynevet a
harci gépek, aknák és lőporos hordók nagy ismerője.
Különös figura közeledett felénk: hosszú lőcslábán bőr lábszárvédő,
feljebb acél combvédő; mintha villámokon lépkedett volna. Az övét
szorosan meghúzta bőrzekéjén, amitől darázsra emlékeztetett. Fekete
kör-mű nagy kezét a könyökvért miatt kénytelen volt eltartani a testétől.
Alattomos képű, sovány fickó volt, kiugró pofacsonttal, távol ülő
szemekkel, arckifejezése gunyoros, mint az olyan emberé, aki egy
negyed souért kész eljátszani bármilyen szerepet. És a fején széles
karimájú vaskalap, amely az orr fölött hegyesen előreállt, mint egy csőr,
s két rés volt vágva rajta, hogy viselője akkor is lásson, ha lehajtja a fejét.
Az Esperesen kívül senki sem merte volna« már én is Esperesnek
neveztem magamban, hiszen mindenki így hívja« rajta kívül senki sem
merte volna vaskalapját lóbázva azt mormolni: ÄAz idő rövidsége« hat
hónap rövid idő?´
És János királyon kívül senki sem lett volna képes makacsul kitartani
amellett, hogy Aiguillon ostrománál ± ugyanabban az évben, amikor az
atyja Crécynél szenvedett vereséget ± a hadművészet magasiskoláját
mutatta be. Valójában roppant költséges és időt rabló vállalkozás volt.
Hidat építtetett, hogy azon át közelítse meg a várat, de olyan jó érzékkel
jelölte ki a helyét, hogy az ostromlottak hatszor is lerombolták. A
bonyolult hadigépekkel sem ment semmire, pedig rengeteg pénzbe
került, amíg Toulouse-ból odavontatták őket.
Hát erre föl verte a mellét János király, ettől lett volna ő nagy
ÄHol voltál, Esperes? Mindenütt kerestünk´ ± mondta a király, majd
#p azonban arról volt szó, hogy szerette volna
hozzám fordulva bemutatta az emberét: ÄArnaud de Cervole, Vélines ura.
± Az Esperes vagyok, szolgálatára, bíboros úr«´ ± fűzte hozzá a másik,
oly ironikus hangon, amit rendkívül visszatetszőnek találtam.
És hirtelen világosság gyúlt az agyamban« Vélines a mi vidékünkön
van, Archambaud« persze, Sainte-Foy-la-Grande mellett, Périgord és
Guyenne határán! És ez a jóember valóban esperes volt! latintudás és
ton-zúra nélkül, igaz, de mégiscsak esperes! Hogyan? Úgy, hogy kis
birtokán, Vélines-ben, magát tette meg az egyházközség fejévé is, így
egyszerre húzott főúri és egyházi jövedelmet. Olcsón szerződtetett egy
igazi papot, aki az egyházi szolgálatot ellátta« és ez így ment egészen
addig, amíg Ince pápa, röviddel trónra lépése után, meg nem vonta a
javadalmát, más, hasonló természetű járandóságokkal együtt. ÄA juhokat
pásztorok őrizzék«´ Megszűnt a vélines-i kerület! Ismertem az ügyet,
számtalan hasonlóval együtt, s azt is tudtam, hogy ez a ravasz róka azóta
nem rajong az avignoni udvarért. Ez egyszer tiszta szívemből igazat
adtam a szentatyának. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy Cervole sem fogja
megkönnyíteni a dolgomat.
ÄAz Esperes remek munkát végzett Évreux-ben! így a város ismét a
miénk! ± lelkendezett a király, hogy tudomásomra hozza tűzmestere
érdemeit. ± Az egyetlen, amely ismét a miénk« ± jegyezte meg Cervole
epésen. ± A miénk lesz Breteuil is! Olyan szép ostromot kívánok,
amilyen az aiguilloni volt!´± Breteuilt sem kívánja bevenni, Sire?´
Az ördögbe is, gondoltam magamban, ez az ember különleges
kegyben áll, ha ilyen őszinte mer lenni.
,,Aiguillont az idő rövidsége miatt nem vehettük be´ ± mondta búsan a
király.
várostromló. 
rendezni számláját a sorssal, s tíz év után elégtételt venni Aiguillonért:
bebizonyítani, hogy nem a módszereiben volt a hiba, s egy dicsőséges
ostrom emlékét hagyni örökül az utókorra.
Ezért nem vette üldözőbe az ellenséget, melyet ezúttal könnyedén
megverhetett volna, hanem inkább sátrat veretett Breteuil falai alatt.
Mivel ismét tárgyalt az Esperessel, aki a puskaporos robbantás legújabb
módozatainak is nagy szakértője, mindenki azt hitte, hogy aknákkal
akarja lerombolni a várfalakat, amiként Évreux-ben tette. De nem. Olyan
ostromépítményeket rendelt tűzmesterétől, amelyek lehetővé teszik, hogy
a falak fölött átmászva jussanak be a várba. És a marsal-lok meg a
kapitányok tiszteletteljesen hallgatták a király parancsát, s mindjárt neki
is láttak, hogy teljesítsék. Amíg egy ember parancsolhat, mindig vannak
olyanok is, akik legostobább parancsait is bölcsnek találják.
Az Esperes viszont« igen, úgy éreztem, hogy az Esperes titokban
mindenkit kinevet. A király földsáncot kíván építtetni, állványzatot meg
mozgó ostromtornyot? Úgy legyen, ha megfizeti« Ha ezek az elavult
építmények és ósdi masinériák nem érik majd el a kívánt eredményt, a
király csak magára vethet. És az Esperes ezt meg is mondja majd neki, ha
eljön az ideje; János királyt lenyűgözte ez az ember ± előfordul az
ilyesmi bizonyos uralkodók és faragatlan katonáik között ±, az Esperes
pedig alaposan kihasználta a király vonzalmát, és nem tett lakatot a
szájára, ha a kincstár már folyósította az ő és emberei zsoldját.
A kis normand városka egyetlen hatalmas építkezési területté
változott. Sáncot ástak a vár körül. A gödörből kitermelt földből teraszok
és ostromlejtők épültek. Ásók, szekerek zaja, tengelyek nyikorgása
hallatszott mindenütt, pattogtak az ostorok és röpködtek a káromkodások.
Mintha ismét Villeneuve-ben lettem volna«
Fejszecsapásoktól visszhangzottak a környező erdők. Néhány falusi
italt kezdett árusítani; ők jól jártak. Másoknak viszont abban a
kellemetlen meglepetésben volt részük, hogy marcona alakok váratlanul
lebontották a pajtájukat, s elhordták a gerendákat. ÄA király parancsa!´
Varázsige« És a csákányok nekiesnek a vályogfalaknak is, majd kötéllel
kihúznak minden fakeretet az épületből: egy reccsenés és az egész ház
összeomlik. ÄBár vert volna tábort másutt a király ezekkel a haramiákkal,
akik elviszik a tetőt a fejünk felől!´ ± háborogtak a parasztok.
Mindinkább úgy érezték, hogy a navarrai király bizony jobb uruk volt, de
még az angolok sem okoztak annyi kárt nekik, mint a francia király.
Breteuilben töltöttem hát a júliusnak egy részét, Ca-pocci nagy
bánatára, aki szívesebben ment volna Párizsba« én is szívesebben
mentem volna« és epés hangú leveleket küldözgetett Avignonba,
melyekben azzal vádolt, hogy a háborúban gyönyörködöm, ahelyett hogy
a béke megteremtésén munkálkodnék. De hát, kérdem én,
munkálkodhattam-e másként a békén, mint hogy a királlyal beszélek, s
hol másutt beszélgethettem volna vele, mint az ostrom előkészületi
munkái közepette, amelyről nem volt hajlandó lemondani?
Az építkezésen töltötte minden idejét az Esperes társaságában;
ellenőrizte a vállvédeket, és nézte, mint nő egyre magasabbra az a
csodálatos, kerekeken mozgó fatorony, amelyen tömérdek íjászt lehet
majd elhelyezni, íjas puskával és tüzes nyíllal ellátott szerkezetekkel
együtt ± az antik idők óta nem látott ilyet a világ! A toronyt többszintesre
tervezték, s az egészet marhabőrrel fogják bevonni; masszív, sima utat is
építeni kellett, amin majd gurulhat. Ha kész lesz ez a csoda, mindenkinek
leesik az álla!
A király gyakran meginvitált vacsorára, ilyenkor végre nyugodtabban
beszélgethettem vele.
ÄA béke? ± kérdezte. ± A leghőbb vágyam! Hamarosan el is bocsátom
a hadseregemet, csak annyi embert tartok itt, amennyi az ostromhoz kell.
Várja meg, amíg beveszem Breteuilt, s azután azonnal békét kötök,
amiként a szentatya kívánja. Várom ellenségeim békeajánlatát! ±
Tudnom kellene, Sire, milyen feltételeket volna hajlandó elfogadni. ±
Amelyek nem sértik becsületemet!´ Ó, nem volt könnyű küldetés az
enyém! S még azt is nekem kellett tudatnom vele, mert nem volt valami
jól értesült, hogy a walesi herceg összevonta csapatait Libourne-nál és La
Réole-nál, s újabb portyázásra készül.
ÄÉs még békéről beszél nekem, eminenciás uram! -Bizony, Sire, hogy
elejét vegyük az újabb megpróbáltatásoknak« ± De most nem fogom
eltűrni, hogy Anglia uralkodója ismét végigrabolja Languedocot, amint
tavaly tette! Újra hadba szólítom a seregemet, augusztus 1i- ére,
Chartres-ba!´
Megdöbbentett, hogy hagyná szétszéledni a seregét, csak azért, hogy
egy hét múlva újra hadba hívja. Tapintatosan megemlítettem ezt Athén
hercegének és Audrehem marsallnak, akik gyakran felkerestek és
bizalommal voltak hozzám. Nem, a király ragaszkodott hozzá,
takarékosságból, ami nem volt jellemző rá, hogy hazaküldje a hűbéreseit,
azután a következő hónapban ismét hadba hívja őket, de már fegyveres
népükkel együtt. Ki tanácsolhatta neki, talán János kuzin, vagy egy másik
lángelme, hogy így takarítson meg néhány napi zsoldot? miközben a
walesi herceg legalább egy hónapi előnyre tesz szert vele szemben«
Igen, békét kell kötnie! minél tovább halogatja, annál kedvezőtlenebb
feltételekkel kell beérnie.
Közben jobban megismertem az Esperest, és meg kell mondanom,
hogy szórakoztatónak találtam. Szűkebb hazánk, Périgord közelebb
hozott bennünket egymáshoz; kért, intézzem el, hogy visszakapja az
egyházkerületét. Micsoda stílusban beszélt! ,,Eminenciád Incéje«
± A szentatya, barátom, a szentatya« ± szóltam közbe.
± Na jó, akkor a szentatya elvette a javadalmamat, mert állítólag
rendet akar csinálni az egyházban« legalábbis a püspök így magyarázta.
Hát mit képzel? Hogy őelőtte nem volt rend Vélines-ben? Azt hiszi, nem
gondoztam a lelkeket? Egy haldokló se múlt ki nálunk végső szentség
nélkül! Ha csak köhintett valaki, már küldtem is a tonzúrást. Naná, mikor
a szentségekért fizetni kell! És akit a bíróságom elé idéztem, az is mind
fizetett. Aztán jött a gyónás és vele a pénzbeli penitencia. A
házasságtörést is megfizettettem! Tudom én, milyen a jó keresztény
magaviselet! ± Az egyház elveszített egy esperest, de a király nyert egy
lovagot´ ± mondtam erre. II. János ugyanis az elmúlt évben lovaggá
ütötte.
Jó is van ebben a Cervole-ban. Közös szűkebb hazánkról például
meglepő gyöngédséggel beszél. Ahogy fölemlegeti a széles folyó zöld
vizét, amelyen este visszatükröződnek a nyárfák és kőrisfák közül
előbukkanó udvarházaink; ahogy elmondja, milyenek tavasszal kövér
legelőink, és felidézi a nyarak tikkasztó melegét, amely sárgára érleli az
árpát; a mentaillatú estéket; gyermekkorunk szeptembereit, amikor
beleharaptunk a langyos szőlőfürtökbe« Ha minden francia így szeretné
a hazáját, ahogy ez az ember szereti, jobban védenék a királyságot«
Végül azt is megértettem, miért áll ilyen nagy kegyben. Az 5l-es
saintonge-i hadjárat során csatlakozott a király seregéhez; csapata kicsi
volt ugyan, II. Jánosban mégis felébresztette a hitet, hogy győzedelmes
király lesz. Az Esperes húsz lovast és hatvan gyalogost hozott magával.
Érthetetlen, hogy volt képes ennyi embert összeszedni Vélines-ben. De
tény, hogy felállította ezt a kis csapatot. A kincstár ezer aranytallért
fizetett neki, ugyanis egy egész évet szolgált. Ezért mondta azt a király:
,,Régi harcostársak vagyunk, nem igaz, Esperes?´
Azután a Szép Spanyol alatt szolgált, s ezt sűrűn emlegette is. Az 53-
as hadjárat során Spanyol Károly vezényletével űzte el saját vélines-i
kastélyából és a környező birtokokról, Montcarret-ből, Montaigne-ből,
Montravelből az angolokat« Az ellenség erős, íjászokból álló
helyőrséggel védte Libourne-t. Ő viszont, Arnaud de Cervole, Sainte-
Foy-t tartotta keményen, és nem adta meg magát« ÄEllensége vagyok a
pápának, mert megfosztott egyházkerületemtől, ellensége vagyok az
angolnak, mert elrabolta kastélyomat, ellensége vagyok a Navarrainak,
mert meggyilkolta főparancsnokomat; ó, bárcsak Laigle-ben lettem volna
akkor, hogy megvédjem!´ Édes muzsika volt ez a király fülének!
Ezenkívül kiválóan ért a legújabb tűzszerszámokhoz. Szereti,
megszelídíti őket; játszik velük. Mint elmondta, számára nincs semmi
csodálatosabb, mint a föld alatti előkészületek után meggyújtani a
kanócot, s azután nézni, amint egy kastély tornya kinyílik, mint egy virág
vagy egy egész virágcsokor, és emberek, kövek, lándzsák, cserepek
röpködnek a levegőben. Ha nem is megbecsülés, de egyfajta tisztelet
övezi; hiszen a legbátrabb lovagok sem mernek ezekhez az ördögi
szerszámokhoz közeledni, amelyeket ő mind játékszernek tekint.
Gyakran előfordul, hogy akik az új hadi eljárásokat elsőkként merik
alkalmazni, tiszteletet vívnak ki maguknak társaik között. Amíg a
gyutacsosok fülüket befogva rohannak rejtekhelyet keresni, és még a
marsallok meg a bárók is óvatosan hátrahúzódnak, Cervole csillogó
szemmel nézi, mint gurulnak a puskaporos hordók, parancsokat osztogat,
átlép a röptetőaknákon, majd könyökvértjén kúszik az aknaárokban,
azután újra felbukkan, szép komótosan tüzet csihol, s még azután is van
ideje biztonságos helyet keresni, ahol összekuporodva várhat, amíg a
robbanástól megrázkódik a föld és a falak megnyílnak.
Ez a fajta munka megfelelő segítőgárdát igényel. Cervole jól
megválogatta az embereit; kis csapatának tagjai ügyes kezűek és durva
lelkűek, kedvelik a mészárlást, szeretnek félelmet ébreszteni, törni-zúzni,
pusztítani. Jól megfizeti őket; a kockázatvállalásnak ára van. Két
főhadnagya fedezi jobb és bal felől, akiket mintha a nevük miatt
választott volna: Parádés Gaston és Kevély Bernát. Ha János király erre a
három tűzmesterre bízza az ostromot, Breteuil három héten belül elesik.
De nem; neki guruló ostromtorony kellett!
A torony növekedett, de a várvédők, don Sanche Lopez és navarrai
meg angol katonái nem tűntek nagyon izgatottnak. Az őrök szabályos
időközönként váltották egymást a várfal tetején vezető körúton. Az
ostromlottak jól el voltak látva élelemmel, és ez meg is látszott rajtuk.
Időnként kilőttek egy-egy nyilat a sáncépítőkre, de csak módjával; nem
pazarolták a muníciót. Néha olyankor röppent a nyíl, amikor a király is
ott volt az építkezésen, amitől mindjárt hősnek érezte magát«
,,Láttátok? A mi urunk meg se rezzent a nyílzáporban! Ó, a dicső
király!«´ és az Esperes, Parádés meg Kevély kaptak az alkalmon, hogy
odakiálthassák neki: ÄVigyázzon, Sire! Felségedre céloznak!´ «és elé
ugrottak, hogy saját testükkel fogják fel a nyilakat, melyek a lábuknál
értek földet, a fűben.
Az Esperes nem volt valami jó szagú. De mindenki bűzlött, az egész
tábor: leginkább szaggal ostromolták Breteuilt. Aki lapátolt, fuvarozott,
fűrészelt, szöget vert, csak néhány lépésnyire távolodva végezte a dolgát,
s a szellő széthordta az ürülék szagát. Nem mosakodtak, a király sem, s
közben páncélt viselt«
Rengeteg parfümöt és eszenciát használtam, hogy kibírjam János
király közelében, s figyeltem a viselkedését. Ó, micsoda bűnös
nemtörődömséggel viseltetik királyunk országa ügyei iránt!
Eljöttünk hozzá, két bíboros, a szentatya küldöttei, hogy rávegyük a
békekötésre. Fogadta az európai uralkodók küldötteit, akik mind
rosszallásuknak adtak hangot, amiért bebörtönözte a navarrai királyt, és
kérték, hogy engedje szabadon; tudta, hogy népe nemcsak Normandiában
és Párizsban, de az egész királyságban sem hajlandó hozzájárulni a
háborús kiadásokhoz; tudta, hogy az elégedetlenség egyre nő és közel a
lázadás; és ami a legfőbb: tudta, hogy két angol hadsereg készül ellene,
Cotentinen és Aquitaniában« De őt semmi más nem érdekelte, csak
hogy megostromolja ezt a kis normand helyőrséget, és erről a butaságról
nem lehetett lebeszélni. Nagy hiba, ha egy uralkodó semmiségekkel
vesződik, és nem látja a fától az erdőt.
Egy egész hónap alatt II. János csupán egyszer látogatott Párizsba,
négy napra, s csak azért, hogy kihirdessen egy ediktumot. Ez volt az
egyetlen, amit nem bízott a tanácsosaira, nyilván, mert olyan fontosnak
vélte« Ediktumában elrendelte, hogy minden kőműves, ács, vájár,
aknász, kapás, favágó és más mesterember azonnal siessen a Breteuiltől
számított hatmérföldnyi körzetből a várhoz, a mestersége gyakorlásához
szükséges eszközökkel és szerszámokkal, hogy az ostrom
előkészületében segédkezzék.
 Dagadó kebellel nézte a nagy, mozgó tornyot, melyet
rohamgépezetnek nevezett el. Háromszintes volt; minden egyes szint
kétszáz katona befogadására alkalmas. Összesen hatszáz ember fér el
majd rajta, ha megépült az út ± amihez még megfelelő mennyiségű
rozsét, követ kell persze a helyszínre fuvarozni, és jól ledöngölni a földet
± és hatalmas négy kerekén gurulni kezdhet a masina.
János király olyan büszke volt guruló tornyára, hogy vendégeket
hívott a felavatására. A meghívottak közt szerepelt a kasztíliai fattyú,
Henri de Trastamare, valamint Douglas grófja is.
ÄEdward királynak van egy navarraija, nekem meg egy skótom´ ±
szellemeskedett a király. Navarrai Fülöp és az ő skótja közt mindössze
annyi volt a különbség, hogy a navarrai fél Normandiát vitte magával
ajándékul az angoloknak, míg Douglas grófja csupán vitézi kardját
ajánlhatta fel a francia királynak.
Még ma is a fülemben csengenek a király szavai: ,,Nézzék csak, urak:
ez a mozgó torony ott köt ki, ahol kívánjuk, a földsáncig is képes eljutni,
s a várfal fölé magasodva lehetővé teszi, hogy a benne rejtőző katonáink
a fenti körút magasából lőjék négyszögű nyilakkal és mindenféle más
lövedékekkel a várvédőket. A marhabőrök, melyeket szögekkel
erősítettünk rá, felfogják a nyilakat.´ És én még azt reméltem, hogy a
béke feltételeiről tárgyalhatok vele!
Nemcsak a vendégek: a spanyol meg a skót nézegették a hatalmas
fatornyot, hanem Sanche Lopez emberei is, bárha lopva és óvatosan, mert
az Esperes egyéb masinákat is fölállított, amelyek időnként követ és
puskaport zúdítottak a helyőrségre, s úgyszólván leborotválták a vár
tetejét. De Lopez emberei mégsem látszottak különösebben rémülteknek.
Lyukakat fúrtak félmagasságban saját falaikba. ÄHogy majd azokon át
menekülhessenek!´ ± mondta a király.
Végre elérkezett a nagy nap. Fölmentem egy dombra, hogy jól lássak,
mert érdekelt a dolog. A Szentszéknek is van hadserege és városai,
azokat is védeni kell« Megjelent II. János király aranykoronás sisakban.
Villogó kardjával jelt adott a támadásra, miközben kürtök harsogtak. A
bőrrel lefedett torony legtetején liliomos zászló lobogott, lejjebb pedig a
három szinten elhelyezkedő csapatok zászlói. Valóságos zászlóerdő! És
elindult a torony! Rengeteg ló meg ember húzta, az Esperes meg
torkaszakadtából üvöltötte a vezényszavakat« Úgy tudom, ezer font
értékű kenderkötelet használtak fel a vontatáshoz. A masina nagyon
lassan haladt, faszerkezete nyikorgóit és egy kissé ki is lengett, de haladt.
A kissé ringatózó építmény a tömérdek, tüskésen kiálló zászlóval olyan
volt, mint egy csatahajó, amely épp egy ellenséges hajót készül
megtámadni. És oda is ért amaz ellenséges hajóhoz: megkezdődött a harc
a lőrések magasában, amely a torony harmadik szintjével volt egy
vonalban; összecsaptak a kardok, záporoztak a nyilak; a várat körbevevő
hadsereg lélegzetvisszafojtva, egy emberként bámult a magasba. Nem
mindennapi látványban volt részük. A király felhúzott sisakrostéllyal,
méltóságteljesen szemlélte a légi csatát.
De hirtelen rettenetes csattanás hallatszott, s gomolygó füst takarta el
a lent állók szeme elől a mozgó torony csúcsát.
Lancaster herceg néhány ágyúcsövet is hagyott a várban, melyet
Sanche Lopez eddig titokban tartott és nem használt. Most a falakba
vágott lyukakon át közvetlen közelről lövetett az ágyúkkal a mozgó
toronyra; a lövedékek átlyukasztották a marhabőröket, lesöpörték a
torony három platójára zsúfolt katonákat, szétroncsolták az állványzatot.
Az Esperes hajítógépei és katapultjai már hiába kapcsolódtak volna be a
harcba, semmiképp sem tudták volna megakadályozni a második, majd a
harmadik sortüzet. A várvédők nemcsak öntöttvas ágyúgolyókkal lőttek,
hanem valamiféle égő palackokkal is ± mintha görögtűz zúdult volna a
toronyra! Az emberek üvöltve zuhantak a mélybe, egyesek a lépcsőhöz
próbáltak eljutni, mások, már szörnyen összeégve, a semmibe vetették
magukat a lángok elől. A tűz belekapott a csodagépezet tetejébe. Azután
pokoli reccsenéssel összeomlott a felső szint, és a rajta állókat maga alá
temette az izzó parázs« Soha életemben nem hallottam rettenetesebb
halálordítást, Archambaud, pedig én viszonylag távol álltam. Az íjászok
izzó gerendák közé szorultak. Széttépett testek, leszakított lábak, kezek.
Az égő marhabőrök iszonyú bűzt árasztottak. A torony dőlni kezdett,
dőlt, dőlt, és amikor már mindenki azt várta, hogy a földre roskad,
egyszer csak megállt; s így ferdén megdőlve égett tovább. Vizet
zúdítottak rá, és igyekeztek leszedni róla az összeroncsolódott vagy égő
testeket, miközben a várvédők a falakon táncoltak örömükben, s azt
kiáltozták: ÄÉljen Szent György! Éljen Navarra!´
János király láthatólag azonnal bűnbakot akart keresni, holott a
katasztrófáért egyedül önmagát okolhatta. De megjelent az Esperes,
vaskalapban, s a kicsapni készülő harag ott rekedt a királyi sisak alatt.
Mert Cervole mindjárt óriásira nyitotta a száját: ÄEzt jól megcsinálta,
Sire! Megmondtam, hogy aknákkal robbantsuk fel a falakat, ne egy ilyen
toronnyal vacakoljunk, amilyet már százötven éve nem használ senki!
Nem vagyunk a templomos lovagok korában, és Breteuil nem
Jeruzsálem!´
Amire a király már csak annyit kérdezett: ÄRendbe lehet hozni a
tornyot? ± Nem, Sire. ± Akkor törjék össze azt is, ami megmaradt belőle.
Legalább feltölthetik vele a gödröket.´
Úgy éreztem, itt a pillanat, hogy a béketárgyalásról beszéljek vele. A
kudarc általában megnyitja a királyok fülét az okos szó meghallására. Az
a szörnyűség: több száz ember tűzhalála, aminek az imént tanúi voltunk,
arra is alkalmat adott, hogy keresztényi irgalmasságá-hoz folyamodjam.
És megpendítsem, hogy ha lovagi dicsőségre vágyik, a pápa méltó és
dicső vitézi tetteket kínál neki és Európa minden uralkodójának,
Konstantinápolyban. II. János azonban durván elutasított, Capocci nagy
örömére.
ÄKét angol hadsereg is portyázásra készül királyságomban, és ezt már
nem fogom eltűrni! Jelenleg nem foglalkozhatom mással, mint hogy
felvegyem velük a harcot. Chartres-ban majd újra beszélgetünk, ha úgy
kívánja/'
A veszedelmek, melyekről tegnap még tudomást sem vett, ma
elsőrendűen fontossá váltak a szemében.
De mi lesz Breteuiljel? Miként határoz a király? Elrendel egy második
ostromot is, amely egy újabb hónapot emészt föl? A várvédőknek
élelmük és muníciójuk is van bőven, de az ostrom azért megtépázta őket
is. Sok a sebesültjük, és jó néhány tornyuk összedőlt. Azt rebesgették,
hogy a várban lévők esetleg átadnák a helyőrséget, s hajlandók tárgyalni
a feltételekről. A király hozzám fordult: ÄEminenciádon a sor«´
Elzárkóztam a méltóságomon aluli megbízatás elől. Azért jöttem
Avignonból, hogy az általános béke megteremtésén munkálkodjam, nem
pedig azért, hogy egy erődítmény átadásáról tárgyaljak. Ő is észrevette,
hogy hibázott, s a csorbát egy tréfával igyekezett kiköszörülni, melyet
bizonyára szellemesnek hitt: ,,Ha a bíboros úr akadályoztatva van, az
esperes úr látja el helyette a szolgálatot.´
És másnap ± a fatorony még füstölt, és a sáncokon újra mozgolódni
kezdtek az emberek, de most azért, hogy eltemessék a halottakat ±
kürtszó harsant, s Vélines ura, acél lábszárvédőben, elindult a vár felé,
hogy don Sanche Lopezzel tárgyaljon. Sokáig járkáltak fel s alá a
felvonóhíd előtt, a két tábor katonáinak tekintetétől kísérve.
Mindketten értették a mesterségüket, s egyik sem tudott volna túljárni
a másik eszén« ÄHa aknával estem volna a falaiknak, uram?« ± Azt
hiszem, akkor elbánhatott volna velünk, uram. ± Mennyi ideig bírták
volna tartani magukat? ± Rövidebb ideig, mint szerettük volna, s tovább,
mint uraságodék szerették volna. Van elég vizünk, élelmünk, nyilunk és
ágyúgolyónk.´
Egy jó óra múlva visszaérkezett az Esperes. ± ÄDon Sanche Lopez
hajlandó átadni a várat pénz és szabad elvonulás fejében ± jelentette a
királynak. ± Legyen. Fizessék ki, és ezzel vége!´
Két nap múlva a helyőrség katonái magasra emelt fővel és teli
erszénnyel távoztak, hogy sietve csatlakozzanak Lancaster herceg
seregéhez. János királynak a saját költségén kellett rendbe hozatnia
Breteuilt. így végződött a dicső emlékűnek szánt ostrom. És a királynak
még volt képe kijelenteni, hogy a mozgó torony nélkül a helyőrség nem
adta volna meg ilyen gyorsan magát.
III.
PHOEBUS HÓDOLÁSA
Nézi a távolodó Troyes-t? Szép város, ugye, öcsémuram? kivált e
ragyogó reggeli napfényben. Ó, nagy szerencse egy városra nézve, ha
pápát adott a világnak! Hisz a szép paloták, amiket a városháza körül
látott, meg a Szent Orbán-templom, amely tömérdek festett
üvegablakával az újabb kori művészet ékköve, meg az a sok egyéb
épület, amiknek oszlopait csodálta, mind annak köszönhetik létüket, hogy
IV. Orbán, aki alig egy évszázada foglalta el Szent Péter trónját, és csak
három évig ült rajta, Troyes-ban látta meg a napvilágot, egy szegényes
kis házban, amelynek helyén most a temploma emelkedik. Ez tette
hírnevessé a várost, s ez virágoztatta fel. Ó, bár hasonló szerencse érné a
mi kedves Périgueux-nket is« de szót se többet; még azt hiheti, hogy
más se jár a fejemben«
Most legalább pontosan tudom, merre jár a trónörökös. A mi
nyomunkat követi. Holnap ér Troyes-ba. De ő Saint-Dizier-n és Saint-
Mihielen keresztül megy Metzbe, míg mi Chalons-on és Verdunön át.
Először is azért, mert dolgom van Verdunben« a katedrális kanonokja
vagyok« és azért is, mert nem akarok túl látványosan együtt érkezni a
trónörökössel. De hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz, sűrűn, akár
naponta válthatunk üzeneteket; meg Avignonnal is elevenebb kapcsolatot
tarthatunk«
Ígértem, hogy mesélek valamit, de mit is«? Elfelejtettem. Á, igen«
hogy mivel töltötte János király Párizsban azt a négy napot, amíg távol
volt Breteuiltől«
Gaston Phoebus hűbéri hódolatát fogadta. Nagy sikerként
könyvelhette el János király, de még inkább Pierre de La Foret kancellár
a nyilvános főhajtást, melyet ez utóbbi készített elő, rendkívüli
ügyességgel és türelemmel. Phoebus ugyanis a navarrai király sógora; a
Pireneusok kapujában fekvő királyságaik szomszédosak egymással.
Eddig még nem tett hűségesküt. Ha most teszi le, hogy Navarrai Károly
fogoly, az különös nyomatékot adna tettének, s megváltoztathatja számos
európai udvar véleményét a navarrai börtönbe vetését illetően.
Uramöcsém is hallott Phoebusről« ó! nemcsak nagy vadász, de a
lovagi küzdelmekben is jeleskedik, s ráadásul sokat olvas, sokat épít, és
nagy csábító« Egy nagy uralkodó, akinek csak kis ország adatott.
Korunk legszebb férfijának mondják, s én készséggel aláírom ezt az
ítéletet. Nagyon magas és olyan erős, hogy egy medvével is képes meg
verekedni« a szó szoros értelmében, öcsém; valóban megverekedett
egyszer egy medvével!« a lába hosszú, dereka karcsú, válla széles, arca
ragyogó, s ha mosolyog, elővillan hófehér fogsora. De a legszebb rajta
vörösbe játszó, aranyszínű haja, ez a hullámos, pompás sörény, amely
egészen a gallérja aljáig ér; e természet adta, lángoló korona miatt
választotta jelvényéül a napot, nevéül pedig a Phoebust, amit érdekes
módon F-fel és é-vel ír« Fébus« mert amikor e név mellett döntött,
még nem konyított a göröghöz. Sosem hord kalapot, mindig hajadonfőtt
jár, mint a régi rómaiak, ami ellentmond korunk szokásának.
Vendégeskedtem én is nála. Mert igyekszik meghívni mindenkit, aki
valamit is számít a keresztény világban, az ő kicsiny, mégis naggyá tett
orthezi udvarába. Ott-jártamkor találkozhattam egy pfalzi gróffal,
Edward király egyik követével, a kasztíliai király első kamarásával, hogy
a híres tudósokról, festőkről és jó nevű jogi doktorokról már ne is
szóljak. Mindenkinek ragyogó vendéglátásban volt része.
Tudomásom szerint egyedül csak a ciprusi Lusignan király volt még
képes hasonlóan kis területen ilyen pompás és befolyásos udvart
létrehozni, de hát neki sokkal több a jövedelme.
Phoebus szereti megmutogatni, mije van: ÄEz itt a kutyafalkám«
ezek a lovaim« ez a szeretőm« ezek a fattyaim« Foix grófnője,
Istennek hála, szintén jó egészségnek örvend. Este találkozhat vele.´
Esténként a kastélya oldalában futó hosszú, árkádsoros verandán,
mely a hegyekre néz, fel s alá sétál késő éjszakáig az udvarnép s a
vendégsereg, csodásán felékesítve, miközben kék árny hull Béarnra. Itt-
ott hatalmas kandallókban lobog a tűz; a kandallók közt
vadászjeleneteket ábrázoló freskók, itáliai mesterek munkái díszítik a
falat. Az a vendég, aki nem hozta magával összes ékszerét és a legszebb
ruháit, gondolván, hogy csak egy kis hegyi kastélyban időzik néhány
napot, igencsak kényelmetlenül érzi magát. Azért is szólok, ha egy napon
meghívást kapna« Phoebus hitvese, Navarrai Ágnes, Blanka királyné
húga, s csaknem olyan szép, mint ő; ruhája csupa arany és gyöngy.
Keveset beszél, illetve ± mint egy idő után felfedeztem ± fél beszélni.
Hallgatja az ‘ p 

-tp éneklő kobzosokat; hitvese Béarnjának függetlenségét óvja. Aquitania határos Navarrával, az ő
komponálta ezt a dalt, s a béarniak szívesen éneklik kórusban.
Phoebus csoportról csoportra röppen, ide köszön, oda köszön,
beszélget egy úrral, üdvözöl egy költőt, tárgyal egy követtel, a verandán
sétálva szerez tudomást a világ eseményeiről, elejt egy megjegyzést,
félhangon parancsot ad, és csevegés közben irányítja egész udvarát. S ez
így megy, amíg meg nem jelennek libériás inasai tizenkét nagy fáklyával,
s jelentik, hogy a társaság átfáradhat vacsorázni. Néha csak éjfélkor
ülnek asztalhoz.
Egy este, a veranda boltívének támaszkodva, így sóhajtott fel a fülem
hallatára, mintegy az ezüstszínű, rohanó patakhoz és a látóhatár mentén
kirajzolódó kék hegyekhez: ÄTúl kicsiny, túl kicsiny« A Gondviselés
mintha örömét lelné benne, eminenciás uram, hogy rosszul veti a
kockákat«´
Mivel épp Franciaországról beszélgettünk, s a francia királyról, nem
volt nehéz megértenem, mit akar mondani. A nagy ember gyakran
kicsiny országot kap a gyönge pedig nagyot. S azután még hozzátette:
ÄDe ha kicsi is az én Béarnom, legalább szabad.´
Csodálatosak a levelei. Egyetlen címét sem felejtené ki: ÄMi, III.
Gaston, Foix grófja, Béarn vicomte-ja, Lautrec, Marsán és Castillon
vicomte-ja«´ és még mi is?« ja, igen: ÄMontesquieu és Montpezat
ura«´ és azután a legmulatságosabb, hallgassa csak: ÄAndorra és
Capsire tartományi bírója«´ s legvégül az aláírás: ÄFébus´« F-fel és é-
vel, természetesen, talán hogy még Apollótól is megkülönböztesse
magát« és minden kastélyra, minden épületre, amit ő emelt vagy csak
megszépített, rávéseti nagy betűkkel: ÄFébus műve.´
Szertelen személyiség, persze; de ne feledjük, hogy még csak
huszonöt éves. S korához képest igen ügyes és bátor is; ő harcolt a
legvitézebbül Crécyben. Pedig akkor még csak tizenöt éves volt. Ó, még
nem mondtam, s talán nem tudja: Robert d'Artois unokaöccsének a fia. A
nagyapja feleségül vette Jeanne d'Artois-t, Robert nővérét, akin, mihelyt
megözvegyült, rettentő férfiéhség vett erőt, s oly botrányos életet
folytatott, annyi bajt okozott« és okozhatna ma is« bizony, még mindig
él; s bár túl van már a hatvanadik életévén, jó egészségnek örvend«
hogy unokája, a mi Phoebusünk, kénytelen volt bezárni a foix-i kastély
egyik tornyába, s ma is ott tartja, szigorú őrizet alatt. Ó, ezek a sűrű vérű
Artois-k!
És La Fórét, az érsekkancellár, íme elérte, hogy amikor mindenki
János király ellen fordult, ez az ember hajlandó kinyilvánítani hódolatát.
De nehogy megtévessze ez a készségesség! Phoebus tudja, mit csinál: kis
Béarnja meg határos mindkettővel; már nem is titkolt szövetségük
súlyosan fenyegeti az ő rövid határait. Szeretett volna biztosítékot kapni
arra nézve, hogy legalább Languedoctól nem kell tartania, ahol meggyűlt
a baja Armagnac gróffal, a király kormányzójával. Ezen aggasztó
viszályt elsimítandó vállalkozott rá, hogy a király lába elé helyezi Foix
grófság hűbéri hódolatát. Természetesen navarrai rokonának
kiszabadítása érdekében is közbenjár majd ± a forma kedvéért, csakis a
forma kedvéért! ±, a közbenjárás jó ürügyet kínál most a királyhoz való
közeledéshez. Ügyes játék. Phoebus majd azt mondhatja a navarrainak:
ÄCsakis a kegyelmed kedvéért tettem hűségesküt a francia királynak.1'
Gaston Phoebus egy hét alatt elkápráztatta Párizst. Hatalmas nemesi
kísérettel érkezett, és tömérdek szolgával; húsz szekér hozta a ruhatárát
és egyéb ingóságait, s vele jött egy egész kutyafalka, de még
menazsériájának néhány vadállata is. A menet negyed mérföld
hosszúságúra nyúlt. A legutolsó apród is pompás öltözékben feszített, s
Béarn színeit viselte; a lovakat selyembársony takaró fedte, mint az
enyémeket. Sokba került a felvonulás, de megérte: Párizs népe Phoebus
lába előtt hevert.
A nagyurak versengtek a kegyért, hogy fogadhassák. Mindenki, aki
számított a városban, a parlamenti urak, egyetemi emberek, gazdag
kereskedők s még egyházi főméltóságok is ürügyet kerestek, hogy
köszönthessék abban a palotában, melyet sógornője, az özvegy Blanka
királyné bocsátott rendelkezésére párizsi tartózkodása idejére. A hölgyek
is mind látni akarták, hallani a hangját, megérinteni a kezét. Ha a
városban járt, a bámészkodók fölismerték aranyhajáról, és mindjárt
összecsődültek az ezüstműves vagy kelmeárus üzletének ajtaja előtt,
ahová épp betért. De ráismertek fegyvernökéről is, aki mindenüvé
elkísérte; a neve Spanyol Ernauton, a termete egy óriásé; talán Phoebus
törvénytelen féltestvére; s felismerték két hatalmas pireneusi kutyájáról
is, melyeket egy apród vezetett mögötte pórázon. Az egyik kutya hátán
egy kis majom gubbasztott« Mindenkinél pompásabb és tündökletesebb
nagyúr érkezett a fővárosba! Párizs csak róla beszélt.
Azért mesélem ilyen részletesen a történetet, mert ennek a júliusnak
elátkozott havában, amikor a romlás lépcsőjén haladtunk egyre lejjebb,
minden egyes lépcsőfoknak jelentősége volt.
Kegyelmed, uramöcsém, egy nagy grófságot fog kormányozni, és
minden bizonnyal nem könnyebb időkben, mint a mostaniak. Akkora
szakadékból, amekkorába mostanra belezuhantak, nem lehet néhány év
alatt kimászni.
Jegyezze meg jól: ha egy uralkodó természettől fogva középszerű,
vagy ha öregség, betegség elgyengítette, képtelen kordában tartani
környezetét. Udvara szétdarabolódik, pártokra szakad, mert mindenki
igyekszik a saját zsebébe söpörni annak a hatalomnak a morzsáit, melyet
ő nem gyakorol többé, vagy rosszul gyakorol; az udvaroncok olyan úr
nevében kezdenek beszélni, aki nem parancsol többé; ki-ki a jövőre
gondol, s magának gyűjt. Kialakulnak a klikkek, a közös ambíció vagy
hasonló vérmérséklet alapján. Gyilkos versengés veszi kezdetét. A
hűségesek csoportosulnak az egyik oldalon, a másikon az árulók, akik
egyébként szintén hűségesnek hiszik magukat.
Én azokat nevezem árulóknak, akik nem a királyság érdekét tartják
mindenekelőtt szem előtt. Ők maguk gyakran nem is tudják, hol
hibáznak; csak az egyéni érdekeket látják« ami általában egybeesik a
saját érdekükkel.
János király udvara két táborra oszlott, s ugyanez a helyzet a
trónörökös udvarában is, hiszen a személyek változatlanok. Egyik
oldalon ott a kancellár, Rouen érseke, Pierre de La Foret, s őt támogatja
Enguerrand de Petit-Cellier; hozzáértő, okos emberek, akik a királyság
üdvéért fáradoznak. A másik oldal: Nicolas Braque, Lorris és főként,
főként Simon de Bucy.
Talán találkozik majd vele Metzben, öcsém. Óvakodjék tőle, s a hozzá
hasonlóktól is, mindig« A feje túl nagy a testéhez képest, ami rossz jel;
pöffeszkedik, mint egy kakas; ha kilép hallgatásából, mindjárt kiderül
róla, hogy neveletlen és heveskedő, s hihetetlenül gőgös, bárha ezt
igyekszik titkolni. Élvezi a háttérből gyakorolt, titkos hatalmat, és
semminek sem örül úgy, mint ha megalázhat vagy mi több, elveszejthet
olyan embereket, akik nagyobb jelentőségre tettek szert az udvarnál, mint
az szerinte kívánatos, vagy túl nagy befolyásuk van az uralkodóra. A
kormányzás az ő elképzelése szerint nem más, mint ravaszkodás,
hazudozás, intrika. Nincs nagyszabású elgondolása, csak kisszerű és
alantas tervei, melyeket makacsul megvalósít. Fülöp király kis
hivatalnoka volt, s ma a parlament elnöke, a Nagy Tanács tagja«
hűséges ember hírében áll, pedig csak önkényes és kíméletlen. Háborgó
peres feleket képes volt arra kötelezni, hogy térdeljenek le a
tárgyalóteremben, s úgy kérjenek tőle bocsánatot, máskor meg
huszonhárom roueni polgárt végeztetett ki egyszerre; de éppily
önkényesen hoz felmentő ítéleteket is, vagy napol el örök időkre súlyos
bűnügyeket, hogy ezáltal kiszolgáltatott helyzetbe hozzon embereket.
Gondosan gyarapítja vagyonát; Saint-Germain-des-Prés abbéjától
megszerezte a jogot a Saint-Germain-kapu vámjára, és jól megsarcolja
mindazokat, akik Párizsba tartanak e kapun át, amelynek nevét sietve
Bucy-kapura változtatta.
Mihelyt La Foret tárgyalni kezdett Phoebus ünnepélyes főhajtásáról,
Bucy ellentámadásba lendült, s igyekezett zátonyra futtatni a tervet. A
Breteuilből épp hogy megérkezett János királyhoz sietett, és susogni
kezdett a fülébe: ÄPhoebus, hivalkodó kíséretével, gúnyt űz
felségedből« Phoebus kétszer is fogadta Marcelt« Gyanítom, hogy
Phoebus összeesküvést sző feleségével és Blanka királynéval Rossz
Károly kiszabadítására« Kényszeríteni kell Phoebust, hogy Béarnt is
ismerje el felséged hűbérbirtokának« Phoebus nem a legnagyobb
tisztelettel beszél felségedről« Ne fogadja őt túl előzékenyen, mert ezzel
megsértené Armagnac grófot, akire pedig nagy szüksége van
Languedocban. La Fórét kancellár mintha túlságosan is jó barátja volna
felséged ellensége barátainak« Micsoda önteltségről tanúskodik már a
neve is: Phoebus!´ S hogy a királyt a végsőkig felbőszítse, sietett a
tudomására hozni még egy rossz hírt: Friquet de Fricamps két leleményes
szolgája segítségével megszökött a Chatelet-ból. A navarraiak borsot
törtek a király orra alá, s ismét gazdagabbak lettek egy ügyes és
veszélyes emberrel.
Ez okozta, hogy a Phoebus ünnepélyes hódolatának előestéjén adott
vacsorán János király gőgösen és sértő szándékkal egyre csak
Ähűbéresem´-nek nevezte vendégét, és megkérdezte tőle: ÄMaradt még
ember a birtokán, vagy mindet idehozta mutogatni a városomba?´ S
azután még megjegyezte: ÄÓhajtanám, hogy katonái ne tegyék többé a
lábukat arra a földre, ahol Armagnac gróf kormányoz!´
Phoebus igen meglepődött, hiszen Pierre de La Foret-val úgy
állapodott meg, hogy az elmúlt csetepatékra fátyolt borítanak. ÄSire,
kedves rokon ± válaszolta ±, katonáim csak azért hatoltak be Armagnac
területére, hogy visszaverjék az ő támadó csapatait. De ha felséged
parancsa nyomán e támadások megszűnnek, katonáink többé nem lépik
át határainkat. ± Amire a király: ± Azt kívánom, hogy a közelemben
legyenek. Chartres-ba rendeltem hadseregemet, mert az angol ellen
készülök. Igényt tartok a kegyelmed foix-i és béarni csapataira is!´
ÄFoix serege ± mondta Phoebus ± a rendelkezésére áll, amint a hűbéri
kötelesség diktálja. És a béarni csapatok csatlakoznak hozzá, ha én jónak
látom úgy rendelni.´
Jól sikerült békéltető vacsora volt, mondhatom. Az érsekkancellár
döbbenten ült, s hiábavaló maradt minden igyekezete, hogy a feszültséget
enyhítse. Bucy arca rezzenéstelen maradt, de legbelül tombolt örömében.
Úgy érezhette, hogy az övé itt a legfőbb hatalom.
Bár Johanna és Blanka királyné is jelen volt, a navarrai király szóba
sem került.
Amint elhagyták a palotát, Spanyol Ernauton, az óriás fegyvernök, így
szólt Foix grófjához« nem a saját fülemmel hallottam ugyan, de
megbízható forrásból tudom«: ÄCsodáltam a türelmét. Én Phoebus
helyében nem várnék újabb sértésre, hanem azonnal visszatérnék
Béarnba.´ Amire Phoebus így felelt: ÄErnauton helyében ugyanezt
tanácsolnám Phoebusnek. Csakhogy én Phoebus vagyok, akinek
mindenekelőtt alattvalói jövőjére kell gondolnia. Nem szakíthatok a
francia királlyal hebehurgyán, s talán igaztalanul. Mindent meg kell
tennem a békesség érdekében, amit a becsület megenged. De félek, hogy
La Fórét kelepcébe csalt. Vagy pedig valami, amiről nem tudok, s amiről
ő sem tud, váratlanul ellenem hangolta a királyt. Holnap minden kiderül.´
És másnap, mise után, Phoebus belépett a palota nagytermébe. Hat
fegyvernök vitte az uszályát, és most az egyszer a feje sem volt fedetlen.
Mert koronát viselt, aranyat az aranyon. A terem zsúfolásig megtelt
kamarásokkal, tanácsosokkal, követekkel, főpapokkal, parlamenti
emberekkel és más magas rangú személyekkel. Phoebus első pillantása
mégis Armagnac grófra, Jean de Forezre esett, aki a legközelebb állt a
királyhoz, s pimasz, kihívó arckifejezéssel szinte nekidőlt a trónnak. A
másik oldalon Bucy rendezgette látszólagos buzgalommal a
pergamentekercseket, majd előhúzott egyet, s úgy olvasta fel, mintha a
szöveg nem tartalmazná semmi meglepőt: ÄUram, Franciaország királya
fogadja mint Foix grófját és Béarn vicomte-ját, mely birtokokat neki
köszönhet, lévén Foix és Béarn egyaránt urunk, a király hűbérbirtoka,
elődeik ősi megállapodása szerint. Térdeljen le.´
Egy pillanatnyi csönd támadt. Azután megszólalt Phoebus tisztán
csengő hangon: ÄNem tehetem.´
A meglepetés moraja futott végig a termen; egyesek őszintén
meghökkentek, mások csak színlelték a meglepetést; és a feszültségbe
egy cseppnyi öröm is keveredett: nemigen szokták a hódolási
ceremóniákat váratlan események megzavarni.
Phoebus megismételte: ÄNem tehetem.´ És magyarázatként még
hozzátette: ÄCsak az egyik térdem hajlik, a foix-i. A béarni nem.´
Ekkor haragos hangon megszólalt János király: ÄAzt hittem, Foix és
Béarn küldötte jött hódolni előttem!´ A hallgatóságon végigremegett a
várakozás izgalma. Phoebus fölvette a kesztyűt: ÄSire, Béarn szabad
birtok, melynek nevében nem hódolhatok.´ A király: ÄHazugság minden
szava! Célja pedig az, hogy megújítson egy vitát, mely hosszan folyt
rokonai s az én őseim között!´ Phoebus: ÄÉn inkább azt remélem, Sire,
hogy e vita nem újul meg. Foix grófjaként hűséges és odaadó híve
vagyok, amint őseim is voltak; de nem ismerhetem el uramnak ott, ahol
csak Isten fölöttem az úr.´ A király: Äíme, egy kötelességszegő hűbéres!
Kibúvót keres csalárdul! Tavaly is megtagadta csapatait az itt jelen lévő
Armagnac gróftól, aki emiatt nem tudta visszaverni az angol
portyázókat!´ Amire Phoebus fen-sőbbséggel így felelt: ÄHa Languedoc
sorsa az én kezemben van, és Armagnac gróf egymaga képtelen
megvédeni ezt a tartományt, engem kell ott helytartóvá tenni!´
ǹ király dühbe gurult, az álla reszketett. ÄGúnyolódik, uram? Már
nem soká teheti! Térdeljen le! ± Ha Béarn nevében nem követeli, azonnal
térdet hajtok. ± Majd letérdel a börtönben, elvetemült áruló! ± kiáltotta a
király. ± Fogják el!**
A jelenetet jól megrendezték: Bucy egyetlen intésére Phoebus mellett
termett Perrinet Le Buffle s a testőrség hat tagja. Azt is tudták maguktól,
hogy a Louvre-ba kell vinniük.
A céhfőnök, Marcel, már aznap kijelentette: ÄJános királynak már
csak egy embert kellett ellenségévé tennie; megtörtént. Ha a király
környezetében lévő latrok továbbra is a helyükön maradnak, előbb-utóbb
minden becsületes ember börtönbe kerül.´
IV.
A CHARTRES-I TÁBOR
A legszebbet még nem is hallotta, öcsém! Tudja-e, mit ír nekem a
pápa november 28-án kelt levelében, amit vagy sokkal később küldtek el,
mint írták, vagy a futár a világ másik végén keresett, mint ahol voltam,
mivelhogy csak tegnap este kaptam kézhez Arcis-ban? Találja ki« Nos
hát a szentatya sajnálkozását fejezi ki a köztem és Niccola Capocci közt
fennálló nézeteltérés miatt, és elmarasztal engem a Äszeretethiány´
vétkében! Vajon miként mutathatnám ki Capocci iránti szeretetemet?«
hiszen Breteuil óta nem láttam, ahol is gondolt egyet, s se szó, se beszéd,
Párizsba utazott! S ki más volna a köztünk lévő viszály oka, mint az, aki
rám erőltette ezt az önző, korlátolt legátustársat, aki kizárólag a
kényelmével törődik, és ha tesz valamit, csak azért, hogy terveimet
keresztezze? Az általános béke nem érdekli. Csak az, hogy ne én legyek,
aki megteremti. ,,Szeretethiány´, szép dolog, mondhatom!
Szeretethiány« Jó okom van azt hinni, hogy Capocci összeszűri a levet
Simon de Bucyvel, s valamiképpen benne volt a keze Phoebus
bebörtönzésében is, akit« igen, már tudja« augusztusban szabadon
bocsátottak; kinek köszönhetően? Nekem; ezt nem tudta« Cserébe
megígérte, hogy hadaival csatlakozik a király seregéhez.
Végül a szentatya biztosít, hogy áldásos erőfeszítésemnek elismeréssel
adózik, nemcsak ő, hanem az egész bíborosi kar. A másik követének
bizonyára mást írt« S ismét igyekszik rávenni, amint már októberben is
tette, hogy Navarrai Károly kiszabadítása is foglaltassék bele az általános
béketervbe. Könnyű kitalálni, ki sugalmazta instrukcióját«
Friquet de Fricamps szökése után János király úgy határozott, hogy
átszállíttatja a vejét Arleux-be, egy pi-kárdiai erődítménybe; ezt a vidéket
az Artois-k hívei lakják. Félt, hogy Navarrai Károly cinkosokra talál
Párizsban. Meg azt sem akarta, hogy Phoebus és ő ugyanazon városnak
ugyanabban a börtönében raboskodjék«
És amiután oly szánalmasan leszerepelt Breteuilben, amint tegnap
elmeséltem kegyelmednek, visszatért Chartres-ba. ÄChartres-ban majd
újra beszélgetünk.´ Követtem hát, miközben Capocci Párizsban élte
világát.
Hol vagyunk? Brunet!« Mi ennek a kisvárosnak a neve? Hát
Poivres? elhagytuk már Poivres-t? Vagy úgy, szóval csak ezután
következik. Úgy hallottam, érdemes megnézni a templomát. Jóllehet az
összes champagne-i templom szép. Ez egy hívő vidék«
Cseppet sem bánom, hogy láttam a chartres-i tábort; bárcsak
kegyelmed is látta volna« Tudom, felmentést kapott hadkötelezettsége
alól, hogy beteg atyja helyett védje Périgord-t az angol portyázóktól«
Talán ennek köszönheti, hogy ma nem pihen már sírkő alatt egy poitiers-i
kolostorban. Ki tudja? A Gondviselés kezében vagyunk.
Nos hát képzelje maga elé Chartres-t: több mint hatvanezer ember
táboroz egy nagy síkságon ± távolabb a katedrális tornyai nyúlnak az ég
felé. Az egyik legnagyobb hadsereg, ha nem a legnagyobb, amely valaha
összegyűlt a királyságban. De két, egymástól jól elkülönülő részre oszlik.
Az egyik oldalon százával sorakoznak, szép rendben, a zászlósurak és
lovagok selyem± vagy festett vászonsátrai. Emberek, lovak, szekerek,
színek és a napfényben csillámló fémek kavalkádja, ameddig a szem
ellát; ezen az oldalon állnak a vásáros szekerek is, tele fegyverneművel,
lószerszámmal, borral, élelemmel; és a bordélyosok is itt vannak
többszekérnyi lánnyal; a király szajhafelügyelője tartja szemmel őket,
akinek még mindig nem jut eszembe a neve.
Tőlük tisztes távolságra, s jól elkülönítve, mint az utolsó ítéletet
ábrázoló festményeken« egyik oldalon a paradicsom, a másikon a
pokol« a gyalogosok; a puszta tarlón hálnak, illetve egy nagy vásznat
feszíthetnének a fejük fölé, ha valaki gondoskodott volna tartócölöpről.
Hatalmas, véletlenszerűen összeterelt csőcselék, fáradt, piszkos,
semmittevő népség; kelletlenül engedelmeskedtek botcsinálta
vezetőiknek. De nem is nagyon volt alkalmuk engedelmeskedni. Nem
kaptak semmiféle feladatot, parancsot. Csak azon járt az eszük, honnan
kerítsenek élelmet. Az ügyesebbek átmerészkedtek a lovasság oldalára, s
ott csentek ezt-azt, időnként kifosztották a szomszédos tanyák
baromfiudvarait, vagy engedély nélkül vadásztak. Minden kazal mögött
nyulat sütött néhány mocskos alak. Megmegrohamozták azokat a
szekereket, melyekről szabálytalan időközönként árpakenyeret osztottak.
Szabályosan csak a király napi szemléje ismétlődött. Ellenőrizte az
újonnan érkezett gyalogosokat: ma azokat, akik Beauvais-ból jöttek,
másnap a soissoniakat, a rá következő napon meg az orléans-i és jargeau-
i gyaloghadat.
S ezekre a szemlékre magával cipelte mind a négy fiát, az öccsét, a
főparancsnokát, a két marsallját, Jean d'Artois-t, Tancarville-t, és ki tudja
még, kit« meg temérdek fegyvernököt.
Egyszer, először és utoljára« majd megérti, miért« engem is
meghívott, méghozzá úgy, mintha óriási kegyet gyakorolna: ÄEminenciás
uram, holnap, ha úgy kívánja, elkísérhet a szemlére.´ Én szüntelenül azt
lestem, mikor állapodhatom meg vele bizonyos javaslatokban, legyenek
bármily homályosak, amiket az angolok elé terjeszthetek, hogy végre
megkezdődhessenek a tárgyalások. Az egyik javaslat az lehetett volna,
hogy a két király megbízottai állítsák össze a francia és az angol
királyság közt felmerült peres ügyek jegyzékét. Csak ezzel az egy
ürüggyel négy évig lehetett volna húzni az időt.
De más javaslat is volt a tarsolyomban. Tekintsünk el a peres
ügyektől, és kezdjünk tárgyalni a közös konstantinápolyi hadjáratról. A
legfontosabb az lett volna, hogy végre beszélni kezdjenek egymással«
Végigsöpörtem hát bíborruhámmal a beauce-i koszfészket.
Koszfészek volt valóban, a szó szoros értelmében; amikor visszatértem,
Brunet bolhák után vadászott bennem. De hát nem lökhettem el
magamtól a nyomorultakat, akik meg akarták csókolni ruhám szegélyét.
S a bűz még a breteuilinél is tűrhetetlenebb! Előző éjszaka vihar volt, és
a gyalogosok az átázott földön aludtak. Rongyaik füstöltek a reggeli
napfényben, és iszonyú bűzt árasztottak. A király előtt lépdelő Esperes
megállt. Hát igen, nagyúr volt az Esperes! És megállt a király is, meg az
egész kíséret.
ÄNagyuram, ezek az emberek itt a Blois Sírósági területhez tartozó
Bracieux vidékéről érkeztek tegnap. Siralmas állapotban vannak«´ Az
Esperes a ceremóniapálcájával rámutatott vagy negyven rongyos, sáros,
torzonborz alakra. Legalább tíz napja nem borotválkoztak; a
mosakodásról már ne is beszéljünk. Öltözékük tarka sokfélesége
beleveszett a piszok és a sár szürkeségébe. Volt, aki lyukas cipőt viselt,
mások rossz rongyokba tekerték a lábukat, és sokan voltak mezítláb is.
Kihúzták magukat, hogy jobb benyomást keltsenek; de tekintetük
nyugtalanságról árulkodott: hogyisne! mindenre inkább számítottak, mint
a királyra és fényes kíséretére. És a Bracieux-ből érkezett nyomorultak
összebújtak. A görbe kardok és a kampós pikák úgy álltak ki belőlük,
mint a tüskék egy sáros rőzsekötegből.
ÄSire ± folytatta az Esperes ±, harminckilencen vannak ötven helyett.
Nyolcnak van lándzsája, kilencnek kardja, egyé igen ócska. Csak egy
olyan van köztük, aki kardot is, lándzsát is hozott magával. Egy fejszét
hozott, három meg vasalt botot, egy pedig egy hegyes kést; a többinek
nincs semmiféle fegyvere.´
Elnevettem volna magam, ha közben nem ejt gondolkodóba, vajon
miért vesztegeti az idejét a király és a sok főember azzal, hogy rozsdás
kardokat számolgat. Hogy János egyszer megmutatja magát a
gyalogosoknak is, az rendjén van. De mindennap, minden reggel? És
miért hívott meg engem is erre a szánalmas szemlére?
A legkisebb fia, Fülöp felkiáltott a felnőtt férfit játszó kamaszok
hamis hangján: ÄDicső csatáinkat nem ilyen katonákkal fogjuk
megvívni!´ Még csak tizennégy éves; a hangja mutál, és lötyög rajta a
páncéling. Az apja megsimogatta a homlokát; örülni látszott, hogy egy
ilyen éles szemű hadfinak adott életet. Azután a bracieux-i emberekhez
fordult: ÄMiért nem vagytok jobban felfegyverkezve? Halljuk, miért? így
kell megjelenni a seregemben? Nem hirdette ki a bíró a parancsomat?´
Ekkor az egyik fickó, aki egy kissé kevésbé remegett, mint a többiek,
talán az, akinél fejsze volt, előbbre lépett, és így válaszolt: ÄA bíró úr azt
parancsolta, hogy mindenki lehetőségéhez képest fegyverezze fel magát.
Azt vettük magunkhoz, amink volt. Akinek semmije sincs, semmit sem
hozott.´
János király ekkor a főparancsnokához és a marsallokhoz fordult,
olyan arckifejézéssel, mint aki elégedett, mert az események, ha
kedvezőtlenek is, őt igazolják. ÄIsmét egy bíró, aki nem teljesítette
kötelességét. Bocsássák el, mint a saint-fargeau-it meg a soissonit! Ezek
meg itt büntetést fognak fizetni. Lorris, jegyezze fel a neveket«´
Ugyanis, amint egy kicsivel később elmagyarázta, azok, akik nem
jelentek meg a táborban, vagy fegyver nélkül szálltak hadba,
következésképp nem tudnak harcolni, kötelesek pénzen megváltani a
katonai szolgálatot. ÄAzokból a büntetésekből, amiket a gyalogosok
fizetnek, futni fogja a lovasság zsoldjára.´
Fennkölt ötlet; valószínűleg Simon de Bucytől származott, de a király
úgy tett, mintha a sajátja volna. Hát ezért szólította hadba a hűbéresek
hűbéreseit is! és ezért számolja meg gondosan a katonákat, mielőtt
hazaküldené őket! ÄEgyébként is mire volna jó ez a sok koszos gyalogos?
± mondta még. ± Miattuk vesztette el atyám a crécyi ütközetet. Csak
útban vannak, zavarják a lovasságot.´
És mindenki helyeselt, kivéve, ezt meg kell mondanom, a trónörököst,
aki mintha mondani is akart volna valamit, de azután mégsem tette.
De vajon a tábor túloldalán, ahol a zászlósurak tanyáztak, kifogástalan
állapotban voltak-e a lovak, a fegyverzet? Mivel a csapatokat nem
szólították rendszeresen hadba, hiába írták elő szebbnél szebb
szabályzatok, hogy a zászlósurak és a kapitányok kötelesek havonta
kétszer, rajtaütésszerűén, szemlét tartani a katonák, a fegyverek, a lovak
felett, hogy mindig bevetésre készek legyenek, és hiába tiltották meg a
vezetők cseréjét, s főként a távolmaradást Äzsoldvesztés és súlyos
büntetés terhe mellett´, a lovagoknak több mint egyharmada nem tett
eleget a hadba szólító parancsnak. Mások az előírt huszonöt dzsidás
helyett csak tizet hoztak. Megrepedezett páncélok, horpadt vaskalapok, a
lószerszámok meg olyan szárazak, hogy nyikorognak« ÄÓ, nagyuram,
hogy is gondoskodhattam volna jobb fegyverzetről a katonáim számára?
Épp elég volt a sajátomat előteremtenem, hiszen még nem kaptam meg a
zsoldomat«´ Nagy volt a tolongás a lópatkolók körül. A parancsnokok a
táborban bolyongva keresték lézengő katonáikat, a katonák meg a
vezetőiket keresték, nem túl lelkesen. Csoportról csoportra járva
lopkodták össze mindazt, amire szükségük volt: fa± és bőrdarabokat,
árat, kalapácsot. A dühös zászlósurak kérelmekkel és szemrehányásokkal
ostromolták a marsallokat, azoknak meg kóválygott a feje a sok
gorombaságtól. János király minderről nem akart tudni. Ő azt számolta,
hány gyalogosnak kell megváltania magát a katonai szolgálat alól.
Épp a Saint-Aignanból érkezetteket készült végigmustrálni, amikor
hat lovas vágtatott végig a táboron; lovaik pofája csupa fehér tajték, s az
ő arcukról is patakzott az izzadság, öltözéküket ellepte a por. Egyikük
leugrott a lováról, kérte, hogy beszélhessen a főparancsnokkal, s amikor
elébe állhatott, komoran így szólt: ,,Boucicaut nagyuram küldött. Híreket
hoztam.´
Athén hercege intett, hogy a királynak számoljon be. A küldönc le
akart térdelni, de zavarta a páncélzat; a király elengedte a szertartásos
köszönést, és sürgette, hogy beszéljen.
ÄUram, királyom, Boucicaut urat körülzárták Ro-morantinben!´
Romorantin! A királyt és kíséretét villámcsapásként érte a hír; egy
pillanatra mindenki elnémult a döbbenettől. Romorantin alig
harmincmérföldnyire van Chartres-tól, Blois után. Nem gondolták, hogy
az angolok ilyen közel lehetnek.
Mert amíg a francia király Breteuil ostromával meg Gaston Phoebus
bebörtönzésével volt elfoglalva, amíg hűbéresei és azok hűbéresei lassan
gyülekeztek Chartres-ban, a walesi herceg« ki tudhatná jobban
kegyelmednél, aki Périgueux-t védte« megkezdte fosztogató hadjáratát.
Saint-Foy-ból és Bergeracból indult, majd királyi területre lépve folytatta
az útját észak felé, amerre mi is jöttünk: Chateau-l'Évéque, Brantőme,
Roche-chouart, La Péruse ± és véghezvitte mindazon pusztítást, amit
láthattunk. Mindenki tudta, merre jár és mit művel, így hát én igencsak
csodálkoztam, hogy a király Chartres-ban számolgatja a gyalogosokat,
miközben Edward herceg végigrabolja az országát. Az utolsó híradások
alapján úgy vélték, hogy az angolok valahol La Chatre és Bourges közt
lehetnek. A király Orléans-ban szándékozott megütközni velük, hogy
elvágja a Párizs felé vezető utat. A főparancsnok óvatosságból háromszáz
lándzsást számláló felderítő csapatot küldött a Loire túlpartjára,
Boucicaut, Craon és Caumont parancsnokságával. De a felderítőktől csak
igen kevés értesülés érkezett. És hirtelen itt a hír: Romorantin! A walesi
herceg tehát nyugat felé tart«
A király unszolására a küldönc folytatta:
ÄElőször Chambly úron ütöttek rajta, Aubigny-sur-Nére-nél«
Boucicaut úr küldte oda« ± Ejnye! Szürke Birka fogoly«´ ± sóhajtotta
a király; ez volt Chambly gúnyneve.
ÄDe Boucicaut parancsnok úrnak ± folytatta a küldönc ± nem volt
erről tudomása, így hát egyszer csak belefutottunk az angolok előőrsébe.
Olyan derekasan harcoltunk, hogy visszavertük őket« ± Mint mindig ±
vetette közbe János király. ± «de azután a miénknél sokkal nagyobb
létszámú csapatok siettek a segítségükre, és minden oldalról nekünk
rohantak, ezért Boucicaut, Craon és Caumont parancsnok urak sietve
Romorantin felé irányították csapatunkat, ahová követett bennünket
Edward herceg egész hadserege; a mieink bezárkóztak a várba, amit az
angolok épp akkor vettek ostrom alá, amikor Boucicaut úr parancsára
elindultam felségedhez. Ezt akartam elmondani, nagy jó uram.´
Ismét csönd támadt. Azután Clermont marsall dühösen kifakadt. ,,Mi
az ördögnek kellett támadniuk? Nem arra szólt a parancsuk! ± A
vitézséget hányja a szemükre? ± mordult rá Audrehem marsall. ± Azt,
hogy nekitámadtak az ellenségnek? ± Szép kis vitézség! ± vágott vissza
Clermont. ± Háromszáz dzsidás, körül se néz, csak nekiront húsz
katonának! És amikor a húsz mögül előbukkan még ezer, fejvesztve
menekül, majd bebújik az első útjába eső kastélyba. Most már semmi
hasznukat sem vehetjük. Ez vitézség? Ez ostobaság!´
A két marsall szokás szerint alaposan összeszólalkozott, a
főparancsnok meg hagyta, hadd mondják a magukét. Nem szeret állást
foglalni. Testiekben bátrabb, mint lélekben. Lefejezett unokatestvére, a
korábbi főparancsnok nevét sem használja szívesen. A Brienne helyett
inkább az Athén nevet viseli, bár Brienne a birtoka, Athénhoz pedig csak
egy homályos családi legenda fűzi, amely talán valamelyik keresztes
hadjáratban gyökeredzik« De az is lehet, hogy az öregedés tette mind
közönyösebbé. Túl soká vezette, méghozzá kiválóan, a nápolyi király
seregét. Visszavágyott Itáliába, mert Itália az ifjúságát jelentette. Az
Esperes most kissé távolabb húzódva, csúfondárosan figyelte a marsallok
szópárbaját. A király vetett véget a csetepaténak.
ÄÉn pedig azt mondom ± jelentette ki ±, hogy ez a fordulat nagyon is
jól jött nekünk! Mert az angolok most leragadtak egy ostromnál. Végre
tudjuk, hol üthetünk rajtuk! ± Majd a főparancsnokhoz fordult: ± Gautier,
holnap hajnalban indítsa útnak a sereget! Kisebb egységekre bontva, több
ponton keljenek át a Loire-on, hogy minél kevesebb időbe teljen az
átkelés, de közben tartsanak szoros összeköttetést az egységek között,
hogy majd egy megadott helyen, a folyó túlpartján, ismét
egyesülhessenek. Én magam Blois-nál kelek át. Romorantinben
megtámadjuk az angol sereget, és minden utat elzárunk, hogy ne tudjon
elmenekülni. Tours-tól Angers-ig vegyék szigorú őrizet alá a Loire-t,
hogy a Normandia felől várható Lancaster herceg ne csatlakozhassék a
walesi herceghez.´
Mindenkinek leesett az álla! II. János egyszeriben megfontolt,
magabiztos hadvezérré változott, egyszerű, világos parancsokat
osztogatott, és oly szemléletesen vázolta fel hadserege útvonalát, mintha
maga előtt látná egész Franciaországot. A feladat egyértelmű volt: lezárni
a Loire-t az Anjou-oldalon, átvágni Tourai-ne-en, majd Berry felé
vonulni, elvágva a Poitou és An-goumois felé vezető utat« s a végső cél:
Bordeaux és Aquitania! ÄA gyorsaság legyen erősségünk, a meglepetés a
fegyverünk!´ Mindenki tettre készen kihúzta magát. Remek hadi
vállalkozásra volt kilátás.
ÄÉs eresszék szélnek az egész koszlott gyalogságot! ± vetette még oda
II. János. ± Nem akarok második Crécyt. Ha csak a lovasokat számolom
is, ötször annyian vagyunk, mint a nyavalyás angolok.´
Mivel tíz éve a rosszul irányított íjászok és íj as puskások zavarták a
lovasság mozgását, ami végül csatavesztéshez vezetett, János király most
teljes egészében lemondott a gyalogságról. És a parancsnokok
helyeseltek, mert mind ott voltak Crécynél, és látták, mint morzsolta fel
az angol sereg a francia gyalogságot. Ne kövessük el kétszer ugyanazt a
hibát, hajtogatták.
Egyedül a trónörökös mert ellenvetéssel élni: ÄDe így, atyám, nem
lesz egy íjászunk sem«´
A király válaszra sem méltatta. A trónörökös ekkor közelebb húzódott
hozzám, mintha támaszt keresne, s mintegy magyarázatként, nehogy
ostobának tartsam, még megjegyezte: ÄAz angolok lovat adtak az
íjászaiknak. De nálunk senki sem tűrné el, hogy a nép fiai lóra üljenek.´
Erről jut eszembe« Brunei!« Ha ilyen kellemes marad az idő, a
holnapi, meglehetősen rövid útszakaszt lovon teszem meg. Nem árt
gyakorolnom magam, mielőtt Metzbe érünk. És szeretném, ha a chälons-
iak látnák, hogy lovagolok én is úgy, mint az a bolond püspökük,
Chauveau« akinek a helyébe még mindig nem sikerült mást ültetnünk.
AQUITANIA HERCEGE
Ó, rosszkedvemben talál, Archambaud, amely, félek, végigkísér az
egész Sainte-Menehould-ba vezető úton. Úgy látszik, most már minden
nagyobb városban vár egy olyan hír, amitől felforr a vérem. Troyes-ban a
pápa levele várt. Chalons-ban a párizsi posta. Mit tudtam meg belőle?
Hogy a trónörökös két héttel útnak indulása előtt aláírt egy rendeletet a
pénz árfolyamának újbóli megváltoztatásáról, természetesen megint csak
a romlás irányában. De félvén, hogy rendeletének rossz lesz a
fogadtatása« nem kellett jóstehetség hozzá, hogy ezt előre lássa«
kihirdetését akkorra halasztotta, amikor már ötnapnyi út választja el
Párizstól, vagyis e hónap 10-ére. Fél a polgáraitól, úgy menekül a
haragjuk elől, mint egy felvert szarvas. Túl gyakran folyamodik
meneküléshez. Nem tudom, ki javasolta neki ezt a kétes tisz-tességű
megoldást, Braque-e vagy Bucy; de a rossz fa gyümölcse gyorsan
beérett. A céhfőnök, Marcel és a leggazdagabb kereskedők feldühödve
megrohanták az Anjou herceget, aki a trónörököst helyettesíti a Louvre-
ban; és a király másodszülött fia, aki még csak tizennyolc éves és nem
sok a sütni valója, a fenyegető lázadást elkerülendő felfüggesztette a
rendelkezés hatályba lépését a trónörökös visszatértéig. Vagy nem kellett
volna kiadni ezt a rendeletet ± s azt hiszem, nem kellett volna, hiszen
nem több, mint egy újabb kapkodó kényszerintézkedés ±, vagy ha már
kiadták, azonnal ki is kellett volna hirdetni. Nagybátyja, a császár
szemében nem növeli majd a trónörökös tekintélyét, hogy saját fővárosa
sem engedelmeskedik a parancsainak.
Ki parancsol ma a francia királyságban? Joggal tehetjük fel e kérdést.
A rendelet elnapolása súlyos következményekkel járhat. Marcel most,
hogy sikerült megváltoztatnia a korona döntését, az eddiginél is
magabiztosabban lép majd fel, s élvezi a polgárság osztatlan támogatását,
hiszen az ő erszényüket védi. A trónörökös jókora előnyre tett szert a
távozásával hoppon maradt országgyűléssel szemben; második lépésével
viszont elveszítette az előnyét. Lesújtó látnom, hogy miközben jó fél éve
mást sem teszek, csak ide-oda utazgatva igyekszem menteni, ami
menthető, az uralkodók makacsul ellenem dolgoznak.
Isten veled, Chalons« Jaj, nem, nem! Semmiképp sem akarok
szerepet vállalni az új püspök kinevezésében. Chalons gróf-püspöke
egyike a hat főnemesi egyházi személyiségnek. Ezt az ügyet János
királynak vagy a trónörökösnek kell elintéznie. Esetleg magának a
szentatyának. Vagy bízzák meg vele Capoccit; legalább egyszer csinál
valamit«
A trónörököst egyébként nem szabad túlterhelni; elég nagy súly
nyomja így is a vállát. A menekülés bajnoka egyébként nem is ő, hanem
János király; a fia soha életében nem fog tudni annyi hibát elkövetni,
amennyit az apja eddig elkövetett.
Hogy kifújjam a haragom, vagy talán még jobban feldühödjem«
Isten ne vegye bűnömül« elmesélem kegyelmednek János király
legnagyobb hadi vállalkozásának hiteles történetét. És akkor látni fogja,
öcsém, miként veszítette el egy király Franciaországot!
Chartres-ban, ahogyan már elmondtam, egyszerre mintha magára
eszmélt volna. Már nem lovagi eszményekről papolt, amikor
pénzügyekről kellett volna beszélni, nem pénzügyekkel foglalkozott,
amikor a háborúval kellett volna, és nem semmiségekkel pepecselt,
amikor a királyság sorsa forgott kockán. Mintha megszűnt volna szellemi
zavarodottsága, amelynek következtében eddig mindig rossz időben
cselekedett; elhatározásai most összhangban álltak a sürgető
eseményekkel. Jó hadvezetői talentumról tett bizonyságot. És minthogy a
vezető szerepe meghatározó, egyszeriben működni kezdett, pontosan és
gyorsan, hadseregének egész gépezete.
Először is azt kellett megakadályozni, hogy az angolok átkelhessenek
a Loire-on. Néhány különítmény, a vidéket jól ismerő kapitányok
vezetésével, azt a feladatot kapta, hogy tartsa szemmel az Orleans és
Angers közötti összes hidat és átkelőhelyet. Eközben állandó kapcsolatot
kellett tartaniuk szomszédaikkal és a király központi seregével.
Mindenáron meg kellett akadályozni, hogy a walesi herceg Sologne felől
közeledő serege és Lancasternek Bretagne-ból várható hadai
egyesülhessenek. Külön-külön kell megverni őket. Először a walesi
herceget. A gyorsabb vonulás érdekében négy hadoszlopra osztott
hadsereg Meung, Blois, Amboise és Tours hídján kel át a folyón.
Parancsba kapták, hogy ne bocsátkozzanak kisebb csatározásokba,
mielőtt a sereg a Loire-on túl egyesül. Semmi személyes hősködés,
bármily csábító alkalom kínálkoznék is rá. Az lesz majd valamennyiük
vitézi tette, hogy szétzúzzák az egész angol hadsereget, és véget vetnek a
francia királyság évek óta tartó nyomorúságának és szégyenének. Ezen
utasításokkal bocsátotta útjukra a főparancsnok, Athén hercege a
zászlóaljak összehívott vezetőit. ÄMenjetek, jó urak, mindenki tegye a
kötelességét! Rajtatok a király szeme!´
Az eget borító nagy, fekete fellegeken hirtelen villámok hasítottak át.
Viharos, sűrű cseppekben zuhogó eső verte e napokban Vendmois-t és
Touraine-t, eláztak a katonák, a lószerszámok, a málha. Talán vonzotta a
sok fém a villámot; mindenesetre három katonát, aki egy fa alá húzódott,
halálra sújtott. De a hadsereg egészében jól tűrte a komisz időt, és a
tömegek buzdítása is erőt öntött belé. A kisvárosok polgárai s a falvak
parasztjai ugyanis aggodalommal figyelték Aquitania hercegének
előrenyomulását. Szörnyű dolgokat hallottak a Fekete Hercegről. A
franciák négy csapatba rendezett, hosszan hömpölygő serege
megnyugtatta őket, főleg, amikor azt is megtudták, hogy a csata nem az ő
vidékükön zajlik majd. ,,Éljen jó királyunk! Verjétek meg az ellenséget!
Isten óvjon titeket, vitéz nagyurak!´ Ami valójában azt jelentette: ÄIsten
megóv minket attól, hála nektek« kik közül sokan holtan hevernek
hamarosan a harcmezőn« hogy házaink és szegényes cókmókjaink porig
égjenek, hogy csordáink szétszéledjenek, termésünk odavesszen s
lányaink szégyenben maradjanak. Isten megóv minket a háborútól, a
harcot az ő segítségével másutt fogjátok megvívni!´ És nem fukarkodtak
friss, aranyszínű borukkal. Felnyújtották a kancsókat a lovasoknak, akik
fönt a nyeregben ittak.
Mindezt a saját szememmel láttam, mivelhogy magam is Blois-ba
tartottam a királlyal. Ő háborúba sietett, nekem a béke volt a küldetésem.
S makacsul hittem, hogy teljesíthetem. Nekem is megvolt a magam terve.
Hintóm a hadsereg mögött haladt, engem meg azok követtek, akik nem
érkeztek meg idejében a chartres-i táborba. Napokig özönlöttek még a
későn jövők, köztük Joigny, Auxerre és Chatillon grófja, három jó barát,
grófságaik összes lándzsásával; nem volt nekik túl sietős a háborúba
menni, amit egyébként is a vidám oldaláról igyekeztek felfogni.
ÄJóemberek, láttátok-e a király seregét? ± De mennyire hogy láttuk!
Tegnapelőtt! Hogy mennyien vannak, Teremtőm! Több mint két órán át
vonultak egyvégtében. És ma reggel is érkeztek még újabb katonák. Ha
szembetalálkoztok az angollal, ne kegyelmezzetek neki! ± Úgy lesz,
jóemberek, úgy lesz« Ha elfogjuk Edward herceget, feltétlenül küldünk
nektek belőle egy darabot!´
S hogy mit csinált ezen idő alatt Edward herceg? Romorantin alatt
vesztegelt. Nem oly hosszan, mint II. János remélte, de ahhoz elég ideig,
hogy a király megvalósítsa tervét. Öt napig tartott az ostrom, mert
Boucicaut, Craon és Caumont dühödten védekezett. Augusztus 31-én
háromszor is megostromolták őket, s ők mind a három ostromot
visszaverték. A vár csak szeptember 3-án esett el. A herceg felgyújtotta,
amint az szokása volt. De másnap, vasárnap, pihenőt kellett adnia a
seregének. Az íjászok kimerültek; sokan el is estek közülük. Ez volt az
első komolyabb összecsapás, amelyben részt vettek. És a hercegnek, aki
most nem volt olyan mosolygós, mint általában, jelentették a kémei«
mert mindig küldött jókora távolságra megfigyelőket« hogy
Franciaország királya elindult ellene egész hadseregével; ekkor bizonyára
megfordult a fejében, hogy talán okosabb lett volna ostrom helyett
otthagynia Boucicaut-t és háromszáz dzsidását a romorantini várba
zárkózva«
Nem tudta pontosan, mekkora János király hadserege; de azt tudta,
hogy erősebb, sokkal erősebb, mint az övé, hiszen egyszerre négy hídon
kelt át« Ha nem akarja, hogy ez az óriási sereg felmorzsolja, feltétlenül
egyesítenie kell a csapatát Lancaster hercegével. Vége a gondtalan
lovaglásnak, a szórakozásnak, amikor is a parasztok az erdőbe
menekültek előlük, és a monostorok lángba borultak. Legjobb kapitányai,
Chandos és Grailly, e tapasztalt hadfiak is sietségre buzdították.
Leereszkedett hát a Cher völgyébe, átvágott Saint-Aignanon, Thésée-n,
Montrichard-on, de most nem állt meg, hogy kifossza őket; pillantásra
sem méltatta a nyugodt vizű, szép folyót s szigeteit, melyeknek nyárfáin
átsüt a napfény; a krétás talajú szőlőhegyek felé sem nézett, amelyeken a
nap melege érlelte már a fürtöket. Nyugat felé tartott, ahonnan erősítést,
segítséget remélt.
Szeptember 7-én, amikor Montlouis-ba ért, megtudta, hogy az a
hadsereg, amelyet Poitiers grófja, a király harmadik fia, valamint
Clermont marsall vezet, Tours-ban van.
Ekkor tétován megáll. Négy napig várja Montlouis-nál, hogy
Lancaster talán átkel a folyón, s megérkezik hozzá; csodára vár. És ha a
csoda nem következik is be, legalább hadászati pozíciója nem a
legrosszabb itt. Négy napig várja, hogy a franciák, akik tudják, hol van,
megütközzenek vele. Úgy gondolja, hogy a Poitiers-Clermont-féle
sereggel szemben állni tudja a sarat, akár le is győzheti. Olyan területet
talált csapata számára, amelyet sűrű, tüskés bozótos vág ketté. íjászaival
sáncot ásatott. Ő maga, valamint marsalljai és fegyvernö-kei a
szomszédos házacskákban kvártélyozták be magukat.
Négy napon át már hajnalban a látóhatárt fürkészi Tours irányában.
Reggelre arányló köddel telik meg a hatalmas völgy; a sok esőtől
megáradt folyó sárga vize a zöld partok között hömpölyög. Az íjászok
tovább építik a töltést.
Négy éjszakán át a herceg, az eget nézve, azon tűnődik, vajon mit
tartogat számára a hajnal. Az éjszakák most nagyon szépek; a Jupiter
ragyog, s nagyobb az összes többi csillagnál.
ÄMire készülnek a franciák? ± töpreng a herceg. -Mire készülhetnek?´
A franciák ez egyszer engedelmeskednek a parancsnak, s nem
támadnak. Szeptember 10-én János király hadseregével Blois-ban van.
11-én pedig elindul Amboise szép városa, vagyis Montlouis felé.
Felmentő seregről, Lancasterről nincs tovább mit álmodozni; a walesi
hercegnek a lehető leggyorsabban vissza kell térnie Aquita-niába, ha el
akarja kerülni, hogy Tours és Amboise között bezáruljon a csapda; két
hadsereg ellen nem veheti fel a harcot. Még aznap elvonul Montlouis-
ból, s Mont-bazonban tér nyugovóra.
És ott, 12-én reggel, egyszer csak látja ám, hogy sárga-fehér lobogó
alatt kétszáz dzsidás közeledik, s a lándzsások közt egy nagy, vörös
hintó, amelyből egy bíboros száll ki« Katonáimat és inasaimat, mint
láthatta, hozzászoktattam, hogy térdeljenek le, amikor kiszállok. Ez a
jelenet általában megteszi hatását. Akik a fogadásomra összegyűltek,
többnyire követik az enyéim példáját, s szintén letérdelnek és keresztet
vetnek. Megjelenésem ámulatba ejtette az angol tábort. Előző este váltam
el János királytól Amboise-ban. Tudtam, hogy ma még nem készül
támadni, de az ütközet időpontja nagyon közeli. Nekiláttam hát saját
tervem megvalósításának. Blérében töltöttem az éj száll kát, de nem
sokat aludtam. Oldalamon két fegyveres: Durazzo unokaöcsém és
Heredia, mögöttem tömérdek papi ruha ± így járultam a herceg elé, s
kértem, hogy négyszemközt beszélhessek vele.
Látszott rajta, hogy ég a föld a talpa alatt, s mondta is, hogy még
abban az órában szeretné fölszedni a sátorfáját. Megnyugtattam, hogy
azonnali támadástól nem kell tartania, s azt is közöltem, hogy
szentatyánk, a pápa üzenetét hozom, amely méltó a meghallgatásra. A
haladék megnyugtathatta, mégis, egész beszélgetésünk folyamán, bár
igyekezett magabiztosnak látszani, látszott rajta, mennyire tart a túl
közeli ellenségtől; ennek örültem.
A herceg természetes előkelősége, amely talán belőlem sem hiányzik,
átsegített a kezdeti nehézségeken. Az életkor pedig az én javamra
billentette a mérleget« Szép férfi, pompás termet« Csakugyan, öcsém,
még nem is írtam le kegyelmednek a walesi herceget« Huszonhat éves.
Ebben a korban veszi át az új nemzedék a régi helyét. A navarrai király
huszonöt éves, és Phoebus is ennyi; csak a trónörökös fiatalabb« A
walesi kedves mosolyát még egyetlen rossz fog sem csúfítja el. Arcának
alsó fele, valamint a bőrszíne olyan, mint az anyjáé, Filippa
királynéé. Ő is derűs természetű, és ugyanolyan kövér is lesz, mint az
anyja. Arcának felső része viszont inkább a dédapjáé, Szép Fülöpé. A
homloka sima, a szeme kék, távol ülő, nagy és hideg, mint az acél.
Tekintete, mely merőn rászegeződik arra, akivel beszél, rácáfol nyájas
mosolyára. Arcának e két, oly különböző kifejezést sugárzó részletét
szép, szőke germán bajusz választja el egymástól, amely körbefogja a
száját és az állat. Olyan ember, aki uralkodásra született. A világot csak
lova magasából látja.
Ismeri a címeit? Woodstocki Edward, walesi herceg, Aquitania
uralkodója, Cornwall hercege, Vizcaya ura« Csak a pápát és a koronás
főket tekinti maga fölött állóknak. Minden más teremtmény alsóbbrendű
lény a szemében. Tud parancsolni, annyi bizonyos, s a szemébe nevet a
veszélynek. Kitartó, és a vészben sem veszíti el a fejét. A diadalban
nagylelkű, ajándékokkal halmozza el barátait.
Van már ragadványneve is: a Fekete Herceg, amit az általa olyannyira
kedvelt, sötétre festett fegyverzetnek köszönhet, s ami szépen harmonizál
a sisakját díszítő három fehér strucctollal s a többi lovag ragyogó
páncélzatával és sokszínű harci öltözékével. Korán belekóstolt a
dicsőségbe. Crécyben, amikor még csak tizenhat éves volt, az atyja őt
tette meg a walesi íjászok parancsnokává, s ezzel ráruházta az egész csata
gondját. Közben persze tapasztalt kapitányokat rendelt mellé, akik titkon
irányították s tanácsokkal látták el. A francia lovasság egy ízben oly erős
támadást intézett ellenük, hogy a herceg őrizői egy pillanatra úgy érezték,
veszélyben forog a trónörökös élete, ezért sietve a királyhoz küldettek, s
kérték, siessen a fia segítségére. ÄMeghalt a fiam, vagy olyan súlyosan
megsérült, hogy már magatehetetlen? ± kérdezte III. Edward, aki egy
dombtetőn, egy malom árnyékából figyelte a csatát. ± Nem? Akkor hát
térjetek vissza, és mondjátok meg neki, vagy annak, aki ideküldött, hogy
bármi történjék is, addig ne kérjenek tőlem segítséget, amíg a fiam
életben van. Megparancsolom, hogy engedjétek hőssé válni ezt a
gyermeket; azt kívánom, hogy ez a nap az ő napja legyen, és legyen övé
a dicsőség is, ha Isten úgy akarja!´
Hát ezzel a fiatalemberrel álltam most, életemben először, szemtől
szembe.
Belekezdtem a mondókámba: Franciaország királya« ÄÉn nem
tekintem őt Franciaország királyának! ± vágott közbe a herceg. ±
Szentegyházunk viszont annak tekinti, lévén felkent és megkoronázott
király´ ± válaszoltam. Remélem, a hangnemet is érzékeli, öcsém«
Elmondtam, hogy Franciaország királya harmincezer fős hadsereggel
támad ellene. Szándékosan túloztam egy kicsit. És hogy közlésem
hihetőbb legyen, hozzátettem: ÄMások hatvanezer főt emlegetnek. Én
azonban a színtiszta igazat mondom. Azért apadt ennyire a létszám, mert
a gyalogság hátul maradt.´ Arról nem tettem említést, hogy a király
szélnek eresztette egész gyalogságát; úgy sejtettem, hogy tudja.
De mit számít, hogy hatvan±, harminc- vagy akár csak huszonötezer
katonával közeledik-e a francia király (ez utóbbi szám közelebb járt
volna a valósághoz), amikor a hercegnek csak hatezer embere volt, az
íjászokat és a többi gyalogost is beleszámítva? Kinyilvánítottam, hogy
jelen helyzetben nem a vitézség dönt, hanem a létszám.
Amire ő megjegyezte, hogy serege bármely pillanatban egyesülhet a
Lancasterével. Amire én azt válaszoltam, hogy tiszta szívemből kívánom
ezt neki.
Láthatta, hogy színlelt magabiztossággal nálam nem sokra megy, így
hát rövid csönd után kerek perec megvádolt, hogy János király ügyét
sokkal inkább a szívemen viselem« most megadta neki a királyi
titulust« mint az ő atyjáét. ,,Én csakis a két királyság közti béke ügyét
viselem a szívemen ± válaszoltam. ± És most is azért jöttem, hogy ezen
munkálkodjam.´
Akkor nagy hangon dicsekedni kezdett: hogy tavaly egész
Languedocot végigportyázta a latin tengerig, s a francia király meg sem
próbálta útját állni; hogy még az idén is ellovagolt seregével Guyenne-
ből a Loire-ig; hogy Bretagne szinte már angol birtok; és Normandia is
hamarosan az lesz Navarrai Fülöp révén; hogy számos francia nemes a
szövetségese, köztük Angoumois, Poitou, Saintonge, de még Limousin
ura is« Périgord-t nem említette« és közben egyre csak azt figyelte az
ablakon át, mint hág a nap az égen egyre magasabbra. Végül
megkérdezte: ,,Most, hogy ennyi hadi sikert mondhatunk a magunkénak,
s oly nagy hatalmat ragadtunk a kezünkbe, jogilag és ténylegesen, a
francia királyságban, vajon milyen békeajánlattal élne János király«?´
Ó, ha a király hallgatott volna rám Breteuilben vagy Chartres-ban«
Mit válaszolhattam? Üres kézzel érkeztem« Azt mondtam hát, hogy
semmiféle békeajánlatot nem hoztam, mert János, hatalmas hadserege
élén, nem is gondol békekötésre a biztos győzelem előtt; én a pápa
kívánságát jöttem tolmácsolni, aki azt óhajtja, hogy szűnjék meg a
vérontás a nyugati királyságokban, és az uralkodók konstantinápolybeli
testvéreinknek siessenek közös erővel segítséget nyújtani. És azután
megkérdeztem, milyen feltételekkel volna hajlandó Anglia«
Félbeszakított, miközben továbbra is a napfölkeltét nézte:
ÄBékekötésről csak atyám, a király tárgyalhat. Én semmi ilyesmire nem
kaptam parancsot.´ S megkért, hogy majd előttem haladhasson az úton.
Szerette volna minél nagyobb távolságra tudni magától a nyomában
áradó hadsereget. ÄEngedje meg, hogy megáldjam, nagyuram ±
mondtam. ± A közelben maradok, ha netán szüksége lenne rám.´
Tán úgy véli, öcsém, hogy csekély sikert könyvelhettem el, amikor
távoztam Montbazonból az angol hadsereg mögött. Én azonban nem
voltam elégedetlen. A hal a horgomra akadt, s én erősen fogtam a
zsineget.
A többi már a patak folyásán múlott. Nekem nem maradt más dolgom,
mint hogy a parton maradjak.
A herceg délnek fordult, Chatellerault felé. A touraine-i és poitoui
utakon különös menetek vonultak e napokban. Elöl a walesi herceg
hatezer embere zárt sorokban s a megszokott rendben, de egy
kissé'kifulladva, és a szokástól eltérően nem gyújtogatva csűröket.
Inkább mintha a föld égett volna lovaik patája alatt. Mögöttük, egynapi
járó földre, János király immár egyesült, káprázatos serege vonult,
csaknem huszonötezer ember, de a sietségtől már kissé elcsigázva,
fellazult sorokban.
Az angolok és a franciák közé ékelve pedig az én kis menetem vonult,
arany és bíbor foltot pöttyintve a vidék arcára. Nem mindennapi látvány
két hadsereg közt egy bíboros! A katonák háborúba siettek, én meg a
békén fáradoztam. Durazzo unokaöcsém toporzékolt türelmetlenségében;
éreztem, szégyelli, hogy olyasvalakinek a kíséretében van, aki a
legnagyszerűbb haditettnek a harc megakadályozását tekintené. És a
kíséretemhez tartozó többi lovag, Heredia, La Rue is hasonlóképpen
gondolkodott. ÄEngedje, hadd verje el János király az angolokat! ±
mondogatta Durazzo. ± Miért akarja mindenáron megakadályozni?´
A lelkem legmélyén egyetértettem vele, de csak titokban. Nyilvánvaló
volt, hogy ha János király nekitámad Edward hercegnek, márpedig neki
fog támadni, porrá zúzza a seregét. Ha nem Poitouban, hát Angoumois-
ban.
Minden János győzelme mellett szólt. Csak a csillagai álltak nagyon
rosszul. Azon töprengtem, hogy kézzelfogható hatalmas előnye és
gyászos csillagállása milyen együttes eredményre vezethet. Talán
győztes csatát vív, amelyben ő maga elesik? Vagy valamilyen betegség
támadja meg útközben?
Ugyanezen az úton haladtak a megkésett lovagok is, Joigny, Auxerre
és Chatillon grófja, a mindig vidám, jó cimborák, s lassan csökkent a
távolság köztük s a nagy francia hadsereg között. ÄJóemberek, láttátok a
királyt? ± A királyt? Reggel hagyta el La Haye-t. ± Hát az angolok? ± Ők
az előző este táboroztak ott«´
II. János most pontosan tudta, merre tart az unokatestvére, hiszen
mindvégig a nyomában volt. A herceg, sarkában érezve az ellenséget,
hogy könnyebben és szabadabban mozoghasson, Chatellerault-ból
átvitette éjszaka a Vienne-en az összes olyan szekeret, amelyre
személyes holmija volt felpakolva, a bútorok, a dísz hámszerszámok és a
portyázás során összerabolt zsákmány, a selymek, ezüstneműk,
elefántcsont tárgyak s a templomok kincsei. És azután irány Poitiers!
Hajnalban egy darabig még egyenesen haladt, majd egy ke-resztútra tért
egész seregével. Arra számított, hogy ha kelet felől megkerüli Poitiers-t,
ahol a király kénytelen lesz megpihenni, ha csak néhány órára is,
hatalmas seregével, növelheti az előnyét.
Nem tudta ugyanis, hogy a király nem a chatelle-rault-i utat
választotta, hanem még keletebbre: Chau-vigny felé tart egész
lovasságával, amelynek olyan tempót diktált, mintha vadászaton
volnának. Az volt a célja, hogy megpróbálja oldalba támadni a herceg
seregét, s így elvágja visszavonulása útját. A király haladt az élen;
mereven, előreszegezett állal ült a nyeregben, nem nézett se jobbra, se
balra, mint amikor a roueni lakomára sietett. Több mint tizenkét
mérföldet tettek meg egy vágtában.
S nyomukban a három burgundi nagyúr, Joigny, Auxerre és Chatillon.
,,A király?« ± Chauvigny felé tart. ± Fel hát Chauvignybe!´ Elégedettek
voltak; már majdnem utolérték a hadsereget; ott lesznek a többiekkel a
nagy vadászat kezdetére!
Meg is érkeztek Chauvignybe, amelynek nagy kastélya a Vienne
egyik kanyarulata fölött magasodik. Az est leszálltával tömérdek ember
zsúfolódott össze, szekerek, páncélok egymás hegyén-hátán. Joigny,
Auxerre és Avallon szereti a kényelmet. Minek vegyülnének el a fárasztó
út után a kavargó tömegben? Mire a nagy sietség? Vacsorázzunk meg
nyugodtan, miközben a szolgák ellátják a lovakat. Le a
koponyavédőkkel, a combvédőkkel, nyúljunk el, dö rzsöljük meg a
derekunkat, lábikránkat, azután telepedjünk le egy folyó menti
vendégfogadó asztalához. Lovászaik, akik tudták, menynyire szeretik a
hasukat, lévén péntek, halat szereztek gazdáiknak. Azután aludni tértek«
minderről persze csak később szereztem tudomást, de akkor a legapróbb
részletekig« Reggel későn ébredtek; a város üres volt és csöndes.
ÄJóemberek« a király?´ A jóemberek Poitiers irányába mutattak. ÄMerre
a leggyorsabb? -Chaboterie-n keresztül.´
Így hát Chätillon, Joigny és Auxerre meg a lándzsá-saik nekivágtak az
avarral borított útnak. Szép reggel volt; a nap áttűzött az ágak között, de
nem perzselt. Három mérföldet tettek meg minden baj nélkül. Még fél
óra, s Poitiers-ban vannak. És akkor hirtelen, két erdei ösvény
találkozásánál, elébük bukkant vagy hatvan angol felderítő. Ők maguk
több mint háromszázan || voltak. Micsoda szerencse! Le a sisakrostélyt,
lándzsákat előreszegezd! Az angol felderítők, akik egyébként hainaut-iak
voltak, s Ghistelles és Auberchicourt vezette őket, megfordították
lovukat, s vágtatni kezdtek. ,,A hitványak! A gyávák! Utánuk! Utánuk!´
Az üldözés nem tartott soká, mert az első szálerdőn túljutva Joigny,
Auxerre és Chätillon az angol hadsereg kellős közepében találta magát,
amely azonnal bezárult körülöttük. Összevillantak a kardok és a
lándzsák. Jól küzdöttek a burgundiak! De a számbeli fölény gyorsan
megtette a magáét. ÄRohanjatok a királyhoz! Aki tud« a királyhoz!´,
üvöltötte Auxerre is, Joigny is a lovászoknak, miközben az erőszaknak
engedve leszállt lováról és megadta magát.
János király már Poitiers külvárosában járt, amikor Joigny gróf
néhány embere, akinek sikerült kimenekülnie az öldöklésből, kifulladva
megérkezett hozzá, s beszámolt a történtekről. A király nagyon
megdicsérte őket. Rendkívüli jókedvre derült. Annak örült-e, hogy
elveszítette három jó zászlósurát csapatostul? No nem« de a jó hír, amit
kapott, megérte ezt az árat. A walesi herceg már nem előtte, hanem
mögötte van! Sikerült tehát elvágnia az útját! Félfordulat, és irány
Chaboterie! Előre, derék híveim! Hallali, hallali« íme felkelt János
király napja!
Hogy én merre jártam eközben, öcsém? Chatellerault-ból Poitiers-ba
érkeztem, s a püspökségen vártam a híreket, melyek estére meg is
érkeztek.
VI.
A BÍBOROS DIPLOMÁCIÁJA
Ne lepődjék meg, Archambaud, ha látja majd a trónörökös hűbéri
tisztelgését nagybátyja, a császár előtt. Természetesen Dauphiné nevében
hajt térdet, amely császári fennhatóság alá tartozik. Én beszéltem rá; ez
volt az ürügy, hogy Metzbe utazzék! Cseppet sem csorbítja ezzel
Franciaország tekintélyét, épp ellenkezőleg. És e lépés következtében a
majd újjászülető arles-i királyságra is jogot formálhat, ellentétben Vienne
hajdani urával. S mindjárt az angoloknak is jó példát mutat: egy király
vagy egy király fia méltóságán nem esik csorba, ha hódol egy másik
uralkodó előtt, aki országa egynémely részének ősidőktől hűbérura«
A császár, hosszú idő óta először, most mintha a franciákhoz húzna.
Mert hiába volt a nővére, Madame Bonne, János király első hitvese,
eddig inkább az angolokat pártolta. Edward királyt, aki nagyon ügyesen
bánik vele, kinevezte császári kormányzóvá. Anglia sorozatos győzelme
és Franciaország hanyatlása azonban gondolkodóba ejthette. Nem örülne
egy angol császárság tőszomszédságának. Hasonló cipőben járnak a
német fejedelmek is: csökkenteni igyekeznek Franciaország befolyását, s
azután rádöbbennek, hogy ez nem szolgálja a javukat, sőt«
Ha a császár jelenlétében Crécyre fordul a szó, azt javaslom, ne
erőltesse ezt a témát. És elsőként semmiképp se említse Crécyt. Mert
atyjától, Vak Jánostól eltérően a császár« aki akkor még nem volt
császár« nem tűnt ki vitézségével« Megfutamodott, na, minek
kerülgessük a szót?« De azt tanácsolom, Poitiers-ról se nagyon
beszéljen, megteszik majd mások, és ne dicsérje a trónörökös iránti
tiszteletből a francia lovagok hősiességét, mert ő sem mutatott
bátorságból példát. Ez az egyik oka annak, hogy a tekintélye oly gyenge
lábakon áll. Ó, nem a hősök összejövetelére igyekszünk« A
trónörökösnek legalább van mentsége; s ha nem csillogtatott is katonai
erényeket, nem ő mulasztotta el megragadni azt a páratlan szerencsét,
amit az apjának tálcán felkínáltam«
Folytatom a történetet, mert nálam részletesebben és teljesebben senki
sem tudná elmesélni kegyelmednek, mi történt Poitiers-ban, majd
meglátja, miért nem. A szombat esténél tartottam, amikor a két hadsereg
kölcsönösen tudta már, hogy szinte karnyújtásnyi közelségre vannak
egymástól, és a walesi herceg kénytelen volt tudomásul venni, hogy nem
menekülhet.
Vasárnap, kora reggel, a király misét hallgat a szabad ég alatt. Tábori
mise. A pap, aki celebrálja, püspöksüveget visel, és miseruhát a páncélja
fölött. Regnault Chauveau az, Chalons gróf-püspöke, az a fajta, akihez
sokkal jobban illenék a katonai rend, mint az egyházi« Úgy látom,
mosolyog, öcsém. Mintha azt gondolná, hogy hozzám is« csakhogy én,
amióta Isten kijelölte utamat, fegyelmezem magam.
A harmatos füvön térdeplő hadsereg, Nouaillé határában, az égi
seregeket vetíthette Chauveau lelki szemei elé. A Maupertuis-apátság
tornyában megkondultak a nagy, négyszögletes harangok. És az angolok
fönt, a dombtetőn, a kis erdőtől takarva hallhatták a francia lovagok
Rját világot.´ És a torkok összeszorulnak az acél álltakarók alatt; és mindenki
‘p király együtt áldoz négy fiával és orléans-i fivérével; mind harci
öltözéket viselnek már. A marsallok aggodalmas pillantásokat vetnek a
fiatal hercegek felé, akik mindennemű hadi tapasztalat nélkül indulnak
most csatába. Igen, a hercegek fejfájást okoznak a marsalloknak. Mit
keresnek itt gyerekek? a kis Fülöp, a király kedvenc fia, és Fülöp
unokatestvére, ǹlençon Károly? Az egyik tizennégy éves, a másik
tizenhárom.
Csak bajuk lesz ezekkel a páncélos törpékkel! Fülöpre az apja
személyesen vigyáz majd. A kis Alencon őrizetére pedig az Esperest
jelölték ki.
A főparancsnok három csapattestre osztotta a sereget. Az elsőt,
amelyben harminckét zászlósúr katonái tömörültek, az orléans-i herceg
vezeti majd. A másodikat a trónörökös, Normandia hercege, akit a
fivérei, Anjou Lajos és Berry János támogatnak. Valójában Jean de
Landas, Thibaut de Voudenay és Saint-Venant, három kipróbált hadfi
lesz a parancsnok, akik azt az utasítást kapták, hogy maradjanak a
trónörökös közvetlen közelében, s védjék és irányítsák. A harmadik
csapattestet maga a király vezeti.
Felsegítik nagy, fehér csataménjére. Körbetekint, s elgyönyörködik
hatalmas, szép seregében. Mennyi sisak, mennyi lándzsa, ameddig a
szem ellát! Mennyi hatalmas ló emelgeti fejét, s rázza zabláját! A
nyergekről lógnak a kardok, buzogányok, a kétélű csatabárdok.
Lobognak a lándzsazászlócskák. A festett pajzsok, hímzett zubbonyok és
lótakarók eleven színekben pompáznak. Minden csillog, ragyog, fénylik
és szikrát vet a reggeli napfényben.
A király előreléptet lován: ,,Jó uraim! ± kiáltja zengő hangon. ±
Otthonaitokban, Párizsban, Chartres-ban, Rouenban vagy Orléans-ban
haragvó lélekkel gondoltatok az angolokra, s leghőbb vágyatok volt
fegyverrel a kézben állni előttük. Elérkezett a perc! Most mutassátok
meg, mire vagytok képesek, és bosszuljátok meg a sok szenvedést és
kárt, amit országunknak okoztak; mert győzelmünkhöz immár nem férhet
kétség!´
,,Isten velünk van!´ ± zúgja a sereg. S azután csönd támad. A király
vár. Várnia kell a támadási paranccsal, amíg vissza nem érkezik Eustache
de Ribemont, Lille és Douai hadnagya, akit felderítőútra küldött egy kis
különítmény élén.
És az egész hadsereg halálos csöndben várakozik.
Nem tudják, mit kell tenniük, és hol késik a parancs. ÄTalán halálom
napja ez ± gondolja mindenki. ± Talán ma látom utoljára ezt a szép
Istenhez fohászkodik, forróbban, mint mise közben. A háború, amely az
imént még játék volt, magasztos és rémítő vállalkozássá változik.
Geoffroy de Charny számolt be utóbb nekem a hangulatnak e hirtelen
megváltozásáról; néki adatott meg az a kegy, hogy vigye a francia királyi
zászlót.
Még Athén hercege tűnt a legnyugodtabbnak. Tapasztalatból tudta,
hogy a főparancsnoki teendők dandárját már elvégezte. Mihelyt
elkezdődik a csata, a látótávolság kétszáz lépésnyire, a hallótávolság
ötvenlépésnyire csökken; a harcmező különféle pontjairól fegyver-
nököket küldenek majd hozzá, akik vagy megérkeznek, vagy nem;
azoknak, akik megérkeznek, odakiált egy parancsot, amit utóbb vagy
teljesítenek, vagy nem. A fontos csak az, hogy ott legyen, hogy legyen
egy pont, ahová embereket lehet küldeni; megnyugtató, ha a
főparancsnok utasításokat oszt, vagy jóváhagy egy tervet. Talán egy
súlyos pillanatban fontos döntést is hozhat« De az örvénylő tömegben
és fülsiketítő zajban igazából már nem ő vezényli a csatát, hanem az
isteni akarat. És a francia hadsereg számbeli fölénye azt sejteti, hogy
Isten már döntött.
János király mind ingerültebben várta Eustache de Ribemont
visszatérését. Csak nem esett ő is fogságba, mint tegnap Auxerre és
Joigny? Az ésszerűség azt diktálta volna, hogy újabb felderítőket indítson
útnak. János király azonban nem tud várni. Dühödt türelmetlenség keríti
hatalmába, ha a körülmények nem engedelmeskednek azonnal
akaratának, s a düh nem engedi, hogy józanul ítéljen. Már-már kiadja a
támadási parancsot« lesz, ami lesz« amikor végre megérkezik
Ribemont és az őrszemei.
ÄHalljuk a híreket, Eustache! ± Nagyon jó híreket hozok, Sire; ha
Isten is úgy akarja, nagy győzelmet arat ellenségein. ± Hányan vannak? ±
Közelről láttuk s így számba vehettük őket, nagy jó uram. Becslésünk
szerint kétezer lovag, négyezer íjász és ezerötszáz málha-hordó alkotja az
angol hadsereget.´
A király győzedelmes mosollyal ül fehér paripáján. Körbetekint
csaknem huszonötezer emberén. ÄÉs hogy álltak föl? ± Jól megerősített
állást építettek ki, Sire. De ellenállásra« nagyobb ellenállásra nem
lehetnek képesek. Viszont alaposan felkészültek a rohamra.´
És ezután részletesen beszámol az angolok elhelyezkedéséről: a
dombra vezető, sűrű sövénnyel és bozótossal szegélyezett út két oldalán
állnak az íjászok. A támadás csak ezen az úton indulhat, amely elég
keskeny, mindössze négy ló fér el egymás mellett. A többi oldalról szőlő
és fenyőerdő veszi körül az angol állást, lovaglásra alkalmatlan terep. Az
angolok az úttól távolabb őrzik a lovakat, s mind gyalogosan várakoznak
a mintegy védőrostélyt képező íjászok mögött. És ezeket az íjászokat
nem lesz könnyű szétverni.
ÄMilyen támadási módot javasol, Eustache?´
A hadsereg várakozón tekint a király körül kialakult haditanácsra,
melyben a főparancsnok, a marsallok s a hadtestek vezetői vesznek részt.
No meg persze Douglas gróf, aki Breteuil óta nem tágít a király mellől.
Le-rázhatatlan vendég. S már magához is ragadja a szót: ÄMi, skótok
mindig gyalogosan vertük meg az angolokat«´ Ribemont támogatja, s a
flamand milíciákról szónokol. A várt indulási parancs helyett
hadművészeti vita van kibontakozóban. Ribemont sajátos támadási
módot javasol. Guillaume de Douglas támogatja. És a király hallgat
rájuk, hiszen Ribemont a saját szemével látta az ellenség állását, Douglas
pedig mint skót jól ismeri az angolokat.
Felharsan egy parancs; továbbadják, ismétlik. ÄLóról le!´ Hogyan? A
feszültség és az aggodalom hosszú percei után, amikor már mindenki
farkasszemet nézett a saját halálával, most egyszerre kiderül, hogy a
csata elmarad« Valami csalódásféle árad szét a táboron. De igen! lesz
csata! de gyalogosan támadnak az ellenségre! Csak háromszáz katona
indul neki lovon a két marsall vezetésével, s rést nyit az angol íjászok
sorfalán. S a katonák ezen a résen át zúdulnak majd be, gyalogosan, és
kézitusában verekszenek meg a walesi herceg embereivel. A lovakat a
közelben őrzik, hogy a kézitusa végeztével üldözőbe vehessék a
menekülőket.
Audrehem és Clermont már indul is, hogy kiválassza a háromszáz
legerősebb, legbátrabb és legjobban felfegyverzett lovagot, aki a
rohamban részt vesz.
A marsallok ábrázatán sértődöttség látszik; őket meg sem kérdezték.
Clermont ugyan kérte, hogy gondolják jobban végig a támadási tervet. A
király azonban letorkolta: ,,Eustache látta a terepet, és Douglas ismeri az
angolokat. Mi van itt gondolkodnivaló?´ A király a magáévá tette a
felderítő és a vendég tervét. ÄItt az ideje, hogy Ribemont-t marsallá,
Douglast meg főparancsnokká nevezzék ki«´ ± morogta Audrehem.
Akik a kezdő rohamban nem vesznek részt, leszáll-nak lovukról. ÄLe a
sarkantyúkkal! A lándzsák nyelét öt láb hosszúságúra vágni!´
Rosszkedvű morgolódás a sorok között. Nem erre számítottak. Minek
zavarták el Chartres-ban a gyalogosokat, ha most rájuk bízzák az ő
munkájukat? És a lándzsák nyelét levágni! majd meghasadt a lovagok
szíve. Megkurtítani a szép, kőrisfa lándzsanyelet, amit oly nagy gonddal
választottak ki, hogy majd vízszintesen lehessen tartani, végét a kerek
pajzs tárcsájába illesztve, és azután ± vágta! Most meg baktathatnak majd
a nehéz vasban, botra támaszkodva« ÄNe feledjük, hogy Crécyben«´ ±
hajtogatták azok, akik mindenáron igazat akartak adni a királynak.
ÄCrécy, mindig csak Crécy«´ ± zúgolódtak a többiek.
Félórája még ujjongva szárnyalt a lelkűk a dicsőség felé, most meg
úgy morgolódtak, mint a parasztok, ha eltört a szekerük tengelye. A
király maga járt elöl jó példával: elvezettette fehér paripáját, és
sarkantyútól megfosztott csizmában topogott a füvön, egyik kezéből a
másikba dobálva buzogányát.
Amikor megérkeztem vágtában Poitiers-ból, a Szentszék zászlaja
alatt, lovagjaim s legderekabb lovagjelöltjeim, Guillermis, Cunhac, Elie
d'Aimery, Hélie de Raymond kíséretében, akik most is velem vannak, a
hadsereg mit csinált? a lándzsanyeleket kurtította dühös bárdcsapásokkal.
Akkori kíséretem sosem felejti el azt a napot! Gondolom, kegyelmednek
is meséltek róla.
Leszállók a lóról, odadobom a gyeplőt La Rue-nek; visszahúzom a
kalapot a fejemre, mert vágta közben a hátamra csúszott; Brunei
megigazítja a ruhámat, majd szertartásosan elindulok a király felé. És
nagy tisztelettel bár, de igen határozottan így szólok: ,,Uram, királyom,
Isten nevében esdve kérem, függessze fel egy pillanatra a hadi
készülődést! Szentatyánk óhaját kell tolmácsolnom. Kegyeskednék
meghallgatni?´
Jánost annyira meglepte az egyház kullancsának váratlan megjelenése,
hogy csaknem hasonló szertartásossággal válaszolt: ,,Szíves örömest,
eminenciás uram. Hallgatom!´
Egy pillanatig némán álltam, szemem az égre emelve, mintha
imádkoznék, hogy méltóképp tolmácsoljam szentatyánk s Isten akaratát.
Tényleg imádkoztam; de a szünet arra is szolgált, hogy közben mások is
a közelünkbe érjenek: Athén hercege meg a marsallok, a Bourbon
herceg, Chauveau püspök, akit akkor még szövetségesemnek hittem,
valamint Jean de Landas, Saint-Venant, Tancarville, de még az Esperes
is. Mert most nem négyszemközti beszélgetésről, vacsora melletti
társalgásról volt szó, mint Breteuilben vagy Chartres-ban. Azt
akartam, hogy ne csak a király hallja, amit mondok, hanem Franciaország
összes nagyura a tanúja legyen diplomáciai erőfeszítésemnek.
ÄNagy jó uram ± folytattam ±, hatalmas lovagságának színe-virága áll
itt szemben az angolok maroknyi seregével. A herceg biztosan nem állhat
ellen ekkora túlerőnek. Nagyobb dicsősége származnék hát nagy jó
uramnak abból, ha kegyelmet gyakorolna, s el sem rendelné a csatát,
semmint hogy veszélynek teszi ki jó lovagjait, s keresztények halálát
okozza mindkét oldalon. Szentatyánk, a pápa kívánsága ez, aki azért
küldött engem, nunciusát, egész hatalmát rám ruházva, hogy békét
teremtsek a keresztény népek között, Isten rendelése szerint. Urunk
nevében kérem, engedje meg, hogy tudassam a walesi herceggel,
mekkora veszedelem fenyegeti, s értelmére hatva tárgyaljak vele a
megadás feltételeiről.´
Azt hiszem, János király a legszívesebben megharapott volna. De egy
bíboros, ha már a harcmezőre szabadult, nem retten meg ilyen
semmiségektől. Athén hercege, Clermont marsall s a Bourbon herceg a
fejét csóválta. ÄSire ± folytattam ±, vasárnap van, az Úr napja, s nagy jó
uram épp az imént hallgatott misét. Megtenné-e legalább, hogy a halál
munkáját nem az Úrnak szentelt napon végzi el? Engedje meg, hogy
tárgyaljak a herceggel!´
János király végigjáratta a szemét nagyurain, s megértette, hogy ő, a
nagy keresztény király nem utasíthatja el a kérésemet. Ha ugyanis
mindezek után a csata szerencsétlen fordulatot venne, mindenki őt
okolná, s a balszerencsét Isten büntetésének tekintené.
ÄLegyen úgy, amint kívánja, eminenciás uram ± mondta. ± De
igyekezzék mihamarabb visszatérni.´
A gőg ekkor hatalmas hullámokban öntötte el a lelkemet« a Jóisten
bocsássa meg« átéltem, mit jelent Isten hercegének lenni: fölötte állni a
föld királyainak.
Ha én volnék Périgord grófja a kegyelmed atyja helyett, eltörpülne a
hatalmam a jelenlegi mellett. Úgy éreztem, teljesítettem életem feladatát.
A pápaság zászlaja alatt, továbbra is csak néhány lándzsástól kísérve,
elindultam hát a Ribemont által felderített úton a kis erdő felé, ahol a
walesi herceg serege várakozott.
,,Nemes herceg, szeretett fiam« ± most nem szólítottam nagy jó
uramnak, ezzel is érzékeltetve, milyen szorult helyzetben van« ± ha
látná a francia király hatalmas seregét, amint én láttam az imént,
bizonyára örömmel venne valamiféle egyezséget, melyet a
segítségemmel talán elérhet.´ És beszámoltam a Nouaillé határában álló
francia hadsereg nagyságáról és erejéről. ÄÚgy véli-e, hadállásukat és
létszámukat tekintve képesek lesznek sokáig tartani magukat?´
Ó! tudta ő jól, hogy nem tarthatják magukat soká. Az egyetlen, ami a
javukat szolgálta, a terep volt s a jól kiépített sánc. De a katonái már
szenvedtek a szom-júságtól, mert a dombon nem volt víz; le kellett volna
menni érte a völgyben folyó Miosson patakhoz, amely azonban a
franciák kezén volt. Élelmük is csak egy napra való. A rabló herceg már
nem nevetett, nem villogott sok szép fehér foga a germán bajusza alatt.
Ha nem az lett volna, aki, lovagjaihoz: Chandoshoz, Grailly-hoz,
Warwickhoz és Suffolkhoz hasonlóan ő is úgy látta volna, hogy a helyzet
reménytelen. Már csak a csoda segíthet« amit talán éppen én viszek
véghez. De azért, méltóságát megőrzendő, még kérette magát egy
keveset: ÄMontbazonban említettem már, eminenciás uram, hogy nem
tárgyalhatok atyám, a király parancsa nélkül« ± Kedves herceg, Isten
parancsa fölötte áll a királyok parancsának. Sem atyja, Edward király,
londoni trónusán, sem Isten, égi trónusán nem bocsátana meg, ha sok jó
és derék embert, akit védelmeznie kell, elveszejtene, holott lehetősége
nyílik más utat is követni.
Egyezzék bele, hogy megállapodjam a francia királlyal olyan
feltételekben, amelyek nem sértik becsületét, de amelyek révén
megkímélheti seregét egy ádáz és minden bizonnyal gyászos kimenetelű
ütközettől. Beleegyezik?´
Ott állt egymással szemben a fekete és a bíborszín. A három fehér
strucctollal ékesített sisak faggatni látszott a bíborosi kalapot, s mintha
közben selyembojtjait számolta volna. Végül a sisak mozdulni látszott: a
beleegyezés jeleként bólintott.
Lefelé menet én is láttam, mint Eustache, a levert cölöperdő mögött
tömött sorokban felsorakozó angol íjászokat; visszatértem János
királyhoz. Lázas tanácskozás kellős közepébe érkeztem. És a rám
szegeződő pillantásokból mindját éreztem, hogy személyem sokak
számára nemkívánatos. A girhes, vaskalapos Esperes csúfondáros arccal
hajlongott.
,,Uram, királyom ± mondtam ±, beszéltem a herceggel. Nincs ok az
azonnali támadásra, semmit sem veszít, ha serege pihen egy keveset. A
herceg nem menekülhet odafentről, és semmiképp sem csúszhat ki
felséged keze közül. Egyetlen kardcsapás nélkül is megadásra késztetheti
most az angolokat. Arra kérem hát, adjon haladékot holnap hajnalig.´
Kardcsapás nélkül« Láttam, hogy jó néhányan, köztük Jean d'Artois
gróf, Douglas, de még Tancarville is mély ellenérzéssel fogadják ezt a
kifejezést, s kelletlenül tekergetik a nyakukat. Kardcsapás nélkül«
hogyisne! De én nem adtam fel: ,,Sire, ha úgy találja jónak, ne legyen
tekintettel az ellenségére, de legyen tekintettel Isten napjára!´
A főparancsnok és Clermont marsall hajlott rá, hogy a csatát
elhalasszák« ÄVárjuk meg, felség, mi mindent ad cserébe az angol.
Semmit sem kockáztatunk.´ Amire Audrehem« csak hogy
ellentmondjon Clermont-nak« megkérdezte, jó hangosan, hogy én is
halljam:
ÄHarcolni jöttünk vagy prédikációt hallgatni?´ Eustache de Ribemont
is az azonnali csatakezdés mellett kardoskodott, mert szerette volna
mielőbb megvalósulva látni az általa javasolt harcmodort.
És a lilára festett, mitra formájú sisakot viselő Chauveau, Chalons
gróf-püspöke egyszeriben megbokrosodott.
ÄVajon valóban az-e az egyház kötelessége, bíboros uram ± kérdezte ±
, hogy büntetlenséget eszközöljön ki fosztogatóknak és esküszegőknek?´
Megdühödtem. ÄVajon az-e az egyház szolgájának kötelessége, püspök
uram, hogy az Isten rendelte béke útjába álljon? Tudja meg, ha még nem
tudná: jogom van minden tisztétől és járandóságától megfosztani ama
papokat, akik ellene szegülnek erőfeszítéseimnek, mellyel a békén
munkálkodom. A Gondviselés megbünteti az elbizakodottakat, uram.
Hagyja hát meg a királynak a dicsőséget, hogy megmutathassa
nagyságát, ha úgy kívánja« Döntsön, Sire; Isten akaratát szavai fogják
elárulni.´
A hízelgés megtette hatását. A király habozott még egy kicsit, én meg
tovább ütöttem a vasat, s a rábeszélést akkora bókokkal toldottam meg,
mint az Alpok. Szent Lajos óta nem mutatott uralkodó olyan példát,
amilyet most ő mutathat! Az egész keresztény világ csodálattal adózik
majd tettének, és mindenki az ő ítéletéhez és segítségéhez folyamodik
majd, mint a legbölcsebb és leghatalmasabb királyéhoz!
ÄVerjék fel a sátramat! ± szólt oda a király fegyvernökeinek. ± Legyen
kívánsága szerint, bíboros uram; várok holnap napfelkeltéig, eminenciád
iránti szeretetből. ± Isten iránti szeretetből, Sire. Csakis Isten iránti
szeretetből.´
És ismét távoztam. Ezen a napon hatszor tettem meg oda-vissza az
utat, itt egy megegyezés feltételeit sugallva, ott e feltételeket ismertetve;
és valahányszor elhaladtam a fehér-zöld egyenruhát viselő walesi íjászok
sorfala közt, átsuhant az agyamon, hogy milyen jól festenék nyíllal a
hátamban, ha egyikük tévedésből rám lőne.
János király, hogy az időt múlassa, kockázott sötétpiros sátrában.
Közben pedig egész serege azon tanakodott, vajon lesz-e csata vagy sem.
A király közelében sem tettek lakatot a szájukra a bölcsek, a
hetvenkedők, az aggodalmasok, a dühösek« Mindenki elmondta a
véleményét. Csak János királynak nem volt véleménye. Nem hiszem,
hogy egyszer is feltette magában azt a kérdést, hogy vajon melyik
megoldás szolgálná jobban az általános üdvöt. Kizárólag személyes
dicsősége érdekelte, amely összemosódott a fejében népe üdvével. Annyi
kudarc és csalódás után mi tehetné nagyobbá az alakját: a fegyveres
győzelem vagy a békés megegyezés? Mert hogy a csatát el is veszítheti,
természetesen sem neki, sem tanácsadóinak nem jutott eszébe.
Mindannyiszor sosem remélt engedményekkel és ajánlatokkal a
tarsolyomban tértem vissza hozzá. Első fordulóra a walesi herceg
beleegyezett, hogy visszaadja mindazt, amit portyázás közben
zsákmányolt, s az összes foglyot is, váltságdíj nélkül. A második
tárgyaláskor már minden elfoglalt várat és kastélyt is kész volt
visszaadni, és semmisnek tekinteni a mindezen vidékeken neki tettphűbéri
esküket éppúgy, mint a megkötött szövetségeket. Harmadszorra egész
aranyhegyek ígéretével tértem vissza a királyhoz, melyek mindannak
újjáépítésére szolgáltak volna, amit a walesi herceg serege lerombolt, s
nemcsak az idén, de tavaly, Languedocban is. Ami azt jelentette volna,
hogy Edward herceg semmi hasznot sem húz két hadjáratából.
János király még többet követel? Legyen. Elértem, hogy a herceg
kivonja valamennyi, Aquitanián kívül elhelyezett helyőrségét« óriási
siker volt ez« és kötelezi magát, hogy a jövőben nem tárgyal sem Foix
grófjával« Phoebus egyébként ott volt a király seregében, de nem
találkoztam vele; tisztes távolba húzódott« sem a király rokonaival, ami
persze a navarrai királyt jelentette. A herceg óriási engedményeket tett,
nagyobbakat, mint reméltem. De közben úgy éreztem, a lelke legmélyén
nem hiszi, hogy elkerülheti a csatát.
A fegyverszünet nem tiltja a munkát. A katonái egész nap az állásokat
erősítették. Az íjászok kétsorosra változtatták a mindkét végén
kihegyezett cölöpökből álló kerítést, amely azt a bizonyos rostélyszerű
védelmet nyújtotta a mögötte állóknak. Fákat vágtak ki, s keresztbe
fektették őket az úton. Suffolk gróf, az angol hadsereg marsall ja
rendszeresen megszemlélte a csapatokat. Warwick és Salisbury gróf,
valamint Audley ura részt vett megbeszéléseinken, s ők kísértek át
mindannyiszor a táborukon.
A nap lenyugvóban volt, amikor megérkeztem János királyhoz a
végső javaslattal, melynek én magam voltam a szerzője. A herceg kész
volt megesküdni és írásban is megerősíteni, hogy Anglia hét teljes éven
át nem támad fegyverrel a francia királyságra. Az általános béke
küszöbén álltunk.
,,Ugyan! Ismerjük az angolokat! ± vágott közbe mindjárt Chauveau
püspök. ± Megesküsznek, azután megszegik a szavukat!´
Azt feleltem, hogy nemigen szeghetnek meg egy olyan megállapodást,
amit egy pápai követ jelenlétében kötöttek; én leszek az egyezmény
egyik aláírója.
ÄHolnap napfelkeltekor adok választ´ ± mondta a király.
 Visszatértem hát a Maupertuis-apátságba. Sose lovagoltam és
tárgyaltam még ennyit egyetlen nap alatt. Bár egészen összetört a
fáradtság, teljes szívemből, hosszan imádkoztam. Pontosan
napfölkeltekor ébresztettem magam. A nap első sugarait bocsátotta a
földre, amikor megjelentem János király sátra előtt. ÄNapfelkeltekor´ ±
mondta volt. Nem lehettem pontosabb. De rossz előérzet kerített
hatalmába. Az egész francia hadsereg fegyverben volt, már csatarendben,
gyalogosan, kivéve azt a háromszáz lovagot, akit a csataindító rohamra
jelöltek ki, és aki láthatólag csak a támadási parancsra várt.
,,Bíboros uram ± közölte kurtán a király ±, csak akkor mondok le a
csatáról, ha Edward herceget és általam kiválasztott száz lovagját a
foglyomnak tekinthetem. ± Felség, ez túl nagy kérés, amit becsületük
sérelme nélkül nem teljesíthetnek. Semmibe vész így mindaz, amiben
tegnap megállapodtunk. Ismerem már annyira a walesi herceget, hogy
tudjam, ezt a feltételt nem fogadná el. Meghal inkább, semmint hogy
harc nélkül az ellenség kezére adja magát, és magával együtt az angol
lovagság színe virágát. Az ő helyében megtenné ezt vajon nagy jó uram,
vagy a Csillagrend bármelyik lovagja? ± Soha! ± Nos hát, Síre, úgy
érzem, fölösleges is volna tolmácsolnom ezt a legújabb feltételt, hisz a
herceg szintúgy biztosan elutasítaná. ± Bíboros uram, hálás vagyok
szolgálataiért. De a nap felkelt. Kérem, hagyja el a tábort.´
A király mögött ott állt Chauveau püspök, Jean d'Artois, Douglas,
Eustache de Ribemont, Audrehem, no meg persze az Esperes; láthatólag
valamennyien boldogok voltak, hogy sikerült zátonyra futtatniuk a pápa
küldöttének tervét, és minden erőfeszítésem ellenére laposra verhetik az
angolokat. Sisakrostélyukon át összemosolyogtak és kacsintottak.
Elöntött a harag. Egy pillanatig haboztam, ne éljek-e kiátkozási
jogommal. De mire mentem volna vele? Milyen eredményt várhattam az
exkommunikációtól? A csata mindenképpen elkezdődött volna, s csak azt
érném el, hogy teljesen nyilvánvalóvá válik az egyház tehetetlensége, így
hát csak ennyit mondtam: ÄIsten eldönti majd, Sire, melyiküket tekinti
jobb kereszténynek.´
És ismét elindultam, ezúttal utoljára, a facsoportok közt a dombtetőre.
Őrjöngtem dühömben. ÄPusztuljanak el ezek az őrültek! ± gondoltam
vágta közben. ± Az Úrnak meg sem kell rostálnia őket. Mind az
olvasztókemencébe való.´
A walesi herceg elé járulva mindössze ennyit mondtam: ÄKedves jó
fiam, tegyen meg mindent, ami az erejéből futja; a harc elkerülhetetlen.
Nem sikerült megegyezésre bírnom a francia királyt. ± Nekünk is a harc
minden vágyunk ± válaszolta a herceg. ± Isten segítsen minket!´
Nagyon keserűen és bosszúsan indultam vissza Poitiers-ba. És
unokaöcsém, Durazzo, épp ezt a pillanatot választotta, hogy kérelemmel
forduljon hozzám: ÄBácsikám, kérem, mentsen fel a szolgálat alól!
Harcolni akarok. ± Kinek az oldalán? ± kiáltottam. ± Természetesen a
franciák oldalán! ± Úgy találod, hogy nincsenek elegen? ± Bácsikám,
meg kell értenie, hogy nem méltó egy lovaghoz távol maradni a csatától!
És ugyanez volna Heredia nagyuram kérése is«´
Jól meg kellett volna mosnom a fejét, és emlékeztetni rá, miszerint a
Szentszék az én kíséretembe rendelte, hogy békemissziómat segítse, így
hát nem nemesi tett, hanem vétek, ha csatlakozik valamelyik harcoló
félhez. Egész egyszerűen meg kellett volna parancsolnom, hogy
maradjon. De fáradt voltam és ingerült. És bizonyos értelemben
megértettem őt. Én is szívesen a kezembe kaptam volna egy lándzsát,
hogy belevágjam valakibe. Talán Chauveau püspökbe. így hát
odakiáltottam neki: ÄMenjetek a pokolba mindketten! És váljék
egészségetekre a csata!´ Ez volt az utolsó szavam Robert
unokaöcsémhez. Azóta is szemrehányást teszek magamnak, keserű
szemrehányást«
VII.
ISTEN KEZE
Még egy résztvevő számára is rendkívül nehéz feladat rekonstruálni
egy csatát, hát még annak, aki nem volt ott. Még nehezebb, ha a csata
olyan áttekinthetetlen, kusza, amilyen a maupertuis-i volt« Néhány
órával később számoltak be nekem róla húsz különféle változatban; a
mesélők mind a saját nézőpontjukból láttatták az eseményeket, és
kizárólag annak tulajdonítottak fontosságot, amit ők tettek. Akiket
elpáholtak, a szomszédjukat hibáztatták, a szomszéd meg persze őket.
Egy biztos: nyomban azután, hogy elhagytam a francia tábort, a két
marsall egymásnak esett. A főparancsnok, Athén hercege, engedélyt kért
a királytól, hogy előállhasson egy javaslattal. ÄSire, ha teljes megadásra
akarja kényszeríteni az angolokat ± mondta, amikor az engedélyt
megkapta ±, várja meg, amíg kifogynak az élelemből. Mert harcállásuk
igen jó, de ha testileg elgyengülnek, nem tudják tartani magukat. Minden
oldalról be vannak kerítve, s ha majd azon a résen át próbálnak kitörni,
amit mi magunk szándékosan megnyitunk, könnyedén szétzúzhatjuk
őket. Ha már vártunk egy napot, miért ne várhatnánk még egyet-kettőt?
hiszen még mindig érkeznek újabb csapatok, és velük seregünk csak
tovább erősödik.´ Clermont marsall támogatta a tervét:,, Jól beszél a
főparancsnok ± mondta. ± Néhány napi várakozással mindent
megnyerhetünk és semmit sem veszthetünk.´
Audrehem persze mindjárt felcsattant. Halogatni, mindig csak
halogatni! Már tegnap estére végezni kellett volna velük. ÄAddig vár,
amíg ismét elmenekülnek, amint oly gyakran megtették már. Nézze csak,
hogy mozgolódnak! Egyre lejjebb húzódnak, s mindenütt sáncot ásnak,
hogy újabb és újabb búvóhelyekre leljenek! Clermont láthatólag nemigen
siet a csatába, és nem örül, hogy ilyen közel tudja az angolokat!´
Várható volt persze, hogy a marsallok közt kirobban a vita. De vajon
nem választhattak volna jobb időpontot? Clermont nem az az ember, aki
némán zsebre vág egy ekkora sértést. Azonnal visszaütötte, mint egy
labdát: ÄMeglátjuk, ki indul előbb! és hogy lesz-e elég bátor Audrehem a
lova pofáját az enyém seggébe dugni!´
Ezután a rohamra kijelölt embereihez sietett, nyeregbe pattant, s maga
adott parancsot a támadásra. Hasonlóképpen cselekedett Audrehem is.
így hát a király s a főparancsnok parancsa nélkül kezdődött meg a roham,
s a háromszáz lovas nem egyszerre, együtt támadott, ahogyan eredetileg
tervezték, hanem két csapatban, amelyeknek mintha nem is az lett volna
a feladatuk, hogy áttörjék az ellenséges vonalat, hanem hogy egymást
üldözzék és megelőzzék. A főparancsnok ekkor szintén kérte a lovát, és
nekiiramodott, hogy visszaterelje egy falkába a támadókat.
A király kiadja az általános támadási parancsot. Amire az összes
katona elindul a mezőn, gyalogosan, esetlenül, ötven-hatvan fontnyi
vasat cipelve, s a lejtős út felé tart, amelyen már előrevágtatott a
lovasság. Ötszáz lépést kellett megtenniük«
A walesi herceg, a magasból látva, hogy megkezdődött a francia
támadás, elkiáltotta magát: ÄJó uraim, kevesen vagyunk, mégsem kell
félnünk! A szerencse és a dicsőség nem mindig azoké, akik többen
vannak, hanem akiknek Isten szánja. A vereség nem válik szégyenünkre,
de ha győzünk, miénk a legnagyobb dicsőség, amit valaha arattak a
földön!´
Már remegett a föld a domb tövében; a walesi íjászok térdre
ereszkedtek kihegyezett cölöpeik mögött. És már süvítettek az első
nyilak«
Clermont marsall érkezett elsőként a cölöpösvényhez, hogy rést
nyisson rajta, méghozzá azon a szakaszán, amely mögött Salisbury
csapata várakozott. Egy nyílzápor megtörte a rohamot. Akik
megmenekültek, szörnyű mészárlásról számoltak be. A lovakat, ha nem
nyilazták le őket, felnyársalták a walesi íjászok hegyes cölöpéi. A kerítés
mögül előugrottak a gyalogosok rettenetes fegyverükkel, a csáklyával,
amelynek horga hármas célt szolgál: beleakasztják a páncélingbe, de
nemegyszer az eleven húsba, s úgy rántják le a lovagokat a lóról« majd
ágyéktájon vagy hónaljban szétfeszítik vele a földön fekvő ember
páncélját, s végül felhasítják a sisakját. Clermont marsallt ölték meg
elsőként. És csapata igazából szemernyi kárt sem tett az angol állásban.
Az Eustache Ribemont ajánlotta támadási terv teljes kudarcot vallott.
Audrehem, ahelyett hogy Clermont segítségére sietett volna,
mindenáron meg akarta előzni, ezért a Miosson partján haladt egy
darabig, hogy azután oldalba támadja az angolokat. Warwick gróf
csapatával találta szembe magát, akinek íjászai éppoly csúnyán elbántak
vele is, mint Salisbury íjászai Clermont-nal. Gyorsan híre ment, hogy
Audrehem megsebesült és fogságba esett. Athén hercegéről viszont senki
sem tudott. Eltűnt a nagy kavarodásban. A hadsereg csak azt észlelte,
hogy néhány perc alatt mindhárom vezetője eltűnt. Rossz kezdet. Ami
azonban a legrosszabb esetben is csak háromszáz megölt vagy visszavert
embert jelenthetett a lassan közeledő huszonötezerből. A király vissza-
szállt a lovára, hogy jobban szemmel tarthassa cammo-gó seregét.
Ekkor azonban érthetetlen kavarodás támadt. Akik a Clermont vezette
rohamot túlélték, ész nélkül iramodtak ki a két, halált hozó cölöpösvény
közül, és mert képtelenek voltak lovaikat fékezni, összeütköztek az
orléans-i herceg hadtestével, s úgy döntötték le lábukról a gyalogosokat,
mint valami sakkfigurákat. Nem sokat, talán csak harminc-ötven embert,
akik azonban zuhanás közben feldöntötték még egyszer annyit.
Kitört a pánik az orléansi-i csapatban. Az első sorokban haladók, hogy
az összeütközést elkerüljék, rendet± lenül hátráltak. A mögöttük jövők
viszont nem tudták, hogy miért és mi elől hátrálnak; és néhány pillanat
le± forgása alatt eszeveszett menekülésbe fogott a csaknem hatezer fős
hadsereg. A gyalogos küzdelem idegen volt a számukra, csak harci
játékok közben vívtak eddig gyalogosan, amikor is párosával verekedtek
meg egy± mással. A súlyos páncélzat alatt botladozva, miközben
sisakjuk alól alig néhány lépésnyire láttak csak, egy± szerre azt hitték,
hogy minden elveszett. És menekülni kezdtek, holott az ellenségnek még
a közelébe sem jutottak. Elképesztő látvány, amikor egy hadsereg
önmagát löki, tolja visszafelé!
Az orléans-i herceg és csapata úgy futamodott meg, hogy senki sem
kergette; néhány zászlóalj a király csapata mögött keresett menedéket, a
többség azonban a szolgáktól őrzött lovak felé rohant, már amennyire
tudott, a félelemtől űzve, amit nem is az ellenség, hanem ők maguk
gerjesztettek.
És nyeregbe pattanva menekülnek; akinek a nagy sietségben nem
sikerül teljesen felkapaszkodnia, keresztbe fekszik a lovon, mint valami
szőnyeg. És mind kereket old« Nem gondolhatunk mást: Isten keze!
Kegyelmed is bizonyára így véli« és csak az istentelenek
mosolyoghatnak a hitünkön.
Ekkor, hatalmas csatakiáltást hallatva, a trónörökös csapata lendül
támadásba« Semmi sem állja útját, akadálytalanul haladhat előre. Az
első sorok, a gyaloglástól már kifulladva, nekiütköznek a
cölöpsövénynek, amely Clermont csapatának gyászos végét okozta, s
melyen egy szempillantás alatt fennakadt ló és ember. Ugyanolyan
nyílzápor zuhog rájuk is a kerítés mögül. Összecsapnak a fegyverek,
dühödt ordítás, jajveszékelés hallatszik mindenünnen. Az átjáró
túlságosan szűk, nehéz itt vívni, a hátrább állók úgy egymáshoz
préselődnek, hogy moccanni sem tudnak. Jean de Landas, Voudenay,
Guichard ott van, amint parancsba kapta, a trónörökös mellett, aki szintén
alig tud mozdulni, csakúgy, mint poitiers-i és berryi fivére.
Sisakrostélyuk nyílásán át semmit sem látnak, csak a rengeteg páncélt. A
trónörökös egyre csak a zászlót nézi, amit Tristan de Meignelay tart a
kezében. Amikor Warwick gróf lovasai ± ugyanazok, akik Audrehemet
fogságba ejtették ± oldalba támadják a trónörökös csapatát, már késő
bármit tenni.
Ez volt a nagy ötlet! Az angolok, akik többnyire gyalogharcban
győztek, amint észrevették, hogy az ellenség leszállt a lováról, nyeregbe
pattantak. A támadók számbeli fölénye ellenére képesek voltak ugyanazt
a kavarodást előidézni, de még jobb hatásfokkal, a trónörökös
csapatában, amit az orléans-i hercegé önerőből produkált. ,,Védj ék
magukat! Védjék magukat!´ ± kiabáltak a nagyurak a király három
fiának. Warwick lovasai a trónörökös zászlója felé vágtattak, s a dauphin
akkor eldobta rövid kardját, mert épp elég volt neki a hosz-szabbikat
megtartani a nagy tumultusban.
Voudenay, vagy talán Guichard, már nem tudni, karon ragadta a
trónörököst. ÄJöjjön utánunk! ± üvöltötte. ± Vissza kell vonulnia,
nagyuram!´ Kell« de hogyan? A trónörökös látta, amint a szegény
Tristan de Meignelay elterül a földön, a vér úgy tör fel nyakvértje alól,
mint egy repedt fazékból, s ráfolyik a Normandia és Dauphiné színeit
viselő zászlóra. Attól tartok, ez a látvány késztette végül is menekülésre.
Landas és Voudenay saját soraikban nyitottak utat előtte. Két fivére,
akiket Saint-Venant lökdösött, követte.
Nem kifogásolhatjuk, hogy menekülni igyekezett a halálos veszélyből,
s csak dicsérhetjük azokat, akik segítették ebben. Azt a parancsot kapták,
hogy őrizzék és irányítsák a trónörököst. Nem hagyhatták, hogy a király
fiai, s főleg az elsőszülött, az ellenség kezére kerüljön. Helyes. S helyes
volt az is, hogy a trónörökös a lovához sietett, vagy a lovával siettek
őhozzá, s ő felült rá, és lóra pattant a kísérete is, hiszen lovasok
szorongatták őket.
De hogy mindezek után a trónörökös, hátra sem nézve, őrült vágtában
elhagyta a csatateret, éppúgy, mint kicsivel korábban nagybátyja, az
orléans-i herceg« ezt már nem mondanám helyesnek, s főleg nem vitézi
tettnek« Hát bizony ez a nap nem a Csillagrend lovagjainak napja volt!
Saint-Venant, a korona öreg és odaadó híve azóta is azt bizonygatja,
hogy látva, milyen baljós fordulatot vesz a csata, ő döntött úgy, hogy
mindenáron eltávolítja a csatatérről a gondjaira bízott trónörököst, akit
azonban csak nehezen, szinte erőszakkal tudott távozásra bírni« meséjét
a trónörökös is megerősíti« A derék Saint-Venant! Kár, hogy mások
kevésbé tapintatosak.
A trónörökös katonái, látva, hogy vezérük menekül, szintén lovaikhoz
rohantak, s általános visszavonulásról üvöltöztek.
A trónörökös egy jó mérföldet vágtatott egyvégté-ben. Amikor úgy
találták, hogy már biztonságban van, Voudenay, Landas és Guichard
engedélyt kért, hogy visszatérhessen a csatába. Nem válaszolt. Mit is
mondhatott volna? ÄMenjetek, végezzétek kötelességeteket, én nem
megyek« Kísérjen elismerésem és áldásom«´? Saint-Venant is velük
akart tartani, de valakinek a trónörökössel kellett maradnia, és a többiek
rábízták ezt a feladatot, mint a legidősebbre és legbölcsebbre. így hát
Saint-Venant, kis kísérettel, amely azonban gyorsan növekedett, mert
csatlakoztak hozzá a fejvesztetten menekülők, a nagy Chauvigny-
kastélyba vitte a trónörököst. És amikor megérkeztek, a dauphin alig
tudta lehúzni páncélkesztyűjét, annyira megdagadt a jobb keze és teljesen
ellilult. És a többiek szeme láttára sírt.
VIII.
ǹ KIRÁLY CSATÁJA
Hátravolt még a király csapata« Töltsön még nekünk ebből a Mosel-
vidéki borból, Brunet« Milyen érsek? Á, a verduni. Holnap korán reggel
találkozom vele. Három napig itt maradunk; nem kell sietnünk. Szépen
haladtunk, hála a kellemes, tavaszias időnek, amely egész utunkon
végigkísér. Olyan meleg van, hogy a fákon kipattannak a rügyek«
decemberben«
A maupertuis-i csatatéren tehát János király csapatán volt a sor«
Maupertuis« Nicsak, erre nem is gondoltam« Csak beszélünk, és nem
gondolunk a szavak értelmére. Ez a helységnév azt jelenti: veszélyes
átjáró, veszélyes szűkület. Nem lett volna szabad egy ilyen nevű helyen
csatába bocsátkozni.
A király látta, hogy a fivére vezette csapattest fejvesztett menekülésbe
fog, még mielőtt elérte volna az ellenséget. Azután azt kellett látnia, hogy
a fia csapata is széthull néhány percnyi verekedés után, s hasonlóképpen
menekül. Bosszankodott persze, de még nem gondolta, hogy minden
elveszett, hiszen az ő csapata egymaga több lelket számlált, mint az egész
angol hadsereg.
Egy jó hadvezér megérezte volna a veszélyt, és módosít taktikáján.
János király azonban hagyta, hogy az angol lovasság sorozatban
megismételje azt a visszaverési manővert, melyet első alkalommal a
véletlen szült. Leszegzett lándzsákkal a francia gyalogságnak rontottak,
és szétzúzták harcvonalukat.
Szegény II. János! Atyját, Fülöp királyt, azért verték meg Crécynél,
mert lovassággal támadt a gyalogságra. Poitiers-ban ennek épp az
ellenkezője okozta a kudarcot.
ÄMit tehettem volna egy oly becstelen ellenséggel szemben, amely
mindig másfajta harcmodort választ, mint az enyém?´ Ezt kérdezte
tőlem, amikor újra találkoztunk. Ha ő gyalogosokkal közeledett, az
angoloknak, ha adnak valamit a becsületre, nem lett volna szabad lóra
ülniük. Nem ő az első uralkodó, aki kudarcáért az ellenséget okolja, mert
az nem volt hajlandó betartani az általa választott játékszabályokat!
Azt is elmesélte, hogy e becstelenség miatti haragja rendkívüli erőt
öntött belé. Nem érezte fegyverzete súlyát. Összetörte a buzogányát,
amiután jó néhány támadóját agyonütötte. Jobban szeret ütni, mint vágni,
de mivel nem maradt más fegyvere, mint a kétélű bárdja, azzal
hadonászott, azzal ütött-vágott. Úgy festhetett, mint egy őrült favágó egy
acélerdőben. Sose látott még csatatér dühösebb harcost! Sem fáradtságot,
sem félelmet nem érzett, csak haragot, amely jobban elvakította, mint a
bal szemhéjára folyó vér.
Néhány perce még biztos volt a győzelemben, már a magáénak érezte
a diadalt. És egyszerre minden összeomlott. Mi okozta, ki okozta a bajt?
Clermont és Audrehem, az elvetemült marsallok, akik a parancsot meg
sem várva, túl korán indultak rohamra; meg az a hülye főparancsnok!
Dögöljenek meg! Dögöljenek meg mind! Ez az egy kívánsága legalább
teljesült jó királyunknak. Athén hercege halott; egy bozótos szélén
találtak rá, testét felhasította egy lándzsa, majd egy roham még össze is
taposta. Clermont marsall is halott; annyi nyíl fúrodott bele, hogy
holtteste sündisznóhoz lett hasonló. Audrehem fogoly; súlyos
combsérülést szenvedett.
Harag és düh. Minden elveszett, de János király csak ölni akar, ölni,
megölni mindenkit, aki az útjába akad! És azután talán meghalni, bánja is
ő, meghasadt szívvel. A francia liliomokkal hímzett kék zubbonya
cafatokban lóg rajta. Látja, amint lehull a királyi zászló, melyet a derék
Geoffroy de Charny még egyre a mellére szorít. Öten rohannak rá; egy
mészároskést szorongató walesi vagy talán ír martalóc ragadja magához a
francia lobogót.
A király hívja az embereit. ÄArtois, hozzám! Bourbon, hozzám!´ Az
imént még itt voltak. Persze! De e pillanatban már Robert gróf fia, a
navarrai király följelentője, a tyúkagyú óriás« ÄJános kuzin«János ku-
zin´ fogoly, és fogoly a fivére, Charles d'Artois is, csakúgy, mint
Bourbon, a trónörökös apósa.
ÄHozzám, Regnault, hozzám, püspök! Emeld a szavad Istenhez!´ Ha
Regnault Chauveau e pillanatban Istennel beszélget, akkor a színe előtt
áll. Chalons püspöke ugyanis holtan hever már valahol, a szeme nyitva
vasmitrája alatt. Senki sem felel a királynak, csak egy mutáló hang
kiáltozik szünet nélkül: ÄAtyám, atyám, védje magát! Atyám, jobbról
védje magát!´
A király előtt egy pillanatra felcsillan a remény, amikor megpillantja a
lovon visszaérkező Landas-t, Voudenay-t és Guichard-t. Visszajöttek a
menekülők! Itt a hercegek felmentő serege! ÄHol vannak a fiaim? -
Biztonságban, Sire!´
Landas és Voudenay visszatért a csatába. De egyedül. A király később
megtudta, hogy mindketten elestek. Az életükbe került, hogy amiután
Franciaország hercegeit megmentették, visszajöttek harcolni, nehogy
gyávának higgyék őket. Egyetlen fia maradt csak a király mellett, a
legkisebb, a legkedvesebb, Fülöp, aki állandóan csak kiabált: ÄBalról
védje magát, atyám! Atyám, atyám, jobbról védje magát!´« és aki,
valljuk be, inkább zavarta, mint segítette. Mert a kard nehéz volt a
gyermeknek, támadni nem tudott vele, és János királynak gyakorta félre
kellett tolnia hosszú bárdjával a fölöslegesen hadonászó kardpengét,
hogy kivédje támadói csapásait. De a kis Fülöp legalább nem menekült
el!
Hirtelen húsz ellenséges katona vettepkörül János királyt, oly szorosan,
hogy mozdulni sem tudtak egymástól. ÄA király! ± üvöltöttek. ± Itt a
király! Fogjuk el a királyt!´
Sehol egyetlen francia zubbony. A pajzsokon kizárólag angol vagy
gascogne-i felségjelek. ÄAdja meg magát, adja meg magát, különben
halál fia!´ ± kiáltoztak a katonák.
 A bolond király azonban se lát, se hall. Tovább hasogatja a levegőt
bárdjával. Amint felismerték, tisztes távolságba húzódtak tőle; no persze
élve akarják elfogni! Ő meg csak hasogatja a semmit, jobbra, balra, főleg
jobbra, mert a bal szeme beragadt a vértől« ÄAtyám, védje magát«´
Egy csapás vállon találja a királyt. A tömegen ekkor egy óriás vág át,
testével hasít rést az acélfalon, könyökvértjével tör utat magának, míg
oda nem ér a lélegzetéből lassan kifogyó királyhoz, aki még mindig a
szelet hasogatja. Nem, nem Artois János az; mint már mondtam, ő
fogoly. A lovag franciául kiáltja: ÄSire, Sire, adja meg magát!´
János király karja ekkor lehull, végignéz a körülötte állókon, majd
megkérdezi: ÄKinek adhatnám meg magam? Hol van unokatestvérem, a
walesi herceg? Csak vele tárgyalok. ± Ő nincs itt, Sire; de adja meg
magát nekem, és én majd hozzá vezetem ± mondja az óriás. ± Kicsoda
kegyelmed? ± Denis de Morbecque lovag vagyok, de öt éve az angol
királyságban élek, mert nagyuraméban nem maradhattam.´
Morbecque! Akit gyilkosság miatt ítéltek el, s mert a saját szakállára
háborúzott; fivére annak a Jean de Morbecque-nek, aki a navarraiak
odaadó híve, és aki a Navarrai Fülöp és III. Edward közti szerződés
előkészítő tárgyalásait vezette. A sors gonosz tréfája, amely a bukást még
keserűbbé teszi!
ÄMegadom magam kegyelmednek!´ ± mondja a király.
A fűre dobja harci bárdját, egyik páncélkesztyűjét meg odanyújtja az
óriás termetű lovagnak. És azután lehunyt szemmel egy pillanatra
mozdulatlanná dermed, mintha mindenestül átadná magát a balsorsnak.
Arra ocsúdik fel, hogy lökdösik, húzzák, vonják, rángatják. A húsz
katona egyszerre kiabál: ÄÉn fogtam el! Én! Nem igaz, én!´ Különösen
egy gascogne-i hangoskodik: ÄAz. én foglyom! Én értem hozzá elsőként!
Kegyelmed, Morbecque úr, csak akkor jött, amikor már el volt fogva!´
Amire Morbecque: ÄMit üvöltözik itt, Troy? Nekem adta meg magát!´
A francia király elfogása ugyanis dicsőséggel és pénzzel járt. Ezért
bizonygatta mindenki az elsőbbségét. Bertrand de Troy a karját fogta,
egy másik katona meg a gallérját, s addig rángatták, míg végül lehúzták
róla a páncélt. Csaknem széttépték.
ÄUraim, uraim! ± kiáltotta a király. ± Vezessenek úgy, amint illik,
unokatestvérem, a herceg színe elé! Ne firtassák, ki fogott el! Én
mindannyiukat gazdaggá teszem!´
De senki sem hallgatott rá. Tovább üvöltöztek: ÄÉn fogtam el! Az
enyém!´
És verekedtek elszántan; úgy verekedtek a királyért, mint a kutyák a
csontért.
De térjünk most át a walesi hercegre. Jó kapitányával, Jean
Chandosszal a dombtetőn állt, ahonnét szinte az egész csatateret
beláthatták. Lovaik orrlyukaiból véres tajték tört elő, a zablát ellepte a
habzó nyál. Ők maguk is hevesen ziháltak. ÄHallottuk egymás hangos
lélegzését´ ± mesélte nekem később Chandos. A herceg arcán patakzott
az izzadság, s a sisakhoz erősített acél körgallérja minden lélegzetvételre
megemelkedett.
Körülöttük bedőlt kerítések, eltört facsemeték, feldúlt szőlőskertek.
Lótetemek és holttestek mindenütt. Itt egy ló, mely patájával az utolsókat
rúgja. Ott egy páncél kúszik a földön. Amott három katona egy fa tövébe
fektet egy haldoklót. Walesi íjászok és ír marta-lócok a holttesteket
fosztogatják. Innen-onnan még csatazaj hallatszik. Az angol lovasok
menekülőkre vadásznak a síkságon.
,,Istennek hála ± mondta Chandos ± győzelmet hozott ez a nap nagy jó
uramnak! ± Igen, győztünk! Isten megsegített ± válaszolta a herceg. ± Azt
tanácsolnám, maradjon itt, nagyuram, és vonassa föl egy magas fára a
zászlóját. Szétszóródott emberei akkor majd idegyűlnek, és közben
nagyuram kifújhatja magát, mert úgy látom, erősen kimelegedett. Nincs
már kit üldözni. ± Én is úgy látom´ ± mondta a herceg.
És amíg felvonták egy fára az oroszlános-liliomos zászlót, s a
kürtösök a herceg hívójelét fújták, Edward levetette sisakját, megrázta
szőke haját és megszárogatta a bajuszát.
Micsoda nap! El kell ismerni, hogy neki személyesen is nagy szerepe
volt a győzelemben. Fáradhatatlanul vágtázott egyik csapattól a másikig,
bátorította íjászait, lelkesítette lovagjait, intézkedett, ha valahol erősítésre
volt szükség« persze igazából Warwick és Suffolk irányította a csatát,
de ő is mindig ott volt, hogy döntésüket jóváhagyja: ÄRendben van«
csak így tovább!´ Ő maga tulajdonképpen csak egyetlen döntést hozott,
de az a franciákra nézve végzetesnek bizonyult, így ezzel az eggyel is
kiérdemelte, hogy övé legyen a nap dicsősége. Amikor észrevette, milyen
kavarodást okozott az orléans-i herceg csapatában a francia rohamozok
visszaáradása, azonnal nyeregbe rendelte katonáinak egy részét, hogy
most már ők idézzék elő ugyanezt a kavarodást a normandiai herceg
seregében. Ő maga is harcolt, tíz különböző helyszínen kapcsolódott be a
csatába. Katonái ezáltal úgy érezték, hogy mindenütt ott van.
Természetes hát, hogy utóbb mindenki őt ünnepelte: ÄNagyuram
győzelme ez a nap, nagyuram győzelme!« A mai napot megőrzik a
népek emlékezetükben. Nagyuram napja ez! Csodát tett!´
A személyes szolgálatára rendelt nemesek sietve fölverték ott helyben
a sátrát, s nagy gonddal feltolták a dombra a szekeret is, amelyen minden
rajta volt, ami az étkezéshez kell: ülőhelyek, asztalok, terítékek, bor.
Nem tudta rászánni magát, hogy leszálljon a lóról, mintha a győzelem
még nem lett volna végleges.
ÄHol a francia király? látta valaki?´ ± kérdezgette a katonáit.
Még nem tudott pihenni. Körbelovagolt a dombon, mintha a végső és
legfőbb küzdelemre készülne.
Hirtelen megpillantott egy páncélt, amely mozdulatlanul hevert az
avarban. A halott lovagot magára hagyták a fegyvernökei, csak egy
sebesült öreg szolga maradt a közelében, aki a sűrűben rejtőzött. A lovag
mellett ott volt a lándzsazászlója: Franciaország címere a vörös színű
András-kereszttel. A herceg levétette a halott sisakját. Igen, Archambaud,
úgy van, ahogy sejti; az unokaöcsém volt az, Robert de Durazzo.
Nem szégyellem a könnyeimet« Igaz, a személyes dicsőséget
kergetve szembeszegült az egyházzal és velem! De én megértettem őt. És
végül is bátran viselkedett« Nincs nap, hogy ne kérjem Istent, bocsásson
meg neki«
ÄEmeljék pajzsra ± parancsolta a herceg ±, vigyék Poitiers-ba,
Périgord bíboroshoz, és adják át neki üdvözletemet.´
így tudtam meg, hogy az angolok győztek. Ha arra gondolok, hogy a
herceg reggel még kész lett volna tárgyalni, visszaadni mindent, amit
elrabolt, és hét évre felfüggeszteni a fegyveres harcot!
Másnap, amikor újra találkoztam vele, Poitiers-ban, súlyos
szemrehányásokkal illetett. Nem válogatta meg a szavait. Hogy a
franciákat előnyhöz juttassam, megtévesztettem őt II. János haderejét
illetően. Az egyház egész tekintélyét latba vetve igyekeztem őt
megadásra bírni. ÄIsten segítette, nemes herceg ± mondtam ±, mert iránta
való szeretetből kész volt békét kötni.´ Mi mást mondhattam volna«?
Warwick és Suffolk is feltűnt a dombon, s velük Lord Cobham. ÄVan
hírünk János királyról? ± kérdezte a herceg. ± Nem, semmit sem tudunk
róla; vagy meghalt, vagy elfogták, mert nem láttuk a csapatával együtt
menekülni.´
ÄNézzenek szét ± mondta nekik a herceg ±, lovagolják be a vidéket,
hogy biztosat tudjak. Találják meg nekem János királyt!´
Az angolok közel kétmérföldnyi körzetben üldözték a menekülőket.
Amint a csatát megnyerték, mindenki a saját hasznára gondolt. Hogy mi
mindent, mennyi fegyvert és ékszert visel magán egy-egy elfogott lovag!
ami mind azé, aki foglyul ejtette. János király lovagjai mind ragyogóan
fel voltak ékesítve. Sokuk aranyövet viselt. A zsákmányon felül ott van
még persze a később kialkudandó váltságdíj is, amit a fogoly rangja
határoz meg. A franciák önteltek, így a legokosabb hagyni, hogy ők
állapítsák meg, mennyit érnek. Lehet bízni kicsinyes hiúságukban. Nosza
hát, legyen most mindenki a saját szerencséje kovácsa! Akinek Jean
d'Artois vagy Vendome gróf, netán Tancarville gróf jutott, már kastély
építéséről álmodozhat. Aki csak egy kisebb zászlósurat vagy lovagjelöltet
ejtett foglyul, új bútort vehet, és néhány szép ruhával kedveskedhet
hölgyének. A herceg ajándékaira is számíthatnak azok, akik a legbátrab-
ban harcoltak, és szép vitézi tetteket hajtottak végre.
ÄA katonáink egész Poitiers-ig kergetik a franciákat´ ± jelentette Jean
de Grailly, Buch kapitánya. Zászlóaljának egyik emberétől tudta ± aki
négy gazdag fogollyal tért vissza a városból, azért csak ennyivel, mert
nem tudott egyszerre többet terelni ±, hogy a város utcáin is sokan
elesnek még a menekülők közül, mert a poitiers-i polgárok bezárták
kapuikat. Ott, a kapuk előtt gyilkolják le az angolok a franciákat, így hát
ha bármily messziről tűnik is föl egy angol, a franciák menekülés helyett
azonnal megadják magukat. A legegyszerűbb íjász is öt-hat foglyot ejtett.
Sosem hallottam még ilyen szörnyűséget!
ÄJános király ott van? ± kérdezte a herceg. ± Egészen bizonyos, hogy
nem. Mondták volna.´
És azután ismét feltűnt a domb tövében Warwick és Cobham;
gyalogosan jöttek, lovuk kantárját a karjukra vetve, s láthatólag azon
igyekeztek, hogy vagy húsz veszekedő, acsargó katonát lecsillapítsanak.
A vitatkozók angolul, franciául és gascogne-i nyelven ordítoztak heves
taglejtések kíséretében, melyekkel mintha valamilyen hadi eseményt
imitáltak volna. És előttük, lassú, támolygó léptekkel, egy kimerült
ember haladt, aki kesztyűtlen kezével fogta egy gyermek páncélkesztyűs
kezét. Apa és fia; mindkettejük mellén ronggyá szakadtak a
selyemliliomok.
ÄHátrébb! senki se közeledjék a királyhoz az engedélye nélkül!´ ±
kiáltotta Warwick.
És a walesi Edward, Aquitania ura, Cornwall hercege csak ekkor fogta
föl, ekkor értette meg s érezte át hatalmas győzelmét. A király, János
király, a legnagyobb és legnépesebb európai királyság ura« A férfi és a
gyermek nagyon lassan közeledett felé« Ó! Ez az a pillanat, amelyet
mindörökre megőriz az emberek emlékezete!« A herceg úgy érezte,
hogy az egész világ őt nézi.
Intett nemesurainak, hogy segítsék leszállni a lóról. Merevnek érezte a
combját és a derekát.
Megállt sátra ajtajában. A lenyugvóban lévő nap aranysugarai áttörtek
a fák lombján. A jelenlévők közül senki sem vette észre, hogy már elmúlt
a vecsernye ideje.
 Edward kinyújtotta a kezét az ajándék felé, amit Warwick és Cobham,
illetve maga a Gondviselés nyújtott át neki. A francia János még a
balsors súlya alatt meggörnyedve is magasabb volt nála. Mintegy
legyőzőjének mozdulatára válaszul ő is előrenyújtotta mindkét kezét, a
kesztyűset és a kesztyűtlent. Egy pillanatig így maradtak; nem ölelkeztek
össze, csak a p kéz simult egymásba. És ekkor Edward olyan
mozdulatot tett, amely megremegtette a lovagok szívét. Ő csak egy király
fia volt; a fogoly azonban koronás fő. Ezért hát, anélkül hogy elengedte
volna János kezét, mélyen meghajtotta a fejét, s egy kissé a térdét is.
Tiszteletadás a szerencsétlenül járt vitézi próbálkozásnak« Mindaz, ami
a legyőzöttet nagyobbítja, dicsőségünket nagyobbítja. A megkérgesedett
szívű katonák közül is soknak elszorult a torka.
ÄHelyezze magát kényelembe, nagyuram, kedves rokon ± mondta
Edward, a sátrába invitálva János királyt. ± Engedje meg, hogy magam
szolgáljam fel a bort s a fűszereket. És nézze el az egyszerű vacsorát.
Máris asztalhoz ülünk.´
Már verték is fel a nagy sátrat a dombtetőn. A herceg szolgái tudták a
kötelességüket. És a szakácsok mindig tartogattak ládáikban némi
pástétomot és húst. Ami pedig hiányzott, megtalálták a Maupertuis-
apátság élelmiszerszekrényében. ÄRokonai és zászlósurai bizonyára
örülni fognak, ha találkozhatnak nagy jó urammal. Idehívatom őket ±
mondta még a herceg. ± És engedelmével ellátjuk homloksebét, amely
kivételes bátorságáról tanúskodik.´
IX.
A HERCEG VACSORÁJA
A nemzetek sorsa feletti töprengésre késztet ama puszta tény is, hogy
éppen itt mesélem el kegyelmednek mindazt, ami történt« s ami nagy
változást, fordulatot hozott a királyság életében« épp itt, Verdunben«
Hogy miért? Hát azért, öcsém, mert itt született a királyság; az, amit ma
francia királyságnak nevezünk, egy szerződéssel kezdődött, amit itt írt alá
a fontenoy-i vagy akkori nevén "

p csata után« emlékszik, megoldásra jut nagy jó urammal, hogy barátságuk ne szenvedjen kárt.
áthaladtunk Fontenoy-n« Jámbor Lajos három fia. Kopasz Károly a
nyugati részt kapta, furcsán kikanyarítva, tekintet nélkül a földrajzi
adottságokra. Az Alpok és a Rajna Franciaország természetes határát
képezik, ezért is mond ellene a józan észnek, hogy Verdun és Metz a
császársághoz tartozzék. Mi marad holnapra Franciaországból? Hány
darabra vágják? Tíz-húsz év múlva talán nem is lesz már Franciaország?
Sokan komolyan felteszik magukban ezeket a kérdéseket. Egy nagy
angol és egy kisebb navarrai területet látnak már lelki szemeikkel, amely
egész Languedocot is magában foglalja, s tengertől tengerig ér, valamint
a feltámasztott arles-i királyságot, amely Burgundiával együtt a
császársághoz tartozik majd« Ha egy ország meggyengült, egyszeriben
mindenki feldarabolva látja már«
Én azonban nem hiszem, hogy ez bekövetkezhet. Amíg én élek és
amíg más, hozzám hasonló gondolkodású egyházi férfiak élnek, az
egyház nem fog hozzájárulni Franciaország szétdarabolásához. És a nép
emlékezetében is elevenen él az egységes és nagy Franciaország. A
franciák gyorsan belátják majd, hogy semmit sem érnek, ha nincs többé
királyságuk, ha nem tömörülnek egyetlen államba. De az újbóli
egységhez nehéz út vezet. Félek, hogy kegyelmed is gyötrelmes
választások elé kényszerül. Mindig a királyság érdekét tartsa szem előtt,
ha dönt, Archambaud, még ha rossz király ül is a trónon« mert a király
meghalhat, elűzhetik, fogságba vethetik, de a királyság örök.
Franciaország nagysága még Poitiers estéjén is megmutatkozott abban
a figyelmességben, amelyet a szerencséjétől még elvakult, diadalát még
felfogni képtelen győző tanúsított a legyőzött iránt. Különös társaság ült
a csata után az asztalok körül, a poitoui erdő közepén, a vörös
vászonsátor alatt. A főhelyen, gyertyák fényétől megvilágítva, a francia
király és a fia, Fülöp, meg Bourbon Jakab, aki a nap folyamán herceg
lett, mert az atyja elesett a csatában. Jean d'Artois gróf, Tancarville és
Parthenay is ott ült az ezüstterítékek előtt; és a többi asztal körül, angol
és gascogne-i lovagok közt vacsoráztak a legmagasabb rangú és
leggazdagabb foglyok.
A walesi herceg időnként felállt, hogy személyesen kínálja a francia
királyt, s bőséggel öntse kupájába a bort.
ÄFalatozzék, nagyuram, s egy cseppet se bánkódjék. Mert ha Isten a
mai nap nem segítette is győzelemhez, s a viadal nem akként alakult,
mint remélte, vitézi hírnevét tovább öregbítette, s hőstettei a
legbátrabbakén is túltettek. Atyám, a király a legnagyobb tiszteletadásban
részesíti majd, és kétség sem férhet hozzá, hogy olyan ésszerű
Mindenki fejet hajt nagyuram páratlan vitézsége előtt.´
Ebben a hangnemben folyt a társalgás. János király feszültsége
felengedett. A bal szemén kék folt, alacsony homlokán sebhely. A lovag-
királyt játszotta a kudarcban. A többi asztalnál már megemelkedett a
hangulat, a hangok ércesen csengtek. A kardok és a bárdok csatája után
most bókcsatát vívtak a két táborhoz tartozó urak.
Nagy hangon felidézték a csata eseményeit. Nem fogytak ki a kis
Fülöp herceg bátorságának dicséretéből, aki a kimerítő nap és a bőséges
vacsora után félálomban ringatózott a székén.
És megkezdődött a számítgatás is. A foglyok közt vagy húsz nagyúr:
herceg, gróf és vicomte volt, de rajtuk kívül még több mint hatvan bárót
és zászlósurat is összeszámoltak; s ki tudja, hány egyszerű katona,
fegyvernök és lovagjelölt esett fogságba! Számuk meghaladhatja a
kétezret; de biztosat majd csak holnap lehet tudni«
A halottak száma? Körülbelül ugyanennyi. A herceg megparancsolta,
hogy a már összeszedett holttesteket hajnalban vigyék a poitiers-i
minorita szerzetesek kolostorába, legelöl Athén hercegének, a Bourbon
hercegnek és Chälons gróf püspökének földi maradványait, hogy ott
temessék el őket olyan pompával és tiszteletadással, amilyet
megérdemelnek. Micsoda menet! Soha kolostor nem látott még annyi
magas rangú és gazdag urat, amennyi most egyszerre odasereglik!
Micsoda fejedelmi adományra számíthatnak a minorita szerzetesek! És
legalább akkorára a domonkos rendiek is.
Mindkét kolostor templomában föl kellett szedni a frajó és a
keresztfolyosó kövezetét, hogy alátemethessék, két szintben, a sok
halottat. Ott nyugszik most már Geoffroy de Charny, Rochechouart,
Eustache de Ribemont, Dance de Melon, Jean de Montmorillon, Seguin
de Cloux, La Fayette, La Rochedragon, La Rochefoucault, La Roche
Pierre de Bras, Olivier de Saint-Georges, Imbert de Saint-Saturnin, és
sorolhatnám húszasával a neveket.
ÄTudja-e valaki, mi történt az Esperessel?´ ± kérdezte a király.
Az Esperes megsebesült, és egy angol lovag foglya lett. Mennyit ér az
Esperes? Van-e nagy kastélya, földje? A foglyul ejtő szemérmetlenül
érdeklődött. Nem,nincs. Csak egy kis udvarháza Vélines-ben. De hogy a
király néven nevezte, mindjárt megemelkedett az ára.
ÄMajd én visszavásárolom!´ ± jelentette ki II. János, aki még azt sem
tudta, mennyibe fog ő maga kerülni Franciaországnak, de máris
nagyvonalúan költekezett.
ÄA nagyuram iránti szeretet arra késztet ± szólalt meg Edward herceg
±, hogy magam vásároljam vissza ezt az esperest, és ha úgy kívánja,
kedves rokon, visszaadjam a szabadságát.´
Az asztalok körül mind magasabbra csapott a lárma. A húsok s a
mohón nyelt bor a fejükbe szállt a fáradt embereknek, akik reggel óta
semmit sem ettek. A vacsora egyszerre idézte fel a lovagi tornák utáni
udvari étkezés és az állatvásárok hangulatát.
Morbecque és Bertrand de Troy továbbra is azon vitázott, ki fogta el a
királyt. ÄÉn voltam, mondom! ± De nem! Én fogtam el! Kegyelmed csak
kiszedte a kezemből! ± Kinek adta át a kesztyűjét?´
A nyilván hatalmas váltságdíj persze nem az övék lesz, hanem Anglia
királyáé. A király a királyé. A vita tétje az a kegydíj volt, amit Edward
király kétségkívül megítél a francia király foglyul ejtőjének. Már-már azt
latolgatták mindketten, nem jártak volna-e jobban, persze nem a
dicsőséget, de a pénzt tekintve, ha egy gazdag bárót ejtenek foglyul
közösen, s azon kell osztozniuk. Mert osztozkodtak, ha ketten vagy
hárman ejtették ugyanazt a foglyot. És csereberélték is őket. ÄAdja
nekem La Tourt; jól ismerem, á feleségem rokona. Cserébe megkapja
Mauvinet-t, aki az én foglyom. Jól jár vele: Touraine királyi bírója.´
János király hirtelen lecsapta a kezében tartott tálat.
ÄNagyuraim, nemes jó uraim, hallom, miről folyik a szó köztetek és
azok közt, akik a becsület és a lovagiasság szabályai szerint foglyul
ejtettek benneteket. Isten úgy akarta, hogy legyőzzenek minket, de
mindannyian láthatjátok, milyen előzékenyek irányunkban a győzők.
Nekünk is lovaghoz méltó magaviseletet kell hát tanúsítanunk. Azt
kívánom, hogy senki se gondoljon szökésre, és senki se szegje meg adott
szavát, mert aki így tesz, azt meg fogom szégyeníteni!´
Még képes volt parancsolni ez az összezúzott ember, s arra buzdítani
urait, hogy viseljék méltósággal a fogság megpróbáltatását.
A walesi herceg, miközben saint-emilioni bort töltött a királynak,
megköszönte szavait. János király szeretetre méltónak találta fiatal
rokonát. Milyen figyelmes, milyen udvarias! A király szerette volna, ha a
fiai rá hasonlítanak. ÄIsmerte Spanyol Károlyt? ± kérdezte hirtelen, talán
az ital és a fáradtság együttes hatására. ± Nem, nagyuram; csak
megütköztem vele egyszer a tengeren«´ Udvarias volt a herceg; azt is
mondhatta volna: ÄMegvertem egy tengeri ütközetben«´ ÄJó barátom
volt. Kegyelmed arcra is, termetre is hasonlít hozzá. ± Majd váratlanul,
komiszra változott hangon hozzátette: ± Eszébe ne jusson azt kérni, hogy
engedjem szabadon navarrai vejemet! Az életem árán sem tenném meg
soha!´
II. János király egy pillanatig nagy volt, valóban; fogságba esését
felséggel viselte. Nagyságot merített a balsorsból. De csakhamar
kiütközött valódi természete. Nyilvánvalóvá lett ismét, hogy túlértékeli
saját személyét, ítélőképessége gyenge, belevész az apró részletekbe,
nem tud uralkodni sem szégyenteljes szenvedélyén, sem fellobbanásain s
gyűlöletének fenyegető kitörésein.
A fogság bizonyos értelemben nem is volt kedve ellenére; persze az
aranyozott, királyi fogság. A méltóság látszata jól illett választott
sorsához, az örök vesztes szerepéhez. Egy ideig legalább nincs gondja a
kormányzásra, nem kell kellemetlen ellenfelekkel megküzdenie
királyságában, nem kell parancsokat osztogatnia, melyeknek senki sem
engedelmeskedik. Most végre békén hagyják. Szerencsétlenségébe
burkolózhat, a felelősséget az Égre hárítva, amely cserbenhagyta, és
méltósággal viselheti a sorscsapást, amely megfelel természetének.
Küszködjenek most mások a csökönyös francia néppel! Majd meglátjuk,
mire jutnak«
ÄHová visz, kedves rokon? ± kérdezte. ± Bordeaux-ba, nagy jó uram,
egy kényelmes, szép kastélyba, ahol mindenféle vigalommal igyekszünk
majd jókedvre deríteni, amíg egyezségre nem jut atyámmal, a királlyal. ±
Lehet-e egy rab király jókedvű?´ ± kérdezte II. János, akit már semmi
más nem érdekelt, csak a saját személye.
Ó, hogy miért nem fogadta el e poitiers-i nap reggelén azokat a
feltételeket, amikkel elébe álltam? Látott-e már ilyet a világ? hogy egy
király előtt reggel még minden lehetőség kapuja nyitva áll, kardcsapás
nélkül visszakaphatná királysága egynegyedét, elég, ha a nevét aláírja s a
pecsétjét ráüti a szerződésre, amit bekerített ellensége felkínált neki« és
estére ugyanez a király fogoly!
Csak 
-tp kellett volna mondania a
p helyett. Helyrehozhatatlan volt«
döntés! Amilyen d'Harcourt grófé volt, aki a roueni torony aljából
visszafordult, ahelyett hogy hanyatt-homlok menekült volna a palotából.
Jean d'Harcourt a fejével fizetett rossz döntéséért; a király halálos
veszélybe sodorta egész Franciaországot.
Tette, meglepő és igazságtalan módon, kedvező változást okozott a
közhangulatban. A minden ésszerűségre fittyet hányó királyt, aki konok
következetességgel rombolta le a saját szerencséjét, és akit Poitiers előtt
egyáltalán nem szeretett a népe, most egyszerre csodálni, szánni és
szeretni kezdték, ha nem is mindenki, csak mert legyőzött lett, mert
fogoly. Derék János, Jó János«
Ez a változás már a herceg vacsoráján érezhetővé vált. A fogságba
esett főurak és lovagok, akik teljes joggal tehettek volna szemrehányást
neki balsorsukért, egyre csak a bátorságát, nemesszívűségét és ki tudja,
még mijét dicsőítették. A legyőzöttek így kölcsönösen megnyugtatták
egymás lelkiismeretét, és a lehető legjobb színben tüntették fel magukat.
Ha hazatérnek, amiután családjuk és parasztjaik kinyögték váltságdíjukat,
gőggel szólnak majd mindenkihez: ÄTi nem voltatok ott velem János
királyunk mellett«´ Ó, de szép mesévé kerekedik akkorra a poitiers-i
csatavesztés!
A trónörökös Chauvignyben értesült róla, míg szomorúan fogyasztotta
vacsoráját fivérei s néhány szolga társaságában, hogy az apja életben van,
de fogoly. ÄKegyelmednek kell kormányoznia, nagyuram´ ± mondta
Saint-Venant.
Nem tudok még egy tizennyolc éves hercegről, akinek ilyen
nyomorúságos körülmények közt kellett volna átvennie a kormányzást.
Atyja börtönben, a nemességet megtizedelte a csatavesztés, országában
két ellenséges hadsereg állomásozik« hiszen Lancaster még mindig ott
táborozott a Loire túlpartján« a tartományok feldúlva, a kereskedelem
megbénult, klikkekbe verődött, acsargó tanácsadók, akik csak saját
hasznukat lesik, a veszélyes unokafivér ugyan börtönben, de mozgolódó
hívei most bizonyára erőre kapnak; zúgolódó főváros, ahol lázadást szít
egy maroknyi elszánt polgár« Ráadásul a fiatal hercegnek gyenge
lábakon áll az egészsége, s a csatában tanúsított magaviselete sokat ártott
a tekintélyének.
Amikor Chauvignyben, még ugyanezen estén, úgy döntött, hogy a
legrövidebb úton visszatér Párizsba, Saint-Venant megkérdezte tőle:
ÄNagyuram, milyen címet szán magának? Miként említsék azok, akik a
nevében szólnak majd?´ Amire a trónörökös így felelt: ÄAzt a címet
szánom magamnak, amit Isten szánt nekem: helytartó.´ Ez bölcs beszéd
Három hónap telt el azóta. Még nincs minden veszve, de a javulásnak
sincs semmi jele, sőt. Franciaország szétesőben van. Mi pedig egy héten
belül Metzben leszünk, de őszintén bevallva nem tudom, hogy ottlétünk
javára szolgál-e országunknak, vagy csak a császár húz majd belőle
hasznot; s azt sem tudom, fordíthatunk-e mi egyáltalán a sors kerekén:
egy királyi helytartó, aki azonban nem a király, s egy pápai követ, aki -
azonban nem a pápa.
Tudja, mit hallottam? Az évszakhoz képest olyan szép, meleg idő van
Metzben, hogy a császár úgy határozott, ha a szép idő tovább tart, az
udvarában összegyűlt több mint háromezer vendég, herceg, követ és
nagyúr számára szabadtéri lakomát rendez karácsony ünnepén egy
kertben.
A szabadban vacsorázni karácsonykor, Lotaringiá-ban, ez is olyasmi,
amit még nem látott a világ.
 ÉLETRAJZI ADATOK 0
p1
p
p(Jacques Nouvel-Fournier, 1285 körül-1342. ápr.)
± cisztercita szerzetes, Frontfroide apátja. Pamiers (1317), majd Mirepoix
‘

p#"p(Charles de Valois, 1294-1346) -Charles de Valois és püspöke (1326). Bíboros lett 1327 decemberében, XXII. János nevezte
Marguerite d'Anjou-Sicile második fia. Crécynél esett el. ki, akit 1334-ben követett a pápai trónon.
‘
-p &p .p (1270 körül-1299) ± Valois grófnéja. II. 0p 2p (1292-1361) ± Berkeley bárója, lovag (1322).
(Anjou) Károlynak, Nápoly és Szicília királyának leánya. Charles de Fogságba esett Shrewsburynél, és 1326-banszabadult ki. II. Edward
Valois első felesége. VI. Fülöp francia király anyja. királyt őrizte a várában, Berkeleyben (1327). 1340-ben a hadjárat
‘p % p 
p (1285 körül-1345) ± genti posztókereskedő. marsallja, Crécynél ő irányította az angol haderőt. Felesége Marguerite,
Jelentős szerepet játszott a flandriai politikai ügyekben. Egy Roger Mortimer leánya.
takácslázadás során meggyilkolták. 0
p / p p (7-1348) ± Briquebec bárója, Roncheville
‘p %
p p (1321-1386. ápr. 6.) ± Eu grófja. Robert d'Artois és vicomte-ja. A király helytartója Guyenne-ben, Santonge-ban,
Jeanne de Valois fia. Apja száműzése után anyjával és fivéreivel együtt Normandiában és Flandriában. Franciaország marsallja (1325). Felesége
börtönbe zárták. 1347-ben szabadultak. 1350-től lovag. Raoul de Brienne Marie de Sully, Henry de Sullynak, Franciaország főpohárnokának
kivégzése után adománybirtokként kapta az eui grófságot. Poitiers-nál leánya.
fogságba esik (1356). Felesége Isabelle de Melun, akitől hat gyermeke 0p p '
p *p firenzei bankár, a Bardi-bankház
születik. főmegbízottja. Egy francia férj es asszonytól házasságon kívül született
‘p &p .p (7-1329. nov. 27.) ± burgundi gróf-né, II. Robert fia (1313) a későbbi híres író, Boccaccio, a 3
pszerzője.
d'Artois leánya, 1291-ben férjhez ment IV. Ottóhoz, Burgundia 0 
p
pp(1280 körül-1342) ± Bourbon első hercege, Robert
palotagrófjához, aki 1303-ban halt meg. 1309-ben királyi rendelettel clermont-i grófnak (1256-1318) és Jean de Bourbon leányának, Beatrice
Artois grófnője, Franciaország pairje lett. Burgundi Johannának (Poitiers- de Bourgogne-nak legidősebb fia. Szent Lajos unokája. 1312-től a francia
i Fülöp, a későbbi V. Fülöp feleségének) és Burgundi Blankának parlament főtanácsosa. Herceg és pair (1327 szept.).
(Franciaországi Károly, a későbbi IV. Károly feleségének) anyja. 0p p 4p p (7-1331) ± Bouville grófja, II. Hugues de
‘pp/ p.p(1287-1342) ± Philippe d'Artois fia és II. Robert Bouville és Marie de Chambly fia. Szép Fülöp főkamarása. 1291-ben
d'Artois unokája. Beaumont-le-Roger grófja és Conches hűbérura (1309). feleségül vette Marguerite des Barres-t, akitől egy fia született, Charles,
1318-ban feleségül vette Jeanne de Valois-t, Charles de Valois-nak és aki később V. Károly kamarása és Dauphiné kormányzója lett.
Catherine de Courtenay-nek leányát. Mint Beaumont-le-Roger grófja, 0
p p %
p p (1286-1341) ± Bretagne hercege. Jó János.
Franciaország pairje (1328). Száműzetése után (1332) III. Edward angol Bretagne hercegének, II. Arthurnek a fia, akit 1312-ben követ a
király udvarában talál menedéket. Vannes-nál halálos sebet kap. A hercegségben. Háromszor nősült, gyermektelenül halt meg.
londoni Szent Pál-székesegyházban temették el. 0

p /p p (7-1345) ± Eu és Guines grófja. Franciaország
‘
p #"p (Edmund Fitzalan, 1285-1326) ± I. Richárdnak, hadseregének főparancsnoka (1330).
Arundel grófjának a fia. Felesége Alice, Warenne grófjának, Johnnak A király helytartója Hainaut-ban (1331), Languedoc-ban és Guyenne-
nővére. Egy fiuk született, Richard, aki nőül vette az ifjabb Hugh Le ben (1334). Hadsereg-főparancsnoki tisztségében fia követte.
Despen-ser leányát. Wales főbírája (1323-1326). Herefordban lefejezték. 0

p/pp (7-1350 nov.) ± Eu és Guines grófja. Az előző fia;
0
p Rp (1295 körül-1340) ± sienai bankár. Minő Baglioni követte atyját a főparancsnoki tisztségben. III. Edward engedélyével ±
fia, rokonságban állt a Toloméi családdal. 1315-ben bankfiókot vezetett becsületszóra ± hazautazik az angliai fogságból. A megérkezését követő
Neauphle-le-Vieux-ben. Titokban feleségül vette Marie de Cressay-t. napon II. János ítélet nélkül lefejeztette.
1316-ban fia született: Giannino, akit a bölcsőben elcseréltek I. 0p -
p p *p Normandia hercegének hajdani kancellárja. 1345-
(Postumus) Jánossal. Campaniában halt meg. ben a párizsi parlament elnöke lett.
0p / p (7-1327) ± Middlesex archidiakónusa (1314). A 0p 4
p p (1282-1340) ± Lincoln püspöke (1320).
király magánpecsétjének lordja (1320). Londonban halt meg. Orletonnal együtt átveszi II. Edward lemondását (1327).
Béketárgyalásokat folytat a skótokkal (1328). Orleton utódja lesz a
kincstárnoki tisztségben (1328 márciusa). Kancellári minőségében
Amiens-be kíséri III. Edwardot a hűségeskü letételére (1328). Ismét
kincstárnok 1334-től 1337-ig. Számos diplomáciai küldetést teljesít
Franciaországban.
0
p 0
p (1292 körül-1326) ± IV. Ottónak, Burgundia meg 1366 májusában.
palotagrófjának és Mahaut d'Artois-nak legkisebb leánya. 1307-ben
p Rp +p p (1250 körül-1329) ± Porcien grófja,
feleségül ment Károlyhoz (Charles de France), Szép Fülöp harmadik
fiához. 1314-ben házasságtörés miatt előbb Chateau-Gaillard-ba, majd a
Coutances melletti Gournay-ba zárták Burgundi Margittal együtt.
Házasságának megsemmisítése után (1322) apáca lett a Maubuisson-
apátságban.
0
p%
p(1293 körül-1330. jan. 21.) -Poitiers grófnéja, majd Részt vett a casseli csatában (1328), és a következő évben halt meg,
Franciaország királynéja, IV. Ottónak, Burgundia palotagrófjának és
Mahaut d'Artois-nak a leánya. Franciaországi Károly, a későbbi IV.
Károly francia király feleségének, Blankának a nővére. 1307-ben
feleségül ment Poitiers-i Fülöphöz, Szép Fülöp második fiához.
p Rp p (7-1342) ± Blois grófja, VI. Hugues de
Bűnrészesként elmarasztalták nővére és sógornője házasságtörési
perében (1314). Dourdan várába zárták, majd 1315-ben szabadon
bocsátották. Három leányt szült: Johannát, Margitot és Izabellát. A
legidősebb Burgundia grófjához, a középső Flandria grófjához, a
legifjabb Vienne dauphinjéhez ment nőül.
0
p %
p (1296 körül-1348) ± a Sánta. Valois gróf né ja, '6
-
7p &p p (1293 körül-1358) -Valois grófnéja,
majd Franciaország királynéja, II. Robert burgundi hercegnek és X.
(Civakodó) Lajos feleségének, Margitnak a húga. 1313-ban nőül ment
Philippe de Valois-hoz, a leendő VI. Fülöp királyhoz. II. János francia
p%
pp(7-1328) ± a Poitouban lévő Venours hűbérura.
király anyja. Pestisben halt meg.
0
p &p (1293 körül-1315) ± Navarra királynéja, II. Franciaország kancellárja 1320-tól V. Fülöp uralkodásának végéig; 1323
Robertnek, Burgundia hercegének és Franciaországi Ágnesnek a leánya.
1305-ben férjhez ment Lajos navarrai királyhoz, Szép Fülöp legidősebb
p '
p p (1283-1307) ± Valois grófné-ja,
fiához, a későbbi X. (Civakodó) Lajoshoz, akitől egy leánya született,
Johanna. Házasságtörés bűnében elmarasztalva (a Nesle-torony ügye)
Chäteau-GaiUard várába zárták (1314), ahol meggyilkolták.
'p 5p (7-1368) ± bíboros. Római. Anyja révén IV.
Honorius pápa unokaöccse. Jogi doktor. Ur-gel püspöke. 1350-ben
bíborossá nevezik ki. 1356-ban VI. Ince pápa megbízza, hogy
p p 7p p *p Eliabel de Cressay két fia, Marie de
kezdeményezzen tárgyalásokat Franciaország és Anglia királya közt.
Monte-Falconéban halt meg 1368. júl. 26-án, s a Santa Maria
Maggioréban temették el.
'p‘
pp(7-1366) ± a périgord-i Vélines ura. Világi ember Cressay lovag leánya. Jean és Pierre de Cressay húga. Titokban
létére esperesi címet adományozott magának, melytől azonban 1352-ben
megfosztották.
1351-től állt II. János szolgálatában. Lovag (1355). A poitiers-i
csatában megsebesült. Később kis csapatával Provence-ban, a Nevers
hercegségben és Lotaringiá-ban portyázik, fosztogat; egyik katonája öli
'
Champagne connétable-ja (1284), majd a courtrai-i csata után
Franciaország seregeinek főparancsnoka (1302). IV. Gaucher-nak és
Isabeau de Ville-hardouinnek, ,,Lizines´-nek a fia. A mons-en-pévéle-i
p Civakodó Lajost navarrai királlyá koronáztatta Pamplonában
(1307). X. Lajos, V. Fülöp és IV. Károly végrendeletének végrehajtója.
miután öt francia király uralkodása alatt viselte a hadak főpa-rancsnoki
tisztét. Háromszor nősült: első felesége Isa-belle de Dreux volt, a
második Mélisinde de Vergy, a harmadik Isabeau de Rumigny.
'
Chätillonnak, Saint-Pol grófjának és Beatrix de Dampierre-nek, a
flandriai gróf leányának fia. 1311-ben nőül veszi Marguerite-et, Charles
de Valois és Marguerite d'Anjou-Sicile leányát, VI. Fülöp francia király
nővérét. Fia, Charles magának követelte Bretagne örökségét III. Jean
herceg halála után.
Guy de Chätillon-Saint-Polnak, Franciaország főpohárnokának leánya.
Charles de Valois harmadik felesége (1308).
'
A király íródeákja (1318). A párizsi Notre-Dame kanonokja.
novemberétől visszahelyezték tisztségeibe.
'
Konstantinápoly névleges császárnéja, Charles· de Valois második
felesége. Az utolsó konstantinápolyi latin császárnak, Baudouinnek
(1261) unokája és örököse. Halála után jogai idősebb leányára,
Catherine-ra szálltak, aki Philippe d'Anjounak, Akhaia és Taranto
hercegének volt a felesége.
'p %
Cressay fivérei. VI. (Valois) Fülöp mindkettőt lovaggá ütötte a crécyi
csata után (1346).
'p&p p (1298 körül-1345) ± Eliabel úrasszony és Jean de
házasságot kötött Guccio Baglionival, s egy fiút szült, akit a bölcsőben (1346). Aquitania kormányzója (1355). 1356-ban legyőzte II. Jánost a
elcseréltek I. (Postumus) Jánossal. Ez utóbbinak Marie de Cressay a poitiers-i csatában. 1361-ben nőül vette Jeanne de Kentet, Edmond de
dajkája volt. Az Ágoston-rend kolostorában, Cressay közelében temették Kent leányát. A későbbi II. Richárd angol király atyja.
el. 8p +p (1294 körül-1350) ± Burgundia hercege, II. Robert
3
p 4p
p (1262-1326. okt. 27.) ± az Öreg; Hugh Le burgundi hercegnek és Franciaországi Ágnesnek, Szent Lajos leányának
Despensernek, Anglia főbírájának fia. Báró, a parlament tagja (1295). fia. 1315 májusában lépett bátyja, V. Hugó örökébe. Fivére Margitnak,
1312-től kezdve II. Edward főtanácsosa, Winchester grófja (1322). 1326- X. (Civakodó) Lajos feleségének; Johannának, Philippe de Valois, a
ban a bárók lázadása eltávolítja a hatalomból. Bristolban, akasztófán halt későbbi VI. Fülöp feleségének; Máriának, Bar grófja feleségének és
meg. Blankának, Savoyai Edward gróf feleségének. 1318. jún. 18-án nőül vette
3
p 4p
p (1290 körül-1326. nov. 24.) -a Fiatal, az Johannát, V. Fülöp legidősebb leányát (aki 1347-ben halt meg).
előzőnek a fia. Lovag (1306). Feleségül vette Alienor de Clare-t (1309 !$p %

p p (7-1370. márc.) ± Franciaország királynéja, Louis
körül). Kamarás és II. Edward kegyence 1312-től. A hatalommal való d'Évreux-nek, Évreux grófjának és Marguerite d'Artois-nak a leánya.
visszaélése okozta 1326-ban a bárók lázadását. Herefordban Testvére Fülöpnek, Évreux grófjának, a későbbi navarrai királynak.
felakasztották. Harmadik felesége IV. (Szép) Károlynak (1325), akitől három lánya
3
p
p ‘
p
p (7-1337) ± Gloucester grófjának leánya, született: Johanna, Mária és Blanka, ez utóbbi 1328. ápr. 1-én, már atyja
II. Edward unokahúga, 1309-ben nőül ment az ifjabb Hugh Le halála után.
Despenserhez. !$p 
(p (7-1343) ± Évreux-i Lajos fia. Az apa Szép Fülöp
3
p %

p p (7-1331. okt. 6.) ± Béthune várbirtok egyik féltestvére volt. Anyja Marguerite d'Artois. 1318-ban nőül vette
nemesének leánya. Az Artois-perben hamisítványok gyártásával Franciaországi Johannát, X. (Civakodó) Lajos és Burgundi Margit
vádolták, és elevenen megégették. leányát, Navarra örökösét, aki 1349-ben halt meg. Apja Rossz
3p R
p (7-1348) ± XXII. János pápa unokaöccse. Bíboros Károlynak, Navarra királyának és Blankának, aki VI. (Valois) Fülöpnek,
lett 1316 decemberében. Albano püspöke majd főpenitenciárius. Franciaország királyának második felesége lett. Kasztíliában esett el a
89p p 7

p (1284-1327. szept. 21.) -AngHa királya. mórok ellen vívott csatában.
Carnarvonban született. I. Edward és Kastíliai Eleonóra fia. Az első 

p p p (7-1317) ± varázslónő. A X. Lajos halála után
walesi herceg és chesteri gróf (1301). Aquitania hercege és Ponthieu
grófja (1303). 1306-ban ütötték lovaggá. 1307-ben lett király. 1308. Jan.
22-én feleségül vette Franciaországi Izabellát, í>zép Fülöp leányát. A
Westminsterben koronázták meg 1308. febr. 25-én. A bárók lázadása
p %
p p *p Ringry bárója, Ruminghen hűbérura, Bourbourg
(1326), amelyet a felesége vezetett, megfosztotta trónjától.
Bebörtönözték, és a Berkeley-kastélybeli börtönében meggyilkolták.
89pp:
indított perben Mahaut ellen vallott.
Fiával együtt elevenen megégették, miután Mahaut-t 1317. okt. 9-én
felmentették a mérgezés vádja alól.

várura, báró; az Artois grófság lázadó nemességének választott vezetője;
az utolsók egyike, aki meghódolt (1320). Feleségül vette Isabelle-t, Guy
pp;7

<p89p(1312· ȘȠȞ· 13.-1377) ± de Dampierre-nek, Flandria grófjának hatodik leányát. Tőle egy fia
Anglia királya, II. Edward angol király fia, Chester grófja (1320). született, Robert, aki 1356-ban Franciaország connétable-ja lett.
Aquitania hercege és Ponthieu grófja (1325). Királlyá kiáltották ki (1327 
p #"p (7-1346) ± Louis, Crécy hűbérura, Nevers grófja,
januárja) apja trónfosztása után. 1328-ban nőül vette Filippát, Guillaume Louis de Nevers fia. Mint Flandria grófja 1322-ben követte nagyapját,
de Hainaut-nak, Hainaut, Holland és Zealand grófjának és Jeanne de Robert de Béthune-t. 1320-ban nőül vette Marguerite-et, V. Fülöp és
Valois-nak a leányát. IV. iCároly halála után igényt tartott a francia Burgundi Johanna második leányát. Calais-nál esett el.
trónra, emiatt tört ki a százéves háború. 

p =
p (1268 körül-1325) ± Burgundia hercegnője,
89p p:p (1330. jún. 15.-1376. jún. 8.) ± walesi herceg, Szent Lajos tizenegy gyermeke közül a legkisebb. 1273-ban nőül ment II.
Cornwall hercege, Chester grófja, a Fekete Herceg. III. Edward angol Robert burgundi herceghez. Anyja V. Hugónak és IV. Eudes-nek
király és Filippa de Hainaut legidősebb fia. Részt vett a crécyi ütközetben (mindketten burgundi hercegek); Margitnak, X. (Civakodó) Lajos
navarrai, majd francia király feleségének, és a Sántának nevezett Lajos, IV. Károly és Izabella angol királyné fivére. Burgundia
Johannának, VI. (Valois) Fülöp első feleségének. palotagrófja és Salins hűbérura Burgundi Johannával kötött házassága


p  p (Isabelle de France; 1292-1358. aug. 23.) ± révén (1307). Poitiers grófságát apanázsként kapta (1311). Franciaország
Anglia királynéja. IV. (Szép) Fülöp és Jeanne de Champagne leánya. X. pairje (1315). X. Lajos halála után régens, majd X. Lajos postumus
Lajos, V. Fülöp és IV. Károly nővére. 1308-ban férjhez ment II. Edward fiának halála után Franciaország királya (1316. nov.). Longchamp-ban
angol királyhoz. Roger Mortimerrel együtt élére állt a bárók lázadásának, halt meg fiú örökös nélkül; Saint-Denis-ben temették el.
amely végül megfosztotta trónjától a férjét. Elnevezték ÄFranciaország 
(p +p (1293-1350. aug. 22.) ± Franciaország királya, előbb
nőstény farkasának´. Kiskorú fia, III. Edward nevében 1326-tól 1328-ig Philippe, Valois grófja; Charles de Valois-nak és első feleségének,
kormányozta Angliát. 1330-ban száműzték az udvarból. A herefordi Marguerite d'Anjou-Sicile hercegnőnek legidősebb fia. IV. (Szép) Fülöp
várban halt meg. unokaöccse. X. Lajos, V. Fülöp és IV. Károly, az utolsó Capet


p %

p (1308-1347) ± Burgundia hercegnője, V. unokatestvére. IV. (Szép) Károly halála után a királyság ré-gense, majd
Fülöp és Burgundi Johanna legidősebb leánya. 1316 júliusában IV. Károly postumus leányának születése után az első Valois király
eljegyezték IV. Eudes burgundi herceggel, akihez 1318 júniusában ment (1328. ápr.). Reimsben koronázták meg 1328. máj. 29-én. Az angol
nőül. király magának követelte Franciaország trónját, ez okozta a második


p %

p (1311 körül-1349. okt. 8.) ± Navarra százéves háborút. VI. Fülöp első felesége Burgundi (Sánta) Johanna volt,
királynője, Navarrai Lajosnak, a későbbi X. (Civakodó) Lajosnak és Burgundi Margit húga. Johanna 1348-ban meghalt. Második felesége
Burgundi Margitnak a leánya. Azt tartották, hogy házasságtörésből Navarrai Blanka, X. Lajosnak és Burgundi Margitnak az unokája (1349).
született. Kizárták Franciaország trónjának örökléséből. Navarra trónját R
p 2p p (7-1333) ± II. Edward egyik őrzője a Berkeley-
örökölte. 1318-ban feleségül ment Évreux-i Fülöphöz. Rossz Károly várban. 1330-ban felelőssé tették a király haláláért, letartóztatták a
navarrai királynak és VI. (Valois) Fülöp francia király második Pireneusi-félszigeten; innen Nápolyba menekült, ahol elfogták és
feleségének, Blankának az anyja, valamint Ágnesnek, aki Gaston megölték.
Phoebus felesége lett. Pestisben halt meg. 4
p #"p (7-1337) ± a Jónak nevezett Guillaume d'Avesnes,


p>
p(1318-1380. szept. 16.) ± Normandia hercege, Hainaut, Holland és Zeeland grófja, II. Jean d'Avesnes-nak, Hainaut
később V. Károly francia király. II. János és Luxemburgi Bonne grófjának és Philippine de Luxembourg-nak a fia. 1304-ben örökölte
legidősebb fia. Vincennes-ben született. Megkapja a dauphin címet, atyja tartományait és címeit. 1305-ben nőül vette Jeanne de Valois-t,
amiután Dauphinét visszakapcsolják Franciaországhoz (1349). 1350-ben Charles de Valois és Marguerite d'Anjou-Sicile leányát. Apja Filippának,
feleségül veszi Bourbon Johannát. Ugyanebben az évben lovag. 1355-től Anglia királynéjának.
a király normandiai helytartója, majd Normandia hercege. Részt vett a 4
p %
p p (7-1356) ± Beaumont hűbérura, az előbbinek a
poitiers-i csatában (1356), majd II. János fogsága idején a királyság fivére. Több hadműveletben vett részt Angliában és Flandriában.
kormányzója. II. János halála után (1364) V. Károly néven lép trónra. 4
p 7p p (13147-1369) ± Anglia királynéja, Guillaume-
1380. szept. 16-án halt meg. Saint-Denis-ben temették el. nak, Hainaut, Holland és Zeeland grófjának és Jeanne de Valois-nak a

(p+p(1268-1314. nov. 29.) ± Szép Fülöp, Franciaország királya,
Fontainebleau-ban született. III. (Merész) Fülöp és Aragóniái Izabella fia.
1284-ben nőül vette Jeanne de Champagne-t, Navarra királynőjét. X.
p .p (7-1356. ápr. 5.) ± Harcourt és Aumale grófja,
Lajos, V. Fülöp és IV. Károly francia királynak, valamint Franciaországi
Izabellának, Anglia királynéjának az apja. Perpignanban lépett trónra
(1285), Reimsben koronázták meg (1286. febr. 6.); Fontainebleau-ban
halt meg Saint-Denis-ben temették el.

(pȀ. (1291-1322. jan. 3.) ± Hosszú Fülöp, Franciaország királya.
Előbb Poitiers grófja; IV. (Szép) Fülöp és Jeanne de Champagne fia. X.
leánya. 1328. jan. 30-án nőül ment III. Edward angol királyhoz, akitől
tizenkét gyermeke született. 1330-ban koronázták meg.
4p %
Chätellerault vicomte-ja, Elbeuf ura. IV. Jean fia, aki elesett Crécynél.
1340-ben feleségül vette Blanche de Ponthieu-t, akitől kilenc gyermeke
született. Rouenben lefejezték.
4p R"p .p (1310 körül-1354. nov.) ± a Sánta. Az előző
nagybátyja. Lovag, Saint-Sauveur-le-Vicomte ura. 1343-ban száműzték,
III. Edward oldalára állt, s a franciák ellen harcolt a crécyi és a poitiers-i
csatában. Ütközetben esett el, Coutances mellett. utolsó.
4
pp4
p2p
p.p(1270körül-1328. nov. 17.) >
p p (1332-1387) ± Rossz Károly, Navarra királya. Évreux-i
± előbb II. Robert d'Artois írnoka, majd elkísérte Nogaret-t Anagniba, Fülöp és Franciaországi Johanna navarrai királynő fia. Anyját követi a
később Szép Fülöp megbízásából több utazást tett. Arrasi kanonok trónon. Pamplonában szentelik fel 1350. jún. 27-én. A fivére Blankának
(1299). Mahaut d'Artois kancellárja (1303). Arrasi püspök (1328). ± aki VI. Fülöp második felesége volt ± és Ágnesnek, aki Foix grófjának,
4
p p 4
p 0p .p *p az előző unokahúga. Mahaut Gaston Phoebusnek a hitvese. 1352-ben nőül vette Valois Johannát, II.
d'Artois grófnő udvarhölgye. János legidősebb leányát. 1351-ben II. János Languedoc kormányzójává
4 p p (1312-1355) ± Viennois utolsó dauphin-je. Jean fia, tette, majd elvette tőle e tisztséget, s Spanyol Károlynak adta, akit 1354-
bátyját, VIII. Guigues-t követte tisztében. 1349-ben eladta Dauphinét VI. ben Rossz Károly meggyilkoltatott. 1387. jan. l-jén halt meg.
Fülöpnek. Lemondása után dominikánus szerzetes lett. >
p +p (Pierre Roger, 1292-1352) ± Limousinben született.

p +p (Étienne Aubert, 1300 körül-1362) ± pápa. Pompadour Bencés szerzetes, majd Rouen és Bordeaux érseke. VI. Fülöp kancellárja.
közelében született, Limousinben. Jogot tanult Toulouse-ban. 1338-tól 1337-ben bíboros. 1342-ben pápává választották. Nápolyi Johanna
Noyon, 1340-től Clermont püspöke. 1342-ben lesz bíboros, majd királynőtől megvásárolta Avignont (1348).
főpenitenciárius. VI. Kelemen halála után, 1352-ben választották pápává. >
p#"p(Edmund Woodstock, 1301-1329) ± I. Edwardnak, Anglia
%

p p (1319-1364. ápr. 8.) ± Franciaország királya. VI. Fülöp és királyának és második feleségének, Franciaországi Margitnak, Szép
Burgundi Johanna, a Sánta fia. 1350-ben király. Feleségül veszi Fülöp nővérének a fia. Féltestvére II. Edward angol királynak. 1321-ben
Luxemburgi Bonne-t, Vak János leányát (1332). 1349-ben megözvegyül, kinevezték a doveri vár kormányzójává, az Öt kikötő őrévé és Kent
majd újabb házasságot köt, ezúttal Jeanne de Boulogne-nyal (1350). Első grófjává. II. Edward helytartója Aquitaniában 1324-ben. Londonban
házasságából négy fia született ± egyikük a későbbi V. Károly király ± és lefejezték.
öt leánya. Londonban halt meg.
p 'p 'p(7-1354) ± Spanyol Károly. Kasztíliai Alfonz fia,
%

p 11p (Jacques Duéze, 1244-1334. dec.) ± pápa. Egy cahors-i
polgár fia. Tanulmányait Cahors-ban és Montpellier-ben végezte. A
cahors-i Saint-André esperese. A périgeux-i Saint-Front és Albi város
kanonoka. Sarlat esperese. 1289-ben Nápolyba ment, és hamarosan II.
Anjou Károly király bizalmasa lett, aki a titkos tanács titkárává, majd
kancellárrá nevezte ki. Fréjusi (1300), majd avignoni püspök (1310). A
vienne-i zsinat titkára (1311). Porto bíboros püspöke (1312). 1316
augusztusában XXII. János néven pápává választották. 1316
szeptemberében, Lyonban koronázták meg. Avignonban halt meg.
>
kizárták az öröklésből. II. János kegyence. Languedocban a király
helytartója. Franciaország connétable-ja (1350). 1354-ben Navarrai
Károly meggyilkoltatta.

p#p7pp*pelőbb a párizsi parlament ügyvédje, majd Rouen
érseke, Normandia kancellárja (1347). 1349-től Franciaország
kancellárja.

p 1p (1289. okt.-1316. jún. 5.) ± Civakodó Lajos, Franciaország
királya, előbb Navarra királya; IV. (Szép) Fülöp és Jeanne de
Champagne fia. V. Fülöp, IV. Károly és Izabella angol királyné fivére.
p +p (1316-1378) ± német császár. Luxemburgi (Vak) János
fia, VII. Henrik császár unokája. A francia udvarnál nevelkedett. 1329-
ben nőül vette Valois Blankát, VI. Fülöp féltestvérét. 1346-ban
koronázták Csehország királyává, s a következő évben császárrá. A
crécyi ütközetben megsebesült. 1356-ban kiadta az Aranybullát.
>
1307-től Navarra, 1314-től Franciaország királya. 1305-ben feleségül
vette Burgundi Margitot, akitől egy leánya született: Johanna. A Nesle-
torony botránya és Margit halála után ismét megházasodott, feleségül
vette Magyarországi Kle-menciát (1315. aug.). 1315 augusztusában
Reimsben megkoronázták. Vincennes-ben halt meg. Fia, I. (Postumus)
p +p (1294-1328. febr 1.) ± Franciaország királya. IV. (Szép)
Fülöp és Jeanne de Champagne harmadik fia. Apanázsként kapta a
p4
p(1281 körül-1345) ± Leicester és Lancaster grófja, a
határőrgrófságot (1315). Fivére, V. Fülöp után lépett a trónra (1322).
Először Burgundi Blankát vette feleségül (1307), azután Luxemburgi
Máriát (1322), majd Jeanne d'Évreux-t. Vincennes-ben halt meg fiú
örökös nélkül. A Capet-k egyenes ági leszármazottai közül ő volt az
János öt hónappal az ő halála után, 1316 novemberében született.


ÄFerdenyakú´. Lancaster grófjának, Edmundnak a fia, III. Henrik angol
király unokája. Részt vett a II. Edward elleni lázadásban. III. Edward
lovaggá ütötte koronázásának napján; a régenstanács vezetőjévé nevezték
ki. Később csatlakozott Mortimer ellenzékéhez.

p ' p / p (1300 körül-1372) ± Laon püspöke. Montdidier-ben János kamarásának a sógora. Amiután a király Poitiers-nál fogságba
született. Jogot tanult. A párizsi parlament ügyvédje (1340). II. János esett, felkelést szított a trónörökös (a későbbi V. Károly) ellen, és Na-
alatt államtanácsi előadó lett (1350). 1351-től Laon püspöke hercegi és varrai Károlyt támogatta. Fejszecsapásokkal gyilkolták meg.
pairi rangban. Navarrai Károly oldalára állt, majd támogatta Étienne &
p %
p p (7-1350) ± a három Marigny fivér közül a
Marcel lázadását. Száműzték a királyságból; Spanyolországban halt meg. legfiatalabb. A Notre-Dame kanonokja, majd Beauvais püspöke (1312).

p/$p/
p(7-1325) ± XXII. János pápa unokaöccse, aki 1325 Kancellár (1329). A király helytartója Gascogne-ban. Rouen érseke
decemberében bíborossá tette. (1347).

p / p p *p egy gatinais-i paraszt fia. Gyorsan emelkedett a &
pRpp(7-1372) ± Hainaut-ban született, és Filippának,
ranglétrán. Írnok, államtanácsi előadó, legfőbb számvevő, a titkos Nagy III. Edward hitvesének kíséretében ment Angliába. Lovaggá ütik 1331-
Tanács tagja, a király kamarása. Étienne Marcel sógora. Összeütközésbe ben. Részt vett III. Edward minden hadjáratában, a király egyik
kerül vele. Elbocsátását ± 1356 októberében ± a parlament követelte. főkapitánya volt. Nőül vette Marguerite-et, Thomas of Brothertonnak,

$ p 0

p (1315 körül-1349. szept. 11.) -Luxemburgi (Vak) Norfolk grófjának leányát. Brotherton III. Edward nagybátyja volt.
János leánya és VII. Henrik német császár unokája. 1332-ben nőül vette &
p :p "p (7-1340) ± II. Edwardnak gyermekkora óta
János, Normandia hercege, VI. Fülöp legidősebb fia, akinek kilenc bizalmasa. A király klerikusa, majd magánpecsétjének őre (1307). A
gyermeket szült. Pestisben halt meg. király titkára (1310), York érseke (1316), Anglia kincstárnoka (1325-

$ p ;+<p %

p (1295-1346) ± Csehország királya, VII. 1327). Ismét kincstárnok 1330-31-ben, s nagypecsétőr 1333-34-ben.
Henrik német császár fia. Atyja Bonne-nak, Normandiai János, a későbbi &
p p &
p :p "p (1301-1344) ± Montacute
II. János francia király első feleségének, valamint IV. Károly német második bárójának, Williamnek a fia, akit 1319-ben követett a
császárnak. Crécynél esett el. báróságban. Lovaggá ütötték 1325-ben. A Man sziget kormányzója és a

$ p &
p (1306 körül-1324. márc.) ± Franciaország Tower parancsnoka (1333), Salisbury grófja (1337), Anglia mar-sallja
királynéja; VII. Henriknek, Németország császárának, Luxemburg (1338), a windsori lovagi tornán szerzett sebesülésébe halt bele.
grófjának és Brabanti Margitnak a leánya. Luxemburgi Jánosnak, &p
p%

p(1286-1356) ± Pierre de Joinville és Jeanne de
Csehország királyának a nővére. IV. Károly második felesége (1322). Lusignan leánya; Szent Lajos fegyvertársának, Joinville királybírónak
1323 májusában koronázták meg. másodunokahúga. Nőül ment Roger Mortimerhez, Wigmore bárójához
&
p>
p(1293 körül-1328. okt. 12.) -Franciaország (1305 körül), és tizenegy gyermeket szült neki.
királynéja, Anjou Martell Károlynak, aki Magyarország névleges királya &p/p(1256 körül-1326) ± Chirk bárója,
volt és Habsburg Klemenciának a leánya. Charles de Valois unokahúga, II. Edward király helytartója és Wales főbírája (1307-1321).
annak első felesége, Marguerite d'Anjou-Sicile révén. Károly Róbert Fogságba esett Shrewsburynél (1322). A londoni Towerben halt meg.
magyar királynak és Beatrixnak, II. János vienne-i dauphin feleségének a &p +p /p (1287-1330. nov. 29.) ± Wigmore nyolcadik
nővére. 1315. aug. 13-án nőül ment X. (Civakodó) Lajoshoz, bárója, Roger Mortimer és Marguerite de Fiennes legidősebb fia. II.
Franciaország és Navarra királyához. Férjével együtt Reimsben Edward király helytartója és Írország főbírája (1316-1321). Vezetője
koronázták meg. 1316 júniusában megözvegyült, s ez év novemberében annak a lázadásnak, amely megfosztotta trónjától II. Edwardot.
született meg fia, I. (Postumus) János. A Temple-ban halt meg. III. Edward kiskorúsága idején Izabella királyné oldalán Anglia
&p%
p (1290-1365) ± báró, lovag (1306). II. Edward király tényleges kormányzója. A határőrvidék első grófja (1328). III. Edward
őrzője Berkeleyben (1327). A királyi ház udvarmestere (1330). Mortimer parancsára letartóztatták, és a parlament elítélte. Londonban a tyburni
bukása után halálra ítélték, őt téve felelőssé II. Edward haláláért. A bitóra akasztották.
kontinensre menekült. 1345-ben engedélyt kapott, hogy visz-szatérjen 5p 0
p(1311-1398) ± Évreux-i Fülöpnek és Franciaországi
Angliába. 1353-ban rehabilitálták. Johannának, Navarra királynőjének a leánya. 1349. jan. 29-én házasságot
&p !

p (1310 körül-1358. júl. 31.) ± Gazdag köztött VI. (Valois) Fülöppel, akitől ± már Fülöp halála után ± egy leánya
kereskedőcsaládból született. A párizsi céhfőnök Robert de Lorrisnak, II. született. Neauphle-le-Chateau-ban halt meg.
 5p 
(p (1355 körül-1363) ± Rossz Károly öccse. Részt vett keresztapja volt.
Spanyol Károly meggyilkolásában. 1356-ban elismerte III. Edwardot 319
Franciaország királyául és Normandia hercegéül. -p-
p(7-1325) ± a londoni Tower parancsnoka. Mortimer
5"p #"p(1300-1338) ± Thomas Brotherton; I. Edwardnak első szökése után börtönbe vetették, 1324 júniusában szabadult.
feleségétől, Franciaországi Margittól született idősebb fia. II. Edward -
p :p (1261-1324) ± a kánonjog professzora Oxfordban.
féltestvére és Kenti Edmund testvére. Norfolk hercege lett 1312 Exeter püspöke (1307), Anglia kincstárnoka (1320). Meggyilkolták
decemberében; Anglia marsalljává 1316 februárjában nevezték ki. Londonban.
Csatlakozott Mortimer pártjához, akinek fia az ő egyik leányát vette nőül. 2
p ‘ p p (7-1397) ± Périgord grófja. Roger-
5p&p+pp(7-1350) ± Vandoeuvre hűbér-ura, Franciaország
marsallja (1303-1315). X. Lajos megbízásából béketárgyalásokat
folytatott Flandriában Louis de Nevers-rel. Tanácsosa V. Fülöpnek, IV.
Ká-rolynak, majd VI. Fülöpnek; rendkívül fontos szerepet játszott e
p*pa sienai Tolomei-bank franciaországi főnöke. Ezt
három uralom idején. Franciaország főpohárnoka (1336).
?
p ‘p (7-1345) ± Hereford püspöke (1317), Worcester hamar meggazdagodott a nemzetközi kereskedelem és a toscanai
püspöke (1328) és Winchester püspöke (1334). Egyik vezetője a II.
Edward elleni összeesküvésnek. Anglia kincstárnoka (1327). Több
küldetést és követi megbízást teljesített a francia udvarnál és Avi-
gnonban.
7p 4p p 2
p (1301-1364) ± VII. Hélie de +p 'p p (1270. márc. 12-1325. dec.) ± III. (Merész)
Talleyrand-nak, Périgord grófjának és Brunis-sande de Foix-nak a fia; a
périgueux-i Saint-Front -ban kezdte papi pályáját. Périgueux
archidiakónusa, Chancelade abbéja, Metz prímása és London
archidiakónusa. Huszonhárom évesen Limoges püspöke (1324). Auxerre
püspöke (1328). 1331. máj. 24 -én bíboros. Petrarca barátja. VI. Ince pápa
megbízásából béketárgyalást folytat II. János és III. Edward között. ȁ
poitiers-i csata után Metzbe ment, hogy találkozzék IV. Károly
császárral. 1364 januárjában halt meg. Kívánsága szerint a périgueux-i
Saint-Front-ban temették el.
7 p R
Bernard és Eleonore de Vendome fia. 1361-ben lépett atyja örökébe.
Mivel az angolok szolgálatába szegődött, száműzték, s birtokai királyi
birtokká váltak.
2#p-
a bankházat a XII. században alapította Tolomeo Tolomei. A cég nagyon
ezüstbányák ellenőrzése révén. Sienában ma is áll egy Tolomei-palota.
2p &p p (7-1344) ± X. (Civakodó) Lajos kamarásának
unokaöccse. Araines és Vaumain hűbér-ura. 1320 körül Franciaország
marsallja. Flandria főhelytartója (1342).
Fülöpnek és első feleségének, Aragóniái Izabellának a fia. IV. (Szép)
Fülöp fivére. Tizennégy éves korában lovaggá ütötték. Ugyanabban az
esztendőben a pápai legátus Aragónia királyává nyilvánította. De
sohasem foglalhatta el ennek az országnak a trónját, és 1295-ben a királyi
címről is lemondott. Valois és Alengon grófja (12,85), majd Marguerite
d'Anjou-Sicile hercegnővel kötött első házassága révén Anjou, Maine és
Perche grófja; Catherine de Courtenay-vel kötött második házassága
révén (1301. jan.) Konstantinápoly névleges császára. VIII. Bonifác pápa
Romagna grófjává tette. Harmadszor Mahaut de Chätillon-Saint-Pollal
p p (1331-1391. okt.) ± Foix és Bé-arn grófja. II. kötött házasságot. Három házasságából számos gyermeke született.
Gaston és Eleonore de Comminges fia. Jeanne d'Artois-nak, Robert Legidősebb fia, VI. Fülöp néven, a Valois-dinasztia első királya. Charles
d'Artois nővérének unokája. Apja halála után koronázták meg (1344). de Valois hadat viselt Itáliában a pápa szolgálatában (1301), két
Részt vett a crécyi ütközetben. VI. Fülöp Languedoc társhelytartójává hadjáratot vezetett Aquitaniában (1297, 1324), és jelölték a német
nevezte ki (1347). 1349-ben nőül vette Évreux-i Ágnest, Rossz Károly birodalom trónjára. Nogent-le-Roi-ban halt meg; Párizsban, a
húgát. Fényűző udvart vitt Or-thezben. 1382-ben halálra sebezte egyetlen Jakobinusok templomában temették el.
fiát. Halála után, 1391-ben, birtokai visszaszálltak a francia koronára. +p%

pp(1304 körül-1363) ± Beaumont grófnéja, Charles de
7p p 7p 0
p p (7-1352) ± XXII. János pápa Valois-nak és második feleségének, Catherine de Courtenay-nek leánya.
unokaöccse, akit 1316 decemberében nevezett ki bíborossá. VI. Fülöp francia király féltestvére. Robert d'Artois-nak, Beau-mont-le-
/
p :p (7-1327) ± kincstárnok (1307). Worcester püspöke Roger grófjának a felesége (1318). Robert száműzetése után három fiával
(1307), pecsétőr (1310-1314). II. Edward, legfőbb tanácsosainak egyike. bezárták a Chäteau-Gaillard-ba, később kegyelmet kapott.
Izabella párthíve lett 1326-ban. Ő koronázta meg III. Edwardot, akinek a +p %

p p (1295 körül-1352) ± Hainaut grófnéja, Charles de
Valois-nak és első feleségének, Marguerite d'Anjou-Sicile-nek a leánya.
VI. Fülöp francia király nővére. 1305-ben nőül ment Guillaume de
Hainaut-hoz, Hainaut, Holland és Zeeland grófjához. Filippa angol
királyné anyja.
+p ‘
p p (7-1335) ± Avignon püspöke (1317). XXII. János
bíborossá nevezte ki 1317 júniusában.
:

p %
p p (1286-1344) ± Surrey és Sussex grófja. John
Fitzalannak, Arundel grófjának a sógora. Lovag és parlamenti tag 1306-
tól. Hű maradt II. Edwardhoz, ennek ellenére tagja lett III. Edward
régenstanácsának.
: p0
$p*pÄCouvinből való´-nak is nevezik; az hainaut-
beli Couvinből származik, egy Namur közelében fekvő faluból. A
Valois-család nagy várkastélyait járó dalnok nagy hírnévre tett szert 1319
és 1329 között szerzett költeményeivel. Művei szép, színezett
kéziratokban maradtak fenn; ezeket az ő irányításával készítették
korabeli hercegnők számára.
EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE
IGAZGATÓ
SZEDTE ÉS NYOMTA A DABASI NYOMDA RT.
FELELŐS VEZETŐ BÁLINT CSABA VEZÉRIGAZGATÓ
KÉSZÜLT DABASON, 1993-BAN
MUNKASZÁM 93-0661 FELELŐS SZERKESZTŐ VARGYAS ZOLTÁN
MŰSZAKI SZEJIKESZTŐ KELLER KLÁRA
A BORÍTÓN LÁTHATÓ MINIATÚRA A PÁRIZSI
BIBLIOTHÉQUE NATIONALE TULAJDONÁBAN VAN
MŰSZAKI VEZETŐ MIKLÓSI IMRE
KÉSZÜLT 17,83 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN
ISBN 963 07 5610 2