A mű eredeti címe: The Impostor

Copyright © 2003 by Celeste Bradley

All rights reserved.

Fordította: Chován Hedvig

Szerkesztette: Kátay Zsófia

Kiadási és fordítási jogok fenntartva!

© 2014 Victoria Kiadó

Tilos a borító és a fordítás részének vagy egészének

bármilyen módszerrel való másolása és annak felhasználása
a Victoria Kiadó írásos engedélye nélkül!

Felelős kiadó: Falb Magdi

ISBN 978-963-9803-63-3

Kiadja a Victoria Kiadó Kft.

Cím: 1067 Budapest, Eötvös u. 42.
Tel/Fax: 269-4043
E-mail: info@victoriakiado.hu

Könyveink megrendelhetők a kiadótól postai úton

vagy a www.victoriakiado.hu honlapon

Nyomdai előkészítés:
Kulcs-Szintagma Kft., Budapest

Nyomdai kivitelezés
Printing Solutions Bt.
Felelős vezető: Szöllősi Ádám
 Anglia, 1813

Talapzaton állt, ám görög istennőhöz képest meglehetősen hétköznapira sikeredett.

Duzzadt ajka és az erőltetett póz túlságosan frivolnak tűnt egy klasszikus szoborhoz
képest. És bár egy leheletfinom fátyol teljesen elfedte domborulatait, gömbölyű karjai és
combjai óhatatlanul megmozgatták az ember fantáziáját ahhoz, hogy maga elé képzelje a
fátyol alatt rejlő idomokat.
Lábainál három, a londoni társaság illusztris tagjainak számító, tiszteletre méltó férfi
térdelt; egyiküket részben takarta a buja nőalak. A rajz azt a pillanatot örökíti meg,
amikor a három figura arannyal és ékszerekkel halmozza el a bálványt, s eközben
igyekeznek megérinteni őt.
A rajz alján, az istennőhöz és hódolóihoz képest kis méretben, a két térdeplő
úriember homályosan felismerhető felesége és gyerekei láthatók, a földön kuporogva.
Nyomorúságos, rongyos kinézetük éles ellentétet képez a felettük magasodó istennő
lábainál felhalmozott kincsekkel.
„Fleur és hódolói", olvasható a rajz alatti szöveg.
Gerald Braithwaite heves mozdulattal csapott le a díszes betűkkel megrajzolt
„Szerkesztő” címzésre, miáltal lesöpörte a papírhalmazt és a spárgát, amely a politikai
karikatúrasorozatot fogta egybe, s a lapok a padlóra hullottak. A fiatal lány, aki a
csomagot hozta, azonnal letérdelt, hogy összeszedje a paksamétát, de Braithwaite ügyet
sem vetett rá.
Egyik kezével féltő gonddal felemelte a legfelső rajzot, míg a másikkal végigsimított
az ajkain, mintha el akarná fojtani a saját szavait. Mindazonáltal egy megkönnyebbült
sóhaj mégiscsak elhagyta az ajkát, amint a rajzot tanulmányozta, melynek révén több
példányt fognak eladni a London Sunból, mint eddig bármikor.
- Sir Thorogood, büszke vagyok önre, nagyon büszke - mormolta a szerkesztő. -
Fantasztikus rajz! Süt belőle a bujaság, a bűn és a pátosz. Három dúsgazdag férfi szórja
kincseit egy nőre - akárcsak manapság egy híres táncosnőre -, miközben családjuk
koldusbotra jut. Fenomenális gúnyrajz, részleteiben borotvaéles, mesteri vonalvezetéssel,
mintha a legnagyobb művészek vázlatfüzetéből bújt volna elő. Vigye el az ördög a rátarti
ficsúrokat. Ők maguk is ezt kívánják majd, amikor meglátják az utcán ezt a karikatúrát -
sóhajtotta boldogan Braithwaite, és odalökött egy vaskos borítékot a lánynak, egy
pillantásra sem méltatva őt.
A szerkesztő elmosolyodott, majd felnevetett. Végül harsogó hahotázásban tört ki,
mely végigvisszhangzott az egész épületen, annak a sajtóterméknek a székházában,
amely hamarosan a legolvasottabb újság lesz egész Londonban.
Amikor a jelentéktelen kinézetű, fiatal küldönclány kiment a kapun az utcára, épp
csak egy apró ajakrándulása árulkodott arról, mennyire elégedett, hogy a szerkesztőnek
ilyen virágos a kedve.

Másnap délután egy bizonyos úriember széthajtotta a London Sunt, hogy reggelizés
közben átfussa. Meglehetősen későn ébredt aznap, mégis szerét ejtette, hogy
megcsöcsörésszen egy reszkető cselédlányt, lehordjon egy inast és alaposan
felmérgesítse a lakáját. Ettől aztán derekasan meg is éhezett. Valószínűleg ezért történt,
hogy csaknem megfulladt egy hatalmas falat sonkától, amit éppen tele szájjal, bőszen
rágott. Vagy talán Sir Thorogood vitriolos tolla váltotta ki ezt a reakciót.
Az úriember pulykavörös lett dühében, és üvöltve parancsolt rá a lakájára.
- Azonnal hozassa ide a kocsimat! Elmegyek.
A lakáj engedelmesen bólintott, de amint sarkon fordult, hogy távozzék, pillantása a
gazdája kezében szorongatott újságra tévedt. Még az azonnali megtorlás fenyegető árnya
sem nyomhatta el azonban arcán a gúnyos mosolyt, miközben elhagyta a szobát.

Puff! Az újság egyenesen az egyik meglehetősen rátarti lord tányérján landolt.

- Hé! Ha nem látnátok, éppen vacsorázom! - nézett fel a szőke lord a két férfira,
akik megzavarták az estéjét.
- Merem állítani, pillanatokon belül elmegy az étvágyad. Ezt nézd meg! - A
magasabbik látogató kinyitotta az újságot, hogy megmutassa Sir Thorogood legújabb
karikatúráját.
A lord megkövült, kezében megállt a szalvéta szájtörlés közben, amint rádöbbent,
mit ábrázol a gúnyrajz.
- A francba - dörmögte.
- Úgy bizony - mondta a látogató.
- Mit tegyünk? - sápítozott a másik férfi, aki mindaddig a háttérben állt a kezét
tördelve. A lord felmordult.
- Mégis mit? Keressétek meg ezt a Thorogoodot, és diszkreditáljátok. Kell, hogy
legyen valamilyen csontváz a szekrényében. Családi botrány, szerencsejáték, bármi.
Az első férfi kétkedve csóválta a fejét.
- Úgy véled, ennyi elég lesz? Ennél hatékonyabb megoldásra szavaznék.
- Ez csak a kezdet - bökte oda mogorván a lord, s a szalvétáját a rajzra dobta. - De
nyugodtak lehetnek, uraim, hogy vég is lesz.
 1.

Dalton Montmorency, Lord Etheridge a Korona kémje beviharzott a bálterembe.

Életében először Sir Thorogoodként, a világtól elvonult karikaturistaként jelent meg, és
azonnal világossá vált előtte, hogy valamivel igencsak feldühíthette a komornyikját.
Amint belépett Rochesterék báltermének hatalmas, boltíves ajtaján, és elindult volna
lefelé az elegáns lépcsősoron, a hangzavar egy csapásra elnémult, és arcok sokasága
fordult azonnal felé, mint megannyi napraforgó a Nap felé.
Talán feltűnő ruhájának köszönhetően. A teremben lévő férfiak ünnepélyes, fekete
öltözékéhez képest Dalton meglehetősen különc viseletben jelent meg.
Akár egy dandy.
- Öltöztessen bohém művésznek - mondta még otthon Buttonnak, a
komornyikjának, aki korábban színházi öltözetőként kereste kenyerét, és akit Dalton
Simon Rainestől, jó barátjától, az egykori mesterkémtől kért kölcsön. - Úgy akarok
kinézni, mint azok a piperkőcök, akiket csupán a divat majmolása érdekel.
A jelenlévők reflexióiból arra következtetett, hogy mégsem volt bölcs dolog ilyetén
szavakat intéznie komornyikjához.
Button zseninek számított az öltöztetés terén, és hamarosan a titkos Álruhások
Klubja összes tagjának ő választotta ki a ruházatát, Roppant kényesen ügyelt is rá,
nehogy elbagatellizálják a dolgot. Lord Etheridge most őszintén azt kívánta, bárcsak
valami kevésbé kínos bosszút eszelt volna ki a komornyikok gyöngye.
Mérget, esetleg. Vagy bérgyilkosokat. Dalton inkább egy állig felfegyverzett
rablóbandával küzdött volna meg egy sötét sikátorban, mintsem hogy itt álljon a
bálteremben a tömeg előtt, „művészi” dicsfénytől övezve. Csaknem száz ember tekintete
szegeződött rá, amikor megállt a lépcső tetején.
Már a kabátjától is káprázhatott a szemük. Otthon, a félhomályos szobájában meg a
kocsija sötétjében egyáltalán nem tűnt ennyire rikítónak. A miriádnyi gyertyával
megvilágított, fényes teremben azonban egyértelművé vált, hogy Dalton felöltőjének
zöld színe szinte világít. Ez a kabát, a fénylő, lila selyemmellény és a pávakék
térdnadrág rádöbbentette viselőjét, hogy pontosan úgy fest, mint egy óriás trópusi
papagáj.
Button a halál fia.
Egyelőre viszont, hogy „Sir Thorogood” végre valahára megjelent a nyilvánosság
előtt ebben az álruhában, nincs mese, tovább kell játszania a komédiát, akkor is, ha
kinézete kísértetiesen emlékeztet egy kalózkapitány kedvenc madaráéra.
Ráadásul komoly kétségei merültek fel, hogy vajon szükség van-e a missziójára.
Igaz, azok a reformpárti karikatúrák csaknem egy éve tesznek nevetségessé bizonyos
befolyásos embereket. És az is igaz, hogy a brit kormány hitelességének semmiképpen
sem használ az ilyesfajta atrocitás háborús időkben. Saját inkognitójának megőrzéséről
már nem is beszélve, ami Daltonból kifejezett bizsergést váltott ki. Egy kelekótya
művész megregulázása, aki előszeretettel figurázza ki az arisztokrácia érzékeny pontjait,
nem volt éppen a szíve vágya. Inkább úgy érezte, mintha valamiféle cselszövőként
használnák őt, egy bizonyos lord személyes érdekeinek védelmében.
Ám A szélhámosok mostanság gyenge lábakon álltak, és a kémek ezen eklektikus
bandájának nem volt tanácsos ujjat húzniuk a hierarchiával, ha nem akarták
veszélyeztetni fennmaradásukat. Dalton még meglehetősen új ember volt a vezetői
tisztségben, és a Királyi Négyes többi tagja nem tudhatta, milyen meglepetésekre
számíthat tőle.
Még a saját emberei sem voltak biztosak felőle.
Ezt a küldetést nem csupán a parancsnak való feltétlen engedelmeskedés miatt
vállalta.
A szélhámosok Klubjának mesterkém tisztségét általában hosszú évek munkájával
lehetett kiérdemelni, melynek során az illető végigjárta a ranglétrát, kiváltva ezzel
hírszerzőtársai elismerését és lojalitását.
Ő viszont Simon Raines visszavonulása miatt hirtelen csöppent ebbe a pozícióba.
Annak ellenére, hogy már több mint egy éve a Királyi Négyes tagja volt, A szélhámosok
közül senki sem tudta, hogy ő a Kobra: a négy lordból álló befolyásos testület egyik
tagja, aki eldöntötte, mire vagy kire irányuljon a tolvajok és merénylők bandája - azaz A
szélhámosok Klubja - által megtestesített fegyver.
Amikor néhány hete leköszönt a Kobra tisztségéről és alig várta, hogy ismét
visszatérjen az intrikák mezejére, az irányítása alá került emberek ferde szemmel néztek
rá.
Az utóbbi hetekben sikerült némi engedelmességet kicsikarnia belőlük, de ez igen
távol állt attól a tisztelettől, amely egy vezetőt és tizenöt emberét egységes csapattá
kovácsol össze.
Így aztán megfogadta, hogy az első adandó missziót elvállalja, s így bebizonyítja az
embereinek, hogy ő nem csupán egy A szélhámosok Klubjának tagjai közül, hanem
kiemelkedő képességekkel rendelkezik.
Természetesen, amikor ezt a fogadalmat tette, álmában sem gondolta, hogy ilyen
gyötrelmes lesz ez a bizonyos misszió.
Én a Korona fegyvere vagyok - mondogatta magának, ahogy ott állt, és már előre
borzongott, mi vár rá az elkövetkező néhány óra során. Méghozzá rikítóan színes
fegyver, papagájjelmezben.
Mindenki várakozásteljesen bámult rá. Szinte hallani vélte, ahogy kattognak a
fejekben a kerekek: Egy ilyen fura figura hogyan fog megnyilvánulni? Számára viszont
az volt a kérdés: vajon ez a tömeg szolgamód behódol-e neki, vagy kategorikusan
bolondnak nyilvánítják és kiejtik a pixisből?
Miután Dalton missziójának sikerét csakis az előbbi reakció garantálhatja, tudta, a
legszerencsésebb, ha jó benyomást kelt. Próba, szerencse.
Felsőbbrendű arckifejezést erőltetve magára, hanyag mozdulattal hátralegyintette a
ruhaujjából előliffenő csipkemandzsettát, és teátrális meghajlással üdvözölte a ház
asszonyát, miközben kínosan vigyázott, nehogy meginogjon magas cipősarkán. Aztán
pedig szélesre tárta karját a táncteremben összegyűlt tömeg felé.
- Nos... megérkeztem - jelentette ki gőgösen.
A jelenlévő férfiak szemöldöke felemelkedett, zavart pillantásokat váltottak
egymással, ám a hölgyek szinte egy szólamban sóhajtottak fel, és tüstént nógatni kezdték
kísérőiket, mutassák be őket a vendégnek. Nagyszerű.
Kezdődjék a játék.

Clara Simpson két terebélyes hölgy között foglalt helyet, így igyekezett láthatatlan
maradni. Ez remekül működött is, mivel szomszédai szinte levegőnek nézték,
zavartalanul társalogtak a feje felett. Sajnos azonban a sógornője, Beatrice elől mégsem
rejtőzhetett el, sőt a ma esti programon való részvétel alól sem menthette ki magát. Nem
tölthette magányosan az estét, abban a biztos tudatban, hogy mialatt a család a bálban
időzik, senki nem zavarja majd meg a nyugalmát.
Bea aznap délután berontott a szobájába, és szinte felrángatta őt az íróasztalától, tolla
és levélpapírja mellől. Sógornője arcára kiült a szokásos engesztelhetetlen kifejezés, és
Clara azonnal tudta, nincs menekvés: engedelmeskedni fog, bármit is forgat Bea a
fejében vele kapcsolatban.
- Bitty és Kitty eljönnek ma este velem Rochesterék báljára, Clara. Szükségem van
rád is, mint gardedámra.
Megkísérelt kitérni a kérés elől, bár tudta, próbálkozása eleve kudarcra ítéltetett.
- Nem szívesen mennék Rochesterék báljára. Még mindig gyászolok.
- Nem volt még elég, Clara? A fivérem több mint egy éve eltávozott. Ennyire nem
ragaszkodhatsz szegény Bentley-hez.
- Talán mégis. - Vagy talán semmi kedve felújítani a ruhatárát, hiszen minden
pennyt igyekszik megspórolni, hogy egyszer végre elköltözhessen ebből a házból.
Beatrice felhorkant.
- Hát nem igazán vagy tekintettel az érzékenységemre, mondhatom! Muszáj
minden áldott nap a veszteségemre emlékeztetned? És szerinted mit mondanak majd
rólam az emberek, ha azt látják, hogy én már nem viselek gyászruhát?
Á, szóval itt van a kutya elásva.
- Talán, ha feketébe...
- Ugyan! Rémesen nézek ki a sötét ruhákban, s ezt te is tudod. Bentley soha nem
várta volna el tőlem, hogy hosszú ideig előnytelen öltözékekben mutatkozzam.
 - Majd még meggondolom, Beatrice - mondta akkor Clara, mint mindig,
valahányszor ez a téma került szóba.
Őt tulajdonképpen nem igazán érdekelte, mit visel. Nem akarta felkelteni egyetlen
férfi figyelmét sem. A puszta gondolattól is kirázta a hideg. Nem, nem. Csupán egyetlen
dolgot akart: hogy szabad és önfenntartó legyen, és talán - de csak talán – egy kicsit
megváltozzon az élete. Beatrice azonban erőszakosságával rátelepedett, s néha
hurrikánként ragadta magával. Ő pedig nemigen mert ellentmondani neki. Egyébiránt a
mai este során Clarának alkalma nyílhat a társaság megfigyelésére, ami nem
elhanyagolandó szempont.
Így tehát most itt ült a vénkisasszony nagynénik közé ékelve, és szemmel tartotta a
két Trapp lányt, akik kedves, simulékony természetük ellenére sem igazán keltették fel a
fiatalemberek érdeklődését.
Jól elvolt a fal mellett, valójában tetszett is neki ez a zug. Innen mindig felfedezett
valami érdekes látnivalót.
A bálteremben hömpölygött a tömeg, időnként kisebb csoportokba gyűltek össze,
majd szétváltak, és más csoportokhoz csatlakoztak. Clara figyelte a csinos ruhák és a
hozzájuk simuló szalonkabátok táncát, és teljes biztonságban érezte magát a figyelő
tekintetek elől. Számítása bevált: matt, félsötét gyászruhája csaknem egybeolvadt a
kárpittal, haja szinte teljesen eltűnt a kalapja alatt, arca pedig festetlen volt, akár egy
cselédlányé.
Jelenlétében nem számított, milyen információról beszélgetnek. Látnak is, meg nem
is.
Neki tűnt fel először, hogy hirtelen furcsa csend támadt a bálterem túlsó végében. A
mellette ülő nénikék csak akkor hagyták abba a csacsogást, amikor a csend már
beborította az egész termet, és csak az ő hangjuk hallatszott.
Halk suttogás indult meg a csend nyomában. Mint az ismert gyermekjátékban,
amikor az egyik a szomszédja fülébe súg valamit, aki továbbadja a szomszédjának, az
pedig még tovább, míg végül egészen más jelentést kap az eredetileg elsuttogott mondat.
Clara elmosolyodott erre a gondolatra, bár az igazat megvallva ő is ugyanolyan kíváncsi
volt a zavaró jelenség okára, akárcsak a többi jelenlévő.
Ekkorra az elsuttogott információ eljutott a terem hátsó sarkába is. A közelében álló
hölgyek összedugták a fejüket és halkan kuncogtak, az urak pedig úgy tettek, mintha
hidegen hagyná őket az imént érkezett vendég.
- Ki az? Ki jött? - kérdezte a balján ülő nagynéni. Clara vállat vont, jóllehet
igyekezett maga is megtudni a választ.
- Ő az! - mondta akaratlanul. - Személyesen Sir Thorogood!
Képtelenség.
Clara arca vérvörössé vált hirtelen haragjában. Láthatatlansága odalett. Csak a
közelében állók kérdő tekintetét látva döbbent rá, hogy felállt a székéből és az előbb
hangosan mondta ki a véleményét.
Zavarában mondott valamit, csak hogy megszabaduljon a kíváncsi tekintetek
kereszttüzétől.
- Úgy értem, milyen... milyen szokatlan... hiszen úgy hírlik, Sir Thorogood
korábban semmiféle társasági összejövetelen nem jelent meg.
- Nahát, hiszen ez csodálatos - kottyantott közbe az egyik nagynéni. - Ezer éve nem
láttunk a körünkben ismeretlen arcot! És mivel rendkívül okos ember hírében áll,
állítom, nem fogunk unatkozni. Az összes karikatúrája megvan nekem! Eredeti lapokból
kivágva, nem másolatok!
Clara már rég nem rá figyelt. Befúrta magát a tömegbe és addig araszolt, míg végül
alig tízméternyire állt meg Sir Thorogoodtól. A botrányos öltözékű férfi feltűnően
magas. Clara ki nem állhatta a fölébe magasodó férfiakat, akik úgy bántak vele, mintha
tizenkét éves és szellemileg kissé elmaradott lenne.
Arról nem is szólva, hogy ez az ember meglehetősen jóképű, sőt túlságosan is.
Megvetésre méltóan. Sötét, sűrű, hosszú haj. És azok a szemek - életében nem látott még
ennyire természetellenesen ezüstös szempárt! Ilyen szemekkel nem könnyű meggyőzni
az embereket az illető becsületességéről.
Rikító páva! Bár maga a tény, hogy a férfi egyáltalán nem tűnt annyira
nevetségesnek, mint az várható lett volna, még inkább felingerelte Clarát. Még ebben az
öltözékben is látszott, milyen széles a válla, lapos a hasa és mennyire elegáns a bolondos
pantallója szabása.
Nem számít, akkor is széltoló. Egy magas, jóképű férfinál csupán egy rosszabb
létezik: egy olyan magas, jóképű férfi, aki nem mond igazat. Márpedig ez a díszpéldány
itt pontosan ilyen.
Hazug - fortyant fel magában Clara, bár igyekezett uralkodni arcvonásain.
Hazug és tolvaj és...
Még időben visszafogta magát, mielőtt előbbre lépett volna, hogy nekirontson ennek
a csirkefogónak. Mit keres itt ezzel a névvel? Mi lehet a célja?
Minden bizonnyal a szenzációra éhes társaság figyelmének dicsfényében akar
sütkérezni - kiélvezve a titokzatosságot, mely a társaság által igen kedvelt gúnyrajzok
alkotóját, Sir Thorogoodot övezi.
Lássuk csak, töprengett Clara, mit tehetek. Nem vonhatom felelősségre a
nyilvánosság előtt, hiszen ezzel megszűnne az anonimitásom. Elveszíteném a munkát,
ami oly sokat jelent számomra. Más módon kell kiugratnom a nyulat a bokorból.
Közelebb kell kerülnöm ehhez az idegenhez, olyan közel, hogy csőbe húzhassam, és
maga leplezze le hazugságait.
Csatlakozott a hölgykoszorúhoz, mely úgy sereglette körül a különleges vendéget,
mint a galambok a kiszórt magokat. Néhányan szinte kényszerítették férfipartnerüket,
hogy mutassa be őket az úriembernek.
Clara egy pillanat alatt elveszett a suhogó ruhák között és az egymásba vegyülő
parfümök tömény illatában. Egyfolytában lökdöstek, szinte összenyomták az
erőszakosan nyomuló hölgyek, akik mindenáron magukra akarták vonni a délceg idegen
figyelmét. Amikor egyikük Clara felé pillantott, egy másodpercre meglepődött, majd
lekicsinylően végigmérte és megállapította, hogy nem jelent számukra konkurenciát.
Egy éles könyök fúródott a bordái közé. Az asszony odébb a rászólt, ám ekkor egy
cipősarok taposott a lábujjára. Reménye sem maradt, hogy egy lépéssel is tovább juthat a
nők sodró áradatában. Az eddig magára erőltetett tartózkodó természete most
megbosszulta magát.
Észrevétlenül lépkedett a méregdrága ruhákkal és pazar frizurakölteményekkel
ékeskedő hölgyek között, akik mindegyike alaposan felpolcolt keblekkel, ám minimális
ésszel bírt. Amint egyet hátrébb lépett, azonnal elfoglalta a helyét egy újabb, feltűnni
vágyó hölgy. Az idegen körül szorosan tülekedők feje felett Clara észrevette, hogy az
álnok csirkefogó kedvesen mosolyog a legfeltűnőbb tolldíszek és a legszemrevalóbb
keblek láttán, mialatt a többi rajongó kénytelen-kelletlen kijjebb szorult a körből.
Hogyan juthatnék közelebb hozzá? - töprengett Clara, mivel neki alapos oka volt rá,
hogy kifaggassa az úriembert, aki porig rombolhatja mindazt, amit ő eddig elért. Hogyan
vonhatná el a hazug csirkefogó figyelmét a londoni szépségek krémjétől?
Talán úgy, hogy közéjük tartozónak álcázom magam.
„Ha a fickó az ilyen nőcskékre bukik, a saját fegyverét fordítom ellene. Kebleim és
szempilláim nekem is vannak. Most már csak némi segítség szükségeltetik, hogy a
célnak megfelelően használjam őket.”
Ettől máris jobb kedvre derült. Micsoda nagyszerű ötlet! Ha ezek a hölgyek
káprázatosak, ő még inkább az lesz. Ha bugyuták, ő lesz köztük a legostobább.
Végtére is, ki gyanítaná, hogy egy káprázatos, de ostoba nő nem feltétlenül
haszontalan és nem csak dísznek jó? Való igaz: ez sokkal hatékonyabb álca, mintha
láthatatlan kékharisnya lenne. Hogy is nem jutott ez eddig eszébe? Nem szabad, hogy azt
higgyék róla, komoly és intelligens nő. Éppen az ellenkező látszatot kell keltenie.
Clara határozott léptekkel Beatrice keresésére indult. Hiszen egy szélhámost kell
lelepleznie.

Dalton igyekezett átfurakodni az őt szorongató hölgykoszorún, miközben lopva

szemügyre vette az urakat. Valahol, valamelyik szalonban vagy a bálteremben ma este az
igazi Sir Thorogood is jelen van. Dalton eltökélte, hogy addig erőszakolja rá a
társaságban lévő minden egyes férfira saját ellenszenves személyét, míg rá nem talál az
emberére.
Egy beszélgető férficsoport felé tartott, akik a közeledtére szétrebbentek.
Mindannyian kíváncsian néztek rá, egy ember kivételével, aki dühös pillantást lövellt
felé, majd se szó, se beszéd, elviharzott.
- Remélem, az úr nem beteg - szólalt meg Dalton, Thorogood nyájas tónusában. -
Fölöttébb kellemetlen lenne, ha elkapnék valami nyavalyát, pusztán, mert részt vettem
egy bálban.
Az urak egymásra néztek. A legfiatalabb, egy nyakigláb alak, akinek még alig
serkedt a szakálla, megköszörülte a torkát.
 - Azt hittem, felismerte Lord Mosley-t, Sir Thorogood. Az ön rajza miatt vesztette
el az állását az árvaház igazgatótanácsában.
A fészkes fenébe. Dalton átnézte a rajzokat, de ezek szerint nem elég alaposan.
Hanyag kézlegyintéssel bagatellizálta el baklövését.
- A karikatúráimat a múzsától kapott ihlet alapján szoktam megrajzolni. Aligha
emlékszem minden jómadárra, akiket leleplez a művészetem.
- Igaz, ami igaz, jó sokakat kifigurázott. Moselytől Wadsworthig szinte mindenkit -
bólintott egy másik férfi.
A legfiatalabb szemmel láthatóan égett a kíváncsiságtól.
Wadsworth? A többiek mind ránéztek.
- A gúnyrajz miatt elhagyta a felesége - magyarázta egyikük.
A fiatalember még izgatottabb lett. Egyik társáról a másikra nézett, majd ismét
Daltonra.
- Megmondaná, hogyan... úgy értem, honnan... honnan szerzi az információit?
Bizonyára nem könnyű mások titkait kifürkészni. Hiszen a titok az titok.
Dalton lassú, ördögi mosolyt villantott rá. Előrehajolt, és a társaság tagjai -
tartózkodó viselkedésük ellenére - közelebb hajoltak hozzá.
- Sir Thorogood előtt semmi nem marad titokban.
A csoport tagjai hallhatóan egyszerre nyeltek egy nagyot. Dalton csak mosolygott, és
igyekezett megjegyezni az arcukat, hogy később megkereshesse őket a rajzokon. Nem a
nőügyeik vagy a szerencsejáték-szenvedélyük érdekelte, de sosem lehet tudni, kinek van
valami a füle mögött.
Ekkor ismét közrefogták a hölgyek.
- Ó, Sir Thorogood! - csicseregték, és körbehízelegték. Az úriembereket szinte
letaglózta a hölgyek váratlan erejű rohama, Dalton pedig szitkozódott az orra alatt. Nem
számított rá, hogy Sir Thorogood ilyen mágneses vonzerőt gyakorol majd a szebbik
nemre.
Annál is inkább, mivel világéletében inkább rémisztő oroszlánnak tartották őt a nők.
Időnként eltöprengett, hogyan kerülhetne valamelyest közelebb hozzájuk, de most
minden porcikája visszasírta azt a félelemmel vegyes bámulatot, amit idáig tanúsítottak
iránta.
Vegyél fel egy pár magas sarkú cipőt, és nézd meg, hogyan alacsonyít le.

***

Clara Beatricébe csimpaszkodott, és a női toalettszoba felé húzta őt. A rózsaszín falú
és krémszínű bútorokkal berendezett helyiségben a rengeteg falitükör megsokszorozta az
amúgy is nagy tömegben jelen lévő hölgyek számát.
Bea a kezével igyekezett óvni frizurájának strucctolldíszét, ahogy keresztülsiettek a
termen.
- Mire készülsz, Clara?
 Sógornője válasz helyett a zsúfolt helyiség egyik üres sarkába vonszolta őt.
- Másként akarok kinézni - suttogta izgatottan Beának. - Úgy, ahogyan ők -
mutatott a többi hölgyre. - Csak még náluk is jobban.
Beatrice szemében gúnyos fény csillant.
- Tudtam. Tudtam én, hogy meg fogod bánni, amiért nem hagytál fel hamarabb a
gyászolással. Az a Thorogood fickó volt rád ekkora hatással, igaz? Szemrevaló férfi,
annyi szent.
Clara elengedte a megjegyzést a füle mellett.
- Segíts, Bea.
Az asszony csodálkozva mérte végig.
- Nos, holnap délelőtt elmehetünk Madame Hortensiához és rendelünk néhány
ruhát neked, bár az évnek ebben a szakában garantáltan hetekig kell várnod, míg
elkészülnek...
- Nem, Bea. Most rögtön.
Beatrice pislogott.
- Most? El akarsz kápráztatni egy férfit ezzel a hajviselettel, ebben a ruhában,
smink nélkül?
Itt az ideje, hogy előjöjjek az adu ásszal, gondolta Clara. Félig elfordult sógornőjétől
és megvonta a vállát.
- Ha úgy gondolod, hogy nem tudsz segíteni, majd megkérem Cora Teagardent...
- Azt a libát? Meg vagy őrülve? Annyit sem ért a divathoz, mint tyúk az ábécéhez!
Még a mostaninál is előnytelenebbül néznél ki - hadarta felháborodottan Beatrice, majd
megragadta Clara karját és egy tükörhöz vonszolta őt. Mögé állt és hatalmas elánnal
magyarázni kezdett.
- A ruhád egész jó, ha meglazítjuk rajta a csipkét. Egek, mi a fenének viselsz fűzőt,
ha nem húzod meg rendesen, kellően szorosra? Engedd le a válladat - na, még lejjebb...
hmmm...
Megfordult és odaintett egy várakozó komornát, akinek az volt a dolga, hogy
segítségére legyen a hölgyeknek.
- Hé, maga! Hozzon egy kis rizsport és szenet. És néhány hajtűt is - kiáltott a már
indulófélben lévő lány után.
Clara nagyot nyelt. Úristen! Mibe keveredtem?
 2.

Dalton lába sajgott, állkapcsa megfájdult az állandó mosolygástól, s leghőbb vágya

volt, hogy tűzre vesse cipőjét, majd a kandalló mellett egy üveg brandy társaságában
kipihenje fáradalmait. Most azonban még muszáj volt kényszeredetten mosolyognia egy
újabb csodálójára.
- Egészen megdöbbentő, hölgyem, hogy lehet valaki ennyire gyönyörű... -
Blablabla. Dalton már alig tudta követni, milyen sületlenségeket hordott össze az este
folyamán.
Ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy vadászni induljon. Vagy megverekedjen
valakivel, puszta ököllel. Bármit tegyen, ami egyértelműen férfias. Lehetőleg legyen
kimerítő és izzasztó tevékenység, olyan, amihez egy hangyányi csipke sem
szükségeltetik.
Ideje abbahagyni ezt a beszélgetést és továbblépni egy másikba. A legjobb lenne egy
kártyaszobában vagy egy dohányzószalonban. Sir Thorogood minden bizonnyal a felső
tízezerhez tartozik, hiszen a kívülállók közül senki sem tudhat ilyen sokat az előkelő
társaság tagjainak botrányairól és viselt dolgairól.
Elég! Udvariasan kimentette magát a figyelmét teljesen kisajátító hölgynél, és
továbbállt, mielőtt a nő újabb litániába fogott volna.
Megfordult, s ekkor csaknem felbukott egy másik hölgyben. Mivel nem óhajtott
belegabalyodni egy újabb végeérhetetlen bájcsevegésbe, gyorsan elkapta az illető
kesztyűs könyökét, hogy a hölgy talpon maradjon.
Enyhe virágillat csapta meg az orrát, mely inkább szappanra, mint parfümre
emlékeztette, s azonnal felébresztette férfiösztöneit. Tüstént elvette a kezét és hátrébb
lépett, miközben bocsánatkérően meghajolt.
- Bocsánatáért esedezem az ügyetlenségemért, drága lélek. Könyörgök, árulja el a
nevét!
- Térden állva tökéletesen megfelel.
Dalton felkapta a tekintetét. Vajon jól hallotta az iménti határozott, csípős szavakat?
Az előtte álló hölgy azonban legalább annyira faramuci és bugyuta volt, akárcsak a
bálteremben lévő társai. Valójában még náluk is ütődöttebb, mivel haját
szénakazalszerűen, magasra feltornyozva viselte, benne három strucctollal, s így még
Dalton magasságán is túltett.
Valószínűleg vonzó teremtés, ha egyáltalán látni lehetne valamit a vonásaiból a több
réteg vastag púder és rúzs alatt. Legalábbis úgy tűnik, nincs testi hibája. A ruhája
viszont! Te jó ég, micsoda eszméletlen hacukákat képesek a hölgyek magukra aggatni!
A nő lehúzta a ruha rövid ujját a könyökéig, ezáltal két karja az oldalához
préselődött, s a keblei szinte az álláig kibuggyantak, mivel a fűzőjét olyan szorosra
húzta, hogy alig kapott levegőt. Dalton képtelen volt nem észrevenni azokat a kebleket,
hát rászánt pár pillanatot elfoglalt estéjéből, hogy alaposan megszemlélje őket. Végtére
is, most éppen a munkáját végzi. Ettől viszont még hús-vér férfi.
Ami a hölgy többi részét illeti: igen szemrevaló. Bőre sima és krémszínű, s teste a
megfelelő helyeken kellően gömbölyded.
Nem olyan nagyon, hogy ízléstelen legyen az elegáns ruha dekoltázsa, de nem is
olyan kicsit, hogy csalódást keltsen egy úriemberben. Dalton ezzel el is szakította
pillantását a látványtól, elvégre csak nézegeti a portékát, nem vásárolni akar.
Feljebb emelte tekintetét. A nő félrebiccentette a fejét, majd lassan ráhunyorított,
szénnel vastagon kihúzott szemével. Nem egy lángész, kétségtelen. Üresfejű, akár egy
fabábu.
- Mrs. Bentley Simpson vagyok, uram. Nem hiszem, hogy be kellene mutatkoznia.
Hiszen maga a híres Sir Thorogood, érti, ugye?
Ugyan egyáltalán nem értette, de észbe kapott, miért is van itt, és mélyen ráhajolt a
hibbant liba kezére.
- Részemről az öröm, Mrs. Simpson. Hozzáfűzhetem, hogy Mr. Simpson
kétségtelenül a legszerencsésebb férfi itt a bálteremben ma este?
Határozottan nőietlen felhorkanást kapott válaszul. Mire ez a szarkazmus? Még
mindig meghajolva felpillantott, s azt látta, hogy az eszetlen teremtés annyira jobbra
dönti a fejét, hogy a szemébe nézhessen, hogy kis híján eldől.
Dalton gyorsan felegyenesedett és Mrs. Simpson vele egyszerre húzta ki magát. Az
egyik strucctolla meglazult és most kecsesen előrebillent, egyenesen a férfi orra előtt
fityegve.
Hátrébb lépett, miközben továbbra is mosolygott a nőre, és észrevétlenül odébb lökte
a tolldíszt. A hölgy visszamosolygott és közelebb jött, így az az átkozott toll ismét
csiklandozni kezdte Dalton arcát és fülét.
- Megvan, mivel engesztelhet ki! - csapta össze két kezét örvendezve Mrs.
Simpson. - Rajzolhat rólam egy képet!
Egek ura, lehet, hogy még csak tizenkét éves? Miközben újra lenézett azokra a
tagadhatatlanul érett keblekre, kénytelen volt nemmel felelni. A kislányos nyafogás
viszont több, a közelükben álló hölgy figyelmét is felkeltette, így pillanatokon belül
tyúkeszű, zsibongó nők között találta magát újra. Mindannyian azt követelték tőle,
mutassa meg azt a tehetségét, amivel Dalton egyáltalán nem rendelkezett. Ráadásul nagy
bociszemekkel, esdekelve bámult rá mind közül a legostobább: Mrs. Bentley Simpson.
 A fura alak meglehetősen jól tűrte. Clara, miközben tüzelte a többi hölgyet, hogy
tovább rimánkodjanak a rajzokért, kénytelen volt elismerni, hogy a szélhámos
szemrebbenés nélkül képes hazudni.
Elbájoló mosollyal, választékosan hárította el a kérésüket, azzal érvelve, hogy most
itt a bálban nem teszi közszemlére tehetségét, hiszen mindannyian azért jöttek, hogy
zenét hallgassanak és sármos fiatalemberekkel táncoljanak. Nem venné a lelkére, ha
kisajátítaná a figyelmüket.
Ez telitalálat volt. Clara kis híján sípcsonton rúgta ott azonnal. Kisajátítani mások
figyelmét - hát pontosan ez a szándéka a csirkefogójának!
Életében először be kellett ismernie magának, élvezi, ahogyan az emberek reagáltak
a munkájára. Bár eredeti szándéka szerint csupán véget akart vetni az
igazságtalanságoknak, az utóbbi hónapok során olyan becsben tartotta Sir Thorogood
népszerűségét, mint egy titkos ékszert.
Saját maga előtt is tagadni próbálta, hogy nem egészen önzetlen célból tette, amit
tett. Ez pedig egyáltalán nem volt ínyére. Egy okkal több, hogy gyűlölje ezt a különc
pozőrt, amiért erre a felismerésre rádöbbentette. Clara, miközben alig tudta leplezni
gúnyos mosolyát, állt a nyüzsgő hölgyek között és egyre hangosabban követelte a
rajzokat.
Egyetlen rajz elegendő lenne, hogy sarokba szorítsa ezt a csirkefogót. Clara
tehetsége lehet, hogy nem több ügyes trükknél, de ő éppen ebben profi.
És ez olyasvalami, amire nem akárki képes. A karikatúra ugyanis nem leképezi a
célszemélyt, hanem eltúlozza néhány jellegzetes vonását, a többi rovására. Akkor lesz
találó, ha az alkotója tudja, mit kell lerajzolnia. A mögötte tolakodó hölgyek még
közelebb lökdösték Clarát a szóban forgó csirkefogóhoz, annyira, hogy meglegyintette őt
az illata. Gyűlölni akarta, bebeszélte magának, hogy tömény pacsuli- és hazugságszag
árad belőle, ám kellemes szantálfaszappan- és tiszta, egészséges férfiillata volt.
Kifejezetten kedvére való. Milyen bosszantó!
Micsoda határtalan álnokság. Még az illata is hazug!
Clara fulladozott a dühtől. Megpróbált úrrá lenni hirtelen támadt szédülésén, de
egyre rosszabbul érezte magát. Talán a fűzője miatt nem kap levegőt. Bea túlságosan
szorosra húzta azokat az átkozott zsinórokat.
Megpróbált mélyen, egyenletesen lélegezni, hogy leküzdje a szédülést, s úgy tűnt, ez
egy pillanatig segít. Figyelmét ismét a szélhámos körül összesereglett tömegre fordította,
de észrevette, hogy hirtelen valami más ragadta meg az illető úr figyelmét.
A hölgyek vállai felett Dalton meglátta, hogy egy férfi lép a bálterembe. Egy szikár,
idősebb úr, nem túl magas, de a vendégsereg tüstént szétnyílt előtte.
Anglia miniszterelnöke.
Dalton tudta, keresztapja a királyi eseményeken kívül alig teszi tiszteletét más
rendezvényeken. Hetedik érzéke azt súgta, most kutyaszorítóba került.
Lord Liverpool, miután üdvözölt néhány fontosabb embert a teremben, egyenesen
Daltonra emelte a tekintetét. Egyáltalán nem lepődött meg, hogy itt látja őt.
 Ó igen, valóban nyakamon a baj, konstatálta. Amikor Liverpool tekintete a
teraszajtók felé villant, majd vissza rá, Dalton alig észrevehetően bólintott.
Mézesmázos szóvirágokkal kimentette magát hízelgő csodálói karéjából. Arra
számított, hogy a kullancsként rajta csüngő Mrs. Simpsont nehezen tudja majd lerázni,
de a nő kissé zavartnak és sápadtnak tűnt. Dalton elszabadult a hölgyektől és a teraszajtó
felé vette az irányt. Mivel egy városi házban voltak, a teraszok mérete nem volt túl nagy.
Mindegyikből külön ajtó nyílt a bálterembe, és egy-egy lépcsősor vezetett minden
teraszról a lenti kertek felé.
Liverpool a mellvédnek dőlve bámult lefelé, ahol egy sövényekből álló labirintus
tette a kisméretű kerteket különlegessé a benne sétálók számára.
Bár Dalton nesztelenül lépett ki a teraszra, Liverpool azonnal beszélni kezdett hozzá,
miközben tekintetét nem vette le a kertekről.
- Mi a mennydörgős ménkűt keresel itt, te ördögfajzat?
Ha Liverpool szitkozódik, akkor nagyobb lekvárban vagyok, mint hittem, gondolta
Dalton.
- -A szélhámosok Klubja legújabb esetének járok utána - válaszolta feszélyezetten.
Liverpool felhorkant.
- Személyesen. Képes voltál személyesen megjelenni. Amit, mint tudod, nem
tehetsz meg. Végiggondoltad egyáltalán, milyen következményekkel jár, ha felfedik a
kilétedet? Az utóbbi néhány évben ugyan csendesen éldegéltél, de akkor is nagy a
kockázat.
Bár Daltont is aggasztotta ez az eshetőség, kötelességének érezte, hogy megvédje
álláspontját. Nem lenne jó, ha Liverpool tudná, mennyire bizonytalan még vezetői
szerepében A szélhámosoknál.
- Nem valószínű, hogy bárki is a józan életű, a világtól elvonult Lord Etheridge-ről
a harsány, feltűnő Sir Thorogoodra asszociálna. Amennyiben mégis, akkor színt vallok,
és azt állítom majd, hogy a Thorogood csupán az álnevem.
- És hogyan akarod kimagyarázni, hogy reformista agitátorként megaláztál és
degradáltál jó néhány tucat angol főnemest? Óhatatlan, hogy velem is kapcsolatba
hozzanak majd! - fordult meg hirtelen Liverpool. Fekete szeme izzott a félhomályban. -
A legbefolyásosabb emberek előtt nem titok, hogy én neveltelek fel, miután apád
meghalt!
Lord Etheridge a keresztapjára nézett. A felnevelte talán túl erős szó arra, ahogyan
ez az ember kisajátította a gyerekkorát. Irányította, esetleg. Rendelkezett felette, inkább.
Liverpool személyesen választott ki számára egy elit iskolát, és úgy intézkedett,
hogy a fiú a szünetek idején is az intézményben maradjon egy szál magában, mialatt a
többi tanuló boldogan tért haza a családjához. Hathavonta Lord Liverpool meglátogatta
az iskolát, hogy ellenőrizze az ifjú Lord Etheridge előmenetelét. Dalton erről mindenkor
tudomást szerzett, mivel a tantestület kötelességszerűen informálta őt gyámja
látogatásairól.
Nem sok személyes beszélgetés zajlott közöttük mindaddig, míg Dalton távozott
Oxfordból, és elfoglalta helyét a Lordok Házában. Ám ha már ott volt, elvárták tőle,
hogy mindenben maximálisan támogassa Liverpoolt, arra szavazzon, akire ő, és
általában igyekezzen fokozni gyámja már meglévő hatalmát és befolyását.
Liverpool mindenképpen igényt tartott Dalton támogatására, hiszen a miniszterelnök
volt az a kovász, mely egyben tartotta a kormányt, mivel a sors egy őrült királlyal és egy
élvhajhász herceggel verte meg őket, akit jobban érdekelt a művészet és a női nem, mint
a kormány. Az utóbbi néhány évben Dalton számos missziót teljesített pártfogója
irányításával. Egyre nagyobb tisztelettel adózott Liverpool politikai zsenijének.
Ám most már nem ez a félelmetes gyám számított Anglia legbefolyásosabb
emberének. És ő sem volt már az a magányos, folyton a keresztapja kegyeit kereső
kisfiú.
- Nem igazán értem, hogyan vetülhetne önre a legcsekélyebb gyanú is, uram. A
kilétemre nem fog fény derülni. A legkiválóbb öltöztetőkkel rendelkezem, és őszintén
szólva, ki gondolná, akár álmában is, hogy a józan Lord Etheridge ilyen lornyont
használ?
A könnyednek szánt megjegyzés üresen kongott a csendben. Bár a háttérből halkan
kiszűrődött a zsivaj, a magas terasz inkább egy fagyos hegytetőre emlékeztetett e
pillanatban.
- Te és az a semmirekellő viszont sokat árthattok nekem. Azt akarom, hogy
Thorogoodnak elkapják a frakkját. Megértetted, fiú? - Mielőtt Dalton tiltakozhatott
volna, hogy már legalább tizenöt éve nem „fiú”, Liverpool visszasietett a bálterembe, s
magára hagyta őt a sötétben. Dalton előhalászott egy vágott végű szivart a zsebéből és a
ház árnyékába húzódott.
- Szegény Thorogood. Kudarcra vagy ítélve, öregem - mormolta bele az éjszakába.

A csudába veled, Beatrice! Clara figyelmét elvonta az oxigénhiány, s közben a

szélhámos kereket oldott. Fogalma sem volt, lesz-e újra esélye, hogy sarokba szorítsa.
- Jól van, asszonyom?
Felpillantott, s egy férfin akadt meg a szeme, aki aggódva fürkészte az arcát. Hála az
égnek, nem a szélhámos volt, bár ez az úr is igen jóképűnek számított. Egek, ma este
csupa vonzó férfi bukkan elő?
Clara az ismeretlenre pislogott, feje még mindig kóválygott, így nehezen szedte
össze gondolatait. A férfi szőke volt, akárcsak Bentley, és kisfiúsán megnyerő.
Egyenesen gyönyörű. Clara csupán klasszikus arcvonásainak görögös kontúrja miatt nem
nehezményezte, hogy ennyi szépséget pazarolt a természet egy férfira. Bárcsak kicsivel
több levegőhöz juthatna, hogy az egyre fokozódó pánikon kívül mást is érezhessen...
- Nem mutattak be minket egymásnak...
- Igen, ez szentigaz. - Clara fohászkodott, tűnjön már el ez az ember, hogy ő végre
megkereshesse Beatricét és megkérje, lazítsa meg a fűző átkozott zsinórjait. Egy lépést
tett oldalra, hogy ellásson a férfi mellett, de az ismét csak eléje állt és aggodalmasan
vonta össze szemöldökét.
- Hol a komornája? Elkísérhetem önt a toalettszobába?
Szánalmasan nézhetek ki, ha egy idegen ennyire aggódik értem, gondolta, de
leküzdötte a pánikot és megpróbálta valamelyest visszanyerni a tartását.
- Bocsánat, uram. Idehívná a sógornőmet, Mrs. Trappot? - sóhajtotta. Felszínesen
lélegzett, túl keveset ahhoz, hogy használni tudja az agyát.
- Természetesen. Aztán, talán később, esetleg kérhetnék egy formálisabb
bemutatkozást?
- Hát... persze. Hogyan is tagadhatnám meg ezt... egy ilyen állhatatos lovagtól? - Te
jó ég. Ezt nem kellett volna mondania. Az agyára köd telepedett. Ijedten pillantott a
férfira, aki továbbra is aggodalmaskodva figyelte, sőt egy röpke pillanatra a nő úgy
képzelte, mintha valami más is átvillant volna az arcán. Gúny, vagy talán az ironikus
helyzet felismerése.
Miután a férfi távozott, Clarának egyre nehezebben sikerült lélegzethez jutnia. Úgy
érezte, mintha a bálterem hullámozna, s mintha a körülötte rajzó tömeg mind elhasználta
volna előle a levegőt. Tüdeje nem jutott éltető oxigénhez.
És még azt az átkozott szélhámost is szem elől veszítette. Majd később megkeresi.
Most csakis a sógornőjére van szüksége. Ahogy kétségbeesetten jártatta körbe tekintetét,
hátha megpillantja Beatricét, észrevett egy megviselt, idősebb úriembert, aki épp akkor
lépett be a bálterembe. Annyira ismerősnek tűnt... csak nem a miniszterelnök? De vajon
mit...
A kinti, hűvös éjszaka egy pillanatra elvonta a figyelmét, ahogy a férfi becsukta
maga mögött a teraszajtót. Tiszta éjszakai levegő.
Levegő.
Clara botladozva tette meg a teraszhoz vezető néhány lépést. Nekidőlt az aranyozott
ajtószárnyaknak és a szeme előtt lebegő ködön át igyekezett megbirkózni az
ajtógombbal. Pár pillanatnyi próbálkozás után az ajtó kinyílt előtte. Kitántorgott a
teraszra és végre beszívhatta a levegőt összepréselt tüdejébe.
Mindhiába. A fűző túl szoros volt. Szeme előtt apró, szürke foltok jelentek meg,
ahogyan az esti kertre nézett. Vakon kitapogatta a kő mellvédet és csak halványan
derengett fel benne, hogy innen le is zuhanhat.

Dalton nem hitt a szemének. Ez már nem női praktika. A hibbant liba mindjárt
lepottyan a teraszról! Szivarját félretette és megragadta Mrs. Simpsont.
Jobb keze csupán a selyemanyagot tapintotta, balja viszont átfogta a hófehér kart.
Egyetlen mozdulattal elrántotta a különc nőszemélyt a veszélyes helyről, és szorosan
magához vonta. Az asszony összecsuklott, így Dalton kénytelen volt még erősebben
átölelni.
Ettől sajnos az egyik karja a nő bordái köré fonódott, s közben egy puha kebel simult
pontosan a tenyerébe.
 - A fenébe. - Egyre az járt a fejében, hogy bármikor szembetalálkozhat a nő
valószínűleg szintén félnótás - bár kétségkívül jól felfegyverkezett - férjével így
hajnaltájt. Gyorsan felnyalábolta és átvetette a vállán.
Visszavigye a házba? A drapériás ajtó egyenesen a bálterembe vezetett, a férj... és
Liverpool felé. Nem a legkedvezőbb lehetőség.
Így aztán Dalton elindult a terasz végénél lévő kőlépcső irányába, mely a lenti kertbe
vezetett.
Átkozott nők és az az átkozott női divat! Mi viszi rá őket arra, hogy valamiféle
logikátlan testideál miatt feláldozzák a kényelmüket? Ekkor megrándult az arca, mivel
kis híján kificamította a bokáját, amikor magasított sarkú cipője megcsúszott a murvával
beszórt ösvényen.
Önszántából soha nem venne fel ilyen holmit.
A fehér kavicsos út ragyogott a ház ablakaiból kiáradó fényben, így Dalton jól látott.
Viszont őt is könnyen megláthatták.
A nő mocorogni kezdett a vállán. Miután a feje lefelé lógott, valószínűleg
visszanyerte az eszméletét. Dalton elfojtott egy káromkodást, letért egy sötét ösvényre,
hogy arrébb cipelje kéretlen terhét az árulkodó fényből.
A sövények útvesztőjében egy kanyarhoz érkezett, majd valami pavilonféle
derengett fel előtte, alig észrevehetően a félhomályban.
Nagyszerű. Itt lerakja a nőt, meglazítja azt az átkozott fűzőjét, majd elinal, mielőtt
magához térne. Az asszony úgysem látta őt, azt gondolhatja, magától bóklászott el idáig
bódult állapotában. Már, ha egyáltalán veszi a fáradságot, hogy gondolkozzon.
Fellépdelt a kerti pavilon lépcsőjén, a márványpadlón leemelte a válláról Mrs.
Simpsont, majd félig ráültette egy félhold alakú padra.
Egyik karjával megtámasztotta a nő felsőtestét a melle alatt átkarolva, s ez
alkalommal igyekezett nem megmarkolni azt a formás keblet. Az asszony aléltan
nekidőlt, nyakán épp hogy csak lüktetett az ütőér.
Finom illata volt. Lehet, hogy elmeháborodott, de semmiképp sem ápolatlan. Dalton
soha nem értette azokat, akik méregdrága ruhákba burkolják mosdatlan testüket. Mrs.
Simpson édesen tiszta illatot árasztott. A haja is kellemes illatú volt, ahogy csiklandozta
Dalton fülét.
Ó, azok az átkozott strucctollak! Dalton visszanyelt egy szitokszót, miközben
kihúzgálta a tollakat a nő hajából és a földre hajította őket. Majd szabad kezével elkezdte
kigombolni az asszony hátán a ruhát.
Gyakorlott ujjaival gyorsan dolgozott a sötétben is. Ezután megpróbálta kioldani a
csomót a fűzőzsinóron, de hiába. Valami bolond nőszemély hatalmas görcsre kötötte,
reménye sem volt rá, hogy fény és idő hiányában kibogozza.
Itt kellene hagynia és szólnia valakinek...
Megvonta vállát. Változtatott a testhelyzetén, hogy jobban megnézhesse az arcát. Túl
sötét volt, hogy jól lássa, de attól tartott, sokkal sápadtabb, mint valaha, az ajka is
teljesen vértelen. Nem vesztegetheti az időt.
 Úgy látszik, a divatmajmok korlátoltsága határtalan. Dalton egyik kezével szorosan
tartotta az alélt testet, a másikkal egyetlen erőteljes rántással eltépte a fűző zsinórjait.
Sűrű pattogások közepette végre megadta magát a páncélszerű ruhadarab.
Az asszony még most is bódulatban volt, de a teste megérezte, hogy kiszabadult a
szorításból, és végre vett egy mély lélegzetet. Amikor Dalton meggyőződött arról, hogy
a légzése szabályossá vált, gyengéden lefektette őt a padra.
Felegyenesedett, s eligazgatta a lehetőségekhez képest legkényelmesebb pozitúrába,
tudván, hogy bármely pillanatban felébredhet, és zokon veheti merész viselkedését.
A halvány csillagfényben egészen szépnek tűnik, vallotta be magának. A vastag
smink nélkül - villogó tekintetéről és hátborzongató vihogásáról eltekintve - akár vonzó
is lehetne.
Ha jól belegondol, szinte minden nő jól festene, ha kacéran, széttárt végtagokkal
heverne egy padon, szétszakított ingvállal, mely felfedi azokat a tökéletes, kívánatos...
A nő feje átbillent a másik oldalra, majd vissza, s a szemhéja megrebbent.
Ideje eltűnnöm. Visszalépett a sövény árnyékába, majd gyorsan befordult a
kanyarban, szorosan a sövény mellett osonva, hogy ne csikorogjanak lába alatt a
kavicsok. Megállt a sötétben, nem akarózott magára hagynia a nőt, míg teljesen magához
nem tér.

Clara nagyokat lélegzett az áldott, hűvös levegőből, mélyen beszívta a tüdejébe.

Először annak is örült, hogy egyszerűen lélegzethez jut, ezért eltelt pár másodperc, mire
ráébredt, hogy nem hallatszik más körülötte, mint a saját lélegzése, a zöld növények
leveleinek halk susogása és a tücskök cirpelése.
Kinn van a szabadban? Kinyitotta a szemét és zavartan körülpillantott. A kertben?
Ilyen messzire sétált, hogy friss levegőt szívjon?
Gyorsan felült. Érezte, hogy ruhája ingválla elcsúszott és a hűvös éjszakai levegő
cirógatja a keblét. Kapkodva eligazította, és betakarta meztelenségét. Arca forró volt,
miközben hűvös szellő legyezgette, és rádöbbent, nem sétálhatott el idáig a kertben a
saját lábán.
Egyik kezével kotorászni kezdett maga mögött, felfedezte az összegubancolódott
fűzőzsinórokat és a kiszakadt fűzőlyukakat. Megtámadtak? - kiáltotta mélyen belülről
egy hang, évezredes női rémülettel.
Ő maga sértetlen volt, a ruhája viszont gondosan kigombolva úgy, hogy egy árva
flitter sem hiányzik róla.
Bizseregni kezdett a tarkója. Izgatottan körülnézett, de egy teremtett lelket sem
látott. Csupán elgyötört strucctollai hevertek széthajigálva a pavilon intarziás
márványpadlóján. A látvány mintha emlékeztette volna valamire vagy valakire... Nos,
akárki is hozta ide őt, mostanra köddé vált. Jobb, ha követi a példáját, hátha mégis
visszajön az illető.
Gyors mozdulatokkal, lazán megkötötte a félig lecsúszott fűzőt, majd amennyire
tudta, felpolcolta a kebleit.
Ebből botrány lesz, az biztos. Megkerüli a házat és a kocsiban várakozik majd,
határozta el, mert semmi kedve nem volt Beatricét keresgélni a tömegben. Felkapta a
szoknyája szélét, kiszaladt a pavilonból, végig az ösvényen a vendégek sokaságának
nyüzsgése és fénye felé, a nyakán érzett bizsergéstől egyre gyorsabban szedve a lábát.
 3.

Már derengeni kezdett, a hajnal csaknem áttört London füstös egén, amikor Dalton
Montmorency végre átlépte az Etheridge House küszöbét, kényszerű, egész esti
szerepjátszását követően. Bár senki sem fogadta őt a bejáratnál, a frissen készülő étkek
illata és az alagsorból kiszűrődő halk neszek jelezték, hogy háza népe már talpon van.
Szólíthatta volna főlakáját, hogy rábízza kalapját és kabátját - a saját, fekete
ruhadarabjait, természetesen, mivel A szélhámosok Klubjában visszavedlett önmagává -,
ám most nem foglalkozott ezzel. Az Őrmester csak önmagát kárhoztatná, amiért hagyta,
hogy „őlordsága” bepiszkítsa a kezét holmi ajtózárral.
Eddigi élete során nem sok ajtót állt módjában saját kezűleg kinyitni, mivel már
zsenge tizenkét éves korától lord volt, ami az arisztokrácia köreiben is ritkaságnak
számított. Úgy tűnik, a Montmorencyk meglehetősen gyorsan szokták lekörözni férfi
örököseiket.
Daltonnak csupán egyetlen szóba jöhető örököse volt, így azt remélte, unokaöccse,
Collis Tremayne kellőképpen vigyáz majd magára. Neki magának nem igazán volt
ínyére, hogy gondosan elrendezett világát felforgassa egy házasság - feleséggel és
gyermekekkel. Igen aprólékosan meg volt szervezve az élete. Elégedettnek érezte magát.
A pazarul berendezett Etheridge House szépségben és értékekben bővelkedik. Élete
végéig itt élhet, ez a hely békés menedékként szolgál az Álruhások Klubjának váratlan
eseményei közepette.
Igen, élete tökéletesen kiegyensúlyozott. Főleg most, hogy végre kibújhatott az
elviselhetetlen lábbeliből.
Az Őrmester szinte berontott az előcsarnokba, bűntudatos arccal, hogy lekéste
gazdája hazaérkezését.
- Ó, milord! Azt, hittem, a klubjában tölti az éjszakát, ezért nem figyeltem, jön-e
már a hintója.
Dalton átnyújtotta a kalapját és a kabátját a főlakájnak.
- Őrmester, egy ajtót magam is ki tudok nyitni.
Mindketten felkapták a fejüket a lépcső felől jövő dübörgésre. Collis Tremayne
trappolt lefelé a széles lépcsősoron a lehető legnagyobb zajt csapva. Daltonnak lüktetett
a halántéka, s arca megvonaglott.
- Esküszöm, Col, az ember azt hinné, még tizenhárom éves sem vagy, nemhogy
lassan harminc!
 Collis felnevetett, és egy utolsó lendületes ugrással landolt a márványpadlós
előcsarnokban.
- Harapós kedvedben vagy ma reggel. Vajon azért, mert ilyen későn értél haza,
vagy mert ilyen korán távozol?
- Collis, végtelen nagylelkűségemnek köszönhetően élsz ebben a házban. Ajánlom,
hogy ne üsd bele az orrod abba, amihez semmi közöd - nyomott el egy ásítást Dalton.
- Nos, lássuk csak ... ha ásítozol, arra tippelek, hogy későn értél haza - vetette át ép
karját Collis az Őrmester katonásan merev vállán. - Ráhibáztam, ugye, Őrmester?
Az Őrmester fájdalmas pillantást vetett Dalton felé, ám szemmel láthatóan nem vitte
rá a lélek, hogy lerázza magáról a Törvényes Örököst, még ha csorba esett is saját
méltóságán.
Daltont ellenállhatatlan vágy fogta el az ágya után. Collis féktelen temperamentuma
itt és most meghaladta tűrőképességét.
- Állítsd le magad, Collis - förmedt rá. - Az Őrmesternek dolga van, ahogyan neked
is.
Collis pislogott, a mosoly az ajkára fagyott. Lecsúsztatta a karját az Őrmester
válláról.
- Nekem dolgom van? Hogy érted? - Keserűség ült az arcán, ép kezével
megdörzsölte élettelen, használhatatlan karját. - Hacsak nincs valami munkád egy kripli
számára.
Unokaöccse színeváltozását látva Dalton átkozta magát, amiért ilyen nyersen
fogalmazott. A fiú annyira igyekezett nem venni tudomást nyomorult állapotáról, hogy
időnként még nagybátyja is megfeledkezett róla, milyen nagy áldozatot hozott a
hazájáért Napóleon miatt. Dalton nem kötődött szorosan Collis anyjához, azaz a saját
nővéréhez, aki jóval idősebb volt nála és már régen férjhez ment, még amikor Dalton
iskolás volt. Voltaképpen inkább Collishoz áll életkorban közelebb, akár a bátyja is
lehetne a fiúnak... Ha Liverpool engedte volna.
Mereven biccentett, mintegy elismerve baklövését.
- Úgy értettem, meg kell ma látogatnod James Cunningtont. Rendkívül érdekes
rejtvényen dolgozik nekem.
Collis felderült, szemében tüstént megjelent a szokásos csillogás.
- Boldogan megyek. James közel sem olyan vaskalapos, mint te, Kegyelmes Úr! -
vonult ki a fiú csúfondáros szalutálással és meghajlással.
Dalton a homlokát ráncolva nézett utána, és az volt az érzése, többet kellene tennie
unokaöccséért. Ha Collis nem talál valami hasznos elfoglaltságot, ami eltereli
gondolatait fogyatékosságáról, könnyelmű természetének köszönhetően igen lusta és
haszontalan Lord Etheridge-dzsé válik majd egykor.
Csak most vette észre, hogy az Őrmester még mindig ott áll és várja az utasításait.
- Megyek, lefekszem - jelentette ki ellentmondást nem tűrően - Ha valaki felébreszt
az elkövetkező négy óra során, fejezzék le.
- Ezer örömmel, uram - bólintott az Őrmester.
 Clara egy ásítással köszöntötte a hajnalt, majd gyorsan felhajtott egy csésze teát,
aztán szétrámolta rajzeszközeit az íróasztalán és nekiült a munkának. Késő éjszakáig
nem tudott elaludni, vad terveket szövögetett, hogy miképpen álljon bosszút a
szélhámoson. Kedvence az volt, hogy a férfi nevetséges ruházatán a varrásokat olcsó
cérnával helyettesíti. Legközelebb, ha ismét előadja azokat a hadonászós meghajlásait, a
nadrágja szétreped és láthatóvá válik a világ számára a meztelen igazság, álljanak
akármilyen befolyásos, ájulásra hajlamos hölgyek mögötte.
Szívderítő kép volt. Kifejezetten örömteli.
Ajkán még ott ült a mosoly, amikor a végleges, jóval életszerűbb terve fölé hajolt.
Meglepő módon jó néhány órát vett igénybe, mire megtalálta az egyetlen,
legkézenfekvőbb megoldást.
Sir Thorogoodot fogja megrajzolni.
Clara gondterhelten rágcsálta ceruzája végét. Egy rendíthetetlen, méltóságteljes Sir
Thorogoodot mutathat be, aki kisöpri ezt a pozőrt a szemétbe. Felskiccelt néhány vonalat
a papírra, és hosszan tanulmányozta.
Valójában sosem tudott igazán megbékélni a gondolattal, hogy nő létére férfinak
adta ki magát. Túlságosan egyértelmű hazugságnak tartotta. Szerencsésebb, ha az
álnevére vonatkozó részletek továbbra is a lehető legnagyobb homályban maradnak.
Igen, a nevetséges csalót örökíti meg ez a kéz a tollal... végtére is a fickó egyenesen
karikatúrába illő jelenség, különc ruházatával és feltűnő viselkedésével. Hiszen több
sminket viselt, mint én, az áldóját! - merengett Clara. - És ha nem tévedek, még egy
pöttyöt is pingált a képére, szépségfolt gyanánt. A rajz kezdett formát ölteni. Először a
keze, ami nem volt sem férfias, sem nőies - és ha a nagyközönség a mandzsettán lévő
fodrokat nem ing-, hanem ruhaujjhoz társítja, lelkük rajta.
Igen, éppen erről van szó...
Viszont a szélhámos sehogyan sem sikerült olyan nevetségesre, mint ahogyan
szerette volna. Tulajdonképpen majdhogynem szívtiprónak látszott hosszú lábaival és
széles vállával...
Dühösen csapta le a ceruzát, és gombóccá gyűrte a rajzot. Fussunk neki újra. Most a
rizsporos hajra és a férfi macskaszerű kecsességére koncentrált, meg az ezüstös
szempárra.
Ez a rajz is ugyanarra a sorsra jutott, mint az előző, aztán a következő, majd az újabb
úgyszintén. Képtelen volt koncentrálni! Amikor már azt hitte, megragadta az eltúlozandó
vonásokat, a férfi alkatáról vagy a szemeiről valami más, a terve szempontjából abszolút
haszontalan dologra asszociált.
Lehet, hogy még mindig az elmúlt éjszaka másik epizódja vonta el a figyelmét. Hát
persze! Hogyan is tudna koncentrálni, amikor azon töpreng, ki lazította meg a fűzőjét és
hagyta őt félig levetkőztetve a kertben. Az igazat megvallva, ez a kérdés bárkit
elgondolkodtatott volna,
Clara félretolta rajzeszközeit és hátradőlt a székben. Vajon ki lehetett? Nem
emlékezett semmi másra, csak hogy légszomj gyötörte, és kifelé indult a friss levegőre.
Nyilvánvalóan a kertben kötött ki, és ott talált rá valaki.
Nem nő volt az illető, hiszen egy férfi ereje kellett ahhoz, hogy a zsinórokat kitépje a
fűző lyukaiból.
Bár borzongott tőle, mégis kényszerítette magát, hogy elképzelje, amint egy idegen
férfi megérinti, és félig levetkőzteti. Ám csupán a segítő szándék vezérelte az
ismeretlent, ez nyilvánvaló. Amint biztonsággal kiszabadította a fűző szorításából,
diszkréten távozott, hogy ne hozza zavarba őt.
De ki volt az?
A bálteremben tegnap megjelent férfiak többségének tudta a nevét, annak ellenére,
hogy hivatalosan csak néhányuknak mutatták be. Elvégre, aligha dolgozhatna úgy, hogy
nem szerez alapos ismereteket a témájául szolgáló alanyokról. Halványan felrémlett
neki, hogy a miniszterelnököt is látta ott
Liverpool viszont éppen akkor jött be a teraszról, amikor ő kifelé indult. A Szélhámos
úr pedig elkeveredett a látóteréből, de őt amúgy sem tartotta megmentő típusnak. És ott
volt még az a szőke lovag, aki annyira aggódott...
Te jó ég.
Clara beharapta alsó ajkát. Lehet, hogy nem is akarja tudni, mi történt. Végtére is,
most már jól van. Egyetlen karcolás sem utal arra, hogy durván bántak volna vele, és
már nem gyerek. Tudja, milyen érzés, ha hozzányúlnak, és megesküdött volna, hogy
semmi ilyesmi nem történt.
Tehát valami rejtélyes úriember a segítségére sietett, s dolga végeztével magára
hagyta. Mindössze ennyi történt.
Lerázta magáról a gondolatot, és ismét nekifogott a feladatnak. Talán ha erősebben
koncentrálna a csicsás ruházatra, mint a benne lévő férfira...

Dalton Montmorency próbált uralkodni arcvonásain, mialatt aggódva figyelte, hogy

James Cunnington mily gyakran huppan brutálisan nagyot a szőnyegen. Az Álruhások
Klubjának birkózóedzője, Kurt nem kivételezett Jamesszel pusztán azért, mert ő volt a
vezetőjük jobbkeze. Sőt, annál keményebben bánt vele.
James most zihálva feküdt az egész termet beborító szőnyegen az egykori
pincehelyiségben. A házat, melyet jelenleg a kémiskola tartott fenn, kiürítették, és
osztálytermeket meg hálószobákat alakítottak ki benne a felső szinten. A külvilág
számára teljesen szokványosnak látszott, miután a meglehetősen rendhagyó könyveket és
térképeket gondosan elrejtették szem elől.
Az alsó szintet azonban egyetlen hatalmas edzőteremmé alakították át, s ezen a
szinten volt a konyha is. A padlót a Kurt által vitorlavászonból és szalmából készített
szőnyegek fedték, a falakon pedig a civilizáció által ismert összes fegyver megtalálható
volt, sőt néhány teljesen ismeretlen darab is. Szalmával kitömött bábuk álltak előttük, a
gyanútlan tanulókat várták harcra készen. Valaki kackiás bajszokat festett a
vászonarcokra, néhány bábu pedig viseltes francia egyenruhában pózolt.
James felnyögött. Dalton azonnal felpattant és óvatosan a szőnyegre lépett,
helyettese fölé hajolva.
- Köztünk vagy még?
- Nem. Sajnálom. Attól tartok, teljesen meghaltam. Kurt széles csípőjére tette
lapátkezeit és felmordult.
- A szája még mindig jár. Akkó' kibír egy újabb menetet.
James megborzongott.
- Dalton - lihegte. - Könyörülj rajtam. Ölj meg, de most azonnal.
Amaz felvonta a szemöldökét.
- Nem tehetem. Ha nem dolgoztatod azt a sérült vállat, soha nem leszel képes újra
munkába állni. - Kurtra pillantott. – Mit gondolsz? Hadra fogható már?
Kurt majdhogynem szomorúnak látszott, már amennyiben a hegyek egyáltalán ki
tudják mutatni érzelmeiket.
- Fikarcnyira se, milord. Egy kölyökmacska is elbánna még vele.
- A francba - nézett le. újra Jamesre. Kiváló emberük volt, mielőtt golyót kapott a
vállába a miniszterelnök védelmében. Dalton azt remélte, hamarosan újra csatasorba
állítható lesz.
James elszontyolodva nézett vissza rá a szőnyegről.
- Bocsánat, Dalton. Tudom, hogy számítottál rám a Thorogood-misszióhoz.
- Valóban. Olyan valakire volt szükségem, aki szalonképes a társaságban. Mivel te
még lábadozol, Ren Porter pedig még az ágyat nyomja, nem találtam az Álruhások
között senkit, aki elvégezhetné a munkát.
James kipréselt egy vigyort.
- Tegnap viszont nagyszerűen festettél divatbábként. Buttonnak is szívből
gratulálok. A mai öltözéked, ha lehet, még feltűnőbb.
Mandarinsárga térdnadrágjához simuló, borvörös szalon-kabátját húzogatva Dalton
szemrehányó „vigyázz a szádra”- pillantást vetett Jamesre, aki szemtelenül
visszamosolygott rá. Etheridge ajka dacos fintorba torzult.
- Hmm. Ha leszállsz a ruházatomról, én sem firtatom, mennyi időt töltöttél ma a
szőnyegen heverve.
- Meggyőztél. - James elfordította a fejét, hogy kaján pillantást vessen Kurtra. - Úgy
döntöttem, megváltoztatom a ragadványnevem, Kurt. Mit szólsz a „Griffmadár" helyett a
„Farkas”-hoz? Most már úgyis olyan karcsú és gyors vagyok!
Kurt egykedvűen bámult rá.
- Inkább legyé' a Madárijesztő, mer' nem karcsú vagy, hanem csontkollekció.
Asziszem, az ember akkó' kap ragadványnevet, ha rászógál, akkó' viszont el is fogadja. -
Megfejthetetlen pillantást küldött Dalton felé. - Csak kérdezd meg az úriembert, ez-e a
módja.
Dalton fogva tartotta a behemót fickó tekintetét, de magában azon tűnődött, vajon
mit gondolhat a nagy merénylő róla, az új mesterkémről.
 Kurt látott már néhány mesterkémet életében, mivel akkor is a csapathoz tartozott,
amikor Dalton elődje, Simon Raines kisfiúként csatlakozott hozzájuk.
Vajon Simont is ilyen árgus szemekkel figyelte, amikor anno átvette az Öreg helyét?
Lehetséges. Bár Simont maga az Öreg istápolta, ő szedte fel az utcáról és tanította be.
Simon személyében apáról fiúra szállt a munka, mivel úgy tartja a fáma, hogy az Öreg
saját fia nem kért ebből a dicsőségből.
Daltonnak nem adatott meg ez az előny, hogy jól ismerte volna A szélhámosokat.
Még James is inkább bajtársának, mint barátjának számított, miután csak alig néhány
hete kovácsolódtak némileg össze véletlenszerű kalandjuk során, amikor James húga,
Agatha nehéz helyzetében rászorult Dalton segítségére.
Kezét nyújtva felsegítette Jamest a szőnyegről. A fiatalember nagyon sokat fogyott.
Már gyógyulófélben volt ugyan, de a sérülése és az azt megelőző fogságban tartása
rengeteget kivett belőle. Küzdősúlyának még a felét sem érte el.
Egy újabb élet, melyet a Napóleon elleni háború tört derékba. Még hány angol hazafi
esik áldozatául ennek az őrültnek?
James mostanra már lélegzethez jutott és porolgatta magát, pedig a félig
bebútorozott edzőterem makulátlanul tiszta volt. Taktikusan témát váltott.
- Nem látom be, miért nem tudtam volna én megcsinálni. Egy művész eljátszásához
nem szükségeltetik atléta alkat.
Kurt dörmögve szedte össze az edzéshez használt tornaszereket. - Gyengus vagy,
mint egy lány. Még Button is palacsintává lapítana.
Dalton egyre Kurtot figyelte.
- Lennél szíves csatlakozni hozzánk odafönn, Kurt?
A behemót hátrapillantott a válla felett, majd horkantott egyet, amikor egy kézzel
felemelte a nehéz felszerelést és elindult vele a fegyverraktár felé. Igen optimista ember
az, aki ezt beleegyezésnek vélte.
Dalton figyelte, amint Kurt elhagyja az edzőtermet, majd ismét Jameshez fordult.
- További két okom is volt rá, hogy ne téged válasszalak. Először: nemrégiben
erősen reflektorfénybe kerültél, amikor Liverpool helyett elvállaltad azt a golyót,
Másodszor: köztudomású, hogy az elmúlt év jó részét nem töltötted itt. Sir Thorogood
pedig körülbelül azóta tevékenykedik. Sajnálom, James - rázta meg a fejét -, tudom,
hogy azt hiszed, bevetésre készen állsz, ám ez esetben túl sok forog kockán.
- Azt hittem, ezt a missziót afféle laza megleckéztetésnek szántad néhány potrohos,
nagyképű idióta számára - vetette oda James, miközben megtörülközött és előhalászott
egy inget a ruhái közül.
Dalton a kezébe vette James mellényét és nyakkendőjét Néhány perc múlva
kezdődött egy megbeszélés az Álruhások számára, Kurt azonban ragaszkodott hozzá,
hogy James ne hagyjon ki egyetlen napi edzést sem.
- Így is van. De a másként gondolkodók fontossága rendkívül különböző módokon
ítélhető meg. Egy Thorogoodhoz hasonló jelentéktelen szereplő is meglepően nagy
szimpátiát kelthet egy bizonyos ügy mellett. Azok a karikatúrák napról napra egyre
nagyobb népszerűségre tesznek szert.
James elvigyorodott, miközben hevenyészett csomót kötött a nyakkendőjére.
- Magam is úgy vélem, meglehetősen jók. Emlékszel arra, amelyik Sir Mosley-t
figurázta ki, amiért lenyúlta az árvaházi alapítványt? Telitalálat volt gonosz Mikulásként
ábrázolni, amint lopja a zoknikat! Otthon ki is szögeztem a falra.
- Ne feledd, milyen izgalmakat váltott ki az ügy, Mosley-nek konkrétan a
pozíciójába került, és számos más lordnak is nagy kellemetlenséget okozott.
- Így volt rendjén - sértődött meg James.
- Pontosan - bólintott Dalton. - Ahogy mondtam: hatalom.
- Ez idáig Sir Thorogood célja az volt, hogy felhívja a közvélemény figyelmét,
milyen méltánytalan különbségek vannak a társadalmi osztályok között - tiltakozott
James. - Ami téged illet, te valamiféle reformista vagy, nem igaz?
Dalton felvonta egyik szemöldökét.
- Az. Ám fennáll a lehetőség, hogy a reformista platformot csupán a népszerűség
hajhászására használják, és hogy valami más motiválja Sir Thorogoodot. Különben mi
indokolná ezt a titokzatosságot? Miért nem jöhetünk rá, ki ő?
- Az a Braithwaite nevezetű szerkesztő még mindig nem beszél?
Dalton a fejét rázta, miközben tartotta James kabátját, hogy rásegítse.
- Nincs mit mondania. A karikatúrákat egy küldönc hozza, körülbelül kéthetente,
változó időpontban. A szerkesztő készpénzben azonnal fizet, sem címet, sem
bankszámlát nem használnak a lebonyolításhoz.
James belebújt a kabátjába.
- Akkor hát követni kell a küldöncöt.
Felkapaszkodtak a lépcsősoron az alagsorból a földszintre. Dalton még egy Álruhást
akart behívni a megbeszélésre.
- Már ráállítottam Feeblest. Figyelni fogja a Sunt, és
Braithwaite-tel megállapodtunk, hogy jelt ad neki, ha felbukkan a rajzok szállítója. Erre
valószínűleg még várnunk kell, mivel a legutóbbi alkalommal jó néhány lapszámhoz
elegendő rajzot vitt. Közben továbbléptünk a B tervre.
Amikor beléptek az „iskola” külső termeibe, az elülső dolgozószobában
összefutottak a kevésbé tehetősek számára létrehozott Lillian Raines Iskola alapítóival:
egy sötét hajú férfival és egy, a legutolsó divat szerint öltözött, gömbölyded nővel.
James elsietett Dalton mellett, hogy meglehetősen bizalmasan felkapja és szorosan
megölelje az asszonyt, holott annak férje alig félméternyire állt tőle.
- Aggie!
- Jamie, tegyél le! Tudod, hogy Simon ki nem állhatja, ha így bánsz velem.
- Nem lett volna szabad férjhez menned ehhez a vén széltolóhoz, Aggie. Halálra
untat - nyomott egy cuppanós puszit James a húga arcára.
Agatha felnevetett és férjére pillantott.
- Simon, én is untatlak?
Dalton figyelte, milyen ragyogó pillantást vet Simon a feleségére. Válaszul Agatha
elpirult, máris feledésbe merült a Jamesszel folytatott szópárbaja, tekintete kizárólag a
férjén függött. A két ember a fülig szerelmes újházasok mintaképe lehetett volna.
Dalton alig észlelhetően elmosolyodott. Nem sok idő telt el még azóta, hogy egészen
más végkifejletet képzelt el a maga számára Agatha Cunningtonnal, igaz, csupán
egyetlen perc erejéig. Végül viszont minden tőle telhetőt megtett, hogy Simon és Agatha
egymáséi lehessenek, és a jó ügy érdekében meghozta az áldozatot: lemondott a lányról.
Bebizonyosodott, hogy Agatha túlságosan kiszámíthatatlan ahhoz, hogy szalonképes
Lady Etheridge váljék belőle.
Viszont a hozzá hasonló nők ritkaságszámba mennek. Persze rengeteg bámulatos
alakú, szép arcú, sőt emellett néhány éles eszű is akad köztük - ám Dalton egyetlen
olyannal sem találkozott, akinek szíve is lett volna.
Valódi szíve, amely tudja, milyen a feltétel nélküli lojalitás és hűség - ráadásul nem
csupán a divat és a pletykálkodás érdekli.
- Nem hiszem, hogy ilyen asszony lenne még errefelé, mint ő, nem igaz? - vonta fel
szemöldökét Dalton. - Úgy tűnik, csupa kótyagossal hoz össze a sors, amolyan Mrs.
Simpson-félékkel.
Agatha, ránézett, és félrebiccentett fejjel ráncolta a homlokát.
- Mrs. Simpson? Az özvegy Clara Simpsonra célzott?
- Özvegy? - morfondírozott Dalton. - Akkor azt hiszem, érthető. Miért kérdezi?
Agatha szórakozottan belekarolt a férjébe és az illendőség határain belül a lehető
legközelebb húzódott hozzá. Azután még egy kicsit közelebb.
- Nem ismerem túl jól, de mindig is az volt a véleményem, hogy értelmes nő.
Emellett kedves is.
Dalton ezt kétségbe vonta ugyan, de csak mosolygott Agatha szemmel látható
boldogsága láttán.
- Merem állítani, hogy ön most mindenkiről csak jó véleménnyel van.
Simon kuncogott.
- Ebben van igazság, dámácska. Hallottam, hogy tegnap még Lord Liverpoolról is
csupa kedveset mondtál.
Agatha megdöbbent.
- Róla aztán nem!
Dalton a fejét rázta.
- Ezt nem akarom hallani. Tudja, hogy nem értek egyet az önök Lord Liverpoolról
alkotott véleményével.
- De hát alig pár hete azzal zsarolta meg Simont, hogy élete végéig szolgálatban kell
maradnia - emelte fel a hangját szenvedélyesen az asszony.
- Arról nem is beszélve, hogy tönkretette Agatha jó hírnevét a nyilvánosság előtt -
tette hozzá Simon.
Dalton felhorkant. - És te ebben ugye vétlen voltál?
Simon hallgatott, de Dalton megesküdött volna, hogy barátja most éppen egy
korábbi kellemes élményén mereng. A fenébe, hiszen ez az ember szerelmes.
 - Annyi baj legyen. Függetlenül attól, hogyan éreztek Liverpool iránt, nem
tagadhatjátok, hogy az elmúlt egy évszázadban nála erősebb miniszterelnöke nem akadt
Angliának. Nagy szükségünk van rá most, hibáival és erényeivel együtt.
- Nos, ha ön a durvaságot és a manipulálást egyszerű hibának akarja beállítani -
zsémbelt Agatha...
- Dámácska - szólt közbe halkan Simon.
Agatha szeme elkerekedett.
- Jó, jó. Elismerem, hogy Liverpool erőskezű és eredményes miniszterelnök, de...
- Itt hagyjuk abba, rendben? - biccentett udvariatlanul Dalton. - Inkább Sir
Thorogoodról ejtsünk szót a megbeszélés előtt.
Simon mosolygott.
- Igen, beszéljünk Sir Thorogoodról. - Szeme megakadt Dalton ruházatán. - Mivel
érdemelted ki Button bosszúját?
Dalton lehunyta a szemét és megcsóválta a fejét.
- Ne is kérdezd.
James megköszörülte a torkát.
- Tulajdonképpen mutatni akarok valamit neked, Dalton.
Az „osztályterem" távolabbi falán lévő szekrényhez lépett és előhúzott egy köteg
politikai témájú karikatúrát.
- Észrevettem, hogy a karikatúrák jó egyharmada Mr. Edward Wadsworth-öt
ábrázolja. S miután erre felfigyeltem, rájöttem, hogy a többi pedig azokat figurázza ki,
akik szoros kapcsolatba hozhatók Wadworth-szel.
Dalton bólintott.
- Remek - vetett egy pillantást a rajzokra. - James, nagyon szeretném tudni, ki
akarta, hogy minket erre a bolond misszióra küldjenek. Tedd meg azt a szívességet, hogy
utánaszimatolsz a karikatúrák alanyainak. Közülük valaki lehet a sértődött fél. Azt
hiszem, nem ártana megtudnunk, ki az.
James kissé elkomorodott.
- Az összes alanynak?
Dalton a papírkupacra nézett. - Úgy vélem, a kutatásunkat az utóbbi hónapban
megjelent karikatúrákra korlátozhatjuk, nemde? Ugyanis a legjobb esetben is revánsnak
tűnik ez az egész. Azt hiszem, valami nemrégiben történt dolog állhat a háttérben.
- Edward Wadsworth... ismered őt, Dalton? - ráncolta a homlokát Simon. Dalton a
fejét rázta.
- Személyesen nem. De hallottam róla. A katonaságnak gyárt fegyvereket. Az a hír
járja, hogy amihez nyúl, arannyá válik, már ha olyan gazdag, mint feltételezem.
- Tehát kereskedő.
- Igen, és nem is akármilyen. Wadsworth jó barátságot ápol az elittel. - Dalton egy
pillanatig latolgatta a lehetőségeket. - Aligha kerülhetek közel hozzá a társaságban most,
hogy magamra öltöttem Thorogood figuráját.
James felhorkant.
 - Most semmiképp sem, hogy Wadsworth jó néhányszor gúnyos rajzok céltáblájává
vált. Nagy valószínűséggel hallani sem akar róla, hogy Thorogood átlépje a küszöbét.
- Nyilván. - Dalton szeme összeszűkült. - Ám nem csak egyféleképpen lehet bejutni
egy házba.
 4.

- Nénikém, kérhetek azokból a nagyon vékony papírokból, amiket kopírozásra

használsz? - Clara kizökkent a gondolataiból, felnézett a rajzáról, és megpillantotta
Kittyt, aki félszegen álldogált az ajtóban.
- Sajnálom, drágám. Kopogtál? Nem hallottam.
- Igen, Clara néni. Kaphatnék egyet a kopírpapírjaidból?
Clara rácsúsztatta az itatóspapírt a legújabb Sir Thorogood-féle rajzára, amint Kitty
közelebb lépett. Felcsillant benne a remény. Vajon Kittyben is rejtőzik művészi
hajlam?
- Ha rajzolni akarsz, van nagyon szép papírom is...
- Á, tudod, hogy utálok rajzolni. De Bitty nyaggat, hogy adjam neki Sir
Thorogood mai karikatúráját, és előtte szeretném lemásolni magamnak.
Clara palástolta csalódottságát.
- Tehát tetszik neked a rajz. Mit ábrázol?
- Ó, nagyon vicces, Clara néni. A társasági anya férjhez akarja adni a lányait, és
egy árverést ábrázol a rajz, és a lányok pedig...
Tehenek. Óh, egek. A bűntudat elnyomta, sőt egyenesen földig rombolta benne a
művészi ambíciót. Az a rajz egy különösen kimerítő, szigorú felügyelet időszakában
készült, melybe Beatrice kényszerítette őt. Véletlenül maradt benne a Gerard
Braithwaite-nek eljuttatott legutóbbi csomagban.
Nos, ha valaha is szándékában állt, hogy megossza titkos életét a férje rokonaival,
mostantól jobb, ha ezt elfelejti.
Kitty távozott a kopírpapírral, Clara pedig visszatért a munkájához, de a kis
közjáték nyomán lőttek a koncentrálásnak. Bármennyire is szerette Kittyt, sőt néha
még Beatricét is, most nem vágyott jobban semmi másra, mint egy magányos, csendes
helyre. Nem feltétlenül egy műterembe, bár ez volt az álma. Csupán egy helyre,
amelyet a sajátjának mondhat, ahonnan maga irányíthatja a sorsát.
Tulajdonképpen elsősorban ez állt a Bentley-vel kötött házassága hátterében is.
Saját otthont, biztos jövőt, családot szeretett volna.
A falon áthallatszott az ikrek hangos perlekedése. Clara felmordult és letörten
hozzáfogott, hogy elpakolja rajzeszközeit.
Megkapta az álmaiban elképzelt családot.
Vigyázz, mit kívánsz, mert még teljesül - emlékeztette magát.
 Jamesnek az járt a fejében, bárcsak kivárta volna a megbeszélés végét, s csak az
után engedte volna, hogy Kurt a padlóba döngölje. Izmai kegyetlenül megmerevedtek
ültében, s érezte, hogy tömény izzadságszag árad belőle.
Kényszerítette magát, hogy ne nézzen az üres székekre, amelyek mindegyikén
ülne most valaki, ha ő nem követett volna el végzetes hibát. Életemet a tiétekért. Ez az
ígéret nem sokat ért, de pillanatnyilag csupán ezzel teheti jóvá ballépését. Életét A
szélhámosok Klubjáért.
Amennyiben az a klub kitart még év végéig.
Az üléstermet félig megtöltő szedett-vedett népség még a régi klubból származott,
a Simon Raines, sőt az ő mesterkém-elődje által kiválasztott emberekből állt.
Olyanokból, akik még nem esküdtek fel, hogy mindenben híven támogatják az új
mesterkémet.
James figyelte, ahogy Dalton az ülést vezeti. A finom modorú Lord Etheridge-nek
szinte harapófogóval kellett kiszednie az emberekből a kelletlen válaszokat és
javaslatokat.
- Informátorainktól tudjuk, hogy a franciák fokozott erővel toboroznak a
kereskedők és a gyártók közül. Egyeseket a pénz ígéretével, másokat francia
imperialista propagandával csábítgatnak.
- Hogy micsoda? Néhány csóró textilkereskedő kiárusíccsa a hazáját, mer' fel
akar nyőni a divatmajmokhoz? Hiszi a piszi. - A száraz megjegyzés James mögül
érkezett. Értelmi szerzője valószínűleg nem Dalton füleinek szánta. James remélte,
hogy nem is jutott el odáig.
Dalton tekintete azonnal a közbeszólóra villant.
- Ha valaki elégedetlen a helyzetével, bármily megalapozottnak tűnik is, még
nem mentség az árulásra. Egyetért, Mr. Rigg? - Dalton hangja higgadt maradt, de
James nevetséges kényszert érzett, hogy kikerüljön a tűzvonalból.
Rigg valahogy kimagyarázkodott, és James kissé megnyugodott. A nyílt
ellenszegülés és engedetlenség úgy tűnik, szerencsére kimarad a mai napirendből.
Ennek ellenére ezt a merev, az együttműködést szabotáló gyülekezetet össze sem
lehetett hasonlítani a régi kompánia bajtársiasságával és csapatmunkájával.
Legszívesebben felugrott volna, hogy rájuk förmedjen. Sorra az emberekre, akik
hosszú évek óta együtt dolgoztak vele, akik fáradságot nem kímélve kutatták a
nyomát, miután fogságba esett, akik zokszó nélkül visszavették soraikba annak
ellenére, hogy a fogva tartása során kicsikart vallomása miatt jó néhány emberüket
elveszítették...
Mégsem mozdult. Nem az ő feladata, hogy megparancsolja, hallgassák végig
Daltont. Nem neki kell kierőszakolnia a lojalitásukat, amikor az övé is egy
paraszthajszálon függ.
 Daltonon áll, képes-e lojalitásból láncot építeni ezeknek az emberekhez a
szívéhez, Jjames körülnézett a teremben, tekintetét sorra végigjártatta mindegyik dacos
arcon.
Isten legyen vele.

Az összejövetel előrelépést hozott, állapította meg magában Dalton, mialatt az

emberek kifelé tódultak a teremből. Ez alkalommal nem fordult elő vérontás az egyet
nem értő klikkek között. Sőt, egyetlen bútordarabot sem törtek össze. Legalábbis
semmi olyat nem, amely ne lenne összetákolható némi ragasztó segítségével.
Mindent egybevéve, egy újabb hiábavaló kísérlet volt arra, hogy összekovácsolja
az Áruhásokat. Türelem.
Végignézett rikító öltözékén és fejére tette tollas kalapját. Ideje távozni a klubból
és kilépni a hétköznapi világba, vagyis inkább belebújni a mézesmázos Sir Thorogood
énjébe.
Kisétált az épületből, s kalapja szélét megbökve intett búcsút az ajtóban őrt álló
Stubbsnak, aki izgatottan várta, hogy megkezdje szabotőr-kiképzését James
Cunningtonnal. Sajnos, a Gríffmadár felépüléséig A szélhámosok létszáma drámaian
megcsappant.
Miután Dalton megérttette az embereivel a helyét és szerepét, rákényszerült, hogy
intenzív toborzásba fogjon. Agatha szorgalmazta, hogy néhány nőt is vegyenek fel a
soraikba. Bár Dalton nem rajongott az ötletért, fogalma sem volt, hogyan kezdjen
hozzá a feladathoz. Vajon hogyan építse be őket a hírszerzők közé, milyen képzést
biztosítson számukra, hiszen úgy tűnik, még saját magának sem képes megfelelő
feleséget találni.
Simon James Cunnington keresése közben botlott Agathába. Ezután pedig
mindent feladott a kedvéért. Dalton el sem tudta képzelni, hogy ő maga bárkiért is
cserbenhagyná az Áruhások Klubját - ez most már az övé, feltéve, ha kézben tudja
tartani.
Onnan, ahol most állt, az utca túloldaláról, látta, amint Simon és Agatha kilépnek
az iskolából. Figyelte, ahogy a férfi besegíti feleségét a kocsijukba, olyan féltő
gondossággal, hogy Daltonnak elszorult a torka.
Ekkor Simon felnézett és meglátta őt a klub előtt álldogálni. Dalton fejbiccentéssel
üdvözölte, Simon óvatosan visszabólintott, mintha egy futó ismerősnek köszönne, bár
közben döbbenten vonta fel szemöldökét. Etheridge szinte megérezte, mire gondol: azt
akarta jelezni neki, hogy nem volt kellően körültekintő, könnyen nyomon követhették
a klubba jövet és menet.
Dalton megrázta a fejét erre a feltevésre, miközben útnak indult. Mintha valaki
bármikor is gyanítaná, hogy Sir Thorogood megfordul egy olyan extravagáns,
úriemberek részére fenntartott helyen, mint A szélhámosok Klubja! Pedig ez aztán
tökéletesen az ő személyiségéhez illő környezet.
Amint a zsúfolt utcán haladt, küszködött új identitásának szokatlan voltával. Sir
Thorogood még véletlenül sem vegyülhetett el észrevétlenül a tömegben. Nem bizony,
mégpedig Buttonnak köszönhetően. Dalton a szivárvány minden színében pompázó
maskarát, csicsás nadrágot és lornyont viselt. Minden szem rá tapadt.
Ekkor megbizsergett a tarkója, s ő azonnal megtorpant. Önkéntelenül lelassította
lépteit és kiélesítette érzékeit. Ösztönei bajt jeleztek.
Elengedett maga mellett egy fiút, aki egy szénnel megrakott talicskát tolt. Majd
betért egy trafikba, mintha egyenesen ide igyekezett volna.
Egy darabig a trafikossal beszélgetett a legújabb nyugat-indiai szállítmányról és az
amerikai kereskedelemben nemrégiben bekövetkezett sajnálatos veszteségről. Közben
fél szemmel az ablakot figyelte. Az utca meglehetősen forgalmas volt ebben a késő
délelőtti órában. Szolgák és köznemesek, kereskedők és csavargók egymás után
haladtak el az üzlet kirakata előtt. Mégis csupán egyetlen személy nézett be a trafikba
az üvegen át menet közben. Egy magas, szőke, harminc körüli férfi. Finom csizmája
után ítélve úriember lehetett, bár mélyen a szemébe húzott, sildes sapkája és lezseren
megkötött nyakkendője kissé rontotta az összképet. Viszont volt valami a tartásában...
katonás fegyelmezettség.
Nem, mosolyodott el halványan Dalton. A fickó járása inkább olyasféle pózra és
testtartásra emlékeztet, amilyet egyes elitebb iskolákban dresszíroznak bele a
diákokba. Úriember ez, a javából.
A férfi már túlhaladt a trafikon, Dalton azonban benn maradt még egy pár
pillanatig. A boltos igazán finom szivarokat tart. Lord Etheridge hamarosan egy
márkás dohányárut tartalmazó dobozzal a hóna alatt lépett ki az üzletből.
Ahelyett, hogy leintett volna egy fogatot, úgy döntött, továbbsétál, hogy
meggyőződjön róla, követik-e. Amint elhagyta a kereskedői negyedet és a Mayfair felé
indult, egy kevésbé forgalmas mellékutcába fordult be, hátha ismét kiszúrja a fickót a
tömegben.
A macskaköves utca inkább sikátornak nevezhető, állapította meg, mivel a
mindkét oldalán magasodó épületek eltakarták a napfényt. Hirtelen egészen messzinek
tűntek a városi zajok, és saját cipősarkának kopogása verte fel a csendet.
Kisvártatva azonban egy másik cipő halk nyikorgását hallotta közvetlenül a háta
mögül. Gyorsan megfordult, pajzsként maga elé tartva a fából készült szivardobozt.
Egy késpenge hegye hatolt át a doboz fedelén és közvetlenül a szeme előtt villant
meg. Az inzultus félfordulat közben érte, ettől elvesztette az egyensúlyát. A fadobozt
elejtve kigurulta az esést, s egy pillanat alatt talpra szökkent.
Egy lélek sem volt már ott, csupán egy sötét árnyék látszott a fasor távoli végénél,
és rohanó lábak dobogása visszhangzott a köveken.
A finom szivarokat tartalmazó doboz szíven szúrva árválkodott Dalton előtt a
földön. Együtt érzően dörzsölte meg a mellkasát. Ez aztán meleg helyzet volt.
Lehajolt, hogy kihúzza a kést a dobozfedélből, de kevés remény volt rá, hogy ennek
alapján azonosíthassa a támadóját Végtére is, nyilván nem hagyta volna itt az illető, ha
a neve bele lett volna gravírozva. Nyert. Valóban egy közönséges, Sheffield márkájú
kés, amely számos londoni és vidéki üzletben kapható.
A támadó valószínűleg szintén egy közönséges útonálló, aki egyszerűen csak
kihasználta a kínálkozó alkalmat.
Vagy talán mégis igaza van Simonnak abban, hogy jobb, ha az ember nem hagy
nyomot maga után.

- Clara! Claa-ra!
Clara összerezzent sógornője fenyegetésnek is beillő hívására. Nem strapálta
magát, hogy válaszoljon, hiszen Beatrice pontosan tudta, hol találhatja meg. Inkább
kihasználta a még rendelkezésére álló pár másodpercet, hogy ráfújjon a most készített
rajz még nedves vonalaira.
Amint kinyílt a szoba ajtaja, egy itatóspapírt helyezett a rajzlapra, majd
megfordult, és Beatricére nézett
- Jó reggelt.
Beatrice hangosan fújtatott és az arcát legyezgette. Clara mozdulatlanná dermedt a
bűntudattól, hogy sógornője miatta volt kénytelen felkapaszkodni a lépcsőkön.
Magában viszont hasznos testmozgásnak tartotta Bea mindennapi lépcsőmászását.
Ez a kis erőkifejtés kifejezetten jót tesz neki, hiszen egész nap csak ül.
Miután Clara nem reagált, Bea lecsapta a zsebkendőjét, és előjött a szokásos
nagyjelenettel.
- Nos, látom már fenn vagy és fel is öltözködtél.
- Igen. Már sétáltam is egyet. Hogy érzed magad ezen a szép reggelen?
Már régen nem reggel volt, elmúlt a délelőtt, az óra elütötte a kettőt, de Clara nem
látta értelmét, hogy korábbi felkelésre biztassa sógornőjét. Sokkal többet értek
számára a reggeli órák, amikor maga volt csak ébren a házban.
- Hmm. Bizonyára vásároltál is, ha már odakint jártál. Megint elszórtál egy
csomó pénzt tintára meg hasonlókra az ostoba rajzaidhoz?
- A saját pénzemet arra költöm, amire jólesik, Bea. Nemrégiben egy kisebb
összeghez jutottam egy... befektetés nyomán.
- Nos, ha ennyi felesleges pénzed van, talán beszállhatnál a háztartásunk
költségeibe. Esküszöm, fogalmam sincs, hogyan képes viselni Mr. Trapp ennyi nő
eltartásának terhét. Nem kevés anyagi áldozatot követel két ikerlány bevezetése a
társaságba - ó, istenem!
Clara végighordozta tekintetét Beatrice finom selyemruháján és a csillogó gyűrűin,
amelyeket csupán a fürdéshez vett le az ujjáról, de nem szólt semmit. Oswald Trapp,
ha száz évig élne, sem tudná elkölteni a vagyonát. Az viszont igaz, hogy Trappék nem
voltak kötelesek befogadni őt, miután Bentley meghalt.
Ezt valóban nem szabad elfelejtenie. Így aztán elengedte a füle mellett sógornője
panasztirádáit, miközben összepakolta rajzeszközeit és becsukta a mappáját. A másnap
reggel áldott, békés eljöveteléig úgy sem tud tovább dolgozni.
- ...maga Sir Thorogood is itt lesz! - Beatrice diadalittas kárálása úgy törte
szilánkokra Clara egykedvűséget, mint kalapács az üveglapot. A tintásüveg kicsúszott
érzéketlenné vált ujjai közül, ám sértetlenül landolt a szőnyegen.
- Te jó ég! Tönkretetted a szőnyegemet, te haszontalan teremtés!
Clara térdre ereszkedett, hogy remegő kézzel felvegye a szorosan bedugaszolt
üveget.
- Nem, Bea. Látod? Egyetlen csepp sem ömlött ki.
- Szerencséd, Clara Rose Tremont Simpson! Az a szőnyeg igen értékes!
Nem volt az, de nem vitatkozott. A szőnyeg ugyanis kényes téma volt. A legutóbbi
kóbor macskától, amit Clara megmentett, az egész házat ellepték a bolhák. Az összes
szőnyeget benzinbe kellett áztatni, hogy megszabaduljanak az élősködőktől. Az esetet
követően Beatrice keményen a sarkára állt, és Clara azóta nem hozott haza semmiféle
kóbor állatot
- Mit is mondtál Sir Thorogoodról?
- Megáll az ész, mit képzelsz magadról, hogy csak úgy kiöntögeted a tintát az én
otthonomban. Azt hiszed, ez a te házad...
Clara felsóhajtott.
- Sir Thorogood. Mit mondtál Sir Thorogoodról?
- Hogy én? Ó, igen. Tegnap este, amikor megismerkedtem vele a bálban,
meghívtam, vacsorázzon velünk holnap. Éppen most kaptam tőle értesítést, hogy
elfogadta! Végre az asztalunknál üdvözölhetünk egy igazi, szellemes egyéniséget -
trillázta Beatrice.
- Végre - visszhangozta Clara. Tisztában volt vele, hogy Beatrice kijelentésében
nyoma sem volt ironikus felhangnak.
- Azt hittem, megkedvelted. Mi bajod? Hirtelen olyan sápadt lettél. Beteg vagy?
Beatrice őszinte aggodalommal pislogott rá. Clara hálásan megfogta sógornője
kezét, hiszen Bea nem rossz szándékú, csupán túlzottan is érdekli az élet egy olyan
szelete, amely semmit nem jelent Clara számára.
Ne ítélj, hogy ne ítéltess, emlékeztette magát. - Drága Bea. Annyira kedves vagy
hozzám, s én oly sokkal tartozom neked. Beatrice elpirult.
- Hát persze hogy sokkal tartozol. De képtelen lennék másként viselkedni.
Bentley nagyon szeretett téged, és egyértelmű, hogy nekem kell vigyáznom rád.
Clara mosolyogva szorította meg a kezét.
- Nos, akkor kísérj el egy új ruhát venni. Úgy gondolom, valami csinosabb
darabot kell beszereznem nagyra becsült vendégünk tiszteletére.
Beatrice összecsapta a tenyerét.
 - Most rögtön induljunk!
- Ne, csak holnap - szólt szórakozottan Clara. Még sok dolga volt aznap, és benne
élt az előző éjszakai kaland emléke. Holnap megyek vásárolni, határozta el, aztán
valahogy majd csak kihúzom az időt a szélhámossal elköltendő vacsoráig.
Sógornője arcán csalódottság ült
- De Bea, csak rád számíthatok, hogy segíts a legmegfelelőbb ruhát kiválasztani
számomra. Talán valamilyen... – Clarának sikerült lepleznie borzongását. -
Rózsaszínt?

***

A felhős éjszaka tökéletesen megfelelt a lopáshoz. Dalton nekitámasztotta a hátát a

meleg kéménynek és figyelte, ahogy a füst elborítja alatta a teret.
Wadsworth rezidenciája egy, az oldalfalaikkal összekapcsolódó téglaházsor egyik
végén volt. Az épület frontja a gondosan ápolt gyepes térre nézett, melyen fehér
kavicsos ösvények kanyarogtak a kecses fák között.
Háza szép, bár kissé hivalkodó volt. Előkelő környéken állt, Mayfairben: Stubbs
szavaival élve a „kaliberek" által lakott részen. Wadsworth gyáriparosnak számított.
Reménytelen erőfeszítésnek bizonyult volna, hogy bevásárolja magát az előkelő
társaságba, bár feltehetően semmi sem akadályozhatta abban, hogy a közvetlen
közelükben telepedjék le. A hátsó kertekben a virágtengertől a gondosan nyírt gyepig
és a makulátlan sétaútig minden tökéletesnek tűnt. Szemmel láthatóan egyetlen fűszál
sem lógott ki a többi közül. Még a háztető cserepei is katonás rendben illeszkedtek
egymáshoz.
A lámpagyújtogató, olajoshordóját kiskocsiján tolva a térre ért, segédje pedig
majomügyességgel mászott fel a póznára. A két alak módszeresen körbejárta a teret,
ahogy fokozatosan besötétedett, mígnem a tér közepe aranylóan fénylett a kék
éjszakában.
Az utcán közlekedőknek elegendő volt a fény, hogy lássák az utat, ám Dalton
tudta, a háztetőkig nem világít fel. Sötét tengerészkék ruhájában, arcán fekete
selyemálarccal csupán egy árnyéknak látszott a sok között. Ilyen felhős éjszakán, mint
ez, még a viaszos fényű hold sem árulhatná el.
Mégsem tartotta ésszerűnek, hogy ebben az órában behatoljon a házba, A
londoniak későn szoktak nyugovóra térni, ez alól - a szolgái szerint - Wadsworth sem
volt kivétel. Dalton a nap folyamán felkereste az idős lakájt és szóba elegyedett vele.
- Sajnálom, fiam, de őlordsága nem igényel külső segítséget.
- Nagy kár. Bármit elvállalnék, hogy a porontyaimnak enni adhassak. Szenet,
homokot lapátolok, akár lócitromot is takarítok, nem vagyok válogatós. A feleségem
egész csinos, és kellemes beszédű. Időnként felszolgálhatna, ha igényt tartana rá
őlordsága.
 - Nem, fiam, ne akarjon egy csinos nőt ebbe a házba küldeni, semmiképpen se!
Késő éjszakáig kell dolgozni, szerény bérért, és nem mindegyik vendég viselkedik
illemtudóan.
Faggatni kezdte a részletekről, de az öreg ismét megpróbálta elriasztani, majd
visszacsoszogott a házba. Ez már önmagában is furcsa volt, mivel még a
legjelentéktelenebb szolgáló is szívesen dicsekedett munkaadójával, ha másért nem is,
csak hogy jobb színben tüntesse fel magát.
Dalton tehát hosszas várakozásra készült, és kényelmesen elhelyezkedett a
tégláknak dőlve. Szerencsére az itteni lakó melegen tartotta a házát. Mielőtt teljesen
leszállt az est, végignézett az „ő” háza - vagyis amelyiknek a tetején ácsorgott -
mögötti, gondozott kerten. Itt egy asszony él, sőt, lehet, hogy nem is egy.
Meleg otthon. Takaros ház. Ehhez asszony kell. A saját, meglehetősen spártai
udvarháza igen pazar volt. A legjobb. Nagyapja építtette nagyanyja számára esküvői
ajándékként, és még kellően új volt ahhoz, hogy stabilan álljon, ám kellően régi, hogy
maradéktalanul belesimuljon elegáns környezetébe.
Ám sem lakályosnak, sem melegnek nem mondható. A közeljövőben nem is lesz
az, mivel Daltonnak egyelőre nem áll szándékában megnősülni. Egyszerűen el sem
tudja képzelni az életét feleséggel és gyerekkel. Túlságosan elvonná a figyelmét, túl
nagy felfordulással járna az ilyesmi.
Nem mellesleg van egy unokaöccse, aki egyszer majd az örököse lesz. Collis
Tremayne-ből remek Lord Etheridge válik majd, ha eljön az ideje, sőt, akár saját
gyerekei is születhetnek. A családot nem Daltonnak találták ki.
Ettől függetlenül, a szeme elé táruló kert valóban szép volt.
 5.

Clara nesztelen macskaléptekkel osont végig a család hálószobái előtti, szőnyeggel

borított folyosón. Bár már jócskán elmúlt éjfél, nem biztos, hogy mindenki mélyen
alszik. Beatrice szerette úgy beállítani, mintha rendszeresen tartanának
„fogadóórákat”, ám a társasági naptárjuk korántsem volt tele. Clarának az volt a
magánvéleménye, hogy ha valaki rendszeresen délnél is később kel fel, óhatatlan,
hogy késő éjszakáig ébren marad.
Amint túlhaladt a folyosó kritikus részén, máris felszabadultabban lélegzett. A
néhány szolga, aki Trappék alkalmazásában állt, már régen az igazak álmát aludta a
harmadik emeleti traktusban lévő szálláson. Nem valószínű, hogy felébrednének,
hacsak nem csenget rájuk valaki, vagy asszonyuk rikácsoló hangján nem parancsolja
magához őket.
Őket legalább megfizetik, és úgy tűnik, elégedettek a helyzetükkel, nem úgy, mint
a kis Rose.
Clara konyharuhával lefedett kosarat cipelt a karján, s most beledugta az ujját. A
hústekercsek már kihűltek sajnos, de a csokoládéval színültig telt fajanszflaska még
forró volt. És sikerült néhány teasüteményt is visszalopnia az ikerlányoktól.
Miközben a padlásra vezető keskeny lépcsőn ment felfelé, már előre jó érzéssel
töltötte el, hogyan fog örülni Rose. Előhalászta zsebéből a kulcsot és kinyitotta az
ajtót. Tudomása szerint ez a kulcs senkinek sem hiányzott a csaknem másfél év során,
mialatt rendszeresen megtette ezt az utat; valószínűleg azért nem, mert a tohonya
Trapp család egyetlen tagjának sem akarózott a kelleténél akár eggyel több
lépcsőfokot is megmásznia.
A padlás még a folyosónál is sötétebb volt, Clara mégsem gyújtotta meg a
gyertyáját. Mostanra már úgy ismerte az összes láda és doboz helyét, mint a tenyerét,
és teljes biztonsággal lavírozott közöttük a szűk padláson.
Végül megállt egy csupasz deszkafal előtt - csupán ez választotta el a padlást a
vele szomszédos háztól. Halkan hármat kopogott, majd hátralépett.
Az egyik szélesebb deszka oldalra húzódott előtte, s az utolsó, még megmaradt
szögön fityegett. Egy gyertyacsonkot tartó kicsi kéz jelent meg a nyílásban. Clara
hunyorgott a hirtelen fényben, amint elvette a gyertyát és az egyik utazóládára tette.
Rose korántsem ismerte ki magát annyira a sötétben, mint ő.
Aztán egy nagy sapkás, kicsi fej tűnt fel, majd egy nádszálvékony, fiatal
cselédlány többi része is átcsusszant a keskeny résen.
- Üdvözlöm, Miss Clara!
- Hello, Rose - válaszolta kedvesen Clara. - Elhoztam a fizetséged. És ezúttal
citrommagos süteményt kapsz.
A lány beesett arca tüstént felderült az édesség említésére, mégis udvariasan
megvárta, míg Clara leül és elkezdi kipakolni a kosár tartalmát, ő csak ez után foglalt
helyet.
Clara akkor találkozott először a szomszéd ház cselédlánykájával, amikor Bentley
holmijait rámolta el a padláson, nem sokkal a férfi halála után. Halk sírás ütötte meg a
fülét, s ez nagyon megindította, tekintve, hogy ő maga is éppen pityergett, Bentley-re
gondolva. Először azt hitte, Beatrice jött fel a padlásra, hogy neki segítsen. Aztán
rájött, hogy a csendes zokogás másik irányból jön, arról nem is szólva, hogy nyoma
sem volt benne Bea teátrális nyafogásának. Elindult a hang irányába a padlás távolabbi
fala felé, és eszébe jutott, hogy Trappék háza egy terasz mentén helyezkedik el, mely a
meglehetősen exkluzív Smythe Square házait köti össze.
Korábban még soha nem hallott egyetlen hangot sem a szomszédos házakból,
mivel a közfalak vastag kőtéglából épültek, amelyek nem engedtek át semmilyen zajt.
Valamilyen okból ez a fal viszont befejezetlen maradt, s egy helyütt deszka borította
csupán.
A sírás, bár továbbra is kísértetiesen halk volt, egyre keservesebbé vált. Clara
szíve elszorult a szomorúságtól. A fal mellé térdelt és halkan átkopogott.
- Halló? Rosszul van? Segíthetek valamit?
A zokogás azonnal abbamaradt, a fal túloldalán nagy csend lett, de Clara
megérezte, hogy az illető még ott van és hallgatózik. Leült a padlóra hátát a falnak
támasztva, mivel képtelen volt bárkit magára hagyni a fájdalmával.
- Én is sírok - mondta a falnak, arcát a durva fának nyomva. - Tudom, a
szomorúság sokkal nyomasztóbb, ha az ember egyedül kénytelen viselni.
Egy hosszú pillanatig csend volt, majd egy hatalmas sóhaj hallatszott. Clara
felbátorodva folytatta:
- Magam is bánatos vagyok, mert valakimet elveszítettem. Újabb sóhaj, majd egy
halk kérdés:
- Kicsodáját?
- A férjemet. Katona volt, a félszigeten harcolt.
- A Napóleon elleni csatában esett el?
- Nem - rázta meg szomorúan a fejét Clara. - Bentley-nek nem a hősi halál jutott
osztályrészéül. Elcsúszott a sárban a latrina felé menet és a nyakát szegte.
Hosszú hallgatás következett. Majd Clara fojtott kuncogásra lett figyelmes.
Szörnyű dolog ilyenen mulatni, ezt ő is tudta, ám képtelen volt elfojtani saját feltörő
göcögését. Végül a visszatartott nevetés kibuggyant belőle, és együtt kacagtak a falon
túli idegennel, mígnem újra eleredtek a könnyei.
 Miután az önkéntelen sírva nevetés végre abbamaradt, megtörölte a szemét és
igyekezett bűntudatosan viselkedni, ám be kellett vallania, sokkal jobban érzi magát.
- Szerette őt?
Clara nem válaszolt azonnal, mert valójában nem is tudta, mit is mondjon.
- Kedveltem. Nem sok felelősségérzet szorult belé, kissé könnyelmű volt, de
kedves. Talán, ha nem csupán pár hónapot élünk együtt, idővel beleszerethettem
volna. De az esküvőnk után nagyon hamar behívták katonának.
Tulajdonképpen valamiféle megmagyarázhatatlan romantikus és hazafias hév
vezérelte Clarát, amikor férjhez ment Bentley-hez. Tipikusan a háborús időkre
jellemző frigy volt az övék, gondolta. Heccből házasodtak össze. Szegény Bentley.
Életének minden fontos pillanata elcsépelt viccek sorozata volt. Ismét megtörölte a
szemét, majd visszafordult a fal felé.
- Maga miért sírt?
- A hátam. Az fáj.
- A háta? Megsérült?
- Nem, kisasszony. A korbácsütésektől fáj.
Clara megdermedt a rémülettől. - Magát megkorbácsolták?
- Nem olyan vészes - remegett meg a vékony hang. - Nem annyira vertek meg,
mint amikó' ráöntöttem a teát a gazdám vendégire.
- Megkorbácsolták, amiért kilöttyintette a teát?
- Hát, a tea valóban forró vót, kisasszony. Én meg borzasztóan ügyetlen. De azóta
eccer se öntöttem ki a teát - győzködte őt a hang. - Most pedig azé' kaptam ki, mer'
nem törültem le rendessen a lépcsőkorlátot és poros maradt.
Clara ezt már nem tudta elviselni. Ő sírdogál, sajnálja magát és rémesnek érzi az
életét, amiért Bentley nővérére és sógorára van utalva? Elszégyellte magát, amiért egy
tágas szobában lakik Trappék kényelmes otthonában, és semmi kötelessége nincs,
csupán segít Beának vigyázni a két, jól kezelhető lányára.
Kényelmetlenül fészkelődni kezdett a gondolatra, s érezte, hogy a háta mögött a
deszka kicsit megmozdul. Jó ötlete támadt.
- Figyeljen csak - mi a neve?
- Rose-nak hí'nak, kisasszony.
- Nahát, engem is! - döbbent meg. - Clara Rose-nak. - Újra a falhoz hajolt, halkan
megkopogtatta. - Rose, nyomja meg ezt a deszkát. - Ő maga próbálta körbetapogatni,
eredménytelenül. Aztán a másik oldalról jövő lökés annyira kimozdította a deszkát,
hogy ő is meg tudta fogni az oldalainál. Ügyet sem vetett az ujjhegyébe fúródó
szálkákra, erőteljesen megrántotta. A kiszáradt fa recsegve adta fel hosszan tartó
kapcsolatát a rozsdás szögekkel, s a deszka végül kilendült befelé és oldalra.
Imbolygó gyertyafény derengett át a nyíláson, majd egy viseltes, fehér főkötő és
egy beesett kicsi arc tűnt fel.
- Halló, kisasszony.
 A könnyáztatta, nyúzott arc láttán Clara némán kinyújtotta a kezét. A lány
óvatosan megfogta és hagyta, hogy a segítő kéz áthúzza őt a nyíláson.
Amikor a lány felegyenesedett, Clara kissé meglepetten konstatálta, hogy csaknem
egyforma magasak. Sőt, több dologban is hasonlítanak. Egykorúak, arcszínük,
hajszínük szintén megegyezik. És még a keresztnevük is.
A furcsa egybeesések meghökkentették; az ismeretlenre pillantva mintha tükörbe
nézett volna. Akár ilyen lány is lehetett volna belőle, ha nem rendelkezik a születése
adta előnyökkel.
- Csak az Isten kegyelmének köszönhető, hogy nem én vagyok - suttogta.
Rose pislogott rá, egyik csuklójával megdörzsölte az orrát és hangosat szipogott.
- Hogy érti ezt, kisasszony?
Clara mosolyogva rázta meg a fejét.
- Nem számít, jöjjön velem a konyhába - fogta meg Rose kezét. - Megiszunk egy
csésze finom teát, és a szakács majd ellátja a sebét.
Rose ijedten hőkölt hátra.
- Ó, nem, aszt má' ne! Nagyon kedves öntől, kisasszony, de ha nem mék vissza a
dogomra, megin' megvernek vagy kidobnak!
- Hát hadd... - Clara majdnem kimondta, hadd dobják csak ki, aztán rájött, milyen
meggondolatlanság lett volna. Ha a lánynak más munkalehetősége is adódott volna,
aligha marad meg ebben a tarthatatlan helyzetben.
A szegény teremtésnek muszáj visszamennie dolgozni, bármekkora fájdalmai
vannak is, különben ismét bántalmazzák. Clarának még a gondolat is elviselhetetlen
volt.
- Hadd helyettesítsem magát - bökte ki.
És ezzel kezdődött minden. Rábeszélte Rose-t, hogy cseréljenek ruhát, s így saját
maga tapasztalhassa meg, milyen szörnyű körülmények között él a lány.
Rose fekhelye egy vacak szalmazsák volt a padlás egyik sarkában, régebbi, mint
maga Trappék padlása. A ház ura, Mr. Wadsworth olyan zsugori volt, hogy egyszerre
csak egy helyiségben rakhattak tüzet a házban - természetesen mindig abban a
helyiségben, ahol ő tartózkodott.
A kis cselédlány vacsorára gyakran csak száraz kenyeret kapott, miközben kora
hajnaltól késő estig dolgoztatták.
Clara természetesen minderről nem ezen az egyetlen éjszakán szerzett tudomást.
Az az első találkozás csupán inspirációt jelentett egy állandó alkudozásra a készséges
Rose-zal. Clara „fizetett" Rose-nak, hogy hetente általában egyszer engedje meg, hogy
elfoglalja a helyét, ezzel győzte le a lány vonakodását, hogy alamizsnát fogadjon el, s
viszonzásul Clara felbecsülhetetlen lehetőséget kapott, hogy betekintsen a „jó”
társaság fonákságaiba.
Megpróbálta felhívni sógora figyelmét, milyen gondokkal szembesül Rose,
remélve, hogy Trapp elkéri a lányt Mr. Wadsworth-től és ő maga alkalmazza, de
Oswald csupán kuncogva megsimogatta sógornője haját, és annyit mondott, nem
kellene ilyen szerencsétlen dolgokkal foglalkoznia, s biztosította, hogy ő, azaz Trapp
soha nem engedné ezt meg magának.
Clara ezért a London Sun újsághoz vitte az esetet, ide nyújtotta be első gúnyrajzát
Sir Thorogood bohókás álnév alatt, Mr. Wadsworth-ről.
A karikatúra rögtön megjelent nyomtatásban, s osztatlan sikert aratott. Végül úgy
adódott, hogy Clara fizetséget kért a rajzaiért.
Egyszerű küldöncnek öltözött, és ő maga vitte el a következő paksamétát az
újsághoz, mellékelve Sir Thorogood levelét, melyben megjelölte a honoráriumát is.
Arra gondolt, hosszas alkudozásnak néz majd elébe, mivel sokallják az általa kért
összeget, hiszen maga sem hitte el, mennyire értékesek a rajzai.
Ehelyett Gerald Braithwaite ellenvetés nélkül fizetett, és válaszlevelében
kinyilvánította, hogy Sir Thorogood kiváló érzékkel nyúl ehhez a témához, és az újság
boldogan megvásárolná nagyobb tételben is a rajzait, másnaponkénti publikálással.
Most, ahogy elnézte a már sokkal jobb állapotban lévő Rose-t, aki élvezettel
majszolta a csokoládéját és süteményeit, jutott Clara eszébe, hogy már majdnem
sikerült megvalósítania az álmát. Az ágya alatt egy bankjegyekkel tömött doboz lapult,
mely valamikor majd elég fedezetet nyújt, hogy kényelmesen, ha nem is luxus
körülmények között élhesse le az életét.
Izgató cél volt, melynek eléréséről olyan gyakran ábrándozott. Ha sikerrel járna,
nem feledkezne meg azokról, akiket rendszeresen támogatott anyagilag, például az
árvaházról, melyet Lord Mosley szisztematikusan kihasznált. És a drága Rose-ról, akit
elsőként fogadna alkalmazásába, ha egyszer, valaha révbe érne.
- Nos, ideje munkához látnom - szólt vidáman. – Még elkésem. Addig csak aludj
itt a melegben. Majd felébresztelek, ha visszajöttem.
Rose bólintott.
- Igen, kisasszony. Köszönöm a süteményt.
- Semmiség, rászolgáltál. A segítséged nélkül nem végezhetném a munkámat. -
Clara felállt és átpréselte magát a nyíláson,
- Tartsd meg a gyertyát, én jól kiismerem magam a sötétben – szólt vissza a résen
át, majd visszaillesztette a helyére a deszkát.
Wadsworth padlásának távolabbi végében volt az az utazóláda, amelyben Clara a
ruháját elrejtette. A térről bevilágító utcalámpák halvány fényében átöltözött.
Szerencse, hogy az ablak túl koszos ahhoz, hogy belássanak - nevetett magában.
A padlás négyemeletnyi magasságban volt, oda aligha látna be bárki is.

***

Dalton éppen a Wadsworth-ház legmagasabb párkányán csimpaszkodott és az járt

a fejében, hogy ez az igazi kaland. Erre vágyott - érezni akarta, hogy él.
 A csendesen szundikáló téren már csak néhány ablak világlott halványan, s a
leszálló köd elmosódott arany téglalapokká varázsolta őket. ,
Dalton gyorsan végigkúszott a peremen. Egy üveglapokból kirakott nagy négyzet
volt beépítve a tető egyik ferde oldalán. A középső tábla nyitva volt, erre már aznap
délután felfigyelt, amikor látszólag céltalanul bóklászott a téren.
Az ablaktáblát sarokpánt és egy retesz tartotta, belülről pedig egy egyszerű kampó.
Dalton a tengerészkabát zsebébe nyúlt, miközben fél kézzel lógott a ködtől nyirkos
peremen.
Behunyta a szemét, és megérzésből becsúsztatta a szerszám ellaposított pengéjét
az ablak és a keret közötti észrevehetetlen nyíláson át. A penge akadálytalanul csúszott
felfelé egy pillanatig, majd elakadt a reteszben.
Ha szerencséje van, a retesz egyszerűen kipattan, és az ablak kinyílik. Ha viszont
csak egy kicsit is be van szorulva, kénytelen lesz lemászni az épület csúszós falán, ami
cseppet sem veszélytelen vállalkozás. A penge megfeneklett. Dalton türelmesen
ütögette, hol erről, hol arról. A retesz végül hirtelen megadta magát, s az ablak halk
nyikorgással elmozdult a férfi felé.
 6.

Clara álruhát öltött és átalakult Clara Rose-zá.

Clara Rose természetesen nem volt azonos Rose-zal, hiszen Mr. Wadsworth
hányatott sorsú cselédlánya abszolút alkalmatlan és félénk Clara küldetésének
teljesítéséhez.
Ez a Rose kissé flegmább volt, legalábbis ő úgy érezte. Keményen dolgozott, de
senkinek sem tartozott lojalitással, mint a fizetett szolgák. Talpraesett volt és
ragaszkodott a saját véleményéhez úgy, ahogyan Clara soha nem merte. Ez a Rose
nevetve tagadta volna meg Beatrice parancsait, és grimaszokat vágott volna Oswald háta
mögött, amikor az túlságosan fontoskodott.
Érezte, ahogy ennek a Rose-nak a pimasz önbizalma lassacskán saját természetévé
válik. Mások előtt természetesen meg kellett játszania az igazi Rose görcsös félénkségét.
Ám az a Rose soha nem mert volna bebújni egy tálalószekrénybe, hogy kihallgassa
gazdája beszélgetéseit, és persze eszébe sem jutott volna gátlástalanul kotorászni
őlordsága íróasztalának fiókjaiban.
Csupán Clara Rose vetemedett arra, hogy zsebre vágjon egy ceruzacsonkot meg egy
darab papírt, és gyors vázlatot készítsen valamelyik látogatóról vagy hintójának
címeréről - bár Mr. Wadsworth ismerősei általában jelöletlen bérkocsikban szoktak
érkezni az éj leple alatt.
Gyors mozdulatokkal a dereka köré kötötte a kötényt és elkezdte bedugdosni
hajtincseit a sapkája alá, csak úgy érzés szerint, a sötétben. Mélyen behajolt az
utazóládába, így csupán a saját mozdulatainak neszeit hallotta.
Ám a nyakát végigborzoló hűvös éjszakai levegő érintésére - vajon mikor is érezte
ugyanezt? - hirtelen felegyenesedett.
Egy férfi állt ott, sziluettje kirajzolódott a koszos padlásablakon átszűrődő halvány
fényben.
Hirtelen fel sem fogta az elébe táruló képet. Az éjszaka játszik az érzékeivel, csak
egy árnyékot lát. És ekkor a szeme sarkából meglátott egy újabb sötét villanást, ahogyan
már oly sokszor előfordult vele a padláson, a rejtekhelyén.
Ám az árnyék nem halványodott, nem változott vissza öreg kalaptartóvá vagy saját
tükörképévé egy ócska, hullámos tükörben. Egy férfi az, egy nagy termetű alak.
Clara kővé dermedt, majd száguldani kezdett a pulzusa. Itt áll egy szál magában.
Senki sem tudja, hogy ő most a padláson van. És egy lélek sem hallaná, ha sikítana.
 A férfi profilja hol jobbról, hol balról látszott. Clara rájött, hogy őt figyeli. Síri
csendben maradt, a lélegzetét is visszafojtotta, pedig most levegőre lett volna szüksége.
Hátralépett és kis híján a ládának ütődött a cipősarka, de még idejében sikerült
megtorpannia. Ha belerúg az üres utazóládába, akkora zajt csap, mint az ágyúdörgés.
Az üres utazóláda!
Mielőtt végiggondolta volna, már fel is húzta a szoknyáját és egyik lábát átemelte a
láda oldalán. Bárcsak ne vette volna még észre a férfi, bárcsak elég gyorsan el tudna
bújni...
Óvatosan belépett a másik lábával is és leguggolt, miközben le sem vette a szemét az
árnyalakról, amely alig egy méterre állt tőle. A láda alja régi gyapjúval volt bélelve, így
Clara zajtalanul el tudott helyezkedni. Már korábban megolajozta a pántokat, nehogy
egy kíváncsi szolga felfigyeljen a jelenlétére a padláson, ahol általában senki sem jár.
Amint lassan leengedte a láda fedelét, a régi kovácsoltvas egyetlen nyikorgással sem
árulta el, sőt még akkor sem, amikor a fedél lecsukódott.
Összekucorodott az öreg gyapjútakarón, amely tiszta volt, de kicsit egérszagú. Kis
termetének köszönhetően végül is egészen kényelmesen elfért a nagy ládában. Soha nem
félt a szűk helyeken. Épp ellenkezőleg: kimondottan kedvelte őket. A magasság, na, az
már más lapra tartozott.
Hegyezte a fülét, ám a vastag fa nem engedett át semmiféle zajt. Vajon eltűnt már az
a hívatlan látogató? Csak átment a padláson, ahogy a házba tartott? Vagy az ablakon át
távozott?
Ekkor megnyikordult a fedél közvetlenül Clara füle felett. Az idegen most nyitja fel
a ládát!
Ösztönösen behunyta a szemét és még jobban összehúzta magát a láda fenekén,
szinte már várta, hogy erős kezek ragadják meg és húzzák elő rejtekhelyéről. De nem
történt semmi. Úgy tűnt, a fedél csukva maradt Halk súrlódást hallott, mintha valaki a
poros padlón lépegetne tétován. A fedél ismét megreccsent a feje felett.
Lehet, hogy a férfi ráült? Hirtelen pánik tört rá. Talán így piheni ki az éjszakai
betörés fáradalmait? Elvégre a jogtalan behatolók is el szoktak fáradni!
Ekkor udvarias kopogás hallatszott a láda fedelén.
- Hello, van itthon valaki?
A hang mély volt és nem nagyon hangos, mégis tisztán hallotta.
Vajon tényleg választ vár? Ó, igen, kedves uram, fáradjon csak be! Clara
visszafojtotta a lélegzetét, nehogy a férfi felfedezze, aztán rájött, milyen abszurd dolgot
művel. Nyilvánvaló, hogy az idegen pontosan tudja, hogy ő benn van a ládában, és csak
incselkedik vele.
Amint átfutott az agyán ez a gondolat, az is tudatosodott benne, hogy rejtekhelyén
kevés a levegő. Egyre nehezebben tudott lélegezni. Nem is gondolta, hogy a láda szinte
légmentesen záródik.
Ki kell jutnia. Még jobban hegyezte a fülét, de semmit nem hallott a külvilágból.
Talán mégis elment az a férfi. És ekkor mintha hümmögést hallott volna.
 A csudába. Az idegen minden bizonnyal ott áll, és esze ágában sincs még távozni. A
percek ólomlábakon jártak, a ládában lévő levegő egyre fogyott. Clara eddig mindent
megtett, hogy kivárja, míg a behatoló eltűnik, ám nem tagadhatta, hogy hamarosan a
fulladás kezdi majd környékezni. Kerülhet-e ennél kritikusabb helyzetbe, ha felfedi
magát?
Ijedtében nagyot koppantott belülről a láda fedelén.
- Igen? - szólalt meg az a mély hang.
Clara tüdeje égni kezdett, feje kóválygott. Pánikszerű dühében öklével a láda
fedelére csapott.
- Ó, szálljon má' le, maga gazember!
A mély kuncogás már alig jutott el a tudatáig, mivel az agya kellemetlenül zúgott.
Ekkor a ládafedél engedett, és végre tiszta levegő áramlott a tüdejébe.
Mélyet lélegzett, majd pislogni kezdett, és a szemét meresztgette a sötétben. Hol van
az az alak? Leküzdötte a szédülést, felguggolt és körülnézett. Hová tűnt?
Ismét mozgást érzékelt az ablak előtt, és meglátta, hogy az ismeretlen ugyanott áll,
ahol korábban. Az volt az érzése, hogy az illető ugyanolyan jól látja őt, ahogyan ő a
férfit.
Rejtőzködését feladva most már a zajjal sem törődve kikászálódott. Végtére is, ha ez
az ember a halálát kívánta volna, elengedő lett volna, ha benne hagyja a ládában, míg el
nem fogy a levegő. Felállt, eligazgatta a szoknyáit, mivel már semmi kedve nem volt
tovább űzni ezt a macska-egér játékot.
- Ez télleg piszkos trükk vót - sziszegte az árnyék felé. – Kis híján megfullasztott!
A férfi nem mozdult.
- Nem bántom magát, kislány.
Clara megremegett a hangjára, bár most már levegőt is kapott, elmúlt a szédülése, a
férfi pedig egyetlen lépést sem tett feléje. Ekkor döbbent rá, hogy eddig még soha nem
hallott férfihangot ezen a padláson, fogalma sem volt, hogyan verődik vissza a hang a
ferde falról és az alacsony mennyezetről, mígnem úgy érezte, az illető közvetlenül
mögötte áll, és a fülébe duruzsol.
Most tudatosodott benne, hogy a férfi semmiképpen sem láthatta őt. Akkor honnan
tudta, hogy egy nővel áll szemben?
- Megéreztem az illatát, virágom - szólalt meg kuncogva, pedig Clara nem is
mondta ki hangosan, hogy mire gondolt. - És látok valamicskét a sápadt arcocskájából is.
A fickó megindult felé, felemelte mindkét kezét, majd zsebre tette. Most már
profilból láthatott rá Clara, és észrevette, hogy igen magas, és erőteljes testalkatú.
Furcsa mód ettől nem érezte kényelmetlenebbül magát. Ha a férfi meg akarta volna
támadni, már régen megtette volna. A helyzet arra emlékeztette, mintha az idegen egy
szelíd őzikével igyekezett volna közelebbi ismeretségbe kerülni.
- Közelebb jönne most már, kicsikém? - szólalt meg nyájasan a betörő kisvártatva. -
Nem állt szándékomban megrémíteni.
A mély hang megnyugtató tónusa enyhítette Clara félelmét. A gyomrában lévő
gombóc is lassacskán megszűnt, de az idegei még mindig vibráltak. Szédült,
bizonytalanul állt a lábán, de ez a hosszú ideig tartó légszomj következménye is lehetett.
- Mit keres maga itten? - suttogta.
- Nem akarom bántani, esküszöm.
- Nyílván nem ablakot pucolni jött - vágott vissza Clara.
A férfi halkan felnevetett, és még mindig nem mozdult.
- Eltalálta, kedves rózsám.
Rózsa? - Mért... mért nevezett Rózsának?
- Mert rózsaillatot áraszt.
Ma este valóban ilyen szappannal fürdött. Apró furfang a részéről, hogy rózsaillatú
szappant használ, amikor eljátssza Rose szerepét. Addigra már a rémlátomás kezdett
valóban álomszerűvé válni. Itt áll, és egy kétségtelenül veszélyes idegennel társalog a
sötét padláson, az éjszaka kellős közepén.
Aligha egy illedelmes úri hölgyhöz méltó környezet.
Rájött, hogy már nem is fél tőle, de ez meg sem lepte, annyira megdöbbentette a
helyzet irrealitása. Szinte mágnesként vonzotta férfi, ahogyan egyre próbálta
megnyugtatni. Bárcsak előbújna a hold a felhők mögül, hogy jobban láthassa, az ég
azonban áthatolhatatlanul sötét maradt, és a térről beáramló lámpafény alig adott
világosságot. Csak a félhomály volt a társa a padláson, no meg ez az idegen.
Mintha madzagon húzná őt, olyan erővel hatott rá a hangja.
- Jöjjön már közelebb, bájos rózsaszál. Nem kell a sötétben rejtőzködnie.
Clara tett egy lépést előre. Aztán még egyet. A férfi feléje fordította a fejét, mintha
hallgatná cipőjének lágy surranását a padlón, s ekkor a nő meglátta, hogy arca felső
részét sötét álarc fedi.
- Egy tolvaj - hűlt meg ereiben ismét a vér. - Maga egy közönséges tolvaj.
Az ismeretlen egy pillanatig hallgatott, majd bólintott.
- Tulajdonképpen ráhibázott, de nem magától akarok lopni.
- Nem tőllem? Hunnan tudja, hogy nem-e én vagyok a ház úrnője és nem-e adom át
a bíróságnak?
- Saját jogán akár hercegnő is lehet, rózsám, de a hangja után ítélve egyáltalán nem
egy finom úrinő.
Clara rájött, hogy a beszélgetésük során mindvégig Rose kulturálatlan akcentusával
beszélt, és áldotta az eszét ezért. Egyszerű cselédlánynak nézte őt ez az ember, ezért nem
is várta, hogy kellemetlen következményei lesznek a behatolásának, ha rá tudja venni őt,
hogy ne riassza a háziakat.
És az igazat megvallva, nem is olyan rossz, ha egy tolvaj jár Wadsworth otthonában.
Ha valaki rászolgált, hogy kirabolják, az éppen Wadsworth.
- Nem, nem vagyok hercegnő, sem finom úrinő. - Még közelebb lépett, leküzdve
félelmét - Maga meg nem úriember, hallja, hanem egy közönséges tolvaj.
- Á, dehogy, semmiképpen sem vagyok közönséges - kuncogott a férfi. - Tehát,
nem fél tőlem?
 - Nem én. - És valóban nem félt, bár bolondság így megbízni egy idegenben. Igaz,
tréfás trükkel csalogatta elő őt a ládából, de amúgy igen tisztelettudóan viselkedett, pedig
teljesen egyedül voltak. Ez viszont nem volt jellemző Wadsworth vendégeinek nagy
többségére. Számtalanszor előfordult ugyanis, hogy jó néhány ujjnyomtól származó folt
vagy horzsolás maradt a testének meg nem nevezhető részein a férfiak tapogató és
markolászó kezei nyomán.
- Kiáltanom kéne - merengett fennhangon. - Le kéne szaladnom a lépcsőn és
fellármázni a házat.
- De nem tesz ilyet - állapította meg a férfi magabiztosan.
Clara rámosolygott.
- Nem hát.
Dalton nem igazán tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel. Ebben az órában senkinek
sincs keresnivalója a padláson. Különösen egy kötényes, főkötős nőszemélynek, aki
most kacéran mosolyog rá. Meglepte a lány fogainak fehér ragyogása a félhomályban.
Azt hitte, neki kell majd lebeszélnie egy reszkető cselédlányt arról, hogy riassza a
háziakat, most pedig egyszerre csak ő vált egy konspirációs mosoly áldozatává.
Ez nem volt benne a terveiben.
- Biztos, hogy nem fél? - kérdezte újra, miközben próbálta összeszedni a
gondolatait.
A lány hangosan felnevetett.
- Ha felkapna, a vállára dobna, oszt' elvinne innét, hangos hálaimám valószínűleg a
Westminster tetejéig elhallatszana.
Dalton megnyugodott. Egy elégedetlen szolgáló csupán. Csak Isten a tudója, min
mehetett keresztül ez a lány ebben a házban, bár szemmel láthatóan mindez nem tette
búskomorrá.
A lány valami sapkafélét nyomott a feje búbjára, majd a kezét, nyújtotta Dalton felé.
- Nosza, lássunk má' hozzá.
A férfi habozott.
- Mihez?
- -A gazda széfje természetessen a dolgozószobájába' van. Vagy inkább az
ékszerekre fáj a foga? Azokat pedig a gazda a szobájában tarcsa.
- N-nem, a széf pont megfelel. - A lány megfogta a kezét, és egy kanyargós
útvonalon átvezette a zsúfolt padláson. Milyen... váratlan fordulat.
- Jó van, A gazda asszem nem sok ékszert tart amúgy se. De szerintem a széfjébe'
talán van valami.
- Gyakran használja a széfjét?
- Minden csütörtök este és a hónap első vasárnapján is.
- Miért pont csütörtökön?
- Az összejövetelek után szokta.
- Összejövetel... minden csütörtök este?
- Aha. Mint pé'dául tennap is.
 Tökéletes! Ha a lány igazat mond, Wadsworth még napokig nem fogja ellenőrizni a
széfjét. Ha Daltonnak sikerül észrevétlenül megszereznie a széf tartalmát, lesz ideje rá,
hogy alaposan átvizsgálja, mielőtt vissza kell tennie.
- Nem mondta még meg a nevét - fordult a lányhoz.
- Hát maga se.
Dalton mosolygott, elbűvölte a talpraesett leányzó.
- Monty - bökte ki iskoláskori becenevét.
- Szép név - szólt lágyan a lány - egy tolvajnak.
- Csupán jó ügy érdekében cselekszem, rózsám. Clara felvetette az állát és
egyenesen a szemébe nézett.
- Tudja mit? Hiszek magának.
Egy keskeny ajtóhoz értek, ez egy még keskenyebb lépcsősorra nyílt, ami a teljes
sötétségbe kanyargott lefelé. Dalton egy pillanatra megsajnálta a szegény párákat, akik
kénytelenek ennek a háztartásnak az összes kacatját ezeken a keskeny lépcsőfordulókon
cipelni. Elgondolkodott, vajon a saját házában is ennyire nehezen járhatók a lépcsők?
Lefelé ereszkedtek, fordulóról fordulóra. Dalton kitalálta, hogy a lány egyenesen a
földszintre vezeti őt.
Egyik kezével vakmerő vezetője kezét fogva, a másikkal a falat tapogatva, hogy
megtartsa egyensúlyát a sötétben, nem vette észre, hogy a lány hirtelen megállt előtte, s
így nekiütközött.
Karját fellendítette, hogy el ne essen, és átkulcsolta vele a lány derekát. Clara
válaszul élesen beszívta a levegőt, de ettől a férfi szorítása még erősebb lett.
Az idegen magasabb volt, mint hitte, mivel Clara feje pontosan az álla alá ért.
Daltonnak pedig megfordult a fejében, hogy ha lehajolna, akár meg is csókolhatná a
bohókás sapka tetejét. Természetesen ez nem állt szándékában, bár virágillat és a meleg
női test illata lengte körül, és abszolút tökéletes összhangban simultak most egymáshoz.
Egy gondolat cikázott át az agyán: két nap alatt ez már a második alkalom, amikor
ilyen pozitúrába került egy nővel. Érezte, hogy a lány lassan, szabályosan fújja ki a
levegőt, majd nyugodt mozdulattal lehámozta magáról Dalton karját és tovább indult,
közben egy percre sem lazított a keze szorításán.
- Még a végin hálás leszek magának, hogy nem tőlem lop, álarcos ember. Az én
széfem nem a maga ragadós kezinek való.
Dalton elmosolyodott a sötétben. Tűzrőlpattant jószág ez a kis padláson termett
rózsa - ínyencfalat, vállalkozó szellemű, de pikáns. Úgy döntött, nagyon ínyére van a
lány éles nyelve.
Kattanást hallott, majd egy sápadtan világító négyszög jelent meg előttük. Benn
voltak a házban.
Egy rövid pillanatig sajnálta, hogy kiléptek a sötét lépcsőház illatos meghittségéből.
Ez a rettenthetetlen cselédlány valahogy elbűvölte, s Dalton őszintén szólva kissé már
félt is attól, hogy mi lesz, ha megpillantja világosban.
Az arca sehogyan sem illik majd tiszta, kellemes hangjához és karcsú, kecses
alakjához. Bizonyára nagy az orra vagy dülledt a szeme, s ez majd porrá zúzza az
ábrándképet, amilyennek elképzelte.
A lány hirtelen befordult, s a folyosón még égő néhány gyertya kissé megvilágította
lentről. Mélyen a szemébe húzta a sapkáját, leszegte a fejét, de Dalton így is eleget látott
belőle, hogy megnyugtassa magát. Egyáltalán nem volt krumpliorra. Csupán finom
vonalú profilja, s határozott tartású, kicsi álla.
Lehet, hogy nem kifejezett szépség, de egyértelműen kifinomult vonásokkal
rendelkezik, bőre pedig makulátlan. Csinos, állapította meg, ám ez még alig közelítette
meg a valóságot Jól tette a kicsike, hogy így elrejtőzött ebben a férfiakkal teli házban.
Dalton örült, hogy a lány csinos, bár nevetett is magán. Milyen kötözni való bolond
is ő, hogy kitalál magának egy álomlányt, egy titkos szépséget, akit kifejezetten az ő
számára teremtett egy éjféli varázslat. Ácsi, ez itt egy kis cselédlány, ő viszont egy
idióta, akinek túl élénk a fantáziája, hiszen ez idáig még csak meg sem simogatta egy nő
kezét.
Mégis élvezte a kalandot. Ő most Monty, a besurranó tolvaj, és a csinos
cselédlányok csábítója. Kockázatos, ámde szabad életforma, és a lehető legtöbbet
igyekezett kihozni belőle.
Nem terheli semmiféle felelősség, nem kell üléseken részt vennie a parlamentben,
sem közvetlen biztonsági problémákkal foglalkoznia. Lord Etheridge néhány óra múlva
visszatér a saját életébe, most azonban Monty kiélvezi a szabadságát és flörtöl ezzel a
csinos virágszállal.
Aki levezette őt az előcsarnokba, de olyan nesztelenül, hogy arra nincs is szó. Vajon
a kötelessége teljesítése közben is megkövetelik tőle, hogy ne üssön zajt? Dalton most
jött rá, hogy vajmi kevés fogalma van arról, milyen is egy cselédlány élete.
A kicsike megállt egy dupla ajtó előtt, amely nagyon hasonlított a Dalton saját
dolgozószobájába vezető ajtóhoz. Visszahúzta őt és mutatta, hogy maradjon veszteg,
majd kitárta az egyik ajtószárnyat és belépett.
Azonnal hátra is fordult, s Daltonra villantotta a már ismerős, pajkos mosolyát a
félhomályban.
- Őlordsága má' két órája lefeküdt.
- Honnan tudja?
- A tűzről. Hideg, mint a jég. Amíg a szobában tartózkodik, nem engedi, hogy
kialudjon a tűz. Aszongya, az pazarlás.
- Dermesztő - mormolta Dalton, s ez a kijelentés itt és most többféleképpen volt
értelmezhető. Ahogy visszagondolt, a padlás szokatlanul hideg volt, ahogyan a ház többi
része is. És ennek a szegény teremtésnek vajon ebben a fűtetlen helyiségben kell
dolgoznia?
Wadsworth még zsugoribb, mint gondolta. Sőt, a kegyetlenségig nemtörődöm.
Dalton elhatározta, hogy kifejezetten élvezni fogja, amikor megdézsmálja Wadsworth
széfjét.
A lány céltudatosan az utcára néző ablakhoz lépett, és elhúzta a sötétítőfüggönyt. A
térről besütő lámpafény elég világosságot adott Daltonnak, hogy megvizsgálhassa a
széfet. Hamar rájött, hogy nem túl komplikált darab. Wadsworth szemmel láthatólag
annyira fukar, hogy még a kellő biztonság megteremtéséért sem hajlandó pénzt áldozni.
Dalton két fémdarabot halászott elő a zsebéből és becsúsztatta őket a kulcslyukba.
Rózsaillatot érzett. Lenézett és látta, hogy a lány szinte a hóna alatt áll, s elmélyülten
figyeli minden mozdulatát.
- Csak nem szakmát akar váltani? - élcelődött vele.
Ismét azt a pikáns mosolyt villantotta rá.
- Én nem vagyok olyan lopakodó, mint maga, Monty, az éjszakai tolvaj! Csak
kíváncsiskodók. Kapiskálja?
Dalton maga sem értette, mi ütött belé, de kihúzta a fém-peckeket a zárból, és a lány
keze után nyúlt.
- Megmutatom magának.
A lány készségesen a férfi elé lépett és hagyta, hogy vezesse a kezét, miközben
tartotta a két fémdarabot.
- Látja - súgta halkan a fülébe. - Az egyiket csak tartania kell, miközben a másikkal
megkeresi a reteszt. Aztán pedig elfordítja, amíg a zár megadja magát.
Nem pont úriemberhez méltóan Dalton még közelebb lépett a lányhoz, sőt, egészen
a hátához simult. De persze Monty nem is úriember. Kezei mozdulatlanná váltak Dalton
keze alatt, aztán Clara még egy kicsit közelebb lépett hozzá és lehajolt, hogy elvégezze a
feladatot.
A zár kattant és a retesz kinyílt, Dalton azonban egy pillanatig fel sem fogta
mindezt. Még mindig szédült, ahogy a vágy váratlanul átviharzott a testén, amint a lány
formás feneke gyengéden súrolta az ágyékát. Döbbenetes és... valamiképp zavarba ejtő
volt. A lány diadalittasan fordult meg, a karjai között magasra tartva a fémdarabokat.
- Sikerült! - Aztán a mosoly megfagyott az ajkán Monty arckifejezése láttán.
A cselédlány arca sápadt oválnak látszott a félhomályban, csupán a szemöldökét,
arccsontját és az állát érte az utcáról beszűrődő lámpafény. Az árnyékok rejtélyessé
tették a jelenetet, a férfi a lány szemeiből csupán megfejthetetlen sötétséget olvashatott
ki.
Két keze magától emelkedett fel a lány arcához. Clara nem mozdult, még mindig
fogva tartotta az idegen tekintete. Az ujjperceivel végigsimította a puha arcot és a lány
egy icipicit összerezzent Vajon ő is ugyanazt érzi?
Csend vibrált közöttük, és Dalton hallotta a lány lélegzését. Egyik ujját végighúzta
az alsó ajkán, hogy megtapasztalja, az is olyan lágy-e, mint a bőre. Az ajkak szétnyíltak
és kis sóhaj szökött ki közülük. Daltonnak tetszett a finom ajak tapintása. Különösen az
alsó ajaké, amely most az árnyékban alig volt kivehető, de igen kedvére valónak találta.
Az érintésre a lány halk hangot hallatott, amint visszafojtotta a lélegzetét.
Ettől Dalton máris kizökkent a vágy kábulatából és egyszerre két dolog tudatosodott
benne. Az egyik, hogy a lánynak sokkal finomabb illata van, mint bármely nőnek, akit
eddig ismert, a másik, hogy a karcsú alak hirtelen megremegett a karjában.
 Kettesben voltak, és ő megkívánta. A lánynak jó oka lett volna félni, ha Lord
Etheridge nem Lord Etheridge lett volna. Lord Etheridge-et azonban rendkívül bántotta,
hogy félelmet keltett a lányban. Még soha életében nem használt ki egyetlen nőt sem,
még egy cselédlányt sem, pedig az ő vagyoni helyzetében és hatalmánál fogva könnyen
megtehette volna.
Erőnek erejével hátrább lépett és leengedte a karját, majd kipréselt egy halk nevetést.
- Nem hibáztathat egy pasast, aki csupán álmodozik, nem igaz?
A lány ránézett, sötét szeme tágra nyílt a félhomályban.
- Maga csak ne álmodozzon róllam, Monty, az éjszakai tolvaj. Úgyis hiába tenné.
Kecsesen ellépett tőle, és kettőjük közé tett egy nagy széket.
- Folytassa a dógát. Későre jár.
Dalton egy pillanatra rámeredt a nyitott széfre és nagyon ostobán érezte magát.
Küldetésben jár itt. Nem pedig azért, hogy cselédlányokkal cicázzon. Dühös volt
önmagára, de a lányra is, amiért az jobban megőrizte a hidegvérét mint ő, ezért - csak
úgy érzésre - elkezdte kirámolni Wadsworth széfjének tartalmát a lánynak háttal állva.
A bankjegyekhez hozzá sem nyúlt, csupán a szorosan összekötött mappát vette el.
Wadsworth aktái többet érnek küldetése szempontjából, mint az egész vagyona.
Gyorsan begyömöszölte az iratokat a vállán lógó kis táskába, megtartva a pontos
sorrendet, ahogyan a széfben precízen sorakoztak, majd bekattintotta a kapcsot. Ezután
bezárta széfet és kinyújtotta a kezét.
- A tolvajkulcsaim?
Clara lenézett a kezére és meglepetten látta, hogy még mindig szorongatja a hosszú
fémdarabokat. Ujjai nehezen engedelmeskedtek és nyíltak szét, miután jó néhány percig
szorosan rátapadtak a fémpeckekre. Vörös nyomok vésődtek bele mélyen a tenyerébe.
Ez a férfi jobban megijesztette, mint gondolta.
Valóban megijedtél? Vajon az ijedtségtől gyengültek úgy el a térdeid és ezért nem
kapsz levegőt?
Hát persze hogy attól. Mi mástól?
A félelemtől és egy magas, széles vállú, keskeny csípőjű férfi testtől, amelyet még
izgalmasabbá tett az arcán lévő fekete álarc... Clara megcsóválta a fejét, mielőtt az éles,
csúfolódó, belső hang válaszolhatott volna. Valami tényleg nem volt rendben nála.
Aggódva figyelte Montyt, előrelépett, hogy beleejtse a tolvajkulcsokat az eléje tartott,
halványan kirajzolódó tenyérbe, majd ismét visszamenekült a szék mögé.
Ez a férfi olyan... sóvárogva érintette meg őt! Nem, ez nem puszta sóvárgás volt.
Valami sokkal sötétebb és intenzívebb dolog, amiről az ujjainak finom, érzéki cirógatása
árulkodott. Bentley is birtokba vette a testét, Clara pedig hajlandó volt a kedvére tenni,
bár nem túl nagy lelkesedéssel. Viszont Bentley soha nem kívánta őt ennyire fájó
vágyakozással, mint amilyen most Monty néma simogatásából áradt.
És ő maga sem reagált még soha így egy egyszerű érintésre. Egy pillanatig
megengedte magának, hogy eltöprengjen, mi lenne, ha ő valóban Rose lenne.
Rose összejöhetne egy tolvajjal, ha kellően óvatos. És ha rajtakapják, csupán saját
magát hibáztathatná. Természetesen a szegény kis Rose még csak nem is álmodik ilyen
dolgokról. A világon szinte csak egyetlen valamije van egy szegény lánynak: a
tisztessége.
Monty végre bezárta a széfet, és Clara felé fordult.
- Egyedül is kitalálok. Nem kell elvezetnie az ajtóhoz – szólt halkan. Hangja
gyengéd volt, szinte bocsánatkérő.
Clara hirtelen ostobaságnak tartotta, hogy félt ettől az embertől, már ha egyáltalán
félelemnek nevezhető ez az érzés. Hiszen nem tett mást, csupán megérintette.
- Nem. Visszakísérem - mosolygott rá, és ismét megfogta a kezét.
Mostanra azonban már tökéletesen tisztában volt vele, mekkora nagy és milyen
meleg ez a kéz. Valami újat fedezett fel a tartásában. Tudatosságot és... óvatosságot? A
férfi lazán fogta az ujjait, mintha tudtára akarná adni, hogy bármikor elhúzhatná a kezét,
ha akarná.
Milyen kedves, állapította meg Clara. Kedves, merész és nagyon, nagyon... érdekes.
 7.

Clara egyetlen szót sem szólt, mialatt visszakalauzolta Daltont a hátsó lépcsőn a
padlásra. Megálltak az ablak előtt, amin keresztül a férfi bejutott.
- A gazdám néhány napon belül kinyissa a széfjét - biccentette félre a fejét, és
halványan mosolygott a koszos ablakon beszüremlő gyenge fényben.
Dalton úgy érezte, hiányzott már neki ez a pajkos gyerekmosoly.
- Jobban jár, ha addigra az összes papírjait visszateszi – tette hozzá a lány. Majd a
pajkos mosoly ismét felvillant a félhomályban.
Dalton ijedten döbbent rá, hogy a kicsike egyáltalán nem tréfál. Vajon észrevette,
hogy csak az iratokat vitte el, vagy csak ráhibázott?
Clara hátrébb lépett, szinte elveszett a pince árnyai között.
- Ég áldja, Monty - távolodtak a puha léptek, majd a lány eltűnt Dalton szeme elől.
- Várjon. Nem mondta meg a nevét.
A sötétben újra felcsendült a halk nevetés.
- Dehonnem, Rose, természetesen.

London szaga egyáltalán nem az ételeket idézte. A város ezen része sokkal inkább a
rothadásra, mintsem a főzésre emlékeztette James Cunningtont. A laza közösség, amely
az évek során kialakult a Temze városszéli partjainál, a civilizáció legalacsonyabb
rétegeit foglalta magába. A kanálisok állati és emberi ürüléktől bűzlöttek. Mindent
áthatott az áporodott vizelet szaga. A szén füstje gyilkos párákkal vegyült, s fojtó elegyet
alkotott, amely csaknem eltakarta a napot, még a déli órákban is.
Most azonban nem sütött a nap, hiszen csaknem éjfélre járt az idő. Fáklyák
világították meg azoknak az intézményeknek a bejáratait, ahol nem engedhették meg
maguknak, hogy lámpásokat használjanak, vagy nem akarták kockáztatni, hogy folyton
meglopják vagy kirabolják őket.
Cunnington és Collis azért jöttek, hogy egy újabb Sir Thorogood-féle karikatúra
figurái után szimatoljanak. Aznap több mint két tucat ilyen alakot azonosítottak, s ettől
kutyául elfáradtak. Most pedig egy Fleur néven ismert prostituáltat igyekeztek
megtalálni.
Az utcát végig nyilvánosházak szegélyezték, a kurvák pedig a sikátorokban
álldogáltak. Akár egy pennyért is hajlandóak voltak bárkivel lefeküdni egy vacak
szalmazsákon. Ha egy pasas meg akart spórolni fél pennyt, vagy akár egy-két kortyot a
flaskájából, nekidönthetett egy kurvát a sikátor falának úgy, hogy még a nadrágját sem
gyűrte össze.
James is próbálkozott egyszer ifjabb korában, amikor eléggé kapatos is volt hozzá,
de a nő szuvas fogaiból áradó bűz egy pillanat alatt kioltotta a vágyát, akár a huzat a
gyertyalángot. Persze azért kifizette a nőt és belevetette magát az éjszakába, miközben
szégyellte magát, ugyanakkor fel is lélegzett, hogy megúszta a kétes kalandot.
Most pedig úgy olvasott Collis gondolataiban, mintha az ő néhány évvel fiatalabb
énjének gondolatai lennének. Egy úriember számára nem volt egyszerű kielégüléshez
jutni. A fiatal hölgyek tabunak számítottak. A kitartott nők pedig drágák voltak, és james
túl sok időt töltött Simonnal - a Covent Garden-i piac egyik kurvájának fiával - ahhoz,
hogy ilyen viszonyra vágyjon egy nővel. Az özvegyasszonyok jelentettek némi esélyt,
ők azonban többnyire férjet akartak fogni maguknak. A férjezett nők voltak tehát a
legmegfelelőbbek ilyen célra, viszont a legkockázatosabbak is, hiszen a férjük gyakorta
féltékenykedett.
Lavinia is férjes asszony volt. Természetesen emellett kegyetlen gyilkos, sőt francia
kém is, akinek számos Álruhás halála száradt a lelkén, mire végül ártalmatlanná tették -
csakhogy amikor James megismerkedett vele, minderről semmit sem tudott. Azt tudta
csupán, hogy a nő olyan szerelmi praktikák mestere, melyeket ő korábban csak
hallomásból ismert, s ez számára elég volt referenciaként.
Soha többé nem lesz ilyen ostoba. Ám Collis sem, ha ez Jamesen múlik.
- Vigyázz, mert kiesik a szemed, Col. Azokat a melleket halcsontok tartják így
felpolcolva, a csengő kacaj pedig az ópiumnak köszönhető.
Collis morgolódva és dacosan húzta vissza a fejét a jelzés nélküli bérkocsiba.
- Nyugi, James. Csak nézelődöm. Attól még nem vakulok meg. James felhorkant.
- A nézelődéstől még nem.
Egy pillanatig még elviccelődtek a témán, aztán visszakanyarodtak eredeti tervük
megbeszéléséhez, mely Collis elrévedezése miatt maradt félbe. James nem tudta
pontosan, mennyit árult el Dalton az unokaöccsének A szélhámosok Klubjáról, ezért
titokban tartotta vizsgálódásuk okát, csupán annyit mondott Collisnak, hogy le kell
nyomoznia Sir Thorogood legutóbbi karikatúráinak alanyait. Collis olyan készségesen
vállalta, hogy segít neki, hogy James gyanította, ifjú barátja minden lehetőséget
megragad, hogy valamivel elterelhesse sötét gondolatait.
- Tehát mi, két zöldfülű ficsúr, akiknek több a pénze, mint az esze, fogadást
kötöttünk a White Klubban, hogy mi találjuk meg elsőként a titokzatos Fleurt.
Collis felvonta a szemöldökét.
- Tetszik a dolog. Eredeti.
Egyáltalán nem volt eredeti, amint ezt hamarosan megtapasztalták. Az első
kocsmáros, akinél érdeklődtek, szinte előbb válaszolt, mint hogy a kérdés elhangzott
volna.
- Nem ismerek semmiféle Fleurt, itt nincs - dörmögte gépiesen. - De ott ül egy lány
a sarokban, aztat felőllem úgy híhattyák, ahogy akarják.
James és Collis átpillantott a füstös kocsmán a sarok felé, ahol egy fiatal lány
üldögélt a padon. Csinos volt és kellően tiszta is, de a tekintetéből szinte idiótasággal
határos üresség sütött. Collis halkan füttyentett.
- Nem úgy néz ki, mintha francia kém lenne. Szerinted?
James arca megrándult. A Lady Winchellel való afférját, majd a nő későbbi árulásait
Lavinia maga tárta a nyilvánosság elé. Azzal védekezett, hogy nem a miniszterelnököt
akarta lelőni, hanem a korábbi szeretőjét, Jamest. A pletykalapok egymást túllicitálva
számoltak be az eseményekről napokon át, bár az érdeklődés hamar lelohadt az ügy
iránt, amikor a régensherceg kitüntette Jamest, s ezzel egyidejűleg lovaggá ütötte Simon
Rainest.
Collis bocsánatkérően pillantott Jamesre.
- Ó, sajnálom, öregfiú.
James kipréselt egy flegma mosolyt, és lerázta magáról a megaláztatás és sajnálat
ismerősen égető érzését.
Collis ismét a kocsmároshoz fordult, meglengetve előtte egy gyűrött újságlapot, a
karikatúrával.
- Az igazi Fleurt akarom! Érti? Őt akarom! Megvan hozzá a lóvém, hogy jól
megfizessem, és persze magát is.
Az ember vállat vont, mintha már unná a témát.
- Fleur nincs. Senki se nem ismeri. Csak a francos ú'ság miatt járják a várost az
ilyen balfékek, mint maguk, egy kurva után kajtatva, aki nem létezik. - Majd hátat
fordított, és csak magában morgott valamit az időpocsékolásról és a szánni való
balekokról.
- Ezek a lányok gyakrabban váltogatják a nevüket, mint a fehérneműjüket -
panaszolta James, miután visszaszálltak a kocsiba. - Már régen odébbállt, ha létezett
egyáltalán. Ki a következő a listán?
Collis elővette a paksamétát és átlapozta a rajzokat.
- Már minden személyt beazonosítottunk ebből a kupacból, kivéve kettőt, a Fleur-
karikatúrán lévő négyből. Bármibe lefogadom, hogy Fleur csupán Sir Thorogood
képzeletének szüleménye.
James bólintott.
- Jól hangzik. Kétlem, hogy valaha is sikerül megfejtenünk, ki az a harmadik férfi,
akinek az arca csupán félig látszik. Hajnalig van még két óránk. Aludjunk egy keveset.
Holnap sok dolgom van.
- Úgy érted, ma - ásított Collis. - Hát, ha az volt a szándékod, hogy örökre elvedd a
kedvem attól, hogy felszedjek egy örömlányt, teljes sikerrel jártál. - Megborzongott és
kinézett a kocsiablakon az utcán strichelő nőkre. - Micsoda élet!
- Én ezt nem nevezném életnek - rázta meg a fejét James.
 Daltonnak semmi oka nem volt rá, hogy minden lépésnél hátraforduljon, miközben
másnap reggel a klub felé tartott, mégis ezt tette. Úgy érezte, be kell néznie minden
sapka, minden cilinder alá, amely a látómezejébe került.
Rengetegen voltak aznap az utcán, gyalogosan és kocsival egyaránt. Dalton mélyen
a mellényzsebébe dugta a pénzét, de tudta, hogy a körülötte nyüzsgők közül ma sokan el
fogják veszíteni a tárcájukat.
Világos haj villant meg előtte, ahogy egy úriember megemelte a kalapját néhány
hölgy előtt, és Dalton futó pillantást vetett rá a tömegen át. Nem, a fickó túl öreg...
Eltűnődött: vajon kezd megbolondulni? A tegnapi, sikátorbeli támadás óta kétszer is
látta a szőke férfit, vagy legalábbis úgy rémlett neki. Mindkétszer csak egy pillanatra
villant fel az arca a szeme sarkából, és amint igyekezett jobban megnézni, az idegennek
nyoma veszett.
Részletes személyleírást adott a fickóról A szélhámosoknak, de egyikük sem tudott
segíteni, sőt, úgy tűnt, nem is izgatja őket túlságosan a dolog. Ezért nem is említette
nekik többször.
Magának kell foglalkoznia vele, ahogyan a Sir Thorogood-esettel is.
Amelyben egy helyben topogott. Két estét is eltöltött azzal, hogy nevetséges bálokat
és szörnyűséges zenés esteket látogatott meg, mégsem szúrt ki senkit, aki kifogásolta
volna a pózolását.
Kivéve talán a szőke férfit. Nagy valószínűséggel kapcsolatba hozható a
karikaturistával, vagy ő maga az, bár inkább egy krikett-bajnokra hajazott, semmint egy
bohém művészemberre.
Ennek ellenére, hacsak az illető nem hagy hátra magáról egy rajzot, Dalton vajmi
kevés eséllyel tudja azonosítani pusztán a leírás alapján. Elég baj, hogy A
szélhámosoknak nincsen saját művészük...
Hirtelen megállt. Micsoda ragyogó ötlet. Egy művész elláthatná az összes Álruhást a
gyanús figurákról készült skiccekkel. Azonnal ugrásszerűen javulna az azonosítási
arány. Egyetlen ellenséges ügynök sem lehetne biztonságban London határain belül!
Ekkor vette észre, hogy a sétaút közepén álldogál lecövekelve, arcán ostoba vigyorral,
mint egy gyerek, aki épp most találta szembe magát egy cukrászdával. Két hölgy kerülte
ki, sutyorogva és csicseregve, nyomukban két inassal, akik roskadoztak a vásárolt
holmik súlya alatt. Dalton levette a kalapját és mélyen meghajolt, Sir Thorogood
modorában.
- Bocsánatukért esedezem, drága hölgyek. Az önök ragyogó szépségétől
gyökerezett földbe a lábam. Kérem, nézzék el nekem.
A csícsergés felélénkült, ám a hölgyek tekintete rosszallóból flörtölősbe váltott,
amint visszanéztek rá. Ő pedig feltette kalapját a fejére és megfordult, hogy átkeljen a
forgalmas főútvonalon.
Sok éve rótta már London veszélyes utcáit, ez már szinte második természetévé vált.
Egyszerre figyelte a nyüzsgő, délelőtti forgalmat, az arra járó kocsikat, szekereket,
lovasokat, ugyanakkor mindig résen volt, hogy menthesse az irháját.
 Már csaknem átért a túloldalra, amikor egy lovas hirtelen elé fordult. Dalton
elmormolt egy szitokszót, és hátulról megkerülte a lovat.
Kerekek hangos zörgése hallatszott közvetlen közelről, és amikor Dalton balra
fordította a fejét, látta, hogy egy söröskocsi száguld felé nagy sebességgel.
Előreszökkent, s így az elsuhanó kocsi épp csak súrolta a frakkja szárnyát. Ekkor egy
szeneskocsi útjában találta magát, amely jobb felől érkezett. Az elé fogott ló ijedten
kapta fel a fejét. Dalton nem tehetett mást, mint buzgón imádkozott, és kinyújtotta a
kezét, hogy elkapja a hámot. A ló állkapcsán lévő bőrszíj rátekeredett a kezére, ettől
kibillent egyensúlyából. Teljes erőből lefelé húzta a szíjat, s ugyanazzal a lendülettel az
egyik lábát átvetette a ló hátán. így kapaszkodott az ijedt szemű állaton, s úgy érezte
magát, mint a cirkuszi bohóc, de legalább nem összezúzva feküdt a megvasalt lópatkók
alatt.
A kocsis álljt kiáltott, és Dalton érezte, hogy a ló reszketve engedelmeskedik.
Szerencsésen lecsusszant róla és talpra állt, miközben lazíthatott végre a bőrszíj
szorításán.
- Ó, főnök! Jó' van, uram? - A kocsis nehézkesen előbbre lépett, miközben
igyekezett tartani a lovát; izzadságtól fénylő arcán rémület és félelem tükröződött. -
Egyá'talán nem vettem észre önt! Nehéz a szén, tuggya, lehetetlen gyorsan megállni.
Mongya má', hogy jó' van, uram!
Dalton leporolta magát.
- Remekül vagyok, jóember. Nagyszerűen manőverezett. Magam sem csinálhattam
volna jobban.
Végtelen megkönnyebbülés látszott a testes ember képén. Kétségtelen, hogy
korábban is mindig ügyelt a „minőségre”. Akár a társaságbeli úriemberek is
felfogadhatták volna állandó kocsisuknak.
De vajon baleset volt-e vagy valami gyanúsabb dolog? A londoni utcákon
meglehetősen gyakran ütöttek el gyalogosokat. Más körülmények között Dalton az
gondolta volna, ő időzítette rosszul az átkelését. Végtére is, ha az a lovas nem jön
közbe...
Egy szőke, jólöltözött férfi volt, aki kalapját mélyen a szemébe húzta. Dalton alig
pillantott rá, miközben a ló mögött elhaladt. Egyáltalán nem látta jól a fickó arcát.
Őszintén szólva, nem is lehetett biztos a kinézetében. Aztán pedig a söröskocsi sem
igazán csökkentette a sebességét.
Vajon a titokzatos férfi szándékosan sodorta veszélybe? Ha igen, ez maga lett volna
a tökéletes bűntény. Egy söröskocsi által halálra gázolt áldozat ügyében senki sem kezd
vizsgálódni. Csupán egy lett volna a szokványos esetek közül, melyeket a dadák
elmondanak a rájuk bízott gyerekeknek: egy tanmese arról, milyen fontos, hogy mindkét
irányba nézzenek szét, mielőtt átmennének az úton. Miután újólag megnyugtatta a
kocsist, Dalton továbbindult az utcán egy bérkocsiállomás felé. Mostantól fogva kocsit
vesz majd igénybe a munkájához. A mindennapos gyaloglásai halálosan veszélyessé
váltak.
 A reggeli nap sugarai besütöttek Oswald Trapp dolgozószobájába, a porszemeket
aranypihékké varázsolva, és Clara szeme könnybe lábadt, amint Oswald masszív széfjét
vizsgálgatta.
Elfújt egy rakoncátlan hajtincset a szeme elől, és ismét a zárhoz hajolt, hogy újra
próbálkozzék. Vajon azt mondta Monty, hogy a felső tolvajkulcsot tartsa mozdulatlanul
és az alsót mozdítsa el, vagy fordítva?
Talán Wadsworth széfje nem úgy működik, mint Trappéké. Vagy talán ő teljesen
alkalmatlan az ilyen dolgokhoz. Szerencse, hogy úgy döntött, először Oswald széfjén
gyakorol.
Ismét megmozgatta új, saját szerzeményű eszközeit a zárban, ám mindhiába. Nagyot
sóhajtott. Igazi tolvajkulcsokra lenne szüksége. Egy kalaptű és egy szétszedett olló szára
hogyan is lehetne alkalmas erre a célra?
Most másként fogott hozzá a dologhoz, s közben szapulta magát makacsságáért.
Borzasztó. Elment az eszem. Hiszen semmi érdekes nem maradt már Wadsworth
széfjében.
Persze, Monty hamarosan visszahozza majd a papírokat, efelől kétsége sem volt. És
lehet, hogy Clara pont abban a halom dokumentumban lel majd rá valamire, amivel
döntő csapást mérhet a célszemélyre. Már hónapok óta nagy gonddal kutakodik
Wadsworth íróasztalában, reménykedve, hogy a férfi véletlenül ott hagy valamit, ami
számára hasznos, de arról álmodni sem mert, hogy a széfjéhez is hozzá tud férni.
Arról nem is szólva, hogy ez pompás ürügy lesz majd, hogy újra láthasd Montyt.
- Ó, nyughass már - dünnyögte a csúfondáros belső hangnak. - Fogalmad sincs,
miről beszélsz.
Montyról. Emlékszel? A férfi a rejtélyes álarcban, szívtipró mosolyával. Még a
lábujjaid is elpirultak, amikor egészen közel állt hozzád a sötétben.
Felsóhajtott.
-Ó. Arról a Montyról. Lassan olyan ostoba leszek, mint Beatrice. A csudába! Így
bezsongani egy férfitól! - gondolta.
Sőt, rosszabb, így bezsongani egy tolvajtól.
Beharapta alsó ajkát és kényszerítette magát, hogy a feladatra koncentráljon. Most
nincs idő elmélázni, milyen érzés volt, amikor a keze Monty meleg kezében pihent, vagy
hogy mit érzett, amikor a férfi átkarolta, miközben bemutatta, hogyan kell bánni a
tolvajkulcsokkal. Vagy milyen érzés volt, amikor Monty gyengéden végighúzta
ujjhegyét az ajkán, s erre hogyan reagált „Rose" teste...
A zár megadta magát, kattanás hallatszott, és a széf ajtaja kinyílt. Sikerült!
Ujjai megremegtek a kíváncsiságtól, de könyörtelen önfegyelemmel gyorsan
becsukta az ajtót és rögtönzött álkulcsaival visszaállította a zárat. Hiszen nem állt
szándékában beleütni az orrát Trappék ügyeibe, csupán gyakorolni akarta, amit Montytól
tanult az előző éjszaka.
Na, még egyszer!
Ám a szerszámok folyton kicsúsztak remegő ujjai közül, s bárhogy is koncentrált,
nem jutott ötről a hatra. Hogyan is fogta Monty az egyik fémdarabot és hogyan mozgatta
a másikat? Jobban kellett volna figyelnie, de a férfi teljesen megzavarta a gondolatait,
amikor erős testével a hátának préselődött. A ruháján keresztül is érezte a Montyból
áradó forróságot, amely mintha átáramlott volna őbelé, és egy bizonyos pontból
kiindulva átmelegítette az egész testét. Nagy, magas ember, nagyobb Bentley-nél. Clara
eltűnődött, vajon egyéb mérete összhangban lenne-e... A zár nagyot kattant. Clara
pislogott, ahogy a széf ajtaja ismét felpattant. Újra megcsinálta, de annyira elmerült egy
bizonyos álarcos tolvajjal és annak bizonyos részeivel kapcsolatos gondolataiban, hogy
nem is emlékezett rá, hogyan...
Aha! Elmosolyodott és becsukta az ajtót, majd a rögtönzött tolvaj kulcsokkal
ügyeskedve ismét bezárta. Ezután szándékosan csakis arra koncentrált, hogyan sütött a
vágy Monty érintéséből, amikor ő megfordult a karjai között, hogy szemben álljon vele.
Hirtelen azt kívánta, bárcsak megcsókolta volna a férfit. A nyaka köré fonta volna
karjait, testét egészen hozzányomta volna, hogy érezze erekcióját...
Katt. Nagy nehezen elterelte gondolatait a Monty nadrágjában rejtőző elbűvölő
valamiről, majd elmosolyodott, amikor az ajtó újra kinyílt. Úgy látszik, nem kell mást
tennie, csak borzasztó, botrányos gondolatokat forgatnia a fejében Montyról, és máris
azonnal működnek a tolvajkulcsai.
Épphogy újra passzentosan bezárta a széfet, amikor meghallotta, hogy megcsikordul
a dolgozószoba ajtajának gombja. Gyorsan felállt és megigazgatta a szoknyáit. Mire az
ajtó kinyílt és Kitty belépett, Clara már elmélyülten tanulmányozta a könyvespolc
kínálatát, oldalra hajtott fejjel böngészve a könyvek gerincén a címeket.
- Ó, hát itt vagy, nénikém. A mama üzeni, hogy szívesen elmegy veled vásárolni, ha
neked is megfelel.
- Ó, igen... vásárolni. - A csudába! Az én hibám. Én ragaszkodtam hozzá tegnap,
hogy új ruhát vegyünk. Szükségem van valami abszolút kelekótya öltözékre, hogy
lenyűgözzem a Szélhámos urat ostobaságommal - gondolta. Mosolyogva Kitty felé
fordult. - Már kész is vagyok, csak felveszem a kalapomat és a kabátomat.
Kitty visszamosolygott rá, mintha meglepődött volna, hogy Clara ilyen könnyen
ráállt a kiruccanásra.
- Nagyszerű! Rögtön hívom mamát és Bittyt.
Negyedóra múlva Clara a Trapp-ház bejárata előtt állt és éppen a kesztyűjét húzta
fel. Bentről Beatrice szóáradata hallatszott, ahogy perelt az ikrekkel, hogy milyen sokáig
készülődnek egy vásárláshoz.
Clara jobbnak látta, ha előremegy, így egyrészt nem kell hallgatnia a prédikálást,
másrészt észrevette, hogy Wadsworth szolgái közül jó néhányan a ház előtt
tevékenykednek: egy kocsiról rámolják le a rakományt.
Nem számít kéretlen kíváncsiskodásnak, hogy épp most ment ki a levegőre a ház elé,
amikor a szomszédaihoz érkezett valami, győzködte magát. Egyébiránt pedig Rose-t is
látta odakint a többi szolga között, és jelezni akarta neki, hogy aznap este megint
cseréljenek szerepet.
 Mr. Wadsworth minden bizonnyal jó étvágyú, állapította meg magában, mivel egy
újabb nagy kosár zöldséget pakoltak le a szolgák a kocsiról. Egy füzér megkopasztott
madár következett ezután, majd egy nagy fateknő, amelyben belsőségek voltak.
A szag megcsapta Clara orrát. Önkéntelenül elfintorodott. Pfuj! Lehet, hogy ma
mégsem akar beosonni Wadsworth-höz, hogy kiszolgálja.
Rose átvette a fateknőt az előtte álló szolgától, majd az utcáról a konyha bejáratához
vezető lépcső felé fordult vele. A hatalmas teknő mellett szinte eltörpült apró alakja.
Alig látott ki mögüle.
Clara már majdnem felemelte a kezét, hogy figyelmeztesse, milyen veszélyes
mozdulatra készül, aztán eszébe jutott, hogy ő vajon honnan tudhatná, hogy Rose-nak
van egy szerencsétlen szokása...
Rose beütötte a lábujját az egyik utcakőbe és megbotlott. A hatalmas fateknő pedig
kirepült a kezéből. Clara látni sem bírta a jelenetet. Szorosan behunyta a szemét, de ettől
még hallotta, ahogyan a véres húsdarabok Wadsworth bejárati lépcsőjéhez csattannak.
- Kétbalkezes perszóna! - harsogta túl az utcazajt Wadsworth durva ordítása. Clara
kinyitotta a szemét.
Egek! Mr. Wadsworth véres belsőségek tengerében tocsogott. Belepték a cipőjét,
rátapadtak a mellényére. Undorító cafatok lógtak rezegve a hajából és pofaszakállából.
Clara érezte, hogy eléggé el nem ítélhető módon, rögtön kitör belőle a kuncogás.
Erősen koncentrált, hogy úrrá legyen a késztetésen. Ha nevetni kezd és még kínosabb
helyzetbe hozza Wadsworth-öt, mindennek szegény Rose issza meg a levét.
Rose most már gazdája körül sürgölődött, megpróbálta letisztogatni a köténye
sarkával. Amaz felemelte az öklét.
- Hagyj békén, te ostoba tehén! - lendítette öklét Rose felé, aki gyakorlott
mozdulattal összehúzta magát, hogy legalább részben tompítsa az ütést. Wadsworth a
lendülettől elvesztette az egyensúlyát. A cipője megcsúszott a lábánál összegyűlt nyálkás
anyagban, és hatalmas ülepével egyenesen a gusztustalan kupac tetejére puffant.
Clara a szájához préselte kesztyűs öklét, ám még így sem sikerült elfojtania egy halk
kuncogást. Wadsworth felemelte a fejét és körülnézett, vajon ki nevetett.
Egy éktelenül piszkos, narancsszínű cirmos macska terpeszkedett előtte, odavonzotta
az ingyen ebéd, és igyekezett elcsenni egy falatot a csemegékből. Wadsworth ráordított
az ártatlan kis állatkára és rajta töltötte ki a dühét. Hatalmasat rúgott bele, amitől a
macska miákolva bucskázott egy nagyot a levegőben és a forgalmas úttest felé repült.
- Ne! - kiáltotta Clara és megindult felé. De már elkésett. A szerencsétlen teremtés
nyávogása hirtelen megszakadt, ahogy nagyot koppant az utcaköveken.
Clara rettenetesen megsajnálta, és egy arra jövő szekeret megkerülve odafutott a
mozdulatlan kis testhez. Gyengéden ráhelyezte a kezét a cica sovány hasára. Mintha
gyengén verne még a szíve. Nem hagyhatja elpusztulni! Óvatosan felnyalábolta a
tehetetlen macskát és visszavitte a biztonságos járdára. Beatrice a lépcsőn állt az
ikrekkel, és rémülten figyelte sógornőjét.
- Azt már nem! Több kóbor állatot látni sem akarok! Az én házamba nem hozhatod.
Clara Simpson, most azonnal hajítsd el azt a mocskos korcsot! Istenem, hát mit képzelsz,
csak úgy kiszaladsz az úttestre ezért a nyavalyásért?
Clara csalódottan nézett Beára, aki fölé magasodott a lépcsőn állva. Arra gondolt,
ápolni fogja a szegény macskát, de megfeledkezett valamiről. Ez nem az ő háza. Ha
pedig Bea nem engedi be az állatot - márpedig nem fogja -, nincs mit tennie.
Bárcsak lenne egy saját otthona...
De nincsen. Beára és Oswaldra van utalva, legalábbis egyelőre.
- Kisasszony - szólalt meg mellette egy vékony hang. – Hadd vigyem el ezt a
koszos vackot. Majd én kidobom a szemétbe.
Rose volt az, sápadt arcán seb sötétlett. Felemelte köténye alját, hogy felfogja vele a
macskát. Bea toppantott egyet.
- Add már oda neki, Clara! Aztán menj, váltsd át a kesztyűdet. Remélem, nem
szedtél össze semmiféle élősködőt a ruhádra. Nem potyognak az égből az új szőnyegek,
ezt jobb, ha megjegyzed.
Clara összenézett Rose-zal, aki lopva rákacsintott.
- Elviszem jó messzire, kisasszony. Többé senki sem látja majd.
Clara elrejtette mosolyát. Édes, kedves Rose! A macska a padláson fogja várni őt ma
este, bármibe lefogadta volna.
- Köszönöm. Rád bízom. - Gyengéden Rose kötényébe helyezte a macskát és
figyelte, ahogy a lány visszamegy a konyhába, hosszú kötényét sebes arcához szorítva,
mintha ezzel enyhíthetné a fájdalmat.
Bea komornája odasietett és átnyújtott Clarának egy új pár kesztyűt. Miután azt
Clara felvette és átadta a lánynak az összepiszkolt régit, Beához fordult, aki kihajolt a
kocsiablakon. Arckifejezése nem sok jóval kecsegtetett. A lakáj kinyitotta az ajtót és a
kezét nyújtotta Clara felé, aki nagyot sóhajtva szállt be a hintóba. Biztosra vette, hogy a
mai divatdélutánja meglehetősen unalmas lesz majd.
 8.

- Te jó ég, Etheridge! Ez lenne a legújabb divat?

Dalton barátságos mosolyt erőltetett az arcára, miközben mélyen meghajolt a
régensherceg előtt. Kissé idegőrlő, ha az embert váratlanul magához hívatja Anglia
uralkodója. Egy rémálommal ér fel, hogy kénytelen tetőtől-talpig Thorogood öltözékben
megjelenni valahol.
Különösen, mivel IV. György hercegnek tetszett ez az álruha. Dalton minden
idegszálával azon fohászkodott, a herceg ne vezesse be az ilyesfajta szivárványszín
viseletet, hogy minden angol úriember igyekezzék túlszárnyalni egymást a szolgai
utánzásban.
Felegyenesedett, s tekintete találkozott György mohó tekintetével. A pokolba.
Odalett a férfiúi méltósága. Ekkor Dalton maga elé képzelte, ahogy Lord Liverpool
kötelességtudóan, rikító színű ruhákban és magas sarkú cipőben feszít. Lehet, hogy van
ennek pozitív oldala is...
Most már jobban érezte magát, és képes volt őszinte mosollyal üdvözölni a herceget:
- Jó napot, Felség!
- Szavamra, remekül néz ki, Etheridge. - A régensherceg újra körbejárta Daltont,
ujjával megpaskolta a férfi állát. -A körmére kellene nézni annak a Beau Brummellnek,
hiszen folyton gyászruhákat aggat ránk - méltatlankodott György. - Akkor is fekete
mellényt viseltem, amikor a férfiak számára már megengedettek voltak az élénkebb
színek is. Magának ki a szabója?
- Jobblétre szenderült - jelentette ki Dalton. - Múlt héten egyik pillanatról a
másikra, pikk-pakk, holtan esett össze - csettintett az ujjaival.
György a szemöldökét ráncolta. - Kár. Gazdag emberré tettem volna. - A
régensherceg felsóhajtott. - Nos, azt hiszem, háborús időben nem lenne ildomos ilyen
hivalkodó ruhát viselni.
- Rendkívül bölcs megállapítás, Felség.
György hümmögött. Úgy látszik, nem számított ilyen gyors helyeslésre.
- Viszont a cipője! Meg kell, hogy adja nekem a cipésze nevét.
Dalton feltételezte, hogy egy újabb hirtelen haláleset, mely a cipészét érte, gyanút
kelthet. Beleegyezőleg bólintott.
- Megküldöm az elérhetőségét Felséged komornyikjának. - Szegény Button. Dalton
nem akart a közelében lenni, amikor a kis ember megtudja, micsoda királyi lehetőséget
szalasztott el saját, idő előtti elhalálozása miatt.
Lenézett Button legutóbbi bosszújának termékére, és azon tűnődött, egy időre talán
el kellene hagynia a várost.
- Foglaljon helyet és uzsonnázzon velem - invitálta György Daltont egy ételtől
roskadozó asztalhoz. A méltóságos régensherceg társaságában elköltött uzsonna bárki
más számára a hét fénypontjával ért volna fel. - Meséljen erről a Thorogoodról. Sikerült
már a nyomára bukkannia?
Nem szabályos, ha Liverpool háta mögött ad jelentést, de kicsoda ő, hogy
megtagadhatna egy királyi parancsot? Ezért aztán elmondta a teljes történetet
Györgynek, bár tisztában volt vele, hogy jó néhány napi munkája ellenére vajmi kevés
eredményt tud csak felmutatni.
György bólogatott, itt-ott dörmögött valamit, miközben egymás után ürítette ki a
tálakat. Dalton azt hihette volna, hogy alig figyel rá, ha nem kérdezett volna közbe és
nem tett volna megjegyzéseket időnként. Lord Etheridge mindig is nagyra értékelte a
régensherceget. Briliáns koponyának tartotta, aki gyorsan és határozottan tud dönteni, ha
ezt követelik meg tőle körülmények.
Sajnálatos dolog Angliára nézve, hogy a körülmények csak ritkán követelték meg
ezt.
- Értem - mondta György, miközben megtörölte a száját egy királyi monogrammal
ellátott szalvétával, majd a felbecsülhetetlen értékű textíliát a szilvaszósz maradékába
hajította. - Tehát kétirányú vizsgálódásra van szükség. Áldásomat adom rá. Folytassa.
Mellesleg, szeretnék találkozni Thorogooddal, amint megtalálja. Lehetőleg még mielőtt
Liverpool ráteszi a kezét. A mi drága miniszterelnökünk mindenki mástól sajnálja a
szórakozást.
A régensherceg a fejét csóválta.
- Fogalmam sincs, hogyan élhette túl, hogy ez az ember nevelte fel magát. Még
mindig azt hiszi, engem is lehordhat, mint egy taknyos gyereket. Éppen ma reggel
történt, hogy szabályos dührohamot kapott, amikor elmeséltem neki, milyen
csínytevéseket követtem el tizenhat évesen - kuncogott György. - Lehet, hogy meg
tudom győzni Thorogoodot, készítsen egy karikatúrát Liverpoolról. Átkozottul fura
szerzet. Átkozottul fura.
Kicsoda? Liverpool vagy Thorogood? Dalton nem kérdezte meg, nem volt biztos
abban, hogy valóban tudni akarja.
A régensherceg még akkor is nevetett, amikor kisétált a teremből és magára hagyta
„uzsonnájuk” romjaival Daltont, aki úgy érezte magát, mintha most menekült volna meg
ismét egy söröskocsi kerekeitől.
Ránézésre mindenki azt gondolta volna a három férfiról, aki egy ígéretes, kétéves
paripa istállójánál álldogált, hogy az állat előnyös tulajdonságairól beszélgetnek.
Mindenki tévedett volna.
- Mondom, hogy látták, amint bebocsátást nyert a régensherceghez! Miközben
mindannyian tudjuk, hogy képes azonnal kifecsegni mindent, amit tud! - kelt ki magából
a termetes férfi, vöröslő arccal. - El kell távolítani az útból!
- Először is, azt sem tudjuk, van-e valami mondanivalója. A rajz lesújtó volt, ez
igaz, de rosszabb is lehetett volna. -A három közül a legmagasabb, egy szőke úriember
hanyagul nekidőlt az istálló sarkánál lévő oszlopnak, és le sem vette szemét a lóról. -
Egyébiránt ki az informátorod a palotában?
A harmadik, egy vékony, alacsony férfi, ijedten pislogott hol jobbra, hol balra.
- Ki a fenét érdekel? A lényeg, hogy azonnal fel kell szívódnunk! Ha a herceg
megneszel valamit, ha eszébe jut Fleur..,
- Nem valószínű, hogy Fleurt bármivel is kapcsolatba hozná - nyugtatta meg társait
a szőke. - Még mindig az a véleményem, hogy a legjobb taktika, ha hiteltelenné tesszük
Thorogoodot. Utána pedig már egyetlen szavát sem hiszik el.
A kövér ember felmordult. - Most, hogy megmutatta magát a nyilvánosság előtt,
még inkább meg kell szabadulnunk tőle. Annyi az ellensége, mint réten a fűszál, ezért a
gyanú árnyéka sem vetülhet ránk.
A szőke férfi idegesen bámulta a paripát.
- Ne légy hebehurgya. Még nem jött el az idő. Találkozzunk holnap este, és
beszéljünk újra a dologról. A mozaikdarabok még nem álltak össze, te magad mondtad.
- A mozaikdarabkákat én mozgatom. Ne felejtsd el, ki vett be téged ebbe a
játszmába. - A szőke férfi most először fordult meg és nézett a társaira. Tekintete
nyugodt, de határozott volt
- Lehet, hogy ebben a játszmában még újnak számítok, ám amióta az eszemet
tudom, egyfolytában játszom.
Ellökte magát az istálló oszlopától.
- Most pedig, engedelmetekkel, azt hiszem, megyek, és megveszem ezt a lovat.

A divatszalon fülledt és kellemetlenül meleg volt. Clara alig tudta visszafojtani

ásítását. Miután vagy fél tucat ruhát kiválasztott Madame Hortensia katalógusából,
hagyta, hogy méretet vegyenek róla. Természetesen Beatrice ragaszkodott hozzá, hogy a
méretvétel során Clara fűzője szoros maradjon, bár nem annyira, mint előző este.
A madame, egy kimérten ízléses hölgy, akinek erős francia akcentusa sokat enyhült,
amióta Anglia hadban állt Napóleonnal, bólogatott, és helyeslően csacsogott mindvégig
a méretvétel során. Viszont azonnal tiltakozni kezdett, amikor Clara a szalon gyér
készruha-kínálatából kiválasztott egy modellt.
A fodrokkal túlcsicsázott, csillogó gyöngyökkel agyondíszített ruha rózsaszín
szaténból készült. Látszott, hogy egyedi rendelésre gyártották, mivel az ilyen fodrok
évekkel ezelőtt kimentek a divatból. Ennyit még Clara is tudott.
Madame Hortensia elsápadt.
- Pont ezt? De asszonyom, ebben úgy fog kinézni, mint egy fejre állt tollporoló! A
legújabb divat a szűkített vonal. A ruha legyen sima, lágy esésű, nem fodros!
A nő annyira kétségbeesetten igyekezett lebeszélni, hogy Clara szinte megsajnálta.
 - Nekem ma estére kell egy ruha, és ez épp az én méretem. - Csillagászati az ára is
a rengeteg masni és apró gyöngy miatt. Mintha a fogát húzták volna, hogy ennyi pénzt
kell kiadnia, amikor élére rakott minden pennyt. De az összes eddigi erőfeszítése kárba
vész, ha nem tartja fenn a korábbi inkognitóját. - Ez a ruha tökéletes. Meg akarom venni,
vagy elmegyek másik üzletbe.
Az ízlés nyilvánvalóan kisebb súllyal esik latba, mint a haszon.
- Rendben van - bólintott rá a szalon tulajdonosa. - De ha megtenné a kedvemért,
asszonyom... szóval, ha bárki megkérdezi, honnan vette ezt a ruhát…
Clara elmosolyodott.
- Hallgatok, mint a sír.
- Köszönöm, asszonyom. - Madame Hortensia kissé kábultan lépett ki az
elfüggönyözött próbafülkéből, hogy feljegyezze Clara további megrendeléseit.
Beatrice csupán egy bólintással nyugtázta a történteket.
- Micsoda eszement hóbort ez a görögös fazon. Bár én is szeretem, ha van néhány
fodor a ruhán. - Gondterhelten ráncolta a homlokát. - Lehet, hogy magamnak is
csináltatok néhányat Madame Hortensiával.
Ekkor megszólalt az ajtó fölé szerelt csengettyű. Egy ismerős hang szólította
Madame Horfensiát. Beatrice egy leheletnyire elhúzta a függönyt és kilesett.
- Ó, az a kiállhatatlan Cora Teagarden az! - szólt hátra a válla fölött. - És egy férfi
van vele. Jóképű és fiatal, de nem számít túl fiatalnak hozzád, Clara.
Bea felegyenesedett és megigazgatta a dekoltázsát. Majd kiviharzott a függöny
mögül. - Cora, drágám! Mennyire örülök, hogy látlak. És ki ez a jóképű fickó?
Clara szeme elkerekedett, miközben készült belebújni egyszerű, fekete ruhájába.
Lötyögni fog rajta a szorosra húzott fűző miatt, de egyetlen percet sem kívánt tovább
ebben a kínzókamrában tölteni. Éppen átdugta a fejét a nyakkivágáson, amikor egy kéz
lerántotta róla a ruhát.
- Ebben a rongyban nem fogsz kimenni! - sziszegte dühösen Bea. - Cora Teagarden
unokatestvére van itt, aki egy lord! És háza van a Grosvenor Square-en!
- A fűzőmben üdvözöljem őt, Bea? Add vissza a ruhámat.
- Nem. Már szóltam a madame-nak, ő majd megoldja a helyzetet.
Clara a ruhájáért nyúlt, Beatrice azonban ledobta a földre és rátaposott.
- Bea! Összekoszoltad a ruhám a cipőddel!
- Annál jobb! Úgyis csak egy ócska rongy volt. - Megragadta Clara karját. -
Figyelj! Sir Thorogood nagyszerű préda, de a te kinézeteddel és alakoddal jobbat is
találhatsz. Kinn áll egy tökéletes lord, aki valószínűleg nem került közeli kapcsolatba
senkivel mostanában, mivel nemrégiben tért vissza Bécsből. - Közelebb hajolt Clarához.
- Ha megkaparintod magadnak, megnyílnak az ajtók Kitty és Bitty előtt is.
- Akkor uszítsd rá Kittyt és Bittyt.
Beatrice összecsücsörítette a száját.
- Szeretem a lányaimat, Clara, de mindketten tudjuk, még nem egészen nőttek fel
egy lordhoz. Talán ha valaki egyengetné az útjukat - Beatrice a fejét csóválta. - Á, ez
most nem számít. Pillanatnyilag az a kérdés, milyen ruhát ölts magadra, mielőtt kilépsz
innen.
Egy rendkívül elegáns, zöld szaténból készült utcai ruhában forgolódott a tükör előtt
Clara, és csak bámult az elé táruló képre. A szeme most smaragdként ragyogott, holott
máskor fakóbarnának tűnt. A ruhához kalap is tartozott, mivel a megrendelője
kifejezetten ezt kérte, ugyanebből a zöld szaténból.
- Ó, Clara néni - lehelte Kitty. - Olyan vagy, akár egy hercegnő!
- Valóban, asszonyom. És sehol egy fodor! - Madame Hortensia valósággal
turbékolt örömében, hiszen nem csupán esztétikai élményhez, de csinos summához is
jutott, amit Beatrice perkált le ezért az egyébként más vevőnek készített ruháért. Clara a
sógornőjéhez fordult.
- Bea, ezt nem engedhetem.
- Tekintsd befektetésnek. Amint kifogtál egy gazdag férjet, majd visszafizeted
nekem. Némi kamattal megtoldva, persze.
- Természetesen, Beatrice! - ölelte meg Clara lelkesen.
Ekkor Bea kilépett a függöny mögül, és ismét örökös riválisához fordult.
- Cora, ugye emlékszel Bentley bájos özvegyére, Clarára?
Clara lehajolt, hogy kalapostul kiférjen a függöny nyílásán. Amikor felegyenesedett,
a Rochesterék bálján látott szőke úriemberrel találta szemben magát.
A férfi rámosolygott.
- Ó, mégis csak elintéztem, hogy hivatalosan is bemutassanak önnek! - Mélyen
meghajolt, miután lezajlott a kölcsönös bemutatkozás.
Clara megdermedt. Rochesterék bálja - az aggályoskodó úriember - a kioldozott
fűző...
Ez élete legmegalázóbb pillanata.
Nathaniel Stonewell, Reardon lordja - és állhatatos kóbor lovag - szeme tágra nyílt
unokatestvére dicsérő szavaitól és Beatrice leplezetlen kíváncsiságától.
- Úgy érzem magam, mint egy pedigrés öleb - súgta oda Clarának. - Mit gondol, mi
történne, ha megharapnám?
Tekintetéből csupán játékos érdeklődés tükröződött. Nyoma sem volt buja
cinkosságnak, sem sejtelmes csillogásnak. Mégsem ő lehetett az. Clara
megkönnyebbülten mosolyodott el, a férfi szellemes kijelentésére is reagálva.
- Beatrice ezt kétségkívül elkötelezettségnek könyvelné el.
A férfi elmosolyodott és a karját nyújtotta Clarának, miután mindketten végeztek a
ruhaszalonban.
- Gyönyörű az idő. Volna kedve járni egyet a parkban?
Clara belekarolt lovagjába. Miért is ne? Elvégre nem egy komolykodó típus, emellett
Claráénál jóval előkelőbb családfával dicsekedhet, arról nem is szólva, hogy túlságosan
is jóképű. Tehát nem áll fenn a veszély, hogy férjjelöltnek számíthasson. A vásárlás után
pedig kifejezetten üdítő változatosság egy kis séta.
A szeme sarkából méregette a férfi tökéletes profilját, s határozottan kellemesen
érezte magát a fiatalember társaságában. Nem mellesleg egészen elfáradt már, annyira
törte a fejét, mivel alázza porig Thorogoodot a ma esti vacsoránál.
Clara feltűnőnek érezte elegáns utcai ruháját, gyanítván, hogy még életében nem
festett ennyire jól. Öltözéke cseppet sem ütött el a High Streeten kísérőikkel sétálgató
többi hölgyétől.
Talán emiatt fordultak meg utána más úriemberek is. És valószínűleg ezért óvta őt
féltő gonddal Lord Reardon, aki séta közben ujjaival mindvégig gyengéden fogta Clara
könyökét, mintha az asszony annyira törékeny lenne, hogy még járni is alig képes
egyedül.
- Úgy véli, most teszem meg első önálló lépéseimet?
A férfi döbbenten és értetlenkedve nézett rá. Ismét nevetségessé vált az asszony
előtt.
- Tessék?
- Milord, egészen jól tudok lépkedni egyedül. Tudja, sok éve gyakorolom már.
A férfi elkapta a kezét.
- Bocsánatáért esedezem, Mrs. Simpson. Nem állt szándékomban megsérteni önt.
Clara felsóhajtott.
- Milyen kellemetlen.
- Micsoda?
- Hogy egy ilyen kiváló adottságokkal megáldott úrnak, mint ön, nincsen
humorérzéke.
Lord Reardonnek leesett az álla.
- Adottságokkal megáldott?
- Hát persze! Maga jóképű, nemesi címmel, nagy vagyonnal és kellő műveltséggel
rendelkező ember.
- Ó - fancsalodott el Lord Reardon képe. - így értette az adottságokat.
Clara egészen eddig a pillanatig nem is gondolt ezekre az előnyökre. Zavart
pillantást vetett kísérőjére, akinek tekintetéből alig leplezett ijedséget olvashatott ki.
A lord dölyfösen megkeményítette a vonásait, de a nő már nem tudta elfojtani
kuncogását. Ettől egyszerre átszakadt a közöttük lévő gát. Clara kénytelen volt
félrefordulni, hogy kesztyűs kezét a szájához emelje, Lord Reardon azonban egy
lámpaoszlopnak dőlt, és kirobbant belőle a hangos nevetés.
Clara a férfi karjára támaszkodott.
- Hagyja abba - nyögte fuldokolva. - Vagy én sem... tudom abbahagyni.
Egy utolsó gyenge kuncogást követően Lord Reardon átnyújtotta a zsebkendőjét
Clarának, hogy letörölje vele patakzó könnyeit. Az asszony a gesztust saját
csipkekendőjével viszonozta.
A férfi nagy, szögletes tenyerébe vette és egyre csak nézte, miközben ajka remegett.
- Nem felel meg talán a kényes ízlésének, milord? - nevetett rá Clara. - Nem osztja
Sir Thorogood csipkék iránti mániáját?
- A világért sem erről van szó, Mrs. Simpson - felelte a szemét törölgetve, majd
zsebébe gyömöszölte a csipkét. - Ki kell majd tisztíttatnom, hogy visszaadhassam, s ez
ürügyül szolgál, hogy újra láthassam önt.
Clarának szokatlan módon legyezgették a hiúságát ezek a szavak. Nem kellene
ennyire elolvadnia a bókoktól, bár igaz, eddigi élete során nem sok férfi tüntette ki a
figyelmével. Kevés udvarló érdeklődésére tarthat számot egy könyvmoly fiatal lány,
szegényes öltözékével és rosszhírű apjával.
Talán csupán az új öltözékének köszönhető ez a hirtelen változás? Valóban tévedett,
amikor mind ez idáig úgy gondolta, nem a ruha teszi az embert?
Vajon Lord Reardon tényleg ennyire felszínes?
- Milord, talán tudja, hogy általában nem így szoktam kinézni.
- Nem? Hát hogyan?
Napernyője nyelével szórakozottan játszadozva elfordította a fejét.
- Úgy értem, hogy... többnyire nem így jelenek meg. A divat helyett a praktikumot
részesítem előnyben, és nem igazán foglalkozom azzal, hogyan tehetném... előnyösebbé
az alakomat.
A férfi megállt és mosolyogva Clara felé fordult. Az asszonynak leesett az álla a
csodálkozástól, de gyorsan összeszedte magát. A fiatalember annyira szép, hogy arra
nincsen szó.
Amikor két éjszakával korábban találkoztak, az jutott eszébe, hogy ennek a férfinak
a szépségéhez méltó nővel kellene megosztania az életét. Most viszont eltűnődött, nem
arra rendeltetett-e kizárólag, hogy bearanyozza egy asszony napjait. Isten a tudója, ám
Clara akár órákig is boldogan bámulta volna.
Ujjai bizseregni kezdtek. Vajon van egy ceruza a retiküljében?
- Mi a kedvenc elfoglaltsága, ha megkérdezhetem?
Clara feltartotta egyik kezét, hogy elhallgattassa. Ahogy a nap a férfi hajára sütött,
sok-sok aranytincs fénylett fel a világosbarnák között...
Ó, bárcsak festő lennék! - sóhajtott magában. Sajnos, az olajhoz sosem értett igazán.
De meg kellene örökítenie a férfi arccsontjának és állának varázslatos vonalát, és meg is
teszi!
- Ne mozduljon.
A táskájában kotorászott a ceruza után, majd lehajolt és elkezdte lehámozni a barna
csomagolópapírt az egyik csomagról. Egy pillanat alatt szétterítette a papírt egy pad
ülésén, s máris készen állt a rajzoláshoz. Felnézett a férfira, aki megütközve bámult rá.
- Ó. - Elfelejtette megkérdezni tőle, megengedi-e hogy lerajzolja. Olyan sokszor
készített titokban vázlatokat emberekről, hogy megfeledkezett róla, először illik az
engedélyüket kérni. - Lerajzolhatom?
Válaszként a lord csak félrebillentette a fejét. Clara felugrott, gyors mozdulattal
lehúzta kesztyűjét a rajzoláshoz, majd két tenyerébe fogta a férfi állát és beállította a
fejtartását a megfelelő helyzetbe. A tenyerében érezte a férfi bőrének melegét, s ez
visszazökkentette a valóságba.
Egy pillanat alatt elkapta a kezét, ahogyan nem sokkal azelőtt a fiatalember tette.
Neki is valószínűleg ez jutott eszébe, mivel elmosolyodott.
- Egészen jól tudom egyedül mozgatni a fejem. Sok éve gyakorolom már.
Clara csalódottan csóválta a fejét.
- A türelmes viselkedést is régóta gyakorolja már. Sajnálom, Csupán arról van szó,
hogy magának annyira... szépek a vonásai. Úgy gondoltam, megörökítem, ahogyan most
nézett.
- Feltétlenül.
Az asszony bólintott, majd ismét a papírjára nézett.
- Tudja, igen érdekesnek találom, hogy egyes embereket miért tartanak szépeknek,
másokat pedig nem. Talán van egy kis különbség az orrnál. Vagy túl erős az álluk, vagy
nem eléggé...
Gyors és biztos ceruzavonásokkal vázolta fel a férfi arcképét. Ahogy papírra vetette
a jellegzetesen görögös vonalú állat, agya egyik része nem a rajzzal foglalkozott, hanem
azon töprengett, vajon hol is látta már ezt korábban.
Nos, töprengett tovább, ahogy a ceruzája sebesen siklott a papíron, egyszer
találkozott már vele a mai napot megelőzően. Valószínűleg akkor jegyezte meg. Mégis
úgy érezte, mintha nemrégiben rajzolta volna le, annak ellenére, hogy mostanában
csupán egyetlen figuráról készített vázlatokat, Sir Thorogoodról - leszámítva persze azt a
sok ostoba skiccet Montyról.
A félhomályban vele eltöltött röpke pillanatokból csupán az ragadt meg benne,
mennyivel markánsabb Monty állkapcsa, cizelláltabb és szögletesebb az álla. No, és az a
különleges bemélyedés az alsó ajkán, amely ezt a férfias szájat egyenesen érzékivé teszi.
Eltűnődött, vajon Monty arcának többi része is közel ennyire tökéletes-e. A selyem álarc
teljesen elfedte az orra feletti részt, még a füleit is, sajnos. Égett a vágytól, hogy láthassa
Monty füleit. Egyetlen szépséghiba létezik, ami szerinte megbocsáthatatlan egy férfi
kinézetében: ha elállóak a fülei.
Nem szép tőle, hogy így vélekedik, ezt maga is tudja, és egyszer majd igyekszik
teljesen megszabadulni ettől a rögeszméjétől, ám egyelőre a benne élő művész
mindennél erősebben remélte, hogy Monty fülei szorosan a koponyájához tapadnak...
- Elkészült már?
Clara visszazökkent a valóságba. Felemelte a fejét és látta, hogy Lord Reardon, nem
pedig Monty áll előtte. Lenézett a papírra, s az álarcos tolvajáról hol nagy fülekkel, hol
kicsikkel készült különböző változatokat látott, melyek átfedték a Lord Reardonról
rajzolt skiccet.
Gyorsan összetekerte a papírt és a csomagjai alá dugta.
- Még nem. Csak egyszerűen felvázoltam néhány... előtanulmányt. - Ez nem is
hazugság. Lefejtett egy újabb réteget a szerencsére bőséges mennyiségű
csomagolópapírból, és újra nekifogott. Ez alkalommal szigorúan a modelljére figyelt, és
néhány perc alatt teljesen elfogadható rajzot készített Lord Reardonról, ahogy egyik
könyökével egy szilfának támaszkodik.
- Íme. - Hátradőlt, és hol a férfira, hol a rajzra nézett. Ha hazaviszi mintaként, hogy
erről rajzoljon, szélesebbre formálja majd a vállát... no meg a csizmája sem lett egészen
tökéletes. Alacsony volt a sarka, nem úgy, mint általában a ficsúroknak, ez
tagbaszakadttá és férfiassá tette a testtartását. Clarának kifejezetten tetszett, ellentétben
Sir Thorogood mesterkélt pózolásával.
- Mi a véleménye, milord? - Lord Reardon a nő mögé lépett, hogy átlásson a válla
felett. Nem válaszolt azonnal. Clara izgult, hátha nem tetszik a műve, felnézett a férfi
arcába és megdermedt.
Volt valami a tekintete mélyén, a szeme forrón és feketén izzott, mint a széndarab,
amely meggyulladni készül...
De mindez csupán egy pillanatig tartott, máris szélesen mosolyogva átnyúlt az
asszony felett, és felemelte a rajzot a padról.
- Szavamra, maga rendkívüli! Pontosan így nézek ki!
Clarának sikerült úrrá lennie különös remegésén. Annyira nem szokott hozzá a
férfiak társaságához, hogy egészen megrémítette ez a talán egyetlen pillanatnyi figyelem.
Valószínűleg ez is az öltözékének szól.
Amint Lord Reardon tovább áradozott a rajzról, Clara kezdett megnyugodni, sőt még
élvezte is az elragadtatott szavakat. Természetesen túloz ez a fiatalember, de életében
először rendkívül jólesett, hogy dicsérik a munkáját.
- Megengedi, hogy megtartsam?
Rábólintott, bár eredetileg mintának szánta a vázlatot, további rajzok készítéséhez. A
férfi érdeklődése és türelme azonban roppant imponált neki. Összetekerte a rajzot és
visszaadta a lordnak,
- Meg kell mutatnia még néhány rajzát, Mrs. Simpson - lelkendezett az őszinte
örömmel. - Remélem, sok van!
Egyáltalán nincs. Már szinte egy éve egyetlen rajzát sem őrizte meg.
- Attól tartok, csalódást kell okoznom, milord. Mostanában már nemigen szoktam
lerajzolni a barátaimat. - Ez végtére is igaz, némi füllentessél.
- Nos, muszáj, hogy lerajzoljon még valakit nekem. Esetleg egy közös ismerőst,
hogy ne egy idegen bámuljon vissza rám a dolgozószobám faláról.
Vajon úgy érti, hogy ki akarja akasztani az otthonában a művemet? - gondolta Clara.
Hirtelen beléhasított az alkotó tiszta öröme, s ez jóval nagyobb boldogsággal töltötte el,
mint a mostani flörtölése. Érdeklődve hajolt előre.
- Kit ismerünk mind a ketten? Lerajzoljam az unokatestvérét, Corát? - Nem őt
választaná szíve szerint az első témájául, mivel Cora Teagarden meglehetősen átlagos
teremtés. Kellemes, de nem sok művészi érték szorult belé.
Lord Reardon is hasonlóképpen vélekedett.
- Ó, azt hiszem ne. - Leült a padra Clara mellé.
Clarán ismét átfutott az ideges remegés. Kissé ostobának érezte magát emiatt.
Végtére is özvegyasszony, nem egy zöldfülű kamaszlány. Most már jóval kevésbé
szigorú illemszabályok szerint élhet. Egészen nyugodtan üldögélhet egy úriemberrel egy
közpark padján, s egy cseppet sem kellene zavarban lennie.
 Persze ez az illető úriembertől is- függ, nem igaz? Vajon Lord Reardon különleges
szépsége nyugtalanítja ennyire? Megriasztotta vagy felkavarta őt a férfi közelsége?
Valójában nem is tudta megmondani. Tény, hogy borzasztóan vonzó...
- Sir Thorogood?
Clarának e pillanatban kapóra jött, hogy sosem szokta hangosan kimondani a
gondolatait. Egészen biztos volt benne, hogy üres, értetlenséget tükröző tekintettel néz
Lord Reardonra, nem pedig úgy, mint egy csapdába esett, ijedt kisnyúl.
Kényszerítette magát, hogy beszívja, majd kifújja a levegőt, természetes ütemben.
Aztán egy kis pislogás és bocsánatkérő mosoly következett.
- Nagyon sajnálom. Elábrándoztam. Arra gondolt, hogy szeretné, ha lerajzolnám
önnek Sir Thorogoodot?
Lord Reardon az asszony arcára szegezte tekintetét. Vajon a vonásaimat
tanulmányozza, vagy azon morfondírozik, mennyire ostoba vagyok? - töprengett Clara.
- Pontosan. Láttam, hogy a múltkor a bálban hosszasan beszélgetett vele, s arra
gondoltam, talán jól ismerik egymást, hiszen mindketten művészek.
- Igen, persze - nyögte Clara. - Mindketten.
- Régóta ismeri? - Lord Reardon hangja és viselkedése kisfiúsán izgatottá vált. -
Egy ideje gyűjtögetem a rajzait. Nagyon szeretném, ha néhány munkáját dedikálná
nekem.
Egek, Lord Reardon a rajongója? És az ő segítségével szeretne közelebb kerülni
Thorogoodhoz?
Idegesítő megkönnyebbülés futott át rajta, s alig tudta elfojtani hisztérikus nevetését.
Hát ez valóban őlordsága napja! A lehető legközelebb került most Sir Thorogoodhoz,
még egy csokor virág és leánykérés sem kellett hozzá!
- Majd... a ma esti vacsoránál beajánlom önt neki, milord. Igaz, nem ismerem jól,
de barátságos személyiségnek tűnik. - Inkább egy dicsőséghajhász szörnyetegnek, de hát
ki vagyok én, hogy megítéljem?
Lord Reardon buzgón hálálkodott, és tovább zengedezett Clara tehetségéről, de az
asszony számára szertefoszlott a délután varázsa. Képtelen volt másra gondolni, mint a
Sir Thorogooddal való ma esti találkájára és a küldetésére, miszerint le kell őt lepleznie.
Miután egyre kevésbé figyelt rá, Lord Reardon is abbahagyta a társalgást és
visszakísérte őt oda, ahol Cora Teagarden várakozott Beatrice és a két ikerlány
társaságában. Clarának, zaklatott gondolatai ellenére sikerült feltűnésmentesen
elköszönnie, de a hazafelé útra már alig emlékezett.
Hogy a csudába leplezze le ma este a szélhámost?
 9.

Dalton Montmorency, Lord Etheridge hátralibbentette Sir Thorogood

vörösesbarna kabátszárnyait, és kanárisárga szatén nadrágjában beült a legszimplább
kocsijába, melyet a zsúfolt londoni utcákon való közlekedéshez szokott használni.
Még a lovak is abszolút jellegtelenek voltak, dísztelen patájukkal. Semmi libéria,
semmi tolldísz, mely megkülönböztette volna hintóját a London utcáin épp akkor
közlekedő sok száz másiktól.
Ennek ellenére szorosan behúzta a függönyöket, ne láthassa meg senki piperkőc
ruházatát. Nagy kockázatot vállalt, hogy otthonról indult el ebben a jelmezben, de a
klubban sem tölthette minden percét. Saját ügyeit egyedül kell intéznie, bár a
soványnál is soványabb eredménnyel járt eddigi teljesítménye.
Mindennél jobban kívánta, hogy végre valami gyümölcsöt is teremjen eddigi
fáradozása.
Ehelyett viszont kénytelen volt az estéjét Trappoknál tölteni. Honnan sejthette,
hogy az a félkegyelmű Mrs. Simpson is ott él? Azért fogadta el a meghívásukat, mert
megtudta, hogy Oswald Trapp a Smythe Square-en lakik, s úgy gondolta, ha
kérdezősködik Wadsworth szomszédainál, talán rábukkan valami érdekességre.
Ha tudta volna...
Dalton megmasszírozta a tarkóját, érezte, ahogy a feszültség egyre nő benne, ha
csak felidézi Mrs. Simpson imamalomszerű kerepelesét. Talán Trapp nem veti meg az
italt, reménykedett kétségbeesetten. Talán megkínálja majd őt egy whiskyvel vacsora
előtt.
Bárcsak visszafordulhatna most azonnal, és sajnálattal lemondhatná a meghívást.
A gondolat jobb kedvre derítette, s már emelte az öklét, hogy a kocsitetőn
kopogjon Hawkinsnak. Ám a hosszú évek során beleivódott katonás fegyelme
felükerekedett.
Egy, már elfogadott meghívást nem szabad félvállról kezelni. Nem okozhat
csalódást a ház asszonyának az utolsó pillanatban. Nem hagyhat ott csapot-papot, hogy
megfutamodjon a harctérről.
Utolsó mentsváraként abban bízott, Trapp tart otthon italt.

A ruha puszta látványa is elengedő volt ahhoz, hogy bármely férfi azonnal fel
akarjon hajtani egy whiskyt. Még Clara is alig tudta megállni, hogy be ne dobjon egy
sherryt, amikor meglátta magát a tükörben.
Arra gondolt, milyen sokba került neki, hogy úgy nézzen ki - hogy is fejezte ki
magát Madame Hortensia?, ó, megvan -, mint egy fejre állt tollporoló.
Egy két lábon járó, óriási, rózsaszín tollporoló.
Az ég szerelmére, neki is fel kell hajtania egy whiskyt.
Vagy hármat.
Szélte-hossza egy ebben az öltözékben. Élénkrózsaszín, finom selyemfodrok
kavalkádja tette csicsássá a ruhát, egészen a kebléig magasított derékrészig, az anyaga
pliszírozott pink szatén, apró selyemszalagcsokrokkal és gyöngyökkel telezsúfolva.
- Jóságos egek - hüledezett Bea síri hangon.
Clara megfordult, s meglátta a sógornőjét, aki tágra nyílt szemekkel állt az
ajtóban, egyik kezét a torkára tapasztva. Ha még Beatrice szava is eláll, Sir Thorogood
minden bizonnyal sóbálvánnyá válik majd a látványtól.
Egy rózsaszín organza medúza vagyok - kuncogott Clara. Majd gyorsan
körbefordult, hogy Bea a maguk teljességében láthassa a fodrokat.
- Tetszik, Bea?
- Ó... nahát... milyen fantasztikusan illik hozzád ez a szín!
Ebben legalább igaza volt. Clara alaposan megszemlélte magát a tükörben. A
rózsaszín üdébbé és fiatalosabbá tette a kinézetét, mogyoróbarna szemeit pedig szinte
sötétzölddé változtatta.
Ó, milyen gyönyörűséges, gondolta felpaprikázva. Ebben aztán nem fog
megtetszeni Sir Thorogoodnak. Célja az volt, hogy kellően közel kerüljön a
szélhámoshoz, kideríthesse, mik az indítékai, és - amennyiben lehetőség kínálkozik -
leleplezze a csalót. Ha pedig ebben a botrányosan ízléstelen öltözékben mégis
vonzónak találja majd őt, akkor ez az ember még Beánál is ostobább, s ebben az
esetben reménytelen bármit is kezdeni vele.
Egy elrettentő frizura tehetné még sokkolóbbá a hatást. A tükörben Beára
mosolygott, miközben magasan feltornyozta haját a feje tetejére.
- Van még néhány strucctollad, Bea? És kölcsönkérhetném megint a rizsport és a
szenet tőled?

Dalton a vacsora kezdetétől számított alig egy óra múlva felhagyott az óraketyegés
számlálásával. Eltévesztette, hánynál is tartott a leves és a sült között. Majd azon
tűnődött, folytassa-e ezt a számlálási gyakorlatot az ebédlő tapétáján lévő virágokkal,
ám úgy döntött, ennyire mégsem unatkozik.
Mrs. Simpson ma este valamelyest összeszedettebbnek tűnt, bár az ostobasága
mintha fokozódott volna. A ruhája is ékesen bizonyította ezt, mivel Dalton még
életében nem látott ennyire agyondekorált kreálmányt. Úgy tűnt, mintha a viselője
nem tudott volna dönteni, gyöngyök, szalagok vagy fodrok emeljék-e az öltözéke
fényét, ezért egyszerre mindhárommal telerakatta. Az ég szerelmére, a nő határozottan
úgy néz ki, mint egy születésnapi torta!
Egy halvány, csillogó mázzal bevont, rózsaszín torta. A férfi gondolatai
visszarévedtek ahhoz az estéhez, amikor ezeket a kebleket fedetlenül látta,
csillagfényben ragyogva. Összefutott szájában a nyál és elszorult a torka.
Talán ideje lenni egy szeretőt keresnie. Ha már egy ilyen üresfejű, elviselhetetlen
hárpia is kísértésbe tudja ejteni, mint Clara Simpson, ez annak a jele, hogy kezd
belebolondulni a cölibátusba.
Végigborzongatta az idegeit a nő leállíthatatlan, ostoba fecsegése, ahogy egy, Mrs.
Trapp által elmondott, abszolút komoly kijelentést tréfának értelmezett.
- Milyen vicces, Beatrice! Biztosra veszem, hogy Sir Thorogood nem hiszi, hogy
azért vállalunk önkéntes szolgálatot a kórházban, mert határozottan kedveljük a
háborút!
Közel hajolt a vendégükhöz, mintha titkot akarna vele megosztani. Dalton csak
nehezen állta meg, hogy odébb húzódjon tőle, s közben azon kapta magát, hogy
tekintete egy pillanatra lejjebb siklik a nő arcáról.
- Az ikerlányok és én férjet keresünk! - súgta oda, de úgy, hogy akár a Covent
Gardenen, a legzsúfoltabb piacnapon is bárki meghallotta volna.
Mrs. Trapp egy pillanatig tátott szájjal bámult sógornőjére, majd Daltonhoz fordult
és témát váltva semmitmondó megjegyzést tett az időjárásra. Szerencsére Dalton vette
a lapot. Bár Mrs. Trapp nem tartozik a legintelligensebb nők közé, határozott
megkönnyebbülés volt a társaságában lenni az eddig mellette helyet foglaló perszóna
bő egy órája, szünet nélkül tartó zagyválása után.
Mikor fordult vele elő, hogy egy olyan nőre vágyott, akivel elbeszélgethet?
Nőre, nem feleségre. Egy szerető ugyan nem volna rossz, ám nem fűlött a foga a
kitartott nőkhöz, s ahhoz sem volt kedve, hogy az úri társaságból a vetésforgószerűen
igénybe vehető feleségek valamelyikével enyelegjen. Ezekkel az asszonyokkal
ellentétben ő maga szilárdan hitt az ünnepélyes eskükben.
Az egyetlen alternatíva, hogy egy független, gazdag özvegyasszonyt környékezzen
meg, hogy ne érezze úgy, a nő csupán a biztonsága érdekében adja el magát neki.
Csodás. Végre alaposan átgondolta. De a kerek világon hol talál egy vonzó,
vagyonos, korban hozzá illő özvegyasszonyt, akinek esze és szíve is van, s még
beszélgetni is lehet vele?
Néhány hálószobai trükkös figuráról nem is szólva, szólalt meg benne a kisördög.
Egy röpke pillanatig megpróbálta elképzelni, ahogy az ágyban hancúrozik Mrs.
Simpsonnal. Nyilvánvaló, hogy szinte tapadna rá ez a nő, ennek ellenére tiszteletre
méltó asszonynak számított. Özvegy, de - legalábbis gyomorforgatóan ízléstelen
ruházatát elnézve - nem szegény. A kora is megfelelő, Mrs. Simpson még csak húszas
évei végén jár.
 Lopva figyelte a nőt, amint az csacsogott és áskálódott, szinte levegőt sem véve.
Egészséges, jó alakú, érdeklődő. Túl gyöpös ahhoz, hogy veszélyt jelentsen Dalton
titkos munkájára nézve. És ő már igen hosszú ideje nő nélkül élte az életét.
Talán...
A nő hátborzongató, fülsértő kacaja úgy törte szét elmélkedését, mint kalapács az
üveget. Fejét önkéntelenül a két válla közé húzta, hogy meg ne süketüljön.
Talán mégsem.
Clara igyekezett nem forgatni a szemeit. Micsoda ripacs ez az alak. Tiszta
pazarlás, hogy ilyen magas és jóképű. Kár is reménykedni, hogy a fickónak a
figyelemre méltó izmaihoz illő esze van.
És az a szempár. Egész este alig bírta megállni, hogy ne bámulja ennek a csalónak
az ezüstösen csillogó, káprázatos szemét. Forduljon már el végre, hogy könnyebb
legyen felidéznie álnok hazugságait, és meggyőzze magát, nincs semmi különleges
egy sötétszürke szempárban.
Ekkor az ezüstös tekintet visszaröppent hozzá, és szinte elállt a lélegzete a férfi
szemének szépsége láttán. E nélkül a hipnotikus tekintet nélkül is észvesztőén vonzó
volt. Abszolút felesleges, hogy még a szeme is ilyen különleges legyen. Többet kapott
a sorstól, mint amennyi jár neki.
Ezért Clara egy ideig igyekezett minden eszközzel elterelni a figyelmét Sir
Thorogoodról. Igaz, ehhez egy darabig unatkoznia kellett. Fél szemmel figyelte a
szélhámos hajbókolását, miközben ő maga egyfolytában trécselt és locsogott valakivel.
Csaknem hangosan elnevette magát a férfi lopva ellesett arckifejezésén.
Beatrice minderre a vártnak megfelelően reagált. Úgy bámult Clarára, mintha
közben isteni segítségért fohászkodna.
Ideje volt akcióba lépni. Mivel csupán Trappék lettek volna a tanúk, az időzítés
nem volt annyira megfelelő, mint ha nagyobb nyilvánosság előtt zajlanának az
események, csakhogy már belefáradt a várakozásba. Minél előbb meg akarta adni a
kegyelemdöfést ennek a hazug fráternek.
Már épp szóra nyitotta a száját, hogy letámadja és kényszerítse, rajzoljon valamit a
társaság szeme láttára, amikor Kitty keresztülhúzta a számítását.
- Tudta, hogy Clara néni is szokott rajzolni, Sir Thorogood? Nagyon ügyes ám,
akár egy igazi művész!
Clara egy pillantást küldött a lány felé, és a szegény teremtés zavartan
visszakozott. Az asszony rémesen érezte magát, mivel Kitty volt a kedvence, és
látszott, hogy jó szándékkal akarja beajánlani nagynénjét Sir Thorogood kegyeibe. Ám
most épp a rajztehetsége volt az utolsó dolog, amit meg akart volna szellőztetni.
- Ó, az én firkálmányaim Sir Thorogood rajzainak nyomába se érnek! - legyintett
Clara. - Hiszen ön, uram egy zseni! Mester! Azok a karikatúrák annyira szellemesek,
ugyanakkor roppant ügyesen vannak megrajzolva! - Ez már viccszámba ment. -
Hallottam, hogy maga a régensherceg sem hagyja ki az én... vagyis az ön egyetlen
karikatúráját sem!
Észrevette, hogy a férfi arca egyre rémültebbé válik. Helyes, éppen ideje, hogy
beijedj, te álnok csaló.
- Egyszerűen muszáj, hogy rajzoljon nekünk valamit ma este, nem gondolod,
Bea?
Beatrice is kezdett belelkesülni, egyértelműen jó lehetőséget látott arra, hogy
lefőzze riválisát, Mrs. Teagardent. Micsoda irigységet keltene a társaságban, ha
kitehetne egy eredeti Sir Thorogood-rajzot! Természetesen Bea már jó pár rajzát
őrizgette, eléggé el nem ítélhető módon, de Clara ezt aligha hozhatta most szóba.
- Egész délelőtt az ön egyik rajzát kopíroztam, Sir Thorogood, a kezem teljesen
elzsibbadt - mondta Kitty. - De hogyan tud mindegyikből egyszerre több százat
rajzolni az újság számára?
- Ezek nem mind kézzel készült rajzok, Kitty - magyarázta óvatlanul Clara. - Az
eredetit elviszik egy gravírozóhoz, aki egy fémlapba vési a vonalakat, ezt
nyomdafestékbe mártják és így soksorosítják... - Ijedten elhallgatott, amikor
észrevette, hogy az asztalnál minden szem rá szegeződik. Sir Thorogood egyik
szemöldöke szinte a haja tövéig felszökött, Beatrice kezében pedig megállt a villa,
félúton a kitátott szája felé.
Még Kitty is megdöbbent.
- Clara néni, honnan a csudából tudod mindezt?
A nyavalyába! Hogyan követhetett el ilyen ostoba baklövést?
- Háát... egyszer elmentem egy... újsághoz, hogy... hogy feladjak egy hirdetést.
Ott mondták el ezeket. - Ideje témát váltani. - Uram, kérem, mesélje el nekünk, hogyan
is kezdte a pályafutását. Kitől tanult rajzolni? Ackermanntól?
- Ó, egyáltalán nem tanultam rajzolni - szólalt meg nagyképűen Sir Thorogood. -
Úgy éreztem, a szokványos tanítás csak megfojtaná a stílusomat.
Megfojtaná a stílusát? Clara, aki egész életében valódi művészi instrukciókra
vágyott, nem csupán a fickó stílusát akarta megfojtani, hanem ezt a minden hájjal
megkent gazembert is!
Dalton távozni készült. Ezek az emberek vajmi keveset, sőt, szinte semmit sem
tudnak Wadsworthról. Az egész este során csupán annyit tudott meg tőlük, hogy
Wadsworth makulátlan szomszéd lenne, ha kissé barátságosabb természettel bírna.
Valahányszor előhozakodott a témával, Mrs. Simpson szándékosan
visszakanyarította a beszélgetés fonalát Sir Thorogoodra. A nő nyilvánvalóan azt hitte,
Dalton ezt rendkívül hízelgőnek találja.
Egyenesen ijesztő volt. Dalton egészen biztosra vette, hogy még soha senki nem
üldözte őt ilyen elszántan. Akár egy terrier, amely nem engedi el a prédáját, míg az ki
nem leheli a lelkét. Csodálatra méltó jellemvonás egy kollégában. De egyáltalán nem
szimpatikus egy potenciális szeretőben.
Valójában szinte már klausztrofóbiája támadt ebben a kicsi, túldíszített ebédlőben,
mialatt ez az apró, bántóan túlcicomázott ragadozó minden jel szerint őt akarta
levadászni. Kénytelen volt kivárni, míg a hölgyek asztalt bontanak, rögtön ez után ő is
felállt, és mélyen meghajolva kezet csókolt nekik.
- Gyűlölöm, hogy el kell szakadnom az önök fantasztikus társaságától, Mrs.
Trapp és Mrs. Simpson, de haza kell mennem. Kitűnő társaságuk rendkívül inspirálóan
hatott rám, teljesen lenyűgöztek.
Mintha egy halk, gunyoros horkantás fogadta volna a szavait. Dalton felnézett és
meglátta, hogy Mrs. Simpson különös arckifejezéssel bámul rá.
- Ó, jöjjön el ismét, mielőbb, uram. Hatalmas örömet jelent, ha beszél nekünk a
művészetéről. Legközelebb muszáj valamit rajzolnia. Ugye megígéri, hogy rajzol majd
nekem? - Szempilláit megrezegtette, de olyan hosszasan, hogy Dalton meg mert volna
esküdni, a nő pillanatokon belül megvakul.
- Ó igen, legközelebb. - Megfordult, hogy elvegye a kabátját és a kalapját a
lakájtól. Alig pár lépésnyire volt tőle az ajtó. Sikerült...
- Ó, Sir Thorogood! Clara éppen most mondta nekem, mennyire szeretne egy
kicsit levegőzni holnap a Hyde Parkban. Lenne ideje, hogy elkíséri őt?
Dalton úgy meglepődött Mrs. Trapp tolakodó kérésétől, hogy egy másodperc
töredékénél valamivel hosszabban tétovázott. A ház asszonya összecsapta a tenyerét
örömében.
- Milyen csodálatos! Maguk ketten elbűvölő párost fognak alkotni - úgy értem,
ha együtt kocsikáznak.
Kénköves mennykő! Már megint ennek a hárpiának a társaságában kell időznie.
Dalton úgy érezte magát, mint a róka, akit órák óta üldöznek a vadászkutyák, hogy
kiharapják az oldalát. Egyetlen vigasza csupán az volt, hogy Mrs. Simpson
kifejezetten zavartnak látszott. Mrs. Trapp nyilvánvalóan nem egyeztette ezt az ötletét
a sógornőjével sem.
Dalton meghajolt a nő felé. Hajlandó bármibe beleegyezni, csak kint legyen végre
ebből a házból!
- Akkor hát holnap, drága hölgyem. Délben jöjjek önért? Jó éjszakát, Mr. Trapp.
Hölgyeim!
Kilépett az ajtón és szabad volt. Holnap délig legalábbis.
Furcsa mód könnyedebben lépdelt, amint a ma esti utolsó fel-adatára gondolt. Az
iratokat vissza kell juttatnia Wadsworth-nek. Bár nem oszlatták el a homályt
Thorogood személyazonosságát illetően, mégis bizonyították, hogy ez az ember sötét
lelkű játékos egy rendkívül kártékony játszmában.
Az járt az eszében, vajon Rose ma éjjel is ott sertepertél-e. Viszont egyáltalán nem
értette, miért húzódik mosolyra az ajka pusztán attól, hogy a lányra gondol.

Clara átszáguldott a saját padlásukon, majd belépett Wadsworth-éba, s csupán egy

pillanatra torpant meg, amikor degeszre tömött kosara beszorult a deszkák közötti
keskeny résbe.
Egyetlen gyertyaszál világította meg a sötét padlást, ennek fényénél meglátta,
hogy Rose egy lécekből összetákolt láda mellett térdel.
- Hogy van? - térdelt ő is lélegzet-visszafojtva Rose mellé, és a bántalmazott,
mozdulatlan macska fölé hajolt.
- Még lélegzik, kisasszony, de mióta itt vagyok, nem nyitotta ki a szemit.
Clarát forró sajnálat öntötte el.
- Én vagyok a hibás. Ha nem nevetem el magam, Wadsworth nem dühödött
volna fel annyira, hogy bántsa szegényt.
Rose cinikusan hümmögött.
- Az ilyesfajtáknak nem kő' ürügy, hogy báncsanak valakit. Még élvezik is.
Az asszony Rose nehéz sorsára gondolt. Wadsworth őt többször bántotta már,
mint ezt a macskát.
- Biztos ostobának tartasz, hogy egy vacak kis állatért így aggódom, amikor
körülöttem emberek szenvednek.
Rose gyorsan felpillantott, sötét szemei szinte izzottak.
- Ó, dehogy kisasszony, a világér' se! Maga mindenkivel törődik, érző szívű fajta,
a gazda meg kegyetlen fajta.
Clara meghatódott a Rose szeméből sütő feltétel nélküli rajongás láttán.
- Köszönöm, te drága, de nem érdemlem meg. - Újra a macskához fordult, hogy
ne érezzen még nagyobb lelkifurdalást a Rose-tól kapott elismerés miatt.
- Hoztam neki egy kis húslevest - mondta. Kotorászni kezdett a kosárban, kiemelt
egy edénykét, és a láda mellé tette. Majd előhúzott egy szalvétát, s a karjára fektette,
akár egy főpincér az előkelő vendéglőben.
- És a milady számára itt egy adag finom vesepecsenye, hozzá pedig
természetesen jár a szokásos csokoládé - cuppantott Rose felé és bájos meghajlással
kiszolgálta őt. A kis cselédlány boldogan felkuncogott.
- Ha befejezted, menj át a mi padlásunkra, ahol nagyobb a kényelem és melegebb
van. Pihenj csak, míg vissza nem jövök. - Rose annyira megviseltnek látszott, hogy
Clara enyhe bűntudatot érzett, amiért kifejezetten azért vállalta ma a lány
helyettesítését, mert biztosra vette, Monty ma éjjel visszatér, és egyedül akart vele
találkozni. Hiszen Rose halálra rémülne, ha összefutna egy álarcos tolvajjal a
padlásukon.
- Köszönöm, kisasszony. - Rose tüstént nekilátott az ételnek. Clara pedig
átöltözött a cselédlányruhába, aztán figyelmét ismét a macskára fordította.
A szegény, csont és bőr pára félholtnak látszott. Igaz, még lélegzett, de csak alig.
Az asszony óvatosan felemelte az állat fejét, vigyázva, hogy ne érjen hozzá sérült
füléhez, és összeszorított állkapcsa közé egy kanál levest próbált erőltetni. Nem sietett,
gyengéden simogatta hüvelykujjával a bársonyos nyakacskát, míg megérezte, hogy az
izom összehúzódik benne, vagyis a cica lenyelte a levest.
Ha pedig enni tud, életben marad, ez biztos. Türelmesen, kanalanként diktálta bele
a húslevest. Rose közben befejezte a vacsorát és jó éjt kívánt Clarának, aki
szórakozottan válaszolt, mivel teljes figyelmét a lassan magához térő állatkának
szentelte.
Végül elfogyott a húsleves, a macska pedig annyira helyrejött, hogy érdes
nyelvével megnyalta a száját, sőt Clara ujjait is. Az asszony visszafektette és
eligazgatta őt a takarón, hogy kényelmesen alhasson, majd felállt és nyújtózott egyet.
Későbbre jár az idő, mint gondolta, hiszen egészen elgémberedett minden tagja,
olyan sokáig ült a földön. Monty talán nem is jön.
Az ablakhoz lépett, hogy kinyissa és hallja, amikor a bakter bemondja a pontos
időt. Kireteszelte a soktáblás ablakszárnyakat.
Monty kinn várakozott, amikor a lány kitárta az ablakot. Clara összerezzent, szíve
majd kiugrott a helyéből, és nem csupán a meglepetéstől.
- Egek, Monty, halálra rémített!
A férfi átvetette az egyik karját a párkányon és felhúzódzkodott, majd felült a
párkányra, lábait kifelé lógatva. Arca egy szintben volt a lányéval. A padlás másik
végében égő gyertya fénye csak halványan világította meg Monty arcát, de Clara látta,
ahogy megcsillan a szeme az álarc mögött.
- Meg sem lepődött, hogy engem lát, virágom.
- Még jó, hogy! Gondoltam, tán vissza akarja hozni, amit elvitt a gazda széfjéből -
vigyorgott rá szélesen. - Jó' megnézte, mi?
Dalton visszamosolygott és közel hajolt a lány füléhez, bár senki nem hallhatta
őket, és csaknem suttogva beszélgettek.
- Talán csak azért jöttem vissza, hogy lássam azt a mosolygó arcát.
Lélegzete melegen cirógatta Clara nyakát és megbizsergette a fülét. Megnyalta
ajkát és nagyot nyelt. Önkéntelenül félrehajtotta a fejét, hogy még többet mutasson a
nyakából. A férfi pedig még közelebb hajolt, szinte egy hajszálnyira volt a szája Clara
bőrétől. Az idő mintha megállt volna ebben a kellemes, meghitt pillanatban. Még a
szemét is lehunyta, hogy jobban átérezze, ahogy a férfi lehelete cirógatja a bőrét.
Azután hirtelen kinyitotta a szemét, és hátrébb húzódott, hogy Monty arcába
nézzen.
- Azt má' nem, uram! Én tisztességes lány vagyok. Ó, dehogy vagyok az! Nem
tud ám levenni a lábamról a mézesmázos beszédjivel. Igenis, vegyen már le a
lábamról!
A férfi hátrébb húzódott, ajkai félig szétnyíltak, s egy pillanatra Clara azt hitte,
mindjárt meg fogja csókolni. De ekkor Monty elmosolyodott és közelebb hajolt, egyik
kezével az ablakkeretbe kapaszkodva, miközben arca csaknem eltűnt a lány keblei
között.
- Csak egyetlen csókot, virágom, hogy boldog emberként halhassak meg.
 - Na, rendbe', meghalhat - vágta oda csípősen. - Méghozzá az öklömmel az orra
közepibe'.
Monty a szívére tette a kezét és himbálózni kezdett a párkányon. - Tehát nekem
annyi. Összetörte a szívemet rideg szavaival. Ég önnel, kegyetlen leányzó!
Megmozdult, mintha le akarná vetni magát az ablakból, de Clara elkapta rövid
gyapjúkabátja szárnyát és visszarángatta.
Egyetlen mozdulattal átvetődött a párkányon és máris bent állt a padláson, a
hirtelen mozdulattól pedig csaknem hozzápréselődött a lányhoz. Széles válla eltakarta
az imbolygó gyertyafényt, most már nem látszott a szeme a sötét maszkban, de Clara
meghallotta kuncogását, amely mintha a saját testéből érkezett volna.
- Igen is, meg nem is? A válasza egy határozott talán - mormolta a mély,
bensőségesen csengő hang. - Fogjon ki a hálójával, kis halászlány. Máris bekaptam a
horgot.
Bár a két kezét a teste mellett tartotta, Clara érezte, hogy közelebb hajolt hozzá.
Félrebiccentette a fejét, meleg ajka hozzáért a nő homlokához. Csak egy picit kellene
feljebb emelnem az arcom, hogy megcsókolhasson végre. A késztetés erős volt,
akárcsak a keze szorítása a férfi kabátján. Milyen egyszerű lenne,,,
Hátrább lépett egyet. Aztán még egyet. A második lépés könnyebben ment, bár
nem túlzottan. Keze a kabátot markolta, de most lazított a szorításán. A harmadik
lépés még könnyebb volt. Nyugalom, mindjárt kapsz megint levegőt, biztatta magát
Clara. És teleszívta a tüdejét végre. Miért állt el így a lélegzete a férfi közelségétől? És
miért nem bánja? Hiszen nem is ezért jött ide.
- Elég má' a játékból, Monty. Elhozta a gazda papírjait vagy nem? - szólt
türelmetlenül, mert már bizseregtek az ujjai, annyira ki akarta próbálta friss
„tudományát", hogy miután Monty távozik, kinyithassa a széfet és beleolvashasson az
iratokba.
A férfi becsúsztatta a kezét kabátja mély zsebébe.
- Itt vannak. Hiánytalanul.
- Akkó' jó. A házba' mindenki alszik. Tegyük gyorsan vissza a helyükre.
Monty elkapta a kezét. - ismerem a járást. Jobb, ha maga kimarad ebből, a saját
érdekében.
- És ha valaki meghallja a motozását, maga mondhassa-e majd, hogy csak a
konyhába lopózott ki ekkis kenyérkéjér'? Nagyon hihető, ugye? - nézett fel Clara
dacosan. - Mozdulna má' végre, Monty? Nem állhat itt egész éccaka. - Sarkon fordult
és faképnél hagyta.
 10.

Dalton a kívánatos, kerek tompor után indult az ajtó felé és a lépcsőkhöz. Ahogy
körülölelte őket a sötétség, rögtön eszébe jutott, merre mentek a múltkor.
Laza flörtölésével csupán el akarta terelni a lány figyelmét, hogy ne
kérdezősködjön. Ehelyett viszont a saját gondolatait sikerült elterelnie a küldetése
céljáról. Kemény erekciója támadt a finom rózsaillattól. Tényleg legfőbb ideje valami
özvegyasszonyt keresnie magának.
Mrs. Simpson képe rémlett fel előtte a sötétben. A nő félig levetkőztetve feküdt a
kerti padon a holdfényben, csakhogy most nyitva volt a szeme és mindkét karját
kitárta felé.
Dalton erővel elhessegette a képet, s a helyébe képzelte, ahogy a félkegyelmű
özvegy szünet nélkül, hangosan kárált a vacsoraasztalnál, miközben a sógornője
meghökkenve bámult rá.
Már ki is hunyt benne a vágy.
De csak addig, míg az előtte haladó nő hirtelen meg nem fordult, hogy tenyerét a
mellkasához nyomva megállítsa őt a lépcsőn. A lendülettől Dalton még két lépcsőt
ment lefelé, nekiütközött a lánynak és ösztönösen átkarolta, hogy visszanyerje az
egyensúlyát. Vagy valami más indíttatásból.
- Mi...
Az apró kéz azonnal a szájára tapadt és gyengéden az ajkához nyomódott. Ujjak
fonódtak a nyaka köré és lejjebb húzták a fejét.
Ó igen, ismét életre kelt benne a vágy.
- A hallban - suttogta a lány a fülébe. Daltonban most tudatosodott, hogy a
mondat első felét nem is hallotta, annyira dobolt a vér az ereiben, amint az agyából
más testrésze felé áramlott.
Gyorsan megrázta a fejét. A lány közelebb hajolt, míg formás melle a férfi széles
mellkasához ért, és halkan a fülébe súgta.
- Asszem, lépéseket hallottam az előcsarnok felől.
Most már felfogta, de egyáltalán nem izgatta, mit is mondott a lány. Nem akart
semmi mást, mint szorosan átölelni, magához vonni őt egy kiadós csókhoz.
Egy kiadós hancúrozás meg pláne nem lenne rossz.
A lány nem mozdult, melle szorosan simult Dalton mellkasához. Hallgatózott,
ezalatt Dalton végre összeszedte magát.
 Rendben. Csak hallgatózzon. Én meg élvezkedem.
A kis kezek még mindig a tarkóján nyugodtak. A feje még mindig a lányé
közelében. Elég egy kis mozdulat, máris lecsaphat az ajkára...
Valószínűleg nem fog nagyon tiltakozni. Ha tiltakozik egyáltalán. Neki beszélhet,
hogy tisztességes lány! Akkor hogyan mert találkozni vele a padláson éjféltájt és
mutatni az utat a sötétbe borult házban?
Ez a lány se nem hölgy, se nem mimóza elsőbálozó. Ő pedig a vagyonából bőven
tudja kárpótolni minden kellemetlenségéért. Annyira kívánta, hogy meggyőzte magát,
a lány szabad préda. Kis pikáns szolgáló, akit egy lélek sem véd meg...
Tőlem.
Gyomra görcsbe rándult, amint rádöbbent, hogy most épp egy ártatlan cselédlány
elcsábításán jár az esze, merényletet akar elkövetni a tisztessége ellen, és itt rögtön
magáévá tenni őt a poros padláslépcsőn.
Mindig is megvetette azokat, akik ilyesmire vetemednek. Önző vadállatnak
titulálta őket, akik a kiszolgáltatott teremtéseket játékszerüknek tekintik.
Hogyan alacsonyodhatott idáig? Hogy ilyesmit forgat a fejében egy olyan életteli,
fiatal nővel kapcsolatban, mint Rose? Gyötörte az önvád, hátrébb lépett, s ezzel lerázta
magáról a kis kezeket.
Egy Montmorency vagyok, főnemes és úriember. „Monty" csak kitalált személy,
méghozzá igen veszedelmes.
Clara még mindig a hall felé figyelt, közben ismét megfogta Monty kezét.
- Jöjjön. Má' elmentek.
Amint óvatosan kinyitotta a hallba vezető ajtót, a lány nem engedhette meg
magának, hogy a kínálkozó alkalmon töprengjen. Sokkal fontosabb volt számára, hogy
megkárosítsák a kegyetlen Mr. Wadsworth-öt. Ha Monty csontig ki akarja rabolni, hát
annál jobb.
Az viszont elgondolkodtatta, hogy egy olyan tekintélyes megjelenésű és kedves
valaki, mint Monty, vajon hogyan adta tolvajlásra a fejét. Különös gálánsságával,
illemtudó viselkedésével, sokkal inkább tűnt valamiféle középkori lovagnak, mint
tolvajnak.
Beléptek a dolgozószobába és Clara félrehúzta az utcai ablak sötétítőfüggönyeit.
Miközben figyelte, ahogy Monty gyakorlottan visszarámolja zsebei tartalmát a
széfbe, szöget ütött a fejébe, hogy egy közönséges tolvaj számára a papírok
eltulajdonítása nem jelent többet, mint ha fát lopna. Hiszen egy műveletlen ember
mindkettőt csak tüzelésre használja,
- Ki maga valójában? - Bár halkan szólalt meg, látta, hogy Monty összerezzent.
Vagy nem is az ijedtségtől, hanem a kérdéstől?
Egy darabig habozott, továbbra is a hátát fordítva a lány felé, míg elrendezte a széf
tartalmát úgy, ahogyan eredetileg volt. Azután megfordult, és mosolya keserűnek tűnt
az utcai lámpák halvány fényében.
 - Arra gondol, hogy egy tolvaj inkább pénzt vinne el és nem papírokat?
A lány bólintott, és nagyon szerette volna látni Monty arcát - hogy felfedezze
rajta, vajon hazudik-e. A legtöbb ember észre sem veszi a hazugság áruló jeleit, a
tekintet megrebbenését, a homlokon azonnal megjelenő apró ráncot.
Clara azonban az arcról olvasás szakértőjének számított. Bentley sohasem tudta
eltitkolni előle az igazságot, és a két ikerlányt is számtalanszor rajtakapta, ha
füllentettek.
Monty hangja tiszta volt, tekintete nyílt.
- Csupán azt teszem, amiért a megbízóm felfogadott - nyugtatta meg a lányt. - Ez
a fickó nem kíván belekeveredni semmiféle kalamajkába amiatt, hogy valaminek lába
kelt a széfből. Mindössze el akarja olvasni ezeket a papírokat.
Clara összeszűkítette a szemét. Az egy dolog, hogy segít Montynak
megkopasztani Mr. Wadsworth-öt ebül szerzett vagyonától, ám ahhoz nem fűlik a
foga, hogy egy idegen gazságához asszisztáljon.
- Ki az az ember?
Monty megvonta a vállát.
- Hát egy fickó, akinek gyanússá vált a maga gazdája. Tudja, a Bow Streetről.
- Maga a törvényt szógájja?
- Hát persze - háborodott fel Monty.
Clarát elgondolkodtatták a szavai. Abszolút beleillettek abba képbe, amit eddig
Montyról alkotott. Bárki gondolta is ki, hogy Montyt bízza meg ezzel a feladattal,
briliáns ötlet volt tőle, el kell ismerni. Mi is lehet eredményesebb, mint a saját
dokumentumaiból kiolvasni Mr. Wadsworth aljas terveit? Végeredményben magát
Clarát is ez érdekelte.
- Mutatni akarok valamit - súgta. Elengedte a férfi kezét. Monty hidegnek érezte
saját ujjait a lány kis meleg keze nélkül. A félhomályban észrevette, hogy Rose
letérdel és kivesz valamit egy rozoga ládából.
- Álljon ide a fényhez, hogy lássa - noszogatta, amint a kis csomagot az ablakhoz
vitte. A férfi izgatottan követte. Mi lehet Rose féltett titka? Talált valamit a házban?
Közelebb hajolt, hogy jobban lássa, majd a hátrahőkölt a döbbenettől. Egy macska
teteme. Még nem szaglott ugyan, de ránézésre látszott, nem sok élet van benne. A lány
gondosan beletette egy kosárba, gyengéden eligazgatva a puha rongyokon. Ez az egész
meglehetősen morbid.
Nem akarta megsérteni Rose érzéseit.
- Ez a maga macskája volt?
A lány halkan felnevetett és megpaskolta az állat oldalát. Dalton arca fintorba
rándult.
- Bah! Hozzá ne nyúljon. Hordozza a betegséget, amely a halálát okozta.
Clara felnézett rá és elmosolyodott.
- Egyátalán nem hótt meg, finnyás Monty. Ha meg mégis, a gazda rúgása
semmiképp se ragályos.
Monty nem tudta, hogyan másszon ki a csávából. Ez egy feltűnően döglött
macska.
- Wadsworth ölte meg?
- Monty. A macska nem halt meg... - tagolta lassan. A kosarat a párkányra tette és
Monty kezéért nyúlt.
Dalton a fogát csikorgatta, miközben megérintette az állatot. A bundája csapzott és
mocskos, és még a halvány holdfényben is jól látszottak kiálló bordái, mégis egészen
biztos volt abban, hogy már csak egy néhai macskafélét dédelget.
Egészen addig, míg mély mormogás tört fel a két keze közül, és mintha villám
sújtotta volna, éles karmok sebezték véresre. A szájához kapta a kezét.
- Istenverte patkányvadász...
- Monty! - ripakodott rá Rose. - Hogy mondhat ilyet az én drága cukorfalatomra?
Dalton elfojtott egy sóhajt. Rose tehát nagy macskabarát. - Igeeen, egyenesen
gyönyörűséges, kicsi rózsabimbóm. Csodaszép kis állatka.
Clara bólintott, de figyelmét még mindig kizárólag a karmoló, puha
szőrgombolyagnak szentelte.
- Na azé'. Gyönyörű, nem igaz? De nem tarthatom meg, mert Bea... a gazda
szigorúan megtiltotta. - Sóvárgó tekintettel nézett rá.
Montynak látnia kellett volna, hogy valamit forgat a fejében.
Észre kellett volna vennie azt a tekintetet a szemében és kitérni előle. Ehelyett
azon kapta magát, hogy megbabonázta a lány hosszú szempillával árnyékolt szeme.
Milyen lehet a színe? Feltétlenül látnia kell majd egyszer őt nappali fényben. Vajon
megismerné-e, ha napvilágnál látná?
- Vigyázna rá helyettem? Csak egy rövid ideig?
Dalton önkéntelenül rábólintott, mielőtt egyáltalán felfogta volna, mibe egyezett
bele. Aztán hirtelen világosság gyúlt az agyában.
Kénköves mennykő! Az Őrmester meg fog ölni.

A másnap szokatlanul fagyos, kellemetlen hajnallal köszöntött be. Dalton

reménykedett, hogy Mrs. Simpson küld egy értesítést, és lemondja a kocsikázást.
Sajnos, a nő a szokottnál is izgágább volt, amikor pontosan délben megérkezett érte.
Egy inas is elkísérte őket, az alacsony, nyitott fogat hátulsó részén kucorogva.
Dalton azért választotta ezt a kocsit, mert abban bízott, a hárpia számára kellően
kényelmetlen lesz ahhoz, hogy korán véget vessen közös programjuknak. Abszolút
ellenére volt, hogy szándékosan kényszerítsen kellemetlen helyzetbe egy hölgyet, de
minél előbb lerázza magáról ezt a makacsul ragaszkodó nőszemélyt, annál jobb.
Így aztán csak tőmondatokra és vállrándításokra szorítkozott beszélgetés gyanánt,
lovait pedig poroszkáló iramban tartotta. Ha az időjárás nem vette el a nő kedvét, majd
ő igyekszik halálra untatni.
Már ha Dalton előbb bele nem hal az unalomba.
A nőszemély locsogott. Kuncogott. Strucctollait hol erre, hol arra forgatta,
minduntalan tüsszentésre ingerelve Daltont. Feltűnően rámutogatott a számára
ismeretlen emberekre, és könyörgött, hogy mutassa be őt nekik. Élénken integetett a
teljesen idegeneknek, amíg azok fel nem háborodtak a viselkedésétől.
Végül a ló magától megállt, fejét álmosan lógatta lefelé. Dalton teljes mértékben
együtt érzett szegény párával. Ha a víg özvegy időnként visítva fel nem kacagott
volna, őt is elnyomta volna az álom. Valahányszor bóbiskolni kezdett, a nő
vijjogásszerű kacaja, mely még a festéket is lemarta volna a falról, felriasztotta.
A ló a promenádon állt meg, mely a fák között vezetett, a szerpentinen át. Talán
egy kis testmozgás segít, hogy nyitva tarthassam a szemem, gondolta Dalton.
- Van kedve sétálni egy kicsit?
Mrs. Simpson fürgén pattant fel és szállt le a kocsiról, szinte szétrobbant az
energiától. Szeme élénken csillogott, mialatt könnyedén lépdelt a férfi mellett.
Dalton szemrevételezte a ragyogó fényben, s akkor döbbent rá, hogy napvilágnál
még soha nem látta. Ami azt illeti, most sem látja igazán a vastag rizsporréteg miatt.
Elképzelhető, hogy mindezek ellenére vonzó, de ezt képtelenség kideríteni. Mrs.
Simpson a fejét forgatva hol erre, hol arra tekintgetett, fel az égre, le a földre, s még
csak színlelni sem próbálta, hogy odafigyel a kísérőjére. Mekkora udvariatlanság. Ha
már ő kénytelen puszta illendőségből érdeklődést mímelni, a nő is megtehetné.
- Úgy tűnik, kissé...
- Hol vannak a madarak? - szakította félbe a fülsértő hang. A fenébe, a hibbant
liba miatt kihagyta a mai ebédet. Érdemes volt ezért a habókos perszónáért?
- Tudja egyáltalán, mit kérdezett?
- Nyomuk sincs. - A nő végül Dalton szemébe nézett, tágra nyílt, üres tekintettel.
- A madaraknak. Hová tűntek?
Dalton is keresni kezdte őket. Istenemre, a nőnek igaza van. Ahol pillanatokkal
korábban még egész veréb- és galambcsapat tobzódott, most csak kenyérmorzsa és
madárürülék hevert a fűben.
Jaj, ne!
- Gyorsan, térjen le az ösvényről. Túl sok kocsi jár errefelé. - Megfogta a nő
karját. - Muszáj eljutnunk a gyaloghídhoz, - Megfordult, hogy szóljon az inasnak. -
Menjünk a hídhoz, ember! Pillanatokon belül leszáll a köd!
Mrs. Simpson csak hápogott, majd felkapta a szoknyája szélét és futásnak eredt.
Daltonnak kellett vigyáznia a lépéseit.
A levegő egyre sűrűbbé vált, amint a szerpentinen átvezető kis híd oszlopaihoz
közeledtek. Szén füstje és csatornaszag érződött, ugyanakkor vastag, nyirkos, barnás
köd ereszkedett a tájra. Másodperceken belül Dalton nem látott mást, mint a híd
deszkáit a lába alatt, és maga mellett Mrs. Simpson sápadt arcát.
 - Mintha délben alkonyodna - állapította meg a nő, ahogy újra levegőt tudott
venni. - Még életemben nem tapasztaltam ilyet.
- Ne féljen. Ez csak a „londoni jellegzetesség" - magyarázta a férfi. - A helyiek
így nevezik.
A nő megfordult és ránézett.
- Hogyne tudnám, mi az a „londoni jellegzetesség", uram. Itt éltem egész eddigi
életemben.
- Bocsánatot kérek. Olyan sokan szoktak elmenni a városból a hűvösebb
hónapokra, s ők soha nem láthatták ezt a jelenséget. Igen szokatlan, hogy az évnek
ebben a szakában forduljon elő.
Mrs. Simpson a férfi karjára tette a kezét.
- Maradjon csendben. Hallgatni akarom.
Dalton meglepetten bámulta őt az egyre növekvő homályban. A hízelgő áradozás
és az üres flörtölés helyett a nő egyenesen állt, egyik kezével a hídkorlátba
kapaszkodott, félig lehunyta a szemét és halványan mosolygott. Az őszinte öröm
mosolya volt ez - és valóban csak a szája sarka mozdult meg egy egészen kicsit.
Az igazat megvallva, egészen finom vonalú a szája, már amikor nem sületlenségek
özöne árad ki rajta. Eltöprengett, vajon hogyan nézne ki ez az ajak duzzadtan és
kipirosodva, egy hosszú, szenvedélyes csókolózást követően...
Legfőbb ideje, hogy keressek magamnak egy szeretőt.
Clara meglehetősen ijesztőnek találta a helyzetet. Fölöttébb borzongató, hogy
ilyen hirtelen lehűlt a levegő, s a nappal egyik percről a másikra éjszakára váltott.
Bárcsak ne ez az elviselhetetlen férfi lenne most vele.
Bárcsak... Bárcsak Monty lenne itt.
Monty ebben is a kalandot látná. Megérezné a városi zsivaj hirtelen eltompulását
munka közben is.
- Asszonyom! Asszonyom, hol van? - John kiáltása jobb felől hallatszott, a vízen
át.
Clara kinyitotta szemét, s azt látta, hogy a szélhámos döbbenten bámul rá.
Arckifejezésétől egészen megrettent, s egy pillanatig el sem tudta szakítani tőle a
tekintetét, hogy körülnézzen a szürkületben a parton.
- John? John, ne jöjjön közelebb. Bele fog esni a vízbe.
- Dehogy, asszonyom. Jól érzi magát ott, ahol van?
- Persze, John, jól vagyunk.
- Menjen egy fa alá, John - szólalt meg az álnok csaló. - Ott nem taposhatják
agyon.
Clara most valóban meghallotta a többféle irányból közeledő, megriadt lovak
hangját.
- Micsoda éles észre vall, hogy a gyaloghíd felé indult azonnal - állapította meg
vitriolos hangon.
 - Köszönöm - szólt vissza Dalton szárazon. Most mintha nem lenne annyira
elragadtatva tőle a nő, mint korábban.
Ó, a csudába. Clara megfeledkezett róla, hogy egyfolytában csodálnia kellene a
fickót. Már maga a gondolat, hogy akár egyetlen újabb hízelgő megjegyzéssel
kedveskedjen ennek a hazug fráternek, teljesen kimerítette.
- Most ne beszéljünk - szólt rá a férfira. - Inkább csak hallgassuk a ködöt.
Dalton bólintott, s még mindig furcsán bámult rá, ő pedig ismét a tó felé fordult, és
most már nem a természeti jelenségtől fagyott meg a vér az ereiben. A férfi fürkésző
tekintete rémítette meg.
Gyanút fogott volna? Oly kemény, kitartó igyekezet után vajon megbuktam az
ostoba, semmire se jó asszonyság szerepében, egyetlen óvatlan megjegyzés miatt? -
morfondírozott Clara.
Nos, az igazat megvallva, nem csak egyetlen ilyen volt. Hová tűnt az önuralma
mostanában? A régi Clara soha nem szólt volna senkihez ennyire nyersen. Kezd már
olyan szókimondó lenni, mint a kis cselédlány szerepében.
Hirtelen azt kívánta, bárcsak valóban ő lenne Rose. Rose ugyanis bátran lehetett
egy kicsit pikáns. Rose egyedül tölthette az éjszakákat az ő padlásán. Rose-nak ott volt
Monty.
Monty. Az éjszakai tolvaj. Aki nyomban sokkot kapna, ha megtudná, ki is ő
valójában. Messziről elkerülné, talán még félne is tőle, mivel Clara egy olyan világban
él, amely megveti a Monty-féle embereket. A férfi soha nem hinné el, hogy neki
semmi köze sincsen ehhez a világhoz.
Clara tudta: nagy veszélyben van. De nem Sir Thorogood miatt. Nem azért, mert
lelepleződhet előtte. Kizárólag önmaga miatt.
A szeretőjének akarta Montyt. Miért is ne tarthatna szeretőt? Már nem zsenge
hajadon, hogy ne adhassa oda magát házasság előtt. Valószínűleg soha nem lesz
alkalma újra férjhez menni, és nem is akar.
Aztán eszébe jutott, hogy ha az minden vágya, hogy szeretőt tartson, számtalan
úriember közül választhatna. Tapasztalatai szerint nem volt hiány férfiakban, akik
ágyast kerestek maguknak.
Egy pillanatig elállt a lélegzete a puszta gondolattól, hogy Montyval oszthatja meg
az ágyát. A férfi szája... az ő szájára tapad. Kezével... a kezét fogná. Ő pedig ujjaival
cirógatná Monty arányos testét, széles vállát, forró bőrét...
Ez botrányos. Szégyenletes. És nagyon, de nagyon... kísértő.
- Min gondolkodik? - Monty hangja mély volt, meleg lehelete a fülét érte.
- Mmra, meg fog lepődni...
Monty? Clara szeme kipattant, s egyszer csak Sir Thorogood fürkésző, ezüstös
tekintetével találkozott. Milyen furcsa, hogyan tévedhetett ekkorát, éppen egy ilyen...
szokatlan pillanatban. Hisz' nincs a világon két ennyire különböző ember.
Megrázta a fejét és egyet visszalépett, így már csak elmosódott figurának látta a
férfit.
- Ó, sajnálom. Mit is mondott?
- Ne mozduljon innen. A köd egyre sűrűsödik. Nem akarom elveszíteni magát
ebben a homályban.
Én igen.
A férfi a keze után nyúlt. Clara határozottan nyugalomra intette magát. Milyen
buta liba vagyok. Most nem ajánlatos magamra maradnom. Vonakodva tette az ujjait a
férfikézbe, és meglepetten tapasztalta, milyen erős a szorítása. Valahogy úgy képzelte,
bizonyára erőtlenek az ujjai.
Dalton kissé közelebb húzta magához. Valóban egyre kevésbé látták már egymást.
Először még azon tűnődött, hogyan jutnak haza.
- Ha nem száll fel a köd... - kezdte a nő.
- Szerintem, ahogy melegszik a levegő délután, a köd eltűnik. Ezt a jelenséget a
hideg időjárás váltotta ki. Ma hűvösebb volt a hajnal a szokásosnál, ez minden.
- Ó, látom, igen tájékozott az időjárás kérdéseit illetően.
- Igen, számos témáról tudok intelligensen beszélni. Egészen döbbenetes, ugye?
Vajon tréfál? De furcsa. Clara eddig még nem vette észre, hogy ebbe az emberbe
akár egy mákszemnyi humor is szorult volna. Nos, nyilvánvalóan nem válaszolhat
neki hasonló stílusban. A tyúkeszű Mrs. Simpsonnak ugyanis egy fikarcnyi
humorérzéke sincsen.
Úgy döntött, szó szerint veszi, amit a férfi mondott. - Ó, igen! Soha nem értettem
az időjáráshoz, egy egészen kicsikét sem. Vagyis, nem tudom, vajon miért esik az eső.
Nem lenne sokkal kellemesebb, ha egyfolytában sütne a nap? Persze, akkor ne süssön,
amikor kalap nélkül vagyok a szabadban. Akkor inkább legyen felhős az ég, nem
gondolja? - Na végre, ez már csak elmond valamit arról, mennyire bugyuta.
Dalton felsóhajtott. Özvegy „Szimplaész" ismét önmagát adja, és olyan logikátlan
gondolatösvényeken jár, amelyeken csakis ő maga igazodik ki. Valahányszor úgy
gondolta, kezd vonzódni hozzá, a nő azonnal valami egetverő ostobasággal hűtötte le a
kedvét.
De most legalább nem vihog. Ha vihogna, ő isten bizony lelökné a hídról.
A köd fojtó lehelete, mely most már jó néhány perce elszigetelte őket egymástól, a
város és a parkban tartózkodók hangjait is elnyelte, s Daltonnak egyszerre csak úgy
tűnt, ketten maradtak a világon.
Ezért, amikor a híd deszkáin léptek dobogása hallatszott, olyan volt, mintha a zaj a
testén vibrált volna végig. Az első dobogást egy újabb követte. Mrs. Simpson is
megijedt, ujjai a férfiéra kulcsolódtak.
- John? - szólt a hang felé.
- Ühümm - jött a fojtott válasz.
Dalton ellazult végre. Mrs. Simpson elengedte a kezét, de abban a pillanatban
máris a karjába csimpaszkodott, és közelebb hajolt hozzá.
 - Ez nem John - súgta ijedten.
Daltonnak nem jutott ideje másra, mint hogy hirtelen maga mögé vonja a nőt,
mielőtt az ismeretlen rájuk támadna.
 11.

- Ne! - A tiltakozása későn jött. Az az idióta olyan erővel taszította őt maga

mögé, hogy kikerült a látóteréből. Vagy talán éppen ez volt a szándéka? Ha Clara nem
látja őt, akkor a támadók sem láthatják Clarát.
Fojtott nyögések és dulakodás zaját hallotta, de semmit sem látott. A híd
megremegett, ahogy a korlátjához valami hozzácsapódott. Aztán ismét. A sűrű ködön
káromkodások és testeken csattanó ütések zaja szűrődött át, de Sir Thorogood hangja
mintha nem lett volna közöttük.
Majd egy hatalmas csobbanás hallatszott, nyomában pedig rohanó léptek zaja a
hídon. Egy nagytestű valaki száguldott el Clara mellett, súrolta is a kavargó ködben,
amitől az asszony megpördült. Az alak azonnal el is tűnt, és csak a csend maradt a
nyomában.
- Sir Thorogood? - hangja erőtlennek tűnt még saját maga számára is a vattaszerű
homályban. - Sir, kérem, válaszoljon. - Vajon jól van? Vagy feláldozta magát, hogy
megmentse őt?
Hát, ez nem jól alakul. Ha ez az átkozott szélhámos pont ma változik át hőssé, ő
inkább feladja a küzdelmet ebben az egész kalamajkában.
Egy darabig mozdulatlanul álldogált, próbálta visszanyerni lélekjelenlétét. Aztán
hirtelen ötlettől vezérelve térdre ereszkedett, hogy kitapogassa a híd deszkáit a lába
alatt. A deszkák a hídlábra merőlegesen álltak. Tehát ha végighalad rajtuk, eljuthat...
A korlát oszlopa alig pár centire rajzolódott ki a szeme előtt. De vajon ez a jobb
oldali vagy a bal oldali korlát? Megpróbálta kitapogatni a híd enyhe hajlását a lába
alatt, de egyszerűen elvesztette tájékozódó képességét.
Hirtelen valaki felnyögött mögötte. Clara megfordult és felállt.
- Sir Thorogood, maga az?
Egyik kezével a korlátot követve, másikat maga elé tartva közelebb lépkedett.
Ment előre, de semmit nem tudott kitapintani. Csak a képzelete játszott vele? Nem is
volt semmiféle hang? És most egészen egyedül van a hídon?
- Mrs. Simpson, bizonyára rendkívül szép a cipője – érkezett egy nyöszörgés a
lába felől. - De ha nem esne nehezére, levenné végre a kezemről?
Clara hirtelen hátralépett.
- Te jó ég! Sajnálom! - Letérdelt oda, ahol az előbb állt, és a hang felé
tapogatózott. Egy férfiruha szövetét érezte a keze alatt, s erősen megmarkolta. A ruha
feljajdult.
- El a kezekkel, maga tyúke... ö, drága hölgyem!
Ijedten kapta el a kezét.
- Sajnálom! Csak nem sérült meg?
- Á, dehogy - nyögte a hang.
- Hol fogtam meg... - a nő hirtelen elhallgatott. - Talán nem is akarom tudni.
- Jobb is - hallatszott a zihálás. Dalton két kézzel fogta legkényesebb testrészét a
ködben, miközben elfojtott egy fájdalmas sóhajt. A fészkes fenébe, ez az idióta
nőszemély csaknem megfosztotta a férfiasságától. Nem létezik, hogy ő valaha is
viszonyt kezdjen ezzel az istenveréssel! Olyan a szorítása, mint egy satué!
- Jobban van már? - hallatszott egy reménykedő hang pár másodperc múlva.
Csakis egy nő tehet fel ilyen kérdést ebben a helyzetben. Dalton mégis elnyomta
haragját, sőt bűntudatot érzett. Nem az asszony tehet róla, hogy ilyen helyzetbe
kerültek. Neki nem lett volna szabad beleegyeznie ebbe a kocsikázásba, hiszen
tudhatta, hogy valaki a nyomában jár.
- Sajnálom, hogy kiabáltam önnel. Igen, már sokkal jobban vagyok. - Kitapogatta
a korlátot és abba kapaszkodva talpra állt. Látása azonnal elhomályosult az iszonyatos
fejfájástól, lába megingott. Ha alaposabban belegondolt, egyáltalán nem volt jól.
Hatalmas ütést kapott a fejére egy bizonyos ponton. Forgott körülötte a világ, s ez
a kavargó köddel kombinálva épp elég volt ahhoz, hogy elveszítse a talajt a lába alól.
Szédülten visszahanyatlott és elterült a híddeszkákon. Bár a híd nem mozgott alatta,
képtelen volt megállni a lábán.
- Én... vagyis... a fejem...
- Csss. - Érezte, hogy két nyugtatóan hűvös kéz fogja közre az arcát, majd
végigsimít a haján, hogy kitapintsa a kényes pontot. Valóban van ott egy púp, bár az
ujjak azonnal tovább siklottak, és gyengéden bejárták az egész fejét, további sérülések
után kutatva.
Dalton nem hitte, hogy máshol is megsérült volna, mégis olyan gyenge volt a
hangja, hogy alig tudott válaszolni az asszonynak. Az érintés pedig rendkívül jólesett
neki.
Az agyában már újra kezdtek forogni a kerekek. Igyekezett felidézni, mi is történt.
A köd. Igen, teljes köd borult rájuk, ami inkább segítségül, semmint akadályként
szolgált a támadáshoz. Olyan zavarosan zajlottak a dolgok, hogy egy darabig meg volt
győződve arról, hogy a két idegen férfi egymással verekszik. Végül az egyikük
belepottyant a vízbe, a másik pedig eliszkolt. Dalton biztos volt benne, hogy ő maga
csupán enyhe agyrázkódást szenvedett. A megsanyargatott „családi ékszert”
leszámítva.
Clara igyekezett megőrizni hidegvérét, mialatt vizsgálódón végigfuttatta a kezét a
férfi testén. Tagadhatatlan, hogy a fickót szinte tökéletes alakkal áldotta meg a
természet. Mellkasát és vállát nem a ruhájába varrt tömések, hanem kemény izmok
tették feszessé. Dereka nem bálnacsonttól és fűzőktől formás és lapos, hanem a
kemény testmozgástól.
Nyoma sem volt sérülésnek a testén, sem szakadásnak a ruháján, és ragacsos
vérfoltot sem fedeztek fel rajta a kutató ujjak. Ám Clara tudta, hogy az erős ütéstől
szemmel nem látható belső sérülések keletkezhetnek. Egyre jobban aggódott érte, s
azon töprengett, vajon meddig tart még ez a köd.
És mi van, ha komoly baja esett? Jó, persze hogy egy hazug szélhámos; de
habozás nélkül megvédte őt a bandita támadásától. Nagy valószínűséggel az életét
köszönheti Sir Thorogoodnak.
A csudába.
Miután befejezte a vizsgálódást, felült, és fejét a híd kemény korlátjának
támasztotta.
- jobb ötletem van - szólalt meg. Gyengéden átnyalábolta a férfit, és fejét az ölébe
fektette. Az egyáltalán nem tiltakozott, úgy dőlt az ölébe, akár egy rongybaba. Clara
önkéntesként dolgozott a kórházban, s tapasztalatból tudta, hogy fejsérülések esetén
nem szabad hagyni, hogy az illető elaludjon, nehogy elveszítse az eszméletét.
- Uram? - Nem kapott választ. Gyengéden megpaskolta az arcát. - Sir
Thorogood? Kérem, válaszoljon!
Az asszony riadalma egyre fokozódott, gyomra összeszorult az idegességtől. -
Könyörgöm, ébredjen! Nem szabad elaludnia. - Ismét megpaskolta, ezúttal kissé
erélyesebben.
A férfi megmozdult, fejét úgy fordította el Clara combján, hogy arcát a derekának
támaszthassa.
- De jó illata van - mormolta.
A megkönnyebbüléstől Clara elnevette magát. Annyira örült, hogy a férfi magához
tért, hogy ismét cirógatni kezdte a haját.
- Maradjon ébren. Elég bonyolult lenne kimagyarázkodnom, hogyan terültem el
itt a hídon, és mit keres egy eszméletlen férfi az ölemben.
A derekán érezte a férfi forró leheletét.
- Mondja azt, hogy kimerültem... a túlzásba vitt... rajongástól.
- Túl romantikusan hangzik. Egyszerűen azt mondom majd, hogy vissza akart
élni a helyzettel, én pedig kénytelen voltam a napernyőmmel lecsapni.
Dalton közelebb fészkelődött, arcát szorosan hozzá préselte.
- Igen ám, de hol az a veszélyes fegyvere? Nem is hozott magával napernyőt.
- Hmm. Igaz. Muszáj lesz azt mondanom, hogy a folyóba ejtettem.
Tulajdonképpen megoldhatnám az egész helyzetet azzal, hogy magát is a vízbe lököm.
- Hirtelen felindultságból elkövetett bűntény. Hogy maga milyen... teátrális.
Hangja elhalkult, Clara ijedten paskolta meg az arcát.
- Ébredjen! Hallja?
Semmi válasz. - Sir Thorogood! - Ijedtében egy rendes pofont kevert le neki.
 - Au! - kapta Dalton a kezét az arcához. - Vigyázzon. Még a végén kezdem azt
hinni, hogy megint kedvel engem.
- Ne butáskodjon már. Persze hogy kedvelem. Éppen most mentem meg az életét,
nem igaz?
- -Ó, tehát ezen igyekszik? Azt hittem... a folyóban végzem majd.
- Csak vicceltem - mondta gyengéden az asszony. - Az én védelmemre kelve
kapta az ütést a fejére. Hálátlanság lenne tőlem, ha most magára hagynám.
- A fejem... súlyosan megsérült?
- Van rajta egy nagy púp. - Megfogta a férfi kezét és a feje tetejéhez vezette. -
Szerintem holnapra már kutyabaja sem lesz. Addig viszont fontos, hogy ébren
maradjon.
A férfi megborzongott.
- Értem. Ébren kell maradnom. Az egyik jó ismerősöm néhány hónappal ezelőtt
kapott egy csúnya ütést a fejére... azóta sem tért még magához.
Szánalom ébredt Clarában a férfi hangjából sütő ijedtség hallatán. A helyzet
kétszeresen is aggasztó szegénynek, ha egy barátja hasonló sorsa jár az eszében.
Clarának rémlett, mintha maga is hallott volna egy ilyen esetről nemrégiben a
kórházban. Egy úriember szekérnyi sebesült katonával állított be, akik egyike olyan
rossz állapotban volt, hogy alig volt remény rá, hogy megéri a másnapot.
Az a férfi életben maradt ugyan, de nem ébredt fel egyszer sem, mialatt a
kórházban feküdt. Végül valaki elvitette valahová, ha jól emlékszik.
Vajon ki lehetett? - töprengett. Az ám, ha ezt a szélhámost orvoshoz vinné, még az
igazi nevét sem tudná megmondani. Hiszen a világon semmit sem tud róla.
Rosszul álltam ehhez az egészhez - ismerte be. „El kellett volna nyernem a
bizalmát, s elérni nála, hogy elárulja, mi a célja ezzel a színjátékkal. Időnként
észrevettem, hogy rajtam felejti a szemét. Ha bevetném a ritkán használt női
praktikáimat, talán kideríthetném, vajon valóban rosszak-e a szándékai, vagy sem."
A férfi feje mozdulatlanul hevert az ölében, s Clara ijedten konstatálta, hogy az
arca ismét halálsápadt lett. Kotorászni kezdett a retiküljében a repülősóért, amit az
ominózus eset óta, amikor a túl szorosra húzott fűzője miatt elájult, mindig magával
hordott. Ceruzacsonkok, kacatok akadtak a kezébe, sőt Kitty leszakadt kalapszalagja -
megígérte a lánynak, hogy majd visszavarrja -, és még ezer más haszontalan holmi, de
a repülősót nem találta.
Félig öntudatlan állapotában Dalton elégedetten nyugtázta, hogy igen kellemes
egy nő ölében feküdni. Erre ugyanis nem sokszor adódott alkalma. Kábulatában el is
határozta, hogy a jövőben igyekszik többször is szerét ejteni, hogy ezt megtehesse.
Észlelte, hogy Mrs. Simpson kétségbeesetten kutat a táskájában, közvetlenül
felette. Valami ki is pottyant belőle, és egyenesen Dalton mellkasán landolt.
Odanyúlt, hogy megnézze, mi az. Egy kicsi rongyzacskó. Illatszeres tasak, futott át
homályos agyán, de valószínűleg téved, az ilyen tasakoknak ugyanis általában jó az
illatuk. Ez viszont orrfacsaró gyógynövényszagot áraszott, ami egyáltalán nem volt
kellemes.
- Ebben mi van? - dörmögte. - Tea?
- Ó, nem. Macskamenta.
- Miért hord magánál macskamentát?
Az asszony még mindig kotorászott a táskában.
- A macskáknak, természetesen.
Hát persze, hiszen Rose kedveli a macskákat.
- Sok macskája van?
- Dehogy, egy sincsen - mondta szórakozottan. - Beatrice nem tűri meg őket a
házban.
Dalton megpróbált kiigazodni ezen a kijelentésen, erőltette is az agyát, de túl
bonyolultnak bizonyult a dolog, A kabátzsebébe nyúlt, és beletette a kis zacskót.
Nehogy elvesszen a macskamenta. - Na végre, megvan!
A retikül Dalton homlokán koppant. Ha nem lettek volna rajta öklömnyi
gyöngyök, melyek csaknem kiverték a szemét, a hűvös, súlyos tárgy kifejezetten
enyhíthette volna kínzó fejfájását. Ekkor valaki egy hegyes valamit dugott fel az orrán
át az agyáig, s ettől azonnal megfeledkezett a táskáról.
- Mennydörgős ménkű! - pattant fel hirtelen, ellökve a retikült és az orra előtt
hadonászó kezet. - Mi az ördögöt csinál?
- Fel kellett ébresztenem magát.
- Ébren voltam. Legalábbis azt hiszem. De bárcsak ne lettem volna! - Dalton orra
égett, fejében a lüktetés úgy felerősödött, hogy attól tartott, szemgolyói minden egyes
szívverésekor kinyomakodnak a koponyájából.
Ó, mennyire gyűlölte ezt a hárpiát! Bármire megesküdött volna, hogy életében
nem gyűlölt nála jobban senkit, kivéve talán azt a himlőhelyes arcú fiút az iskolából,
aki a Dolly Dalton csúfnevet aggatta rá, és ahányszor csak alkalma nyílt rá, mindig jól
elverte.
Egészen addig, míg Dalton vagy öt centivel túlnőtte őt, és egyszer egy egész
délután rajta ült a fiún, mialatt az hasalva a házi feladatot magolta. S addig nem
eresztette, míg korábbi ellensége kínjában ki nem nyögte, hogy egy hozzáillőbb
becenevet kreál Daltonnak: ekkor született meg „Monty". És ettől kezdve fogadták őt
el a többiek az iskolában.

Természetesen ezt a Montyt sok éve elhagyta már. Mostani életében nincs helyük
gyerekes emlékeknek és szórakozásoknak. Túl komoly az életvitele ahhoz, hogy ilyen
felesleges dolgokra időt vesztegessen, Liverpool hangja visszhangzott a fejében, még
abból az időből, amikor behívatták az ifjú Daltont és megfegyelmezték, élete egyetlen
gyerekes csínytevéséért.
 - Túl sok dolgod van az életben ahhoz, hogy ilyesmire pazarold az időt. Ezt jól
vésd az eszedbe, és ne feledkezz meg róla, amikor majd készen állsz, hogy elfoglald a
helyedet a Lordok Házában, Egy férfi annyit ér, amennyi tudást magába szívott.
Pallérozd az elmét, és pallérozod az embert! Így aztán Daltonnak félre kellett tennie a
szívét és a lelkét, s velük együtt félretette krikett ütőjét és korcsolyáját. Monty is a
süllyesztőbe került, hogy elő se bukkanjon soha többé. Egészen tegnapelőttig.
- Sir Thorogood? Itt van még velem? Kér még egy kis repülősót?
Szentséges ég, csak azt ne. Dalton nagy nehezen visszatérítette elkóborolt
gondolatait, s tudatosodott benne, hogy egy finom, puha ölben pihen. Pontosan
megfelelő a puhasága, állapította meg félálomban. Ha túl sovány lenne, nyomnák őt a
csontjai. Ha túl kövér, akkor nem lenne elég hely, hogy ilyen luxuskényelembe
helyezhesse a fejét a nő derékhajlatánál, így viszont kellemesen hozzá tud simulni a
lapos hashoz fájó homlokával.
- Sir Thorogood?
- Hmm?
- Maga most dörgölőzik hozzám?
Dörgölőzés. Milyen tökéletesen kifejezi ez a szó a lényeget.
- Azt hiszem, igen.
- Értem. És biztos benne, hogy ez ildomos?
Ildomos. Az ildomos nem kellemes szó. Inkább fojtogató és rideg. Bizonyára ez a
legundokabb szó az értelmező szótárban.
- Uram? Ne aludjon vissza!
- Akkor beszéljen hozzám. Meséljen a... férjéről.
Hűvös ujjak simultak lüktető fejére.
- Rendben, ha ezzel ébren tarthatom.
- Hogyan ismerkedtek meg?
- A nővérét már egy ideje ismertem, mivel önkéntesként dolgoztam a kórházban,
jó néhányszor meghívott hozzájuk vacsorára, és ott találkoztam Bentley-vel.
- Megtetszett magának?
Érezte, hogy a nő vállat von. A mozdulattól a dereka és a hasa kellemesen
cirógatta Dalton arcát.
- Először még nem, bár a legtöbben meglehetősen jóképűnek tartották. Olyan
kevéssé keltettem fel addig a férfiak érdeklődését, hogy semmit nem vártam tőle.
Barátságosnak tűnt, de ez minden.
- Akkor hogyan lett mégis a felesége?
- Éppen mielőtt az apám... meghalt, Bentley megkapta a behívóját. A háborúba
indult, s ettől a gondolattól lelkessé és romantikussá vált. Az apám temetése napján
kérte meg a kezem, nem sokkal az előtt, hogy elindult a Félszigetre. Nagyon
meglepődtem az ajánlatán, s meg is könnyebbültem. így aztán igent mondtam.
- Megkönnyebbült?- A finom ujjak szórakozottan babráltak Dalton hajában. A
férfi azon gondolkodott, vajon Mrs. Simpson felfogja-e, hogy ezt teszi. A ködben
egészen másmilyennek tűnt, sokkal... simulékonyabbnak. Sőt kedvesnek, pontosan,
amilyennek Agatha jellemezte őt.
- Megkönnyebbültem, hogy lesz saját otthonom, és lehetőségem a jövőre nézve.
Meg családom.
- És aztán? A férje meghalt a háborúban?
- Igen. És azóta Beatrice nagylelkűségétől függ a sorsom - hallgatott el az
asszony.
Daltonnak hiányzott a kellemes hang, mivel amíg hallgatta, lüktető fejfájása is
enyhült, elméje pedig kiélesedett.
- Meséljen a rajzairól.
Az asszony teste megmerevedett.
- Azokról nincs mit mesélni.
- De hiszen ön szívesen alkot, s az unokahúga említette nekem, hogy egészen
ügyesen is. Hogyan tanult rajzolni?
Dalton érezte, hogy a nő teste ellazul a feje alatt, ujjai ismét cirógatni kezdték a
haját.
- Édesanyám szeretett rajzolni és festeni is. A legkorábbi emlékem róla, hogy
fogta a kezemet, melyben a ceruza volt, és segített virágot rajzolnom. Miután meghalt,
sokat rajzoltam, így emlékeztem rá. Végül pedig már azért, mert nem volt más
választásom. Rajzolás közben ki tudtam lépni egy kis időre az életemből. Egyfajta
álomvilágot teremtettem vele magamnak.
- És miről álmodott? - suttogta a férfi.
Clara nem válaszolt.
- Azt hiszem, a köd hamarosan felszáll. Már most is mintha világosabb lenne.
Dalton felnyitotta a szemét, aztán gyorsan be is csukta. A fény valóban élesebb
lett, s ettől még nagyobb fájdalom nyilallt meggyötört agyába. Kezdte elveszíteni
gondolata fonalát. A köd a tájról beköltözött az elméjébe.
Két hűvös tenyér fogta közre az arcát. Hűvös kéz a meleg öl helyett. Mennyire
megszerette ezt a nőt. Mi is a neve? Rose?
- Sir, gondolja, hogy a banditák még mindig a közelben vannak?
Banditák. Na nem, el kell, hogy mondja neki... Megmozdult és ismét megfogta az
asszony kezét.
- Ha felszáll a köd... hívja ide Johnt... vigye el önt a parkból, és küldjenek valakit
vissza értem.
- Csss. Nem hagyom itt magát.
- Nem érti... Azt hiszem, valaki megpróbál engem... vagyis maga nincs...
biztonságban, ha velem marad.
- Azok az alakok kifejezetten magát üldözték? Azt hittem, közönséges útonállók.
- Ilyen... időben... még az útonállók sem... dugják ki otthonról az orrukat. -
Megfogta az asszony kezét. - Azt hiszem... a karikatúrák miatt. Valaki le akar állítani.
De nem tudok... jaj, a fejem... ha valahol itt várnak rám... nem tudok... megbirkózni
velük.
Bűntudat ébredt Clarában. Mindez az ő hibája. Aztán pedig szinte mellbe vágta az
igazság. Te jó ég! A két bandita nem is a férfit akarta megtámadni, hanem őt!
Valaki a halálát kívánja.
 12.

Mrs. Simpsont az inasa lesegítette a kocsiról a Trapp-ház előtt. A nő aggódva

fordult meg és pillantott a még a bakon ülő Daltonra.
- Biztos, hogy nem akar bejönni, hogy hívhassak magához valakit? Mi lesz, ha
ismét elájul?
Clara és John segítették talpra és támogatták vissza őt a kocsihoz, miután felszállt
a köd, Dalton mindvégig eszméleténél volt, mialatt John hazahajtott velük, s arra is
emlékezett, mi történt vele a gyaloghídon. Egy pillanatig a nőre bámult, mivel nem
jutott eszébe a neve.
- Miért ájulnék el?
Az asszony hozzálépett és kivette a gyeplőt az elerőtlenedett kézből.
- Ragaszkodom hozzá, hogy itt maradjon. Semmibe sem telik, míg John idehozza
valamelyik emberét.
Dalton bólintott.
- Valamelyik emberemet. - Aztán hirtelen gyanúsan kiélesedett a tekintete. -
Valamelyik emberemet?
Hajszál híján elárulta magát. Koncentrálnia kell! Mit tegyen? Hogyan érheti el
Jamest?
- A... barátom, Mr. Cunnington. - Vigyázz, mit mondasz! - Ő elérhető a klubban,
melyet... gyakran látogatok. - Vajon túl sokat mondtam? Nem, hiszen semmi szokatlan
nincs abban, ha valakinek egy klubban barátja van.
Mrs. Simpson fellelkesült.
- Nagyszerű! John, segítsen, vigyük be Sir Thorogoodot a házba. - Majd ismét
Daltonhoz fordult. - Megengedi, hogy orvost is hívjak?
Dalton hevesen megrázta a fejét. Ettől a lüktetés még inkább felerősödött. A
fenébe, orvosra valóban szüksége van, de nem arra, akit Mrs. Simpson hívna. Nyilván
valami sarlatánt rendelne ide, aki alaposan megpungálná, és felesleges kérdéseket
tenne fel, melyekre mostani kótyagos állapotában nem engedheti meg magának, hogy
válaszoljon.
- A barátomat.,, kérem, csak a barátomat hozassa ide. – John szó szerint leemelte
őt a kocsiról. Dalton lerázta magáról, és igyekezett megállni a lábán. Szédülése már
enyhült, de tudta, most nem lenne képes egyedül hazahajtani.
Benn a házban kénytelen volt tűrni Mrs. Trapp és lányai csivitelését, míg Mrs.
Simpson ki nem terelte végre őket a nappaliból. Dalton hálásan hunyta le a szemét a
csendben.
Egy hűvös kéz simulta halántékára, majd szelíden végigsimított a haján, hogy
kitapintsa a púpot. Dalton arca megrándult, de csak éppen hogy, mivel nagyon jólesett
neki a lágy érintés.
- Nagyon fáj?
A halk kérdés egészen közelről jött, meleg lehelet cirógatta meg a fülét. Hirtelen
beléhasított, mennyire vágyik az ilyen lágy hangokra, gyengéd érintésekre.
Keze önkéntelenül felnyúlt, hogy megfogja azt a finom kis kezet. Gyorsan az
ajkához húzta. Az ujjak megrebbentek az ujjai közt, mint egy elfogott pillangó, aztán
lassan tovarebbentek.
Sóhajtott, feje visszacsuklott a kerevet kipárnázott támlájára. Még mindig lüktetett
benne a fájdalom, bár a dübörgés kissé enyhült talán.
- Azt hiszem, el tudnék viselni egy kis brandyt.
Halk nevetés hallatszott az áldott csendben.
- Én pedig el tudnám viselni, ha szárnyaim nőnének. De azt hiszem, ma
egyikünknek sem teljesül a kívánsága. Ebben az állapotában kifejezetten rossz ötlet
lenne, ha alkoholt inna.
Dalton óvatosan bólintott. Az asszonynak igaza van.
- Annyira kedves hozzám, Mrs. Simpson, főleg az után, hogy olyan rémesen
undok voltam önnel a kocsikázásunk során.
- Undok volt? Észre sem vettem.
Ez valamiért aggasztotta Daltont. Már épp kezdte élvezni az asszony kitüntető
figyelmét, de most mintha elvesztette volna iránta az érdeklődését.
Na és? Mit számít ez? Neked küldetésed van!
Kábulatából felriadva kinyitotta a szemét és észrevette, hogy Mrs. Simpson
mereven bámul rá. Fejét oldalra döntve furcsán mosolyog.
- Fantasztikus szeme van! Túl szép egy férfinak!
Dalton hangosan felnevetett, majd szorosan két keze közé fogta a fejét, hogy agya
benn maradjon a koponyájában.
- Jaaaj!
Clara nevetve csóválta a fejét. Nem tudta megmondani, melyik pillanatban döntött
úgy, hogy megbocsátja ennek az embernek a pózolását. Talán akkor, amikor elmondta,
hogy a karikatúrái miatt támadták meg? Talán, amikor a veszély első pillanatában
azonnal maga mögé vonta őt, hogy megvédje?
Vagy talán mialatt a férfi teljes bizalommal pihent az ölében kiszolgáltatva és az ő
gondoskodására szorulva?
Akárhogy is történt, azon kapta magát, hogy abszolút természetesen tud Sir
Thorogoodra mosolyogni, és nem viszket már a tenyere, hogy hatalmas pofont
keverjen le neki. Magának vindikálta a dicsőséget az ő karikatúráiért - és akkor mi
van? Clarának soha nem is állt szándékában, hogy a nyilvánosság elé álljon a rajzaival.
Tulajdonképpen ez az alak még meg is könnyítette a dolgát, hiszen így soha senki nem
fog rá gyanakodni.
Nem hitte, hogy valaha is megérti, miért tesz valaki ilyet, viszont „Sir Thorogood”
iránt érzett haragja elszállt. Csak hadd sütkérezzen egy darabig a dicsfényben.
Clarának pedig, ha más nem, hát marad a Társaság őszinte elismerése a rajzai iránt.
Vagy rosszallása...
Ha valaki üldöz engem... vagyis ezt az embert... szóval, ha valaki üldözi Sir
Thorogoodot, akkor ezt az úgynevezett szélhámost miattam fenyegeti veszély -
függetlenül attól, hogy a mihaszna önként vállalta magára ezt a szerepet.
Valahogyan figyelmeztetnie kellene.
- Sir Thorogood - hajolt felé. - Azt mondta, valaki az én... vagyis az ön
karikatúrái miatt támadta meg.
A férfi rá sem nézett.
- Ezt mondtam volna?
- Igen, a hídon. Ha ez igaz, nem gondolja, hogy bölcsebb lenne, ha... nos, ha
kissé kevesebbet mutatkozna nyilvánosan?
- Ó, semmi ilyesmiről nincs szó. Biztos vagyok benne. Útonállók voltak,
kihasználták a ködöt, hogy elemeljenek néhány tárcát és zsebórát. - Hangja könnyed
volt, bár meglehetősen gyenge.
- De hát azt mondta...
- Egy kótyagos agy sok ostobaságot teremhet, drága hölgyem. - Kuncogott,
kezével legyintve. - Csupa ostobaságot.
Te jó ég! Visszatért hát a nagyképű pozőr, méghozzá kiváló formában. Milyen
bosszantó. Épp most, amikor kezdte kissé megkedvelni ezt az alakot.
- A barátja bizonyára hamarosan itt lesz. Elküldtem érte Johnt. Csuda érdekes
neve van a helynek: Álruhások Klubja.
Sir Thorogood dörmögött valamit a halántékát masszírozó kezek alól. Nem sokkal
ezelőtt Clara még úgy vélte, a klub neve tökéletesen illik ehhez az emberhez. Most
viszont csak mélyet sóhajtott, s az járt a fejében, hogy néhány óra múlva a padláson
lesz már, és átváltozik Rose-zá. Azon tűnődött, vajon mikor ér már ide Sir Thorogood
barátja. Kissé idegesen várta, mert már az esti terveit szövögette. Ma van a hónap első
vasárnapja. Ha Monty nem felejtette el, amit Rose mesélt neki Wadsworth szokásairól,
lehet, hogy ma éjjel ismét megjelenik, hogy megtudja, milyen új dokumentumok
kerültek a széfbe Mr. Wadsworth havi elszámolásait követően.
Most tehát a lehető leghamarabb meg kell szabadulnia Sir Thorogoodtól.

James kopogott a Smythe Square-i ház ajtaján, és egy barátságos arcú lakáj be is
engedte, Miután bemutatkozott, bevezették egy kényelmes szalonba, ahol Dalton
feküdt a kereveten, párnákkal a háta mögött, egy zöld ruhás, vonzó lány oltalma alatt.
Amint a lakáj bejelentette Jamest, a lány felállt és a kezét nyújtva elé sietett. Most,
hogy másodszor is megnézte, rájött, hogy nem is lány, hanem asszony, bár igen
fiatalos - és ez máris felkeltette érdeklődését.
Sóhajtott, s az jutott eszébe, hogy szokás szerint valaki már megint megelőzte. Az
érdemesebb hölgyeket sorra elhalásszák előle az olyan fickók, mint Simon és Dalton, s
csak a csalfák maradnak meg neki.
- Köszönöm, hogy ilyen hamar idefáradt, Mr. Cunnington. Sir Thorogoodot
leütötték, de nem engedte, hogy orvost hívjak hozzá. Kérem, tegye meg helyettem.
- Természetesen, Miss...
Clara meglepetten pislogott rá, majd elnevette magát, s ez még bajosabbá tette az
arcát.
- Elnézést, Mr. Cunnington. - James belefeledkezett abba az intelligens,
mogyoróbarna szempárba, alig hallotta, amint a nő bemutatkozott.
- ...Simpson.
Jamesnek a földbe gyökerezett a lába. Ez az az özvegy „Szimplaész”, akitől
Dalton haja égnek állt?
Mrs. Simpson a férfi hallgatását az aggodalom jeleként értelmezte.
- Biztos vagyok benne, hogy rendbe jön majd, de most még hol elájul, hol
magához tér. Talán maga megnyugtathat az állapotát illetően, hiszen sokkal jobban
ismeri őt, mint én.
Odavezette Daltonhoz. James óvatosan rápillantott, de a sápadtságon kívül nem
vett észre semmi rendkívülit ezen a keményfejű fickón. Sokkal jobban érdekelte őt a
csinos özvegy.
De hiába, mivel Mrs. Simpson már kifelé tartott a nappaliból.
- Magára bíznám, hogy hazavigye. Megteszi? Az inasomat is baleset érte a
ködben, no meg engem is megviselt kissé ez a kaland.
Egy utolsó pillantást vetett még James felé, mintha már alig várná, hogy
elhagyhassa a szobát. A férfi némán bólintott, teljesen megzavarodva Mrs. Simpson
ellentmondásos személyiségétől.

- Elment?
A szenvedő morgás a kerevet felől érkezett, és James újra Daltonnak szentelte
figyelmét.
- Igen, elment. Tetszik nekem. - Leült az ágy melletti székre. - Lecsaptak,
öregem?
Dalton a fejéhez emelte a kezét.
- Ó, igen, nekem is kijutott a jóból, köszönöm kérdésed. - Undorodva dobta le
magáról a takarót, melybe gondos kezek bugyolálták. - Szabadíts ki ebből a rózsaszín
pokolból végre! Életemben nem láttam még ennyit nőt egyetlen házban! Négyen is
vannak! Vajon az a szegény Trapp hogyan képes elviselni?
James körülnézett a kényelmes helyiségben. Valóban túltengett benne a rózsaszín
díszítés, bár ennél sokkal giccsesebbet is látott már. A saját anyjának is a rózsaszín
volt a kedvenc színe, de őt ez soha nem zavarta.
Vállat vont, majd talpra segítette barátját.
- Lehet, hogy Trapp szerencsésnek tartja magát, hogy négy nő rajongja körül egy
hosszú, fárasztó nap után.
Dalton bizonytalan lábakon állt, James ejtette hát a témát. Ha Dalton kitart a
véleménye mellett, hogy nem kedveli Mrs. Simpsont, elég bolond. Ez a nő csinos,
intelligens, és egyértelműen nem került Dalton bűvkörébe.
James csodálkozva csóválta a fejét.
- Nem valami humánusak a normáid, öregem.
Dalton lesöpörte a ruháját és egyenesre igazította a mellényét.
- Halvány fogalmam sincs, miről beszélsz.
James összecsücsörítette a száját, s az ajtó felé nézett, melyen keresztül az
egyáltalán nem „szimplaész” Mrs. Simpson távozott.
- Nem is vártam, hogy megértsd. - Majd ismét barátjára nézett. - Nos, haza
akarod vinni a fejfájásodat vagy inkább meg akarod sokszorozni, és menjünk a
klubba?
Dalton lehunyta a szemét.
- Ne kímélj.
- Ó, annyira nem rossz a helyzet. Stubbs hallotta, hogy Fisher azt mondta
Kurtnak, hogy Button... - Beszélgetés közben kifelé tartottak a házból, de James
meresztgette a szemét, hátha vethet egy utolsó pillantást az özvegy Mrs. Simpsonra.

Egy óra múlva Dalton a klubban ült az igazgatói asztalnál, és a hallottakat próbálta
megemészteni. A klub egyre jobban klikkesedett. Az utóbbi hónapokban elszenvedett
vereségek után amúgy is meggyengült morál újabb mélységekbe süllyedt. Az
Áruhások most már nem csak Dalton iránt lettek bizalmatlanok, hanem egymás iránt
is.
Fisher, az utolsó élő kódfejtő szemmel láthatóan túl sok időt töltött egyedül a
kódszobában. Daltonnak nem tűnt fel, mennyire kísértették szegény fickót elődeinek
szellemei. Milyen érzés lehet számára, hogy az ő felségterülete jóval komolyabb
támadásoknak van kitéve, akár merényleteknek is, mint a másik?
Fisher, akiről nem mondható el, hogy róla mintázták a bátorság szobrát,
valószínűleg úgy érezte, hogy a kódszoba elszigeteltsége biztonságos menedéket nyújt,
s itt kihúzhatja a háború végéig. Arról nem is szólva, hogy még csak tejfelesszájú
tanoncnak számított, amikor a feletteseit megölték, sorban, egymás után. Hatalmas
traumaként érte, hogy egyik percről a másikra egyszemélyes hatósággá vált.
Kurt, a szakács hosszú évek óta az Álruhások séfje és első számú késelője kifogást
emelt Fisher villámgyors előmenetele ellen, de főleg Button pozíciója bökte a csőrét,
aki szinte nőies puhánysága okán sehogy sem tudta megkedveltetni magát a morc
óriással.
Dalton abszolút megértette, hogy Kurtnak nem tetszik ez a soron kívüli
előléptetés, és - szó, ami szó - Button valóban az ember idegeire ment, különösen,
mivel Lady Raines ajánlotta be őt A szélhámosokhoz. Agatha a fiúk nagy kedvence
volt, Button pedig szívesen hivatkozott a vele való szoros kapcsolatára.
Ezeknek az embereknek - s ez Dalton számára evidens volt - szükségük van
valakire, akiért küzdhetnek. Azt kívánta csupán, hogy mindannyian kiválasszák
maguknak a megfelelő alanyt. A vita egyre hevesebbé vált körülötte. Button,
véleményét nyomatékosítandó, felállt egy székre, és ujjával Kurt mellkasát bökdöste.
Talán figyelmeztetnie kellene, hogy egy komornyik ujjak nélkül annyit ér, mint a
puska töltény nélkül.
Valóban ideje lenne nőket is bevenniük a klubba. Lehetőleg egy hajórakománnyit.
Kurt a grabancánál megragadta és felemelte Buttont. Fisher idegei pedig
pattanásig feszültek. James az egyik sarokban ült, fejét két keze közé fogva.
Hová lett a szorosan összekovácsolódott csapat, amely alig néhány hete egy
emberként küzdött, hogy megmentse Agathát? Dalton megköszörülte a torkát. Hirtelen
csend lett.
- Istenem, nagyon remélem, hogy mostanában nem lesz szükség mentőakció
szervezésére - szólalt meg sajnálkozó hangsúllyal, - Még ahhoz is képtelenek lennétek
összefogni, hogy egy darab szenet kivegyetek a tűzből.
Fisher elvörösödött, de továbbra is dacosan ráncolta a homlokát, Kurt
értetlenkedve dörmögött, Button pedig egy határozott szipákolással megigazgatta
magán a mellényt. Dalton Jamesre nézett, de a közömbös barna szemekből sem tudott
szolidaritást kiolvasni. Szóvá... még James sem.
A pokolba az egész társasággal. Dalton felpattant.
- Egy missziót kell végigvinnem. Elvárom, hogy magatok rendezzétek a
konfliktusaitokat. Ha bármelyikőtök összevérezi a szőnyeget, saját kezével kell majd
kisúrolnia.
Ezzel kisietett a szobából és a klubból is, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy ne
hallja a mögötte újra kirobbanó vitát.

Clara a szobájában tartózkodott, amikor meghallotta Beatrice hangját a lépcső

felől.
- Claa - raa!
Nem válaszolt, csak nagyot sóhajtott és elindult lefelé. Beatrice az első
lépcsőfokon állt és szuszogott.
- Jövök már, Bea. - Nincs értelme győzködni sógornőjét, hogy célravezetőbb
lenne kiabálás helyett felkapaszkodni a lépcsőn vagy akár egy szolgát érte küldeni.
Felvehetne valami vidéki lányt...
- Clara, drágám, látogatód érkezett! Egy igazi látogató.
Rendkívül kellemetlenül érezte magát, amint lejjebb érve megpillantotta
Nathanielt - jobban mondva, Lord Reardont -, közvetlenül Bea mögött. Szerencsére
őlordsága egyáltalán nem volt „igazi” látogató, különben Clara erős késztetést érzett
volna, hogy egy újabb „társasági anya” - karikatúrát rajzoljon.
Lord Reardon csupán egy barát volt, hála az égnek. Úgy látszott, mulat Beatricén,
de nem sértően, így hát Clara hálásan rámosolygott.
- Micsoda szerencsés időzítés. Uzsonnázott már, milord? Csatlakozna hozzám? -
ért oda Clara a fiatalemberhez a kezét nyújtva.
Lord Reardon ráhajolt a kezére, és hízelgő pillantást küldött felé.
- Milyen nagyszerű, hogy itthon találtam, Mrs. Simpson, nagy örömömre szolgál,
hogy a társaságában teázhatok.
A formaságok elhangzása után visszavonultak a szalonba, és Clara csengetett a
teáért, Beának nem sikerült nyomós indokot felhoznia, hogy ő is velük tarthasson,
Clara pedig nem marasztalta. Elvégre semmi kedve jódlizást hallgatni. Undok szokás,
kivéve persze, ha az ember Svájcban él.
Amint kettesben maradtak, Lord Reardon előrehajolt ültében.
- Azért jöttem, hogy visszaadjak valamit önnek, és kérjek egy szívességet, -
Belső zsebéből előhúzott egy díszes papírba burkolt kis csomagot és a nő kezébe tette.
A lapos, puha csomag alig volt nagyobb egy kártyánál.
Ó, a zsebkendőm, mosolyodott el Clara.
- Ön aztán igazán gyors - tette félre a csomagot. - Mondja csak, miben lehetek
szolgálatára, milord.
- E héten keddre, vacsorára ígérkeztem az unokatestvéremhez, Corához.
Szeretném önt is magammal vinni, ha nincs ellene kifogása.
Clara zavartan pislogott.
- Persze hogy semmi kifogásom Mrs. Teagarden ellen. Miért is lenne?
A lord elnevette magát.
- Nem, nem úgy értettem, hogy az unokatestvérem ellen van kifogása - hanem,
hogy nem bánja-e, ha igénybe veszem a társaságát, hogy értelmes beszélgetést
folytathassak a vacsoraasztalnál. Ön rendkívül kellemes társalgó.
Clara felsóhajtott.
- És én még azt hittem, hogy a szépségemért kedvel.
A férfi meglepetten nézett rá, aztán elmosolyodott.
- Vajon miért nem fél élcelődni velem? A legtöbb lány csak sóhajtozik és hízeleg,
ha a közelembe kerül.
 - Nos, én már aligha számítok lánynak, milord - rázta a fejét Clara. - És maga
sem gondolja komolyan, hogy udvarolni akar nekem. Ezért tehát barátok lehetünk, és
szívesen elterelem a figyelmét az unokatestvérééknél vacsora közben.
- Nem - válaszolt lassan a férfi. - Lehet, hogy nem tűnik komolynak, hogy
udvarolok önnek. Mégis...
Az asszony félrebillentette a fejét és várt, de a mondat befejezetlen maradt. A
fiatalember csak mosolygott, majd letette a teáscsészéjét. - Nem akarom tovább
feltartani. Már így is eléggé fárasztó napja volt.
Clara beleegyezőleg bólintott, majd élesen a férfira nézett.
- Ezt meg honnan tudja?
Lord Reardon mosolya kinyílt.
- A sógornője részletesen megosztotta velem a ma délelőtti, balul végződött
kocsikázása történetét. Ön rendkívül bátran viselkedett!
- Nos, nem tudom, miből jutott erre a következtetésre. Mindössze az történt, hogy
a kísérőm a nagy ködben megbotlott, és beverte a fejét. - Legalábbis Clara ezt a verziót
tálalta Beatricének.
A férfi egy hosszú pillanatig fürkészte az arcát.
- Valóban. - Majd ismét elmosolyodott. Tekintete ábrándossá vált, s ettől úgy
nézett ki, mint egy lovagias angyal.
Clara elfojtotta magában művészi sóvárgását. Mennyire szeretné rávenni, hogy
órákig modellt üljön neki! Természetesen, ehhez egy igazi műteremre lenne szüksége.
Aligha kérhetné meg őt, hogy a hálószobájában ücsörögjön...
- Hét órára eljönnék önért, ha megengedi.
- Hmm?
- Kedden este? Hét óra?
Clara bólintott.
- Ja igen, persze. - Elnevette magát. - Elnézést. Azon morfondíroztam, hogy újra
lerajzolnám magát. Attól tartok, buta libának néz.
A mosoly lehervadt a férfi arcáról, tekintete kiélesedett.
- Ó, dehogy, Mrs. Simpson. Még hogy buta liba!
Miután Lord Reardon távozott, Clarának eszébe jutott a kis csomag. Kibontotta, s
arra számított, a saját zsebkendőjét találja benne. Ehelyett egy különleges, brüsszeli
csipkével díszített, batiszt zsebkendő volt a csomagban... egy hercegnő zsebkendője.
Clara úgy fogta a kezében, mint a hímes tojást, és azon tűnődött, mi célja volt
Lord Reardonnak ezzel az ajándékkal. Az nem lehet, hogy valamiféle vonzódás fűzné
őt hozzá. Pont egy ilyen férfit? Nem, bizonyára csak elismerését akarata kifejezni a
neki ajándékozott rajz miatt.
A hallban ütött az óra, Clara elmosolyodott. Már csak hat rövid óra, és ismét
visszaváltozhat Clara Rose-zá. Tik-tak - sürgette halkan a mutatókat. - Tik-tak,
siessetek már!
 13.

Dalton hazaérkezvén egyenest a dolgozószobájába ment, hogy egy kis nyugalomra

leljen. Amint a finom bőr és jó szivarok illatával teli, sötétzöld szobában pihent,
érezte, ahogy a válla kezd végre ellazulni.
A klubban zajlott vita kimerítette, s egyszersmind nyomasztotta is. Az emberei,
szokás szerint, most is alig leplezett távolságtartással beszéltek vele, következetesen
„úriembernek" titulálva őt, s ezzel emlékeztetve, mekkora osztálykülönbség tátong
közöttük, ami megakadályozza, hogy valaha is igazán közel kerülhessen hozzájuk.
Néhány óra múlva felölti majd Monty álruháját egy újabb éjféli kiruccanáshoz. Az
iratokban olvasottak szerint Wadsworth valamilyen befolyásos embert tart zsarolással
a markában, bár az illető kilétére nem derült fény. Daltont viszont nagyon érdekelték
őlordsága bizonyos tervei.
És Rose vajon nem érdekel-e ugyanennyire?
Óvatosan megmasszírozta a tarkóját, vigyázva a fejére, bár a lüktetés valamelyest
enyhült már. Még nem állt készen, hogy elemezze Rose-hoz való vonzódását. Jó okkal
hitte, hogy csak elfojtott vágyai törtek a felszínre. Elvégre nem szerzetes.
Még Mrs. Simpson is hatással volt rá, de ez csak azt erősítette meg, mekkora
ínségben szenved. Ijesztő, hogy mire James végre megszabadította őt délután, már
szinte kezdte megkedvelni azt a némbert.
Mégis, mialatt a társaságában volt, mindvégig Rose járt az eszében. Minden
porcikája viszketett, annyira le akarta rázni Mrs. Simpsont, csak hogy a kis pikáns
virágszálhoz siethessen. Hogy hallja a nevetését, lássa félénk mosolyát... érezze a
rózsaillatot.
A vakmerő kis Rose, kézen fogva vezette őt a sötétben...
Vezess csak, virágom, követlek bárhová.
Hát ez az, amit nem tehet meg. Ez a lány nem neki teremtetett. Inkább egy olyan
valakinek, mint Monty, egy szabad léleknek, aki megadhatja számára, amit akar, aki
boldogan élhet a lány világában, és nem kényszeríti Rose-t, hogy boldogtalanul éljen
egy tőle idegen világban.
Fejét a szék háttámlájának támasztotta. Talán magától is tovább tud lépni. A lány
végtére is csak hasznos informátorként szolgált, egy kis cselédlány, aki megtetszett
neki, és aki segített, hogy betekintést nyerhessen Wadsworth titkaiba.
Az, hogy alig győzi kivárni, hogy újra lássa, valószínűleg annak tudható be, hogy
mielőbb szeretné már végre megoldani ezt az ügyet, és bebizonyítani, hogy igazán
alkalmas az álruhások vezetésére.
A dolgozószobájában a kandalló kellemes meleget árasztott. Néhány órát pihenhet
még... Ellazult a székben és lehunyta a szemét. De rögtön ki is nyitotta, amint az ajtó
kivágódott és a falnak csapódott. Dalton felugrott és azonnal ösztönösen előrelendült,
harcra készen. Az Őrmester állt az ajtóban, csöpögött és vérzett, a méltósága
romokban hevert, alkarja bőre cafatokban. Egy nedves, szőrös valami lógott ki
összeszorított kezei közül.
- Milord, ha azt parancsolja, hogy újra fürdessem meg ezt a szörnyeteget,
tisztelettel megkérem, küldjön inkább a hadbíróság elé.
Dalton egészen biztosra vette, hogy mindez nem üres fenyegetés. Az Őrmester
fakó, megviselt hangjából arra következtetett, hogy ezek a rideg tények.
- De hiszen alig volt benne élet, amikor átadtam magának.
- Rögtön magához tért, amint a dézsába tettem.
- Értem - nézett Dalton a vonagló, csapzott lényre, melyet most a lakáj feléje
nyújtott. - Csak nem azt várja, hogy átvegyem magától, Őrmester?
- Vagy vessen véget a szenvedéseimnek egy golyóval. Önre bízom a választást. -
Úgy látszott, az Őrmesternek valóban egyre megy.
Dalton az állat kinyújtott karmaira, majd az Őrmester kezén és karján éktelenkedő
vörös csíkokra nézett. Amikor néhány perccel korábban hazaért a dolgozószobájába,
rögtön kigombolta a frakkját és levetette, a mellényével együtt. Lenézett a saját
ingmellére, majd az Őrmester mellkasán végighasadt, véres, csöpögő ingre.
Belebújt a mellényébe. Azután felvette a frakkját is és szorosan begombolta. A
ruha lecserélhető, de az Őrmester nem úgy fest, mint aki belátható időn belül rendbe
jönne.
- Uri, hozzon törülközőket - parancsolta Dalton az egyik inasnak.
A fiatalember egy lépést hátrált.
- É-én, uram?
Hihetetlen. Uri korábban katona volt, bátor, rettenthetetlen kardvívó és a
végletekig engedelmes szolga. Dalton szúrós tekintettel méregette.
- Gyáva.
- Igen, uram.
- A törülköző az Őrmesternek lesz, Uri. És nekem. Uri megkönnyebbülten nyelt
egyet.
- Igen, uram. Köszönöm, uram.
Végigviharzott a folyosón, és a cselédlánynak továbbította gazdája parancsát.
Miután a törülközők megérkeztek, Dalton az egyiket a két karja köré tekerte, és
óvatosan közelített a hosszas szenvedést átélt Őrmesterhez, A kezében lévő bestia
fenyegetően morgott, s egy karom csapott villámgyorsan Dalton felé.
- Bántotta a macskát, Őrmester? - Rose nem szeretné, ha kis kedvencének baja
esne.
- Egy ujjal sem, uram. A szörnyeteg remekül van, eltekintve attól, hogy vizes lett.
- A... nagyszerű. - Dalton még egy lépéssel közelebb ment. - Őrmester,
megkérdezhetem, milyen stratégiát vetett be? Csak, hogy tudjam, mit ne tegyek, ugye
érti?
- Ne kérdezze, uram. Önnek is megáll a tudománya.
Dalton felsóhajtott.
- Attól tartok, igaza van.
- Hármat számolok, és ledobom az állatot, aztán mentem az irhámat. Megtarthatja
a járandóságomat, hogy egy hadsereget fogadjon magának.
- Várjon, Őrmester. Nincs szükség ekkora drámára...
- Egy.
- Végtére is, ez csak egy macska...
- Kettő.
- Nos, rendben! - Dalton előrevetődött, törülközőbe burkolt kezét kinyújtva.
Sikerült az egyik rongyot a macska hátsó lábai köré tekernie, így szinte teljesen
hatástalanította a halálosan veszedelmes karmokat. Ez felbátorította, és a törülköző
többi részével a macska mellső lábait és a fejét bugyolálta be, így csupán egy rózsaszín
orr és egy fél fül látszott ki a rongykötegből.
Úgy érezte magát, mintha egy csecsemőt tartana a karjában. Egy ördögi
csecsemőt, akinek szirénával vetekedő hangját semmivel sem tudta elfojtani.
- A többit önre bízom, uram.
A bugyor visítva megpördült a kezében.
- Ne, Őrmester, várjon! - Az Őrmester, aki akkor is kiállt volna Dalton mellett, ha
százszoros túlerővel támadta volna meg az ellenség, már messze járt. Menekült ész
nélkül, akár a patkány a süllyedő hajóról.
Dalton magára maradt. Óvatosan a hóna alá vette a batyut. A törülköző már
rendesen átnedvesedett, a szoba pedig hűvös. A macskák a meleget szeretik, ha jól
tudja. Közelebb araszolt a tűzhöz, szabad kezével a kandallóval szembe fordította a
székét.
Beleült, és a bepólyált macskát óvatosan az ölébe helyezte. Rögtön rájött, ez nem a
legjobb ötlet, a legsebezhetőbb pontjára tekintettel. Kinyújtotta a karját, nagy nehezen
megkaparintott egy párnát a kerevetről és a macska meg a kényes testrész közé ékelte.
Az óvintézkedés után végre egy kissé elengedhette magát. Ott ücsörgött egy
darabig, és hagyta, hogy a meleg megszárítsa a macska bundáját. Talán ez a
félresikerült fürdetés valamelyest tisztábbá varázsolta. Nem azt tartják a macskákról,
hogy maguk mosakszanak? Nehéz lehet az életük, ha ilyen alapvető műveletet egyedül
kell végezniük. Akaratlanul is együtt érzett kis védencével, Sajnálnia kellene az
Őrmestert, már, ha egyáltalán valaki rászorulna a sajnálatára. De akár saját magát is
sajnálhatná, hogy így a nyakán maradt ez a bestia, viszont be kellett tartania a Rose-
nak tett ígéretét.
Rose. Daltonban most tudatosodott, hogy mosolyog. Rájött, mostanában ez egyre
gyakrabban fordul elő vele. Rendszerint akkor, ha egy bizonyos cselédlány jár az
eszében.
A macska abbahagyta a nyivákolást és mozdulatlanul feküdt a bugyorban. Dalton
aggódva hajolt fölé, bekukucskált a törülközők közti résen, melyből ellenséges
szempár villant ki.
- Cicciccicc... - szólongatta gyengéden.
Egy tapodtat sem mozdult, óvatosan fogta a bugyrot, és érezte a kandalló melegét
az arcán. A házban csend honolt. A szolgák valamennyien az alagsorban rejtőzködnek,
ez kétségtelen. Átkozott nyúlszívű bagázs.
Neki pedig a klubban kellene lennie, vagy legalább a klub sorsáról gondolkodnia,
de őszintén szólva teljesen belefáradt már a szélmalomharcba, hogy A szélhámosokból
némi tiszteletet csiholjon ki önmaga iránt.
Liverpool úgy vélekedett, Dalton hatalmat és befolyást akar, és hogy az Álruhások
vezéreként megnő az esélye, hogy egyszer majd miniszterelnök legyen.
Liverpool óriásit tévedett.
Dalton öle vibrálni kezdett. Lenézett, és döbbenten konstatálta, hogy önkéntelenül
simogatja a kezében tartogatott csomagot. Közelebb hajolt és hallgatózni kezdett,
miközben egy pillanatra sem hagyta abba az ütemes cirógatást.
Az állatból furcsa hang tört elő. Dorombolás. A macska talán megkedvelte őt?
Dalton a szék támlájára hajtotta a fejét és hangosan felkacagott. Valaki végre
kedveli őt, valaki, akit senki más nem tud elviselni.
Rose kivételével.
- Mindkettőnket kedvel, ugye?
A macska folytatta az éktelen nyivákolást.
- A szörnyeteget is és a tolvajt is.
De vajon kedvelné-e őt Rose, ha tudná, hogy nem tolvaj?

Clara végül fel tudott szökni a padlásra, de csak miután legalább ötször előadta az
ikerlányoknak kalandjai szelídebbre hangolt változatát.
Ez alkalommal már nyitott ablakkal és égő gyertyával várta Montyt. Azonban
nagyon hosszú volt a mai nap, és elaludt az egyik utazóládából előhalászott régi
drapériákból rögtönzött fekhelyen.
Amikor felébredt, meglátta, hogy Monty mellette térdel. Arca még mindig égett a
férfi meleg ujjainak érintésétől. Annyira kimerült volt, hogy csak álmosan pislogott és
mosolygott rá.
- Jól van, rózsabimbó? A gazda ma keményen megdolgoztatta?
Clara bólintott, és már válaszra nyitotta a száját, de hirtelen elásította magát.
Zavarában a szája elé kapta egyik kezét, de Monty csak kacagott rajta.
- Nem csoda, ha ásítozik. Nagyon későig fennmaradt.
- Mint maga - mosolygott vissza Rose. Ó, de boldog volt, hogy ismét látja!
Ezüstszürke szemei kiragyogtak az álarcból, fogai fehéren csillogtak a gyertyafényben,
Bár a gyertya csak halvány fényt adott, most látta őt a legjobban megvilágítva.
- Milyen jóképű maga - lehelte, aztán elszégyellte magát. Fülig elvörösödött. -
Legalábbis asziszem. De honnét is tudhatnám, nem igaz?
Monty közelebb hajolt, hogy a fülébe suttoghasson. Lehelete melegen cirógatta.
- Megengedem, hogy az álarcomat levegye - évődött a lánnyal - ...utolsó
ruhadarabként.
A puszta gondolattól, hogy levetkőztesse ezt a tökéletes testet, máris forróság
áradt szét a lány hasában. Hirtelen - borzasztóan - megkívánta. Monty biztosan
leolvasta az arcáról, mivel ahogy hátrébb húzódott, évődő mosolya lehervadt, szeme
elsötétült. - Sajnálom, Rose. Nem szabad játszanom maga...
- De nem ám! - pattant fel gyorsan, és jó nagyot taszított Monty vállán, mert az
útjában állt. Most, hogy talpra szökkent, kissé könnyebben jutott levegőhöz.
Dalton átkozta magát, ahogy a lányra nézett. Nem állt szándékában kihasználni
Rose-t, ám valahányszor a közelében volt, csakis Monty kihívó stílusában tudott hozzá
szólni. Úgy érezte, mintha Monty valóban hús-vér férfi lenne, talán pont az ő valódi
énje, aki mélyen benne lakozik. Végtére is ki tudja, mi maradt igazi önmagából annyi
év pallérozás után?
Néha még saját magára sem ismert rá, ha a tükörbe nézett, Csupán Liverpool
fiatalabb tükörképét látta.
Most pedig ez a rettenthetetlen Rose tétován néz rá, szeméből süt a vágyakozás.
Hitvány gazember, aki így cicázik egy lánnyal. Mi lenne, ha Rose beleszeretne?
Mekkora törést okozna a lánynak, ha megtudná, hogy Monty valójában úriember és
főnemes, aki fényévekre van tőle, és csak arra használta őt, hogy bebocsátást nyerjen
Wadsworth házába?
El is bocsáthatják, ha kiderül, hogy cinkosságot vállalt egy betörővel.
Vagy felakaszthatják!
Hirtelen elállt a lélegzete. Édes istenem, ez egyáltalán eszébe se jutott eddig. Ki
kellene szabadítania őt ebből a házból. Persze, nem ő fogadná fel. Nem lenne
helyénvaló, tekintve, hogy hogyan érez iránta - vagyis inkább, hogyan a lány érez
őiránta, az ő hibájából.
Nem. Az lenne a legjobb, ha többé nem találkoznának, hogy ne zavarja meg
szegényt még jobban. Nem szabad, hogy Rose hiú reményeket tápláljon, Már holnap
gondoskodik róla, hogy kényelmes helyet találjon neki, jó messzire innen, ahol nem
találkozhat össze vele. Akkor talán egyszer majd az ő szíve sem sajog, ha a lányra
gondol.
Clara buzgón igazgatta a sapkáját, miközben igyekezett magához térni kábult
sóvárgásából, aztán felkapta a gyertyát. Amikor ismét Monty felé fordult, egészen
biztos volt benne, hogy az érzéseiből egy rezzenésnyi sem látszik az arcán.
- A dolgozószobába akar bemenni? Őlordsága asszem megint összejövetelt tartott
ma este. - Végre! A hangja már egészen normális volt.
Monty furcsán nézett rá.
- Nem tudja biztosan, hogy tartott-e összejövetelt?
A csudába! Elszólta magát!
- Én... én betegnek tettettem magam, csak hogy felgyöhessek és megvárjam
magát. - Rose, az igazi, valóban beteg volt, nagyon megfázott. Most éppen Clara
padlásán aludt, forró vizes palackkal a lábánál és lenmaglisztes borogatással a mellén.
- Biztos vagyok benne, hogy vót összejövetel, mivel a szakács egész nap csak
dolgozott. - Ennek ékes bizonyítékául szolgált a sülő ételek illata, mely egészen a
padlásig elért.
- Wadsworth a dolgozószobájában vacsorázott velük?
A lány felnevetett.
- Dehogyis. Az étkezőben szolgálták fel nekik a kései vacsorát, aztán a portóival
meg a szivarokkal visszavonultak a dolgozószobába.
Monty izgatottnak tűnt.
- Hol az étkező?
- Jöjjön, odavezetem.
Leereszkedtek a cselédlépcsőn a földszintre, ezúttal egy gyertya fényénél. Clara
egészen biztosra vette, hogy mindkettőjükre nézve veszélyes, ha a sötétben egyedül
marad Montyval. Jóképű tolvaján elmélkedett, mialatt végigkalauzolta a rejtett
lépcsőkön az étkező előtti folyosóhoz. A gyertyacsonkok még égtek, ezért a lány
elfújta a saját gyertyáját és a lépcsőre tette.
Amikor kinyitotta az étkező ajtaját, döbbenten látta, hogy a kandallóban lobog a
tűz, az asztal pedig vacsorához van megterítve, halvány gyertyafényben. Hirtelen
rájött, miért érezték olyan intenzíven az ételszagot ebben a késői órában.
- Ó, ne! - Megfordult és visszatuszkolta a férfit a folyosóra. - Az összejövetelt
biztos későbbre halasztották. Siessünk vissza a lépcsőhöz!
Monty már mozdult is, de nem elég gyorsan. A folyosó végén kinyílt a bejárati
ajtó, és egy csoport úriember jött be, akik megálltak beszélgetni, mialatt Soames
átvette a kabátjukat.
Clara a karjánál fogva visszarángatta Montyt az étkezőbe és becsukta az ajtót. A
férfi megfordult, hogy a helyiség másik végénél lévő ajtó felé fusson, ám a lány
elkapta és megállította.
- Ne, az az ajtó a konyhába vezet. Most szinte az egész személyzet ottan van.
Mit volt mit tenni. Clara a kedvenc búvóhelyéhez, a tálalószekrényhez taszigálta.
Már hónapokkal korábban kiürítette, eltüntette belőle a poros levesestálakat és
asztalterítőket, a szolgáknak pedig kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy itt
kotorásszanak. Egy ember jól elfért benne. Csak reménykedni tudott, hogy elég lesz a
hely kettőjük számára is.
Kinyitotta az alján lévő nagy ajtókat, és betuszkolta Montyt. A férfi készségesen
bemászott, majd maga után húzta a lányt és becsukta az ajtót, foglyul ejtve
mindkettőjüket a sötétben.

Wadsworth vendégei élénk beszélgetéssel kezdték a vacsorát, Sir Thorogood

karikatúrái adták a témát, amitől Clarát enyhe büszkeség járta át. Egyre hangosabbak
lettek. Nyilván sikerült komoly vitát gerjesztenie a megvehető szerelemről. Vagy a
háborúról folyt a szó?
- Ínyemre van ez a megfogalmazás - szólalt meg egy hang. - Egy szerető
pontosan az, amit számomra jelent.
- Az én ízlésemnek túl poétikus - jegyezte meg egy másik hang, melyben Clara
Wadsworth-éra ismert. - jómagam szeretem üzleti keretek közt tartani a dolgokat. Az
igénybe vett szolgáltatásért jár a fizetség.
Egy harmadik hang kapcsolódott a beszélgetésbe, halk és kulturált, a finom
nappali szobákat és a parkbéli előkelőségek sétáit jutatta Clara eszébe.
- Wadsworth, felszínre törnek plebejus gyökereid. Az én státuszomban nem tudok
üzletben gondolkodni. Már a feltevés is abszurd. Inkább egy jó bor jut eszembe róla,
amely gyümölcsként indul, majd valami jóval több, nemesebb... kielégítőbb dologgá
érik.
Nevetés és egyetértő morajlás hallatszott, bár Clara egyáltalán nem értette az okát.
Nehezen tudott most bármi másra koncentrálni Montyn kívül. Szorosan a testéhez
kucorodott, úgy érezte, mintha belemászott volna. A férfi illata körbeölelte, saját
illatává vált. Teste forrósága átsütött a köztük lévő ruhák rétegein, s Clara forrósága
lett.
- Maga reszket - lehelte a férfi a fülébe. - Csak maradjon veszteg, s akkor nem
bukunk le.
Dalton nem értette. A félelem volt az utolsó dolog, ami Clarát most foglalkoztatta.
Talán volt benne egy csipetnyi félsz, de ez csak ráadás volt az idegein átdübörgő
másfajta feszültséghez.
Keze egy kicsit elmozdult a lány csípőjén, s ő egyből elhúzódott.
- Csss.
A fülét cirógató meleg lehelettől Clara combjai reszketni kezdtek. Akarta, hogy ez
a kéz tovább haladjon, testének jóval botrányosabb része, pontosabban szólva részei
felé.
 14.

Dalton gondban volt. Sőt, egyre nyomasztóbb gondban. Rose meleg, formás teste
az őrületbe kergette. Kissé előrehajtotta a fejét, hogy a fülébe suttoghasson, és most
képtelen volt eltávolodni tőle. Illata egyenesen mennyei. Ez a nőiesség illata, a
rózsaszirmoké és - hirtelen rádöbbent - a szenvedélyé.
A nyaka finom bőre olyan közel volt, hogy ajkán érezte annak melegét. Egy
hajszálnyit közelebb hajolva akár meg is ízlelhetné. Istenem, mennyire szeretné
megkóstolni!
Eközben az étkezőben a hangos beszéd helyét ezüst evőeszközök és kínai
porcelánok csilingelése vette át, majd széktologatás zaja hallatszott. A vacsora véget
ért, a társaság hamarosan átvonul a dolgozószobába. Ők pedig végre biztonsággal
elhagyhatják rejtekhelyüket, miután a személyzet eltakarította a vacsora romjait.
Pedig nem akarózott kibújnia a szekrényből. A legszívesebben itt maradt volna
összekucorodva Rose-zal ezen a szűk helyen, ahol lélegzetük eggyé válik és melegíti
arcukat, minden egyes mozdulatuk valamiféle ősi tánc egy töredéke. És Dalton még
többet kívánt. Sokkal, de sokkal többet.
Tovább nem türtőztette magát. Csak egy villanásnyi ínyencséget lopott. Csak épp
megízlelte nyelvével azt a finom bőrt.
A lány alig észrevehetően összerándult, Dalton pedig még határozottabban tartotta
rajta a tenyerét a formás, kerek csípőn. Erővel fogta le, mert félt, hogy apró
rosszalkodásának köszönhetően lelepleződhetnek. Istenem segíts, gondolta Dalton, s
érezte, ha a lány továbbra is ellenkezne, nem biztos, hogy ő ezt tekintetbe venné.
Ám ellenkezés helyett Rose feje hátracsuklott a férfi vállára, hogy nyakát szinte
teljesen átadja a vágyakozó ajkaknak.
Halkan felsóhajtott, ez a sóhaj a megadás és a vágyakozás jele volt, legalábbis
Dalton így értelmezte.
Clarát mostanra cserbenhagyták az érzékei, csupán érintést és illatot érzett. Ebben
a személytelen sötétségben el tudott lazulni. Ha még ők sem látják, mit tesznek, akkor
- talán bizonyos szempontból - nem is történik valójában semmi.
Mégis rendkívül valóságosnak tűnt, ahogyan a férfi forró szája a bőrére tapadt, a
keze kéjesen simogatta a csípőjét. S ezzel egyidejűleg ujjai is a nyelvével megegyező
ütemben mozogtak körbe-körbe.
Minden kis cirógatás apró szikrákat lobbantott fel a lányban. Elképzelte, hogy ha
most Monty kezére nézne, tűzszellemeket látna megelevenedni érintései nyomán.
Önkéntelenül szorosan összezárta combjait, csípője akaratlanul körözni kezdett. A
férfinak kemény erekciója támadt mögötte, Clara úgy érezte, mintha egy vasrúdnak
támaszkodna.
Sőt, ha nem téved, ez a vasrúd meglehetősen méretes. Kísérletképpen
hozzányomódott, s rögtön érezte a fenekének feszülő, kőkemény ágyékot. Nőisége
forró viaszként izzott combjai között, kielégítetlen vágytól duzzadtan.
Mintha nem is a saját teste lenne. Honnan jött ez a heves késztetés? Ki lehet benne
ez a nő, aki botrányos módon hozzápréselődik egy szinte vadidegen férfihoz a
sötétben?
Rose. Rose az, aki felcsúsztatja a kezét, hogy rátegye a csípőjére tapadt erős
férfikézre. Rose az, aki hátrahajtja a fejét, hogy az a tüzes száj végre elérhesse a
fülcimpáját.
Rose az, aki hagyja, hogy a férfiból áradó forróság mélyen a testébe ivódjon és
felolvassza a hosszú évek során megfagyott vágyait.
És szintén Rose az, aki bátorítja azt a kezet, hogy simogassa a derekát, majd ziháló
bordáit, és fogja át a keblét.
Nyögés hagyta el az ajkát, amint Monty a tenyerébe vette a keblét és
hüvelykujjával dörzsölgetni kezdte a mellbimbóját, ami azonnal megkeményedett, és
szinte átdöfte az ingvállát.
Talán túl hangos volt, dermedtek meg mindketten, és szenvedélyükbe szívszorító
félelem vegyült, míg egy hosszú pillanatig lélegzet-visszafojtva, mozdulatlanul
hallgatóztak. Ám a beszélgetés hangzavara mit sem változott, így végül
megengedhették maguknak, hogy levegőt vegyenek. A félelem pillanatnyi villanása
viszont csupán fokozta a kínjukat, még veszélyesebbnek láttatta a jövőt, ezért mintegy
feloldozta őket a gátlás alól, hogy a végsőkig kihasználják összezártságuknak ezt a
szoros, erotikus pillanatát.
Dalton már nem elégedett meg a tenyerét betöltő, ruhával fedett kebellel, kezét a
lány vállához csúsztatta és elkezdte lehámozni róla a durva cselédlány-egyenruha
nyakát. És amint a meztelen váll milliméterenként egyre jobban előtűnt a ruha alól,
minden része kapott egy üdvözlő csókot.
A kis Rose most már egész testében remegett, és Dalton egy pillanatig habozott.
Vajon tőle fél ennyire? Olyasmit erőltet most rá, amit a lány nem akar?
Miközben ezen töprengett, Rose halk dünnyögéssel megfordult, és az erekciójának
nyomta a keblét. Dalton szinte remegett a kielégítetlen vágytól. Nem emlékezett rá,
hogy valaha is ennyire felizgult volna, pénisze mégis tovább duzzadt, herezacskóiban
hihetetlen fájdalmat érzett.
Légzése felgyorsult, pulzusa vágtatott, a vágy egyre inkább elhatalmasodott rajta.
Főleg, hogy a lány is minden egyes lélegzetével, minden egyes szívverésével lépést
tartott vele.
 A ruha hosszú, szoros ujját csak úgy tudta lecsúsztatni, hogy ezáltal a lány karjait
az oldalához szögezte. Keblei most még erősebben beszorultak, a ruha nyakrésze
mélyen belevágott puha húsába.
Szerencsére Dalton nagy gyakorlattal rendelkezett, hogyan kell a sötétben női
ruhákat kigombolni.
Clara érezte, ahogy a gombok egymás után engednek a fürge ujjaknak. Úgy tűnt,
Monty is ugyanolyan, vágytól kótyagos álomvilágban lebeg, mint ő.
- Virágom - suttogta a férfi, miután megszabadította szoros ruhadarabjaitól. - Mit
rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos...
Shakespeare? Édes istenem, létezik-e vonzóbb, mint egy elbájoló, álarcos tolvaj,
aki járatos a költészetben? Ezektől a gyengéden elsuttogott szavaktól Clara
akaraterejének utolsó morzsája is elenyészett.
Ugyanígy érezne, ha tudná, valójában ki vagyok - hát nem ezt akarta mondani
ezzel az idézette!?
Clara is ugyanígy érzett.
Az utolsó gomb is megadta magát, ruhájának ingválla előreesett. Egy pillanatig
bevillant előtte az emlék, amikor azon az éjszakán visszanyerte eszméletét a kertben.
Majd a gondolat szertefoszlott, amint a férfi érintésétől testében fellobbant a láng.
Keblei egészen csupaszok voltak a sötétségben. Érezte, ahogy meleg lélegzet
cirógatja végig őket, majd Monty ajka ismét visszasiklott a nyakára.
Még soha életében nem vetkőzött senki előtt meztelenre. Most olyan
szemérmetlennek, védtelennek, mégis szabadnak érezte magát. Amikor a nagy, meleg
tenyér a keblére kulcsolódott, a hirtelen forró érintéstől Clara megvonaglott. A
becézgetés hatására azonban már egyáltalán nem érezte furcsának a helyzetet.
Dalton először a kezével járta be teste minden porcikáját, gyengéden
megszorongatva. Majd ujjaival egyre szűkülő spirálvonalban közeledett a
mellbimbójához.
A lány megremegett, Monty pedig gyengéden a foga közé csípte a nyaka bőrét,
hogy nyugalomra intse. Kezét a lány másik keblére helyezte és megismételte a
cirógató, gyengéd mozdulatokat. Clarának már nem csak a nyaka bizsergett, hanem
fájdalom nyilallt teste középpontjába, miközben döbbenetes gyönyört érzett, ahogy a
férfi játszadozott a mellbimbójával.
Mindjárt meghal. Most és itt.
Ekkor Monty keze elengedte a keblét és a nyakára puha csókot lehelt a finom
harapás helyére. Clara borzongott a vágytól, teste tűzben égett.
- Ne hagyd abba - lehelte.
Válasz helyett Monty keze a lány oldaláról a térdhajlatához csúszott. Clara érezte,
hogy szoknyája széle a vádlijáig felhúzódik. Feje hátracsuklott a férfi vállára.
- Ó, igen - suttogta. - Igen!
Monty ismét elhallgattatta, szoknyáját pedig a térde fölé, majd egészen a combjáig
felhúzta. A lány érezte, ahogy hűvösebb levegő éri a bőrét, aztán pedig meleg ujjak
simogatják combja belső oldalát.
- Nyisd szét - súgta követelőzőn, Clara pedig engedelmeskedett. Miért is ne,
amikor az egész teste sajgott, annyira vágyott már az érintésére?
Érezte, ahogy a meleg kéz a szeméremszőrzetét borzolgatja, majd nőisége
nyílásához ér. Azonnal kitapintotta a csiklóját, a gyönyörforrás központját, amit
Bentley valójában soha nem is fedezett fel. Gyorsan megmártotta ujjhegyeit a finom
nektárban, majd ütemesen, körkörös mozdulatokkal kényeztette az érzékeny
bimbócskát, s ettől Clarának elállt a lélegzete.
Teste önkéntelenül vonaglani kezdett, ahogy egyre magasabbra repítette ez a
táncoló, köröző simogatás. Már csak messziről hallotta saját ziháló légzését és fogta
fel a határozottan a fenekének nyomódó, kőkemény erekciót.
Monty szája ismét a fülét súrolta.
- Maradj csendben - szólt rá, s rögtön ez után ujjának egyetlen, erőteljes lökésével
belehatolt. A gyönyör sikolya készült feltörni a nő torkából, de még idejében
beharapta az ajkát, hogy elfojtsa a hangot.
Ez volt önuralma utolsó szikrája. Összerándult és megremegett a kéj tetőfokán,
teste lüktetett a férfi ujja körül, mely még most is mélyen benne volt.
Csak lassan tért magához a sötétben, ahol nem hallatszott más, mint kettejük
együttes zihálása. Eszébe villant, hol is vannak és miért.
- Meghallottak minket? - suttogta rémülten.
Monty csókot nyomott a fülére.
- Drága virágszálam, hisz már régen elmentek. A személyzet éppen az asztalt
szedte le, miközben a csúcsra jutottál.
Clara érezte, hogy a férfi kihúzza az ujjait a szoknyája alól, s egyszerre tört rá a
vágyakozás és a pánik. Egek, mit tettem? És mikor tehetném meg újra?
- Azt hiszem, jobb, ha felmegyünk a padlásra, rózsabimbóm.
- I-igen - dadogta a lány. Épp csak résnyire kinyitotta a tálalószekrény ajtaját és
kikémlelt. Amikor meggyőződött róla, hogy egy lélek sincs már a teremben, gyorsan
kisurrant. Arca piroslott a dühtől, képtelen volt most Monty szemébe nézni, Elindult a
folyosón a hátsó cselédlépcső biztonsága felé.
A férfi utolérte őt a lépcsőn, ahol rájuk borult a sötétség.
- Asszem, most nem gyújthatunk gyertyát.
- Akkor vezess, virágom - fogta meg a kezét Monty.
Clara képtelen volt válaszolni. A kíntól és a sóvárgástól félig kábán mászott felfelé
a lépcsőn.
Dalton teste még lángolt, a vére dübörgött. Azon igyekezett, hogy a lány ne vegye
észre, mennyire felizgult. Ha csak halványan is sejtené, mennyire ég a vágytól, hogy
felemelhesse a szoknyáit és szorosan a falnak nyomja őt...
A kis Rose is egészen felforrósodott és benedvesedett, készen állt rá, hogy
befogadja őt. És már nem szűz.
Ez a tény azonban nem teszi semmissé a köztük lévő korlátokat, így ismét
megfogadta, hogy valami biztonságos helyre juttatja be a lányt. Azt viszont nem
tagadhatta, hogy rendkívül feltüzelte a gondolat, ha valóban ő lenne Monty, a tolvaj,
ma éjszaka együtt hálhatna ezzel az édes Rose-zal a padláson lévő fekhelyen.
Amikor felértek a padlásra, a holdvilág besütött a nyitott ablakon. Ezüstös fény
világította meg az ócska limlomokat, s a fagerenda-burkolatú helyiség hangulata szinte
egy női budoáréhoz hasonlított. Dohos és hűvös volt ugyan, de annál varázslatosabb.
- Ó! - lépett előre a lány, hogy kezével az ablakpárkányra támaszkodjon, s arcát
az égre emelte. - Imádom a holdfényt.
- A holdfény meg téged - suttogta mögötte a férfi. Annyira édes volt a tiszta
fényben! Tündérlány, aki egy rózsából kelt életre, és akit a hold adott Daltonnak erre
az egyetlen, utolsó pillanatra. Egy álom csupán, ezzel tisztában volt. Viszont érezte,
hogy ha elveszíti ezt az álomképet, további élete során nem marad más számára, mint
a száraz, fárasztó kötelesség.
- Többet nem jövök - szólalt meg ismét. - Túl kockázatossá vált ez a dolog.
Clara megfordult és ránézett, kedves arca finom harlequin-maszknak látszott a
félárnyékban. Dalton mindenképpen látni akarta őt napvilágnál is.
- Túl veszélyes lett má' neked?
A férfi mosolyogva rázta meg a fejét.
- Nem, drága rózsabimbóm. A te számodra lett túl veszélyes.
Clara egy hosszú pillanatig fürkészte az arcát, majd ismét a hold felé fordult.
- Hát, akkor többé má' nem látlak?
- Nem. - Jobb ez így. Névtelenül intézkedik majd, hogy a lány jobb munkát
kapjon, így az ő élete is kissé vidámabb lesz, ha tudja, hogy Rose-nak kijut némi
boldogság.
- Akkor erre az egy éccakára, Monty...
- Tessék?
Megfordult és egyenesen a szemébe nézett.
- Erre az egy éccakára, lennél a szeretőm?
Clara úgy érezte, itt helyben hamuvá ég, mint egy papírdarab, a benne lobogó
tűztől, ha Monty nem válaszol mindjárt.
Lehet, csak arra vár, hogy emlékeztesse őt, milyen gyönyörben lehet részük. Ezért
közelebb lépett hozzá, tenyerét a férfi kabátja alá csúsztatta, ujjait a durva szövetű
mellénye alá, és éppen a szíve fölött kitapintott egy kis spirálszerű dudort a puha
ingén. Szívverése ritmusát érezte az ujjai alatt.
- Hagy adjam meg neked azt, amit te adtál nekem az imént,
Monty.
A férfi lélegzete felgyorsult.
- De... nem jövök vissza többé, Rose. Te meg... nem, nem tehetem, ha utána
elhagylak.
Az én becsületes tolvajom. Közelebb hajolt hozzá, hogy ajkával megérintse a férfi
nyakát.
- Ne hagyj itt öleletlen-csókolatlan, drágám - suttogta a fülébe. - Még sose
találkoztam egyetlen férfivel se, akit ennyire kívántam, mint tégedet. És az életben
többé nem is fogok ilyennel találkozni. Hagynád, hogy úgy éljem le a napjaimat, hogy
soha ne tudjam meg, milyen csodálatos lehet - vagyis lenne - egy férfi és nő
együttléte?
Dalton ekkor már reszketett. Clara érezte a keze alatt, mennyire ver a szíve, ütőere
megfeszült a nyakán az asszony cirógató ajkától. Mégsem érintette meg, sőt meg sem
moccant.
Clara várt, számolta Monty szívverését, miközben a férfi keményen megtartóztatta
magát. Tehát ennyi volt.
Vége. Elhúzódott tőle, fejét védekezően hátradöntötte, szemét behunyta, hogy ne
lássa ezt a makacs ellenállást.
- Sajnálom. Aszittem...
Ekkor a férfi hirtelen erősen magához szorította és megcsókolta. Vad, mohó csók
volt, s a lány forró, heves szenvedéllyel viszonozta.
Ez alkalommal Dalton mindkét keze szabad volt, hogy simogassa őt. Megpróbálta
felidézni magában, vajon miért nem csúsztathatja le a kezét a hátán gömbölyű
csípőjéig, de a tenyrébe simuló feszes idomok minden józan megfontolást kiűztek az
agyából.
Nem létezik Lord Etheridge. Nem létezik az Álruhások Klubja.
Nem létezik semmi más, csupán a lelkében mindeddig betöltetlen rideg üresség, és
Rose testének melege a holdfényben.
Clara még életében nem vágyott ennyire rá, hogy megérintsen egy férfit, mint
most Montyt. Remegett a keze, olyan erős késztetést érzett, hogy végigsimogathassa a
testét. Halkan felnevetett, ahogy reszkető ujjakkal megpróbálta kigombolni a
mellényét, de Monty ekkor forró szájával takarta el a mosolyát, és maga tépte szét a
mellényt, melyről a gombok egymás után pattogtak szanaszét az árnyékban. Clara
kívánta Montyt, nincs is arra szó mennyire, ám az ő hevessége eltörpült a férfiból
kirobbanó, lávaforróságú hév mellett. Szinte felfalta Rose-t. Még soha nem akarta őt
senki ennyire. Ez a vágy nyers, tiszta és mindent elsöprő volt. Csókjaival szinte
megfojtotta, kezével szikrákat lobbantott benne, mégis úgy tűnt, képtelen betelni vele.
Csupán egyetlen mozdulat, hogy kihúzza a férfi ingét a nadrágból, hogy letépje
róla és félredobja. Az asszony épp csak hozzáért ujjaival a nadrág gombjaihoz, Monty
mint a hurrikán nyitotta szét, s azonnal láthatóvá vált meztelen, kemény, duzzadó
férfiassága a holdfényben.
Lélegzetelállító teste volt. Clara még soha nem látott teljesen csupasz férfit, soha
nem simult össze a bőre ennyire intim módon senkiével, s ez a helyzet most felülírta
minden, Bentleyvel töltött percét.
Monty csupasz teste egy görög szoboréhoz hasonlított - de az asszony kutató ujjai
között mégsem hideg márványt érzett. Forró, kemény „férfiállat” ő, akinek
hihetetlenül heves erekciójától Clara pocsolyává olvadt. Ha megtehetné, ennek a
meztelen istennek minden négyzetcentiméterét ezüst tintával rajzolná meg, hogy
érzékeltesse, hogyan csillan meg a holdsugár a bőrén, duzzadó, feszes izmain.
Teljesen ruhátlan - az álarcot leszámítva. Az álarcot, amely elfedi a szemét a
félhomályban, elrejteti előle a kilétét. És mégsem tett egyetlen mozdulatot sem, hogy
levegye róla. A maszk maga volt a rejtély, az álom, melyet Monty testesített meg az
elméjében.
Bármennyire is vágyott rá, hogy láthassa őt, egy hang azt súgta benne, amint lehull
az álarc, az álom véget ér, ő pedig felébred, és muszáj lesz visszavedlenie pedáns,
illedelmes Clarává. A kavarodásban valahogyan az ő ruhái is lekerültek a testéről, s
most egymásra dobálva hevertek az árnyékban, miközben ők ketten összefonódtak a
holdfényben. A lány reszketett a padlás hűvösében, ám ezt a borzongást nem a hideg
keltette benne.
Monty egyre tolta őt a vastag drapériákból rögtönzött fekhely felé, s közben egy
pillanatra sem hagyták abba a heves csókcsatát. Clara hanyatt dőlt, hagyta, hogy
Monty gyengéden lefektesse.
Amikor ráfeküdt, és egyik combjával szétfeszítette a nő combjait, Clara egy
pillanatra kibontakozott a csókból. Levegőhöz akart jutni és visszanyerni józan eszét.
- Nem fogok megesni - suttogta. - Most nincs itt az ideje.
Ez a gondolat nyilvánvalóan meg sem fordult a férfi fejében, mivel egy hosszú
pillanatig csak bámult rá, de Clara semmit sem tudott kiolvasni a szeméből az álarc
takarásában. Vajon nem ismeri a nők szokásait? Ő maga Bentley-től tanulta meg,
hogyan kerülheti el, hogy megfoganjon, mivel a férje még nem akart apává lenni.
Ekkor Monty lassan ismét a szájához közelített, lágyan megcsókolta, miközben
kemény hímtagja nekifeszült a nő puha hasának.
- Ha másként állna a helyzet, virágom, nem lenne jobb dolog annál, mint hogy
gyereket csináljak veled.
Könny szökött Clara szemébe, szinte a semmiből. Türelmetlenül letörölte.
- Ha másként állna a helyzet, drágám, soha nem engedném, hogy kilépj azon az
ablakon, és elhagyj. - Két tenyere közé fogta a férfi arcát, hogy újabb csókra invitálja.
- Csakhogy vagyunk, akik vagyunk, szerelmem. Másunk sincs, mint ez a padlás és ez
az éccaka. Ne vesztegessünk el egy újabb pillanatot belőle.
Dalton érezte a bőrén a lány könnyeit, szinte égették. Nagy hibát követ most el.
Becstelen, hazug dologra készül - holott éppen ez élete legszebb pillanata. Torkát
elszorította kapcsolatuk tisztán fénylő valódisága. Lassan ráereszkedett forró, kemény
testével a lány átfázott, puha testére. Combjait a combjai közé ékelte, Rose pedig a
csípője köré fonta lábait. - Gyere má' belém - suttogta -, mindörökké magamba'
tartanálak.
Dalton égő szégyent érzett e szavak hallatán. Ez itt nem egy kiadós hancúrozás,
ahogyan a lépcsőn idefelé tartva elképzelte. Ez egy szent pillanat, egy ígéret. Ha
magáévá teszi ezt a lányt, ő maga már soha többé nem lesz ugyanaz.
Hosszan, lágyan megcsókolta, majd lassan beleereszkedett. Úgy érezte, mintha
hazaért volna.
Clarába fájdalom nyilallt a vastag fallosztól, csípőjét igazgatta, míg fokozatosan
be tudta fogadni. Ez itt nem Bentley, nem valami névtelen szerető - ez a pillanat olyan
gyönyörű és egyedi, mint maga Monty.
Teste kezdett hozzászokni, már enyhült a fájdalom, s válaszul a férfi gyorsított
mozdulatainak ritmusán, mígnem Clara képtelen volt másra gondolni, mint a benne
mozgó testrészre, és a testével összefonódó izmos, férfiszépségre. Már nem volt ura az
eszének, a gondolatainak.
Minden egyes lökés új és új felfedezésként érte, minden lélegzetvétel új
ígéretként. Kábultan futtatta végig ujjait Montyn, hogy emlékezetébe vésse teste
minden egyes négyzetcentiméterét. A férfi ringott felette, lassú, kérlelhetetlen
lendülettel. Állkapcsa izmai minden döféskor megfeszültek, s az asszony elámult,
milyen tökéletes összhangban vannak ezek a rángások a benne ébredő gyönyörrel.
Markáns arccsontja nedvesen fénylett a kísérteties holdfényben, éles ellentétet
képezve a felette elhelyezkedő fekete álarccal. A szeme csak időnként villant fel a
sötét maszk mögött, rejtélyesen és szívfájdítóan veszedelmesen.
„Most szégyellnem kellene magam" - gondolta Clara, de képtelen volt ezzel
foglalkozni. „Nem tudnék tovább élni, ha nem lehetne miénk ez a pillanat."
Ekkorra a kéj szinte a végletekig fokozódott, elsöpörve minden más gondolatot.
Most csupán az érzés és a két egymásba fonódó test lüktetése létezett.
Monty, Bennem. Rajtam. Az érintése. A forrósága.
A szerelme.
Száguldott a csúcs felé, tekintetét fogva tartotta a maszk alatti csillogó szempár. S
amikor érezte, hogy szárnyal, tudatosodott benne, hogy szereti ezt az embert, és
mindig is szeretni fogja.
Köré fonta a karját, magához szorította, magával repítve őt is az eksztázisba.
 15.

A helyiség ugyan már nem forgott körülötte, a feje azonban még kóválygott.
Hihetetlen, mit tett! Egy vadidegen férfit a szeretőjévé fogadott!
Vajon miért nem érez egy szemernyi szégyent sem?
Sőt, ellenkezőleg. Inkább boldogság járja át. Vagy akár... remény. Mintha
elgyötört szíve végre kivirágzott volna a férfi vágyának melegében. Mit melegében,
forróságában!
Szokatlan tervek futottak át az agyán, korábban el sem merte volna képzelni, hogy
ilyesmik eszébe juthatnak. Akár most azonnal követné Montyt, bárhová. A felesége
lenne, együtt élnének egy kicsi szobában, semmi máson, csak szerelmen.
Ez persze kissé színpadiasan hangzott. Van némi spórolt pénze, és biztosra vette,
hogy egy kis rábeszéléssel Montyt is meggyőzhetné, hogy más foglalkozás után
nézzen.
Természetesen Monty egy szóval sem említette, hogy szeretné, ha megszökne
vele. Azt viszont mondta, hogy ha másként állna a helyzet...
Az arcát viszont sosem láttad.
Clara felsóhajtott. A számonkérő, csúfondáros. hangocskának igaza van. Talán
elhamarkodottan ítélt. Megfordult, hogy Monty meleg testéhez bújjon, majd a
könyökére feltámaszkodva nézte őt.
A holdfényben szunyókált egy szál álarcban. Gyönyörű testét csak a
bársonyfüggöny sarka fedte. Egy pillanatig nézte a textildarabot, majd egyetlen
mozdulattal lerántotta róla.
- Hé, te! - szólt rá mosolyogva. A férfi szemei kipattantak. Elmosolyodott.
- És én még azon aggódtam, hogy egészen illedelmes leszel ismét. - Ő is húzni
kezdte a bársonyfüggönyt a lányról. - Kölcsönkenyér visszajár.
Clara nevetett, és hagyta, hogy a férfi a derekáig lecsúsztassa a bársonyt. Aztán
egyik kezével lefogta Monty kezét, hogy leállítsa.
- -Ez nem illik egy úriemberhez. Mér' legyek teljesen meztelen, ha te nem vagy
az?
Monty meglepetten tekintett végig magán. Clara sokat sejtetően megtapogatta a
saját arcát.
- Milyen nőnek nézhetnek engemet, hogy még az arcodat nem láttam sose?
A férfi egyik kezét az álarcához emelte. Habozni látszott, s ettől Clara szíve
elfacsarodott. Monty bocsánatkérően nézett a lányra.
- Elfelejtettem levenni.
- Ó, de biztos nem ezzel születtél, vagy igen? - fenyegette meg tréfásan a
mutatóujjával. Monty válaszul hatalmas kezét a tarkójára fonta, hogy magához húzza a
lányt egy csókra, amitől Clara térde azonnal elgyengült, combjai pedig önkéntelenül
szétnyíltak. Amikor kinyitotta a szemét, az álarc eltűnt. Csak Monty volt látható a
holdfényben, és arcának minden porcikája olyan ismerős volt a számára, mint a sajátja.
Éles fájdalom nyilallt belé, ahogyan a szó szoros értelmében kettétört a szíve.
Dalton csendben várta a lány reagálását, de azon kívül, hogy szemei tágra nyíltak,
arckifejezése nem változott. A férfi kissé odébb húzódott. Végül meg kellett törnie a
csendet.
- Nem tetszik a látvány, ugye?
- Tökéletes vagy - suttogta a lány. - A legeslegszebb férfi, akit valaha is láttam.
Dalton felemelte a fejét, hogy ismét megcsókolja. A lány ajka egy pillanatig hűvös
volt, majd szinte azonnal felforrósodott. Daltonnak ettől azonnal erekciója támadt.
Mit tett vele ez a nő...
Clara karjai lágyan a nyaka köré fonódtak, s addig csókolta őt, míg mindketten
kifogytak a szuszból. Monty kibontakozott, döbbenetét kis kuncogással leplezve.
- Ha tudtam volna, hogy ilyen csók jár érte, már az első este levettem volna a
maszkomat - szólt tréfálkozva.
Clara nem mosolygott, csak ismét két tenyere közé fogta a férfi arcát. A hold
utolsó sugara csillant most meg rajta. Monty az ablak felé pillantott és látta, hogy az ég
befelhősödött. Hamarosan teljesen eltűnik a fény. Újra csak a sötétség marad
számukra, mint mindig. Ráébredt, hogy ő még most sem látta a lány arcát teljesen a
holdfényben, úgy, ahogyan a lány látta az övét.
De már mennie kellett.
- Visszajövök - ígérte meg, ahogy a ruháiért nyúlt.
- Nem - szólt a lány. Csak állt, majd megfordult, hogy belebújjon
cselédlányjelmezébe. - Ez volt Rose és Monty egyetlen pillanata a holdfényben. -
Hangját eltompította a ruha, de úgy hangzott, mintha sírna. Amikor azonban ismét
Monty felé fordult, nyugodtnak tűnt.
A férfi gyengéden átfogta a vállát.
- Nem tudok csak úgy elsétálni...
Clara a férfi szájára tette mutatóujja hegyét. - Én igen.
Ez szíven ütötte Daltont. - Te igen?
- Ne tévesszük össze a fantáziát a valósággal, Sir... Monty.
- Egyet hátralépett, majd még egyet, míg a férfi keze lehullott a válláról. - Ez a
padlás álomország volt, te meg én pedig álomfigurák.
Egy pillanatig Dalton elcsodálkozott hangjának szokatlan komorságán. Majd a
fájdalom felülkerekedett minden más gondolatán.
 - Nem engedem!
A holdfény utolsó halvány sugara is eltűnt a felhők mögött, és a lány alakja
beleveszett a padlást elborító sötétségbe. Halk nyikorgás hallatszott, mintha egy ócska
deszka mozdult volna. Aztán teljes csend.
- Rose! Rose, még nem fejeztük be. Nem lehet vége!
Rekedt suttogása visszhangzott a padláson, s visszapattant hozzá a helyiségből,
mely olyan üres lett, akár a szíve.

Dalton az Álruhások Klubjának padlásán lévő titkos irodájában merengett, amikor

Simon félretolta a falon a rejtett oldallapot és kéretlenül betoppant.
- A fenébe, Simon! Ez már nem a te klubod, felfogtad? Hogyan tanuljam meg
kezelni Jackhamet, ha te még mindig főnökként viselkedsz?
- Jackham Skóciába ment, elfelejtetted? Egy új szeszbeszállítót kell szereznie,
mert az előzőt lefülelték, lebukott a konyakcsempészéssel. Jackham szeret maga
gondoskodni a whiskyről.
- Úgy érted, megkóstolni a whiskyt - mondta Dalton gúnyosan.
Simon vállat vont.
- Jackhamnek csupán a klub haszna a fontos.
- A helyében inkább a klub morálja miatt fájna a fejem.
- Ó, a boldog tudatlanság - idézte Simon a mondást, kissé elferdítve. - Elfelejted,
hogy Jackham csupán annyit tud az Álruhások Klubjáról, hogy a fal egyik oldalán
úriembereket szolgálunk ki, a másikon meg tolvajokat.
- Ha Sir Thorogoodot kérdeznéd, szerinte mindkét oldalon tolvajokat.
Simon beült a másik székbe és lábait maga elé nyújtotta.
- Hogy halad a Sir Thorogood-ügy?
- Sehogy.
- Tényleg? Azt hittem, már halálbiztos csapdát állítottál a fickónak a kettős
személyiséged segítségével, és rajta tartod a szemed Wadsworth-ön.
- Ó, rengeteg szaftos dolgot derítettem ki Wadsworth-ről és továbbítottam is őket
Liverpoolnak, de semmit sem találtunk, ami arra utalna, hogy bármi köze lenne a mi
karikaturistánkhoz. Thorogood sokkal profibb, mint gondoltam volna. Semmi
visszhangja nem volt a szélhámos nyilvános színre lépésének... Vagyis, ez azért nem
teljesen igaz.
Simon előredőlt a székben. - Hogy érted ezt? Dalton megmasszírozta a tarkóját. -
Kétszer is megtámadtak, egyszer egy sikátorban, egyszer pedig a Hyde Parkban.
- Téged vagy Thorogoodot?
- Thorogoodot.
- Hmm. Véletlen is lehet, vagy esetleg szimpla bosszú valamelyik rajzáért.
- Pontosan. Úgy tűnik, emberünknek jó oka van rá, hogy titokban tartsa a kilétét.
Jómagam biztosan nem akarnám, hogy a fél Parlament utánam koslasson.
- Szavamra, ez nem is olyan rossz.
- Nem tudom. Valaki követ engem - azaz Thorogoodot. Egy szőke férfi, aki
színlelni próbálja, hogy nem úriember.
- Le tudnád írni?
Dalton idegesen vállat vont. - Szőke, magas, jóképű férfi. Fiatalos, de nem túl
fiatal. A leírás a társaság vagy hatvan tagjára illik. Tehát semmire sem jó. Magamnak
kell megtalálnom őt, és elkapnom a frakkját.
- Hányszor láttad eddig?
- Kétszer, az első támadás alkalmával és...
- És másodszor?
Dalton elmesélte, hogyan kerülte ki az utolsó pillanatban a szeneskocsit, és
megemlítette, hogy volt ott egy szőke hajú lovas, akit csak futólag látott.
Simon hátradőlt.
- Hát ez bizonyítéknak elég soványka. Ha viszont az ösztönöd azt diktálja, hogy
szándékos volt ez a baleset, akkor valószínűleg úgy is van. Kiválóan értesz az emberi
természethez.
Dalton a szeme elé emelte a kezét.
- A múlt éjszaka óta már nem hiszek ebben. Legalábbis, ami a saját
természetemet illeti.
- Múlt éjszaka?
Dalton sóhajtott.
Nem akarta felfedni Simon előtt, milyen hibát követett el, de muszáj volt kiöntenie
a lelkét.
- Emlékszel, meséltem, hogy valaki segített nekem bejutni Wadsworth-höz.
- Hogyne. A kis cselédlány, Rose.
Dalton a fejét csóválta.
- Tudom, nem lett volna szabad ilyet tennem. Amikor megtettem, már akkor
tudtam, hogy hibát követek el...
- Csak nem tetted meg? - ugrott fel Simon.
- De igen - dörgölte a tarkóját Dalton. - Méghozzá a padlás padlóján. Ostoba
szamárnak érzem magam.
- De még mekkora szamár vagy! Hogyan gondoltad, hogy ilyen módon keveredj
bele egy megoldandó ügybe?
Dalton felhorkant.
- Mintha te nem ugyanígy jártál volna!
Simon fenyegetően nézett rá, de visszaült a székébe.
- Az más. Én beleszerettem Agathába.
A mondat érzékeny húrokat pengetett meg Dalton lelkében, de nem foglalkozott
vele.
 - Nézd, Rose nem számít gyanúsítottnak az ügyben. Semmi köze Sir
Thorogoodhoz.
- Igaz. És most mi a szándékod vele?
- Ki kell hozzam őt onnan. Arra gondoltam, ajánlok neki...
- Hát ezt nem hiszem el! Megszégyenítenéd őt azzal, hogy kitartott szeretőddé
fogadod? Lehet, hogy csak egy kis cselédlány, de...
- Állj már le, Simon - szólt rá idegesen Dalton. - Azt akartam mondani, hogy
ajánlok neki egy új állást, te tökfej.
- Ó, sajnálom. Tudod, ez számomra igen érzékeny téma.
- Tudom. És be kell vallanom, megfordult ez a lehetőség is a fejemben, mivel
nem akarok lemondani róla. Van benne valami különleges...
Simon kacsintott.
- Ön szenvedélyt táplál egy cselédlány iránt, Lord Etheridge?
- Nemigen hiszem - érintette össze kupolaszerűén az ujjait Dalton. Ahogy
ránézett a kezére, felrémlett neki, mennyire beleivódott ez a mozdulat Liverpoolba.
Lassan szétnyitotta az ujjait, és mindkét tenyerét az íróasztalra tette.
- Ettől függetlenül ki kell hoznom abból a házból. A helyzete igen nehéz, ráadásul
a ténykedésemmel veszélybe sodortam őt. Ha kiderül, hogy segített egy tolvajnak...
- Nyakig benne lesz a lekvárban - fejezte be a mondatot Simon. - Vagy ennél is
rosszabb.
- Agatha nem tudná alkalmazni? Vagy valami jobb helyet találni neki?
- Új állást? Csak ennyit tudsz ajánlani neki, Dalton?
Dalton felvonta szemöldökét. - Mi mást kellene?

Clara bedobta az utolsó darab sötét gyászruháját az utazótáskába, majd letérdelt,

hogy benyúljon az ágya alá, titkos dobozkájáért. Nyögve kihúzta és felemelte, hogy az
ágyára tegye.
Idióta vagyok. Mit tettem? Megborzongott. Vagyis inkább: mit nem tettem?
Nem csak azt nem tisztázta pontosan, kinek dolgozik a tolvaj. De nem
gondolkozott el azon sem, hogy vajon miért nem vette le az álarcát az ő jelenlétében.
Két keze az oldala mellé hullott, szemét lehunyta. Mert nem is akartad tudni.
Még az idiótánál is idiótább. Hebehurgya, bolond, és mindenekfelett rendkívül
naiv volt. Játékszer volt a férfi kezében, megbízott benne, körbevezette azon a házon -
te jó ég, még a macskáját is rábízta!
Ó, a szegény jószág! Semmi kétség, lassú, borzalmas halála volt, amint ez az alak
kilépett vele a padlásról, azonnal bedobta az első szemetesbe.
És mindvégig őrá vadászott!
A gondolatra kiszállt az erő a lábaiból. Láthatatlan mivoltában annyira
biztonságban érezte magát. És annyira ostoba volt. Most viszont meg kell fizetnie
könnyelműsége árát.
Nagy nehezen legyűrte félelmét. El kell hagynia a házat, de azonnal, mivel
nemcsak saját magát sodorta veszélybe a butaságával, hanem a családot is, akik
befogadták, amikor arra a leginkább szüksége volt. Korábban még csak a botrányt
akarta elkerülni, azért igyekezett névtelenségbe burkolózni. De visszagondolva rájött,
hogy őrültségre vetemedett, amikor fanatikusan célul tűzte ki, hogy leleplezze a
korrupciót. Ezzel ellenségeket szerzett. Méghozzá befolyásos ellenségeket.
Soha nem bocsátaná meg magának, ha néhai férje családjával valami történne.
Akármilyen egyszerű lelkek is, az utóbbi két évben csak kedvességet kapott tőlük.
Még Beatrice folytonos nyaggatását is, hogy próbáljon meg férjet keresni
magának, csupán a jó szándék vezérelte. Persze az utolsó, amit akart volna, hogy
felkeltse a férfiak figyelmét.
Egészen mostanáig. Amíg nem találkozott ezzel az emberrel és nem esett áldozatul
fondorlatos bűverejének.
- Clara néni? Mit csinálsz?
Clara megpördült, s a táska meg az ajtó közé helyezkedett. Kitty volt az, azért jött,
hogy visszahozza a kopírozáshoz kölcsönkért kellékeket. Szemei elkerekedtek, ahogy
a becsomagolt utazótáskára meredt.
Clara gyorsan megragadta a lány karját és berántotta őt a szobába. Becsukta az
ajtót.
- Egy időre el kell mennem, Kitty. Butaságot követtem el, amivel mindnyájatokat
veszélybe sodortalak. Ha már nem lakom itt, talán nem fogják a családodat
felelősségre vonni helyettem.
- Hogy érted ezt? Milyen butaságot követtél el?
Az asszony erőszakkal igyekezett belegyömöszölni a kis dobozt az utazótáskába.
- Nénikém, vigyázz! Összegyűröd a ruháidat!
Clara a pániktól csaknem felnevetett.
- Nem számítanak a ruháim, Kitty...
- Nem számítanak? De a mama azt mondta...
- Kitty, kérlek, hallgass most, és figyelj rám. Ha valaki kérdezné, nem tudod,
hogy hová mentem. Nem tudod, mikor jövök vissza, azt sem, visszajövök-e egyáltalán.
Az itt töltött évek alatt semmibe nem avattalak be egyikőtöket sem, és soha nem
kedveltetek engem túlzottan. Megértetted?
- De kedvelünk, Clara néni, becsszóra! Tudom, hogy a mamával időnként nehéz
kijönni, de...
Az asszonyban egyre fokozódott az érzés, hogy vadászkutyák lihegnek a sarkában.
Finoman, de türelmetlenül megrázta Kittyt.
- Egyszerűen azt tedd, amit mondtam, Kitty. Semmit nem tudsz rólam és soha
nem is érdekeltelek, érted?
Látszott, a fiatal lány rögtön elsírja magát, de engedelmesen bólintott.
 - Ha valóban ennyire komolyan gondolod, rendben van.
Clara magához húzta egy gyors ölelés erejéig.
- Ég áldjon, édes Kittym. - Majd felkapta a táskáját és elindult a hátsó kijárat felé.
A személyzethez egy szót sem szólva átsietett a konyhán és kiment az utcára. Egy
pillanatra megállt és óvatosan körülkémlelt.
Nem tapasztalt semmi rendkívülit, de mit tudhat ő az ilyen dolgokról? Lehet, hogy
valaki már most is követi.
Lehet, hogy ő már most is követi.
A szívébe hasító éles fájdalom egy pillanatra a pániknál is erősebb volt. De
határozottan kitépte magából. Monty csupán hazugság, mindig is az volt. A
hazugságot senki sem szereti.
Egy hazug embert pláne nem.
Egy utolsó pillantást vetett a házra, majd kilépett az utcára, és leintett egy arra
haladó bérkocsit. Ideje itt hagyni Londont, de először még el kell intéznie valamit.

Dalton, Montynak öltözve, mélyen a szemébe húzott sapkával várt a sikátorban

Mr. Edward Wadsworth kertjének falánál.
Stubbs poroszkált ki a hátsó cselédkapun és közeledett „Monty" felé.
- Átadtad neki az üzenetet? - Daltonnak sikerült közömbös hangon megszólalnia.
De nem ment túl könnyen.
- Igen, uram. Aszonta, egy szempillantás múlva itt lesz. - Stubbs nekidőlt a falnak
Dalton mellett. - Uram, tudja, hogy macskaszőr van a kabátján?
Dalton sötét pillantást vetett rá sapkája sildje alól. Stubbs összecsücsörítette az
ajkát.
- Na jóvan. Már itt se vagyok. - A fiatal portás a kabátzsebébe süllyesztette
mindkét kezét és nekilódult, halkan fütyörészve, mint aki maga a megtestesült
ártatlanság.
„Monty" pedig tovább várakozott. Megpróbált hűvös és távolságtartó maradni, de
hajtotta valami, hogy lássa Rose-t, mellette legyen, megsimogassa az arcát...
A kapu mögött halkan megcsikordult a kavics, Dalton gyorsan visszalépett a fal
árnyékába. A kapu halkan kinyílt és egy nagykendőbe bugyolált karcsú alak sietett ki
rajta. Halk suttogás hallatszott.
- Kisasszony?
Dalton előlépett.
- Rose! - Képtelen volt legyűrni késztetését, boldog nevetéssel kapta a karjába a
lányt.
Az nyüszíteni kezdett és könyökével erősen a bordái közé döfött.
- Engedjen el! - Ellökte magát a férfitól, de mindvégig gyanakodva fürkészte, az
arcát félig elfedő kendő alól.
 A hangját azonban semmi nem rejtette el. Dalton még soha nem hallotta ezt a
lányt.
- -A pokolba! Az az idióta másik cselédlányt hivatott ki! - fordított hátat neki
dühösen a férfi. - Légy átkozott, Stubbs - dörmögte. - Én Rose-ra várok.
- Én vagyok Rose - szólalt meg mögötte egy vékony hang. - Mit akar tőllem? Én
nem... én nem csinyátam semmit.
Amint Dalton megfordult és döbbenten bámult rá, úgy érezte, a lány maga sem
biztos ebben.
- Maga Rose?
A cselédlány bólintott és szipogott, kendőjét hátrahúzta, majd csuklójával
megtörölte az orrát. Arcán friss sérülés látszott, mely egy régebbi seben húzódott
végig. Felületesen szemlélve hasonlított az ő Rose-ára, mármint arra, amit egyáltalán
láthatott belőle a sötétben. Ugyanolyan magas és karcsú, a haja is épp olyan sötét, de
ennek a lánynak a tekintetéből ijedtség sütött, nyoma sem volt pajkosságnak.
- És nincsen másik Rose ebben a házban?
A lány úgy bámult rá, mint a csapdába esett nyuszi.
- Ni-nincs. Csak én. Másik Rose nincs. Hogyan... hogyan is lenne?
Dalton jól ismerte a lelepleződéstől való félelmet. Ennek jelét észlelte most a
lányon. Tekintetét Rose-éba fúrta. Sötét gyanú kezdett ébredni benne.
- Valóban. Hogyan is lenne? Hogyan nyerhetne bebocsátást egy nő - aki nagyon
hasonlít magára - ebbe a házba, hogyan használhatná a maga nevét, mozoghatna
szabadon a házon belül... úgy, hogy a legkisebb gyanút sem kelti?
Egészen közel hajolt, szinte felnyársalta őt a tekintetével. Tudta, milyen hatást
gyakorol ezüst szeme az emberekre. Eddigi élete során számtalanszor tanúja volt,
mennyire viszolyogtak az emberek a „delejes" pillantásától. Ez a lány sem volt kivétel.
Dalton észrevette, ahogy mindkét keze ökölbe szorult vékony teste mellett.
- Mondja meg, Rose. - Szinte suttogott. - Mondja meg, ki ő. Meg kell találnom!
Kérem!
Ezt az utolsó szót nem szándékosan mondta ki. Nem akarta, hogy érződjön a
hangján a sóvárgás.
Hirtelen eltűnt a félelem a kis cselédlány tekintetéből, és érdeklődve fürkészte
Dalton arcát.
- Kedveli őt, ugye? Dalton kihúzta magát
- Ez nem tartozik magára.
Rose leszegte a fejét, hogy palástolja mosolyát, de Dalton észrevette. A fenébe.
Most a lány került fölénybe. Ez eddig még soha nem történt meg vele. Mi a csuda
lelte?
Rose egy pillanatig hümmögött, majd ismét a férfira nézett,
- Ismeri őt, és tetszik magának.
- Miből gondolja?
 - Hát, hogy is lehetne őt nem szeretni! Émmá' rég nem élnék, ha ő nem hozott
vóna nekem ennivalót meg nem törődött vóna velem, mikor beteg vótam. Csupa
szívjóság, ammá biztos! Igazi úri hölgy, tetőtől talpig.
Úri hölgy? Csak nem? Bár az esze ellenkezett, a szíve hatalmasat dobbant a
reménytől. Ha valóban hölgy, akkor mégsem annyira elérhetetlen a számára. Egy úri
hölgy…
Visszatért a tárgyhoz, és igyekezett a lány lojalitására apellálni.
- Meg kell találnom. Nagy-nagy veszély fenyegeti. - A Rose szemében megjelenő
aggodalom láttán kissé árnyaltabban fogalmazott, némi igazsággal ötvözve a
hazugságát. - Valakik rosszat akarnak neki. Méghozzá igen befolyásos emberek.
- De... de ő a légynek se tudna ártani! Csupa jóság, mondom magának!
- Tudom, tudom - nyugtatta meg a lányt. - Bárcsak én találnám meg előbb, hogy
meg tudjam védelmezni.
Rose bizonytalanul beharapta az ajkát.
- Nemtőm. Megígértem neki. Becsszóra.
- Nagyon lojális, hogy így védi őt. Én is meg akarom védeni. De csak úgy
ismerem, ő Rose, a cselédlány. Ha nem találok rá - itt elhallgatott, és magát átkozta,
amiért ismét befurakodott a hangjába az árulkodó sóvárgás. Szerencsére ez az ő
pártjára állította Rose-t. Aggódó együttérzéssel pillantott rá.
- Tudom má' - mondta. - A hölgy egyenesen a maga szíve közepibe talált.
Dalton félrefordította a fejét, pedig tagadnia kellett volna. Ezzel egyértelműen
elnyerte Rose szimpátiáját. A lány közelebb hajolt hozzá.
- A szomszédban lakik. Özvegyasszony, a férje családjával él.
A szomszédban?
Rose folytatta.
- Asszem, a család neve Trapp, de a hölgyé…
Ki sem kellett mondania, Dalton már tudta. „Clara Simpson".
 16.

A későbbiekben Dalton alig tudta felidézni, hogyan ment át Wadsworth kertje

mellől a szomszéd házba. Átadott Rose-nak egy nagyobb összeget, Agatha
névkártyájával együtt, hogy azonnal megszabadulhasson kiszolgáltatott helyzetéből.
Trappék lakája nyájas arccal fogadta Daltont, ám ő meg sem várta, míg
megszólítják.
- Mr. Montmorency vagyok. Sürgősen beszélnem kell Mrs. Simpsonnal -
mondta, és alig tudta palástolni örömét.
A különc özvegy „Szimplaész"-szel. A vagány kis Rose-zal. Kettőjüket ugyanez, a
pont neki való hölgy testesíti meg, aki éppen rá vár, hogy megoldja a gordiuszi
csomót.
A lakáj rosszalló pillantással mérte végig Daltont a csizmájától a sapkájáig,
látszott, hogy nem tudja hova tenni a férfi modorát és közönséges ruházatát. Dalton
összevonta szemöldökét és kihívóan biccentette félre a fejét. A kiváló lakáj ezt már
csak megérti.
Ám az még csak el sem mosolyodott.
- Igen, milord.
Aha, talán túlzásba vitte az arroganciát.
A lakáj bevezette őt az ismerős szalonba, majd szinte elrohant. Csaknem azonnal
visszatért és kinyitotta az ajtót a zihálva érkező Beatrice és Oswald Trapp előtt.
Elvakultak a látogatójuk társadalmi rangjától, megzavarta őket a ruházata, de
egyáltalán nem ismertek rá Sir Thorogoodra.
- Miben segíthetünk, milord?
A fenébe. Megint nem Clara jött.
- Hol van Mrs. Simpson?
Trappék zavartan pislogtak egymásra.
- Clara? A mi Claránk?
Nem. Az én Clarám.
Mrs. Trapp ráhunyorított, szemmel láthatóan zavarban volt.
- Mit akar Clarától?
Oswald csak fújtatott a bajsza alatt, akár egy megbokrosodott ló.
Dalton alig tudta türtőztetni magát. Összeszedve önuralma utolsó morzsáit,
magyarázkodás helyett kijelentette:
 - Elintéznivalóm van Mrs. Simpsonnal. Nagyon fontos, hogy találkozzam vele. -
Clarám, drága Clarám. - Itthon tartózkodik?
Oswald valami horkantásszerű hangot adott ki.
- Hmm. Pillanatnyilag nincs itt. - Lenézett a hasán összekulcsolt vaskos ujjaira. -
Már nem is ez az otthona. Tudja.
Dalton tisztában volt vele, hogy Trapp nem a legintelligensebb emberfajta tipikus
példánya, de azt nem gondolta volna, hogy fogalma sincs, ki lakik az otthonában.
Valami itt nem kerek.
Trapp tovább dörmögött.
- Elment. Ma hajnalban.
- Elment?
- Összepakolt, és se szó, se beszéd, itt hagyott minket.
- Tőlem elköszönt - szólalt meg mögötte egy vékony, ideges hang. Minden szem
az ajtóra szegeződött Trappék egyik ikerlánya állt ott, sápadtan, de határozottan.
- Kitty! - ámult el Mrs. Trapp. - Mit tudsz erről a dologról?
- Tudom, hogy Clara néni soha nem csinált semmi rosszat. Azt mondta, butaságot
követett el, amivel mindannyiunkat veszélybe sodort. Meg azt is mondta, hogy ha
valaki érdeklődik utána, mondjuk azt, hogy nem ismertük őt jól, és egyáltalán nem
kedveltük. Azt mondta, ezzel segítünk neki.
Különös érzés ébredt Dalton belsejében, mintha jég képződött volna a szíve körül.
A lány ajka megremegett.
- De én nagyon kedveltem őt! Olyat nem ejtek ki a számon, hogy nem szerettem,
akkor se, ha a Towerbe csuknak!
Beatrice határozottan a lánya mellé lépett.
- Én sem!
Úgy látszik, Clara Simpson ezekből az emberekből igaz szeretet váltott ki. Viszont
az is egyértelmű, hogy Trappék semmi információval nem rendelkeznek, ami
segíthetné Daltont.
- Bemehetnék a szobájába? Hátha hagyott valami nyomot, ami segíthet
felkutatnom.
Beatrice mintha el akarta volna utasítani, ám Oswald megbökte a könyökével és
felmordult.
- Ez az ember egy főnemes, te liba! Vezesd be a szobába!
Clara szobája meglehetősen egyszerű volt. Szinte spártai egy női szobához képest.
Sehol nem volt csipke a függönyökön kívül, és úgy látszott, nem szerette törékeny kis
díszekkel telerakosgatni az öltözőasztalát. Összességében igen praktikus nőként
jellemezte volna a szoba lakóját. Ez egyáltalán nem az a Clara Simpson, akit ő ismer.
Az ő Clarája kissé hóbortos, annyiszor váltogatja a személyiségét, mint más nő a
kesztyűjét. Az ő Clarája nem ijed meg a kockázatoktól, kedveli a veszélyt és a
titokzatosságot. Az íróasztalában a rajzoláshoz szükséges minden kellék megtalálható
volt, a széntől a tintán át a tollhegyekig és a különféle típusú papírokig. Dalton nem
sokat remélt tőle, de ujjaival átpörgette a kupacnyi rajzlapot. Hátha maradt közöttük
valami kis cédula, valami halvány nyom...
Hirtelen úgy érezte, tükörbe pillantott... már ha a tükörkép fekete selyemmaszkot
visel. A figura szemében komisz csillogás látszik, mosolya pedig csalárdságot és
flörtölést sejtet. S a tetejébe még ruhátlan is.
Dalton hosszú órákat töltött az előző héten Sir Thorogood rajzainak
tanulmányozásával. Ismerte minden egyes tollvonását, ötletes formáit, minden
könnyed, humoros vonalát...
Úgy érezte, mintha Kurt egyik hosszú késével döfték volna mellbe, annyira
megdöbbentette a felismerés és a leleplezés. Roppant különös érzés, valóban.
Mintha lassan és teljesen kiszállna belőle minden erő. Hirtelen kihúzta magát,
majd megint összeroskadt. Micsoda nevetséges gondolat. Hiszen csupán nagyot
csalódott, ez minden. Most már minden megvilágosodott számára, természetesen.
Emlékképek futottak át az agyán Mrs. Simpsonról: kérdezősködött, nyaggatta, hogy
rajzoljon neki, s úgy üldözte, mint egy tüzelő kiskutya. Rose pedig - Dalton Rose-a -
átosont a sötétben Wadsworth házán, s vezette őt kézen fogva, miközben megtanulta,
hogyan kell kinyitni egy széfet. Te jó ég!
Dalton ismét a kezében tartott rajzra meredt. Csupán egy skicc volt, alig néhány
vonal, mégis mennyi lényegeset megragadott az alkotója. Valóban ilyennek látta Clara
Montyt? Egy hétpróbás csibész erotikus figurájának? Kivette a rajzot, óvatosan
összetekerte, majd a kabátjába dugta.
Bizonyíték, természetesen. Szokás szerint bizonyítékokat gyűjt, ez a dolga. Nincs
ebben semmi különös. És most az volt a megbízatása, hogy egy bizonyos, a
személyazonosságát meghamisító művészről gyűjtsön adatokat, akinek túl sok
mondanivalója akad a kormányról. A Clara szobájának ajtajában lélegzet-visszafojtva
várakozó három családtaghoz fordult. - Trapp, jó okom van azt hinni, hogy a házukban
rejtegettek valakit, aki a Korona ellen áskálódik.
A férfi elsápadt, döbbenete őszintének tűnt. Beatrice egy székhez támolygott és
szótlanul lerogyott. Csak tátogott, mint a partra vetett hal. Dalton egyetlen
kézmozdulattal elejét vette a félelmüknek.
- Meggyőződésem, hogy maguk semmit sem tudtak a tevékenységéről. Arra
következtetek, hogy ez a nő rendkívül okos lehet.
- Ez a nő? - pislogott hitetlenkedve Trapp. Dalton határozottan elfojtotta
türelmetlenkedését
- Igen, ő. Mrs. Bentley Simpson, hogy egészen pontos legyek.
- Clara? - A sikoly kellően éles volt ahhoz, hogy a falról letépje a tapétát. Úgy
tűnt, Beatrice visszanyerte lélekjelenlétét
Trapp vonásai megkeményedtek.
- Miért, az az élősködő kis...
 Beatrice nagyot csapott a férje vállára.
- Fogd már be a szád, Oswald! Nem létezik, hogy Clara a kormány ellen lázítson.
Olyan, akár egy kisegér!
Daltonnak egyáltalán nem ez volt a benyomása Mrs. Simpsonról.
- Kisegér?
Beatrice vállat vont.
- Folyton a szobájába bújt, állandóan csak rajzolt...
Ó, igen. Pontosan.
Rajzolt.

Clara szorosabbra húzta arca körül a csuklyáját. Tudta, nevetségesen fest ebben a
gyapjúköpenyben egy ragyogó nyári napon, de még mindig jobb így, mint ha
felismerik. Összeszedte az utolsó rajzait. Ez a spárgával összekötött csomag jelentette
Sir Thorogood hattyúdalát.
Nem kockáztatta volna meg, hogy bevigye a Sunhoz, ha nem lett volna annyira
égetően szüksége pénzre. Fogalma sem volt, tud-e ezentúl valamiből pénzt csinálni.
Nagy valószínűséggel az élete végéig ki kell tartania a dobozkájába rejtett tartaléknak.
Persze még mindig rajzolhat szokványos portrékat parasztemberekről egy kis
csirkéért vagy más ennivalóért cserébe. Őszintén szólva, még azt sem tudja pontosan,
hogyan is élnek a vidékiek. Világéletében londoni lakos volt, csupán gyerekkorában
járt néhány alkalommal Brightonban.
Amint belépett Gerald Braithwaite irodájába, csaknem összeütközött egy alacsony,
kopott ruhás férfival, aki épp kifelé tartott. Gyors bocsánatkérést mormolt, és
továbbhaladt, de érezte, hogy a fickó megfordul és kíváncsian megbámulja őt.
Gerald morcosan vette át a csomagot, nem a megszokott lelkesedéssel kapott
utána. Sajnálkozó pillantást vetett a küldöncre.
- Üldözik őt, tudja.
Clara bólintott, és még szorosabbra húzta a csuklyát. Gerald sóhajtott, kivette a
már ismerős vastag borítékot íróasztala fiókjából. A nő felé nyújtotta, de még nem
engedte el.
- Ezek szerint befejezte? Vagy lesz még több rajza?
Clara hevesen rázta a fejét és elhúzta a borítékot. Braithwaite elengedte és
gondterhelten ejtette állát a tenyerébe.
Az asszony habozott. Nagyon megkedvelte Geraldot, mivel ő fedezte fel elsőként
az értéket a rajzaiban. Bogaras, trágár beszédű, mogorva figura volt, de tetszettek neki
Sir Thorogood rajzai és az ügy, ami mellett kiállt.
Hátratolta a csuklyáját és lehajolt, hogy megcsippentse a férfi arcát.
- Elmondok önnek egy titkot, Mr. Braithwaite - suttogta. - Sir Thorogood félig
sem az a férfi, akinek hiszi.
 Gerald döbbenten bámult rá, látszott rajta, kezdi felfogni a helyzetet, így Clara
gyorsan rákacsintott, majd ismét elrejtette az arcát és kisietett az irodából. Ahogy az
épület kijárata és az előtte várakozó bérkocsi felé tartott, még hallhatta Gerald
felharsanó kacaját.

Hosszú volt az utazás a bérelt kocsi hátulján csimpaszkodva, de amikor a kicsi,

kopott ruhás ember végre azt látta búvóhelyéről, hogy a hölgy kiszáll, elvigyorodott
magában.
- Az úriember aszonta, „Kövesd a cselédlányt, Feebles", de asszem, úgy értette
„Kövesd a ladyt".
Persze emiatt nem kell az ő fejének fájnia. Az ő feladata csak annyi, hogy
információt szerezzen, és abban egészen biztos volt, hogy ez az információ hasznos
lesz az őt megbízó úriember számára.
Figyelte, ahogy a hölgy belépett a London külvárosában lévő fogadóba. A kocsis
vitte utána a táskáját, s a fogadósra hagyta a lovak megitatását. Remek. Ezek szerint itt
fog éjszakázni.
Feebles kihasználta a lehetőséget egy rövid pihenőre. Óvatosan kinyújtotta az
egyik lábát és letette a földre, aztán a másikat is. Majd ráérősen körbejárta a bérkocsit,
hogy egy kis bagót tarháljon a fogadóstól. Az effélék nem dohányoznak, mert félnek,
hogy leég a csűrjük. A fogadós szó nélkül odalökött egy adag bagót Feeblesnek. Aztán
leültek egymás mellé.
A kocsis visszajött, s menet közben egy köteg pénzt gyömöszölt a zsebébe.
Feebles lazán odasétált hozzá.
- Visszaméc a városba, ugye? Ee'viszel? - A férfi egyik kezével előrenyúlt, hogy
felhúzódzkodjon a bakra.
- Van suskád?
- Egy árva kanyim sincs - vonta meg a vállát hanyagul Feebles. - De ígérem, jó'
elszórakoztatlak, ha melléd ülhetek a bakra. Tudok olyan pletykákat, amiket életedbe
nem hallottá'.
A kocsis gyanakodva méregette, de ezt Feebles már megszokta. Sőt, még élvezte
is. Szándékosan provokálta ki a következő lépést is, azaz, hogy elzavarják.
Az ember csak vállat vont, ártalmatlannak nyilvánítva Feeblest, aztán
felkapaszkodott az ülésébe és kezébe fogta a gyeplőt.
- Na, gyere, mássz fel. De ha untatsz, az első sarkon lehajítalak.
Feebles elvigyorodott, majd köpött egy jókorát oldalra. Ez a trükkje mindig bejött.
Évek óta ingyen utazott a bérkocsikon. Felkászálódott a kocsis mellé.
- Azt ismered, hogy' járt a szeszkazán a kocsmárosnéval?
 Az Álruhások Klubja feletti titkos irodában sötét volt, de a behatoló jól ismerte a
járást. Egyetlen pillanatig tartott csupán, hogy megtalálja a Sir Thorogood-ügyben a
legfrissebb információkat tartalmazó mappát. Sercenés hallatszott, majd megjelent egy
aprócska fénynyaláb abból a fajta gyertyából, melyet csakis az Álruhások Klubjában
ismerhettek.
Mire a körmére égett a gyertyacsonk, a betörő már minden információt megtudott
Sir Thorogoodról, amivel a mesterkém eddig rendelkezett. Felkacagott, ettől a kis
lángocska reszketni kezdett, majd kialudt.
- Elég soká tartott neked, Etheridge.
Surranó léptek, aztán egy kattanás - és az iroda pontosan ugyanolyan üres volt,
mint a mesterkém érkezése előtt.

Clara a fogadóbeli szobájának ablakánál álldogált, és fogalma sem volt, hová

menjen. Egyre az járt a fejében, milyen gyorsan hullott darabokra az élete. Még csak
négy nap telt el azóta, hogy először találkozott Sir Thorogooddal Rochesterék bálján!
Hogyan tudott ilyen rövid idő alatt mindent tönkretenni? A falhoz sétált, megfordult és
ismét az ablakhoz lépett, majd megint vissza. Eddig nem volt soha szokása járkálni, de
most már bármire hajlandó lett volna, csak eszébe jusson valami mentőötlet. Ennél a
fogadónál is csak azért állt meg, mert egyszerűen nem volt hová menekülnie.
Megpróbált egy listát készíteni a szóba jöhető lehetőségekről, de
elbizonytalanodott. Már órák óta itt van ebben a szobában. Réges-régen besötétedett,
és még azt sem tudja, hány óra lehet. A városban soha nem volt szüksége órára, mivel
napközben a harangok jelezték az időt, éjszaka pedig az éjjeliőr.
Itt viszont senki és semmi sem. Valójában mintha egy lélek sem lett volna a
közelben. Már délután kinyitotta az ablakot, amikor belépett a dohos kis szobába.
Akkor még hallatszottak a szokványos zajok, az erre járó kocsiké, lovaké és a
sürgölődő személyzeté.
Most azonban úgy tűnt, mintha a világon mindenki az igazak álmát aludna, csak ő
nem. Sajnos túl zaklatott volt ahhoz, hogy el tudjon aludni.
Ha kihajolt az ablakon, a holdfényben fehéren világító utat látta, mely kétfelé
ágazott a titokzatos dombocskákon és árnyékokon át. Az egyik irányban London
található, és minden, ami számára ismerős. A másikban pedig csupa olyasmi, ami egy
városi nő számára ismeretlen,
Mindkét út hívogatta. Induljon neki a vakvilágnak, aztán éljen a megtakarított
pénzéből és időnként próbáljon valami munkát találni mindenféle referencia és
tapasztalat nélkül?
Vagy menjen vissza oda, ahol ismer minden utcát, követ, még az esti szellőt is?
Ahol állandó félelemben élne, hogy mikor találnak rá és támadják meg, aminek nagy a
valószínűsége?
 Ott hagyta az ablakot és az esélylatolgatást, a táskájához lépett és elővett egy
rajzlapokkal teli mappát meg egy kis doboznyi szenet. A szobában lévő gyertyák
elegendő fényt adtak, amikor egymás mellé rakta őket a kis íróasztalra, és hamarosan
nyoma sem volt már az aggodalmainak, annyira elmerült a rajzolás örömében.
Lerajzolta Kittyt, ahogy a kislány a zongora billentyűire hajol, ajkát a fogai közé
szorítva. Aztán pedig Beatricét, felhúzott szemöldökkel, arcán a rosszallás keveredik a
vidámsággal.
Végül lerajzolta őt, akárki is volt. Lerajzolta Montyként és páváskodó Sir
Thorogoodként egyaránt. De leginkább álarcos, elragadó férfiként, aki olyan átkozottul
csalárd sóvárgással csókolta őt.
Clara, ha egyáltalán szégyellt valamit, hát azt, hogy nem látott át a férfi
hazugságain.
Nem akart átlátni rajtuk.
A rajz vonalai összefutottak a szeme előtt. Mindkét csuklójával megdörzsölte a
szemét. Azért sem fog sírni. Kellett egy kis idő és lelkierő, míg legyűrte bánatát, de
végül ismét úgy érezte, rá tud nézni a képre.
Amikor kinyitotta a szemét, a papír üres volt előtte, a vonalak eltűntek, mintha
elvarázsolták volna őket. Vajon a legfelső papírlapot lefújta a nyitott ablakon beáramló
szellő? Lenézett a földre is, de semmi nem volt a padlón.
- Hmm. Nem tagadom, igen hízelgő rám nézve.
Clara megdermedt a mögötte megszólaló férfias hangtól. A félelem felkúszott a
bordái közé, de volt benne egy kis izgalom is. Felállt és hátratolta a székét, ahogy
megfordult.
A férfi - aki nem Monty volt - mögötte állt. Nem hasonlított sem a mosolygó
tolvajra, sem az öntelt pozőrre. Ez az ember valaki egészen más volt.
 17.

Varázslatos jelenség. Csupa olyan tulajdonsággal rendelkezett, amit eddig Clara

soha nem tapasztalt. Választékos, de ízlésesen elegáns. Jóképű, mégis tárgyilagosan
méregette őt.
Vajon mindig ilyen magas volt? Ilyen széles vállú és imponáló? Ennyire
gyönyörű?
Az érzései közé kezdett belopakodni némi harag. Az a sok jó dolog, amibe ő,
Clara a szívét-lelkét beleadta, hazugság volt. Monty kedves humora, az, hogy
csodálattal adózott Rose bátorságának... és hogy megkívánta őt. Mind-mind csupa
hazugság.
Vajon egyetlen egyszer is előfordult-e, hogy ez az ember nem játszotta meg magát
előtte? Mondott-e akár egyetlen szót is, ami igaz volt?
Lassan távolabb araszolt tőle, mintha kígyót látna, míg végül egy asztalka közéjük
került. A férfi nem mozdult, rá sem hederített az óvatoskodására, ahogyan egy macskát
sem érdekli az egér manőverezése.
Csupán figyelte őt, majd ismét a papírlapot vizsgálgatta, melyet óvatosan, a
széleinél fogva tartott a kezében.
- Maga remekül rajzol. - A fény felé döntötte a lapot, közelebb hajolt hozzá, hogy
jobban megnézze a holdfényben a meztelen önmagát ábrázoló vázlatot.
Clara arcát pír öntötte el, de hátravetette a haját és büszkén feltartotta az állát.
- Könnyen megítélheti, hiszen biztosan jól ismeri - mondta, s igyekezett
közömbös hangon megszólalni. - Egy művészi álom, valóban.
A férfi újra egy mély torokhangot hallatott. Clara összerezzent. Micsoda
könnyelműség tőle - gondolta. Nehezen fogom vissza magam, hogy ne vágjak hozzá
valamit. Lehetőleg valami súlyos tárgyat Szegekkel kiverve.
- Nagyon szeretnék címet adni a rajznak - jegyezte meg a nő, zavarát leplezendő.
- Talán ha kegyeskedne megmondani, ki maga valójában.
A férfi végre felpillantott a rajzról, és hűvösen végigmérte az asszonyt. Clara
borzongott attól az ezüst tekintettől, de remélhetőleg ez az alak nem látta, hogy az ujjai
ökölbe szorultak a háta mögött.
Egy hosszú pillanatig fürkészte a nő arcát, mialatt lassan keskeny hengerré tekerte
a rajzot. Aztán Clara felé indult, közben a tekercset a kabátja belső zsebébe tette. Alig
pár centire állt meg tőle, olyan közel, hogy az asszony érezte rajta a szantálfaillatot.
Elfordította a fejét, de ezzel csak azt érte el, hogy a férfi lehelete az arcát cirógatta.
Meleg ujjak fogták meg az állát és emelték fel arcát a fény felé. Az érintése nem
volt durva, de becézésnek nyoma sem volt benne. Úgy vizsgálgatta az arcát, ahogyan
az előbb a rajzot: összeszűkült szemmel, mely előtt semmi sem maradhat rejtve.
Clara nehezen állta meg, hogy ne pillantson rá, de amíg nem derül ki, mi a
szándéka, nem lenne bölcs dolog felbosszantani. Higgadtnak kell maradnia, hogy
megőrizze tartását, és ne érhesse további megaláztatás. Lába mégis mozdult egy kicsit,
de elfojtotta késztetését, hogy rátiporjon a fickó lábára és esetleg megsértse ennek az
alaknak a... méltóságát.
Dalton hol jobbra, hol balra fordította el az asszony fejét.
- Eddig még nem láttam magát sem napvilágnál, sem pedig smink nélkül. -
Szenvtelenül fürkészte az arcát, a szeme szürkére sötétedett, ahogy háttal állt a
fénynek.
Monty szeme.
Fájdalom nyilallt Clarába. Kirántotta az állát a férfi szorításából és elfordította a
fejét. Hogy lehet az, hogy még mindig sóvárog olyasvalaki után, aki csupán egy általa
elképzelt figura?
- Válaszoljon a kérdésemre végre - szólalt meg remegő hangon. - Ki maga
válójában?
A férfi leengedte a kezét, kissé hátrébb lépett, mintha meglepődött volna, hogy
egyáltalán ennyire közel merészkedett. Majd szertartásosan meghajolt, olyan mélyen,
hogy már szinte csúfolódásnak tűnt. Clara a legszívesebben összetört volna egy vázát a
leszegett fejen.
- Dalton Montmorency, Lord Etheridge, szolgálatára. Az asszony önkéntelenül
felmordult.
- Nagyszerű. Én pedig Holdfény hercegnő vagyok. Dalton felegyenesedett és
egyenesen a nő szemébe nézett.
- Nem, maga egy tündérlány, aki képes mindig más és más alakot ölteni, s ezzel
az őrületbe kergeti szegény, szerencsétlen földi halandókat.
Clara már szinte hátrapillantott, hogy megnézze, kihez szólnak ezek a szavak,
mígnem rájött, hogy a férfi egyértelműen hozzá beszél.
- Hogy én? Tündérlány? - Hátrébb lépett és még gyanúsabban szemlélte
látogatóját. - Még mindig nem tudja abbahagyni? Úgy potyognak a hazugságok a
szájából, mint őszi fákról a levelek.
Dalton megmerevedett.
- Egyetlen egyszer sem hazudtam önnek, mióta beléptem ebbe a szobába.
- Erről jut eszembe... hogy jutott be?
A férfi oldalvást biccentette a fejét.
- Hát hogyan szoktam bejutni valahová?
Az ablak! Egek, hogyan is lehetett ilyen ostoba? Az ilyen ember számára egy
nyitott ablak egyenesen felhívás keringőre. Ám ekkorra eljutott a tudatáig, mit mondott
„Monty". Valóban lord lenne?
Valóban tündérlánynak tart engem?
Ó, hagyd már ezt abba! - korholta magát. - Most sokkal fontosabb dolgokra kell
gondolnod.
- Nos, mi a szándéka velem? Mivel sértettem meg a hatalmas Lord Etheridge-et?
Hiszen mindeddig a színét sem láttam!
- Persze hogy nem. Jórészt visszavonultan élek.
- Mégis kiválóan alakította Sir Thorogood szerepét - állapította meg keserűen
Clara. - Maga lett a társaság kedvence.
A férfi szája sarka megrándult. - Féltékeny?
- Nem örültem, hogy egy szélhámos az én sikereim fényében sütkérezik. De
jómagam soha nem akartam rivaldafénybe kerülni, különben már régen felfedtem
volna a kilétemet.
- Kétlem, hogy akkor ma még életben lenne. Amióta magamra öltöttem Sir
Thorogood alakját, nem kevesebb, mint három merényletet kíséreltek meg ellenem.
A nő arcán aggodalom futott át, amit képtelen volt leplezni. A csudába! Mikor
tudatosodik már végre az agyában az igazság? Ez a férfi nem a szeretője, hanem az
ellensége.
Elfordult, és az ablak felé lépett. A holdfény már besütött a szobába, és legalább
annyira megvilágította ezt a részt, mint az asztalra tett gyertyák a másik sarkot. Vajon
ez tényleg ugyanaz a hold, amelyik Rose-ra és Montyra sütött? És az valóban az előző
éjszaka történt meg velük?
- Úgy érzem, mintha egy év telt volna el, mióta utoljára láttalak - szólalt meg
halkan a mély hang mögötte.
Már megint az a nesztelen léptű tolvaj. Clara behunyta a szemét az ezüst ragyogás
elől, és fejét az ablakkeretnek támasztotta.
- Maga egyáltalán nem engem látott - suttogta. - Én pedig soha nem láttam magát.
- Biztos benne?
- Rose hazugság volt. A víg özvegy úgyszintén. Én egy-szerűen csak Clara
vagyok. Azonos önmagammal. Tulajdonképpen azt tartják rólam, hogy határozottan
unalmas a társaságom.
A férfi meglepetten kuncogott.
- Ó, ezt kétlem.
- Hát pontosan erről beszélek. Fogalma sincs, ki is vagyok én.
- Maga Clara Tremont Simpson, Albert Tremont lánya. Rövid ideig egy
középszerű, Bentley Simpson nevű fiatal katona felesége volt. Az ön apja egy csalárd
befektetési módszernek köszönhetően vesztette el családja teljes vagyonát, egyúttal
számos barátja és szomszédja megtakarításait is. Szegényen és az emberek
megvetésétől sújtva halt meg, s csak ön tartott ki mellette.
 Az apját idéző szavaktól végül könnyek szöktek a-szemébe. Dühösen törölte le
őket.
- Maga nem ismerte őt, különben nem beszélne ilyen tiszteletlenül róla. Ő is
legalább annyira áldozat volt ebben az ügyben, mint azok, akiknek a pénze odaveszett.
- Több ezer fontot lopott el olyan emberektől, akik bíztak benne.
Clara szembefordult a férfival.
- Akkor hová tűnt a pénz? Talán selyemben-bársonyban járatott és ékszerekkel
halmozott el az apám? Házassági ajánlatok százai hullottak az ölembe? Az a
középszerű fiatalember, akit ön annyira lenéz, volt az egyetlen, aki egyáltalán
megfordult utánam, az egyetlen, aki feleségül kért! Csakis azért mentem hozzá, mert
nem hittem, hogy valaha is akad más, aki megkéri a kezemet, miután az apám egymás
után mindenünket eladogatta. Szegény képtelen volt elviselni, hogy eltékozolta a
jövőmet, és önkezével vetett véget az életének.
Érezte, hogy szeme ismét könnybe lábad, félrefordította a fejét.
- Maga szerint mindez arra utal, hogy becstelen nyerészkedésből éltünk? Nem. És
megmondom magának, miért nem. Mert apámnak volt egy csendestársa, aki azt
állította, hogy árt a renoméjának, ha az „alacsonyrendűeknek való" kereskedelemmel
hozzák összefüggésbe a nevét. Ez az ember nem más, mint Lord Etheridge, akit apám
nem mert leleplezni, mivel attól tartott, hogy senki sem adna hitelt az ő szavának egy
gróf szava ellenében!
Dühösen hátat fordított Daltonnak, szíve sajgott, és most már képtelen volt
visszatartani a könnyeit. A férfi hirtelen eléállt, s erős kezeivel átfogta a vállát.
- Ki volt az? Mondja meg annak a grófnak a nevét, és gondoskodom róla, hogy
kiderüljön az igazság, és az édesapja becsületét tisztára moshassák!
Egy pillanatig Clara csak bámult rá. Majd keserűen felnevetett.
- Miért is? Most már mit számítana mindez? A legkevésbé amiatt aggódom, hogy
egy tolvaj lányának tartanak. Ne felejtse el, hogy emellett nincstelen özvegyasszony is
vagyok, és pillanatnyilag életveszély fenyeget, mert egy férfi betört a szobámba éjnek
évadján!
Ismét felnevetett, hangja olyan volt, mint az üveg roppanása. - Maga tényleg azt
hiszi, ebben a percben a rég meghalt apám feddhetetlenségének bizonyítása a
legfontosabb számomra?
Dalton nem engedte el. - Én nem jelentek veszélyt önre.
- Akkor mit keres itt éjszaka? Miért nem reggel várt meg odalenn a fogadóban,
ahogy bárki más tette volna?
- Nekem... - Dalton keze lecsúszott a válláról, s Clara hirtelen hidegséget érzett a
helyén. A férfi elfordult, fejét leszegte, kezét csípőre tette és mélyet sóhajtott. - Ezt
kellett volna tettem. Vagy az első pillanatban letartóztatni magát, amikor megláttam.
- Letartóztatni? Azt hittem, azért jött, hogy megöljön.
- Természetesen nem azért jöttem, hogy megöljem. Mit gondol, mi vagyok én?
 Az asszony a fejét csóválta, miközben egy percre sem engedte el Dalton tekintetét.
- Halvány fogalmam sincs.
- Én... nos, nem mondhatom meg, mi vagyok. De azt az utasítást kaptam, hogy
leplezzem le Thorogoodot, és citáljam őt... úgy értem önt Lord Liverpool elé.
- A miniszterelnök elé? - Clara idegesen kutatott emlékezetében. - Lord
Liverpoolt soha nem rajzoltam le, ez egészen biztos.
- Őt nem, de valami befolyásos embernek borsot tört az orra alá, máskülönben
nem kaptam volna utasítást, hogy keressem meg Thorogoodot. Nem vagyok kifutófiú.
Úgy mondta, mintha ez vita tárgyát képezte volna, Clarának viszont esze ágában
sem volt helyeselni. Saját bajai jócskán súlyosabbnak számítottak ennél.
Liverpool köröztette őt?
Valamennyit tudott a miniszterelnökről, de csak amennyit bárki más is tudhatott.
Liverpoolt a Spencer Perceval elleni merénylet után nevezték ki, s köztudott volt róla,
hogy konzervatív nézeteket vall, különösen az osztálykülönbségek tekintetében, és
abban, hogy védje az arisztokrácia szent jogát, miszerint likvidálhatják azt, aki az
útjukban áll.
Egyszóval Liverpool minden olyasmit pártolt, ami ellen Clara harcolt. És ő állt
Anglia kormányának élén.
- Te jó ég!
Vakon kitapogatta a rozoga széket és leült. Ezt jól megcsinálta.
Dalton Montmorency megállt előtte.
- Nem kell félnie Liverpooltól. Nagyon tiszteletreméltó ember. Rideg, de
tiszteletre méltó.
Clara a fejét csóválta.
- És azt hiszi, hogy majd Liverpool... hogy mit is csinál velem? Elvisz
sétakocsikázni, aztán utamra enged? Magának rengeteg baj szakadt a nyakába, mialatt
nyomozott Sir Thorogood után. Egy ilyesfajta embervadászat célszemélyeként nem
lepődnék meg, ha minimum a Towerbe csuknának.
- És az nem törvénybe ütköző, ha valaki kigúnyolja a „pedigréseket"?
- Mit nem mond? Pedigrések! Ezek szerint rajtuk kívül mindenki más értéktelen?
- Nem úgy értettem - A férfi arcát most árnyék fedte, de Clara érezte, hogy őt
nézi. - Nincs miért magyarázkodnom. Azért vagyok itt, hogy visszakísérjem a városba,
és elvigyem a miniszterelnökhöz. A biztonsága teljességgel szavatolt, tehát semmi oka
rá, hogy...
A támadás egy pillanat műve volt. Egy sötét alak ugrott be a nyitott ablakon, és az
asszony felé vetődött. Clarának csupán egyetlen levegővételre jutott ideje. Dalton
azonban rögtön reagált. A nő látta, ahogy ráugrik az idegenre, és mindketten az
íróasztalnak csapódnak. A rozoga bútordarab a földre rogyott a rajta lévő gyertyákkal
és egyéb holmikkal együtt.
A szoba teljesen elsötétült, csupán egyetlen fénysugár világított be az ablakon,
pontosan arra a székre, amin Clara ült.
A küzdelem rövid és vad volt, a csontot-húst, érő ökölcsapásokat követően a végső
reccsenés hangjából arra következtetett, hogy valami kemény tárgy ütődhetett
valakinek a koponyájához.
Édes-lstenem-add-hogy-ne-essen-baja. Meé gsem lepődött, mennyire erősen
fohászkodott ezért az emberért Az összes hazugság ellenére úgy tűnt, mégis csak van
közöttük valami, valami igazi.
- D-Dalton? - Clara suttogása szinte kiáltásnak hangzott a sötétben. Súrlódó
hangot halott, majd egy kimerült sóhajt.
- Kezdem unni, hogy árnyékok ugrálnak rám.
Az asszony behunyta a szemét, és szívből jövő köszönetet rebegett az égiek felé.
Hallotta, hogy valamit végighúznak a padlón.
- Lássuk csak, ki ez a rejtélyes fickó.
A holdfénynyalábig hátrált, közben karjánál fogva húzott egy élettelen testet.
A férfi óriásnak tűnt Clara szemében, de talán csak a sötét ruhájának és a
szemeknél hevenyészve kivágott fekete csuklyának köszönhetően.
- Meghalt?
Dalton még egy utolsót rántott rajta, aztán leengedte a földre.
- Nem hiszem. Nem ütöttem meg olyan erősen, mint ahogyan szerettem volna.
Letérdelt és lerántotta róla a csuklyát. Durva vonású, markáns arc vált láthatóvá,
melyen egy rémes forradás futott végig a szemöldökétől az álláig, a szemét sértetlenül
hagyva.
Clara közelebb hajolt, de mindenre megesküdött volna, hogy életében nem látott
még ennyire ijesztő ábrázatot. Dalton azonban egyik kezét az arca elé kapva olyan
cifra káromkodást eresztett meg, amilyet Clara eddig csupán Wadsworth-ék
szakácsától hallott.
- Mi a baj? Ismeri talán?
- Igen. Nekem dolgozik.
- Ó! Akkor nem is jelentett ránk veszélyt.
- De, méghozzá nagyon is! Kurt ugyanis a főzésnél csak egy dologhoz ért jobban:
a késeléshez. Ő a legprofibb merénylő. Sőt mi több, nem én rendeltem ide. A megbízás
a parancsláncban az enyémnél magasabb szintről jött.'
Megfordult, felvett, a földről egy gyertyacsonkot és egy, a tűzrostélyon izzó
széndarabbal meggyújtotta. Majd gyorsan körbejárta a szobát, összeszedte a Clara által
kipakolt holmikat és begyömöszölte a nő utazótáskájába. Lekapta az övet az asszony
köntöséről és összekötözte vele a hatalmas termetű behatoló kezeit.
Clara döbbenten nézte, milyen rutinosan intézkedik.
- Honnan tudja ilyen pontosan, hogy mit kell tennie?
A férfi ránézett, de a pillantásából semmit sem tudott kiolvasni.
- Jöjjön. Azonnal el kell tűnnünk innen. Amint kiderül, hogy Kurt nem tért vissza,
rögtön a nyomunkba erednek.
- A nyomunkba? Mintha azt mondta volna az imént, hogy ez az ember magának
dolgozik?
- Nekem dolgozott. - Dalton Clarára nézett, és szinte szúrt az ezüst tekintete. -
Most azonnal mondja meg, részt vett-e bármiféle, a Korona elleni összeesküvésben.
Az asszony szeme elkerekedett.
- Összeesküvésben? Én karikatúrákat rajzolok, uram. Nem vagyok kém.
Dalton szája széle megrándult.
- Én viszont igen.
Felkapta Clara táskáját és kinyújtotta a másik kezét. - Vagy legalábbis az voltam.
Azt hiszem, éppen most álltam át a másik oldalra.
 18.

Hosszú visszaütjük során Dalton a bérkocsiban végiggondolta az összes, még

nyitva álló lehetőséget.
Valaki parancsot adott Kurtnak a gyilkosságra. Mindössze hat embernek lehetett
erre felhatalmazása, s ezek közül az egyik ő maga. Marad tehát öt: a Királyi Négyes
tagjai és Liverpool.
Liverpoolt máris kizárta, pusztán amiatt, mert jól ismerte keresztapja módszereit.
A miniszterelnökben megvan a kellő kegyetlenség, hogy parancsot adjon egy
merénylet elkövetésére, amennyiben szerinte a helyzet ezt megkívánja. Dalton
azonban egyszerűen el sem tudta képzelni, ez esetben mi motiválta volna egy ilyen
parancsra.
Szerencsétlenségére éppen az ő kötelessége volt, hogy jelentse az éjszakai
eseményeket Liverpoolnak. Ha biztos lehetne benne, hogy...
Nem. Nyilván a Négyek közül lehetett valaki. Sajnos, Dalton csak hármójukat
ismerte. Az egyikük, Lord Barrowby abszolút kizárható volt, mivel derbyshire-i
otthonában haldoklott.
A másik kettőt többé-kevésbé kiismerte, hanem egykor ő is közéjük tartozott.
Sajnos attól kezdve, amikor le kellett köszönnie posztjáról, hogy átvegye az Álruhások
Klubjának vezetését, már nem juthatott hozzá a bizalmas információkhoz.
A többieknek választaniuk kellett valakit a Kobra megüresedett helyére, de
fogalma sem volt, ki lett az. Liverpool még nem tartotta időszerűnek, hogy elmondja
neki, őt pedig túlságosan elfoglalta, hogy az Álruhásokat megpróbálja átsegíteni az
utóbbi hetek nehézségein ahhoz, hogy ezen a kérdésen eltöprengjen.
Tehát három eshetőség adott. Három ember, aki kellő hatalommal és
információkkal rendelkezik ahhoz, hogy gyilkosságra adjon parancsot egy Álruhásnak.
Bárcsak biztosan tudná, hogy Kurt látta-e és felismerte-e őt. Ha nem, akkor még
számíthat az emberei segítségére. Bárcsak sikerült volna megnyernie a bizalmukat,
még mielőtt mindez történt...
- Visszamegyünk Londonba? De miért? - Rose, vagyis Clara lágy hangja
félbeszakította elmélkedését. Feléje fordította a fejét és látta, hogy az asszony a
kocsiablak redőnyének nyílásán át kifelé bámul. Majd leeresztette a függönyt és a
kocsi belseje csaknem teljes sötétségbe borult.
Csak az utcalámpák világítottak át időnként a pergamenszerű függönyökön, no
meg a kocsira szerelt oldalsó lámpák gyenge fénye.
- Megfigyelte már, hogy mi mindig sötétben vagyunk kettesben? - jegyezte meg
Dalton közömbösnek tettetett hangon. - A padláson, a „londoni jellegzetességben",
Rochesterék kertjében...
- Rochesterék kertjében?
Dalton nem látta jól az asszony arcát, de hangszínéből óriási megrökönyödés
érződött.
- Á... elfelejtettem, hogy azon az estén nem igazi önmaga volt. Bocsánatáért
esedezem. Csupán az egészségéért aggódtam, annyira szorosra volt meghúzva a
fűzője.
Valami az arcának csapódott, ő azonban könnyedén elkapta. Egy kesztyű volt az,
még meleg a nő kezétől. Úgy látszik, Rose tüzes temperamentuma mégis valódi.
- Ne próbáljon elbájolni. Semmi értelme. Hiszen már mindent megkapott, amit
akart.
- Persze - vágott vissza Dalton szárazon. - Több mint egy tucat kém és merénylő
liheg a sarkamban. Épp szökésben vagyok egy nőszeméllyel, aki megvet, és még csak
nem is próbálja leplezni. Kizárólag Liverpoolhoz fordulhatok segítségért, holott nem
vagyok teljesen biztos, hogy a keresztapám nincs benne nyakig ebben az egész
ügyben.
- A keresztapja?
- Lord Liverpool.
- A miniszterelnök? Maga ilyen magasan áll a társadalmi ranglétrán? És egy
cselédlánnyal állt le cicázni? - Dalton lelki szemei előtt megjelent a nő döbbent és
dühös arca. Aztán érezte, hogy egy cipőorr erősen sípcsonton rúgja.
- Nem. Egyértelműen egy értékén alul kezelt özvegyasszonnyal cicáztam. - Egy
újabb rúgás érte a sípcsontját, amitől dühbe gurult. A nő felé nyúlt, és valami
kellemesen puhát tapintott ki a keze, míg végül teljesen a karjaiba vonta.
Clara egy darabig küszködött, illetlen szavakkal átkozta a férfit, míg végül
kifogyott a szuszból.
Dalton rosszallóan felmordult, tudván, hogy ezzel rendkívül felbosszantja útitársát.
- Milyen lenyűgöző! Csak dicsérni tudom a szitokszó-kincsét. Hol tanulta?
Clara ismét megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából, aztán megadta magát.
- Néhányat Gerald Braithwaite-től - szólalt meg végül. -A többit pedig
Wadsworth szakácsától.
- Milyen kár, hogy Kurtot ott kellett hagynunk a fogadóban. Bizonyára nagyon
élvezte volna ezt a monológot.
Clara elfordította a fejét, közben selymes haja végigcirógatta Dalton arcát.
- Kicsoda maga, hogy egy merénylő dolgozik magának? - kérdezte halkan. -
Hogy a miniszterelnök a rokona? Hogy idegenek széfjéből lop, és mások
személyiségét ölti magára? Azt mondta, kém. Kinek kémkedik és miért?
 - Angliának kémkedem, természetesen.
- Akkor miért rám vadászik? - Az asszony hangjából őszinte zavarodottság
hallatszott.
Dalton kényelmetlenül fészkelődött. A hozzásimuló test meleg és puha volt, ő meg
nehezen tudott koncentrálni a karjai közül áradó kellemes illat bódulatában. A
rózsaillat ugyan eltűnt, de az eredendő női illat megmaradt. Olyan meghitt volt, mint
az otthon illata, a virágoké és a kandallótűzé, a lustálkodással ágyban töltött reggeleké.
- Clara - suttogta próbaképpen. Illett rá ez a név.
- Ami a nevemet illeti, nem hazudtam - remegett meg egy kissé az asszony
hangja, és Dalton tudta, ebben az is közrejátszik, hogy ő a karjaiban tartja. - A nevem
valóban Rose. Clara Rose.
Dalton lehunyta a szemét és igyekezett úrrá lenni a késztetésen, hogy az ülés
párnáira döntse őt és most azonnal megkeresse mélyen benne Rose-t.
Rose azonban soha nem volt az övé. Kapcsolatukban semmi sem volt igaz, kivéve,
hogy Dalton előtt világossá vált, mennyire magányos és milyen nagy szüksége lenne
valakire.
Visszaültette Clarát a szemben lévő ülésre, mielőtt végleg semmivé foszlott volna
az önuralma. Túlságosan is belebonyolódott már ebbe az ügybe. Ez az első küldetése
az Álruhásoknál, de máris megszegett minden írott és íratlan szabályt. Miféle
mesterkém az ilyen?
Megmasszírozta a tarkóját és igyekezett koncentrálni.
- El kell mondania mindent az elejétől kezdve, ha ki akarjuk deríteni, ki üldözi.
Mikor kezdett karikatúrákat rajzolni?
Clara habozott. Dalton rosszallóan csóválta a fejét. - Már ismerem az igazi Rose-t
is. Minden tőlem telhető segítséget megadtam neki, hogy eljöhessen Wadsworth-től.
Azt is tudom, hogy Trappéknak semmi köze Thorogoodhoz. Biztosíthatom, hogy
semmiképpen sem vonják őket felelősségre.
Az asszony fészkelődött az ülésen, majd nagyot sóhajtott.
- Hát, legyen. A történet java részét úgyis ismeri. Bentley halála után felmentem
a padlásra...
Mindent elmesélt, töviről hegyire. Mérhetetlen megkönnyebbülés fogta el, miután
kiöntötte a szívét.
Elégedetten és felszabadultan dőlt hátra a párnákra. Korábban még soha nem
érezte, milyen ólomsúllyal nyomta a vállát ez a titkos élete.
- És most? Hogyan tovább?
Dalton nem válaszolt azonnal. Örült, hogy sötét van, mivel tudta, meglátszik arcán
a hirtelen megkönnyebbülés. Az asszony története egyszerű volt, következetes, és
megfelelt az igazságnak. Őrült, önsorsrontó nő, aki egyenesen a vesztébe rohant, de
semmiképpen sem kém. Sajnos azonban az Álruhásokat erről nem lesz olyan könnyű
meggyőznie.
 - Keresünk egy helyet, ahol meghúzzuk magunkat éjszakára, és pénzre is
szükségünk van. Az Álruhások a legprofibbak ebben, ám én is ismerek egy-két
trükköt, amiről még nem hallottak. - Dalton nem hitte volna, hogy a távolság, mely
most elválasztja őt az embereitől, előnyére is szolgálhat. Bár, ha elnyerte volna
lojalitásukat, nem került volna ebbe a helyzetbe.
- Ha Kurt felismert engem, akkor az utolsó hely, ahol keresnének Londonban, egy
bizonyos ház lenne. Ha viszont nem, akkor akár kényelmesen tölthetjük az éjszakát,
miközben szólok néhány emberemnek, akikben megbízhatom. Ki kell derítenünk, ki
adott parancsot a gyilkosságra, és miért. Valaki holtan szeretné látni Sir Thorogoodot.
A legutolsó támadás kétségkívül ön ellen irányult, tehát mostanra már ők is ismerik Sir
Thorogood kilétét.
Clara nyugtalanul fészkelődött a sötétben, ezt Dalton a ruhája suhogásából és az
orrát megcsapó édesen illatos levegőből állapította meg. A kocsiban szorosabban ültek
az illendőnél. Vagy talán mégsem eléggé szorosan.
- Azt hiszem, nem egészen értem. Hogyan találtak rám? És maga hogyan jött rá,
hogy én vagyok Sir Thorogood?
- Már több mint egy hete ráállítottuk egyik emberünket a Sunra, hogy figyelje a
küldönclányt, aki a rajzokat szokta hozni. - Dalton a fejét csóválta. - Maga rendkívül
agyafúrt. Egyszer már követtük, de abban a jellegtelen öltözékében azonnal nyoma
veszett a városban. - Összeráncolta a homlokát. - Nem lett volna szabad egyedül
mászkálnia. Van fogalma róla, mi történhet egy kísérő nélküli hölggyel a
nagyvárosban?
- Lord Etheridge, szokta a szolgáit ilyen feladatokkal megbízni?
- Természetesen.
- És mindig kíséri őket valaki? Meri-e őszintén kijelenteni, hogy még soha nem
küldött egyetlen fiatal szolgálólányt sem egyedül az utcára, akár véletlenül is?
Dalton már válaszra nyitotta a száját, aztán rájött, jobb, ha hallgat. Bár tudatosan
soha nem tett ilyet, egyszer sem adott kifejezett parancsot arra, hogy ez ne
történhessék meg.
Az asszony egy hosszú pillanatot várt a válaszra, majd folytatta.
- Ha egy úri hölgy nincs biztonságban az utcán, akkor senki sincs, legyen akár
kéregető, akár hercegnő. Ne legyen már ennyire álszent.
Indulatos kijelentésétől Dalton ajkára fagyott a mosoly.
- Maga a legidegesítőbb nő, akivel valaha is találkoztam.
Egy pillanatra csend lett, mintha telibe találta volna a jellemzés.
- Nem is tudom, miért mondok magának ilyeneket. Korábban sosem tettem -
szólalt meg végül Clara. Dalton nem értette, mitől lett hirtelen ilyen melege. Legyűrte
érzéseit.
- Nos, becsületére legyen mondva, mégsem rosszindulatú. Egyszerűen
szenvedélyesen ragaszkodik az elveihez.
 - Még hogy én? - A nő hangjából sütő csodálkozás, kínos helyzetük ellenére,
mosolyt csalt Dalton arcára. - Szenvedélyes? Egyáltalán nem. Én csupán a láthatatlan
Clara Simpson vagyok.
A férfi most már szívből felkacagott.
- Ó, drága Mrs. Clara Rose Thorogood Simpson, maga minden, csak nem
láthatatlan. Egy őrült, nyughatatlan és vérlázító nő, de láthatatlannak nem mondanám.
- Valóban? - szólalt meg az asszony szertelen örömmel. - Próbálom elképzelni
magam, mint vérlázítót.
- És még nyughatatlan is. Az egyik szememet folyton magán kell tartanom, míg
ezt a tulajdonságát ki nem küszöböljük. Hajlamos fittyet hányni minden veszélyre.
- Dehogy! Nagyon is óvatos vagyok. - Itt elhallgatott egy pillanatra. - Nem.
Egyáltalán nem voltam óvatos, mint tudja. Azt hittem, nem történhet velem semmi
rossz.
- Ez az első dolog, amit igyekszünk fiatal újoncainkba sulykolni. Egy hírszerző
számára a legnagyobb veszélyt az jelenti, ha halhatatlannak tartja magát.
- Maga is így érezte, amikor újonc volt?
- Természetesen nem - vágta rá azonnal Dalton. - Én vagyok a legóvatosabb
ember a világon.
- Hmm. Ez elég viccesen hangzik valakitől, aki még nálam is őrültebb.
- Hogy érti ezt?
- Csak egyetlen dolgot említek. Rubintvörös nadrág. – Clara felkuncogott. -
Mustársárga mellénnyel és smaragdzöld zakóval - itt már hangos nevetésben tört ki. A
szemben lévő ülés felől nem hallatszott egyéb, mint egy halk horkantás.
Dalton bosszúsan nézett Clarára. Majd amikor az asszony végre abbahagyta a
nevetést, megköszörülte a torkát.
- Nem vagyok hozzászokva, hogy nevetség tárgya legyek.
Clara végtelen elégedettséggel sóhajtott fel.
- Tudom. Éppen ettől annyira szórakoztató.
Dalton ejteni kívánta a témát.
- Mit rajzolt legutóbb, amivel esetleg feldühített valamilyen befolyásos embert?
Az asszony egy darabig hallgatott. Dalton szinte hallotta, ahogy cikáznak a
gondolatok abban az okos fejében.
- Igazából semmi különöset A legtöbb rajzom csak némi pletykát váltott ki,
sajnos. Kitartott szeretőkről, korrupcióról, szóval ilyesmi. Csupán néha sikerült
rajtakapnom valakit valamilyen törvénytelenségen.
- Mint például Mosley-t.
- Igen. Nagyon büszke vagyok arra, amit Sir Thorogood azért az árvaházért tett.
De ez már hónapokkal ezelőtt történt. Ha Mosley a titokzatos üldözőm, miért nem
korábban próbált meg leállítani?
- Tíz napja kaptam a parancsot, hogy keressem meg magát. Rajzainak számtalan
alanya közül bárki lehet az ellensége. Muszáj volt ilyen bőségesen ontania a
karikatúráit?
- Persze. Sir Thorogood a legtöbbet publikáló karikaturista Londonban - jelentette
ki Clara határozottan. - A rajzai kétnaponta jelentek meg az újságban.
- Azon tűnődöm, érzi-e, milyen faramuci módon nyilatkozik Sir Thorogood-ról.
- Nem kevésbé faramuci az sem, amikor egy felnőtt férfi háromszögletű kalapban
és monoklival dobja fel a megjelenését.
- Leszállna már végre az öltözékemről? Egészen lázba hoztam a komornyikomat,
ha éppen tudni akarja. Button egy zseni, de rendkívül érzékenyen érinti bármiféle
inzultus.
Az asszony ismét kuncogni kezdett. Dalton előrehajolt és fenyegetően rászólt.
- Ne kezdje már megint,
Clara hangosan nyelt egyet, majd csend lett.
- Köszönöm. - Dalton mindjárt jobban érezte magát, és megigazította rövid,
elegáns mandzsettáját. - Most pedig mondja el pontosan, mi inspirálta azokat a
rajzokat, amelyek az utóbbi két hét során jelentek meg?

A bérkocsi végre megállt egy impozáns és kiváló állapotban lévő ház előtt, ahol a
növényzet meglehetősen gyér volt, mintha nemrégiben ültették volna. Ennek ellenére
nem ütött el a sorban épített többi háztól, a barna kövek melegséget és állandóságot
sugalltak, s ez Clara lelkét különös sóvárgással töltötte el.
Egy rendkívül finom modorú lakáj bocsátotta be őket, akinek méltóságteljes lénye
a legkevésbé sem állt összhangban bíborvörös köntösével és a hozzáillő papuccsal.
- Pearson, azonnal beszélnem kell Simonnal. - Dalton izgatottsága abszolút nem
ragadt át a lakájra. Csupán szertartásosan biccentett.
- Természetesen, uram. Hozhatok valami frissítőt, mialatt várakoznak?
A nappali szobába vezette őket, amikor egy férfi jelent meg a lépcső tetején.
- Etheridge? Mi szél hozott? - indult el lefelé, miközben megkötötte köntösén az
övet. - A klubban történt valami?
A férfi vonzó volt, bár a vonásai talán nem annyira élesen cizelláltak, mint
Daltonéi. A mosolya azonban könnyed és szívélyes, kék szeme pedig egyenesen
elbűvölő. Clara azon kapta magát, hogy álmatag csodálattal bámulja. De lehet, hogy
mindez a fáradtságának volt betudható.
Vajon láthatta már ezt az embert valamikor? Agya nem működött elég
hatékonyan, hogy felidézze.
Dalton ekkor megköszörülte a torkát.
- Simon, ez itt Clara Simpson. Kellemetlen éjszakája volt és pihenésre van
szüksége. Ha nem okozna nagy gondot...
- Ne bolondozzon, Dalton - hallatszott egy határozott női hang a lépcső tetejéről.
 Clara felpillantott és örömmel fedezett fel egy ismerős arcot.
- Agatha? Agatha Applequ...
- Raines, drága Clara. Pontosabban szólva, Lady Raines, de szólíts csak Aggie-
nek.
A férfi, vagyis Simon aggódva nézett a feleségére.
- Dámácska, bújj vissza az ágyadba. Még megfázol.
- Ne ijedezz, Simon. Abszolút nem illik hozzád.
Ahogy Agatha jött lefelé a lépcsőn, Clara elgyötört agyába bevillant a
közelmúltbeli történet.
- Ó! - mondta Simonnak. - Ön a Kéményseprő lovag! – Aztán ráébredt, milyen
sértő lehet ez a jelző, és nagyot pislogott. – Te jó ég! Most rettentő modortalannak
tarthatnak.
Sir Raines arcán döbbent mosoly villant át. Elismerően hajolt meg Clara előtt.
- Egyáltalán nem, Mrs. Simpson. Örömmel üdvözöljük önt az otthonunkban.
Clara udvariasan viszonozta a meghajlást, majd Daltonhoz fordult. - Attól tartok,
egy csepp eszem sem maradt már.
Dalton a fejét csóválta.
- Most be kell érnie azzal, ami van.
Agatha ekkor ért oda hozzájuk, és megfogta Clara könyökét.
- Egyszerűen csak kimerültél. Készíttetek egy fürdőt neked, aztán ágyba duglak
és alhatsz akár holnap délig.
- Ó, ez mesésen hangzik - nyomott el egy hatalmas ásítást. - Jó éjszakát! - köszönt
el Daltontól. - Holnap reggel találkozunk. - Lábujjhegyre állt és megcsókolta a férfi
arcát, majd megfordult és Agatha után indult.
Túl soknak bizonyultak a lépcsőfokok Clara reszkető lábai számára, erősen kellett
koncentrálnia, hogy felfelé menet le ne üljön valamelyikre, hogy szundítson egyet.
Ezért csak akkor tűnt fel neki Agatha döbbent arckifejezése, amikor végre felértek.
- Vajon miért... - kezdte Agatha, aztán elhallgatott.
Ó, nem! Nem lehet igaz, hogy ezt tettem! Clara alig tudta megállni, hogy ne
pillantson vissza Daltonra, de nem mert megfordulni. Követte Agathát végig a
folyosón, és eltökélte, hogy nem néz senkire. Mi van, ha Dalton épp most törli meg az
arcát a zsebkendőjével? Vagy ami még rosszabb: ha épp most bámul fel rá úgy,
ahogyan Clara másik énje őrá akart bámulni?
 19.

Simon fejcsóválva nézett fel a lépcsőre a két nő után. - Mi volt ez a csók? Azt
hittem, ki nem állhatod az özvegy Simpson asszonyt. És mi a helyzet Rose-zal?
Dalton megdörzsölte a tarkóját.
- Özvegy Simpson asszony azonos Rose-zal.
- Tényleg? - emelkedett fel Simon szemöldöke. - Azt hiszem, szükségem van egy
brandyre. És neked is. Úgy nézel ki, mint akit megbabonáztak.
Simon fején találta a szöget. Megbabonázták. Clara az imént csókot lehelt az
arcára, puhán, önkéntelenül, úgy, ahogyan egy nő ad csókot a férjének... Daltonnak
kifejezetten tetszett. Tehát természetesen minden erejével igyekezett nem gondolni rá.
Követte Simont a dolgozószobába, amely férfias berendezésével és kényelmével a
saját dolgozószobájára hasonlított. Kiváló bőr, kiváló ital, kiváló könyvek. Simonnal
mindenkor képes ellazulni, talán ő a világon az egyetlen ember, aki nem támaszt iránta
semmiféle elvárást. Amikor átnyújtotta az italt, Dalton egyetlen mozdulattal hajtotta
fel.
- Zűrös éjszakád volt? - Simon hangjából gyanakvó vidámság csendült ki.
- A lehető legnehezebb. Úgy tűnik, valaki egy merénylőt küldött rám.
Simon felvonta szemöldökét, majd a brandys poharát a kezében tartva hátradőlt a
székében.
- És ez újság? Hiszen mindvégig gyanítottad.
- Ez igaz. De soha nem fordult meg a fejemben, hogy a merénylő Kurt.
- Kurt?
- Jól hallottad. Igen, a merénylő Kurt volt. Legalábbis a ma éjszakai. Nehezen
hiszem, hogy egy annyira rutinos merénylő, mint ő, korábban háromszor is elhibázta a
célt.
- De hát Kurt soha nem dolgozna a klubon kívülieknek!
Dalton töltött magának egy újabb adag brandyt és leült a Simonnal szembeni
székbe. Hátradőlt és kinyújtotta mindkét lábát a tűz felé.
- Pontosan.
Simon megdörzsölte az állát.
- Mit követtél el, hogy felkerültél az Álruhások feketelistájára?
- Én? Az égvilágon semmit. Csupán leütöttem Kurtot és összekötöztem, mint egy
karácsonyi pulykát. Azt hiszem, Rose volt a célpontjuk.
 - Clara.
- Tessék?
- Clarának hívják. Te pedig Rose-ként emlegetted az imént - figyelmeztette
Simon. - Hány nő tartózkodik az ágyadban?
Dalton óvatosan letette az asztalra a brandys poharát, hogy ne hajítsa bele a
kandallóba.
- Három nő, öregem. De nem az ágyamban vannak, hanem az agyamban. - Az
ujján számolva mutatta. - Özvegy Simpsonné, Rose és Clara. És egyikük sem ismeri
azt a fogalmat, hogy óvatosság.
- Tehát, mi a szándékod a hármasikreiddel? Kurt valóban őket, mármint őt
üldözi?
- Kifelejtettem valakit a felsorolásból. Sir Thorogoodot.
Simon meglepetten mordult fel. Sajnos közben éppen kortyolt a brandyjéből, és
félrenyelt. Dalton előrehajolt és erősen megveregette a hátát, hogy ismét szóhoz
jusson.
Simon levegő után kapkodott, és csodálkozva ingatta a fejét.
- Clara Simpson tehát Sir Thorogood. - Ez ugyan kijelentés volt és nem kérdés,
de Dalton rábólintott.
- Te aztán jól kifogtad ezt a nőt - ámuldozott Simon. - De honnan tudod biztosra?
Nem lehet, hogy ő is csak megjátssza, mint te?
- Ez eszembe se jutott - pislogott Dalton. Majd megrázta a fejét. - Biztos, hogy ő
az. Szabad bejárása volt Wadsworth-höz és a rajzainak stílusa egy az egyben
megegyezik a Thorogood-félékével. - Megütögette a zakója zsebét, ahol a bizonyítékot
tárolta.
Simon előrehajolt.
- Mutasd.
- Inkább ne - fordította el a fejét Dalton.
Simon azonban annyira sértődött arcot vágott - mintha azt hinné, hogy Dalton nem
bízik benne -, hogy végül előhalászta és átnyújtotta neki a két összetekert rajzot. - De
ha nevetsz, halál fia vagy.
Becsületére legyen mondva, Simon nem nevetett, bár az, hogy a kezét szorosan a
szája elé tette, némi kétséget ébreszthetett. Szemöldöke azonban soha nem látott
magasságba emelkedett, ahogy vizsgálgatta a különféle vázlatokkal telerajzolt
papírlapokat. Válla is egy icipicit mintha megremegett volna. Dalton végül
megelégelte. Kikapta barátja kezéből a rajzokat és visszatette a zsebébe. Simon még
mindig nem szólt semmit, hátradőlt a székében és széles mosoly terült szét a képén.
Behunyta a szemét, két kezét összefonta a hasán és boldogan felsóhajtott.
- Mit forgatsz az elmédben?
Simon megrázta a fejét, szeme még mindig csukva volt.
- Azt mondtad, nem nevethetek. Azt viszont nem mondtad, hogy nem
képzelhetem magam elé a pillanatot, amikor megmutatod ezeket a rajzokat
Liverpoolnak.
- Ó, magasságos ég! - Dalton elborzadva gondolt bele a helyzetébe. Azonnal a
kandallóba kellene dobnia a vázlatokat! Viszont pályafutása során soha nem
változtatott vagy semmisített meg egyetlen bizonyítékot sem. Pont most kezdje el?
- Lehet, hogy a hölgy rajzol neked másikat is, hogy ne ezeket kelljen átadnod. -
Ekkor mégis csak kirobbant a nevetés Simonból. - Olyanokat, amin legalább nadrág
van rajtad.
Dalton mereven bámulta a kandallóban égő fadarabokat. Simon belekortyolt a
brandyjébe.
- Fordítsuk komolyra a szót. Csak nem akarod valóban átadni őt Liverpoolnak?
Lehet, hogy Liverpool maga adott parancsot a gyilkosságra.
Saját fenntartásai ellenére Dalton kötelességének érezte, hogy megvédje a
keresztapját.
- Nem. Ezt nem hiszem. Clarára sok mindent lehet mondani, de semmiképpen
sem áruló. A tűzbe tenném érte a kezem. Lehet, hogy Liverpoolnak nem a kedvére
valók Mrs. Simpson elvei, de soha nem adna utasítást egy ártatlan nő megölésére.
- Hát, ha ennyire biztos vagy benne... Véleményem szerint Liverpool egy
megszállott. Az ilyen emberek pedig a rögeszméjük védelme érdekében furcsa
dolgokra képesek.
Dalton megmerevedett.
- Ha Liverpoolnak egyáltalán van valamilyen rögeszméje, az Anglia biztonsága
mindenekfelett.
- Egy szóval sem mondtam, hogy a rögeszméje elítélendő - vont vállat Simon.
Dalton fogcsikorgatva, erőszakkal lenyelt még egy korty brandyt, hátha ezzel
elnyomja magában a barbár késztetést, hogy Simon orrát itt és most a szőnyegbe
dörgölje. Egy kiadós csihipuhi talán...
Csihipuhi? Hát mi ütött belé? Megint úgy gondolkodik, mint Monty.
Megmasszírozta a halántékát, mintha ki tudná törölni gondolataiból Montyt. Hogyan
válhat személyiségének ennyire szerves részévé egy kitalált figura?
Agatha lépett a dolgozószobába és Simon székének karfájára telepedett.
- Clara fürdik, aztán eszik majd valamit. Lefogadom, hogy holnap délig aludni
fog. Szegénykém, teljesen kimerült.
Dalton nem akart együtt érezni Clarával. A legszívesebben lerázta volna magáról a
késztetést, hogy vigyázzon rá. Hová tűnt könyörtelen logikája, hűvös ítélőképessége?
Minden idegszálával koncentrálni próbált.
- A következő információkra van szükségem, a lehető leghamarabb. Ki adott
utasítást a gyilkosságra és miért, ez az első. Valami itt nem gömbölyű. Itt többről van
szó, mint hogy sértett arisztokraták bosszút akarnak állni egy karikaturistán...
Pearson jelent meg a szoba ajtajában.
 - Sir Raines, Mr. Cunnington van itt és Lord Etheridge-dzsel kíván találkozni.
James? Dalton riadtan pillantott fel.
- Ne, Pearson, küldje most el...
Agatha felemelte az egyik kezét.
- Miért is küldenénk el, amikor éppen az én hívásomra érkezett? Délután óta
keresi magát.
- A francba! - pattant fel Dalton. - Nem akartam Jamest belekeverni ebbe az
ügybe!
- Hát, ez aligha lep meg - szólalt meg James, amint belépett az ajtón. - Mindig is
sajnáltad tőlem a jó mókákat.
- James, ez nem rád tartozik.
- Meg sem cáfolhatlak, hiszen fogalmam sincs, miről folyik a szó éppen. -
Feltartotta a kezében lévő, bőrborítású mappát. - Azért jöttem, hogy meghallgasd az
elméletemet.
- Miféle elméletedet? - szólalt meg Simon.
- Jó okom van azt hinni... - és itt James színpadias hatásszünetet tartott -, hogy Sir
Thorogood nem férfi, hanem nő!
- Hát persze hogy nő - bólintott Dalton.
James döbbent arcot vágott, a mappát tartó keze lehanyatlott.
- Te tudtad? Hogyan jöttél rá?
- Nem rájött, hanem nyakig beleesett - nevetett Simon.
Agatha megpaskolta Dalton karját.
- Ne törődjön velük. Minden férfi megkergül, ha nőkről van szó. - Jameshez
fordult. - Te hogyan jöttél rá, Jamie?
- Egy apró részletből. Pontosabban szólva, a divat részleteiből. Csakis olyan
valaki készíthette ezeket a rajzokat, aki pontosan ismeri a női ruha-, cipő- és
frizuradivatot.
Agatha kivett egy rajzot, amely négy piknikező nőt ábrázolt egy domb tetején,
mögöttük pedig a sötét Temze hullámzott.
- Igazad van! Hogy te milyen okos vagy, Jamie!
Dalton továbbra is mereven bámulta a kandalló tüzét.
- Igen, nagyon, de nagyon okos vagy! - csattant fel. - Kár, hogy mindez nem két
nappal ezelőtt jutott eszedbe.
James Agathára és Simonra nézett.
- Mi a baja?
Simon megköszörülte a torkát.
- Dalton, felvilágosíthatnád Jamest. Ha az Álruhások célpontja lettél, a
helyettesedként James is a tűzvonalba került.
- Az Álruhások célpontja? - nézett döbbenten James.
Dalton elfordította a fejét a tűztől és nagy akaraterővel ellazította ökleit. - Igazad
van Thorogoodot illetően. A titokzatos karikaturista valóban Mrs. Clara Simpson.
- Arra a filigrán özvegyasszonyra gondolsz, aki halálra idegesített téged? - James
szája széle megrándult. - Nos, akkor ez magyarázatot ad az irántad táplált feltűnően
heves vonzalmára. Be akart keríteni téged, hogy kiderítse, mik a terveid. Igazam van?
- Kösz, hogy ennyire nagyra értékeled a sármomat, James, de ez az ügy ennél egy
kissé komplikáltabb.
- Ne köntörfalazzon már annyit, Dalton! - szólt rá Agatha, majd Jameshez fordult.
- Ez a nő eljátszotta Wadsworth cselédlányának szerepét is. Dalton meg csak akkor jött
rá, kicsoda valójában, amikor már túl késő volt.
James elfintorodott.
- Túl késő? Hogy érted - Ekkor leesett az álla. - Ó!
Dalton felsóhajtott.
- Köszönöm, Agatha, Azt hiszem, innen már tudom folytatni. - Megmasszírozta a
tarkóját. - Ő ismert fel előbb engem, ezért megszökött. Szinte egyazon pillanatban
találtam rá én is, és Kurt is. Kurt pedig megpróbált mindkettőnkkel leszámolni.
- És megölted Kurtot? - kérdezte James döbbenten, ám kissé elismerően.
- Nem. Egyszerűen otthagytam megkötözve, eszméletlenül, hogy időt nyerjünk.
Hát ez a helyzet, most már tudod. Mostantól fogva átálltam a rossz oldalra. Tehát
döntsd el magad, akarsz-e belekeveredni az ügybe.
- Mit szándékozunk tenni?
Dalton egy hosszú pillanatig nézte a helyettesét. Elszántság keményítette meg
James állkapcsát, látszott, kész arra, hogy kiálljon az Álruhások mellett.
- Köszönöm, James - mondta halkan. Majd a halomnyi rajzra pillantott. - Ez a
kupac rejti a választ. Az egyik rajz valamiképpen összefüggésbe hozható a Királyi
Négyessel. Valaki parancsot adott a gyilkosságra, és tudni akarom, ki és miért.
- Én is. - A halk, de határozott hangra mindenki felkapta a fejét. Clara állt az
ajtóban, frissen vasalt hálóköntösben. Haja lágyan omlott a vállára. Daltonnak a
vágytól bizseregtek az ujjai, hogy megérinthesse.
- Miért nem alszik ilyenkor? - ráncolta a homlokát.
Az asszony vállat vont.
- Ó, tudja, hogy van ez. Konspiráció, gyilkossági kísérletek, menekülés...
apróságok, amik nem hagyják aludni az embert. - James számára azonban tartogatott
egy mosolyt. - Hello, Mr. Cunnington. Örülök, hogy újra látom.
- Részemről az öröm, Mrs. Simpson - nézett hálásan a nőre James, majd Daltonra
pillantott. - Még mindig tetszik.
Dalton homlokráncai elmélyültek. Minden idegszála érezte, mennyire vonzó Clara
a hálóköntösben. A háta közepére sem hiányzott most, hogy James itt bájologjon.
- Te viszont nem tetszel neki. - Majd Clara felé intett. – Üljön le, kérem. Ön is
hallhatja, amiről beszélünk.
Az asszony szemöldöke felszaladt az ellentmondást nem tűrő hangsúlytól.
 - Talpig úriember. - Leült Agatha mellé. - Nos, hogyan fejtsük meg ezt a rejtélyt?
Daltonnak nagyon tetszett, ahogy a gyertyafény kiemelte a nő hajának vöröses
árnyalatát. Még soha nem látta így kibontva. Clara kislányosabbnak,
bensőségesebbnek tűnt... mint aki éppen most kelt fel az ágyból.
- Dalton? - lengette meg a kezét James Dalton szemei előtt. - A gyilkosságra való
felbujtásról volt szó...
A fenébe. Elfelejtette, miről akart beszélni. Clara látványa feledtette el vele.
Kényszerítette magát, hogy ne őt nézze, hanem a tűzbe bámuljon. Távolságtartás.
Önuralom.
- A gyilkosságra való felbujtás csak a betegség tünete. Ez az ügy messzebbre
nyúlik egy nő életének veszélyeztetésénél.
Amennyiben a Királyi Négyes valamelyik tagja gazember lett, az egész kormány
veszélybe került. Talán maga a Korona is.
Clara összevonta szemöldökét.
- Azt hiszi, ezzel megvigasztalt?
Dalton hevesen megrázta a fejét.
- Pillanatnyilag nem az ön megvigasztalása a legfontosabb számomra. Az ön
életénél jóval több forog kockán.
Nem nézett rá, de a szeme sarkából látta, hogy a nő arca megrándul.
- Ó - csupán ennyit tudott kinyögni.
Simon odalépett Dalton mellé a kandallóhoz.
- Azt hittem, szerelmes vagy - mondta olyan halkan, hogy a többiek ne hallják. -
De úgy tűnik, nem ez a helyzet.
Dalton a saját szívére koncentrált. Hideg volt, mint a jég.
- Soha nem mondtam, hogy az vagyok.
- Nem. Tényleg nem mondtad. - Simon lassan visszament Agatha mellé, aki,
mintegy bíztatásként, a kezét férje kezébe csúsztatta.
Liverpool viszont helyeselné az álláspontját. Dalton belül már hallotta is, hogyan
nyilvánítja ki lojalitását ő maga, ahogyan tette ezt számtalanszor Liverpool, még
Dalton ifjúkorában.
Boldogan meghalok akár már holnap, ha a királyom és a hazám ezt követeli
tőlem!
Tudta, hogy ez színigaz. Annyira megértette a miniszterelnököt, mint talán senki
más földi halandó. Liverpool mindennél jobban hitt a hazaszeretetben,
elhivatottságnak tekintette Anglia védelmét. Egészen az utóbbi hetekig Dalton maga is
ugyanígy érzett.
Az életét egyetlen feladatnak szentelte, csupán erre az egy célra koncentrált.
Anglia védelmére.
Ám egyszer csak beengedted őt az életedbe. Daltont férfiösztönei arra sarkallták,
hogy minden erejével Clara biztonságán őrködjék, őt védelmezze. Ez viszont ütközött
eddigi hitvallásával - megzavarta, és veszélyes módon eltérítette eddigi küldetésétől.
Milyen szerepet játszanak mindebben a puszta érzelmek? Ha gondolkodás nélkül
feláldozná az életét - márpedig ehhez kétség sem férhet -, vajon nem lenne-e hajlandó
a szivét feláldozni?
Clarát muszáj megvédenie. A szívét azonban már elrabolták.
Ismét a fülében csengett Liverpool elégedett és helyeső hangja. Jó ember vagy.
Nem. Nem vagyok jó ember. Egyszerűen csak lojális - állapította meg magában
Dalton.
Amikor megfordult, Clara az ablaknál állt és kinézett a sötétbe. Dalton Simonhoz
fordult.
- Csak pár óránk maradt hajnalig...
- Dalton!
A rémült hang azonnal az asszony pártjára állította. Clara le nem vette a szemét az
utcáról, de közben feléje nyújtotta remegő kezét.
- Ott! Az a férfi a lámpaoszlopnál! Az ő! Kurt!
Valóban Kurt volt az. Magabiztosan várakozott az utcalámpa fénykörének
középpontjában, arccal a ház felé. Dalton meglátta, hogy egy alak csatlakozik a
behemót merénylőhöz, és ő is a házat bámulja. Stubbs. Aztán egy másik is. Majd egy
újabb, mígnem az utcasaroknál csoportosultak Anglia legveszedelmesebb emberei.
Hát idejutott. Földönfutóvá tették a sajátjai.
Simon is odalépett az ablakhoz, s a látványtól halkan füttyentett.
- Azt hiszem, jobb, ha megkérdezzük őket, mit akarnak.
- Megőrültél? - kiáltott rá Dalton. - Abszolút egyértelmű a szándékuk.
Simon arca elkomorult, s Dalton tudta, ez rosszat jelent.
- Ezek az emberek tizenöt éven át a barátaim és bajtársaim voltak. Azt állítod,
hogy mindannyian gazemberek lettek?
- Nyilvánvaló, hogy nem! De ugye azt te sem tagadhatod, hogy az Álruhások
parancsokat hajtanak végre, ölnek vagy őket ölik meg?
Simon erre nem tudott válaszolni.
- Egy napon, ha kénytelen leszel Kurt ellen küzdeni Agatha védelmében, te is
felteheted majd nekem ugyanezt a kérdést, Simon! Nem adom Clarát a kezükre, és
nem hagyom magam megfélemlíteni. - Megfordult és megfogta Clara karját. - Ki kell
jutnunk innen, mégpedig úgy, hogy ne tudjanak követni bennünket.
De hogyan? A házat pillanatok alatt körülveszik, amint ők bármelyik kijáraton át
menekülni próbálnak. Clara Agathához fordult.
- A szomszédos lévő házak közül van olyan, amelyik most épp lakatlan?
Agatha bólintott.
- A négy házzal odébb lakó család idén egy fürdőhelyen tölti az egész nyarat -
mutatott kelet felé. - De a ház gondosan be van zárva.
Clara szeme elkerekedett.
 - Maguk kémek, ha értesüléseim nem csalnak. Mutassák meg, merre van a
padlás. Gyorsan!
Dalton rövid utasításokat adott Jamesnek, majd megragadta Clara kezét és
kiszaladtak a szobából. Meg akarta dicsérni az asszonyt villámgyors észjárásáért, ám
az rá sem nézett. „Úgy látszik, túlbecsültem az irántam való lojalitását” - állapította
meg fanyarul Dalton.
Kár, mert még soha nem látta őt olyan szépnek, mint most.
Clara megvizsgálta a padlás keleti falát, de nem volt ötlete, hogyan jussanak át a
másik házba. A tér, ahol Simonék háza állt, jóval előkelőbb volt, mint a Smythe
Square. Dalton elhúzta őt a faltól, és szemrevételezte a masszív téglákat.
- A tűzfal nem felel meg a célunknak, Clara. Más utat kell keresnünk - és az
ablak felé terelte az asszonyt.
Clara kinyitotta az ablakot és kilesett, de azonnal be is hunyta a szemét.
- Nem. Túl magas. Nem tudok lemászni.
Most a férfi lépett az ablakhoz.
- Nem le, fel. - Ezzel kimászott az ablakpárkányra és el is tűnt felette. Majd
lenyújtotta a kezét. - A tetőre megyünk. Fogja meg a kezem, majd én felhúzom.
A nő tiltakozni akart. A legszívesebben sarkon fordult volna, és amilyen gyorsan
csak tud, lerohant volna a lépcsőn. De élni akart.
- Rajta, Clara Rose - suttogta önmagának. Felkapta a hálóköntöse alját és
felkapaszkodott a párkányra, s közben le nem vette a szemét Dalton széles tenyeréről.
Kissé megingott, majd mindkét kezével a férfi keze után nyúlt. Egyetlen szempillantás
alatt már fenn is volt mellette a csúszós tetőcserepeken.
Mostanra a holdvilág helyett már csak az utcai lámpák fénye verődött vissza az
alacsonyan lógó felhőkről. A palatető nyirkos volt, és Clara kölcsönpapucsa nem
tapadt meg rajta. Szerencsére elég szoros volt, így nem esett le a lábáról.
Szinte semmit sem látott, csak árnyékokat. Remélhetőleg az üldözőik sem fedezik
fel őket. Dalton erősen fogta a kezét, miközben csúszkáltak és négykézláb másztak a
tetőn.
Egy pillanatra szorosan magához vonta.
- Tapintsa ki a tetőgerincet, és a két bokája között tartva lépkedjen. Ha
megcsúszik, próbálja lelógatni a lábát bármelyik oldalra, akkor nem fog leesni.
Hamarosan alkalma nyílt megfogadni e tanácsot, mivel Dalton sietős iramot diktált
a magasban. Clara többször is úgy érezte, kiszakad a karja, amikor megcsúszott a
cserepeken, és csak Dalton tartotta meg. Ami a földön percekig tartott volna, itt a tetőn
óráknak tűnt.
Végül a félhomályban megpillantották a negyedik kéményt. Dalton lovagló
ülésben a tetőgerincen hagyta Clarát, aki, mintha egy engedetlen lovat kellene
megülnie, mindkét kezével kapaszkodni próbált a cserepekbe.
A férfi ezalatt lement a tető hátulsó, lejtős oldalán, át az ereszcsatornán. Amint
eltűnt előle, Clara behunyta mindkét szemét, s azon fohászkodott, nehogy Dalton
lezuhanjon.
A férfi nemsokára visszajött, négykézláb kúszva.
- Fogja meg a kezemet.
- Nem akarom ezt tovább csinálni - mondta Clara, amikor elengedte a
tetőgerincet. - De tényleg, igazán nem akarom.
- Tudom. De most már nyitva az ablak. S azon át egyenesen be tudom pottyantam
magát a padlásra.
Clara térdei elgyengültek a megerőltetéstől és a félelemtől, de kényszerítette
magát, hogy átemelje a kívül lévő lábát a tetőgerincen, míg végül sikerült két lábon
megállnia a cserepeken. Egyik kezével Daltonba kapaszkodva végigaraszolt.
Kipróbálta, meg tudja-e tartani az egyensúlyát, ám ekkor megbillent, és egyik
oldalán csúszni kezdett lefelé, egyre gyorsuló tempóban, ahogy a perem felé tartott.
- Clara! - Dalton keze még szorosabban markolta az övét, s akkorát rántott rajta,
hogy kis híján kitépte a karját. Teste megfeszült, arca a tetőhöz csapódott. Felnézett, és
látta, hogy Dalton kezét-lábát szétvetve hasal a cserepeken, karjait felé nyújtja, s az
egyik lábát beakasztva a tetőgerincen függeszkedik.
Az asszony lábai kalimpáltak a levegőben, a tető pereme a combjába vágott.
Hatalmas erőfeszítéssel felnyúlt, hogy a másik kezével elkapja Dalton ingujjat. A férfi
megfogta a csuklóját és annál fogva felfelé húzta őt, míg végül át tudta fogni lábával
az ereszcsatornát. Dalton a karjába ölelte, miközben a lábával tartva magát még
mindig a tető szélén lógott, arcát Clara nyakához nyomta, mialatt a nő igyekezett végre
levegőhöz jutni a halálfélelem után.
- Itt vagy nekem - mormolta -, itt vagy, biztonságban.
Ezután segített, hogy Clara megkapaszkodhasson a közeli kéményben, majd ő
maga is visszanyerte egyensúlyát. Macskaszerű ügyességgel mozgott körülötte, míg
végül szorosan mellé állt.
- Most az ablak felett vagyunk, kicsivel balra - mondta. - A kezednél fogva
leeresztelek, tapogasd ki a lábaddal az ablakpárkányt.
Az asszony teljes bizalommal engedelmeskedett, hagyta, hogy lelógassa őt a tető
pereméről, míg a lábujjai leértek a kőpárkányra.
- Most pedig beejtelek. Vetődj be teljes súlyoddal az ablakon. Készen állsz?
Clara gyorsan biccentett a fejével, de megszólalni nem tudott. Elég egyetlen rossz
lépés, rossz mozdulat... Életében nem volt még ennyire megijedve.
- Most!
Előrelendült és bevetette magát a sötét portálon keresztül, majd elterült a poros
fapadlón.
Egy szempillantás múlva Dalton már mellette is volt, és talpra segítette. Clara
rácsimpaszkodott, ujjai annyira szorították a férfi derekát, hogy már fájtak.
Ott és akkor akár maga lehetett volna az ördög, ő akkor is menedéket keresett
volna erős karjaiban. S ehhez nem volt semmi köze annak, hogy Dalton lágyan
suttogott a fülébe és szívmelengető gyengédséggel simította ki a haját az arcából.
Amikor az asszony végre lélegzethez jutott, hátrébb lépett és kihúzta magát.
- Tovább kell mennünk.
A férfi megmozdult a sötétben, mintha ismét meg akarná őt érinteni, de ez
valószínűleg csak a képzeletének játéka volt.
- Igazad van. Fogd meg a kezemet.
Clara ismét Dalton kezébe csúsztatta a kezét, és vakon indultak keresztül az
ismeretlen padláson, botorkálva és tapogatózva, míg végül megtalálták az ajtót és a
lefelé vezető lépcsőt.
Az éjszakai portyázásai során szerzett tapasztalata sokat segített Clarának. Milyen
kár, hogy soha többé nem fogja használni ezt a rutinját, pedig már egészen jól belejött.
Leértek a földszintre, és az asszony tanácstalanul megállt.
- Most mi legyen?
- Elcsenünk a házból egy köpenyt neked, aztán fogunk egy bérkocsit.
- Egy bérkocsit? Éjnek évadján?
- Ilyen sűrűn lakott helyen mindig van szabad bérkocsi még ilyenkor is. A férjek
késő éjszaka szoktak hazatérni a klubjukból.
Ismét igaza volt. Amint kijutottak az utcára és a sarok mögé rejtőztek üldözőik
elől, egy bérkocsi zötyögött lassú tempóban feléjük a kockaköveken. Dalton felemelte
az egyik kezét, és a kocsis készségesen megállt előttük.
Clara annyira örült a szerencséjüknek, hogy nem is csodálkozott, beszállt a
kocsiba és kimerülten dőlt hátra az ülésen. Ezen az éjszakán túl sok mindenen ment
keresztül, pedig még volt hátra néhány óra virradatig.
Szeretett volna ébren maradni, hogy lássa, hová mennek és hogyan, de a
fáradtságtól azonnal elnyomta az álom. Nem emlékezett, mikor dőlt végig az ülésen,
ám hirtelen arra riadt, hogy valaki erőteljesen felrázza.
- Gyere gyorsan. Sietnünk kell.
- Rendben. Jó. Igen - mormolta, miközben kétségbeesetten próbálta nyitva tartani
a szemét. Dalton kihúzta a kocsiból és talpra állította a járdán, közben intett a
kocsisnak, hogy elmehet.
Az idő még zordabbá vált. Hideg eső esett, s Clara úgy érezte, mintha millió apró
tű szúrná az arcát - ettől végre sikerült felébrednie.
Dalton az ellenkező irányba indult el, mint amerre a bérkocsi. Maga mellett
támogatta az asszonyt. Befordultak egy sikátorba, melyet nem világított meg egyetlen
fénysugár sem, majd biztos léptekkel elindult, mint aki a sötétben is lát.
Megkerülték egy épület sarkát, Dalton felmászott egy kőpárkányra, és felhúzta az
asszonyt is maga mellé. Megfogta a kezét és előrenyújtotta, míg Clara ujjai valamilyen
üveget tapintottak ki. Egy ablakot.
- Ne is mondd - ismét betörünk valahová.
 Komor kacaj volt a válasz.
- Ide szabad betörnöm. Vagy legalábbis eddig szabad volt. Hangja fáradtnak tűnt,
és Clara most először töprengett el azon, mit jelenthet Dalton számára ez a
végeérhetetlen éjszaka. Megpróbálta felmérni a következményeket Elvesztette a
pozícióját, csupán mert az ő védelmére kelt. És az, hogy ismét megszökött vele, csak
tovább súlyosbította a problémát.
Igyekezett győzködni magát, hogy mégsem annyira rossz a helyzet, miközben
Dalton valahogyan kinyitotta az ablakot - Clarának fogalma sem volt, hogyan -, és
besegítette őt. Az asszony hinni akart abban, hogy Dalton semmi fontosat nem
veszített el ma éjszaka, mivel nagyon nehéz lenne egy olyan férfinak ellenállni, aki
ilyen sok áldozatot hozott érte.
Valóban borzasztóan nehéz lenne...
 20.

Dalton megérezte maga körül az Álruhások Klubjának ismerős levegőjét, és

megsajdult a szíve. Annyira megszerette már.
Fogalma sincs, mi vár rá. Bíróság elé kerül árulásért? Ha nem tudja hitelt
érdemlően igazolni a Királyi Négyes gazemberré vált tagjának kilétét, akár ez is
előfordulhat.
Clara. Mit tegyen ezzel az őrjítőén varázslatos nővel? Annyira ügyes és bátor volt
a tetőn, nem kezdett el sírni, még egy aprót sem sikkantott, amivel magukra vonta
volna az Álruhások figyelmét. Dalton a fejét csóválta. Ez az asszony néma csendben
araszolt végig a tetőgerincen, csak azért, hogy ne árulja el őt.
Még mindig nem engedhette meg magának, hogy gyengéd érzelmeket tápláljon
iránta, de ezzel a hőstettével kivívta Dalton tiszteletét - nem sok nő volt az élete során,
akit ennyire tisztelt volna.
Kendővel fedte Clara szemét, utolsó, meglehetősen reménytelen kísérletként a
titoktartás céljából - lehet, hogy egyszerűen meg kellene nyitnia a titkos irodát a
nyilvánosság előtt is -, majd felvezette őt a keskeny lépcsőn, a padláson lévő kis
szobáig. Leültette a használt rugójú heverőre, amelyet valószínűleg Simon csaklizott el
valahonnan sok évvel ezelőtt.
Clara összekuporodott, papucsos lábát maga alá húzva, beburkolózott lopott
köpenyébe. Dalton csak egy sápadt arcot látott a meggyújtott gyertya fényében.
Megmasszírozta a tarkóját, majd kioldotta a nyakkendőjét és a széke támlájára
hajította. Leült az íróasztalához és gondolkodni próbált. Nem ment könnyen, tekintve,
hogy Clara is a helyiségben tartózkodott. Úgy tűnt, mintha a levegő feltöltődött volna
a nő lényével, mintha villámcsapás fenyegetné Daltont.
Melege lett. Kibújt átnedvesedett kabátjából és kényszerítette magát, hogy számba
vegye az esélyeit. Vajon meddig rejtőzködhet itt észrevétlen?
Simon biztosan állította, hogy Jamesen és rajta kívül egy teremtett lélek sem tud
erről a titkos irodáról, annak ellenére, hogy az egyik bejárata közvetlenül Jackham
irodájába nyílt.
Szerencsére Jackham visszatérése alkoholbeszerző körútjáról még vagy három
napig nem esedékes. Most minden bizonnyal Edinburghban tintázik, mivel
ragaszkodik hozzá, hogy mindenkor személyesen kóstolja végig a klubjukba kerülő
italokat. Dalton még mindig nem tudta eldönteni, vajon ez az ember szeszszakértő
vagy kókler, de végtére, mindegy is volt.
Nem bízott benne, annak ellenére, hogy Simon garantálta, Jackhamnek halvány
fogalma sincs a klub eredeti rendeltetéséről. Hogyan dolgozhat valaki évekig itt úgy,
hogy semmiről nem tud? Ez a fickó közönséges betörő volt valaha, aki abból élt, amit
másoktól elvett. Amennyiben valaha is rés keletkezne a klub titkosságán, Jackham
lenne az első ember, akit Dalton elővenne. Az iroda tehát egyelőre kellően biztonságos
hely. Ha ugyanis visszavinné Clarát Trappokhoz, az Álruhások rögtön rátalálnának. A
saját fészkükben viszont eszükbe sem jut keresni őt. Remélhetőleg.
Dalton Clarára pillantott. A nő beolvadt a párnák közé, mint a folyékony viasz,
csupán sötét, tágra nyílt szemei ütöttek el sápadt arcától és jelezték, hogy ébren van.
- Mikor aludtál utoljára?
- A mostani kocsikázás előtt? - pislogott.
Egy darabig elgondolkodott. - Kedd éjszaka szunyókáltam valamennyit.
Most csütörtök reggel van. Két éjszakát töltött tehát álmatlanul. Az elsőt vele, a
másodikat meneküléssel.
- Mi tart vissza az alvástól?
- Félek - vágta rá azonnal a nő. - És éhes is vagyok, de ez egyáltalán ne
aggasszon.
Dalton szája sarka megrándult. Apró célzásnak veheti, milyen figyelmetlen
vendéglátói minőségében.
- Van itt egy konyha. Keresek kenyeret és sajtot, ha szereted.
- És teát is kérek. Sőt, inkább csak egy nagy-nagy kancsó teát - fúrta bele magát
még mélyebben a kerevet párnáiba. - Úgy érzem, soha nem fogok újra átmelegedni.
- Ó igen, tea és tűz. Kérésed számomra parancs.
Felállt és kifelé indult, így nem hallotta tisztán a nő halk megjegyzését, de
valahogy így hangozhatott.
- Nagyon kétlem.
Ez igaz, gondolta Dalton, ahogy gyertyával a kezében kiment a helyiségből.
Sajnos, nagyon is igaz.

A tűz meleget árasztott, a pár falat étel lelket öntött belé, ám Clara valahol mélyen,
legbelül még mindig borzongott. Miután megszabadult a vizes köntösétől, leült a
padlóra a kandalló elé, beburkolózott a túlságosan hosszú köpenybe. Haját befonta, de
nem talált semmit, amivel összeköthette volna. Dalton szüntelenül fel s alá járkált a
szobában, ingujjban és kigombolt mellényében egy kalózra hasonlított. Ingnyaka
nyitva volt, Clara láthatta a mellkasán göndörödő szőrszálakat. A válla vajon mitől lett
mostanra még szélesebb?
Kezdett egyre jobban Clara idegeire menni.
- Nincs valami dolgod? - csattant fel végül. - Megőrülök, az oda-vissza
mászkálásodtól.
- James majd gondoskodik a biztonságodról. - Dalton hangjából feszültség és
még valami más hallatszott ki. - Nekem nincs most egyéb dolgom, mint hogy
vigyázzak rád.
- Vigyázni rám? Milyen minőségben? Testőrként vagy börtönőrként? - Clara
felállt és a férfi szemébe nézett. - Hiszen nem megyek sehová.
Dalton hirtelen abbahagyta a járkálást és fürkészni kezdte a nő arcát, de olyan
intenzíven, hogy Clara egy darabig szóhoz sem jutott.
- Mi a gond? - kérdezte végül.
- Az igazat megvallva, igenis mégy valahová. Úgy döntöttem, elküldelek innen,
míg rá nem találok ennek a kalamajkának a gyökerére.
Az asszony szeme elkerekedett.
- Jutott volna ez az eszedbe, amikor visszacibáltál Londonba. Már úton voltam
vidékre, ahol elrejtőzhettem volna.
- Kissé távolabbi helyre küldenélek. Skócia pillanatnyilag megfelel a célra.
- Skócia?
- Hacsak nem lesz még több időre szükségem. Szükség esetén felraklak egy
Nyugat-Indiába tartó hajóra.
- Nekem ebbe nincs is beleszólásom?
- Nincs. Muszáj eltávolítanom téged innen, hogy ne vonhasd el - akarom
mondani, ne vonhasd magadra a merénylők figyelmét.
- De ehhez persze semmi köze annak, hogy szeretők voltunk?
Dalton megmerevedett.
- Természetesen semmi. Nincs is értelme felhozni ezt a témát. A mostani
helyzetben ez nem lényeges.
Az asszony egész testében jeges dermedtség áradt szét.
- Ó! - mondta alig hallhatóan. - Én meglehetősen... lényegesnek éreztem.
- A jövőt illetően semmi jelentősége nincs. - Dalton ekkor megenyhült,
bocsánatkérően nézett a nőre. Egyik kezével gyengéden megérintette a kibomlott
hajfonatot.
Clara arca sápadt és nyúzott volt a gyertyafényben, mintha egy idegen arc lenne.
De a villogó mogyoróbarna szemek egyértelműen Rose-t idézték.
- Ezerszer is megkérdeztem már magamtól... miért voltam ennyire vak? Miért
nem láttam meg Rose-t Mrs. Clara Simpsonban?
- Ügyeltem rá, hogy ne láthasd meg - lehelte alig hallhatóan az asszony. Ha akár
egyetlen lépéssel távolabb állt volna tőle Dalton, meg sem hallotta volna.
- Meglehet. Vagy talán annyira kívántam az én tündérlánykámat, hogy nem
akartam meglátni.
Clara lassan felnyúlt és elhúzta Dalton kezét a hajfonatáról. Remegő ujjai mindent
elmondtak, amit dermedtsége miatt ő maga képtelen lett volna. Ő is ugyanolyan
zaklatott, mint Dalton. Ugyanolyan meggyötört és magányos.
Dalton két tenyere közé fogta a nő arcát.
- Ki vagy valójában? - szólalt meg szokatlanul rekedten. Ujjaival elsimított egy
elszabadult hajtincset Clara nedves halántékáról. - Hány arcod van? És van-e köztük
igazi?
- Egy sincs. Vagy talán... mindegyik az. Nem is tudom biztosan.
- Tehát van némi remény? - Hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet. Az
asszony talán nincs is tudatában, hogy elsírta magát. - Az én Rose-om itt van valahol?
- Nem tudom. Végül úgy tűnik, egyszerűen csak Clara vagyok.
- Clara - ízlelgette a nevet Dalton. Vajon Clara megérintette a szívét?
Elzsibbasztotta benne az ürességet, amiről azt sem tudta, hogy létezik, míg Rose-zal
nem találkozott?
Megengedheti-e magának, hogy megfizesse mindennek az árát? Az élete már így
is végtelenül bonyolult lett. Áldozhat-e még többet önmagából erre az asszonyra, hogy
maga mellett tarthassa?
S ami még ennél is fontosabb: merje-e egyáltalán megosztani önmagát? Úgy tűnik,
választania kell: Clara vagy Anglia? Mindkettő együtt lehetetlenség.
- Próbálj megérteni, Clara. Nem adhatom teljes önmagamat. Egyszerűen nem
engedhetem meg, hogy bármi is elvonja a figyelmemet. - Dalton itt elhallgatott. De
hiszen mégis viszonyt kezdett Rose-zal. Amikor ismét megszólalt, hangjából
sajnálkozás csendült ki. - Világos számomra, mi miatt értelmezhetted félre a helyzetet,
de be kell ismerned, az egész jórészt a körülményeknek tudható be. Kényszerűen
szoros összezártságban kellett rejtőzködnünk a tálalószekrényben, s ez volt az
indítórugója az utána következő eseményeknek. Ez egyszerűen pillanatnyi fellángolás,
nem helyénvaló dolog volt, ami...
- Nem helyénvaló dolog? Fellángolás? - A nő egész teste elzsibbadt a
fájdalomtól.
- Képes vagy semmiségnek nyilvánítani a történteket, csak hogy ne kelljen
elismerned mit tettél velem.
Daltonnak leesett az álla.
- Én? Én mit tettem veled? Emlékeztetnélek, hogy te könyörögtél...
Clara felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.
- Olyat tettél velem, amit eddig még soha senki - sziszegte. - Az ezüst szemeiddel
és a hazug szenvedélyességeddel. – Az asszony reszketett az érzelmek hatása alatt. -
Te...
Elhallgatott, zihálva szedte a levegőt és fuldoklott az eddig nagy önuralommal
visszafojtott sírástól.
Dalton közelebb lépett, egészen közel, hogy Clara most már nem látott belőle
mást, mint a varázslatos szempárt.
- Én? Folytasd - szólalt meg halk, mély hangon.
 Clara képtelen volt mindezt elviselni. Jobban gyűlölte ezt az embert, mint eddigi
élete során bárkit. De annyira kívánta, akár a levegővételt. Erőteljesen eltolta magától.
A fájdalom elfojtott kiáltásként tört ki belőle.
- Összetörted a szívemet!
Kettőjük közé dobta a köpenyt, mint párbajkihíváskor a kesztyűt szokás. Ez
valóban kihívás volt, aminek Dalton képtelen volt ellenállni.
Logika, hideg észérvek - hogyan is semlegesíthetnék ennek a mindig más és más
alakot öltő, igéző asszonynak a hatását?
Hirtelen csapott le rá, akár egy ragadozó. Szorosan a karjába vonta, hogy
felfalhassa. Ajka keményen rátapadt Claráéra, keze szinte durván simogatta a haját, és
hihetetlenül tombolt benne a vágy. Korábban még arra gondolt, meghódítja őt, most
azonban valahol mélyen, legbelülről olyan csillapíthatatlan éhség tört rá, hogy még
megalázkodni is képes lett volna, csak magáévá tehesse.
Dühösen küzdeni próbált ellene, még akkor is, amikor a nő felemelte mindkét
kezét és közelebb húzta őt magához. Karját Dalton derekára kulcsolta és szorosan
hozzásimult, az övéhez hasonló éhes szenvedéllyel.
Egyszer csak a földön, a ledobott köpenyen találták magukat. Clara kihúzta Dalton
ingét a nadrágból, kezét alácsúsztatta, hogy megmelegítse a férfi forró bőrén. Hasa
kemény volt, izmai hullámoztak a nő ujjai alatt, s ő lassan simogatni kezdte.
Dalton szája mohón csókolta, s ő ugyanolyan hevességgel viszonozta a csókokat.
A férfi maga alá gyűrte, ruháját a padlóhoz szegezte, miközben combjával széttárta a
nő combjait. Képtelen volt türtőztetni magát arra a kis időre is, míg felhúzza Clarán a
hálóinget; keményen duzzadó erekciójával dörzsölgetni kezdte nőisége nyílását. Kínzó
gyönyör járta át Clarát, s közben kibontakozott a csókból, hogy levegőhöz jusson.
Ujjai tétován botorkáltak, míg sikerült kitapintania Dalton nadrágján a gombokat. A
heves késztetés és a testében dúló forróság kikapcsolta az agyában a vészcsengőt. E
pillanatban csupán a szíve és a teste számított.
Ujjaival Dalton hajába túrt, s a lehető legközelebb húzta őt magához. Dalton a
nevét suttogta, a valódi nevét, miközben tenyerébe fogta az asszony keblét és lágyan
simogatta. Ujjhegyei kitapintották a mellbimbókat, s addig játszadoztak vele, míg az
asszony lehunyta a szemét és feje hátracsuklott a padlóra.
Dalton most a kebleit csókolgatta, szívta és szopogatta a hálóing finom
batisztszövetén keresztül. Clara érezte, hogy ujjai megragadják a hálóinge nyakát,
majd hallotta a szövet reccsenését - ám nem törődött vele, ívbe feszítette a hátát, hogy
Dalton még inkább hozzáférjen a testéhez.
Ujjaival Dalton hajában bóklászva tartotta a férfi fejét, miközben az a melleit
kóstolgatta. Dalton ajka, fogai, borostáinak égető szúrása együttesen olyan érzelmi
vihart váltottak ki belőle, hogy nőisége azonnal benedvesedett és lüktetetett.
- Istenem, Clara... - A mellei között elsuttogott szavak végigborzongatták egész
lényét. - Badarságokat beszéltem az előbb. Bocsáss meg.
 - Dalton... - A suttogást elnyomta a férfi felmorduló hangja, amint végre
kiszabadította keményen ágaskodó falloszát a nadrággombok fogságából. Clara
azonnal odanyúlt, mit sem törődve az úri hölgyhöz illő viselkedéssel. Meg akarta
érinteni.
Vastag, forró hímtag töltötte be a rákulcsolódó kezet. Most már felesleges
aggódnia, jó érzés lesz-e, illenek-e egymáshoz.
A férfi mozdulatlanul feküdt rajta, de hirtelen összerezzent, amikor Clara
gyengéden végigsimított erekcióján.
- Clara, nem tehetem... képtelenség... - Ám kísérletet sem tett, hogy elhúzódjon.
Az asszonyt megindította a könyörgő hangsúly, tudta, a férfi át akarja adni neki az
irányítást.
- Látni akarlak - suttogta. - Mindenedet.
Dalton kinyitotta a szemét, hogy olvashasson Clara arcáról, aki nem fordította el
elszánt tekintetét. A férfi halványan, szinte szégyenlősen elmosolyodott, lehemperedett
róla, és szorosan mellé feküdt a köpenyen, a tűzhöz közelebb.
Clara felkönyökölt, másik kezével pedig ismét birtokba vette a vastag hímtagot.
- Azt teszed, amit mondok?
- Te aztán valóban a legkülönösebb nőszemély vagy - nevetett fel Dalton szinte
riadtan.
A nő ekkor megcsókolta. Dalton mohón viszonozta a csókot, és nem tiltakozott
tovább. Clara egy egészen picit elhúzódott tőle.
- Még bőven van mit tanulnod rólam, Dalton Montmorency, Lord Etheridge -
mormolta az ajkára. - Ahogyan nekem is rólad.
- Megcsókolta borostás állkapcsát, s finoman megharapta az állát.
- Istenem, segíts - sóhajtott a férfi, majd egy tüzes pillantást vetett rá. - Most
rajtad a sor!
Clara nagyot nyelt, csaknem meghátrált az elől, ami most mindkettőjükből kitörni
készült. Majd a fantáziája felidézett néhány pajkosan kellemes lehetőséget, és teste
hirtelen felforrósodott.
Lassan elhúzta a hajából Dalton kezét.
- Még nem érinthetsz meg. Olyan aprólékosan meg akarlak ismerni, hogy a
sötétben is le tudjalak rajzolni. - Lenyomta a férfi kezeit az oldala mellé a szőnyegre.
Dalton fel akarta emelni.
- Ne - szólt rá határozottan az asszony -, különben abbahagyom.
Ráhajolt, és a férfi mellbimbóját az ajkai közé vette, pontosan úgy, ahogyan az
előbb Dalton az övét. A férfi szinte süvítve fújta ki a levegőt, és Clara látta, hogy
mindkét keze a padlóra tapad. Most alaposan kitanulmányozlak. Olyan jól foglak
ismerni, hogy míg élek, nem felejtem el egyetlen porcikádat sem. Végtelennek tűnő
pillanat volt - egy közjáték az öröklétben, itt, a magas, ablaktalan helyiségben, az eső
elől elbújva. Vajon miért mindig padlás jut nekünk?
 Nyelvén sós és férfias ízt érzett. Áttért a másik mellbimbóra. Ugyanaz az érzés.
Változtatott kényelmetlen pozitúráján, felhúzta a hálóingét és lovagló ülésben a férfi
hasára telepedett. Dalton felnyögött és a nő alá igazította a testét.
- Nincs rajtad alsónemű - lihegte. Clara pedig határozottan visszanyomta őt a
földre.
- Persze hogy nincs. Ágyban soha nem viselek ilyesmit.
Ha Clara korábban úgy vélte, felforrósodott Dalton pillantása, most félre kellett
fordítania a fejét a feketén izzó, mohó éhség láttán, melyet ő váltott ki belőle. Szinte
megrémült tőle, bár rettentően fel is izgult. Fejét a férfi mellkasába fúrta, hogy ne lássa
azt az elbűvölő szempárt.
Ujjaival végigszántott a sötét mellszőrzeten és gyengéden megharapta a
kulcscsontját.
- Nincs több rejtély - suttogta - és nincs több hazugság.
- Nincs - mormolta válaszként Dalton.
- Mondd meg őszintén, Dalton. Mondd, mit akarsz?
A férfi elfordította a fejét. Clara megfogta az állkapcsát és felemelte az állát, hogy
a szemébe nézhessen.
- Mondd.
Mély lélegzetet vett, a mellkasa felemelkedett, majd lesüllyedt a nő széttárt
combjai között.
- A szádat... szeretném... akarom.
Clara megcsókolta.
- Megkaptad. De nem erre gondoltál, igaz?
Végigcsókolta a nyakát, majd a kemény izmoktól duzzadó mellkasát. - Erre? -
suttogta a bőrére.
- Igen... nem...
Clara most pontosan a köldöke felett harapta meg, miközben végigfuttatta a kezeit
a hullámzó hasizmokon.
- Erre? - csókjaival lefelé araszolt tovább a sötét ösvényen, óvatosan kikerülve
egy jelentős méretű akadályt. Dalton felnyögött és teste megvonaglott, ahogy a nő
hálóingének széle leheletfinoman végigsimította az erekcióját.
- Clara - mordult fel sötéten.
Az asszony szinte a végsőkig feszítette a húrt, s ezzel tisztában is volt. A férfi
feletti hatalmának mámorító érzését átszőtte a vágy, hogy megfossza Daltont az
önkontrolljától. Eddig csupán egyetlen egyszer sikerült elkapnia a benne lakozó
féktelen férfiállatról árulkodó pillantását. Amikor Dalton először csókolta meg őt,
miután „Rose" egyértelmű ajánlatot tett neki a holdvilágos padláson... aztán már csak
futó pillanatokra villant fel, majd eltűnt.
Ha csak ez az egyetlen éjszaka jut is, mindenképpen meg akarja szerezni magának
a valódi Daltont. Nem Montyt, nem Lord Etheridge-et, hanem Daltont, a forró, nyers,
tobzódó férfit.
Ám ez tőle is áldozatot kíván. Soha nem férkőzhet igazán közel hozzá, ha nem
tudja elengedni magát. Itt és most nincs Rose, sem Mrs. Simpson, az özvegyasszony.
Vajon képes lesz-e erre?
A férfi izmai hullámoztak a tenyere alatt az elfojtott feszültségtől, a fogait
csikorgatta, hogy ellen tudjon állni.
- Ne. - Clara becsúsztatta ujjait Dalton nadrágjának derekába, és lassan
levetkőztette. Dalton már nyúlt, hogy maga vegye le a csizmáját, de a nő figyelmeztető
pillantására félbehagyta a mozdulatot és visszafeküdt, hangtalanul sóhajtva.
Pillanatok múlva anyaszült meztelenül hevert Clara előtt.
Az enyém, ha elég merész vagyok hozzá.
- Azt mondtad, a számat akarod. - Egyik kezét végigfuttatta az izmos
férficombon, miközben visszamászott rá. - Nos, hová kívántad azt a szájat? -
mormolta, és lágy csókot nyomott Dalton csípőcsontjára. - Ide? - Most a másik oldali
csípőcsontot csókolta meg, finom nyelvcsapásokkal ízlelgetve a bőrét. - Ide?
- Kis kobold vagy - mordult egyet Dalton. - Aki álnokul fel akar falni engem.
- Nem vagyok kobold. Bár valóban éhes vagyok. - A mereven álló hímtag a
szeme előtt ágaskodott. Alaposan ki akarlak tanulmányozni.
Ajka hozzáért a duzzadt makkhoz. A férfi felszisszent, behajlított ujjaival belemart
a szőnyegbe és teste ívbe feszült. Clara mindkét tenyerével lenyomta a
csípőcsontjánál, hogy egy helyben tartsa őt. Kinyitotta a száját és finoman ízlelgetni
kezdte a férfit.
Só és pézsma. Jellegzetesen férfias illat. Dalton ritmusosan mozogni kezdett. Az
asszony révülten engedte át magát az érzékeinek, szája teljesen körülölelte a makkot,
nyelvét tapogatózva körbefuttatta rajta.
Kísérletképpen szívni kezdte úgy, ahogyan Dalton tette az ő mellbimbójával.
Dalton csaknem felemelkedett a padlóról, ahogy az egész teste görcsbe rándult.
Józan esze kezdte cserbenhagyni.
A nő szája forró és nedves volt. Dalton korábban soha nem érzett még ilyen
gyönyört. Mindenkor körültekintő volt, tudta, hol a helye, mi a pontos feladata a nagy
gépezetben... soha nem engedte meg magának ezt a borzongató eksztázist.
Clara egyre hevesebben, erősebben nyomta le őt két kezével a padlóra, mintha
ezzel meg tudná akadályozni, hogy felkeljen. Holott Dalton a világért sem állította
volna le ezt a puhatolózó, ismerkedő, felfedező folyamatot.
Meg kell hagyni, igen elszánt teremtés, még ebben is.
Micsoda nő.
De nem az övé. A ma éjszaka kivételével.
Holnap elküldi majd egy biztonságos helyre, míg ki nem deríti, ki vált gazemberré
a Királyi Négyes tagjai közül. Ám ma éjszaka még...
Gondolatai elúsztak a nedves női ajkak érzéki fogságában.
 Ma éjszaka...
Teste megfeszült, lélegzete szaggatottá vált. A simogató, fantasztikus kín nem
enyhült, sőt egyre fokozódott. Nem tudta tovább türtőztetni magát...
Az asszony gyengéden a fogai közé vette a hímvesszőt, szándékosan vagy
véletlenül. Az érzelmek felkorbácsolása megfosztotta Daltont önkontrollja utolsó
morzsáitól.
Állatias morgással ugrott fel és a nő fölé kerekedett. Letépte róla a ruhát és térdét a
combjai közé ékelte.
Várj. Higgadj le. De a civilizált viselkedés utolsó halvány tiltakozása is
elenyészett Daltonban, amikor a nő teste azonnal válaszolt: a finom combok a dereka
köré kulcsolódtak és egy rekedt „igen" hagyta el Clara száját.
Felajzott teste minden erejével belehatolt; az asszony hátravetette a fejét.
Teste forrón és szorosan fonódott Daltonéra, a férfi tudata elködösült, már csak az
éhség hajtotta. Egyre mélyebben és erősebben hatolt belé. A döfések-visszahúzódások
egyre gyorsabbak és kínzóbbak lettek. Olyan erővel akarta magáévá tenni, hogy
mindketten lángra kapjanak tőle, és együtt porladjanak hamuvá.
Clara tűzben égett. Ő maga volt a tűz, Dalton látta, ahogy fényesen ragyog...
Erőteljes behatolása kavargó örvényt gerjesztett a nőben, aki egyszerre érzett átható
fájdalmat és döbbenetes, bűnös beteljesülést.
Kívánta a férfitest őrült forróságát, veszedelmes erejét. A férfi gyötrődő lénye ízig-
vérig az övé, Claráé volt. Egyedül az övé. Mindennél jobban akarta, hogy úgy
robbanjon belé, mint egy évszázadok óta mélyen alvó, de most kitörő vulkán. Ő maga
is féktelenül felizgult. A férfi ujjai a haját simogatták, majd mindkét karjával
leszorította Clarát, s olyan nyersen vette birtokba, hogy mozdulni sem tudott, csak
kábultan zihált, ahogy Dalton heves lökései egyre magasabbra repítették a gyönyör
hullámain.
Egyre magasabbra. Istenem, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen magasra repíthet
a szenvedély...
Dalton feje hátrahanyatlott, arca megfeszült az eksztázistól, ahogy Clara felett
feküdt. A pillantásától, a vad, tikkasztó erejétől Clarának elállt a lélegzete, s testében
új vágyakozás ébredt. Nem is férfi ez, inkább fenséges vadállat. Az enyém.
Dalton mellkasából mély, dörgő kiáltás szakadt fel, mely a nő elhomályosuló
öntudatán is végigdübörgött. Egek, milyen magasra...
Egy utolsó, erőteljes döféssel tövig belemerült a puha ölbe, s ekkor Clara felért a
csúcsra - teste megvonaglott a minden porcikáját megremegtető gyönyörtől. Még
magasabbra jutottam. Nem kapott levegőt - de ez most nem érdekelte -, félig
öntudatlan állapotban hallotta, ahogy sikoltása visszhangzik a szobában, mennyei
harmóniában összeolvadva Dalton kiáltásával.
Ernyedten, verítékben úszva, reszketve feküdt a padlón, míg lassanként teste újra
kapcsolatot tudott teremteni az agyával. Szívverése a fülében visszhangzott - vagy
talán ez Dalton szívverése? Képtelen volt megállapítani, hol végződik a férfi és hol
kezdődik ő. Testük még mindig szorosan összefonódott a szőnyegen a kandalló előtt.
Zihálva ölelték egymást, de túláradó boldogságukban nem akarózott egyetlen szóval
sem megtörniük a csendet. Szívverésük fokozatosan és egyszerre kezdett lassulni,
légzésük lassanként végre szabályossá vált, és mindketten álomba merültek. Nem
mind üldöző és üldözött. Most nem Rose és Monty, nem Clara és Dalton voltak.
Pusztán egy férfi és egy nő - együtt.
 21.

Dalton odébb hemperedett, és érezte, hogy valami nyirkos, kellemetlen dolog

nyomja. Kitapogatta, majd mogorván kihúzta maga alól. Résnyire nyitotta a szemét és
megszemlélte a kezében tartott tárgyat.
Egy papucs. Clara papucsa, piszkos és ázott, a tetőn átélt kalandok következtében.
Clara.
Feltérdelt és körülnézett az irodában, aztán meglátta az asszonyt. Alig
egyméternyire tőle a földön kuporgott törökülésben, és őt figyelte.
Mosolya melegséggel töltötte el Daltont, de hirtelen rádöbbent, hogy a nő hálóinge
szinte cafatokban lóg. Meghűlt benne a vér.
- Te jó ég. Ó, nem! Én... Clara... amit az éjjel tettem veled... te jó ég.
Halvány karmolások látszottak a vállán, nyaka kivörösödött a férfi borostás állától.
Dalton nagyot nyelt, amikor meglátta mind az öt ujjának rózsaszín lenyomatát a nő
mellén.
Clara követte a tekintetét.
- Ó. Bevallom, nekem is szokásom nyomokat hagyni - szólt mosolyogva.
Dalton a karjába akarta zárni, de úgy érezte, nem érdemli meg, hogy
megérinthesse.
- Hihetetlen... A világért sem akartalak bántani, fájdalmat okozni. - Pedig
megtette. Durván bánt Clarával, leteperte a padlóra, üzekedő vadállat módjára.
Visszaült a sarkára, meztelenségéről tudomást sem véve, fejét bűntudatosan
lehorgasztva.
- Dalton, már mondtam... nem bántottál.
A férfi a fejét rázta.
- Dehogynem. Szégyenletes módon kihasználtalak. Én...
Valami orron találta. Önkéntelenül odakapott. Egy szem eper? Felpillantott és
látta, hogy Clara újabb gyümölcsöt készül hozzávágni - egy almát.
- Na most ezt... - kiáltotta Clara. - Ez fájhat.
- Clara, tudom, hogy dühös vagy. Istenem, de sajnálom, annyira sajnálom...
Az alma telibe találta a vállát.
- Au! - dörzsölte meg a helyét a másik kezével. - Hagyd abba. Ne beszélj mellé,
Clara.
- Ó, a véleményemre vagy kíváncsi? Azt hittem, teljesen belemerültél az oktalan
bűntudatba. - Ujjai közé vett egy szőlőszemet. - Ez kicsi, de azt hiszem, ha erősen
dobom, szétloccsan a homlokodon. Ne moccanj.
- Oktalan? A bűntudatomnak nagyon is valós oka van. Nézz csak végig magadon.
Az asszony egy pillanatig némán bámult rá, majd elmosolyodott és a szájába
ejtette a szőlőszemet.
- Inkább te nézz végig magadon.
Dalton értetlenül bámult lefelé. Most döbbent rá, hogy teljesen csupasz. Rögtön
ezután a régi mondás jutott eszébe. „Láttad volna a másik felet.” Rémesen nézett ki.
Az egész testén fognyomok és piros szívásnyomok tanúskodtak Clara heves
vérmérsékletéről. Most jutott el a tudatáig, hogy sajog a háta is. Vállát elfordítva
megnézte.
Véres karmoláscsíkok tarkították a hátát.
- Ó, a pokolba!
Az asszony is odanézett.
- Á, erre emlékszem - nevetett fel. - Akarod újra?
Dalton idegesen elhúzódott tőle.
- Nem, Clara. Világosan látom, hogy túl nagy veszélyt jelentek számodra. Még
soha életemben nem... nem vesztettem így el a fejem.
Clara mintha dicséretnek vette volna.
- Mi a gond? Köszönöm, kedves uram!
- Clara, te nem is figyelsz rám. Mindez... annyira...
Az asszony belenyúlt a mellette lévő kosárba.
- Azt hiszem, erre a helyes szó, amit keresel az, hogy: remek. De én inkább a
fantasztikusra szavaznék. Kérsz sajtot?
Dalton ingerülten megrázta a fejét. Clara érezte, hogy megint elveszítette őt.
- Neked... tetszett? Az nem lehet. Én amondó vagyok, biztosan ijesztő voltam,
megrémítettelek...
A nő felkacagott.
- Beismerem, ön lenyűgöző fickó, Lord Etheridge, de ne legyünk már ennyire
önteltek. - Visszaejtette a kosárba a sajtot, és kinyújtotta a lábát. Négykézlábra
ereszkedett és odamászott a férfihoz, arcán sejtelmes mosollyal.
Elszakított dekoltázsába pillantva rendkívül elbájoló látvány tárult Dalton szeme
elé. Egy pillanatra meg is dermedt, s ez elég volt az asszonynak, hogy rámásszon és
lovaglóülésben a combjára helyezkedjen, miközben a férfi a szőnyegen ült. Két karját
Dalton nyaka köré fonta, és igézően nézett a szemébe. A férfi nem ölelte át. Igaz, el
sem taszította.
- Dalton Montmorency, most pedig hallgass ide. Igenis tetszett nekem. Egyenesen
imádtam. Talán kicsit túl intenzív volt önmegtartóztató életmódomhoz képest, de
menet közben sikerült megtalálnom benned a férfit.
Dalton már-már megkönnyebbülést érzett, de ezt nem engedhette meg magának.
 - Úgy érted, a vadállatot - szólt kesernyésen.
Clara a fejét csóválta.
- Szegény Dalton. Mennyi fallal vetted körül magad. Egek, micsoda fantáziára
volt szükségem ahhoz, hogy lebontsam őket, nem igaz?
Eszébe jutott az egzotikus gyönyör, melyben a nő részesítette, és elvörösödött.
Izmaiban kezdett felengedni a görcs.
- Mindig is... kíváncsi voltam, milyen az.
A nő szemöldöke magasba szökött.
- Ó, talán már hallottál róla korábban is? - A megrökönyödést ravasz mosoly
váltotta fel. - Pedig azt hittem, én találtam fel.
Dalton végre felengedett, szorosan átkarolta és magához húzta az asszonyt. Arcát a
hajába temette és felnevetett.
- Beismerem, ön lenyűgöző nő, Clara Simpson, de ne legyünk már ennyire
önteltek.
- Én inkább veled akarok betelni - harapta meg Dalton fülét.
A férfi elhúzta a fejét.
- Nem vagy te egy kissé...? - A fenébe, másként nem tudja kifejezni magát. -
Tüzes?
A nő félrebillentette a fejét, úgy nézett rá.
- Hát... egy kicsit. - Ujjhegyével megérintette a férfi ajkát. Mogyoróbarna szeme
elsötétült. - De te magad mondtad, hogy nem fogsz örökké keresgélni. És ha
elmegyek... úgy gondoltam, csak ez az idő áll...
Dalton megcsókolta. Puhán végigbecézgetve duzzadt ajkát. Nem akart arra
gondolni, hogy Clara elmegy. Sőt, gondolkodni sem akart egyáltalán. - Ma estig van
már csak időnk, addig, míg James idejön, hogy elvigyen - suttogta.
Az asszony szája megremegett Dalton ajkán, s közben még erősebben
megszorította a férfit. Aztán elhúzódott tőle, hogy lássa az arcát, és a szemében
megcsillanó könnyek ellenére pajkosan rámosolygott.
- Jó - kezdett el fészkelődni a férfi ölében. - Mert most te veszed át az irányítást.

Clarát öröm járta át, amikor meglátta az ezüstös szempárból sütő ragyogást.
Dalton hangosan felkacagott, ő pedig boldogan fogadta az ismerős mély hangot.
Csupán egy rövidke nap adatott még számára. Ezt nem sírással fogja tölteni.
Arra bőven lesz ideje később.
Egyetlen gyors mozdulattal máris hanyatt fektette őt Dalton a padlón.
- Nem vagy eléggé meztelen.
Kihámozta szakadt hálóingéből. Majd Clara combjait széttárta, a karjait pedig a
teste mellé fektette. A nő észrevette, ahogy Dalton tekintete egy pillanatra
elhomályosul, a testén most felfedezett egyéb nyomok láttán. Kinyújtotta a kezét,
leszakított egy szőlőszemet, és addig incselkedett vele, míg a férfi tekintetéből eltűnt a
komorság.
Dalton előrehajolt, szájába vette a szőlőszemet, megcsókolta az asszony
ujjhegyeit, és a két karját visszahelyezte a teste mellé. Mutatóujjával meg is
fenyegette.
- Maradj veszteg. Emlékszel?
Clara testén borzongás futott végig.
- Azt hiszem, életre hívtam egy szörnyeteget - szólalt meg alig hallhatóan.
Dalton lassan végighúzta tenyerét a nő combjának belsején. Hüvelykujjai izgatóan
torpantak meg a buja nyílásnál.
- Clara - mosolygott rá. - Készülj.
A nő ismét megborzongott. Dalton felkelt, és egy adag szenet dobott a kandallóba.
Majd összeszedte a kanapéról a párnákat és a piknikkosarat. Aztán visszatérdelt az
asszony mellé.
- Ezek mi célt szolgálnak? - kérdezte az izgalomtól elcsukló hangon Clara.
A férfi az egyik párnát a feje, a másikat a csípője alá helyezte. Clara ettől először
furcsán érezte magát. Mi ez a módszeres viselkedés...
- Nem válaszoltál a kérdésemre - mutatott rá a kosárra.
A férfi megfogta a kezét és visszahelyezte a feje fölé. Majd mohó pillantással
végigmérte.
- Játszani fogunk a gyümölcsökkel.
Hozzá is fogott. Két málnaszemmel kezdte, melyek apró, hűvös sisakként
díszítették Clara mellbimbóit. Köldökébe egy szem szőlő került. Nőisége fészkét
almaszeletek keretezték, és az egész testére porrá morzsolt cukor hullott.
A férfi ráhajolt, hogy megcsókolja a száját, leheletnyi finoman érintse öle nyílását,
gyengéden lenyalogassa a cukrot nyaka hajlatáról.
Ekkorra Clara minden porcikája borzongott, ám nem a hidegtől. Vonaglani akart,
összeszorítani a combjait Dalton csípője körül - a férfi azonban kérlelhetetlen maradt.
Továbbra is a földre szegezte, nem engedte, hogy megmozduljon.
Elővett a kosárból egy édesített fánkot.
- Ez Kurt specialitása - mondta sejtelmesen. - Mindegyik missziójáról két-három
újabb recepttel tér vissza. - Félbetörte a süteményt, és kifolyatta belőle a sűrű, édes
krémet.
- Ó... egek ura - nyelt nagyot Clara. Vajon mit akar ezzel tenni? Dalton lenyalt
egy adag krémet az ujjáról, és lehajolt, hogy megossza az édes ízt az asszonnyal. Clara
egészen elbódult a csókjától, majd megérezte, hogy a férfi krémtől síkos ujjai mélyen
belecsúsznak nedves ölébe. Megriadt és felszisszent, de sikítása elhalt a szájára tapadó
száj alatt.
A hosszas kínzást követően rendkívül felizgult. A férfi ujjának alig néhány mély
lökése után remegni és vonaglani kezdett, két keze összekulcsolódott a feje felett,
mintha meg lenne kötözve.
Szájuk egyetlen pillanatra sem vált el egymástól, miközben a nő szédítő orgazmust
élt át. Teste összerándult, majd ellazult, Szemét kinyitotta, rámosolygott Daltonra.
- Ez csodálatos volt. Soha nem gondoltam...
A férfi ujjai ismét mélyen belehatoltak, vadul ingerelve hüvelye belsejét. A nő a
meglepetéstől túl hirtelen reagált, hátradobta a fejét és hangosan felsikoltott, amint
ismét a csúcsra ért.
Dalton megint megnyugtatta - csókkal, becézgetéssel, fülébe suttogott kedves
szavakkal. Végül ernyedten, kimerülten nyúlt el a szőnyegen, két gyors, egymást
követő orgazmusa után.
Ebben a pillanatban kezdetét vette a lakoma, Dalton szája bejárta a finom női test
minden részét, cirógatta, kóstolgatta. Hamarosan eljutott az almaszeletekig.
Majd felfedezte a krémet.
Egy másodpercre megállt, kihúzta a nő feje alól a párnát és az arcára helyezte,
nehogy rekedt, éles sikolyai elárulják őket.
Végül pedig mellé feküdt és körbeölelte a remegő, verítékező testet, míg Clara
újra levegőhöz jutott. Dalton levette róla a párnát.
- Csendben maradsz már végre?
Clara szótlanul bólintott, a férfi pedig a fejük alá igazította a párnát, és szorosan
magához vonta őt. Az asszony tiltakozni kezdett.
- Ragadok... a cukor...
- Dehogy, az utolsó cseppig lenyaltam rólad mindent - kuncogott Dalton. -
Fenséges reggelinek bizonyultál.
- Hmm - nyúlt a kosár után Clara. - Eljött az én időm.
Összefonódva feküdtek, egymást etették a finomságokkal, csókok és vallomások
közepette.
- Szóval Monty volt a neved az iskolában? - Clara maga elé képzelte a nyurga,
korához képest túlságosan magasra nőtt fiút, aki alaposan elütött társaitól, rangjával,
éles eszével és szégyenlős természetével.
- Akkoriban egy rövid ideig még barátkozott velem a többi fiú. Liverpool miatt
szakították meg velem a kapcsolatot, amikor első és egyetlen bűnömet elkövettem.
- Mégpedig?
- Egy úriemberhez a legkevésbé méltó dolgot: tizennégy éves koromban
ellátogattam egy helyi fogadó egyik felső helyiségébe. Helyesebben, felmásztam egy
fára az ablak alatt.
Clara szemöldöke felemelkedett.
- Már akkor is kémkedtünk, uram?
- Tulajdonképpen az akció hosszú hagyománnyal rendelkezett. Valószínűleg az
iskolásfiúk több generációja is ücsörgött azon a fán az ablak előtt. De ma már nincs
meg az a fa. Liverpool parancsolta meg, hogy azonnal vágják ki, s attól tartok, emiatt
estem ki a társaim kegyeiből.
- Miért téged kaptak el és másokat nem?
Dalton egy pillanatig hallgatott.
- Mert én... átmásztam az ablakpárkányra és besurrantam a szobába.
- Micsoda vakmerő fickó! - nevette el magát Clara. – És netán valamilyen
esemény közepébe pottyantál? - A férfi nem válaszolt, szótlanul feküdt mellette. Clara
mosolya lehervadt a hirtelen beállt csend miatt. - Dalton?
- Nemi erőszak - mondta tompán. - Ezt zavartam meg.
Lassan távolabb araszolt Clarától. Az asszony utána nyúlt, hogy visszahúzza.
- Elmeséled?
- Inkább nem.
Megérintette az arcát és maga felé fordította, hogy a tekintetük találkozzon.
- Hallani akarom. Mondd el, kérlek.
Dalton bólintott, és átölelte őt.
- Akkor még annyira tapasztalatlan voltam, hogy először fel sem fogtam, mi
zajlik. A lány egészen fiatal volt. Tudnom kellett volna, hogy nem egy „olyan” nő. Az
a vadbarom berángatta a szobába és az ágyra lökte... Nem láttam tisztán. Ezért
másztam át a párkányra.
Hangja elhalkult.
- Nagyon... izgultam. Azt hittem, megleshetek egy szokványos közösülést... A
férfi a ruhájánál fogva húzta a lányt. Teljesen elvonta a figyelmemet a látvány... Addig
még soha nem láttam ennyit egy csupasz női combból, mint amennyi a felrántott
szoknya alól előtűnt.
Clara megsimogatta Dalton mellkasát.
- El tudom képzelni, hogy egy kamasz fiút mennyire megzavarhat az ilyen
látvány.
- Túl ostoba és túl felajzott voltam ahhoz, hogy felfogjam, mi történik. És már
majdnem késő volt. A férfi csaknem a magáévá tette, mire végül a lány sikoltozni
kezdett. Azonnal beugrottam az ablakon,., az utolsó pillanatban.
Clara hallgatott. Egy fiatalember első találkozása a testiséggel... és éppen egy
erőszaktétel szemtanújaként. Még ha először fel is csigázta a kíváncsiságát,
döbbenetes bűntudatot válthatott ki belőle. Emiatt retteg annyira saját sötét ösztöneitől,
állatiasnak vélt hevességétől. Az asszony most kezdte megérteni, mit is tett Daltonnal
az éjszaka.
A mellkasára gurult, felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen.
- Dalton, engem nem erőszakoltál meg. Sem tegnap éjjel, sem a padláson. Te erre
képtelen lennél. Ez biztos.
A férfi elmosolyodott, és kisimított egy hajtincset Clara szeméből.
- Most már tudom. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy fordítva nem történt-
e meg.
 - Ez jó - fektette fejét Clara a férfi mellkasára, hogy hallja a szívverését. - Miért
sodort bajba téged, hogy megmentetted azt a lányt? Az ember azt hinné, hőssé váltál.
- Kiderült, hogy a fickó egy elvetemült fiatal márki. Az iskolában pár osztállyal
felettem járt. Egy herceg örököse volt, akitől Liverpool épp valamilyen szívességet
akart kérni.
- Ezt még hallgatni is rossz - mormolta Clara.
- Becserkészett egy fiatal parasztlányt a mezőről, és csinos summát fizetett a
fogadósnak, hogy hunyjon szemet. A fickó pechjére én nem voltam tekintettel arra, ki
fia-borja, vagy mekkora vagyonnal rendelkezik. A kékvérűek ereiben is ugyanolyan
piros vér csörgedez, mint másokéban.
Az asszony felemelte a fejét és összeszűkült szemmel nézett rá.
- Az illető idősebb és nagyobb volt nálad, igaz?
Dalton vállat vont. Ettől mellkasának izmai csodálatos hullámzásba kezdtek a nő
keze alatt.
- Erőszakos és gyáva volt. Ettől függetlenül, ha a jogos felháborodás nem
sokszorozta volna meg az erőmet, másként alakulhatott volna a végkifejlet.
- Péppé verted őt?
- Körülbelül.
- Nagyszerű - szólt Clara indulatosan. - Lord Liverpool viszont nem adott hitelt
annak az állításodnak, hogy nemi erőszakról volt szó.
- Pontosan. Legalábbis elméletileg. Egyszerűen nem értette, miért kell ekkora
hajcihőt csapni egy közönséges parasztlány miatt, amikor jóval komolyabb dolog
forgott kockán.
- És mit tett?
- Kényszeríted, hogy kérjek bocsánatot a márkitól.
- Még ilyet! És te mit csináltál?
- Bocsánatot kértem. - Kesernyésen elmosolyodott az emlék hatására. -
Nyilvánosan és fennhangon. Azt mondtam, sajnálom, hogy olyan pipogya, hogy
egyetlen nő sem hajlandó lefeküdni vele, csak ha erőszakkal kényszeríti őket erre.
Az asszony felnevetett és még szorosabban hozzábújt. - Te következel - mondta
Dalton. - Mi volt a legnagyobb hazugság, amit nekem mondtál?
- Hmm. Nem az volt nagy hazugság, amit mondtam, hanem amit tettem. Az
általad megismert özvegy Clara Simpson a legkevésbé sem hasonlított rám. Soha nem
szoktam festeni az arcomat. Ritkán húzom szorosra magamon a fűzőt. A legtöbb
öltözékem szerény és egyszerű... természetesen a zöld ruhám kivételével.
- Miféle zöld ruha?
- Ó, bocsánat, azt a ruhát Nathaniel és nem a te kedvedért öltöttem magamra.
- Ki az a Nathaniel?
- Nathaniel - mondta a nő dölyfösen - az udvarlóm.
- Valóban? - mordult fel Dalton. Egy villámgyors mozdulattal legurította magáról
és fölébe kerekedett. - Az udvarlód?
A nő rámosolygott, örült, hogy ezzel a kis hecceléssel sikerült felvidítania.
- Te féltékeny vagy.
- Nem, csak szórakoztat a dolog. Nathaniel nem jelent semmiféle fenyegetést.
- Ó? Miért vagy ebben ennyire biztos?
- Mert én csaltam elő belőled a sikkantásokat.
Clarának leesett az álla.
- A micsodákat?
- Ez az igazság. Jó néhányszor sikítottál. Ráadásul egész hangosan.
- Én? Dehogy!
Dalton hozzáhajolt és a fülét cirógatta az orrával.
- Ciróka-maróka - évődött.
A nő a vállára ütött.
- Hagyd ezt abba.
Dalton az asszony combjai közé helyezkedett. Kemény és duzzadt hímtagját
gyengéden az érzékeny nyíláshoz érintette.
A nő testében éledezni kezdett a vágy, és Dalton egyenesen belehatolt. Clarán
átcikázott a kéj. Felszisszent, és megragadta a férfi vállát Dalton felemelte a fejét és
rámosolygott.
- Tudod, most ki következik?
- Na ki? - kérdezte az asszony, és megdöbbent, milyen hirtelen felizgult.
- Mindketten. - Lehajolt, hogy megcsókolja, miközben gyengéden, de
határozottan belényomult.
A nő felsóhajtott.
 22.

Dalton belebújt a ruhájába, és próbálta elterelni a figyelmét arról, hogy Clara

éppen tisztálkodik a hideg vízzel teli mosdótálban. Valahányszor a hideg víz hozzáért
a testéhez, felszisszent, levegő után kapkodott, szinte erotikus hangokat hallatva.
Amikor végül engedélyt kapott, hogy megforduljon, látta, hogy az asszony
szemérmesen beburkolta magát a lopott köpennyel.
- Mit viselsz alatta? - A hálóinge ugyanis időközben átvedlett mosdókendővé.
- Semmi közöd hozzá!
- Nehogy megfázz abban a nedves köpenyben. És nehogy James meglásson
belőled egy négyzetcentiméternyit is, amikor megjön. Hamarosan ideér a holmiddal.
- Dalton...
Hangja komoly volt. Dalton most teljes figyelmét neki szentelte.
- Igen?
- Nem akarok elmenni - vetette fel az állát dacosan Clara.
A fenébe. Azt hitte, egyszerűbb lesz.
- Muszáj. El kell rejtőznöd, míg leleplezem a gazembert, csakis így lehetsz
biztonságban.
- Nem akarok megszökni. Ez azt jelentené, hogy ők győztek, hát nem érted? Az
olyan emberek, mint a te márkid, és mint az apám grófja. Ha azok, akik a körmükre
nézhetnének, elrejtőznek, ki leplezi le őket? Ki menti meg az ártatlanokat és a
hiszékenyeket?
Annyira bátor és naiv ez a nő.
- -Ki ment meg téged, ha Kurt ismét a nyomodba ered? Hogyan tudlak
egyidejűleg megvédeni, s közben megoldani ezt a problémát?
- Majd én segítek neked. Hidd el, értek hozzá. Hónapokig csináltam, és egyszer
sem buktam le.
- Elég, ha egyszer lebuksz - mondta a férfi zordan. Hogyan téríthetné el a
szándékától? - Clara, ma este elmégy Jamesszel, még akkor is, ha összekötve kell
zsákba dugjalak, és rákötözzelek a kocsi tetejére.
Az asszony állta a pillantását.
- Kényszerítenél? Erőszakkal?
Nem volt szép ezt a kártyát kijátszania, ő maga is tudta. Ezt Dalton is észrevette,
mivel a nő szégyenében lesütötte a szemét. Istenem, micsoda makacs teremtés!
 - Ha nem menekülsz el biztonságos helyre, akkor - Dalton képtelen volt
türtőztetni magát. Gondolkodás nélkül mondta ki a következő szavakat. - Más módon
is gondoskodhatom a jövődről.
- Hogyan?
- Feleségül veszlek.
Clara hitetlenkedve felnevetett. - Nem lehet.
- Miért nem? - ütközött meg Dalton. - Lady Etheridge-ként érinthetetlen leszel. -
Egyre jobban belelovallta magát a gondolatba. - Tökéletes megoldás. Messze élhetnél
a várostól. Számos ingatlanom van, választhatsz közülük. Tehát nem vonnád el a
figyelmem a munkámról. Bőkezűen gondoskodnék rólad. Mindened meglenne.
Akkora vagyonnal rendelkeznél, hogy soha többé nem kellene rajzolnod...
A nő arca megvonaglott.
- Nem. Nem lenne meg mindenem. Te hiányoznál. No meg az önbecsülésem.
- A feleségemként mindenki becsülne! A nevem és a vagyonom kínálom neked.
- Hogyan gondolhatod, hogy elfogadnám? Sivatagot és homokot kínálsz,
miközben édenkertnek nevezed.
- Úgy véled, értéktelen az ajánlatom?
- Az ajánlatod sértő. Nem akarok a csinos kis száműzötted lenni, Dalton. -
Nagyot sóhajtott, látszott, hogy vissza akarja nyerni önuralmát. - Dicséretes a
felelősségérzeted, de nem adom el a jövőmet a te lelki békédért. Ennél többet
érdemlek.
- Lehetetlen teremtés vagy!
Az asszony tekintete a viharos, zöld tengert idézte.
- Te viszont a lehető legjobb vagy, ez az én balszerencsém.
Dalton a fogát csikorgatta.
- Semmit sem érzel irántam?
- Nagyon is sokat érzek irántad - nézett fel rá Clara.
A férfinak eszébe jutott Nathaniel, akinek a kedvéért Clara a zöld ruhát viselte.
- Van valaki, akit jobban szeretsz nálam? - Kezét ökölbe szorította, hogy leküzdje
a belsejében tomboló vad indulatot. - Mondd meg, ki az! Tudnom kell, ki miatt
veszítelek el téged!
Az asszony pár pillanatig hallgatott.
- Én magam miatt.
Dalton erre nem tudott mit felelni. Egyetlen érv sem jutott eszébe. Mozdulatlanul
álltak egymással szemben, mégis igen távol egymástól.
Egy kattanás hallatszott a csendes helyiségben, és a falban lévő rejtekajtó kinyílt.
Clara pislogott. Most vette csak észre, hogy a szobának nincsen ajtaja. Egész éjszaka
fogságban volt, és nem is tudott róla.
James bedugta a fejét a nyíláson, szemét szorosan becsukva.
- Mindannyian megfelelően vagyunk öltözve?
 - Mi igen - vetette oda Dalton. - Most már csak neked kell kicsinosítanod magad.
- Á! - hajította be óvatosan a szobába James Clara táskáját, hogy az ne csapjon
zajt a padlóhoz ütődve. Aztán átmászott a titkos bejáraton, kezében egy vaskos
mappával és egy újabb kosárral.
- Itt vannak a holmijai, Mrs. Simpson. Agatha üzeni, hogy a jegyzeteit a táska
fenekén lévő titkos zsebbe varrta bele. Egy módszeres motozás próbáját nem állná ki,
de ha csak épp beleturkálnak a táskába, nem veszik észre.
Egy kártyát nyújtott át az asszonynak, mely két személyre szólt, egy ma éjjel
Skóciába induló hajóra.
- Ez a miénk. Úgy gondoltam, testvérekként utazzunk. A nő óvatosan az
íróasztalra tette a kártyát.
- Köszönöm.
James a jegy mellé helyezte nehéz mappáját és kihúzott belőle egy papírlapot.
- Dalton, szerintem ezt látnod kell.
Dalton a papírért nyúlt, de James Clarára pillantott.
- Menjünk ki.
Clara egy intéssel elbocsátotta őket.
- Menjenek csak. Úgyis át kell öltöznöm.
Dalton egy pillanatig méregette a nőt, majd James után indult a falban lévő másik
rejtekajtón keresztül. Clara csodálkozva pislogott. Micsoda titkos hely ez!
Miután biztos volt benne, hogy a két férfi távozott, ledobta magáról a nedves
köpenyt, és tiszta ruhát vett elő a táskájából. Alsóneműjének szalagjával bíbelődve
véletlenül lelökte a földre James mappáját. Sir Thorogood rajzai hullottak szét belőle a
szőnyegen. Clara nagyot sóhajtva letérdelt, hogy összeszedje azokat. A háta közepére
sem hiányzott, hogy épp ebben a pillanatban emlékeztessék arra, mi mindent veszített
el.
Miután összeszedte a rajzokat, szórakozottan sorolni kezdte az általa ábrázolt
személyek nevét. Mosley... Wadsworth... Nathaniel...
Hirtelen abbahagyta. Nathaniel? Nathanielt soha nem figurázta ki! Átfuttatta ujjai
között a papírköteg lapjait, és kihúzta közülük azt a bizonyos rajzot. Elnevette magát.
A lap fejjel lefelé állt. így nézve az alak csak hasonlított Nathanielre. A fejét
csóválta, miközben a helyes irányba fordította a Fleurről szóló karikatúrát, hogy
összeigazgassa a többivel.
Az arc azonban nem változott. Megszemlélte közelebbről. Az állkapocs... a
szemöldök...
Clara korábban csak egyszer látta ezt a rejtélyes személyt, Wadsworth egyik
összejövetelén. A három férfi borzasztóan untatta, mivel ostobán vitatkoztak
valamilyen nőről. Viselkedésüket egy metsző karikatúrával torolta meg, amely
meglehetősen nagy hullámokat vert, amikor tíz vagy tizenkét nappal ezelőtt megjelent
az újságban...
 Pontosan akkor, amikor Dalton megkapta a parancsot, hogy keresse meg őt.
Visszaült a sarkára és erősen törte a fejét. Valaki meg akarta kerestetni. Valaki a
halálát akarta. Lehet, hogy épp Nathaniel?
Eszébe villant, milyen intenzív érdeklődés csillant meg Lord Reardon szemében,
amikor figyelte, ahogyan lerajzolta őt.
Mert rájött. Mert ott, a parkban, a padnál már pontosan tudta. Egek, hiszen épp
maga Clara szolgáltatta neki a bizonyítékot!
Azután pedig a férfi egyre többször bukkant fel a közelében. Meglátogatta,
ajándékokat adott neki, meghívta különféle programokra... mintha egy ilyesfajta ember
komolyan érdeklődne iránta.
Dalton érdeklődése viszont komoly. Az ellenszenves hangocska ismét megszólalt
Clarában. Feleségül akar venni.
- Nem - mormolta. - Vatta közé akar csomagolni, és őrizgetni, akárcsak egy
lepkét gyűjtő kisfiú.
De vajon Nathaniel mi mást akarhatott, mint hogy elcsalja őt valahová, ahol
örökre kiiktathatja a kezéből a tollat?
Az ominózus rajzot a többi tetejére tette, és gyorsan befejezte az öltözködést.
Ahogy egy melegebb holmi után kutatott a táskájában, kezébe akadt a cselédlányruha.
Pár pillanatig tartogatta és nézte az egyszerű muszlint.
Nathaniel ma este vacsorára hivatalos az unokatestvéréhez. Órákig nem lesz
otthon. Clara tehát utánajárhat az igazságnak, bizonyosságot szerezhet, mielőtt
megvádolná ezt az embert.
Áthúzta a fején a ruhát. Daltontól is messze kell kerülnie most azonnal, ezzel neki
is segít célja elérésében. Arról nem is beszélve, hogy ily módon megússza, hogy
feltoloncolják egy hajóra, mint egy kellemetlen rokont.
Miután felöltözött és cipőt húzott, magára kanyarította a saját - szerencsére száraz
- köpenyét, és a falon lévő rejtekajtóhoz lépett, ahhoz, amelyiken át James bejött.
Megnyomta a rajta lévő faragott mintát, ahogyan Jamestől látta, és a keskeny rés
feltárult.
Kijutott a padláson lévő dolgozószobából. De hogyan fog kijutni a klubból?

Miss Kitty Trapp hasra vágta magát a matracán, és ikertestvére bevetett ágyára
bámult. Bitty máris kikönyörögte a szüleitől, hadd költözzön át Clara néni szobájába -
ami nagyobb volt és hatalmas ablakos -, pedig szegény Clara néni csak két napja ment
el. A testvére valószínűleg meg is kapja azt a szobát, mivel mama és papa még mindig
mérgesek Kittyre, amiért nem szólt nekik rögtön, amikor Clara eltávozott.
Beengedték azt a magas férfit a házba és „milord”-nak szólították, bezzeg a drága
Lord Reardonnak azt sem hagyták, hogy átlépje a küszöböt, amikor tegnap délután
idelátogatott. Kitty nem gondolta, hogy a papa valóban elhitte arról az árulásról szóló
történetet, de minden látogatót és házon kívüli programot lemondott, míg el nem dönti,
mihez kezdjen.
A lány tehát most szobafogságra volt kárhoztatva, amikor a szalonban is ülhetne a
világ legszebb arcú férfijával.
Kitty felült az ágyán és a Bittyvel közös öltözőasztalhoz lépett. A tükör előtt állva
nézegette az arcát, forgatta a fejét, és azon tűnődött, vajon Lord Reardon kedveli-e a
szőkéket. Úgy képzelte, az ő haja valamivel fénylőbb, mint Bittyé, mivel esténként
vagy százszor átkefélte, míg Bitty időnként elbliccelte az esti hajkefélést.
Vajon a haján kívül mivel büszkélkedhetne, hogy felvehesse a versenyt Clara
nénivel? Nénikéje rendkívül okos és tehetséges, az alakja ugyan átlagos, de Bitty és
Kitty testalkata erősen a mamájuk gömbölydedségére hajaz.
Nagyot sóhajtott. Semmi értelme áltatnia magát. Lord Reardon egy pillantásra sem
méltatja őt, amikor Clara is a szobában tartózkodik.
Unatkozott. Odalépett a kis íróasztalhoz és leült, hogy befejezze a karikatúrák
kopírozását, amit persze először Bitty követelt ki magának. Bitty mindig mindent
magának akart, csupán azért, mert néhány perccel korábban látta meg a napvilágot
Kittynél...
Egy nagyon botrányos rajzot kezdett tanulmányozni, amit a mama bizonyára
elkobozna tőle, ha meglátná. S az jutott eszébe, bárcsak megkérte volna Clara nénit,
hogy rajzolja le neki Lord Reardont. Olyan ördögien jóképű, ívelt szemöldökével,
tökéletes állával és ajkával, hogy egészen megbabo...
Kitty összevont szemöldökkel meredt az előtte fekvő papírlapra. A rajzon szereplő
egyik arc nagyon hasonlított Lord Reardonra. Hmm. Ha itt egy kicsit kerekítené, ott
azt a vonalat meg hosszabbra rajzolná! Akkor lenne egy saját tulajdonú portréja
őlordságáról, amit ő maga készített.
Természetesen a karikatúra segítségével. Micsoda butaság. Hiszen Lord
Reardonnak valószínűleg semmi dolga az ilyen olcsó nőcikkel, mint ez a Fleur. Azok a
gazdag férfiak szoktak szeretőket tartani, akiknek nincsen feleségük, és akik a
címüknek köszönhetően annyira fontos személyiségek, hogy nem érdekli őket, ki mit
gondol róluk...
Pontosan az olyan férfiak, mint őlordsága! Kitty ajka megremegett, ahogy nézte az
ő Lord Reardonjáról készült rajzot. Micsoda züllött, erkölcstelen, rémes nőcsábász!
Könnyek szöktek a szemébe, ahogy elárult érzelmein morfondírozott, Becsapta őt
egy csirkefogó, egy hétpróbás gazember. Ezt nem ússza meg szárazon! Hiába rejti el
az arcát a dagadt nőci háta mögé, nem menekülhet Beatrice Trapp elől. A mama
mindenkit ismer, aki számít. Ő majd móresre tanítja ezt a semmirekellő élvhajhászt!
- Maa-maa!

Dalton mozdulatlanul állt a titkos irodában, és gyűlölte önmagát. Clara elment.

Bele az éjszakába, az esőbe, anélkül, hogy bármi nyomot hagyott volna. Most döbbent
rá, hogy elvesztette őrjítő, varázslatos Claráját. Nem lett volna szabad magára hagynia.
Itt kellett volna maradnia mellette, míg meg nem győződik róla, hogy teljes
biztonságban van.
Lenézett az íróasztalára, és meglátta a fél pár viseltes papucsot, amit ma reggel
talált a szőnyegen. Gyengéden fölé tette a kezét. A tenyere és kinyújtott ujjai vagy
három centivel túlértek a kis selyem lábbelin.
Elvesztettem őt. Ujjai lassan ökölbe szorultak, gombóccá gyűrték a puha papucsot,
olyan erővel, hogy ökle alatt az íróasztalon kis tócsa keletkezett.
James állt és szótlanul figyelte felettesét. A lopott köpeny a szék karfáján hevert,
ziláltan, emlékeztetve Daltont, hogy az éjszaka az iroda padlóján, vágytól felhevült,
összefonódott testük alatt gyűrődött össze.
Clara. Dalton tudta, meg kell őriznie önuralmát, el kell fojtania magában ezt az
őrületet, amit részben a pánik, részben a düh váltott ki belőle. Két kezét szorosan
összekulcsolta, készen arra, hogy megszorongassa a nyakát annak, aki Clarát
fenyegeti, bárki legyen is.
James megköszörülte a torkát. - Csak azt mondd meg, hol kezdjem, Dalton.
Tudod, hogy számíthatsz a segítségemre.
- Ha tudnám, hol kezdjem, már kezdeném is – suttogta Dalton.
James felettese vállára tette a kezét. - Gondoljuk át együtt. Minden bizonnyal
magánakció volt a szökése. Ki tudhatott róla, hogy itt volt a klubban?
- Agatha és Simon. Te meg én. És bárki beleolvashatott az aktáimba - tette hozzá.
Eddig annyira átkozottul körültekintő volt. Hogyan lehetett olyan átkozottul ostoba,
hogy nem vette észre a hézagot a terveikben? Az az elvetemült áruló túl sokat tudott,
ráadásul Daltonnal egyidejűleg szerzett mindezekről tudomást. Feebles lehetett a
kiszivárogtató vagy talán Stubbs?
Az meg sem fordult a fejében, hogy a titkos irodáját kompromittálták. James
éppen a klub alsó szintjén lévő dossziékban találta meg a gyilkosságra vonatkozó
parancsot, a szokásos eufemisztikus megszövegezéssel. „Mrs. Clara Simpsonnal a
legnagyobb udvariassággal kell bánni”. Ez pedig azt jelenti, hogy abban a
megtiszteltetésben részesül, hogy egy sötét helyiségben találkozzon Kurt késével.
Sőt, a parancs alján Dalton neve állt, saját kezű aláírásával. Valaki mindent tudott
róla meg a klubról, és nagy valószínűséggel Claráról is. Most pedig az asszony
elszökött, botor módon éppen azok elől menekül, akik biztonságot nyújthatnának
számára.
Dalton fejében egymást kergették a gondolatok. Nem lett volna szabad
ragaszkodnom hozzá, hogy Clara utazzon el. Mi több, javasolnom sem kellett volna!
Egek, hát mire is számítottam? Nincs szüksége egy ilyen zűrös életvitelű emberre, mint
én. Épp elég neki a maga baja.
Megdörzsölte az arcát.
 - Bárcsak az utcán valaki látott volna valamit. Akkor tudnám, elrabolták-e Clarát
vagy megszökött, vagy..,
- Vagy elárult téged? - kérdezte James szemrehányóan. - Dalton, ezt nem hiheted
róla.
Dalton bízott Clarában. Hogy is ne bízott volna, az utolsó viharos huszonnégy
órájuk után?
- A legfontosabb, hogy visszahozzuk.
De hogyan? Dalton még most sem tudta, ki bízta meg őt az eset kivizsgálásával, s
hogy ki adott parancsot a gyilkosságra. A francba! Őrjítő, hogy fantomok ellen kell
küzdenie. Úgy érezte magát, mint egy bábu, aki nem látja, ki tartja a kezében a
zsinórokat. Nem látja a földet a lába alatt. Az eget a feje felett.
Ki mozgatja azokat a zsinórokat és mi a célja?
Szétnyitotta ökölbe szorított ujjait és megmasszírozta a tarkóját.
- Addig semmire sem jutunk, míg rá nem jövünk, kivel lehet most Clara.
Tehát nem volt hol kezdeniük.

Minden simán ment, egészen addig, míg Clara meg nem próbált bejutni Lord
Reardon házába. Sikerült észrevétlenül kisurrannia a klubból, továbbmennie úgy, hogy
minden saroknál óvatosan körbepillantott, majd végül egy fütyörésző fiatalember
nyomába eredt, aki a szemetet gyűjtögette össze. Az épület mögötti sikátorban találta
magát, talán éppen abban, amin az előző éjszaka végigsétált. Jókora távolságot kellett
megtennie, mire arra a térre ért, ahol Lord Reardon lakott, de így is maradt elég ideje.
Úgy vélte, őlordsága még nem tért haza a Cora Teegardennél tett látogatásából. Egy
arra siető szolga megmutatta, melyik a Lord háza, és Clara a hátsó bejáraton osont be,
gyanút sem keltve.
A ház csendes volt, csak néhány szobából látott fényt kiszűrődni. Az épület
természetesen igen impozáns és terebélyes, szinte az egész utcát elfoglalja. Kétszer
olyan széles, mint Trappék háza, és mintegy háromszor akkora. Amint egy gondozott
sövény takarásában rejtőzve próbálta számba venni a helyzetet, hirtelen ijedség fogta
el.
Nem játszhatja el egy itteni szolgálólány szerepét megfelelő szövetséges nélkül,
aki bejuttatná a házba. Ilyenre viszont pillanatnyilag nem igazán számíthatott.
Nyilvánvaló, hogy nem tudja megmászni a falat, hogy a padláson átjusson be, ahogyan
Dalton szokott. A szalon kertre néző ablakai is túl magasak ahhoz, hogy
bemászhasson, de úgy tűnt, nincs más választása. A félhomályban alaposan
megszemlélte őket, s mintha egy kissé szélesebb sötét vonalat látott volna az egyik
ablak kihajtható táblái között. Ebből talán ki lehet indulni, gondolta.
Lekuporodott a fal mellé, de elbizonytalanodott. Valami nem stimmelt, és nem
csak az, hogy ő most a szó szoros értelmében betörésre készül. Őbenne változott meg
valami.
Még mindig elszánt volt, de hiányzott belőle a korábbi magabiztossága.
- Nos, Dalton - suttogta. - Örülhetsz, ha megtudod, hogy többé már nem hiszek a
saját halhatatlanságomban.
Mély lélegzetet vett, hogy megnyugtassa az idegeit, majd mászni kezdett felfelé a
falon, ujjhegyeit és cipőorrát a hatalmas, szögletes kövek közötti hézagokba préselve.
Az ablak pontosan a feje fölött volt, tehát nem kellett túl magasra másznia...
Úri hölgyhöz nem illő szitkok kíséretében sikerült becsúsztatnia az egyik, majd a
másik tenyerét az ablakpárkány feletti kis résen. Minden izmát megfeszítve sikerrel
felhúzódzkodott az ablakig, és a könyökével tartotta egyensúlyban magát, miközben
lábujjait beékelte a kövek közé.
Gyermekkora óta nem kapaszkodott fel sehová sem, akkor is csak a ritka ágú,
könnyen megmászható fára a kertjükben. Egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát és
megvizsgálja, hogyan nyithatná ki az ablakot.
Be volt reteszelve, de nem elég alaposan. Clara ráhasalt a kőpárkány érdes szélére
és bedugta ujjhegyeit a kis résen. Nagyot rántott rajta. A retesz továbbra sem engedett.
Még erősebben húzta, felnyögött az erőlködéstől.
Ekkor kipattant az ablak. Hirtelen hátrakapta a fejét, nehogy az arcának csapódjon
az ablaktábla - és elvesztette az egyensúlyát. Érezte, hogy csúszni kezd lefelé, elállt a
szívverése és lelki szemei előtt megjelent a rémséges jelenet, amikor a tetőn
menekülés közben megcsúszott, csakhogy most nincs itt senki, aki elkapja...
Nagyot puffanva landolt az ablak alatti puha gyepen. Egy pillanatra meg is
lepődött, hogy ilyen rövid volt a zuhanás, és mozdulatlanná dermedve ücsörgött. Aztán
kinevette magát az abszurd gondolatáért. Nincs itt senki, aki elkapná? Túldramatizálta
a helyzetet.
- Csak lassan a testtel - mormolta, mialatt felkászálódott. Minden tagja sajgott, a
nyelvét megharapta, de diadalittasan nézett fel a nyitott ablakra és lassan újra mászni
kezdett felfelé.
Néhány pillanattal később már átvetette az egyik lábát a párkányon, aztán a
másikat is, majd lecsusszant a szilárd padlóra. Dalton magasabbra mászott volna a
falon, állapította meg, Ő viszont inkább az ajtón keresztül menne tovább, ha teheti.
Becsukta az ablakot, de a reteszt nem tolta rá, minden eshetőségre készen. Majd
megfordult és leporolta a kezét. Nagyszerű, sikerült biztonsággal bejutnia. Hirtelen
azonban úgy érezte, soha életében nem volt még ennyire bizonytalan helyzetben. Egy
olyan hatalmas házban van, amekkorában eddig még sosem. A sötétben is látta, hogy
csillan meg az alakja az arany tapétákon, hallotta az enyhe légmozgástól megremegő
kristály gyertyatartók csilingelését. Nathanielnek a társaságban elfoglalt előkelő helyét
egyértelműen jelezte otthonának luxusa és szépsége.
Clara nem illett bele ebbe a környezetbe. Ha felfedezik, hogy tolvaj módján hatolt
be, szigorú és azonnali megtorlásra számíthat.
 És persze Mr. Wadsworth sem venné jó néven. Elhessegette félelmeit, és
nesztelenül átment a helyiségen, ami zeneszobának tűnt.
Számos szoba következett sorban egymás után, mindegyik nagyobb volt az előtte
lévőnél. Clara elmosolyodott, ahogy elképzelte, miként osztja be a lakáj a vendégeket,
hogy a státuszukhoz illő szobát kapják. Eltűnődött, őt vajon melyikben helyeznék el,
ha látogatóba jönne ide?
A ház meglehetősen üres volt - szinte kongott -, a szolgák valószínűleg a
konyhában gyűltek össze, élvezték, hogy ma este nem kell egyfolytában a gazdájuk
rendelkezésére állniuk.
A következő helyiség végre az volt, amit Clara keresett. A dolgozószoba. És
kapóra jött, hogy az ajtó mellett talált egy gyertyatartót. Gyors mozdulatokkal
belekotort a kandallóban lévő széndarabok közé, míg végül az egyik parázsló
darabkával fényt gyújthatott. Komótosan körbejárta a szobát. Nem sok látnivaló volt
benne az értékes festményeken és a tetszetős, választékos, zöldmintás tapétán kívül.
Hogyan lehet az, hogy mindegyik férfi dolgozószobája egyforma? Ugyanaz a nagy
íróasztal - természetesen az asztal mérete függ a tulajdonosa fontosságától -, ugyanaz
az itatós, ugyanaz a túlméretezett fotel a kandalló előtt, ugyanazok a könyvek
ugyanolyan polcokon, egyforma festmények az íróasztal mögötti falon...
A széf. Oswald egy festmény takarásában tartotta a széfjét az íróasztala mögötti
falban, ahogyan Wadsworth is. Clara gyorsan megkerülte az íróasztalt és elfordította a
képet az egyik oldalra.
Mögötte ott lapult a legnagyobb széf, amit valaha látott.
Lehajolt és felemelte a szoknyája szélét. A harisnyatartójából elővette a szorosan
begyömöszölt, saját készítésű eszközöket. A széfhez lépett és az egyik vállával
megtámasztotta az útjában lévő nehéz festményt. A zár ellenállt minden
erőfeszítésének, Clara pedig válogatott szitkokat mormolt az orra alatt. A kalaptű és az
ollószár kevés ehhez a széfhez.
Ekkor eszébe jutott a trükk, mely Oswald dolgozószobájában remekül bevált.
Talán, ha kissé pajzánabbul idézné maga elé Daltont, ki tudná nyitni a zárat.
- Lord Etheridge - suttogta -, esküszöm, ha nem az életem múlna rajta, soha nem
gondolnék többet rád ilyen módon. - Csuklójával megdörzsölte a halántékát, mintha ki
akarná törölni az agyából a gondolatokat.
Aztán átengedte magát az álmainak. Nem, nem is az álmainak... inkább az
emlékeinek. Visszaidézte, milyen érzés volt a férfi nagy kezeinek érintése a bőrén,
hogyan ragadt át rá is egy pillanat alatt a Daltonból áradó forróság, és hogyan gyújtotta
lángra szikraként a belsejében lakozó vágyat.
Visszaemlékezett, hogyan nyílt meg a szíve a férfi előtt, hogyan ernyedt el a teste
az érintésére. Újra elképzelte heves csókcsatájukat, és ahogy éhes vadállatok módjára
estek egymásnak a padlón. Hogyan csimpaszkodott Dalton vállába, miközben az
erőteljesen belehatolt. Izmai pedig hullámoztak Clara keze alatt. Eszébe jutott,
mennyire megsajnálta Daltont a magányosságáért. És mennyire hiányzik most neki a
férfi dörgő hangja, mindent kifürkésző tekintete, mely meglátta Clarában az igazi nőt,
nem a ladyt, nem a cselédlányt, hanem a szívét és a lelkét.
És tudatosodott benne, hogy mit nem élhet át már sohasem...
Mire kattant a széf zárja, Clara arcán patakzottak a könnyek.
Idegesen letörölte, előhúzott jó néhány aktát a széfből és olvasni kezdte őket, a
hatalmas, elsötétített dolgozószobában egy gyertya fényénél.
 23.

- Megvan!
James rikkantása végigvisszhangzott az irodán, és kizökkentette Daltont
töprengéséből.
Elolvasta a Liverpooltól származó üzenetet, melyet James hozott magával.
Teljesen egyértelmű volt. Megparancsolta Daltonnak, hogy hagyjon fel az egész
misszióval, és ne firtassa többé Thorogood tartózkodási helyét.
Nem zaklatta fel ez az értesítés. Pontosan tudta, mi a legfontosabb a számára.
Anglia, mint mindig. És az, hogy Clara és Anglia érdekeinek szolgálata abszolút
egybeesett, most nem osztott és nem szorzott.
Ennek ellenére az üzenet kétségeket ébresztett benne mindarról, amit valaha is
tudott a mentoráról. Dalton lenézett ökölbe szorított kezeire. Elmúltak már a
kupolaszerűén egymáshoz illesztett ujjak és a higgadt megfontoltság napjai. Mostanra,
úgy tűnik, már csak a düh és az ököl maradt.
James kiáltása megzavarta kavargó gondolatait. Talpra ugrott, hogy megnézze,
hová szórta szét James Sir Thorogood gondosan összegyűjtött rajzait a padlón.
Helyettese olyan hevesen lengetett egy papírlapot, hogy Dalton ki sem tudta venni
a rajta lévő vonásokat. Egyik kezét
James csuklója köré kulcsolta, és a rajzot, James csuklójával együtt, közelebb
húzta a fényhez.
Most már emlékezett rá: ez volt az a karikatúra, amely hatalmas indulatokat
gerjesztett. Jóval merészebb a szokásosnál, az abszolút domináns figura benne egy
hiányos öltözetű nő.
„Fleur és hódolói” - olvasta Dalton. Végigpásztázta a rajzot, de nem látott mást
rajta, mint néhány dúsgazdag fickót, akik valószínűleg megkapják majd a magukét a
feleségüktől.
- Miért pont ez?
- Mondtam neked, ugye, hogy sokáig szimatoltam minden egyes alak után, aki
feltűnt Sir Thorogood rajzain? - Dalton bólintott, mire James folytatta. - Nos, ez az
egyetlen olyan rajz, amelyen valami nem stimmelt. Látod itt ezt a fickót? - mutatott a
Fleur mögötti alakra. Arcát részben eltakarta a táncosnő kerek tompora.
Dalton oldalra fordította James csuklóját, hogy más szögből is megszemlélhesse az
illetőt.
 - Ki ez?
James átnyújtotta a rajzot Daltonnak.
- Képtelen voltam kideríteni a kilétét. Valószínűleg maga Clara sem ismerte,
különben jóval részletesebben ábrázolta volna.
Dalton a szemöldökét ráncolta.
- Ez kissé sántít. Miért nem kerested meg egyszerűen ezt a Fleurt és kérdezted
meg tőle?
James összecsapta a tenyerét.
- Mert ő a legnagyobb rejtély az egész dologban. Fleur ugyanis nem létezik.
- Nem lehet, hogy valamilyen művésznév?
James a fejét rázta.
- Nem akadtunk a nyomára. Pedig még Buttont is bevetettük, hogy
körülszaglásszon, és ha Button nem ismer valakit a Covent Gardenben vagy a Drury
Lane Színházban, akkor az a személy nincs is. Egy lélek sem látta ezt a nőt, sőt még a
nevét sem hallotta senki, mielőtt ez a rajz megjelent az újságban, annak ellenére, hogy
most már seregnyi lány hívatja magát Fleurnek a karikatúra népszerűvé válása után.
Valóban rejtélyes. Dalton ismét megvizsgálta a rajzot.
- Nos, azt tudjuk, ki ez a két alak.
- Igen. Sir Foster, egy udvaronc, afféle léhűtő, valamint Mr. Wadsworth, a
fegyvergyáros, aki után te nyomoztál.
Dalton megvakarta az állát. - Azt hittem, találok a széfjében valami zsarolásra
utaló nyomot, de aztán ejtettem a dolgot. Ez az ember Midász királynál is gazdagabb.
Wadsworth gyártja a brit csapatok fegyvereinek jó részét.
- Akár hűséges hazafinak is tarthatnánk.
Dalton felmordult.
- Foster pedig a régensherceg barátja, vagy legalábbis valamikor az volt.
Sejtésem szerint egy ideje kiesett a kegyeiből.
- Szerintem meg kellene látogatnunk Sir Fostert, Dalton. Csak udvarias gesztus
lenne, hiszen van egy közös barátunk. Foster háza a palota közelében áll.
Dalton megfordult és meglepetten bámult Jamesre e hírek hallatán. A férfi
elvörösödött.
- Az utóbbi hetekben nem volt jobb dolgom.
- Csak nem azt fontolgatod, hogy helyzetelemző leszel, James? Az Álruhások
tudnának mit kezdeni ezekkel az információkkal.
James rémülten nézett rá.
- Még hogy íróasztal mellett dolgozzam? Isten ments! - Esdekelve nézett
felettesére. - Milord, én szabotőr vagyok, nem aktakukac!
Dalton egy heves kézmozdulattal elhallgattatta.
- Erről majd később. Most két gyanúsítottal kell beszélnünk.
Clara kiválogatta azokat az iratokat, melyek Nathaniel vagyonára vonatkozhattak,
és félretette őket. Néhány egyértelműen a most éppen a Lordok Háza előtt lévő
törvényekhez és egyéb dolgokhoz kapcsolódott. Clara kíváncsi volt, mi folyhat ebben
a kizárólag férfiak számára fenntartott kamarában, de kényszerítette magát, hogy
ezeket is félretegye. A saját idejében majd tanulmányozhatja a politikát.
Így már tekintélyes mennyiségű dosszié tornyosult előtte. Nem ismerte az összes
nevet, de nem tartott sokáig, míg rájött, mit tart a kezében.
James Cunnington, Simon Raines, Kurt (vezetéknév nélkül), és a számára
legérdekesebb, Dalton Montmorency, Lord Etheridge.
Fantasztikus. Közelebb tette a gyertyát és olvasni kezdett.
Nathaniel mindent tudott Dalton klubjáról. Ismerte a hátsó sikátor felőli bejáratot,
tudott a titkos irodáról, tudott a... na, hogy is hívják? Kriptográfiaterem? Egek, vajon
mire szolgálhat ez a helyiség? Csak reménykedett, hogy semmi köze a kriptákhoz.
Clara eddig is gyanította, hogy Nathanielnek köze van az eseményekhez, most
viszont tudatosodott benne, hogy egy egész besúgói rendszer nyomára bukkant!
Daltont azonnal értesíteni kell erről.
Összeszedte az iratokat és sorrendbe rakta őket, amennyire tudta. Sejtette, hogy
Nathaniel rendszeresen beléjük pillant. Visszatette a dossziékat a széfbe, ahogyan
eredetileg álltak, majd óvatosan becsukta a széfet és bedugta a tolvajkulcsait, hogy
elfordítsa a zárat.
Zajt hallott maga mögött, egy halk kattanást. Megdermedt, hallgatózott. Úgy vélte,
csupán valamelyik bútordarab reccsenhetett meg, amikor meghallotta, hogy fa súrlódik
fa felületen.
Megpördült és ökölbe szorított kezébe rejtette a tolvajkulcsokat.
- Ki van ott?
Egy férfi állt az árnyékban. Csak rendkívül halványan világította meg a
gyertyafény, de látszott, hogy jól öltözött és meglehetősen magas.
Más nő sikított volna, de Clara hosszú ideje megszokta, hogy csendben kell
maradnia. Elvégre senki sem tudja, hogy itt van.
A férfi előhúzott egy pisztolyt a kabátjából, és egyenesen Clara szívét vette célba
vele.
- Feltételezem, megfelelő magyarázattal szolgál majd az ittlétére.
A levegő a szélnél is sebesebb sivítással szakadt ki a nő tüdejéből.
- Micsoda nevetséges kérdés. Éjszaka van, nem vagyok itt alkalmazásban, mégis
a dolgozószobában álldogálok. Egyértelmű, hogy a széfet próbálom kinyitni.
Clara meglepődött saját magán. Mikor tett szert ekkora lélekjelenlétre, hogy egy
rászegeződő pisztoly ellenére ilyen pimaszul válaszol?
Főleg, hogy ennek a bizonyos pisztolynak a puszta látványától is futkosott a hátán
a hideg. Furcsa mód, a pisztolycsőben lévő fekete lyuk mintha kezdte volna beborítani
az egész szobát. Az asszony alig kapott levegőt, mikor rádöbbent, hogy a ravaszra
kulcsolódó ujj egy pillanat alatt véget vethet az életének.
 A férfi egy lépéssel közelebb jött.
- Meglehet.
A fény kissé jobban rávetült az arcára, és Clara most már felismerte azt a
jellegzetes vonalú állat, azt az arccsontot és a magas szemöldököt.
- Ismerem magát - lehelte.
- Persze hogy ismer - lépett a fénybe a férfi. Clara szíve csaknem megállt a
rémülettől. Lord Reardon. Nathaniel.
- Micsoda meglepetés. Mit tehetek önért, milord?
- Sajnálom, hogy kellemetlenséget okozok önnek, Mrs. Simpson...
A hivatalos hangnem megdöbbentette, s a pániktól csaknem felnevetett.
- Ó, kérem, szólítson Clarának - turbékolta, egyre fokozódó félelemmel.
A férfi a meglepetéstől elmosolyodott, Clara pulzusa pedig kihagyott egy ütemet.
Lord Reardon még így is, fegyvert tartva rá, lélegzetelállító volt. Az asszony megrázta
a fejét.
- Az arca akár egy angyalé. Igazán kellemetlen, hogy meg akar ölni, mert nagyon
szeretném ismét lerajzolni önt.
A lord közelebb lépett és óvatosan visszaigazította a festményt a helyére.
- Nem akarom megölni, Clara. Beszédem van önnel. Lenne szíves helyet
foglalni? - mutatott udvariasan a terebélyes kanapéra.
Az asszony térde remegni kezdett.
- Nem akarok bonyodalmat okozni, de túlságosan rémült vagyok ahhoz, hogy
mozdulni tudjak.
Ismét az az arkangyali mosoly.
- Pedig egyáltalán nem látszik rémültnek. Valójában rendkívül dühösnek tűnik,
de a legkevésbé sem ijedtnek.
Érdekes megállapítás, amin el kell majd gondolkodnia, de nem most.
- Mindazonáltal addig nem mozdulok semerre, míg rám szegeződik egy
pisztolycső, Képtelen vagyok rá.
A férfi lenézett a pisztolyára és sóhajtott.
- Clara, nem akarom magán tartani ezt a fegyvert. Csak azt akarom, hogy
ellenkezés és lármázás nélkül beszélgessen velem. Mit gondol, ha elteszem a pisztolyt,
képes lesz engedelmeskedni?
- Túl sokat kér tőlem, milord.
- Ó, a fészkes fenébe.
Bedugta a pisztolyt a mellényébe, hirtelen a karjába kapta a nőt, a kanapéhoz
cipelte és leültette. - Na, tessék. A kérés megoldva.
Fogoly vagyok. És mindezt magamnak köszönhetem, gondolta Clara. Daltonnak
halvány fogalma sem lehet arról, hová mentem.
Fogva tartója járkált a szobában, s valahányszor feléje tartott, Clara mozdulatlanná
merevedett, tekintetét az előtte lévő szőnyegre szegezve. Amikor pedig elfordult tőle,
az asszony kétségbeesetten nézett körül a helyiségben, keresett valamit, akármit,
aminek a segítségével kimászhat ebből a csávából.
Impozáns, férfias dolgozószoba volt, fa bútorzattal, de egyetlen fegyverként
használható tárgyat sem fedezett fel benne. Sem egy vázát, sem egy szobrocskát, még
egy árva gyertyatartó sem díszelgett a kandallópárkányon.
Nataniel teát rendelt, de annak ellenére, hogy - mint mondta - beszélni
szándékozott Clarával, hosszú ideig meg sem szólalt.
A lakájának a szeme sem rebbent, csupán behozta a teát és a süteményeket, majd
távozott a dupla ajtókon keresztül.
- -Meg kell mondanom, kínosan érzem magam, hogy nem öltöztem az
alkalomhoz illően. Tea őlordságával - szabadkozott az asszony, mivel idegességében
kénytelen volt megtörni a csendet, bár nem mert könyörögni a szabadon bocsátásáért.
Nathaniel megfordult, és egy pillanatig fürkészte őt, a fejét csóválva.
- Megint dühösnek látszik. Ebből arra következtetek, hogy rettentően meg van
ijedve.
- Maga mindentudó?
A férfi még egyszer ellépdelt előtte.
- A biztonsága attól függ, mennyire együttműködő. Hajlandó beszélgetni velem?
- Fogalmam sincs, miről beszélgessünk.
Megállt és a nő felé fordult.
- Honnan szerzett tudomást Fleurről?
- Fleurről? - A jeges félelem túlfeszítette az izmait, remegni kezdett. Fleur.
Valamiképpen az a bizonyos rajz indította el az események láncolatát. Üldözték, majd
megtámadták, most pedig foglyul ejtették.
Nem nagy a valószínűsége, hogy megéri a holnapot.
Lord Reardon előtte állt, zöld szemével szinte szuggerálta őt.
- Mondja meg. Ki beszélt magának Fleurről? A sógora?
Clara habozott. Nyilvánvaló, hogy Nathaniel most megpróbálja visszafelé
felgöngyölíteni, ki lehet az, aki elárulta. Ő viszont nem hagyhatja, hogy Oswald legyen
a bűnbak az ő ostobaságáért.
Megrázta a fejét.
- Nem. Én magam voltam fültanúja a beszélgetésüknek Wadsworth-nél. Egy
rejtekhelyen hallgatóztam. A házunk padlása szomszédos az ő padlásával, így jutottam
át.
A férfi megdörzsölte az arcát, majd hosszasan méregette a nőt.
- Figyelte Wadsworth-öt. Tehát sokat tud. Ez viszont nem jó, Clara. Egyáltalán
nem jó.
- Ó, dehogy tudok sokat - nyögte ki. - Szinte semmit.
- El kell mondania mindent, amit Fleurről tud. - A hangja éppen a nyugodtsága
miatt volt rémisztő. - Az élete múlik a válaszán, Clara.
 - Fogalmam sincs ki az a Fleur, soha nem találkoztam vele. Nem is ismerném fel
azt a nőt, ha az utcán meglátnám!
- Azt a nőt? - meredt rá Nathaniel.
- Nem arról a nőről kérdezősködik? Fleurről, az operaházi táncosnőről vagy
kitartott szeretőről vagy csuda tudja kiről?
A férfinak leesett az álla.
- Nőről? - mosolyodott most már el, s ettől úgy festett, akár egy görög szobor. -
Azt hiszi, Fleur nő?
Nathaniel egy lépést hátrált és leült a Clarával szemben lévő fotelbe. Felnevetett.
Majd kacagni kezdett, szemmel látható megkönnyebbüléssel.
Clara mondogatta magának, hogy pillanatnyilag a sértett hiúság számít a
legkevésbé, amikor reggelre akár halott is lehet. Mégis megvonaglott, ahogy a férfi
egyre hangosabban hahotázott.
És még mindig.
A csudába, még mindig.
- Olyan boldog vagyok, hogy sikerült jókedvre derítenem, milord - sziszegte a
nő.
Nathaniel nagy levegőt vett, miközben a szemét törölgette.
- Ó, Clara, magával öröm együtt lenni.
- Ne strapálja magát - mormolta a nő.
- Bocsánatot kérek. De fogalma sincs, mennyire felzaklatott bennünket. Milyen
szerencse, hogy a szó szerint vette, amit mondtunk. Azt hittük, a karikatúra
allegorikus.
- Az hitték?
Nathaniel gyengéd tekintettel méregette, de acélkemény hangja rácáfolt erre a
gyengédségre.
- Ne kíváncsiskodjon, drágám. Higgye el, káros az egészségére.
Félelem suhant át Clarán, és ráébredt, csaknem elhitte a férfinak, hogy nem fogja
bántani.
- Ezért próbálták megölni Daltont és aztán engem? Mert azt hitték, Sir
Thorogood túl sokat tud Fleurről?
- Clara, maga ne akarjon többet tudni.
Nathaniel a fejét csóválva előrehajolt és megfogta az asszony kezét. - Istenem,
hideg mint a jég! Jöjjön, húzódjon közelebb a tűzhöz. Mindjárt csengetek még egy
kancsó teáért. A legjobb székhez támogatta és egy puha takarót terített az ölébe. Clara
csak nézte, zavartan.
- Nos, feltételezem, nem bajlódna a kényeztetésemmel, ha még mindig
szándékában állna megölni.
- Megmondtam, nincs szándékomban megölni magát.
- De hiszen valaki utánam küldte Kurtot - mondta az asszony, miközben mindkét
kezét a tűz felé nyújtotta.
A következő pillanatban már állt, és Nathaniel keményen fogta a vállát.
- Kurtot? - A férfi arca mintha gránitból lett volna. Most egyáltalán nem
hasonlított angyalra.
Clara érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul.
- I-igen. Kurtot. Dalton legalábbis így nevezte. Azt mondta, biztos, hogy
megrendelték a gyilkosságot. - Minden igyekezete ellenére egy könnycsepp csordult ki
a szeméből és végigpergett az arcán. Nagyon hosszú ez az éjszaka... vagy már kettő
volt? És most először kaptak vérfagyasztóan valóságos értelmet azok a szavak, hogy
megrendelték a gyilkosságot.
Nathaniel arckifejezése lágyabbá vált a nő ijedtségét látva. Magához húzta, karját
szorosan köréje fonta.
- Csss. Most már ne sírjon, Clara, hiszen eddig annyira bátor volt. Nem akartam
megrémíteni.
Az asszony egyre jobban összezavarodott. Nathaniel a karjában tartja? Öleli?
Vigasztalja? Ez valami ördögi fondorlat lehet, hogy elnyerje a bizalmát? Mert akarva-
akaratlan, mégis csak megvigasztalta. Valamelyest.
- Nem tudom visszavinni önt és nem is tarthatom itt - mormolta az asszony
fülébe. - Elküldök valakiért, aki tudni fogja, mi a teendő. - Ezzel megfordult és kiment
a dolgozószobából, majd bezárta az ajtót maga mögött. Clara most már határozottan
hallotta a zár kattanását. Lenézett a még mindig a tenyerében szorongatott ollószárra.
Nathaniel nem fedezte fel. Gyorsan begyömöszölte a szoknyája derekába, amint az
ajtó ismét kinyílt. Tépelődve tekintett a belépő férfira.
- Egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, melyik oldalon áll - szólalt meg. -
Meglehetősen sokat tud Wadsworth-ről és a többiekről. Sokat tud Dalton
Montmorencyről és az Alruhások Klubjáról. És rólam is többet tud, mint én magam.
Miért kell magának olyan sokat tudnia?
Lord Reardon vetett egy pillantást a most már eltakart széfjére.
- Látom, már elkéstem. Nem lett volna szabad ezt tennie, Clara.
Az asszony karba fonta a kezét.
- Tudja mit, milord? Kezdek rettentően belefáradni abba, hogy mások mondják
meg, mit ne tegyek. És határozottan megelégeltem ezt a nagy titkolózást. Ha ön a jó
oldalon áll, mi rejtegetnivalója van?
- Ezt valóban meg kell kérdeznie, Sir Thorogood?
Clara vett egy gyors lélegzetet.
- Ó. - A csudába, ez az ember leleplezte a kilétét.
Lord Reardon csak állt.
- Úgy gondoltam, elviszem magát a felettesemhez, de most, hogy Liverpool...
A feletteséhez? A viszonyok most álltak össze Clara fejében, összekapcsolódtak
végre, akár egy lánc szemei. Hátravetette a fejét, hogy a férfi arcába nézhessen.
 - Maga is Liverpoolnak dolgozik, akár az Álruhások! És Fleur - Fleur nem egy
nő, hanem egy titkos terv! - Imbolyogva talpra állt és hátrált a férfi elől.
- Clara, várjon - Nathaniel előbbre lépett, hogy elkapja a kezét.
Az asszony nagyot lökött rajta.
- Maga tényleg ellenem van! Engedjen el!
A férfi meglepetésében azonnal elengedte. Clara sietve hátrált, közben rálépett
ruhája átázott aljára.
- Maga és Liverpool! És Wadsworth! Cselszövésre készülnek a Korona ellen, és
a háttérben Liverpool áll! Hallottam, milyen könyörtelen és hataloméhes ember... de
hogy ármányt sző a herceg és a király ellen! - Felkapta ruhája szélét és az ajtó felé
iparkodott. Egy pillanat alatt kijutott rajta és végigszaladt a folyosón, mielőtt Nathaniel
elkaphatta volna.
A bejárati ajtó zárva volt, de a kulcs kikandikált a kulcslyukból. Siettében először
rossz irányba fordította el, majd gyorsan az ellenkező oldal felé. A zár kattant és Clara
meghúzta a kilincset, de az ajtó nem engedett.
Felnézett és meglátott egy széles tenyeret, amely nekinyomódott az ajtónak, éppen
a feje felett. Megpördült és a faajtóhoz lapult, közben a tőle alig huszonöt centire álló
Nathanielre szegezte tekintetét.
A férfi lenézett rá.
- Clara, hinnie kell nekem. Nem veszünk részt semmiféle cselszövésben a Korona
ellen. Liverpool ebben a tekintetben ugyanolyan lojális, akárcsak én.
- Lojális? Kihez? Napóleonhoz? - próbálta sípcsonton rúgni a férfit, de csak a
lábujjai fájdultak meg. Ettől még jobban feldühödött. - Maga egy őrült, esküszöm! Az
elmúlt napok során egyik őrült férfitól a másikig vetett a sors, de most már elegem
van. Hallja, elegem van! Engedjen utamra ebben a szempillantásban vagy... vagy
ízekre szedem egy karikatúrámban!
- Clara, hallgasson rám! Borzasztó nagy veszélyben van. Fel sem fogja,
mennyire. Nincs az a hatalom, ami megmenthetné, és egész Londonban egy teremtett
lélekre sem számíthat, aki megvédené. - Kinyújtotta a kezét és kisimított egy
elszabadult hajtincset a nő arcából. - Rajtam kívül.
Foster nem volt otthon. Dalton és James nem tudott bejutni hozzá. A háza üresen
állt egy hivalkodóan elegáns környezetben. A hatalmas birtokon csupán egy férfit
láttak, aki az előző éjszakai vihar utáni levél- és ágmaradványokat sepregette.
- Nem, uram. Sir Foster már jó pár napja elment. Aszonta a ladynek, hogy
csomagoljon össze, mer' hosszú hajóútra indulnak, melegebb vidékre. Felfogadtak egy
fickót, hogy aggyá el, amijük itt maradt, nem hiszem, hogy visszagyönnének.
Az idős kertész folyamatosan bólogatott beszéd közben, akár egy unatkozó ló.
Dalton egy pénzérmét adott oda neki, majd Jamesszel együtt távozott.
- Gyorsan el kellett tűnnie, miután megjelent a gúnyrajz - szólalt meg James.
- Szerintem is. Azt hiszem, ráhibáztunk, mi volt Sir Thorogood bűne. Viszont
Fosternek nemigen lehet köze az ellenem elkövetett támadásokhoz, sem pedig Clara
eltűnéséhez.
- Két másik ember is van még a képen.
Dalton bólintott.
- Bárcsak jobban látszana az a harmadik fickó. Az arcának csak a negyede
szerepel a rajzon, mintha Clara csak egy köpeny csuklyája alatt látta volna.
James előhúzta belső zsebéből az összetekert rajzot és megszemlélte a harmadik
alakot.
- Ahányszor ránézek, az az érzésem, hogy ismerem ezt a fickót valahonnan. Igaz,
hogy nem sok látszik az arcából, de valahogy mégis ismerősnek tűnik, ebből a pár
vonásból is.
- Aha. Ez a nő egészen elképesztő tehetség, nemde?
James rápillantott.
- Egy zseni, de most tényleg ez a legfontosabb?
- Wadsworth.
- Igen.
- Nyomon vagyunk.
 24.

Sikerült átvergődniük a város utcáin. Szokás szerint nagy volt az esti forgalom, de
Dalton csinos summát adott a kocsisnak, hogy egy órán belül Wadsworth házához
érjenek.
Mielőtt bekopogtak volna, Dalton megfogta James vállát.
- Mondd, James, ha egy ember fegyverek eladásából szerezte a vagyonát, azon
igyekezne, hogy véget vessen a háborúskodásnak?
- Az az illetőtől függ, nem igaz? - Daltont James kijelentésétől rossz érzés fogta
el. - Abból, amit tudok Wadsworth-ről, kemény fickónak gondolom. Az üzlet a
legfontosabb számára. Tartsd nyitva a szemed és begombolva a zsebed.
- Mintha magam mondtam volna.
Mostanra már túl sok idő telt el Clara eltűnése óta. Akár el is hagyhatta a várost -
a fenébe, akár egy hajó mocskos rakterében is lehet, útban Franciaország felé!
Az iránta érzett aggodalom úgy kavargott Daltonban, mint örvény a hídláb körül.
Könyörtelenül elfojtotta. Majd később. Ezzel majd később foglalkozik.
Wadsworth lakája ajtót nyitott végre. Dalton felmutatta névkártyáját, a lakáj pedig
bevezette mindkettőjüket egy gazdagon díszített szobába. Mire túlestek az udvarias
formaságokon és a lakáj távozott, Dalton szinte égett a vágytól, hogy végig száguldjon
a házon Clara nevét kiáltozva.
- Hát, ezt nevezem pazar börtönnek - jegyezte meg James, fejével a mennyezeten
lévő díszítésekre bökve. Aztán Daltonra nézett- Ó...sajnálom!
Az ajtó kinyílt és egy, az ötvenes éveiben járó, termetes úriember jelent meg,
ízléses öltözékben, amely túl ünnepélyesnek tűnt ebben a napszakban. Intelligens
fekete szempár csillogott kerek arcában, ahogy ujjait összefonva meghajolt a két férfi
előtt.
- Nagy örömömre szolgál, hogy üdvözölhetem önöket a házamban, Lord
Etheridge és... - szemöldöke felemelkedett, ahogy Jamesre pillantott, nyilvánvalóan azt
várta, hogy bemutatkozzon. Dalton rá sem hederített.
- Mr.Wadsworth, azért jöttünk, hogy érdeklődjünk a Fleurrel való kapcsolata
felől.
Ha Dalton arra számított, hogy a házigazda meglepődik vagy megrökönyödik.
Csalódnia kellett. Wadsworth csupán szertartásosan biccentett és a tűz közelében álló,
pazar fotelekre mutatott.
 - Természetes, hogy eljöttek. Már több mint egy hete várom önöket.
Dalton és James összenéztek, de szó nélkül helyet foglaltak. Wadsworth állva
maradt, egyik karját a kandallópárkányra tette, másik kezét mellényzsebébe
süllyesztette. Mivel Dalton azonnal felismerte a parancsoló kandallópózt, nem tett rá
hatást. James is sokszor látta már, így csak kényelmesen hátradőlt a székében és ismét
a mennyezetet pásztázta.
Egy hosszú percnyi csend után Wadsworth visszavonulót fújt. - Rendben. Az
ember soha nem tudja, mikor válik be ez a húzás. - Leült a kandallóhoz legközelebb
eső fotelbe, és érdeklődő pillantással nézte Daltont, aki állta a tekintetét.
Koholt ürüggyel jött ide, nem volt semmiféle támpontja a karikatúrán kívül. Ezt
azonban nem kötötte Wadsworth orrára.
A házigazda elmosolyodott. Épp olyan tapasztalatlan manipulátor volt, mint maga
Dalton. Bólintott és a tárgyra tért.
- Ha nem tévedek, önök tehát tudnak róla, hogy ifjúkoromban közöm volt a
Liliom Lovagjaihoz.
Dalton kimérten rábólintott, miközben agyában sebesen forogtak a kerekek.
Liliom Lovagjai? Mi a fészkes fene az? Valamiféle elit klub? Vallási szekta?
Amikor Dalton továbbra sem válaszolt, Wadsworth pislogni kezdett.
- Képzelhetik, mennyire meglepődtem, amikor Sir Thorogood kapcsolatba hozott
engem Fleurrel ennyi év után. Halvány fogalmam sincs, honnan vette az ötletet. -
Továbbra is komoran méregette két látogatóját. - Rengeteg idő telt el azóta, hogy
bármi dolgom lett volna velük. Csupán gyerekes játék volt, ugye értik? Semmi
komoly. Amikor bizonyos hatóságoknak tudomására jutott a mi kis játékunk, arra
ösztökéltek, hogy oszlassuk fel a társaságot.
A nyugtalanság első jele ekkor suhant végig Wadsworth arcán.
- Némelyikünket keményebb módon is. – Arckifejezése ismét szenvtelenné vált. -
De ez már régi történet. Teljesen el is felejtettem, amíg az az ostoba gúnyrajz eszembe
nem juttatta.
Danton Jamesre nézett. James, olvasva a pillantásából, a támogató szerepében
lépett fel.
- Feltételezem, ez egyúttal alkalmat kínált arra is, hogy néhány akkori barátját
meghívja a házába.
Wadsworth szeme megvillant, de arckifejezése higgadt maradt. Bámulatos. Ez a
fickó olyan hideg, mint Yorkshire-ben a január. A fegyvergyáros elmosolyodott.
- Vaktában tapogatóznak, és nem fog tetszeni önöknek, amit találnak, ezt maguk
is tudják. Ha már itt tartunk: kinek a megbízásából vannak itt?
- A miniszterelnök misszióját teljesítjük - szólalt meg Dalton. Végtére is a
Liverpoolhoz fűződő viszonya meglehetősen köztudott volt.
- Aha - mosolygott Wadsworth. - Ha jól sejtem, Lord Liverpoolnak fogalma sincs
arról, hogy maguk idejöttek.
 Miután pontosan így állt a helyzet, Dalton eltöprengett. Mi folyik itt, amiről ő nem
tud? Miért nem világosították fel?
Wadsworth felállt és a csengőzsinórhoz lépett. Csengetett a lakájának és utasította,
hogy azonnal hívasson egy kocsit. - Hozza a kalapomat meg a sétapálcámat. - Majd
Daltonhoz és Jameshez fordult. - Menjünk és látogassuk meg, rendben?
Dalton felemelte az egyik kezét.
- Boldogan elkísérem, uram, de talán ön is ki tudja elégíteni a kíváncsiságomat
egy kérdésben, mielőtt elindulnánk.
Wadsworth óvatosan bólintott.
- Természetesen, uram.
- Miért próbált többször is az életemre törni?
Próba szerencse alapon tette fel a kérdést, csupán az ösztöneire és józan eszére
hallgatva. Mégis nagyot szólt. Wadsworth megmerevedett, arca elsötétült.
Dalton tovább ütötte a vasat.
- Azt hitte, valóban én vagyok Sir Thorogood, nem igaz? Kétszer is útonállókat
uszított rám, és ha jól sejtem, egy bizonyos söröskocsihoz is jócskán köze volt.
Wadsworth ismét hallgatott. Ez alkalommal viszont égető volt ez a nagy csend, s a
higgadtságának nyoma sem maradt. Egyik kezével hirtelen mozdulatot tett. Dalton
azonnal megérezte a tarkójának nyomódó pisztolycső hideg acéljának érintését. -
James!
De már elkésett. James már állt, álla furcsa szögben emelkedett fel, miközben egy
másik szolga a torkának szorított egy acélpengéjű kést.
Wadsworth megpróbálta ismét magára ölteni a nyájas nagybácsi arckifejezését, és
közelebb lépett Daltonhoz.
- Nem ajánlom, hogy ellenálljon, uram. Bligh már háromszor hibázta el az ön
elleni merényletet. A jó hírneve került veszélybe, és nagyon szeretné kiköszörülni a
csorbát. - Wadsworth hangjából sütött az önelégültség. - Igaz, Blight?
A Dalton háta mögött álló férfi válaszolt.
- Tökéletesen, uram. - Kuncogását roppant kellemetlen szájszag kísérte, s Dalton
kénytelen volt visszatartani lélegzetét.
A férfi már pusztán emiatt is rászolgált, volna a halálra. A pisztoly viszont
keményen nekifeszült Dalton halántékának.
- A gazdám óhaja, hogy szálljon be a kocsiba, felséges uram. Szedje a lábát.
James kérdő pillantást vetett Dalton felé a szeme sarkából, ám Dalton alig
észrevehetően megrázta a fejét. Nem igazán szeretett úgy információkat szerezni, ha
pisztolyt szegeznek a fejéhez, ám eredményes lehet ez a módszer. Meglepő, hogy
emberek mi mindent képesek elárulni, amikor azt hiszik, hogy a csapdájukba esett vad
nem éri meg a másnapot.
Daltont és Jamest most készülnek elrabolni, talán pontosan ugyanúgy, mint
korábban Clarát. Dalton megpróbálta kitörölni gondolataiból a képet, mennyire
megijedhetett hasonló helyzetben az asszony. Most tiszta fejre van szüksége. Ha neki
és Jamesnek szerencséje van, ugyanoda viszik őket, ahol Clarát fogva tartják. Akkor
pedig együtt kell mindhármuknak megszökniük. Valamilyen ismeretlen helyről,
ismeretlen létszámú őröktől, az ismeretlen állapotban lévő Clarával.
Ez sem tartozott kedvenc módszerei közé.
Wadsworth felvette a kalapját és felemelte elegáns sétapálcáját. Daltont és Jamest
betuszkolták a hintóba. Jamest határozottan zavarta ez a kínos helyzet, de Dalton csak
arra tudott gondolni, hogy végre úton van már Clara felé.
Nathaniel megfogta Clara kezét, és maga után húzta a szalonba. A nő ellenállt.
Lord Reardon a fejét csóválta.
- Drágám, úgy viselkedik, mint egy csökönyös gyerek.
- Ne higgye, hogy érdekel, mit gondol rólam - szólt sértődötten Clara, és
megpróbálta kihúzni a kezét a férfiéból. - Még mindig jobb ostobának látszani, mint
halottnak.
A férfi felmordult, majd ismét a karjába kapta Clarát. A nő ficánkolt, de ő
könnyedén végigcipelte a folyosón.
- Látom, egyszerűen az a legjobb, ha ölben viszem magát. Tudom, hogy ellenére
van. Nekem mégis tetszik.
Megállt a kandalló előtt.
- Ha leültetem, nyugton marad végre?
A nő még elszántabban küzdött. Ez hiba volt, mivel Lord Reardon egyszerűen
vállat vont és könnyedén felemelte őt.
- Maga akarta.
Leült a székbe és az ölébe ejtette Clarát, de még mindig könyörtelenül lefogta.
- Megpróbálom megértetni magával a helyzetet, Clara. A végén arra jut majd,
önszántából akar segíteni nekem.
Az asszony felemelte a fejét, és hitetlenkedve nézett Nathanielre.
- Nem létezik! Hogyan várhatja el tőlem, hogy...
A férfi megcsókolta, gyorsan, puhán nyomta rá ajkát az ajkára, s ettől Clara
ereiben meghűlt a vér.
- Clara, úriember vagyok, de még egy úriembereknek is megvannak a korlátai. Itt
vagyok egy üres házban egy csinos nővel az ölemben, és nincs jobb ötletem. Ha nem
akarja, hogy a fantáziám tovább kalandozzon ebbe az illetlen irányba, ajánlom, ne
fészkelődjön az ölemben.
A nő megdermedt.
- Ficánkolás beszüntetve. Látja? Meg sem moccanok.
A férfi felnevetett.
- Milyen hízelgő. Van fogalma róla, mennyire imádnivaló?
Clara elfordította a fejét. Dalton nem tartotta imádnivalónak. Inkább
nyughatatlannak és elképesztőnek. Sőt, egyenesen veszélyesnek. Ezen elgondolkodva
úgy döntött, jobban kedveli, ha veszélyesnek tartják.
Mozdulatlan testtartásban, mereven ült Nathaniel ölében.
- Mit akart elmondani nekem?
Nathaniel egy pillanatig méregette, s csak szorosan összezárt állkapcsa jelezte,
nem biztos önmagában.
- Mondja meg, Clara, és soha többé nem kérdezem újra. Van valami része a
Korona elleni összeesküvésben?
Clara dühösen felvetette a fejét.
- Miért erről faggat engem mindenki? - A mennyezetről nem tudta leolvasni a
választ, így tekintetét ismét a férfira szegezte.
- Nem. Nem vagyok részese semmiféle cselszövésnek a Korona ellen. Mindössze
ki nem állhatom, amikor a kiváltságosok kihasználják az elnyomottakat. Ez minden.
A férfi rábámult.
- Ezzel mindenki így van, nem igaz? - Majd rámosolygott. - Most pedig igen
helytelen dolgot fogok elkövetni, ami valószínűleg mindkettőnket komoly bajba sodor.
- Milyen nagyszerű - dünnyögte a nő. - Nem tudok betelni az ilyesmikkel.
- Mesélek magának egy ifjú forradalmárok alkotta csoportról, amelynek tagjai
Wadsworth mellett Franciaországhoz kötődő gazember voltak. - Nathaniel kissé odébb
helyezkedett alatta, és Clara megérezte, hogy a férfi nem túlzott, amikor arról beszélt,
illetlen irányba terelődtek a gondolatai. Tehát mozdulatlan maradt, akár egy kőszobor.
Nathaniel zavartan nézett rá, majd folytatta a történetet.
- A Liliom Lovagjainak nevezték magukat. Liliom, azaz: Fleur delis.
Clara mintha megbénult volna, se mozdulni, se válaszolni nem tudott. Fleur.
Miféle darázsfészekbe nyúlt a rajzával?
- Nem! - tiltakozott. - Én a fosztogatást és... és a megvesztegethetőséget, a
korrupciót pellengérezem ki. Semmit sem tudok forradalmárokról vagy...
A kezét a szája elé kapta ijedtében. - Ó, ne! És ez az újság kétezer példányban kelt
el!
- Az én számításaim szerint csaknem háromezer példányban. Arról nem is szólva,
milyen visszhangja volt - sóhajtott Nathaniel. - És most, csak hogy bonyolítsuk a
dolgokat, adjuk hozzá egy fiatalember történetét, aki alig nőtt ki a gyerekkorból, s aki
miközben éppen az apja elleni lázadásának korszakát élte, nem a megfelelő
emberekkel került kapcsolatba. Olyanokkal, akik az apját... nos, inkább úgy
fogalmaznék, akik ki akarták venni a hatalmat az apja kezéből. A fiatalember számára
az apja megbuktatásának terve érdekfeszítő játéknak számított. Jó mókának, a titkos
gyűlésekkel és az azonnal elégetendő üzenetekkel együtt. Mindaddig, mígnem
megunta, és megpróbálta leállítani. Akkor döbbent rá, hogy korábbi társai számára
mindez egyáltalán nem játékszámba ment. Elbizonytalanodott.
Ha szól az apjának, az gyanút foghat, hogy a fiú árulta el múltbéli konfliktusuk
miatt. Ez esetben azonnali, kemény büntetésre számíthatott volna. Tudta, ezzel az élete
derékba törik. Ha viszont nem lép semmit, a társaság nagy valószínűséggel elbánik az
apjával, ő pedig egy életen át cipelheti a bűntudatot, amiért elárulta azt az embert, akit
a világon a legjobban szeretett.
- De nem azt mondta, hogy a fiú nem kedvelte az apját? - Clara szinte
megfeledkezett szorongatott helyzetéről, annyira magával ragadta a történet. Milyen
szorongatott helyzetbe került az a fiú!
Nathaniel szomorkásán rámosolygott.
- Az apák és fiúk viszonya sokszor meglehetősen bonyolult. A bálványozás egy
pillanat alatt átcsaphat kiábrándultságba, és általában így is szokott történni, mivel
hogyan is tudná egy földi halandó fenntartani élete minden pillanatában a hősiesség
illúzióját?
Ami pedig az apákat illeti, olyan elvárásokat támasztanak fiaikkal szemben,
mintha azt hinnék, egy fiatalember, aki az ő életútjuk folytatója, mindazzal a
bölcsességgel és tapasztalattal rendelkezik, mint maguk az apák.
A férfi most a tűzbe bámult, és Clara észrevette a bánatot és megbánást a
szemében.
- Végül milyen döntést hozott, Nathaniel? Az apját választotta vagy saját magát?
Lord Reardon épp válaszra nyitotta a száját, amikor szóváltás zaja hallatszott be az
előcsarnokból. Kivágódott az ajtó és két megkötözött férfit lökött be két ismeretlen,
rosszarcú ember a szobába, majd lecövekeltek Lord Reardon és Clara előtt.
A nő felkiáltott
- Dalton!
Dalton kihúzta magát, lassan végigjártatta tekintetét az asszonyon, aki
cselédlánynak öltözve Nathaniel ölében ült. Jéghideg borzongás futott végig Clarán,
amint rádöbbent, mit gondolhat.
- Én nem... ő nem...
Nathaniel felkacagott, és még szorosabban ölelte át.
- Ó, én viszont igen - mondta, és közben Daltont figyelte. - Vagy legalábbis
nagyon szeretném.
Dalton annyira örült, hogy épségben találta Clarát, hogy a legszívesebben
hangosan felnevetett volna. Az asszony sápadt volt, szeme alatt sötét karikák
húzódtak, de higgadtan viselkedett. A legfontosabb, hogy a haja szála sem görbült.
Oda akart lépni hozzá, hogy magához szorítsa mindaddig, amíg teste minden
porcikájával érzi, hogy Clara jól van.
Ehelyett csak bámulta, hogy egy másik férfi öleli. Az asszony idegesen nézett
vissza rá, azt hitte, őt fogja hibáztatni Dalton ezért a helyzetért. A hűséges Clara!
Dalton szája sarka felfelé görbült.
- Hadd találgassak. Leestél a tetőről, és véletlenül ide pottyantál?
- Nem nyert. - A szőke férfi még erősebben fonta át két karjával az asszonyt, és
hátradőlt a székben, hogy jobban lássa Daltont. - Én ültettem ide és pillanatnyilag itt is
marad.
Dalton alaposan megnézte, és rögtön felismerte benne a titokzatos idegent, aki az
ellene megkísérelt merényletek mindegyikénél jelen volt.
- És ki a fészkes fene maga?
Clara felszisszent, hol egyikükre, hol másikukra nézegetett.
- Nem ismered? - kérdezte. Nathaniel egyre jobban szorította őt, és továbbra is
mereven bámulta Daltont.
Az megrázta a fejét, James Cunnington viszont bólintott.
- Én ismerem. Nate Stonewell. Évek óta nem láttam.
Dalton teste megrándult. Nate Stonewell? Aha. A kirakós játék darabkái kezdtek a
helyükre kerülni. Randolph Stonewell, akit az Öreg néven ismertek, volt az Álruhások
Klubjának mesterkémje még Simon előtt. Nate Stonewell pedig az Öreg önfejű fia.
A szőke férfi haragosan vonta össze szemöldökét.
- Mostanság Lord Reardon néven ismernek.
- Igen meglepettnek látszik, Lord Etheridge - szólt nyájas hangon Mr.
Wadsworth, az ajtóban állva. - Évek óta tudok Nathanielnek az önök gyűlöletes
kémjeivel való kapcsolatáról. Mit gondol, mi másért vettük rá, hogy csatlakozzon a
Liliom Lovagjai közé?
- Önök vették rá? - fordult Wadsworth-höz James. Wadsworth besétált a szobába,
és közvetlenül Nate Stonewell széke mögött állt meg.
- Bizonyára észrevették, hogy Nate jóval fiatalabb mindannyiunknál. Gyerek volt
még, amikor feloszlott a csoportunk.
Dalton most már emlékezett a történetre. Igen, Nate Stonewell gyerek volt. Az a
gyerek, akit Simon Raines oly sok évvel ezelőtt kimentett az emberrablók karmai
közül. Az a fiú, aki cserbenhagyta az apját és elutasított mindent, amiért az Öreg kiállt.
Aki már fiatalon elhagyta az otthonát, hogy a Kontinensen folytassa a tanulmányait.
Aki egy nagybácsikájától örökölte címét és vagyonát, és akinek feltett szándéka volt,
hogy ennek minden haszontalan kiváltságát élvezni kívánja anélkül, hogy bármiért is
felelősséget vállalna.
Lord Reardon pontosan az volt, amivé Dalton maga is válhatott volna, ha Lord
Liverpool nem tartja olyan szorosan rajta a szemét: az árulók nemtörődöm, könnyen
manipulálható eszközévé.
Nathaniel kíváncsian méregette Daltont.
- Maga pedig Lord Etheridge, a számkivetettek bandájának, más néven az
Álruhások Klubjának új vezetője.
James szomorúan csóválta a fejét.
- Ó, Nate. Soha nem kaphattad meg ezt a posztot, igaz?
- Azt kaptam meg, hogy apám mindegyikőtöket jobban kedvelte, mint engem, a
saját fiát. - Reardon felállt, felemelte Clarát az öléből és talpra állította.
Dalton gyorsan végigpillantott a nőn. Sápadt volt és szemmel láthatóan rendkívül
zavart, de úgy látszott, nincs komoly baja. Kérdő tekintettel nézett rá, de Dalton csak
egy apró fejmozdulattal jelzett neki. Clara lassan letérdelt és felvette a földre esett
takarót, amit Nathaniel terített rá, közben viszont vagy két lépéssel közelebb jutott
Daltonhoz.
Okos kis Clara!
Nathaniel dühösen a kandallóhoz lépdelt, és egyik öklét a párkányra helyezte.
- És, hogy súlyosbítsuk a dolgot, ott volt Simon Raines. Az utcagyerek, a rongyos
kis koldusfiú. Simon. „Az én kreatúrám”, ahogyan apám nevezte. Kimosdatta a
koszból, iskoláztatta, szinte mindennap magával vitte dolgozni. Tőlem viszont elvárta,
hogy szorgalmasan tanuljak a magam erejéből, legyek a fiatal brit úriember mintaképe,
s mindazokat a haszontalan tevékenységeket űzzem, amit ezek a fajankók. Egy nemesi
cím várományosa voltam, tudják. Anyám bátyja lord volt, gyermektelen, és nem is
akart utódokat nemzeni. Születésem óta úgy neveltek, hogy én veszem át a
nagybátyám helyét. Néha úgy éreztem, mintha elcseréltek volna a család nemesi
címéért.
Clara még egy kis lépéssel közelebb araszolt Daltonhoz, miközben a gyapjútakarót
a válla köré kanyarította. Dalton most már csak úgy láthatta az arcát, ha elfordítja a
fejét, de nem merte megtenni, nehogy felhívja valamelyikük figyelmét a nő akciójára.
Reardon vállat vont és folytatta.
- Igen. De természetesen izgattak a lehetőségeim. Teljes mértékben élveztem is
őket. Vásott kis kölyök voltam, folyton azon igyekeztem, hogy annak az
utcagyereknek az orra alá dörgöljem, mennyi kiváltságban és előnyben van részem. De
nem sokat értem vele, mert mindig is Simont tekintette az apám az igazi fiának, én
csupán egy mellékes figura voltam a hatalmi játszmában.
Dalton észrevette, hogy Clara rábólint ezekre a szavakra.
- Pontosan ismerem ezt az érzést - szólalt meg halkan.
Reardon ekkor felnézett, mintha erőnek erejével szakítaná el magát a múltjától.
- Igen, el tudom képzelni, hogy ismeri. Én nem jöttem rá...
- Elég a nyavalygásból, milord.
Wadsworth meglóbálta a pisztolyát, hogy magára vonja Reardon figyelmét. -
Maga szerint mit kezdjünk ezzel a népséggel? Bedobhatjuk őket a Temzébe. Vagy
balesetnek is beállíthatjuk a dolgot, ha épp arra halad egy kocsi.
Reardon végignézett mindhármukon.
- A francokat, egy baleset túl szokványos lenne. Nem izgat, ha bárki megtudja,
hogy meggyilkolták őket. Sir Thorogood meggyilkolásával oly sokakat lehetne
gyanúsítani, hogy senki sem vacakolna az ügy mélyebb kivizsgálásával.
James felmordult.
- Minden lépésünket szemmel tartottad ez idáig, igaz Nate?
Reardon megfordult,
- Persze. Ismertem annak a klubnak a titkát kölyökkorom óta. Az apám
természetesen nem avatott bele. Simont kellett követnem, ha meg akartam tudni
valamit. De ez egyáltalán nem okozott nehézséget. Az emberek nem igazán figyelnek
fel a gyerekekre, igaz? Vagy ha mégis, nem veszik komolyan a cselekedeteiket. -
Megrázta a fejét. - Ha mégis megérnék a holnap reggelt, jó, ha ezt az eszükbe vésik.
Dalton egy pillanatra lehunyta a szemét. Reardonnak tökéletesen igaza van. Az,
hogy ő eljátszotta Sir Thorogood szerepét, most visszaüt rá, hiszen Thorogoodnak több
volt az ellensége, mint Napóleonnak.
Wadsworth elmosolyodott.
- Nagyszerű. Akarod, hogy tiéd legyen a megtiszteltetés? - Wadsworth hűvösen
Nathanielre pillantott és feléje nyújtotta a pisztolyát. - Talán itt az ideje, hogy
bizonyságot tegyél a Liliom Lovagjaihoz való lojalitásodról.
Hosszú csend következett. James és Dalton feszülten állt, de összekötözött kézzel
mit tehettek volna? Dalton hallotta, hogy Clara nyögdécselni kezd, és mögéje húzódik.
Nyögdécsel? Az ő Clarája? Ekkor érezte, hogy a kezeit szorító kötél ütemesen
mozogni kezd, és rájött, hogy a nő szerzett egy vágóeszközt valahonnan. Fellobbant
benne a remény.
Gyorsabban, Clara, biztatta hangtalanul, miközben szemmel tartotta a díszes
társaságot. Wadsworth le nem vette a szemét Reardonról, a két bandita pedig
készülődött, hogy végrehajtsák megbízójuk parancsát.
Ekkor Reardon alázatosan meghajolt
- Ahogy óhajtja. - Átvette Wadsworthtól a pisztolyt és hátrább lépett, egyenesen
Daltonra célozva.
Clara ijedten sikoltott fel.
- Ne!
Dalton megfordult és látta, hogy a nő arca elsápadt a rémülettől. Aztán úgy
helyezkedett, hogy eltakarja Clarát.
- Azt mondta, nem fog senkit sem bántani! - kiáltott fel Dalton mögött, és még
dühödtebben vagdosta a kötelet, miközben egyre csak könyörgött. - Nathaniel, nem
kell engedelmeskednie!
Reardon megrázta a fejét, de Dalton úgy vélte, a fiatalember nem bánja, hogy így
alakultak a dolgok. A fészkes fenébe! Ha őt lelövik, James és Clara számára a
menekülés lehetősége szinte semmivé foszlik, már ha egyáltalán volt ilyen.
- Nagyon sajnálom, szépségem. - Reardon még egy lépést hátrált. - Azt hittem,
kihagyhatom magát ebből az egészből, de... Mennyire fájlalom! Bal kezével felhúzta a
pisztolyt.
Dalton figyelte, ahogy Reardon ujja rátapad a fegyver ravaszára. Felkészült, bár
szinte képtelenség volt elkerülni a golyót ilyen közelről.
Clara hátulról hirtelen nekirontott, s lendületét már nem tudta megállítani.
Mindössze annyit tehetett, hogy testével tompította az asszony esését, így mindketten a
padlóra zuhantak, ripityára törve a közelben álló asztalkát. Dalton térdre esett, két keze
még mindig össze volt kötve.
- Clara! - A nő mozdulatlanul hevert előtte. Oldalából dőlt a vér. Valami
megcsillant. Dalton észrevett egy fűszálnál alig nagyobb, éles fémdarabot a kezében.
Nem. Clara nem halhat meg. Dalton lélegzete elakadt. Szívét a fájdalom és a bánat
abroncsként szorította össze. Nem lehet, hogy elveszítsem őt.
 25.

- Clara! - szakadt fel a kiáltás Dalton torkából. A nő kinyitotta a szemét és

felsóhajtott.
- Te jó ég, ez fáj! - Kezét a derekára nyomta. Vörös vér szivárgott ki az ujjai
közül és a szőnyegre cseppent.
- A pokolba - szólt erőtlenül Reardon.
Clara lefejtette véres ujjait a derekáról. Éles szúrás érte a bőrét, de golyó ütötte
lyuk nem volt rajta. A szúrás nem ért létfontosságú szervet. Csúnya sebet ejtett, de
nem halálosat. Dalton megkönnyebbülten hunyta le a szemét, lehajolt, hogy homlokát
a lány homlokához érintse, így mondott neki néma köszönetet.
- Átkozott! Ezt elbaltáztad, te idióta! - ordította a dühtől elkékülve Wadsworth.
Előrerontott, hogy kikapja a pisztolyt Reardon kezéből.
- Ez a pisztoly nem az enyém! A sajátommal jobban tudok bánni. - Reardon
benyúlt a mellényzsebébe, hogy kihúzza a pisztolyát. - Ez jobban a kezemre áll.
Nyugodtan felemelte és újra tüzelt. Wadsworth szolgája, Blight úgy dőlt el, mint
egy kivágott fa. Reardon a dühtől fröcsögő Wadsworth felé fordult.
- Megállj!
- Mi a fészkes fenéért csináltad ezt? - bámult Wadsworth döbbenten Blightról
Reardonra.
Dalton kihasználta a lehetőséget, és egyetlen rántással eltépte a félig már elvágott
köteleit. Érezte, hogy a bőre is erősen lehorzsolódott, de végre mindkét keze szabaddá
vált.
Wadsworth-re vetette magát.
A pisztoly a sarokba repült, Wadsworth pedig a padlóhoz vágódott. Dalton látta,
ahogy James rávetődik a másik banditára, és néhány összetört bútordarab tetején
kötnek ki. Nem aggódott érte. James még megkötözve is veszélyes tud lenni.
Dalton felemelte az egyik öklét, hogy megtapasztalja, mennyit bír el egy ember
arca - ám ekkor egy másik pisztoly kettős kattanása hallatszott a feszült csendben. Még
mindig Wadsworth torkát szorongatva észrevette, hogy egy újabb acél pisztolycső
szegeződik rá, csakúgy, mint korábban.
Wadsworth ugyan még nem szabadult a szorításból, de nyugodtan célzott
pisztolyával egyenesen Dalton szeme közé.
- Ez az egyik saját tervezésű fegyverem. Nathaniel elvétheti a lövéseit, de kötve
hiszem, hogy jómagam hibáznék.
A fegyver ravasza kezdett visszafelé csúszni Dalton szeme előtt.
Elmosolyodott.
- Attól függ, vajon a fegyvere tervezésekor számításba vette-e ezt... - Megragadta
a pisztolyt és hüvelykujját a ravasz alá nyomta. Wadsworth verejtékezve küszködött,
hogy teljesen visszahúzza, ám a szerkezet nem süthető el, csak ha teljesen ki van
engedve.
Dalton kicsavarta a pisztolyt Wadsworth szorításából.
- Van még ezekből a játékszerekből az embereinél?
Wadsworth arca fénylett az izzadságtól, és a földre esett sétapálcáját kereste, hogy
felálljon. A másik bandita ájultan feküdt, orra vérzett, halántéka csúnyán megduzzadt.
Dalton odalépett a padlón heverő Jameshez.
Letérdelt, hogy kioldja a köteleit.
- Eltalált?
James arca sápadt volt és verítékben úszott.
- Nem - lihegte. - A vállamnak megint annyi. Hátul összekötözött kézzel
verekedni nem nekem való. - Amikor megszabadult a kötelektől, és ép kezével
előrehúzta sebesült karját, felszisszent a fájdalomtól. - A francba. Lefogadom, újabb
három hétig felkötve kell hordanom. - Daltonra pillantott.
- Vigyázz!
Dalton a földre gurult, ahogy meghallotta egy kard összetéveszthetetlen surrogását
a levegőben. A padlón hanyatt fekve felemelte a pisztolyt és tüzelt, szinte mielőtt még
beazonosíthatta volna a célpontot.
A keskeny kardpenge a szőnyeget érte. Wadsworth egy pillanattal később kis híján
Daltonra és Jamesre zuhant. Dalton erejét megfeszítve lelökte mindkettőjükről
Wadsworth-öt, és ismét talpra állt.
Valami mozgást észlelt a szeme sarkából. Reardon. Villámsebességgel átvetődött a
szobán és elkapta Nathanielt a torkánál.
- Milyen kár - szólalt meg egy kulturált hang az ajtó felől. - Olyan szép szőnyeg
volt.
Dalton megfordult. Liverpoolt pillantotta meg, amint a padlón fekvő alakot nézi,
kezében a korábban a padlóra esett karddal. A testes férfi mellkasából vér lövellt ki
egy golyó ütötte seb nyomán. Liverpool mögött két királyi testőr lépett be, akik
gyorsan talpra segítették Jamest.
Liverpool nyugodtan odasétált Daltonhoz, elővett a zsebéből egy zsebkendőt és
megtisztította a kezében lévő kardpengét.
- A kabátod is tönkrement.
Dalton ekkor észrevette, hogy selyemkabátja gallérján hasíték tátong. Wadsworth
nyilvánvalóan nem tudta, milyen nehéz egy embert lefejezni.
Dalton pedig annak örült, hogy ezt neki sem kellett megtapasztalnia.
 Liverpool Clarára nézett, majd Jamesre.
- Nyilvánvalóan mindannyiuknak nehéz napja volt.

Dalton a hóna alá fogta Wadsworth ezüst fogantyús sétapálcáját, s ekkor vette
észre, hogy a bot egy tőrt rejt. James elismerően füttyentett.
- Hol tehetek szert egy ilyenre?
Liverpool hallgatásra intette a pillantásával.
- Etheridge, engedd szabadon Reardont. A mi oldalunkon áll.
Dalton meglepetten fordult meg, és a szőke fiatalemberre bámult, akit még mindig
a nyakánál fogva szorongatott. Reardon egyre vörösebb lett, de férfiasan igyekezett
tartani magát. Kezével lazán intett. Dalton ismét Liverpoolra nézett.
- De hiszen rálőtt Claráraí
- Rendbe jövök, Dalton.- Clara James támogatásával odament hozzájuk,
zsebkendőjét az oldalához szorítva. Arca sápadt volt, szeme tágra nyílt. Dalton
gyönyörűnek látta őt.
Reardon kihasználta, hogy támadója figyelme egy pillanatra ellankadt, és
igyekezett lefejteni Dalton ujjait a nyakáról. Megrázta a fejét és kissé zihálva
megszólalt.
- Nem akartam senkit sem megsebesíteni. Igyekeztem óvatosan elhibázni önt. De
csak annyit tehettem, hogy félrerántottam a pisztolyt. - Egy lépést tett Clara felé, de
Dalton az útját állta.
Reardon vállat vont.
- Csupán bocsánatot akartam kérni. Nem kellene orvost hívnunk hozzá?
- Már csaknem elállt a vérzés - mondta Clara. Végignézett rongyos, piszkos,
esőáztatta, gyűröttre száradt, vérfoltos öltözékén. Majd ismét Daltonra emelte a
tekintetét. - De azt hiszem, újra át kellene öltöznöm - állapította meg gyenge hangon.
Dalton torka elszorult a lány bátorsága láttán. Micsoda szíve van!
Clara észrevette, hogy Dalton tekintetéből aggodalom helyett immár büszkeség
sugárzik. Átmelegítette ez a tudat, de kényszerítette magát, hogy elforduljon tőle,
pedig leghőbb vágya volt, hogy a karjaiba vesse magát. Odébb lépett és megállt
Liverpool előtt.
Oldala kegyetlenül égett, az ájulás környékezte, miközben érezte, retteg ettől az
embertől. Torka úgy elszorult, hogy alig kapott levegőt, egész teste remegett.
Kezét összekulcsolta a háta mögött és felvetette az állát, így nem vehette le a
pillantását Lord Liverpoolról.
- Valamit tudnia kell, milord.
Lord Liverpool az asszony felé fordult. Clara meglepetten tapasztalta, hogy a
miniszterelnök alig magasabb nála, mégis igen erős kisugárzással bír. Szürke szemével
végigpásztázta a nőt
 - Sir Thorogood, ha jól sejtem?
Clara nem válaszolt, beleszorult a szó.
Lord Liverpool egy hosszú pillanatig az arcát fürkészte.
- Hmm.
Az asszony nyelt egyet.
- Lord Reardon nem a mi oldalunkon áll. Megtudtam, hogy gyermekkorában
forradalmárok csoportjához csatlakozott, amely meg akarta gyilkolni az édesapját, aki
magas pozíciót töltött be a kormányban. Állítja, hogy mindez csak gyerekes csíny volt,
és soha nem vette komolyan. Ennek ellenére tanúja voltam, hogy alig két hete titokban
találkozott Wadsworth-szel.
Liverpool egykedvűen nézett rá. Clara megköszörülte a torkát és folytatta. - Ha
beleolvas a Lord Reardon széfjében lévő dokumentumokba, a saját szemével
győződhet meg róla, hogy ez az ember áruló.
Reardon hol egyikükre, hol másikukra nézett.
- Ez a történet nem rólam szólt.
- „Gyerekes csíny" - idézte halkan Dalton. Clara figyelte, ahogy a férfi
Liverpoolra emeli a tekintetét. - Nem, ez a történet nem Reardonról szólt. Hanem
György hercegről, igaz, milord?
Liverpool szigorú, figyelmeztető pillantást lövellt Dalton felé, ő azonban folytatta.
- Itt van a kutya elásva, ugye? El akarja titkolni, mit tett György tizenhat évesen.
Ön engem ellehetetlenített, Clarát üldözte, az Álruhásaimat gúzsba kötötte, s mindezt
azért, hogy leplezze, hogy György kapcsolatban áll a Liliom Lovagjaival. - A fejét
csóválta. - Szegény György! Soha semmit nem vett komolyan. Mit élhetett át, amikor
rájött, hogy a saját apját, a királyt akarta megölni?
- Ekkor jött el az apámhoz - szólalt meg Reardon. - György herceg bevallotta
neki, milyen ostobaságot követett el. Apám azonnal Liverpoolért küldetett, és
csakhamar teljes volt a káosz. Az Öreg és Lord Liverpool feloszlatta a csoportot, a
fiatalemberek közül párat Amerikába küldött, némelyiküket erőszakkal. György alapos
fejmosást kapott, és egy meglehetősen kemény, gondos házitanító keze alá került. A
király pedig soha sem szerzett tudomást a dologról.
Clara a hallgatag Liverpoolról Nathanielre nézett.
- És most?
Nathaniel a kandallóval szemben lévő kétszemélyes kanapé felé intett, hogy
foglaljon helyet. Clara megkönnyebbülten rogyott a párnák közé.
Lord Reardon tekintetével Daltont és Jamest kereste.
- Nemrégiben tértem vissza Ausztriából. Igyekeztem rávenni a császárt, hogy
üzenjen hadat Franciaországnak. Egy hónapja megkeresett a Fleur néhány életben
maradt tagja azzal, hogy zsaroljuk meg a régensherceget Tudták, hogy komolyabbra
fűztem a kapcsolatomat az apámmal, és feltételezték, hogy hasonlóképpen
gondolkodom, mint ők. Természetesen emlékeztem az egész fiaskóra
gyermekkoromból, bár akkoriban nem feltételezték, hogy bármit is tudok erről az
ügyről.
Bosszúsan fújt egyet.
- Nem mintha kimaradhattam volna belőle! Az ajtó csaknem tokostul kiszakadt,
olyan lendülettel jött be rajta akkor Liverpool. Még soha nem láttam őt ennyire
dühösnek, sem előtte, sem azóta. Hallottuk, ahogyan kiabált a szegény fiatal
Györggyel, zengett tőle a házunk. - Ajka megrándult, amint Lord Liverpoolra emelte a
tekintetét, aki szótlanul állt és figyelte mindannyiukat. - Biztos vagyok benne, hogy
most én következem, miután mindezt elmondtam önöknek. James kíváncsian fürkészte
Nathaniel arcát.
- Tehát nem gyűlölöd az Álruhásokat?
Nathaniel elfintorodott.
- Nem épp a szívem csücske az Álruhások Klubja, de nem gyűlölöm őket.
James tovább ütötte a vasat.
- Simont sem? Most ugyanis borzasztóan meggyőző voltál.
- Simon Raines akkor még siheder volt, aki végre otthonra talált. Ezért senkit sem
tudnék gyűlölni.
Clara az ajkát harapdálta.
- De láttam magát Wadsworth-nél, a vendégek között. Nekem úgy tűnt, ön is
közéjük tartozik.
- Színleg szimpatizáltam velük, csak hogy többet megtudhassak a terveikről.
Megvolt a lehetőségük, hogy ártsanak a régens-hercegnek, ha napvilágra kerül az
ügyben való érintettsége.
- De hiszen György még gyerek volt akkor! Biztosan senki sem fordította volna
ezt a cselekedetét ellene!
Dalton a fejét rázta.
- Tévedsz, Clara. Az emberek közel sem lettek volna ennyire megbocsátok. Mi
lett volna, ha mindezek miatt megfosztják régensi rangjától? Megtörténhetett volna, ha
a közvélemény radikálisan ellene fordul. Régensként ő a nagybeteg édesapjának, a mi
királyunknak a gyámolítója. Mit gondoltak volna az emberek, ha a tudomásukra jut,
hogy valamikor aktív részese volt a saját apja elleni merénylet megtervezésének?
- Nem csodálom, miért akartak olyan gyorsan a nyomomra jutni! - harapta be
Clara az ajkát. - De ki írta alá a meggyilkolásomra adott parancsot?
- Én - hallatszott mögötte Dalton hangja.
Clara megfordult, a döbbenettől leesett az álla. Dalton rá sem nézett.
- Igaz, milord? - Hangszíne könnyed volt, szinte már unott. Clara ebből máris
tudta, hogy a férfiban dúl a harag.
Liverpool most visszanézett Daltonra.
- Valóban te voltál?
- Nyilvánvaló, milord - szólt rendkívül udvariasan. - Hiszen a másik lehetőség
csakis az lehet, hogy ön volt.
Liverpool tekintete még fagyosabbá vált.
- Nem hiszem, hogy kellő bizonyítékokkal rendelkezel ahhoz, hogy ilyen
veszélyes vádakkal illess, fiú.
Clara tekintete hol Daltonra, hol Liverpoolra siklott.
- Tehát a Királyi Négyes egyik tagja sem vált gazemberré?
Nathaniel megfordult és rémülten nézett az asszonyra, majd mindkét kezét az arca
elé kapta.
Most már mindenki Clarára figyelt. Liverpool le sem vette róla a szemét, és
döbbent arcán időnként megrándult az állkapcsa. Végül megszólalt.
- Maga tudja, kik a Királyi Négyes tagjai, gyermekem?
Clarában meghűlt a vér. A férfi hangjából rezignáltság és halálos fenyegetés
érződött, mintha ezzel az ismerettel Clara eljutott volna a pontig, ahonnan nincs
visszaút.
- N-nem, azt nem tudom, kik ők. Csupán a létezésükről tudok. - Most azonban
már meglehetősen biztos volt az egyikük kilétében, annak ellenére, hogy Nathaniel
rendkívül meggyőzően alakította a gonosztevő szerepét. Bár úgy vélte, ezt igazán nem
kell Liverpool orrára kötnie.
- Mrs. Simpson, ön igen veszélyes nő.
Clara gyomrát jeges rémület szorította össze. Ez rossz jel. Nagyon rossz.
Ekkor Liverpool a többiekhez fordult, mintha Clara nem is létezne.
- Nos, most hogy önök felébresztették az alvó oroszlánt, lássuk, mit tehetünk,
hogy ismét elaltassuk.
Dalton állkapcsa megfeszült, de egyetértőleg biccentett.
- Természetesen, uram. Amint Mrs. Simpsont hazakísé...
- Mrs. Simpsonnal többé semmi dolgod. Magam viszem el a Westminster Hallba,
ahol orvosi ellátást kap majd... és ahol további értesítésig élvezni fogja a kormány
vendégszeretetét.
Clara könyörgő tekintettel fordult Dalton felé, de megdermedt a férfi szenvtelen
arckifejezése láttán.
- Rendben van, milord.
A két testőr előrelépett, hogy kikísérjék az asszonyt a szobából. Clarát éles,
dermesztő fájdalom járta át, mintha egy sebész szikéje vágta volna el őt Daltontól. E
pillanatban alig mert a továbbiakra gondolni, attól félt, összeesik, annyira úrrá lett rajta
a félelem.
Dalton rá sem hederített. Nathaniel lépett oda hozzá és fogta meg a karját. - Jöjjön.
- Szorítása határozott volt.
Mialatt Nathaniel kivezette a szobából, az asszony behunyta a szemét, hogy ne
kelljen látnia Dalton hűvös, rezzenetlen arckifejezését, ne gondoljon arra, hogy a férfi
egyetlen szó nélkül hagyta elmenni. Utolsó, szinte hisztérikus gondolata az volt, hogy
legalább élve hagyta el a szobát...
Dalton szinte vakon, meggyötörten lépett ki Reardon házából. James kint érte utol.
Egy új nap köszöntött rájuk, szürkén, akár Etheridge arca.
James aggódva pillantott barátjára. Még soha nem látta ilyen állapotban.
- Nem tarthatja Clarát bezárva, ugye? Clara nem bűnös, semmi főbenjáró vétséget
nem követett el. Dalton a fejét rázta.
- Liverpool szemében az. - Életkedve elhagyta, hangja színtelen volt, tekintete
kifejezéstelen. - Először is, Clara meggyőződéses reformista. Ez pedig veszélyt jelent
egy olyan megcsontosodott konzervatívra, mint a miniszterelnökünk. Másodszor, épp
most pecsételtem meg a sorsát azzal, hogy felfedtem a hozzá való kötődésemet.
- Dalton, tudom, hogy Liverpool afféle mentorként törődött veled éveken át,
ahogyan most te énvelem...
- Távolról sem. Te az egyik emberem vagy, James. A testvérem. Én viszont
Liverpool számára nem vagyok más, mint egy eszköz a kezében. Legalábbis eddig így
kezelt. Most azt hiszem, inkább egy lőporos hordónak tart, melyet szeretne távol
tartani a tűztől.
- Távol Clarától - állapította meg James.
- Pontosan.
- Tehát, mit lépsz?
- Mit léphetek? - Jameshez fordult és zordan összevonta szemöldökét. - Főnemes
vagyok és úriember. Ranggal és felelősséggel felruházva. Azt várod tőlem, hogy
kiszabadítom Clarát az éj leple alatt?
James visszahőkölt. - Dehogy. Természetesen nem.
- Nagyszerű.
James megesküdött volna, hogy az az ezüst szempár fényleni kezdett.
- Akkor Liverpool sem fog ilyesmire számítani. - Széles mosoly terült szét Dalton
arcán. - Kösd fel a nadrágodat, Griffmadár. Ma éjjel megmászunk egy falat.

Clara szobája a régi palotában egy kényelmesen berendezett cellához hasonlított.

Az odalátogató diplomaták számára fenntartott helyiség, távol a Parlament forgalmas
folyosóitól és zsúfolt üléstermeitől.
Az ablakából pazar kilátás nyílt a Temzére és a távolabbi háztetőkre. Ötemeletnyi
magasságban volt, még az is nehezére esett, hogy kinézzen az ablakon, hát még, hogy
kimásszon és elmeneküljön.
Az egyetlen ajtót a két halvérű, ismerős, piros kabátos testőr vigyázta, akik minden
kérdését udvariasan, de határozottan utasították el. Orvost is hívtak hozzá, aki csak jött
és ment, bekötözte Clara sebét és biztosította arról, hogy csak egy apró heg marad a
helyén.
Próbálta győzködni magát, hogy nincs miért aggódnia. Dalton bizonyára épp azon
töri a fejét, mit tegyen az érdekében, nem fogja engedni, hogy bármi rossz történjen
vele.
Vagy mégis? A férfi őrlődött, hogy a szívére hallgasson, vagy a kötelességét
teljesítse, Clarának valójában fogalma sem volt, merre billen nála a mérleg nyelve.
A poggyászaival együtt hozták ide. Nyilván e között a négy, tapétával borított fal
között lesz jó ideig az otthona. Dühében azon morfondírozott, vajon mit szólna
Liverpool, ha ő most mindegyiket telerajzolná.
Ez lenne a Thorogood-féle sixtusi kápolna. Amelyet Clara valószínűleg soha nem
fogja látni. Hanyatt feküdt a selyemtakarón és az aranyozott mennyezetet bámulva
merengett.
Az egyszerű, gipsszel fedett részen ábrázolná a fiatal herceget, akit Wadsworth
hipnotizál, előttük kiterítve hevernek a forradalmi tervek. Egy másik rajzon György
szégyenkezve bevallja félelmeit Nathaniel apjának, miközben a gyermek Nathaniel az
ajtó mögé húzódva mereszti rájuk nagy, zöld szemét.
Tatén apró figurákat is rajzolna, kis keretekbe, az Álruhások Klubját és
tevékenységüket megörökítendő. Bizonyára sok időt venne igénybe, de most
valószínűleg időmilliomos.
A távolabbi sarokban lenne látható, hogyan keveredett Nathaniel a Liliom
Lovagjai közé, no meg egy, a tálalószekrényben kuporgó gyáva alak, aki buzgón
jegyzetel.
Daltont viszont a fény és árnyék embereként rajzolná le, aki a szerelem és a
becsület között őrlődik, lehet, hogy saját magát is mellé rajzolná nyomorult hárpiaként,
amint a férfi árnyképét szaggatja foggal és körömmel.
Mindent besároztam néhány hét alatt, és jó emberek szenvednek miattam,
gondolta.
Ezzel az erővel akár egész Angliát térdre kényszeríthette volna az év során.
Napóleon még talán köszönetet is mondhatna neki, amiért elvégezte ezt a munkát az ő
javára.
Oldalára fordult, képtelen volt elviselni képzeletbeli rajzait a feje fölött. Hogyan
jutott idáig?
Hogyan vehetett ilyen rémes fordulatot az az egyszerű cselekedete, hogy behatolt
a gonosz Wadsworth-höz, hogy néhány rossz dolgot jó irányba fordítson?
Tagadhatatlanul hasznos volt, hogy segítette Rose-t. Sir Thorogood gúnyrajzai is
hasznosnak bizonyultak, még akkor is, ha csupán a hátrányos helyzetben élők sorsára
derítettek fényt. Ennek ellenére egyetlen titkokkal teli éjszaka, egy félreértett
beszélgetés és egyetlen rajz miatt szakadt rá az ég. Egyetlen rajz miatt, ami túl soknak
bizonyult...
Felült az ágyon. Aggodalma egy csapásra eltűnt. Egyetlen rajz indította el az
események láncolatát. Egyetlen rajz tudná megállítani.
A szobában nem volt papír. Liverpool még a tintát is elvette tőle, amikor magára
hagyta. Clara könyörtelenül letépett egy darab mintás tapétát a falról, egy kevésbé
feltűnő helyről, az ágy mögül. A tapéta hátulja üres volt, ha eltekintett a rászáradt
ragasztótól. A kandallóból kikapart egy kis kormot a cipője sarkával, egy kis
pohárkába fogta fel, amit egy kancsó vízzel együtt kért.
Cseppenként adagolta hozzá a vizet, míg egy határozottan gusztustalan, sűrű
paszta lett belőle. Nem számít, mivel a véséskor kijavíthatok a göcsörtös vonalak. Az
volt a lényeg, hogy Sir Thorogood „rajzlapja” a lehető leghamarabb használható
legyen.
Kivett a kontyából egy hajtűt, ez használja majd tollhegy gyanánt. A papírja fölé
hajolt a gyertya gyenge fényénél, és gondosan felrajzolt négy alakot, centiről centire
karcolgatva a vonalakat.
Az egyik figura egy központi emelvényen állt, egy másik jórészt az előbbi
takarásában, ketten pedig a szobor egy-egy oldalán, és igyekeztek megérinteni az álló
alakot.
A rajz láttán mindenkinek a Fleur és hódolói jut majd eszébe, de ez teljesen új
megvilágításba helyezte a témát, ami talán közömbösítheti az összes problémát, amit
Clara okozott.
Késő éjszakáig dolgozott, amíg a szeme belefájdult, és gyertyájából egy
viaszpacni közepén égő vékony kanóc maradt csak. Végre megejtette az utolsó vonást
is besűrűsödött „tintájával” a lopott tapétadarabon. Ekkor hunyt ki teljesen az addig
pislákoló gyertyaláng: a mű elkészült.
Amint sötétség borult a szobára, Clara a karjára fektette fájó fejét, és a szíve is
békére lelt.
Remekül sikerült a rajz, igen elégedett volt vele.
 26.

Dalton belépett az Álruhások Klubjába, Jamesszel szorosan a nyomában.

- Biztos vagy a dolgodban? - dobta a kabátját james az egyik székre a Klub
„ügyfelek” által használt termében, majd meglazította a nyakkendőjét. - Tegnap éjjel
még azt hitted, ők akarnak meggyilkolni, emlékszel?
- Hogyan várhatom el tőlük, hogy bízzanak bennem, ha én nem bízom bennük? -
mosolyodott el kesernyésen Dalton. - Ezt a jótanácsot vésd az eszedbe, ha
mesterkémként tevékenykedsz.
- Én? - csodálkozott James. - Még számítasz rám?
- Ezt majd később megbeszéljük. - Dalton kinyitotta a klub privát részébe vezető
ajtót, erről a helyiségről a lézengőknek és a lordocskáknak nem volt tudomásuk. A
szoba tele volt emberekkel, csupa Álruhással, valamiféle megbeszélést tartottak éppen.
Megfagyott a levegő, amikor Dalton belépett.
A helyiség elülső részébe tartott, ahol Stubbs állt, láthatólag ő vezette a gyűlést.
- Csodálkoztok, hogyan kerülök ide?
Stubbs pislogott, majd egyetlen pillantást vetve Kurtra átengedte a láthatatlan
pódiumot, és leült egy közeli asztalhoz. James egy másik székben foglalt helyet, lazán
dörzsölgette a vállát és látszólag nagy érdeklődéssel szemlélte a falon sorakozó sötét
és ihlettelen portrékat. Dalton tudta, hogy James nyugodt testtartása szigorúan
kordában tartott kíváncsiságot leplez.
Dalton most szemben állt az Álruhásokkal. Mindannyian őt figyelték, várakozó
álláspontra helyezkedtek, pontosan úgy, mint az elmúlt néhány hét során.
Azt várták, hogy bízzon bennük.
- Uraim, teljes figyelmet kérek, mivel ma éjszaka bevetésre megyünk.
A férfiak csendben, tartózkodva figyelték. Dalton abból merített némi bátorságot,
hogy nem próbálták megölni. Egyelőre.
Ez már haladásnak számított. Most kell felráznia őket, hogy kövessék. Dalton
fejében érvek és indoklások kavarogtak. Milyen szavakkal lelkesíthetné őket? Milyen
retorika halványíthatná el az utóbbi, félresikerült időszakban tapasztalt
megosztottságot?
Bízz bennük
Lehiggadt. Gondolatai lelassultak. Csakis egyetlen módon nyerheti el a
bizalmukat, ezt most már világosan látta.
 - Van néhány dolog, amit tudnotok kell.
Kiállt eléjük és elmondott mindent, töviről hegyire. Attól a pillanattól kezdve,
amikor felkérték, hogy vegye át Liverpool pozícióját a Királyi Négyesben, majd
tovább, amikor ez után ő került az Álruhások élére. Felfedte a valódi okokat, hogy
miért egy személyben vitte véghez a Thorogood-féle missziót, aztán eljutott a
legutóbbi történésig, amikor kénytelen volt végignézni, hogyan ejti foglyul Liverpool
Clarát.
Nem hallgatott el semmit, nem mentegette magát Minden hibát, minden
bizalmatlanságot, minden önérdekű impulzust eléjük tárt, kíméletlen részletességgel.
- Most előnytelen pozícióban láttok - fejezte be mondandóját. - Szükségem van
rátok, de semmit sem tudok az alkuhoz felajánlani. Még azt sem tudom, én leszek-e a
mesterkémetek, hiszen komoly feddésre számíthatok Liverpool részéről. Ha velem
tartotok ma éjjel, nagy valószínűséggel az a vád érhet benneteket, hogy a Korona ellen,
vagy legalábbis Lord Liverpool ellen léptek fel.
Végül elhallgatott, s úgy érezte magát, mint egy töltény nélküli lőfegyver. Sorsa a
kezükben van, az Álruhások szedett-vedett csoportjának kezében. Csupán az a kérdés,
kihez lojálisak.
Többen is Kurtra pillantottak, várták, hogyan reagál. Ő volt a társaság legrégebbi
tagja. Mostanság nem volt túl magas a túlélők arányszáma, Kurt azonban mindig
érinthetetlennek tűnt, sziklaként állt a körülötte hullámzó árapályban. Ki
befolyásolhatja őt?
Ekkor Kurt Jamesre nézett. James meglepetten viszonozta a pillantását, mintha azt
kérdezné, miért pont én?
James felállt. Dalton várt. James mindig is rejtély volt számára. A magánéletben
támogatta, ám egyetlen egyszer sem segített abban, hogy erősödjön vezetői pozíciója a
többiek szemében.
James megköszörülte a torkát.
- Én... én nem tudom, miért érdekel titeket, mit gondolok, hiszen mindent nektek
köszönhetek, amit elértem.
Kurt felmordult.
- Régi nóta, haver.
James végigfuttatta tekintetét a jelenlévőkön. Dalton elképzelte, hogy James
mindazokat is látja, akik már nem lehetnek közöttük.
- Aszondom, helyes a bőgés.
Kurt bólintott. Minden szem ismét Daltonra szegeződött. Stubbs előrehajolt.
- Nos, mirő' van szó, főnök?

Feebles kényelmetlenül fészkelődött elegáns, új mellényében, és ujjával lazítgatta

a nyakkendőjét az ádámcsutkájánál. Úgy érezte magát, mint egy csapdába esett róka,
hiába bizonygatta Button, hogy még a Parlamentben is megállná a helyét. Alaposan
elütött régi önmagától, középen gondosan elválasztott, olajjal lesimított hajával. Az
orrán ülő jellegtelen szemüvegnek köszönhetően még inkább egy alázatos titkárra
hajazott
Légy tudálékos, emlékeztette magát. Légy irodakukac, aktatologató, vérszegény és
fontoskodó alak, aki látástól vakulásig robotol, mások ügyeit intézve.
Lord Liverpool jelent meg a főbejárati lépcső tetején, ő indult lefelé utoljára.
Kezdődjék a tánc. Feebles a papírkötegeit a melléhez szorítva iparkodott felfelé a
lépcsőn, legcikornyásabb stílusában motyogva az orra alatt.
Egy... kettő... A Liverpool alatt lévő lépcsőfoknál tartott. Három. Úgy tett, mintha
az egyik cipője beakadt volna a lépcsőfok alá, és tökéletes botlást színlelt - egyenesen
nekiesve a Liverpool bal oldalán lévő férfinak. A fickó ösztönösen odébb lépett, így
Feebles papíresővel terítette be őlordságát.
Feebles csupán egyetlen frázist gyakorolt be a finomkodó titkár szerepéhez,
Button hathatós közreműködésével.
Azonnal szorgalmasan porolgatni kezdte őlordságát, mintha a szétszórt papírok a
szemétkosárból kerültek volna ki.
- Jaj, istenem, milyen kétbalkezes vagyok! Micsoda kétbalkezes vagyok! Te jó
ég. Te jó ég!
Liverpool fájdalmas arccal állt meg a lépcsőn.
- Nincs semmi bajom, jóember. Inkább a papírjait szedje össze, s ne velem
foglalkozzon.
Feebles lenézett a szanaszét heverő iratokra és elszörnyedve sikoltott fel.
- Te jó ég!
Liverpool és társa azonnal faképnél hagyták, és vissza sem nézve továbbmentek a
lépcsőn, Feebles azonban nem zökkent ki a szerepéből, akkurátusan összerakosgatta a
szétszórt lapokat, a számozott kulccsal együtt, amely korábban Liverpool
mellényzsebében rejtőzött, mostanra azonban átvándorolt Feeblesébe. Ezután kiosont
az utcai kijáraton, ahol Stubbs várta egy jelöletlen kocsiban. Indulhat a terv.

Button szöszmötölt az óriási vörös kabát arany paszományaival, gondosan

igazgatva őket a dohogó Kurt mellkasán. Mivel a katonák nem viselhettek hosszú
hajat, Kürt hullámos fürtjeit fel kellett tűzni a feje tetejére, akár egy lányét, hogy
elrejthesse a Királyi Lovasgárda magas parancsnoki sisakja alá.
A sisak eredeti volt, a Gárda raktárából csenték el. Olyan egyenruha viszont az
életben nem készült még, amely ráillene a Klub első számú merénylőjének gigantikus
alakjára, így Button összeállított egyet vörös gyapjúból és arany paszományokból, bár
egyre azon aggódott, s ennek hangot is adott, hogy az aranygombok nem passzolnak
tökéletesen az egyenruhához.
 - Ne izgasd magad, Button. Csak nem gondolod, hogy ha bárki meglátja ezt a
fizimiskát, foglalkozik majd az egyenruhája díszeivel?
Kurt lassan elfordult, hogy Jamesre nézzen, s magával húzta Buttont is, miközben
a komornyik rajta csüngött, James csak mosolygott a behemót emberen.
- Gyerünk, Kurt. Ugye tudod, hogy úgy szeretlek, mintha a testvérem lennél?
Kurt csak morgott egyet, majd letépte magáról Buttont, mintha egy piócától akart
volna megszabadulni.
- Mosmá' jó. Haggyá békibe'.
Button méltatlankodott.
- Senki nem értékeli a tökéletességet. Miért is strapálom magam, kérdezem én? -
Összeszedte szabászkellékeit és kimasírozott a szobából. Hallatszott sértődött
dörmögése, ahogy ment végig a folyosón. - „Mosmá' jó” - csak ennyit mondott. - Mi
az, hogy jó, zseniális, én mondom, de méltányolja-e ezt valaki? Nem hiszem...
James Kurtra vigyorgott.
- Jobb, ha vigyázol vele. Már elfelejtetted, hogy ez a zseni mibe öltöztette
Daltont, amikor ez az egész elkezdődött? Mit szólnál a lifegő, csipkés kézelőhöz és a
magas sarkú cipőhöz?
Kuürt ismét mordult egyet, de nem szólt semmit. Tulajdonképpen James sem hitte
igazán, hogy Button bosszút forralna Kurt ellen, mivel a lakáj rajongott a szakács híres
petit fours süteményéért.
Kurt kulináris zsenialitásának pusztán a gondolatától máris megkordult James
gyomra. Sajnos a főmerénylőt túlságosan is elfoglalta a ma esti kalandra való
készülődés ahhoz, hogy bármilyen ételkölteményt készíthessen. James szomorúan
konstatálta, hogy holnap estig várnia kell a kedvenc gyümölcsös trifle-jére.
Kurt meghallotta a gyomorkorgást, és ez roppant hízelgett a hiúságának.
- Szerezzé' be málnát - mordult rá Jamesre, szokásos beszédstílusában. - És friss
tejszínt meg vajat.
James térde elgyengült.
- Lehet, hogy ma este korán végzünk? Mindenesetre reménykedjünk.
Kurt vállat vont és a személyre szabott egyenruhája fölé kanyarította köpenyét. A
fejfedőt a hóna alá csapta, jól elrejtve a köpeny alá, majd szó nélkül sarkon fordult és
kiment a szobából. James is felkapta a köpenyét és utána iramodott.
- Ha ma este hozzáfognál a piskótatésztához...

Clara megmozdította a fejét az asztalra fektetett karján. Valami felriasztotta, de

képtelen volt kinyitni a szemét. Talán nem is történt semmi...
Egy kulcs fordult halkan a zárban, s ettől azonnal olyan éber lett, mintha hideg
vizet zúdítottak volna végig a hátán. Felugrott és megállt az ajtóval szemben. Ki lehet
az ilyen késői órán?
 Az ajtó kivágódott. Clara pislogott a folyosóról beáramló fényben. Majd egy óriás
jelent meg a kivilágított ajtóban. Egy óriás, akit azonnal felismert, és szívét jeges
rémület szorította össze.
Kurt.
A lélegzete is elállt, ahogy rádöbbent, legnagyobb félelme vált valóra. Liverpool
meghozta a döntését. Kimondta rá a halálos ítéletet.
A behemót férfi belépett, s annyira Clara fölé magasodott, hogy az asszony
kénytelen volt teljesen hátradönteni a fejét, hogy az ijesztő arcba nézhessen. Kurt
szenvtelenül pillantott vissza rá.
Majd a tekintete az asztalon lévő rajzra villant. Clara elől hagyta, hogy az a
tintaként használt ragacs megszáradjon. Jaj, ne. El kellett volna dugnia. Ha az egyetlen
alkutárgya elvész, egészen biztos, hogy ő is eltűnik a színről.
Szeme előtt rázkódni kezdtek Kurt gombjai. Aztán érdes, dörgő hang tört elő a
férfi széles mellkasából. Ez... nevetés volt?
Gyorsan felkapta a most már megszáradt rajzot, összetekerte és közben hátrálni
kezdett. Kurt egy pillanatig méregette nehéz szempillái alól, majd megfordult és a
hóna alá kapta a nő táskáját, mintha pehelyből lenne.
- Nyomás - mordult Clarára. - Meglepő gyorsasággal előrelépett, az egyik lapát
kezével átfogta a nő karját és máris vonszolta magával. Nem bántotta, de Clarának
semmiféle eszköze nem volt, hogy küzdjön ellene. A lába alig érintette a földet, ahogy
a férfi maga után húzta a folyosón egy másik ajtóig. Ez egy közönséges, keskeny ajtó
volt, a falba rejtve. Vajon a szolgák szoktak átjárni rajta?
Kurt kettőt kopogott, aztán kinyitotta. Belökte Clarát, és bezárta a sötét helyiségbe.
Karcoló hangot hallott, s felgyulladt egy apró fény. Egy férfi állt előtte, egy égő
fadarabot és egy összetekert kötelet tartott a kezében, arcán csibészes mosoly ült.
Clara körül megfordult a világ.
- Monty?
Dalton hallgatott, csak a mosolya lett még szélesebb.
- Ha úgy tetszik.
Clara összeszedte magát.
- Én... annyira ijesztő volt... úgy... - Miért mentegetőzik egy embernek, aki
elrabolta őt? Már nem először.
Felrázta magát kábultságából.
- Mit akar tőlem, milord?
Dalton összeszűkült szemmel nézett rá.
- Azt hiszem, a Monty jobban tetszett. - Az égő fadarabot egy gyertyatartóhoz
tartotta. A helyiség valamiféle kelléktárnak tűnt a palota személyzete számára. Dalton
elkezdte letekerni a kötelet és egy csúszóhurkot formált a végére.
Clara nem tudta mire vélni. Kurt és Dalton együtt dolgoznak. Ez jó hír vagy rossz?
- Mit csinálnak?
 A férfi megállt, fejét oldalra biccentette, és méregette az asszonyt. Annyira
fantasztikusan nézett ki Dalton, talpig fekete öltözékében kirajzolódott formás, izmos
teste, hogy Clara egy pillanatra elmerült a fantáziálásban. Mindössze a selyemmaszk
és a padlás intim hangulata hiányzott.
Hová tűnt a józanságod? Nagyon ácsingózol valamire! - Clara megzabolázta
elkalandozó gondolatait. Mialatt Dalton tovább játszadozott a kötéllel, hevederfélét
készítve belőle, Clara rádöbbent, hogy ismét el akarják rabolni.
- Nem mehetek el innen! Konfliktusba kerültem Lord Liverpoollal. Képzeld, mi
lenne, ha szökéssel próbálkoznék.
- A fészkes fenébe - fordult felé Dalton bosszúsan. Az egyik karjával magához
rántotta és szájával a szájához közelített.
Clara valójában soha nem fogta fel, milyen mély a férfi iránti vonzalma, most
azonban, hogy Dalton hozzáért, az érzés elsöprő erővel tért vissza. Térdei
elgyengültek, pulzusa vágtatni kezdett, két karja pedig egy pillanat alatt fonódott a
férfi nyaka köré.
Íze betöltötte a száját, hevesen csókolták egymást. Clara súlytalannak érezte magát
Dalton ölelésében, mintha testetlenül lebegne. Amikor a férfi hozzáért, mintha örvényt
keltett volna benne.
Dalton hátrébb lépett, kibontakozva az ölelésből,
- Azt képzeld el, mi lenne, ha nem - mondta. Beletelt egy hosszú pillanatba, míg
Clarának sikerült visszaemlékeznie, miről volt szó korábban.
Vagyis Dalton arra célzott, képzelje el, mi történne, ha nem próbálna megszökni
Liverpooltól. Belegondolt, hogy néhány pillanattal azelőtt mennyire biztosra vette,
hogy elbúcsúzhat az életétől. Bólintott
- Igazad lehet.
Gyors, mozdulattal felrántotta a szoknyáját és a harisnyatartójába dugta az
összetekert rajzot. Amint felnézett, örömmel állapította meg, hogy most Dalton vág
olyan meglepett képet, mint amilyet valószínűleg ő pár perccel ezelőtt.
Újra megigazgatta a szoknyáját.
- Mehetünk? - vonta fel szemöldökét, és határozottan nyújtotta a kezét a kötél
után. Dalton szó nélkül besegítette a hevederbe, de Clara úgy érezte, a férfi kissé
izgatottabban veszi a levegőt és kezét kicsit túl hosszú ideig tartotta az ő kezén. Dalton
megfordult, és valamivel küszködni kezdett az asszony háta mögött. Clara most vette
észre, hogy egy furcsa szekrény van a falba építve. Dalton kinyitotta, és egy sötét akna
tűnt fel mögötte. Clara felkapta a gyertyát és előreóvakodott, hogy félve lepillantson...
aztán még lejjebb... míg az akna beleveszett a feketeségbe. Felszálló meleg légáramlat
simogatta haja elszabadult tincseit. Furcsa szagot érzett... lúg?
Visszahúzta a fejét és egy pillanatra lehunyta a szemét.
- A szennyesruhák közé akarsz leereszteni?
Dalton bólintott, rendkívül elégedett volt magával.
 - Teljesen észrevétlenül ereszthetünk le téged a pincébe. Senki nem dolgozik ezen
az éjszakai órán, és egyenesen a Szent István-kápolnába juthatunk el innen az odáig
vezető alagúton át. Stubbs pedig már ott vár minket a kocsival.
Clara felsóhajtott
- Egyszer majd megbeszéljük, mi a véleményem az ajtók használatával
kapcsolatban. - De nem most. Megragadta a nyílás felső keretét és felhúzódzkodott,
először Dalton segítségével. A lyuk szélén üldögélt, a fakeret belevágott a combjába,
szinte megdermedt, amikor a férfi az arcához ért.
- Csak óvatosan, édes Clarám.
Belenézett a földöntúli szépségű ezüst szempárba, és pislogni kezdett a belőle
sugárzó érzelmek láttán. A maszk immár végleg eltűnt róla.

Clara körülnézett Anglia történelmének legtitkosabb intézményében, és

csodálkozott, hogyan is kerülhetett ő ide. Soha nem hitte volna, hogy egy
hagyományos férfiklubba beteheti a lábát, azt pedig végképp nem, hogy egy
kémtanyán ilyen örömmel fogadják majd.
Mindannyian kedvesek voltak a maguk módján. A behemót, félelmetes fickó,
Kurt, lekváros fánkkal vendégelte meg, mintegy bocsánatkérésként a korábbi
támadásért. A férfi csak mordult egyet, amikor Clara megdicsérte a művét. Egyet
rögtön meg is evett, hogy örömet szerezzen Kurtnak, és hősiesen tartotta magát,
nehogy elpiruljon a felelevenedő emlékektől.
Button, egy rendkívül pedáns és elegáns figura a színházi történeteivel
szórakoztatta, és azt állította, ezek kiváló ihletet adhatnak Clara rajzaihoz.
Egy elnyűtt kisember, aki furcsán ismerősnek tűnt, szégyenlősen átnyújtott az
asszonynak egy arany fésűt hajdísznek. Clara ünnepélyesen megköszönte, és nem
firtatta az eredetét.
- Helyesen tette, hogy visszahozta hozzánk az úriembert - szólt Stubbs
megilletődve. A fiatal portás láthatóan belehabarodott az asszonyba. Clara lefogadta
volna, hogy a fiatalember óránként legalább egyszer szerelembe szokott esni.
Dalton és James Cunnington a nagyterem egyik sarkában maradtak a terv
megbeszélése céljából. Clara folyamatosan magán érezte Dalton tekintetét. Ez persze
nevetséges, hiszen köztük nem lehet semmi sem. Kivéve a férfi korábban tett,
meglehetősen döbbenetes ajánlatát...
Amint Clara megérkezett, Dalton bemutatta őt mindenkinek, majd félrevonta.
- Meg kell értened, még nincs vége. Meggyőződésem, hogy Liverpool a
nyomodba ered. - Szeméből aggodalom sugárzott.
Clara bólintott.
- Tudom. Egyszerűen meg kell értetnünk vele, hogy nem irányíthatja az életünket
- vagyis az életemet.
 - A dolog nem ilyen egyszerű, Clara. Te komplikációt jelentesz. Liverpool pedig
nem szereti a komplikációkat.
- Ó, azt hiszem, tudok egy módszert, amivel rávehetjük Liverpoolt, hogy
hallgasson meg. - Benyúlt a táskájába, elővette - a rongyossá gyűrődött tapétadarabot,
és átnyújtotta Daltonnak. A vastag fekete vonalak láttán Dalton szeme elkerekedett.
Megrázta a fejét.
- Ez veszélyes! És valamiképpen... nem is tudom, mi erre a pontos kifejezés...
árulásnak számít. Van fogalmad róla, milyen veszélyes tud lenni Liverpool?
- Ha bele gondolok, hogy az utóbbi héten mennyit futottam, hogy mentsem az
életemet, azt hiszem, van valami halvány sejtésem. De hogyan tudnék normális életet
élni ilyen körülmények között?
- Ez nem jó módszer. Rá sem merek gondolni, mi történne veled, ha meghúznád
ennek az oroszlánnak a bajszát. Valami mást kell kitalálnunk.
- Azt hiszem, Nyugat-Indiába szökhetnék, ha minden kötél szakad.
- Inkább dolgozz nekem. - A szavak hirtelen szaladtak ki Dalton száján, mintha
már régóta ki akarta volna mondani őket, de ez nem tudatosodott benne.
Clara legalább annyira meglepődött, mint Dalton maga. A férfi folytatta.
- Az Álruhások soha nem rendelkeztek megfelelő azonosító rendszerrel.
Alkalmaználak az Álruhások Klubjának hivatalos rajzművészeként és rajtanáraként.
- Ó, hiszen én még iskolában sem taníthatnék művészetet, mivel nincs hozzá
valódi tehetségem. Az akvarelljeimen a színek élettelenek, az olajfestményeim
egyenesen pocsékok.
- Nos, pocsékolajfestmény-készítő hölgyem, ez olyan hely, ahol taníthatsz. Nagy
hasznára válna a fiatal Álruhásainknak, ha fel tudnának vázolni egy-egy gyanús
személyt és megmutathatnák a többieknek. Ha meglett volna ehhez a képességem,
James már napokkal hamarabb azonosítani tudta volna Nathaniel Reardont, és
megspórolhattunk volna magunknak egy csomó kellemetlenséget.
Clara csak bámult rá egy pillanatig.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet bármiben is együttműködnünk a jövőben. Én is
boldogtalan lennék és te is. - Sarkon fordult és távozott, bár minden egyes lépéssel
jobban sajgott a szíve.
Tehát Clara csupán egy elbájoló vendég lehet az Álruhások számára, mialatt
megpróbált nem gondolni Dalton égő tekintetére.
 27.

Dalton észrevette, mennyire megbabonázta embereit Clara a bátorságával és

elbűvölő szépségével. Mindannyian elolvadtak tőle, különösen, amikor elvett egy darab
szenet a kandalló rostélyáról és elkezdte felskiccelni az Álruhásokat, egyiket a másik
után.
Ott tolakodtak körülötte, lökdösődve, hogy ki legyen a következő, akinek a
karikatúráját papírra veti. Térképeket és különféle iratokat áldoztak fel, sorra adogatták
varázslatosan gyors keze alá. Dalton pedig benyúlt saját kabátzsebébe, hogy elővegye a
még ott rejtőző két összetekert rajzot.
Végül is mind ez idáig nem állt Liverpool elé a bizonyítékaival. Pedig nem volt
benne logika, hiszen mindannyian tudták, csak idő kérdése, és Liverpool eljön hozzájuk.
Az őrök meglehetősen tökéletes személyleírást fognak adni Kurtról.
Dalton mégis úgy vélte kényelmesebbnek, ha korábbi mentorát a saját területén
győzi le, Körülnézett a füstös teremben, figyelte, hogyan veszik körül az emberei a nőt,
akiért ő mindent feladott volna, sőt talán még most is feladna.
A saját területét. A saját szívét és lelkét. Pontosan tudta, mi a szándéka, és hogy mit
hajlandó fizetni érte.
Ismét a kezében tartott két papírtekercsre esett a pillantása. Mind ez idáig nem állt
Liverpool elé a bizonyítékaival.
A határozott lépések zaja addigra már közelről hallatszott. Megérkezett Liverpool,
oldalán a hallgatag Reardonnnal, s annyi testőrrel, hogy elegen lettek volna a teljes
Álruhások Klubjának elsöprésére.
Liverpool nem vesztegette az idejét holmi formaságokra.
- A nőért jöttem.
Az Álruhások egy emberként álltak Clara elé, míg teljesen eltakarták karcsú alakját.
Dalton eléjük lépett, és a hátán érezte emberei támogatásának melengető erejét.
- Attól tartok, nem kapja meg, milord.
Liverpool biccentett egyet. A testőrök egyszerre emelték lövésre fegyverüket az
Álruhások sorfalára célozva.
- Nem volt elég egyszer mondanom? Adják át nekem a nőt.
- Clara. Clara a neve, milord.
Liverpool Daltonra nézett.
- Felfogtad egyáltalán, hogy mit teszel?
 Dalton bólintott.
Liverpool zökkent ki először a nyugalmából. Arca vörös lett, és Dalton látta, hogy
mindkét keze ökölbe szorul az oldala mellett.
- Ha továbbra is kitartasz emellett, az kizárólag a te érdekedet szolgálja. Nem az
Álruhásokét. Nem a Koronáét. Nem Angliáét.
Dalton sajnálkozva rázta meg a fejét.
- Hát nem érti? Ő maga Anglia. Anglia szépsége, tüze, lelke. Amikor őt védem, az
országomat védem. Az ügyünk túlmutat a konvenciókhoz ragaszkodó egyszerű
hagyományokon és önkényes határokon. Miért harcolunk, ha nem a kincset érő
legkiválóbb asszonyainkért?
- A romantikus ideáid mindig is bajba kevertek, Dalton. - Liverpool tekintete kicsit
sem enyhült meg, de Daltonnak feltűnt, hogy most a keresztnevén szólította, amit
Liverpool nem tett azóta, hogy a fiatal Montmorency megkapta a nemesi címét.
- Ha most bajban vagyok, akkor továbbra is baj lesz, mivel... - Dalton hátranézett
az embereire és elmosolyodott. – Nem adjuk át önnek Clarát. Sőt, amennyiben ismét
megpróbálja eltüntetni, vésse eszébe, hogy a kerek világon nincs az a hely, ahová
elrejthetné úgy, hogy ne találjunk rá.
Ott állt, rendíthetetlenül, és mosolygott Liverpoolra.
- Szeretjük őt és befogadjuk magunk közé.
Liverpool gúnyosan felnevetett.
- Milyen minőségben? És vajon mi végre bíznátok meg benne? Aláírom,
rejtőzködni nagyon tud, de valószínűleg Sir Thorogoodként folytatni fogja a ténykedését.
Dalton elmosolyodott.
- Nem ő Sir Thorogood. És ön nem tudja bizonyítani, hogy ő az.
Liverpool szkeptikusan nézett rá.
- Nem? Akkor kicsoda Thorogood?
Dalton egyre szélesebben mosolygott.
- Én vagyok.
- Nem. Én vagyok - lépett előre James.
Stubbs és Button egyszerre mozdultak.
- Én vagyok az!
- Nem, uram, jómagam!
Az Álruhások egymás után léptek ki és mindannyian ugyanazt állították. Liverpool
utálkozva nézett végig rajtuk.
- Ez cseppet sem mulatságos. Felfogták, hogy ezért a zendülésért nem lesz más
választásom, mint hogy feloszlassam a szervezetüket?
- Nem, ezt nem teheti meg!
Dalton megfordult és látta, hogy Clara kilép az ő testének védőpajzsa mögül,
kezében egy összetekert rajzot tartva.
- Clara...
Az asszony csendre intette. Dalton elhallgatott, de rossz érzéssel figyelte, mit tervez.
 Clara összeszedte bátorságát, és egyenesen Liverpool elé lépett, elszántan felszegett
állal.
- Alkut akarok kötni önnel, milord. Együttműködést ajánlok, s cserébe
megbocsátást kérek.
Liverpool biccentett.
- Hallgatom, folytassa.
- A következőket szeretném: hagyja működni az Álruhásokat, ahogyan eddig tették.
Mentse fel Daltont mindennemű következmény alól, amire ön szerint rászolgált azért,
hogy az én pártomra állt. Cserébe átadom önnek ezt.
Átnyújtotta Liverpoolnak a rajzot, és lélegzet-visszafojtva várta a reagálását. A
miniszterelnök óvatosan, de némi gyanakvással vette át, majd hátat fordított a testőrének,
míg kibontotta.
Clara nem mert volna megesküdni, de mintha egy káromkodás hagyta volna el
Liverpool száját. Ezért aligha hibáztathatta, hiszen a rajz egyértelműen és felismerhetően
Liverpoolt ábrázolta, ahogyan négy alak felett áll: az egyikük egy emelvényen, hárman
körülötte, s mindegyikük végtagjain zsinórok láthatók, melyek az óriás Liverpool
felséges kezéhez vezetnek.
Fleur azonban ezen a rajzon már nem táncosnőként szerepel, csupán egy szomorú
nőalak, a brit zászlóba burkolva. Egyértelműen Angliát jelképezi. A három megviselt, de
nemes arcú, a nőt bálványozó figura neve az aláírás szerint: „Jog", „Igazság" és
„Igazságszolgáltatás'.
Miután egész este a mennyezetet bámulva elmélkedett, Clara rádöbbent valamire a
szigorú elvekhez ragaszkodó Liverpoollal kapcsolatban. Ez az ember nem önnön
indíttatásából üldözte őt.
Saját megfigyelései és Dalton történetei alapján hirtelen világossá vált Clara
számára, hogy őlordsága csupán háromféle módon képes osztályozni az embereket.
Vannak az ártalmatlanok - akikről tudomást sem kell venni. Vannak a veszélyesek -
akiket el kell távolítani.
És vannak a hasznosak - akiket Liverpool saját eszközeiként használ. Clara
kisodródott az ártalmatlan kategóriából, és a meggyilkolására adott utasítás kétségkívül
arra utal, hogy Liverpool elvei szerint veszélyesnek minősíttetett...
Nincs más hátra, módot kell találnia arra, hogy eszközzé váljon.
Lord Liverpool gyorsan összetekerte a rajzot.
- Azt hiszem, megtartom.
- Kérem - bólintott komoran Clara. - Csupán azt akartam demonstrálni vele, hogy
ha meg tudnánk egyezni, rendkívül hasznosnak bizonyulnék az ön számára.
Lord Liverpool egy igen hosszú pillanatig fürkészte. Ettől Clara elbizonytalanodott.
Összefont ujjait megfeszítette és szobormereven állt.
- Áll az alku, két feltétellel - szólalt meg végül a miniszterelnök. - Az egyik:
holnaptól kezdve Sir Thorogood az ön hátralévő élete során nem fog még egy vödör
vizet sem lerajzolni.
 Az asszony bólintott: Fájt, hogy elveszíti énje egy részét, de számított rá, hogy
Liverpool ezt fogja kérni tőle.
- Kettő: rajzol még egyetlen, utolsó karikatúrát, az én utasításaim szerint. Módot
adott rá, hogy kioltsam a közkíváncsiság utolsó szikráját is, melyet ön lobbantott lángra a
Fleurről szóló rajzával, és hogy végre napvilágra kerülhessenek a Liliom Lovagjai, aztán
lassan el is enyésszenek majd.
- És ön nem bünteti Daltont és az Álruhásokat - tartott ki tovább álláspontja mellett
Clara.
Liverpool egy pillanatig méregette.
- Tudja-e, hogy saját maga számára semmit sem kért?
Clara elengedte a kérdést a füle mellett. Megrázta a fejét.
- Csak azt akarom, hogy békén hagyjanak. Tehát, szavát adja, hogy nem bünteti
Daltont és az Álruhásokat? - Kész volt rá, hogy akár egész nap ott álljon, és
ragaszkodjon kérése teljesítéséhez, Liverpool azonban csak kurtán biccentett és intett a
Királyi Testőröknek, hogy hagyják el a klubot.
Majd ismét az asszonyhoz fordult, szemében jeges fény csillant.
- Most pedig rajzolnia kell nekem. - Magához intette a hallgatag fiatalembert, aki a
kísérőjeként jött vele. - Nathaniel, eljött az idő.

- Tehát mit akar tőlem? - nézett ijedten Clara Liverpoolra és Nathanielre.

- Az utolsó karikatúráját, Sir Thorogood. Tekintse utolsó megjelenésének.
- Wadsworth-ről, mint hősről? És mi van Nathaniellel?
- Róla fogja megmintázni az utolsó konspirátor portréját.
Ekkora igazságtalanság hallatán Clarának elállt a lélegzete.
Esdeklő tekintetet vetett Nathanielre, a férfi merev, fehér arca azonban nem
nyugtatta meg.
- Ennek így kell történnie, Clara. Le kell leplezni a Liliom Lovagjait, különben
láthatatlanul működnek majd tovább. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy
elveszítsük a brit csapatok fegyverszállítóját. A fiatal Wadsworth attól tette függővé a
támogatását, hogy a családja neve fennmaradhasson.
- De mindez Nathaniel jó hírnevébe kerül! Teljesen tönkreteszik őt!
Liverpool bólintott. - Reardon tudja, mi a kötelessége.
Nathaniel megrázta a fejét.
- A Fleurrel kapcsolatos közkíváncsiságot ki kell elégíteni,méghozzá úgy, hogy a
tényeket a mi verziónk szerint tálaljuk.
Emellett le kell fegyverezni a Liliom lovagjait. Ha a csoportot nevetség tárgyává
tesszük, ha bárki, aki kapcsolatba hozható velük a pletykák kereszttüzébe kerül, a Liliom
Lovagjai - ha megkésve is - a nyilvánosság előtt múlnak ki. Sajnos, úgy látszik, a rajz
harmadik alakjában rám ismertek. Megindultak a pletykák, és London ma reggel
felbolydult.
 Clara rászorította tenyerét a szívére.
- Ó, Nathaniel, tönkretettem magát.
Liverpool felvonta a szemöldökét.
- Teljesen. Ez talán jó lecke lesz, hogy egy életre megtanulja, ne üsse bele az orrát a
mások dolgába, ifjú hölgyem.
- Az én akcióimra semmi szükség nem lett volna, ha önök teszik a dolgukat! -
háborodott fel Clara.
- Clara! - fogta meg a karját Nathaniel, miközben az asszony és Liverpool közé
lépett. - Sem az idő, sem a hely nem alkalmas erre.
A nő kelletlenül fordította el a fejét.
- Lord Liverpoolnak ön mit sem számít, Nathaniel! Sőt, senki és semmi sem fontos
a számára!
- Nagyon téved, Mrs. Simpson - szólalt meg fagyos hangon, kifejezéstelen arccal
Liverpool. - Számomra Anglia a fontos.
Clara kihúzta magát.
- Nekem is, milord.
Stubbs izgatottan lépett be, kezében papírt és tintát hozott. Clara átvette tőle, majd
leült az asztal mögé.
- Ha megengedi, hozzá is fognék. - Végighordozta tekintetét mindkét férfin. A
szíve sajgott Nathaniel merev arca láttán, és fellobbant benne a harag Liverpool
közömbös arckifejezése miatt. - Nem tart tovább egy óránál.
Egyetlen óra, hogy porig romboljam egy emberéletét Mekkora hatalmam van. Én
lettem a változás ura, konstatálta magában Clara.
Amikor elkészült a rajzzal, kiment az irodából, hogy átadja az utolsó karikatúráját
Liverpoolnak. Száraz szemmel nézett a férfi arcába, szívén mázsás súly ült.
- Tessék, milord. Végérvényesen Lord Reardon árulója lettem.
Liverpool ajka megvonaglott.
- Ne fogja fel ennyire tragikusan, gyermekem. A jó hírnév jön és megy. Reardon túl
fogja élni. - Elvette az összetekert rajzot és kibontotta, majd egyetértőleg bólintott. Az
asszonyról tovább tudomást sem véve Daltonra nézett.
Clara vonakodva fordult Nathanielhez.
- Megtanultam a leckét. Soha többé nem rajzolok politikai karikatúrát.
Nathaniel megfogta a kezét. Rendkívül lehangolt volt, a fájdalom kiült az arcára.
- Most mihez kezd majd? - kérdezte az asszony.
- Folytatom az eddigi életem, azt hiszem. Liverpool szerint tulajdonképpen ez a
legjobb, hiszen ki gyanítaná, hogy a Királyi Négyes egyik tagja áruló?
Clarának leesett az álla.
- Maga az? Dalton tudja?
- Persze. Tudnia kell. Végtére is, én vettem át a Kobra helyét. Liverpool hívott haza
Angliába, amint Dalton leköszönt.
Clara elmosolyodott.
 - Az apja biztosan nagyon büszke.
Sötét fájdalom suhant át Nathaniel arcán, de csak egy röpke pillanatig.
- Nem tudja, és nem is tudhatja meg. Az elméje már nem teljesen tiszta, és
Liverpool attól tart, ha elmondja neki, engem kompromittál.- Vállat vont és
kényszeredetten elmosolyodott. - Aligha számít valamit, hiszen apám soha nem tartott
túl sokra.
- Ó Nathaniel - Clara nem talált szavakat. - Én...
A férfi finom csókot lehelt az ujjaira és elengedte Clara kezét.
- Ne mentegetőzzön - szólt, és elhagyta a helyiséget.
Liverpool is távozni készült. Az utolsó pillanatban még visszafordult, és
becsmérlőén végigmérte az Álruhások gyülekezetét, majd Daltonhoz fordult.
- Ki gondolta volna, hogy egy fiú, akit én neveltem fel, valaha odáig alacsonyodik,
hogy egy ilyen gyülevész társaságot tartson fenn?
Dalton komoran nézte Liverpoolt. Keresztapja ezt sohasem értené meg.
- Én nem vagyok olyan, mint ön. Soha nem is leszek. Mégis értéket képviselek az
ön számára, csakúgy, ahogy ők mindannyian. Remélem, a továbbiakban is
megérdemlem, hogy helyem legyen közöttük. Azonban még várom, hogy
ragadványnevet adjanak nekem, ahogyan az az Álruhásoknál szokás.
Liverpool lebiggyesztette ajkát.
- Fogalmam sincs, miért jó ez neked. De csak tessék, érezd jól magad az
ellenszenves társulatod körében. Mindenki a maga sorsának kovácsa. Önszántadból
léptél a pokolba vezető útra.
Dalton szája sarka megvonaglott. Most nem szabad, hogy látsszon rajta, mennyire
megkönnyebbült.
- Köszönöm, uram.
Liverpool összeszűkült szemekkel nézett Clarára. - Feltételezem, igényt tart némi
jutalomra, amiért közreműködött a Liliom Lovagjainak megsemmisítésében.
Clara pislogott.
- Nem hinném...
A miniszterelnök felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.
- Tudatom önnel, hogy nem kenyerem az erőszak. Nem fog többet kapni, mint
amennyit bármely más polgár kapna a Korona kincstárából.
- De...
- Vitatkozik velem, gyermekem?
Clara megadta magát.
- Dehogy, milord.
- Nem veszítem szem elől, kislány.
Clara felvonta a szemöldökét.
- Én sem önt, milord.
Liverpool kisietett, testőrével szorosan a nyomában. Miután távoztak, Dalton
fellélegzett. Megfordult és azt látta, hogy Stubbs, Button és Kurt vigyorognak a háta
mögött. Kurt ijesztő grimaszt vágott, s közben kivillantotta néhány még épen maradt
fogát. Dalton úgy döntött, ezt mosolynak tekinti és visszanevetett rá.
- Mi van veletek, fiúk?
Stubbs a fejét csóválta.
- Ön aszonta őlordságának, hogy még nem kapott nevet tőlünk.
Button felnevetett.
- Azt hittük, hogy tudja. Ugye.
Dalton mosolya lehervadt. Az, hogy nem kapott még nevet az Álruhásoktól jobban
aggasztotta, mint azt akár magának is bevallotta volna.
- Hogy tudom? Mit?
Ettől Button és Stubbs hisztérikus hahotázásban tört ki, kezükkel hadonásztak, hogy
ne is törődjön velük, és a zsebkendőik után kutattak.
- Haggyátok má' abba, tökfejek. - Kurt Dalton felé pislogott. - Iszen má' van neve,
uram. Hetek óta így szólíccsuk.
Dalton zavartan pislogott, bár éledezni kezdett benne a remény. - Adtatok már
nevet? És mit?
- Arró' jutott eszünkbe, hogy ízekre tud szedni bárkit úgy, hogy közbe' nem is
szitkozódik. Eccer se. Még a hangját se emeli fel. - Kurt várakozóan nézett rá, de
Daltonnak még mindig nem derengett semmi.
- Én tudom - lépett előre Clara, James pedig mögé állt. A nő összefonta a karját és a
régi, pajkosgyermek-mosolyát villantotta rá. - Te vagy az Úriember.
Az Úriember. Dalton szívverése lassult végre, és béke telepedett a lelkére. Hát
persze. Az Álruhások kezdettől fogva elfogadták őt. Ő volt az, aki nem fogadta el saját
magát.
Clarához fordult és feléje nyújtotta a karját. Gyengéden megérintette a vállát egy
pillanatig, majd végigfuttatta ujjait a kecses karon és végül a kezébe vette a kezét.
- Ezt mind neked köszönhetem - mondta.
A nő a fejét rázta.
- Ez az ön vidám bandája, milord.
Az ujjaik egymásba fonódtak. Az asszonyé kissé szégyenlősen, vonakodva.
- És lenne kedve csatlakoznia mi vidám bandánkhoz, milady?
Clara végighordozta tekintetét az embereken. Dalton sok bátorító mosolyt látott a
szeme sarkából, miközben csak az asszonyt nézte. Nem mert másfelé fordulni, furcsa
mód attól tartott, még eltűnik a szeme elől.
- Nem is tudom... még soha nem tanítottam.
Dalton két keze közé vette Clara kezét.
- Dehogynem, Mrs. Clara Rose Thorogood Simpson. Méghozzá engem.
Letérdelt a nő elé. Clara fülig pirulva nézett le rá, mivel az Álruhások lelkes
hurrázásba fogtak.
- Sokkal értékesebb nő vagy, mint akit érdemlek, mégis meg kell mondanom:
szeretlek Clara - emelte ajkához az asszony kezét. - Szeretlek, akarlak és szükségem van
rád, mindennemű fenntartás nélkül.
Elmosolyodott a nő meglepett arckifejezése láttán.
- Hozzám jössz feleségül? Lennél Lady Etheridge?
Clara csak állt és döbbenten bámulta Daltont.
Az Álruhások kiáltásai elhaltak, ahogy a csend egyre hosszabbra nyúlt. A társaság
körülállta őt és Daltont, s várakozásteljesen figyelték őket. Számonkérő tekintetük
tovább fokozta az utóbbi napok rettenetes feszültségét Clarában, s az asszony remegni
kezdett a kínzó kimerültségtől. Üldözték, levadászták, pisztolyt szegeztek rá, meglőtték
és ledobták egy palota szennyesruhái közé. Most pedig megkérik a kezét?
Válaszra nyitotta a száját, de nem tudott megszólalni. Képtelen volt gondolkodni.
Egyre Dalton hangja visszhangzott benne. Ez a tökéletes megoldás.
- Én nem vagyok megoldandó probléma az ön számára - suttogta végül. Dalton
reményteli mosolya lehervadt, s Clara elszántsága is jócskán alábbhagyott. - El kell
mennem - húzta ki a kezét a férfi szorításából.
- Elmész?
Az asszony kerülte a tekintetét.
- Nem tudok most itt maradni. Muszáj... - Megrázta a fejét, elfordult, a fáradtságtól
csaknem támolyogva. - Muszáj gondolkodnom...
- Clara - pattant fel Dalton és izgatottan fogta meg a karját. - Sajnálom. Milyen
ostoba vagyok... Stubbs! Azonnal keríts a miladynek egy kocsit.
Clara arca megvonaglott.
- Milady? - lehelte riadtan. - Máris feltételezi, milord?
- Clara? Mi a baj? Mondd, mit követtem el?
A nő felnézett az ezüst szempárba. Korábban megtapasztalta, milyen, amikor izzik,
és milyen, amikor fagyos. Annyi arcát látta már ennek az embernek, hogy aligha
emlékezhet mindegyikre.
- Nem követett el semmit. Még csak nem is ismerem önt.
Dalton olyan hirtelen torpant meg, mintha a nő meglőtte volna egy pisztollyal.
- Értem.
Hátrébb lépett tőle.
Clara észrevette, hogy ádámcsutkája fel-le mozog nyelés közben. - Igen. Haza kell
menned. Majd holnap meglátogatlak...
Clara keze a magasba lendült.
- Ne. Időre van szükségem. Gondolkodási időre.
Stubbs jelent meg.
- A kapu előtt áll egy bérelt kocsi az ön számára, milady.
Az Álruhások határozott, vak állhatatossága végigborzongatta Clara gerincét.
Rettentően kimerült. Szólni sem tudott, csak megrázta a fejét és szinte menekült az ajtó
felé.
 28.

A jutalom, amit Clara kapott, több volt, mint valaha is álmodta volna. Beatrice
unszolta, hogy fogadja el.
- Igenis, át kell venned! Neked köszönhető, hogy megszabadultak a Koronát
fenyegető veszélytől. És most már te is híres lettél.
Egyúttal pedig független nő.
Visszatért a Trapp-házba, és egészen új pozíciót foglalt el a családon belül.
Korábban arról ábrándozott, hogy egy kis házat keres magának, de most képtelen volt
rávenni magát, hogy hozzáfogjon.
Akkor arra gondolt, Rose-t fogadja fel, hogy lakjon vele, ám a kis cselédlány most
már szorgalmasan tanult a kémeknél, és rendkívül elégedett volt új helyzetével és
Agathánál betöltött állásával,
- A milady úgy gondolja, lehet belőlem valami - mondta lelkesen Rose, s a szeme
ragyogott a büszkeségtől. - Most má' soha többé nem ejtek el semmit. És a milady úgy
gondolja, hogy kapóra jönnek majd a padláson szerzett ismereteim.
Rose megtalálta a helyét a világban, s Clara ennek tiszta szívből örült. Bárcsak ő is
elmondhatná ugyanezt magáról. A független életforma maga volt a szabadság. A
szabadság pedig borzasztóan magányossá teszi az embert Beatrice pletykás barátnői
között. Most már szabadon szentelhette az estéit az igazi művészetnek, ám ennek
ellenére szinte minden alkotása a kandallóban végezte.
Szabadon álmodozhatott, s ezekben a csodás álmokban soha nem volt egyedül.
Több mint egy heti függetlenség után az egyik délután a szalonban üldögélt, amikor
elhatározta: soha többé nem akarja, hogy bárki is uralkodhasson rajta. Ekkor hasított bele
a felismerés, hogy egész élete során csupán egyetlen ember nem próbálta meg irányítani
őt: Dalton. Feldühítette, az őrületbe kergette, megpróbálta védelmezni, igen - viszont
egyszer sem próbálta meg elnyomni.
Eszébe jutott, hogy a férfi nem is kereste. Egyetlen egyszer sem. És ez csak
megerősítette a gyanúját, hogy a lánykérés hátterében Dalton részéről csupán a
kötelességtudat állt.
Gondolataiból kopogás zökkentette ki. Lehet, hogy...? Gyors léptekkel az ajtóhoz
sietett.
Nem Dalton volt az. A legkevésbé sem.
Egy hajlott hátú öregember állt az ajtóban, kezében kosárral.
 - Ez Trappék háza?
Clara bólintott és átvette a kosarat. Valószínűleg Agatha küldte, aki tudvalevőleg
abban leli örömét, ha ajándékokkal lepheti meg ismerőseit. Clara borravalót adott az
öregnek és megfordult, hogy a kosarat az asztalra tegye. Nem sok kedve volt hozzá,
hogy kinyissa... A kosár nyávogott.
Clara ott helyben letérdelt és remegő ujjakkal bontogatni kezdte a szalagot. Amikor
leemelte a kosár fedelét, egy vörös macska kedves arca nézett szembe vele. Csalódottan
látta, hogy ez nem az ő kedves, megmentett macskája. Egy pillanatra reménykedett, hogy
Dalton megtartotta az ő kedvéért, és gondját viselte a szegény, hasadt fülű állatkának.
Úgy látszik azt gondolta, helyette jó lesz ez a szépséges teremtés.
A macska pislogott rá nagy, zöld szemével, Clara szíve elolvadt.
- Sajnálom. Nem tehetsz róla, hogy nem te vagy az én megtépázott, borzas kis
barátom. - Ujjait gyengéden végigfuttatta a macska fején és finoman megvakarta a füle
tövét. Valami azonban nem stimmelt a puha, bársonyos fülecskével...
Belenyúlt a kosárba, hogy kivegye a macskát, majd odavitte az ablakhoz, a fénybe.
A simaszőrű állatka fülében jól látható hasadásnyomok voltak, melyek soha nem fognak
beforrni.
Szeme könnybe lábadt, magához ölelte a macskát és a selymes fejecskét az álla alá
nyomta. Dalton rászolgált a bizalmára. Sőt, nemcsak hogy rászolgált, de alaposan túl is
teljesítette. Csakis a legnagyobb gondosság, törődés eredménye lehet, hogy az ő drága,
narancslekvár színű cicája ilyen kicsattanó egészségnek örvend.
És ekkor az ő drága cicája belevájta a karmait Clara karjába, kiugrott az öleléséből és
a kosárhoz futott, majd beleugrott.
- Au! - dörzsölte meg a karmolásnyomot, és a macska után nézett. A selymes
bundás jószág immár ismét Clara felé tartott, fogai közt óvatosan cipelve saját maga
icipici hasonmását.
Clara a kosárhoz szaladt, s meglátta, hogy egy másik, tökéletes apróság is van benne,
egy tüneményes, szürke cirmos cica.
- Kiscicák? Ó, te drága, okos cicuska!
Alattuk pedig egy boríték hevert, amit alaposan megtépáztak a rakoncátlan
macskakölykök. Óvatosan felnyitotta és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a benne
lévő levél viszonylag sértetlen.
Elolvasta a határozott, férfias kézírást: „Soha ne feledkezz meg azokról, akikkel jót
tettél Hálás álruhásod."
Miután látta, hogy az anyamacska mindkét kiscicáját az új fészkébe szállította,
melyet maga készített Beatrice legjobb kerevetén, Clara otthagyta a kosarat és berontott
a kis dolgozószobába. Elővett az íróasztalából egy levélpapírt és gyors, határozott
mozdulatokkal róni kezdte a sorokat, hogy elfogadja azt az egyetlen állást, amit
felajánlottak számára, mióta a világa fenekestül felfordult.
„Kedves Lord Etheridge...”
 Clara kiszállt a bérelt kocsiból és egy örömteli vigyor fogadta.
- Mr. Stubbs! Mennyire örülök, hogy újra látom.
Stubbs elvörösödött és hebegett valamit, majd kitárta az ajtót a nő előtt, annak
ellenére, hogy a klub még nem nyitott ki. Clara feltételezte, hogy tulajdonképpen még
nem tekintik tagnak, viszont valójában vendégnek sem.
Stubb túlzott buzgósággal az asszony után sietett és lesegítette a köpenyét
- Az Úriember már fenn várja önt.
A konyhába vezető ajtó lassan kinyílt, alig néhány centire, és Clara három fejet
pillantott meg a konyhai lámpáktól hátulról megvilágítva. Megcsóválta a fejét. Ezek
kémek!
- Jó napot, Kurt. Remélem, jól van. Button? És James, mindig öröm találkozni
magukkal.
Válaszul két szégyenlős üdvözlést és egy dörmögést kapott, amit fejedelmi
higgadtsággal fogadott. Úgy tűnt, nem csupán az Úriember várta már az érkezését.
Idegesnek kellene lennie. Vagy legalábbis izgatottnak. Ám őszintén szólva, csupán
békés bizonyosság töltötte be a lelkét. Pontosan ott van most, ahol lennie kell, és azt
teszi, amit kell. Amennyiben Dalton Montmorency ezt nem látja, hát kénytelen lesz más
módon meggyőzni.
És nem lenne csodálatos, hogy ezzel töltsék a délutánt?
Clara megérkezett. Fisher, a kódfejtő már egy pillanattal előbb felszaladt, hogy
megsúgja Daltonnak, majd vidáman felemelte a hüvelykujját és eltűnt.
Dalton már tudta, hiszen az érzékei azonnal jeleztek, pontosan úgy, ahogyan mindig,
amikor Clara a közelében volt, Megtapogatta a zsebét, melyben ott lapult a gyűrű. A
függönnyel babrált, hogy megfelelő legyen a szoba megvilágítása.
A félhomály sokkal bensőségesebb volt, de még a látszatát is kerülte annak, hogy
bármiféle szexuális csapdát kíván állítani. Persze a padlás sem dicsekedhetett pazar
világítással, csupán az alatt a néhány óra alatt, amikor az Álruhások takarítottak benne.
Egy tucatnyi kém sem tudott azonban kellően alapos munkát végezni. Végül
tanácsadói minőségben elhozták Agatha új protezsáltját, Rose-t. A lány végighordozta
tekintetét a helyiségen, és buzdította a csapatot, hogy újra módszeresen söpörjenek és
súroljanak fel mindent.
Agatha ekkor toppant be, hogy kiválasszon néhány dolgot, mellyel kényelmesebbé
és lakhatóbbá teszi a padlást. Egy tetszetős festőállvány állt a helyiségben és többféle
papír is egy polcsoron. Tinták, a szivárvány minden színében, valamint élethosszig
elegendő madártoll és ecset.
A padlás berendezésének többi darabja kissé zavarta Daltont. Agathát nyilvánvalóan
Ali baba barlangja inspirálhatta. A padlás távolabbi végében csodás függönyök és párnák
gyönyörködtették a szemet, ám Daltonnak állandóan a régi drapériákból összetákolt
szerelmi fészek járt a fejében, ahol szíve Rose-é, a kis cselédlányé lett.
Rose, a cselédlány, Mrs. Simpson, a víg özvegy, és a merész Clara, sőt még Sir
Thorogood is! Ebből a kombinációból állt össze egy elbűvölő nő, az igazságosság, a
végzet és az érzéki báj istennője, akit Dalton képtelen volt kiűzni szívéből, akár szerette
őt ez az asszony, akár nem.
Talán ha azt mondaná, nincs kifogása egy hosszú jegyesség ellen, Clara fontolóra
venné az ajánlatát. Nem fogja kényszeríteni Clarát, akár egy titkos eljegyzést is elfogad,
ha ez az asszony kívánsága. Bárcsak kapna még egy esélyt tőle, hogy ismét megkérhesse
a kezét, hiszen már kétszer is csúfosan kudarcot vallott ezzel.
Sajnos fogalma sem volt, hogyan tegye meg. Ezért elhatározta, hogy megvesztegeti
őt a formabontó műteremmel, s megígéri, hogy a legcsekélyebb kívánságát is teljesíti,
és...
Itt megállt a tudománya. Sosem volt a szavak embere. Azt hitték, azért, mert túl
fontos személy ahhoz, hogy háborgassák, pedig egyszerűbb oka volt: Dalton nem tudta,
hogyan szóljon az emberekhez. Természetesen tudott tárgyalni Kína exportjáról, egy
törvény megszerkesztéséről, sőt még magával a régensherceggel is leült vitatkozni, ha
erre volt szükség, ám az ilyen-kényes ügyekben egyáltalán nem volt gyakorlata.
Nyílt az ajtó. Túl hirtelen és lelkesen fordult meg, amivel elárulta magát. Nem fogja
kényszeríteni Clarát. Nem próbálja megingatni az iránta való sóvárgásáról szóló
megindító történetekkel.
Clara leért a sötét, keskeny lépcsősoron és belépett. Hunyorgott a kristálytiszta
ablakokon betűző napfénytől, mely visszaverődött a fehérre meszelt falakról.
A fenébe, össze kellett volna húznom a sötétítő függönyöket, gondolta Dalton.
- Dalton, mi ez itt?
Az asszony körülnézett, s összevonta formás szemöldökét. Dalton megköszörülte a
torkát, mely elszorult a tágra nyílt, mogyoróbarna szemek láttán.
- Egy művésznek műterem dukál, nem igaz?
Clara a szemébe nézett, és elnevette magát ámulatában. Dalton szíve fájdalmasat
dobbant.
- Nem tetszik.
Szája elé tett kezével elfojtotta kuncogását, a fejét csóválta, miközben körbehordozta
tekintetét a művészi kellékek szinte teljes arzenálján. Ekkor vette észre a férfi arcán a
csalódottságot, ezért gyorsan összeszedte magát.
- Nem arról van szó, hogy nem tetszik. Hanem csak... – Ismét körbetekintett,
hitetlenkedve. - A munkámhoz nincs szükségem másra, mint íróasztalra, papírra és
tintára. Akár egy sarokban is tudok dolgozni, ha van hozzá elegendő gyertyám.
Ó, túllőttek a célon. Dalton már korábban is sejtette. A polcra mutatott.
- Ott vannak papírok - mutatott egy szekrénykére, amelyben a tollak kaptak helyet.
- Itt a tinta. És ha netán egy borongós napon szottyan kedved a rajzoláshoz - kinyitotta a
nagyszekrény ajtaját és a mintegy kétszáz, elsőrangú gyertyára mutatott. - Tessék, itt
vannak a gyertyák!
Clara most már önuralma látszatát sem akarta megőrizni, hangosan, szívből
felkacagott. Dalton is elmosolyodott, hiszen Clara szemmel láthatóan nagyon örült
bőkezűségének.
Végül az asszony, könnyes szemét kezével törölgetve, abbahagyta a nevetést.
- Megkérdezhetem, mik ezek a - intett a fejével a sarokban felhalmozott
luxustárgyakra.
Dalton a nyakkendőjét húzgálta. - Ez Agatha műve, attól tartok. Esküszöm, egy
léleknek sem szóltam...
- Természetesen. Biztos vagyok benne, hogy van érzéked a finomságokhoz, Dalton.
Nem választottál volna helyszínül egy padlást vagy hasonló helyet.
A férfi megmasszírozta a tarkóját. Feladta a küzdelmet és színt vallott. - Rendben
van. Ez esetben hiányzott belőlem a finomságok iránti érzék. De azt is lényeges
szempontnak tartottam, hogy jó legyen a megvilágítás.
Az asszony egy hosszú percig fürkészte az arcát. - Talán leckét kell venned ebből a
témából, te kiváló brit kém?
A hangjából sütő fülledtség hatására Dalton szorosnak érezte a nadrágját. Clara
elmosolyodott, közelebb lépett hozzá, és lassú mozdulatokkal lehúzta ujjairól a
kesztyűjét. Hogyan lehet ennyire erotikusán megérinteni egy kecskebőrt? Vagy
egyszerűen az asszony minden mozdulata elbűvöli?
Amint még közelebb jött, Dalton megérezte az ismerős rózsaillatot. Az általa keltett
emlékektől elérzékenyült. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy megzabolázza
gondolatait, s ekkor gyengéd érintést érzett a kezén.
Mire kinyitotta a szemét, a nő már a festőállvány előtt állt, Dalton pedig úgy
szorongatta a puha kesztyűt, mint a kötélbe kapaszkodó fuldokló.
A festőállvány kőrisfából készült, Clara óvatosan végighúzta rajta az ujjait.
Egek, bárcsak én lennék az a festőállvány!
- Annyira masszív - dünnyögte. - Erős és magas és szép...
Dalton ajka kinyílt
Clara arcával a sima, fémes fához simult, lehunyta a szemét a gyönyörűségtől.
- Te nem szeretnéd megsimogatni ezt a mestermunkát?
Dalton keze remegni kezdett. Nyaka megizzadt, mellkasa összeszorult. Igyekezett
nem végignézni magán, mert félt attól, amit látna.
- Van egy ajándékom a számodra.
Dalton kinyitotta a szemét, és látta, hogy a nő egy összetekert papirost nyújt felé.
Egy rajz?
A szeme tágra nyílt.
Hiszen Clara kezében nem volt semmi, amikor belépett. Hol tartotta ezt eddig? És ő
hogyan mulaszthatta el a pillanatot, amikor elővette? Lelki szemei előtt megjelent a
harisnyatartó, a libbenő alsószoknyák képe, miközben szórakozottan nyúlt a rajz után,
hogy kibontsa.
És csaknem elharapta a nyelvét.
- Ez... ez egy pornográf rajz!
Az asszony azt a bizonyos pajkosgyermek-mosolyát villantotta rá, és oldalra
biccentette a fejét.
- Le akarsz tartóztatni?
Dalton képtelen volt tovább türtőztetni magát.
- Nem. Le akarlak teperni és megeleveníteni ezt a vázlatot!
Clara eltáncolt előle.
- Addig nem, míg meg nem hallgatsz.
Bármit, bármit megígérne, csak újra beletemetkezhessen abba a tüzes ölbe. A
vágyódás kiült az arcára is, mivel Clara feltartotta a kezét, hogy megállítsa őt. Aztán
szembeállt vele, csípőre tett kézzel. Levendulaszín ruhájában, határozott tartásával a
tökéletes angol nő megelevenedett szobraként.
Éppen ezért volt annyira fantasztikus, amikor ezt mondta:
- Az ágyba viszel, és addig ölelsz, amíg már egyikünk sem tud egyetlen értelmes
szót sem kinyögni.
Egy pillanatig Dalton döbbenten pislogott.
- Mivel ha nem tepersz le arra a nevetséges érzéki kupacra a sarokban úgy, hogy
kegyelemért könyörögjek, azt hiszem, itt helyben meghalok, annyira kívánlak.
Daltonnak nem volt szüksége további bíztatásra. Mint a fösvény, aki aranyba
markolhat, a karjába zárta Clarát és magához szorította. Lázasan csókolta, nem tudott
betelni finom szája puhaságával, és felajzott testük egymásnak feszült. Végigcsókolta a
nyakát, majd szája ismét felfelé kalandozott, gyengéden megharapta a nő fülcimpáját.
- Nyúlj a zsebembe, rettenthetetlen rózsám.
- Máris? - kacagott meglepetten az asszony.
A fogai közé vette a nő finom, lágy bőrét, s ettől Clara hátán végigfutott a
borzongás.
- A mellényzsebembe, rózsabimbóm - mormolta Monty hanglejtésével. - És ne
csíntalankoggyá'.
Érezte, ahogy a kis kéz utat talál a zsebébe.
- Kitapintottam valamit. Mi ez a - felszisszent és elhallgatott. Dalton rámosolygott.
Talán nincs is szükség közöttük magasröptű szavakra.
Egy aranygyűrű volt az, foglalatában egyetlen ragyogó smaragddal. Clara lélegzete
is elállt, amikor észrevette, hogy az aranyba tökéletes rózsákat gravíroztak.
- Megint ugyanarra gondoltunk ugyanabban a pillanatban. - Dalton hátrébb lépett és
elvette tőle a gyűrűt. Az ajkához elemelte az asszony bal kezét.
- Elszúrtam a dolgot veled kapcsolatban, szerelmem. Újra akarom kezdeni.
Illendően akarok udvarolni neked.
Clara keze megremegett, amint Dalton az ujjára húzta a különleges ékszert.
- Én nem akarom újra kezdeni. Most rögtön akarok szerelmeskedni veled.
A férfi magához húzta, szorosan átölelte.
- Leszel a feleségem? - lehelete melegen cirógatta Clara fülét.
- Szeretlek, Dalton Montmorency, legyél akár lord, akár tolvaj. A szeretőd leszek.
Ha nem akarsz szeretőt, a szerelmesed leszek, amikor csak időt tudok lopni rá.
„Különben minden porcikám meghal nélküled."
Meleg ujjak fogták meg és emelték fel az állát, hogy tekintete egy szintben legyen az
ezüstös szempáréval.
- Még "sohasem mondtad, hogy szeretsz.
- Ne butáskodj. Dehogynem mondtam.
Dalton lassan rázta a fejét.
- Nem. Ez volt az első alkalom. Merem állítani, hogy emlékeznék rá, mivel most
hirtelen óriásnak érzem magam és olyan erősnek, hogy még Kurtot is keresztülhajítanám
a szobán. - Elmosolyodott, és hüvelykujjával végigsimította Clara szempilláit, felfogva
egy könnycseppet rajtuk.
Clara megbabonázva és forgatta ujján a gyűrűt.
- Igen, szeretlek, de félek, hogy meglehetősen különc Lady Etheridge lesz belőlem.
Dalton mozdulatlanná dermedt, de továbbra is szorosan ölelte.
- Nézz rám, Clara. Mindössze ezt látod bennem? Lord Etheridge-et?
A nő behunyta a szemét és megrázta a fejét.
- Hiszen az vagy.
- Nézz egy kicsit távolabbra is, könyörgöm - szólt Dalton fojtott, kissé kétségbeesett
hangon.
Mintha nyíllövés érte volna Clarát. Most megsértette Daltont!
- Nézz túl őlordságán - suttogta.
Lehajtotta a fejét és ajkát az asszonyéhoz érintette.
- Légy a feleségem - suttogta. - Mivel nagyon szeretlek, virágom, és lélegzetet sem
tudok venni többé, ha nem vagy mellettem.
Lehelete Clara ajkát súrolta, mely bizseregni kezdett. Szavaival felszabadította a nő
szívét, elejét vette a kifogásainak, Clara felnevetett a könnyein át.
- Akkor rendben. A feleséged leszek. - Hosszan megcsókolta. Majd hirtelen azt
kérdezte: Hány macska fér el az Etheridge-házban?
 Epilógus

Dalton a padlásműterem ajtajában állt és figyelte, ahogy a felesége rajzol. Nagyon

nem ment neki. Tulajdonképpen, még soha nem látta ennyire ügyetlennek.
Egy kosárral jött. fel, benne Kurt finomságaival és egy üveg borral, s az volt a terve,
hogy elcsábítja Clarát egy beduin piknikre. Utána pedig esznek valamit.
Most viszont túl ideges lett ahhoz, hogy összebújjon vele egy délutáni
nemszunyókálásra. Mivel ha Clara ennyire rosszul rajzol, biztosan valami baja van. A
tehetsége még inkább kibontakozott a házasságkötésük óta eltelt egy hónap alatt, hiszen
a teljes napja és a világ összes kelléke a rendelkezésére állt az Álruhások Klubjának
azonosító művészeként.
Ebben a munkájában is kiválónak bizonyult. Elkezdett rajzot tanítani a
jelentkezőknek, és mostanra már képes volt pusztán szóbeli leírás alapján használható
portrét készíteni. A szélhámosok személyleírási képessége is sokat javult közben, mivel
mindannyian igyekeztek elkápráztatni Clarát ügyességükkel. Collis, aki nemrégiben állt
be hozzá, a legszorgalmasabb tanítványa lett.
Most azonban...
- Virágom, jól vagy?
- Mm-hmm. - Nem hagyta abba a rajzolást, de minden egyes vonal reszketősebbre
és felismerhetetlenebbre sikerült, mint az előző.
Dalton ekkor már komolyan megijedt. Halkan az asszony mögé lépett és a kezébe
vette Clara tollat tartó kezét. Valami nem stimmelt, az ujjai nem úgy álltak, ahogyan... de
hiszen ez a másik keze!
- Miért a bal kezeddel rajzolsz?
Clara végül feléje fordult és rámosolygott.
- Ó, szervusz, drágám. Nem hallottam, hogy bejöttél.
- Vettem észre. Túlságosan koncentráltál. Miért rajzolsz bal kézzel?
- Lord Liverpool kedvéért, természetesen.
- Liverpool? De mit érdekelné őt - Ó, ne. - Clara, mondd, hogy nem arra gondolsz,
amiről azt gondolom, hogy arra gondolsz.
- Nos, az igazat megvallva, Lord Liverpool azt mondta, hogy Sir Thorogood soha
többé nem rajzolhat. Mr. Underkindról azonban nem esett szó. Dalton lehunyta a szemét.
- És ki az a Mr. Underkind?
- Éppen most tartod a karjaidban.
 Dalton kinyitotta a szemét és lenézett a kezében lévő maszatos kézre. Clara bal keze!
Az ezzel készített rajzai nem hasonlítanak majd a jobb kézzel rajzoltakra, ha kellően
begyakorolta a mozdulatokat.
Mr. Underkind viszont bajt jelentett. Mr. Underkind minden valószínűség szerint
magukra vonja Lord Liverpool haragját most, amikor a dolgok végre rendeződtek.
Mr. Underkind az őrületbe kergeti majd Liverpoolt, törheti a fejét, hogy ki is az.
Dalton önkéntelenül felkacagott.
- Azt hiszem, meg fogom kedvelni Mr. Underkindot. - Az ajkához emelte a széntől
maszatos kis kezet és megcsókolta. - Mi lenne, ha pár perces pihenőt adnánk Mr.
Underkindnak?
Clara szemöldöke a magasba szökött.
- De csak most kezdem megtanítani neki, hogyan rajzoljon meg egy kört.
Dalton közel hajolt hozzá és a fülébe suttogta, bár rajtuk kívül nem volt ott senki.
- Hoztam képviselőfánkot.
- Ó!
Megharapta az asszony fülcimpáját.
- És epret.
- Ez mesésen hangzik.
Dalton ajka lassan lefelé araszolt Clara nyakán, egészen a válláig.
- Megengedem, hogy te legyél fölül. - Megnyalta Clara váll-gödrét. Közben érezte,
ahogy az asszony szívverése felgyorsul. - De a sátorban csupán két ember számára van
hely. Mr. Underkindot kint kell hagynod.
- Mr... kicsodát?

Vége