!"
#$%&'()&*)
+%"
,'+-.&
$.$%$'%%
'&,/&$.$%$'
0$)#1*'&$.$%$'
+!,1
*-$23&,




  

 

 




   ! 



  
"# !$ 

 %&' ( "
   

 %&)*&




 

  



 

+,+-+*.-/"0/,%

*1&!" 
!"
#$%&'()&*)
+%"
,'+-.&
$.$%$'%%
'&,/&$.$%$'
0$)#1*'&$.$%$'
+!,1
*-$23&,




  

 

 

+,+-+*.-/"0/,%

 

 +&!2!'
  &'! 3*+-' 4!
'5


 







 

 





 





 

 
 !
"# !$ 



.3/678
96
7



3*+--"'5

*&5
& 

:; ;%  2!

  ;' >;5
 ;5' ;5
   !"!"!

#
<= ?' >
$ 799  

   !"#"$


!

%$&'( %%$

&$'$-4


)*$+ %!'(! '!,$- 

!'$% % $ )$ %$&./) ""$ "#""

000000000000000000000000000

:4#@4A+B.C+/,-+*+$+*+/-+
*D4#))&4&
E!?%@%&@?686
E)!F=
-#) #)G H34( 
4?4)AD
 #)DI& I&&
)&4&
C
 ELŐSZÓ AZ ELSŐ KIADÁSHOZ



  
A kötet, amelyet az Olvasó kezében tart az okleveles mérnökképzés nem-
zetközi normáknak megfelelő háromszemeszteres fizika alapkurzusa első két
szemeszterének anyagát tartalmazza a világ egyetemein nem fizika főszakos
hallgatóknak "University Physics" címen tartott előadások színvonalán. A kötet —
a szerzők szándéka szerint — önálló tanulásra is alkalmas.

A könyv tematikája felöleli a mérnökök számára alapvetően fontos tárgy-

köröket, a műszaki fizika ismeretanyagát. Az Olvasó bizonyára felfigyel arra,
hogy néhány "szokásos" fejezet (így pl. a hidrodinamika alapjai, a kontinuumok
mechanikája, a folyadékok és gázok elektromos vezetésének problémái, a geomet-
riai optika, a hangtan és a magfizika alapjai) hiányzik a könyvből; ezekkel kapcso-
latban a gimnáziumok szakosított fizika tankönyveire (melyek anyagát ismertnek
tételezzük fel) és az előszó után feltüntetett ajánlott irodalomra utalunk. A tema-
tika különben megfelel a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki és
Informatikai-, valamint Vegyészmérnöki Karán jelenleg már előírt és — remélhe-
tőleg — a többi karon is rövidesen elfogadott tematikának.

Az anyag tárgyalása során a fizikai gondolkodás alapvető menetét követjük és

arra törekedtünk, hogy az egyes diszciplinák tárgyalásakor kitekintsünk az adott
diszciplinának a többi fizikai tudományágban való alkalmazásaira is. Ez a
tárgyalásmód megköveteli, hogy az első fejezetben, ha elemi módon is, de meg-
ismerkedjünk a műszaki fizika általános, több diszciplinában is használt alap-
fogalmaival, alaptörvényeivel.

A könyvben a mérnök számára szükséges általános ismereteken túlmenően

minden fejezetben nagy súlyt helyeztünk az anyagtudományt megalapozó mikro-
fizikai ismertetésére; ilyen értelemben előkészíti a harmadik szemeszter tárgyát
képező szilárdtestfizikát.

Az anyag tárgyalása során használt matematikai apparátus mind az olvasó,

mind a szakmai közvélemény szíves megértését tételezi fel: át kell hidalnunk a
párhuzamosan futó matematika előadásokon már megismert, és az egyes disz-
ciplinák egzakt tárgyalásához minimálisan szükséges matematikai apparátus kö-
zötti (időben átmeneti) hézagokat. Ugyanakkor nem engedhettük meg azt sem,
hogy a tárgyalt anyag és a szaktárgyak, illetve szakirodalom között az olvasó szá-
mára áthidalhatatlan legyen a szakadék. Az olvasót segítheti a világon mindenhol
forgatott matematikai zsebkönyv (Bronstejn—Szemengyajev, ld. idézett irodalom)
 II

használata. Az egyetemet éppen elkezdő olvasót segíti a levezetések részletezett

leírása és a levezetésekhez lábjegyzetekben közölt matematikai magyarázatok.

A könyv egyes fejezeteibe példákat is beiktattunk. A példák nem a példameg-



  
oldó készség fejlesztését, hanem az elmélet jobb megértését szolgálják. Igyekez-
tünk reális feladatokat kidolgozni; azt kívántuk szolgálni, hogy a számszerűség
kapcsán bizonyos nagyságrendi és műszaki érzék is kialakuljon.

Az alkalmazott műszaki fizika, mint minden alaptudomány az emberiség leg-

nehezebb időszakaiban is közkincs volt és bizton remélhetjük: marad is! Az alap-
és célkutatások eredményei a nemzetközi folyóiratokban általában titkolódzás nél-
kül megjelennek; ezen a szinten az egész világ műszaki ötletkincse hozzáférhető.
A szerzőkre nagy felelősség nehezedett: arra kellett törekednünk, hogy az Olvasó
törés nélkül kapcsolódhasson a szaktárgyakhoz és a szakirodalomhoz egyaránt.
Ezt segíti a nemzetközileg is használt nomenklatúra és ezért kell az Olvasó
türelmét kérnünk, hogy sokszor "nehéz" részletek sem voltak elkerülhetőek.

Ha a fentebb elmondottakat a szerzőknek a sok szükséges kompromisszum

ellenére sikerült e könyvben megvalósítani, akkor azt bátran ajánlhatjuk a gya-
korló mérnökök számára is.

Szerzők köszönetüket fejezik ki a Budapesti Műszaki Egyetem Fizikai Intézete,

ezen belül is kiemelten az Atomfizika Tanszék dolgozóinak számos értékes
diszkusszióért, hasznos észrevételeikért. Különös köszönettel tartozunk dr. Péczeli
Imre, dr. Kocsányi László és Sczigel Gábor kollégáknak a 7. fejezettel, dr. Hárs
Györgynek (az angol nyelvű képpzés előadójának) a 6. és 7. fejezettel kapcsolatos
tanácsaikért, valamint dr. Pavlyák Ferencnek és Vargáné dr. Josepovits Katalinnak
a könyvben megjelent példák kidolgozásáért és Perczelné Vajasdi Irmának a
kézirat gondos átnézéséért. Szerzők hálásak a könyv lektorainak és
fejezetlektorainak gondos és fáradtságos munkájukért; a könyv lektorai hatalmas
munkát végeztek, — segítségük nélkül a könyv tartalmilag is szegényebb lenne.

E helyen szeretnénk megköszönni Dr. Geszti Tamás professzor 4. fejezethez

adott tanácsait; a részletekre vonatkozó megjegyzéseit a könyv végleges szöve-
gében messzemenően figyelembevettük. A 8. fejezettel kapcsolatos észrevéte-
leikért köszönet illeti Dr. Hraskó Péter és Dr. Orosz László tanár urakat is.
Szerzők hálásak Podmaniczky András kollégának a hullámcsoport matematikai
leírásával kapcsolatos konzultációkért.

Külön köszönet illeti a Művelődési és Közoktatási Minisztériumot, a Budapesti

Műszaki Egyetem Rektorát, a Természet- és Társadalomtudományi Kar dékánját,
a Fizikai Intézet igazgatóját, az Atomfizika Tanszék vezetőjét a könyv tan-
könyvként való megjelenéséhez adott kiemelkedő támogatásukért.
 III

Szerzők köszönetüket fejezik ki a szép rajzokért dr. Bársony Istvánnénak, a

gépelési munkáért Pákh Albertnénak, a műszaki szerkesztésben való részvételéért
Zvolenszky Mártának és a könyv gondos kiadásáért a Műegyetemi Kiadónak.



  
Budapest, 1993/94 telén

Dr. Giber János

egyetemi tanár
a Budapesti Műszaki Egyetem
Atomfizika Tanszékén
 IV

ELŐSZÓ A MÁSODIK KIADÁSHOZ



  
A Fizika Mérnököknek I-II. tankönyv első kiadásának példányai rövid idő alatt
elfogytak; tények igazolják, hogy a könyvet (amely az első hazai magyar nyelven
megjelent műszaki felsőfokú oktatást szolgáló tankönyv) a BME hallgatóin,
oktatóin kívül jelentős számban vásárolták és használták a Miskolci Egyetem, a
Veszprémi Egyetem, a Gábor Dénes Főiskola és más intézmények hallgatói és
oktatói. Igen sok példány kelt el a K+F területen praktizálók körében is.

Az első kiadás sikere ösztönözte a Budapesti Műszaki Egyetem (BME)

Természettudományi Karát, annak Fizikai Intézetét, hogy a BME egységes fizikai
oktatás szolgálatában — bár késlekedve, de — kezdeményezze a második kiadást.
Örömmel tölt el bennünket a fentebb kiemelt felsőoktatási intézmények írásbeli
megkeresése, miszerint a tankönyvet hivatalosan ajánlják saját hallgatóiknak és
oktatóiknak. Szerzők remélik, hogy ehhez mielőbb a többi műszaki felsőoktatási
intézmény is csatlakozik.

A második kiadás CD-n jelenik meg, a Műegyetemi Kiadó jóvoltából igen

kedvező áron, korrigált és kibővített kiadásban, — különböző indíttatású és célú
példatár-mellékletekkel. A mellékelt példatárak egyelőre kisérleti jellegűek,
szerzőiket és copyrightjukat a CD első belső oldala tünteti fel. A Kiadó szándéka
(mely a szerzők egyetértésével is találkozik), hogy a további kiadásokban az egyes
Intézmények saját példatárainak is helyet ad; konkrét megállapodás született pl.
erre vonatkozóan a Miskolci Egyetem Fizika Tanszékével.

Mint a könyv szénior-szerzőjének külön öröm, hogy a könyv új, fiatal

társszerzővel bővült; a fiatalított szerzői gárda, és a műszaki felsőoktatás minden
érdekelt intézményével tervezett további együttműködés biztosíték arra, hogy a
könyv hosszabb távon az egész műszaki felsőoktatásban is betöltse feladatát.

A tankönyv szerzői végül kifejezést adnak azon reményüknek, hogy az Oktatási

Minisztérium illetékesei a közeljövőben egy nyomtatott kiadást is támogatni
fognak.

Az első kiadás előszavában mondottakat itt nem ismételjük meg: a cél, a

tárgyalási módszer kiállta a gyakorlat próbáját. Az ott közölt
köszönetnyilvánításokat e helyen megismételve e helyen a 2. kiadásban végzett
 V

munkájukért kiemelt köszönettel tartozunk dr.Hárs György egyetemi docens

úrnak, aki — a szerzők sajnálatára — társszerzőként ugyan nem, de az átdolgozás
terén mindvégig nagy segítséget nyújtott; vonatkozik ez elsősorban a 6. fejezet
megújított tartalmára. A tárgymutató ez alkalommal teljesen Perczelné Vajasdy



  
Irma tudományos munkatárs munkája.

Szerzők köszönetüket fejezik ki Härtlein Károly és Bene Róbert tanár uraknak

számos ábra (a CD adta lehetőségeket kihasználva sokszor színes kivitelű ábra)
megalkotásáért. Köszönet illeti Csorbai Hajnalka műszaki fizikust az ábrák CD
kompatibilis beszkennelésében vállalt áldozatkész munkájáért. Köszönjük Thury
Etelka fáradtságát a 7. fejezet szép gépeléséért. Most is számíthattunk dr. Bársony
Istvánné segítségére és tanácsaira.

Szerzők külön is kiemelt köszönetet mondanak Zvolenszky Márta

munkatársunknak, aki az egész anyag szerkesztői újragépelését és a többszöri
javítással járó idegtépő határidős munkákat magára vállalta és csodálatos
minőségben véghez vitte.

Budapest, 1999. őszén

Dr. Giber János

egyetemi tanár
a Budapesti Műszaki Egyetem
Atomfizika Tanszékén
 VI

ÚTMUTATÓ
A KÖNYVET TANKÖNYVKÉNT HASZNÁLÓK



  
SZÁMÁRA

A könyv 1999. őszi 2., javított, bővített és különböző példatárakkal kiegészített

kiadása CD és az OM remélhető segítségével 2000-ben könyvalakban is
megjelenik.

A könyv az okleveles mérnökképzés nemzetközileg standardnak elfogadott

fejezeteit tartalmazza.

A könyv a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem kötelező, a

Miskolci Egyetemen, a Veszprémi Egyetemen és a Gábor Dénes Főiskolán
ezen intézmények által hivatalosan ajánlott tankönyv. Szerzők remélik, hogy
utóbbiakhoz rövidesen az Ország összes műszaki felsőoktatási intézménye is
csatlakozik.

Az egyes karok tantervi struktúrája és igényei szerint azonban más és más lehet
az ismeretek súlyozása. A könyv a tapasztalatok szerint a BME Villamosmérnöki
és Informatikai Kar által elvárt ismereteket teljes egészében tartalmazza. A
Vegyészmérnöki Karokon az 5. fejezet (termodinamika) a szokások szerint a
fizikai kémiában kerül ismertetésre. A Gépészmérnöki Karokon a 2. fejezet egyes
részeit a Mechanika c. tárgyban oktatják. Valószínűleg elhagyhatóak e karon az
általános hullámtan egyes fejezetei (pl. a 7.3.3. és a 7.3.4. pont), — helyette
célszerű bizonyos geometriai optikai és akusztikai ismereteket beiktatni.

A könyv terjedelme (anyagi okok miatt) kisebb a külföldi egyetemek hasonló

(idézett) tankönyveinek terjedelménél. Természetesen a könyvben (melyet végzett
mérnökök is használnak) számos olyan fejezetpont van, amelyik a kezdő hallgatók
egy része számára csak tájékoztató jellegű, esetleg nem tartozik szorosan a kezdők
számára ajánlott tananyaghoz. Ezeket a fejezet pontokat utóbbiak címében (a
decimál-szám után) külön #-gal jelöltük.

Az Olvasó figyelmébe ajánljuk, hogy az alapvető fizikai állandók pontos

értékeit (a relatív hibahatárok feltüntetésével) a Függelék végén közöljük, míg a
 VII

könyv szövegében általában közelítő értékek szerepelnek; az állandók mindenkori

bevezetésekor mindazonáltal a pontos értékeket is közöljük, — a hibahatárok
feltüntetése nélkül.



  
A szerzők remélik, hogy az Olvasónak, Hallgatóinknak a könyv tanulmányozá-
sa sok szellemi örömöt is jelent majd. Sikert kívánnak

a Szerzők
 VIII

IDÉZETT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM



  
I.N. Bronstejn — K.A. Szemegyajev: Matematikai Zsebkönyv, Műszaki
Könyvkiadó, 1974. (idézve: Bronstejn)

Obádovics — Szarka: Felsőbb matematikai összefoglaló műszakiaknak. Műszaki

Tankönyvkiadó, 1973.

Budó Ágoston: Kísérleti Fizika I., Tankönyvkiadó, 1981. (idézve: Budó I.)

Budó Ágoston: Kísérleti Fizika II., Tankönyvkiadó, 1971. (idézve: Budó II.)

Budó Ágoston — Mátrai Tibor: Kísérleti Fizika III., Tankönyvkiadó, 1977.

(idézve: Budó III.)

Budó Ágoston: Mechanika, Tankönyvkiadó, 1972. (idézve: Budó: Mechanika)

Fodor György: Mértékegység–lexikon. Műszaki Könyvkiadó, 1990.

Gerthsen — Kneser — Vogel: Physik. Ein Lehrbuch zum Gebrauch neben

Vorlesungen. 16.Auflage, Springer, 1992. ISBN 3-540-51196-2

Holics László (Szerk.): Fizika I–II. kötet, Műszaki Könyvkiadó, 1986.

Marx György: Kvantummechanika. Műszaki Könyvkiadó, 1971.

Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Gondolat Kiadó, 1986.

Simonyi Károly: Villamosságtan. Akadémiai Kiadó, 1983.

P.W. Atkins: Fizikai Kémia I-II-III. Tankönyvkiadó, Budapest, 1992.

Deák P., Giber J., Kocsányi L.: Műszaki Fizika III/1. és III/2. (Az
anyagtudomány alapjai) két kötetben. Műegyetemi Kiadó, 1993. (sz. 05001 és
05002). E könyvben számos adattáblázat és hivatkozás található. (Idézve:
Szilárdtestfizika.)

M. Alonso, E.J. Finn: Physik. Addison–Wesley Publ. Comp., Bonn, München,

1988.
 IX

A. Hudson és R. Nelson: University Physics. Saunders College Publishing (New

York, San Francisco, London, Tokyo), 1990, 2. kiadás

A. Hudson és R. Nelson: Útban a modern fizikához. (Fenti könyv magyar kiadása.)



  
LSI Oktatóközpont, a mikroelektronika alkalmazásának kultúrájáért alapítvány,
Budapest, 1994.

R. Resnick, D. Halliday, K.S. Krane: Physics I-II. John Wiley & Sons, Inc.N.Y.,
Toronto etc. 4. kiadás, 1992.

O.Kubaschewski, C.B. Alcock: Mellurgical thermochemistry, 5. kiadás, Pergamon

Press, Oxford, N.Y., 1983. (idézve: Kubaschewski)

Richter Péter (szerk.): Bevezetés a modern optikába I-IV. Műegyetemi Kiadó,

1998.
 TARTALOMJEGYZÉK



  
ELŐSZÓ AZ ELSŐ KIADÁSHOZ ..............................................................................................................I

ELŐSZÓ A MÁSODIK KIADÁSHOZ.....................................................................................................IV

ÚTMUTATÓ A KÖNYVET TANKÖNYVKÉNT HASZNÁLÓK SZÁMÁRA....................................VI

IDÉZETT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM..............................................................................................VIII

TARTALOMJEGYZÉK ...........................................................................................................................IX

1. A MŰSZAKI FIZIKA ALAPJAI ............................................................................................................ 1

1.1. A FIZIKAI MEGISMERÉS ÚTJA .................................................................................................... 1
1.1.1. A fizikai fogalmak (mennyiségek) .............................................................................................. 2
1.1.2. A fizikai rendszer, környezet és ezek kölcsönhatásai ................................................................. 8
1.1.3. A fontosabb fizikai modellek .................................................................................................... 10
1.1.4. A fizikai törvények, axiómák. A fizikai törvények érvényességi köre; az (ún. Bohr–féle)
korreszpondencia elv ......................................................................................................................... 11
1.2. NÉHÁNY FIZIKAI RENDSZER JELLEMZÉSE ........................................................................... 13
1.2.1. Kis szabadsági fokú (mechanikai) tömegpont rendszerek ....................................................... 13
1.2.2. Sokrészecske rendszerek. (Statisztikus fizikai illetve termodinamikai módszerekkel leírható
tömegpontrendszerek.)....................................................................................................................... 15
1.2.3. Kvantummechanikai rendszerek, mikrorészecskék .................................................................. 21
1.2.4. Lineáris rendszerek. Szuperpozició. ........................................................................................ 26
1.3. MEGMARADÁSI TÖRVÉNYEK ÉS SZIMMETRIÁK................................................................. 28
1.3.1. Impulzusmegmaradás .............................................................................................................. 29
1.3.2. Impulzusmomentum megmaradás............................................................................................ 33
1.3.3. Az energiamegmaradás törvénye............................................................................................ 33
1.3.4. A mérlegegyenletek.................................................................................................................. 35
1.4. A FIZIKA ÉS A KÉMIA NÉHÁNY ELVÉRŐL............................................................................. 37
2. A TÖMEGPONT ÉS A PONTRENDSZER MECHANIKÁJA.......................................................... 65
2.1. A TÖMEGPONT KINEMATIKÁJA............................................................................................... 66
2.1.1. A sebesség................................................................................................................................ 66
2.1.2. A gyorsulás .............................................................................................................................. 70
2.1.3. A szögsebesség és a szöggyorsulás .......................................................................................... 71
2.1.4. Sebesség és gyorsulás általános kifejezése inercia-rendszerben. Néhány speciális eset ......... 75
2.1.4.1. Az általános kifejezések................................................................................................................... 75
2.1.4.2. Speciális eset: az egyenletes körmozgás .......................................................................................... 76
2.1.4.3. Az általános kör- ill. térgörbe menti mozgás esete........................................................................... 79
2.1.4.4. Speciális eset: csillapítatlan lineáris harmonikus rezgőmozgás ....................................................... 80
2.1.5. Néhány kinematikai feladat ..................................................................................................... 82
2.2. VONATKOZTATÁSI RENDSZEREK........................................................................................... 86
2.2.1. Vonatkoztatási és koordinátarendszerek.................................................................................. 86
2.2.2. Inerciarendszerek .................................................................................................................... 87
2.2.3. A Galilei–féle relativitási elv ................................................................................................... 88
2.2.4. Az Einstein–féle relativitási elv............................................................................................... 94
2.2.4.1. Az egyidejűség relativitása.............................................................................................................. 95
 XI
2.2.4.2. A Lorentz–transzformáció ............................................................................................................... 97
2.2.4.3. Az Einstein–féle sebességösszeadási törvény .................................................................................. 98
2.2.4.4. Négyesvektorok. Az intervallum. Az intervallum invarianciája. Sajátidő és sajáttávolság ............ 100
2.2.4.5. Idődilatáció .................................................................................................................................... 103
2.2.4.6. Az ikerparadoxon........................................................................................................................... 106



  
2.2.4.7. A mozgásirányba eső méretek hosszkontrakciója (rövidülése) ........................................................ 85
2.3. DINAMIKA ..................................................................................................................................... 89
2.3.1. A tömegpont dinamikája. A Newton–axiómák ........................................................................ 90
2.3.1.1. A (nem relativisztikus) impulzus és az impulzusmegmaradás törvénye........................................... 90
2.3.1.2. A relativisztikus impulzus és megmaradása ..................................................................................... 92
2.3.1.3. Az erő, mint a mechanikai kölcsönhatás mértéke. Newton II. axiómája .......................................... 94
2.3.1.4. Newton III. axiómája. A hatás–ellenhatás ("akció-reakció") törvénye............................................. 98
2.3.1.5. Newton IV. axiómája. Az egyidejűleg fellépő erők összegzési törvénye......................................... 99
2.3.2. A Newton–féle általános gravitációs törvény ........................................................................ 101
2.3.3. A tömegpont dinamikája gyorsuló vonatkoztatási rendszerekben. Tehetetlenségi erők. Súly és
súlytalanság. Gravitáló és tehetetlen tömeg. ................................................................................... 106
2.3.3.1. Súly és súlytalanság. A szabadon eső vonatkoztatási rendszer inerciarendszer ............................. 114
2.3.3.2. A Föld forgásának hatása a nehézségi gyorsulásra (g!). A gravitáló (“súlyos”) és a tehetetlen tömeg
egyenlősége................................................................................................................................................. 116
2.3.4. Erőtörvények.......................................................................................................................... 120
2.3.5. Az erőterekről általában. Térerősség .................................................................................... 124
2.3.6. Munka és teljesítmény........................................................................................................... 131
2.3.7. Pontrendszerek dinamikája.................................................................................................... 139
2.3.7.1. Az impulzustétel tömegpontrendszerre. A tömegközéppont tétele ................................................ 140
2.3.7.2. A pontrendszer impulzusmegmaradásának törvénye ..................................................................... 143
2.3.7.3. Az impulzusmomentum, az erőmomentum, az impulzusmomentum tétel és az impulzusmomentum–
megmaradás tétele tömegpontrendszerre és tömegpontra ........................................................................... 143
2.3.7.4. Az erő-, a forgatónyomaték- az impulzus- és az impulzusmomentum vektorok összegzése
pontrendszerekre......................................................................................................................................... 147
Az erőpár és forgatónyomatéka................................................................................................................... 149
2.4. MEREV TESTEK KINEMATIKAI ÉS DINAMIKAI LEÍRÁSÁNAK ALAPJAI....................... 150
2.4.1. A merev testek kinematikai leírása ........................................................................................ 150
2.4.2. A merev testek mozgásának dinamikai leírása ...................................................................... 153
2.4.3. Merev testek egyensúlya ........................................................................................................ 156
2.4.4. A tehetetlenségi nyomaték. Merev testek tehetetlenségi nyomatéka. Molekulák egyszerű
modellje és tehetetlenségi nyomatékának számítása........................................................................ 157
2.4.5. A merev test haladó ill. forgó mozgására vonatkozó megfelelő mennyiségek összefoglalása167
2.5. AZ ENERGIA ................................................................................................................................ 167
2.5.1. A kinetikus (mozgási) energia és a munkatétel. Forgó testek kinetikus energiája................. 169
2.5.2. A konzervatív erőtér fogalma és jellemzői. A potenciális (helyzeti) energia. A potenciál. .... 172
2.5.2.1. A konzervatív erőtér fogalma. A potenciális energia. Konzervatív erőterek jellemzői .................. 173
2.5.2.2. A potenciál..................................................................................................................................... 184
2.5.3. A mechanikai energia megmaradásának tétele. "Potenciáldiagramok" ............................... 187
2.5.4. Nem konzervatív erőterek ...................................................................................................... 194
2.5.5. A belső energia. Kötési energia, kötött állapot..................................................................... 195
2.6. A MUNKA, A KINETIKUS ENERGIA ÉS AZ ENERGIA-MEGMARADÁS A
RELATIVITÁSELMÉLETBEN. TÖMEG–ENERGIA EKVIVALENCIA, TÖMEGDEFEKTUS .... 199
2.6.1. A munka relativisztikus kifejezése ......................................................................................... 199
2.6.2. A kinetikus és teljes energia relativisztikus kifejezése........................................................... 201
2.7. ÜTKÖZÉSEK..................................................................................................................................... 208
2.7.1. Alapfogalmak. Az ütközések osztályozása.............................................................................. 208
2.7.2. Tökéletesen rugalmas nem relativisztikus ütközések.............................................................. 210
2.7.2.1. Egyenes ütközések. ........................................................................................................................ 210
2.7.2.2. Ferde ütközések. ............................................................................................................................ 213
2.7.3. Tökéletesen rugalmatlan nem relativisztikus ütközések ......................................................... 217
2.7.4. Nem relativisztikus, nem tökéletesen rugalmatlan (valódi) ütközések .................................. 217
2.7.5. A relativisztikus impulzus és megmaradása........................................................................... 219
 XII
2.7.6. Rugalmas relativisztikus ütközések ........................................................................................ 224
2.7.7. Tökéletesen rugalmatlan relativisztikus ütközések................................................................. 227
2.8. NÉHÁNY FONTOS MECHANIKAI TÖRVÉNY ÖSSZEFOGLALÁSA .......................................................... 230
3. KINETIKUS GÁZELMÉLET............................................................................................................. 234



  
3.1. ÁTLAGÉRTÉK KISZÁMÍTÁSA.................................................................................................. 235
3.2. ALAPFOGALMAK ....................................................................................................................... 236
3.3. A KINETIKUS GÁZELMÉLET ALAPFELTEVÉSEI. A NYOMÁS ÉS AZ ABSZOLÚT
HŐMÉRSÉKLET MIKROFIZIKAI ÉRTELMEZÉSE. ....................................................................... 241
3.3.1. A P nyomás és mikrofizikai értelmezése ................................................................................ 242
3.3.2. A T abszolút hőmérséklet mikrofizikai értelmezése............................................................... 244
3.4 BAROMETRIKUS FORMULA, — BOLTZMANN FAKTOR..................................................... 248
3.5. MOLEKULÁRIS ÜTKÖZÉSEK KLASSZIKUS KÖZELÍTÉSBEN............................................ 250
3.6.2. A diffúzió................................................................................................................................ 260
3.6.3. Az Einstein-féle bolyongási probléma és az abból leszármaztatott Fick II. egyenlet ............ 264
3.6.4. Hővezetés gázokban............................................................................................................... 267
(Energia transzport ütközések útján). .............................................................................................. 267
3.6.5. Belső súrlódás. Gázok viszkozitása........................................................................................ 270
(Impulzustranszport ütközések révén.)............................................................................................. 270

4.1. N DARAB MEGKÜLÖNBÖZTETHETŐ RÉSZECSKE LEGVALÓSZÍNŰBB TÉRBELI ELOSZLÁSA278

4.2.1. Az energia szerinti eloszlás általános jellemzése. Az egyensúlyi állapotot jellemző Maxwell-
Boltzmann eloszlás........................................................................................................................... 289
4.2.2. Egy rendszer a W = wmax valószínűségű egyensúlyi állapotától eltérő valószínűségű
állapotok magára hagyott (elszigetelt) rendszerben megfordíthatatlanul a W legvalószínűbb állapot
felé rendeződnek át. ......................................................................................................................... 300
4.3. A TERMODINAMIKAI VALÓSZÍNŰSÉG ÉS AZ ENTRÓPIA KAPCSOLATA...................... 305
4.5. A SOKRÉSZECSKERENDSZEREK TIPIKUS ENERGIANÍVÓI ÉS EZEK
GERJESZTETTSÉGE .......................................................................................................................... 309
4.5.1. Gázok energianívórendszere.................................................................................................. 310
4.5.2. Szilárdtestek rezgési energianívói.......................................................................................... 311
4.5.3. Az energianívók gerjesztettsége gázok esetén........................................................................ 311
4.6. A MAXWELL–BOLTZMANN SEBESSÉG-ELOSZLÁS, A SEBESSÉGELOSZLÁSTÓL
FÜGGŐ ÁTLAGÉRTÉKEK................................................................................................................. 314
4.6.1 A sebesség irányát is figyelembevevő Maxwell–Boltzmann sebességeloszlás, f(v), ideális
gázokban.......................................................................................................................................... 314
4.6.2. Egyes, a sebesség irányától is függő fizikai mennyiségek átlagértéke................................... 318
4.6.3. Átlagképzés a sebesség abszolút értékétől függő Maxwell-Boltzmann sebesség eloszlás
esetében. .......................................................................................................................................... 322
4.6.4. Az ekvipartíció tétele.............................................................................................................. 325
4.6.5. Gázok és szilárd testek fajlagos és moláris hőkapacitásának számítása belsőenergiájukból,
ill. entalpiájukból............................................................................................................................. 327
4.7.1. A szilárdtestek konfigurációs entrópiája ............................................................................... 334
4.7.2. Elegyedési entrópia ............................................................................................................... 336
4.7.2.1. Ideális elegykristályok elegyedési entrópiája ................................................................................. 336
4.7.2.2. Ideális egyatomos gázok elegyedési entrópiája.............................................................................. 338
4.8. KVANTUMSTATISZTIKÁK ÉS ELOSZLÁSI FÜGGVÉNYEK .............................................. 340
4.8.1. A Bose—Einstein eloszlás...................................................................................................... 343
4.8.2. A Bose—Einstein statisztika alkalmazása ideális gázra ........................................................ 347
4.8.3. A Fermi–Dirac eloszlás ideális Fermi elektrongázban ......................................................... 351
4.8.4. Az eloszlási függvények összehasonlítása .............................................................................. 353

5. A MŰSZAKI ÉS KÉMIAI TERMODINAMIKA ALAPJAI ................................................................ 356

 XIII
5.1. A TERMODINAMIKAI RENDSZEREK ÁLLAPOTÁNAK, ÁLLAPOTVÁLTOZÁSÁNAK
JELLEMZÉSE ..................................................................................................................................... 360
5.1.1. Extenzív állapotjelzők. Az egyszerű termodinamikai rendszer definíciója. Fajlagos
mennyiségek. Homogén, illetve heterogén rendszerek, fázisok........................................................ 362
5.1.2. Intenzív állapotjelzők. A termodinamika 0. főtétele............................................................... 364



  
5.1.3. Az ideális, illetve reális gáz állapotegyenletei ....................................................................... 367
5.1.4. Állapotváltozások, mint folyamatok. Állapot-függvények ("X) megváltozásának számítása
kváziegyensúlyi folyamatokkal......................................................................................................... 370
5.1.5. Az állapotfüggvények ill. útfüggvények általános tulajdonságai, matematikai jellemzése .... 357
5.2. A TERMODINAMIKA I. FŐTÉTELE.......................................................................................... 362
5.2.1. A termodinamika I. főtételének különböző alakjai. Az egyensúlyi Gibbs–egyenlet .............. 362
5.2.2. Az intenzív és extenzív állapotjelzők kapcsolata. A T, P és µi (i=1,2,...,K) termodinamikai
definíciója. Integrális függvénykapcsolatok .................................................................................... 368
5.2.3. A Gibbs-Duhem reláció ......................................................................................................... 372
5.2.4. Ideális gáz kváziegyensúlyi állapotváltozásai. A kváziegyensúlyi állapotváltozások térfogati
munkája és hőcseréje....................................................................................................................... 373
5.2.4.1. Ideális gáz kváziegyensúlyi izoterm állapotváltozása. Az izotermák egyenlete ............................. 373
5.2.4.2. Az adiabaták egyenlete. Az ideális gáz adiabatikus DQ=0 munkája.............................................. 374
5.3. A TERMODINAMIKA II. FŐTÉTELE (A).................................................................................. 359
(A REÁLIS FOLYAMATOK EGYIRÁNYÚSÁGA. A ZÁRT RENDSZEREK
ENTRÓPIAVÁLTOZÁSÁNAK SZÁMÍTÁSA.) ................................................................................. 359
5.3.1. Ideális gáz izoterm térfogati munkája és hőcseréje. Reális és kváziegyensúlyi folyamatok
összehasonlítása .............................................................................................................................. 360
5.3.2. Az elszigetelt (magára hagyott) rendszerben lefolyó (reális, valódi spontán) folyamatok
egyirányúsága. A II. főtétel kvantitatív alakja ................................................................................. 364
5.4. A TERMODINAMIKA II. FŐTÉTELE (B) (A HŐCSERÉVEL JÁRÓ MUNKATERMELŐ
KÖRFOLYAMATOK HATÁSFOKA. A II. FŐTÉTEL MŰSZAKI MEGFOGALMAZÁSA.) ......... 372
5.4.1. A kváziegyensúlyi direkt Carnot–körfolyamat* ..................................................................... 372
5.4.2. A redukált hőmennyiségek és az entrópia függvény. ............................................................. 423
Bármely kváziegyensúlyi körfolyamat végtelen számú infinitezimális Carnot-körfolyamatra bontható423
5.4.3. A hűtőgépet modellező fordított Carnot-körfolyamat és hatásfoka. Hőszivattyú................... 425
5.4.4. A Carnot—Clausius–tétel ...................................................................................................... 427
5.4.5. A Carnot–ciklus # hatásfokfüggvénye alkalmas egy abszolút termodinamikai
hőmérsékletskála definiálására ....................................................................................................... 433
5.4.6. A termodinamika II. főtételének különböző, tapasztalatokon nyugvó megfogalmazásai....... 434
5.5. NYÍLT TERMODINAMIKAI RENDSZEREK LEÍRÁSA........................................................... 436
5.5.1. Az egyensúly feltétele, illetve a spontán folyamatok iránya nyilt rendszerekre ..................... 436
5.5.2. Az egykomponensű rendszer két fázisának egyen-súlyát megfogalmazó Clausius-Clapeyron
egyenlet............................................................................................................................................ 444
5.5.3. Kémiai reakciók egyensúlya. Fémek oxidációjának egyensúlya............................................ 451
6. ELEKTROMÁGNESSÉGTAN .......................................................................................................... 459
6.1. ELEKTROSZTATIKA .................................................................................................................. 459
6.1.1. Az elektromos töltés ............................................................................................................... 459
6.1.2. A Coulomb–törvény ............................................................................................................... 467
6.1.3. Az elektrosztatikus erőtér....................................................................................................... 470
6.1.3.1. Az E elektromos térerősség. Szuperpozíció ................................................................................... 470
6.1.3.2. A töltés elhelyezkedése, a térerősség vezetőkön. Vezetők............................................................. 477
elektromos térben........................................................................................................................................ 477
6.1.4. Az elektromos erőtér munkája az elektrosztatikában. Az elektromos feszültség. Az
elektrosztatikus erőtér konzervatív (az elektrosztatika II. törvénye). Az elektromos potenciál........ 490
6.1.5. Az elektromos dipólus ............................................................................................................ 507
6.1.6. Elektromos tér szigetelő anyagokban (elektromos polarizáció) ........................................... 513
6.1.6.1. Alapfogalmak (kondenzátor kapacitás, relatív permittivitás)......................................................... 513
 XIV
6.1.6.2. A dielektrikum fogalma. A polarizáció– és a elektromos eltolás vektora. A Gauss–tétel (az
elektrosztatika I. törvénye ill. a IV. Maxwell törvény)................................................................................ 521
6.1.6.3. Az elektromos polarizáció mikrofizikai megközelítése. A Clausius—Mosotti—Debye egyenlet.. 528
6.1.7. A kondenzátorban tárolt energia. Az elektrosztatikus tér energiája..................................... 535
6.1.8. Az elektromos térjellemzőkre vonatkozó határfeltételek és ezek néhány jellegzetes



  
alkalmazása ..................................................................................................................................... 538
6.2. STACIONÁRIUS (EGYEN–) ÁRAMOK, EZEK MÁGNESES TERE. A MÁGNESES TÉR
ERŐHATÁSA VEZETŐKRE .............................................................................................................. 545
6.2.1. Stacionárius (egyen-) áramok áramkörökben ...................................................................... 545
6.2.2. Mágneses alapjelenségek és alapkísérletek, az áram mágneses tere.................................... 561
6.2.3. A Lorentz–féle erőtörvény. A mágneses tér erőhatása árammal átjárt vezetőkre. ............... 567
6.2.3.1. A Lorentz féle erőtörvény. ............................................................................................................. 567
6.2.3.2. Mágneses tér erőhatása árammal átjárt vezetőre. ........................................................................... 570
6.2.3.3. Áramkeretre (áramvezető hurokra, köráramra) ható forgatónyomaték B mágneses térben. Az
elektromágneses momentum definiciója. .................................................................................................... 572
6.2.4. Áramok mágneses tere. A gerjesztési (vagy Ampčre-) törvény (Maxwell I. törvényének
speciális esete). A gerjesztési törvény általános alakja: a Biot-Savart törvény............................... 576
6.2.5. Mágneses dipólusok............................................................................................................... 592
A mágneses tér leírása mágneses tulajdonságú közegben. A mikrofizikai leírás alapjai. ............... 592
6.2.5.1. Mágneses dipólusok; alapfogalmak. .............................................................................................. 592
6.2.5.2. A mágneses tér leírása mágneses (tulajdonságú) közegben. .......................................................... 594
6.2.5.3. A mágneses anyagok csoportosítása. Mikrofizikai alapok............................................................. 601
6.2.6. Inhomogén mágneses közeg. Határfeltételek......................................................................... 614
6.2.6.1. A mágneses térjellemzőkre vonatkozó határfeltételek és törési törvényük a mágneses anyagok
határfelületein. ............................................................................................................................................ 616
6.2.6.2. A gerjesztési törvény inhomogén permeabilitású közeg esetén. .................................................... 619
6.2.7. A Hall–effektus....................................................................................................................... 623
6.3. AZ ELEKTROMÁGNESES INDUKCIÓ.................................................................................... 627
IDŐBEN VÁLTOZÓ ELEKTROMÁGNESES TEREK...................................................................... 627
6.3.1. A Faraday–féle indukciós törvény (Maxwell II.) ................................................................... 627
6.3.2. Kölcsönös– és önindukció. Induktivitás................................................................................ 639
6.3.3. Az RL áramkörök. Az induktivitás, mint áramköri elem. Energia tárolás mágneses térben.. 647
6.3.4. LC, LCR áramkörök. Néhány átvezető gondolat a rezgéstanba: elektromos-mechanikai
analógiák. ........................................................................................................................................ 653
6.3.5. Az elektromágneses indukció és az elektromágnesség néhány alkalmazásának fizikai alapjai.655
6.4. AZ ELTOLÁSI ÁRAMMAL KIEGÉSZÍTETT GERJESZTÉSI TÖRVÉNY (MAXWELL I. TÖRVÉNYE).............. 666
A Maxwell egyenletek rendszere...................................................................................................... 666
6.5. HARMONIKUSAN VÁLTAKOZÓ ÁRAMOK. (ALAPFOGALMAK.) .......................................................... 672
6.6. A MAXWELL–EGYENLETEK TELJES RENDSZERE ............................................................. 681
7. ÁLTALÁNOS REZGÉS– ÉS HULLÁMTAN .................................................................................... 685
7.1. REZGÉSEK ................................................................................................................................. 685
7.1.1. Csillapítatlan, egyszerű harmonikus rezgések ....................................................................... 686
7.1.1.1. Az egyszerű harmonikus rezgőmozgás kinematikája és kapcsolata az egyenletes körmozgással... 686
7.1.1.2. Az egyszerű harmonikus rezgőmozgás dinamikája........................................................................ 690
7.1.1.3. A harmonikus rezgőmozgást leíró differenciálegyenlet és megoldásai .......................................... 691
7.1.1.4. Az egyszerű, csillapítatlan harmonikus rezgőmozgásban tárolt összenergia.................................. 697
7.1.1.5. Az egyszerű, csillapítatlan, harmonikus rezgőmozgással analóg mozgások, fizikai folyamatok.... 699
7.1.2. Összetett rezgések .................................................................................................................. 704
7.1.2.1. Azonos irányú, egyforma frekvenciával rendelkező rezgések összetevése. Komplex számítási
módszer forgó komplex vektorokkal........................................................................................................... 704
7.1.2.2. A spektrum fogalma. Lebegés, amplitúdómoduláció ..................................................................... 710
7.1.2.3. Periodikus jelalakok, mint összetett harmonikus rezgések............................................................. 717
7.1.2.4. Egymásra merőleges harmonikus komponensekből összetett rezgések ......................................... 721
7.1.3. Csillapított harmonikus rezgőmozgás.................................................................................... 725
7.1.4. Kényszerrezgések. Rezonancia. ............................................................................................. 729
7.2. A HULLÁMMOZGÁS LEÍRÁSÁNAK ALAPFOGALMAI......................................................... 734
 XV
7.2.1. A deformációmentes haladás ................................................................................................. 735
7.2.2. A harmonikus síkhullám leírása ............................................................................................ 737
7.2.3. A harmonikus gömbhullám. A síkhullám, mint közelítés ....................................................... 741
7.2.4. Harmonikus hullámok komplex írásmódja ............................................................................ 742



  
7.3. A HULLÁMEGYENLET .............................................................................................................. 743
7.3.1. A hullámegyenlet általános levezetése................................................................................... 744
7.3.2. Példák rugalmas hullám kialakulására ................................................................................. 746
7.3.2.1. Végén rögzített, feszített húron terjedő hullám.............................................................................. 746
7.3.2.2. Nyomáshullámok (hanghullámok) gázoszlopban .......................................................................... 748
7.3.3. Az elektromágneses hullámok egyenlete és terjedése homogén, izotróp és szabad töltéseket
nem tartalmazó térben. .................................................................................................................... 754
7.3.3.1. A távíróegyenlet............................................................................................................................. 755
7.3.3.2. Elektromágneses hullámterjedés szigetelőkben (dielektrikumokban). Maxwell-reláció................ 757
7.3.3.3. Transzverzalitás ............................................................................................................................. 760
7.3.4. A fény polarizációja............................................................................................................... 762
7.3.5. A komplex anyagjellemzők (komplex törésmutató, komplex permittivitás és komplex
hullámszám). Az ún. "homogén hullámegyenlet"............................................................................. 767
7.3.6. A dielektromos veszteség ....................................................................................................... 771
7.4. ENERGIATERJEDÉS SÍKHULLÁMOKBAN ........................................................................... 774
7.4.1. Általános megfontolások. Az intenzitás fogalma ................................................................... 774
7.4.2. Elektromágneses energia terjedése tökéletes szigetelőkben .................................................. 775
7.4.3. Fényabszorpció. Lambert—Beer–törvény ............................................................................. 777
7.5. HULLÁMOK SZUPERPOZICIÓJA. HULLÁMCSOPORT ÉS CSOPORTSEBESSÉG ..... 777
7.5.1. Két azonos irányba terjedő különböző frekvenciájú síkhullám összetevése........................... 778
7.5.2. Hullámcsoport létrehozása harmonikus síkhullámok szuperpozíciójával ............................. 780
7.5.3. A hullámcsoport tulajdonságai. A csoportsebesség............................................................... 781
7.5.4. A hullámcsoport alakja és az abból levonható következtetések ............................................. 793
7.5.5. A csoport– és fázissebesség kapcsolata diszperziós közegben. A Rayleigh–összefüggés ...... 795
7.5.6. Hullámcsomag és mikrorészecske formális összerendelése.................................................. 797
7.6. INTERFERENCIA, ÁLLÓHULLÁMOK ..................................................................................... 800
7.6.1. Hullámok interferenciája....................................................................................................... 801
7.6.2. A fény interferenciaképességét (koherenciáját) korlátozó okok............................................. 803
7.6.2.1. A koherencia fogalma és mérőszáma ............................................................................................. 803
7.6.2.2. Vonalkiszélesedés.......................................................................................................................... 805
7.6.3. Koherens fényhullámok interferenciája................................................................................. 807
7.6.3.1. Koherens hullámok létrehozása ..................................................................................................... 807
7.6.3.2. Két koherens hullám interferenciája .............................................................................................. 808
7.6.3.3. Hogyan működik a Michelson interferométer? .............................................................................. 810
7.6.4. Állóhullámok.......................................................................................................................... 812
7.7. A HULLÁMOK ELHAJLÁSA, A FÉNYDIFFRAKCIÓ ALAPESETEI..................................... 816
7.7.1. Huygens-Fresnel-elv.............................................................................................................. 817
7.7.2. Fényelhajlás egyetlen résen................................................................................................... 818
7.7.2. Optikai rácson való fényelhajlás ........................................................................................... 823
7.7.4. A Young—féle kétréses kísérlet.............................................................................................. 827
7.7.5. Röntgensugarak és elektronok elhajlása kristályrácsok felületi– és tömbi atomjain ............ 830
7.8. DOPPLER-EFFEKTUS .............................................................................................................. 831
8. A KVANTUMMECHANIKA ALAPJAI............................................................................................ 841
BEVEZETÉS ........................................................................................................................................ 841
8.1. A FIZIKAI MENNYISÉGEK KVANTÁLT JELLEGE ................................................................ 842
8.1.1. A hőmérsékleti sugárzás ........................................................................................................ 843
8.1.2. Külső fényelektromos effektus. Einstein értelmezése (fotonok).............................................. 854
8.1.3. Szilárdtestek kvantált rezgései. Szilárdtestek moláris hőkapacitása...................................... 859
8.1.4. Az atomi nívók és az elektron impulzusmomentumának kvantáltsága (a hidrogén atom vonalas
színképe) .......................................................................................................................................... 862
 XVI
8.2. AZ ELEKTROMÁGNESES HULLÁMOK KORPUSZKULÁRIS ILLETVE A
MIKRORÉSZECSKÉK HULLÁMSAJÁTSÁGAI............................................................................... 870
8.2.1. A Compton–effektus és leírása a fény korpuszkuláris modelljével ........................................ 870
8.2.2. Az anyag hullámsajátságai .................................................................................................... 875
8.2.2.1. A fény kvantumjai, a fotonok......................................................................................................... 875



  
8.2.2.2. A részecskékből álló anyag hullámsajátságai................................................................................. 876
8.2.2.3. Az elektronokra (mikrorészecskékre) felírható diszperziós reláció................................................ 881
8.2.3. A hullámfüggvény (állapotfüggvény) a mikrorészecske teljes leírását adja .......................... 882
8.3. A KVANTUMMECHANIKAI ÁLLAPOTLEÍRÁS ..................................................................... 887
8.3.1. Az időfüggő Schrödinger–egyenlet (A kvantummechanikai állapotegyenlet)....................... 887
8.3.2. Az időfüggetlen (stacionárius) Schrödinger–egyenlet .......................................................... 891
8.3.3. A kvantummechanikai kontinuitási egyenlet. A $%állapotfüggvény valószínűségi értelmezése.
Az állapotfüggvény normálása. ....................................................................................................... 893
8.3.4. A Schrödinger–egyenlet megoldásainak tulajdonságai. A kötött állapot sajátértékegyenletének
megoldása. Reguláris függvények.................................................................................................... 898
8.3.5.# Az Ehrenfest–tétel (kvalitatív magyarázat) .......................................................................... 904
8.4. A KVANTÁLT FIZIKAI MENNYISÉGEK LEIRÁSA OPERÁTOROKKAL ............................ 906
8.4.1. A fizikai mennyiségek leírására használható operátorok tulajdonságai .............................. 910
8.4.2. Hogyan kell a fizikai mennyiségek operátorát meghatároznunk? Az impulzus, a hely, az
impulzusmomentum és az energia operátora................................................................................... 915
Az energia operátora ................................................................................................................................... 915
Az impulzusmomentum operátora .............................................................................................................. 917
8.4.3. A fizikai mennyiségek mérése................................................................................................. 917
8.4.4. A Heisenberg-féle felcserélési és határozatlansági relációk ................................................. 921
8.4.5 Az impulzusmomentum és az elektronspin .............................................................................. 926
Az impulzusmomentum (pályamomentum) sajátértékei ............................................................................. 926
Az elektronspin ........................................................................................................................................... 928
8.5. NÉHÁNY KVANTUMMECHANIKAI FELADAT STACIONÁRIUS SCHRÖDINGER–
EGYENLETÉNEK MEGOLDÁSA...................................................................................................... 929
8.5.1 Szabad részecske..................................................................................................................... 929
8.5.2. A fémek Sommerfeld–modellje: potenciálkádba zárt szabad elektronok diszkrét energia értékei
......................................................................................................................................................... 930
8.5.3. A lineáris harmonikus oszcillátor energiája (közelítő megoldás).......................................... 939
8.5.4.# A hidrogénatom Schrödinger–egyenletének megoldása. Az atombeli elektron teljes
impulzusmomentuma........................................................................................................................ 941
8.5.5. Többelektronos rendszerek. A Pauli–elv................................................................................ 948
8.5.6. Az alagúteffektus.................................................................................................................... 951
8.6. A SCHRÖDINGER–EGYENLET ÖSSZEFOGLALÓ ISMERTETÉSE ...................................... 956
 1. A MŰSZAKI FIZIKA ALAPJAI



  
Az első fejezet célja, hogy az egyes fizikai diszciplinák tárgyalása előtt megismer-
tessen a modern műszaki fizika gondolkodásmódjával, általánosnak tekinthető
alapjaival, a több diszciplinában is használatos alapfogalmakkal.

Megismerjük ennek során a fizikai megismerés fogalmi és gondolkodásbeli alap-

jait, a fizikai fogalmak (mennyiségek) kialakulását és a jelenleg törvényes SI
mértékrendszer (System International d' Unités) alapjait.

A következőkben az egyes fizikai rendszerek jellemzőivel, a rendszerszemléletű

fizikai gondolkodás elemeivel foglalkozunk.

Végül megismerkedünk a fizika legáltalánosabb, az egyes diszciplináktól füg-

getlen alaptörvényeivel; itt kerül sor pl. az ún. lineáris rendszerek tulajdonságai, a
megmaradási törvények és az ún. kontinuitási egyenletek alapgondolatainak tárgya-
lására.

Ezek előzetes megismerése lehetővé teszi, hogy az egyes fizikai diszciplinák

tárgyalása során kitekinthessünk az adott diszciplina különböző fizikai rendszerekre
való alkalmazására is.

1.1. A FIZIKAI MEGISMERÉS ÚTJA

A fizika csak megfigyelhető, mérhető, reprodukálható jelenségek, tulajdonságok

vizsgálatával foglalkozik.

A fizikai megismerési folyamat első lépése a megfigyelés. Ehhez rendszerezett

megfigyelések sorozatára van szükség, továbbá arra, hogy egyértelmű kísérleti fel-
tételeket teremtsünk és e feltételek megváltoztatásával megváltoztassuk a jelenség
lefolyását, vagyis kísérleteket végezzünk. Minthogy a megfigyelések első szakaszában
a jelenség számára lényeges feltételeket még nem ismerjük, az első kísérletek
tapogatódzó jellegűek, de támaszkodnak már megismert fizikai tapasztalatainkra.

Egyes esetekben egyáltalán nem áll módunkban a megfigyelt jelenség lefolyásába

beavatkozni, tehát nem kísérletezhetünk. A számítógépek megjelenése e téren is
forradalmi változást hozott, mert lehetővé tette az ún. szimulációt, amelynek során a
valóságban kísérletileg hozzáférhetetlen paraméterek megváltoztatásának hatása is
tanulmányozható.
 2

A megfigyelt jelenség fizikai leírása szempontjából lényeges elemeket megismerve

absztrakció útján elvonatkoztatunk a leírás szempontjából lényegtelen, vagy első
közelítésben nélkülözhető részletektől. A megfigyelés tárgyát képező fizikai rendszert
elhatároljuk a környezetétől, és megalkotjuk a fizikai jelenség absztrakt (idealizált)
fizikai modelljét. A szabadesés modellje pl. egy állandó erő hatása alatt álló, adott
tömegű tömegpont mozgása; ugyanakkor eltekintünk pl. a szabadon eső test színétől,



  
alakjától és első közelítésben a levegő ellenállásától is. Kísérletünk során igyekszünk
az idealizációnak megfelelő körülményeket minél jobban megközelíteni. A fenti
példát véve: a szabadesést kisméretű és relatíve nagy tömegű gömb alakú test
levegőben (vagy ha lehetséges, légüres térben) való leejtésével vizsgáljuk.

A modell iterációs (ismétléses) közelítéssel való megalkotásával párhuzamosan ki

kell választanunk, illetve meg kell alkotnunk a jelenség leírására alkalmas fizikai
mennyiségeket (pl. a szabadesésnél maradva a tömeget, az esési utat, az időt stb.) és
meg kell határoznunk (esetleg az ismertekből ki kell választanunk) a vizsgálat tárgyát
képező fizikai rendszerre érvényes fizikai törvényszerűségeket. Ennek során általában
úgy járunk el, hogy a vizsgált rendszert, jelenséget, folyamatot besoroljuk a már
kidolgozott fizikai diszciplinák (mechanika, statisztikus fizika, elektromágnességtan,
általános hullámtan, kvantummechanika, szilárdtestfizika, felületfizika stb.)
valamelyikébe, — esetleg (!!) rájövünk, hogy a leírásra új diszciplinát kell alkotnunk
vagy a meglevőt általánosítanunk.

A kísérleti eredményekre vonatkozó összefüggéseket legtöbbször matematikai

alakban fogalmazzuk meg. Gyakran kerül sor arra, hogy — a jelenség leírására
alkalmas törvényszerűséget nem találván — egy adott diszciplinán belül első
közelítésként a kísérleti adatokból alkotott empirikus vagy félempirikus összefüggést
alkotunk.

Ezzel azonban feladatunk még nem fejeződött be. Új eredményünket további

kísérletekel ellenőriznünk kell. Ennek során a matematikai alakban megfogalmazott
törvényszerűségeket újabb kísérletekkel vetjük egybe, a megállapított
törvényszerűségekből (rendszerint szintén matematikai módszerekkel) következte-
téseket vonunk le és azokat újra kísérletekkel ellenőrizzük. Amennyiben elméletünk
az ellenőrzés próbáját kiállja, azt megalapozottnak tekinthetjük. Hátra van azonban
még az új elmélet, illetve törvényszerűség érvényességi körének megállapítása, és a
már ismert elméletekhez való illeszkedésének vizsgálata.

1.1.1. A fizikai fogalmak (mennyiségek)

A fizikai leírás csak megfelelő fizikai fogalmak segítségével lehetséges. A fizikai

fogalmak a mennyiségi viszonyok leírása céljából valamennyien (mérhető) fizikai
mennyiségek.

A fizikai mennyiségek definiálásához a következők szükségesek: a.) mérési utasítás

vagy egzakt matematikai kapcsolat közvetlenül mérhető mennyiségekkel; b.) a
mennyiség jellegének meghatározása.
 3

A mérési utasítás a következőket kell, hogy tartalmazza: 1. A használandó

mérőeszköz leírását és alkalmazási utasítását; 2. A fizikai mennyiség mértékegységét
és skáláját. A skála megadásához az egységen kívül meg kell adni a skála null-pontját,
a skálaérték előjelét és a skála egyenletes (lineáris) vagy ettől eltérő (pl. négyzetes)
voltát. A skála egysége általában önkényes, általában nullpontja is, — de a természet
néhány esetben kitüntet bizonyos nullpontválasztást (ld. pl. az abszolút hőmérséklet



  
nullapontját).

A fizikai mennyiségeket jellegük szerint skalár, vektor stb. mennyiségekre cso-

portosítjuk. A fizikai mennyiségek akkor tekinthetők vektoroknak,* ha azoknak: a)
nagyságuk és irányuk van, és b) alkalmazható rájuk a vektori összegzés szabálya.
Utóbbi a fizikai mennyiségeknél nem magától értetődő. Például az, hogy az erő
vektormennyiség, feltételezi az erők független összegezését, azaz, hogy pl. egy erő
jelenléte nem befolyásolja a másik erő nagyságát és irányát.

Alapvetően minden fizikai mennyiségnek saját mértékegysége lehetne. Azonban a

különböző fizikai mennyiségek mérési utasításai lehetőséget adnak egyszerűsítésekre:
a sebességet pl. távolság- és időméréssel határozhatjuk meg, ezért mértékegységét a
távolság és az idő mértékegységéből származtathatjuk.

A fizikai mennyiségek általában nem definiálhatók önmagukban, pl. az idő csak az

állandó periódusú mozgással együtt definiálható. A leírás egyszerűsítése érdekében
tehát szükség van ún. alapmennyiségekre, melyeket bizonyos értelemben
axiomatikusan definiálunk és mértékegységüket egy rendszerint önkényesen választott
etalonnal való összehasonlító méréssel határozzuk meg. Az alapmennyiségek és ezek
számának megválasztása önkényes, célszerű bennük nemzetközileg megállapodni. Az
első nemzetközi alapmennyiségekben a francia forradalom idején állapodtak meg;
ezek összessége és az egységüket (etalonjukat) definiáló ún. mértékrendszer azóta
sokat változott. A ma érvényes és államközi egyezmények, nemzeti jogszabályok
alapján kötelező mértékrendszer az ún. "Nemzetközi mértékegység rendszer" (SI –
Système International d' Unités). Az alapmennyiségek mértékegységéből a többi
fizikai mennyiség mértékegysége leszármaztatható.

Itt jegyezzük meg, hogy elvi különbség van egy fizikai mennyiség "mértékegysége"
és "dimenziója" között. A sebesség dimenziója pl. az út és idő dimenzió hányadosa; a
dimenzió független a választott mértékrendszertől. A mértékegység viszont
m
egységrendszer függő, a sebességre pl. az SI-ben s . Mivel mi a továbbiakban csak az
SI rendszert használjuk, az egyszerűség kedvéért (nem elfelejtve a fentebb
mondottakat) mi általában csak a mértékegységet adjuk meg.

Az SI alapmennyiségeit az 1.1. Táblázat foglalja össze.

* A vektormennyiségeket nemcsak a fenti módon definiálhatjuk, hanem transzformációs szabályaik

segítségével is. E szerint egy mennyiség akkor vektor, ha nagysága és iránya van és az egyik
koordinátarendszerről egy másikra áttérve úgy transzformálódik, mint a helyvektor. A vektorok
egyértelmű definiálásához (az ún. kötött vektoroknál, ilyen pl. az erő) nagyságukon és irányukon kívül
meg kell adnunk azok támadáspontját (kezdőpontját) is.
 4

1.1. Táblázat. Az SI alapegységei

Alapmennyiség Jele Mértékegysége Az SI

szabványosítás
éve



  
hosszúság l, , s méter, m 1983.

tömeg m kilogramm, kg 1889.

idő t másodperc, s 1969.

elektromos áramerősség I, i amper, A 1948.

termodinamikai hő- T kelvin, K 1967.

mérséklet

anyagmennyiség n mol 1971.

fényerősség I! kandela, cd 1979.

Az alapmennyiségek, etalonok és skálák egzakt ismertetése meghaladja lehetősé-

geinket; a pontos ismeretek kötetnyire terjedő szöveget igényelnek és így ezek
vonatkozásában a nemzetközi szabványokra kell utalnunk.

Az idő, mint fizikai mennyiség önmagában nem definiálható; meghatározása azon

az axiomatikus feltételen alapul, hogy a természetben létezik (legalább egy) olyan
1
periodikus mozgást végző test, amelynek T periódusideje (ill. f = T frekvenciája)
időben állandó érték. (Az egymás után bekövetkező időtartamok összehasonlítása
ugyanis csak állandó periódusidejű periodikus mozgások révén lehetséges.) Az
időaxióma ellenőrzése (mint minden axiómáé) csak kísérletesen lehetséges és ezt —
ismereteink szerint — minden emberi kultúra az idők kezdete óta igyekezett el is
végezni. A legutóbbi időkig (1899-ig) ilyen mozgásnak tekintették a Föld
tengelykörüli forgását: az idő egységének a Nap két egymás utáni delelése között eltelt
időtartamok évi középértékét vették

1 középnap = 24 h = 1440 min = 86 400 s

("asztronómiai időskála"). Mivel pontosabb mérések szerint a Föld forgása nem

egyenletes, kvarc, majd "atom"-órákat szerkesztettek. 1969-ben az idő mértékegysé-
gének definíciója megváltozott:

Az idő SI egysége a másodperc; jele: s. Egy másodperc a 133Cs izotópja

meghatározott elektronállapotai közötti elektronátmenetnek megfelelő
elektromágneses sugárzás periódusidejének
9 192 631 770-szerese.

(A definícióban szereplő átmenet a 133Cs izotóp 2S˝ alapállapotának az F=4, MF=0 és az F=3,
MF=0 megjelölésű – külső tér által nem perturbált – hiperfinom szintjei közötti átmenet.)
 5

A hosszúság SI mértékegysége a méter, jele m. A méter egységét az 1983-ban

érvénybe lépett szabványok úgy adják meg, hogy a fény vákuumbeli sebességét a

c = 2,99792458·108 m/s

meghatározott értékként definiálták.



  
1 m az a távolság, amit a fény vákuumban 3,33564095198152·10-9 s
(" 1/2,99792458·108s) alatt tesz meg.

A méter egységének meghatározása tehát frekvencia mérésen és a fénysebesség

állandóságán (pontosabban invariáns voltán) alapul.

A fénysebesség értéke 1983-ig két (önkényesen definiált) egységből, a másodpercből és a

méterből volt származtatva. Az időmérés pontossága nagyságrendekkel meghaladta a
hosszúságmérés pontosságát, tehát a fénysebesség ilyen származtatásának az volt az ered-
ménye, hogy értékét csak a hosszúságmérés pontosságával lehetett meghatározni. Bay Zoltán
— az Egyesült Államokban dolgozva javasolta, hogy a fény sebességének értékét az akkori
idők legpontosabb mérései alapján 299792458 ms–1 értékben rögzítsék (így ugyanis a
hosszúságegység számértéke nem változott meg) és a hosszúságegységet az időegység fenti
értéke alapján frekvencia mérésre vezessék vissza

A tömeg, mint fizikai mennyiség meghatározása Newton óta* állandó gondok

forrása. Az alapvető gond, hogy az F = mta mozgásegyenletben szereplő ún. tehe-
tetlen és a pl. mérlegeléskor mért ún. gravitáló tömeg azonossága és egyenlősége nem
magától értetődő. Először (1908) Eötvös Loránd igazolta, hogy a kétféle tömeg igen
nagy pontossággal egyenlő. Újabb (1961) mérések szerint az mt/mgrav arány eltérése
az egységtől # 10–11. Ez az eredmény elegendő alap arra, hogy egy önkényes (a
franciaországi Sèvres-ben őrzött) etalonnal való összehasonlító mérlegeléssel a
tömeget és annak egységét, az 1 kg-ot definiáljuk.

Megjegyezzük, hogy érik az idő az atomfizikai méréseken alapuló tömegstandard

bevezetésére. Ehhez legalább a mai tömegmérés pontosságával ismernünk kellene egy
makroszkópikus, mérlegelhető tömegben az atomok számát. A tömegegység atomi
mennyiségekkel való rögzítése két okból lenne kívánatos: a) az ilyen standardhoz mindenki
hozzáférhetne és nem lenne kitéve az etalon tömeg valószínűsíthető károsodásának; b) az
atomok és molekulák tömege egymással két nagyságrenddel pontosabban hasonlítható össze,
mint ahogy az a szokásos tömegmérésnél (mérlegelésnél) lehetséges. A bevezetés akadálya,
hogy egy makroszkópikus test atomjainak száma még nem határozható meg olyan
pontossággal sem, mint amilyennel mérlegelésnél a tömegek.

Az anyagmennyiség SI egysége a mól; a mennyíség jele: n. Egy mól annak a

rendszernek az anyagmennyisége, amely

NA = 6,0221367·1023 darab

* Newton a tömeget m=V·$ képlettel definiálta, ahol V a térfogat és $ a sűrűség; mivel a sűrűséget is
ezzel az egyenlettel definiálta, ez a definíció circulus vitiosushoz vezet. Ma általában úgy járnak el,
hogy a tömeget az anyagmennyiséggel veszik arányosnak: azonos szerkezetű testek esetében kétszer
akkora anyagmennyiség kétszer akkora tömeget is jelent.
 6

elemi egységet (atomot, molekulát, elektront) tartalmaz. Az NA az ún. Avogadro

állandó, ld. részletesebben a 3.2. pontot.

Az SI tehát az anyagmennyiség definícióját elválasztotta a tömeg definíciójától.

Ennek egyéb okok (ld. előző lábjegyzetet) mellett a mól használatának előnyös volta
adott értelmet: 1 mol anyagban ugyanis az anyagi minőségtől függetlenül mindig



  
ugyanannyi részecske található; ugyanakkor 1 g anyagban a részecskék száma az
anyagi minőségtől függ.

Az elektromos áramerősség

Az elektromos áramerősség a vezetők mágneses kölcsönhatása segítségével defi-

niálható. SI egysége az amper; jele A. 1 A az az áramerősség, amelynek hatására két
párhuzamos, egymástól 1 m távolságra levő igen hosszú és vékony merev vezető 1 m
hosszúságú darabjai között vákuumban 2·10–7 N erő lép fel (1948). Az így definiált
áramerősség-egységet Aabs (abszolút ampernek) is nevezik.

1908 és 1948 között a következő definíció volt érvényben: 1 Aint (1 internacionális

amper) annak az áramnak az erőssége, amely az ezüstnitrát (AgNO3) vizes oldatából 1
s alatt 1,118 mg ezüstöt választ ki. (1A = 1,00015 Aint)

A hőmérséklet definíciója feltételezi egy (vagy több) anyag adott X fizikai

tulajdonságának a hőmérséklettel való egyértelmű X(T) kapcsolatát (ld. 3.2. pontot).
Az SI-standard a termodinamikai Carnot-ciklus (ld. 5.4.5. pont) anyagi minőségtől
független (“abszolút”) hatásfokát tekinti ezen tulajdonságnak. A standard hőmérséklet
a termodinamikai hőmérséklet; egysége a kelvin (K), amely a víz hármaspontja
(önkényesen, de célszerűen rögzített) termodinamikai hőmérsékletének 1/273,16-od
része. (A víz hármaspontja, ld. 5.2.5. pont, P=611 Pa, és T=273,16 K.); jele T. A
termodinamikai hőmérséklet skálája, megegyezik a Celsius empirikus skálával: 1oC
hőmérsékletkülönbség egyenlő 1 K hőmérsékletkülönbséggel. A skála nullpontja
természetes nullpont: 0K = –273,15 oC. Mivel a termodinamikai hőmérséklet és a
hőmérsékleti skála megegyezik az ideális-gáz skálával a termodinamikai hőmérséklet
primér (hitelesítő) eszköze az ideális-gáz hőmérő.

A fényerősség (I! ), egysége a kandela (cd). 1 cd a fényerőssége annak a %=540 nm

(540·1012 Hz frekvenciájú) monokromatikus fényt kibocsátó fényforrásnak, amelynek
sugárerőssége 1/683 W/sr. (A sr a steradián jele, ld. alább.) Fotometriai egység. (Nem
azonos a 7. pontban tárgyalt fényintenzitással, — azzal bonyolult, könyvünkben nem
tárgyalt kapcsolatban áll; ezzel kapcsolatban az alkalmazott optikai irodalomra
utalunk.

Az SI kiegészítő egységei a sík- illetve térszög, mértékegységei: a radián és a

szteradián.

A síkszög (pl. &'( )). Geometriából átvett fogalom. A síkszög a síkon egymást
metsző két egyenes által bezárt síkrész. Nagyságát az SI-ben ívmértékben (egysége: a
radián, jele: rad) fejezzük ki. A radiánban mért szög, a szög csúcsa köré írt tetszés
szerinti r sugarú körből a szögszárakkal kimetszett *s ív és a kör sugarának hányadosa
*s
) [radián] = r (1.1)
 7

A kör mérete közömbös: minden kör hasonló egy másik körhöz. A 360°-os teljes
2+r
szögnek r = 2+ radián felel meg. A radián puszta szám és a szögmérés módszerére
utal, így sin (1,5 rad) és sin 1,5 ugyanazt jelenti.

Elfogadott a szög fokban (jele o) való kifejezése. Egysége a teljes szög 360-ad



  
része.

A térszöget (,), a síkszög háromdimenziós megfelelőjét a térszög csúcsa köré írt r

sugarú gömbből a térszög csúcsából húzott általános kúp alkotóival kimetszett *A
felület nagyságának és a gömbsugár négyzetének hányadosával definiáljuk:

*A
, [szteradián] = r2 (1.2)
4r2+
(ld. 1.1. ábra). A szteradián jele: sr. A teljes gömbfelülethez r2 sr = 4+ sr tartozik.
Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy az , pontos megadásához meg kell adni a
kimetszett felület alakját is. (Gondoljunk arra, hogy ugyanakkora felülete nemcsak az
ábrán rajzolt gömbkör alakú, hanem pl. egy délkör mentén elhelyezkedő keskeny
hurka alakú alakzatnak is lehet.)

1.1. ábra. A térszög definíciójához

A fizika leszármaztatott mennyiségei.

Mivel egy új fizikai mennyiség mérési utasítása a már definiált mennyiségeken

alapul, az új mennyiség dimenziója és mértékegysége a már definiált mennyiségek
dimenzióiból, illetve egységeiből a mérési utasítás alapján származtatható.

Így pl. az erő az SI-ben nem alapmennyiség. Az erő mértékegysége (a newton, jele N)
a tömeg és a gyorsulás egységéből származtatható:

[F] = [m]·[a]
 8

m
1 N= 1 kg s2

1.1.2. A fizikai rendszer, környezet és ezek kölcsönhatásai



  
A tájékozódó kísérletek, meggondolások után első feladatunk, hogy definiáljuk a
fizikai megfigyelés tárgyát.

A fizikai megfigyelés tárgyát rendszernek nevezzük (jelölése: R) és

(sokszor csak gondolatilag) zárt felülettel (ún. határolófelülettel)
elhatároljuk a környezettől (jelölés: K).

A fizikai rendszeren meghatározott fizikai elemek (atomok, molekulák,

elektronok, iontörzsek, erőterek, kontinuumok, makroszkópikus testek stb.)
összességét értjük, melyek a rendszeren belül egymással illetve a külső
környezettel kölcsönhatásban állnak.

Azok a fizikai elemek, amelyek nem tartoznak a rendszerhez, — de a rendszer és a

környezet közötti kölcsönhatásban számításba veendőek, — alkotják a rendszer
környezetét (jele K).

(a)
K
K

R RI RII

(b) (c)

-
1.2. ábra. Rendszer, környezet, határolófelület különböző esetekben ( jellel a
.
kölcsönhatást jelöltük); a) zárt R; b) nyitott R, definiált kölcsönhatásra nyitott
határfelülettel és K környezettel; c) zárt R, egymás között definiált kölcsönhatásban
lévő R , R alrendszerrel. (A ___
I II | | | vonal adott szigetelésű határoló felületet jelent.)
 9

A vizsgált rendszert belső határoló felületekkel ún. alrendszerekre (RI, RII, ...) is
felbonthatjuk. A rendszerek, alrendszerek lehatárolása önkényes és azt a vizsgálat
célszerűségi szempontjai határozzák meg. Például egy mozgó dugattyúval elhatárolt
gáz kiterjedésének vizsgálatakor célszerű határolófelületként a mozgó dugattyút
választani: a határoló felület ilyenkor pl. nem határol állandó térfogatot.



  
A rendszer és környezete ill. az egyes alrendszerek egymásra hatását kölcsön-
hatásnak nevezzük.

Az adott rendszer és környezete közötti lehetséges kölcsönhatásokat ebben a fejezetben csak

áttekintjük, a részletekbe a megfelelő fejezetekben fogunk majd elmélyedni. A rendszer és
környezete között lehetséges kölcsönhatások egy lehetséges csoportosítása (a teljesség igénye
nélkül) a következő:

— Mechanikai kölcsönhatások. a rendszer egészének a környezethez képesti, illetve

alrendszereinek egymáshoz képesti helyzetét és (vagy) mozgásállapotát változtatják meg: a
környezet ezek során az egész rendszeren kontakterő vagy általában erőtér útján
mechanikai munkát végez.

— A térfogati munka a mechanikai kölcsönhatás speciális fajtája.

— Az elektromos ill. elektromágneses kölcsönhatás töltött részecskék és elektromágneses terek

olyan kölcsönhatása, amelynek során töltéselmozdulással, töltéscserével a rendszerben
(vagy a rendszer által) munkát végzünk.

— Hőcserével, mint folyamattal járó (sokszor termikusnak nevezett) kölcsönhatások.

— A rendszer és a környezet közötti anyagmennyiség cserével járó kölcsönhatások.

— A felület nagyságát, alakját megváltoztató kölcsönhatások.

A környezet hatását rendszerint megpróbáljuk a rendszer jellemzőivel kifejezni. A

környezetet sokszor célszerű olyan nagynak választani, hogy jellemző paramétereinek
(pl. hőmérsékletének) a rendszerrel való kölcsönhatás (pl. hőcsere esetén) során
bekövetkező változása elhanyagolható legyen; utóbbi tulajdonságokkal rendelkeznek
pl. az ún. hőtartályok (ld. 5. fejezet).

A különböző rendszertulajdonságok, jelenségek, folyamatok tárgyalásánál mindig

meg kell adnunk, hogy adott esetben milyen kölcsönhatásokat veszünk figyelembe, és
melyeket zárunk ki. Utóbbi alapján a rendszereket a következőképpen csoportosítjuk:

Elszigetelt rendszer (alrendszer) az a termodinamikai sokrészecske rendszer,

amelyben a környezetével minden kölcsönhatást kizárunk. Így pl. kizárjuk a
mechanikai, termikus, az anyagmennyiség cserével (változással), kémiai munkával
járó kölcsönhatásokat. Az elszigetelt rendszer és környezete között nincs impulzus-,
impulzusmomentum- és töltéscsere, nincs energia- és anyagátvitel, és nincs hőátadás
sem (DQ=0); a rendszerre nem hat külső erő.

Elszigetelt termodinamikai rendszer belső energiája állandó (dU=0).

Mechanikailag zárt rendszer esetében a rendszerre nem hatnak külső erők,

kizárjuk az impulzus-, impulzusmomentum- és mechanikai energiaátvitelt. Kizárjuk a
térfogati munka lehetőségét is. A mechanikailag zárt rendszer esetén megengedhető
 10

viszont a termikus kölcsönhatás és (pl. porózus membránon át) az anyagcsere,

anyagátvitel.

Adiabatikus rendszer esetén nincs termikus kölcsönhatás, tehát (pl. hőszigetelő

fallal) kizárjuk a rendszer termikus kölcsönhatását, a hőcserét (Q=0, DQ=0).
Megengedhető viszont ilyen rendszerben az adiabatikus térfogati munka. A fogalmat



  
kizárólag termodinamikai rendszereknél használjuk.

Nyílt rendszernek nevezzük azt a termodinamikai rendszert, melyre nézve

megengedjük a térfogati munkavégzést, hőcserét és (komponensenként) az anyag-
mennyiség megváltozását. A nyílt rendszer speciális esetében megengedjük a kémiai
reakciót: itt a komponensek anyagmennyiségének megváltozása nem tetszésszerinti, a
komponensek változása ilyenkor csak a stöchiometriai számokkal arányos lehet.

A továbbiakban levezetéseinkhez mindig megadjuk, hogy azok milyen rendszerre

vonatkoznak; ennek során a rendszerek fenti csoportosítását alkalmazzuk!

1.1.3. A fontosabb fizikai modellek

A modellalkotás a fizikai megismerés lényeges eleme: célja a vizsgált fizikai rend-

szer lehető legegyszerűbb, a vizsgált tulajdonságot, jelenséget, folyamatot elfogadható
pontossággal leíró törvényszerűségek megállapítása. A valóságos, sokszor igen
bonyolult jelenségek esetén a lényeges sajátságokra koncentrálunk, — azaz
absztrahálunk, modellt alkotunk.

Az anyagi pont, tömegpont egy, pusztán m tömegével jellemzett geometriai pont

(mely tehát nem rendelkezik belső szerkezettel). Egy vizsgált test akkor jellemezhető
tömegpontként, ha az adott leírás szempontjából alakja lényegtelen (pl. forgásától
eltekinthetünk), kiterjedése, mérete pedig elhanyagolható a vizsgált fizikai rendszer-
ben lévő testek közötti távolságokhoz képest ill. amikor a test helyzetének mérési
hibája nagy annak méretéhez képest. (Például a bolygók mozgása a naprendszerben,
ún. ideális gázok atomjai, molekulái, makroszkópikus testek helyettesítése
tömegközéppontjukba képzelt tömegponttal stb.)

Ideális gáz. Olyan (a valóságban csak néhány gázra, pl. H2, He stb. mérsékelten kis
nyomáson érvényes) gázmodell, melyre érvényes a PV = NkBT állapotegyenlet, és
melyet mikrofizikailag tömegpontokból álló, egymással csak ütközésekben
kölcsönható rendszernek tekintünk.

A merev test bármely két, tetszőlegesen kiválasztott pontjának egymástól való

távolsága állandó; másszóval mozgása során sem méretei, sem alakja nem változnak.
Sokszor olyan, egymáshoz képest rögzített pontokból álló tömegpontrendszernek
tekinthető, melynek belső szerkezetétől eltekintünk. A merev testek mindig nem
elhanyagolható kiterjedésűek.
 11

Tökéletesen rugalmas egy test, amelynek a kölcsönhatásban az alakja megváltozik

és eredeti alakját, a létrehozó külső hatást kellően lassan megszüntetve (különben a
test rezgésbe jön!) visszanyeri.

Tökéletesen rugalmatlan az a test, amelynek alakját egy (bármilyen kis) erőhatás

képes megváltoztatni, és amely a külső hatás megszüntetése után alakját nem változ-



  
tatja meg.

Harmonikus oszcillátor az olyan rezgő rendszer, amelynek rezgései harmonikusak,

azaz sin ill. cos függvénnyel, illetve ezek lineárkombinációjával leírhatóak. Az
egydimenziós harmonikus oszcillátort lineáris harmonikus oszcillátornak nevezzük.
Ilyen modellel írható le pl. egy rugóra függesztett tömegpont, a H/H molekula
rezgése. Az elektromágneses sugárzás forrása, a sugárzási tér, energia szempontjából
ugyancsak leírható harmonikus oszcillátorokkal.

Modelljellegűek pl. a súrlódó erőtől, súrlódó munkától, ellenállástól való eltekintés

sokszor alkalmazott feltételezései is.

Ideális áramköri elemek. Az ideális kondenzátor ellenállása végtelen. (A

valóságos kondenzátort egy párhuzamosan kapcsolt kondenzátorral és ellenállással
írunk le).

Az ideális tekercs (induktivitás) olyan absztrahált tekercs, melynek ohmos

ellenállása nulla. (Egy valódi tekercsét egy sorbakapcsolt tekerccsel és ohmos
ellenállással írunk le.)

Számos más modellre az egyes fejezetekben térünk ki.

1.1.4. A fizikai törvények, axiómák. A fizikai törvények

érvényességi köre; az (ún. Bohr–féle)
korreszpondencia elv
A fizikai mennyiségekre vonatkozó összefüggéseket, egyenleteket fizikai törvé-
nyeknek, tételeknek nevezzük.

A fizikai törvények megalkotása nem mindig történik közvetlen kísérletek alapján.

A tudománytörténet ilyen, ún. axiomatikus törvényekként tartja számon többek között
a Newton–axiómákat (ld. 2.3.1. pont) a termodinamika I, II főtételét, a Maxwell–
egyenletek rendszerét (ld. 6.4. pont) és a Heisenberg–féle felcserélési relációkat (ld.
8.4.4. pont). Ezekben az esetekben a felgyűlt óriási kísérleti ismeretanyag ismeretében
a megsejtett törvényt axiómaként fogalmazták meg.

Az axióma az általános tapasztalatok alapján az elmélet élére állított

olyan képlet, tétel, amely sok esetben közvetlenül nem ellenőrizhető. Az
axiómát a belőle levezetett kvantitatív következmények, képletek
 12

kísérletekkel való széleskörű ellenőrzése igazolja. Az axiómákat minden új

ismeret felmerülése esetén újra és újra ellenőrizni kell.

Az ismételten felmerült kételyekre, az újra ellenőrzésre jó példa az energiameg-

maradási tétel ellenőrzése a 01bomlás felfedezésekor (ld. 1.3. pontot).



  
A fizikai törvények érvényességi határai, a korreszpondencia elve. A valóság
megismerése hosszú és fáradságos folyamat. Mérőeszközeink fogyatékosságai követ-
keztében ismereteink sohasem terjedhetnek ki a fizikai valóság minden részletére. Ez
azt is jelenti, hogy legpontosabb elméleteink is csak a valóság egy megközelítését
képesek biztosítani. Mindig voltak és valószínűleg mindig lesznek olyan jelenségek,
amelyeket vagy még nem ismerünk, vagy ha ismerjük is őket, akkor sem vagyunk még
képesek azokat teljesen leírni.

Fizikai elméleteink tehát mindig korlátozott érvényűek. Ezért elméleteink érvé-

nyességi határainak ismerete mindig nagyon fontos. Ha egy olyan jelenséggel
találkozunk, amely jelenlegi elméleteinkkel nem írható le, akkor elméleteink módo-
sítására, esetleg új elmélet kidolgozására van szükség. Kétféle okból kerülhet sor egy
új elmélet kidolgozására: vagy olyan jelenséget ismerünk meg, amely semmiképpen
nem illeszkedik be eddigi elméleteinkbe (pl. az elektromágneses jelenségek pusztán
mechanikai modellekkel nem voltak leírhatóak, ezért szükség volt az
elektromágnesség elméletének kidolgozására), vagy pedig egy már ismert elmélet
hatáskörébe tartozónak vélt jelenségről derül ki, hogy eddigi elméletünkkel lehetetlen
leírni (ez volt a helyzet a relativitáselmélet esetében). Az új elmélet segít pontosabban
definiálni régebbi elméleteink érvényességi körét.*

Egy új elmélet kidolgozása során mindig szem előtt kell tartanunk meglevő, ér-
vényes elméleteink eredményeit. Abban az esetben, amikor az új elmélet kidolgo-
zására azért van szükségünk, mert a régi elmélet nem ír le helyesen egyes jelenségeket
(de a régi elmélet sok jelenséget elegendő pontossággal leír), olyan elmélet
kidolgozására van szükség, amely megfelelő feltételek teljesülése esetén visszaadja a
régebbi elméletünkben érvényes és a tapasztalattal megegyező törvényszerűségeket.
Ez az ún. korrespondencia elve.

Példaként említhetjük erre az esetre például, hogy a relativisztikus mechanika tör-

vényei kis v sebességeknél (v « c, ahol c a vákuumbeli fénysebesség) átmennek a
klasszikus, Newton–féle mechanika egyenleteibe (ld. pl. 2.2.4.2., 2.3.1.2. és 2.6.2.
pontokat); ugyanígy: a mikrorészecskékre vonatkozó kvantummechanika törvényei
bizonyos feltételek teljesülése esetén átmennek a klasszikus fizika törvényeibe (ld.
8.2.3. és 8.3.5. pontokat); pl. ha az elektronok közelítőleg állandó erőtérben mozognak
(Ehrenfest–tétel, ld. 8.3.5. pont, pl. az elektronsugárcsőben mozgó elektronok esete) a
kvantummechanikai leírás helyett a klasszikus leírást alkalmazhatjuk.

Az a tény, hogy a nagyobb érvényességi körű elmélet magában foglalja a kisebb

érvényességi körűt, gyakorlati jelentőségű. Ez teszi lehetővé a mérnök számára, hogy

* Egyes esetekben azonban előfordulhat, hogy a régebbi elmélet érvénytelennek bizonyul. Például
gondoljunk az ún. "hőanyag elmélet" esetére.
 13

megfelelő közelítéseket alkalmazzon és — ha az adott feltételek gondos mérlegelés

alapján lehetővé teszik — az egyszerűbb elmélettel dolgozzon.



  
1.2. NÉHÁNY FIZIKAI RENDSZER JELLEMZÉSE

1.2.1. Kis szabadsági fokú (mechanikai) tömegpont rendszerek

Ide soroljuk a mechanikai mozgásegyenletekkel leírható, környezetével
kölcsönhatásban levő anyagi tömegpont és az egymással és a környezettel
kölcsönhatásban levő N számú (diszkrét) tömegpontból álló tömegpontrendszerek
mozgásának problémakörét. Bizonyos általánosítással minden test diszkrét
tömegpontrendszernek tekinthető; ez a felfogás a merev testekkel kapcsolatban bevált,
más kiterjedt testekre az folytonossági- (kontinuum-) elmélet* bizonyult
alkalmasabbnak.

A kölcsönhatásokat erőkkel írjuk le. Az egyetlen tömegpontra csak külső erők

hatnak. A tömegpont rendszerre ható erőket külső erőkre és a rendszer pontjai között
ható belső erőkre osztjuk.

A belső erőkre (mivel ezek természetével, törvényszerűségeivel a mechanika nem

foglalkozik) külön axiómaként feltételezzük, hogy azok centrálisak, azaz azok a
tömegpontokat összekötő egyetlen kitüntetett irány, az őket összekötő egyenes
irányába esnek; Newton III törvényéből következik, hogy egy i és j tömegpont közötti
belső erők semlegesítik egymást (Fij = – Fji).

Ezzel a különfeltevéssel a tömegpontrendszerek a Newton-féle

N
d2 r (t)
2 Fij
(K)
mi ai = mi dt2i = Fi + (1.3)
j=1
j3i

* A kontinuumok mechanikájával könyvünkben az előszóban jelzett okok miatt nem foglalkozunk.

 14

mozgásegyenletekkel, illetve ezek integráljaival a rendszerek mechanikájának minden

összefüggése (legalábbis elvben) meghatározható.* (Az (1.3) egyenletben az i= 1, 2
(K)
… j … N a tömegpontrendszer megjelölésére szolgál, az Fi a külső, az Fij a belső
erőket jelenti; az összegzésben szereplő i 3 j kitétel arra utal, hogy a tömegpont saját
magára nem fejt ki erőt.



  
A (1.3) egyenlet egy lineáris, másodrendű differenciálegyenlet.

Diferenciáegyenletek azok az egyenletek, amelyekben egy, vagy több ismeretlen,

meghatározandó függvény közönséges, vagy ún parciális differenciálhányadosai
szerepelnek. A differenciálegyenletek megoldása ezen függvények meghatározását
jelenti. Másodrendû az az egyenlet, amelyben szereplõ legmagasabb derivált a
második derivált. az egyenlet lineáris, ha mind az ismeretlen, mind deriváltjai első
hatványon szerepelnek (ld. 1.2.4. pontot).

Ha egy N darab részecskéből álló rendszer kényszererőktől (ld. alább) mentes,

akkor viselkedését N darab független vektoriális (illetve 3N skaláris) másodrendű
differenciálegyenlet írja le. A rendszert jellemző független egyenletek számát, a
rendszer mechanikai szabadsági fokának (jele: fM) nevezzük, azaz ilyenkor

fM = 3N (1.4a)

Ha a rendszerben a tömegpont(ok) mozgását kényszerfeltételek (illetve az ezeket a

mozgásegyenletekben helyettesítő kényszererők) korlátozzák, akkor

fM = 3N – k (1.4b)

ahol k a kényszerfeltételek száma. Például ha egy tömegpont mozgását egy kör menti
mozgásra korlátozzuk, akkor a kényszer geometriai és a megfelelő kényszert leíró
egyenlet a kör x2 + y2 = r2 egyenlete és a z = áll. egyenlet, így
fM = 3–2 = 1. Hasonló geometriai kényszer, pl. ha a tömegpont(ok) mozgását egyetlen
síkra korlátozzuk. A merev testet felfoghatjuk belső kényszerfeltételekkel korlátozott
tömegpontrendszernek: a kényszerfeltételek itt előírják, hogy az ilyen testben bármely
két, tetszőlegesen kiválasztott pont egymástól mért távolsága állandó.

Az (1.3) típusú másodrendű differenciálegyenlet egyértelmű megoldása csak két

kezdeti feltétel (pl. a t=0-hoz tartozó ro helykoordináta és a vo kezdeti sebesség)
megadása mellett lehetséges. Ez azt jelenti, hogy pl. egy N darab részecskéből álló
rendszert 3N vektoregyenlet és 2·3·N = 6N kezdeti feltétel ír le egyértelműen.

A mechanikai rendszer teljes jellemzése az össztömeg (m= 2mi), a

tömegközéppont, az impulzusmomentum és a rendszer mechanikai energiájának
megadásával történik (ld. az előző lábjegyzetet).

* A mechanika 3 (az (1.3)-ból levezethető) alaptételen nyugszik: a tömegközéppont tétel, az

impulzusmomentum- és az energia megmaradási tétel (“energia-tétel”). Ezekkel a 2.3.7., illetve 2.5.3.
pontokban foglalkozunk.
 15

Az (1.3) típusú másodrendű differenciálegyenlet egyértelmű megoldása csak két

kezdeti feltétel (pl. a t=0-hoz tartozó ro helykoordináta és a vo kezdeti sebesség)
megadása mellett lehetséges. Ez azt jelenti, hogy pl. egy N darab részecskéből álló
rendszert 3N vektoregyenlet és 2·3·N = 6N kezdeti feltétel ír le egyértelműen.



  
A mechanikai rendszer teljes jellemzése az össztömeg (m=!mi), a
tömegközéppont, az impulzusmomentum és a rendszer mechanikai energiájának
megadásával történik (ld. az előző lábjegyzetet).

1.2.2. Sokrészecske rendszerek. (Statisztikus fizikai illetve

termodinamikai módszerekkel leírható
tömegpontrendszerek.)

Ilyen, számunkra igen fontos rendszerek az anyagi (gáz-, szilárd- stb. halmazálla-
potú) makroszkópikus testek belső szerkezetét alkotó atom-, molekula-, ion-,
elektron-sokrészecske rendszerek.

Rögzítsünk egy makroszkopikus testhez egy vele együtt mozgó (és forgó) koordi-
nátarendszert, amelynek origója a test tömegközéppontjában van! Válasszuk a
potenciális energia nullpontját úgy, hogy a vizsgált test potenciális energiája nulla
legyen! Így egy makroszkópikus test energiája szétválasztható a makroszkópikus
test tömegközéppontjának (mozgási és potenciális) energiájára azaz a test EM
mechanikai energiájára és a test ún. belső energiájára (U):

Etest = EM + U (1.5)

Ezt a szétválasztást végrehajtva a továbbiakban csak testek belső szerkezetét

alkotó sokrészecske halmazzal, az energia vonatkozásában pedig csak az ún. belső
energiával foglalkozhatunk.

A rendszer belső energiája magában foglalja a makroszkópikusan nyugvó rend-

szert alkotó részecskék véletlenszerű (random) haladó- (transzlációs-) mozgásának,
forgásának (ezek csak gázfázisban léphetnek fel), a részecskék egyensúlyi helyzetük
körüli rezgésének (szilárd és folyadékfázis esetén), a részecskék belső rezgéseinek (pl.
egy molekulán belüli atomok egyensúlyi helyzetükhöz viszonyított rezgéseinek)
kinetikus ill. potenciális energiáját. A belső energia ezen járulékait szokták termikus
energiának is nevezni; ezek a belső energiajárulékok csak T > 0 K hőmérsékleten
lépnek fel; alább ismertetett okok miatt, ha csak külön nem jelezzük, belső energián a
termikus energiát értjük.

A termikus energiának (és ezzel természetesen a belső energiának) elvileg része (járuléka) még a
részecskék elektronrendszerének gerjesztési energiája; az elektronok gerjesztéséhez szükséges energiák
azonban olyan nagyok, hogy azokat termikus energiával (pl. a rendszereken belüli molekuláris
ütközésekkel) nem lehet gerjeszteni — így ez a járulék jó közelítéssel állandónak tekinthető; a
gerjesztéshez fotonok, nagyenergiájú részecskékkel való ütköztetés vagy a mérnöki gyakorlaton kívül
eső igen magas hőmérséklet szükséges. Mivel a sokrészecskerendszerek leírásában csak az "U belső
 16
energia változások játszanak szerepet, és ez az állandónak tekinthető járulék a különbségképzéskor
kiesik, — a mérnöki gyakorlatban nem kell vele számolnunk.).

A belső energia része az u.n. zéruspontenergia (azaz a sokrészecskerendszer energiája T=0K-en) is;
ezt alapállapoti energiának is nevezik. Ide soroljuk először is a magenergiát (a magbeli kötési energiát,
valamint a magbeli kinetikus és potenciális energiát); a magenergia sok nagyságrenddel nagyobb, mint a
többi energiajárulék, ezért szintén állandónak tekinthető, és így a "U különbség képzésekor szintén



  
kiesik. Ide tartozik másodszor a kémiai kötési energia és harmadszor a kvantummechanikai okokra
visszavezethető rezgési zéruspontenergia. Ezen utóbbiak jelentik a különbséget két különböző kémiai
anyagfajta zérusnívója (alapállapota) között. Ezek csak kémiai átalakulásokban változnak.

Bár a klasszikus sokrészecske rendszerek (és kváziklasszikus közelítésben általá-

ban a sokrészecske rendszerek) a mechanika törvényeit követik (tömegpont rend-
szerekként kezelhetők), — a mechanika törvényeinek alkalmazása már elvi
jelentőségű gyakorlati okokból sem lehetséges: nem határozhatók ugyanis meg a
kezdeti feltételek (kezdeti helyzet, sebesség, impulzus stb.), és ha ezeket (pl. egy
komputerszimuláció során) fel is vennénk, a 1025–1028 nagyságrendben mozgó moz-
gásegyenletrendszer megoldása még a leggyorsabb számítógépekkel is #1032 évig
tartana; a világegyetem jelenleg becsült életkora mintegy 1,2·1010 év! Természetesen
ez a számítógépek ma még nem reális fejlődésével változhat.

$ A sokrészecske rendszerek leírására a statisztikus módszerek* adnak

lehetőséget.

Mérjük meg egy adott térfogatban levő makroszkópikus gázrendszer nyomását az

idő függvényében** (ld. az 1.3a. ábrát): a mérés (a mérési hibán belül) időben állandó
P nyomásértéket mutat.

P
5 -5
10 Pa 10 Pa

t
1.3. ábra. A nyomás makroszkópikus időbeli állandósága (a ábra) mögött
mikroszkópikus ingadozások, egyensúlyi fluktuációk állnak (b ábra)

* A makroszkópikus sokrészecske rendszerek akkor írhatók le statisztikus fizikai ill. termodinamikai

módszerekkel, ha minden alrendszerük elegendően sok részecskét tartalmaz ahhoz, hogy a matematikai
statisztika módszereit alkalmazhassuk, másszóval ha az alrendszereket időtől független (egyensúlyi)
makroszkópikus paraméterekkel (pl. a P nyomással, a T hőmérséklettel, U belső energiával)
jellemezhetjük. Ehhez nagyságrendben n > 1015 részecske/cm3 részecskesűrűség szükséges.

** Az időbeli egyensúly általában térbeli egyensúlyt is jelent, hiszen a térbeli különbségek

kiegyenlítődése időbeli változást is okozna. Ez alól kivételt jelent, ha a térbeli kiegyenlítődést külső
erőtér akadályozza (pl. a gravitációs erőtér hatása a légkör magasság függvényében való
sűrűségeloszlásra, ld. 3.4. pontot).
 17

Ha a mért nyomásérték a rendszer minden pontján időben állandó , azt mondjuk,

hogy az adott rendszer adott esetben mechanikai egyensúlyban van. Hasonlóképpen
hasonló feltételekkel beszélhetünk termikus egyensúlyról a T hőmérséklet esetében,
ill. a koncentráció egyensúlyról.

A rendszer P nyomása, T hőmérséklete, V térfogata és anyagmennyisége (kon-



  
centrációja) a rendszer makroszkópikusan közvetlenül mérhető paramétere. Az ilyen
paramétereket makroparamétereknek nevezzük. Az egyensúlyi rendszerek
(közvetlenül mérhető) makroparamétereit állapotjelzőknek nevezik, mert azok együt-
tese egyértelműen meghatározza a rendszer egyensúlyi állapotát.

Nem–egyensúlyi makroszkópikus rendszerekben is mérhető nyomás, hőmérséklet

stb., tehát ezekben is megmérhető a makroparaméterek értéke, — de az az időben
változik; a makroparaméter ilyenkor nem állapotjelző.

Az egyensúlyi rendszerek állapotjelzőinek makroszkópikus időbeli állandósága

mögött azonban a rendszert alkotó részecskék egyedi mikrofizikai jellemzőinek (mik-
rofizikai paramétereinek; pl. impulzusának, sebességének, helyzetének, energiájának)
állandó időbeli változása, a részecskék folyamatos kölcsönhatása (pl. ütközések
sorozata) rejlik. E mikrofizikai jellemzők pillanatnyi értékei azonban az időben
(statisztikus törvényeket követve) kiátlagolódnak; akkor beszélünk egyensúlyi
állapotról, ha ez az átlag időben állandó.

Egy adott makroparaméter pillanatnyi értékét a rendszer részecskéire adott pil-

lanatban jellemző mikrofizikai paraméterek halmaza határozza meg. Bizonyos kö-
rülmények között a makroparaméter pillanatnyi értéke közvetlenül is megfigyelhető a
rendszerek ún. egyensúlyi fluktuációiban. Ha ugyanis a rendszer részecskesűrűsége
olyan kicsiny, hogy a rendszerre a statisztikus törvények nem, vagy csak nagy hibával
érvényesek, — akkor a makroparaméterek (pl. a rendszer P nyomása) időben ingadozó
értéket mutatnak: a makroparaméter értéke egy adott érték körül időben ingadozik (ld.
1.3b. ábrát); a jelenségben a mikrofizikai paraméterek értékének fent jelzett állandó
változása tükröződik.

Egyensúlyi rendszerekben a makroparamétert az őt meghatározó mikrofizikai

paraméterek időben állandó átlagértéke határozza meg. A mikrofizikai paraméterek
az egyensúlyra jellemző kiátlagolódásának tényét éppen az igazolja, hogy léteznek
egyensúlyi rendszerek és az őket jellemző (időfüggetlen) állapotjelzők.

Fentiek ismeretében egy rendszer egyensúlyi állapota más szavakkal is leírható:

egyensúlyi rendszerben bármely makroparaméter pillanatnyi értéke időfüggetlen.

Ezek alapján az állapotjelző fogalmát pontosabban is definiálhatjuk:

Az egyensúlyi sokrészecske rendszer közvetlenül mérhető

makroparaméterei a rendszer állapotára jellemző időfüggetlen
átlagértékek és így azokat állapotjelzőknek tekinthetjük és nevezzük.

Ugyancsak fentiek ismeretében megadható két igen fontos fizikai fogalom definí-
ciója is:
 18

Egy adott rendszer, a rendszert egyértelműen jellemző makroparaméterek

összességével* meghatározott állapotát makroállapotnak nevezzük.

Egy adott rendszer adott és más állapotoktól elvileg megkülönböztethető

pillanatnyi állapotát, melyet a jellemző mikrofizikai paraméterek adott
értékeinek összességével jellemezhetünk, a rendszer mikroállapotának



  
nevezzük.

A rendszer mikroállapotai pillanatról pillanatra változnak, egymásba (a makro-

állapotot esetleg változatlanul hagyva) átalakulnak. A rendszert alkotó részecskék
egyedi jellemzőinek számos eltérő halmaza (mikroállapota) valósíthat meg azonos
átlagértéket, — azaz vezethet a makroparaméterek ugyanazon értékéhez. Tehát:

Egy adott makroállapotot számos eltérő mikroállapot is megvalósíthat.

Egy adott makroállapotot megvalósító mikroállapotok száma jellemző az

adott makroállapotra: mivel egy általánosan elfogadott feltevés szerint minden az
adott feltételekkel összeférő mikroállapot egyformán valószínű, egy makroállapot
valószínűsége annál nagyobb, minél több mikroállapot valósítja azt meg.

A sokrészecske rendszerek ilyen alapokon történő leírásával két önálló tudományág

("diszciplina") foglalkozik: a termodinamika és a statisztikus fizika.

$ A termodinamika a sokrészecskerendszerek fenomenológikus (nem

mikrofizikai) leírásával foglalkozik; a klasszikus termodinamika csak egyensúlyi
rendszerekkel, az egyensúlyi állapot leírásával, meghatározásával és egyensúlyi
állapotok sorozatán átmenő folyamatokkal (az u.n. kváziegyensúlyi folyamatokkal)
foglalkozik.

A termodinamika az egyensúlyi rendszereket állapotjelzőkkel és az ezekkel

egyértelműen meghatározott termodinamikai függvényekkel (állapotfüggvényekkel)
jellemzi. A termodinamikai összefüggések az anyag szerkezetétől függetlenek; az
egyes anyagcsoportokat állapotegyenletekkel jellemzi.

A termodinamika tárgyalása négy axiomatikus, tapasztalatból absztrahált főtételből

indul ki. Ezekből, az állapotegyenletekből és néhány kísérleti adat (pl. a hőkapacitások
hőmérsékletfüggésének) felhasználásával minden összefüggése levezethető. Ezek
közül kiemelendők az egyensúly kritériumok, melyekkel az egyensúlyi állapotok, az
egyensúlyi állapotok paraméterei külön egyensúlyi kísérletek nélkül is
meghatározhatóak.

A termodinamika a kváziegyensúlyi folyamatok absztrakciója segítségével a valódi

folyamatok (állapotváltozások, kémiai reakciók) bizonyos jellemzőit is képes
megadni, — de ezek mechanizmusáról, sebességéről nem tájékoztat. A legfontosabb,
hogy képes meghatározni a spontán, önmaguktól lefolyó folyamatok irányát.

* Pontosabban az ún. betöltési számok adott sorozatával (ld. 4. fejezet).

 19

Az állapotjelző fogalmát fentebb definiáltuk. A termodinamika az állapotjelzőket

extenzív és intenzív állapotjelzőkre osztja. Az extenzív állapotjelzők az
alrendszerekre additívek; pl. egy rendszer U belső energiája az alrendszerek belső
energiájának összege: UR = UI + UII + ..., ahol R a teljes rendszerre, az I, II stb. az
alrendszerekre utaló indexek. Az intenzív állapotjelzők nem additívek; pl. egy
rendszer nyomása, hőmérséklete nem egyenlő az alrendszerek nyomásának,



  
hőmérsékletének összegével.

Ha a rendszer állapotát egy, az állapotjelzők által kifeszített (általában

sokdimenziós) koordinátarendszerben ábrázoljuk, akkor az állapotjelzők által
kifeszített koordinátarendszert állapottérnek nevezzük. Az állapottérben a rendszer
egy adott egyensúlyi állapotát az állapottér egy pontja adja meg. Például ha egy
rendszerre jellemző állapotjelzők a T hőmérséklet, P nyomás, V térfogat és az N
részecskeszám (egykomponensű rendszer), akkor az állapottér 4 dimenziós, ha a
rendszer K komponensű, akkor 3+K dimenziós, mivel a független változók: T, P, V,
N1...NK.

A termodinamikai rendszerekben általában többfajta (kémiailag különböző) ré-

szecske található: különböző elemek atomjai, molekulák, ionok, elektronok stb. Ezek
a rendszer komponensei. A többkomponensű rendszer összetétele a részecskék
számával (Nössz = N1 + N2 + ... + NK, ahol K a komponensek száma) ill.
koncentrációjával (ennek több lehetséges megadási módjával a 3.2. pont foglalkozik)
jellemezhető.

A termodinamikai rendszer lehet homogén ill. heterogén. Homogén rendszerben

csak egyetlen, heterogén rendszerben több ún. fázis létezik. Háromfázisú például a
víz–jég–vízgőz rendszer. (A fázis pontos definíciójával az 5.1.1. pontban
foglalkozunk.)

Egy adott egyensúlyi rendszer állapotának jellemzéséhez szükséges és elégséges,

független állapotjelzők számát (az ún. termodinamikai szabadsági fokot, jele fTD) az
ún. Gibbs–féle fázisszabály (ld. 5.2.5. pont) adja meg:

fTD = K – F + 2 (1.6)

ahol K a rendszer komponenseinek, F pedig fázisainak száma, ehhez jön pl. P és T

(összesen 2.) Például (ld. 5.2.5. pontot) egy víz–gőz rendszer esetében K=1, F=2, tehát
fTD = 1–2+2 = 1; következőleg egy kétfázisú, egy komponensű rendszerben a rendszer
egyértelmű jellemzéséhez egyetlen állapotjelző szükséges és elégséges: vagy a T vagy
a P; ezek egyikének megadása a másikat egyértelműen meghatározza!

Ha a rendszert az állapottér egy adott (1) pontjából egy másik (2) pontjába visszük,
akkor megváltoztatjuk a rendszer állapotát: állapotváltozásról beszélünk.

Az állapotváltozás folyamat. Erre a folyamatra jellemző a folyamat során a rend-

szer által az állapottérben leírt pálya; az állapottérbeli megtett pályát a továbbiakban a
folyamat útjának nevezzük.

Az állapotjelzőkkel egyértelműen meghatározott többváltozós termodinamikai

mennyiségeket állapotfüggvényeknek nevezzük.
 20

Mivel az állapotfüggvények kizárólag a rendszer állapotára jellemzőek, és

függetlenek attól, hogyan jutott a rendszer az adott állapotba, ezek megváltozása
útfüggetlen; megváltozásuk a vég (2) és a kezdeti (1) állapotbeli értékük különbsége.
Körfolyamatban (tehát olyan folyamatban, amelynek kezdő és végállapota azonos,
ilyen pl. a szimbólikusan (1) % (2) % (1)-el leírt folyamat), bármely úton történő
megváltozásuk nulla. Például "U (körfolyamatban) = 0.



  
A termodinamika megadja a (kényszerekkel nem akadályozott) nem egyensúlyi
rendszerekben (külső beavatkozás nélkül) mindig meginduló spontán folyamatok
irányát is. Nem–egyensúlyi rendszerekben az intenzív paraméterek értékei a
rendszerben helyről helyre eltérőek. Tapasztalati tény, hogy ha pl. két alrendszer
között hőmérséklet különbség áll fenn, és az alrendszerek nem hőszigeteltek, akkor a
rendszerben olyan folyamatok indulnak meg, amelyek a hőmérséklet kiegyenlítésére
törekednek. Hasonló a helyzet nyomáskülönbség esetén is: amennyiben a
nyomáskiegyenlítődést semmi sem akadályozza, akkor az alrendszerek nyomása
egyenlítődik ki. Az önkéntes folyamatok akkor állnak le, ha a hőmérsékletek,
nyomások kiegyenlítődnek, azaz, ha beáll az egyensúlyi állapot.

Egyensúlyi rendszerekben a P, T értékek a rendszer minden elemi

alrendszerében egyenlőek.

A nem egyensúlyi rendszerekben spontán folyamatok indulnak meg,

amelyek a nyomás, hőmérséklet, általában az intenzív állapotjelzők
kiegyenlítésére törekednek.

Ha egy vezető anyagból álló rendszerben elektromos töltések vannak és elektromos

potenciál–különbség áll fent, akkor a rendszerben töltésáramlás indul meg, miközben
(ha a potenciál–különbséget mesterségesen, kívülről fent nem tartjuk) az elektromos
potenciál kiegyenlítődik. Hasonló a helyzet, ha a rendszerben adott komponensre
koncentrációkülönbség áll fent. Például egy tömény vizes cukoroldatot és tiszta vizet
érintkezésbe hozva, a cukor koncentráció kiegyenlítődik. Látni fogjuk, hogy egzakt
tárgyalásban a megfelelő kiegyenlítődő intenzív paraméter — az elektromos potenciál
analógiájára — az ún. kémiai potenciál. A rendszerben fennálló kémiai potenciál–
különbség részecske (anyagmennyiség) áramot indít meg.

Ha tehát a rendszer alrendszereiben az intenzív állapotjelzők értéke eltér,

akkor a rendszerben spontán folyamatok indulnak meg. Ezen folyamatok
térben az intenzív állapotjelzők csökkenő értékeinek irányába makrosz-
kópikus kiegyenlítő áramot indítanak meg, mely az egyensúly elérésekor
(az intenzív paraméterek értékei kiegyenlítődésekor) megszűnik.

$ A statisztikus fizika (4. fejezet) a makroállapotok és az őket megvalósító

mikroállapotok, valamint a mikrofizikai paraméterek és az állapotjelzők ill. állapot-
függvények kapcsolatával foglalkozik.

A statisztikus fizikában a rendszerek egyértelmű jellemzéséhez szükséges és elég-

séges független paraméterek számát — az ún. statisztikus vagy molekuláris
szabadsági fokot (jele fSF) — a teljes energia energiajárulékainak, pontosabban a teljes
energia kifejezésben négyzeten szereplő független koordináták száma adja meg.
 21

Például egyatomos gázra, amelyben csak transzlációs mozgás van, csak transzlációs
kinetikus energia lép fel; a transzlációs kinetikus energia egy részecskére jutó
átlagértéke
1 2 2 2
<ekin,tr> = m <vx + vy + vz > (1.7)*
2



  
úgyhogy a fentiek szerint a molekuláris szabadsági fok fSF = 3.

A statisztikus fizika az egyensúlybeállító folyamatokat és azok irányát is értelmezni

tudja: miután igazolja, hogy az egyensúlyi ill. az ahhoz igen közel álló
makroállapotok a legvalószínűbbek, az önkéntes folyamatok irányát a legvalószínűbb
makroállapot kialakulása irányában jelöli meg.

1.2.3. Kvantummechanikai rendszerek, mikrorészecskék

$ Maxwell már 1859-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a két- vagy többatomos
gázok kísérleti és elméletileg számított moláris hőkapacitása közötti jelentős eltérés**
a klasszikus fizika talaján nem értelmezhető; 1871-ben ismételten rámutatott ennek
elvi jelentőségére és felhívott a probléma újszerű tanulmányozására. A klasszikus
fizika a molekulák mozgási, forgási és belső rezgési energiáját folytonosnak tekintette,
a molekulák pl. a hőmozgás energiájából tetszés szerinti kis energiaadagokat
felvehettek. A fent jelzett különbség (mint a kvantumelmélet kialakulása után
világossá vált) abból ered, hogy a molekulák energianívói nem folytonosak, hanem
diszkrétek, egymástól véges "E energiaközökkel elválasztottak; ezek az energiaközök
a rezgési nívóknál olyan nagyok, hogy normál hőmérsékleten a rezgések nem tudnak
energiát felvenni: a rezgési energiákból eredő fajhő tehát kísérletileg nem jelentkezik.

A newtoni, maxwelli ún. klasszikus fizikában a fizikai mennyiségek értékkészlete folytonos: a

sebesség, az impulzus, az energia bármely értéket felvehet, az értékek megváltozása tetszésszerinti
kicsiny lehet.

Planck (1900) kimutatta, hogy a testek ún. hőmérsékleti sugárzása során kisugár-
zott energia frekvenciafüggése csak azon feltevéssel értelmezhető, hogy elvetjük a
testek által kisugárzott, illetve elnyelt elektromágneses hullámokban terjedő energia a

* Az energia más formái is négyzetes járulékokból állnak. Például a forgási kinetikus energia kifejezése
1
&'2 stb. (Ld. a 2.5.1. pontot.) A transzlációs kinetikus energiára felírt kifejezés a
2
2 2 2
v 2 = vx + v y + v z (1.8)
összefüggésen alapszik. Mivel gyakran elő fog fordulni, a kezdő olvasó figyelmét felhívjuk, hogy ez a
v2 = (ivx + jvy + kvz)2
kifejezéssel azonos, ahol i, j, k a derékszögű koordinátarendszer egységvektorai. A négyzetre emelés
során az egységvektorok vegyes skaláris szorzatait tartalmazó tagok nullát adnak, mert pl. i ( j-re stb.

** Például egy kétatomos ideális gáz kísérletileg mért moláris hőkapacitása állandó térfogatot
feltételezve Cm,V # 20,47 Jmol–1 K–1, a klasszikus fizika alapján számított elméleti érték viszont 29,10
Jmol–1 K–1.
 22

klasszikus fizikában természetesnek tekintett folytonosságát. Hasonló eredményre

jutott Einstein a fotoelektromos effektus értelmezése (1905) során: ha az elegendően
nagy frekvenciájú fény hatására a fémekből kilépő elektronok a fényből folytonosan
vehetnének fel energiát, akkor a kilépő elektronok kinetikus energiája arányos lenne a
besugárzó fény intenzitásával; a kísérletek viszont azt mutatták, hogy bizonyos
küszöbfrekvencia alatt a fémből nem lépnek ki elektronok, a felett viszont a kilépő



  
elektronok kinetikus energiája a fénynek nem az intenzitásával, hanem frekvenciájával
arányos. Folytonos energiakészlettel nem értelmezhető az atomok ill. molekulák
vonalas szinképe és további jelenségek egész sora.

A fent jelzett problémákon a fizikát Planck (majd Planck eredményeinek általá-

nosításával Einstein) segítette át. Bebizonyították, hogy a nehézségek legyőzése
érdekében el kell vetni az energia folytonos értékkészletére vonatkozó klasszikus
feltételt és tudomásul kell venni, hogy az energia értékkészlete ebben az esetben
diszkrét, kvantált.

Az elektromágneses sugárzás energiája tehát nem változhat folytonosan, hanem

csak meghatározott energiaadagokban, vagyis kvantált. A fény energiakvantumai a
fotonok és a fényben az energia

) = h* (1.9)

energiaadagokban (kvantumokban) terjed; a képletben a h # 6,63·10–34 Js, az ún.

Planck–állandó és * a fény frekvenciája.

Az atomi elektronok, a fémek vezető elektronjai és általában adott térfogatba

bezárt atomi részecskék energiái (energianívói) szintén kvantáltak: az energiák csak
bizonyos

E = Eo, E1, E2, ..., Ei (1.10)

diszkrét energiaértékeket vehetnek fel.

A fenti eredményt később a kvantumfizika általánosította: a tények birtokában kimondta, hogy

nemcsak az energia, hanem más fizikai mennyiségek értékkészletének egy része, vagy egésze
kvantált. Kivételt képez a helykoordináta, és az idő; az erőmentes térben mozgó ún. szabadelektronok
impulzusa, kinetikus energiája is folytonos.

$ Már a középiskolai anyagból ismeretes, hogy az atomok vonalas szinképének

értelmezéséhez az atomi energianívók kvantáltságának feltételezése nem volt
elegendő. Az ismert

En – Em = h*nm (1.11)

Bohr–féle frekvenciafeltétel mellett külön feltevésként ki kellett mondani, hogy az

atomi elektron csak meghatározott energiájú pályákon tartózkodhat, és az atomi
elektron pályái stabilak, másszóval stacionáriusak (tehát az elektron a meghatározott
energiájú pályákon tartózkodva nem sugároz) .
 23

$ A fent ismertetett problémák megoldása (mint azt először egyrészt Planck

(1900) és Einstein (1905), másrészt Heisenberg (1925, 1926) illetve Schrödinger
(1925) megmutatták) nem lehetséges a klasszikus (newtoni, maxwelli) fizika keretein
belül, — ezért e jelenségek leírására új elméletet kellett kidolgozni; ez az új elmélet a
kvantumfizika, illetve annak részeként a kvantummechanika.



  
A kvantumfizika érvényességi köre szélesebb, mint a klasszikus (newtoni ill.
maxwelli) fizikáé; előbbi az utóbbit, mintegy határesetként magában foglalja. A kor-
reszpondencia elvnek megfelelően bizonyos feltételek esetén* a kvantummechanika
törvényei helyett a klasszikus newtoni fizika törvényei használhatóak.

A kvantumfizika törvényeit "követő" részecskéket mikrorészecskéknek

nevezzük.

A kvantumfizika tehát a mikrorészecskék jellemzésére, mozgásának leírására

kidolgozott általános elmélet.

$ A hullámmechanika a mikrorészecskéket ill. pontosabban azok állapotát egy

+(r,t) állapotfüggvénnyel, azok állapotváltozását, mozgását az ún. Schrödinger
egyenlettel írja le. Az elmélet onnan kapta nevét, hogy a hullámmechanikában az
állapotfüggvények egyszerűbb esetekben síkhullám alakúak, más esetekben
síkhullámok lineáris szuperpozíciói (+ = c1+1 + c2+2...cn+n). Schrödinger a
mikrorészecskék állapotfüggvényeinek hullámfüggvény alakban történő kifejezését de
Broglie egy elvont elméleti munkájára alapozta, melyben de Broglie részecskék
mozgását optikai analógiákkal írta le; ennek során alapvető munkájában (1923)
axiómaként kimondta, hogy egy p = mv impulzusú (mikro-) részecskéhez egy

h h
,Br = p = mv (1.12)**

hullámhossz rendelhető, ahol h a fentiekben megismert Planck–állandó; a ,Br-rel jelölt

hullámhosszat a mikrorészecskéhez rendelhető de Broglie hullámhossznak nevezzük.

Davisson és Germer 1927-ben kísérletileg is igazolta, hogy a mikrorészecskék hullámsajátsá-gokkal

rendelkeznek: nikkel egykristályt elektronokkal bombázva meglepődve tapasztalták, hogy a
kristályrácsról visszaverődő elektronok a fotolemezen a fényelhajlás jelenségéhez hasonló elhajlási
interferenciaképet adtak. Hasonló kísérleti eredményekre jutottak más kutatók, amikor az elektronok

* Például ha a vizsgált test, illetve rendszer tömege elég nagy, részletesebben ld. a 8.2.3. pontot.

** Az Einstein–féle speciális relativitáselméletben egy m nyugalmi tömegű és p impulzusú részecske

energiájára az
E2 = m2c4 + p2c2
összefüggés érvényes (ld. 2.6.2. pontot), ahol c -2,997·108 m/s a fény vákuumbeli sebessége. A
fotonokra mf=0, azaz fenti egyenletből E=pfc. Felhasználva a foton (1.9) E=h* energia kifejezését
h* = pfc, amiből
h* h
pf = = (1.13)
c ,
v.ö. (1.12)-vel!
 24
helyett protonokkal, neutronokkal, atomokkal (pl. He), illetve kistömegű molekulákkal (pl. H2)
ismételték meg a kísérletet.

Hogy e tudománytörténeti jelentőségű kísérletet és annak értelmezésében felmerülő problémákat

megérthessük, gondoljuk végig a következő gondolatkísérletet.*



  
$ Lőjjünk egy elektronágyúból elektronokat két résen át egy detektorernyőre (ld. 1.4. ábrát). A
detektorernyő lehet például egy fényképezőlemez, amely az elektronok becsapódása következtében
megfeketedik. A feketedés mértéke a becsapódó elektronok számával arányos, azért a feketedés
mérésével (amely az előhívott fényképezőlemezen átbocsátott fény intenzitáscsökkenéséből
számolható) a becsapódó elektronok száma meghatározható.

A klasszikus fizika állítása szerint a lemezen a két nyílásnak megfelelő helyen két elmosódott szélű
fekete foltot kellene találnunk. Azok az elektronok — érvel a klasszikus mechanika — amelyek az egyik
résen mentek át, a rés mögötti ernyődarabra csapódnak be, vagyis egy fekete folt lesz a réssel szemben.
(Mivel egyes elektronok a rés széléről elpattanhatnak, a folt széle nem lesz éles.) A másik résnél
ugyanez történik, tehát két foltot kapunk a fotolemezen.

Csakhogy a várakozásokkal szemben a fotolemezen diffrakciós interferenciakép alakul ki (ld. 7.7.3.

pontot). Az elektronok a kísérlet során tehát nem úgy viselkednek, mint a pontszerű részecskék,
hanem úgy, mint a hullámok! Hogy az elektronok bizonyos kísérleti feltételek mellett
hullámsajátságokat mutatnak, azt egyéb kísérletek is bizonyítják. A fenti kísérleten túl talán elég
utalnunk pl. a ma már elterjedt elektronmikroszkópokra (Knoll és Ruska, 1931), vagy pl. a modern
integrált áramkör gyártásban alkalmazott ún. elektronlitográfiára. Az elhajlási képek itt pl. az
elektronmikroszkóp optikai felbontása, optikai képletek alapján számíthatóak, ha azokba a hullámhossz
helyére ,Br értékét írjuk.

Intenzitás Intenzitás

elektronágyú elektronágyú

rések rések
detektor detektor

(a) (b)

1.4. ábra. A kétréses interferenciakísérlet elektronokkal

a) klasszikus kép: a detektorernyőn két elmosódott foltnak megfelelő intenzitáseloszlás
alakul ki; b) a kísérleti tény: az ernyőn diffrakciós interferenciakép alakul ki

* A kísérletet a valóságban úgy hajtják végre, hogy az elektronokat kristályos szilárd testre irányítják. A
kristályos test kristályrácsa megfelelő energiájú elektronok esetében ugyanúgy viselkedik, mint egy pl.
résekből álló optikai rács a fényelhajlási kísérletek során.
 25

$ Egy TV-képcsőben (vagy egy egyszerű katódsugárcsőben) az elektronoknak az eltérítő

lemezek közötti mozgását leírva más tapasztalatokhoz jutunk; ilyenkor az elektronokat adott erőtérben
mozgó klasszikus (negatív töltésű) tömegpontoknak tekinthetjük és rájuk a newtoni mozgásegyenleteket
alkalmazhatjuk.

$ Az elektron a tapasztalatok szerint tehát a kísérleti feltételektől függően hol



  
hullámsajátságokat, hol pedig klasszikus részecskesajátságokat mutat és ennek meg-
felelően jellemzése ill. mozgásának leírása eltérő leírásmódot követel meg.

Egyetlen (,Br) hullámhosszhoz azonban csak egy térben, pl. az x–irányban végtelen kiterjedésű
síkhullám rendelhető. Egydimenziós esetben egy adott "x térrészre korlátozott elektron olyan
hullámcsoporttal (hullámcsomaggal, ld. pl. 7.18. ábrát) írható le, amely több, pl. ",Br hullámhossz
intervallumba eső síkhullámok szuperpozíciójából állítható elő. Ez a hullámcsoport az elektron helyét
csak "x helyhatározatlansággal és impulzusát csak egy "px impulzushatározatlansággal adja meg: a
mikrorészecske klasszikus paraméterekkel nem jellemezhető egyértelműen.

A hullámmechanikában éppen ezért a mikrorészecskéket nem klasszikus

fizikai mennyiségekkel, hanem a mikrorészecskéket egyértelműen jellemző
és leíró +(r,t) állapotfüggvénnyel jellemezzük.

A Schrödinger–egyenlet adott esetre való időfüggetlen (stacionárius)

megoldásával a + és stacionárius Eo, E1, ..., En energianívók egyaránt
meghatározhatóak. A stacionárius energianívókra pontos értékeket
kapunk.

Abból, hogy az elektront leíró + függvény hullámfüggvény azonban nem

következik, hogy az elektron a klasszikus fizikai értelemben vett hullám:* pusztán
annyi következik, hogy az elektron tulajdonságai ill. mozgása a + állapotfüggvénnyel
és a Schrödinger egyenlettel leírhatóak. Az elektron tehát egy klasszikus
jellemzőkkel (mint pl. pontos helyvektor, impulzusvektor) nem jellemezhető
mikrorészecske, és mozgása a klasszikus mechanikával nem írható le.

$ A kvantummechanika alapjaival a 8. fejezetben foglalkozunk, — de az energia

kvantáltságát és a mikrorészecskék állapotának jellemzésére a +(r,t) állapotfüggvényt
már a statisztikus fizikában (4.9. pont) és az optikában (7. fejezet) is felhasználjuk. A
jelen összefoglaló ismertetés oka éppen az, hogy (ahogy az Előszóban jeleztük) a
legfontosabb eredményekhez e fejezetekben a legegyszerűbb úton jussunk el. Ennek
érdekében többször használjuk az ún. kváziklasszikus eljárást: a részecskéket
klasszikus részecskékként kezeljük, de mintegy heurisztikusan felruházzuk őket a
mikrorészecskék bizonyos tulajdonságaival; pl. feltételezzük, hogy energiájuk
kvantált, azaz a megengedett energiák diszkrét értéksorozatot alkotnak.

Ugyancsak ismertként kezeljük a továbbiakban az e fejezetben megindokolt kép-

leteket is.

* Például a hullám osztható, az elektron oszthatatlan.

 26

1.2.4. Lineáris rendszerek. Szuperpozició.



  
Ha az R fizikai rendszer környezetével kölcsönhatásba lép, azt mondhatjuk, hogy
egy G "gerjesztéssel" hatunk rá (ld. 1.5. ábra). A rendszer a G gerjesztésre egy V
"válasszal" reagál.

1. Példa. Ha egy kifeszítetlen rugóra egy tömeget akasztunk, — a rugó

megnyúlik Itt az F gravitációs erő a gerjesztés (G) és a rugó megnyúlása a
válasz (V).

2. Példa. Egy ellenállásra feszültséget kapcsolunk, rajta áram halad át.

Ilyenkor G a rákapcsolt feszültség, és V az átfolyó áram.

G V
R

1.5. ábra. Az R rendszer egy G gerjesztésre V válasszal reagál.

Általános esetben a G-re adott V függhet a rendszer előéletétől, vagyis korábbi G

gerjesztésektől, vagy más, párhuzamosan fellépő kölcsönhatástól is.

Egyes esetekben a V és G között függvénykapcsolat van

V = f(G) (1.14)

Vizsgáljunk egy olyan fizikai rendszert, amelyre két — azonos fajtájú — különbö-
ző G1 és G2 gerjesztés hat.

Ha a gerjesztések külön hatnak a

V1 = f(G1) (1.15a)

V2 = f(G2) (1.15b)
válaszokat adja a rendszer.

A rendszer (test vagy közeg) lineáris ha együttesen ható G1, G2 gerjesztések esetén
bármely c1, c2 számra a G = c1G1 + c2G2 gerjesztésre adott V1+2 válasz

V1+2 = f(G) = c1V1 + c2V2 (1.15c)

 27

(azaz, ha a két hatást függetlenül összegezhetjük). Azt, hogy két vagy több hatást füg-
getlenül összegezhetünk szuperpozíciónak nevezzük.

A középiskolában megismert szuperpozíció, vagyis a hatások függetlenségének el-

ve tehát a lineáris rendszerek tulajdonságai.



  
A lineáris rendszereket lineáris egyenletek, differenciálegyenletek írják le. Lineáris
egy egyenlet, ha mind az ismeretlen függvény, mind pedig minden, az egyenletben
szereplő minden rendű differenciálhányadosa első hatványon szerepel. A lineáris
egyenletek tulajdonsága, hogy megoldásaik lineárkombinációja is megoldás: ha x1 és
x2 megoldások, akkor c1x1, c2x2 és c1x1 + c2x2 is az. Pl. a csillapítatlan harmonikus
rezgőmozgás
d2x(t) 2
dt2 = – ' x(t)

egyenlete egy ún lineáris másodrendű közönséges differenciálegyenlet. Behelyette-

sítéssel meggyőződhetünk róla, hogy az

x1(t) = A cos ('t + .0), illetve az x2(t) = A sin ('t + .0)

valamint az
x = x1(t) + x2(t)

függvény egyaránt megoldás. Ez az oka annak, hogy igen bonyolult rezgések is

előállíthatóak egyszerű rezgések lineárkombinációjaként.

I I I
Im

U Um U U

(a) (b) (c)

1.6. ábra. Néhány elektronikus eszköz I-U karakterisztikája.

a) ideális ellenállás, b) egy alagútdióda és c) egy félvezető egyenirányitó
dióda I-U karakterisztikái.

Igen fontos tapasztalat, hogy a fizika legfontosabb törvényei (így a Newton-

egyenletek, a Maxwell-egyeletek, vagy akár a kvantummechanika Schrödinger
egyenlete) mind lineáris törvények, — így azok általában sokkal könnyebben
megoldhatóak, mint a nem lineáris egyenletek.
 28

Lineáris pl. az U = RI Ohm-törvény is, amely akkor érvényes, ha a benne szereplő

R ellenállás nagysága független a rajta áthaladó I áramerősségtől (ld. 1.6a ábrát). Ezt
szokás úgy is kifejezni, hogy az ellenállás lineáris áramköri elem (eszköz).

A valódi (nem idealizált) fizikai rendszerek azonban általában nem linearisak.

A kis G gerjesztésekre lineárisnak tekinthető eszközök, jelenségek nagy G gerjeszté-



  
sekre általában nem adnak lineáris választ. Pl. egy izzólámpa ohmos ellenállása függ a
rajta átfolyó áramtól, I-V karakterisztikája nem lineáris. Nem lineáris egy alagútdióda,
vagy egy egyenirányító félvezető dióda I-U karakterisztikája sem (1.6b és c ábra). De
pl. a dielektrikumok polarizációja is nagy térerősségeknél már nem lineárisan függ a
térerősségtől (ld. 6.1.6.2. pontot).

A nemlineáris rendszereket leíró egyenletek sem lineárisak és rendszerint csak

numerikusan oldhatóak meg. A modern technikában a nemlinearitást sokszor elő-
nyünkre használjuk fel. Így pl. a polarizáció előbb említett nemlinearitását új optikai
eszközök (frekvenciasokszorozók) készítésére használják fel.

Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a nemlineáris rendszerek kis gerjesztések-

re sokszor lineárisaknak tekinthetőek.

Az e könyvben tárgyaltak során — ha csak külön nem jelezzük — a vizsgált rend-

szereket lineárisnak tekintjük.

1.3. MEGMARADÁSI TÖRVÉNYEK ÉS SZIMMETRIÁK

A megmaradási tételek azt fejezik ki, hogy bizonyos körülmények között a

fizikai rendszerre jellemző egyes fizikai mennyiségek értéke idöben állan-
dó; azt a rendszeren belül lezajló fizikai folyamatok nem képesek
megváltoztatni.

A megmaradási törvények közül egyeseket más alapvető fizikai törvényszerű-

ségekből kiindulva bebizonyíthatunk. Ez a helyzet például a mechanikai energia meg-
maradását kifejező megmaradási törvénnyel, amely a Newton II. axiómából
levezethető. Az energiamegmaradás általános törvénye azonban nem ilyen, az a kísér-
leti tapasztalatok ezreiből elvonatkoztatott és az általunk jelenleg ismert összes
jelenségre és az általunk még nem ismert jelenségekre egyaránt érvényesnek tekintett
törvényszerűség; bármilyen sérülése fizikai világképünk alapjait rengetné meg.
 29

Amikor pl. a /-bomlás* vizsgálata során az energia egy ellenőrizhető része "eltűnt",
Pauli az energiamegmaradási elv megőrzése érdekében felvetette, hogy a hiányzó
energiát talán egy ismeretlen és addig kimutathatatlan részecske viszi el. Ez 1927-ben
történt, de az ismeretlen részecskét, a neutrinót csak 1956-ban mutatta ki Reines és
Cowan.



  
E gondolatmenetnek megfelelően pl. az impulzusmegmaradást mi az igen nagy-
számú ütközési kísérletek tapasztalataiból származtatjuk, bár az egyetlen tömegpontra
vonatkozó impulzusmegmaradást a Newton I. axióma tartalmazza; a tömegpontrend-
szerekre vonatkozó impulzusmegmaradási tétel a Newton–axiómákból szintén leve-
zethető.

Az impulzusmomentum–megmaradás tétele alapvetően kísérleti tapasztalat. A

tömegpont rendszerekre érvényes impulzusmomentum megmaradás csak külön
feltétellel (a részecskék közötti erők centrális jellegének feltételezésével) vezethető le a
Newton axiomákból.

Megjegyezzük, hogy az impulzusmegmaradási tétel és a mechanikai energiameg-

maradás tétele a nem relativisztikus mechanikában egymástól függetlenek, míg a
relativisztikus mechanikában ez a két megmaradási tétel összefügg.

Az alábbiakban ismertetett megmaradási tételeken kívül más, a műszaki fizikában is fontos, álta-
lánosan érvényes megmaradási tételek ismeretesek, mint pl. az elektromos töltés megmaradása és a
barionok megmaradásának** törvénye. Az alkalmazásban ritkábban előforduló megmaradási tételek
még többek között a leptonok megmaradása, az izotóp spin–megmaradás, a ritkaság megmaradása, az
antirészecske szimmetria, a paritás megmaradása stb.

1.3.1. Impulzusmegmaradás

A testek impulzusa*** a klasszikus mechanikai definíció szerint tömegük és sebes-

ségük szorzata:
p = m·v (1.16)

Mivel a sebesség vektormennyiség, az impulzus is vektor. Egy tömegpontrendszer

eredő impulzusa a pontrendszert alkotó részecskék impulzusainak vektori összege:

* A /-bomlás az atommag egy olyan bomlása, amelyben egy elektron (vagy pozitron) kibocsátásával
jut alacsonyabb energiájú állapotba. A /0bomlás során a mag tömegszáma nem változik, rendszáma
eggyel növekszik (pozitron kibocsátás esetén csökken).

** Barionok többek között a protonok, neutronok (barionszámuk +1) és antirészecskéik (barionszámuk

–1).

*** Az impulzus magyar szabvány szerinti megnevezése: mozgásmennyiség. A középiskolában az

impulzust lendületnek, illetve mozgásmennyiségnek nevezik. A magyar nyelvű fizikai szakirodalomban
azonban meghonosodott az "impulzus" elnevezés, ezért mi a továbbiakban ezt használjuk.
 30

p = ! pi = ! mivi ,i = 1,2,...,N (1.17)

i i

ahol N a pontrendszert alkotó tömegpontok száma.

A mechanika alapjául szolgáló Newton-axiómák közül az első éppen azt posztu-



  
lálja, hogy egy kölcsönhatásmentes test impulzusa időben állandó. Az impulzus-
megmaradást kimondó törvényt tehát egy test esetén a következőképpen fogalmaz-
hatjuk meg:

Ha az egy testre ható erők eredője nulla, akkor a test impulzusa állandó.

Egy több (pl. N tömegpontból) testből álló, külső kölcsönhatásoktól mentes

tömegpontrendszerre az impulzusmegmaradás törvénye (ld. még 2.3.7.1. pontot) a
következőképpen fogalmazható meg:

Ha egy fizikai rendszerre ható külső erők eredője nulla, akkor az illető
fizikai rendszer eredő impulzusa állandó:

! mivi = konst. i = 1...N (1.17a)

azaz
dp
=0 (1.17b)
dt
Például két különböző tömegű tömegpont bármilyen (rugalmas, rugalmatlan, eze-
ken belül centrális vagy ferde) nem relativisztikus* ütközése esetében az impul-
zusmegmaradás tétele a
p + p = p~ + p~
1 2 1 2 (1.18a)
m1v1 + m2v2 = m1v~1 + m2v~2 (1.18b)

egyenlettel fejezhető ki, ahol a hullámvonal az ütközés utáni sebességeket jelzi.

Láthatóan az ütközések során nem a sebesség, hanem az impulzus marad meg.

Az impulzusmegmaradás törvényének első kísérleti igazolását Huygens végezte el

golyók ütközésének tanulmányozásával (1.7a. ábra). Óriási mennyiségű kísérleti
anyag gyűlt össze az elemi részecskék köd– illetve héliumkamrában történő ütközési
kísérletei révén is (ld. 1.7c. ábrát); ezek, többek között az impulzusmegmaradás
törvényének alkalmazásával számos új elemi részecske felfedezéséhez vezettek.

A kísérletekből levonható általános következtetések a következőek:

1.) A kölcsönhatás folyamatában az impulzus megmarad, de (jól látható, ha

m11m2) a sebesség nem (sebességre nincs megmaradási tétel).

* Relativisztikus esetben (1.17b) továbbra is fennáll, de a p 1 mv, hanem az ún. relativisztikus impulzus
(ld. 2.3.1.2. pontot).
 31

2.) Vannak olyan elemi részecske ütközések, ahol a korpuszkuláris tömeg su-
gárzássá alakul, — de az impulzus akkor is megmarad. Példa erre az

e+ + e– % 22

egyenlettel leírt ún pozitron. annihiláció. (A 2 a gamma foton, az e+ a



  
pozitron és e– az elektron jele.) Ekkor
p + + p – = p2
e e
ahol (ld. az (1.12) lábjegyzetét)
E
p2 = c2

3.) Az impulzusra érvényes megmaradási törvény miatt az ütközési

folyamatot célszerűbb a sebességek helyett az impulzusokkal jellemezni.

Ezt "teszi" a természet is, amikor a mikrorészecskéket jellemző + hullám-

függvény a "x térbeli lokalizáció mellett éppen a "px impulzus hatá-
rozatlanságot kódolja (ld. 8.2.3. pontot).

4.) Az impulzusmegmaradási törvény lehetővé teszi számunkra, hogy a

kölcsönhatás részleteinek (F erőre vonatkozó erőtörvény, annak dt
időtartama) nélkül, a kölcsönhatás előtti állapot ismeretében, közvetlenül
meghatározhassuk a kölcsönhatás utáni állapotot.

5.) Látni fogjuk, hogy maga a kölcsönhatást jellemző mennyiség, az erő is

dp
F = dt

az impulzus időbeli változási sebességével van kapcsolatban.

6.) Impulzus olyan mikrorészecskékre (pl. fotonra) is értelmezhető, melynek

nyugalmi tömege zérus (ld. 1.2.3. pontot, az (1.12) lábjegyzetét).

Az impulzusmegmaradás törvénye — mint az alábbiakban tárgyalt alapvető

megmaradási tételek általában — teljesen alapvető és minden kölcsönhatásra igaz: a
természetben lezajló jelenségek és a laboratóriumokban végzett kísérletek során soha
nem tapasztalták annak megsértését.
 32

vA



  
A’ vAt
B
vAn
vA
A” vAt

B’

vB’

(a) (b)

pA

pB pA

(c) (d)

1.7. ábra. a) Két egyenlő tömegű billiárdgolyó centrális ferde ütközése. Az egyszeres, kétszeres
vesszők a golyók különböző időpontokbeli állapotát jelölik. b) A B golyó átveszi az A-tól az ütközési
normális irányú vAn sebességet, míg az A sebessége ütközés után vAt lesz. (Az n ill. t alsó index a nor-
mális ill. tangenciális irányú komponenseket jelzi.) Tökéletesen súrlódásmentes és rugalmas ütközés
esetén az ütközés utáni impulzusok (sebességek) nem relativisztikus esetben mindig 90°-os szöget zár-
nak be egymással. A valóságban a súrlódás miatt ez a szög ennél kisebb (ld. a) ábra). Az A proton üt-
közése a cseppfolyós hidrogénben eredetileg nyugalomban levő B protonnal. d) A két proton ütközésé-
nek sematikus rajza. (Az A proton második ütközése előtti pályáját kissé eltúlozva ábrázoltuk.) Az
ütközés utáni impulzusok láthatóan merőlegesek egymásra.

A megmaradási törvények mélyen gyökereznek a tér és idő tulajdonságaiban. Így az impulzus-

megmaradás törvénye a tér homogenitásával függ össze, annak következménye. A tér homogenitása azt
jelenti, hogy egy térben levő zárt rendszernek, mint egésznek térbeli eltolása a rendszer mechanikai
tulajdonságait nem változtatja meg, vagyis a mechanikai jelenségek a homogén tér minden pontján
azonosan folynak le. Ez egzaktul igazolható a mechanika ún. Lagrange-féle mozgásegyenleteivel.
 33

1.3.2. Impulzusmomentum megmaradás



  
Az impulzusmomentum* (jele: L) a helyvektor és az impulzusvektor vektoriális
szorzata:
L = r 34p (1.19)

Az impulzusmomentum időbeli megváltozását a rendszerre ható külső erők forgató-

nyomatékának vektoriális eredője (MF) okozza (ld. 2.3.7.3. pontot):

dL (K)
M M
dt = F = (1.20)
ennek megfelelően:

Ha egy fizikai rendszerre ható erők forgatónyomatékainak eredője nulla,

akkor a rendszer impulzusmomentuma időben állandó.

Ez az impulzusmomentum megmaradás törvénye.

Az impulzusmomentum megmaradása az elméleti mechanika ún. Lagrange-egyenletei alapján a tér

izotrópiájának a következménye. A tér izotrópiája azt jelenti, hogy zárt rendszer mechanikai tulaj-
donságai nem változnak meg, ha a rendszert, mint egészet tetszőleges módon elforgatjuk az izotróp
térben.

1.3.3. Az energiamegmaradás törvénye

A középiskolában tanult meghatározás szerint az energia a testek (mi úgy monda-

nánk: fizikai rendszerek) munkavégző képessége. Ez a definíció annyiban fejezi ki a
lényeget, hogy zárt rendszerek munkát kizárólag energiájuk csökkenésével végez-
hetnek. Ugyanakkor a rendszer teljes energiájának munkává alakítása általában nem
lehetséges (ld. 5. fejezet). Ezt figyelembevéve a középiskolai definíciót lényegében mi
is elfogadhatjuk.

Az energiamegmaradás elvét először a mechanikai energia esetére ismerték fel. A

Newton-egyenletek segítségével bebizonyítható, hogy súrlódás ill. közegellenállás
hiányában egy tetszőleges számú, ugyancsak súrlódás ill. közegellenállás nélküli
részrendszerből (pl. tömegpontokból) álló zárt mechanikai rendszer teljes mechanikai
energiája (ami a nem relativisztikus mechanikában egyszerűen a kinetikus és
potenciális energia összege) megmarad. Ha ezek a feltételek nem állnak fenn, akkor a

* A magyar szabvány szerinti neve: perdület. A magyar nyelvű fizikai szakirodalomban azonban
meghonosodott az "impulzusmomentum" kifejezés, ezért mi a továbbiakban ezt használjuk.
 34

mechanikai energia egy része (a Newton–egyenletekkel nem tárgyalható módon)

elvész: termikus energiává alakul át. A klasszikus mechanika energiamegmaradási
törvénye (2.5.3. pont) az

Eössz = Ekin + Epot 54állandó (1.21)



  
alakba írható, ahol
1 p2
Ekin = 2 mv2 = 2m (1.22)

a mozgási (kinetikus) energia és az Epot a rendszerben fellépő kölcsönhatásoktól függő

potenciális (helyzeti) energia.

A mechanikai mozgások számára a súrlódás, közegellenállás, belső súrlódás kö-

vetkeztében elvesző energia a vizsgált rendszer U belső energiáját növeli. Erről az
energiáról a termodinamika ad számot. A belső energia növekedést is figyelembe véve
az energiamegmaradás tétele a tapasztalat szerint a súrlódó mozgásokra is érvényes.

Egyéb energiafajtákat is felfedeztek. Például az elektromágneses térben tárolt ener-

gia az előbbiektől független más energiafajta. Az energiamegmaradás elve azonban az
elektromágneses jelenségekre is érvényes.

Bebizonyítható, hogy a mechanikai energiamegmaradás az idő homogenitásának következménye.

(Ez azt jelenti, hogy egy tetszőleges fizikai folyamat lezajlása független attól, hogy a folyamat mikor
zajlik le.) Az energiamegmaradás tehát mélyen, az idő tulajdonságaiban gyökerező alaptörvény.

A relativisztikus mechanika (ld. 2.6.2. pont) szerint egy test teljes energiája és
tömege között az
mc2
E= (1.23)
v2
1 – c2

kapcsolat áll fenn, ahol E a test energiája, m a test ("nyugalmi") tömege, c a fény
vákuumbeli sebessége és v a test sebessége adott koordinátarendszerben.

Ha a test nyugvó helyzetben van (v=0), akkor az

E = mc2 (1.24)

híres (Einsteinről elnevezett tömeg–energia ekvivalencia) képlethez jutunk: a nyugvó

test tömege meghatározza a test energiáját és fordítva. Ez azt is jelenti, hogy: a.) pl. ha
a test egy tömegpontrendszer, és pl. melegítéssel növeljük belső energiáját, akkor a
rendszer energiája nő és ezáltal megnövekszik a rendszer tömege is: "m = "E/c2; b.)
másrészt egy tetszőleges zárt fizikai rendszerben a súrlódás következtében "elveszett"
energia a relativitáselmélet szerint a rendszer tömegét növeli; c.) ha egy testet a Föld
gravitációs erőterében felemelünk, akkor a Föld–test rendszer együttes tömege a
potenciális energia megváltozás egyenértékével megnő; ugyanakkor külön–külön nem
nő meg sem a Föld, sem a test (nyugalmi) tömege (ld. 2.6.2. pontot).

Alapvető jelentőségű az energiamegmaradás termodinamikai kifejezése (a termodi-

namika I. főtétele), amely a sokrészecske rendszerek (ld. 1.2.2. pont) U belső
 35

energiájának, mint a rendszer állapotjelzőjének megváltozására felírt alapvető

tapasztalati törvény; matematikai alakja a belső energia differenciális megváltozása
esetére

dU = DQ + DWtérf + ! DWi (1.25)



  
i

Szavakban: egy nagy szabadsági fokú rendszer belső energiája csak kétféle módon
változhat: hőközléssel (DQ) ill. a munkavégzés különböző típusai (DWtérf, azaz tér-
fogati munka és más típusú, pl. elektromos munka, felület nagyságot változtató
munka, mágneses stb. munkavégzés, ! DWi ) útján.
i

Az U belső energia állapotfüggvény, a hőközlés ill. munkavégzés viszont útfüggő,

— ezt jelzi a megváltozás eltérő jelölése: a dU megváltozás teljes differenciál,
7
o dU = 0, ld. 5.2.2. pontot. A DQ ill. DW jelölés az elemi munkát ill. hőcserét jelöli.
6
A dU jelölés igen kis különbséget (két állapot közötti különbséget) jelöl, a DW ill. DQ
sohasem állapotok közötti különbség jele, hiszen W és Q nem állapotfüggvények,
mert az állapotváltozás módjától is függenek.

A dU járulékainak DW és DQ tagra való szétválasztása alapvető okokra vezethető

vissza: bár a hőközléssel ill. munkával átadott energia kvantitatíve egyenértékű
(mindkettőt Joule–ban fejezzük ki), és a rendszeren belül járulékaik megkülön-
böztethetetlenek, DW és DQ minőségileg különbözőek. Például egy hőerőgépben a
rendszerrel közölt hő nem alakítható át teljes egészében munkává, a munka viszont
mindig tetszés szerint alakítható át termikus energiává ill. a rendszer hőcseréjévé. A
munka irányított mozgás eredménye, a hőcsere "rendezetlen" energia átadása.

1.3.4. A mérlegegyenletek

Képzeljünk el egy modern autógyárat, ahol egyrészt autókat termelnek, másrészt a

kész autókat raktározzák, kiszállítják, és ahol a modern "újrahasznosítási" rendszer
szerint roncsautók beszállítása és bontása is folyik. Vizsgáljuk most a telep
autóforgalmát! Ennek kifejezésére könnyen érthető mérlegegyenletet írunk fel

dx
dt = Q + I (1.26)*

azaz az új és a roncs gépkocsik összes x számának időegység alatti megváltozása az

időegységre eső termelésből (az ún. "forrásból") származó és az elbontással (ez az ún.
“nyelő”) időegység alatti eltűnő autók Q számának és a határfelületeken ki–be áramló

* A hasonlat kissé sántit, mert az autók száma nem változhat folytonosan, csak egységenként.
 36

I autóáram algebrai összege. Az egyenletben a kiáramló és a nyelőben eltűnő

mennyiségeket negatívnak, a beáramló és forrásból keletkező mennyiségeket
pozitívnak vesszük.

Az ilyen típusú egyenletek a fizikában is gyakoriak: felírhatóak pl. folyadékok,

elektromos töltések áramlására is. Az ilyen egyenleteket integrális mérlegegyenle-



  
teknek nevezzük.

Fontos alesete a (1.26) típusú egyenleteknek, amikor a mérlegegyenletben az x

helyére írt, vizsgált fizikai mennyiség megmaradó mennyiség: tehát az adott mennyi-
ségre (a vizsgált térrészben) sem forrás, sem nyelő nem működik, vagyis Q=0. Ekkor
(az I-t előjeles mennyiségnek tekintve)

dx
dt = I (1.27)

Pl. a töltésmegmaradás egyenletében x egy adott térfogatban található töltés és I az

illető térfogatba befolyó, ill. onnan kifolyó áramok algebrai összege.

Ha a mérlegegyenletet infinitezimális (dV) térfogatra írjuk fel, akkor az x mennyiség kifejezhető e

mennyiség 8 sűrűségével is:
dx = 8dV; x=7
6 8dV (1.28)
v
Az integrálást a rendszer határfelülete által bezárt térfogatra kell elvégezni. Hasonlóan az integrális
mérlegegyenletben levő egyéb mennyiségek is kifejezhetőek lokális jellemzővel, így az I is felírható

I=– 7
o JdA
6 (1.29)
A

alakban, ahol J az ún. áramsűrűségvektor és az integrálás az A határfelületre történik. Ekkor a

mérlegegyenlet a
d
6 8 dV = – 7
dt 7
o J dA
6
v A
illetve
d
7 7 8 dV = 0
o J dA + dt 6
6 (1.27a)
A v

alakba írható. Az ilyen egyenleteket differenciális mérlegegyenleteknek, idegen szóval kontinuitási

egyenleteknek nevezzük.

Az elektromos töltésre (q) vonatkozó integrális és differenciális mérlegegyenletek (ahol i-vel az

elektromos áramot, J-vel az áramsűrűség vektort jelöltük):

d
7 8dV + 6
dt 6 7
o JdA = 0
V

dq(t)
i(t) + =0
dt
illetve
98
div J + =0 (1.30)
9t
 37
Az (1.30) egyenlet az elektromos töltés megmaradását fejezi ki.

Kontinuitási egyenlettel tanulmányainkban mi az elektromos töltésmegmaradás tárgyalása során

(6.2.1. pont), illetve a kvantummechanikában (ahol az állapotfüggvényre írható fel kontinuitási
egyenlet, ld. 8.3.3. pontot) fogunk találkozni. Az ilyen jellegű egyenletek alapvető jelentőségűek a
technikában és az elméleti fizikában is: az egyes diszciplinák tárgyalását rendszerint a megfelelő
mérlegegyenlet felírásával kezdik.



  
1.4. A fizika és a kémia néhány elvérõl.

Alábbiakban néhány, a műszaki-fizikai gonolkodást segítő elvről közlünk néhány

gondolatot. Az “elvek” sokszor az axiómák használhatóbb megfogalmazásai, melyek
részletesebb számítások nélkül iránymutatást adnak a jelenségek lefolyásáról, vagy a
változások irányáról. Több esetben az “elvek” matematikailag igen egzakt módon
megfogalmazott megállapítások, melyek az axiómákból kiinduló levezetéseknél
általános esetekben egyszerűbb, problémamegoldást tesznek lehetővé.

Számos elv több diszciplinára is kiterjedő érvényű.

$ A Le Chatelier- (Le Chatelier-Braun)- elv (Le Chatelier, 1884).

Ha egy (sokrészecske) rendszer stabil egyensúlyban van, akkor az
egyensúly megbontását előidéző külső hatásokra a rendszerben olyan
változások indulnak meg, amelyek e külső hatások következményeit
csökkenteni igyekeznek, ezek hatására az egyensúly úgy tolódik el (olyan
új egyensúly áll be), hogy a külső befolyás hatása legyengül*: “a
rendszer ellenáll egyensúlya megváltoztatásának”

A Le Chatelier elv a természetben ( a fizika, a kémia, a biológia, stb rendszereire)

érvényes általános tapasztalati elv, mely a termodinamika II. főtételéből levezethető;
annak következménye, hogy a valódi egyensúlyt adott rendszerben meghatározó
függvénynek valódi egyensúlyban szélső értéke van.

A Le Chatelier-elv számos speciális elv általánosítása. Ilyenek pl. a Gausstól

(1829-ből) származó legkisebb kényszer elve (ez egy u.n. differenciál elv, mely a
kényszererőknek alávetett tömegpontrendszer mozgását határozza meg), az
elektromágneses indukcióra érvényes Lenz törvény (az indukált áram a vezetőben
mindig olyan irányú, hogy az általa keltett mágneses tér csökkenti az indukált áramot
létrehozó mágneses fluxusváltozást). Ide sorolhatjuk az állapotjelzők (nem spontán)

* Az egyensúlyt meghatározó paraméterek megváltozása külső hatással ugyan kikényszeríthető,

rákényszeríthető a rendszerre, de az így beálló új egyensúly a külső hatást mindenképpen gyengíti.
 38

megváltoztatásának a kémiai, termodinamikai egyensúlyok eltolódására kifejtett

hatását is.

$ Utóbbira néhány példát ismertetünk.



  
$ A hőmérséklet emelése a kémiai reakciók, állapotváltozások egyensúlyát az
endoterm (hő elnyelésével járó) folyamat irányába tolja el, — ugyanakkor a
hőmérséklet csökkentése az exoterm folyamat-iránynak kedvez. Pl. az

NO + O2 :
% 2 NO2 "H = – 57 kJ/mol

kémiai reakció esetében a Le Chatelier elv szerint a hőmérséklet külső hatással történő
emelése a : irányának (az endoterm iránynak, az egyensúly NO felé való
eltolódásának) kedvez: a hőelnyelés a külső hőmérséklet növelés (hőkezelés) hatását
csökkenteni igyekszik. Az “igyekszik” azt jelenti, hogy pl. a hőmérséklet növelése
külső hatásra ugyan rákényszeríthető a rendszerre, de az ennek hatására (endoterm
irányba) bekövetkező egyensúly eltolódás olyan irányú, hogy az új egyensúlyban (a
mikroszkópikusan két irányban egyidejüleg folyó folyamatban) kevesebb hő
termelődik, több hő nyelődik el. Ha a Le-Chatelier elv nem érvényesülne a bruttó
folyamat öngerjesztő lenne és megfutna.

$ A nyomás növelése minden egyensúlyt a téfogatcsökkenéssel járó irányba tol el.

A szilárd testek olvadáspontja általában emelkedik a nyomás növelésével, mert az
olvadás általában térfogatnövekedéssel jár; de pl. a jég olvadáspontja csökken a
nyomás növelésével, mert a jég olvadása térfogatcsökkenéssel jár. (Ezért tudunk
korcsolyázni: a korcsolya nyomására a jég olvadáspontja csökken, tehát a korcsolya
nyomása hatására (ha nincs nagyon hideg) megolvad és csúszik.

$ A Le Chatelier elv megadja egy

*AA + *BB :
% *CC + *DD
reakció egyensúlyának eltolódásának irányát abban az esetben is, ha valamelyik
résztvevő anyag koncentrációját tudatosan (a stöchiometriai viszonyokhoz képest)
megnöveljük vagy csökkentjük. Ha pl. a C anyagból felesleget alkalmazunk, az a
reakció egyensúlyát balra tolja el.

$ A Le Chatelier elv — hangsúlyozzuk — az egyensúlyi rendszer “védekező”

egyensúlyeltolódásának csak az irányát (a változás előjelét) adja meg (méghozzá
részletes számítások nélkül), — de az új egyensúly paramétereit nem; azokat az
egyensúlyt megszabó törvények határozzák meg.

$ Az általános elvek közé tartoznak a termodinamikai rendszerekre érvényes

egyensúlyi elvek, melyek mind azon, a statisztikus fizikából származtatható, de
lényegében tapasztalati elven alapulnak, hogy a valódi egyensúlyban a rendszer
entrópiája maximális. Ezen elvből következik más és más mellékfeltételek mellett az
energia minimum elve, az izobár potenciál (szabadentalpia) minimum elve stb.
 39

Ezekkel ekvivalens elv a legkisebb (potenciális) energia elve. E szerint minden

test az adott feltételek között mimimális potenciális energiájú állapotát igyekszik
felvenni. Ezen elvet ismerhetjük fel pl. a gravitációs térben eső test, vagy a
gerjesztetlen atomban alapállapotban levő elektronrendszer esetében.

$ A virtuális munka elve,



  
a mechanika legáltalánosabb egyensúlyi elve, mely a
Newton-féle axiómákból nem következik és így új posztulátumnak tekinthető. “Egy
mechanikai rendszer akkor és csak akkor van egyensúlyban, ha a rendszer bármely
virtuális elmozdulásánál a szabaderők összes munkája zérus (vagy negatív).”
(Bernoulli, 1717.) A rendszer ;r virtuális elmozdulásai olyanok, amelyeket a
kényszerfeltételek (alátámasztás, felfüggesztés, stb.) megengednek; a
kényszerfeltételeket d’Alembert nyomán kényszererőkkel (Fk) írhatjuk le: a virtuális
elmozdulások mindig merőlegesek a kényszererőkre, így utóbbiak munkája Fk;r = 0.
A virtuális elmozdulások munkája ezért a jól ismert szabaderőkre korlátozódik; ez
adja a virtuális munka elve jelentőségét: alkalmazásánál az általában nem ismert vagy
csak nehézkesen meghatározható kényszererőket nem kell figyelembevenni.

A virtuális munka elvét elemi, egyszerű formájában a kétkarú emelő egyensúlyi

feltételének megfogalmazásában először már Archimedes is alkalmazta : rögzített
tengely körül forgatható merev test … akkor van egyensúlyban, ha a rá ható szabad
erők forgatónyomatékainak vektori összege zérus. (“Emelő-törvény”, Archimedes,
i.e 287-212).

Egy másik ismert alkalmazás az egyensúly stabilitásának meghatározása: ha a

merev testet egyensúlyi helyzetéből kissé kimozdítjuk, az új helyzetben a merev testre
ható eredő erő és eredő forgatónyomaték már nem zérus; ha utóbbiak hatására a test
spontán visszatér eredeti egyensúlyi helyzetébe, — stabilis egyensúlyról beszélünk.

A virtuális munka elve tömegpontrendszerekre, tehát 1.2.1. pont értelmében

minden mechanikai rendszerre érvényes. A kényszererők bevezetésével ugyanis
minden tömegpontrendszer olyan szabad pontrendszernek tekinthető, amelyben a
kényszererők szabaderőként hatnak.

$ Végül megemlítjük, hogy fentiekhez hasonló “elvek” alapvetően leegyszerűsítik

igen bonyolult problémák általános alakú megoldását. Ilyenek az elméleti mechanikát
megalapozó mechanikai elvek. Ezzel kapcsolatban pl. Budó: Mechanika, id.műre
utalunk.

Igen érdekes olvasmány Feynman tanulmánya a “legkisebb hatás elvéről”, — ezzel

kapcsolatban Feynman Mai Fizika 6. kötetére hívjuk fel az olvasó figyelmét. Itt az
“elveknek” egy másik aspektusát ismerhetjük meg: az “elvek” sokszor igen széleskörű
analógiákat fogalmaznak meg. (Láttuk ezt a Le Chatelier elvnél is.) Így pl. a legkisebb
hatás elve kapcsolatot létesít a klasszikus mechanika és a geometriai optika (Fermat-
elv) között; az ezen alapuló gondolatmenet vezetett a de Broglie féle hipotézishez
(1924), mely mint az 1.2.3. pontban említettük, végül is a kvantummechanikához
vezető egyik útnak bizonyult.
 40

2. A TÖMEGPONT ÉS A PONTRENDSZER
MECHANIKÁJA



  
A mechanika feladata a természetben létező legegyszerűbb mozgásfajta, a testek
elmozdulásában, forgásában, alakváltozásaiban megnyilvánuló ún. mechanikai
mozgás, valamint a makroszkópikus testek egyensúlyi állapotára vonatkozó
törvényszerűségek vizsgálata.

A mechanika, az egyik legrégebben művelt fizikai tudományág, igen sokféle mó-

don osztható fel részterületekre. A vizsgálati módszer alapján pl. megkülönböztetjük a
kinematikát és a dinamikát. A kinematika feladata a mechanikai mozgások leírása,
míg a dinamika a mechanikai mozgásállapot* megváltozásának okát és törvény-
szerűségeit kutatja. A dinamika a test mozgásállapot-megváltozásának okát a test és
környezete kölcsönhatásának, erőhatásának tulajdonítja. A mechanikai leírás
szempontjából közömbös a kölcsönhatás természete: a kölcsönhatások tetszőleges
természetűek (mechanikai, elektromos, mágneses stb.) lehetnek; az egyes
kölcsönhatásokat az ezekre érvényes erőtörvények írják le.

A kinematikát és a dinamikát tovább is osztályozhatjuk: a makroszkópikus testek,

részecskék esetére a fény vákuumbeli sebességénél sokkal kisebb sebességek esetén a
klasszikus mechanikát, a fénysebességhez közeli sebességek esetén a (klasszikus)
relativisztikus mechanikát, míg a mikrorészecskék mozgásának leírására a (klasszikus,
ill. relativisztikus) kvantummechanikát használjuk.

Az 1.1.3. pontban megismerkedtünk a fizikai rendszerek néhány lehetséges

modelljével. A mechanikát a vizsgált fizikai rendszerre használt modellek alapján is
osztályozhatjuk, ennek megfelelően van tömegpont mechanika, amely a tömegpont,
ill. tömegpont rendszer mechanikai mozgásával foglalkozik, van merev testek
mechanikája, és van kontinuum mechanika, amelyet a rugalmas közegek, folyadékok
stb. leírására használunk stb.

A mechanikát a szokásoknak megfelelően mi is a tömegpont mechanikájával

alapozzuk meg, — könyvünk célkitűzésének megfelelően ezen belül kiemelten fog-
lalkozunk a tömegpont rendszerek mechanikájával. Makroszkópikusan a mérnöki
gyakorlatban nem nagyon találkozunk ilyen rendszerekkel, de a mikrofizikai

* A mozgásállapot a szakkönyvekben általában nem definiált mechanikai fogalom. Tömegpont moz-

gásállapota alatt a tömegpont adott sebességgel jellemzett állapotát értjük, melynek megváltozásához (a
mozgásállapot megváltozásához) kölcsönhatás, erő szükséges.
 41

rendszerek klasszikus közelítésben sok esetben modellezhetők tömegpont

rendszerekkel. Ugyanígy, bár a mikrorészecskék mechanikai mozgásának egzakt
leírását csak a kvantummechanika adja meg, sok esetben kielégítően pontos gyakorlati
számításokat végezhetünk ún. félklasszikus modellek alapján is, amelyben a mikro-
részecskéket klasszikus tömegpont-rendszernek tekintjük, de azokat bizonyos
kvantummechanikai tulajdonságokkal is felruházzuk. Végül a merev testeket is



  
felfoghatjuk kötött tömegpont rendszereknek.

A mechanika tanulmányozását a tömegpont kinematikájának tanulmányozásával

kezdjük (2.1. pont). Ezután (a 2.2. pontban) a vonatkoztatási rendszerekkel
foglalkozunk, — különös tekintettel az Einstein–féle relativitási elv következmé-
nyeire.

A 2.3. pontban a tömegpont, a tömegpont rendszerek, a 2.4. pontban a merev testek

dinamikáját tárgyaljuk.

A 2.5. pont az energiáról, a konzervatív erőtér, a potenciál fogalmáról és leírási

módjáról szól. Itt foglalkozunk a későbbiek szempontjából is fontos ún. potenciál-
diagramokkal is. A pontot a belső energia tárgyalásával zárjuk.

A 2.6. pontban a relativisztikus energia problémakörét vizsgáljuk és eljutunk a

tömeg-energia ekvivalencia E=mc3 híres képletéhez.

A 2.7. pontban az ütközések témakörét vizsgáljuk speciális és általános esetekben,

— egészen a relativisztikus ütközések témaköréig. Az ütközésekkel kapcsolatban
vezetjük be a relativisztikus impulzust.

2.1. A TÖMEGPONT KINEMATIKÁJA

A tömegpont kinematikájának feladata a tömegpont mechanikai mozgásának

leírása. Mechanikai mozgást akkor végez egy test, ha helyzetét környezetéhez képest
megváltoztatja.

A klasszikus fizika szerint* a tömegpont mechanikai mozgása valamilyen pályát

(egy ún. trajektóriát) jelöl ki a térben. Ezt a pályát matematikailag az

r = r(t)

* A mikrorészecskékre érvényes kvantummechanika szerint a pálya klasszikus fogalma nem

alkalmazható az atomi méretekben változó potenciálú térben mozgó részecskékre (a potenciál
definícióját ld. 2.5.2.2). Ha azonban egy mikrorészecske csak makroszkópikus tartományokban változó
potenciálú térben mozog (ez a helyzet pl. a televízió képcsövében mozgó elektronok esetén), akkor a
klasszikus pálya fogalom használható marad. Részletesebben ld. a 8.3.4. pontot.
 42

vektor–skalár függvény írja le, amely általános esetben tetszés szerinti térgörbe.

A pálya jellemző adata a görbe íve mentén mért ívhossz. Egyirányú mozgás esetén
az ívhossz azonos a megtett úttal*



  
2.1.1. A sebesség

A tömegpont mozgásának gyorsaságát, – vagyis azt, hogy mennyi idő alatt jut el a
pálya egyik pontjából a pálya másik pontjába – a fizikában a sebesség fogalmával
írjuk le.

A pálya mentén !t idő alatt megtett távolságot, utat !s-sel jelölve, a tömegpont
átlagsebességét a
!s
v= (2.1)
!t

hányadossal definiálhatjuk. Nevét annak köszönheti, hogy csak a mozgás átlagos (in-
tegrális) leírását adja meg: a tömegpont ugyanazt az utat ugyanannyi idő alatt is
különböző módokon teheti meg; pályája egyes szakaszain gyorsabban, vagy lassabban
mozoghat, sőt egy-egy időre meg is állhat, csak az a lényeg, hogy az adott !s utat
összességében !t idő alatt tegye meg. A mozgás pontosabb leírását kapjuk, ha a
megteendő !s utat !s1, !s2, ..., !s4, ... részekre bontjuk föl, és a pont mozgását az
egyes !si távolságokra számolt vi=(!si/!ti) átlagsebességekkel írjuk le. Az így
kiválasztott !si szakaszon is haladhat azonban változó sebességgel a tömegpont, ezért
a leírás további pontosítása érdekében a !si utat is részekre kell felbontanunk, vagyis
az eredeti !s utat a !s -knél kisebb !s' szakaszokra kell osztanunk. Mivel akármilyen
i j
kis !si szakaszokat is választunk, a mozgás leírása mindig valamekkora (egyre
csökkenő mértékű) pontatlanságot tartalmaz, a fenti eljárást vég nélkül folytathatjuk.
Határesetben, ha a megtett szakaszok hossza (és ezzel együtt a megtételükhöz
szükséges idő is) a nullához tart, a !s/!t hányados véges marad. Mivel a mozgó test
két egymásutáni helyzetének a mozgáspályája mentén mért távolsága a két
megfigyelési pillanat függvénye (s = s(t)), célszerű a !si távolságok helyett a !ti
intervallumokat csökkenteni.

A !si/!ti ún. differenciahányados

* Az út egzakt definiciója a következő vonalintegrál

r2
!s !
= s= #
" dr
r1
(g)

(Lásd. 2.3.6. pontot.)

 43

!si ' s(t+!t) – s(t)*

vi = lim &+ lim ) (2.2)
!t
!ti$0 i % !t$0 !t (

határértéke tehát megadja a pillanatnyi sebesség (vagy egyszerűen csak sebesség)

ds
nagyságát. A továbbiakban az i-indexet elhagyjuk és a (2.2) képletbeli határértékét dt



  
-vel, illetve s· -al jelöljük. Így a sebességet a

ds
vi = dt (2.2a)
illetve
vi = s· (2.2b)

ds
alakban írjuk fel. A (2.2) kifejezésekben dt , ill. s· az út idő szerinti első
differenciálhányadosa, és megadja a sebesség pillanatnyi nagyságát.

A (2.2a) szerinti differenciálhányados azonban nem tükrözi a sebesség vektorjel-

legét, vagyis azt a tényt, hogy a sebesség akkor is változik, ha nagysága állandó, de
iránya változik; másszóval ugyanakkora nagyságú sebesség esetén különböző pályá-
kon haladva különböző térbeli helyekre juthatunk el. A (2.1) szerinti átlagsebesség
ennek leírására nem is használható, (2.2a) azonban könnyen általánosítható a
mozgásirány figyelembevételével.

2.1. ábra. Síkgörbén mozgó tömegpont

A 2.1. ábrán egy síkbeli pályán (síkgörbén) mozgó tömegpont két egymás utáni
helyzetét tüntettük fel. A tömegpont !t' idő alatt az r=r(t) pontból az r'=r(t+!t')
pontba jut el. Az ezalatt megtett !s, (ív) hossza az út, ami skalármennyiség, míg a
!r'=r'-r =r'+(-r) a test elmozdulásvektora. Az elmozdulásvektor iránya a pályagörbe
r' és r közötti szelőjének egyenesébe esik. Az elmozdulás és az út láthatóan nem esik
egybe, nagyságuk különböző. Az ábrán feltüntettünk néhány, különböző nagyságú !t
időkülönbséghez tartozó helyzetet (s', s", s'''), helyvektort (r', r'', r''') és elmozdulást
 44

(!r', !r'', !r'''). A !t időkülönbség csökkentésével azonban !r és !s hossza egyre job-

ban közeledik egymáshoz, míg !r egyre inkább érintő* irányúvá válik. Belátható,
hogy !t minden határon túli csökkentésével a !r/!t hányados nagysága a (2.2a)-val
definiált v sebesség nagyságához, iránya pedig a görbe érintőjének irányához tart. Az
így értelmezett
!r



  
dr
v = dt = lim (2.3)
!t$0 !t

határértéket a mozgás (pillanatnyi) sebességének nevezzük. A v

pillanatnyi sebesség a sebesség irányára és nagyságára jellemző
vektormennyiség.

A sebesség vektormennyiség, tehát megváltozhat úgy is, ha csak iránya változik

ds
meg, nagysága pedig nem. A (pillanatnyi) sebesség nagysága definiciószerűen a dt
(2.2a) kifejezés, iránya pedig (ld. Bronstejn, id.mű) — mint fentebb már jeleztük — a
pálya r(t) pontjához húzott érintő irányával egyezik meg. Ez könnyen belátható: az
r(t) helyvektor az s úton keresztül az időnek közvetett függvénye, azaz

r = r(s(t))

E közvetett függvényt az idő szerint differenciálva

dr dr ds
v = dt = ds dt = é(t)v (2.4)

dr
ahol az é(t) + ds a pálya r(t) pontjához húzott érintő egységvektor; egységvektor —
|dr|
hiszen a !t $ 0 határérték esetén |dr| = ds és így ds = 1. A sebesség nagysága,
ds
számértéke pedig a dt -vel, azaz láthatóan (ld. 2.2. ábrát) az út–idő függvény
érintőjének iránytangensével egyezik meg.** (A differenciahányados viszont a szelő
tg - ' iránytangense.)

* Az érintő definiciója: (ld. 2.1. ábrát): ha bármely szelősorozatnak (!r', !r'', !r'''),— miközben az r',
r'', r''' … pontok minden határon túl megközelítik a P pontot — ugyanaz a P ponton átmenő egyenes a
határhelyzete, akkor ezt az egyenest az r(t) görbe P pontbeli érintőjének nevezzük.

** tg - = lim f(x+h) – f(x) = f ' (x)

é h$0 h

Pl. y=x2 esetén az x=3 ponthoz húzott érintő

(3+h)2 – 32 32 + 6h + h2 –32 6h + h2
f ' (x = 3) = lim lim = lim = lim (6 + h) = 6
h$0 h h$0 h h$0 h h$0
 45



  
2.2. ábra A sebesség az út – idő függvény érintőjének iránytangense*

m
A (2.2) és (2.3) definíciók alapján a sebesség SI egysége: s . A gyakorlati életben
használatos még a km/h (kilométer per óra) is.

dr
A matematikában a dt szimbólum az idő szerinti differenciálási művelet szimbó-
luma.

A fizikában a differenciálási művelet szimbóluma két igen kicsiny változás (pl. az r

ill. t mennyiség esetében a dr ill. dt változás) hányadosát is jelentheti. Ebben az
értelemben a dr ill. dt mennyiségeket az r ill. t mennyiség differenciáljainak
nevezzük. (A differenciál fogalmát a matematika egzaktan értelmezi; ennek rész-
leteibe nem mehetünk bele.) Ez a felfogás lehetővé teszi, hogy bizonyos pontosan
meghatározott matematikai feltételek mellett (melyek az itt tárgyalt elemi fizikai
jelenségekre általában teljesülnek) a differenciálokkal, mint önálló mennyiségekkel
bizonyos formális matematikai műveleteket végezzünk, pl. átszorozzunk, osszunk stb.

2.1.2. A gyorsulás

A sebesség maga is időfüggő mennyiség; értelmes tehát a sebesség megváltozásá-

nak gyorsaságáról beszélni. A 2.1.1-ben alkalmazott gondolatmenetet követve
bevezethetjük az átlagos- ill. pillanatnyi gyorsulást, a sebesség megváltozásának
átlagos– illetve pillanatnyi sebességét:

!v
a= ; (2.5)
!t

v(t+!t) – v(t) dv
a = lim = dt (2.6)
!t$0 !t
 46

m
A gyorsulás SI egysége: s2 . Tekintettel arra, hogy a sebesség maga is egy differenciál-
hányados, (2.6) így is írható:
dv d2r !
a = dt = dt2 = r̈ (2.6a)



  
ahol a felül két pont az idő szerinti második differenciálhányados szokásos rövidített
írásmódja.

Tehát a gyorsulás a sebesség idő szerinti első- és a helyvektor idő szerinti második
differenciálhányadosa. A gyorsulás iránya és nagysága határozza meg a sebesség
megváltozásának irányát és nagyságát.

Síkmozgások esetén a gyorsulásvektor iránya mindíg a pálya síkjában van és abba

az irányba mutat amerre a pálya elhajlik (ld. 2.3 ábra).

2. 3. ábra A sebesség és a gyorsulás iránya a) általános síkbeli mozgás, b) a

matematikai inga esetén

Általános térbeli mozgás esetén a pálya elegendően kicsiny szakasza jó közelítéssel

egy síkon, az ún. simulósíkon fekszik és ezen a síkon az ún. simulókör kerületének kis
szakaszával helyettesíthető (ld. 2.1.3. pontot). A tömegpont gyorsulásvektora szintén
ebben a síkban van és a pálya elhajlásának irányába mutat. (Ld. részletesebben 2.1.4.3.
pontot).

2.1.3. A szögsebesség és a szöggyorsulás

A görbevonalú mozgást végző tömegpont mozgását a sebességen és gyorsuláson

kívül más fizikai mennyiségekkel, a szögsebességgel és a szöggyorsulással is
leírhatjuk.

A középiskolában már megismerkedtünk a szögsebesség fogalmával és kiszámí-

tásának módjával. Megtanultuk, hogy a szögsebesség és szöggyorsulás a körmoz-
 47

gással kapcsolatos feladatokban a mozgás leírására sokkal kényelmesebben hasz-

nálható, mint a sebesség és a gyorsulás.

A szögsebesség a szögelfordulás sebessége, ezért (2.3)-mal analóg módon

definiálhatjuk. A középiskolában azt tanultuk, hogy a szögsebesség skalár, így



  
d/
. = dt (2.7)

Hasonlóképpen a szöggyorsulás a szögsebesség változási sebessége, tehát

d.
0 = dt (2.8)

A szögsebességet ill. szöggyorsulást azonban nemcsak a körmozgás és nemcsak síkbeli, hanem

általános térbeli mozgás leírására is használhatjuk, mert a térbeli pálya elegendően kicsiny szakasza
jó közelítéssel egy síkon az ún. simulósíkon fekszik és ezen a síkon egy kör, az ún. simulókör kerüle-
tének egy kis szakaszával közelíthető: tehát egy általános térbeli mozgás úgy is felfogható, mint egy
pillanatonként változó síkú és különböző sugarú körpályákon való mozgás egymásutánja.* A simu-
lókör sugarát, az ún. görbületi sugarat úgy kapjuk meg, hogy a simulósíkban a görbe két egymáshoz
közeli pontja által határolt ív hosszát elosztjuk a két pontba húzható érintők közötti szöggel (ld. 2.4.a
ábra), és képezzük a differenciahányados határértékét:

ds !s
R= = lim
d- !t$0 !-

Az ábráról (2.4b. ábra) az is látható, hogy körpálya esetén a görbületi sugár a kör sugarával
egyezik meg.

2.4 ábra a) a görbületi sugár definíciója, b) kör esetén a görbületi sugár megegyezik a
kör sugarával

1 A szögsebesség fogalmával kapcsolatban a középiskolai tananyag egy fontos

kérdést nyitva hagy: a szögsebességhez nemcsak a (2.7) szerinti nagysága, hanem egy

* A simulósík és simulókör fogalmát a differenciálgeometria definiálja. Ld. pl. Pachné–Frey: Vektor és

tenzoranalízis. Műszaki Könyvkiadó, 1970, 127. és 154. old.
 48

irány — az elfordulás iránya — is hozzátartozik; ez a tény azt sugallja, hogy a

.) is értelmezhető.
szögsebesség vektorként (.

Mint tudjuk, egy fizikai mennyiség vektor voltához három alapvető dolog szüksé-
ges: nagysága és iránya legyen, és a vektorösszeadás szabályai szerint összegződjön.
A szögsebesség az első két feltételnek eleget tesz. A harmadik feltétel teljesülésének



  
bizonyítására használjuk fel azt a matematikai tételt, hogy ha egy mennyiség egy
vektormennyiségből számmal való osztással, szorzással illetve határértékképzéssel
vezethető le, akkor az a mennyiség vektormennyiség. Ha tehát az infinitezimális !/
/
d/
szögelfordulás vektor, akkor (2.7)-ből kiindulva definiálható az . = dt szögsebesség
vektor. Látszólag ez nem sokat segít rajtunk, a / szög ugyanis nem vektormennyiség,
sőt a véges (nem infinitezimális) !/ szögelfordulás sem vektor!

Ennek szemléltetésére végezzünk el egy kísérletet! Képzeljünk el egy, a 2.5a. ábra szerint az xy
síkon fekvő gyufásdobozt. A 2.5b. ábrán először az y, majd az x tengely körül 902-kal elforgatott doboz
rajza, míg a 2.5c. ábrán az először az x és utána az y tengely körül 902-kal elforgatott doboz rajza
látható. A két egymás utáni 902-os forgatás eredője függ a forgatások sorrendjétől. Ha a véges
szögelfordulás vektormennyiség lenne, akkor ez nem fordulhatna elő.

2.5. ábra. A nem infinitezimális szögelfordulás nem vektor!

/ szögelfordulás
Az alábbiakban megmutatjuk, hogy az infinitezimálisan kicsiny d/
megfelelő definicióval viszont vektor!

r
Forgassuk az r helyvektor irányába eső er + r egységvektort a 2.6. ábrán látható
módon !/ nagyságú szöggel! Látható az ábrából, hogy a !/,radiánban közel egyenlő a
|!er| -el és így elég kis szögek esetén

d/,= |der|

Mivel der iránya az er irányától függ, d/ / egyértelmű definiciójához

megállapodásszerűen úgy jutunk, hogy a !/, /, (ill., d/
/ ) szögelfordulásvektort a
következőképpen definiáljuk (ld. 2.6. ábrát):
 49



  
2.6. ábra. Az elemi szögelfordulásvektor

/ = er 3 !er
!/ (2.9)

vagyis az infinitezimális szögelfordulás vektora merőleges az elforgatás síkjára. E

definíció alapján a szögsebesség vektor definíciója:

/
d/ !/
/ e 3 !er !e .
. = dt + lim = lim r = lim er 3 r = er 3 er (2.10a)
!t$0 !t !t$0 !t !t$0 !t

Tehát
/
d/
. = dt = er 3 e·r (2.10b)
rad
A szögsebesség SI egysége: s . A szögsebesség vektor iránya (2.10a) szerint az

( e 3 e· ) síkra merőleges.
r r

A szögsebesség vektor megváltozásának sebessége a szöggyorsulás vektor:

. d2 /
d.
0 = dt = 2 (2.11a)
dt

(2.10b)-t felhasználva
. . .. ..
0 = er 3 er + er 3, er = er 3, er (2.11b)

rad
A szöggyorsulás SI egysége: s2 .

A 0 szöggyorsulás iránya d.. irányával egyezik meg, tehát síkmozgás (körmozgás)

esetén, ahol e és e· egy síkban lévén . iránya állandó, 0 is . irányába mutat.
r r
 50

A tömegpontnak azonban nem kell okvetlenül keringő (pl. kör– stb.) mozgást
végeznie ahhoz, hogy valamely rajta kívül eső pontra* vonatkoztatott szögsebessége,
szöggyorsulása legyen: minden általános görbevonalú pályán mozgó test mozgása
leírható a pálya mentén esetleg folyamatosan változó .-val ill. 0-val, hiszen — mint
mondottuk — a pálya minden végtelenül kicsi görbült szakaszához rendelhető egy
simulókör. Pl. az egyenesvonalú mozgást végző tömegpont . szögsebessége nem



  
feltétlen nulla! Ha az origót az egyenesvonalú pályán kívül választjuk, akkor .40,
mivel er iránya változik (ld. 2.7. ábra).

2.7. ábra. Az egyenesvonalú mozgást végző tömegpontnak lehet nem nulla

szögsebessége

A tömegpont v sebessége és a gyorsulása minden esetben kifejezhető az így

értelmezett szögsebességgel ill. szöggyorsulással. E kifejezéseket a 2.1.4. pontban
vezetjük be.

2.1.4. Sebesség és gyorsulás általános kifejezése inercia-

rendszerben. Néhány speciális eset

2.1.4.1. Az általános kifejezések

1 Az r(t) vektort az
r(t) = r(t)er = r5er (2.12a)

alakban felvéve a sebességre és gyorsulásra az alábbi képleteket kapjuk:

d . .
v(t) = dt (rer) = rer + rer (2.12b)

dv(t) d . . . .
a(t) = dt = (rer + rer) = r̈er + 2 r er + rër (2.12c)
dt

* Tömegpont esetén ugyanis nem beszélhetünk forgómozgásról.

 51

1 Ezeket a képleteket az . szögsebesség (2.10b) és a 0 szöggyorsulás (2.11b)

kifejezéseinek felhasználásával is felírhatjuk. (2.10b) szerint
. = e 3 e· r r

Jobbról vektoriálisan szorozva er-rel és a háromtényezős vektorszorzatban a kifejtési



  
tételt* felhasználva:

.,3 er = (er 3 e·r) 3 er = – er 3,6er 3 e·r7,= e·r(erer) – er(e·rer)

Mivel er és e·r egymásra merőlegesek, azaz ere·r = 0, valamint mivel erer = 1,

,,,. 3 er = e·r
,,,. (2.13)
Ebből
d
ër = . 3 er) = .· 3 er + . 3 e·r
dt(.

= 0 3 er + .,3 (.,
.,3 er) (2.14)

A (2.13) ill. (2.14) egyenleteket a (2.112) egyenletekbe behelyettesítve (figyelembe-

véve, hogy az r szorzótényező a vektoriális szorzatokba bevihető és er-hez
kapcsolható)

r = rer (2.15a)

v = r· er + . 3 rer = r· er + . 3 r (2.15b)

a = r̈er + 2r· (.
. 3 er) + 0 3 r + . 3,(.
. 3 r) =

. 3 r· er) + 0 3 r + . 3 (.
= r̈er + 2(. . 3 r) (2.15c)

A (2.15b) kifejezésből r· er -t kifejezve az

r· e = v – (.
r . 3 r)

kifejezést kapjuk. Ezt (2.15c)-be behelyettesítve

. 3 v) + . 3 (.
a = r̈er + 2(. . 3 r) + 0 3 r (2.15d)

1 A (2.15) képletek tetszőleges térbeli mozgást végző tömegpont viselkedését

leírják, és speciális esetként minden típusú mozgás leírását is lehetővé teszik.

* a 3 (b 3 c) = b(a · c) – c(a · b) Ill. a 3,(b 3 c) = – (b 3 c) 3 a

 52

A (2.15) képletek tetszőleges térbeli mozgást végző tömegpont viselkedését leírják.

A mozgásokat célszerűen az alábbi hierarchia szerint osztályozhatjuk:

Egyenesvonalú — Általános a = r̈ = f(t)



  
— Egyenletesen gyorsuló a = r̈ = a0 = áll.

— Egyenletes a = 0, v = r· = v0 = áll.

Körmozgások — Általános 0 = 0 (t)

(síkmozgás)
(r = ál.) — Egyenletesen gyorsuló 0 = .· = 00 = áll.
r x v = áll.
. iránya áll.)
(.
— Egyenletes 0 = 0, . = .0 = áll.

Rezgőmozgás — Általános ld. 7. fejezet

— Harmonikus r(t) = A sin (.t + /0)

r(t) = A ej(.t + /0)

2.1.4.2. Speciális eset: az egyenletes körmozgás

A körmozgás definíciószerűen síkmozgás. Válasszuk a koordinátarendszer origóját

a kör középpontjába! A mozgás pályája egy kör, és . szögsebesség merőleges a kör
síkjára. (Ugyanis e és e· egyaránt a kör síkjában fekszik, a 2.8. ábra szerint viszont
r r
. = er 3 e·r merőleges erre a síkra.) Mivel a pont szöggyorsulása a d.
.-val párhuzamos,
körmozgás esetén 0 iránya is állandó.

2.8. ábra. A körmozgás síkmozgás (Az e·r a vektorszorzat képzéskor szabadon

eltolható a O origóba.)
 53

1 Alkalmazzuk a (2.15) általános összefüggéseket körmozgásra. Körmozgás ese-

tén r· = 0, hiszen r = áll, ahol r + |r| a körpálya sugara. Ekkor (2.15b)-ből



  
v = .,3 r (2.16a)

A v nagysága a vektoriális szorzat abszolút értékével egyezik meg. A Lagrange-féle

azonosságot* alkalmazva és figyelembevéve, hogy r 8 .-ra:

.,3 r) (.
(. .,3 r) = .2r2 = .2r2

Így |v| = v2 = v2 alapján

v = .,· r (2.16b)

.=áll., 0=0, r=áll., r·=0 és így r̈=0) a (2.15c) a következő

Egyenletes körmozgásra (.
alakra egyszerűsödik

a = .,3 (.
.,3 r) (2.17a)

amelyre a kettős vektorszorzat kifejtési tételét** alkalmazva a gyorsulás

a = .,3 (.
.,3 r) = .(r · .) – r(.,
.,·
., .) (2.17b)

alakú lesz. Mivel r 8 .-ra, ezek skalárszorzata nulla és így

acp + a = –r.
.2 (2.17c)

ahol az acp jelöléssel azt jeleztük, hogy az egyenletes körmozgás gyorsulása a kör
középpontja felé mutat, "centripetális".

v2
A (2.16b) szerint .2 = r2 , ezt felhasználva az egyenletes körmozgás gyorsulása
v2 v2 r
acp = –r..2 = –r r2 = – r (2.18a)
|r|

nagysága pedig (Huygens, 1690):

v2
acp = r = .2r (2.18b)

* (a 3 b)(c 3 d) = (a·c)(b·d) – (b·c)(a·d)

.,3 r)(.
Esetünkre alkalmazva (. .,3 r) = (.
.·.
.)(r·r) – (r·. .·r) = .2r2 – (r.
.)(. .)2 , és mivel r 8 .-ra,
.= 0
r·.

** a 3 (b3c) = b(a·c) – c(a·b); a kettős vektorszorzat b-vel és c-vel koplanáris vektor.

 54

A szögsebesség ebben a koordinátarendszerben akár skalárnak is tekinthető. Ha

. -t skalárnak tekintjük és a tömegpont szögsebessége állandó (egyenletes kör-
mozgás), a ponthoz húzott helyvektor / szögelfordulása az idővel arányos, azaz

/ = .t + /o



  
A teljes 29 szögelforduláshoz szükséges időt keringési időnek nevezzük és T-vel
jelöljük. A keringési idő reciproka
1
:=T (2.19a)

a fordulatszám (melyet frekvenciának is nevezünk). A szögsebesség abszolút értéke

ezekkel a mennyiségekkel az
29
. = T = 29: = 29n (2.19b)

alakban fejezhető ki, (ahol az n a fordulatszám jele).

Figyeljünk fel arra, hogy bár az egyenletes körmozgásnál .=áll. és így |v|=áll., — de v
iránya állandóan változó.

Az elmondottakat a 2.9. ábrán szemléltetjük:

2.9. ábra. Az egyenletes körmozgás gyorsulásának geometriai interpretálása

 55

Vizsgáljuk meg most azt az esetet, amikor koordinátarendszerünk origóját a kör

középpontján átmenő, a kör síkjára merőleges egyenesen, de a kör síkján kívül
választjuk meg (ld. 2.10. ábrát).



  
2.10. ábra. Körpályán mozgó tömegpont, ha az origó nem a körpálya
síkjában és középpontjában van

Ilyenkor is fennáll (ld. (2.16a)-t), hogy

v = .,3 r'

de itt r' az új origóválasztásnak megfelelő helyvektor. A vektorszorzat nagysága

v = .r' sin /

ahol a / az (.
.,r') szög. Mivel r = r' sin /

v = .r

ahol r a kör sugara. A |v| tehát természetesen azonos azzal a v értékkel (ld. (2.16b)),
amelyet akkor kapunk, ha az origót a körpálya középpontjában választjuk.

Utóbbi eredményre jutunk akkor is, ha pl. a gyorsulás a (2.17a) egyenletét az új

origó-választással írjuk fel. Fejtsük ki az .3(.
.3r) kettős vektorszorzatot:

a = .,3,(.
.3r') = .(r'·.
.) – r'(.
.·.
.)

ahol azonban ne felejtsük el, hogy r' ebben az esetben a 2.10. ábrán látható helyvektor.

Az ábrából láthatóan P = r' cos /, ami miatt

.·r' = .r' cos / = .·P

is fennáll. Alakítsuk át a gyorsulás fenti kifejezését ennek figyelembevételével

a = . · .P – r'.2
 56

Ha most figyelembe vesszük, hogy (ld. 2.10. ábrát), hogy . és P kolineáris vektorok
(egy egyenesen egyirányba mutatnak), így .·.P = .2P (az egységvektort áthelyeztük),
továbbá, hogy r' = P+r

acp = .2·P – .2r' = –.2(r'–P) = –.2r



  
Igazoltuk tehát, hogy a 2.9. ábrán látható origóválasztással az acp értéke azonos a
(2.18) alatti eredménnyel.

2.1.4.3. Az általános kör- ill. térgörbe menti mozgás esete

Könnyen belátható, hogy ha a körmozgás nem egyenletes, hanem egyenletesen

gyorsuló vagy általános körmozgás, akkor az a gyorsulás nem mutat a kör közép-
pontjába. Ehhez elegendő egy pillantást vetnünk a 2.9. ábrára: ilyenkor v2 4 v1-el. Az
ilyen a gyorsulás mindig felbontható egy normális és egy tangenciális komponensre.

A normális irányú
v2 r
.2r = –
an = –. (2.20)
r |r|

komponenst a sebesség nagysága és a pálya görbülete határozza meg és azonos a már

megismert (2.18a) centripetális gyorsulással.

A tangenciális komponens
dv v
at = dt (2.21)
|v|

alakú.

1 Az eredő gyorsulás nagysága

2 2
a= at + an (2.22)

iránya pedig a t érintő egységvektor irányával olyan (a,t) szöget zár be, amelyre nézve
a
cos(a,t) = t (Huygens).
a

Általános térgörbe mentén való mozgás esetén a 2.1.2. pont végén és a 2.1.3.
pontban leírt eljárást alkalmazhatjuk: a térgörbe kis szakaszaihoz simulósíkot húzunk
és e síkban a térgörbe kis szakaszaihoz simulókört illesztünk. A fenti képletek ilyen-
kor is érvényesek, csak a kör r sugara helyére az R görbületi sugár irandó.
 57

2.1.4.4. Speciális eset: csillapítatlan lineáris harmonikus rezgőmozgás*

Az olyan egyenesvonalú mozgást, ahol a test egy adott ponttól való távolsága
(kitérése) az idő színuszos (koszinuszos) függvényével arányos lineáris harmonikus



  
rezgőmozgásnak nevezzük. (Ez a definiciója!) Az ilyen mozgásokra jellemző, hogy a
mozgás gyorsulásának nagysága mindig arányos, iránya pedig ellentett a kitéréssel.

Ha a mozgás egyenesét választjuk X tengelynek, akkor a lineáris harmonikus

rezgőmozgás kitérése pl. az
x(t) = A cos (.t + /o) (2.23)
egyenlettel írható le.

A mozgás vx sebessége
vx = x· = –A. sin(.t + /o) (2.24)

A mozgás ax gyorsulása
ax = v· x = ẍ = –A.2 cos(.t + /o) = –.2x (2.25)

A (.t + /o) kifejezést fázisnak, a /o-t a t=0 időponthoz tartozó kezdőfázisnak

nevezzük.

Már régen felismerték, hogy az egyenletes körmozgást végző test vetülete harmo-
nikus rezgőmozgást végez. A 2.11. ábrán A sugarú, . szögsebességű, /o = 0 kezdő-
helyzetű egyenletes körmozgást és annak y tengelyre vett vetületét ábrázoltuk az idő
függvényében:

2.11. ábra. Az egyenletes körmozgás vetülete harmonikus rezgőmozgást végez.

* A rezgőmozgás általános eseteivel és komplex függvényekkel való leírásukkal a 7.1. pontban

foglalkozunk.
 58

A harmonikus rezgőmozgás általános eseteinek leírásával a 7.1. pontban

foglalkozunk.

A (lineáris) csillapítatlan harmonikus rezgőmozgást végző testet (lineáris)

harmonikus oszcillátornak nevezzük. Az ilyen oszcillátor egyéb aspektusaival a



  
következő pontokban fogunk foglalkozni:

1,mozgásegyenletével a 2.3.4. pontban (2.100b).

1, energiájával és a rá vonatkozó mechanikai energiamegmaradási tétellel a 2.5.3.

pontban (2.205).

2.1.4.5. Az egyenesvonalú- és a körmozgásra vonatkozó kinematikai

összefüggéseket a 2.1. táblázatban foglaltuk össze.

2.1. Táblázat

A tömegpont
egyenesvonalú mozgása körmozgása

út (s) szög (/)

elmozdulás (dr) /)
szögelfordulás (d/
' dr* ' /*
d/
sebesség &v = dt ) szögsebesség &. = dt )
% ( % (

' dv d2r* ' . d2/*

d.
gyorsulás &a = dt = 2 ) szöggyorsulás &0 = dt = dt2 )
% dt ( % (

2.1.5. Néhány kinematikai feladat

A kinematika, mint láttuk, három vektorfüggvény, azaz

r = r (t) , r· = v(t) , ··r = a(t)

illetve az ezeknek megfelelő 9 skalárfüggvény között egyértelmű kapcsolatot állapít

meg. Bármelyikat ismerjük, a másik kettő matematikai úton meghatározható.

A konkrét számításokat többnyire a skalárfüggvényekkel (a vektor-komponensek-

kel) végezzük el.
 59

1,Egyenesvonalú mozgások
1 Ha ismerjük a tömegpont r(t) pályáját és a pont sebességét, illetve gyorsulását
keressük. Az ilyen típusú feladat differenciálással oldható meg:



  
dr
v(r,t) = dt

dv d2r
a(r,t) = dt = dt2

1. Példa. Legyenek egy térben mozgó pont helyvektorának komponensei a

következők.

x(t) = 3·t2 [m], y(t) = 0, z(t) = 2 – 8 t2 [m].

Ekkor a pont sebességvektora

vx(t) = 6t ms–1 vy(t) = 0 vz(t) = – 16t ms–1

A gyorsulásvektora:

ax(t) = 6 ms–2 ay(t) = 0 az(t) = – 16 ms–2

A helyvektor időfüggésének ismeretében meghatározhatjuk a pont

pályáját. A z(t) függvényből t2-et x-el kifejezve:

8x
z=2– 3

Vagyis a pont pályája egy az x–z síkban fekvő egyenes.

1 Ha a tömegpont v(r,t) sebesség-idő függvénye adott és a pont gyorsulását, illetve

pályáját keressük.

A pálya meghatározása bonyolultabb az előző feladatnál és — általános esetben —

egy elsőrendű differenciálegyenlet megoldását követeli meg. A megoldandó egyenlet:

dr
dt = v(r,t) (itt v(r,t) ismert) (I)

amely egy közönséges elsőrendű differenciálegyenlet. Egy differenciálegyenlet

megoldásán azoknak a függvényeknek a megadását értjük, amely függvények a
differenciálegyenletet kielégítik. Ilyen függvény általában végtelen sok van. Az (I)
egyenletet pl. minden olyan r(t) függvény kielégíti, amelyre r(t) = r’(t) + c, ahol r’(t)
kielégíti az (I) egyenletet és c egy tetszőleges állandó vektor. A valóságban
végbemenő mozgást a c állandó konkrét értéke határozza meg. Ha az időmérés
kezdőpontját oly módon választjuk, hogy r'(0)=0 legyen, akkor c a tömegpont
kiindulási helyzetének helyvektora: r0+r(t=0)=c. Az (I) egyenlet tehát csak az
 60

r(0) = r0

u.n. kezdeti feltétel megadásával oldható meg egyértelműen. Ha a v(r,t) függvény csak
az idő függvénye, akkor az (I) egyenlet egyszerűen integrálással oldható meg:



  
#
r(t) = ; v(t’)dt’ + r0
"
0

A gyorsulás meghatározásához a v(r,t) függvényt kell differenciálni:

dv
a = dt

2. Példa. A mellékelt ábrán az x tengely mentén mozgó test sebessége

látható az idő függvényében. Határozzuk meg a gyorsulást az A és D
időpontban! Mikor lesz zérus a gyorsulás? Határozzuk meg a B és D
időpontok között megtett utat!

Segédábra a 2. példához.

A gyorsulást meghatározhatjuk a sebesség idő szerinti deriváltjával, azaz

grafikusan a sebesség-idő függvény meredekségével. Az A időpillanatban a
5,5 ms–1
görbéhez húzott egyenes meredeksége: – 1,2 s . Tehát t=0,4s időpillanatban
a test gyorsulása – 4,6 ms–2 . A negatív előjel jelzi, hogy a test lassul.
m
Hasonlóan a D pontban 4,4 s időpillanatban a gyorsulás 1,6 s2 (a test gyorsul).

A gyorsulás zérus, ha a görbéhez húzott érintő párhuzamos az idő

tengellyel, azaz a sebesség-idő grafikonnak minimuma (vagy maximuma) van.
Ez a 3,4 s időpillanatban következik be.
 61

A megtett utat a sebesség idő függvény idő szerinti integrálja, grafikusan

az adott időpontok közé eső sebesség-idő függvény alatti terület adja meg.
Esetünkben a 2s és 4,4s között eltelt idő alatt megtett út jó közelítéssel:

m m m m m
1,5 s · 0,4 s + 1,2 0,4s + 1 0,4s + 1 0,4s+ 1,2 0,4 s +
s s s s



  
m
+ 1,5 s 0,4s = 2,9 m

A kinematikai feladatok harmadik, egyben legfontosabb csoportjában a tömegpont

gyorsulása az adott az idő függvényében. Ennek a feladatcsoportnak kiemelkedő
fontosságát az erő és a gyorsulás között fennálló kapcsolat adja (ld. 2.3.1.3.pont). A
mozgást leíró differenciálegyenlet egy u.n. közönséges másodrendű differenciál-
egyenlet:

d2r
= a(r,v,t) (II)
dt2

amely ekvivalens a következő két elsőrendű differenciálegyenlettel:

dv
dt = a(r,v,t)

dr
dt = v(r,t)

Mivel utóbbi differenciálegyenletek mindegyikének megoldásában fellép egy

tetszőlegesen megválasztható állandó, ezért a (II) egyenlet megoldásában két
tetszőleges állandó (két kezdeti érték) szerepel:

r(0) = r0

v(0) = v0

m
3. Példa. Egy test álló helyzetből indulva állandó 4 s2 gyorsulással 5
másodpercen keresztül mozog. Határozzuk meg az útját és a végsebességét!

A test egyenes vonalú egyenletesen gyorsuló mozgást végez. Vegyük fel a

koordinátarendszerünket úgy, hogy a mozgás az x tengely mentén történjen!
Ekkor az a, v és r vektoroknak is csak x komponense lesz. A gyorsulás
ismeretében a sebesség integrálással határozható meg:

t
#
v(t) = ; a(t’) dt’ + v0 = at + v0
"
0
 62

A kezdeti feltételek szerint v0 = 0. A t = 5 s időpontban a sebesség: 20 m/s.

További integrálással kapjuk a t idő alatt megtett utat:

t t
# # a
x(t) = ; v(t’)dt’ + x0 = ; (at’ + v0 ) dt’ + x0 = t2 + v0t + x0



  
" " 2
0 0

A kezdeti feltételek szerint v0=0 és x0=0. Az 5 másodperc alatt megtett út:

a
x(t) = 2 t2 = 50 m

4. Példa. Egy szabadon eső test esetén

a=g

Ekkor a megoldandó differenciálegyenlet:

d2r
dt2 = g = áll.

Ez az alábbi két egyenlettel ekvivalens:

dv dr
=g és
dt dt = v(r,t)

Az elsőt integrálva:

t
#
v(t) = ; g t dt = g t + v0
"
0

A második egyenletbe behelyettesítve és integrálva:

' #t * g
r(t) = & ;" ( g t + v0 ) dt) + r0 = 2 t2 + v0 t + r0 (III)
%0 (

5. Példa. A ferde hajítás esetén a (III)-ban szereplő állandókat

ismerjük. Ha pl. a koordinátarendszerünk x és y tengelye vízszintes, z
tengelye pedig függőlegesen felfelé mutat, és az origójából indítjuk a
testet az x-z síkban az x tengellyel /,szöget bezáró irányban, azaz
 63

v0 = (v0 cos/, 0, v0 sin/), r0 = 0

akkor (III)-ból

x(t) = v0 cos/ . t



  
y(t) = 0

g
z(t) = – 2 t2 + v0 sin/,· t

6. Példa. Egy autó 10 percen keresztűl 7 ms–1 sebességgel halad, majd

5 percen át 17 ms–1 sebességgel. Határozzuk meg a teljes útra számított
átlagsebességet!

Az átlagsebesség a teljes megtett út és az út megtételére fordított idő

hányadosa, azaz

s s1 + s2 v1 t1 + v2 t2
<v>=t= t +t = t +t = 10,3 ms–1
1 2 1 2

1 A körmozgás
Azok a mozgások a körmozgások, amelyek során a pont helyvektorának a nagysága
nem, iránya pedig úgy változik, hogy a szögsebesség vektor iránya nem változik. A
körmozgás síkmozgás.

A pont szögsebessége ill szöggyorsulása a (2.10b) ill. (2.11b) képletek alapján a

körpálya síkjára merőleges vektor. A körmozgásnál r· = 0, tehát ··r = 0 (is) (ld. 2.8.
ábrát).

7. Példa. A (2.15)-be behelyettesítve az r· = 0, ··r = 0 kifejezéseket

r(t) = r · er(t)

v(t) = . 3 r

a(t) = . 3 (.
. 3 r) + 0 3 r
 64

. 3 r) és az .-ra. Iránya a
A gyorsulás első tagja merőleges a sebességre (.
kör középpontja felé mutat. Második tagja 0-ra és r-re merőleges, tehát ± v
irányú 0 irányától (tehát d.
. irányától) függően. A mozgást síkbeli Descartes-
féle koordinátarendszerben leírva:

x(t) = r cos .t y(t) = r sin .t



  
vx(t) = – r . sin .t vy(t) = r . cos .t

ax(t) = – r .2 cos .t ay(t) = – r .2 sin .t

2 2
|v| = vx + vy = r.
 65

2.2. VONATKOZTATÁSI RENDSZEREK

2.2.1. Vonatkoztatási és koordinátarendszerek



  
A fizikai testek és jelenségek térbeli helyzetét mindig más fizikai testekhez képest
határozzuk meg. A helymeghatározásunk tehát objektív de relatív. Azt a fizikai
rendszert, amelyhez képest a vizsgált rendszerünk helyzetét megadjuk, vonatkoztatási
rendszernek nevezzük (pl. az állócsillagokhoz rögzített vonatkoztatási rendszer, a
laboratóriumhoz rögzített vonatkoztatási rendszer, a forgó Földhöz rögzített
vonatkoztatási rendszer stb.). A vonatkoztatási rendszer megválasztását gyakorlati
szempontok motiválják. Leggyakrabban a laboratóriumunkhoz, illetve a Földhöz
rögzített vonatkoztatási rendszert használjuk.

A térbeli helyzet mellett az időbeli helyzet meghatározására is szükség van a

fizikai jelenségek leírásához. Vonatkoztatási rendszerünket tehát (legalábbis képze-
letben) órákkal is el kell látnunk.

Általában úgy járunk el, hogy vonatkoztatási rendszerünkhöz egy koordinátarend-

szert illesztünk és vizsgált rendszerünk viselkedését ezen koordinátarendszerhez képest
adjuk meg. El is szoktunk tekinteni vonatkoztatási rendszerünk fizikai tulajdonságai-
tól és a hozzárendelt koordinátarendszert és órákat tekintjük vonatkoztatási
rendszernek. Ez pongyola szóhasználat (hiszen egy vonatkoztatási rendszerhez kü-
lönböző koordinátarendszereket is rendelhetünk), a szakirodalomban mégis rendkívül
elterjedt. A későbbiekben mi is használni fogjuk a "vonatkoztatási rendszer" kifejezés
helyett a "koordinátarendszer" kifejezést. Nem szabad azonban megfeledkeznünk
arról, hogy ezt mintegy gyorsírásnak kell tekintenünk és mindig egy vonatkoztatási
rendszerhez rögzített koordinátarendszerre és órák rendszerére kell gondolnunk.

2.2.2. Inerciarendszerek
A jelenségek leírása szempontjából alapkérdés volt léteznek-e kitüntetett (abszolút)
vonatkoztatási rendszerek. Kezdetben a Földhöz rögzített vonatkoztatási rendszert
ilyennek gondolták. Galilei mondta ki elsőnek, hogy az álló (Földhöz rögzített) és az
egyenes vonalú egyenletes mozgást végző vonatkoztatási rendszerek a természet
leírása szempontjából ekvivalensek.

Newton érdeme, hogy kimondta: 1) létezik olyan vonatkoztatási rendszer, ez az ún

inerciarendszer, amelyben egy, a környezettől származó kölcsönhatásoktól szigetelt
magára hagyott pontszerű test sebessége (általánosabban fogalmazva: impulzusa - ld.
2.3. pontban) állandó. 2) Newton utasítást ad arra nézve, hogy miként lehet eldönteni
egy vonatkoztatási rendszerről, hogy inerciarendszer–e: ezen utasítás szerint meg kell
vizsgálni, hogy teljesíti–e a ma Newton első axiómájának nevezett axiómát :
 66

Kölcsönhatásoktól mentes (elszigetelt) rendszer (test, tömegpont stb.)

impulzusa inerciarendszerben állandó (Newton I. axiómája).*
Egyetlen tömegpontra ez azt jelenti, hogy p = mv = állandó.

Tapasztalat szerint inerciarendszer pl. az állócsillagokhoz rögzített vonatkoztatási

rendszer. Bizonyos esetekben (ha a vizsgált jelenség szempontjából a Föld forgásától



  
eltekinthetünk) jó közelítéssel a Földhöz viszonyított vonatkoztatási rendszer is
tekinthető inerciarendszernek. Egy megfelelő inerciarendszer kiválasztása mindig
alapos megfontolást igényel.

Az inerciarendszerekre egy (Galilei — ld. 2.2.3. pont — majd Einstein — ld. 2.2.4.
pont — munkássága nyomán megfogalmazott) fontos tétel vonatkozik: ha egy K
vonatkoztatási rendszer inerciarendszer, akkor minden hozzá képest
egyenesvonalú egyenletes mozgást végző vonatkoztatási rendszer szintén inercia-
rendszer. Ez a tétel az inerciarendszer fenti definíciójából következik.

Azok a vonatkoztatási rendszerek, amelyek egy inerciarendszerhez képest

gyorsulnak, általában nem inerciarendszerek. Egy kivétel van csak: a homogén
gravitációs térben szabadon eső vonatkoztatási rendszerek szintén inerciarend-
szerek (Einstein, 1916; ld. a 2.2.2. pontot).

2.2.3. A Galilei–féle relativitási elv

Az inerciarendszerek egyenértékűségét (két egymáshoz képest egyenesvonalú

egyenletes mozgást végző vonatkoztatási rendszerben lefolyó mechanikai folyama-
tokra) először Galilei posztulálta.

Tekintsünk két egymáshoz képest állandó vo állandó sebességgel mozgó

derékszögű koordinátarendszert, K és K'-t! (ld. 2.12. ábra!)

Írjuk le mindkét inerciarendszerben egy P tömegpont mozgását. A P pont helyzetét

K-ban, illetve K'-ben megadó r, illetve r' vektorok között az alábbi kapcsolat van:

r = ro + r' (2.26)

ahol ro = vot + ro(0) a K' koordinátarendszer O' origójának K-beli koordinátája. Ha a P

pont v' sebességgel mozog K'-ben, ahol

* Ezen rövid meghatározásból már következik az axióma közismertebb alakja: inerciarendszerben a test
megtartja relatív nyugalmi vagy egyenesvonalú egyenletes mozgási állapotát.
 67



  
2.12. ábra. A Galilei–transzformáció

(E pontban feltesszük, hogy mind K, mind K' derékszögű koordináta-

rendszer. Általános esetben a koordinátatengelyek nem párhuzamosak, de
K' iránya nem változhat K-hoz képest: a K' nem forog K –hoz képest,
azaz,!=0. Továbbá felteszük, hogy r· = v = konstans.)
o o

dr'
v' = dt' (2.27)

ahol dt' a dr' elmozduláshoz tartozó, K'-ben mért idő, akkor a P pont K –beli v sebes-
ségét a

dr dr dr'
v = dt = dto + dt (2.28)*

képlet adja meg. Itt dt a K-ban a dr távolság megtételéhez tartozó idő. Természetesnek
tűnik (és ezt Galilei posztulátumként el is fogadta), hogy
dt = dt' (2.29a)

Amennyiben a két rendszer óráit összehangoljuk, ebből

t = t' (2.29b)

is következik; azaz az egyik inerciarendszerről a másikra áttérve az időt nem kell

transzformálni. A (2.26) és (2.29) képletek az ún. Galilei–transzformáció képletei.*

!=0, r·o=konst) a 2.3.3. pontban ismertetett általános

* A Galilei–transzformáció speciális esete (!
koordinátatranszformációnak.
 68

A Galilei–transzformációt a mechanika törvényeire alkalmazva kitűnik, hogy bár

ugyanazon test sebessége a két (K ill. K') koordinátarendszerben különböző, de a
sebesség megváltozása mindkét rendszerben ugyanakkora. Ennek következtében a két
rendszerben pl. ütközéskor fellépő impulzusváltozások is egyenlőek, és azonos
alakúak a dinamika newtoni axiómái és az ezekből levezetett tételek is. A
mozgásegyenletben szereplő mennyiségek és a közöttük lévő összefüggések mindkét



  
vonatkoztatási rendszerben ugyanazok.

Ilyen jellegű megfontolásokból következik az ún. Galilei-féle relativitási elv:

A mechanikai törvények alakja és a mechanikai jelenségek lefolyása

minden inerciarendszerben azonos.

Vagyis: mivel minden inerciarendszerben minden mechanikai jelenség azonosan,

azonos törvények szerint zajlik, nincs mód rá, hogy inerciarendszerünkből való
kitekintés nélkül inerciarendszerünket más inerciarendszertől megkülönböztessük.

Abból a Galilei-féle posztulátumból, hogy K és K' között az időt nem kell

transzformálni adódik a Galilei-féle sebességtranszformáció, amit sokszor egyszerűen
"Galilei-féle sebességösszeadási törvényként" is emlegetnek. Ha ugyanis (2.29a)
dr' dr'
dt=dt', akkor a (2.27)-ben v' = dt és így (2.28)-ban
dt helyére v' írható:

dr dr'
v = dto + dt = vo + v' (2.30)

amely a Galilei-féle sebességösszeadási* törvény matematikailag megfogalmazott

alakja. Szavakban

Ha egy test K'-höz képest v' sebességgel mozog, akkor K-hoz képest
v=v'+vo sebességgel kell mozognia, ahol vo K' sebessége K-hoz képest.

Az alábbiakban először két példán (1., 2. példa) bemutatjuk a Galilei sebesség-

összeadási transzformáció alkalmazását. Ezt követően a 3. példában megmutatjuk a
Galilei-transzformáció korlátait. Kísérletet teszünk ugyanis arra, hogy a Galilei-transz-
formációt (illetve annak következményét a Galilei-féle sebességösszeadási törvényt) a
fény különböző vonatkoztatási rendszerbeli terjedési sebességének kiszámítására
alkalmazzuk. A kísérleti tények azonban ez esetben ellentmondanak a Galilei-féle
sebességösszeadás törvényének.

1. Példa Vizsgáljuk meg egy hajó mozgását állóvízben (pl. egy tavon),
illetve egy folyón! Legyen a hajó sebessége állóvízben vh = 6 km/h, és legyen a
folyó sebessége vf = 3 km/h. Vizsgáljuk a hajó mozgását tavon és folyón
(utóbbin hosszában és keresztben) két, egymástól "s = 30 km-re fekvő város
(A és B) között (ld. a 2.13. ábrát)!

* A fenti levezetésből látható, hogy ez nem "összeadás", hanem transzformáció: azt adja meg, miként
lehet az egyik vonatkoztatási rendszerbeli leírásról a másikra áttérni.
 69

# A tavon a hajó a két város közötti "s utat oda–vissza

2"s
"ttó = $%&31)
vh = 10 óra

idő alatt teszi meg (ld. 2.13a. ábra)



  
2.13. ábra A Galilei-féle sebességösszeadási törvény szemléltetése. a) hajó
mozgása állóvízben, b) hajó mozgása folyón hosszában, c) hajó mozgása
folyón keresztben

# Ha a két város a folyó egyazon partján helyezkedik el, akkor a folyó

hosszában kell a hajónak mozognia (2.13b. ábra), a (2.30) képlet szerint lefelé
a hajó és a folyó sebessége összeadódik, felfelé a hajó sebességéből kivonódik
a folyó sebessége. Így az oda–vissza úthoz tartozó összes idő:

"s "s
"tfolyó hosszában = "tle + "tfel = v + v + v – v = 13,3 óra
h f h f

'("tfolyó hosszában fenti képletét átalakítva (alábbiakban a 3. egyenlőségjel után a

2
nevezőben vh-t kiemelve és felhasználva a (2.31) egyenletet)

"s "s "s(vh – vf) + "s(vh + vf)

"tfolyó hosszában = v + v + v – v = =
h f h f (vh + vf)(vh – vf)

2 "svh 2 "s 1 "ttó

= 2 2 = v 2 = 2 = 13,3 óra (2.32)
(vh – vf ) h vf vf
1– 2 1– 2
vh vh

eredményt kapjuk.
 70

# Ha pedig a két város a folyó két, éppen szemben levő partján helyez-
kedik el, akkor a hajónak a folyón keresztben kell mozognia (2.13c. ábra).
Ekkor a hajónak ahhoz, hogy az eredő sebesség a folyó partjára merőleges
legyen, a víz folyásához képest felfelé kell mozognia. A hajó sebességének a
folyó partjával párhuzamos komponense eszerint a folyó sebességével egyenlő
nagyságú kell hogy legyen, vagyis (ld. 2.13c. ábra).



  
vh sin )(*(vf

ami e példa számértékeivel ) = 30°-ot ad; a hajó folyóra merőleges vR eredő

sebessége pedig

vR = vh cos) = 5.2 km/h

Ha "s most a folyó szélessége, akkor az oda–vissza úthoz tartozó idő:

"s
"tfolyó keresztben = 2 "t = 2
vR = 11,5 óra

A vR sebesség a Pitagorasz-tétel alapján is kifejezhető:

2
2 2 vf
vR = vh – vf = vh 1– 2
vh

ezért a (2.33) második egyenlőségében vR-t vh-val, majd utóbbit a (2.31)

egyenlettel kifejezve:

2"s 2"s "ttó

"tfolyó keresztben = v = 2
= 2
= 11,5 óra (2.33)
R vf vf
vh · 1– 2 1– 2
vh vh

Láthatóan ha nem tudnánk, hogy a hajó álló vagy mozgó közegben haladt-
e, a megmért eltérő "t utazási időkből erre következtetni tudnánk.

2. Példa. Vizsgáljuk meg a hang terjedését a hangforráshoz képest álló ill.

mozgó levegőben! A kísérletet úgy hajtjuk végre, hogy a hangforrást, egy
hangvisszaverő felületet és a forrás mellé helyezett detektort egy nyitott
járműre rögzítjük, és ez a jármű áll, illetve mozog a levegőhöz képest. Mivel
csak a relatív sebességek számítanak, a levegő sebességének nagysága a
hangforráséhoz képest megegyezik a jármű talajhoz képesti sebességével.
Jelöljük a levegő relatív sebességnek nagyságát v -lel!

Legyen a hangsebesség álló közegben (levegőben) vh = 330 m/s és a

hangforrás és a visszaverő felület távolsága "s = 20 m. (Ez analóg az 1. Példa
A–B távolságával.) Számítani és mérni a 2"s = 40 m oda–vissza (forrás–
tükör–detektor) távolság megtételéhez szükséges időt fogjuk, és ezt "t futási
időnek nevezzük. A számításokat
 71

Analógia az 1. példával :

hang + hajó levegő + víz

alapján az 1. példa képleteivel végezzük. Legyen a levegő sebessége v , amely

álló levegő (+ tó) esetén v = 0, mozgó levegő (+ folyó) esetén pedig v = 10



  
m/s.

A számítási és a számítást igazoló kísérleti eredmények a következők:

"tálló levegő = 0,121212 s

"tmozgó levegőben = 0,121324 s

,(
a levegő mozgásával párhuzamosan

"tmozgó levegőben = 0,121268 s

,
a levegő mozgására merőlegesen

A 2. példából az 1. példa végén mondottakkal azonos következtetésre

juthatunk, vagyis járművünk levegőhöz képesti sebességét a futási időkből
kiszámíthatjuk.

3. Példa. Az alábbi kísérletet a tényleges kivitelhez képest egyszerűsítve

ismertetjük. Rögzítsünk egy lézert, egy tükröt és egy detektort a Nap körül vF =
28800 m/s átlagos sebességgel haladó mozgást végző Földhöz. Bocsássunk ki
fényt egy a Föld haladási irányába ill. arra merőlegesen elhelyezett tükörre és
mérjük meg a fénykibocsátás és a visszavert fénysugár beérkezése közötti időt!
Tételezzük fel, hogy a fény (a hanghoz hasonlóan) valamely közegben terjedő
hullám!

Analógia a 2. példával:

hang + fény levegő + feltételezett terjedési közeg

ahol a feltételezett közeg feltételezett mozgását (relatív sebességét) most a

Föld (a 2. példához viszonyított analógiával: jármű) mozgása (sebessége)
határozná meg.

A valóságban ezt a kísérletet Michelson (1881) ill. később módosított formában

Michelson és Morley (1887) egy, a Földhöz rögzített interferométeren (ld. 7.6.3. pont)
végezték. Az 1. ill. 2. példához hasonló kísérletek alapján az interferométerben a Föld
mozgásirányába és arra merőlegesen mozgó fénysugarakra jól mérhető futási idő ill.
fénysebesség változást vártak. A meglepő eredmény: a kísérlet számos variációja
 72

negatív eredményt adott! A fény megmért futási ideje, ill. az ebből számolt
fénysebesség függetlennek adódott a feltételezett terjedési közeghez viszonyított
mozgástól.

Tudománytörténeti érdekesség, hogy a Michelson kísérletek és azok kortársi értelmezései tulaj-

donképpen a fény feltételezett terjedési közegének, az abszolút nyugalomban levő éter (melyet egy



  
abszolút vonatkoztatási rendszernek szántak) létének igazolására irányultak. Mivel ilyen közeg léte
(hiszen a fény sebességét nem befolyásolta) nem nyert igazolást, Einstein az éter létezését (és vele egy
abszolút vonatkoztatási rendszer létének fikcióját) elvetette; Einstein a XX. század tudósainak
módszerét alkalmazta: amit elvileg nem lehet kimérni, az a fizika számára nincs. Éter tehát nincs, a fény
vákuumban korpuszkuláris közeg nélkül, (az önfenntartó elektromágneses erőtér révén (ld. 7.3.2.
pont)), terjed.

A fent ismertetett kísérletek ill. számos modern variációjuk, pl. az egymás körül
keringő ún. kettős csillagokból érkező fény sebességének mérési eredményei alapján
mondta ki Einstein a speciális relativitáselmélet alapvető axiómáját (1905):

A fény vákuumbeli sebessége minden inerciarendszerben és a

vonatkoztatási rendszerbeni terjedési iránytól függetlenül
ugyanakkora, azaz invariáns.

Teljesen világos, hogy ez ellentmond a Galilei–féle sebességösszeadási törvénynek

és ennek következtében kimondhatjuk, hogy a fénysebességre nem érvényesek a
Galilei–féle transzformációs képletek!

Lorentz munkássága (H.A. Lorentz, 1904) nyomán ekkor már ismert volt az a tény,
hogy a Maxwell-egyenletek (az elektromágnességtan alaptörvényei) koordináta-
transzformációja nem a Galilei-transzformáció, hanem a Lorent-transzformáció. A
fénysebesség az elektromágnességtan alapegyenleteiben megjelenő (ld. 7.3.2. pont)
természeti állandó.

Einstein felismerte, hogy a természet egységes és ugyanakkor a kísérleti tényeknek

megfelelő leírásához új, a vákuumbeli fénysebesség invarianciáját is magában
foglaló, relativitási elvet kell megfogalmazni és az inerciarendszerek közötti koordi-
náta-transzformációra a fizika minden diszciplinájában a Lorentz–transzformációt
kell alkalmazni.

2.2.4. Az Einstein–féle relativitási elv

Einstein az előző pontban ismertetett gondolatmenet alapján általánosítással új

relativitási elvet fogalmazott meg, melyet ma egyszerűen relativitási elvnek (esetleg
Einstein-féle relativitási elvnek nevezünk). Ennek egy lehetséges megfogalmazása:
 73

A fizikai törvények alakja, a fizikai jelenségek lefolyása és a termé-

szeti állandók* értéke minden inerciarendszerben azonos. Egyetlen
inerciarendszer sem különböztethető meg (a rendszerből való
kitekintés nélkül) más inerciarendszerektől.

Fenti megfogalmazás tulajdonképpen két posztulátumot tartalmaz:



  
(i) Minden fizikai törvény alakja minden inerciarendszerben azonos.

(ii) A természeti állandók értéke nem változik, ha az egyik inerciarendszerbeli

leírásról egy másik inerciarendszerbeli leírásra térünk át. Ez az áttérés egy
speciális koordinátatranszformációval, az ún. Lorentz-transzformációval törté-
nik (ld. alább). Ez a transzformáció tehát a természeti állandók értékét nem
változtatja meg, azok értéke invariáns.

A speciális relativitáselmélet ezen két posztulátum következményein alapszik.

Fűzzünk némi kiegészítést a fent (ii)-ként jelzett posztulátumhoz, melyet sok

könyv csak a fénysebesség invarianciájaként aposztrofál! A relativitás elvével kerül-
nénk ellentmondásba, ha az invariancia nem terjedne ki minden természeti állandóra.
Ha ugyanis például a gravitációs állandó vagy az elektrontöltés értéke két inercia-
rendszerben különbözhetne, akkor a két inerciarendszert belülről, a gravitációs
állandó, illetve az elektrontöltés megmérésével meg tudnánk különböztetni. Ez ellent-
mondana kísérleti tapasztalatainknak, tehát ezt nem engedhetjük meg. Nyilván
ugyanez a helyzet a többi természeti állandóval is. Ezek számértéke tehát minden
inerciarendszerben azonos.

2.2.4.1. Az egyidejűség relativitása

Képzeljük el a következő gondolatkísérletet (Einstein, 1916) (2.14. ábra). Egy

hosszú vasúti töltés mellett a talajhoz rögzített K vonatkoztatási rendszerben áll egy
M-mel jelölt megfigyelő. A sínen egy gyorsvonat robog el vo = konst. sebességgel,
benne pontosan a vonat közepén egy másik, M'-vel jelölt megfigyelő. Az ő
vonatkoztatási rendszerét, a robogó vonatot jelöljük K'-vel. A vonat végein becsap két
villám, mégpedig úgy, hogy a két becsapódás felvillanása az M megfigyelőt
egyidejűleg és éppen akkor éri el, amikor ő az M' megfigyelővel egy vonalba kerül.
Tehát a fényfelvillanások az M' megfigyelőt is egyidejűleg érik el. Kérdezzük meg
mindkét megfigyelőt arról, vajon a két villám egyidejűleg csapott-e le a vonat két
végén?

* A fizikai összefüggésekben megjelenő kimérhető konstansokat természeti állandóknak nevezzük.

(Így a c vákuumbeli fénysebességen kívül természeti állandó pl. a - gravitációs állandó, a h Planck–
állandó, az elektron töltése, a kB Boltzmann–állandó, ugyanakkor láthatóan (ld. 2.2.3. pont) nem
természeti állandó a hang terjedési sebessége.).
 74



  
2.14. ábra: Az Einstein–féle vonatkísérlet

Az M' megfigyelő a következőt mondja:

— A két villám felvillanását egyidejűleg észleltem. Mivel a fény terjedési

sebessége iránytól függetlenül ugyanakkora (c) és a felvillanásokat a vonat
középpontjában egyidejűleg észleltem, a két felvillanás fénye ugyanakkora utat
tett meg, vagyis a két villám egyidejűleg csapott le.

Az M megfigyelő viszont így érvel:

— A két villám felvillanását egyidejűleg észleltem. A fény terjedési sebes-

sége iránytól függetlenül ugyanakkora (c). A felvillanásoknak előbb kellett
megtörténnie mielőtt a fényük elért volna engem, azaz akkor, amikor a vonat
(A) eleje még közelebb volt hozzám, mint a vonat (B) vége, ezért a vonat
elejéről érkező fénynek kisebb utat kellett megtennie, mint a vonat végéről
érkező fénynek. Vagyis (mivel a felvillanásokat egyidejűleg észleltem) a vonat
végén a villámnak előbb kellett becsapnia, mint a vonat elején. A két
villámcsapás tehát nem volt egyidejű.

Objektíve vajon melyik megfigyelőnek van igaza? Képzeljük magunkat külön-

külön mindkét megfigyelő helyébe és kövessük a logikáját. Be kell látnunk, hogy ha
következetesen elfogadjuk a relativitás elvét:* mindkettőnek igaza van: a K' rend-
szerben a két villám egyidejűleg, a K rendszerben pedig nem egyidejűleg csapott be!

Szeretnénk hangsúlyozni, hogy az események egyidejűségének relativitása nem

szubjektív, a megfigyelőtől függő valami, hanem objektív, a vonatkoztatási
rendszerektől függő valóság, amit a kísérletek ezrei támasztanak alá.

Az "egyidejűség" tehát nem egy magától értetődő fogalom, ha a két esemény nem
ugyanazon a helyen történik. Az egyidejűség definíciója:

* Ha a fénysebesség nem lenne invariáns, akkor a vonat végéről induló fény M–hez viszonyított
sebessége nagyobb, a vonat elejéről indulóé kisebb lenne és a két esemény (a becsapódás) mindkét
rendszerben egyidejű lenne.
 75

Egyazon K inerciarendszerben lévő két különböző térbeli pontban lezajló

esemény akkor egyidejű, ha a két helyen lévő két, a K–ban összehangolt
óra a két esemény bekövetkezésekor ugyanazt az időpontot mutatja.

Ha pl. egy K' koordinátarendszerben két esemény egyidejű ("t' =0) akkor K-ban



  
nem egyidejű (ld. (2.37)).

2.2.4.2. A Lorentz–transzformáció

Az Einstein-féle speciális relativitáselméletben a K és K' inerciarendszerben, a

mozgó tárgyak leírására szolgáló helyvektorokat ill. az időket nem a (2.26), ill. (2.29)
Galilei–féle transzformációs szabály, hanem egy sokkal bonyolultabb, az ún. Lorentz–
transzformáció köti össze. (A Lorentz transzformáció egyenleteinek levezetését az
F.5. Függelékben ismertetjük.)

A Lorentz–transzformáció egyenletei egyszerüsített feltételek* mellett az x, t és x',

t' koordinátákra a következőek:

x' + vot'
x= 2
(2.34a)
vo
1 – c2

vo
c2 x' + t'
t= 2
, (2.34b)
vo
1 – c2

ahol x és t a K rendszerben, x' és t' a K' rendszerben mért hely- és időkoordináták, vo

pedig a K' vonatkoztatási rendszer K-hoz képesti x irányú sebessége. A (2.34) egyen-
letek legfőbb eltérése a Galilei-transzformáció (2.26) és (2.29) egyenleteitől az, hogy
a K'-ről K-ra való áttérés során az időt is transzformálnunk kell, vagyis a K és K'
rendszerekbeli órák járása nem szinkronizálható össze (ld. még alább)!

# A kifejezések szimmetrikusak, tehát (felhasználva, hogy a K'-höz képest a

K (–vo) sebességgel mozog) az is fennáll, hogy
v
– 2o x + t
x–vot c
x' = 2
t' = 2
(2.35a,b)
vo vo
1 – c2 1 – c2

* E szerint feltesszük, hogy a K és K' derékszögű koordinátarendszerek tengelyei párhuzamosak és v0

x irányú.
 76

Miután a Lorentz-transzformáció x' és t'-re (ill. x és t-re) lineáris, a (2.34) egyen-

leteket alkalmazhatjuk az x' és t' koordináták Dx' = x' –x' ill. Dt' = t' –t' különbségeire
2 1 2 1
is:
vo
"x' + vo "t' c2 "x' + "t'



  
"x = 2
"t = 2
(2.36a,b)
vo vo
1 – c2 1 – c2

# Analóg módon (2.35)-ből levezethető "x' ill. "t' értéke is.

# Ha vo << c, akkor a (2.34) képletek átmennek a Galilei–transzformáció képle-

teibe, hiszen ekkor

2
vo vo
c2 .(0
1 – c2 = 1 ill.

# A Lorentz-transzformáció az egyidejűség 2.2.4.1. pontban tárgyalt relativitását

magában foglalja:

Legyenek a K'-ben "x' távolságban történő események egyidejűek, azaz legyen

"t'=0. Akkor (2.36a,b)-ből
v0
"x' c2 "x'
"x = 2
ill. "t = 2
vo vo
1 – c2 1 – c2
azaz
v0
"t = c2 "x / 0 (2.37)

és így, ami K'-ben egyidejű, — nem lehet egyidejű K-ban!

2.2.4.3. Az Einstein–féle sebességösszeadási törvény

# Vizsgáljuk azt az egyszerű esetet, amelyben K ill K' derékszögű koordináta-

rendszer tengelyei párhuzamosak és K' K-hoz képest vett relatív vo sebessége x
irányú.

Mozogjon K'-ben egy tömegpont ugyancsak az x tengely mentén v' sebességgel! A

sebességek előjele akkor pozitív, ha a sebesség iránya a +x irány.

A Galilei-transzformáció szerint

v = vo + v' (2.38)
 77

azaz a K-ban mérhető v sebesség a K' rendszer K-hoz viszonyított vo sebességének és

a K'-ben mérhető v' sebességek összege.

A Lorentz–transzformáció alapján ettől eltérő eredményt kapunk: egy K'-ben v'

sebességgel (v' = "x'/"t') mozgó test K-beli v = "x/"t sebessége (2.36) alapján:



  
"x'
+ vo
"x "x' + vo "t' "t' v + v'
v= =v = = o v'v (2.39)*
"t o vo "x' o
c2 "x' + "t' c2 "t' + 1 1 + c2

Vagyis a K-ban mérhető v sebesség nem a K'-ben mérhető v' sebesség és a K' rendszer
K-hoz viszonyított vo sebességének összege, mint a Galilei-transzformáció esetében
volt.

Erre számíthattunk is, hiszen a (2.39) képletnek a fénysebesség vonatkoztatási

rendszertől való függetlenségét is vissza kell adni. Bármekkora vo 0 c ill. v' 0 c-t
veszünk, v-re nem kaphatunk a c-nél nagyobb értéket: semmilyen test (ill. hatás) nem
mozoghat gyorsabban a vákuumbeli c-nél. Valóban, ha v' = c (azaz a fény sebességét
K'-ben c-nek mérjük), akkor (2.39)-ből adódóan v sebességét

vo + c vo + c
v= v c = c + vo · c = c
1 + co2

szerint K-ban is c-nek mérjük. Ugyanerre az eredményre jutunk, ha vo is egyenlő c-

vel:

c + c 2c
v= c2 = 2 = c
1 + c2
illetve

c + v' c + v'
v= cv' = c + v' c = c
1 + c2

"x'
# Hasonló módon levezethető a sebességösszeadási törvény v' = -re is (ld. 4.
("t'
példát).

# Természetesen felírható a sebesség–transzformáció általános irányú sebessé-

gek esetén is. Ekkor a sebességösszeadási képletet a sebesség komponenseire kell
felírni. A vo irányba eső komponensekre a Lorentz-féle sebesség-transzformáció, az
arra merőleges komponensekre a Galilei-féle sebesség-transzformáció érvényes.

* Ha fennáll, hogy v << c és v' << c, tehát kis sebességek esetére a (2.39) sebesség–transzformáció
o
átmegy a (2.30) Galilei–féle sebesség-transzformációba.
 78

4. Példa. Két sugárhajtású repülőgép sebessége a talajhoz képest

u = 600 ms–1 és v = 300 ms–1. Egy egyenes mentén



  
a.) egy irányban

b.) egymással szemben

haladnak. Mekkorának méri az első gép sebességét a második gép pilótája?

Megoldás:

Legyen a talajhoz rögzített K koordinátarendszerben az első gép sebessége

+x irányú u = 600 ms–1. A második géphez rögzített K' koordinátarendszer a
nyugvó K rendszerhez képest szintén x irányban mozog, a.) esetben
vo = 300 ms–1 ill. b.) esetben vo = –300 ms–1 sebességgel. Ebben a K'
rendszerben kell meghatároznunk az első gép u' sebességét. A Lorentz-
transzformáció felhasználásával a sebességösszeadási törvény:

u – vo
u' =
uv
1 – c2o
Az adatokat behelyettesítve:

600 – 300 –1
a.) u' = 1,8·105 = 300,0000000006 ms
1–
9·1016

600 + 300 –1
b.) u' = 1,8·105 = 899,9999999982 ms
1 + 9·1016

2.2.4.4. #Négyesvektorok. Az intervallum. Az intervallum invarianciája. Sajátidő

és sajáttávolság

Tekintsünk egy fényfelvillanást! A fényfelvillanás történjen a K' vonatkoztatási

rendszerben az r' pontban a t' időpillanatban. A K vonatkoztatási rendszerben ugyanaz
az esemény az r pontban és a t időpillanatban történik. Az r',t' és r,t adatok között a
Lorentz-transzformáció teremt kapcsolatot. A fényfelvillanást (ill. bármely eseményt)
tehát minden vonatkoztatási rendszerben négy szám: a három térbeli koordináta és
létrejöttének ideje jellemzi, és ezek mindegyikét transzformálnunk kell, ha egy másik
vonatkoztatási rendszerre térünk át. Ezzel szemben a newtoni mechanikában csak a
három térbeli koordinátát kell transzformálnunk, — ha az időmérés kezdőpillanata a
vonatkoztatási rendszerekben ugyanaz, az időkoordináta minden vonatkoztatási
rendszerben ugyanaz az érték.
 79

Azt mondhatjuk tehát, hogy a relativitáselméletben egy esemény bekövetkezését

négy koordináta: r és t jellemzi, azaz a vonatkoztatási rendszerhez rendelt koor-
dinátarendszernek nem három, hanem négy független koordinátatengelye van: az x,y,z
és t tengelyek; ez tehát egy négydimenziós koordinátarendszer. A háromdimenziós
esetben az r vektorról koordinátarendszertől függetlenül is beszélhetünk, bár konkrét
számításokban általában valamilyen koordinátarendszert használunk. Ez azért van



  
így, mert nem relativisztikusan bármely térbeli vektor iránya és nagysága független a
választott koordinátarendszertől.

Mivel ismerjük az r vektor transzformációs szabályát, bármely koordinátarendszer-

ben felírt koordinátákból kiszámíthatjuk a bármely más koordinátarendszerben
érvényes koordinátáit. Ez az (r,t) számnégyes esetén is így van: csak ekkor az
érvényes transzformációs képletek a Lorentz-transzformáció képletei. Ezért az adott
koordinátarendszerben az r és t koordinátákkal megadott mennyiségről is
beszélhetünk koordinátarendszertől függetlenül.

A valamely esemény pontos leírásához szükséges, a Lorentz–transzformáció sze-

rint transzformálódó
1 2 (r,t) = (x,y,z,t)

mennyiséget négyesvektornak nevezzük.

A newtoni-mechanikában használt "közönséges" háromdimenziós vektorok esetén

az egyik koordinátarendszerről a másikra áttérve a vektornak általános esetben minden
koordinátája megváltozik. Van azonban egy olyan — koordinátáiból kiszámítható —
jellemzője, amely invariáns, tehát értéke minden koordinátarendszerben
ugyanakkora, ez pedig a vektor hossza! Ennek négyzetére pl. fennáll, hogy

r2 = r'2 (2.40a)

azaz (ha a vektor kezdőpontja az origóba esik)

x2 + y2 + z2 = x'2 + y'2 + z'2 (2.40b)

Az alábbiakban belátjuk, hogy a négyesvektorhoz is hozzárendelhető ilyen

invariáns mennyiség. Ennek neve intervallum, és négyzete:

s2 = x2 + y2 + z2 – c2t2 (2.41)

Ha a háromdimenziós r vektor kezdőpontja nem az origó, hanem valamely r1 pont,

végpontja pedig az r2 pont, az r vektor ekkor két vektor különbsége

r = r2 – r1 ,
és ekkor az
r2 = "x2 + "y2 + "z2 (2.42)

adja meg a vektor hosszát. Hasonlóan a két négyesvektor különbségével megadott

1 = 11 – 12

négyesvektorhoz az intervallum négyzete (amit most ("s)2-el jelölünk):

 80

("s)2 = ("x)2 + ("y)2 + ("z)2 – c2("t)2 (2.43a)

Az intervallum négyzet invarianciájának bizonyítása egyszerű a Lorentz

transzformáció felhasználásával.

# Legyen K és K' két párhuzamos tengelyekkel rendelkező koordinátarendszert



  
tartalmazó inerciarendszer! K' mozogjon az x || x' tengely mentén!
Ekkor (ld. 2.2.4.2. pontot) "y' = "y és "z' = "z

# Írjuk fel a Lorentz–transzformáció képleteit a "x valamint "t koordináta

különbségekre:

"x' + vo "t'
"x = 2
(ld. (2.36))
vo
1 – c2

vo
c2 "x' + "t'
"t = 2
(ld. (2.37))
vo
1 – c2

# Fejezzük ki (2.43)-at ezekkel a mennyiségekkel és vegyük figyelembe, hogy

"y' = "y és "z' = "z!

"s2 = "x2 + "y2 + "z2 – c2"t2 = ("y2 + "z2) + ("x2 – c2"t2) =

vo
2 5 2 "x'+"t'8
2

= ("y'2 + "z'2) + 5
"x'+vo "t'
8 – c2 4 c
7
4 1 – vo7 2
4 1 – vo 7
2

3 c 6
2 3 c2 6

1 5 2 – c2 5
vo 828
"s2 = ("y'2 + "z'2) + 4("x'+v "t') 4 "x' + "t'7 7=
vo 3
2 o
3c2 66
1– 2
c

1 ; 2
5v2o 2vo 8>
= ("y'2 + "z'2) + : 2
2 "x' +2vo"x'"t' + vo"t' – c
2 2 4 "x'2 +
2 "x' "t' + "t'27=
vo 9 3c c 6<
4
1 – c2

# Összevonások, "x'2 ill. –c2"t'2 kiemelése és egyszerűsítés után

"s2 = ("y'2 + "z'2) + ("x'2 – c2"t'2) = "x'2 + "y'2 + "z'2 – c2"t'2 (2.43b)

Látható, hogy valóban (2.43a)-val azonos alakú kifejezést kaptunk, vagyis a "s2
valóban invariáns, tehát ugyanazon két négyesvektor közötti intervallum minden
koordinátarendszerben ill. koordinátarendszerből "nézve" ugyanakkora.
 81

# Mivel "r = ("x,"y,"z) és "t két tetszőleges esemény koordinátáinak kü-

lönbsége, ezek relatív nagyságáról általánosságban semmit sem mondhatunk: a "s2-
tel jelölt mennyiség lehet pozitív, nulla, vagy negatív is.

Ha "r2 > c2"t2, akkor térszerű intervallumról beszélünk. Ennek négyzete:



  
"s2 = "r2 – c2"t2 > 0 (2.44)

Ebben az esetben négyzetgyököt vonhatunk és "s az ún. sajáttávolság.

Ha "r2 = c2"t2, akkor az intervallum nulla (fényszerű), ha pedig "r2 < c2"t2, akkor
az intervallum időszerű. Az időszerű intervallumot nem a "s2-el, hanem a

c2("?)2 = –("s)2 = c2("t)2 – ("r)2 > 0 (2.45)

kifejezéssel célszerű megadni. "? neve: sajátidő. Ez az elnevezés onnan származik,

hogy ha két esemény valamely koordinátarendszerben ugyanazon a helyen, de külön-
böző időpontokban történik, akkor ebben a koordinátarendszerben "r = 0 és ekkor
c2("?)2 = c2("t)2, vagyis "? = "t. A sajátidőt tehát egy koordinátarendszerben,
egyetlen (ott nyugvó) órával mérjük. A (2.45)-ből látható, hogy ez a sajátidő
bármely más koordinátarendszerből is kiszámítható, mivel a sajátidő négyzete, ("?)2,
is invariáns.

2.2.4.5. Idődilatáció

Vajon egyformán jár-e két azonos szerkezetű óra K-ban és K'-ben, ha K' a K-hoz
képest vo = konst. sebességgel mozog? E probléma megválaszolásához a két rendszer
időskáláját (az óraütések közötti időtartamot) kell összehasonlítanunk. Hasonlítsuk
össze a K-ban nyugvó óra ütésközeit a K'-ben nyugvó azonos szerkezetű óra
ütésközeivel. (Az órák szerkezete egyébként közömbös; azért választottunk mégis
azonos szerkezetű órákat, hogy e kérdéssel ne kelljen foglalkozni.)

Az idődilatáció képletét pl. a Lorentz–transzformáció (2.34) egyenleteiből lehet

meghatározni. Ha egy K'-ben nyugvó órát vizsgálunk, annak egymás utáni ütései K'-
ben ugyanazon a helyen (azaz "x' = 0) és "t' nagyságú egymás utáni időközökben
történnek. A K vonatkoztatási rendszerben ezek az egymást közvetlenül követő
óraütések különböző x(t) = x(0) + "t·v helyeken és a "t'-től különböző "t
időközökben történnek. A (2.34) egyenleteket x, t, x' és t' helyett a "x, "t, "x' és "t'
különbségekre felírva a
"x' + vo"t'
"x = 2
(ld. 2.36)
vo
1 – c2

vo
c2 "x' "t'
+
"t = 2
(ld. 2.37)
vo
1 – c2
 82

egyenleteket nyerjük. A fentiek szerint "x' = 0, tehát a (2.37) egyenletből:

"t'
"t = 2
(2.46)



  
vo
1 – c2

Az (2.46) képletből is látható ("t > "t'), hogy az óra járása abban a vonatkoztatási
rendszerben a leggyorsabb (az időtartam ott a legkisebb), amelyben az óra nyuga-
lomban van. Esetünkben ez a K' rendszer. A nyugvó óra az adott vonatkoztatási
rendszer "? sajátidejét méri, tehát a (2.46)-beli "t' azonos "?-al. Az idődilatáció
értéke független a vo irányától.

A gondolatmenet a relativitási elvnek megfelelően természetesen megfordítható:

K'-ből nézve a K-beli órák járnak lassabban!

Az (2.46) képlettel leírt jelenséget, miszerint K-ból nézve a K'-ben (K'-ből nézve a
K-ban) nyugvó órák lassabban járnak, idődilatációnak nevezik.

A K'-vel együtt mozgó, abban nyugvó B óra nem azért jár lassabban, mert a
mozgás során "deformálódik" és így nem a pontos időt méri, hanem azért, mert az óra
saját vonatkoztatási rendszerének (esetünkben K') időskálája különbözik a K
vonatkoztatási rendszer időskálájától. Érdekes látszólagos paradoxon, hogy átülve a
K' vonatkoztatási rendszerbe onnan nézve a K-beli "A" óra jár lassabban! A relativi-
tási elvnek megfelelően a helyzet tehát szimmetrikus: minden vonatkoztatási
rendszerben az ott nyugvó megfigyelő a többi (hozzá képest állandó relatív
sebességgel mozgó) vonatkoztatási rendszerbeli ott nyugvó órák járását lassabbnak
találja, mint a saját vonatkoztatási rendszerében található (a saját rendszerben nyug-
vó) órákét. Ez azt jelenti, hogy minden vonatkoztatási rendszernek saját időskálája
van, ami nem egyezik meg feltétlen más vonatkoztatási rendszerek időskálájával.
Nem létezik abszolút időskála!

Ha valaki azt a kérdést teszi fel, hogy az órák valóban lassabban járnak a K'-ben
mint K-ban, akkor azt kell válaszoljuk, hogy egy K-beli megfigyelő számára a K'-beli
órák valóban lassabban járnak. Hogy ez nem szubjektív, tehát a megfigyelőtől függő,
hanem objektív (csak a vonatkoztatási rendszertől függő) dolog, azt az is mutatja,
hogy bármely K" vonatkoztatási rendszerben nyugvó megfigyelő ki tudja számítani,
hogy a hozzá képest konstans sebességgel mozgó K' rendszerbeli órák két ütése között
milyen időközt mér a K-beli megfigyelő.

A relativisztikus effektusok, így az idődilatáció is csak nagy sebességek esetén

válnak észlelhetővé: ha vo << c, akkor "t . "t'.
 83

5. Példa. A Föld felső légkörében a kozmikus sugárzás következtében

számos nagyenergiájú elemi részecske keletkezik, melyek közel fénysebesség-
gel száguldanak a Föld felé és jelentős számban el is érik azt. Mivel az ilyen
elemi részecskék igen rövid (saját időtartamban mért) élettartamúak (azaz
köznapi nyelven: minden külső hatás nélkül igen rövid idő alatt elbomlanak),



  
nem relativisztikus számítások szerint annak ellenére sem érhetnék el a Föld
felszínét, hogy közel fénysebességgel haladnak.

Gondoljuk át azonban a jelenséget relativisztikusan a Föld vonatkoztatási

rendszeréből nézve; e vonatkoztatási rendszerből nézve ezen mikrorészecskék
belső órája lassabban jár, mint a saját (vele együttmozgó) koordináta-
rendszerükben és így a Földhöz rögzített vonatkoztatási rendszerben az
együttmozgó rendszerbeli élettartamuknál hosszabb ideig élnek és ezért
lejuthatnak a Föld felszínére.

A példát számszerűen a 6. példánál a 2.2.4.7. pontban dolgozzuk ki.

Összefoglalva: Egy adott óra járását abban a koordinátarendszerben mérjük

leggyorsabbnak (ütésközeit legrövidebbnek), ahol az óra nyugszik.

2.2.4.6. Az ikerparadoxon

A relativitáselmélet megértését sok, a hétköznapi gondolkodás (az ún. "józan ész")

számára érthetetlennek tűnő látszólagos paradoxon nehezíti. Ezek közül az egyik leg-
ismertebb az ún. ikerparadoxon.

Képzeljük el, hogy János és Péter két iker. János egy gyors, a Földhöz viszonyítva
állandó sebességű űrhajóval elutazik egy tőlünk 4 fényévnyire lévő csillaghoz, majd
hazatér. Eközben testvére Péter a Földön marad.

# Írjuk le az eseményeket Péter koordinátarendszeréből. Ha az űrhajó sebessége

vo = 0,98 c

akkor a Földtől az illető csillagig az űrhajó a Föld koordinátarendszerében mérve

4
"t = 0,98 = 4,08 év alatt jut el. Az űrhajó órái (tehát János "biológiai órája" is) ennél
kisebb időtartamot mutatnak; az idődilatáció (2.46) képletéből az űrhajó óráján eltelt
időtartamra a

2
vo
"? (János) = "t · 1 – c2 = 0,81 év
 84

adódik,* ahol "t a Földön mért (4,08 év) időtartam. János az illető csillag kutatásával
egy évig foglalkozik, majd ugyancsak vo=0,98 c sebességgel visszatér a Földre. A
visszaúton is 0,81 évet öregszik, tehát összesen

0,81 + 1 + 0,81 = 2,62



  
évet öregszik.** Ezalatt Földön maradt testvére

4,38 + 1 + 4,08 = 9,16

évvel lesz öregebb!

# Ha most ugyanezt János szemszögéből (pontosabban: koordinátarendszeréből)

írjuk le, akihez képest Péter mozog vo=0,98 c nagyságú sebességgel az utazások
ideje alatt, akkor (hibásan) a következőképpen okoskodhatnánk:

A Jánossal együttmozgó rendszerben az odaúton 0,81 év telt el. Az idődilatáció

miatt a Földön János rendszeréből nézve csak

2
vo
"? (Péter) = 0,81 1 – c2 = 0,16 év

telik el.

Ugyanennyi idő telik el János rendszeréből nézve a Földön a visszaút alatt. Ezért
János azt várja, hogy Péter csak

0,16 + 1 + 0,16 = 1,32 évvel

lesz öregebb.Tehát Péter szerint János visszaérkezése után János lesz fiatalabb
9,16–1,32=7,83 évvel, míg János szerint Péter lesz a fiatalabb 2,62–1,32=1,30 évvel!
Mindkettő nem lehet igaz!

# Ha a kísérletet a valóságban elvégeznénk*** azt találnánk, hogy Péter

számolása a helyes és okoskodásunk téves; az utazás után János és Péter nem
egykorúak, hanem János fiatalabb, mint Péter.

* Az idődilatáció képletéből most az űrhajóval együttmozgó vonatkoztatási rendszerbeli időt kellett

kifejeznünk, mivel az álló rendszerbeli időt ismerjük.

** A Föld és a csillagbeli idő ugyanakkora, mivel jó közelítéssel a Föld és az illető csillag relatív
sebessége vo=0!

*** Hasonló kísérletet két rendkívül pontos, összehangolt atomóra segítségével valóban elvégeztek. Az
egyik órát egy repülőgépen néhány óra hosszat utaztatták. Visszaérkezés után a mozgatott óra valóban
késett az álló órához képest. Az időeltérés azonban ilyen sebességek esetén olyan kicsi, hogy ezt csak
atomórákkal lehetett kimutatni.
 85

Mi ennek az aszimetriának az oka és hol tévedtünk?

Az idődilatáció képlete adja meg két inerciarendszer időskálájának az eltérését. De

János nem tartózkodik mindvégig inerciarendszerben! Mikor elindul, átlép egy
távolodó inerciarendszerbe, majd a csillaghoz érkezésekor egy Földhöz képest álló



  
másik inerciarendszerbe, visszatérésekor egy Föld felé haladó harmadik
inerciarendszerbe, majd végül a Föld rendszerébe. Mindezen "átszállások" során
elfelejti átállítani az óráját az illető inerciarendszerek "időszabványának" megfelelő
időpontra, így számításai során elveszít (nem vesz figyelembe) 7,83–1,30=6,53 évet.
Péter ezalatt ugyanazon inerciarendszerben maradt. Tehát a két testvér helyzete nem
szimmetrikus, nem paradoxon tehát, hogy nem egyidősek találkozásuk után.

2.2.4.7. A mozgásirányba eső méretek hosszkontrakciója (rövidülése)

! Fektessünk hosszában egymás mellé két egyenlő hosszúságú rudat. Mérjük

meg hosszukat egy olyan koordinátarendszerben, amelyben (ahonnan nézve) a rudak
nyugszanak. A melléjük helyezett méterskálán mindkét rúd hossza -nek adódik. A
relativitási elv szerint bármely a ruddal együttmozgó koordinátarendszerben (ahol a
rúd áll) bármelyik rudat hosszúságúnak mérjük.

Helyezzük most el az így megmért rudak közül az egyiket a K és a másikat egy K'
(a K-hoz képest vo állandó sebességgel mozgó) koordinátarendszerben úgy, hogy
mindegyik rúd a saját koordinátarendszerében nyugodjon! A két koordinátarendszer x
tengelye essen egybe és a K' vo relatív sebessége legyen +x irányú!

! Mérjük most meg K-ból a K-hoz képest +x irányú vo állandó sebességgel

mozgó K'-ben az x tengely mentén nyugvó rúd hosszát! A mérést K-ban végezzük,
tehát a K'-beli rúd hosszát a K-ban nyugvó, az x tengely mentén elhelyezett
méterskálához viszonyítva határozzuk meg. A mérés során olvassuk le a K-ban egy-
idejűleg a K'-beli rúd kezdetének és végének helyzetét a K-beli méterskálához képest
abban a pillanatban, amikor a rúd kezdete éppen a K-beli méterskála kezdőpontján
van. Azt találjuk, hogy a K'-beli rúd vége K-ból nézve "x < -nél található, ahol
2
vo
' #$"x = 1 – c2 %&'47)

Az értéket mértük K-ban a K-ban nyugvó rúdon. Tehát a mozgó rúd K-ból mért '
hossza rövidebb, mint ugyanazon rúdé, ha nyugalomban van. Ezt a jelenséget
Lorentz– kontrakciónak (rövidülésnek) nevezzük.

Értelmetlen feltenni a kérdést, hogy a rúd "valóban" összehúzódott-e? Itt ugyanis

nem a rúd "tömörödéséről" van szó, hanem arról, hogy a K-ban és K'-ben a hosszskála
(miként az időskála is) eltérő.

Természetesen megfordítva, a K-ban nyugvó, ott hosszúságú rud hosszát K'-ből

mérve (ahonnan nézve most a K-beli rúd mozog) ugyancsak '-nek mérjük. A mozgó
 86

rúd rövidülése bármelyik olyan koordinátarendszerből nézve, amelyhez képest ugyan-

akkora nagyságú vo állandó sebességgel mozog azonos, és a rövidülés értéke – '$.

! Vezessük le a hosszkontrakció fent előrebocsátott (2.47) képletét! Nyugodjon

egy (K'-ben mérve) l hosszúságú rúd a K' vonatkoztatási rendszer x tengelye



  
mentén. Mozogjon a K' rendszer a K rendszerhez képest x irányban vo sebességgel.

A K-beli mérés során a rúd hossza legyen "x. A mérés pillanatában a rúd két vége
egyidejűleg van a 0 illetve "x pontokban ("t=0). Ezt a "x-et a K'-beli adatokkal a
Lorentz-transzformáció kapcsolja össze:

+ vo"t'
"x = 2
(2.48)
vo
1 – c2

mivel "x' = l a rúd hossza K'-ben. Mivel a fentiek szerint "t=0 a Lorentz-
transzformáció második
vo
c2 + "t'
"t = 0 = 2
(2.49)
vo
1 – c2

egyenletéből "t'-t kifejezve és behelyettesítve

2
* v-
)1 – 2o, 2
( c + vo
"x = 2
= 1 – c2 (2.50)
vo
1 – c2

A hosszkontrakció K és K'-re szimmetrikus, tehát egy K-ban nyugvó

hosszúságú rudat K'–ből mérve a (2.50) egyenlet a következőképpen alakul

2
vo
"x' = 1 – c2 = ' (2.51)

— tehát a rövidülés ( < ' ) így mérve is azonos nagyságú.

! Összefoglalva: Ha egy adott rúd hosszát egy vele együttmozgó K koordináta-

rendszerben (amelyben a rúd nyugszik) hosszúságúnak mérjük, akkor ugyanazon
rudat bármely, K-hoz képest v0 állandó sebességgel mozgó K' interciarendszerben ' -
nek, -nél rövidebbnek mérjük.
 87

6. Példa. Maradjunk az előző, 5. példa eseténél. Legyen a vizsgált

mikrorészecske egy .-mezon, másnéven müon.

A müonhoz rögzített (a müonnal együttmozgó) koordinátarendszerből

nézve (mérve) a müon keletkezési helyétől a Föld felszínéig mért (a müon



  
közel állandó sebességének irányába mért) távolság a hosszkontrakció miatt
lerövidül és így müon (a saját vonatkoztatási rendszerében mért kis élettartama
– sajátidő – alatt) mégis elérheti a Föld felszínét. Ellenőrizzük ezt számítással!

A müon (mü–mezon) átlagos nyugalmi élettartama "/ = 2,6·10–6 s és kö-

zel fénysebességgel (v = 0,99944·c ms–1) mozog.* Keletkezzen a müon pl.
23000 m magasságban. Elérhetik-e a müonok a Föld felszínét?

! Próbaképpen számítsuk ki a Földre kerülés esélyét nem relativisz-

tikusan. A közel fénysebességgel mozgó müonok élettartamuk alatt átlagosan

s = 0,99944 · "/ = 778,8 m

utat tesznek meg. Nem relativisztikus számítással tehát azt találtuk, hogy a
müon nem érheti el a Földet.

! Vizsgáljuk meg a problémát relativisztikusan!

! A Föld koordinátarendszeréből nézve a megteendő távolság 23.000 m.

Ugyaninnen nézve a müon élettartama most nem azonos a sajátidőben mért
élettartammal, hiszen a müon a Földről nézve vo = 0,99944·c [ms–1] sebesség-
gel mozog és így a Földhöz rögzített rendszerben mérhető élettartama az
idődilatáció miatt

"t' "/
"t = 2
= 2
= 7,8 · 10–5 sec
vo vo
1 – c2 1 – c2

Ez alatt az idő alatt a müon

"/
s = 0,99944 c 2
= 23.064 m
vo
1 – c2

utat tenne meg.

Láthatóan a müon mégis elérheti a Föld felszínét!

* A mikrorészecskék esetében közvetlenül általában a részecskék összenergiáját mérik pl.

nagyenergiájú ütközésekkel. Az energiából a sebesség (ld. 2.6. pont (2.219) képlet) kiszámítható.
 88

! A müon koordinátarendszeréből nézve a müon élettartama azonos a

sajátidő–élettartammal, tehát "/ = 2,6·10–6 s. Ugyaninnen nézve viszont a
Földig terjedő távolság a hosszkontrakció miatt nem 23.000 m, hanem csak

2
v0



  
'= 1 – c2 = 769,6 m

Ezt a távolságot a müon

'
t = 0,99944 · c = 2,59·10–6 s

idő alatt teszi meg.

Láthatóan a müon e koordinátarendszerből nézve is elérheti a Föld fel-

színét!

Láthatóan a hosszkontrakció és az idődilatáció szimmetrikusak. A müonnal

együttmozgó koordinátarendszerből hosszkontrakcióval, a földi koordinátarend-
szerből idődilatációval kell számolnunk. Az eredmény azonos sebességeknél ugyanaz:
a müon a megadott távolságból eléri a Földet.

7. Példa. Vizsgáljunk egy rudat és egy dobozt, melyek x irányú mérete a

testekkel együttmozgó koordinátarendszerben legyen rúd = 10 m, doboz = = 1 m.
Mozogjon a rúd a dobozhoz képest vo = 0,995 c sebességgel!

Vizsgáljuk most e tárgyak x menti hosszát egy olyan K koordinátarend-

szerből, ahonnan nézve a rúd mozog és a doboz áll (2.15a. ábra)!

Ekkor a mozgó rúd hosszát a rövidülés miatt 1 m-nek (0,999 m), az itt
nyugvó doboz hosszát 1 m-nek mérjük. A rúd ebben a K
koordinátarendszerben belefér a dobozba, azaz van olyan időpont, amikor a
rúd mindkét vége egyidejűleg a dobozon belül van.

Vizsgáljuk most ugyanezt a mozgó rúd K' koordinátarendszeréből (2.15b.

ábra). Ekkor a rúd hossza 10 m és a (–vo) sebességgel mozgó doboz pusztán
0,1 m. A rúd, áthatol a dobozon, nem fér bele, tehát nincs olyan időpont,
amikor a rúd mindkét vége egyidejűleg a dobozon belül van.
 89



  
2.15. ábra. Látszólagos paradoxon a hosszkontrakció során;
a.) a rúd mozog és a doboz áll; b.) a rúd áll és a doboz vele szemben
állandó sebességgel mozog. Az egyidejűségeket azonos jelekkel bejelöltük.

Ezen látszólagos ellentmondás magyarázata abban rejlik, hogy az a két K–

ban egyidejű esemény: a) a rúd baloldali vége a doboz baloldali lapjával
egybeesik és b) hogy a jobboldalakkal ugyanez történik, – a K'-ből nézve már
nem egyidejűek; ott ugyanis amikor a b) esemény bekövetkezik, akkor a rúd
baloldali vége még nem érte el a doboz baloldali végét ill. amikor az a)
esemény következik be a rúd jobboldali vége már áthaladt a doboz jobboldali
szélén.

2.3. DINAMIKA

A dinamika, a mozgásállapot megváltozásának okát és törvényszerűségeit

vizsgálja. A dinamika (a newtoni megalapozás óta*) a mozgásállapot
megváltozásának okát a test és környezete (pl. egy vagy több másik test, erőtér)
kölcsönhatásának, ún. erőhatásnak tulajdonítja.

Könyvünkben először a tömegpontok kölcsönhatásával, majd különböző erőtör-

vényekkel, végül a tömegpontrendszerek (ill. merev) testek dinamikájával foglal-
kozunk. A relativisztikus dinamikával az egyes pontokhoz fűzött kiegészítések, a
relativisztikus energia fogalommal a fejezet végén külön pontok foglalkoznak.

* Bár ez a felfogás ma magától értetődőnek tűnik, — Newton előtt, döntően az arisztotelészi

természetfilozófiában magát a mozgás fenntartását (nem a mozgásállapot megváltozását) tulajdonították
az erőnek. (Lásd Simonyi: A fizika kultúrtörténete, id. mű.)
 90

Tárgyalásunkat általában (kivéve a 2.3.3. pontot) inerciarendszerekre korlátozzuk.

A tömegpont dinamikájával gyorsuló vonatkoztatási rendszerekben külön (a 2.3.3.
pont) foglalkozik.



  
2.3.1. A tömegpont dinamikája. A Newton–axiómák

2.3.1.1. A (nem relativisztikus) impulzus és az impulzusmegmaradás törvénye

! A tömegpont impulzusának (másnéven lendület, mozgásmennyiség)* azt a p

vektort nevezzük, amely a tömegpont tömegének és sebességének szorzata:

p = mv (2.52)

Ha a rendszer N tömegpontból áll, akkor az impulzusvektor a rendszert alkotó

valamennyi tömegpont impulzusának vektori összege (ld. 2.3.7. pontot).
N N
p = 0 pi = 0 mivi (2.53)**
i=1 i=1

Az impulzus vektormennyiség. SI egysége: kg·m/s.

! Az impulzusmegmaradás törvénye a zárt fizikai rendszerekre érvényes fizikai

alaptörvény:

Zárt (a környezetével való kölcsönhatásoktól mentes) rendszer (össz-)

impulzusa az időben nem változik. A rendszert alkotó testek impulzu-
sainak vektoriális eredője megmarad. Az impulzusmegmaradás
törvénye az impulzusvektor komponenseire is érvényes.

Az impulzusmegmaradás egyetlen tömegpont esetén azonos az első Newton–

axiómával, két és több tömegpont (tömegpontrendszer) esetén pedig a Newton
törvényekből levezethető.

* Az impulzus magyar szabvány szerinti megnevezése: mozgásmennyiség. A magyar nyelvű fizikai

szakirodalomban azonban meghonosodott az "impulzus" elnevezés. Mi a továbbiakban az impulzus
elnevezést használjuk.

** Mint a 2.3.7. pontban látni fogjuk 1 p kifejezhető a tömegközéppont sebességével is (ld. (2.136))
i
1 pi = mvc (2.53a)
alakban is, ahol m = 0 mi és vc a tömegközéppont sebessége.
i
 91

Az impulzus megmaradási törvénye akkor is alkalmazható, ha nem tudjuk kvanti-

tatívan meghatározni a kölcsönhatás lefolyását, ha valamely fizikai tudományágban
(pl. a termodinamikában vagy a kvantummechanikában) nem rendelkezünk newtoni
típusú mozgásegyenlettel, illetve, ha a (mint pl. az ún. többtestprobléma* esetén) a
newtoni mozgásegyenletek szimultán rendszerét nem tudjuk egzakt módon megol-
dani.



  
Az impulzusmegmaradás törvényét Huygens a testek rugalmas ütközéseinek tanul-
mányozásából vezette le, de a törvény sokkal általánosabb érvényű: rugalmatlan
ütközésekre, sőt (a relativisztikus impulzus megfelelő értelmezésével, ld. 2.3.1.2.
pontot) a relativisztikus sebességű ütközésekre is érvényes.

Az impulzusmegmaradás törvénye nem korlátozódik a tömegpontok mechanikai

kontakt kölcsönhatásaira (ütközéseire); az impulzus értelmezhető pl. elektromágneses
térre, elektromágneses hullámokra, mikrorészecskékre, sőt olyan mikrorészecskékre is
(ld. 8. fejezet), amelyeknek nincs (nyugalmi) tömege, pl. a fénykvantumokra (a
fotonokra) is és így kimondható, hogy:

Az összimpulzus a testek tetszőleges kölcsönhatására is megmaradó

mennyiség.

Mi az impulzusmegmaradás tételét ezért nem a Newton–egyenletekből vezetjük le,

hanem axiómaként a dinamika alaptörvényének tekintjük és a Newton–egyenleteket is
ebből származtatjuk. Ennek során követjük Huygens és Newton gondolatmenetét:
Huygens az impulzusmegmaradás tételét a rugalmas ütközések tanulmányozása során
szerzett kísérleti tapasztalataiból vezette le, Newton pedig az erő fogalmát eredetileg
nem a Newton II. törvény F = ma alakjában definiálta, hanem a

d(mv) dp
F= dt = dt
egyenlettel (ld. 2.3.1.3. pontot).

! Az impulzusmegmaradás tételének tömegpontrendszerre érvényes kvantitatív

kifejezése.
Zárt, külső kölcsönhatásoktól mentes** tömegpontrendszerre
0 mivi = konst., i=1,2,..., N (2.54)
i

azaz
d(0 mi vi )
=0 (2.55)
dt

* Az ún. többtestprobléma speciális esete pl. az N számú, csak egymás gravitációs hatása alatt álló
tömegpont mozgásának problémája. E probléma zárt alakban csak N=2 esetre oldható meg. A híres
háromtestproblémánál, amelynél (mivel 3·3 koordináta és 3·3 sebességkomponens miatt szükséges 18
integrál közül csak 10-et tudunk meghatározni) már közelítő módszereket kell alkalmazni.

** Az ütközések során fellépő erők ilyen rendszernél ún. belső erők (ld. 2.3.7. pontot), melyek a
tömegpont rendszer impulzustételében és az impulzusmegmaradás tételben kiesnek.
 92

Két különböző tömegű test (pl. tömegpont) ütközésének folyamatára az impulzus-

megmaradás tétele
m1v1 + m2v2 = m1~ v1 + m2~
v2 (2.56)

ahol a hullámvonallal az ütközés utáni állapotot jelöljük. Láthatjuk, hogy az ütközések



  
esetén nem a "sebességek maradnak meg", hanem az impulzusok; ez nemcsak az
ütközésekre, hanem minden kölcsönhatásra is fennáll. Csak ha a tömegek egyenlőek,
akkor áll fenn, hogy
~ ~
v1 + v2 = v1 + v2 (2.57)

Az impulzusmegmaradás tétele minden rugalmas és nem rugalmas ütközésre és

általában minden kölcsönhatás esetére érvényes.

Az impulzusmegmaradás törvényének az impulzusvektor komponenseire is fenn kell

állnia. Abban az esetben, ha egy rendszerre ható erők eredője nem nulla, de az
erővektornak van olyan komponense, amelynek értéke nulla, akkor az impulzus nem
marad meg, de az impulzusvektor megfelelő komponense igen.

Fentebb már jeleztük, hogy az impulzusmegmaradási tétel nagy előnye, hogy

felírásához nem kell ismerni a kölcsönhatás típusát, a kölcsönhatás idejét és a köl-
csönhatás mechanizmusát. A kölcsönhatás során fellépő impulzusváltozás önmagában
tehát nem jellemző a kölcsönhatás lefolyására, ezért a kölcsönhatás jellemzésére más
fizikai mennyiségeket is be kell vezetnünk.

dp
A kölcsönhatás során (tehát amikor a rendszer nem zárt) dt 2 0 és a 2.3.1.3.
dp
pontban látni fogjuk, hogy a kölcsönhatás mértékéül éppen a dt impulzusváltozási
sebességet célszerű választani.

2.3.1.2. A relativisztikus impulzus és megmaradása*

A relativitáselméletben a kísérletek szerint éppúgy érvényes az impulzusmegma-

radás, mint a nem relativisztikus mechanikában. Ha azonban az impulzust a p = mv
képlettel definiálnánk akkor az impulzusmegmaradás teljesülése függene a választott
koordinátarendszertől!

Ez egyszerűen belátható, ha pl. olyan ütközést vizsgálunk, amely során két test a K
vonatkoztatási rendszerben az x-tengely mentén mozog egymással szemben 0
nagyságú összimpulzussal:

pR = m1v1 – m2v2 = 0

* Elméleti megfontolásból is ezt várnánk: mivel az impulzus megmaradása a nem relativisztikus

mechanikában alaptörvény, a korreszpondencia elv értelmében ennek a relativisztikus mechanikában is
fent kell állnia. A relativisztikus impulzussal részletesebben foglalkozunk a 2.7.5.pontban.
 93

Térjünk át egy olyan, a K-hoz képest vo sebességgel mozgó K' vonatkoztatási

rendszerre, amelynek x'-tengelye egybeesik K x-tengelyével! Ha a klasszikus fizikai
impulzus kifejezése helyes lenne, akkor e vonatkoztatási rendszer váltás után K'-ben a
két test eredő impulzusának egyenlőnek kellene lennie

p'R = (m1 – m2)vo



  
-lal (Galilei transzformáció). Ezzel szemben a két test K'-beli sebességét a (2.39)
"sebességösszeadási törvény" alapján kiszámítva az eredő impulzus ettől különbözik:
vo + v1' vo – v'2
'
pR = m1 + m2
v'1vo v'2vo
1+ 2 1+ 2
c c

Miután az impulzusmegmaradás törvénye a relativisztikus esetben is fenn kell

álljon, az impulzus definícióját módosítanunk kell. A 2.7. pontban adott levezetés
alapján belátható, hogy egy tetszőleges K vonatkoztatási rendszerben a relativisztikus
impulzus definíciója:

mv
p (relativisztikus) = (2.58)
v2
1 – c2

(2.58) egyenlettel definiált impulzussal az impulzusmegmaradás

törvénye relativisztikusan is teljesül.

A képletben az adott test v sebessége szerepel abban a koordináta rendszerben, ahol

a test mozgását vizsgáljuk.

Vegyük észre, hogy a (2.58) definíció a (2.46) transzformáció alapján átírható

dr
p (relativisztikus) = m (2.59)*
d/

alakba, ahol / a testtel együttmozgó vonatkoztatási rendszer ideje, azaz saját–ideje,

míg t az idő abban a koordinátarendszerben, ahol (ahonnan nézve) a test mozgását
vizsgáljuk.

* A könnyebb memorizálás érdekében vegyük észre, hogy nem relativisztikus esetben p = m dr .

dt
Relativisztikusan
dr dr 1
= · (2.59a)
d/ dt v2
1– 2
c
 94
A régebbi tankönyvekben (egyes szerzőknél napjainkban is) a (2.58) egyenletet úgy interpretálták,
hogy a sebesség növelésével a mozgó test tömege megnő. E szerint a felfogás szerint az impulzus
klasszikus p = mv képlete relativisztikusan is érvényes, csak m helyett az

m
mRel = (2.60)
u2
1–
c2



  
kifejezést kell használni, ahol mRel az ún. "relativisztikus tömeg".

Ennek a szemléletmódnak köszönhető, hogy a (2.58) egyenletben megjelenő m

tömeget sokan ma is nyugalmi tömegnek nevezik (régebbi jelölése: mo).

A (2.60) összefüggést azért szokták használni, mert vele egyes esetekben a klasszikus fizikai
képletekhez hasonló összefüggéseket (pl. p = mRelv) lehet felírni, illetve időnként egyszerűbb alakú
kifejezésekre (pl. E = mRel ·c2, ld. 2.6.2. pontot) vezet. Ez azonban csak látszólagos egyszerűsítés,
mivel más relativisztikus egyenletek nem írhatóak fel a klasszikus egyenletekhez hasonló alakban.
Például relativisztikusan az F erő nem egyenlő mRel·a-val és a relativisztikus kinetikus energia sem
1
m v2. További félreértésekre vezethet az az állítás, hogy a "tömeg nő a sebességgel", hiszen egy
2 Rel
együttmozgó vonatkoztatási rendszerben ilyen "tömegnövekedés" nem tapasztalható. (Jelen könyv
szerzői is találkoztak pl. olyan téves "elméletekkel", amelyekben a "tömegnövekedést" a testre
részecskék formájában "ráragadó" energia okozza.) A (2.58) nevezőjében megjelenő négyzetgyök a
sebesség meghatározásában jelenik meg, vagyis a tér- és időkoordináták transzformációjának
következménye, nem pedig a tömeg transzformációja!

Az ún. elemi részecskék (pl. elektron, proton, foton stb.) egyik legfontosabb jellemzője nyugalmi
tömegük, ezért sem célszerű úgy tekinteni (2.58)-at mint a tömeg transzformációját. Mi ebben a
könyvben — a relativitáselmélettel mélyebben foglalkozó irodalommal egyezően — tömegen mindig a
(2.58)-ban megjelenő m-et értjük.

2.3.1.3. Az erő, mint a mechanikai kölcsönhatás mértéke. Newton II. axiómája

A kölcsönhatások, ezen belül a mechanikai kölcsönhatás fogalmával már az 1.1.2.

pontban megismerkedtünk: egy rendszer és környezete között fellépő mechanikai
kölcsönhatás megváltoztatja a rendszer (pl. tömegpont, test stb.) erőtérbeli helyzetét és
(vagy) mozgásállapotát, impulzusát. Vegyük észre, hogy e fogalmi definíció mögött a
Huygens és Newton által felismert inerciatörvény áll, amely szerint a mozgás állapot
és nem folyamat, — nem fenntartásához, hanem megváltoztatásához van szükség
kölcsönhatásra.

Kölcsönhatás előtt ill. után a mechanikai rendszer adott mozgásállapotban van,

ami egyértelműen jellemezhető pl. a rendszer impulzusával. Ha pl. egyrészről két
acélgolyó (1-es rendszer), másrészről két gumilabda (2-es rendszer) ütközés előtti im-
pulzusai egy vonatkoztatási rendszerben azonosak, akkor az egyes testek ütközés
hatására történő impulzusváltozásai (azok nagysága) szintén azonosak lesznek.

A kölcsönhatás a mozgásállapot megváltozásának okozója; a kölcsönhatást le-

író fizikai mennyiség tehát a mozgásállapot megváltozási folyamatát, sebességét
kell, hogy jellemezze, — mégpedig úgy, hogy a kölcsönhatást jellemző fizikai
mennyiség a test ill. környezete anyagi tulajdonságainak egyértelmű függvénye kell,
hogy legyen.
 95

Annak, hogy ütközéskor az ütköző test mozgásállapota, impulzusa megváltozik (ill.

hogy pl. rugalmas ütközéskor a vele ütköző – vele kölcsönható – másik test ugyan-
akkora nagyságú impulzusváltozást szenved), oka van és ez az ok a testek
kölcsönhatása. Két azonos tömegű, állandó sebességgel egymással szemben haladó
rugalmas tömegpont ütközésekor pl. mindkét test deformálódik, relatív sebességük
zérus lesz, majd a deformáció megszűnésével a két test impulzust cserél és egyenletes



  
sebességgel eltávolodik egymástól. Nagysebességű fényképezéssel pl. egy teniszlabda
esetében láthatóvá is tehető ez a folyamat, mely időben játszódik le; a kölcsönhatási
folyamat az impulzusváltozás sebességével jellemezhető.

Ha a rendszer kölcsönhatás előtti és utáni állapotát a rendszer impulzusával

jellemezzük, akkor a kölcsönhatást az impulzusváltozás sebességével, az impulzus
időegységre eső megváltozásával célszerű jellemezni, melyet erőnek nevezzük. Bár
fent a kölcsönhatás speciális esetéből (az ütközésekből) indulunk ki, az erő ezen de-
finíciója szempontjából közömbös, hogy a kölcsönhatás "közvetlen", vagy pl. erőterek
által közvetített.

A kölcsönhatást tehát nem az ennek hatására fellépő impulzusváltozás, hanem az

impulzusváltozás sebessége
dp
p· # dt (2.61)

jellemzi. Ez a választás összhangban van természetes erő–érzetünkkel is: a kölcsön-

hatást akkor tekintjük erősebbnek, ha az azonos idő alatt létrehozott impulzusváltozás
nagyobb. A (2.61) kifejezés az impulzus idő szerinti differenciálhányadosa; mivel a
kölcsönhatás időtartama mindig nullától eltérő, véges érték, ez a differenciálhányados
mindig értelmezett.

Tekintsünk egy két alrendszerből álló mechanikailag zárt rendszert. A rendszert

alkotó R1 és R2 alrendszerek egymással kölcsönhatva megváltoztatják impulzusukat,
de a zárt rendszer összimpulzusa az impulzusmegmaradás törvénye értelmében nem
változik, tehát:
p1 + p2 = p = áll. (2.62)

A (2.62) összefüggést az idő szerint differenciálva:

p· + p· = 0
1 2 (2.63)

Mivel a vizsgált rendszer zárt, ezért bármelyik alrendszere a másik alrendszer

környezete. Vizsgáljuk az R1 alrendszer viselkedését és tekintsük az R2 alrendszert az
R1 alrendszer k környezetének. Az R1 rendszer impulzusváltozását a "2"-es rendszer
hatásának tulajdoníthatjuk; (2.63)-t átrendezve:
p· = – p· ( # – p· )
1 2 k (2.64)

(2.64) baloldalán az R1 rendszer impulzusváltozási sebessége áll, jobboldala pedig a

környezet hatása mértékének tekinthető.
 96

.
A (–pk) kifejezést a környezet (speciális esetben egy "2"-es test) által
az "1"-es rendszerre (testre) kifejtett erőnek nevezzük és F1k-val
jelöljük*
.
F1k # –pk (2.65a)



  
és a környezet (speciális esetben egy "2"-es test) és az "1"-es rendszer
kölcsönhatását jellemző fizikai mennyiségnek tekintjük.

Ezzel a jelöléssel a (2.64) egyenlet

.
p1 = F1k (2.65b)

alakba írható, a kölcsönhatást tehát az "1"-essel jelölt test paramétereivel: az

impulzusváltozás sebességével ill. a testre ható erővel sikerült leírnunk. A (2.65b)
egyenletben az indexeket elhagyva
dp
F = dt 2.66)

A (2.65) egyenlet Newton II. axiómájának matematikai megfogalmazása.

Szavakban:

Valamely rendszer impulzusa csak a rá ható külső erő hatására

változik meg. A rendszer létrejövő impulzusváltozásának sebessége
egyenlő a rendszerre ható erővel.

Tömegpontra ez a tömegpont impulzustétele és a Newton II. axióma

általános alakja.

Az impulzus (2.52) alatti definícióját (2.66)-ba helyettesítve és feltételezve, hogy a

rendszer tömege időben állandó:**

d *dv-
(mv) = m) dt , = F (2.67)
dt ( +

tehát megkapjuk Newton II. axiómájának középiskolában megismert alakját:

ma = F (2.68)

Ez az erő definíciójának egy másik megfogalmazása. Szavakban:

* E jelölésmód egy lehetséges megállapodás, amelyhez a könyvben következetesen ragaszkodunk: az

erő első indexe jelöli azt a rendszert, amelyre a második indexszel jelölt rendszer erőhatást fejt ki.
Például az F21 erő az 1-es rendszer által a 2-esre kifejtett erőt jelöli.

** A gyorsuló rakéták tömege pl. folyamatosan változik, mert a rakéta tömegének egy részét (az
üzemanyagot) hátrafelé kilöveli.
 97

A kölcsönhatás mértéke, az erő arányos a kölcsönhatás következtében

fellépő gyorsulással. Az arányossági tényező a rendszer (tehetetlen*)
tömege.

Az erő SI egysége: a newton, jele N. 1 N az az erő, amelynek hatására egy 1 kg

tömegű test 1 m s–2 gyorsulással mozog. Tehát az alapegységekkel kifejezve



  
1N = 1 kg m s–2.

! A II. Newton axióma relativisztikus alakja. Valamely fénysebességhez közeli

(v 3 c) sebességgel mozgó testre ható erő és a test impulzusváltozási sebessége között
a (2.66) egyenlettel analóg

dp
F = dt (2.69)

egyenlet áll fenn, melyben azonban (ld. (2.59a)) t az abban az inerciarendszerben mért
idő, melyben a test impulzusváltozását vizsgáljuk, a p impulzus pedig a (2.58) egyen-
lettel rögzített relativisztikus impulzus. Kiírva: egy m tömegű tömegpont mozgás-
egyenlete egy K inerciarendszerben:

d* mv -
F = dt ) (2.70)**
v2,
) 1 – c2 ,
( +

Láthatóan, ha v << c, akkor visszakapjuk Newton II. axiómájának nem relativisztikus

alakját.

A relativisztikus mozgásegyenlet (2.70) alakját az Einstein–féle relativitási elv értelmében minden

inerciarendszerben érvényesnek tekintjük. Egy K' inerciarendszerben ugyanezen tömegpont
mozgásegyenlete tehát a következő alakot ölti:

d mv'
F' = dt' *) -
v'2,
(2.70a)
) 1 – 2,
( c +

A K és a K' rendszereket a (2.34) ill. (2.36) és (2.37) Lorentz–transzformáció köti össze: ezek
segítségével a (2.70) mozgásegyenlet komponensekre felírt alakját ki tudjuk fejezni a K'-ben érvényes
vesszős mennyiségekkel (tehát a t', v' , v' , v' mennyiségekkel). Ha az így kapott egyenleteket
x y z
összevetjük a (2.70a) komponensekre felírt egyenletével, összefüggést kapunk az F és az F'

* A súlyos (gravitáló) és tehetetlen tömeg kérdéséről ld. a 2.3.3.2. pontot.

** Tehát mint látjuk valóban
F 2 mRel ·a
 98
komponensei között;* ezek az összefüggések az erő transzformációs képletei. (Részletesebben lásd pl.
Gombás–Kisdi: Bevezetés az elméleti fizikába. 1. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971, 324. oldal.)

! Az erő (2.66) szerinti kifejezése tehát általánosabb, mint a (2.68) szerinti



  
F = ma, mivel utóbbi csak a klasszikus mechanikára érvényes kifejezés. Newton
eredeti munkáiban az erőt a (2.69) egyenlettel definiálta.

! A (2.68) –beli II. Newton–axióma ill. annak több egyidejűleg ható erő esetére
felírt (2.77) alakja a klasszikus fizika ún. mozgásegyenlete. Fel kell hívnunk a
figyelmet arra, hogy a mozgásegyenlet nem azonosság, hanem egyenlőség: konkrét
alkalmazásánál az F helyére mindig az adott kölcsönhatás erőtörvényét (ld. 2.3.4.
pontot) kell beírni; a mozgásegyenlet ekkor mindig a konkrét kölcsönhatási típusra
jellemző konkrét formát ölt.

! A kölcsönhatás nem csak testek közvetlen érintkezése során (ún. kontakt

kölcsönhatás), hanem egy (egy vagy több másik test által létrehozott) erőtérrel való
kölcsönhatás révén is létrejöhet (ld. 2.3.6. pontot).

2.3.1.4. Newton III. axiómája. A hatás–ellenhatás ("akció-reakció") törvénye

Továbbra is két rendszer kölcsönhatásánál maradva az előző pontban elmondot-

takat megfogalmazhatjuk úgy is, hogy a "2"-es rendszert vizsgáljuk és az "1"-es
rendszert tekintjük a "2"-es rendszer környezetének. Ekkor az "1"-es rendszernek,
mint környezetnek a "2"-esre való hatását az

"
F2k = –p·1 (2.71)

erő fejezi ki. Figyelembevéve, hogy a "környezet" megnevezést (2.65)-ben a "2"-es,

(2.71)-ben az "1"-es rendszerre használjuk, ezekben az egyenletekben az indexjelölést
e szerint alkalmazva az
F = –p· 12 2 (2.72)

F21 = –p·1 (2.73)

egyenleteket kapjuk. Az erő első indexe arra a rendszerre vonatkozik, amelyre az erő
hat, a második pedig arra, amelyik az erőt kifejti: például az F12 a "2"-es rendszer által
az "1"-es rendszerre kifejtett erő.

* Például
v
F' v' + F'zvz' )
c2 ( y y
'
Fx = Fx +
v
1 + 2 vx'
c
 99

(2.72) és (2.73)-t (2.63)-ba helyettesítve az

F12 + F21 = 0 (2.74)

egyenletet, vagy átrendezve az

F12 = –F21 (2.75)



  
egyenletet kapjuk. Ez Newton III. axiómája két rendszer esetére felírva. Általáno-
sítva, szavakkal kifejezve:

Ha egy rendszerre a környezete (speciális esetben egy testre egy másik

test) F erővel hat, akkor a rendszer által a környezetre kifejtett erő
ezzel azonos nagyságú, de ellentétes irányú. (Newton III. axiómája.)

Két megjegyzés kívánkozik ide:

a.) A kölcsönhatáskor a testek között fellépő erők (az "erő" ill. "ellenerő") mindig
párosával lépnek fel, de a pár tagjai mindig különböző testekre (F12 az 1-esre, F21
a 2-esre) hatnak.

b.) Az erő és az ellenerő a az általunk tárgyalt rendszerek esetében azonnal és

egyidejűleg lép fel.

2.3.1.5. Newton IV. axiómája. Az egyidejűleg fellépő erők összegzési törvénye

Newton I. és II. axiómáját mi két test kölcsönhatásával vezettük be. Kérdés: több
rendszer kölcsönhatása esetén miként kell az egyidejűleg fellépő kölcsönhatásokat
számbavenni. A kísérleti tapasztalatok azt mutatják, hogy egy olyan test (jelöljük "1"-
gyel) impulzusváltozása, amely egyidejűleg ütközik két másik (mondjuk "2"-es és "3"-
as) testtel, úgy számítható ki, hogy a "2"-es és "3"-as testektől egyidejűleg származó
impulzusváltozásokat vektoriálisan összegezzük:

"p1,2+3 = "p1,2 + "p1,3

Osszuk el mindkét oldat "t-vel; "t 4 0 határátmenettel a "2"-es és "3"-as testtől

származó erőhatás eredőjére az

F1,2+3 = F1,2 + F1,3 (2.76)

összefüggést kapjuk.

A testre ható erők vektoriálisan, egymástól függetlenül összegződnek,

másszóval: szuperponálódnak. Ez Newton IV. axiómája.

Látszólag ez az állításunk egyenes matematikai következménye annak, hogy az erőt

(2.65b) ill. (2.66) szerint a testek impulzusváltozási sebességével definiáltuk: az
impulzus vektor, ezért idő szerinti differenciálhányadosa is vektor. Ebből azonban
nem következik automatikusan, hogy a két erő együttes hatására bekövetkező impul-
zusváltozási sebesség felfogható úgy, mint két, független kölcsönhatásban megjelenő
impulzusváltozási sebesség összege! A (2.76) egyenlet fennállása kizárólag kísérleti
úton igazolható, vagy cáfolható. Elképzelhető lenne az is, hogy ez nem teljesül,
 100

például azért, mert a "3"-as test megjelenése módosíthatná az "1"-es és "2"-es testek
között fellépő kölcsönhatást; a kísérletek azonban (2.76)-ot támasztják alá.

A Newton I. és II. törvénye akkor teljesül, ha egy testre nézve az összes erőhatást
figyelembe vesszük, tehát pl. a (2.68) II. Newton törvényt több erő együttes és
egyidejű hatása esetére a



  
0 Fi = ma (2.77)
i

alakban kell felírnunk, melyhez természetesen utasítást kell mellékelnünk az erők

összegezésére; ez utóbbi pedig nem más, mint Newton IV. törvénye. A (2.77) a
Newton II., IV. egyesített törvénye.

A (2.77)-ben az összes* erő vektorális összege szerepel. Az

egyenletet szokták a dinamika alapegyenletének nevezni.

1. Példa Egy 10 kg tömegű test csúszik egy 30o-os lejtőn. Mozgás közben
20 N súrlódási erő fékezi. Mennyi lesz a gyorsulása? Inerciarendszerből
nézve a testre az ábrán látható erők hatnak. A lejtővel párhuzamos
erőkomponensekre felírva a mozgásegyenletet:

mg sin 5$– Fs = ma

ebből a gyorsulás:

mg sin 5 – Fs
a= = 3 ms–2
m

Segédábra az 1. példához. Segédábra a 2. példához

* Az “összes erő” inerciarendszerben az összes kölcsönhatási (valódi) erőt jelenti. Ha a (2.77)-t

gyorsuló koordináta rendszerben kívánjuk alkalmazni az inercia rendszerben ható erőkhöz hozzá kell
adni az u.n. tehetetlenségi erőket is.
 101

2. Példa. Az ábrán látható elrendezésben 60 kg tömegű testet 200 N erő

húzza 30 o-os szögben. A csúszási súrlódási együttható . = 0,2 . Határozzuk
meg a test gyorsulását!

A testre ható erőket felbontjuk függőleges és vízszintes irányú

komponensekre és felírjuk a mozgásegyeneletet:



  
F · cos 5 – Fs = ma

Fny + F sin 5 – mg = 0

E két egyenletből az Fs = Fny · . összefüggés segítségével kapjuk a

gyorsulásra:

F cos 5 + . F sin$5 – . mg
a= m = 1,22 ms–2

Segédábra a 3. példához Segédábra a 4. példához

3. Példa. Egy hosszúságú m tömegű matematikai inga kitérése egy adott

pillanatban 5, a sebessége v. Határozzuk meg ebben a pillanatban az m
tömegpont érintő irányú gyorsulását és a fonalat feszítő erőt!

Az ábrán feltüntettük az m tömegpontra ható erőket. A mozgásegyenletet

bontsuk fel egy sugár irányú és egy érintő irányú komponensre:

mg sin 5 = maé

K – mg cos 5$= macp

Az első egyenletből kapjuk a test érintő irányú gyorsulását:

aé = g sin 5

v2
A második egyenletből (felhasználva az acp = T összefüggést)
megkapjuk a fonalat feszítő erőt:

v2
K = mg cos 5 + m
r
 102

4. Példa. Az ábrán látható kiskocsit milyen gyorsulással kell mozgatni

ahhoz, hogy az m tömegű kocka ne essen le? A tapadási súrlódási együttható
a kocsi és a kocka közöt .0.

A mozgásegyenletet vízszintes és függőleges irányú komponensre

bontjuk:



  
Fny = ma

Fs – mg = 0

Ha még felhasználjuk, hogy Fs 6 Fny · .0, — a kocsi gyorsulására az

g
a 7 m eredményt kapjuk.
0

2.3.2. A Newton–féle általános gravitációs törvény

Az F=ma newtoni mozgásegyenlet, mint említettük, egyenlőség és nem azonosság.

F helyére az adott kölcsönhatásra vagy azok meghatározott összességére jellemző
erőtörvényeket (ld. 2.3.4. pontot) téve, a mozgásegyenlet az adott kölcsönhatási
osztályra jellemző konkrét formát ölt.

A tömegek között ható ún. gravitációs kölcsönhatás erőtörvényét Newton fedezte

fel 1665-ben. Eredeti gondolatmenete a következő (az alábbiakban a két kölcsönható
testet az "1" és "2" indexekkel jelöljük):

! A fáról leeső alma mindig a Földre, sőt mindig a Föld középpontja felé esik.
Következtetés: a Föld centrális erőhatással vonzza az almát.

Ez a vonzás a hegyek tetején ugyanúgy hat, mint a tengerszinten. Következtetés: az

erőhatás nagy távolságokon is hat.

! Tételezzük fel, hogy egy alma szabadesését és a Hold pályán tartását (sőt a Nap
és bolygók kölcsönhatását is) lényegében ugyanazon erő (nevezzük meg: gravitációs
erő, jele Fg) okozza. Ez az

Fg = f(m1,m2,r,...)

erő (pl. az alma és a Föld, ill. a Föld és a Hold) két test kölcsönhatása esetén függjön a
két test m1 ill. m2 tömegétől, a köztük lévő r távolságtól és esetleg még más
mennyiségektől. Legyen ez az erő centrális erő: a két tömegpont között ható erő a két
pontot összekötő egyenes irányba esik. Tételezzük fel továbbá, hogy az erők
(függetlenül) szuperponálódnak, tehát, hogy egy harmadik, m3 tömeg jelenléte nem
befolyásolja a másik két tömeg közötti erőhatást.
 103

! A kölcsönhatási (akció–reakció) törvény (Newton III.) miatt F12 = –F21.

! Nemcsak az alma, hanem minden más anyagi minőségű test egyenlő gyorsulással
végzi a Föld felszínén (tehát azonos – földsugárnyi – távolságra a Föld közép-
pontjától) a szabadesést. Az erő tehát arányos m2 –vel és független az anyagi
minőségtől:



  
Fg 8 m2 (2.78a)

! De akkor az F12 = –F21-ből következik, hogy az erő arányos kell hogy legyen m1-
gyel is. Tehát az erő arányos m1 –gyel is:

Fg 8 m1·m2 (2.78b)

! Newton előtt is ismert volt (Huygens, 1690), hogy egy test körpályán való tar-
tásához Fcp = macp centripetális erő szükséges, azaz (2.18a) a testnek
v2 r
acp = –92r = – r
|r|

centripetális gyorsulása kell, hogy legyen. A test akkor mozog körpályán, ha a rá ható
erők eredője ezt az acp gyorsulást biztosítja.

Vizsgáljuk pl. a Hold keringését a Föld körül. A fellépő egyetlen erő a gravitációs
erő. A Hold szögsebessége:
2:
9H = T
H

ahol TH a Hold keringési ideje.

A centripetális gyorulás értéke a Holdra (ld. (2.18b))

2 4p2
acp = 9H·rHF = 2 rHF 3 2,73·10 m s
–3 –2
TH

ahol rHF a Föld és a Hold tömegközéppontjának távolsága; másrészt a Föld-felszínén

mérhető gravitációs gyorsulás:
g(r = rF) = 9,81 ms–2

Newton felismerte, hogy a Föld felszínén mérhető gravitációs gyorsulás és a Hold

pályája mentén, a (2.18)-al számolható centripetális gyorsulás aránya megegyezik az
rHF Hold–Föld távolság és az rF Föld–sugár arányának négyzetével:
2
rHF g 9,81
3 3600 aH,cp 3 2,73·10–3 = 3593 3 3600
2 és
rF

Tehát a gyorsulás, és így a gravitációs erő a kölcsönható testek távolságának négyze-

tével fordítottan arányos:
1
Fg ~ r2 (2.78c)
 104

! Mindebből következik, hogy

m1 m2
Fg ~ (2.78d)
r2
Az arányossági tényező a gravitációs állandó, jele ;*. Tehát a gravitációs erő



  
nagyságát megadó képlet az
m1 m2
Fg = ; 2 (2.79)
r12
alakba írható. A ; első pontos meghatározása Cavendish kísérletével (két tömeg
közvetlen erőhatásának mérésével** ) történt 1798-ban. Mai legpontosabb értéke az
SI rendszerben
; = 6,6725985·10–11 N m2 kg–2 (vagy m3 kg–1 s–2 )
! A gravitációs törvény vektoriális alakja
m1m2 r12
F21 = –; 2 (2.80)***
r12 |r12|
ahol F21 az 1-es tömegpont által a 2-es tömegpontra gyakorolt erő és r12 = r2–r1, azaz
az 1 pontból a 2-be mutató vektor. Mivel az F21 erő a tömegek között mindig
vonzóerő, a vektoriális alakú egyenletben szükséges a minusz előjel kitétele. Lásd
még a 2.3.4. pontot.
Newton maga a következőképpen járt el: térfogat és sűrűség adatok alapján meg-
becsülte a Föld tömegét és ennek ismeretében a Föld felszínén (r=rF) szabadoneső
testekre felírt
mFm
Fg = ; 2 < mg (2.81a)
rF
egyenletből a mért g gyorsulás segítségével meghatározta a
2
rF
;= gm (2.81b)
F

gravitációs állandót.
A Newton-féle eljárás adott pontosságig elfogadható, de elvben csak közelítés. Az
északi sark kivételével a mért g a = szélességi fok függvénye; más tényezőktől is függ,
ld. a 2.3.3.2. pontot.

* A szabvány (az általunk használt ; helyett) G jelölést ír elő; ugyanakkor G-vel más fontos
mennyiséget is jelölnek.

** A kísérleti elrendezés igen hasonló a Coulomb által 1785-ben használt elrendezéshez (ld. a 6.1.2.
pontot). A ; Cavandish által mért értéke 6,75·10–11 N m2 kg–2.

*** Lásd még a (2.94a) és (2.94b) képleteket.

 105

! A ; gravitációs állandó egzakt mérése csak (a Cavendish-elven működő)

laboratóriumi mérésekre vezethető vissza. Mivel (ld. alább) a fellépő erőhatás kicsiny,
a kellő pontosságú méréshez nagytömegű (tehát elkerülhetetlenül nagy méretű)
testeket kell használni. Az ezzel fellépő problémát, miszerint a (2.80a) ill. (2.81)
egyenletek csak tömegpontokra alkalmazhatók az a függetlenül igazolható tétel hidalja
át, hogy



  
egy állandó sűrűségű adott tömegű gömb a tömegvonzás szempontjából
úgy hat, mintha egész tömege középpontjában lenne koncentrálva.

A ; meghatározására elvileg nem használhatók kozmikus rendszerek (mint pl. a

Föld-Nap rendszer), mert maguk az égitestek tömegei csak azzal a feltevéssel
határozhatóak meg, hogy ismerjük ; értékét.

! A gravitációs kölcsönhatás igen gyenge; a két elektron közötti Coulomb–köl-

csönhatást 1-nek véve az ugyanezen két elektron közötti gravitációs kölcsönhatás
erőssége 10-42, ezért a mikrorészecskék világában a gravitációs kölcsönhatástól
eltekinthetünk.

1. Példa.
a) Két 45 kg-os, egymástól 20 cm-re lévő ólomtömb között

* 45 -2
Fg = 6,67·10–11 )0.2, = 3,38·10–6 N
( +
gravitációs erő hat. A Föld vonzóereje egy 45 kg-os ólomtömbre

45·5,976·1024
Fg = 6,67·10–11 (6,378·106)2 N = 441 N

b) Két egymástól r távolságra levő elektron közötti elektrosztatikus FC

Coulomb–erő és az Fg gravitációs erő hányadosa:

FC k·e2 9·109(1,6·10–19)2
Fg g·m2 6,67·10–11(9,1·10–31)2 = 4,16·10
= = 42

2. Példa. Határozzuk meg a Föld mF tömegét a Föld felszinén mérhető g

nehézségi gyorsulás ismeretében!

m mF
Fg = mg ill. Fg = ; 2
rF

Ezek kombinálásával

g 2 9,80 · (6,37 · 106 )2

mF = rF < = 5,96 · 1024 kg
; 6,67 ·10–11

(A Föld tömegének pontosabb meghatározása műholdak segítségével — ;, és a

műhold tömegének és keringési idejének ismeretében — történhet. Ld. a
2.3.3.1. pontban ismertetett 6. példát.)
 106

2.3.3. A tömegpont dinamikája gyorsuló vonatkoztatási rend-

szerekben. Tehetetlenségi erők. Súly és súlytalanság. Gravitáló
és tehetetlen tömeg.



  
A 2.2.3. ill. a 2.2.4.2. pontokban megismerkedtünk a nem relativisztikus Galilei–
féle és a relativisztikus Lorentz–transzformációval. Az alábbiakban a nemrelati-
visztikus esetre korlátozva megvizsgáljuk, hogyan kell módosítani a fizikai leírást,
ha nem inerciarendszerben kell leírnunk a mozgásokat és erőhatásokat.

Legyen K egy inerciarendszer és K' egy hozzá képest gyorsuló vonatkoztatási

rendszer, tehát nem inerciarendszer (2.16. ábra).

2.16. ábra. A P pontbeli tömegpont mozgásának leírása a K

inerciarendszerben és egy ehhez képest gyorsuló és forgó K' nem
inerciarendszerben.
(E pontban feltesszük, hogy mind K, mind K' derékszögű koordinátarend-
szer, de a K és K' tengelyei lehetnek nem párhuzamosak is. A K' tenge-
lyeinek iránya K-hoz képest folyamatosan változhat.)

Ekkor egy K'-beli P pont K rendszerbeli helyvektorát az

r = ro + r' (2.82)

alakban írhatjuk fel, ahol ro K' origójának helyvektora, r' pedig a P pont K'-beli
helyvektora:
r' = x'i' + y'j' + z'k' (2.82a)

! Nem relativisztikus esetben (dt = dt') a sebességek transzformációja innen

differenciálással kapható meg
dr dr dr'
v= = o+ (2.83)
dt dt dt
 107

! A differenciálást r' (2.82a) alakjára alkalmazva (szorzat differenciálási

szabálya!):
dr' $ di' dj' dk'' dx' dy' dz'
v' = dt = #x' dt + y' dt + z' dt & + dt i' + dt j' + dt k' (2.83a)
" %

A (2.83a) jobboldalának első (zárójeles) kifejezése a K'-beli egységvektorok



  
megváltozási sebessége K-ból nézve, további tagja pedig K'-ben mért sebességet
adják meg; jelöljük utóbbit

d'r' dx' dy' dz'

( dt i' + dt j' + dt k' (2.83b)
dt

! Ha a két vonatkoztatási rendszer egymáshoz képest egyenesvonalú mozgást

végez, akkor az i', j', k' vektorok változási sebessége nulla, ezért

dr' d'r'
dt = dt = v' (2.84)*

! Ha azonban K' még ) szögsebességgel forog is K-hoz képest, akkor a P pont

K'-höz viszonyított (2.84) sebességéhez K-ban a K' forgásából származó sebesség is
hozzáadódik. Ha a P pont együtt forog K'-vel, akkor forgásából származó sebessége
) * r'), ezért
K-ban ()

dr' d'r'
) * r')
dt = dt + () (2.85)

! A K-beli teljes sebesség értéke tehát:

dr dr d'r'
v = dt = dto + dt + ()
) * r') (2.86)

! A (2.85) r' helyett bármely más A vektorra is érvényes, hiszen a P ponton

bármely O' origójú A vektor végpontját érthetjük: tehát bármely A vektornak a K-
rendszerből és a K-hoz képest )-val forgó K' rendszerből tekintett időbeli változása
között a
dA d'A
)+* A)
dt = dt + () (2.87a)
összefüggés áll fent.

,
Alkalmazzuk ezt az összefüggést most A = )-ra

) d')
d) ) )
d')
dt = + ) *)= (2.87b)
dt dt

* Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a 2.2.3. pontbeli Galilei–transzformációnál kizártuk a K' forgását, így
dr' d'r'
ott = -vel!
dt dt
 108

vagyis A K'-t jellemző ) szögsebességvektor időbeli változási sebessége (tehát a -

szöggyorsulás ) mindkét rendszerben ugyanaz.

! A K-beli gyorsulás (2.86)-ból:



  
d2r d2r d $d'r' '
a = dt2 = dt2o + dt # dt + ) * r'& =
" %

d2r d d2r dv' d)) dr'

= dt2o + dt (v' + ) * r') = dt2o + dt + dt * r' + ) * dt (2.88)

)+* r')-t szorzatként differenciáljuk.]

alakúnak adódik. [Az ()

Mivel a (2.88) egyenlet utolsó egyenlőségjele után a keretezett 2. és 4. tagok ve-

gyes jelentésűek (azaz K'-beli vektorok differenciálása K-ban), — ezeket átalakítjuk.
A 2. tagot (2.87a) szerint átalakítva a:

dv' d'v'
= dt + ) * v' = a' + )+* v'
dt

kifejezést nyerjük, ahol a' a K'-beli gyorsulás.

dr'
A 4. tagot átalakítva (a dt helyére (2.85)-öt beírva):

dr' d'r'
)+*
dt = )+* dt' + )+*+.)
)+* r') = )+* v' + )+* ()
)+* r)

Az átalakításokat a (2.88)-ba beírva a K-beli gyorsulás

) * v') + - * r' + ) * v' + ) *+.)

a = ao + a' + () )+* r')

d2ro
, , d'r' , d))
ahol bevezettük az ao = 2 , az a' = dt és a - = dt jelöléseket, ezek rendre: ao'
dt
origójának gyorsulása K-hoz képest, a' a pont gyorsulása K'-ben, - pedig K' koordi-
nátarendszer szöggyorsulása. Összevonva:

) * v') + - * r' + ) * ()
a = ao + a' + 2() ) * r') (2.89)

! Egy gyorsuló vonatkoztatási rendszerben tehát a Newton–törvények nyilván-

valóan nem igazak: egy magára hagyott test pl. K'-ben gyorsulni fog és ahhoz, hogy
mozgásállapotát megtartsa, erőt kell kifejteni rá, hiszen [a (2.89)-ből a'-t kifejezve, m-
mel végigszorozva és (ma) helyére a Newton II. egyenletből F-et írva]

) * v') – m-
ma' = F – mao – 2m() - * r' – m)
) * ()
) * r') (2.90)
 109

Ezt az egyenletet úgy értelmezhetjük, hogy egy gyorsuló vonatkoztatási rendszerben a

más testekkel való kölcsönhatásból származó F erő mellett fellépnek az

Ft = –mao (D'Alembert erő) (2.90a)

) * v')
FCo = –2m() (Coriolis–erõ) (2.90b)



  
) * ()
Fcf = –m() ) * r')) (centrifugális erő) (2.90c)

- * r'
FEu = –m- (Euler–erő) (2.90d)

erők. Mivel ezek nem valamely más testtel való kölcsönhatás, hanem K' gyorsulá-
sának következtében lépnek fel, szigorú értelemben nem is nevezhetjük őket erőnek.
Ezek az ún. tehetetlenségi erők Fteh., tehát nem valódi, hanem fiktív erők. Ez a
megkülönböztetés azonban a gyorsuló vonatkoztatási rendszerben levő megfigyelő
számára lényegtelen, számára a tehetetlenségi erők épp olyan valóságosak, mint a
valódi erők. Gondoljunk pl. arra az erőre, amelyet érzünk, amikor egy kanyarodó
buszon utazunk!

! A tehetetlenségi erők bevezetésével egy test mozgásegyenletét tetszőleges

gyorsuló vonatkoztatási rendszerben az

ma' = F + Fteh (2.91)

alakban írhatjuk fel, ahol az F a más testekkel való kölcsönhatásokból adódó "valódi"
erő.

Az inerciarendszert ebből a szempontból éppen az választja ki, hogy benne nin-

csenek tehetetlenségi erők.

Gyakorlati tanács: Ha egy tetszés szerinti gyorsuló koordináta rendszerben fel kell
írnunk a (2.90) ill. (2.91) mozgásegyenletet, akkor a jobboldalra először írjuk fel az
inerciarendszerben ható, valódi kölcsönhatást jelentő erőket (F ill. / Fi) és ehhez (a
i
megfelelő előjellel) adjuk hozzá az adott gyorsuló vonatkoztatási rendszerben ható
tehetetlenségi erőket.

! A tehetetlenségi erők (ld. a (2.90) egyenleteket) mind a testek tömegével

(térfogatával) arányosak, azaz hatásukra minden test ugyanakkora gyorsulással
mozog. Azt szokás mondani, hogy a tehetetlenségi erők térfogati erők. Hasonlóan
térfogati erő pl. a gravitációs erő is. Ennek következtében egy homogén gravitációs
térben (g gyorsulással) szabadon eső vonatkoztatási rendszerre alkalmazva a (2.90)
kifejezést, a fellépő Fteh=–mao=–mg tehetetlenségi erő (2.90)-ben éppen semlegesíti a
,
F = Fg = mg gravitációs erőt. Vagyis egy szabadon eső vonatkoztatási rendszerben
magára hagyott testre ható erők eredője nulla, tehát a test megtartja mozgásállapotát.

Tehát a homogén gravitációs térben szabadon eső

vonatkoztatási rendszer inerciarendszer!
 110

Oldjunk meg néhány feladatot inercia– és gyorsuló rendszerből.

1. Példa. Végezzük el a példához tartozó ábrán jelölt a), ill. b) kísérleteket

és írjuk le megfigyeléseinket a földhöz rögzített K, ill. az ahhoz képest



  
egyenes vonalú egyenletesen gyorsuló K' koordinátarendszerben
elhelyezkedő megfigyelő szempontjából (ld. ábrát).

2.17. ábra. Segédábra az 1. példához

Az a) esetben helyezzünk a kocsi vízszintes lapjára egy golyót; a b)

esetben rögzítsük a golyót egy, a kocsihoz rögzytett, összenyomásra
hitelesített dinamométerrel. Mozgassuk a kocsit (a K' koordináta rendszert) a
K koordináta rendszerhez kiépes a0 egyenesvonalú egyenletes gyorsulással.

a) eset. A K-beli megfigyelő: A golyó a K-beli koordinátarendszerbven B

pontban nyugalomban van és marad, tehát rá ható erők eredője zérus. A kocsi
A' pontja közeledik a golyó felé.

A K'-beli megfigyelő: A golyóra a K'-beli koordinátarendszerben

–ma0 erő hat.

b) eset. A golyót a kocsin a dinamométer nyugalomban tartja.

A a0 K-hoz képesti gyorsulás során a dinamométer rugója összenyomódik

és F=ma0 erőt jelez.

A K-beli megfigyelő: a golyó jobbra gyorsul, mert az összenyomott

dinamométer jobbra irányuló ma0 erőt gyakorol rá; a golyó gyorsulása
a0 = F / m. Tehát a K-beli mozgásegyenlet F= ma0 .

A K'-beli megfigyelő: a golyó a kocsiról nézve nyugalomban van, de

észleli, hogy a rugó ma0 erőt gyakorol a golyóra. Mivel K'-ből a golyó
nyugalomban van, ezt a K'-beli megfigyelő úgy értelmezi, hogy a rugó által
kifejtett erőn kívül K'-ben egy ezt ellensúlyozó –ma0 erő is hat. Tehát a K'-
beli mozgásegyenlet

ma0 – ma0= ma'= 0

 111

ahol az a' a K'-beli gyorsulás, amit a K-beli fenti mozgásegyenlet felhasználá-

sával

F – ma0 = ma' = 0

vagy



  
F + Fteh = ma' = 0

alakba írhatunk.

2. Példa. A kocsira erősített állványon matematikai inga lóg. Milyen

irányú a fonál, ha a kocsi 4 m/s2 gyorsulással mozog.

Segédábra a 2. Példához.

A tömegponttal együttmozgó gyorsuló vonatkoztatási rendszerben a

kölcsönhatásból származó nehézségi erőn (mg) és fonálerőn (F) kívül hat a
–ma tehetetlenségi erő. Így a mozgásegyenletet a függőleges és vízszintes
komponensre felírva kapjuk a következő két egyenletet:

F · cos 0 – mg = 0

F · sin 0 – mg = 0

a
Ebből tg 0 = g . Amiból adódik, hogy a fonál a függőlegessel 21,8o-ot zár be.

3. Példa. Mennyivel csúszik el a jármű lapos rakfelületén elhelyezett láda,

ha a jármű egyenletesen gyorsulva t=4,8 s alatt éri el állandó vo=54 km/h
sebességét? A láda és a rakfelület között a nyugalmi és csúszási súrlódási
együttható egyaránt 1=0,3. Az egyszerűség kedvéért használjuk a g 2 10 m s–1
értéket.
 112

Megoldás:

A láda mozgását a járműhöz rögzített koordinátarendszerben írjuk le. A

ládára ható tehetetlenségi és súrlódási erők eredője a gyorsuló mozgás alatt:

Fo = –mao + 1mg



  
Fo vo
A láda gyorsulása a járműhöz képest a=
m = –ao + mg. Mivel ao = t ,
így t idő alatt a láda elcsúszása a rakfelülethez képest:

at2 v t 1gt2
s1 = 2 = – 2o + 2

A láda sebessége t idő elteltével a rakfelülethez képest:

v = at = –aot + 1gt = –vo + 1gt

Ettől kezdve a jármű már nem gyorsul, a ládára csupán a 1mg súrlódási erő
v vo
hat. Ezért a rakfelülethez képesti v sebességét t1 = – mg = mg -t idő alatt
veszíti el. A t1 idő alatt a rakfelülethez viszonyítva
2 2
1gt1 1 vo 1
s2 = – 2 = – 2 + vot – 2 1gt2 utat tesz meg. Így a teljes út
1g
2
1 $ vo '
s = s1 + s2 = – 2 # – vot& = –1,5 m
"1g %
(Tehát a láda "hátrafelé csúszik".)

4. Példa. Mennyivel kell megdönteni a vasúti pályát ahhoz, hogy az r

sugarú kanyarban v sebességgel mozgó vonat ne terhelje oldalirányban a síne-
ket? Modellezzük a vonatot egy, a tömegközéppontjában lévő m tömegű tö-
megponttal! (Ennek jogosságát a pontrendszerek tárgyalásánál (ld.2.37.pontot)
látjuk majd be.)

a) Földhöz rögzített rendszerben (ld. az a) ábrát)

A vonatra ható erők: az Fg gravitációs erő és a pályára kifejtett nyomóerő

reakcióereje: Fny. A vonat vízszintes síkban r sugarú körpályán mozog v
sebességgel. Ehhez az kell, hogy a rá ható erők eredője a kör középpontja felé
mutasson és nagysága mv2/r legyen.* Tehát az egyes komponensekre:

* Ezt pongyolán úgy szokás megfogalmazni, hogy "az erők eredője biztosítja a körpályán tartáshoz
szükséges centripetális erőt". A valóságban centripetális erő nem létezik: pl. egy kötélen függesztett és
körbe forgatott tömegre csak a kötél– és a gravitációs erő hat. A centripetális kifejezés a konkrét erők
eredőjének, illetve az eredő erő egyik komponensének irányát és nagyságát jelöli! (Ugyanakkor: a
centrifugális erő (ld. 2.90c) a tehetetlenségi erők egy konkrét fajtája!)
 113

–mg + Fny · cos 0 = 0

Fny sin 0 = mv2/r

ahonnan a nyomóerőt kiküszöbölve a pálya hajlásszögére az



  
mv2
mg tg 0 = r

egyenletet kapjuk. Egyszerűsítve és átrendezve:

v2
tg 0 = rg

b) A pálya középpontjához rögzített origójú, a vonattal együtt forgó vo-

natkoztatási rendszerben (b.) ábra) a vasúti kocsi r távolságban áll az origótól.
A rá ható erők: a Fg gravitáció erő, Fny és a forgó rendszerben fellépő Fcf
centrifugális erő, amely kifelé mutat és amelynek nagysága:

v2
) * ()
Fcf = m · |) ) * r)| = mr)2 = m r

Segédábra a 4. Példához

Az egyes komponensekre felírva a forgó rendszerbeli egyensúly egyenleteit:

–mg + Fny cos 0 = 0

v2
Fny sin 0 – m
r =0
 114

5. Példa. Függőleges tengely körül ) szögsebességgel forgó korong

mellett a nyugvó talajon m tömegű test nyugszik. A testet a korong tengelyére
húzott gyűrűvel fonál köti össze. A gyűrűben a tengely könnyen forog, és így a
fonál nem csavarodik a tengelyre. A fonálba iktatott erőmérő erőt nem jelez.
Hogyan magyarázza ezt



  
a) a koronghoz rögzített (együtt forgó) koordinátarendszerhez (ld. a
példához tartozó ábrát);

b) a nyugvó talajhoz rögzített koordinátarendszerhez

képest nyugalomban lévő megfigyelő?

Megoldás:

a.) Az együttforgó megfigyelő (ld. az ábrát) azt észleli, hogy a test a

rendszerhez képest ) szögsebességgel kering. A testnek a rendszerhez viszo-
). Az együttforgó megfigyelő
nyított relatív sebessége érintő irányú vrel = r·)
szerint a testre tehetetlenségi erők (a kifelé mutató mr) )2 sugárirányú
centrifugális, és a sugárirányú befelé mutató 2mv) ) = 2mr) ) Coriolis erő*)
2

hatnak (ld. (2.90b)).

Segédábra a 5. Példához

E két erő eredője a befelé mutató FR = –2mr)2 + mr)2 = –mr)2 nagyságú

eredő erő. Ez az erő szolgáltatja a test körpályán tartásához szükséges
"centripetális" erőt. A testre a fonál révén már nem kell erőt kifejteni.

b.) A külső (szilárd talajon álló) megfigyelő azt látja, hogy a test hozzá és
a talajhoz képest is nyugalomban van: a testre ható erők egyensúlyt tartanak, a
testre a fonál révén nem kell erőt kifejteni.

*F = –2m ( )+* v' )

Co
 115

2.3.3.1. Súly és súlytalanság. A szabadon eső vonatkoztatási rendszer

inerciarendszer

A testek közötti gravitációs kölcsönhatás legszembetűnőbb következménye a testek



  
súlya* . Ahhoz, hogy egy testet a Földfelszín fölött adott magasságban tartsunk, a
testet valamire fel kell függesztenünk, illetve valamivel alá kell támasztanunk.
Fogadjuk el a testek súlyára a következő definíciót:

Az az erő, amellyel a test az alátámasztási felületet nyomja, vagy a

felfüggesztési pontot húzza, a test súlya. A testek súlya tehát nem
azonos az adott testek és a Föld között fellépő Fg gravitációs
vonzóerővel!

Ennek megfelelően, ha egy test nincs sem alátámasztva, sem pedig felfüggesztve,
hanem szabadon esik, akkor súlya sincs: a test súlytalan. Ennek az állításnak kísérleti
szemléltetése például az, hogy két nehéz könyv közé egy papírlapot rakunk és azt
megpróbáljuk kihúzni. Amíg a könyvek az asztalon nyugszanak, ez egy nehéz feladat.
Ha azonban a könyveket szabadon ejtjük, a papírlap könnyedén kihúzható, mivel nem
nyomja a felette levő könyv, hiszen az súlytalan.

Legyen FR egy vízszintes nyugvó vagy gyorsuló síkkal alátámasztott m tömegű

testre ható erők eredője (ha a Föld forgásának hatásától és egyéb Földön fellépő
erőktől — pl. a levegőbeli felhajtóerőtől most eltekintünk!):

FR = Fg + Fk

ahol a k index a kényszererőre utal.

A test G súlya (amivel a test az alátámasztást nyomja) éppen a kényszererő

reakcióereje
G = –Fk (2.92a)
azaz
FR = Fg – G

ill. ebből kifejezve:

G = Fg – FR (2.92b)

Ha egy m tömegű test a Föld felszínén nyugalomban van, akkor FR = 0 (azaz a

testre ható erők eredője / Fi = 0). Ilyenkor, és csak ilyenkor
i
G = Fg = mg (2.93a)

* A "súly" szóval a köznyelv nem az általunk használt fogalmat, hanem a mérlegelésnél használt
tömegeket ("súlyokat ") jelöli.
 116

Ha az alátámasztás a gyorsulással a g-vel párhuzamosan és g irányába gyorsul,

akkor FR = m·a. Ekkor, (2.92) alapján a Föld felszíne közelében a K (pl. a Földhöz
rögzített) koordinátarendszerből nézve:

G = Fg – ma 2 m.g – ma = m(g–a) (2.93b)



  
Ha a = g–vel a test súlytalan. Ehhez hasonló eset áll fenn egy rakétában, ha a
hajtómű kikapcsol; ekkor a rakéta szabadon esik (pl. kering a Föld körül).

Ha a iránya g-vel párhuzamos, de vele ellentétes, akkor a K koordinátarendszerből

nézve
G = m(g + a) (2.93c)

! A Föld körül keringő mesterséges holdak és a kikapcsolt hajtóművű űrhajók fo-

lyamatosan szabadon esnek, ezért súlytalanok. Ugyanígy súlytalanok benne az űrha-
jósok is, akik szintén szabadon esnek a Föld felé. Az űrhajók azért nem "esnek le",
mert sebességüknek van a Föld felszínével párhuzamos, megfelelő nagyságú
komponense is. Ha a Föld gravitációs vonzása nem hatna, az űrhajók egyenesvonalú
egyenletes mozgást végeznének és távolodnának a (jó közelítéssel gömb alakú)
Földtől. A gravitációs vonzás következtében sebességük iránya (és általában nagysága
is) megváltozik: esnek a Föld felé. Ha a vízszintes irányú sebességkomponens értéke
megfelelő, akkor a gravitációs kölcsönhatás nélküli esetben tapasztalható távolodás és
a gravitációs tér hatása következtében fellépő közeledés eredményeként az űrhajó
(ellipszis–, vagy körpályán) "körülesi" a Földet.

6. Példa. A Föld körüli körpályán mozgáshoz szükséges sebesség

egyszerűen kiszámítható: Az űrhajóra egyedül a Föld vonzóereje hat, ez tartja
körpályán, tehát az általa létrehozott gyorsulás megegyezik az |acp| = v2/r cent-
ripetális gyorsulással:
Fg
m = |acp|

ahová a (2.79) erőtörvényből Fg-t és az acp értékét (2.18b) behelyettesítve, az m

tömeggel egyszerűsítve:

mF v2
3· 2 = , ha (r 2 rF)
rF rF
ahonnan
m
v= 3+ r F = 7905 m/s
F

Ezt a sebességet első kozmikus sebességnek hívják. Az ekkora, vagy ennél

nagyobb sebességű test nem esik le a Földre, hanem körülötte kering. (A
második kozmikus sebesség azt az indító sebességet adja meg, amely ahhoz
szükséges, hogy az m tömegű test elhagyja a Föld térségét; ehhez a testet
parabola-pályára kell juttatni. A második kozmikus sebesség
2·v 4 11,2 km s–1.)
 117

7. Példa. Határozzuk meg a Föld mF tömegét a Föld felszine felett

h=240 km magasságban keringő műhold mért (és így ismert) T=88,9 perc
keringési idejéből!



  
Megoldás:

A műhold a Föld középpontjától r = rF + h 4+ 6370 + 230 = 6600 km

távolságban kering. A keringést fenttartó centripetális erő a gravitációs erő:

2
m m $25'
3 rF2 = m)2 r = mr # T &
" %

Ebből

452 3 4·9,869
mF = · r 4 6,67 ·10–11 ·(5534)2 (6,6 · 106)3 4 5,55 · 1024 kg
3T2

2.3.3.2. A Föld forgásának hatása a nehézségi gyorsulásra (g6). A gravitáló

(“súlyos”) és a tehetetlen tömeg egyenlősége.

! Nyugodjon egy m tömegű test a Föld felszinén a 6-edik szélességi körön. Írjuk
le a test viselkedését a Földdel együtt forgó vonatkoztatási rendszerből nézve, amely-
ben mi is tartózkodunk és amelyben a test nyugalomban van.

A Föld felszínén a 6-dik szélességi körön (ld. 2.18. ábra) nyugvó testre hat egy Fcf
centrifugális erő, amely a Föld forgástengelyére merőlegesen kifelé mutat. Hat rá
továbbá a Föld Fg gravitációs vonzóereje és a talaj FN nyomóereje, amely az előző
pontbeli definíció alapján a test G súlyának minusz egyszerese. A három erő eredője
nulla, mivel a test ebben a rendszerben nem gyorsul, tehát:

G = Fcf + Fg (2.94a)

illetve

g6 = acf + g90o (2.94b)

 118



  
2.18. ábra. A forgó Föld felszinén levő m tömegre ható erők. (A 7
szöget eltúlzottan nagyra rajzoltuk, ld. szöveg).

A (2.18) ábrából láthatóan a test G súlya és az ennek megfelelő tényleges g6

nehézségi gyorsulás (a sarkok* kivételével, ahol az acf = r) )2 gyorsulás zérus)
általában nem mutat a Föld középpontja felé és általában g6+8 g90 ; ez azt jelenti, hogy
egy 6 8 90o szélességi fokon az általunk figyelembeveendő, képleteinkben egyszerűen
g-vel jelölt nehézségi gyorsulás nem egyenlő a gravitációs gyorsulással, hanem (ld.
ábrát, mivel r = rF cos6)

mg6 4 mg90o – macf cos 6 = mg90o – m)2 rF cos2 6

egyenletből m-el történő végigosztással:

g6 4 g90o – )2 rF cos2 6+ ++++++(2.95a)

Ennek értéke 6+= 45 o , ) = 2 5 / 86164 s–1 és rF =6,378·106 m esetén, mivel

g90o = 9,83221 ms–2 (2.95b)

g(6=45o) = 9,81526 ms–2 . Megjegyzés : Nem szabványosan ma is beszélünk a g

normálértékéről (melyben 1901-ben, az akkor alapegységként tekintett erőegységnek
az etalon tömegre való visszavezetéshez állapodtak meg), mely gn=9,80665 ms–2 —
innen ered a közhasználatú g 4 9,81 cm s–2 érték**.

* Az egyenlítőn mindkét erő, tehát g6 is a Föld középpontja felé mutat, de értéke itt sem egyenlő
g90o -al.

** A Föld lapultsága miatt a mért értéke a 45. szélességi fokon 9,80629, az egyenlítőn pedig (ahol
6=0o): 9,78049. Budapesten a mért érték 9,80852 ms–2.
 119

! Közelítő számításoknál, a Föld felszinéhez közel lezajló jelenségeknél általában

nehézségi erőről beszélünk és elfogadjuk Newton (2.81a) szerinti közelítését és a
testre ható Fg gravitációs erőt közel azonosnak vesszük az Fg nehézségi erővel, tehát

mF m
Fg = 3 2 4 mg = Fg (2.96)



  
rF

vel, ahol a g értékeként vagy a gn normálértéket vagy egy közelítő g = 9,81 ms–2
értéket használunk és közelítőleg egyszerűen nehézségi erőről beszélünk Fg jelöléssel.

! A g értéke természetesen függ a tengerszint feletti h magasságtól is; a függés első

közelítésben a (2.80) ill. (2.94a) gravitációs törvény alapján számítható, ha abba
r = rF + h értéket helyettesítünk.

! Függ a g lokális tényezőktől is; ilyenek pl. a talajrétegek sűrűség változásai. Ezek
rendszerint kis változások; mérési módszerükre rövid utalást talál az olvasó a
következő oldalakon, az Eötvös–ingával kapcsolatban.

! Már Newton felismerte, hogy a Newton II (2.68) mozgástörvényben (F = ma) és

a (2.79) gravitációs törvényben szereplő m tömeg nem szükségszerűen azonos
fizikai mennyiségek (ezért pl. Newton a (2.79)-ben szereplő tömeget gravitációs
töltésnek nevezte és Q-val jelölte): A Newton II törvényben bevezetett m a testek
gyorsulással szembeni tehetetlenségének mértéke; nevezzük tehetetlen tömegnek és
jelöljük mt-vel. A statikus tömegméréskor (mérlegeléskor) az

m1 g = m2 g

egyenletben szereplő tömegek viszont nem gyorsulnak, ilyenkor nem egy erővel
szembeni tehetetlenséget mérünk. Nevezzük az ily módon meghatározott tömeget
gravitáló (“súlyos”) tömegnek és jelöljük mg-vel.

Az mt és mg arányára azonos anyag esetén először Newton végzett méréseket (egy

ingával), de ezek e fontos kérdés eldöntésére nem voltak elég pontosak. Eötvös
Loránd volt az aki felismerte, hogy a kérdés eldöntésére kihasználható az a tény, hogy
egy test súlya a Földön az Fg gravitációs és az Fcf centrifugális erő eredője és ezekből
az első az mg gravitáló, a második pedig az mt tehetetlen tömeggel arányos.

Alkalmazzuk a 2.18 ábrán bejelölt ABC ,-re a szinusz-tételt:

Fcf sin7 sin7

Fg = sin (5 – (6++ 7)) = sin (6 + 7)
 120

és helyettesítsük be az Fcf és Fg értékét*

3
mt rF ) cos6 mt rF ) cos6
2 2
Fcf sin7
= = =
Fg sin (6 + 7) mg 3 mF mg g90o



  
Összpontosítsuk figyelmünket a 2. és 4. egyenlőségre. Utóbbiban az mt/mg utáni
tényező adott+6 szélességi fokon állandó, tehát

mt sin7
· konst =
mg sin (6 + 7)

ahol a jobboldalon a 7+a test súlyának, a nehézségi erőnek az irányára jellemző szög
(ld. 2.18. ábrát), mely egy konstans tényezőtől eltekintve csak az mt/mg hányadostól
függ.

Eötvös** egy igen érzékeny torziós ingát alkotott (“Eötvös-inga”), mellyel

különböző anyagi minőségű, minta-párok sorozatára (1890) megállapította, hogy a
különböző anyagú testek súlyának iránya a műszer ismert érzékenységi határán belül
azonos. A sorozatot kiértékelve kimondhatta, hogy pl.

mt(Pt) mt(Cu) mt(i)

mg(Pt) = mg(Cu) = mg(i)

(ahol az i tetszés szerinti anyagfajtát jelöl), sőt a méréskombinációk és a készülék

érzékenysége alapján 1908-ban közölhette, hogy bármely anyagra

mt(i) –9
mg(i) = 1 ± 2,5 · 10 (2.97)

Szavakban:

Bármely test tehetelen, ill. gravitáló tömege egyenlő: a gravitáló

(“súlyos”) és a tehetetlen tömeg ekvivalens.

Einstein erre az állításra építette fel az 1910-es években általános relativitás, illetve
a gravitáció ennek megfelelő elméletét. Mivel ezáltal (2.97) eredmény jelentősége
alapvetővé vált, Eötvös mérését azóta (egyre jobb készülékekkel) folytonosan
pontosítják. Így pl. Renner János Budapesten 1935-ben, majd Dicke 1961-ben
1 ± 3 · 10–11-et,1972-ben Braginsky 1 ± 10–11 – 1 ± 10–12-t mértek.

2
mg mF 1 rF 1
* Fg = 3 = mg g90o ill. = =
2 Fg 3 mg mF mg g90o
rF

** Eötvös Loránd ingájával a hazai alkalmazott fizikának is egyik úttörúje volt. Mivel a nehézségi erő
iránya lokális perturbációkra (föld alatti üreg, olaj, vasérc) is érzékeny Eötvös ingáját széles körben
geológiai, olaj-kutatásokra is használják. 1896-ban ingájáért a Párizsi Világkiállításon aranyérmet
kapott.
 121

A súlyos és tehetetlen tömeg ekvivalenciája az általános relativitás elmélet

elismerése óta alapvető természeti törvénynek tekinthető. Einstein általános relativitás
elméletének kidolgozásakor abból indult ki, hogy elvileg nem lehet különbséget tenni
egy gravitációs térben nyugvó és egy, ezzel ekvivalens gyorsuló K vonatkoztatási
rendszer között.



  
2.3.4. Erőtörvények.

A 2.3.1.3. pontban jeleztük, hogy a mozgásegyenletek konkrét esetre történő

megoldásához meg kell határoznunk a testre ható erő matematikai kifejezését, az ún.
erőtörvényt. Meg kell tehát határoznunk az

F = F(r,r·,t)
vektorfüggvény explicit alakját.

E pontban először olyan erőtörvényekkel foglalkozunk, amelynél az erő nem függ a

sebességtől ill. időtől, majd néhány sebességtől függő erőről is említést teszünk.

! A (2.68) newtoni mozgásegyenlet megoldásához ismernünk kell a testre ható

erő erőtörvényét. Az
mm r
F21 = –3 12 2 · 12 (2.98a)
r12 r12

gravitációs erőtörvényt már ismerjük. A képletben az F21 az m1 tömegpont által az

m2-re kifejtett gravitáció (Fg) erőt jelenti; az r12 az "1" pontból a "2" pontba mutató
vektor, r12 = r2–r1 (ld. a 2.19. ábrát).

A (2.98a)-ban szereplő negatív előjel fizikailag azt fejezi ki, hogy a két test közötti
gravitációs erő mindig vonzóerő.

! Hasonló alakú az elektrosztatikai Coulomb–törvény (ld. 6.1.2. pontot) is,

amelynek vákuumban felírt kifejezése

1 q1q2 r12
F21 = · (2.99a)
95:o r212 r12

alakú, ahol az :o+a vákuum permittivitása. Az F21 a q1 töltés által a q2-re kifejtett erőt
jelöli és r12 = r2–r1 (ld. a 2.20. ábrát). A (2.99a)-ban a pozitív előjel biztosítja, hogy
azonos előjelű elektromos töltésekre az F21 taszító erő (ld. a 2.20a. ábrát), különböző
előjelű töltésekre viszont vonzó erő legyen (ld. a 2.20b. ábrát).

Mind a gravitációs, mind pedig a Coulomb-erő ún. centrális erők: az erő mindig a
két pontszerű testet képzeletben összekötő tengely irányában hat. A "centrális"
elnevezés arra utal, hogy ha egy kiszemelt pontszerű töltéstől (tömegtől) a kör-
 122

nyezetében lévő többi töltésre (tömegre) ható erőket felrajzoljuk, azok mindegyike a
kiszemelt töltést a többi töltéssel összekötő vektorok hatásvonalába esik.



  
2.19. ábra. A gravitációs erő vektor 2.20. ábra. Az elektrosztatikus Coulomb erő vektor
ábrája O origó választással ábrája O origó választással a) azonos, b)
különböző előjelű töltések esetén

2.21 ábra. A gravitációs erő az m1 2.22. ábra. Az elektrosztatikus Coulomb–erő

tömegpont origónak választva (az "1" töltést origónak választva) a) azonos
ill. b) különböző előjelű töltések esetén
 123



  
2.23. ábra. A rugalmas erő

Két test között fellépő centrális erő esetén megállapodás szerint az origót önké-
nyesen az "1"-es tömegpont ill. ponttöltés helyén vesszük fel; ilyenkor az erőhatások
sugárirányúak (radiálisak). A gravitációs ill. elektrosztatikus Coulomb–erők ilymódon
szokásos vektorábráját a 2.21. ill. a 2.22a,b. ábrák mutatják. Ekkor a (2.98b) ill.
(2.99b) egyenletek (r1 = 0 és r2 = r és r2–r1 = r átírás miatt)

m1 m2 r
F = –3 (2.98b)
r2 |r|
illetve
1 q1q2 r
F= (2.99b)
45:o r2 |r|

alakot öltenek, ahol r az "1"-ből "2"-be irányuló vektor és F az "1" test által a "2"
testre kifejtett erő.

! Más jellegű erőtörvény a rugalmas testekben ébredő erőket, illetve feszültsé-

geket megadó Hooke-törvény. A tapasztalat szerint egy megfeszített rugó* által
kifejtett ún. rugalmas erő a rugó feszítetlen (laza) x = xo = 0 hosszától számított**
,x = x megnyúlással (ld. 2.23). ábrát) egyenesen arányos és ellentett irányú

F = –Dx (2.100a)

A (2.96)-ot szokták lineáris erőtörvénynek nevezni: a kitérés arányos a rugalmas

erővel (ld. még 2.5.2.1. pont 3. példáját). A D skalár arányossági tényező neve
direkciós állandó.*** A (2.100) kifejezés ebben a formájában csak az ún. arányossági
határon belül maradó, kellően kis megnyúlásokra érvényes. A formula akkor is

* Pontosabban egy csavarrugóról kellene beszélnünk.

** Másszóval a koordinátarendszer kezdőpontját a laza állapotú rugó végpontjában vesszük fel.

*** Az MSZ 4900 szerint neve "rugómerevség", és jele C.

 124

érvényes, ha a rugó mindkét vége (pl. rugóval összekötött mozgó testek esetében)
mozog.

Írjuk fel egy, csak a rugalmas erő hatása alatt álló m tömegű tömegpontra a
mozgásegyenletet; vagyis hanyagoljuk el a rugó tömegét és vizsgáljuk a mozgást
gravitációmentes térben, vagy helyezzük a rendszert súrlódásmentesen egy sík lapra:



  
mẍ = – Dx (2.100b)

Fejezzük ki (2.100b)-ból a gyorsulást és végezzük el az

D
)( (2.100c)
m

helyettesítést, ahol m a rezgőmozgást végző tömegpont tömege. Az így kapott gyor-

sulás kifejezésben a lineáris harmonikus rezgőmozgás (2.25) gyorsulási képletére
ismerünk.

A (2.100b) egyenlet tehát egy lineáris harmonikus rezgőmozgás mozgásegyenlete;

ld. még a 7.1. pontot.

Ha a Hooke–törvényt nem egy rugó, hanem egy homogén izotróp egyenes rúd
alakú rugalmas test rugalmas megváltozására alkalmazzuk, akkor a Hooke–törvény
,x
szerint egy ilyen test nyújtásakor (a rugalmas deformáció határán belül) az : = x
o
relatív megnyúlás arányos a megnyúlás irányába eső, az irányra merőleges síkon
F
keletkező ; ( A rugalmas feszültséggel. Egy rúd alakú minta esetén

F ,x
= E
A y xo ,
azaz
; = Ey :+ +++++(2.101)

ahol Ey a nyújtással kapcsolatos rugalmassági állandó, melynek külön neve is van:

$ [erő] '
az Ey-t Young–modulusznak nevezik. A ; a nyomás #[felület]& dimenziójú rugalmas
" %
N
feszültség; SI egysége: m2 .

A nyújtás során a nyújtás irányára merőlegesen mindig fellép az ún. harántöszszehúzódás is. Ennek
jellemzésére vezették be az ún. Poisson–féle számot; részletekre vonatkozóan az ajánlott irodalomra
utalunk.

A testeknek azonban az egyszerű nyújtástól különböző, egyéb alakváltozásai is vannak (pl. hajlítás,
csavarás, nyírás), így a feszültség és deformáció kapcsolatának jellemzésére egyéb anyagi állandókat is
be kell vezetnünk. A kristályos szilárdtestek rugalmas viselkedését általános esetben 21 rugalmassági
állandó írja le. Ezekkel a bonyolult esetekkel könyvünkben nem foglalkozunk, és szintén az ajánlott
irodalomra utalunk.

! Egy súrlódásos közegben kis sebességgel mozgó testre ható közegellenállási

erőt a Stokes–törvény adja meg:
 125

F <+–v
Az arányossági tényező értéke függ a test alakjától. Például egy gömb alakú testre a
Stokes–törvény
F = –65=rv (2.102)



  
alakú, ahol = a közeg viszkozitása, és r a gömb sugara. A Stokes–törvénynek meg-
felelő erő a súrlódási erők osztályába tartozik és láthatóan a test sebességével arányos.
Itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy hasonló összefüggés áll fent az E elektromos
térerősség és az elektromos áramban mozgó töltéshordozók sebessége között pl.
fémekben (ld. 3.9.1. pont):
E ( >J = >(e·n·vdrift) (2.103)
ahol J az elektromos áramsűrűség, > a fajlagos ellenállás, e az elemi töltés, n a ré-
szecskesűrűség és vdrift az ún. driftsebesség (ld. a 3.9.1. pontot).
A súrlódási erők egyéb típusai nem a sebességgel arányosak, nem lineárisak.
! A csúszási súrlódási erő pl.
v
Fsúrl = –1 Fny (2.104a)
|v|
alakú, ahol v a vizsgált test relatív sebessége a vele súrlódó másik testhez képest, 1 a
csúszási súrlódási együttható és Fny a két felületet összenyomó erő. A súrlódási erő te-
hát láthatóan nem függ a sebesség nagyságától, csak annak irányától.
! A tapadási súrlódási erő. Ha két érintkező, egymáshoz képest nyugalomban
lévő felületet el akarunk mozdítani egymáshoz képest, le kell győznünk a közöttük
ható súrlódási erőt. Ez az erő az
Fsúrl ? 1tFny (2.104b)
alakban írható fel. Az itt fellépő 1t együttható a tapadási súrlódási együttható. Értéke
általában nagyobb, mint a csúszási súrlódási együtthatóé. Ez az erő csak akkor lép fel,
ha a két felületet el akarjuk csúsztatni egymáson egy felület mentén ható külső erő
alkalmazásával. Amíg ez a külső erő kisebb, mint 1tFny, addig a fellépő súrlódási erő
egyenlő a külső erővel.

! A levegőben, folyadékokban nagy sebességgel mozgó, repülő testekre közelí-

tőleg az ún. négyzetes ellenállási (közegellenállási) törvény érvényes, mely
1
F = konst. qA 2 >v2 (2.105)

alakú; a kifejezésben qA a test ún. homlokfelülete, v a test közeghez viszonyított re-

latív sebessége és > a közeg (pl. levegő) sűrűsége.
 126

2.3.5. Az erőterekről általában. Térerősség

A 2.3.1.3. pont végén említettük, hogy két test, rendszer kölcsönhatását akkor is
értelmezhetjük, hogyha azok nem kerülnek egymással közvetlen érintkezésbe (kon-



  
taktusba), de köztük erő hat. Ilyenkor pl. elektrosztatikus, gravitációs vagy
elektromágneses kölcsönhatásról beszélünk és azt mondjuk, hogy

a kölcsönhatás a rendszerek által létrehozott erőtér közvetítésével történik.

! Tekintsük például először az elektrosztatikus erőteret! Induljunk ki a (2.95b)-

ben vákuumra felírt Coulomb törvényből!

1 q1q2 r
F21 = (2.106)
45:o r2 r

ahol F21 az 1-es töltés erőhatása 2-es töltésre és ahol r a q1-ből q2-be húzott vektor és r
= |r|.

Átrendezve a (2.106) egyenletet a

q1 r
F21(r) = q (2.106a)
45:or2 r 2

egyenlethez jutunk. A (2.106a) egyenlet a tér minden egyes r pontjához megadja a q2

töltésre ható erő vektorát. Az egyenlet jobboldalán, a q2 előtt álló

q1 r
E(r) ( (2.107)
45:or2 r

tényezőt (elektromos) térerősségnek, térerősségvektornak nevezzük. A (2.107) a q1

töltés által létrehozott elektrosztatikus (erő)teret határozza meg.

Az elektromos térerősség definíciószerűen egyenlő a tér adott r pontjába

helyezett q töltésre ható erő és a q hányadosával:

F(r)
E(r) = (2.108)
q

Az E(r) vektormennyiség iránya megegyezés szerint megegyezik a pozitív tölté-

sekre ható erő irányával, számértéke pedig egyenlő az egységnyi (1 C) töltésre ható
erő értékével.

Hangsúlyoznunk kell, hogy az elektromos térerősség nem erő, dimenziója

[erő] V
[E] = [töltés] és SI egysége: m , azaz volt per méter:

N A·s 1 V
1 C = 1 m A·s = 1 m (2.108a)
 127

! Gravitációs erőtérre a gravitációs térerősségvektor kifejezése

F (r) m r
Eg(r) ( gm = –3 r21 r (2.109)



  
azaz a gravitációs térerősség definíciószerűen az r pontban m próbatömegre ható erő
és az m tömeg hányadosával egyenlő. A (2.109) az m1 tömeg által meghatározott
gravitációs (erő-)teret határozza meg. A gravitációs térerősség iránya az adott r
pontban a próbatömegre ható gravitációs erő irányával egyezik meg, számértéke
N
pedig egyenlő az egységnyi tömegre ható gravitációs erő értékével. SI egysége: 1 kg ,
dimenziója pedig
[erő]
[Eg] = [tömeg] , (2.109a)

azaz megegyezik a gyorsulás dimenziójával.

A gravitációs erőtértől különböző a (földi) nehézségi erőtér, mely a Föld

forgásából eredő centrifugális erőt is magábafoglaló* F=mg erőtörvény miatt

Eg = g (2.110)

(Ezen erőtér térerőssége tehát egyenlő a g gravitációs gyorsulással. S g számos

tényező (szélességi fok, tengerszint feletti magasság, lokális tényezők) függvénye,
ezeket a 2.3.3.2. pontban részletesen tárgyaltuk. Mivel mindezen tényezők csak |g|
harmadik értékes jegyében jelentenek változásokat, —a Föld felszinéhez közeli
tömegeket tartalmazó problémákban a gravitációs erőt (erőteret), illetve a nehézségi
erőt (erőteret) első közelítésben nem különböztetjük meg és az Fg 4 Fg 4 mg
kifejezést használjuk, ahol g-nek vagy a normálértékével vagy egy közelítő
g = 9,81 ms–2 értékkel számolunk és nehézségi erőtérről beszélünk.

Az erőtér (mező) fogalmát és a kölcsönhatások (erőhatások) ezzel való leírását

Faraday vezette be (1840 körül) a fizikai leírás eszköztárába, — mégpedig az
elektromos kölcsönhatások leírására. Alapvető gondolata szerint, ha egy elektromos
töltésű (A) test környezetének valamely pontjára egy kis q0 töltésű pontszerű
“próbatestet” (B) helyezünk, a (B) próbatestre meghatározott F = q0E erő hat. Az
erőtér felfogás szerint az (A) test (vagy több ilyen test) a környező térben bizonyos
változásokat okoz, elektromos teret (mezőt) kelt, amely a próbatest jelenlététől
függetlenül jelen van; a B (próba-) testre ez a mező hat: az (A) és (B) test közötti
kölcsönhatást ez a mező közvetiti (mezőhatás, térhatás); az (A) test által a B helyén
levő (B) testre gyakorolt erő közvetlen oka az, hogy az A helyen levő (A) test által
keltett térerősség a B helyen zérustól különbözik. Az erőtér hatása u.n. közelhatás.
Az erőtér ezen fogalmát később értelemszerűen átvitték a mágneses, elektromágneses
és gravitációs terekre is.

* A nehézségi erőtér gravitációs erőtérrel való (2.81a) kapcsolata, — mint ott jeleztük, csak közelítő
érvényű.
 128

Az erőtér fogalom bevezetése előtt a távolhatás (action at a distance) fogalmát

használták, mellyel régebben az akkor nem kontakt kölcsönhatásnak nevezett
erőhatásokat (így a gravitációs erőhatásokat is) leírták. Eközben feltételezték, hogy a
kölcsönhatás fellépéséhez (függetlenül a kölcsönható testek távolságától) nincs
szükség időre, a hatás (valamilyen hipotetikus közegben, éterben, stb.) végtelen nagy
sebességgel terjed. (Ezt tételezte fel Newton is a gravitáció elméletében.)



  
Ma már tudjuk, hogy a kontakterők is visszavezethetők az atomok között fellépő
elektromos és magerőkre, ill. az ezeknek megfelelő erőterekkel való kölcsönhatá-
sokra.

Az erőtér szemlélet (a közelhatás) helyességének fényes bizonyitéka volt az

elektromágneses hullámok kísérleti felfedezése (Hertz, 1887) és terjedési sebességük
(a fénysebesség) későbbi megmérése. Bár gravitációs hullámokat még nem mutattak
ki, az Einstein-féle gravitáció elmélet (mely az általános relativitás elméletének része)
kielégiti a relativitás axiómáit és automatikusan kielégiti a tehetetlen és gravitáló
tömeg ekvivalenciáját is (ld. 2.3.3.2. pontot).

Az erőtér bevezetése tehát nem öncélú játék. Az erőterek létező (anyagi) testek. A
tovaterjedő tereknek pl. impulzusa is van.

Bár az erőtérelméletek (a speciális relativitás elméletet kielégítve) számolnak az

erőhatások terjedési sebességével, a kozmikus távolságok kivételével ezzel napi
feladatainkban nem kell számolnunk.

! Általánosítva:

Ha a tér minden r pontjához egy F(r) erővektor rendelhető, akkor erő-

térről beszélünk. Az ismert erőterek: a gravitációs-, az elektromos- és
a mágneses erőtér. Ezek az erőterek az E(r) térerősséggel
jellemezhetőek.

Egy erőtérben minden r helyvektorhoz egy E térerősségvektort rendelünk. Az

olyan teret, amelyben az r vektorváltozó minden értékéhez egy vektormennyiséget
rendelünk, vektortérnek (vektormezőnek) nevezzük. Az erőterek tehát vektorterek.

Ha az E(r) térerősség a térben változik (tehát változik E(r) iránya és/vagy nagy-
sága), azaz változik az E(r)-t jellemző erővonalak iránya, ill. sűrűsége akkor az
erőteret inhomogénnek nevezzük. Egyébként az erőtér homogén.

! Az erőtereket az erővonalak felrajzolásával szemléltetjük. Az erővonalakat

úgy ábrázoljuk, hogy egy próbatöltést képzeletben (elvben végtelen lassan) mindig az
adott helyen ható erő irányában mozgatjuk el infinitezimális lépésekben és a mozgás
pályáját lerajzoljuk; az erővonalak tehát a tér minden pontjában az ott uralkodó
térerősség irányába mutatnak. Minthogy minden pontban egyértelmű az erő iránya,
így két erővonal nem metszheti egymást.

Néhány tipikus erőtér erővonalképét mutatja a 2.24. ábra.

 129



  

2.24. ábra. a.) Egy M tömegű gömb gravitációs erőtere (a Föld gravitációs terének
modellje); b.) a Föld felület egy kis részén, a földfelület közelében a gravitációs
erőteret homogénnek tekinthetjük; c.) egy q > 0 töltésű és d.) egy q < 0 töltésű
ponttöltés (inhomogén) erőtere; e.) egy pozitív és egy negatív töltés együttes erőtere;
f.) homogén és g.) egy speciális inhomogén elektromos tér erővonalai.
 130

Megállapodunk abban, hogy bár a tér minden pontján áthúzható erővonal, — mi

csak véges számú erővonalat rajzolunk meg (ill. gondolunk el); mégpedig annyit,
hogy az erővonalak sűrűsége (a rájuk merőleges egységnyi felületen* áthaladó
erővonalak száma) arányos legyen az ottani térerősség nagyságával. A néhány
meghúzott erővonallal jelezzük az erővonalak (általában pontról–pontra változó)
irányát és (általában ugyancsak változó) sűrűségét: az erővonalak bevezetése úgyis



  
csak a leírás szemléletessé tételét szolgálja.

Az erővonalak adott pontbeli irányát (irányítottságát), mint jeleztük, a próba-

testre a tér adott pontjában ható erő (térerősség) iránya szabja meg. Mivel csak egy-
féle gravitációs töltés létezik, ezért a gravitációs erővonalak mindig az erőtér centruma
felé (ld. pl. a 2.24a. ábrát) haladnak. Az elektromos töltés esetében kétféle: pozitív ill.
negatív töltés is van. Ilyen esetekben az erővonalak irányítottságát megállapodás
alapján a pozitív töltésekre ható erő iránya jelöli ki (ld. 2.24c,d. ábrát).

Az erővonalak sűrűsége (a tér minden pontján az ekvipotenciális felületekre

merőleges felületegységen áthaladó erővonalak száma) megállapodás szerint egyenlő
a térerősséggel. A gyakorlatban a felületegységen ténylegesen meghúzott erővonalak
száma ezen megállapodástól adott arányossági faktorral eltérhet.

Az elektrosztatikus, ill. gravitációs erőtér erővonalai mindig töltésekből, ill.

tömegekből indulnak és töltéseken (tömegeken) vagy a végtelenben végződnek, ezen
erőtereknek tehát van forrása, ill. nyelője. Ezen erőterekre az is jellemző, hogy
erővonalaik sohasem záródnak önmagukba: azt mondjuk, ezek az erőterek
örvénymentes terek. A forrásosság és az örvénymentesség matematikailag egzaktan
kezelhető tértulajdonság (ld. F2. ill. F3. Függeléket)

Jellegzetes, ettől eltérő jellegű pl. egy áramvezető mágneses tere. Ez a tér nem
forrásos, mert önálló mágneses töltések nincsenek (ld. 6.2.2. pontot). Mivel
erővonalai önmagukban záródnak a tér örvényes. Örvénytér az elektromágneses
indukció által keltett tér is.

Konzervatív és nem konzervatív erőtereket ismerünk. Előbbiekben az erőtér

ellenében végzett munka független az úttól és így a konzervatív erőterekben
definiálható potenciális energia, ill potenciál. A konzervatív erőterek mindig
örvénymentesek (ld. 6.1.4. pontot)!

* Az ún. nívófelületen vagy ekvipotenciális felületen (ld. 6.1.4. pontot).

 131

2.3.6. Munka és teljesítmény



  
Amikor egy testet felemelünk, vagy gyorsítunk, a köznapi szóhasználat szerint
"munkát végzünk". Ennek a köznapi elnevezésnek a fizikai megfelelője a munka
fizikai fogalma. Az ember az egyszerű gépek sorát hozta létre abból a célból, hogy
inkább hosszabb úton, de kisebb erővel végezhessen el egy ''munkát".

A fizika szerint mechanikai munkavégzés akkor történik, ha egy test a

reá ható erő(k) hatására elmozdul vagy deformálódik.

! A munkavégzés szempontjából az erőnek csak az elmozdulás irányába eső

(pályamenti) komponense számít. Abban a speciális esetben, amikor az erő merőleges
az elmozdulásra, az erő munkája nulla.

Amikor egy testre állandó F erő s úton folyamatosan, az elmozdulás irányában

hat, a munka egyenlő az erő és az út szorzatával:

W = F·"s (2.111)

Általánosítsuk (2.111)-et egy egyenes pályaszakaszra, melyre egyenes lévén

"s = | "r |# (ahol "r az elmozdulásvektor)# és tételezzük fel, hogy egy testre ezen a
szakaszon állandó nagyságú és irányú, az elmozdulással (F, "r) szöget bezáró F
nagyságú és irányú erő hat. Ekkor az F erő munkája definíció szerint

W = F·"r = F·"r cos (F,"r) = Fs "s (2.112)

Szavakban: a munka egyenlő az erő és az elmozdulás skaláris szorzatával (Poncelet,

1829). Másszóval a munkavégzés szempontjából az erőnek csak az elmozdulás
irányába eső Fs komponense számít.

! Változó nagyságú és irányú F(r) erő, illetve görbevonalú mozgást végző test
esetén úgy járhatunk el, hogy az erőhatás alatt álló test pályáját olyan kis szakaszokra
osztjuk, amelyeken az erő nagysága és iránya jó közelítéssel állandó és a pálya adott
nagyságú szakasza jól közelíthető egy egyenes szakasszal. A teljes mozgás során
végzett munkát az egyes kis szakaszokon végzett munkák összegével közelíthetjük.
Ha a pályagörbét pl. N darab "s1, "s2, ..., "si, ..., "sN szakaszra osztjuk, az F erő
munkáját a

N
W = lim % F(r)i "ri (2.113a)
"r$0 i=1

képlet adja meg, ahol F(r)i az i-dik görbeszakaszon ható átlagos erő(ld.2.25.ábrát). Ezt
az összegzést a "r $ 0 esetre az erő út szerinti
 132
r2
W= '
& F(r)dr (2.113b)
r1
(g)

ún. határozott (vonalmenti-) integráljának nevezzük. A (g) jelzés arra utal, hogy



  
általános esetben a (2.113b) integrált a mozgás konkrét pályájára, tehát egy adott
görbe mentén kell kiszámítani.

A munka előjeles skalár mennyiség; előjelét az általános definícióban a skalár-

szorzat előjele, azaz a munkát végző erő és az elmozdulás relatív iránya szabja meg.
Jelöljük az F erő és a dr elmozdulás közötti legkisebb szöget (# "
= (F, dr)–rel, akkor a
munka:
! Pozitív, ha (F, dr) < 90°
! Negatív, ha 90° < (F, dr) < 180°
! Nulla, ha (F, dr) = 90°

2.25. ábra 2.26. ábra

Az a fontos speciális eset (ld. alább), amikor ( " o

= (F,dr) szög 180 -os kétfélekép-
pen is felfogható: a) mondhatjuk, hogy az F erő ilyen esetben végzett munkája
negatív; b) de beszélhetünk a –F erő pozitív munkájáról vagy az F erő ellenében
végzett (pozitív) munkáról (ld. (2.117), ill. a 4. példát).

Az utolsó eset, amikor ( " = (F,dr) = 90°, tipikus az ún. geometriai kényszerek
miatt fellépő kényszererőkre. Ezért az ilyen kényszererők (pl. egy alátámasztási erő)
munkája mindig nulla értékű.
 133

Mivel* dr = é·ds (ld. 2.1.1. pontot) és F·é·ds = F ds cos (F,é) = Fs(s)ds, — az

(2.113b) integrált
SB
W= '
& Fs(s)ds (2.113c)
SA



  
alakban is írhatjuk, ahol Fs az s ívhosszon ható erő pillanatnyi előjeles (!) vetületét
jelöli. Ez utóbbi (2.113c) határozott integrál — mint az egy egyszerűsített esetben a
2.26. ábrából szemléletesen is látható — az Fs(s) görbe alatti területet adja meg. Ennek
alapján a munkának szemléletes jelentést adhatunk: ha az Fs-t előjelhelyesen
ábrázoljuk a pályán megtett út függvényében, akkor a munka az Fs(s) görbe alatti
területtel egyenlő.

Általánosítva az utóbbi megállapításokat, a (2.113b) vonalintegrált numerikus szá-

mítások során gyakran célszerű úgy kiszámítani, hogy a skaláris szorzatot derékszögű
koordinátákban fejtjük ki:

r2 2
W= '
& F(r)dr = '
& (Fxdx + Fydy + Fzdz) =
r1 1
(g) (g)

x2 y2 z2
= '
& Fx(x,y,z)·dx + '
& Fy(x,y,z)·dy + '
& Fz(x,y,z)·dz (2.114)
x1 y1 z1
(g) (g) (g)

és így a végzett munka az Fx–x, Fy–y, Fz–z görbe alatti területek összegeként adódik.

A (2.114) felírásában teljesen általánosan feltételeztük, hogy az erővektor minden

komponense mindhárom koordinátától függ. Az integrálok alatti (g) index arra utal,
hogy az x, y és z koordináták nem függetlenek, hanem a g görbe által meghatározott
módon függenek egymástól. Ezt úgy vehetjük figyelembe, hogy x, y és z helyett a g
görbe paraméteres egyenletét használjuk:

x = x(t)
y = y(t)
z = z(t)

ahol t a görbe leírásához használt paraméter.

1. Példa. Mekkora munkát végzünk a rugó erő ellenében, miközben a

rugó megnyúlását 10 cm-ről 20 cm-re növeljük? (A rugóállandó k = 20 N/m)

* Ahol az é a pálya adott pontban vett érintő egységvektora.

 134

A rugóerő ellenében F= –kx erőt fejtünk ki. A végzett munka:

0,2 0,2
2
' ,kx /
W = ) kxdx = + 2 . = 0,3 J
& * -
0,1 0,1



  
2. Példa. Egy, az xy síkban mozgó tömegpontra F = x2y2 i + xy2 j erő hat.
(ha az x és y értéket méterben helyettesítjük be, az erő mértékegysége N.)
Határozzuk meg ezen erő által végzett munkát, miközben a tömegpont
egyenes úton a (0,1) koordinátájú A pontból a (1,1) koordinátájú B pontban
jut!

Az F erő által végzett munka:

A A 1 1
' '2 52 5 ' 6 3
,x / 1
W = ) F dr = ) 1 x2y2i + xy2 j4 1 dxi + dyj4 = ) x2y2dx 6 = +3. =3 J
& &0 30 3 & 6 y=1 * -
B B 0 0

3. Példa. Egyszerű példaként határozzuk meg a nehézségi erő munkáját

miközben az m tömegű test egy r sugarú negyed köríven az A pontból B-be
jut, az ábra szerint.

Segédábra a 3. példához.

(Koordinátarendszerünket úgy vettük fel, hogy az x–z sík vízszintes.)

Az F erőnek csak y irányú komponense van, ezért a végzett munka:

B r 7/2 7/2
' ' ' dy '
W = ) F(r) dr = – ) mg·dy = ) mg dy = ) mg r cos( d( = mg·r
& & & d( &
A 0 0 0
 135

4. Példa. Essen le egy m tömegű test az Fg = mg nehézségi erő hatására z

magasságból.

Ekkor a nehézségi erőtér

W = mgz ( 8 0 )



  
pozitív munkát végez.

Ha viszont megfordítva a nehézségi erő ellenében a testet a földről z

magasságba visszük, akkor a nehézségi erő a testen

W = – mgz ( 9 0 )

negatív munkát végez.

Utóbbit vizsgálhatjuk a testet emelő erő (pl. izomerő) szempontjából is: az

emelő erő munkája (az emelési munka) is pozitív.

Itt említjük meg, hogy abban a hétköznapi esetben, amikor pl. kezünkben
egy m tömegű testet a Föld felszinéhz képest állandó magasságban tartva
viszünk, akkor fizikai értelemben nem történik munkavégzés sem az erőtér,
sem izomerőnk szempontjából. (Ilyenkor szervezetünk az izomtónus
fenntartásához igényel energiát, ettől fáradhatunk el.)

Ha a testre több erő hat, akkor egy pontszerű testre ható erők eredőjének munkája
egyenlő az egyes erők munkájának összegével.

Mint említettük, a munkát általános esetben megadó integrált adott (g) pályagör-
bére kell kiszámítani: az erő munkája általában különböző pályákon különböző, tehát
útfüggvény. Megjegyzés: A munka kifejezés integrandusza az infinitezimális (tetszés szerinti kicsiny)
elmozdulás során végzett infinitezimális munka. Ezt

DW = F(r)dr

–el jelöljük.A DW azt jelzi, hogy a munka általában útfüggvény és általában DW : W2–W1.

Vannak azonban erőtípusok, amelyek munkája csak a kezdő és végállapottól

függ.

Az olyan erőket, amelyek munkája csak a kezdő- és végállapottól függ,

konzervatív erőknek (az őket jellemző erőteret konzervatív erőtérnek)
nevezzük (ld. részletesebben a 2.5.2. pontot).
! A munka fogalmából közvetlenül leszármaztatható egy másik fizikai menynyi-
ség, a teljesítmény. Jele: P. A teljesítmény azt fejezi ki, hogy egy adott folyamat során
adott erő bizonyos W munkát mekkora t idő alatt végez el. A teljesítmény tehát a
W
munkavégzés gyorsaságának mértéke. Beszélhetünk átlagos teljesítményről: P = t ,
míg a
 136

dW
P = dt (2.115a)

differenciálhányadost a munkavégzés (pillanatnyi) teljesítményének nevezzük.

Figyelembevéve W definícióját, a teljesítmény állandó nagyságú erőre



  
dW dr
P = dt = F(r) dt = F(r)v (2115b)

vagyis az erő és a sebesség skaláris szorzatával számolható ki.

! A munka előjeles skaláris mennyiség. SI egysége a joule (kiejtése: dzsúl), jele
J, mértékegysége: 1J = 1 N·m. 1 J az a munka, amelyet 1 N erő 1 m úton végez.

A teljesítmény SI egysége* a watt, jele W, mértékegysége 1 W = 1 J·s–1. Szokásos

még az 1000 W = 1 kW (a kilowatt) ill. 106 W = 1 MW (megawatt) stb. egység
használata is. Az elektromos áram teljesítményét (ld. 6.2.1. pontot) elektromos
egységekben is kifejezhetjük: 1 [W] = 1 [VA].

Használatos a munkaegység teljesítményegységből visszaszármaztatott egysége, a

Ws (wattszekundum):**
1 W·s = 1 J (2.116)

! Fontos megjegyzés: ha az F erő munkája W, akkor a (–F) erő munkáját az

"erő ellenében végzett" munkának nevezzük (ld. még 2.5.2. pont). Valamely F erő
ellenében általunk végzett munkát a
r2
' F dr
W(–F) = – & (2.117)
r1
kifejezés adja meg.

Foglaljuk össze a 2.3.4. pontban felsorolt erőtörvények esetére az adott erők

ellenében végzett munka kiszámítási módját .

! A gravitációs erő ellenében sugárirányú elmozdulás során végzett munka: ha

egy m tömegű testet egy M tömegű test gravitációs vonzóereje ellenében az M-től r1

* A W, watt, a teljesítmény-egység jele. Nem keverendő a munka, mint fizikai mennyiség W jelével.
Ha a formailag azonos jelölés félreértésre ad okot, tegyük a W, watt, jelét szögletes zárójelbe! A
technikában még előforduló (ma már nem törvényes) teljesítményegység a lóerő, jele LE, angolul HP. 1
LE = 736 W = 0,736 kW.

** Az elektromos munkát (ld. 6.1.4. és 6.2.1. pontokat) elektromos egységekkel is kifejezhetjük:

1 J = 1 W·s = 1 V·As (2.116a)

 137

távolságban lévő pontból r2 távolságba mozgatunk, akkor az erő ellenében végzett

munka a gravitációs erőtörvény vektoriális alakjának (2.98a) felhasználásával

r2 r2 r
2 m1m2 r5 2 m ·m
' F(r)dr = – '
W(–F) = – & ' ; 1 2 2 dr =
& 10–; r2 r 43 dr = & r
r1 r1 r1



  
2 r
, m ·m / ,1 1/ ,1 1/
= –+; 1 2. = –;m1m2 + – . = ;m1m2 + – . (2.118)*
* r -r * 2 1-
r r *r1 r2-
1

Az előjel azt fejezi ki, hogy pl. a testek egymástól való eltávolításához (r2 > r1) az
erőtér ellenében nekünk kell a testeken munkát végeznünk (a munka előjele ilyenkor
pozitív).

! A Coulomb-erő (2.95b) ellenében sugárirányú elmozdulás során végzett

munka hasonló gondolatmenettel (szintén radiális elmozdulásra!):

r r r
2 2 q1q2 r 2 q1q2
W(–F) = – '
& F(r)dr = – '
& k 2
r r dr = – '
& k r2 dr =
r1 r1 r1

r
,q q / 2 ,1 1/ ,1 1/
= k+ 1r 2. = kq1q2 +r – r . = –kq1q2 +r – r . (2.119)
* - r1 * 2 1- * 1 2-

A képletben az előjel azt fejezi ki, hogy pl. azonos előjelű elektromos töltések esetén
(e töltések taszítják egymást) az erőtér ellenében a rendszeren (általunk) végzett
munka akkor pozitív, ha a töltéseket közelítettük (r2 < r1!).

! A rugalmas erő ellenében végzett munka: Ahhoz, hogy egy testet rugalmas erő
ellenében egyensúlyi helyzetétől x távolságra kitérítsünk (a (2.96) rugalmas erő
ellenében)
x x x
,x'2/ 1 2
W(–F) = – &' (–Dx')dx' = '
& Dx'dx' = D+ 2 . = 2 Dx (2.120)
* -0
0 0
munkát kell végeznünk.

Megjegyzés: A fent tárgyalt gravitációs-, Coulomb- és rugalmas erő konzervatívak (ld. részle-
tesebben a 2.5.2. pontot). Az ilyen erőkre (erőterekre) érvényes hogy az erőtérbeli helyzet megvál-
toztatására fordított munkavégzés független a munkavégzés során befutott pályától, úttól és csak a

* Mint a 2.5.2. pontban látni fogjuk a munka kizárólag az r és r távolságoktól függ és független az r
1 2 1
és r2 irányától, tehát nem egyirányú r1 és r2 esetén is számolhatnánk úgy, mintha az elmozdulás
sugárirányú lenne.

A második egyenlőség után felhasználtuk, hogy sugárirányú elmozdulás esetén r || dr-rel, azaz

rdr = rdr
 138
kezdő és végállapot függvénye. Ezekben az esetekben az r1 a kezdő állapot, r2 a végállapot hely-
vektorát jelöli, és a határozott integrál (g)-től független érték. Ilyen esetekben az integrálási utat tetszés
szerint választhatjuk meg.

Konzervatív erők esetében az erő ellenében végzett munkának különleges jelentősége van: ilyenkor
a (2.116), (2.117) ill. (2.118) kifejezések az adott erő ellenében a helyzet (állapot) megváltoztatására
fordított munkát írják le és ez ilyenkor az erő ellenében 1 $ 2 között végzett munka egyenlő a



  
végállapot és kezdeti állapot közötti potenciális energia változással ("Epot = E2–E1). Részletesebben ld.
a 2.5.2.1. pontot.

d) A térfogati munka: A gázok viselkedésének leírása során gyakran használjuk a

nyomás fogalmát (ld. 3.3.1. pont). Ha egy A nagyságú felületre Fny nyomóerő hat,
akkor a nyomást a
F
P = Any (2.121)*

egyenlettel definiáljuk. A nyomás skalármennyiség, mindig pozitív (vagy nulla), SI

N
egysége a pascal, jele Pa. 1 Pa = 1 2 . Valamely gáz nyomása is (2.121) alapján értel-
m
mezhető. Ha a gázba egy A felületű oldallapú kockát helyezünk, akkor a gáz a kocka
mindegyik oldallapjára Fny = PA nagyságú nyomóerőt gyakorol.

2.27. ábra. A térfogati munka levezetéséhez. Az A felületű dugattyú x1

kezdeti helyzetből az x2 véghelyzetbe mozdul el, miközben a Pext külső
nyomás a PR rendszer nyomás ellenében a rendszeren munkát végez

Ha egy egyik végén dugattyúval ellátott edényben lévő P nyomású gáz térfo-
gata V2–V1 = "V-vel megnő, akkor a gáz (a dugattyú révén) munkát végez. Ennek
értéke:

* A nyomás szabvány szerinti jele a p. Mi elhelyett most és a továbbiakban a magyar nyelvű fizikai-
kémiai szakirodalomban megszokott P jelölést használjuk.
 139

"V
!"#
W = P · A · "x = P"V (2.122a)

Ennek a munkának mínusz egyszeresét, tehát egyensúlyban a külső és belső nyomás

egyenlősége esetén a külső (Pext) nyomás munkáját (vagy ha úgy jobban tetszik, a gáz



  
nyomása ellenében végzett munkát, ld. 2.27. ábra) térfogati munkának nevezzük (ld.
még az 5.1.4. és 5.2. pontokat).

Wtérf = –Pext "V (2.122b)

illetve a megfelelő –Pext·dV differenciális alakot integrálva

V2
Wtérf = – '
& Pext dV (2.122c)
V1

A külső nyomás munkája megállapodás szerint akkor pozitív, ha V2–V1="V<0,

azaz ha a gázt a dugattyúval összenyomjuk, azaz a rendszeren munkát végzünk. (A V2
mindig a munkavégzés utáni állapotot jelöli.) A (2.122c) előjele e megállapodás
következménye.

e.) A csúszási súrlódási erő ellenében végzett munka (súrlódási munka)

Csúsztassunk el egy testet vízszintes síkon és tételezzük fel, hogy az elmozdulás

során a súrlódási erő állandó és az elmozdulás egyenesvonalú pályán történik! A
súrlódási erő ellenében végzett munkát súrlódási munkának nevezzük. Nagysága,
mivel az s elmozdulás és a v sebesség egyirányúak, vagyis

v·s = vs

2 v5
Wsúrl. = – (Fsúrl. · s) = –1–<Fny · v4 · s = <Fny·s (2.123)
0 3

Látható, hogy a súrlódási munka mindig pozitív vagy nulla.

Ha a súrlódási erő nagysága nem állandó a mozgás során, a test pályája felbontható
olyan kis elmozdulások egymásutánjára, amelyek során a súrlódási erő állandónak
tekinthető. Hasonlóképpen járhatunk el nem egyenesvonalú (akár zárt görbén való)
mozgatás során is.

Zárt rendszerben a súrlódási munka a test belső energiáját növeli (ld. 2.5.4. ill.
2.5.5. pontot).
 140

2.3.7. Pontrendszerek dinamikája*

Egy N tömegpontból álló pontrendszer i-dik tömegpontjára ható erőket célszerűen

két csoportra osztjuk: a pontrendszer többi tömegpontjától az i-dik pontra ható belső



  
erőkre és a környezet által az i-dik pontra ható külső erők eredőjére (ld. 2.28. ábra).
(K)
(Az i–dik pontra ható külső erők eredőjét a továbbiakban Fi –val jelöljük.) Külön
feltevéssel bármely két tömegpont között ható erőt centrálisnak tekintünk (ld. 2.3.4.
pontot).

2.28. ábra. A tömegpontrendszer sémája. A pontrendszerben ható belső

erők centrálisak, azaz a pontokat összekötő egyenesek mentén hatnak.
Az F1i (= –Fi1) az i-dik pontból az "1" pontra ható erő.

A teljes tömegpontrendszerre ható teljes erő (a belső és külső erők eredője):

N N N (K)
F= % % Fij + % Fi (2.124)
j=1 i=1
i=1
j:i

ahol az első tag a belső erők eredője (a belső összeg ebből az i-dik pontra ható belső
erők eredője), a második tag pedig a külső erők eredője. Az első tag belső összegzése
alatt álló j:i feltétel realizálja, hogy a pont saját magára nem gyakorol erőt: Fii = 0,
azaz j=i indexű tagok nem szerepelnek az összegzésben.

A II. Newton–axiómát a pontrendszer i-dik tömegpontjának mozgásegyenleteként

az

* Klasszikus, nem relativisztikus tárgyalás. Végig feltételezzük, hogy az itt tárgyalt tömegpont-
rendszerek m = =# mi tömege állandó érték. A 2.3.7. pontban, ha azt külön nem jelezzük, ún. szabad
pontrendszerekkel foglalkozunk (ld. köv. oldal).
 141
N
(K)
miai = % Fij + Fi (2.124a)
j=1
j:i
alakban írhatjuk fel.



  
Megkülönböztethetünk szabad és kötött pontrendszereket. A kötött
pontrendszerek pontjainak helykoordinátái között valamilyen geometriai, vagy
erőhatáson alapuló kapcsolat van, azaz belső (geometriai–, ill. dinamikai)
kényszerfeltételek, kényszerek (ld. 1.2.1. pontot és a 2.4. fejezet bevezetőjét) állnak
fent. Kötött pontrendszerként kezelhetőek a merev testek is (ld. 2.4. pont).

A 2.3.7. pontban szabad pontrendszereket tárgyalunk. A 2.3.7.4. pontban mind a

szabad, mind a kötött pontrendszerekre kitérünk, míg a 2.4. pontban csak merev
testekkel foglalkozunk.

2.3.7.1. Az impulzustétel tömegpontrendszerre. A tömegközéppont tétele

! Az impulzustétel két tömegpont esetén

d(p1+p2) (K) (K)

= F1 + F2 + (F12+F21) (2.125)
dt

ahol a Newton III. axiómából következően F12 + F21 = 0

! N tömegpontot tartalmazó rendszer esetén, Newton III. axiómájából

következően
Fij = –Fji (2.126)

így az N tömegpontot tartalmazó rendszerre a belső erők eredője

N N
% % Fij = 0 (2.127)*
i=1 j=1
j:i

míg a rendszerre ható külső erők eredője

N
(K) (K)
% Fi = FR (2.128)
i=1
Ezzel:

* Kifejtve: F + F + F + ... + F + F + F + ... + F + F + ... + F

12 13 14 21 23 24 N1 N2 (N–1),N
 142

d N N
dt % pi
(K)
= % Fi + 0 (2.129)
i=1 i=1
a rendszer teljes impulzusának a rendszerre ható a rendszerre ható



  
változási sebessége külső erők eredője belső erők eredője

A (2.129) egyenlet a pontrendszer impulzustétele:

Egy tömegpontrendszer eredő (teljes) impulzusának idő szerinti

differenciálhányadosa egyenlő a rendszerre ható összes külső erő
eredőjével.

! A (2.129) másképpen is kifejthető

d N (K)
dt % m i v i = FR (2.129a)
i=1
vagy
d2 N (K)
dt2 % miri = FR (2.129b)
i=1

A (2.129b) kifejezést m-mel szorozva és osztva:

1 d2 N N (K) (K)
m m dt2 % miri = % Fi = FR (2.130)
i=1 i=1

Vezessük be a következő jelölést:

N
% miri
1 N i=1
rc = m % miri = N (2.131)
i=1 % mi
i=1

Az rc-t a rendszer tömegközéppontja helyvektorának, a c pontot pedig

tömegközéppontnak nevezzük. *

A (2.131)-tőt (2.131)-be behelyettesítve:

d2r (K)
m dt2c = FR (2.132)

* A c index az angol "center of mass" - tömegközéppont rövidítése. Az r -t helytelenül "súlypontnak"

c
is nevezik.
 143

tehát formailag Newton II. axiómáját kaptuk vissza. A (2.132) egyenlet a pontrend-
szer tömegközéppont tétele.

A tömegközéppont tétele szavakban:

Egy mechanikai rendszer tömegközéppontja úgy mozog, mintha a



  
rendszer teljes tömege ott összpontosulna, és erre a pontra a külső
erők eredője hatna.

A rendszer belső erői a tömegközéppont mozgását és a rendszer impulzusát nem befo-

lyásolják (az erők összegzésénél kiesnek). (A fenti tétel következménye hogy a tömeg-
pont modell alkalmazható kiterjedt testekre, melyeket tömegközéppontjukkal jelle-
mezhetünk.)

! Az i-edik tömegpont helyvektorát felírhatjuk a tömegközéppont rc helyvektora

és a tömegközéppontból kiinduló ri vektorok összegeként is, azaz

ri = rc + ri' (2.133a)

ill. ezt differenciálva

vi = vc + vi' (2.133b)

! Vezessük be a
. ..
vc = rc , ac = rc (2.134a,b)
illetve
.
mvc = pc = mrc (2.135)
jelöléseket.

A (2.130) és (2.135) figyelembevételével a pontrendszer teljes impulzusára

N N

% % m r. = % p
N
. 1 .
pc = mvc = mrc = m m miri = i i i (2.136)
i=1 i=1 i=1

kifejezés adódik.

Ennek segítségével egy pontrendszer impulzustétele a (2.129) helyett

. (K)
pc = FR (2.137)
alakban is felírható.
 144

2.3.7.2. A pontrendszer impulzusmegmaradásának törvénye

Ha a rendszerre ható külső erők eredője nulla, akkor (2.137)-ből

. .
pc = % pi = 0 (2.138a)



  
ill. (2.134a) ill. (2.135) jelöléseket használva

mvc = pc = áll. (2.138b)

Szavakban:

Ha a pontrendszerre ható külső erők eredője nulla (zárt rendszer),

akkor a rendszer teljes (össz-) impulzusa állandó, azaz a
tömegközéppont egyenesvonalú egyenletes mozgást végez vagy relatív
nyugalomban van.

A rendszert alkotó tömegpontok belső kölcsönhatásai következtében az

egyes pontok impulzusai megváltozhatnak, de az eredő
impulzusváltozás nulla.
(K) K
Ha külső erők FR eredője nem nulla, a rendszer összimpulzusának, FR-ra
(K)
merőleges síkba eső komponense akkor is megmarad. Következőleg: ha az FR : 0, de
(K)
az FR valamely komponensének(einek) értéke nulla, akkor az impulzusmegmaradás
tétele erre az impulzus–komponensre érvényes.

2.3.7.3. Az impulzusmomentum, az erőmomentum, az impulzusmomentum tétel

és az impulzusmomentum–megmaradás tétele* tömegpontrendszerre és
tömegpontra

Tapasztalati tény, hogy

— Egy nyugvó tömegközéppontú pontrendszer akkor sincs feltétlenül egyen-

(K)
súlyban, ha a rá ható külső erők eredője zérus. A % Fi = 0 feltételnek
eleget tevő külső erők a pontrendszert ugyanis (mint alább elméletileg is
igazoljuk) forgathatják.

Ha külön feltevésként feltesszük, hogy a belső erők centrálisak (azaz az erők a

tömegpontokat összekötő egyenesek irányába hatnak, ld. 2.28. ábra), akkor a pont-
rendszerre felírt (2.124) Newton II. egyenletekből ez a tapasztalat elméletileg is
igazolható.

* Az itt szereplő mennyiségek magyar szabvány szerinti elnevezései sorrendben: perdület,

erőnyomaték, perdülettétel, perdület megmaradás-tétel. Mi a magyar fizikai szakirodalomban
meghonosodott fenti címbeli elnevezések mellett maradunk.
 145

! Az i-edik tömegpont impulzusmomentuma, erőmomentuma és

impulzusmomentum tétele.

A (2.124a) egyenletet balról vektoriálisan ri-vel megszorozva a



  
N
ri > p· i = ri > miai = ri > % Fij + ri > Fi
(K)
(2.139)
j=1
j:i

egyenletet kapjuk. (2.139) baloldalát ai definíciója alapján az

..
ri > mi ri
.
alakban írhatjuk fel. Ez azonban nem más, mint az ri > mi ri idő szerinti differenciál-
hányadosa:
d . . . .. ..
dt (ri > miri) = ri > miri + ri > mi ri = ri > mi ri (2.140)*
. .
hiszen ri > mi ri nulla.** Tehát (2.139) a (2.140) figyelembevételével:

d N (K)
(ri > pi) = % (ri > Fij) + (ri > Fi ) (2.141)
dt
j=1
j:i

ahol felhasználtuk a pi = mi r·i összefüggést és a vektoriális szorzat disztributivitását.

Az
Li = ri > pi = ri > mvi (2.142)

kifejezést az i-dik tömegpont adott vonatkoztatási pontra vonatkozó impulzus-

momentumának (impulzusnyomatékának, perdületének) nevezzük, míg
K (K)
MF,i = ri > Fi (2.143)

az i-dik tömegpontra ható külső erők eredőjének az adott vonatkoztatási pontra

vonatkozó erőmomentuma, másszóval forgatónyomatéka***.

Az erő-, ill. forgatónyomaték SI egysége a N·m.

* Egy vektoriális szorzatot úgy deriválunk, mint a skaláris szorzatot csak a szorzójelek helyett mindig a
vektoriális szorzás jele írandó.

** Két párhuzamos vektor vektoriális szorzata mindig nulla.

*** Az O vonatkoztatási pont (amelyre a nyomatékokat vonatkoztatjuk, azaz az r vektorok kezdő-

i
pontja) az inerciarendszer bármely nyugvó pontja lehet. Kimutatható, hogy az impulzusmomentumra
vonatkozó tételek akkor is érvényesek, ha vonatkoztatási pontként a pontrendszer (akárhogyan
mozgó) tömegközéppontját választjuk.
 146

Fejezzük ki a (2.142) és (2.143) fogalmakkal a (2.141) egyenletet (de vegyük

figyelembe, hogy centrális erőknél a (2.141) jobboldalának első tagja zérus):

dLi " · (K)

( )
dt = Li = MF,i (2.144)



  
A kapott egyenlet az i-k tömegpont impulzusmomentum tétele. Szavakkal kifejezve:

Egy tömegpont impulzusmomentumának változási sebessége (idő

szerinti differenciálhányadosa) egyenlő a tömegpontra ható erők
forgatónyomatékainak eredőjével.

! A pontrendszer eredő impulzusmomentuma erőmomentuma és

impulzusmomentum tétele.

A (2.141)-et az összes tömegpontra felösszegezve, a (2.142) és a (2.143) jelölé-

sekkel:
d 21 N 54 N N (K)
dt 1 % Li = % % (ri > Fij) + % MF,i
4
(2.145a)
0 i=1 3 i j=1 i
j:i

=0

egyenletet kapjuk. A jobboldal első tagja az erők centrális volta miatt (mint említet-
tük) nulla. Vagyis
d 2N 5 N (K)
dt 1 % L i4 = % MF,i (2.145b)
0i=1 3 i=1

Vezessük be a pontrendszer O vonatkoztatási pontra vonatkoztatott eredő

impulzusmomentumát
N N
% Li = % ri > pi "
= L (2.146)
i=1 i=1

és reá ható külső erők eredő erőmomentumát, másszóval forgatónyomatékát az

N
% MF,i "
(K) (K)
= MF ? M (2.147)
i=1
jelöléssel.

Akkor* (2.145b)–t felírhatjuk

d (K)
dt L ( = MF ) = M (2.148)

* Az összegzés kivitelezésére vonatkozó szabályokat ld. a 2.3.7.4. pontban.

 147

alakban is. A (2.145b) ill. (2.148) egyenletek a pontrendszer impulzusmomentum

tételét fogalmazzák meg:

Egy tömegpontrendszer teljes (eredő) impulzusmomentumának idő

szerinti differenciálhányadosa egyenlő a rendszerre ható külső erők
forgatónyomatékainak eredőjével.



  
! Pontrendszer impulzusmomentum-megmaradási tétele.

Mechanikailag zárt rendszerre, vagyis ha a rendszerre nem hat külső erő, illetve ha
a külső erők forgatónyomatékának eredője nulla, azaz ha

2 N (K)5
M = 0, azaz 1 % ri > Fi 4 = 0 (2.149)
1 4
0 i=1 3
akkor (2.148) szerint, (2.146) figyelembevételével.

2 N 5
1 % r > p 4 = állandó, vagyis L = állandó (2.150)
1 i i
4
0 i=1 3

A (2.149)-ben és (2.150)–ben kifejezett tétel a tömegpontrendszer

impulzusmegmaradásának tétele: ha a rendszerre nem hatnak külső
erők (zárt rendszer) vagy ha a külső erők forgatónyomatékainak
eredője zérus, akkor a rendszer impulzusmomentuma állandó.

Másszóval: a rendszerek teljes impulzusmomentuma kizárólag belső erők hatására

nem változhat meg.

Akárcsak az impulzus esetében, ha az eredő forgatónyomaték nem nulla, de adott

komponensének(einek) értéke nulla, akkor az impulzusmomentum–megmaradási
tétele csak ezen impulzusmomentum komponensekre érvényes.

! Az impulzusmomentum, az erőmomentum, az impulzusmomentum tétel és az

impulzusmomentum megmaradási tétel egyetlen tömegpontra is értelmezett ill.
érvényes. (A forgómozgás egyetlen tömegpontnál természetesen nincs értelmezve.)
Az impulzusmomentumot és az erőmomentumot egy tömegpontra már definiáltuk
[(2.142) és (2.143)].

A (2.149) impulzusmomentum megmaradási tétel pl. egyetlen tömegpont esetén azt

jelenti, hogy:
ha r > F = 0, akkor r > v = állandó (2.151)*

Centrális erőknél (azaz r párhuzamos F–fel, tehát r > F = 0), a tömegpontra automa-
tikusan teljesül az impulzusmomentum megmaradási tétel. Az r > v nem más, mint

* A (2.150)-ből r >#mv = állandó következik, de alapfeltevéseink szerint m = konst.

 148

a sebesség momentuma. Az r > v vektorszorzat szoros kapcsolatban áll az r(t) vektor

által súrolt területtel (ld. 2.29. ábrát, gondoljunk a vektorszorzat geometriai
jelentésére):



  
2.29. ábra. A területi sebesség meghatározásához. A kétszeresen vonalkázott terület
"r $ 0 esetén azonos az r(t) pályavektor által súrolt területtel

dAsúrolt "A 1 6 "r6 1

lim = lim 2 6r > 6 = 2 r > v
dt = (2.152)
"t "t 6
"t$0 "t$0 6

Centrális erőkre mindig fennáll az impulzusmomentum megmaradási

tétel, így r > v állandó, tehát a tömegpont pályája síkgörbe és az r(t)
helyvektor egyenlő időközök alatt egyenlő nagyságú területeket súrol.

Ez a tétel nem más, mint Kepler második törvénye.

2.3.7.4. Az erő-, a forgatónyomaték- az impulzus- és az impulzusmomentum

vektorok összegzése pontrendszerekre

A 2.3.7. pontban szabad pontrendszerekre, a következő 2.4. pontban merev testekre

számos esetben jelöltük a címbeli vektorok összegzését. Most néhány esetre
megadjuk ezen vektorok általánosan érvényes összegzési utasításait. A merev test
néhány fontos, speciális problémájával a 2.4.2. ponthoz csatolt példák kapcsán
ismerkedünk meg.

! Ha nem akarjuk vizsgálni, hogy van-e az összegzett erő- ill. impulzus-

vektoroknak nyomatéka is, akkor az összegzéskor az erő- ill. impulzusvektorok
 149

mind hatásvonalukban, mind ezekkel párhuzamosan tetszés szerint eltolhatóak egy

tetszőleges pontba és ebben a pontban vektoriálisan összegezhetők.

! Egyetlen anyagi pont esetén, ha a testre több erő hat, akkor a testre ható erők
eredőjének kiszámítása nem jelent gondot, hiszen az erők egyetlen pontban támadnak,
az erőket az összegzéshez nem kell eltolni.



  
! Több vektor (pl. több erő) esetén az összegzés általános esetben úgy végezhető
el, hogy először két vektor eredőjét számoljuk ki, majd ennek egy harmadik erővel
alkotott eredőjét határozzuk meg stb. Könnyű belátni, hogy a fenti összegzés bármely
tömegpontrendszer (több erő- ill. impulzusvektor) esetére mind az egy síkba eső, mind
a különböző térbeli helyzetű erő ill. impulzusvektorokra elvégezhető.

! Tömegpontrendszer esetén célszerű a tömegpont impulzusvektorait ill. a tö-

megpontrendszerre ható külső erőket közvetlenül a tömegközéppontba eltolni és ott
össszegezni. Könnyen belátható, hogy bármely véletlen sorrendben való összegzés
azonos eredményre vezet, mint a tömegközéppontba eltolt vektorok e pontban való
összegzése, hiszen pl.
m v + m2v2 + ... + mivi
p1 + p2 + ... + pi = 1 1 m = mvc = mr·c
m

! Szabad pontrendszerek esetén mind a tömegpontok helyzete, mind impulzu-

suk, mind a tömegpontokra ható erők időben változhatnak. A 2.3.7. pontban megadott
definíciók tehát egy adott időpontban érvényesek; így időben változó lesz a
tömegpontrendszer eredő impulzusa és időben változó az erők összege is.

! Más a helyzet a nyomatékok vektori összegzésével. Minden nyomatékvektor

értéke függ attól a vonatkoztatási ponttól, amelyre vonatkoztatjuk. Vonatkoztatási
pontként egy inerciarendszer bármely, az inerciarendszerben nyugvó pontját
választhatjuk. Ha vonatkoztatási pontként a tömegpontrendszer tömegközéppontját
választjuk, akkor ez a vonatkoztatási pont (akárhogyan) mozoghat is*.

A nyomatékvektorok számításánál (mivel azok függenek a vonatkoztatási pont

helyzetétől) az erő- és impulzusvektorok csak hatásvonalukban tolhatók el,** ún.
kötött vektorok. A nyomatékvektorokat minden tömegpontra egyenként kell kiszámí-
tani és a vonatkoztatási pontban összegezni. Ha a nyomatékvektorokat egy síkbeli
erőrendszerre összegeztük, akkor a nyomatékvektorok a vonatkoztatási pontban a
síkra merőlegesek és egyetlen hatásvonalra fűzhetők fel: összegzésük tehát egyszerű.
Ha a tömegpontrendszerre térbeli erők hatnak, akkor általános esetben a nyomaték-

* Természetesen adott időpontban elvileg bármely (akár álló, akár nyugvó stb.) pontot választhatjuk
vonatkoztatási pontnak, de csak a fentiekben ismertetett választások mellett lehet mozgásegyenletet
vagy megmaradási tételt felírni.

** Az erő- ill. impulzusvektor nyomatékvektorai csak az erő, impulzus karjától függenek. Ezen vekto-
rok hatásvonalukban való eltolása adott vonatkoztatási pont esetén ezt ill. természetesen a vektorszorzat
értékét és irányát sem változtatják meg. A hatásvonallal párhuzamos eltolás tilos, hiszen ekkor
megváltozna a vektorszorzat.
 150

vektorok a vonatkoztatási pontbeli kezdőponttal, de különböző térbeli irányítottságú-

ak; a páronkénti összegzés itt sem okoz gondot.

A nyomatékvektorokat tehát mindig egy adott vonatkoztatási pontra vonatkoznak,

függenek a vonatkoztatási ponttól.



  
! Az egy adott pontra vonatkoztatott nyomatékok általános esetben időben vál-
tozhatnak, még időben nem változó külső erők esetén is, mert a vonatkoztatási pont
pontrendszerhez viszonyított helyzete időben változhat.

! Az erőpár és forgatónyomatéka
Az erőpár két, pl. P1 ill. P2 pontban ható egyenlő nagyságú és különböző, de pár-
huzamos hatásvonalú, és ellentétes irányú F(P1) ill. –F(P2) erőből áll (ld. 2.30. ábra).
Az erőpár tetszőleges pontra vonatkozó forgatónyomatéka a két erő adott pontra
vonatkozó nyomatékainak vektori összege

MF = r1 > F + r2 > (–F) = r1 > F – r2 > F = (r1–r2) > F = l > F (2.153)

ahol l ? r1–r2. Láthatóan az erőpár forgatónyomatéka független a vonatkoztatási pont

helyzetétől és iránya a jobbcsavarnak megfelelő irányítottságával merőleges az erőpár
síkjára.

2.30. ábra. Erőpár és forgatónyomatéka

a) a vonatkoztatási pont az erők hatásvonalára merőleges egyenesen van;
b) a vonatkoztatási pont nem esik rá erre az egyenesre

Az erőpár és forgatónyomatéka szabad pontrendszerre és merev testre (ld. köv.

pont) is értelmezhető. Mindazonáltal egy szabad pontrendszer esetén a helyettesítő
erőpár az időben változhat. Mivel az erőpár forgatónyomatéka független a
vonatkoztatási ponttól, az erőpár MF forgatónyomatéka önmagával párhuzamosan
tetszés szerint eltolható (ún. szabad) vektor. Merev testeknél az erőpár forgató-
nyomatékának kezdőpontja a test bármely pontjába elhelyezhető.
 151

2.4. MEREV TESTEK KINEMATIKAI ÉS DINAMIKAI

LEÍRÁSÁNAK ALAPJAI



  
A merev testek kötött pontrendszerek,* amelyek tetszés szerinti két pontjának tá-
volsága állandó. Tekintsük a pontrendszer két, i-edik és j-edik pontját. Ezekre tehát
fennáll a
2
(xi – xj)2 + (yi – yj)2 + (zi – zj)2 = dij = áll. (2.154)

belső geometriai kényszerfeltétel.

A merev test helyzetét 3 nem egy egyenesbe eső pontja, azaz 9 skaláradat egyér-
telműen meghatározza. Mivel a 3 pontra három (2.154) típusú belső kényszerfeltétel
áll fent, a merev test helyzetét 9 – 3 = 6 független paraméter már egyértelműen
meghatározza: a szabadon mozgó merev test mechanikai szabadsági foka tehát 6.

Ennek megfelelően a merev test külső kényszerektől mentes szabad mozgását tehát
6 skalárfüggvény határozza meg. A merev test bármilyen kényszermozgásánál a
szabadsági fokok száma fM < 6 (ld.2.4.1.) pontot.

2.4.1. A merev testek kinematikai leírása

A merev testek kinematikai leírása azon az általánosan igazolható (ld. Budó:

Mechanika, id. irodalom) tételen nyugszik, hogy

a merev test általános mozgása mindig felbontható elemi transzlációs

ill. rotációs (forgó) mozgások sorozatára.

A transzlációs mozgás során a merev test minden pontja egymással párhuzamos

pályákon azonos sebességgel mozog: a merev test transzlációs mozgása egyetlen
pontjának (célszerűen tömegközéppontjának,* ld. (2.131)) mozgásával jellemezhető.
Ez a mozgás tetszőleges térgörbén történhet.

* Míg a 2.3.7. pontban, ha külön nem említettük szabad pontrendszerekkel, addig a 2.4. pontban
kizárólag kötött pontrendszerekkel foglalkozunk. Itt is fenntartjuk a 2.3.7. pont klasszikus fizikai
tárgyalását és azt, hogy az itt tárgyalt tömegpontrendszer m = % mi tömege állandó. A 2.3.7.4. pontban
i
tárgyalt erő-, impulzus vektorok, nyomatékvektorok összegzési szabályai a merev testekre is
érvényesek.

* Itt jegyezzük meg, hogy egy merev test tömegközéppontja eshet a testen kívülre is.
 152

A forgó mozgás (rotáció) során minden időpillanatban található egy olyan térbeli
egyenes, az ún. pillanatnyi forgástengely, amely körül a test pontjai (a forgástengelyre
merőleges síkokban) körmozgást végeznek. A forgástengelynek nem kell a merev
testen átmennie. Speciális, de igen gyakori eset, amikor a forgástengely rögzített,
pontjai helyzetüket változatlanul megtartják, — a merev test többi pontjának pályái
pedig a forgástengelyre merőleges síkokban fekvő körívek. Általános mozgás esetében



  
a forgástengely iránya az idővel folyamatosan változik: az elemi rotációk sorozata
ilyenkor az időben változó ún. pillanatnyi forgástengely mentén történik.

A forgómozgást a test adott forgástengelyre vonatkozó @ szögsebességével ill. A

szöggyorsulásával jellemezzük.

Kinematikai szempontból a merev test legáltalánosabb mozgása szabad mozgás,

mikor is a test helyzetét meghatározó független koordináták száma fM=6.

Ennél kisebb szabadsági fokú kényszermozgás a gördülés, amikor pl. egy golyó,
kerék, vagy henger megadott felületen mozog; ekkor fM=5, mert a 6 szabadsági fok
közül most a felületre merőleges irányú transzláció nem megengedett. A gördülés
speciális határesete a csúszás; a közbenső eseteket gördüléses szúszásnak nevezzük.

Fontos lesz számunkra (ld. e fejezet 7. példáját) a két egymással mereven összekö-
tött tömegpontból álló rendszer, mely a kétatomos molekula ún. súlyzómodellje, mely
csak a két tömegpontot összekötő tengelyre merőleges két tengely körül foroghat és
három irányba transzlálhat. Erre fM = 6 – 1 = 5.

Ha egy merev test egy meghatározott O pontját rögzítjük és a test összes többi
pontja a nyugvó O pont, mint forgáscentrum köré írt gömbfelületeken mozoghat a test
pont körüli forgó-, vagy pörgettyű mozgásáról beszélünk. Az ilyen mozgásnál az
fM=3.

Egyetlen szabadsági foka (fM=1) van az olyan merev testnek, amely csak
egyenesvonalú transzlációt végezhet, vagy amelynek két pontja van rögzítve. Egy
szabadsági foka van a csavaranyában mozgó csavarnak is.

A továbbiakban csak a merev testek síkmozgásával foglalkozunk, amelyre az

jellemző, hogy a test minden pontja egy meghatározott síkkal párhuzamosan mozog.
Ekkor forgómozgás esetén a forgástengely iránya a meghatározott síkra mindig
merőleges.
 153

A merev testek általánosabb, térbeli mozgásának részletes tárgyalásával terjedelmi

okok miatt nem foglalkozunk, de utalunk arra, hogy ez a tárgyalás megtalálható Budó
Ágoston: Mechanika című könyvének "A merev test általános dinamikája" c.
fejezetében. A merev test legáltalánosabb mozgásánál a merev test tetszőleges P
pontjának sebessége:



  
! " r)
v = v0 + (!

2.4.2. A merev testek mozgásának dinamikai leírása

A merev testek mozgásának dinamikai leírásánál abból indulhatunk ki, hogy a

merev test kötött pontrendszer és érvényes rá

# a pontrendszerekre felírt impulzus (ill. impulzusmegmaradási) tétel és

# a pontrendszerekre érvényes impulzusmomentum (ill. impulzusmomentum–

megmaradási) tétel

Egy bármilyen módon mozgó merev testre az eredő külső erő a tömegközéppont
transzlációs mozgását határozza meg. A megfelelő mozgásegyenlet:

N
(K)
$ Fi = mr̈c (2.155)
i=1

Az eredő forgatónyomaték és a forgás % szöggyorsulása közötti kapcsolat pedig:

K
$ Mi = &%% (2.156)
i=1

ahol & a forgási tehetetlenség mértéke, az ún. tehetetlenségi nyomaték (ld. 2.4.4.
pontot).

1. Példa. Erők eredőjének meghatározása, ha a támadásvonalak egy

síkban vannak és nem párhuzamosak. A merev test P1 és P2 pontjaiban
támadó F1 és F2 erők támadáspontjait a P metszéspontba helyezzük (F1' , F2')
és megszerkesztjük ezek F eredőjét. Ennek az eredő erőnek a támadáspontja
az F támadásvonalának bármely pontjában lehet.
 154



  
Segédábra az 1. Példához.

2. Példa. Két párhuzamos, azonos irányú erő eredőjének meghatározása.

F1 és F2 erők támadáspontja P1 és P2 pontokban van. Ezeket a pontokat az
egyszerűség kedvéért úgy vettük fel, hogy a két pontot összekötő egyenes
merőleges legyen az erők támadásvonalára. (Ezt megtehettük, hiszen az erők
támadásvonaluk mentén eltolhatók.) Vegyünk fel két egymást kompenzáló F'
——
és –F' erőt, melyek támadásvonala P1 P2 egyenesre esik, majd ezeket
hozzáadjuk az F1, illetve F2 erőkhöz. Az így kapott F1' és F2' eredő erők már
egymást metsző erők. Így a feladatot visszavezettük az 1. példára. Az F1' és
F2' erők hatásvonalának P metszéspontjában megszerkesztjük az F eredő
erőt, mely egyben az eredeti F1 és F2 erő eredője is. Megjegyezzük, hogy
hasonlóan járunk el két párhuzamos, ellentétes irányú (de nem egyenlő
nagyságú) erő eredőjének meghatározásakor.

Segédábra az 2. Példához.
 155

3. Példa. Két párhuzamos, ellentétes irányú, egyenlő nagyságú erő

eredője zérus. Hatásukra a tömegközéppont nem gyorsul. Egyetlen erővel
nem helyettesíthető, hiszen egyetlen erő a tömegközéppontot mindenképpen
gyorsítja. Az ilyen két erőt erőpárnak nevezik. Az erőpár által létrehozott
szöggyorsulás minden tengelyre nézve nullától különböző. Az erőpár
forgatónyomatéka:



  
|M| = |F| · d

ahol d a két erő hatásvonalának távolsága.

4. Példa. Egy könnyű kivitelű Derrick-daru elforgatható, merev

rakodógémből, oszlopból és a szükséges merevítő kötelekből áll.
Elrendezését a 4. segédábra mutatja. Milyen erő hat az oszlop aljára az ábrán
látható terhelési esetben?

A daru könnyű kivitelének megemlítésével arra utaltunk, hogy

elhanyagolhatjuk a rakodógémre, az oszlopra és a feszítőkötelekre ható
nehézségi erőt. Ha a rakodógémet, oszlopot és a feszítőkötelet egymáshoz
viszonyítva merev rendszernek tekintjük erre a rendszerre három erő hat.
Ezek a T erő, a teherre ható 600·9,8 N nagyságú erő, végül az oszlop lábára
ható erő, melyet F1 és F2 összetevőkre bontottunk. Az erők x irányú
összetevőinek összege zérus, ezt a következő egyenlettel fejezzük ki:

T cos 45o – F2 = 0.

Ugyanez érvényes az Y irányú összetevőkre:

– T sin 45o – 600·9,8 + F1 = 0.

Segédábra a 4. példához.

Az egyensúlyban levő rakodó vizsgálata alapján meghatározhatjuk az

ismeretlen erőket.
 156

A forgás feltételének vizsgálatához alkalmas tengelyt kell választanunk.

Az oszlop felső végén átmenő, az ábra síkjára merőleges tengelyre a két
ismeretlen erő, T és F1 forgatónyomatéka zérus. Ezeknek az erőknek a
hatásvonala ui. metszi ezt a tengelyt. A többi erőre



  
12 F2 – 8 (sin 60o) · 600 · 9,8 = 0.

Egyenleteink megoldása a következő eredményekre vezet:

F2 = 3400 N, F1 = 9280 N, T = 4800 N.

Az oszlop lábára ható erő a fentiek alapján tehát 9900 N, iránya az x

tengely negatív irányával 70o szöget zár be. Az ehhez hasonló, oszlopokkal
kapcsolatos problémák esetében mindig feltételezzük, hogy az oszlop a
talajon áll, nincs a földbe beásva, sem merev alaplemezre szerelve. Ha az
oszlop alapozásához az utóbbi módszerek valamelyikét használnánk, olyan
erők is ébrednének, melyek forgatónyomatékot is fejtenek ki az oszlop aljára.

2.4.3. Merev testek egyensúlya

Egy tetszőleges mechanikai rendszerről akkor mondjuk, hogy egyensúlyban van, ha

az adott vonatkoztatási rendszerben valamely to időpontban nyugalomban van és ezt
az állapotot tartósan megtartja. Az egyensúly egyik feltétele, hogy a testre ható erők
eredője nulla legyen, ekkor ugyanis egy eredetileg nyugvó test tömegközéppontja nem
fog gyorsulni. Ez azonban csak szükséges, de nem elégséges feltétel. Ha ugyanis a
testre ható erők hatásvonala nem megy át a test tömegközéppontján, akkor ezek az
erők forgatónyomatékot fejtenek ki a testre. Amennyiben ezen forgatónyomatékok
eredője nem nulla a (2.156) egyenlet szerint a test szöggyorsulása sem lesz nulla, tehát
a test elfordul, vagyis nincs egyensúlyban. Ezek szerint a merev test egyensúlyának
feltételei

1) a testre ható erők eredője nulla:

$ F(K)
i =0 (2.157)
i=1

2) a testre ható forgatónyomatékok eredője is nulla:

K
$ Mi = 0 (2.158)
i=1

A merev test egyensúlya lehet stabil (például egy gravitációs térben talpára állított
kúp esetében), vagy instabil (például ugyanez a kúp a csúcsára állítva). Az egyensúlyi
 157

helyzet akkor stabil, ha a testet onnan kissé kimozdítva majd magára hagyva olyan
erőhatások lépnek fel, amelyek az egyensúlyi helyzet visszaállítását okozzák.*
Instabil az egyensúlyi helyzet, ha a testet belőle kitérítve a fellépő erőhatások az
egyensúlyi helyzettől távolítják a testet. Az egyensúly közömbös, ha a test a kimoz-
dítás után is egyensúlyi helyzetbe kerül.



  
A gravitációs térben nyugvó testek egyensúlyának stabilitását kvantitatíve az
állásszilárdság fogalmával írhatjuk le. Az állásszilárdságnak többféle mértéke van:
geometriailag azzal a szöggel jellemezhető, amellyel a testet egyensúlyi helyzetéből ki
kell mozdítani ahhoz, hogy már ne térjen vissza egyensúlyi helyzetébe; energetikai
szempontból pedig az ugyanilyen kimozdításhoz szükséges külső energiabe-
fektetéssel. A stabil egyensúly mindig legalábbis lokális energiaminimumnak felel
meg.

2.4.4. A tehetetlenségi nyomaték. Merev testek tehetet-

lenségi nyomatéka. Molekulák egyszerű
modellje és tehetetlenségi nyomatékának
számítása

# Tekintsünk egy r sugarú körpályán mozgó m tömegű egyetlen tömegpontot,

amit a tömegpont pillanatnyi elmozdulásának irányába mutató állandó nagyságú erő is
gyorsít! A (2.144)–ből (az i és K indexet elhagyva), a (2.142) felhasználásával:

d
dt (r " mv) = MF (2.159)

A pont szögsebessége és sebessége közötti kapcsolatot megadó (2.16a) képlet

alapján:
d
dt " !"
(r m(! r)) = MF (2.160)

A háromtényezős vektorszorzat kifejtési tételét** alkalmazva és figyelembevéve,

hogy !'(
!' r-re (tehát ! · r = 0):

d d
!r2 – mr(!
dt (m! !r)) = dt(mr2!) = MF (2.161)
hiszen
!r) = 0, mert !(r
mr(!

Bevezetve a

* A test a visszaállás során az egyensúlyi helyzete körül rezgéseket végezhet.

** a " (b " c) = b(a · c) – c(a · b)

 158

& = mr2 (2.162)

az ún. tehetetlenségi nyomatékot, a (2.161) átírható

d
!) = MF
dt (&)!



  
azaz amennyiben &'időfüggetlen, a

&)%
% = MF, (2.163)

alakba, ahol kihasználtuk azt a tényt, hogy m és |r| = állandó.

A (2.163) analógiába hozható Newton II. axiómájával: a v sebesség és az a

gyorsulás helyett az ! szögsebességet és % szöggyorsulást, az F erő helyett az MF for-
gatónyomatékot és az m tömeg helyett a & tehetetlenségi nyomatékot használjuk.

A & tehetetlenségi nyomaték az adott forgástengelyre vonatkozóan a forgási

tehetetlenség mértéke, ahogy az m tömeg az erőhatással szembeni tehetetlenség
mértéke volt.

# Pontrendszerek esetén a pontrendszert alkotó tömegpontok tehetetlenségi

nyomatékát egy adott (rögzített, vagy szabad) tengelyre vonatkoztatjuk. A teljes pont-
rendszer adott tengelyre vonatkozó tehetetlenségi nyomatékát a pontrendszert alkotó
tömegpontok ugyanezen tengelyre vonatkozó tehetetlenségi nyomatékainak öszszege
adja meg:
N 2
& = $ miri (2.164a)
i=1

ahol ri az i–edik tömegpont távolsága az adott rögzített vagy ún. szabad (ld. alább)
forgástengelytől.

Szabad pontrendszerre természetesen & pillanatról pillanatra változhat és szabad

tengely esetén a rendszer jellemzőitől függően változhat a forgástengely is. Éppen
ezért a & tehetetlenségi nyomaték bevezetésének a merev testeknél van
jelentősége.

Egy adott rögzített tengely körül forgó merev test tehetetlenségi nyomatékát
(2.164a)-hoz hasonlóan kaphatjuk meg. Ha a merev test egymástól rögzített távolságra
levő tömegpontokból áll, akkor (2.164a) közvetlenül alkalmazható.

# Ha ellenben a tömegeloszlását folytonosnak vesszük, akkor képzeletben fel kell

osztanunk, a merev testet kis dVi térfogatú és a forgástengelytől mért ri távolságú ele-
mekre, amelyek tömege dmi. Ekkor & közelítő képlete:

2 2
& = $ dmiri = $ r(ri)dViri
i i
 159

Az egyes dmi tömegekhez tartozó dVi térfogatot minden határon túl csökkentve
határesetben a

&=+
* r(r) · r2dV (2.164b)



  
képletet kapjuk. A ,(r) a test sűrűsége.

# Fontos speciális eset pl egy kétatomos molekula adott tengely körüli forgásának
esete, — ha a molekulát a két atomból, mint tömegpontból felépített merev súlyzó-
modell (ld. 2.34. ábrát) modellezünk. Az ilyen alakzat tehetetlenségi nyomatékát
(2.164a) képlet alapján

2 2
& = m1 · r1 + m2 · r2 (2.164c)

a (2.164c)-vel számolhatjuk, azaz

&R = &1 + &2 (2.164d)

Ha az összetett rendszer pl. két kiterjedt testből (pl. két különálló, közös tengely
körül forgó golyóból) áll, akkor a (2.164d)-be pl. a 2.2. Táblázatból vett
tömegközéppontjukon átmenő szimmetriatengelyük körüli forgáshoz tartozó &-kat a
Steiner tétellel (ld.(2.169)) a közös forgástengelyre át kell számolni. (Ez a Steiner
tétellel akkor használható, ha a két test szimmetriatengelye a közös forgástenellyel
párhuzamos.)

5. Példa. Tömör, egyenletes sűrűségű, m tömegű, R sugarú és hosszú-

ságú, a tömegközéppontján átmenő, fedő és alaplapjára merőleges tengelyre
erősített henger tehetetlenségi nyomatékának meghatározása.

2.31. ábra. Segédábra az 1. példához

 160

Bontsuk fel a hengert infinitizimálisan kis vastagságú, a forgástengellyel

egybeeső tengelyű csövekre. Egy ilyen r sugarú teljes cső tehetetlenségi
nyomatéka

d&(r,dr) = ',·2-rdr· ·r2 = 2r3-,dr



  
A teljes henger tehetetlenségi nyomatéka a csövek tehetetlenségi nyoma-
tékának összege:
R
&(R) . $ /&(r,dr)
r=o
Határátmenetben
R
&(R) = +
* 2-r ,(r)dr ·
3
o

Ha a henger sűrűsége állandó, akkor , az integráljel alól kiemelhető:

R
-
&(R) = 2-, +
* r dr = 2 ,'R
3 4
o

Mivel a henger térfogata V = R2-' és tömege m = ,V = ,R2-' , ezért a henger

tehetetlenségi nyomatéka az adott tengelyre vonatkozóan

1
& = 2 mR2

Néhány egyéb test &-ját ld. a 2.2. Táblázatban.

 161

2.2. Táblázat

Néhány homogén test tehetetlenségi nyomatéka a tömegközéppontjukon

átmenő (alább megadott) tengelyre vonatkozólag; m a test tömege.



  
Test Tengely &

Körhenger Szimmetriatengely 1 2
2 mR
(sugár R, magasság h) Erre merőleges
tengely 1 2 1 2
mR +
4 12 mh

Üres körhenger (külső és belső Szimmetriatengely 1 2 2

sugarak R1,R2, magasság h) m (R1-R2)
2

Derékszögű egyenes hasáb A c éllel párhuzamos 1 2 2

(élhosszúság a,b,c,) tengely 12m (a +b )

Kocka (élhosszúság a) Bármelyik 1 2

súlyponttengely 6 ma

Gömb (sugár R) Bármelyik 2 2

súlyponttengely 5 mR

Gömbhéj (igen vékony, sugár R) Bármelyik 2 2

súlyponttengely 3 mR

Ellipszoid (tengelyhosszúságok A c tengely 1

2a,2b,2c) m (a2 + b2)
5

Egyenes körkúp (alapkör sugara Szimmetriatengely 3 2

R, magasság h) 10 mR

# A & definíciójában nagyon fontos volt az a kitétel, hogy a & tehetetlenségi

nyomaték mindig az adott tengelyre vonatkozik! Miután pedig végtelen sok különböző
tengely képzelhető el, egy merev testre végtelen számú tehetetlenségi nyomaték
adható meg. Szerencsére: három tehetetlenségi nyomaték elegendő ahhoz, hogy a &-t
bármely tengelyre kiszámíthassuk.

# Egy merev test forgása történhet egy tetszés szerint választott rögzített ("csap-
ágyazott") tengely körül. Ennek igen fontos speciális esete, ha a rögzített tengely a
merev test tömegközéppontján halad át.

# Léteznek azonban olyan forgástengelyek is, amelyek közül a test a tengely

rögzítése nélkül is foroghat állandó szögsebességgel. Ilyenkor a test szabad tengely
körüli forgásáról beszülünk. Szabad tengely az, amelyre vonatkozóan a kényszererők
és ezek nyomatékai nullák.
 162

A tömegközépponton átmenő azon tengelyeket, amelyekre a vonatkozó tehetet-

lenségi nyomatéknak a tengely irányát kijelölő szögek függvényében lokális szélső
értéke van, fő tehetetlenségi tengelyeknek, az ezekre vonatkozó tehetetlenségi
nyomatékokat pedig fő tehetetlenségi nyomatékoknak nevezzük. Általános esetben 3
fő tehetetlenségi tengelyt találunk.



  
Egyes testek (pl. homogén gömb vagy kocka) minden, tömegközépponton átmenő
tengelyre vett tehetetlenségi nyomatéka egyenlő. Ilyen testekre az első fő tehetetlen-
ségi tengelyt rögzítve, a másik kettő erre és egymásra merőleges.

Határozzuk meg néhány egyszerű esetre, hogy milyen feltételek esetén lesz a merev
test egy adott forgástengelye szabad tengely!

Ennek érdekében tekintsük ezt a tengelyt rögzített tengelynek és vizsgáljuk a merev

test e rögzített tengely körüli forgását. Megállapítjuk, hogy a tengely rögzítéseinél
("csapágyainál") milyen kényszererők és forgatónyomatékok lépnek fel. Ezután
megkeressük azokat a feltételeket, amelyek fennállása esetén a kényszererők és
nyomatékaik eltünnek. Az ilyen feltételeknek eleget tevő tengelyek közül a merev test
nyilván valóban szabadon foroghat akkor is, ha a csapágyakat eltávolítjuk. Ezek a
tengelyek tehát a szabad tengelyek.

# Ha ismerjük a merev test három fő tehetetlenségi tengelyre vonatkozó fő tehe-

tetlenségi nyomatékát, ezekből a test bármely más, a tömegközépponton átmenő
tengelyre vonatkozó tehetetlenségi nyomatékát is meg tudjuk határozni a követ-
kező (itt nem bizonyított) összefüggés szerint:

&0%1'2'&1 cos2 0'3'&2 cos2 %'3'&2 cos2 1 (2.165)

ahol 04'%4'1 a forgástengelynek az "1", "2" és "3" fő tehetetlenségi tengelyekkel bezárt

szöge és &54'&64'&7 a fő tehetetlenségi nyomatékok.

# A nem tömegközépponton átmenő tengelyekre vonatkozó tehetetlenségi

nyomatékok meghatározásához az ún. Steiner–tétel nyújt segítséget: egy merev test
tetszőleges O ponton átmenő tengelyre vonatkozó & tehetetlenségi nyomatéka egyenlő
az S tömegközépponton átmenő, az előzővel párhuzamos tengelyre vonatkozó &S
tehetetlenségi nyomatéknak és m·s2–nek az összegével, ahol m a test tömege és s a két
tengely egymástól mért távolsága:

&'2'&S + m·s2 (2.166)

A Steiner–tétel egyszerűen belátható a 2.32. ábra alapján.

 163



  
2.32. ábra. A Steiner–tétel levezetéséhez

Legyen a két párhuzamos, az O és az S ponton átmenő tengely az xy síkra me-

rőleges és az S tömegközépponton átmenő tengelyt válasszuk a koordinátarendszer z
tengelyével egybeesőnek. Ekkor a 2.32. ábra jelöléseinek megfelelően a tö-
megközépponti koordinátarendszerbeli helyvektort itt rS–sel, az O kezdőpontú koor-
dinátarendszerbelit r–rel, a megfelelő tehetetlenségi nyomatékokat pedig &S-sel ill.
&-val jelölve
2
&S = +
* rSdm = +
* (x2 + y2)(dm)

* r2(dm) = +
&=+ * [(x–s)2 + y2](dm)

&s = +
* (x2 + y2)(dm) + s2 +
* (dm) – 2s +
* x (dm) (2.167)

Az utolsó tag zérus, hiszen nem más, mint a tömegközéppont x koordinátájának

állandószorosa. A (2.131) szerint a tömegközéppont koordinátájának x komponense:

1 N
x c = m $ mi x i
i=1
ami folytonos tömegeloszlás esetén
1
xc = m +
* x dm (2.168)

Ez pedig jelen esetben zérus, mivel választásunk szerint S a z tengelyen van. Tehát
(2.167)–ból (2.168) figyelembevételével következik a (2.169) Steiner–tétel:

&'2'&S + m·s2 (2.169)

 164

6. Példa. Határozzuk meg egy (első közelítésben merevnek tekintett)

kétatomos molekula szabad tengelyeinek helyét. Legyen az egyik atom tömege
m, a másiké M! Szimmetria okokból nyilvánvaló, hogy egy szabad tengely
vagy egybeesik a molekula tengelyével, vagy arra merőleges. Vegyünk fel egy,
a molekula tengelyére merőleges tengelyt (ld. 2.33. ábra), és vizsgáljuk a



  
molekula forgását e tengely körül!

Az m illetve M tömegű atom xm ill. xM sugarú körpályán tartásához

Fm = m xm !2

FM = M xM !2

nagyságú, a forgástengely felé mutató erő kell. Miután az ábra szerint

xM = d–xm:
FM = M(d–xm)!2

2.33. ábra. Segédábra a 2. példához

Ha az xm tengelyt úgy választjuk meg, hogy az ellentétes irányú Fm és FM

erők egyenlőek legyenek, akkor a forgástengelyre nem hat erő, vagyis a
megfelelő tengely szabad tengely lesz. Vagyis a szabad tengelyek távolsága az
m tömegű atomtól az
Fm = FM

m xm !2 = M(d–xm)!2

egyenletekből:
M
xm = m+M d
 165

ami éppen a tömegközéppontot adja. A kétatomos molekula szabad tengelyei

tehát a tömegközépponton átmenő és a molekula tengelyére merőleges
tengelyek. Ezenkívül a molekula tengelye maga is ilyen szabad tengely lesz,
hiszen az atomok forgása során erre a tengelyre sem hat erő.



  
7. Példa. Forogjon egy azonos atomokból álló kétatomos molekula a két
atomot összekötő szakasz felező merőlegese, mint tengely körül. Számítsuk ki
a rendszer tömegközéppontra vonatkoztatott eredő tehetetlenségi nyomatékát,
ha a pontszerűnek tekintett két atom tömege m, és a köztük lévő távolság x.

Megoldás:

A 2.34. ábra jelöléseit használva az eredő tehetetlenségi nyomaték (&R) a

következő:

:x=2 :x=2 x2 x2 1
&R = &1 + &2 = m 92< + m 92< = m 4 + m 4 = 2 mx2
8 ; 8 ;

2.34. ábra. Segédábra a 3. példához

Számszerűen egy O–O azaz O2 molekulára: az oxigénatom tömege

m = 2,6·10–26 kg, az oxigénatomok távolsága rezgési alapállapotban
x = 1,21·10–10 m. Következőleg

&O2 . 1,90·10–46 kg m2

Összehasonlításul a spektroszkópiai adatokból számolt érték

–46 2
1,94·10 kg m , ld. 4.5. pontot!

Megjegyzés: A példában az atomok kötését merevnek tekintettük. A

valóságban a rotációt a két atom egymáshoz viszonyított rezgése
(ld.2.5.3.pontot) befolyásolja: az összenergia növekedésével a két atom átlagos
távolsága (itt : x) nő!
 166

8. Példa. Az r sugarú, m tömegű henger vízszintes, érdes hasábon fekszik.

A > súrlódási tényező 0,1. A hasábot a henger tengelyére merőleges irányban
vízszintes a gyorsulással mozgatjuk. Határozzuk meg a nagyságát úgy, hogy a
henger a hasábon még éppen ne csússzék meg.



  
Megoldás: Az ábrán látható hengerre ható erők alapján a henger
mozgásegyenletei a bejelölt koordinátarendszerben (Fny = nyomóerő;
Fs = súrlódási erő):

d2x
m dt2 = Fs

d2y
m dt2 = Fny – mg = 0

d2@
?' 2 = Fs · r
dt

Segédábra az 5. példához. A merev test mozgásegyenletének alkalmazása.

A súrlódás határesetében: Fs = >Fny = >mg. Ha nincs megcsúszás, akkor az

A pont tangenciális, vízszintes irányú gyorsulása éppen a hasáb a
gyorsulásával egyenlő:

d2x d2@
dt2 + dt2 = a

d2 x d2x
m dt2 = Fs = >mg A dt2 = >g

1
Mivel ? = 2 mr24'az Fs -t kifejezve:

1 2 d2@ d2 @
mr 2 = >mg A r
2 dt dt2 = 2>g
 167

A kiszámított fenti értékeket ( x )-ba behelyettesítve:

d2 x d2@ m
a= 2 +r 2 = >g + 2'>g = 3'>g = 0,3 g = 3,943 2
dt dt s



  
9. Példa. Merőleges falszögletbe támasztott rúd elcsúszását a rúd alsó
végéhez és a falhoz kötött, a talajon fekvő vízszintes fonál akadályozza meg.
A rúd a függőleges fallal 31o-os szöget zár be. A fal és a talaj tökéletesen síma
(ld. az a) ábrát). A rúd súlya 200 N. Mekkora erő feszíti a fonalat, és mekkora
erővel nyomja a rúd a talajt, illetve a falat? (g=10 m/s2/

Segédábra a 6. példához.

Megoldás: A ható erők (ld. a b) ábrát): F1 = a rúdra a talaj által kifejtett erő;
F2 = a fal által a rúdra kifejtett erő; F3 = Ff = a fonál által a rúdra kifejtett erő;
F4 = G = a rúdra ható nehézségi erő.

Az egyensúly feltételei

4 4 4
$ Fix = 0; $ FiY = 0; $ Mi = 0;
i=1 i=1 i=1

Ezek közül: F1x = 0; F2x = 0; F3x = –Ff; F4x = 0;

F1y = F1; F2y = 0; F3y = 0; F4y = –G;

Ezekkel: $ F1x = F2 – Ff = 0 $ F1y = F1 – G = 0

A rúd talajjal érintkező pontjára a forgatónyomatékok:

d
$ M = M2 + M4 = F2d cos 0 – G sin 0 = 0
2
 168

Az egyensúly feltételeit tartalmazó három egyenletből:

G
F1 = G és F2 = Ff = 2 tg 0



  
Így

F1 = Ftalaj = 200 N, Ffonal = Ffal = 60 N

10. Példa. Két R sugarú m tömegű gömb helyezkedik el egy súlytalannak

tekinthető merev rúd két végén. A gömbök középpontjai 2r távolságra
vannak egymástól. Határozzuk meg a két gömb tehetetlenségi nyomatékát a
rúd felezőpontjain átmenő, arra merőleges forgástengelyre vonatkozóan.

Megoldás: Bármelyik gömb tehetetlenségi nyomatéka a súlypontján

átmenő forgástengelyre nézve:

2
?s = 5 mR2

A Steiner tételt felhasználva a súlyponton átmenő tengelytől r távolságra

lévő forgástengelyre vonatkozó tehetetlenségi nyomaték bármelyik gömbre

2
?' = 5 mR2 + mr2

A két gömb együttes tehetetlenségi nyomatéka tehát

:4 =
? = 2?' = 95 R2 + 2r2 < m
8 ;
 169

2.4.5. A merev test haladó ill. forgó mozgására

vonatkozó megfelelő mennyiségek összefoglalása
2.3. Táblázat
Merev test



  
Haladó (transzlációs) mozgás Forgó mozgás rögzített tengely körül

koordináta (r) szög (@)

elmozdulás (dr) @)
szögelfordulás (d@

: dr= : @=
d@
sebesség 9v = dt < szögsebesség 9! = dt <
8 ; 8 ;

: dv d2r= : !=
d!
gyorsulás 9a = dt = dt2 < szöggyorsulás 9% = dt <
8 ; 8 ;

erő (F) forgatónyomaték* (MF)

tömeg (m) tehetetlenségi nyomaték* (&)

mozgásegyenlet: mozgásegyenlet:*
(K)
$ Fi = mr̈c $ Mi = &%%

kinetikus energia: kinetikus energia* (ld. 2.5.1. pont):

1 1
Ek = 2 mv2 Ek = 2 &!
!2

impulzus (p) impulzusmomentum (L)*

impulzustétel impulzusmomentum–tétel*

impulzusmegmaradási tétel impulzusmomentum-megmaradás tétel*

Megjegyzés: A *-gal jelölt mennyiségek és tételek egy tömegpontra is értelmezhetők;

Pl. az MF mennyiség ilyenkor a tömegpontra ható erő vonatkoztatási pontra megadott
nyomatéka, amit ez esetben célszerűbb erőmomentumnak nevezni. (Természetesen
egy tömegpont forgómozgást nem végezhet, ezért a vonatkoztatási pont nem lehet
azonos magával a tömegponttal.)
 170

2.5. AZ ENERGIA

# Ha egy tömegponton vagy merev testen egy erő munkát végez, két határeset
lehetséges: a) a munkavégzés kizárólag a test sebességének megváltoztatására



  
fordítódik; b) a munkavégzés kizárólag a test erőtérbeli helyzetének megváltoztatására
fordítódik.

E két határeset közötti általános esetben a testnek a munkavégzés hatására mind

erőtérbeli helyzete, mind sebességének nagysága megváltozik; gondoljunk egy
szabadon eső vagy egy rezgő mozgást végző testre.

Kimutatható (ld. 2.5.1. pontot), hogy ha egy erő munkája kizárólag a test sebessé-
gét (nevezzük: sebességállapotát) változtatja meg, akkor — függetlenül a két
sebességállapot közötti mozgás gyorsulásától (pl. attól, hogy a két sebességállapot
közötti átmenet állandó vagy változó gyorsulással, állandó vagy változó erő hatására
megy végbe) és a megtett úttól — a befektetett munka egy, a sebességállapotra
jellemző fizikai mennyiség (a kinetikus energia) megváltoztatására fordítódik.

Tapasztalati tény, hogy vannak olyan erőterek, amelyekben az erő által végzett —
az erőtérbeli helyzet megváltoztatására fordított — munka független a munkavégzés
során befutott pályától, úttól és kizárólag a kezdeti és véghelyzet függvénye. Az ilyen
erőtereket konzervatív erőtérnek* nevezzük. Az erőtér ellenében az erőtérbeli helyzet
megváltoztatására végzett munka a konzervatív erőterekben az erőtérbeli helyzetre
jellemző fizikai mennyiség (a potenciális energia) megváltozására fordítódik (ld.
2.5.2. pontot).

Utóbbi esetben igaz tehát, hogy az adott munkavégzés nagysága megegyezik egy-
egy, a test vég- és kezdeti helyzetére (állapotára) (a sebesség- ill. erőtérbeli helyzetre
(állapotra)) jellemző mennyiség különbségével. Ezen jellemzők csak a test sebes-
ségállapotától ill. pillanatnyi helyzetétől függenek, tehát útfüggetlen állapotjelzők.

Beláthatjuk (ld. alább), hogy mindkét utóbbi mennyiség az energia egy-egy válfaja.

# Az energia középiskolában megismert definíciója igen közel áll e mennyiség

köznapi fogalmához:

Az energia a rendszerek (testek) munkavégzőképessége.**

* A nem konzervatív erőterekről ill. erőkről ld. a 2.5.4. pontot!

** A definíció bizonyos mértékig pontatlan: 1.) az energiaváltozás adja meg a munkavégzést; 2.) a
fizikai rendszerek belső energiája (ld. 1.2.2. pontot és a 2.5.5. pontot) (mint azt a termodinamika
II.főtétele kimondja) nem alakítható át teljes egészében munkává (ld. 5. fejezetet, az ott tárgyalt
pontosításokkal).
 171

A kinetikus (mozgási) ill. a csak konzervatív erőtérben értelmezhető a potenciális

(helyzeti) energia egyaránt a rendszer (test) valamilyen állapotára (a sebesség- ill.
helyzetbeli állapotra) jellemző állapotjelzőnek tekinthető.

Konzervatív erőtérben (ha a testre csak konzervatív erők hatnak) az egész test (ld.
2.5.3. pont) kinetikus és potenciális energiájának összege (melyet az egész test



  
mechanikai energiájának nevezünk) állandó, azaz a mechanikai energia megmarad.
Ez a kísérleti tény a konzervatív erőtér jellemzőivel a mechanika egyenleteiből le is
vezethető (2.5.3. pont).

Az energia más típusaival, pl. a belső energiával (2.5.5. pont), az elektromágneses

energiával (ld. 6.1.7. ill. 6.3.3. pontokat) külön pontokban foglalkozunk. Az ener-
giával relativisztikus tárgyalásban a 2.6. pontban foglalkozunk.

Nem konzervatív erőterekre a potenciális energia nem értelmezhető, a mechanikai

energia megmaradása nem érvényes (ld. 2.5.4. pont).

2.5.1. A kinetikus (mozgási) energia és a munkatétel.

Forgó testek kinetikus energiája

# Induljunk ki a második Newton-egyenlet tömegpontra felírt (2.68) alakjából:

..
m·r = F
.
Skalárisan beszorozva r-al:
.. . .
mrr = F·r (2.170a)

:1 . =
Vegyük észre, hogy a (2.170a) baloldala az 92 mr2< mennyiség idő szerinti
8 ;
differenciálhányadosával egyenlő (összetett függvény differenciálhányadosa!):

d :1 . 2= 1 d .2 1 . ..
dt982 mr <; = 2 m · dt(r ) = 2 m·2r·r (2.170b)

és helyettesítsük eredményünket a (2.170a) baloldalába. Integráljuk az így átalakított

(2.170a) egyenlet mindkét oldalát az idő szerint!

t t
: d :1 . == .
* 98dt982 mr2<;<;dt = +
+ * Frdt (2.171a)
o o

A (2.171a) jobboldali integrált változócserével számolhatjuk ki. A differenciál-

.
hányados definíciója alapján, a dr = rdt összefüggés felhasználásával
 172
t r(t)
.
* F·r·dt = +
+ * Fdr = W (2.171b)
o ro

hiszen a jobboldalban az F erő W = B Fdr munkájára ismerhetünk (ld. (2.113b)).



  
A (2.171) baloldalán az integrálás elvégzése után kapott

1 . 1 . 1 1
/Ekin C 2 mr2(t) – 2 mr2(0) = 2 mv2(t) – 2 mv2(0) (2.171c)

kifejezés a tömegpont mozgási- vagy kinetikus energiája megváltozása, mely az erő

tömegponton végzett gyorsító munkájának következménye, eredménye.

/ .
Definiálhatjuk a v = r sebességgel mozgó tömegpont kinetikus energiáját is:

1 .2 1
Ekin C 2
2 mr = 2 mv (2.172)

A kiintegrált (2.171b) kifejezést a (2.171c) felhasználásával felírva a tömegpontra

vonatkozó munkatételt kapjuk:
'''/Ekin = W (2.173)

amely szavakban a következőképpen fogalmazható meg:

A tömegpont kinetikus energiájának megváltozását a reá ható erők

eredőjének munkája okozza.
(Ez a tömegpontra vonatkozó munkatétel.)

# Pontrendszer esetén az i-edik tömegpontra felírt (2.124a) egyenletből kell

kiindulnunk:
d2r N
(K)
m dt2i = $ Fij + Fi i=1,2,...,N
j=1
jDi

Ezt az egyenletet skalárisan megszorozva r·i-tal és i-re összegezve:

N . N N . N (K) .
$ mirir̈i = $ $ Fijri + $ Fi ri (2.174)
i=1 i=1 jD1 i=1

Kiintegrálás után a (2.171a) analógiájára a (2.174) baloldalán a pontrendszer teljes

kinetikus energiájának megváltozása áll:

1 N 2 1 N 2
/Ekin C
2 $ m iv i (t) – 2 $ m iv i (0) (2.175)
i=1 i=1
 173

A (2.174) jobboldalának első tagja a belső erők munkáinak összege,* míg a második
tag a külső erők összmunkája, tehát (2.174) az alábbi alakot ölti:

/Ekin = Wbelső + Wkülső (2.176)

Ez a pontrendszerekre vonatkozó munkatétel:



  
A pontrendszer mozgási energiájának megváltozása egyenlő a külső és
belső erők munkájának összegével.

Pontrendszerekre a kinetikus energia definíciószerűen:

1 N 2
Ekin C 2 $ mivi (2.177)
i=1

mely két tag összegére bontható (ld. (2.178)): az i-edik tömegpont helyvektorát felír-
hatjuk a tömegközéppont rc helyvektora és a tömegközépponthoz képest elfoglalt
helyzetét megadó ri' vektorok összegeként:

ri = rc + ri' (2.178a)

Idő szerint differenciálva

vi = vc + vi' (2.178b)

ahol v'i az i–edik tömegpontnak a tömegközépponthoz viszonyított sebessége; ezzel

N 2 N 2 N N N
2Ekin = $ mivi = $ mi(vc+v'i)2 = $ mivc + $ mi(v'i)2 + $ mi 2vcv'i
i=1 i=1 i=1 i=1 i=1
A legutolsó összeg:
N :N =
$ mi2vcv'i = 9 $ miv'i< 2vc = 0
i=1 8i=1 ;

N d N
mivel $ miv'i = dt $ mi r·i' , ez pedig nem más, mint a tömegközéppont hely-
i=1 i=1
vektorának sebessége a tömegközéppontba helyezett origójú vonatkoztatási rend-
szerben, ami nulla. Tehát
1 2 1 N 2
Ekin = 2 mvc + 2 $ miv'i (2.177a)
i=1
N
ahol m = $ mi.
i=1

* A belsõ erõk munkája az energia kifejezésben nem nulla!

 174

Vagyis a pontrendszer mozgási energiája (nem relativisztikusan) a

rendszer, mint egész mozgási energiájának és a belső, tömegközépponthoz
rögzített vonatkoztatási rendszerbeli mozgásokhoz tartozó kinetikus
energiáinak összege.



  
Tegyük fel, hogy egy pontrendszer minden pontja egy adott tengely körül !
szögsebességgel forog. A rendszer mozgási energiája:

1 N 2
Ekin = 2 $ mivi
i=1

2 2
ahol mindegyik vi = vi -es tag a (2.16b) összefüggés alapján (ri !)2 –tel helyet-
tesíthető:
1 N 2 1:N 2=
Ekin = $ miri !2 = 9 $ miri < !2
2 2
i=1 8i=1 ;

ahol az ri most az i–k tömegpont tengelytől mért távolságát jelenti. Ez pedig a

tehetetlenségi nyomaték (2.164a) definíció egyenlete alapján az

1
Ekin = &!
2 !
2 (2.179)

alakba írható, ahol & a rendszernek adott tengelyre vonatkozó tehetetlenségi nyo-
matéka.

1. Példa. Írjuk fel egy kétatomos molekula Erot forgási kinetikus

energiáját általános esetre!

Megoldás: A 2.4.4. szakasz 2. példában megmutattuk, hogy kétatomos

(pontszerű atomokból álló) molekula egy gáztérben az u.n. szabad
forgástengely körül foroghat ! szögsebességgel. Ezt az általános irányú
szögsebességvektort felbonthatjuk (megadhatjuk) az ilyen rendszerre
lehetséges két, egymásra merőleges, tömegközépponton átmenő
főtengelyekkel párhuzamos !1 és ! 2 összetevőkre, azaz

! = !1 + !2

Felhasználva a modellre a 3. példában kiszámolt ?R tehetetlenségi

nyomatékot, a (2.179) egyenlet alapján

1
!1 + ! 2)2
Erot,kin = ?R (!
2

(Itt felhasználtuk, hogy a két főtengelyre a ?R beláthatóan azonos.) Mivel

(felhasználva, hogy !1 ( ! 2 -re).
 175
2 2 2 2
!1 + ! 2)2 = !1 + !2 + 2!
(! !1 !2 = !1 + !2

következik, hogy

1 2 2
Erot,kin = 2 ?R ( !1 + !2) (2.179a)



  
Ha a gázban levő molekulák halmazára alkalmazzuk a (2.179a) kifejezést,
2 2 2 2
!1 ill. !2 helyett E !1 F ill. E !2 F irandó.

# Megjegyzések:

1.) A kinetikus energia SI egysége: a joule, 1 J = 1 N·m = 1 W·s. A kinetikus ener-

gia definiciójából következően mindig pozitív, skalár mennyiség.

2.) A kinetikus energia fenti definíciója egyenértékű a kinetikus energiának a moz-

gó test munkavégzőképességével kapcsolatos elemi definíciójával: egy m tömegű és v
sebességű test (a munkatétel alapján) addig képes munkavégzésre, amíg teljesen le
nem fékeződik; az ennek során végzett teljes munka éppen egyenlő a test Ekin
kinetikus energiájával.

3.) Az Ekin kinetikus energia nem konzervatív erők esetén is definiálható.

4.) A relativisztikus mozgás kinetikus energiájáról ld. a 2.6.2. pontot.

2.5.2. A konzervatív erőtér fogalma és jellemzői. A

potenciális (helyzeti) energia. A potenciál.

2.5.2.1. A konzervatív erőtér fogalma. A potenciális energia. Konzervatív

erőterek jellemzői

Az olyan tulajdonságú erőtereket, amelyekben egy, az erőtér hatása alatt

álló testen általunk (az erőtér ellenében) végzett munka útfüggetlen és csak
a test kezdeti- és véghelyzetétől függ, konzervatív erőtérnek nevezzük.

Könnyen belátható, hogy egy tetszőleges ro vonatkoztatási pontot lerögzítve, az

ilyen erőteret a tér minden r helyvektorú pontjában jellemezhetjük azzal az erőtér által
a testre kifejtett erő ellenében végzett munkával, amit akkor végzünk, ha egy
eredetileg ro-ban nyugvó nyugalomban lévő meghatározott tömegű pontszerű testet az
r helyvektorú pontba mozgatunk.

A mozgatás során végzett munka nemcsak az általunk kifejtett erő, hanem az erőtér
által a testre gyakorolt F erő segítségével is kifejezhető. Ha ugyanis a testet egyenletes
sebességgel mozgatjuk, akkor a reá ható eredő erő a Newton–axiómák miatt nulla, így
mozgás során az általunk kifejtett erő és az erőtértől származó erő mindig egyenlő
 176

nagyságú és ellentétes irányú. Ilyen esetben az általunk végzett munka szinoním

fogalmaként az "erőtér ellenében" végzett munkáról szoktunk beszélni.

A konzervatív erőtér által a testre kifejtett F erő ellenében végzett munka



  
Epot(r) = W(–F) = – +
* F dr (2.180)
ro

Az Epot(r) előjeles skalár mennyiséget a test ro pontra vonatkoztatott

potenciális energiájának nevezzük (SI egysége a joule)

amikor is
Epot(ro) = 0 (2.180a)

Egy tömegpontrendszer potenciális energiájának meghatározásához mind a külső

erőtérbeli, mind pedig a pontrendszert alkotó tömegpontok által létrehozott erőtérbeli
potenciális energiát ki kell számítanunk. Newton IV. axiómája szerint a pontrendszer
bármely kiválasztott tömegpontjára a többi tömegponttól ható eredő erő pontpárok
erőhatásainak eredője lesz.

Ha két tömegpont erőtér közvetítésével hat kölcsön, akkor bármelyikük tekinthető a

tér forrásának; a potenciális energiát erőtér útján kölcsönható pontpárra is (2.180)
alapján kell meghatároznunk, de ezt a potenciális energiát ez esetben két pontból álló
rendszer potenciális energiájának kell tekinteni.

Egy tömegpont tömegpontrendszerbeli teljes potenciális energiáját az illető

tömegpontot tartalmazó pontpárok ugyanarra az ro vonatkoztatási pontra vett
potenciális energiáinak összege adja meg. Az i-dik tömegpontot kiválasztva a többi
tömegpontot tekintjük a pontrendszer elemei között fellépő erőtér forrásának. Ehhez
adódik hozzá egy esetleges külső erőtértől származó erő. A (2.180)-ben szereplő erő
N N
(K)
ekkor F = $ Fij + $ Fi és így az i-dik tömegpont ro-ra vonatkoztatott
j=1 i=1
iDj
potenciális energiája:

Epot,i(r) = – + : $ Fij + Fi = dr
N
(K)
(2.181a)
G 9j=1 <
* 8 iDj ;
ro
ami átírható az

(b) (K)
Epot,i(r) = –(Wi + Wi ) (2.181b)

alakba, ahol a b ill. K felső index a belső ill. külső erők munkáját jelenti az ro pont és
az r pont között.
 177

A teljes pontrendszer potenciális energiájának kiszámításakor a (2.181a)

összegzést valamennyi i=1,2,...N pontra ki kell terjeszteni, de ennek során minden
pontpárt csak egyszer szabad figyelembe venni (tehát a első erők munkáinak összegét
osztani kell kettővel; ellenkező esetben pl. az 1. és 2. pont esetében a kölcsönhatást
akkor is figyelembe vennénk, amikor az 1. pont potenciális energiáját számítjuk, és
akkor is, amikor a 2. pontét). Ennek megfelelően eljárva egy teljes tömegpontrendszer



  
ro-ra vonatkoztatott Epot,tpr(r) potenciális energiája:

Epot,tpr(r) = – + J2 $ $ Fij + $ Fi M dr
1 N N N (K)
(2.182a)
GI i=1 j=1 i=1 L
*H iDj K
ro
ami nem más, mint
:1 =
Epot,tpr C – 92 W(b) + W(K)<
8 ;

1 N (b) (K)
Epot,i(r) = – 2 $ Wi + WI (2.182b)
i=1

Vagyis kölcsönható pontrendszer esetén még külső erőtér mentes esetben is

beszélhetünk a rendszer potenciális energiájáról.

# A potenciális energia kiszámítása során a munkavégzés előjelét az szabja meg,

hogy milyen az erő és az elmozdulás relatív iránya (ld. 2.3.5. pont).

A potenciális energia esetében akkor maradunk azzal a

termodinamikában bevezetett konvencióval összhangban — amely
szerint egy rendszeren általunk végzett munka pozitív, ha az a
rendszer energiáját növeli — ha a rendszer potenciális energiáját az
erőtér által kifejtett erő ellenében végzett munkával definiáljuk.

Az erőtér által kifejtett erő munkája viszont akkor pozitív, ha a test az erő irányába
mozdul el (ilyenkor potenciális energiája csökken) és negatív, ha a test az általunk
kifejtett erő hatása alatt az erőtér által kifejtett erő irányával ellentétesen mozdul el
(ekkor viszont a rendszer potenciális energiája nő).

Ez indokolja a (2.180)–(2.182) egyenletekben szereplő negatív előjelet!

 178

2. Példa. Mekkora a Föld – Hold rendszer gravitációs potenciális

energiája? A Föld – Hold átlagos távolságot vegyük r = 3,82 ·108 m-nek.

Megoldás: a) Arra a kérdésre adunk választ, hogy mekkora a Hold



  
potenciális energiája a Föld gravitációs terében, ha vonatkoztatási pontnak a
Hold potenciálját a végtelenben vesszük nullának. Ekkor egyszerűen
alkalmazzuk a (2.185b) képletet:
24 22
mF mH –11 5,98·10 ·7,36·10
Epot (Hold) = – ! = – 6,67·10 8 = – 7,68·1028 J
r 3,82·10

Megoldás: b) Úgy is meg lehet ezt az energiát határozni, hogy

kiszámoljuk a Föld energiáját a Hold terében és ehhez hozzáadjuk a Hold
energiáját a Föld terében, majd az eredményt elosztjuk kettővel (mert ebben a
(2.182a) szerinti számolásban mindkét égitestet kétszer vettük figyelembe!).
Így tehát

1$ m m m m ' m m
Epot (F–H) = – 2 # ! Fr H + ! Fr H& = – ! Fr H
" %

Az a) és b) megoldás azonos eredményre vezet.

( Egy próbatöltést (próbatömeget) az erővonalak mentén mozgatva a testen

munkát végzünk, illetve a térrel munkát végeztetünk attól függően, hogy a töltést
(tömeget) milyen irányban mozgatjuk.

Ha egy ponttöltés (tömegpont) által keltett erőteret vizsgálunk, megállapíthatjuk,

hogy ebben az erővonalak mindig töltésből (tömegből) indulnak és töltésben (tömeg-
ben) vagy a végtelenben végződnek.

Minden mozgást felbonthatunk ugyanis az erővonalakkal párhuzamos, illetve azok-

ra merőleges összetevőkre, és a munkavégzéshez csak az erővonalakkal párhuzamos
komponensek járulnak hozzá. Minthogy a ponttöltés erőterében a térerősség csak az
erőtér centrumának választott ponttöltés nagyságától és az attól való távolságtól függ,
— zárt görbén mozogva pontosan ugyanannyit kell távolodnunk kiindulási helyünktől,
mint amennyit közeledünk hozzá; a távolodáskor illetve közeledéskor végzett munka
nagysága azonos, előjele pedig ellentétes,* tehát konzervatív erőtérben a zárt görbén
végzett teljes munka nulla (ld. 2.35. ábrát).

Azt felhasználva beláthatjuk, hogy egy rögzített kiindulási és végállapot között

végzett munka nagysága ilyen erőtérben független attól az úttól, amelyen egyik
állapotból a másikba jutunk. Ha ugyanis a kiindulási és végállapot között két kü-

* Hiszen az F·dr kifejezés előjele megváltozik, ha dr előjele változik.

 179

lönböző utat veszünk fel, az egyik irányának megfordításával egy zárt görbét kapunk,
melyen a végzett munka nulla. A munkavégzés nagysága viszont független az út
irányítottságától (ld. előző lábjegyzetet). Vagyis az első úton odafelé ugyanakkora
munkát végeztünk tér ellenében, mint amennyit a tér végez a második úton visszafelé
haladva.



  
2.35. ábra. Konzervatív erőtérben bármely zárt görbén (a bejelölt utakon
a nyíl az út irányát jelenti) végzett munka nulla. Legyen E az elektromos
térerősség és a bejelölt (1)–(2)–(3)–(4)–(1) úton vigyünk körbe egy pozitív
töltést. Az ábra belsejébe egy másik utat is bejelöltünk és megmutattuk,
hogy pl. egy ellipszis alakú út hogyan bontható F-re merőleges és
párhuzamos szakaszokra.

A fentieket matematikailag úgy fogalmazhatjuk meg, hogy egy ponttöltés terében

egy tetszőleges* zárt g görbére

*
o E(r) dr = 0
) (2.183)
g

ahol az integráljelre írt kör a g görbe zártságára utal és E az erőtér térerősségének vek-
tora.

Azon erőtereket, amelyekben bármely zárt görbére nézve *

o E dr = 0
)
g
konzervatív erőtereknek nevezzük.

Ez a megfogalmazás ekvivalens a 2.5. pont bevezetőjében megadottal. A (2.183)

egyenlettel kifejezett ismérv a konzervatív erőterek alaptulajdonsága. Az ilyen és
csak az ilyen tulajdonságú erőterekre definiálható potenciális energia ill. (ld. a

* Azaz: ha csak egy olyan (g) görbe is húzható az erőtérben, amelyikre (2.183) feltétel nem teljesül, az
erőtér nem konzervatív!
 180

2.5.2.2. pontot) potenciál. Megfordítva az erőterek konzervatívak, ha rájuk nézve

definiálható potenciális energia ill. potenciál, azaz ha az erőtér "potenciálos".

( Ezzel szemben pl. azokban az erőterekben, amelyekben az erővonalak ön-

magukba záródnak (ilyenek pl. az árammal átjárt vezető B indukcióvektorának erő-
vonalai), a (2.183) nem áll fenn: egy zárt erővonalon végighaladva a végzett munka



  
nem nulla, hiszen F és dr relatív iránya a mozgás során nem változik (ld. 2.36a. ábrát).

2.36. ábra. a.) Olyan erőtér, amelyben az erővonalak koncentrikus körök. A

nyilak az erő ill. az elmozdulás irányát mutatják. Egy testet az ilyen erőtérben
az erővonalak mentén mozgatva egy teljes kör megtétele után a teljes munka
nem nulla, mivel a teljes munka az ilyenkor mindig azonos előjelű F·dr elemi
munkák összege; ez pozitív vagy negatív aszerint, hogy a zárt erővonalak
mentén a test az erő irányával megegyező, vagy azzal ellentétes irányban
mozog. b.) Nem konzervatívak a párhuzamos erővonalakkal jellemezhető
inhomogén erőterek sem.

Az ilyen tulajdonságú erőtér nem konzervatív. Ahhoz azonban, hogy egy erőtér
ne legyen konzervatív, nem szükséges, hogy erővonalai önmagukba záródjanak (ld.
2.36b. ábrát).

A nem konzervatív erőterekről és erőkről a 2.5.4. pontban szólunk.

( A potenciális energia skálájának nullpontja (vonatkoztatási pontja) önkényesen

választható, adható meg; ha azonban megválasztottuk, választásunkat egy számításon
belül következetesen kell alkalmaznunk. Az önkényes választhatóság azon alapul,
hogy mindig csak energiaváltozások mérhetők, ezekre vonatkozóan viszont
 181

fennáll,* hogy

r2 r2 - r1 0
Epot,2 – Epot,1 = – * * ,– * /
) F dr = – ) F dr –
, ) F dr
/
(2.184)
r1 r(vonatk.) + r(vonatk.) .



  
Ha tehát két pontra ismerjük azok vonatkoztatási pontra vonatkozó Epot,1, ill Epot,2
potenciális energiáját, ezen adatokból mindig kiszámítható a két pont közötti
1Epot = Epot,2 – Epot,1 potenciális energiakülönbség is.

A potenciális energia vonatkoztatási pontját (ahol a potenciális energia nulla) te-

1
hát tetszőlegesen választhatjuk meg. Az r2 -től függő erők esetén a vonatkoztatási pon-
tot nem célszerű a teret létrehozó Q ponttöltés ill. M tömegpont helyén felvett r=0
pontba helyezni, mivel ebben az esetben minden pontban végtelen értékű potenciális
energiát kapnánk.**

Az elektrosztatikus és gravitációs erőtereknél a vonatkoztatási pontot gyakran*** a

tér forrásától végtelen távoli pontba helyezzük.

Ilymódon a gravitációs erőtérre (ld. (2.142) egyenletet)

r
* - Mm r0
Epot(r) = – 2 ,–! r2 r / dr (1.185a)
) + .
r(vonatk.)=3

az erő konzervatív jellege miatt (ld. 2.3.4. pontot) felvehetünk egy olyan utat, amelyen
r || dr-el, azaz r dr = r dr, és így:

r r
* Mm - Mm0 Mm
Epot(r) = 2 ! r2 dr = – ,! r / = – ! r (2.185b)
) + .
r(vonatk.)=3 3

alakúnak adódik.

* Bármely határozott integrálra fennáll, hogy

r2 r(vonatk.) r2 r1 r2
*
) F dr = *
) F dr + *
) F dr = – *
) F dr + *
) F dr
r r 1 r(vonatk.) r(vonatk.) r(vonatk.)
1

r
** Ekkor pl. (2.185) – -! Mm0 = –! Mm + ! Mm , azaz végtelen értékű lenne.
+ r .o r r
r=o

*** "Gyakran", mert pl. egy töltött végtelen huzal, vagy egy kondenzátor potenciáljának
kiszámításánál ez nem lenne megvalósítható, vagy nem lenne célszerű (ld. 6.1.4. pontot).
 182

Ugyanez ponttöltés elektrosztatikus erőterében (vákuumban)

r
* - 1 Qq 0 1 Qq
Epot(r) = – 2 , r2 / dr = (2.186)
) +445o . 445o r
r(vonatk.)=3



  
3. Példa. Határozzuk meg egy test gravitációs térből származó potenciális
energiáját a Föld felszínének közelében! A vonatkoztatási pont legyen a
végtelenben!

Egy kis h magasságra emelve egy testet, potenciális energiája a

1Epot = Epot(R+h) – Epot(R)

értékkel nő meg, ahol R a Föld sugarát jelöli.

Mivel h << R, a 1Epot a potenciális energia megváltozása közelítőleg a

dE
1Epot 6 drpot 77 ·h
R

kifejezéssel egyenlő. A (2.185b)-ből, mindkét oldal differenciálásával

dEpot Mm
= ! R2
dr
R
Így
$!Mm'
1Epot 8 # R2 &·h (2.187)
" %

De a !M/R2 ugyancsak közelítőleg (ld. 2.81a) éppen a gravitációs gyorsulás

értéke a Földfelszínen. Ezt g-vel jelölve végeredményül a

1Epot 8 mgh (2.188)

ismerős képletet kapjuk.

( Megfordítva: a potenciális energiából az erőtérben ható erő kiszámítható.

Induljunk ki az
r
Epot = – *
) F(r) dr (ld.(2.180))
r(vonatk.)

definícióból! Ha F csak egy koordináta függvénye ("egydimenziós" eset), akkor

x
Epot = – * F(x) dx
) (2.189a)
x(vonatk.)
 183

Ilyen esetben az F erő mindkét oldal differenciálásával

dE
F(x) = – dxpot (2.189b)

azaz konzervatív erőtér esetében az adott pontban ható erő egyenlő a potenciális



  
energia adott helyen vett differenciálhányadosának (–1)-szeresével. (Ilyen esetet tár-
gyalunk a 2.40. ábrával kapcsolatos szövegben.)

Ha a probléma háromdimenziós, tehát az erő az x, y, z koordináta függvénye,

akkor az erő egyes komponenseinek meghatározásához a potenciális energia deri-
váltját komponensenként kell meghatároznunk; a megfelelő Fx, Fy, Fz erőkompo-
nensek a megfelelő deriváltak (–1)-szeresei:

9Epot 9Epot 9Epot

Fx = – , Fy = – , Fz = – (2.190a)
9x 9y 9z

9 9 9
(A , , jellel azt jelöltük, hogy miközben x, y, z szerint külön-külön derivá-
9x 9y 9z
lunk, a másik két koordináta konstans.)

Ezt a mérnöki gyakorlatban szokásos módon a három koordinátatengely irányába

mutató i, j és k vektorokkal az

- 9E 9E 9E 0
F(r) = – ,i pot + j pot + k pot/ (2.190b)
+ 9x 9y 9z .

alakban is felírhatjuk (ld. Függelék). A szögletes zárójelen belüli kifejezésnek külön

jelölése is van: grad Epot és a potenciális energia gradiensének nevezzük. Vagyis:

F(r) = –grad Epot (2.191)

4. Példa. Egy erőtérben az F = k r típusú centrális erő hat, ahol k egy

állandó, melynek negatív értéke vonzást, pozitív értéke taszítást jelent. Hatá-
rozzuk meg a potenciális energiát! Hogyan érdemes megválasztani a vonat-
koztatási pontot? (Az F = –kr eset a (2.100a) lineáris erőtörvény esete.)

Megoldás:

A potenciális energia az erővel kifejezve:

r
Epot = – *
) F(r)dr
ro

ahol ro a vonatkoztatási pontot jelenti. Így egy általános r helyen:

r
$ 1 1 2' 1
* k r dr = #– k r2 + k ro& = – k r2 + C
Epot = –)
" 2 2 % 2
ro
 184

ahol a C integrációs állandó meghatározható e vonatkoztatási pont meg-

választásával. Ha például r0 = 0-ban van a vonatkoztatási pont, akkor itt
Epot=0, és C=0. Így
1
Epot = – 2 kr2 (2.192)



  
5. Példa. Számítsuk ki, hogy mennyi egy q1 = 10–5 C töltéstől 0,5 m-re
lévő q2 = 10–4 C töltésű testnek a helyzeti energiája a q1 töltés elektromos
terében!

Megoldás:

Vegyük fel a koordinátarendszerünk x tengelyét a két töltést összekötő

egyenes mentén és a vonatkoztatási pontot a végtelenben. A (2.186) szerint

0,5
1 q1q2
Epot = – *
2 445 x2 dx = 9·109·10–9 ·2 = 18 J.
) 0
3

6. Példa. Mennyi a Föld felszínétől h = 10.000 km magasságban lévő 1

tonnás műhold gravitációs helyzeti energiája

a.) a végtelenhez,
b.) a Föld felszínéhez képest?

Megoldás:

A Föld sugara R 8 6370 km, tömege M 8 5,97·1024 kg és jelöljük a

műhold tömegét m-mel !

a.)

R+h
- Mm0 Mm 5,97·1024·103
Epot = ,– ! r / = –! R+h 6 –6,67·10–11 (6370+10000)·103 6 –2,43·1010 J
+ .
3

R+h
- Mm0 Mm Mm Mm h
b.) Epot = ,– ! r / = – ! R+h + ! R = !:R(R+h) 8
+ .R

5,97·1024·103
8 6,67·10–11 · 6370·103(6370+10000)·103 6 +3,81·103 J

Megyjegyzés: A mechanikai problémáknál a potenciális energiával való számítások a

célravezetőek. Az elektrosztatikában a potenciál alkalmazása kedvezőbb (ld. alább).
 185

2.5.2.2. A potenciál

A (2.185) ill. (2.186) kifejezések szerint a potenciális energia az m tömegű ill. q

töltésű testen (az erő, erőtér ellenében) végzett munkával egyenlő; mind az m, mind a



  
q ezekben az egyenletekben szorzótényezőként szerepel.

Válasszuk szét tehát az erőtérre és az erőtérbe helyezett testre jellemző

mennyiségeket!

Epot(r) = m ;(r) (gravitációs erőtérre) és Epot(r) = q ;(r) (elektromos erőtérre). Az

így bevezetett mennyiség a potenciál. Részletesebben kifejtve:

A tér egy r pontjában az erőtérbeli potenciál számértéke egyenlő azzal

a munkával, amit egy egységnyi tömegű testen (egységnyi töltésen)
végzünk az erőtér térerőssége ellenében, ha azt az önkényesen
választott vonatkoztatási pontból* az r pontba visszük.

Azaz, képlettel kifejezve, a vonatkoztatási pontot a végtelenben választva

r
;:= – *
) E dr (2.193)
+3

Például egy ponttöltés elektromos potenciáljára:

r r r
1 Q 1 -Q0 1 Q
;=– *
) E dr = – 445 * ) r2 dr = 445 ,+ r /. = 445 r
o o 3 o
+3 +3

A gravitációs potenciál esetében az Eg(r) (2.109) képlet felhasználásával analóg

járunk el. Az eredményeket egy tömegpont ill. ponttöltés gravitációs- ill. elektro-
sztatikus terére összefoglalva:

gravitációs tér elektromos tér

Potenciál M 1 Q
;(r) = –g r ;(r) = (2.194a,b)
44eo r

dimenziója [munka] [munka]

[;] = [tömeg] ill. [;] = [töltés] (2.195a,b)

SI egysége J $ J Ws VAs '

V, #C = As = As = V&
kg " %

* Itt is érvényes (ld. 2.5.2.1. pont), hogy célszerűségből, pl. a (2.194a,b) esetében legyen
r(vonatk.) = 3. De pl. egy egyenletesen töltött végtelen lemeznél nem a végtelenbe helyezzük a
vonatkoztatási pontot (ld. 6.1.4. pontot).
 186

Természetesen a potenciálra is vonatkoznak a potenciális energiára mondottak: ha

ismerjük két pont adott vonatkoztatási pontra vonatkoztatott potenciálját, akkor
mindig kiszámítható a két pont közötti potenciálkülönbség is.

A potenciális energiánál leírtak szerint a ; potenciál ismeretében kiszámítható az

erőtér térerőssége. Ha a ; potenciál csak az x-től függ:



  
d;
Ex = – dx (2.196)

Ha a ; potenciál r függvénye, akkor a térerősség egyes komponenseit (a potenciális

energiánál mondottaknak analógiájára) a következő kifejezések adják:

9; 9; 9;
Ex = – , Ey = – , Ez = – (2.197a)
9x 9y 9z

A (2.190b)-vel illetve (2.191)-el analóg kifejezések

- 9; 9; 9;0
E(r) = – ,i +j +k / (2.197b)
+ 9x 9y 9z .

E(r) = –grad ; (2.198)

7. Példa Ábrázoljuk a potenciálfüggvényt a Föld, illetve egy hidrogén

atommag esetében a távolság függvényében! Az ábrázolandó tartomány kez-
dődjön a Föld esetében a Föld felszínén, a hidrogén atommag (proton)
esetében válasszunk olyan tartományt, amelyik tartalmazza az alapállapotbeli
pályasugarat (ao 6 5,29·10–11 m, ld. Függeléket).
 187
;[J/kg]

-5 107 MF
; <r = > ? ! @
r



  
-2 108

-3 108

-4 108
10000 50000 r(km)
;[J/C]

250

200
1 q
150 ; <r = > @
4450 r
100

50
1 1021

1 10-11 9 10-11
r(m)
5 10-11
2.37. ábra. Potenciál a Föld gravitációs terében (a), illetve egy hidrogén
atomban (b)

A feladat megoldásához használjuk fel a (2.194a,b) képleteket.

Behelyettesítve a fenti egyenletekbe a számadatokat (MFöld = 5,97·1024 kg,
RFöld = 6370 km, q = e = 1,6·10–19 C) a 2.37. ábrán látható görbéket kapjuk.

8. Példa. A Föld belsejében a potenciál menete más. Milyen a potenciál

menete a Föld belsejében?

Ha a Földet egy homogén gömbnek tételezzük fel, akkor egy, a Föld

belsejében a Föld középpontjától r távolságban lévő pontban csak annak az
anyagmennyiségnek a gravitációs hatása jelenik meg, ami egy r sugarú
gömbön belül van. Így
M(r) 4r34 1
;(r) = – ! = –!:A ·
r 3 · r , ha r < RFöld
ahol
MFöld
A=4
3
3 RFöld 4
 188

és így
MFöld
;(r) = –! 3 · r2, ha r < RFöld (2.199)
RFöld



  
2.5.3. A mechanikai energia megmaradásának tétele.
"Potenciáldiagramok"

( Egy tömegpont esetére (ld. 2.171a,b):

t
2 d $1 2 r(t )
* # · 2'& dt = * F dr
mr (ld. (2.171a,b))
) dt "2 % )
t1 r(t1)

1
(2.171a,b) baloldalán az 2 mr·2 kinetikus energia (2.171c) megváltozása áll, míg
(2.171a,b) jobboldala az erőtér (!)

r1 = r(t1) és r2 = r(t2)

pontok közötti W12 munkavégzését adja meg. Konzervatív erőtérben ez a munkavég-

zés a potenciális energia segítségével is felírható; mivel a potenciális energia az
erőtér ellenében végzett munkával (ld. (2.180)) egyenlő, a (2.171a,b) jobboldalán
viszont az erőtér munkája áll, az előjel figyelembevételével:

W12 = –[Epot(r2) – Epot(r1)] (2.200)*

(2.171a,b) pedig az

1 1
mv 2(t ) – mv2(t ) = –E
pot(r2) + Epot(r1)
2 2 2 1

alakba írható, ahonnan v1=v(t1), v2=v(t2) jelöléssel, átrendezéssel a

1 2 1 2
mv 1 + Epot (r ) = mv 2 + Epot(r2) (2.201)
2 1 2

egyenletet kapjuk. Szavakban:

Konzervatív erőtérben a tömegpont kinetikus és potenciális energiájának

összege állandó. Ez a mechanikai energiamegmaradásának törvénye.

* A negatív előjel a W = –1E

pot miatt lép fel, mivel itt W az erőtér munkáját jelenti!
 189

9. Példa. Ejtsünk le egy testet a Földön h << R magasságból (ahol R a

Föld sugarát jelöli)! Mekkora sebességgel csapódik be a Földbe, ha a légellen-
állást és a Föld forgását elhanyagoljuk?

A test esése során a testből és a Földből álló rendszerre külső hatások



  
nem hatnak, ezért a rendszer energiája állandó. Mivel a nehézségi erőtér kon-
zervatív, a test esése során potenciális energiája kinetikus energiává alakul át,
miközben összenergiája állandó. A testnek h magasságban csak potenciális
energiája van; ennek értéke (ha a vonatkoztatási pontot a Föld felszínén
választjuk):
E = Epot(h) = mgh

Ha x távolságot már esett, akkor potenciális és kinetikus energiája

egyaránt van
1
Epot(x) = mg(h–x) Ekin(x) = 2 mv2

Mivel a h magasságban kezdősebessége nulla volt és g gyorsulással x-et esett

1
v = 2gx (hiszen v = gt és x = gt2), vagyis
2
1
Ekin = m · 2g · x = mgx
2
így
Epot + Ekin = mg(h–x) + mgx = mgh

és ez valóban megegyezik a kezdeti potenciális energiájával.

A földreérkezéskor csak kinetikus energiája van

v = 2gh

ami szintén egyenlő a kezdeti potenciális energiájával:

1
Ekin = mv2 = mgh
2

( Tömegpontrendszerre az energiamegmaradás elve hasonló gondolatmenettel

írható fel, de a kinetikus energiára a (2.177), a potenciális energiára a (2.182a)
kifejezéseket kell használnunk. Ilyen értelmezéssel:

Ekin,2 + Epot(r2) = Ekin,1 + Epot(r1) (2.202a)

ahol
 190
(b) (K)
Epot = Epot + Epot = – ( W(b) + W(K)) (2.202b)*

A pontrendszerek esetében tehát mind a belső (b), mind a külső (K) erők W(b) ill.
W(K) munkája is ad energiajárulékot.



  
A pontrendszerek mechanikai energiamegmaradási tétele természetesen felírható

(b) (K)
Ekin + Epot + Epot = állandó (2.203)

alakban is.

Ha a belső erők konzervatívak, de a külső erők nem, akkor a megfelelő kifejezés

(b) (K)
Ekin + Epot = – W = állandó (2.204)

( A mechanikai energiamegmaradásának törvénye lehetőséget ad számunk-

ra a mechanikai rendszer viselkedésének potenciális–energia diagramokkal való
szemléltetésére.

A potenciális–energia diagramokat (elterjedt szakzsargonban: potenciál–diagram) a

mikrofizikában is kiterjedten alkalmazzák, ezért ezek használatának megismerése
számunkra fontos.

Vizsgáljunk meg pl. egy rugóra erősített m tömegű testet gravitációmentes térben
(ld. 2.38. ábra) és hanyagoljuk el a rugó tömegét. Ha a testet xo egyensúlyi helyzetéből
x = A-val kitérítjük, harmonikus rezgésbe kezd. A rezgés során kinetikus és
potenciális energiájának összege állandó. A 2.5.2. pont 3. példájában levezettük, de a
középiskolából is tudjuk, hogy egy x=0 pont körül harmonikusan rezgő test poten-
ciális energiája (ld. (2.192)):

1
Epot = 2 Dx2

* W(b) = 1 B W(b)
2 i
i
 191



  
2.38. ábra. Rugóra erősített rezgő tömegpont

Tanulmányozzuk ezen harmonikus rezgőmozgást potenciáldiagrammon (2.39.

ábra)!

2.39. ábra. A harmonikus rezgőmozgást végző tömegpont (harmonikus oszcillátor)

potenciáldiagramja. Az Eössz összenergia, valamint Ep potenciális és Ek kinetikus
energiák értéke x=0, x=A ill. x=x1 helyen

x=0 x=A x = x1
Ep = 0 Ep = Eössz Ep C 0
Ekin = Eössz Ekin = 0 Ekin C 0

F=0
9Epot F=–
9Epot
F= – = –DA 9x x=x
9x x=A 1
 192

A 2.39. ábra értelmezése: A test (pl. tömegpont ill. egy kiterjedt test tömeg-
középpontja) az x tengelyen mozog, x tengely irányú erő hatása alatt. A potenciális
energiát az x tengelytől a potenciális energiafüggvény görbéjéig húzott nyíllal
ábrázolhatjuk. A nyíl iránya adja meg az energia előjelét, ami az ábrán mindenütt
pozitív (illetve az origóban nulla). A rendszer teljes energiáját az Eössz magasságában
az x tengellyel párhuzamos egyenes jelöli ki. Mivel a rezgés során a potenciális és



  
kinetikus energiák összege állandó, a kinetikus energiát úgy ábrázolhatjuk, hogy a
potenciális energia függvénytől a teljes energiáig is rajzolunk egy nyilat. Az x1
pontban ez a nyíl is pozitív irányú, azaz a kinetikus energia is pozitív. Az
amplitúdónak megfelelő x=A pontban a potenciális energiafüggvény metszi az
összenergia egyenesét. A metszéspontban a teljes energia potenciális energia, vagyis a
kinetikus energia nulla. A test nem juthat egyensúlyi helyzetétől távolabbi pontba,
mert ott kinetikus energiája negatív lenne, ez pedig lehetetlen.

(2.189b) szerint az erő a potenciális energia gradiensének mínusz egyszerese.

Esetünkben
dE
F = – dxpot (ld. (2.189b))

A tömegpont Eössz energia esetén a 2.39. ábrán körökkel jelzett bal- ill. jobboldali
fordulópont között rezeg.

A potenciális energia adott pontbeli differenciálhányadosa az érintő iránytangense. Ez

a baloldali fordulópontban negatív, az x tengely mentén ható erő tehát a pozitív x
tengely irányába mutat (és az x tengely mentén hat). Mivel az erő a potenciális energia
hely szerinti deriváltjának (gradiensének) (–1)-szerese (ld. (2.189b)), az erő a
potenciális energia függvény minimumának megfelelő x értéknél, illetve inflexiós
pontjaiban nulla.* Ezek szerint, ha valamely tömegpont a fent felsorolt helyeken
tartózkodik, akkor rá nem hat erő, vagyis ha az illető helyen a tömegpont
nyugalomban volt, akkor (külső hatások nélkül) nyugalomban is marad, azaz
egyensúlyban van. Ha az egyensúlyi helyzetéből kissé kimozdítjuk, akkor

( potenciálminimum esetén olyan erő fog rá hatni, ami az egyensúlyi helyzet

felé fogja elmozdítani, tehát ez a tömegpont stabil egyensúlyi helyzete (ez
látható az ábrán);

( potenciálmaximum esetén a test a rá ható erő hatására az egyensúlyi

helyzetétől távolodni fog, vagyis ez egy instabil egyensúlyi helyzet;

( inflexiós pont esetén közvetlenül a kimozdítás után fellépő erő iránya a

kimozdítás irányától függ. A testre ható erő iránya viszont mindíg a
potenciális energia csökkenésének irányába mutat, így a létrejövő mozgás a
testet mindenképpen el fogja távolítani az egyensúly helyétől.

* Ugyanez lenne a helyzet egy esetleges maximumnál vagy inflexiós ponton.

 193

10. Példa. Egy harmonikusan rezgő test kitérése és sebessége az idő

függvényében (ld. 2.1.4.4. pontot, ezesetben x(t) szinuszos függvényét
használva)
x(t) = A sin (Dt +:Eo)

v(t) = AD cos (Dt + Eo)



  
A kinetikus és potenciális energia összege:

1 1 1 1
Eössz = 2 Dx2 + 2 mv2 = 2 DA2 sin2 (Dt + Eo) + 2 m A2D2 cos2 (Dt + Eo)
(2.205a)
Mivel (2.100b)
D
D=
m

1 1 D
Eössz = 2 DA2 sin2(Dt + Eo) + 2 mA2 m cos2(Dt + Eo) =

1 1
= 2 DA2 [sin2(Dt + Eo) + cos2(Dt + Eo)] = DA2
2

valóban állandó. Az D-val felírva:

1
Eössz = 2 mD2A2 (2.205b)

A potenciális–energia diagram (általánosan elfogadott — de nem egzakt —

elnevezéssel potenciáldiagram; a továbbiakban mi is átvesszük ez utóbbi elnevezést)
a fizikában a kölcsönható rendszerek energiaviszonyainak szemléltetésére igen
elterjedt, — ezért “olvasásának” egyszerű “szabályaira” e helyen mi is kitérünk.

Tekintsünk a harmonikus rezgőmozgás 2.39. ábrán ábrázolt potenciáldiagramjánál

bonyolultabb esetet: a 2.40/a ábrán egy kétatomos molekula atomjainak egyensúlyi
helyzet körüli rezgőmozgása potenciál–diagramját ábrázoltuk, önkényes, de
célszerűen választott E0 = 0 energia nullponttal: mivel a potenciális energiának
mindig csak a változása mérhető, az energia nullpont megválasztása tetszőleges, — de
mint jeleztük, vannak célszerűségi szempontok; esetünkben a célszerű megválasztásra
alábbiakban még visszatérünk.

A kétatomos molekula atomjainak rezgőmozgása természetesen érvényes a

mechanikai energia megmaradás, tehát

Eössz = Ekin + Epot (I)

Ebből

Ekin = Eössz – Epot = (Eössz –E0 ) – (Epot –E0) (II)

 194

ahol az Ekin definiciójából következően mindig pozitív (vagy nulla) értékű.



  
2.40. ábra. Egy kétatomos molekula rezgésének potenciális energia (“potenciál”)
diagramja. Az Epot potenciális-, Ekin kinetikus- és Eössz az összenergia értékei három
különböző (a, b, c) energianullpont választásnál. Jelölés: a pozitív értékű
mennyiségeket felfelé, a negatív értéküeket lefelé irányuló nyilakkal jelöltük.

A kinetikus energia értéke a diagram bármely xi pontjában könnyen leolvasható,

mint az Eössz és az Epot (xi) távolsága; az Ekin (xi)-t tehát az E0 választástól
függetlenül megkapjuk, ha az Epot (xi)-től kiindulva az Eössz = adott konst. vonalig
húzott távolságot megmérjük. Ennek értéke és pozitív előjele a (II) egyenlet szerint és
a 2.40 a,b,c ábrán jól láthatóan független a E0 = 0 energianullpont megválasztásától.

A potenciális energiát bármely xi pontban úgy kapjuk meg, hogy az E0 = 0

egyenletből az adott Epot (xi) pontig függőleges egyenest húzunk.

A (kétatomos) molekula atomjai közötti kötés nem merev, inkább egy rugóhoz
hasonlít: mikor a molekulák ütköznek, vagy más módon gerjesztődnek, — az atomok
egymáshoz képest egy r0 = x0 (ld. 2.40. ábrát) egyensúlyi helyzet körül rezgésbe
jönnek, mivel az atomok közötti távolság csökkenésekor taszitóerők, növekedésekor
 195

pedig vonzóerők lépnek fel. Az egyensúlyi helyzetben (x0-nál) az eredő erő

potenciális energiája minimális.

A rendszer kis amplitudóknál a harmonikus oszcillátorral modellezhető (ld. 2.39.

ábra), melyben a rugalmas erő arányos az egyensúlyi helyzettől mért (x – x0),
távolsággal, azaz F = – D (x – x0) és így a Epot (x) függvény kvadratikus (parabola



  
alakú) és a rezgések amplitudója (a potenciálvölgy fordulópontjai között) növekvő
Eössz energiával egyre nő.

Belátható azonban, hogy a harmonikus oszcillátor nem megfelelő modellje a

(kétatomos) molekulának: a tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy ha a rezgési
összenergia (Eössz) nő, akkor az Eössz az adott molekulára jellemző jól definiált
értékénél a molekula ketté szakad, disszociál. Ezt tükrözi a 2.40. ábra szerinti, egy
anharmonikus oszcillátort leíró potenciáldiagram: látható (2.40a. ábra), hogy az
Epot minimumától (pontosabban a kissé e felett levő kvantummechanikai zérus
pontenergiától, ld. 8. fejezet) számított Eössz = Edissz energiánál a rezgés
disszociációba, szétszakadásba megy át: az atomok a potenciálvölgybeli kötött
állapotból kiszabadulnak és szabaddá válnak!

Ha az E0 energianullpontnak most célszerűen a legalacsonyabb energiájú szabad

állapotot választjuk, — egyszerűen jellemezhetjük a szabad és a kötött állapotot: ha a
rendszer összenergiája ilyen választással pozitív (Eössz > 0), akkor a rendszer szabad
állapotban van, hiszen Ekin energiája bármely x értéknél pozitív, tehát az atomok
tetszőleges helyre eljuthatnak. Ha viszont a rendszer összenergiája negatív, akkor az
Ekin csak a potenciálvölgyben lesz pozitív: az atomok által (klasszikusan, ld. 8.
fejezet) elérhető térrész a potenciálvölgyre korlátozódik. (A 2.40a. ábrán látható, hogy
a potenciálvölgyön kívül formálisan negatív Ekin értéket kapnánk.)

( Tipikus szabad, illetve kötött állapotot mutatunk be a 2.41a. és b. ábrán. A2.41.

ábrán egy H atom terében mozgó elektron potenciális energia–diagramját láthatjuk. A
potenciális energia nulla szintjének a legalacsonyabb energiájú szabad állapot
energiáját választjuk. Ha az elektron összenergiája pozitív (2.41a. ábra), akkor
kinetikus energiája mindenütt pozitív, vagyis a részecske szabad, tetszőleges helyre
eljuthat. Ha azonban összenergiája negatív (2.41b. ábra). akkor a részecske az Eössz
egyenes és a potenciális energia görbe metszéspontjainak megfelelő x tengelyen lévő
tartományból nem tud kilépni,mert ezen tartományon kívül kinetikus energiájának
negatívnak kellene lennie, ez pedig az Ekin definiciójából következően lehetetlen, —
azaz kötött állapotban van.
 196



  
2.41. ábra. Szabad (a) és kötött (b) elektronállapot a H atommag terében
(Jelölés: a pozitív értékeket felfelé, a negatív értékeket lefelé irányuló
nyilak jelölik.)

2.5.4. Nem konzervatív erőterek*

( Egy erőtér akkor nem konzervatív, ha van legalább egy olyan zárt (g)
görbe, amelyre (2.183) nem teljesül, azaz

*
o E(r) dr C 0
) (2.206)
(g)

Az olyan erőtereket, amelyekben van olyan zárt görbe, amelyen egy testet "kör-
bevíve" a végzett munka nem nulla, örvényes erőtereknek nevezzük. Az örvényes
erőterekben is lehetnek ugyan zárt görbék, amelyeken egy "töltést" körbevíve a végzett
munka nulla, de vannak olyan zárt görbék is, amelyekre ez nem teljesül.

( Ennek megfelelően az olyan erőterek amelyekben az erővonalak önmagukban

záródnak, sohasem konzervatív erőterek.

* A konzervatív erőtér által kifejtett erőt rövidítve szokás konzervatív erőnek is nevezni. Ugyanakkor
pl. a súrlódó erő stb. esetében nem beszélhetünk erőtérről; ilyenkor a helyes szóhasználat: "nem
konzervatív erő".
 197

( A (2.183) általában akkor sem teljesülhet, ha az erőtér térerőssége, illetve az

erőtérbe helyezett testekre ható erő függ az időtől, vagy az erőtérben mozgó test
sebességétől. Az első esetben az erő, illetve a térerősség megváltozása általában ki-
zárja azt, hogy (2.183) teljesüljön, hiszen pl. egy erővonal mentén egyik irányban,
majd ugyanakkora úton visszafelé mozgatott testen végzett eredő munka általában
nem nulla. A második esetben pedig egy nem állandó sebességgel, egy zárt görbén



  
körbevitt testen végzett munka nagysága a test v(t) sebesség–függvényétől is függ;
utóbbira jó példa a mozgó vezetővel létrehozott indukált elektromos térerősség (ld.
6.3.2. pont). Más szavakkal: ezekben az esetekben a rendszer munkája nemcsak a test
kezdeti és véghelyzetétől függ.

( A nem konzervatív erők különleges csoportját alkotják a súrlódási, belső

súrlódási, közegellenállási erők. Az ezen erők ellenében végzett (előjeles) munka egy
zárt rendszer belső energiáját (ld. 1.2.2. és 2.5.5. pontokat) (mindig) növeli. Az ilyen
erők ellenében végzett (előjeles) munka (ld. 2.3.6. pont) mindig pozitív; mivel a
munka ilyen esetben nem alakul más munkává, — csak a rendszer belső energiáját
növelheti. Az ilyen erőket ezért szokták disszipatív erőknek is nevezni.

Hasonlóan nem konzervatív a termodinamikai rendszereken végzett (előjeles)

munka (ilyen pl. a rendszeren végzett előjeles térfogati munka; ld. 2.3.6. pont) és a
rendszer (előjeles) hőcseréje (pl. amikor a rendszert egy másik testtel termikus köl-
csönhatásba hozzuk); ezek szintén a rendszer belső energiáját növelik ill. (előjeles
mennyiségekről lévén szó) csökkentik.

( Ha egy zárt görbe menti munka nem nulla, akkor a testet ilyen görbe mentén
tetszőlegesen sokszor körbemozgatva korlátlanul lehetne munkát termelni anélkül,
hogy e munkavégzés energiafedezetét valahonnan biztosítanánk; azaz nem teljesülne
az energiamegmaradás elve. Hogy utóbbi teljesüljön, ezt a termelt (előjeles) munkát
valamilyen más munkafajtának, energiaforrásnak kell fedeznie ill. (ha a rendszer végzi
a munkát) a munkának más típusú munkává vagy a rendszer belső energiájává kell
átalakulnia.

2.5.5. A belső energia. Kötési energia, kötött állapot

Egy makroszkópikus sokrészecske rendszer E teljes energiája szétválasztható (ld.

1.2.2. pontot) a rendszer, mint egész EM mechanikai energiájára és a rendszer U belső
energiájára.

E = EM + U (2.207)

A rendszer EM mechanikai energiája a rendszer tömegközéppontja kinetikus és

potenciális energiájának és a rendszer, mint egész forgási kinetikus energiájának
összege.
 198

A rendszer belső energiája magában foglalja a makroszkópikusan nyugvó rend-

szert alkotó részecskék haladó (transzlációs-) mozgásának, forgásának (ezek csak gáz-
fázisban léphetnek fel), a részecskék egyensúlyi helyzetük körüli rezgésének (szilárd
és folyadékfázis esetén), a részecskék belső rezgéseinek (pl. egy molekulán belüli
atomok egyensúlyi helyzetükhöz viszonyított rezgéseinek) kinetikus ill. potenciális



  
energiáját. A belső energia ezen járulékait szokták termikus energiának is nevezni.
Ezek a belső energiajárulékok az alábbiakban ismertetett okok miatt csak T > 0 K
hőmérsékleten lépnek fel. Ha csak külön nem jelezzük, belső energián a termikus
energiát értjük.*

Az U belső energia mikrofizikailag tehát szintén kinetikus- és potenciális energia-

járulékokra osztható.

Ha egy olyan (mechanikai szempontból zárt) sokrészecske rendszert vizsgálunk,

amelyben a részecskék potenciális energiáját elhanyagoljuk, és kölcsönhatásukat
kizárólag az egymással való ütközésre korlátozzuk, az egyatomos részecskékből álló
ideális gáz modelljéhez (ld. az 1.1.3. pontot) jutunk. Ilyen rendszerben nem túl magas
hőfokon csak a részecskék transzlációs kinetikus energiájával kell számolnunk. A
többatomos ideális gázokban már egyéb energiatagok, a molekulák forgási– (rotációs)
kinetikus és a molekulákat alkotó atomok egymáshoz viszonyított rezgéseinek
rezgési– (kinetikus és potenciális) energiája is fellépnek, bár utóbbiak csak magasabb
hőmérsékleten gerjesztődnek (ld. 4. fejezet 4.5. pontot).

[A belső energia termikus energiából származó részét (helytelenül) "szokták"

"hőenergiának" is nevezni; ez a mintegy 150 éve elévült és hibás "hőanyag"
(flogiszton-) elmélet szóhasználati hagyatéka. A korszerű fizikában a hő a belső
energia megváltozását eredményező energiaátadási folyamat (ld. 1.2.2. pontot és
alább) egy válfaja; a hő mindig hőátadáshoz (hőközléshez) kapcsolódik. A belső
energia nem bontható fel hő- és munka járulékra.]

A testtel EM mechanikai energiát csak munkavégzéssel (munkával) lehet közölni.

A test belső energiáját viszont mind munkavégzéssel (munkával), mind hőközléssel

* A termikus energiának (és ezzel természetesen a belső energiának) elvileg része (járuléka) még a részecskék
elektronrendszerének gerjesztési energiája; az elektronok gerjesztéséhez szükséges energiák azonban olyan
nagyok, hogy azokat termikus energiával (pl. a rendszereken belüli molekuláris ütközésekkel) nem lehet
gerjeszteni — így ez a járulék jó közelítéssel állandónak tekinthető; a gerjesztéshez fotonok, nagyenergiájú
részecskékkel való ütköztetés vagy a mérnöki gyakorlaton kívül eső igen magas hőmérséklet szükséges. Mivel a
sokrészecskerendszerek leírásában csak az !U belső energia változások játszanak szerepet, és ez az állandónak
tekinthető járulék a különbségképzéskor kiesik, — a mérnöki gyakorlatban nem kell vele számolnunk.).

A belső energia része az u.n. zéruspontenergia (azaz a sokrészecskerendszer energiája T=0K-en) is; ezt
alapállapoti energiának is nevezik. Ide soroljuk először is a magenergiát (a magbeli kötési energiát, valamint a
magbeli kinetikus és potenciális energiát); a magenergia sok nagyságrenddel nagyobb, mint a többi energiajárulék,
ezért szintén állandónak tekinthető, és így a !U különbség képzésekor szintén kiesik. Ide tartozik másodszor a
kémiai kötési energia és harmadszor a kvantummechanikai okokra visszavezethető rezgési zéruspontenergia.
Ezek az utóbbiak jelentik a különbséget két különböző kémiai anyagfajta zérusnívója (alapállapota) között. Ezek
csak kémiai átalakulásokban változnak.
 199

meg lehet változtatni; a DQ hőközlés és a DW munka* ennek során előjeles

mennyiségek: az előjel pozitív, ha a rendszerrel hõt közlünk vagy a rendszeren mun-
kát végzünk és negatív, ha a rendszer hőt ad le ill. munkát végez (ld. az 1.3.3. pontot
és az 5. fejezetet). A DQ elemi hőközlés és a DW elemi munkavégzés tehát a rendszer
állapotváltozásához vezető folyamatokhoz kapcsolódnak és értékük az állapotváltozás
(állapottérbeli) útjától függenek: nem állapot-, hanem útfüggvények. Ezért a DQ ill.



  
DW értékét sohasem lehet az állapotváltozás vég- és kezdeti állapota különbségéből
kiszámítani; a számítást a konkrét (állapottérbeli) útra kell elvégezni! Ezt jelezzük
azzal, hogy dQ és dW helyett DQ –t és DW –t írunk, míg pl. az állapottérbeli úttól
független infinitezimális belsőenergia változást dU –val jelöljük.

" Fentebb említettük, hogy a belső energia magában foglalja a kötési energiákat
is. Korlátozzuk magunkat most a kémiai kötési energiára. Vizsgáljuk a problémát egy
egyszerű eseten a
H + H # H2

reakción, melynek során (ún. alapállapotban lévő) atomos hidrogénből molekuláris

hidrogén keletkezik.

A szabad atomok stb. összenergiája mindig nagyobb, mint az egyesülésük

után létrejövő rendszeré (pl. molekuláé). Az energiakülönbség a kötés
létrejöttekor kötési energiaként felszabadul.

Példánk esetében a 2 darab szabad H atom alapállapotú energiája 436 KJ/mól-al

nagyobb mint az alapállapotú H2 molekuláé.

A felszabadult kötési energia az Einstein–féle E = mc2 tömeg–energia ekvivalencia

szerint (ld. 2.6. pontot) tömegdefektusként is megjelenik: a kötött rendszer tömege
mindig kisebb, mint a szabad részecskék tömegének összege. Erre a következő
pontban konkrét példa kapcsán is visszatérünk.

Mint a 2.5.3. pontban említettük, az energia nullpontját a legalacsonyabb szabad

állapot energiájánál célszerű felvenni. Ez azt jelenti, hogy az összes kötött állapot
energiáját negatívnak tekintjük. Példánkra visszatérve a szabad H-atomok alapálla-
poti energiáját vesszük nullának, — így az alapállapotú H2 molekula energiája
- 436 KJ/mol.

Azt az energiát, amely ahhoz szükséges, hogy 1 mol molekulában a

molekulákat szabad atomokra szakítsa fel kötési energiának nevezzük. A
kötési energia (!E) tehát megállapodás szerint pozitív érték.

* A DQ ill. DW elemi hőközlést ill. munkavégzést jelent.

 200

2.6. A MUNKA, A KINETIKUS ENERGIA ÉS AZ

ENERGIA-MEGMARADÁS A



  
RELATIVITÁSELMÉLETBEN. TÖMEG–ENERGIA
EKVIVALENCIA, TÖMEGDEFEKTUS

2.6.1. A munka relativisztikus kifejezése

Az F erő által végzett munkát relativisztikusan is (2.103b) alapján számolhatjuk ki:

r2
W= % $ F dr (2.208a)
r1
ahol F az erő vonatkoztatási rendszertől függő (2.70) alatti kifejezése.

Az egyszerűség kedvéért tekintsünk egy egydimenziós mozgást! Mozogjon egy

pontszerű test az x tengely mentén és legyen a testre ható erő is x irányú! Ebben az
esetben
x2
W= %
$ F dx (2.208b)
x1

ahol a dx differenciált (ld. 2.1.1. pont) a differenciálhányados definíciója alapján a v

sebesség segítségével is felírhatjuk:

dx
dx = dt dt = v dt (2.209)
Ezt a (2.208b)-be helyettesítve:
t2
W= %
$ F v dt (2.210)
t1

Az F erő helyébe behelyettesíthetjük az impulzusváltozás sebességét:

t
2 dp
W= %
$ dt v dt (2.211)
t1
mv
A p relativisztikus impulzus kifejezését (ld. (2.58)) felhasználva
1–v2/c2

t
2 d ( mv +
W= %
$ v · dt ' 1–v2/c2* dt (2.212)
t
& )
1
 201

ahol t az ahhoz a rendszerhez tartozó idő, amelyben a test mozgását vizsgáljuk.

d ( mv +
dt '& 1–v2/c2*)
Beláthatjuk, hogy a (2.212)-ben az integráljel alatt szereplő v
kifejezés tulajdonképpen az
mc2



  
(2.212a)
v2
1 – c2
differenciálhányadosa.

Ehhez először differenciáljuk a (2.212a)-t és az eredményt vessük össze a (2.212)

integranduszával! Végezzük el először a (2.212a) differenciálását

d( mc2 + 1 mc2 d ( v2+

dt ' * = – '– 2 * =
v2 2
( v 2+3/2 dt& c )
' 1 – c2 * '1 – c2 *
& ) & )

1 mc2 ( 2v·v+ mv·v

=–2 '– 2 * = (2.212b)
3/2 & c ) 3/2
( v2 + ( v2 +
'1 – c2 * '1 – c2 *
& ) & )

majd végezzük el a (2.212) integranduszában kijelölt műveleteket:

d(mv)
( +
= v' *=
d mv dt d 1
v dt + mv
v2 ' v2 dt v2*
1 – c2
& 1 – c2 1 – c2
)
( ( (–2v·v+
' 2 * v· ++
mv·
=v·' '– 1 ** =
& c )
+ mv
' v2
1 – c2 ' 2 ( v2+ **
'1 – c2 *
3/2

& & & ) ))

( v + 2
· · ( mc2'1 – c2 * + mv2+
= v( + = v·v· ' & *=
mv 2
mv v )
+
' 1– 2 2( v + *
v 2 2 3/2 2 3/2
' c2 ('1 – v +* *
c '1 – c2 *
& c & ) ) & & c2 ) )
.
. mc2 mvv
= v·v 3/2 = 3/2 (2.212c)
( v2+ ( v2+
c2 '1 – c2 * '1 – c2 *
& ) & )

Összevetve a (2.212b) és a (2.212c) egyenleteket láthatjuk, hogy a (2.212a)-val kap-

csolatos állításunk igaz és így a (2.212) ekvivalens
 202
t
2 d ( mc2 +
W=%
$ dt ' dt (2.213)
v2*
t1 ' 1 – c2 *
& )
a (2.213) egyenlettel.



  
2.6.2. A kinetikus és teljes energia relativisztikus
kifejezése

" A klasszikus mechanika szerint egy testre ható erő a testen munkát végezve
egyik lehetőségként (ld. 2.5. bevezetőjét) a test kinetikus energiáját változtatja meg. A
korrespondencia elve (ld. az 1.1.4. pontot) szerint ennek így kell lennie a relativitásel-
méletben is. Tehát (2.213)-nak egyenlőnek kell lennie a relativisztikus kinetikus
energia megváltozásával (munkatétel, ld. (2.173)). Legyen t1=0 és t2=t! Az integrálás
elvégzése után:

( 1 1 +
!Ekin = W = mc2 ' 2 2
– 2 2 * (2.214)
& 1–v (t)/c 1–v (0)/c )

Ha a vizsgált test a t=0 időpillanatban nyugalomban volt (tehát v(0)=0), akkor

( 1 +
Ekin = mc2 ' 2 2
– 1* (2.215)
& 1–v (t)/c )

A (2.215) a kinetikus energia relativisztikus kifejezése. Kis sebességekre ez valóban

visszaadja a klasszikus fizikai képletet. Ha v << c, akkor*

( v2+– ½ 1 v2
'1 – c2 * , 1 + 2 c2
& )
ezért v << c-re:
(( 1 v2+ + 1
Ekin , mc2 · ''1 + 2 c2 * – 1* = 2 mv2
&& ) )

1. Példa. A test kinetikus energiáját ismerve a (2.214) ill. (2.215) képlet

alapján kiszámíthatjuk a test sebességét.

Számítsuk ki egy U feszültséggel felgyorsított elektron kinetikus energiá-

ját és számítsuk ki (2.215) alapján az elektron sebességét és a klasszikus me-
( 1 2 2eU+
chanika alapján 'eU = 2 mevkl , vkl = * a vkl sebességet. Az eredmé-
& me )
nyeket a 2.4. táblázatban foglaltuk össze.

2
* Legyen x - v2 -el. Ezzel 1 1
, 1 + x (ld. Bronstejn, id. mű).
c 1–x 2
 203

2.4. Táblázat: Elektron kinetikus energiája és sebessége a speciális

relativitáselmélet (v) és a klasszikus fizika (vkl) szerint.
A fénysebességnél nagyobb értékeket (*) jelzi



  
U [kV] v vkl vkl–v
ill. v
Ekin [keV]* [108 m/s] [108 m/s] [%]

1 0,188 0,188 0,15

2 0,264 0,265 0,29
5 0,416 0,419 0,73
10 0,584 0,593 1,44
20 0,815 0,839 2,83
50 1,24 1,33 6,71
100 1,64 1,88 12,37
200 2,08 2,65 21,42
500 2,59 4,19 (*) 38,32
1000 2,82 5,92 (*) 52,44

Megjegyzés: a relativitáselmélet alapján számított sebesség abban a rend-

szerben mért (v) sebesség, ahol az elektront gyorsították.

" A kinetikus energia (2.215) képletében megjelenik egy sebességfüggetlen, mc2

nagyságú tag. Ez a nyugvó testnek megfelelő energiatag az ún. nyugalmi energia:

mc2
Ekin = – Enyug (2.216)
1–v2/c2
A nyugalmi energia tehát
Enyug = mc2 (2.217)

A (2.216) ill. (2.217) képlet szerint tehát egy m tömegű nyugvó testnek
pusztán tömegéből származóan is van mc2 nagyságú energiája. Ez a
tömeg-energia ekvivalencia elve.

A tömeg-energia ekvivalencia elv következménye:

Ha egy nyugvó test (rendszer) energiáját !E-vel megnöveljük,

(nyugalmi) tömege !E/c2-tel megnő.

* 1 keV = 1,6·10–16 J
 204

A rendszer nyugalmi energiájában bentfoglaltatik a rendszert alkotó testek,

részecskék, elemi részecskék kötési energiával (ld. 2.5.5. pont) csökkentett össztömege
és a rendszer teljes belső energiája.

A relativitáselméletben a rendszer belső energiájának (pl. súrlódás, rugalmatlan

ütközés következtében bekövetkező) növekedése a rendszer (nyugalmi) tömegét



  
növeli. Ha egy rendszert felmelegítünk, akkor nő belső energiája és így (nyugalmi)
tömege is.

" A test teljes* energiáját tehát a relativitáselméletben kinetikus energiájának

és nyugalmi energiájának összege adja meg:

E = Ekin + Enyug (2.218)

azaz (2.216)-ból
mc2
E= (2.219)
1–v2/c2

Emeljük (2.219) mindkét oldalát négyzetre!

m2c4
E2 = 1–v2/c2 (2.220)

Szorozzuk meg (2.58) négyzetét c2-tel:

m2v2c2
p2c2 = 1–v2/c2 (2.221)

és az így kapott (2.221) képletet vonjuk ki (2.220)-ból!

m2c2c2 m2v2c2 m2c2(c2–v2) m2c4(1–v2/c2)

E2–p2c2 = 1–v2/c2 – 1–v2/c2 = 1–v2/c2 = (1–v2/c2) = m2c4

Tehát a relativisztikus dinamika szerint egy test teljes energiája, relativisztikus

impulzusa és (nyugalmi) tömege között az

E2 – p2c2 = m2c4 (2.222)

összefüggés áll fenn.

" Egyes részecskék nyugalmi tömege azonban nulla. Ilyen részecske például az
elektromágneses tér energiakvantuma, az ún. foton. Mint azt a (2.219)-ből láthatjuk,
az m=0 és E.0 összefüggés csak akkor állhat fenn, ha v=c, ekkor ugyanis a (2.219)
0/0 alakú határozatlan kifejezéssé válik, amelynek értéke tetszőleges lehet. Vagyis
nulla tömegű részecskék csak fénysebességgel mozogva létezhetnek. Ilyenkor az
impulzust a (2.222) képlet alapján kaphatjuk meg:

* E tárgyalás során a test, mint rendszer nincs (külső) erőtérben, — így a rendszer, mint egész Epot
potenciális energiájával itt nem számolunk.
 205

E = pc (2.223)

A / frekvenciájú fény fotonjának energiája E=h/, ahol h , 6,67·10–34 Js, az ún.

Planck-állandó. A foton impulzusa ezzel (2.223) alapján

E h/ h



  
p= c = c = (2.224)
0

ahol 0 a fény hullámhossza. A foton impulzus létezésének egyik következménye

például a Nap ún. sugárnyomása, melynek egyik következményeként a Nap által
kisugárzott fény hatására az üstökösök csóvája általában a Nappal ellentétes irányba
mutat.

" Mint (a 2.3.1.2. pont végén) mondtuk, egy rendszer tömege nem függ a
rendszer sebességétől. Ha ugyanannak a rendszernek különböző vonatkoztatási
rendszerekben meghatározzuk az energiáját és impulzusát, akkor (2.222) szerint
vonatkoztatási rendszertől függetlenül ugyanazt a tömeget kapjuk, azaz a rendszer
tömege invariáns.* Ha egy összetett rendszert vizsgálunk, akkor meghatározhatjuk a
rendszert alkotó egyes alrendszerek (testek, részecskék,...) energiáját, impulzusát, il-
letve tömegét is. Ebben az esetben az alrendszerek tömege is invariánsnak adódik.

Az alrendszerek tömegeinek összege azonban csak akkor egyenlő a rendszer

tömegével, ha az alrendszerek között nincs kölcsönhatás, továbbá az alrendszerek a
rendszerhez képest nem mozognak. Ellenkező esetben a rendszer tömege kisebb vagy
nagyobb, mint az alrendszerei tömegének az összege, — attól függően, hogy a
kölcsönhatásból származó potenciális energia vagy a relatív mozgásból eredő
kinetikus energia dominál. Ha pl. a vizsgált rendszer egy tartályba zárt gáz, akkor a
gázt alkotó részecskék kinetikus és a köztük levő kölcsönhatásnak megfelelő
potenciális energia is hozzájárul a belső energiájához, a rendszer tömegét ezáltal
megváltoztatja. Végsőkig egyszerűsítve a helyzetet: ha van egy darab, egy tartályban
pattogó részecskénk, akkor, bár a részecskék tömege minden vonatkoztatási
rendszerben ugyanaz — vagyis független a részecske sebességétől —, a tartályból és a
részecskéből álló rendszer tömege már függeni fog a részecske tartályhoz viszonyított
sebességétől!

" Ha a vizsgált rendszer összimpulzusa nulla, tehát a test nyugalomban van, ak-
kor (2.222)-ből visszakapjuk a tömeg–energia ekvivalencia (2.217) képletét.

Vizsgáljunk meg néhány példát a tömeg–energia ekvivalenciája témaköréből!

2
* A (p,E) négyesvektor komponensei (p ,p ,p , E+ és hossza E2 – p2 = m2c2 (ld. 2.222). Az energia
& x y z c) c
tehát a (p,E) négyesvektor egyik komponense, az mc2 viszont egyenlő ezen négyesvektor hosszával,
ami invariáns.
 206

2. Példa. Az elektron (nyugalmi) tömege me = 9,1093897·10–31 kg.

Mekkora az elektron nyugalmi energiája (“nyugalmi tömege energia
egységekben kifejezve”) ?

E = mc2 = 8,187240858·10–14 [J] =



  
= 8,187240858·10–14 · 6,2418·1018 [eV] =

= 0,511 [MeV].

3. Példa. Ha két részecske kötött állapotba kerül (közöttük kötés jön

létre), a kötés létrejötte mindig az Eköt kötési energia felszabadulásával jár (ld.
2.5.5. pont). Ez (2.217) szerint azt jelenti, hogy a kötött állapotú rendszer
tömege kisebb, mint alkotórészei tömegének a kötés létrejötte előtti összege.
Például a 2-es tömegszámú hidrogénizotóp, a deutérium (2H) tömege kisebb
mint a deutérium kialakulásához vezető
1
H + n # 2H
reakcióban szereplő hidrogénatom és neutron tömegének összege:
m(ąH) = 1,00814 u
m(n) = 1,00898 u
összesen: = 2,01712 u
m(2H) = 2,01474 u
a különbség 0,00238 u
(a tömegdefektus):

1 atomi tömegegység (jele u) = 1,6605402·10–27 kg, ami (2.217) alapján

932,6554682 MeV energiával ekvivalens. A 1H + n # 2H reakció során a tö-
megdefektus ekvivalenseként a reakcióban , 2,22 MeV energia szabadul fel.

Észlelhető-e ez a tömegdefektus egy Aston-típusú kettős fókuszálású

mágnes tömegspektrométerben? Az Aston-típusú tömegspektrométerek tö-
m
megfelbontása: , 104. Példánkban m , 2u, tehát az ilyen típusú tömeg-
!m
spektrométer a deuterium esetében !m , 2·10–4 u tömegdefektust is tudna
mutatni; a példában szereplő érték ennél tízszer nagyobb, tehát minden további
nélkül kimutatható.

4. Példa. Mekkora a tömegdefektus a

1
H2(gáz) + 2 O2(gáz) = H2O (gáz)

kémiai reakcióban 298 °C-on, ha a reakcióban 241,58 kJ hő szabadul fel

minden mólnyi mennyiségű H2O keletkezésekor?
 207

Tehát pl. 2 kg H2 gáz és 16 kg O2 gáz reakciójakor (melynek során 18 kg

H2O keletkezik és 2,42·108 J energia szabadul fel. Ennek az energiának

!E 2,42·108
!m = c2 , 9·1016 = 2,7·10–9 kg



  
tömegdefektus felel meg. Ez közelítőleg 10–10-szerese a keletkező 10 kg víz-
nek. Ezt a változást még a legjobb analitikai mérlegekkel sem lehet kimutatni.

5. Példa. Minden energiatermelő folyamat a fizikai rendszer visz-

szamaradó alkotóelemeinek tömegét csökkenti. Adatok szerint egy 20 mega-
tonna TNT-vel ekvivalens robbanóerejű hidrogénbomba felrobbanásakor 0,93
kg tömeg “alakul át energiává". Pontosabb megfogalmazásban: a robbanás
után visszamaradó szilárd és gáznemű anyagok és a kisugárzott energia
együttes tömege ugyan nem változott, de változott a szilárd, illetve gáznemű
halmazállapotban lévő összetevők össztömege; az "elveszett tömeg" sugárzási
energiává alakul át.

Mekkora energia ekvivalens a 0,93 kg tömegdefektussal?

E = mc2 , 8,36·1016 J , 8,36·104 TJ

A TJ a tera–joule jele; 1 TJ = 1012 J. Összehasonlításképpen egy erős föld-

rengés alkalmával, mely a Richter–skála szerint 7-es erősségű, 1015 J energia
szabadul fel.

6. Példa. 1 kg 0 °C-os O2 gázt 1000 °C-ra melegítünk. Mennyi a me-

legítés hatására bekövetkező tömeg változás? (1000 g O2 = 31,25 mol O2)

Az oxigén gáz belső energiájának megváltozása (ld. 4.7.4. pontot):

f m 5 1000
!U = SF R!T , 5
2 M 2 · 32 8,31·1000 = 6,5·10 J

Ez az energia növekedés megfelel:

!U 6,5·105
!m = c2 , 9·1016 = 7,2·10–12 kg = 7,2·10–9 g

tömegnövekedésnek.

Ez a tömegnövekedés ekkora össztömeg mellett nem mutatható ki a

legpontosabb mérlegekkel sem.
 208

2.7. ÜTKÖZÉSEK



  
A dinamika tanulmányozását az ütközések során megszerzett ismeretek felhaszná-
lásával kezdtük. Az ütközések vizsgálatával jöttünk rá, hogy az impulzus, és nem a
sebesség az, aminek megváltozása jellemző a testek kölcsönhatásának a jellemzésére.
Az impulzussal vezettük be az erő fogalmát. Nem foglalkoztunk ott azonban
részletesen az ütközések leírásával. Ennek két oka volt. Egyfelől az ütközések
részletes leírásához szükségünk van a mechanikai energia képleteire, illetve
megmaradásának elvére, másfelől nem csak a newtoni fizika szerinti, hanem a
relativisztikus ütközésekkel is szeretnénk foglalkozni.

2.7.1. Alapfogalmak. Az ütközések osztályozása

A klasszikus mechanikában ütközésről akkor beszélünk, ha két vagy több,

egymáshoz képest mozgó szilárd test mozgása során közvetlenül érintkezésbe* jut
egymással. Azonban akkor is beszélhetünk ütközésről, ha a testek nem közvetlen
érintkezéssel, hanem valamilyen erőtér közvetítésével hatnak kölcsön. Ekkor a testek,
mikrorészecskék, ütközése helyett ilyenkor általában szórásról, illetve szóródásról
beszélünk.

Az ütközési folyamat (a felépő erőhatások, alakváltozások, stb.) részletes leírása

igen bonyolult és általában nem is megoldott probléma.

Azt mindenesetre tudjuk, hogy inerciarendszerben, amennyiben az ütközés során

külső erők hatásától eltekinthetünk (akár azért, mert nincsenek külső erők, akár azért,
mert az ütközés során fellépő erők a külső erőkhöz képest olyan nagyok, hogy a külső
erőhatásoktól eltekinthetünk), az ütköző tesetek teljes impulzusa megmarad (2.54).

! pi = ! mi vi = konst (2.225)

Ekkor a második Newton egyenletből kiindulva az ütközésben résztvevő testek

bármelyikének impulzusváltozása (a másik test által) ráható F erőnek az ütközési
folyamatra jellemző " ütközési időtartamra vett integrálásával kapható meg:

* A valóságban (mikrofizikailag nézve) közvetlen (kontakt) érintkezés nincs is: ilyenkor is a testet
alkotó atomok hatnak kölcsön erőterük közvetítésével.
 209

"
'
mv # mvo = $p = & Fdt (2.226)
%
o



  
A (2.226) jobboldalán a középiskolából ismert erőlökés szerepel*.

Az ütközéseket kinematikai, illetve dinamikai (és energetikai) szempontból

osztályozhatjuk:

() Kinematikai szempontból

— az ütközés centrális, ha a testek érintkezése közben az érintkezési felület

normálisának (ez az un. ütközési normális) iránya mindkét test tömegközéppontján
átmegy. Nyilvánvalóan két homogén gömb ütközése mindig centrális (ld. 2.42.
ábra).

— az ütközés egyenes, ha közvetlenül az ütközés előtt két test sebességvektora egy

egyenesbe esik, ellenkező esetben az ütközés ferde;

— az ütközés szimmetrikus, ha az ütközés előtti és utáni impulzusok egy adott

tengelyre szimmetrikusak.

2.42. ábra. Homogén gömbök ütközése mindig centrális. Az ábrán az n

az ütközési normális

* Az angolszász irodalomban az impulzust ‘momentum’-nak, az erőlökést ‘impulse’ nak nevezik.

 210

() Dinamikai szempontból

— az ütközés tökéletesen rugalmas, ha az ütköző testek összes kinetikus energiája az



  
ütközés előtt és után megegyezik. Tökéletesen rugalmas ütközés a valóságban nem
létezik, így valódi ütközések leírására ez az idealizált határeset akkor alkalmas, ha
az ütközés során fellépő energiaveszteségektől eltekinthetünk;

— az ütközés tökéletesen rugalmatlan, ha az ütközés után az ütköző részecskék

ütközési normálisának irányába eső sebességkomponensei egyenlőek; tehát az
ütköző részecskék az ütközési normális irányában nem válnak szét.* Ebben az
esetben a mozgási energiák egy része általában belső energiává alakul, és pl. az
ütköző testek felmelegedésében nyilvánulhat meg;

— a valóságos ütközések során a fenti két feltétel általában nem teljesül: sem az
összes kinetikus energia nem marad meg, sem a részecskék ütközés utáni, az
ütközési normális irányába eső sebességkomponensei nem egyenlőek.

E fejezetben az egyszerűség kedvéért csak pontszerűnek tekinthető testek, ill.

forgást nem végző homogén golyók ütközéseivel foglalkozunk. E megszorítással az
alább tárgyaltak alkalmazhatók mikrorészecskék, atomok és egyszerűbb molekulák
ütközésére is.

2.7.2. Tökéletesen rugalmas nem relativisztikus

ütközések

2.7.2.1. Egyenes ütközések.

Vizsgáljuk meg két, tökéletesen síma vízszintes felületen mozgó, tökéletesen

rugalmas gömb alakú test egyenes ütközését nem relativisztikus közelítésben (2.43.
ábra)!

Legyen az ütköző két test tömege m1 és m2, sebességük az ütközés előtt v1 és v2,
ütközés után v'1 és v'2 ! A fentiek szerint mind az impulzusmegmaradás, mind az
energiamegmaradás tétele teljesül:

, ,
p1 + p2 = p1 + p2 (2.227a)

* Ez a bonyolultnak tűnő megfogalmazás arra utal, hogy az ütközéskor a testek nem szükségszerű-
en “ragadnak össze”, — azaz az ütközési normálisra merőleges irányokban egymáshoz képest
elmozdulhatnak.
 211

1 2 1 2 1 ,2 1 ,2
2 1 1 2 2 2 2 1 1 + 2 m2 v 2
m v + m v = m v (2.227b)



  
2.43. ábra. Két, tökéletesen síma, vízszintes felületen mozgó, tökéletesen rugalmas
gömb alakú test egyenes ütközése: a) ütközés előtt, b) ütközés után

Mivel az ütközés egyenes, felvehetünk egy koordinátarendszert úgy, hogy az

ütköző testek impulzusa az x tengely egyenesére essen. Ekkor a (2.227) egyenleteket
vektorok helyett elegendő felírni a vektorok előjeles hosszával és az x index
feltüntetése is felesleges, így:

, ,
m1 v1 + m2 v2 = m1 v1 + m2 v2 (2.228a)

1 2 1 2 1 ,2 1 ,2
m v + m v = 2 1 1 + 2 m2 v 2
1 2 m v (2.228b)
2 1 2 2

Az egyenletrendszert megoldva, erre a speciális esetre az ütközés utáni sebességek

az ütközés előttiekkel kifejezhetőek:

, m 1 - m2 2m2
v1 = v1 + v2 (2. 229a)
m 1 + m2 m 1 + m2

, 2m1 m 2 - m1
v2 = v1 + v1 (2. 229b)
m 1 + m2 m 1 + m2

Alábbiakban lássunk néhány példát két golyó egyenes ütközésére.

1. Példa. Tételezzük fel, hogy v1 = vo és v2 = 0. A kiinduló képletek az

impulzus- ill. az energia megmaradás kifejezése:
, ,
m1 vo = m1v1 + m2v2 (2. 230a)
1 2 1 ,2 1 ,2
m v o = m v + m v (2. 230b)
2 1 2 1 1 2 2 2

A (2.230a)-t és a (2.230b)-t átrendezve

 212

, ,
m1 (vo - v1) = m2 v2

illetve
2 ,2 ,2
m1 (vo - v1 ) = m2 v2 (I)



  
,
egyenleteket kapjuk. A (2.230a) átalakított alakját mindkét oldalon v2 -vel
szorozva
, , ,2
m1 (vo - v1) v2 = m2 v2 (II)
majd (II)-ből (I)-t kivonva
, , 2 ,2
m1 (vo - v1) v2 - m1 (vo - v1 ) = 0
, , , ,
(vo - v1) v2 - (vo – v1 ) (vo + v1 ) = 0
, , ,
(vo - v1 ) (v2 - vo - v1 ) = 0

,
A (vo - v1) nem lehet nulla (u.i. ekkor (1)-es és (2)-es golyó nem ütközne),
tehát fenn kell állnia, hogy
, ,
v2 - vo - v1 = 0 (III)

azaz
, ,
v2 = vo + v1

Ezt visszahelyettesítve (2.230a)-ba

, ,
m1 vo = m1v1 + m2 (vo + v1)
, ,
m1 vo = m1v1 + m2 vo + m2 v1
,
(m1 - m2 ) vo = (m1 + m2 )v1
azaz
m 1 - m2 ,
vo = v1
m 1 + m2

Ha a tömegek azonosak:
,
m1 = m2 * v1 = 0

akkor az (1)-es golyó ütközés után megáll és mivel ekkor (III)-ból

 213

,
v2 = vo

a (2)-es golyó pedig vo sebességgel továbbmegy.



  
2. Példa. Azonos tömegű, egymással szemben mozgó (v1 + 0 és v2 , 0)
tökéletesen rugalmas golyók ütközésekor a (2.229) egyenletekből:
,
v1 = v2
,
v2 = v1

vagyis a golyók az ütközésben sebességet cserélnek. Speciálisan, ha a (2)-es

golyó áll, akkor az ütközés után az (1)-es golyó fog állni.

3. Példa. Egy v sebességgel mozgó m tömegű golyó egy álló (v2=0) M

tömegű golyóval tökéletesen rugalmasan ütközik. Ekkor az ütközés után a
(2.229a,b) egyenletekből
, m-M
v1 = m + M v1 (2.231a)

, 2m
v2 = m + M v1 (2.231b)

Látható, hogy ha M > m, az m tömegű golyó v-nél kisebb sebességgel

visszapattan az M tömegűről.

4. Példa. Ütközés fallal. Ez az ütközés a fenti (2.231a) eredmény alapján az

M * - határesetel írható le: ekkor az m tömegű részecske ugyanakkora
sebességgel pattan vissza a falról, mint amekkorával beleütközött:

,
v1 = - v1 (ld.(2.231a))

2.7.2.2. Ferde ütközések.

A ferde ütközések leírása visszavezethető az egyenes ütközésekére, ha a sebes-

ségeket az n ütközési normális irányába eső (vn) és az erre merőleges tangenciális vt
komponensekre bontjuk. A sebességek normális irányú komponensei (2.229a,b) alap-
ján számolhatóak, míg az érintőleges komponensek változatlanok maradnak:

, m 1 - m2 2 m1
v1n = m + m v1n + m + m v2n (2.232a)
1 2 1 2
 214

, 2 m1 m2 – m1
v2n = v1n + v (2.232b)
m 1 + m2 m1 + m1 2n

, ,
v1t = v1t ; v2t = v2t (2.232c)



  
Így a (2.231) összefüggések a 4 ismeretlen (v1n, v2n, v1t, v2t)
meghatározására éppen 4 egyenletet adnak.

2.44. ábra. Azonos tömegű testek centrális ferde ütközése olyan

inerciarendszerben, ahol az egyik test nyugalomban van.

5. Példa. Ferde ütközés azonos tömegekkel (ld. 2.44. ábrát, az m1=m2, és

v2 = 0 feltételezéssel).

, ,
mv1x = mv1x + mv2x (2.233a)

, ,
0 = mv1y + mv2y (2.233b)

1 2 1 / ,2 ,2 1 1 / ,2 ,2 1
2 mv1x = 2 m .v1x + v1y 0 + 2 m .v2x + v2y 0 (2.234)

A (2.233) egyenletet m-mel végigosztva és négyzetre emelve

2 ,2 ,2 , ,
v1x = v1x + v2x + 2 v1x v2x

,2 ,2 , ,
0 = v1y + v2y + 2 v1y v2y

majd ezeket összeadva:

 215

,2 ,2 ,2 ,2 , , , ,
v1x = /.v1x + v1y 10 + /. v2x + v2y 10 + 2 /.v1x v2x + v1y v2y 10
2

/1 1
Osszuk végig (2.234) -et 22 m3 -el
. 0



  
,2 ,2 ,2 ,2
v1x = /.v1x + v1y 10 + /. v2x + v2y 10
2

és az utóbbi két egyenletet egymásból kivonva:

, , , ,
0 = 2 /.v1x v2x + v1y v2y 10

Áttérve vektoriális alakra, a zárójelben lévő kifejezés egy

v1' · v2' = 0 , ( v1' · v2' cos 4 = 0 )

skaláris szorzat derékszögű koordinátarendszerbeli kifejezésének (ld.

Bronstejn id.mű) felel meg, ahol a két vektor merőleges.

Tehát a testek ütközés utáni sebességei egymásra merőlegesek.

6. Példa. Lássuk be most egy másik gondolatmenet alapján is, hogy

egyenlő tömegű rugalmas testek centrális ferde ütközései során az ütközés
utáni impulzusok mindig merőlegesek egymásra (ld. 2.45. ábra)

2.45. ábra. Azonos tömegü testek centrális ferde ütközése. Az

impulzusháromszög.

A probléma leegyszerűsítése érdekében válasszunk egy olyan

inerciarendszert, amelyben a (2)-jelű részecske az ütközés előtt nyugalomban
van. A (2.227a,b) egyenletek ebben az esetben a

, , , ,
p1 = p1 + p2 * v1 = v1 + v2 (2.235a)

2 ,2 ,2
v1 = v1 + v2 (2.235b)

alakra egyszerűsödnek. Az ütközés előtti, illetve utáni sebességvektorok

által alkotott háromszögre (ld. 2.45. ábra) ezek szerint érvényes a Pitagorasz-
tétel, vagyis a háromszög derékszögű. Ezzel állításunkat igazoltuk!
 216

7. Példa. Részecske tökéletesen rugalmas ferde ütközése fallal (ld. 2.58.

ábra):

v'1n
1



  
v'1t1
v'1
5

5
v1
v1t1

v1n
1

2.46. ábra. Részecske tökéletesen rugalmas ütközése (nagytömegű) fallal.

Tökéletesen merev fallal való tökéletesen rugalmas ütközése során a

részecske mozgási energiája először rugalmas belső energiává alakul át. Az
ütközés második fázisában ez a rugalmas energia alakul vissza a test mozgási
energiájává.

Feltételezve, hogy a fal tökéletesen sima (tehát ha fallal párhuzamos

erőkomponens nem lép fel), a test sebességének fallal párhuzamos v1t
(tangenciális) komponense változatlan marad az ütközés folyamán: v1t = v'1t .
Az ábrán látható és az ütközés előtt, valamint utáni sebességkomponensekből
álló háromszögek egybevágóak, mert derékszögűek és két oldaluk megegyezik
(v1 = v'1 és v1t = v'1t ). Tehát az ábrán bejelölt két szög egyenlő, vagyis a
becsapódási szög egyenlő a visszapattanási szöggel.
 217

2.7.3. Tökéletesen rugalmatlan nem relativisztikus

ütközések



  
A tökéletesen rugalmatlan ütközéseknél az ütköző testek kinetikus energiája nem
marad meg. Ekkor tehát csak az impulzus megmaradását kifejező

, ,
m1 v1 + m2 v2 = m1 · v1 + m2 · v2 (2.236)

egyenletet írhatjuk fel. A feladat csak azért oldható meg, mert az

energiamegmaradást kifejező egyenlet helyett más egyenleteket írhatunk fel, — így a
rugalmatlan ütközés definiciójának megfelelően, az ütközés utáni sebességek ütközési
normálisra merőleges komponenseinek egyenlőségét, illetve az erre merőleges
(tangenciális) sebességkomponensek változatlanságát (2.237c) megadó

, ,
v1n = v2n (2.237a)

, ,
v1t = v1t v2t = v2t (2.237b)

Tekintsünk ismét centrális és egyenes ütközéseket! Ekkor minden sebesség

merőleges az ütközési normálisra, azaz mivel nincs tangenciális komponens, (2.237a)
szerint a két test ütközés után ugyanakkora sebességgel mozog. Az ütközés utáni
sebesség ekkor (mivel tehát v1 = v1n stb.), (2.236)-ból:

, , m1 m2
v1 = v2 = m + m v1 + m + m v2
1 2 1 2

A tökéletesen rugalmatlan ütközés megfordításának tekinthetjük egy test

szétrobbanását két részre. Ekkor a testben pl. kémiai formában tárolt belső energia
szabadul fel, az ”löki szét” a test részeit. Ugyanígy tárgyalható a részecskék elbomlása
nem relativisztikus sebességgel mozgó más részecskékre, vagy (klasszikus
közelítésben) akár az atomok elektronkibocsátása is; ezen utóbbi esetben a szükséges
energiát valamilyen külső forrásnak (pl. az atom fényelnyelésének) kell biztosítania.

2.7.4. Nem relativisztikus, nem tökéletesen

rugalmatlan (valódi) ütközések

Mind mondtuk, tökéletesen rugalmas ütközések a valóságban nem léteznek, miután

az ütközések során valamekkora nagyságú kinetikus energia mindig más
energiafajtává alakul át. Egy ilyen valódi ütközés elméleti leírására e helyen nem
 218

vállalkozhatunk, azt csak empirikus alapon jellemezhetjük. A valódi ütközéseknél az

ütközés folyamán a testek először összenyomódnak mindaddig, míg a normális irányú
ütközés előtti v2n – v1n relatív sebesség zérus nem lesz. Ezután a relatív sebesség
iránya megváltozik. A folyamat végén a nem tökéletesen rugalmasság miatt a
, ,
v1n – v2n relatív sebesség nagysága kisebb, mint a v2n – v1n volt. Ezért a valódi



  
ütközések jellemzésére célszerűen az ütközés utáni és előtti relatív sebességek
arányát, az

, ,
v1n – v2n
6=v – v2n (2. 238)
1n

az ún. ütközési együtthatót (számot) vezetjük be. A fentiek szerint

ideális rugalmas ütközésnél: 6=1

ideális rugalmatlan ütközésnél: 6=0

A mérések szerint például acélgolyóknál 6 = 0,6, elefántcsontgolyóknál 6=0,9.

Az egyenes ütközések minden (!) fajtáját, tehát a rugalmas és a rugalmatlan

ütközéseket, az egyirányú és a szembe ütközéseket, az azonos tömegű és különböző
tömegű testek ütközéseit egyaránt a (2.228a,b) egyenletekből álló egyenletrendszer
írja le. Ezen egyenletrendszer megoldásából az ütközés utáni sebességek:

, m1 – 6m2 (1 + 6) m2
v1 = v1 + v (2.239a)
m 1 + m2 m 1 + m1 2

, (1 + 6) m1 m2 – 6m1
v2 = v1 + v (2.239b)
m 1 + m2 m 1 + m1 2

8. Példa. Egy m1 tömegű részecske nem tökéletesen rugalmas egyenes

,
(merőleges) ütközése sík fallal. Ekkor az m2 $ $
= mfal = - és v2 = vfal = vfal = 0.
,
Látható, hogy (2.239a)-ból következően: v1 = – 6 v1. Tehát például egy az acél-
lapra rálőtt acélgolyó kb. fele akkora sebességgel pattan vissza. Ilyen módon
keménységpróbák végezhetőek. (Tökéletesen rugalmas ütközésnél viszont
,
6 = 1, így esetünkben is v1 = – v1 ld. (2.231a) egyenletet).
 219

2.7.5. A relativisztikus impulzus és megmaradása

Mivel az impulzus megmaradása nem relativisztikus esetben tapasztalatokon



  
alapuló alaptörvény, érvényessége a relativisztikus esetre is fenn kell álljon,
egyébként szembe kerülnénk a korreszpondencia elvével.

Vizsgáljuk meg, hogyan lehet az impulzust a relativisztikus esetre úgy definiálni,

hogy az impulzusmegmaradás törvénye is érvényes legyen és a nem relativisztikus
határesetben a megszokott definíciót kapjuk vissza!

( Először is vizsgáljuk meg, teljesül-e a klasszikus p = mv impulzus

megmaradása relativisztikus mozgást végző testek esetében! Vizsgáljuk a kérdést két
A és B labda tökéletesen rugalmasnak tekintett ütközési folyamatára!

Tekintsünk az (egyszerűség kedvéért) két derékszögű, egymáshoz képest x tenge-

lyük mentén vo állandó sebességgel egymással szemben mozgó K és K'-vel jelölt
koordinátarendszert (2.47a. ábra). Kényelmi okokból legyenek ezek origói az y
irányban egymástól 2 távolságban. Legyen mindkét koordinátarendszerben egy-egy
megfigyelő (M és M'), akik az impulzusmegmaradást tanulmányozzák tökéletesen
rugalmas centrális, egyenes ütközések segítségével. Mindkét megfigyelő hajítson el
egy-egy tökéletesen rugalmas azonos (m) tömegű labdát (pl. a K-beli az A labdát, a
K'-beli pedig a B labdát) úgy, hogy a labdák távolság megtétele után ütközzenek,
majd az ütközés után visszapattanó saját labdájukat az eldobók kapják is el.* Legyen
az elhajítás v sebességének nagysága a saját koordinátarendszerben mérve mindkét
labda esetén ugyanakkora..

Jelöljük az ütközés utáni sebességeket egy hullámvonallal, az ütközés előttieket

hullámvonal nélkül, pl. legyen a B labda K'-beli (onnan nézett) sebességének y-kom-
ponense ütközés előtt v , és ütközés után ~
By
v , . A sebességeket és sebességkomponen-
By
seket a 2. 47b,c. ábra alatt tüntettük fel.

( A 2. 47b,c. ábrából láthatóan az eldobástól az elkapásig az A labda K-ban

2$yA = 2 utat tesz meg v (K-ban mért) sebességgel; a B labda K'-ben (ld. 2.47c
ábrát), 2 $y , = 2 utat tesz meg v' (K'-ben mért) sebességgel: mivel az y ill y' tenge-
B
lyek merőlegesek a vonatkoztatási rendszerek relatív mozgásirányára az y koordináták
egyenlőek:

* Az egyidejűség kérdése itt nem jelent problémát: mindkét megfigyelőnek úgy kell a labdát
eldobni, hogy a két egymással szemben mozgó koordinátarendszer relatív mozgását figyelembe véve
találkozzanak. Mivel a másik rendszerben eldobott labda által megteendő távolság nem egyenlő, a saját
rendszerben eldobott labda által megteendő távolsággal (ld. 2.47b,c. ábrákat), az eldobás pillanata nem
lesz egyidejű.
 220

2 $yA = 2 $yB, = 2 (2.240a)

$yA = $yA, = $yB, = $yB = (2.240b)



  
2.47. ábra. A relativisztikus impulzus levezetéséhez
a) a koordinátarendszerek felvétele; b) elmozdulások és sebességek a K
rendszerben; c) elmozdulások és sebességek a K' rendszerben

(Az ábra x-y síkja a papír síkja; a z tengely arra merőleges lenne; tehát
az ábra felülnézet)
 221

( Nézzük először a labdák mozgását a saját vonatkoztatási rendszerükben

nyugvó megfigyelők* szemével!



  
K-ból nézve az A labda eldobása és elkapása ugyanazon az x helyen történik; az
eldobás és elkapás között K-ban mért idő tehát az M megfigyelő által mért
sajátidő:
2
$TA = (2.241a)**
u

ahol u az y irányú sebesség (ld. 2.47b és c ábrát).

A K'-ből nézve a B labda eldobása és elkapása ugyanazon x' helyen történik; az

ezek között K'-ben mért idő tehát az M' megfigyelő által mért sajátidő (az M'
megfigyelő sajátideje):

2
$TB = u (2.241b)

( Nézzük most mindkét labdát az azt eldobó megfigyelőhöz képest relative mozgó
másik koordinátarendszerből!

K-ban a B labda eldobása, ütközése és elkapása már nem ugyanazon x helyen

történik; ekkor az eldobás és elkapás közötti K-ban mért $tB idő az idődilatáció (2.46)
képlete szerint:

$TB
$tB = 2
(2.242a)
vo
1 – c2

Hasonlóan az A labda eldobása és elkapása között K'-ben eltelt idő:

$TA
$t'A = (2.242b)
v2
1 – c2

* A M megfigyelő a K-beli x helyen áll, onnan dobja el és ott kapja el a labdát. A M' megfigyelő
pedig a K'-beli x' helyen áll.

** A megfigyelő sajátidejét most T-vel ill. T'-vel jelöljük Az erre a célra eddig használt " jelölést
alább a labdákkal együttmozgó koordinátarendszerbeli sajátidő jelölésére használjuk fel.
 222

( Ha a fent leírt ütközési folyamatra fel akarjuk írni az impulzusmegmaradás

törvényét, akkor azt K-ból vagy K'-ből nézve egyaránt megtehetjük.

Írjuk fel az impulzusmegmaradást K-ból nézve! Ehhez az azonos tömegek

mellett ismernünk kell a



  
vAy, ~
vAy, vBy és ~
vBy

sebességeket is K-ból nézve. Ezek (az u-t most nem előjeles mennyiségként tekintve),
(ld. 2.47b. ábrát):

2$yA 2
vAy = = =u (2.243a)
$TA $TA

~
vAy = –u (2.243b)

2 2 2
2$yB 2$yB vo 2 vo vo
vBy = – =– 1 – c2 = – u · 1 – c2 = –u 1 – c2 (2.243c)
$tB $TB 2

2
~ vo
vBy = +u 1 – c2 (2.243d)

A negatív előjel azért lép fel, mert a B labda –y' irányban mozog.

A két A ill. B azonos m tömegű labda impulzusváltozásának (az ütközés utáni

impulzusból levonva az ütközés előtti impulzust) y komponensei (csak ezek
változnak!)

$pAy = (–mu) – mu = –2 mu (2.244a)

2
vo
$pBy = 2 mu 1– 2 (2.244b)
c

Ezért
$pAy + $pBy 7 0 (2.244c)

A (2.244c)-ből látható, hogy relativisztikusan a p = mv impulzus nem marad

meg!

Hasonló eredményre jutunk, ha az ütközést K'-ben vizsgáljuk.

Mint előrebocsájtottuk, a fentiekből nem azt a következtetést kell levonnunk, hogy

az impulzusmegmaradás relativisztikusan nem teljesül, hanem azt, hogy az impulzus
relativisztikusan nem mv !
 223

Fenti levezetésből láthatjuk, hogy fenti "kudarcunk" oka az, hogy a vBy ill. ~
vBy
2
vo
sebesség (és így $pBy is) tartalmazza a 1 – c2 szorzót, míg a vAy ill. ~
vAy vo-tól



  
független. (K'-ből nézve ez éppen fordítva lenne.)

( A fenti sikertelen próbálkozás után küszöböljük* ki (a megmaradó

relativisztikus impulzus helyes kifejezése reményében) a

2
vo
1 – c2

tényezőt a sebességből. A

2$yB
vBy =
$tB

sebességkomponens helyett (melyet az M megfigyelő sajátidejét felhasználva

vezettünk le [ld. (2.243c) egyenletet]) próbálkozzunk a B labdával együtt mozgó
óra által mutatott $" sajátidővel! Definiáljunk ehhez K'-ben egy V , “sebességet”
B By
(tudatosan nagy V-t használva megkülönböztetésül):

2$yB, 2$yB, 1 u
, =
VBy = · = (2.245a)
$"B $t , u² u²
B 1– c 1 – c²

A (2.245a) egyenletben felhasználtuk a (2.46) képletet és figyelembe vettük, hogy a

B labda saját együttmozgó koordináta rendszere K'-ben u y-irányú sebességgel mozog
(a B labda y irányú sebessége K'-ben u!).

Ez a VBy sebesség mindkét vonatkoztatási rendszerünk (ill. a hozzájuk rögzített

megfigyelők) számára ugyanakkora, hiszen a (2.245a) kifejezésben sajátidő szerepel,
— ez pedig mindkét rendszerből nézve ugyanakkora és $y = $y , . Következőleg
B B

, =V = u
VBy By (2.245b)
u²
1 – c²

* Talán nem kell figyelmeztetni az olvasót, hogy a relativisztikus impulzust most nem levezetjük,
hanem heurisztikusan származtatjuk. Meg kell azonban mondani, hogy ez a fizikai lényegen nem
változtat: a relativisztikus impulzust úgy definiáljuk, hogy a megmaradási törvény teljesüljön. Az
eljárást ezen pont bevezetőjében indokoltuk!
 224

Ugyanez vonatkozik az A labdára is, — azaz

2$y'A 1 u ,
VAy = = = VAy (2.245c)
$tA 2
vo u²
1 – c² 1 – c²



  
( Az impulzus y komponensét a
mu
py = mVy = (2.246)
u²
1 – c²

képlettel értelmezve az impulzus változások összege pl. a K rendszerben:

2 mu 2 mu
$pAy + $pBy = – + =0 (2.247a)
u² u²
1 – c² 1 – c²
Hasonlóképpen K'-ben
$pAy' + $pBy' = 0 (2.247b)

A (2.246) képlettel értelmezett y irányú impulzuskomponens tehát megmarad.

( Definiáljuk tehát a (2.246) felhasználásával a relativisztikus impulzust!

Általános irányú v sebességű mozgásokra a (2.246) egyenlet a

mv
prelativisztikus = (2.248)
v²
1 – c²

alakban általánosítható (ahol v a mozgó test sebessége bármelyik megfigyelő ko-

ordinátarendszeréből nézve) és prelativisztikus minden komponensére is értelemszerűen
felírható.

A (2.248) egyenlettel definiált impulzussal az impulzusmegmaradás

törvénye relativisztikusan is teljesül.

A (2.248a) képletben nem a K és K' vonatkoztatási rendszer relatív sebessége,

hanem a mozgó test adott vonatkoztatási rendszerbeli v sebessége szerepel!

Vegyük észre, hogy (2.248) definíció átírható a

dr
prelativisztikus = m (2.249)
d"

alakba, ahol d" a testtel együttmozgó vonatkoztatási rendszerbeli idő, azaz a sajátidő,
míg t az idő abban a rendszerben, ahol (ahonnan nézve) a test mozgását vizsgáljuk.
 225

Fontossága miatt itt szó szerint megismételjük a 2.3.1.2. szakaszban mondottakat

a nyugalmi tömeggel és a relativisztikus impulzussal kapcsolatban!

A (2.249) nevezőjében megjelenő négyzetgyök a sebesség

meghatározásában jelenik meg, vagyis a tér- és időkoordináták



  
transzformációjának következménye, nem pedig a tömeg
transzformációja!

2.7.6. Rugalmas relativisztikus ütközések

Térjünk át fentiek alkalmazásával az ütközések relativisztikus leírására! Legelőször

bemutatjuk, hogy a relativitáselmélet a newtoni mechanikától lényegesen különböző
eredményre vezet; ezek ismeretében pl. egy ködkamra felvételről azonnal
megmondhatjuk mely ütközések történtek fényhez közeli sebességgel mozgó
részecskék között.

A rugalmas ütközések relativisztikus leírása során (akárcsak a newtoni fizika

szerinti esetben), az impulzus és az energia megmaradásából indulunk ki:

, ,
p1 + p2 = p1 + p2 (2.250a)*
, ,
E1 + E2 = E1 + E2 (2.250b)*

Vizsgáljuk az egyszerűség kedvéért egy olyan részecskeütközést, amelynek során

egy, az x tengely mentén relativisztikusan mozgó (2) részecske egy vele azonos
tömegű álló (1) részecskével ütközik, és az ütközés után mindkét részecske impulzusa
ugyanakkora szöget zár be az x tengellyel (ld. 2.48. ábra)!

2. 48. ábra. Szimmetrikus relativisztikus rugalmas ütközés

a) a testek impulzusa ütközés előtt, illetve után;
b) az impulzusvektorokból készíthető háromszög

* Ahol p a relativisztikus impulzus, E pedig a test teljes energiája (ld.(2.222))

 226

, ,
Ez szimmetrikus ütközés azonos tömegű részecskék között, azaz p1 = p2 -vel!

Az impulzusmegmaradás következtében mindkét részecske ütközés utáni

impulzusai x komponensének összege megegyezik az eredetileg mozgó ”1” jelű
részecske ütközés előtti impulzusával:



  
,
p1 = 2p1 cos 5 (2.251a)

,
p2 = 2p2 cos 5 (2.251b)

Az relativisztikus energiamegmaradás elve szerint az ütköző testek teljes

összenergiája marad meg a rugalmas ütközések során. A klasszikus fizikában
potenciális energia mentes esetben a teljes energia a részecske kinetikus energiája. A
relativitáselmélet szerint viszont a nyugvó testeknek is van mc2 nagyságú nyugalmi
energiájuk. Az alábbiakban a teljes energiát a newtoni mechanikában megszokott
felíráshoz hasonlóan úgy írjuk fel, hogy a teljes energiát a kinetikus, illetve tömeghez
tartozó nyugalmi energia összegének vesszük* (ld. 2.218), azaz

( Ekin + mc2 ) + mc2 = 2E'kin + 2m2c2 (2. 252)**

Innen
Ekin = 2E'kin (2.253)

A kezdeti p impulzus (2.222) alapján a teljes energiával is kifejezhető:

1
p = c ( E2 – m2 c4) (2.254)

amit (2.253) behelyettesítésével

1
p = c2 E'kin + 2E'kin 8 mc2 (2.255)

A p' impulzus is kifejezhető a részecskék ütközés utáni kinetikus energiái és

nyugalmi energiáik összegeként. Az impulzusmegmaradást esetünkben kifejező
(2.297) egyenlet szerint (2.254)-et felhasználva:

* Ennek célszerűsége a végeredményből derül majd ki.

** E'
kin,1 = E'kin,2
 227

2
1 2 /Ekin1 Ekin
p=2 E'kin + 2 mc E'kin = 2 2 2 3 + 28 mc2 2 · cos 5 (2.256)
. 0

ahonnan négyzetreemelés és átrendezés után a szög koszinuszát kifejezve:



  
Ekin + 2 mc2
cos 5 = (2.257)
Ekin + 4 mc2

Kis sebességű részecskék ütközése során, tehát a newtoni mechanika szerinti

határesetben a kinetikus energia sokkal kisebb, mint a nyugalmi energia:

1
Ekin 9 2 mv2 ,, mc2 (2.258)

Ekkor tehát
1
cos 5 = 2 (2. 259)

vagyis 5 = 45o, tehát a két részecske impulzusai (illetve sebességei) közötti 25 szög
éppen 90o. Ez pedig az ütközések newton mechanika szerinti leírásából már ismert
eredmény! Láthatjuk, hogy nem relativisztikus határesetben most is visszakaptuk a
newtoni mechanika eredményét.

Ha azonban az ütköző részecskék a fénysebességhez közeli sebességgel mozognak,

akkor a kinetikus energia már nem hanyagolható el a nyugalmi energia mellett, így a
(2.260) szerinti 5 szög már kisebb lesz, mint 45o. Elegendő tehát egy szimmetrikus
rugalmas ütközés során a két részecske pályájának ütközés után egymással bezárt
szögét megvizsgálnunk (pl. egy ködkamrával, ld. 1.7. ábrát) ahhoz, hogy eldönthessük
relatisztikus, vagy nem relativisztikus ütközéssel állunk e szemben. Extrém
relativisztikus határesetben a szög tetszőlegesen kicsi lehet.
 228

2.7.7. Tökéletesen rugalmatlan relativisztikus

ütközések



  
A relativitáselméletet az is megkülönbözteti a newtoni mechanikától, hogy benne
az energiamegmaradás egyaránt teljesül mind a rugalmas, mind pedig a rugalmatlan
ütközésekben. A rugalmatlan ütközések során belső energiává átalakuló energia
ugyanis az ütközésben résztvevő testek tömegét növeli meg. Ezt a tömegnövekedést
figyelembe véve a rugalmatlan ütközések leírása során is felhasználhatjuk mind az
impulzus, mind az energia megmaradását. A rugalmatlan ütközésre érvényes
összefüggések tehát (2.251)-nak megfelelően:

, ,
p1 + p2 = p1 + p2

, ,
(Ekin,1 + m1c2) + (Ekin,2 + m2 c2 ) = (E'kin,1 + m1c2) + (E'kin,2 + m2 c2 )
(2.260)

ahol az energiamegmaradás kifejezésében ismét felbontottuk a teljes energiát

kinetikus, illetve potenciális energiák összegére. Ezekből a képletekből látható, hogy
rugalmatlan ütközések során az ütközés következtében a testek tömege megváltozik.

Az egyszerűség kedvéért vegyünk egy tökéletesen rugalmatlan ütközést! Ütközzön

egy m1 tömegű test egy m2 tömegű testtel tökéletesen rugalmatlanul! Az ütközés során
a testek összetapadnak. Miután az ütközés az ütköző két testből egy új test keletkezik
(2.261) jobb oldalán csak egy tag jelenik meg, amelyikban az új tömeg szerepel. Ez a
tömeg a klasszikus fizika szerint a részecskét tömegeinek összege, a relativitáselmélet
szerint viszont nagyobb annál. Az ütközés utáni mennyiségeket ezért index nélkül
csak egy felső vesszővel jelölve ekkor a (2.261) egyenletekből a

,
p1 = p1 (2.261a)

(Ekin,1 + m1c2) + (Ekin,2 + m2 c2 ) = E'kin + mc2 (2.261b)

egyenleteket kapjuk. A levezetés most akkor lesz egyszerűbb, ha a teljes energiát

nem bontjuk fel, vagyis (2.261) helyett a

E1 + m2c2 = E' (2.262)

összefüggést használjuk. (Miután a ”2” jelű test az ütközés előtt állt, teljes energiája
egyenlő a nyugalmi energiával.) Az m'c2 szorzatot (2.222) szerint az E'
összenergiával és a p' impulzussal kifejezve, majd E' és p'-t az ütközés előtti
mennyiségekkel kifejezve egyszerű átrendezés után:
 229

2 2 2 2 2 2
m'2c4 = E'2– p'2c2 = (E + m2c4) 2 – p1 = E2 – p1 + m2c4 + 2E2 m2c4 (2.263)

A (2.264) utolsó egyenlőségjele után levő kifejezés első tagja (2.222) szerint éppen
m1 c2 .



  
Ha a harmadik tagban megjelenő E1 energiát most felbontjuk a kinetikus és
nyugalmi energiák összegére, akkor

2 2 2 2 2
m'2c4 = m1c4 + m2c4 + 2(Ekin,1m2c4 + 2m1 m2c4) (2.264)
ahonnan
m'2c4 = (m1 + m2)2c4 + 2Ekin,1 m2c2) (2.265)

Láthatjuk tehát, hogy az eredeti testek (részecskék) összeolvadása során létrejött

test tömege valóban nagyobb, mint az ütköző részecskék tömegeinek összege! A nem
relativisztikus határesetben Ekin,1 sokkal kisebb, mint bármelyik mc2, így a klasszikus
határesetben

m'2= (m1 + m2 )2 (2.266a)

m' = m1 + m2 (2.266b)

ahonnan látható, hogy klasszikusan a tökéletesen rugalmatlan ütközés során létrejött

test tömege megegyezik az eredeti testek tömegei összegével.

A részecskék bomlása a tökéletesen rugalmatlan ütközés megfordításával írható le.

Például a 967me tömegű K mezon nevű elemi részecske 10–8 s alatt egy 237me tömegű
pozitív töltésű és egy 264me tömegű semleges pionra bomlik el:

K+ * :+ + :o

Ebben a folyamatban a bomlás során létrejött részecskék tömege kisebb, mint az

elbomló K mezon tömege volt: a ”hiányzó” tömeg a pionok mozgási energiájává
alakult át.

A részecskegyorsítókat részecskék keltésére is használják. Például ha egy hidrogént

tartalmazó céltárgyat protonokkal bombázunk*; a proton-proton ütközés során az
ütköző részecskék kinetikus energiájának rovására egy proton-antiproton pár
keletkezik, — így végeredményben négy részecskét kapunk.

* ld. O. Chamberlain, E. Segrč, C. Wiegand, T.Ypsilantis, Physical Review 100, 947 (1955)
 230

9. Példa. Két elektron ütközésekor létrejöhet a

e–(gyors) + e–(nyugvó) * e+ + 3 e–



  
reakció, ahol e+ egy pozitron. Legalább mekkora energiával kell, hogy
rendelkezzen a gyors elektron, hogy a fenti reakció lejátszódhasson?

Megoldás: Ha az ütközés után mind a négy részecske nyugszik, a

nyugalmi tömegeknek megfelelő teljes energia:

4 · mc2 = 2,044 MeV

Ezzel az energiával kell, hogy megegyezzen az ütközés előtti gyors és

nyugvó elektron teljes energiája. A 2,044 MeV energiából levonva a nyugvó
elektron 0,511 MeV energiáját, látható, hogy a gyors elektronnak legalább
1,533 MeV energiájú kell, hogy legyen, másszóval a gyors elektron kinetikus
m
energiájának nagyobbnak kell lennie mint 1,022 MeV. Ez 2,82 · 108 s
sebességnek felel meg.
 231

2.8. NÉHÁNY FONTOS MECHANIKAI TÖRVÉNY

ÖSSZEFOGLALÁSA



  
Tömegpontra Pontrendszerre Megjegyzés

Impulzustétel

p· = ! F dpc · (K) <miri 1

= p c = ! Fi rc ; = m <miri
dt <miri
i
d2r d2rc (K) <mivi 1
m 2 =!F ! mi 2 = ! Fi vc ; = m <mivi
dt dt <mivi
i
(K)
p·c = ! p·i = ! Fi pc = mr·c = ! mi·ri = ! pi
i
i i
p·c = ! p·i

Impulzusmegmaradás tétele

(K)
Ha ! F = 0, p· = 0 Ha ! Fi =0 r̈c = 0
p = konst.
dpc
dt = 0

vc = konst., pc = konst.

Impulzusmomentum tétele

(K) (K)
d(r =)mr· )
N
d
= r =) ma = dt ! ( ri = pi) =! ri =p· i= MF,i = ri = Fi
dt i=1 i
= r =)p· = =!
(K)
ri = Fi =! MF,i = ri = ! Fij = 0
(K)

i j
= r = F = MF (K)
= MF

dL (K) $ dL d N L=r=p
dt = MF = MF dt = dt ! Li =
i=1 Li = ri = pi,
N (K) (K)
= ! MF,i = MF N N
i=1 L= ! Li = ! ri = pi
i=1 i=1
 232

Tömegpontra Pontrendszerre Megjegyzés

Impulzusmomentum megmaradás tétele



  
Ha K (K) (K)
Ha ! MF,i = 0 MF,i = ri = Fi
r = mr̈ = r = F = MF = 0 i

akkor: akkor:

· · ·
L = 0 azaz L = áll. L = ! Li = 0
i
mr = r̈ = 0 * r = v = áll.
azaz

N N
L= ! Li = ! ri = pi =áll.
i=1 i=1

Kintetikai energia vagy munkatétel

r2
1 2 1 2
2 mv2 – 2 mv1= '
% F dr =
r $Ekin = W(K) + W(b) (!) Ekin,(pontrendszer) =
1
= W1,2
N 1 2
= ! mivi
$Ekin = W 2
i=1

d /1 1 Az erők munkája:
mr·· r· = dt 22 mr·23 = F·r·
. 0
r2
N N
W(b) ='
% ! ! Fijdri
dr = r·dt
r1 i=1 j=1
i7j
t
' d /1 mr·21dt = r2
& dt 22 3 N
% . 0 W(K) = '
(K)
o % ! Fi dri
r1 i=1
r(t)
= '
% Fdr
ro
 233

Tömegpontra Pontrendszerre Megjegyzés

A mechanikai energia megmaradási tétele*



  
1 Ekin,2 + Epot(r2) = N 1 2
EM = 2 mv2 + Epot = áll. Ekin (pontr.) = ! 2 mivi
Ekin,1+ Epot(r1) i=1
1 2 Epot (tömegpontr.) = r
mv 2 + Epot(r2) =
2 Epot = – ' F dr
b
= Epot
(K)
+ Epot = %
1 2 r(vonatk)
= 2 mv1 + Epot(r1)
= –(Wb + W(K))

t2 (b) (K) ahol

d /1 · 21 Ekin+Epot+Epot = áll.**
% dt 2.2 mr 30 dt =
'
t1 F (tömegpontr.) =
N N N
1 2 1 (K)
2
= 2 mv2 – mv1
2
= ! ! Fij + ! Fi
i=1 j=1 i=1
i7j
r2(t2)
– '
%Fdr =
r1(t1)
=pot(r2)–Epot(r1)

* Csak konzervatív erőtérben ill. erőkre igaz.

** Ha a belső erők konzervatívak, de a külső erők nem, akkor

(b)
Ekin + Epot = W(K) (ld. (2.204))
 234

3. KINETIKUS GÁZELMÉLET



  
A kinetikus gázelmélet bizonyos feltételeket (ld. 3.3. pont) kielégítő
sokrészecskerendszerek egyszerű statisztikus leírásával foglalkozik. Az elméletet
Maxwell és Boltzmann alapozták meg a XIX. század második harmadában. Az
kinetikus gázelmélet gyakorlati jelentőségét növeli, hogy az nemcsak a mérsékelten
kisnyomású ideális gázokra, hanem (a tapasztalat szerint) a vezetési elektronok
rendszere bizonyos tulajdonságainak leírására is alkalmazhatóak!

Az alábbiakban a kinetikus elmélet segítségével, egyszerű következtetésekkel

eljutunk a nyomás, az abszolút hőmérséklet fogalmához; az elektromos vezetés, a
mozgékonyság, a diffúziós koefficiens, a hővezetési tényező és a belső súrlódás
mikrofizikai értelmezéséhez is.

A statisztikus módszereket, az átlagértékek használatát az a kísérleti tény teszi

lehetővé, hogy bár a makroszkópikus sokrészecskerendszer részecskéi (pl. folytonos
ütközések révén) folytonos és igen bonyolult kölcsönhatásban vannak egymással — a
folyamatos kölcsönhatások révén a folyamatosan változó mikrofizikai jellemzők
értéke a statisztikus törvényeket követve kiátlagolódik és ez az átlag az egyensúlyi
rendszerekben meghatározza a makroszkópikus paraméterek mérhető értékét. A
kiátlagolódás tényét igazolja, hogy léteznek egyensúlyi rendszerek és ezekben pl.
időben és térben állandó P nyomás, ill. T hőmérséklet mérhető.*

A statisztikus módszerek alkalmazása esetén a mikrofizikai

paraméterek valamely átlagértékével számolunk. A mérhető
makroparamétereket ezen átlagértékkel fejezzük ki.

1. Példa. Hogy a módszer lényegébe már a részletes tárgyalás előtt

némi bepillantást nyerjünk, alábbiakban bemutatjuk a nyomásra és az
abszolút hőmérsékletre vonatkozó összefüggéseket:

* (A térbeli állandóság az időbelivel általában összefügg, hiszen a térbeli különbségek

kiegyenlítődése időbeli változással jár. Ez nem mindig van így: pl. a térbeli nyomáskülönbséget egy
külső erőtér (pl. a gravitáció) állandó jelleggel fenttarthatja (ld. barometrikus formula, 3.4. pont)
 235

mérhető 1N mikrofizikai
makrofizikai P = 3 mr ! v2 " (részecske) jellemző
V
P mennyiség < v2 > átlagértéke



  
ahol N a részecskeszám a V térfogatban, < v2 > a részecske sebessége
négyzetének átlagértéke és mr egy részecske tömege.

1
! #kin, tr " = 2 mr ! v2 "

ahol ! #kin,tr " a részecskék átlagos transzlációs kinetikus energiája. Utóbbit P

fenti képletébe behelyettesítve:

2N
P = 3 ! #kin,tr "
V

2
PV = 3 N ! #kin,tr "

V 2N 2
P n = 3 n ! #kin,tr " = PVm = 3 NA ! #kin,tr " = RT

ahol n az anyagmennyiség mólban kifejezve (mólszám), Vm a moláris térfogat

és NA az Avogadro állandó és R az egyetemes gázállandó.

2 R
! #kin,tr " = N T = kBT
3 A

ahol kB a Boltzmann állandó.

21
m ! v2 " = kBT
32 r

A P és a T mérhetősége igazolja, hogy létezik ! v2 " !

$ kB % 1,38 · 10–23 JK–1 ; R % 8,3145 JK–1 mol–1 ; NA % 6,022 · 1023&

***

Hogyan kell kiszámítani a mikrofizikai jellemzők átlagértékét?

 236

3.1. ÁTLAGÉRTÉK KISZÁMÍTÁSA



  
' Diszkrét értékkészletű fizikai mennyiségekre Legyen X egy ilyen fizikai
mennyíség (Pl. egy elektron energiája szilárdtestben)! Ha az Ntot összrészecskeszámú
rendszerben Ni részecske rendelkezik az X fizikai mennyiség i-dik lehetséges Xi
értékével:
X1, X2 . . . Xi
)
( Ni = Ntot = N
N1, N2 . . . Ni,
akkor

( Ni Xi ( Ni Xi
i i
!X"= = N (3.1)
( Ni
i

' Folytonos értékkészletű fizikai mennyiségekre (pl.: X = v2) a teljes

értéktartományt olyan kis intervallumokra osztjuk, amelyeken belül X konstansnak
tekinthető. Az intervallumokat indexeljük. Pl.:

2 2
( vi Ni ( vi ) Ni
i ) i
! v2 " = N = N (3.2)
ahol
( ) Ni = N (3.2a)
i

Az értéktartományt határértékben infinitezimálisan kicsinyre választva:

, 2
+vi dN
2 *
!v "= N (3.3)

Figyelem: ! v2 " - ! v " 2 és

2 2 2
v2 = (ivx + jvy + kvz)2 = vx + vy + vz (3.4)
 237

3.2. ALAPFOGALMAK

' Az anyagmennyiség SI egysége a mól, jele mol*. A mennyiség jele: n. 1 mol



  
annak a rendszernek az anyagmennyisége, amely annyi elemi egységet (részecskét)
tartalmaz, mint ahány atom van 0,012 kg (tehát 12 g) 12C-ben.

Az elemi egységek (részecskék) száma és az anyag mólokban mért mennyisége kö-

zött NA az Avogadro–állandó teremt kapcsolatot, amely minden anyagra azonos.
elemi egységek (részecskék) száma N
NA = = n = 6,0221367·1023 mol–1 (3.5)
anyagmennyiség

n mol-ban tehát n·NA darab részecske van (szokásos még az 1000 mol = 1 kmol egy-
ség).

A mól használata azért előnyös, mert 1 mol anyagban az anyagi minőségtől

függetlenül mindig ugyanannyi részecske található; ugyanakkor az 1 g anyagban levő
részecskék száma az anyagi minőségtől függ.

' Moláris tömeg: 1mol anyagmennyiség tömege kg –ban kifejezve

m kg
M= n , [M] = mol (3.6)

Mivel egy mol kémiailag homogén anyag tömege egyenlő grammmokban(!)

kifejezett Ar (ld. alább) relatív atom- (molekula-) tömegével (ezt régebben: gramm
atomsúlynak nevezték)
kg kg g
M = Ar ·10–3 = Ar = Ar (3.7)
mol kmol mol

E definícióból következik, hogy az anyagmennyiség a tömegből a

m m 0 mol 3
n = M = A , / g · g = mol2 ( 3.6a)
r . 1

képlettel számítható ki. Pl. 2 g H2 % 1 mol molekuláris hidrogén.

' Atomi tömegállandó (mu). A 12C izotóp 1 atomja nyugalmi tömegének az 1/12-
ed része.

*Az anyagmennyiség jele n, ami nem keverendő össze a részecskesűrűséggel. Régebben az n a

mólszám jele volt; az n mólszám helyett az SI előírásai szerint n mol anyagmennyiségről beszélünk.
 238

(m12C) –27
mu = 12 = 1,6605402 · 10 kg (3.8)

Az atomi tömegállandó régebbi elnevezése és jele atomi tömegegység (u).

'



  
Relatív atomtömeg, (Ar,i ), (régebbi elnevezés: atomsúly). Azt adja meg, hogy
az i molekula, illetve atom, ill. izotóp mi tömege hányszorosa a 12C izotóp tömege
1/12-ed részének (dimenzió nélküli szám):
mi
Ar,i = 1/12 m(12C) (3.9)

A H-atom relatív móltömege jó közelítéssel: 1. a H2-molekuláé 2. (A relatív

molekulatömeg a molekulát alkotó atomok relatív atomtömegének összege.)

' Moláris térfogat (móltérfogat) (Vm) az egy mol anyag, vagyis NA db részecske
által elfoglalt térfogat, ahol m index a "mól"-ra utal. Ideális gázok esetében
normálállapotban [0 oC hőmérsékleten és 105 Pa (pontos érték) nyomáson*] értéke az
anyagi minőségtől függetlenül 22,711· 10–3 m³/mol.*
3 3
V 0cm 3 0m 3
Vm = n = 22711 /mol2 = 0,022711 /mol2 (3.10)
. 1 . 1

ahol V = m/4 és 4 az illető anyag sűrűsége [kg/m³]-ben kifejezve, és n az anyag-

mennyiség mólokban. Megengedett és szokásosabb a móltérfogat cm3/mol-okban való
kifejezése.

' Móltört (xi). Azt adja meg, hogy az i-edik típusú részecskék anyagmennyisége
(ni) hogyan aránylik a rendszer teljes anyagmennyiségéhez (nössz).
ni ni
xi = = n (3.11)
( n i össz
i
Láthatóan ( xi = 1. Az xi·100 mólszázalékot ad meg.
i

' Anyagmennyiség-koncentráció (ci). Megadja, hogy 1 dm3 térfogatú térrészben

hány mól i-edik típusú anyag van. SI egysége a mol/m3; a kémiában elterjedtebb a

ni 0mol 3
V /.dm321
ci = (3.12)

* A IUPAC döntése értelmében nem 101325 Pa-on (ld. Függelék), hanem kereken 105 Pa-on.
Ennek megfelelően a 101325 Pa–nak megfelelő 22413 cm3 /mol helyett a Vm standard érték
22711 cm3 /mol, azaz 0,022711 m3/mol.
 239

' A T abszolút hőmérséklet bevezetése

A hőmérséklet a testek, rendszerek termikus állapotát mérő, a termikus energiával
arányos fizikai mennyiség. A 0. főtételben megfogalmazott tapasztalat szerint ha két
különböző hőmérsékletű testet termikus kölcsön hatásba hozunk, azok közös



  
hőmérsékletet vesznek fel: a melegebb test lehül, a hidegebb felmelegszik, a folyamat
során termikus egyensúlyi állapot áll be, mely tovább nem változik, közös egyensúlyi
hőmérséklet áll be.

Ha egy elegendően nagy (nagy hőkapacitású, ld. alább) testet egy kis (kis
hőkapacitású) testtel hozunk kapcsolatba, úgy a nagy hőkapacitású test
hőmérsékletváltozását elhanyagolhatjuk és a kis hőkapacitású test hőmérséklete jó
közelítéssel a nagy hőkapacitású test hőmérsékletére áll be. A kis hőkapacitású testet
így hőmérőnek, használhatjuk, ha valamelyik fizikai jellemzője (térfogata, kiterjedése,
elektromos ellenállása, stb) jól mérhetően, reprodukálhatóan és egyértelműen változik
a termikus kölcsönhatás során.

Jelöljük ezt a fizikai jellemzőt X-el és a hőmérsékletet T-vel! Az ezek egyértelmű

kapcsolatát megadó összefüggés
X = X(T) (3.13)

Ha ez a kapcsolat anyagi minőségtől független, akkor u.n. abszolút hőmérsékletet

definiálhatunk.

A “hőmérséklet”, mint fizikai mennyiség definiciójához ezzel megvan a

mérőeszközünk (a hőmérő) és a mérési utasítás: hozzuk termikus egyensúlyba az
ismeretlen hőmérsékletű testet a hőmérővel és határozzuk meg X értékéből T-t.

A teljes definicióhoz hiányzik még a skála és a nullpont megválasztása. Az u.n.

empirikus skálák közül néhánynak a jellemzőit az alábbiakban foglaljuk össze:

Megnevezés Nullpont Skála

Celsius skála A víz olvadáspontja t100: víz forráspontja 105 Pa-

o
normál állapotban 0 C on. A skála egyenletes, t100 és to
o
C, t oC (105 Pa-on) között száz osztás

Fahrenheit skála A víz olvadáspontja 32 A víz forráspontja és

o 5
F (10 Pa-on) olvadáspontja közötti
o
F intervallum egyenletesen 212
felé osztva

Réaumur skála A víz olvadáspontja 0 A víz forráspontja és

o 5
R (10 Pa-on)) olvadáspontja közötti
o
R intervallum egyenletesen 80 felé
osztva

X oC = 0,8x oR = (1,8 x + 32 ) oF
 240

' A hőmérséklet definicója csak akkor egyértelmű, ha megállapodunk a hőmérő

anyagának minőségében és ennek felhasználandó X tulajdonságában. Az SI-standard a
termodinamikai Carnot-ciklus (ld. 5.4.5. pont) anyagi minőségtől független
(“abszolút”) hatásfokát tekinti ezen tulajdonságnak. A standard hőmérséklet a
termodinamikai hőmérséklet; egysége a kelvin (K), amely a víz hármaspontja



  
(önkényesen, de célszerűen rögzített) termodinamikai hőmérsékletének 1/273,16-od
része. (A víz hármaspontja, ld. 5.2.5. pont, P=611 Pa, és T=273,16 K.); jele T. A
termodinamikai hőmérséklet skálája, megegyezik a Celsius empirikus skálával: 1oC
hőmérsékletkülönbség egyenlő 1 K hőmérsékletkülönbséggel. A skála nullpontja
természetes nullpont: 0K=–273,15 oC.

Az ideális gázok állapotegyenletén alapuló ideális gázskálát kidolgozójáról Lord

Kelvinről Kelvin-skálának nevezték. Mivel a termodinamikai hőmérséklet és a
hőmérsékleti skála megegyezik az ideális-gáz skálával a termodinamikai hőmérséklet
primér (hitelesítő) eszköze az ideális-gáz hőmérő.

A gázskálában a hőmérséklet mérésére szolgáló fizikai mennyiség az ideális

(tökéletes) gáz (PVm) értéke, melyet — legegyszerűbb választásként — a T definició-
jaként a T hőmérséklettel arányosnak veszünk:

(PVm)id = RT (3.14)

Az R neve moláris (egyetemes) gázállandó. Mivel az ideális gáz egy absztrakció, a

(PVm) anyagtól független, tehát abszolút, — így az ideális gázskála is abszolút
(anyagi minőségtől független) skála.

' Alapvető jelentőségű, hogy az (ideális) gázskála (és így a SI standard

termodinamikai hőmérséklet) nullapontja természetes nullpont. Gay-Lussac (1802)
kimérte, hogy az ideális gázok '5' hőtágulási- és '6' feszülési együtthatója azonos érték
1
5 = 6 = 273,15 . (Ezt az értéket a SI rendszer egyszerűen posztulálta, — így ez a SI-
ben az egyre nagyobb pontosságú mérésektől független definiált értéknek tekintendő.)
Gay-Lussac méréseiből következik, hogy

0 K = – 273,15 oC
(3.15)
o
0 C = 273,15

A gáz térfogatát tehát t oC-on, P=konst. izobár körülmények között illetve P

nyomását t oC-on V=konst,izochor körülmények között

Vt = [V0 (1+ 5t)]P (3.16)

Pt = [P0 (1+ 6t)]V (3.17)

kifejezések adják meg. Az egyesített gáztörvény ebből egyszerűen levezethető.

Válasszunk egy P0, V0, T0 kiinduló állapotú gázrendszert és vigyük két lépésben egy
 241

P, V, T állapotjelzőkkel jellemzett állapotba. Először melegítsük fel a V0 térfogatú

ideális gázt P0 nyomáson t oC-ra; ekkor az új térfogat (Vx):
Vx = [V0 (1+ 5t)]P
0

majd komprimáljuk t = konst mellett a kívánt P nyomásra, ekkor a Boyle-Mariotte



  
törvényből (PV = konst (m,T)):
[ PV = P0 Vx]t

ami a Vx fenti kifejezését behelyettesítve

PV = P0 V0 (1 + 5t) (3.18)
alakot ölt.

Vezessük be a T kelvin hőmérsékletet: T = 273,15 + t !

1 273,15 + t T
1 + 5 t = 1 + 273,15 · t = 273,15 7 T (3.19)
0

(ahol T0 a 0 oC-nak megfelelő kelvin érték).

Legyen kiinduló állapotunk a normál állapot (P0 = 105 Pa, T0 = 273,15 K). A (3.18)
egyenletet ilyen esetre 1 mol gázra felírva

T PVm P0 Vm,0
PVm= P0 Vm,0 T ill. (3.20a,b)*
0 T = T0

az egyesített gáztörvény 1 mol ideális gázra felírt alakjához jutunk, ahol Vm,0 a
normál álapotú ideális gáz móltérfogata.
A P0, T0 az SI-ben a normál állapotra rögzített érték, a Vm,0 (ld. “Alapfogalmak”)
pedig
m3
Vm,0 = 0,022711 8 0,0000085 mol

mért érték. Ezen értékeket behelyettesítve az ideális gáz (R moláris gázállandóval 1

mól gázra felírt) állapotegyenletének ismert alakjához jutunk:

PVm 105 · 0,022711

T =R= = 8,314479 (3.20c)
273,15

ill. PVm = RT

* Adott m tömegre felírva:

PV
= konst
mT
 242

(Az R értéke a 4. tizedes értéktől kezdve (a Vm,0 mért értéke miatt) a különböző
táblázatokban fentiektől eltérő is lehet).

A Gay-Lussac törvényeket ábrázolva (ld. 3.1/a,b ábra) látható a fentiekből matema-

tikailag is következő tény, hogy a Kelvin féle gázskálának T = 0 K = – 273,15 oC
hőmérsékletnél természetes nullpontja van !



  
V P

V0 P0
-273,15 t(°C) -273,15 t(°C)
(a) (b)
PVm
ideális (tökéletes) gáz
RT
“1” reá
lis gáz
“2”
reál
is g
T=const. áz

P=0 P
(c)

3.1. ábra. A Gay-Lussac törvény (a,b). A (PVm)T ábrázolása ideális és

reális gázokra (c)

A 3.1c ábrából látható, hogy az “ideális gáz” helyett P 9 0–ra való extrapolációval
reális gázokat is alkalmazhatunk “hőmérő anyagnak”; a reális gázokra (PV) = f(P),

PVm = A + B·P + C·P2 . . .

mely P 9 0 extrapolációval az ideális gázra jellemző PVm = RT értéket adja.

Az 1990-ben elfogadott SI standard egyik alappontnak a víz normál állapotban

mért olvadáspontja helyett a víz hármaspontját (ld. 5.2.5. pont) választja, melynek
értéke 273,16 K (611,73 Pa nyomás mellett). Az új standard egyszerűen
reprodukálható hőmérsékleti alappontokat hitelesített az ideális gázhőmérővel és
megadta az adott alappontok mérési eszközét (pl. termoelem, pirometer, stb.) is. Ilyen
alappont pl. a cseppfolyós O2 forráspontja 1 atm-án (90,19 K) vagy pl. az Au
dermedéspontja (1336,16 K).
 243

3.3. A kinetikus gázelmélet alapfeltevései. A nyomás

és az abszolút hőmérséklet mikrofizikai
értelmezése.



  
A kinetikus gázelmélet alapfeltevései az alábbiak:

1.) A rendszer elemei tökéletesen rugalmas tömegpontok.

2.) A rendszert alkotó tömegpontok kizárólag ütközéseik során hatnak kölcsön.

3.) A részecskék mozgása egymástól független és véletlenszerű.

Ha nincs külső erőtér, akkor mivel ilyenkor nincs kitüntetett irány, — a 3.

feltevésből következik, hogy a rendszert alkotó részecskék minden mozgási iránya
egyformán valószínű; ilyenkor a sebességkomponensek átlagai egyenlőek, azaz
2 2 2
<vx> = <vy> = <vz > és <vx> = <vy> = <vz> (3.21a)

2 2 2 2 2 2 2
<v > = < vx > + < vy > + < vz > = < vx + vy + vz > (3.21b)

2 1 2
< vx > = 3 < v > (3.21c)

illetve pl. az x irányú sebességkomponens esetén a részecskék felének sebessége

vx > 0, felének pedig vx ! 0. E plauzibilis feltevést használjuk fel az egyensúlyi
nyomás (ld. 3.3.1. pont), illetve a gázokban lefolyó diffúzió (ld. 3.6.2. pont), illetve
hővezetés (ld. 3.6.4. pont) tárgyalásakor.

A barométer formula levezetésénél (ld. 3.4 pont) ugyanakkor a gravitációs tér, az

elektromos vezetés kinetikai tárgyalásánál (ld. 3.6.1. pont) a külső elektromos tér
hatását figyelembe kell vennünk.

4.) A részecskék száma a vizsgált V térfogatban elegendően nagy, hogy statisztikus

módszereket alkalmazhassunk.

Az 1.) – 4.) feltételeket a mérsékelten* kisnyomású ideális gázok vagy ilyennek

tekinthető rendszerek (pl. a vezetési elektronok rendszere) elégitik ki.

* A “mérsékelten” kis nyomást azért kell kikötnünk, mert igen kis nyomású gázokban a részecskék
egymás közti ütközései már elhanyagolhatóak a “fallal” történő ütközések mellett. (pl. 10–5mbar
nyomáson a közepes szabad úthossz már 1 m körüli érték, ld. 3.5 pontot.)
 244

3.3.1. A P nyomás és mikrofizikai értelmezése

A gázok nyomása a molekuláris ütközések eredménye: a gázt alkotó atomok,

molekulák az edény nagytömegű falával tökéletesen rugalmasan ütközve annak



  
impulzust adnak át. E helyen a nyomást a kinetikus gázelmélet alapfeltevéseiből
vezetjük le és megadjuk a nyomás mikrofizikai kifejezését. Ennek során elhanyagoljuk
a gravitációs tér hatását.

A gáz P nyomása* tehát a gázrendszert alkotó részecskék összességének fallal való

ütközései során a falnak időegység alatt átadott teljes impulzus ()ptot) átlagával
fejezhető ki.
)ptot
< >
<F> )t
P= A = (3.22)
A

N
' Legyen a gázrendszer részecskesűrűsége n = V , ahol N a V térfogatban lévő
részecskék száma.

)pr=p’-
r pr
A
p’r pr
x pr x
vx)t fal
(a) (b)

3.2. ábra. A nyomás mikrofizikai értelmezéséhez. Az (b) ábra egy részecske fallal
való ütközésének impulzusdiagramját ábrázolja.

' Vegyük fel a falat egy derékszögű koordinátarendszer x tengelyére merőlegesen

és jelöljünk ki a falon egy A felületet (3.2. ábra).

' Az egy részecske által a nagytömegű falnak átadott impulzus (ld. 3.2b. ábrát)
)pr = mrvx – (–mrvx) = 2 mrvx

* Mint már említettük a nyomás szabványos jele p; könyvünkben ettől a fizikai-kémiai aspektusok
miatt eltérünk és a nyomást P-vel jelöljük.
 245

' A falnak )t idő alatt azok a részecskék adnak át impulzust, amelyek )t idő alatt
elérik a falat. A falat egy adott )t idő alatt azon részecskék érik el, amelyek az A
felülettől nincsenek messzebbre, mint vx )t és amelyekre vx " 0. E részecskék száma



  
N = 2 (vx )t · A) n
N
n=V (3,23a,b)
!"#
V

(Az 1/2 abból adódik, hogy vx " 0 sebességű részecskék száma a vx sebességüek
fele, ld. a 3.3. pont bevezetőjében.)

Az A felületnek a vx " 0 sebességű részecskék által átadott )ptot teljes impulzus

tehát
01 30 3 2
)ptot = /! (vx )t A) n 2 /!
2 m r v x 2 = mr )t A v · n (3.24)
.2 1. 1 x

2 2
A statisztikus módszert alkalmazva vx helyett ! vx" -el számolva, a P nyomás

)ptot
< >
)t 2 N 1 2
P= A = n mr ! v x " = V m r 3 ! v " (3.25)

kifejezését kapjuk.

Definiáljuk az egy részecskére jutó átlagos kinetikus energiát

1
< #kin,tr " = mr ! v2 " (3.26)
2

A (3.26) egyenletet a (3.25) kifejezéssel összevetve a P nyomást az átlagos < #kin,tr "
kinetikus energiával is kifejezhetjük:
2 N
P = 3 V < #kin,tr " (3.27a)
ill.
2
PV = 3 N < #kin,tr " (3.27b)

3.3.2. A T abszolút hőmérséklet mikrofizikai

értelmezése

Az abszolút hőmérséklet makroszkópikus állapotjelző, mely egyensúlyi

rendszerekben (és azok bármely alrendszerében) térben és időben adott állandó érték.
Másszóval létezik olyan egyensúlyi rendszerek egészére jellemző hőmérséklet, mely a
 246

rendszer egymással termikus kölcsönhatásba hozott alrendszerei (ha azt szigetelés

nem gátolja) között kiegyenlítődik, azaz értéke az egész rendszerre térben és időben
azonos és állandó.

A hőmérséklet mikrofizikai jellemzőkkel való értelmezéséhez tehát olyan

mikrofizikai mennyiséget kell találni, amely a T hőmérséklettel egyértelmű



  
kapcsolatba hozható és így (fentiek szerint) termikus egyensúlyban átlagértéke az
egész rendszerre azonos, állandó értéket vesz fel.

Lássuk be, hogy ezen feltételeket az egy részecskére eső átlagos transzlációs
energia (< #kin,tr ") kielégíti. Ehhez fel kell írnunk az < #kin,tr "egyértelmű kapcsolatát
a T hőmérséklettel. Az ideális gázra ezt könnyen megtehetjük!

Induljunk ki PV (3.27b) egyenletben felírt alakjából

2
PV = 3 N < #kin,tr " (ld. (3.27b))
illetve
2
PVm = 3 NA < #kin,tr " (3.27c)

Használjuk fel most az ideális gáz 1 mólra felírt állapotegyenletét

PVm = RT (ld. (3.14))
Tegyük egyenlővé az utóbbi két egyenlet jobb oldalait:
2
3 NA < #kin,tr " = RT (3.28a)

illetve
2 R
3 < #kin,tr " = NA T = kBT (3.28b)

Kifejtve
2 1
· m ! v2 " = kBT (3.29a)
3 2 r
illetve
1 3
m ! v2 " = 2 kBT (3.29b)
2 r

Láthatóan ! #kin,tr " egyértelmű kapcsolatban van az ideális gázzal definiált

abszolút hőmérséklettel. Az 5.4.5. pontban a. termodinamikai abszolút hőmérséklet
fogalmának megismerésével kapcsolatban majd belátjuk, hogy a T abszolút hőmér-
séklet nemcsak ideális gázra, hanem tetszés szerinti anyagra is egyértelműen és azo-
nosan értelmezhető.

' Fenti gondolatmenethez kapcsolódva elemi közelítésben belátható az u.n.

ekvipartició tétel. (Ennek egzakt tárgyalására a 4.6.4. pontban visszatérünk.)
 247

A (3.26)-ban az átlagos transzlációs kinetikus energia a (3.21) kifejezés szerint

felbontható
1 2 1 2 1 2 3
! #kin,tr " = 2 mr ! vx " + 2 mr ! vy " + 2 mr ! vz " = 2 kBT (3.30)

három transzlációs energiajárulékra, melyek az (3.21a) egyenlet szerint egymással



  
egyenlőek; következőleg (3.30) alapján kimondható, hogy az
1
! #kin,tr " minden járulékára 2 kBT energia esik.

Mivel az 1.2.2. pontban adott definició szerint a statisztikus fizikai (molekuláris)

szabadsági fok (fSF) egyenlő az adott rendszer energiajárulékainak számával, —
fentiek alapján kimondható, hogy

a sokrészecske rendszerek transzlációs, molekuláris (fSF) szabad-

1
sági foka 3 és mindegyikre 2 kBT energiajárulék esik.

' Többatomos molekulájú gázrendszerek esetén a (3.30) transzlációs járulék

mellett a molekulák forgási-kinetikus és a molekulákat alkotó atomok (egymáshoz
viszonyított) rezgéseiből adódó (potenciális és kinetikus) rezgési energiajárulékok is
fellépnek. Mivel a molekulák transzlációs–, forgási–, és rezgési energiajárulékai
1
között is egyensúly áll be, — utóbbiakra is fennáll, hogy minden járuléktagra 2 kBT
energia jut; kimondható tehát, hogy

1
általában minden molekuláris szabadsági fokra 2 kBT
energiajárulék esik.

' Például kétatomos ideális gáz esetén a molekula transzlációs energiajáruléka

1 < 2 2 2 ? 3
! #kin,tr " = 2 mr ;! vx " + ! vy " + ! vz " > = 2 kBT (ld. (3.30))
: =

A forgási-kinetikus energiajárulék (2.179a) a két atomot összekötő tengelyre

merőleges mindkét tengelyre

1 2 2
! #rot " = 2 @ (< A1 > + < A2 >) fSF = 2 (3.31)*

míg a két atomot összekötő tengely irányába eső rezgések (potenciális és kinetikus
energiája harmonikus rezgés esetén (ld. 2.205):

* A két atomos molekula egy kis “súlyzóhoz” hasonlít; a két atomot összekötő tengely körüli @-ja,
— ezért az ahhoz tartozó forgási kinetikus energia is elhanyagolható.
 248

1 1
! #vibr " = D ! l2 " + m ! v2 " fSF = 2 (3.32)
2 2

A molekulák fentebb felsorolt mozgásainak (hőfokfüggő) energiajárulékai mind a

gáz U(T) belső energiájának (ld. 2.5.5.) járulékai (ld. 4.6.4., ill. 4.6.5. pontokat). Az U
belső energia hőfokfüggő részét (mely T=0 K-en zérus) termikus energiának nevezik



  
(ld. 2.5.5. pont).

A kBT szorzat szobahőmérsékleti értékét érdemes megjegyeznünk, mivel ez az

érték a mikroelektronikai technológiák és sok más gyakorlati alkalmazás szempont-
jából fontos. T = 300 K hőmérsékleten

kBT % 4,1342·10–21 J % 0,0258 eV (3.33)

(Másképpen is célszerű megjegyezni: a kBT = 1 eV energiának kb. 10000 K hőmér-

séklet felel meg.)

1. Példa. Határozzuk meg egy szobahőmérsékletű, N2 molekulákból álló

gázrendszerben a molekulák átlagos sebességét. Vegyük a szobahőmérsékletet
300 K-nek.
1 3
m<v2> = <#kin,tr > = 2 kBT
2
Ebből
3 kBT
<v2> = vT = m

Az N2 molekula tömege (mivel a N2 moláris tömege (ld. (3.6)) 28·10–3 kg/mol

28·10–3
NA % 4,6·10 kg
m= –26

A keresett átlagos (termikus) sebesség

vT % 520 m/s

2. Példa. Mekkora nagyságrendileg egy atomreaktorból származó ún.

"termikus (energiájú) neutronnyaláb" energiája?

A termikus neutronnyalábban a neutronok energiája a szobahőmérsékletű

termikus energia nagyságrendjébe esik; az egy részecskére jutó termikus
energia nagyságrendje kBT, tehát % 2,5·10–2 eV/részecske.
 249

3.4 Barometrikus formula, — Boltzmann faktor.



  
Vizsgáljuk meg, hogy egy homogén nehézségi erőtérben nyugvó, azonos részecs-
kékből álló gázban hogyan változik a gáz nyomása illetve sűrűsége valamilyen
alapnívótól (pl. a Föld felszínétől) számított h magassággal, ha a gáz hőmérsékletét és
a g nehézségi gyorsulást állandónak vesszük (ld. 3.3. ábra). A keresett összefüggés az
ún. barometrikus formula.

Szemeljünk ki h magasságban egy infinitezimálisan vékony dh vastagságú, A

felületű réteget. Jelöljük a h magasságban a gáznyomást P-vel (ill. P(h)–val), a h+dh
magassághoz tartozót P+dP-vel (ill. P(h+dh)–val) és a h=0-hoz tartozót Po-val! A
vékony gázréteg anyagsűrűségét jelöljük 4(h)-val (ill. 4-val); a gáz sűrűsége
természetesen a magasság függvénye, h=0-nál 4 értékét jelöljük 4o-val.

Mivel a kiszemelt vékony gázréteg nyugalomban van, a rá ható erők megfelelő

komponenseinek összege egyenlő nullával. Vizsgáljuk a nehézségi erővel párhuzamos
komponenseket (mivel a P nyomás csak a h magasságtól függ, vízszintes irányban
nincs nyomáskülönbség) és tekintsük a nehézségi gyorsulás irányát negatívnak. A
vékony gázrétegre ható erők (ld. 3.3. ábrát) összege tehát zérus:

P(h+dh)·A

dh mg
h
P(h)·A
A
h=0

3.3. ábra. Erőábra a barometrikus formula levezetéséhez. Az ábra a

sraffozott rétegre ható erőket ábrázolja T = T(h) = konstans esetre. A
szövegbeli levezetésnél az erők pozitív irányát felfelé választottuk.

P(h)·A – 4(h)·A·g·dh – P(h+dh)·A = 0 (3.34)

A differenciálhányados definíciója alapján, ha dh infinitezimálisan kicsiny érték

dP
P(h) – P(h+dh) = – dh dh (3.35)
 250

Ezt a (3.34) egyenletbe visszahelyettesítve és átrendezve

<dP?
g·4(h)·A·dh = – ; > dh·A (3.36)
:dh =

amiből



  
dP dP
g·4(h) = – dh B9 dh = – g·4(h) (3.37a,b)

A (3.20) Boyle—Mariotte törvényből*

P(h) Po 4o
= B9 4(h) = P P(h) (3.38a,b)
4(h) 4o o

és így a (3.37b) ill. a (3.38b) egyenleteket összevetve

dP 4o
= – g · 4 (h) = – g P P (3.39)
dh o

alakot kapjuk. Figyelembevéve, hogy

dP
d ln P = P ! (3.40)

az átrendezett (3.39)-et integrálva

4 g
, d ln P = – o , dh (3.41)
* Po *

4og
ln P = – P h + konst. (3.42)
o

* A Boyle-Mariotte törvény alapján dh·A térfogatú, adott kémiai összetételű gázra esetünkben
(mivel a T-t a magasság függvényében állandónak vettük):

P(h)V(h) PoVo
= m(h=o)·konst.·T
m(h)·konst.·T
azaz:
P(h) Po
=
4(h) 4o
 251

4og
– P h
P(h) = ekonst e o (3.43)

Ha h = 0, ekonst = Po



  
4og
– h
P(h) = Poe Po (3.44)

(3.39)-t alkalmazva

4og
– h
4(h) = 4o e Po (3.45)

adódik. A (3.44) és (3.45) képletet barometrikus formulának nevezik.

Térjünk át a mikrofizikai jellemzőkre!

4(h) = n(h)·mr ill. 4o = nomr (3.46a,b)

ahol n ill. no a részecskesűrűség(!) h ill. h=0 magasságban, mr pedig egy részecske

(pl. atom, molekula) tömege.

Figyelembevéve, hogy PVm = RT = NA kBT, írhatjuk, hogy

NA 4ChD
P(h) = V (h) kBT = n(h)·kBT = m kBT (3.47)
m r

illetve

4o 4o mr
Po = no kBT = m kBT , Po = kBT (3.48a,b)
r

Az (3.44) egyenletbe P(h) és Po (3.47) (3.48a)-beli n(h)·kBT ill. no·kBT kifejezést,

4o/Po helyébe (3.48b) kifejezést írva

–m ·g·h/kBT
n(h) = noe r (3.49)

egyenletet kapjuk. Az egyenlet megadja a részecsekesűrűség változását a

magassággal. Ez a baromatrikus formula mikrofizikai kifejezése. Az exponenciális
függvény kitevőjének számlálójában az mr tömegű molekula #pot gravitációs
potenciális energiája áll:

–# /k T
n(h) = noe pot B (3.50)
 252

A (3.49 és a 3.50) kifejezés megadja, hogyan változik egy gázoszlopban a

részecskesűrűség a magassággal. Látható, hogy mivel a részecskék potenciális
energiája a magassággal nő, azaz az exponenciális kifejezés értéke csökken, — a
részecskesűrűség a magassággal exponenciálisan csökken.

A h magasságbeli és a Földfelszínen mérhető részecske sűrűségek, illetve a



  
megfelelő (azonos térfogatban mért) részecskeszámok hányadosai:

n(h) N(h) –#pot/kBT

no = No = e (3.51)

A képlet jobb oldalán szereplő tényező az ún. Boltzmann-faktor.

A (3.51) kifejezés speciális esete a statisztikus fizikában (ld. 4.2.1. pont)

levezethető:
Ni – )#ij/kBT
= e , )#ij = #i – #j > 0 (3.52)
Nj

összefüggésnek, ahol az általánosítás abban áll, hogy a (3.52) exponensébe az #i ill. #j

részecskék teljes energiájának különbsége irandó.*

3.5. Molekuláris ütközések klasszikus közelítésben

A gázok atomjai ill. molekulái állandóan és véletlenszerűen ütköznek egymással.

Az egy molekula által két ütközés között átlagosan megtett utat átlagos szabad
úthossznak nevezzük és l̄-lel jelöljük. Két egymást követő ütközés között eltelt E
átlagos ütközési idő alatt a <v> átlagos sebességű** molekula éppen az átlagos
szabad úthossznyi távolságot tesz meg:

* A 4.2.1. pontban látni fogjuk, hogy a (3.52) kifejezés két (pl. i-re illetve j-re felírt)

Nössz –#i/kBT
Ni = e (3.53)
F

kifejezés hányadosa, ahol F a rendszerre jellemző (állandó) kifejezés, az ún. állapotösszeg.

** !Gv " a sebesség abszolút értékének átlaga. Pontos értelmezését ld. a 4.6.3. pontban. Szemben a
sebesség !Gv "Gátlagával ennek értéke nem nulla.
 253

l̄ = E !Gv " (3.54)*

Ütközési számnak nevezzük és Z-vel jelöljük az időegység alatt történt ütközések

(átlagos) számát ["(ütközés)/idő"]:



  
Z= (3.55)
E

Az l̄ átlagos szabad úthossz mikrofizikai kifejezését egy egyszerűsített

gondolatkísérlet alapján határozhatjuk meg. Tételezzük fel, hogy kiválasztunk egy
molekulát, atomot, vagy pl. fémek esetében egy vezetési elektront és nyomon követjük
a mozgását, a többi részecskét pedig állónak tekintjük; tételezzük fel azt is, hogy a
kiszemelt mozgó részecske egy adott l̄ távolságon éppen ! v " átlagos sebességgel
mozog. Szilárdtestekben (pl. fémekben) ez elfogadható, gázokban rossz közelítés;
eredményeink ennek ellenére egy 1/ 2 szorzótényezőtől eltekintve gázokban is
helyesek lesznek. Feltételezzük továbbá, hogy kiszemelt részecskénk számára a többi
részecske mindegyike egy H nagyságú felületet jelent, amelybe az beleütközhet (azaz
feltételezzük, hogy az álló részecskék egy adott irányban nem takarják egymást). A H
felület általános elnevezése: ütközési hatáskeresztmetszet. A gázok kinetikus
gázelméletből számított ütközési keresztmetszetét gázkinetikai hatáskeresztmetszet-
nek nevezik. SI egysége a m2. (Ilyen számított értékekre nézve ld. e pont 1. Példáját és
3.6.pont 6.példáját.) Ha az ütköző gázrészecskéket r sugarú gömböknek tekintjük,**
akkor két részecske akkor ütközik, ha középpontjaik távolsága I 2r, azaz ha a
kiszemelt részecskénk középpontja a részecske mozgásirányából nézve a 3.4a. ábrán
látható bevonalkázott kör területen belülre esik. Innen

H = J(2r)2 = 4r2J GGGGGGGG(3.56)

Vegyünk fel a gázban egy, a kiszemelt molekulánk ütközések közötti aktuális

sebességével párhuzamos tengelyű hengert a 3.4b. ábra szerint, melynek alaplapja A
felületű! Ha kiszemelt részecskénk a 3.4b. ábrán bejelölt A alapú hengerben, az ábrán
látható módon < v > átlagos sebességgel mozog, számára az adott hengerben levő
részecskék mindegyike H nagyságú felületet fed le. Tegyük fel, hogy a részecske l̄
távolságon (tehát egy A·l̄ térfogaton belül) fog biztosan ütközni; ez modellünk
esetében akkor igaz, ha az A alapú és l̄ hosszúságú hasábban található többi részecske
H nagyságú felületei az A felületet teljesen lefedik, azaz (a részecskesűrűséget n-nel
jelölve), ha:

A = (a hengerbeli molekulák száma)·H = A·l̄·nH (3.57)

* A képletben szereplő mennyiségek csak a gázkinetikai alapfeltevéseket teljesítő rendszerekre

(ld.3.3.pont) értelmezhetőek; folyadékok, szilárd testek atomjaira, ionjaira, stb. nem!

** Ezt a modellt szokás merev–golyó ("hard–sphere") modellnek nevezni. Természetesen a nem

gömbalakú részecskék hatáskeresztmetszete ettől eltérő, és a részecske alakjától függő érték lesz. A H
csak a legegyszerűbb esetekben számítható ki geometriai módszerekkel.
 254
2 2
H=(2r) J=4r J

n
r r r <v> A
$̄=)t·<v>



  
“1”

(a) (b)

3.4. ábra. a) A H az ütközési keresztmetszet klasszikus definíciója; a rajzon H az

"1" részecskére vonatkozó H-t jelenti. b) Az l̄ átlagos szabadúthossz meghatározása
klasszikus közelítésben.

A-val elosztva mindkét oldalt, átrendezés után:

1
l̄ = (3.58)
nH

A pontosabb számításban figyelembe vesszük, hogy egyrészt a többi molekula is

mozog, másrészt, hogy a molekulák hatáskeresztmetszetei át is lapolódhatnak, — de a
részecskék kölcsönös vonzásával még mindig nem számolunk. E pontosabb számítás
eredményeként az l̄ átlagos szabad úthossz kifejezése (3.58) helyett:

1
l̄ = (3.59)
2·n·H
A (3.59)-et felhasználva E-t ill. Z-t kifejezhetjük H-val. A E átlagos ütközési idő
kifejezése:

l̄ 1
E=<v>= (3.60)
2 n< v >H
a Z ütközési szám kifejezése pedig:

1 <v>
Z= = = 2 n< v >H (3.61)
E l̄
lesz.

1. Példa. Számítsuk ki 20 °C-os hélium gáz esetén egy He atom ütközési

(H) hatáskeresztmetszetét, ha a gáz nyomása.
 255

a.) P1 = 105 Pa, melynél az átlagos szabad úthossz a P·Ż

l = 13,6·10–3
(cm torr) empirikus formula alapján 1,81·10–7 m.

b.) P2 = 1,33·10–7 Pa, melynél az átlagos szabad úthossz a fenti empirikus

formula alapján: 1,36·105 m. (A Pa K9 torr átszámításra használjuk fel az



  
F10 Függeléket!)

Megoldás:

Keressük a megoldást a (3.59) képlet alapján!

a.) A részecskesűrűség:
N P1 105 1
n1 = V = k T = 1,38 ·10–23·293 = 2,473·1025 mł
B

1 1
Így H= = = 1,58·10–19 m2
2·n2 Ż
l1 2·2,473·1025·1,81·10–7

b.) A részecskesűrűség:

N P2 1,33·10–7 1
n2 = V = k T = 1,38·10–23·293 = 3,29·1013 m3
B

1 1
Így H= = = 1,58·10–19 m2
2·n2 Ż
l2 2·3,28·10 ·1,36·10
13 5

Vessük össze eredményünket a fentiekben (ld. 3.4. ábrát) az egyszerű

golyómodellből klasszikusan adódó H = (2r)2 J = 4r2 J értékkel, amely
(figyelembe véve, hogy a He kovalens atomsugara táblázatok alapján
0,93·10–10 m) 1,1·10–19 m2 -nek adódik.

A valóságban azonban sem a molekulák, sem az atomok nem merev golyócskák, és

az ütközések sem kontakt folyamatok, hanem a részecskék erőterei ütköznek. Ilyenkor
szórás-ról beszélünk. Ilyenkor a hatáskeresztmetszetet is másképpen kell
értelmeznünk. A hatáskeresztmetszet valamely szóró atomnak, illetve molekulának a
rajta szóródó részecskékre kifejtett hatását leíró fizikai mennyiség. Ha a szóró
részecskére (szórócentrumra) folyamatosan esnek be részecskék, amelyek rajta
szóródnak, akkor az időegységenként bekövetkező szóródások Z száma arányos lesz a
beeső részecskék L fluxusával (vagyis a mozgásirányra merőleges, egységnyi
nagyságú felületen az időegység alatt áthaladó részecskék számával):

Z = HML (3.62)

Az arányossági tényező az ütközési vagy szórási hatáskeresztmetszet. (A

hatáskeresztmetszet magfizikai egysége a barn; 1 barn = 10–28 m2.)
 256

A szóródás után adott irányba eső dF térszögbe az időegység alatt szórt részecskék
dZ(F,dF) száma:

< dH ?
dZ(F,dF) = ; >·L·dF (3.63)
:dF=



  
A dH/dF arányossági tényező a differenciális hatáskeresztmetszet.

Hasonló módon értelmezhető az energia szerinti differenciális hatáskereszt-

metszet is: ez arra jellemző, hogy hány szórt részecske energiája esik egy E+dE
energiaintervallumba:

<dH?
dZ(E,dE) = ;dE>·L·dE (3.64)
: =

Az integrális hatáskeresztmetszet az összes lehetséges irányba és dF térszögbe

történő szórás differenciális hatáskeresztmetszeteinek összege:

< dH ?
H=,
* ;:dF>=dF (3.65)
F

Ha több különböző szóródási mechanizmus is létezik, használatos még a teljes

hatáskeresztmetszet is; ez az összes létező kölcsönhatás integrális hatáskereszt-
metszetének összege.

3.6. Transzportfolyamatok nem egyensúlyi

rendszerekben

Mint az 1.2.2. pontban megbeszéltük, ha egy rendszer minden (statisztikailag még

kezelhető, elvben ennek megfelelően tetszés szerinti kicsiny) alrendszerében az
intenzív állapotjelzők értéke azonos, — a rendszer egyensúlyban van: például ha a
rendszer minden alrendszerének hőmérséklete megegyezik, a rendszer termikus
egyensúlyban van.
 257

Ha a rendszerben egy adott pillanatban hőmérséklet eltérések vannak, akkor nincs

egyensúly (és ha ennek a szigetelés nem szab gátat), belső energia-áramlás indul meg,
mely addig tart, míg a hőmérsékletek ki nem egyenlítődnek, illetve amíg az egyensúly
be nem áll.



  
Hasonlóan ha egy vezetőben az elektromos potenciál változik helyről helyre, akkor
elektromos áram indul meg. Ha a részecskesűrűség* (a koncentráció) változik helyről
helyre, akkor részecskeáram, diffúzió lép fel.

Általánosítva: az egyensúly helyreállítására mindig megindul valamely fizikai

mennyiség áramlása, transzportja. Másszóval: az egyensúly helyreállítására
transzportfolyamatok indulnak meg.

3.6.1. A ! fajlagos vezetés mikrofizikai kifejezése

Képzeljünk el egy sokrészecske rendszert, amelyben első közelítésben szabadon

mozgó q töltésű részecskék (pl. gázban ionizált atomok vagy molekulák, fémek
esetében elektronok) mozognak. A töltést előjeles mennyiségként kezeljük, pl. elek-
tronokra q " 0 .

Ha a részecskékre nem hat külső elektromos tér, akkor azok a köztük lezajló
ütközések során rendezetlen mozgást végeznek. Ennek következtében a részecskék
elmozdulásának (megfelelően hosszú időre vett) átlaga nulla.

Ha a rendszerre egy E külső elektromos erőtér hat, akkor a külső tér hatása miatt az
E-vel párhuzamos irányú elmozdulások valószínübbek lesznek, — ezért az
elmozdulások átlaga már nem lesz nulla: a rendezetlen hőmozgásra (melynek
elegendően hosszú időre vett átlaga most is nulla) egy E-vel párhuzamos rendezett
mozgás szuperponálódik (melynek irányát qE iránya határozza meg) és elegendően
hosszú idő alatt** egy " #s $ = vdrift · t átlagos irányított elmozduláshoz vezet. A
kifejezésben fellépő v driftsebesség *** definiciószerűen a q töltésű részecskék
drift
rendezett mozgásának átlagsebessége.

* Pontosabban: "a komponensek kémiai potenciálja változik helyről helyre", ld. 5.1.2. pontot.

** t << % kis időtartamot választva ez nem feltétlenül teljesül. A részecskék többségének eredő
elmozdulása viszont mindaddig egyirányú lesz, amíg a t időtartamot a % átlagos ütközési idő
nagyságrendjébe nem csökkentjük, azaz amíg az elmozdulásukat az E térerősség iránya határozza meg.

*** drift angol szó, sodródást, vándorlást jelent.

 258

& Határozzuk meg a q töltésű részecskék rendezett áramlásából adódó, jellemző

J áramsűrűséget! Vezessük le először a (3.66) Ohm törvényből kiindulva a (3.67)
differenciális Ohm-törvényt, majd fejezzük ki a J-t mikrofizikai mennyiséggel:

U=RI (3.66)



  
'V(=')(·'A(

,A/ , C /
Ha az E térerősség 'V/m( és a J áramsűrűség vektor +m2. = +sm2. homogén, akkor
* - * -
az Ohm törvényt hosszúságú és A keresztmetszetű vezetőre átírva és felhasználva az
R = 0 A , U = E · és I = J · A összefüggéseket, ahol 0 a fajlagos ellenállás, ! pedig
a fajlagos vezetés (utóbbi régebbi elnevezése fajlagos vezetőképesség.):

E·l=0A ·J·A

E
J= =!E (3.67)
0

Ez az u.n. differenciális Ohm-törvény

Fejezzük ki J -t mikrofizikai paraméterekkel:

J = n q vdrift (3.68a)

,A/ , C / , 1 / ,m/ , A /
+m2. = +m2 s. = +m3. · [ C ] · + s . = +m2. (3.68b)
* - * - * - * - * -

& Határozzuk most meg a vdrift mikrofizikai kifejezését a 3.5. pont (“Molekuláris
ütközések”) fogalmaival!

a) Legegyszerűbb közelítésként tételezzük fel, hogy minden részecske pontosan

egy adott, % átlagos ütközési idő eltelte után ütközik egy másikkal; az ütközések között
(tehát % időtartamon át) a részecske a külső E tér hatására

qE
a= m (3.69)

gyorsulással mozog. (A q itt és a továbbiakban is a részecskék töltésének megfelelő

előjeles mennyiség.) Végsebessége a % időtartam végén:

q%
v=a%= m E (3.70)
 259

Tételezzük fel továbbá, hogy az ütközés következtében a részecske elveszti teljes

sebességét! (Az ütközés után előlről kezdődik a gyorsuló szakasz.) Ilyen feltételekkel
a részecske E irányú sebességének átlagos értékére* a következő egyenlet írható fel
(fentiek szerint a v(t = 0) = 0 feltétellel):

1 2



  
a%
s 2 1 q%
v = vdrift = = =2 m E (3.71)
% %

ahol az a·% helyére behelyettesítettük a (3.70) kifejezést.

b) A valóságban a részecskék nem minden ütközésben veszítik el teljes

sebességüket és nem mindig pontosan % alatt ütköznek. (A % ütközési idő helyett
igazából a %r ún. relaxációs időt kellene használnunk**)

& Az itt matematikai és fizikai nehézségük miatt mellőzött részletes számítások

azt mutatják, hogy az első közelítésbeli elhanyagolások a (3.71) kifejezésben egy 1/2-
es szorzótényezőt eredményeznek. A vdrift driftsebesség a pontosabb kifejezése pedig
(3.71) helyett:

q%r
vdrift = m E (3.72)

q%r
Az E előtt álló m tényezőt mozgékonyságnak nevezzük és 1-vel jelöljük, azaz

q %r
1= m (3.73)

ahol q előjeles mennyiség és előjele meghatározza 1 előjelét. Tehát ebben a

közelítésben vdrift arányos az E térerősséggel:

* A v = s átlagsebesség képletébe állandó gyorsulás esetén s = v t + 1 at2 irandó, ebből

t o 2

1 2
vot + at
2 1
v= = vo + at
t 2

Ha vo=0, akkor a (3.71) kifejezést kapjuk.

** A pontos számításnál azt is figyelembe kell venni, hogy egy ütközés után minden részecske más v
o
kezdősebességgel indul és más és más t ideig gyorsul. A (3.71) átlagsebesség helyett a valóságos
átlagsebesség a tényleges sebességek átlagolásával kapható meg. A feladat az ún. Boltzmann–
transzportegyenlettel oldható meg, ahol figyelembe veszik a szóródó részecskék f(v,r,t)
sebességeloszlásának valószínűségi-sűrűség függvényét is. A Boltzmann-féle transzportegyenletben is
használhatjuk az ún. relaxációs idő közelítést. (Az f(v) függvényre nézve ld. a 4.6.1. pontot.)
 260

vdrift = 1 E (3.74)

A mozgékonyság SI egysége
2
,m V m /
[ 1 ] = + s : m = V·s. (3.74a)
* -



  
A továbbiakban ezekkel a képletekkel számolunk, de némi pontatlansággal %r
helyett a % (3.60)-beli kifejezését használjuk; ennek "kényelmi" okok mellett mélyebb
oka is van: a %r kiszámítása a kvantummechanika feladata és a számítások numeri-
kusan a mai napig is csak nagyságrendi értékeket szolgáltatnak. A továbbiakban %r
helyére ezért mindig ismét %-t írunk.

& Összevetve a J (3.68a), és a vdrift (3.72) és a 1 (3.73) kifejezéseit J-re a

nq2 %
J = nq1 E = E (3.75)
m

összefüggéseket kapjuk. Összevetve ezt a differenciális Ohm-törvénnyel a ! fajlagos

vezetés mikrofizikai kifejezését kapjuk:

n q2
!=qn1= m % (3.76)

Természetesen % értékét kifejezhetjük a 3.5 pontban található kifejezésekkel is.

Ismételten jelezzük, hogy q itt előjeles mennyiségként kezelendő, tehát pl.
elektronokra q " 0. Mivel ! kifejezésben q2 szerepel, a ! természetesen pozitív meny-
nyiségként adódik.

& Félvezetők esetében (ld. még a 6.2.1. pontot), ahol kétféle töltéshordozó
(elektronok és lyukak) van jelen a fajlagos vezetés az elektronok és lyukak járulékai-
nak összege:

! = e (ne 1e + nh 1h) (3.77)

Félvezetők esetében a töltéshordozók mozgékonysága két-három nagyságrenddel

nagyobb, mint fémekben, de mivel a töltéshordozók koncentrációja hat-hét nagyság-
renddel kisebb, így a félvezetők rosszabbul vezetik az áramot.

A félvezetők esetében a hőmérséklet növekedésével csökken a relaxációs idő és a 1

mozgékonyság, azonban a töltéshordozók koncentrációja sokkal nagyobb mértékben
növekszik (részletesebben ld. a Szilárdtestfizikában). Így végeredményben a félveze-
tők ellenállása csökken a hőmérséklet növekedésével.

& A fémek ellenállása a hőmérséklettel nő, és a % relaxációs idő pedig csökken.

 261

1. Példa. Az ezüst fajlagos vezetése szobahőmérsékleten

6,17·107 )–1·m–1, a szabad elektronok koncentrációja 5,8·1028 m–3. Határozzuk
meg az ezüstben az elektronok mozgékonyságának nagyságát!

Megoldás:



  
Elektronokra q = –e, így a (3.76) összefüggésből

– ! – 6,17·107 m2
1 = en = 1,6·10–19·5,8·1028 = – 6,65·10 V·s
–3 (3.78)

2. Példa. Intrinsic szilíciumban szobahőmérsékleten a töltéshordozó

koncentráció 1,45·1016 m–3. Az elektronok mozgékonysága – 1,5·10–1 m˛/V·s
és a lyukak mozgékonysága 4,75·10–2 m2/V·s. Mennyi az intrinsic szilícium
fajlagos vezetőképessége szobahőmérsékleten?

Megoldás:

(3.77) összefüggés szerint

! = 1,6·10–19·1,45·1016 (1,5·10–1 + 0,475·10–1) = 4,58·10–4 )–1·m–1

(A kísérleti érték 4,3·10–4 )–1·m–1.)

3.6.2. A diffúzió

& A diffúzió általános leírása. Mint az 1.2.2. pontban vázlatosan jeleztük (és az
5.1.2. pontban majd pontosabban is megmutatjuk) egy többkomponensű rendszer
nincs egyensúlyban, ha bármelyik i=1,2,...,K komponensének részecskesűrűsége,
illetve koncentrációja a rendszer egyes részeiben eltér, különbözik. Egy elszigetelt és
magárahagyott rendszerben ilyenkor spontán anyag- (azaz részecske-) áram indul
meg, amely az egyensúly beállását, az i=1,2,...,K komponensek koncentrációjának
kiegyenlítődését eredményezi;

a koncentráció-különbségek hatására, azok kiegyenlítődését

eredményező anyagáramlási folyamatot diffúziónak nevezzük.

A diffúzió makroszkópikusan addig tart, amíg valamennyi komponens koncent-

rációja, részecskesűrűsége kiegyenlítődött. Ha a koncentrációkülönbségek egy felvett
derékszögű koordinátarendszerben csak x irányban lépnek fel (tehát a probléma
 262

dn
egydimenziós) a koncentráció változás mértéke adott x helyen a dx differenciálhánya-
dn
dos. Ha feltesszük, hogy a koncentráció +x irányban csökken, akkor dx < 0.

Szorítkozzunk olyan rendszerre, amelyben a vizsgált komponens n részecskesűrű-



  
sége (koncentrációja) csak x irányban változzik és +x irányban csökken, azaz

n = n(x)

dn
és dx negatív. A diffúziós folyamatot általános esetben leíró empirikus egyenletek a
Fick I. és II. egyenletek (1855). A Fick I. egyenlet ideális oldatokra érvényes
egydimenziós alakja

dn
Jn = – D (3.79)
dx

& Mivel a diffúziós áramsűrűség általában nemcsak a részecskesűrűség változásától

(különbségétől), hanem a részecskék környezetükkel való kölcsönhatásától is függ, —
pontos megfogalmazásban a részecskesűrűség (koncentráció) helyére az ezt a kölcsön-
hatást is figyelembevevő kémiai potenciált (ld. az 1.2.2. ill. 5.1.2. pontokat) kell
helyettesítenünk. Különösen érvényes ez a folyadék- és szilárd-fázisú oldatokban való
diffúzióra.

Ha (3.86)-ban n helyébe az i -dik komponens 1i kémiai potenciálját helyettesítjük

és áttérünk a térbeli (3 dimenziós) koncentrációváltozásra, akkor (3.86) egzakt alakja

' 21i
Ji = – Li grad 1i = – Li grad ci (3.79a)*
2ci

ahol i = 1,2,...,K, és a grad 1i a 1i ún. gradiense (ld. F.1. Függelék). Ha csak egy
komponens kémiai potenciálja változik, akkor (3.86a) csak egy egyenletet jelent.

& A gázdiffúzió gázkinetikai leírása, a D diffúziós koefficiens gázkinetikai

értelmezése. A hőmozgás következtében rendszerünkben a részecskék állandóan
ütköznek egymással és minden irányban mozognak. Mivel sűrűségük (koncentráció-
juk) nem homogén, több olyan részecske lesz, amely a nagyobb koncentrációjú
helyről a kisebb koncentrációjú hely irányába mozog, mint amennyi a kisebb
koncentrációjú helyről mozog a nagyobb koncentrációjú hely irányába, így egy eredő
részecskeáram jön létre a kisebb koncentráció irányába. Mivel a koncentráció

* Részletesebben ld. Giber-Gyulai: Diffúzió és implantáció szilárdtestekben, id.mű. A (3.79a)

dimenzióviszonyai:
2
, mol / , mol J /
*cm2.s- = * cm.J.s mol.cm-
 263

(feltételezésünk szerint) csak x irányban változik, a diffúziós áram is csak x irányba

fog folyni (ld. 3.5. ábrát).
n
eredő (diffúziós)



  
n(x
) részecskeáram

x3!¯ x x+¯! x

dn dn
n4 x 5 3 !, n4x 5, n4 x 5 6 !
dx dx

3.5. ábra. A gázdiffúzió mikrofizikai értelmezéséhez

Szemeljünk ki egy tetszőleges x koordinátájú pontot és fektessünk át rajta egy, az x

tengelyre merőleges felületet! A % átlagos ütközési idő alatt azok a részecskék
haladnak át ezen a felületen, amelyek az ¯ átlagos szabad úthossznál közelebb vannak
hozzá (3.5. ábra). A diffúziós áramot a pozitív, illetve a negatív x tengely irányában
haladó részecskeáramok különbsége adja.

Az x ponttól balra ¯ átlagos (!)* távolságban levő felületről a pozitív x tengely

irányába az ottani koncentrációnak megfelelő részecskék 1/6-a mozog.** Így az x
helyen levő felületen +x irányba áthaladó részecskeáram sűrűsége:

1
J+ = 6 · n(x – ¯) · < v > (3.80)***

,részecskék/ ,részecskék m részecskék/

+ m2·s . = + m3 · s = m2·s .- (380a)
* - *

* Az átlagos érték egy konkrét érték; az átlagos értékek használata biztosítja, hogy (3.80) képlet minden
olyan, az x ponttól balra levő részecske +x arányú áramát leírja, amely <v> átlagos részecske sebesség
esetén % idő alatt az x ponton átfektetett síkon áthalad. Ugyanez vonatkozik értelemszerűen a (3.81)
egyenletre is.

** A kinetikus gázelmélet alapfeltevéseiből (ld.3.3.pont bevezetőjét) kiindulva az x, y, z irányok

egyenértékűek és pl. az x irányú sebességkomponens esetén az x irányban mozgó részecskék fele vx >
0, fele vx < 0 irányban mozog. Következőleg pl. +x irányban az összes részecskék 1/6-a mozog.

*** Figyelem! Az n(x ± l̄) kifejezés nem szorzat, a zárójelben levő kifejezés azt jelenti, hogy n értéke
pl. az (x + l̄) helyen!
 264

Hasonlóan a jobbról balra mozgó, az adott (az x ponttól jobbra ¯ átlagos távolság-
ban lévő) felületen áthaladó részecskék áramsűrűsége

1
J– = 6 · n(x + ¯) · < v > (3.81)



  
A diffúziós részecskeáramsűrűség (esetünkben a balról jobbra haladó eredő
részecskeáramsűrűség)

1
Jn = < v > (n(x – ¯) – n(x + ¯)) (3.82)
6

A differenciálszámításból tudjuk, hogy kis ¯ értékekre*

:dn=
n(x ± ¯) 7 n(x) ± 9dx< · ¯ (3.83)
8 ;

Ezért

1 ,: dn = : dn =/
Jn = 6 < v > +9n(x) – dx ¯< – 9n(x) + dx ¯<.
*8 ; 8 ;-

1 dn
Jn = – 3 < v > dx ¯ (3.84)

< v >¯
D= (3.85a)**
3

mennyiséget diffúziós koefficiensnek nevezzük: D nem állandó, hiszen pl. a

hőmérséklet függvénye, sőt koncentrációfüggése is lehet.

A diffúziós koefficiens bevezetésével a (3.84) egyenletet a

dn
Jn = –D dx (3.86)

alakban írhatjuk fel, melyben a Fick I. egyenletre ismerhetünk. Mivel esetünkben

dn
dx < 0, a Jn láthatóan +x irányú.

* l̄ “kicsi” volta az jelenti, hogy az l̄ távolságon a koncentráció is kicsit változik.

** Pontosabb, statisztikus fizikai számításokkal ettől kissé eltérő kifejezés adódik, mely szerint

>
D= < v > l̄ (3.85b)
8
 265

A (3.85b) képletet(!) a mozgékonyság (3.73) képletével elosztva, és felhasználva

8kBT
miszerint < v > = , (ld. a (4.60) képletet), valamint, hogy ¯ = <v>% (ld.
>m
(3.54), megkaphatjuk az ún. Einstein-összefüggést:



  
D kBT
= (3.87)
1 q

Láthatóan D/1 csak a hőmérséklettől függ ( 1 és q mindig azonos előjelűek!) Bár a

(3.87) egyenlethez gázkinetikai úton jutottunk, az sokkal szélesebb körben érvényes
(ld. 3., 4. Példákat).

3. Példa. Intrinsic szilíciumban szobahőmérsékleten az elektronok

mozgékonysága 0,15 m2/V·s. Határozzuk meg az elektronok diffúziós
koefficiensét.

Megoldás: Az Einstein összefüggésből (3.87):

kB T 1,38·10–23·300 2
D= 1 = 1,6·10–19 0,15 = 3,9·10 m /s
–3
q

4. Példa. 1100 °C-on a foszfor diffúziós koefficiense szilíciumban

3·10–17 m2/s. Határozzuk meg ezen a hőmérsékleten a foszfor ionok moz-
gékonyságát!

Megoldás: Az Einstein összefüggés szerint:

Dq 3·10–17·1,6·10–19 m2
1 = k T = 1,38·10–23·1373 = 2,5·10–16 V·s
B

3.6.3. Az Einstein-féle bolyongási probléma és az abból

leszármaztatott Fick II. egyenlet

A 3.6.2. pontoban, mint jeleztük, egy gázrendszerben lefolyó diffúziót modelleztünk.

Vizsgáljuk meg most a szilárdtestbeli diffúzió problémáját egy egyszerű modellen.

A szilárdtest diffúzió problémáját az ún. Einstein-féle bolyongási probléma

megoldásával is megközelíthetjük. Az egyszerűség kedvéért korlátozzuk magunkat
egy egydimenziós bolyongási problémára, amelyben a rendszer részecskéi csak ?x
irányban mozdulhatnak el.
 266

Tartózkodjon a részecske t időpontban az x helyen. A hőmozgás következtében %

idő alatt a részecske véletlenszerűen az x ponttól balra vagy jobbra mozdul el, majd
ütközik és megáll. Újabb % idő eltelte után ugyanilyen módon balra vagy jobbra újra
elmozdulhat stb. Modellezzük az ugrás–ütközés folyamatokat olymódon, hogy a
részecske csak az x tengely diszkrét, egymástól l távolságra lévő helyére mozdulhat



  
el: azaz a részecske minden elmozduláskor csak diszkrét l nagyságú elmozdulást
végezhet.

Tételezzük fel először, hogy az összes részecske azonos és a részecskék mozgása

véletlenszerű, azaz mindkét (?x) irányú mozgás egyformán valószínű. Ez azt jelenti,
hogy a rendszer homogén és a diffúzió hajtóereje, a részecskesűrűség gradiense nulla
és időfüggetlen.

A részecskéknek ezt a véletlenszerű mozgását hívjuk bolyongásnak. Határozzuk

meg, hogy t idő leforgása alatt egy vizsgált részecske (nulla részecskesűrűség
gradiens esetén) milyen távolságra juthat el az origótól!

Ha a jobbra, illetve balra ugrás valószínűsége egyenlő, akkor %-hoz képest

elegendően hosszú idő alatt átlagosan ugyanannyi jobbra, mint balraugrás történik,
az átlagos elmozdulás tehát nulla:

<s>=0 (3.88)

A tapasztalat szerint viszont a vizsgált részecske elegendően hosszú idő alatt

elegendően messze kerülhet kiindulási helyétől! Az, hogy az elegendően hosszú időre
vett átlagos elmozdulás <s> @ 0 és az, hogy a részecske számos elemi l elmozdulás
hatására az x(t) helyről elegendően hosszú idő alatt pl. egy s = kl (ahol k = 0,1,2,3,...)
távolságban lévő helyre kerül, — nincs ellentmondásban. Az egyensúlyi helyzettől
való eltávolodás ! = <s2> szórása* ugyanis azt az < s > átlagérték körüli
távolságintervallumot adja meg, amelyben a részecske nagy valószínűsggel
megtalálható. Ha ez elég nagy, akkor a részecske nagy valószínűséggel elég messzire
kerülhet kiindulási pontjától.

Vizsgáljuk most meg a bolyongási problémát ilyen feltételek mellett a valószí-

nűségszámítás módszereivel!

& Jelöljük W(s,#t)-vel annak valószínűségét, hogy a megfigyelt részecske a t

időpillanatban elfoglalt helyéről indulva #t idő múlva attól s távolságban, vagyis az
x ? s koordinátájú pontban lesz található: tehát pl. valamely az x pont körüli #V = #x

* A ! szórás lényegében azt adja meg, hogy az észlelt értékek az átlagtól mennyire térnek el. Képlettel:

!2 = < s2 > – < s >2

Lásd Bronstejn idézett mű Valószínűségszámítás c. fejezetét.

 267

"egydimenziós térfogatban" található N(x,t) = n(x,t) #V darab,* t időpontban induló

részecske közül a t+#t időpillanatban, a kiindulási helytől s távolságra levő pontba

N(x ? s,t+#t) = N(x,t) W(s,#t) (3.89)

számú részecske jut el. A (3.89) egyenlet mindkét oldalát #V-vel átosztva, azaz



  
áttérve az n(x,t) egydimenziós részecskesűrűségekre (3.89)-ből:

n(x ? s,t+#t) = n(x,t) W(s,#t) (3.90)

& Az x pont környezetében lévő részecskék száma #t idő alatt megváltozik. Egy-
felől az x pont környezetében lévő részecskék onnan elmozdulnak, másfelől az x
ponttól eltérő helykoordinátájú pontokból részecskék juthatnak az x pontba.

Számítsuk ki az x pont környezetében ennek következtében bekövetkező #n

részecskesűrűség változást, ha a rendszerben részecskesűrűség gradiens van, azaz
n = n(x,t)!

Az x pont környezetéből kilépő részecskék közül az x ponttól s távolságra eső

pontot #t idő alatt, a t+#t időpontig

#ns,kilépő(x,t + #t)#V = n(x,t) W(s,#t)#V (3.91a)

darab részecske éri el, ugyanakkor az x ponttól pontosan s távolságra levők közül

#ns,belépő(x,t + #t)#V = n(x?s,t) W(s,#t)#V (3.91b)

darab lép be az x pont adott környezetébe.

A levezetés egyszerűsítése érdekében a továbbiakban s-sel az x ponttól való

előjeles távolságot jelöljük, azaz legyen s = 0, ? l, ?2 l, ?3 l, — tehát a ?s helyére a
továbbiakban (–s)-t írhatunk.

Az x pont #V = 1 egységnyi(!) környezetében lévő részecskék számának #t idő

alatti megváltozását az összes lehetséges s értékre való összegzéssel kaphatjuk meg:

#n(x,t + #t) = A [#ns,belépő(x,t + #t) – #ns,kilépő(x,t + #t)] (3.92)

minden s-re

Az n(x,t) részecskesűrűség #t idő alatti megváltozása tehát (3.91a) és (3.91b)

behelyettesítésével

#n(x,t + #t) = A [n(x–s,t)W(s,#t) – n(x,t)W(s,#t)] (3.93)

minden s-re

* ahol n(x,t) a részecskék sűrűsége.

 268

& A differenciálhányados definíciója alapján elegendően kicsi #t intervallum

esetén jó közelítéssel a (3.93) baloldala a

2n
#n(x,t + #t) = n(x,t + #t) – n(x,t) = #t (3.94)
2t



  
alakba írható. Másfelől, ha l elegendően kicsi, akkor nem követünk el nagy hibát, ha
x-et folytonosnak tekintjük. Ha x folytonos és s elég kicsi, akkor*

2n 2Bn s2
n(x–s,t) = n(x,t) – s+ 2· 2 (3.95)
2x 2x

A (3.95) kifejezés jobboldalának harmadik tagja n(x,t) másodrendűen kicsi

megváltozása. Miután azonban az elsőrendűen kicsi második tag az összegzés során
0-t fog adni, kénytelenek vagyunk a másodrendűen kis tagot is figyelembe venni. A
(3.93) egyenlet, (3.94) és (3.95) felhasználásával:

2n FD , 2n 2Bn s2/ ID
2t
#t = A E
DC
+n(x,t) – s + 2 2 . W(s,#t) – n(x,t) W(s,#t)H
* 2x 2x - DG
minden s-re

(3.96)

Bontsuk fel a zárójeleket! Ekkor mindegyik tag egy külön szumma lesz, és az első
és utolsó tag kiejti egymást. Az s-től nem függő szorzótényezők kiemelése után

2n 2n 2Bn 1
2t
#t = –
2x A s W(s,#t) + 2 2
2x A s2 W(s,#t)
minden s-re minden s-re

(3.97)

A (3.97) jobboldalának első tagjában szereplő összeg az <s> átlagérték, tehát az

átlagos előjeles elmozdulás; a második tagban megjelenő összeg pedig az < s2 >
átlagérték, amely az elmozdulás négyzetének átlagértéke. Az első, < s >, tag:

A s W(s,#t) = A |s| W(|s|,#t) + A –|s| W(–|s|,#t)

minden s-re s>0 s<0

(3.98)

* A (3.94) jobboldalán levő n(x–s,t) függvényt s=0 körül x szerint Taylor-sorba fejtve. (ld. Bronstejn
idézett mű).
 269

egyenlő nullával, mivel

W(–s,#t) = W(s,#t) (3.99)*

Kis átrendezés után a (3.97)-t a következőképpen írhatjuk:



  
2n < s2 > 2Bn
= (3.100)
2t 2#t 2x2
Ha a képlet jobboldalán a derivált együtthatóját D-vel jelöljük:
< s2 >
D= (3.101)
2#t
a (3.100) egyenlet azonos az empirikus
2n 2Bn
=D 2 (3.102)
2t dx
Fick II. egyenlettel, ahol a D a diffúziós koefficiens. A (3.101)-ből adódó
< s2 > = 2D#t (3.103)
egyenlet nagyon fontos a mérnöki gyakorlatban. A (3.103) egyenletben D a diffúziós
koefficiens és < s2 > az az átlagos távolság, ahová a részecskék a szilárdtestben a
diffúzió során eljutnak (ld. 5. példát).

5. Példa. Szilíciumban az oxigén diffúziós koefficiense 1100 °C-on

10–14 m2/s. 2 órás 1100 °C-os hőkezelés során átlagosan milyen mélyre
diffundál be az oxigén a szilíciumba?
Megoldás: (3.103) összefüggés alapján:

< s2 > = 2D#t = 2·10–14·3600·2 = 1,2·10–5 m

A < s2 > kísérletileg is meghatározható, ha megmérjük a szilíciumban az

oxigén koncentrációját a behatolási mélység függvényében.

* W(s,#t) ugyanis annak a valószínűsége, hogy egy részecske #t idő alatt s távolságra, vagyis az x
? s koordinátájú pontok valamelyikébe juthasson el, és feltételeztük, hogy a részecskék ?x irányú
mozgása egyformán valószínű.

Ha a rendszerben nem csak részecskesűrűség gradiens van, hanem a részecskékre külső erőtér is hat,
akkor

W(s,#t) J W(–s,#t)

és így a (3.98) által kifejezett <s> sem egyenlő nullával; ez egy további tagot jelent a (3.100)
egyenletben.
 270

3.6.4. Hővezetés gázokban

(Energia transzport ütközések útján).



  
A hővezetésnél (tehát amikor a makroszkópikus anyagáramlást, a molekulák
rendezett mozgását kizárjuk) az energia a melegebb helyről a hidegebb helyre úgy
terjed, hogy a molakulák rendezetlen hőmozgásuk energiájának egy részét ütközések
útján a szomszédos részecskéknek adják át.

A hőmérséklet különbség (hőmérséklet gradiens) hatására meginduló belső energia

áramlást a Fourier hővezetési törvény írja le, mely szerint a hőáramsűrűség (a
felületegységen egységnyi idő alatt átlépő belső energia) egyenesen arányos a
hőmérséklet gradienssel és az arányossági tényező, mely az anyagi minőségre
jellemző, a K hővezetési együttható* :

Ju = –K grad T (3.104)

, J / , J / ,K/ , W /
+m2·s. = +m·s·K. · +m. = +m·K.
* - * - * - * -

Ez a fenomenológikus összefüggés analóg a töltéstranszportra megismert diffe-

renciális Ohm törvénnyel és az anyagtranszportra vonatkozó Fick I. törvénnyel (ld.
(3.67) ill. (3.86) összefüggések). A negatív előjel arra utal, hogy az energiaátadás
makroszkópikusan a hőmérsékletcsökkenés irányába folyik le.

Szabadon mozgó részecskékből álló rendszer (gáz, fémek vezetési elektronjai)

hővezetőképességének meghatározására alkalmazhatjuk a klasszikus kinetikus
gázelmélet közelítéseit. Egy f = 1 statisztikus fizikai szabadsági fokú gázmolekula
f
átlagos termikus energiája 2 kBT. Tehát a magasabb hőmérsékletű tartományokban a
gázrészecskék nagyobb kinetikus energiával rendelkeznek és ezt a többlet energiát
ütközések révén adják át az alacsonyabb hőmérsékletű tartományokban kisebb
kinetikus energiával mozgó részecskéknek.

A diffúzió esetéhez hasonlóan egydimenzióban tárgyaljuk a folyamatot, azaz

tételezzük fel, hogy a hőmérsékletkülönbség a felvett derékszögű koordináta-
rendszerben csak x irányban lép fel. Tételezzük fel továbbá, hogy a hőmérséklet +x
dT
irányban csökken, azaz dx < 0.

Válasszunk ki egy tetszőleges x koordinátájú pontot és fektessünk át rajta egy x

tengelyre merőleges síkot. Az x ponttól balra ¯ átlagos szabad úthossznyi távolságban

* Szokták K-val is jelölni.

 271

f
lévő molekulák átlagos kinetikus energiája: 2 kBT (x–¯).,míg az x pontról jobbra ¯
f
távolságban lévő molekulák átlagos kinetikus energiája 2 kT (x+¯). A molekulák
1
sűrűsége állandó, minden x pontban n. Mivel a molekulák 6 része mozog +x irányban,



  
az x pontban elhelyezkedő és az x tengelyre merőleges felületen +x irányban a
részecskék által szállított átlagos kinetikus energia áramsűrűsége

1 f
Ju+ = 6 n<v> 2 kBT (x–¯) (3.105)

Hasonlóan a –x irányban mozgó részecskék által szállított átlagos energia:

1 f
Ju– = n <v> kBT (x+¯) (3.106)
6 2

Az eredő energia áramsűrűség az x pontban

1 f
Ju = Ju+ – Ju– = 6 n<v> 2 kB[T(x–¯) – T(x+¯)]

: dT =
A differenciálszámítás szabályait felhasználva 9T(x ? ) ¯ 7 T(x) ?
8 dx ¯<;

1 f ,: dT = : dT =/
Ju = 6 n<v> 2 kB+9T(x) – dx ¯< – 9T(x) + dx ¯<.
*8 ; 8 ;-

1 dT
Ju = – 6 n<v>f kB ¯ dx (3.107)

Ezt összevetve a (3.104) összefüggéssel, a hővezetési együtthatóra adódik:

1
K = 6 n<v>f kB ¯ (3.108)

Megjegyezzük még, hogy hő terjedhet nemcsak hővezetéssel, hanem hőszállítás-

sal* , és hősugárzással is. A hőszállításnál (ellentétben a hővezetéssel) az energia-
transzport a részecskék áramlása (rendezett, irányított mozgása) révén jön létre, az
energiát a részecskék szállítják és nem ütközések révén adódik át. Hősugárzás útján
energia jut át az egyik testről a másikra anélkül, hogy a testek közti anyagi közeg
észrevehetően felmelegedne, sőt akkor is, ha testek között nincs is semmilyen közeg.
A hősugárzással a 8.1.1. pontban még foglalkozunk.

A gázok (ha bennük az áramlást megakadályozzuk), a folyadékok egy része és a

vízkő, az olajhártya rossz hővezetők, a fémek pedig jól vezetik a hőt. Tájékoztatásul

* Angolul: heat transport; szokásos még áramlásos hővezetésnek is nevezni.

 272

néhány anyag hővezetési tényezője: vörösréz 394, szénacél 50, saválló acél 25 (tehát
relatíve rossz hővezető), vízkő 0,4…2,4, olajhártya 0,1; folyadékok 0,l-0,7; levegő,
vízgőz 0,02-0,055; gázok 0,06-0,16 W/m·K.

Megemlítjük, hogy a mérnöki gyakorlatban fontos témakör a konvektív (áramlásos)

hőátadás*. Jól ismert tény, hogy egy forró test gyorsabban hül le, ha azt pl. áramló



  
levegővel, vagy hűtőfolyatékkal hűtjük. Általában egy faltól eltávozó vagy egy falhoz
áramló hőátadás hőáramát az u.n. Newton-féle lehülési törvény fejezi ki:

JQ (hőátadáskor) = – L (Thűtőközeg – Tfal )

, J W/
ahol JQ a hűtőközeg és a fal közötti hőáramsűrűség +m2s = m2. , az L pedig egy
* -
, W /
vezetés jellegű hőátadási tényező +m2·K. (angol nevén: heat transfer coefficient). A
* -
hőátadás esetében az u.n. határréteg modell szerint a falról a hő egy, a falnál kialakuló
hidrodinamikai határrétegen (egy a falhoz képest nem áramló filmen) keresztül
hővezetéssel jut a hűtőközegbe; másszóval a határréteg az összes “hőátadási
ellenállást” magában foglalja, itt alakul ki a hőátadást meghatározó hőáramsebesség.
Az elmélet szerint

K'
L= (3.109a)
M

ahol K' a határréteg hővezetési tényezője (ld.(3.104)), a MN pedig a hőtani határréteg

szélessége.

Ha egy d vastagságú, K hővezetési tényezőjű szilárd fal által elválasztott két közeg
között hőátvitel megy végbe, akkor a hőnek a falon és a fal két oldalán elhelyezkedő
határrétegen kell áthatolnia. E folyamat tehát kétoldali hőátadásból és a falon történő
hővezetésből áll, amit együtt hőátbocsátásnak nevezünk. A ‘k’-val jelölt tényező
értékét

1 1 d 1
k = L1 + K + L2 (3.110)

fejezi ki; mivel a (3.110)-ben levő összes mennyiség vezetés jellegű, a két határréteg
és a d vastagságú fal tehát sorbakapcsolt hőellenállásként foghatók fel.

A hőátadási tényező értéke sok paramétertől függ. Tipikus értéke levegő és acél
között L = 5–50 [Wm–2 K–1], víz és acél között L = 500–5000 [Wm–2 K–1]!

* A félreértések elkerülésére, ez egészen más témakör, mint a fentebb említett az áramlásos, konvektív
hővezetés.
 273

3.6.5. Belső súrlódás. Gázok viszkozitása.

(Impulzustranszport ütközések révén.)



  
Ha gázok (vagy folyadékok) réteges (lamináris) áramlásánál az áramlás sebessége
az áramlásra merőleges irányban változik (azaz ebben az irányban az áramló közeg
rétegei egymáshoz képest különböző sebességgel mozognak (egymáshoz képest
elmozdulnak), akkor a rétegek között (gázok/folyadékok belsejében) a tapasztalat
szerint súrlódás jellegű erők hatnak, melyek legyőzésére, egy stacionárius áramlás
fenttartására a rendszeren folyamatosan munkát kell végezni. E jelenséget (fenti
okokból) belső súrlódásnak nevezzük.

& Stacionárius ( +x) irányú áramlás esetén a belső súrlódási (nyíró-)erőt a Newton-
féle súrlódási törvény szerint a

dux (y)
F=–OA (3.111)
dy

kifejezés írja le, ahol az arányossági tényező az O belső súrlódási együttható vagy
viszkozitás. A (+x) irányú áramlási sebességet ux-el jelöltük; az ux az áramlásra
merőleges y irányban változik, tehát ux = ux (y); ‘A’ pedig az elmozduló rétegek egy
adott felülete. Az F/A feszültség tehát arányos az ux áramlási sebesség áramlási
irányra merőleges gradiensével. A negatív előjel arra utal, hogy réteges áramlásnál,
két kiszemelt, szomszédos, különböző áramlási sebességű rétegre a nyíróerő
dux
egymással ellentétes irányú és azok relatív sebességét csökkenti. Ha dy -t pozitívnak
vesszük (az y irányba eső réteg a nagyobb sebességű), akkor a nyíróerő utóbbit fékezi
(– előjel!), a kisebb sebességűt pedig gyorsítja.

& A (3.111) által leírt, réteges áramlásnál fellépő belső súrlódás pl. létrejöhet egy
nem túl nagy átmérőjű csőben történő áramlásnál, ahol az áramlási sebesség egy adott
kritikus értéket (amely felett az áramlás rétegessége megszűnik, az áramlás
“turbulenssé” válik) nem lép túl; létrejöhet ilyen feltételek esetén akkor is, ha álló
gázban (vagy folyadékban) két, egymással párhuzamosan elhelyezett szilárd felületet
egymáshoz képest elmozdítunk (ekkor (3.111) az elmozdításhoz szükséges erőt adja
meg); és létrejöhet pl. akkor is, ha egy csőben álló gázban (vagy folyadékban) pl. egy,
a cső átmérőjéhez képest kis átmérőjű fémfolyót mozgatunk. Az említett esetekben a
közeg a szilárd (pl. fém) felületen adherál (a közegnek a fémnek felületével érintkező
rétege nem mozdul el), míg a következő rétegek áramlási sebessége a belső súrlódás
miatt y irányban folyamatosan változik.

A belső súrlódás azonban fellép más, kevésbé definiált körülmények között (pl.
turbulens áramlásnál, egy oldószerből álló hidratált (szolvatált) burokkal rendelkező
 274

ion elektrolitban való pl. diffúziós mozgásánál, vagy anyag- (részecske-) transzport
esetén is, — csak akkor a jelenség bonyolultabb annál, mint amit a (3.111) leír.

A belső súrlódás (vagy ahhoz hasonló jelenség) szilárd testek alakváltozása esetén
is fellép.



  
& A viszkozitás mérésére a (3.111) elvi lehetőséget ad, melynek során az erő és az
áramlási sebességgradiens lennének a mérendő mennyiségek. A gyakorlatban e célra
olyan összefüggéseket használnak, melyek (3.111)-ből levezethetőek, de a
sebességgradiens helyett pontosabban mérhető mennyiségek (pl. folyadék esetén a
kapillárisban történő átfolyási idő, gázok esetében. az u.n. rotációs
viszkoziméterekben egy forgatott henger által egy másik (nem forgatott) hengernek
átadott forgatónyomaték) meghatározásán alapulnak. A mérési módszerek leírása
túllép tárgykörünkön.

Az O viszkozitás* SI mértékegysége

, Nm / , –2 / , /
+m2 m s–1. = +Nm s . + kg m–1 s–1 .
* - * - * -

(Régebbi egysége a poise; 1 poise=10–1 kg m–1s–1)

A folyadékok dinamikai viszkozításának nagyságrendje 10–3 SI egység, a gázoké

10–5egység, az amorf szilárd testeké (pl. a szuroké) 1010 egység.

& Ezen fenomenológiai tárgyalás után – a hővezetés leírásánál (ld. 3.6.4.pont) is

használt gázkinetikai modellt használva –, meg kívánjuk világítani a belső surlódás
mechanizmusát. Előre kell bocsájtanunk, hogy ilyen megközelítésben csak
mérsékelten kis nyomású gázok belső súrlódásának mechanizmusával foglalkoz-
hatunk. (A folyadékok és szilárd testek belső surlódása egész más mechanizmusú,
aktiválást igénylő folyamat, mely az üres rácshelyek mozgásával kapcsolatos, ld. a
Szilárdtestfizikában.)

Tekintsünk egy réteges áramlási modellrendszert (ld. 3.6. ábrát).

Válasszunk ki az áramló gázban két egymással érintkező lapos hasábot (réteget),

melyeknek magassága egyenként legyen ¯, azaz a közepes szabad uthossz ,

* Pontosabb nevén O dinamikai viszkozitás. Használatos még a

O
P=
0

kinematikai vizskozitás (ahol 0 a sűrűség). A kinematikai SI mértékegysége [m2 s–1 ] ; utóbbi régebben
használt egysége a stokes (St) volt. 1 stokes = 10–4 m2 s–1.
 275

alapterületük pedig legyen A. A két hasáb érintkezési sikjában a gáz áramlási

dux
sebessége legyen u, a felső hasáb felső lapjának sikjában ux + ¯ dy , az alsó hasáb
dux dux
alsó lapjának sikjában pedig ux – ¯ . A
dy dy sebességgradiens előjelét vegyük



  
pozitivnak (3.6. ábra).

A du x
y,
dy
du x
ux 6 !
dy
n
ux
! du x
ux 3 !
! dy

3.6. Modellrendszer a viszkozitás mikrofizikai meghatározására.

(A n részecskesűrűség az egész rendszerben állandó.)

A fentiekből azt a következtetést kell levonnunk, hogy minden súrlódó réteg

magával igyekszik vinni a szomszédos réteget is, ez a kisebb áramlási sebességű réteg
hátráltatja a nagyobb áramlási sebességű réteg elmozdulását. Ez ugy valósul meg,
hogy az áramlás irányára merőlegesen molekulák lépnek át egyik rétegből a másikba,
és impulzusukat átadják a másik rétegnek. Az impulzusáramsűrűség
nyirófeszültségként jelentkezik, mely az érintkező felületek mentén hat.

Így a (3.111)-el definiált Newton-törvényt a JP impulzusáramsűrűséggel a

nyirófeszültségre is felirhatjuk:

F dux(y)
< JP (teljes) > = A = – O dy (3.111a)

–2
,kg m 1 / ,kg m s /
+ s m 2 s. = + m 2 .
* - * -

& Az alsó hasábból az ux áramlási sebességű felületre merőlegesen felfelé érkező

átlagos impulzusáramsűrűség

1 : dux (y)=
" JP (fel) $ = 6 n " v $ mr 9 u – ¯ dy <
8 ;

A felső hasábból függőlegesen lefelé érkező átlagos impulzusáramsűrűség

1 : dux (y)=
" JP (le) $ = – 6 n " v $ mr 9 u + ¯ dy <
8 ;
 276

Az ux sebességű rétegbe érkező átlagos teljes impulzusáramsűrűség

" JP (teljes) $ = " JP (fel) $ + " JP (le) $

azaz



  
n ·" v $ · mr dux (y)
" JP (teljes) $ = – 2 ¯ (3.112)
6 dy

Az impulzusáramsűrűség áramlás eredője tehát lefelé (–y irányba) mutat: a felső,

nagyobb impulzusú réteg az áramlás irányával párhuzamos impulzust ad le a középső
(ux áramlási sebességű) rétegnek; másszóval a nagyobb áramlási sebességű réteg
molekulái magukkal ragadják a kisebb sebességű réteg molekuláit, miközben az
előbbi réteg sebessége csökken, — és fordítva. Közben nő a rendezetlen hőmozgás
energiája: az áramlás irányított mozgásának energiája részben termikus belső
energiává alakul: az áramlás a vizskozitás nagyságától függő hőfejlődéssel jár.

& Vessük össze (3.112) eredményünket a (3.111a) képlettel; láthatjuk, hogy

1
O = 3 · n ·" v $ · mr ¯ (3.113)

A (3.113)-ba a " v $ (4.60) képletét, a ¯ helyébe (3.59) kifejezést, utóbbiba a merev

golyó modell ! = (2r)2 > = d2> ütközési keresztmetszetét helyettesítve:

2 m kBT
O = 3 3/2 2 (3.114)
> d

Figyeljünk fel arra, hogy a (3.114) kifejezés nem tartalmazza a gáz

részecseksűrűségét (ill. n mr = 0 sűrűségét), — azaz O független a nyomástól; viszont
a hőmérséklettel T-szerint nő. (A folyadékok viszkozitása csökken a
hőmérséklettel!)

A gázok viszkozitása ma az egyik legpontosabban számítható jellemző. Ennek az a

gyakorlati jelentősége, hogy a (3.114) képletből számíthatóak a legpontosabb 'd'
gázkinetikai molekulaátmérők.

6. Példa. 0 oC-n és 1 atm nyomáson a hidrogén dinamikai viszkozitása

8,41·10–6 N · s · m–2. Számítsuk ki a 'd' gázkinetikus molekula átmérőt!

2 m kBT 2 (3,35·10–27 · 1,38·10–23 ·273)1/2

d= = 2,25 ·10–10 m
3 >3/2 O = 3 >3/2 · 8,41·10–6

(A kovalens átmérő 0,74·10–10 m)

 277

4. A STATISZTIKUS FIZIKA ALAPJAI



  
Mérjük meg egy makroszkópikus rendszer valamely makroszkópikusan közvetle-
nül mérhető ún. makroparaméterét,* pl. P nyomását (T hőmérsékletét, koncentrá-
cióját stb.) az idő függvényében.

P P
5
10 Pa

-5
10 Pa

t t
(a) (b)

4.1. ábra. a.) Az egyensúlyban lévő gázrendszer nyomása időben állandó; b.)
a makroszkópikus időbeli állandóság mögött mikrofizikai, az egyensúly
körüli ingadozások, fluktuációk állnak, melyek kis nyomások (ábránk
esetében 10–5 Pa) esetén megfigyelhetőek és a pillanatnyi nyomás (amely
nem egyensúlyi makroparaméter) egyensúlyi érték körüli ingadozásában
#'P&
jelentkeznek. A relatív ingadozás " P % értéke 105 Pa-nál 2·10–10, 10–5 Pa
! $
mellett 2·10–5 nagyságrendű

Ha egy rendszert jellemző minden makroparaméter időben jó közelítéssel állandó,

azaz ha a makroparaméterek értéke minden pillanatban megegyezik átlagértékük-
kel**, akkor a rendszer egyensúlyban, egyensúlyi állapotban van. A P nyomás esetére
ezt az állapotot a 4.1a. ábrán ábrázoltuk. Az egyensúlyi állapotban mért makroparamé-
terek a rendszer adott (makroszkópikusan időfüggetlen) állapotára, az egyensúlyi álla-
potra jellemzők, tehát állapotjelzők.

A makroparaméterek értéke a rendszer nem egyensúlyi állapotában is

mérhető, de ilyenkor az időben pillanatról–pillanatra változik (ld. 4.1.b. ábrát); a
nem egyensúlyi makroparaméterek nem állapotjelzők.

A makroszkópikus egyensúlyi rendszerek állapotjelzőinek időbeli makroszkópikus

állandósága mögött a rendszert alkotó részecskék egyedi, mikrofizikai jellemzőinek

* Ezen és néhány továbbiakban használt, itt újra nem értelmezett fogalmat az 1.2.2. pontban már
definiáltuk, és az 5.1. pont bevezetőjében mégegyszer összefoglaljuk.
** Az átlagértékek kiszámításának elemeivel a 3.1. pontban már megismerkedtünk. A statisztikus
fizikai átlagképzés néhány fontos esetével a 4.6.2. és a 4.6.3. pont foglalkozik.
 278

(sebesség, impulzus, energia stb.) folytonos időbeli változása, a részecskék állandó

kölcsönhatása (pl. ütközései) rejlik.

Egyensúlyi rendszerekben az egyedi mikrofizikai jellemzők időbeli átlaga idő-

független és egyensúlyban ez az átlag határozza meg bármely makroszkópikusan
mérhető fizikai mennyiség mérhető értékét. Így pl. a rendszer részecskéinek



  
vT = <v2> termikus sebessége (ld. 4.6.3. pontban) határozza meg egy mr tömegű
részecskékből álló (ideális) gázrendszer nyomását ill. hőmérsékletét (ld. 3.3.1. ill.
3.3.2. pontot). Az időtől független átlag kialakulása éppen azt igazolja, hogy
vannak egyensúlyi rendszerek és ezekre definiálhatók állapotjelzők.

Nem-egyensúlyi makroszkópikus rendszerekben a makroparaméterek időfügg-

vények, a mért átlagértékek a mérési időpont függvényei.

( A statisztikus fizikai rendszerek jellemzésére az R rendszer jellemzőin kívül

mindig meg kell adnunk a rendszer energiájára és részecskeszámára vonatkozó u.n.
mellékfeltételeket, valamint a makroállapot és a mikroállapot definicióját; ezeket a
megfelelő pontokban (ld. a 4.1. ill. 4.2. pontokat) adjuk meg.

( A statisztikus fizika önálló diszciplina, amely a makroállapotok és az őket

megvalósító mikroállapotok, valamint a mikrofizikai paraméterek és az állapotjelzők
ill. állapotfüggvények kapcsolatával foglalkozik. Különösen fontos, hogy a statisztikus
fizika választ tud adni a magára hagyott nem–egyensúlyi rendszerekben maguktól
végbemenő folyamatok egyirányúságára (megfordíthatatlanságára, irreverzibilitására)
is.

Mi a statisztikus fizika egyszerűsített eszközeivel elsősorban a gyakorlatilag

alkalmazható eredményekhez vezető porblémákat tárgyaljuk. A statisztikus fizika
egzakt részletes tárgyalását pl. a Landau-Lifsitz: Elméleti Fizika sorozat
(Tankönyvkiadó 1974-1975) V. és IX. kötetében találhatjuk meg.

( Célunknak megfelelően a következőkben tehát olyan tárgyalásmódot

alkalmazunk amely a klasszikus- és a kvantumstatisztikák gyakorlatilag fontos
eredményeihez egyaránt elvezet. A tárgyalás során:

( Minden részecskét klasszikus részecskeként kezelünk, — ugyanakkor feltéte-

lezzük, hogy az atomok, molekulák termikus energiája (annak transzlációs-, for-
gási-, rezgési energiajáruléka) kvantált, azaz a lehetséges energiaértékek nem folyto-
nosak és csak meghatározott (a rendszerre jellemző) diszkrét értékeket vehetnek fel:
Eo, E1, E2,...,Ej,...,Ei... energianívó sorozatot alkotnak.

( A folytonos fizikai mennyiségek (pl. a részecskék sebessége) teljes értéktar-

tományát indexelt értékintervallumokra, tartományokra: cellákra osztjuk (ld. a 3.1.
pontot és a 4.6. pontot; utóbbiban pl. a részecskék sebességének teljes
értéktartományát tartományokra osztjuk).
 279

( Figyelembe vesszük, hogy bizonyos részecskék elvileg megkülönböztet-

hetetlenek (ld. 4.7.2., 4.7.2.1. és 4.8. pontokat) mások elvileg megkülönböztethetőek
(ld. 4.1., 4.2., 4.3., 4.4., 4.5., 4.6., 4.7.1. pontokat). E két fogalom pontosítására a 4.8.
pont bevezetőjében visszatérünk.



  
4.1. N darab megkülönböztethető részecske
legvalószínűbb térbeli eloszlása

( Először, mint a 4. fejezet bevezetőjében jeleztük, megadjuk az általunk

vizsgálandó R rendszert jellemző mellékfeltételeket:

a.) legyen a részecskék száma (összrészecskeszám) N állandó;

b.) és legyen az egyenlő térfogatú C1, C2, ..., Ci, ..., CK-val jelölt térfogat-
cellák száma K.

A 4.1. pontban tárgyalásunkat egyfajta molekulákból (atomokból) álló ideális

gázra korlátozzuk. Az elemi példáktól eltekintve feltételezzük, hogy Ci >> Ni
(ld. alább) és Ni mindig elegendően nagy ahhoz, hogy a statisztikus módszereket
alkalmazhassuk.

( A térbeli eloszlásnál egy adott rendszer egy adott makroállapotát úgy

definiáljuk, hogy megadjuk az egyes C1, C2, ..., Ci, ..., CK cellákban tartózkodó
részecskék N1, N2, ..., Ni, ..., NK számát, másszóval megadjuk a

C1 C2 C3 ... Ci ... CK

N1 N2 N3 ... Ni ... NK

táblázatot, ahol az Ni-k az egyes cellák betöltési számai. Az N1, N2, ..., Ni, ..., NK
K
számsorozatot szokás {Ni}i=1 jellel jelölni és az adott rendszer makroeloszlásának
nevezni. Természetesen ) Ni = N.

Egy adott rendszernek számos, az adott mellékfeltételekkel összeférő makroál-

lapota lehetséges:.

Például az N=6, K=2 egyszerű példánál maradva az összes, a mellékfeltételekkel

összeférő makroállapot (cella - részecskeszám) könnyen felírható:

6–0, 5–1, 4–2, 3–3, 2–4, 1–5, 0–6

 280

Az ilyen rendszernek a térbeli eloszlás szempontjából tehát 7 makroállapota

lehetséges.

Bonyolultabb (valóságoshoz közelálló) rendszereknél a lehetséges makroállapotok

számát gyakorlatilag nem lehetséges megadni: erre nincs matematikai módszer. Mint
látni fogjuk erre nincs is szükségünk.



  
( A mikroállapotot úgy definiáljuk, hogy az összes egyedi részecskét
hozzárendeljük az egyes Ci cellákhoz. Egy mikroállapot megadásához tehát meg kell
adnunk, hogy az egyes egyedi részecskék melyik cellában vannak, de a cellán belül a
részecskék elhelyezkedésével nem foglalkozunk Megkülönböztethető részecskék
esetén konkrétan:

( Egyes egyedi részecskék két különböző cella közötti felcserélése különböző

mikroállapotot jelent.

( Egy cellán (egy Ci-n) belüli felcserélés nem jelent új mikroállapotot.

Például N = 2, K = 2 esetében egy makroállapoton belül különböző mikroállapotot

jelent az

A B illetve a B A

mikroeloszlás, — viszont az ettől eltérő makroállapotot megvalósító alábbi

AB BA

mikroeloszlások nem valósítanak meg különböző mikroállapotokat!

( Adott R lehetséges makroállapotai számának megadására — mint fentebb

jeleztük — nincs matematikai módszer, — de megadható egy adott makroállapotot
megvalósító mikroállapotok w száma és megadható egy adott R összes
makroállapotához tartozó mikroállapotok száma (*w) is.

1. Példa. Legyen N = 4, konkrétan pl.: A, B, C, D, és legyen a cellák

száma 2 (C1 és C2). Ebben az esetben tehát a V térfogatú teret két
1
V1 = V2 = 2V térfogatú cellára osztjuk. Vizsgáljuk meg, hányféleképpen
lehet megvalósítani egy olyan makroállapotot, amikor mindkét térrészben
azonos számú részecske található, azaz táblázatosan

C1 C2

N1 = 2 N2 = 2
 281

Másszóval azt kérdezzük, hogy az adott makroállapot hányféle különböző

mikroállapottal valósítható meg? A megoldást a 4.1. Táblázat mutatja; ilyen
egyszerű esetben ez részleteiben is követhető:

4.1. Táblázat



  
C1 : AB AC AD BC BD CD

C2 : CD BD BC AD AC AB

Mivel megállapodtunk, hogy azonos részecskék cellán belüli felcserélése

nem jelent új mikroállapotot, a C1 cellában pl. BC mellett CB -t már nem kell
figyelembe vennünk. Az adott makroállapot tehát összesen 6-féleképpen
valósítható meg: az adott makroállapotban összesen hat mikroállapot
lehetséges.

( Az 1. példához hasonló probléma általános megoldását a kombinatorika

ismétléses permutációnak nevezi. Ennek segítségével megadható egy adott
makroállapotot megvalósító mikroállapotok száma (w):

N!
w = N !N !N !...N ! (4.1)*
1 2 3 K

Az 1. példánál maradva

4! 4.3.2.1
w = 2!2! = 2.1.2.1 = 6

adódik.

A w értéket (amely megadja, hogy egy adott makroállapot hány

mikroállapottal valósítható meg) az adott makroállapot
termodinamikai valószínűségének nevezzük.

( Bár a mellékfeltételekkel összeférő összes makroállapotot és azok számát sok

részecske és cella esetén analitikus formában nem tudjuk megadni, — kiszámíthatjuk
az adott mellékfeltételekkel jellemzett rendszer összes makroállapotához tartozó
összes mikroállapotok számát, melyet )w-vel jelölünk. Egyszerű példánknál (N=4,
K=2) maradva a )w értékét a 4.2. Táblázat szerint számíthatjuk ki.

* Definíció szerint 0! = 1. A (4.1) kifejezés tükrözi a részecskék fentebb definiált megkülönböz-

tethetőségét: az N!-al az összes részecskét permutáljuk, tehát sorba rakjuk, majd N1!...Ni!-al kizárjuk az
egy-egy cellán belüli permutációt, hiszen megállapodtunk, hogy egy cellán belül pl. AB és BA ugyanazt
a mikroállapotot valósítja meg.
 282

4.2. Táblázat
Részecske C1 cella C2 cella Megjegyzés
Elhelyezzük az 1. A kétféleképpen
részecskét (A-t) helyezhetjük el
A



  
A 2. részecskét (B-t) az A B
A hoz párosítjuk
AB

B A négyféleképpen
helyezhetjük el
AB
A 3. (C) részecskét kétféleképpen párosíthatjuk a fenti eloszlás bármelyikével, ez
összesen 8-féle párosítást jelent.
A 4. (D) részecskét ugyancsak – mind a 8 utóbbi esettel – kétféleképpen, tehát
16-féleképpen párosíthatjuk.

Általánosítva a példa kapcsán felismerhető szabályt:

N megkülönböztethető részecske és K cella esetén egy adott rendszer

összes mikroállapotainak számát a

++++)w = KN (4.4)

kifejezés adja meg.

Példánk esetén )w = 24 = 16.

Figyeljünk fel arra, hogy egy adott rendszerre, melyet adott számú cellával és
adott N összrészecskeszámmal jellemzünk, az összes lehetséges mikroállapotok
száma ()w) a rendszerre jellemző érték (hiszen mind K, mind N az R rendszer
jellemzői).

2. Példa. Az 1. példabeli rendszerben (amit N=4, K=2 jellemzett) nem

csak a 2-2 eloszlással jellemzett makroállapot lehetséges. Egy lehetséges
másik makroállapot pl.

C1 C2

N1 = 4 N2 = 0

Ebben az esetben az összes részecske az egyik térfélben helyezkedik el. Ennek

termodinamikai valószínűsége

4!
w = 4! = 1
 283

3. Példa. Legyen N= 6, K= 2. A lehetséges makroállapotok és ezek w

értékei a következőek:

elosz- 6–0 5–1 4–2 3–3 2–4 1–5 0–6

lás
w 6! 6! 6! 6! 6! 6! 6!



  
=1 =6 = 15 = 20 = 15 =6 =1
6!0! 5!1! 4!2! 3!3! 2!4! 1!5! 0!6!

Tehát a )w = KN képlet szerint összesen 64 lehetséges mikroállapot van,

ami valóban egyenlő )w=1+6+15+20+15+6+1 = 64-gyel.

# kedvező esetek száma &

( Egy adott makroállapot valószínűségét " összes lehetséges esetek száma% a
! $

az adott makroállapothoz tartozó mikroállapotok száma 1

P= = w (4.5)
az adott rendszer összes mikroállapotainak száma )w

kifejezés adja meg. Az 1. Példa esetén ennek értéke

1
P = 6 16

Mivel a )w egy adott rendszer minden makroállapota valószínűségének kiszámítá-

sánál fellép és ugyanaz a szám, a különböző makroállapotok valószínűségének
összehasonlításánál, arányának képzésénél kiesik. Ezért

a továbbiakban az adott makroállapot valószínűségét az őt megvalósító

mikroállapotok w számával, az adott makroállapot termodinamikai
valószínűségével jellemezzük.

A termodinamikai valószínűség láthatóan nem "valódi" valószínűség, mivel értéke

nem 0 és 1 közé esik.

4. Példa. Mi a valószínűsége annak, hogy az összes részecske (pl. a terem

összes molekulája) az adott térfogat (a terem) egyik felében gyűlik össze?
27
Legyen N = 3,10 .
27
3·10 !
w= 27 =1
3·10 !0!

3·1027
)w = KN = 2
 284

1 1 –9,1026
P=w = 1 3·1027 - 10 (*)
)w 2

Az alábbi 4.3. Táblázat olyan eloszlások P értékeit mutatja (különböző N

összrészecskeszám esetén), amelyekben az N részecske mindegyike egy



  
gáztartály ugyanazon felében helyezkedik el:

4.3. Táblázat.
N w P(N,0)
1 1 0,5
2 1 0,25
–4
10 1 0,00098 = 9,8,10
–301
103 1 .10
–3,105
106 1 .10
27 –9,1026
3·10 1 .10

5. Példa. Mi a valószínűsége, hogy a terem két részében egyenlően

27
oszlanak meg a részecskék? N = 3 ·10
27
(3,10 )! 26 –14
P= 27 27 , 10–9,10 = 3.65,10
(1.5,10 )!(1.5,10 )!

Az 5. példa eredménye kis szám, de összevetve a 4. példával látható, hogy

27
az egyenletes eloszlás valószínűsége mintegy 10 nagyságrenddel nagyobb,
mint annak a valószínűsége, hogy az összes részecske az adott térfogat egyik
felében gyűljön össze!

A nagy számok faktoriálisait az ún. Stirling–formulával lehet kiszámítani. Ennek

alakja:

# 1&
ln N! . "N + 2% ln N – N (4.6)
! $

* Számoljuk ki )w értékét logaritmus számolással, majd keressük vissza a logaritmust:

27
log(23,10 ) = 3,1027+,+log 2 = 3,0,3010,1027 = 0,903,1027;
26
num log(0,903,1027) = 109,10
 285

Az 1/2-es tagot általában elhanyagolhatjuk*, ezért a Stirling-formula szokásos

felírása:

ln N! . N ln N-N = N(ln N–1) (4.7)

27



  
A 4.4. Táblázat a w ill. P értékeit mutatja, N = 1000 és N = 3,10 részecske esetén
kétcellás eloszlásra. Jelöljük a két cellában lévő részecskék számát N1 ill. N2-vel.
Vezessük be az N1 = /N ill. N–N1 = N2 = (1–/)N jelöléseket. A 4.4. táblázatból
látható, hogy az / = 0,5–nek megfelelő egyenletes eloszlás a legvalószínűbb.**

4.4. Táblázat
/=N1/N ln w lg w ln P lg P
N=1000 0,1 323 140 -370 -160
)w=21000= 0,2 498 216 -195 - 84,8
=10301,0 0,3 608 264 - 84 - 36,9
0,4 670 291 - 23 - 9,98
0,5 690 300 - 2,7 - 1,20
0,6 670 291 - 23 - 9,98
N=3,1027 0,1 9,75,1026 4,24,1026 -1,1,1027 -4,80,1026
)w=23,1027
0,2 1,50,1027 6,52,1026 -5,78,1026 -2,51,1026
=109,03,1026
0,3 1,83,1027 7,96,1026 -2,47,1026 -1,07,1026
0,4 2,02,1027 8,77,1026 -6,04,1025 -2,62,1025
0,5* 2,08,,1027 9,03,,1026 -30,94 -13,44
27
0,6 2,02,10 8,77,1026 -6,04,1025 -2,62,1025

Az 5. példa és a 4.4. Táblázat adatait (4.3), (4.5) ill. (4.4) alapján a következő
formulákkal számíthatjuk ki:
N!
ln w = ln (4.8)
(N1!)(N–N1)!
ill.
w w
ln P = ln = ln N = ln w – N,ln 2 (4.9)
)w 2

(4.8)-at a (4.6) Stirling–formulával kifejtve

ln w = ln N! – ln N1! – ln(N–N1)! =

1& 1
= 1#N + ln N – N3 – 1#N1 + & ln N1 + N13 –
0! 2$ 2 0! 2$ 2

* Az 1/2-es tag csak a faktoriálist tartalmazó függvények maximumának kiszámításánál lényeges.

** A 0,5-nél fellépő igen éles maximum oka tulajdonképpen az, hogy a (4.10) kifejezés 2. tagjának
értéke itt nulla.
Fontos megjegyzés: a 4.4. Táblázatban az / értékeket csak egy-, két stb. tizedenként vettük fel. Az
/=0,5 értékhez igen közeleső eloszlásokat vizsgálva látnánk, hogy ezek termodinamikai valószínűségei
közel esnek az egyenletes eloszlást jelentő /=0,5 eloszlás w értékeihez (ld. 6. Példát).
 286

1&
– 1#N–N1 + ln (N–N1) + (N–N1)3 =
0! 2$ 2

= N ln N – N1 ln N1 – N ln(N–N1) + N1 ln(N–N1) +

1 1 1
+ ln N – ln N1 – ln(N–N1) =



  
2 2 2

N N1 1 N
= N ln – N1 ln + ln
N–N1 N–N1 2 N1(N–N1)

Legyen N1 = /N, akkor utolsó eredményünkből

1 / 1 1
ln w = N ln – /N ln + ln (4.10)
1–/ 1–/ 2 /(1–/)N

Az 5. példa eredménye a (4.10) képlet alapján /=0,5 behelyettesítéssel:

1 1 1 1
ln w = N ln 2 – 0,5N ln 1 + ln = N ln 2 + ln 4 – ln N =
2 0,25N 2 2

1
= (N + 1) ln 2 – ln N (4.10a)
2
azaz
1
ln w = 3·1027 · 0,693 + ln 3·1027 = 2,08·1027 + 0,693 – 31,63
2

(4.9)-ből, a (4.10a) felhasználásával

1 1
ln P = ln w – N ln 2 = (N+1) ln 2 – ln N – N ln 2 = ln 2 – ln N
2 2

amiből
2
P=
N

azaz P = 3,65·10–14

Így számítottuk ki az 5. példa eredményét. A fenti levezetés kis számokra (pl. az 1.,
2., 3. példák esetére) nem érvényes.

6. Példa. A 4.4. Táblázatból következő kép finomítása céljából vizsgál-

junk meg egy, az egyenletestől kissé eltérő térbeli eloszlást és számítsuk ki,
milyen arányban áll utóbbi termodinamikai valószínűsége az egyenletes
eloszláséhoz képest?

Legyen ismét N = 3·1027. A vizsgált eloszlás legyen olyan, hogy az egyik

térrészben 1,5·1027 – 'N, a másikban 1,5·1027 + 'N részecske legyen.
'N
Válasszunk 'N = 1013 értéket. Jelöjük a N arányt 4-val, az egyenletes elosz-
lás termodinamikai valószínűségét W-vel, az egyenletes eloszlástól kissé eltérő
eloszlásét pedig w4-val. Ekkor:
 287

1,5·1027 – 'N
/= = 0,5 – 4
3·1027

1 – / = 0,5 + 4 = 0,5(1 + 24), ln(1–/) . ln 0,5 + 24

/ 0,5–4



  
= = 1 – 44, ln(1 – 44) . –44
1–/ 0,5+4

/(1–/) = (0,5 – 4)(0,5 + 4) = 0,25 – 45 = 0,25(1 – 44²)

N
ln[/(1–/)N] = ln 0,25 – 445+ ln N = ln 5
4 – 44

1 N
ln w4 = N ln 2 – 2N4 + 2N4 – 4N45 – 2 ln 4 + 242

1 N
ln W = N ln 2 – 2 ln 4

# 1 2&
ln w4 – ln W = 2(1–2N)45 = 2"N2 – N% 'N2
! $

Következőleg, mivel 'N = 1013

w4 1 # 1 2& 3
W = exp 602"!N² – N%$ ('N)²72 = 0,875

Látható, hogy a közel egyenletes eloszlások mikroállapotainak száma alig

kevesebb, mint a pontosan egyenletes eloszlást megvalósító mikroállapotoké.

A fenti levezetésben a következő közelítő összefüggéseket használtuk fel:

ln (1 + x) . x, ha x << 1

ln (1 – x) . –x, ha x << 1

( Mivel az egyenleteshez közeli térbeli eloszlások valószínűsége sok nagy-

ságrenddel nagyobb, mint a többi eloszlásé, — ha a rendszert magára hagyjuk,
makroszkópikusan és az idő függvényében gyakorlatilag csak ezek az eloszlások
valósulnak meg: az egyenletes térbeli eloszlás és az ahhoz közeli eloszlások a
rendszer egyensúlyi állapotát valósítják meg.

Ugyanakkor a lehetséges makroállapotok között számos makroállapot nem

egyensúlyi állapotot reprezentál. Például az a makroállapot, amelyben a zárt rendszer
összes molekulája egy tartály (terem) egyik felében tartózkodik, nyilvánvalóan nem
egyensúlyi állapot: ha magára hagyjuk, akkor a gáz kiterjed és egyensúlyi állapotban
az egész tartályt egyenletesen betölti.
 288

( A fentiekben láthattuk, hogy a térbeli eloszlásnál az egyenletes betöltés

valószínűsége a legnagyobb, azaz a termodinamikai valószínűségnek az egyenletes
eloszlásnál szélső–értéke van. Igazoljuk ezt analitikusan is! (Emlékeztetőül:
/ = N1/N.)



  
Rendezzük át (4.10) egyenletet

1
ln w = 1–N ln(1–/) – /N ln / + /N ln (1–/) – ln /(1–/)N3
0 2 2

és differenciáljuk / szerint

d ln w d[ ] N /N / 1 N–2/N
= = – – N ln –N– =
d/ d/ 1–/ 1–/ 1–/ 2 N/(1–/)

/ 1 1–2/
= N – N ln –N– =
1–/ 2 /(1–/)

/ 1 1–2/
= –N ln –
1–/ 2 /(1–/)

A szélsőérték helyén a differenciálhányados nulla:

/ 1 1–2/
–N ln – =0 (4.11)
1–/ 2 /(1–/)

A (4.11) tetszésszerinti N mellett csak akkor teljesül, ha a baloldal mindkét tagja zérus. A (4.11) első
tagja nulla, ha

N1
=1
N-N1

azaz

N1 1
= (4.12)
N 2

Ezt behelyettesítve a (4.11)–be, belátható, hogy ekkor (4.11) második tagja is nulla. Tehát az N1=N/2
helyen az ln w-nek, vagyis a w-nek szélsőérték helye van. Belátható, hogy (4.11)-nek csak ez az egy
megoldása van.* A második derivált ekkor kisebb, mint nulla, vagyis (4.8) ill. (4.11)-nek és w-nek az
N1=N/2 helyen maximuma van. Mivel pedig (4.9) valószínűség nevezője egy puszta szám, számlálója
pedig w, ezért a P valószínűségnek is maximuma van az N1=N/2 helyen.

( Más rendszerek (pl. részecskék energia szerinti eloszlásának) vizsgálatánál látni

fogjuk, hogy ott is van egyensúlyt jellemző eloszlás, ez azonban nem az egyenletes,
hanem mint azt a 4.2.1. pontban látni fogjuk, a részecskék energiájától expo-
nenciálisan függ!

* Ha pl. N > N/2, akkor (4.11) mindkét tagja azonos előjelű. Ugyanez igaz, ha N < N/2. Tehát az
1 1
egyedüli lehetőség arra, hogy (4.11) nullát adjon, ha mindkét tagja nulla.
 289

4.2. Megkülönböztethető részecskék energia

eloszlása egyensúlyi állapotban (Maxwell-Boltzmann
eloszlás) és a nemegyensúlyi eloszlások egyirányú



  
átrendeződése magára hagyott, elszigetelt
rendszerekben.

A 4.2. pontban az energia szerinti eloszlást az egyik legegyszerűbben kezelhető

modellrendszeren, egy egyszerű, azonos atomokat tartalmazó szilárdtest
modelljén tárgyaljuk; a tárgyalási módszer és az eredmények csak a modellhez
kötött szigorú feltevések teljesülése esetén érvényesek. A modellrendszerre érvényes
alapfeltevések a következők:

( A rendszert alkotó részecskék energianívói diszkrétek. A kvantummechanika

szerint (ld. 8. fejezetet) ez a feltevés minden olyan rendszerre teljesül, amelyekben a
részecskék mozgása meghatározott térfogatra korlátozódik, és az energianívók
távolsága annál nagyobb, minél kisebb e térfogat. A szilárd testeket felépítő atomok
stb. szinte helyhez kötöttek: tipikusan egyensúlyi helyzetük körül rezgéseket
végeznek, egy atomra mintegy 10–23 cm3 mozgási térfogat jut. Gázoknál valemennyi
atom az egész edénytérfogatban mozoghat. Ezért a szilárdtestekben relatíve nagyok a
(rezgési-) energianívók közei, viszonylag kevés energianívó elérhető; következőleg a
kristálybeli atomok száma sokkal nagyobb, mint az elérhető rezgési nívók száma (ld.
4.5. pontot). A gázok sűrű (transzlációs- és rotációs-) energianívói esetében a helyzet
fordított (ld. 4.5. pontot).

( A rendszer részecskéi elvileg (ld. 4.8. pontot) megkülönböztethetőek. Ez az

energiaeloszlás szempontjából modellünkben teljesül: a helyhezkötöttség miatt két
különböző mikroeloszlást jelent, ha egyszer az A rácspontban ülő atomnak van 8i , a B
rácspontban ülőnek pedig 8j energiája vagy fordítva. A mikroeloszlások
megszámolásánál (a w képletében) számításba vett energiacserék a rácshelyek között
történnek és nem atomokat cserélünk ki egymás között. (Azonos atomok nem
különböztethetők meg egymás között.)

Gázok esetében valamennyi molekula ugyanabban a térfogatban van és így ezek

megkülönböztetlensége miatt nem jelent új mikroállapotot ha bármelyik részecske van
az 8i és egy másik 8j állapotban vagy fordítva. Ezért modellünk nem vihető át
minden további nélkül gázrendszerek energiaeloszlásának meghatározására.
Látni fogjuk (ld. 4.8.2. pont), hogy a 4.2. pont bizonyos elemei mégis alkalmazhatók
gázokra. Modellünk tehát általánosabb, mint a feltételek azt sejtetnék.

( Feltételezzük, hogy minden gyakorlatilag számbajövő (ld. 4.5. pontot) teljesen

vagy részlegesen betöltött energianívót igen sok részecske népesít be. Ezt a
statisztikus módszerek alkalmazhatóságán kívül a Stirling formula (mely csak nagy Ni
betöltési számok esetén igaz) elkerülhetetlen alkalmazása is megköveteli. Az előbbi
 290

feltétellel kapcsolatban mondottak alapján világos, hogy tárgyalási módszerünkkel ez

is csak “szilárdtest-modellünkre” teljesül.

( Az egész rendszer jellemzésénél megadjuk, hogy az elszigetelt, mellékfelté-

telként pedig megadjuk a rendszer E = U összenergiáját és N összrészecske számát.



  
Implicite feltételezzük, hogy a rendszer adott V térfogatban helyezkedik el és a
részecskesűrűség akkora, hogy a rendszer minden vizsgált alrendszerére alkalmazható
a matematikai statisztika.

Fenti feltételek szigorúan csak a konfigurációs entrópia (4.7.1. pont) kiszámítására

és a csak azonos atomokat tartalmazó szilárdtestek rezgési energia szerinti eloszlá-
sának vizsgálatára alkalmazhatóak.

A 4.2. pontban eredményül kapott Maxwell–Bolzmann eloszlás ennek ellenére

kiemelt jelentőségű, mert a számunkra fontos kvantumstatisztikák az ún. Maxwell–
Boltzmann határesetben (ld. 4.8.4. pont) átmennek a Maxwell–Boltzmann elosz-
lásba. Ez érvényes az ideális gázokat egzaktul leíró Bose–Einstein statisztikára is (ld.
4.8.2. pont); ezért vezethetjük le a 4.6. pontban a Maxwell–Boltzmann
sebességeloszlást a Maxwell–Boltzmann eloszlásra támaszkodva.

4.2.1. Az energia szerinti eloszlás általános

jellemzése. Az egyensúlyi állapotot jellemző
Maxwell-Boltzmann eloszlás

Feltételezzük, hogy a rendszer elszigetelt;* esetünkben ez azt jelenti, hogy mind az

összrészecskeszám, mind pedig az összenergia állandó: N = áll. és E = állandó (és
mindkettő konkrét érték). Ezek az energiaeloszlás mellékfeltételei.

Legyen a részecskék energianívó rendszere az egyszerűség kedvéért egyenlőközű:

az n-edik energiaszint energiája legyen En = Eo + n 89+ ahol 8 két szomszédos
energianívó különbsége és az energianívó rendszerre azonos érték, n pedig 0,1,2,3,... .
(Ez az egyszerűsítés a lényeg megértése szempontjából előnyös. Későbbiekben ezt a
feltevést egyszerűen elvethetjük: az alábbi eredmények bizonyíthatóan nem
egyenlőközű energianívó rendszerre is igazak – a bizonyítást mellőzzük.) Alábbiakban
végtelen számú Ei, i=1,2... : energianívót tételezzünk fel; a végtelen számú energia-
nívó és véges N összrészecske szám nem ellentmondás: a magasabb nívók betöl-
töttsége, mint látni fogjuk — legtöbbször nulla.

( A vizsgált elszigetelt rendszert jellemző mellékfeltételek a következőek:

* Definíciót ld. az 1.1.2. pontban!

 291

'
Nössz = N = * Ni = konst ; N – * Ni = 0 (4.13a,b)
i i

'
Eössz = E = * Ni Ei = konst ; E – * Ni Ei = 0 (4.14a,b)
i i



  
ahol Ni az Ei állapot betöltési száma. (A betöltési számok N1, N2 … Ni sorozatát
szokás egyetlen {Ni} szimbólummal is jelölni.)

( A rendszer egy adott makroállapotát az

E1, E2 … Ei …

N1, N2 … Ni … (4.15)

táblázat konkrét kitöltésével adjuk meg (definiáljuk). Az egyes Ni-k közül számos
lehet nulla értékű, hiszen az energiaszintek számát nem, de az összenergiát
maximáltuk. Itt is érvényes, hogy egy adott rendszernek számos, az adott rendszert
jellemző mellékfeltételekkel összeférő makroállapota lehet.

( Egy adott makroállapot számos mikroállapottal valósítható meg. A mikroállapot

megadásához minden egyes (megkülönböztethető) részecskére meg kell adni, hogy
milyen energianívón helyezkedik el. Két különböző energianívón levő részecske
felcserélése eltérő (új) mikroállapotot jelent; két azonos nívón levő részecske
felcserélése nem vezet eltérő (új) mikroállapothoz.

( Az energiaeloszlás egy adott makroállapotát számos mikroállapottal valósíthatjuk

meg. Az egy adott makroállapotot megvalósító mikroállapotok

N! ' N!
w=N = (4.16)*
1 !N2 !...Ni !... :
<Ni !
i=1

számát itt is a termodinamikai valószínűség adja meg.

( A *w értékre most nem érvényes a (4.4) képlet. A *w szám értékét az adott

rendszerhez tartozó makroállapotok w értékeit megadó eloszlási görbe (4.3. ábra)
alatti (az ábrán vonalkázott) terület számértéke adja meg. (ld. e pont végén) Egyszerű
esetekre (amikor minden elemi módon számítható) mutat példákat a következő oldali
4.2. ábra.

* A (4.16) képlet tükrözi a részecskék megkülönböztethetőségének fenti esetünkre érvényes

definícióját: a különböző energianívókon lévő részecskék megkülönböztethetőek, — az azonos
energianívókon levők egymás között nem; ezért a permutációból az azonos energianívókon levők
egymás közti permutációját az Ni! tényezőkkel kizárjuk! A kifejezés ebben a formájában csak akkor
helyes, ha az energianívókon elhelyezhető részecskék száma nem korlátozott. A kifejezés
korlátozott számú állapotot tartalmazó energiaszintekre érvényes alakját ld. a 4.8.1. pont (4.103)
egyenlete adja meg.
 292

Vizsgáljuk meg w és *w értékeit nagyobb rendszerekre (ld. 4.5. Táblázatot) is!

Néhány energiaeloszlás termodinamikai valószínűsége N=20 darab részecske és

E = 208 összenergia esetén
4.5. Táblázat
E0 E1 E2 E3 E4 E5 E6 E7 ... E20 w



  
N0 N1 N2 N3 N4 N5 N6 N7 ... N20
10 6 1 1 1 1 0 0 0 9,31,108
15 0 1 1 1 1 1 0 0 1,86,106
10 0 10 0 0 0 0 0 0 1,85,105
19 0 0 0 0 0 0 0 1 20
0 20 0 0 0 0 0 0 0 1
10 4 3 2 1 0 0 0 59==·>?9
9 6 2 2 1 0 0 0 2,33·109
)w . *+.+1010

Látható, hogy a *w ilyen esetben közel egyenlő néhány a wmax közeli

makroállapot w értékével (ld. 4.3. ábrát is).

* Ha valamennyi, a megadott mellékfeltételekkel összeegyeztethető makroeloszlás w értékeit

kiszámítanánk és összeadnánk.
 A rendszer B rendszer C rendszer
(Nössz.=3, Eössz.=48 ) (Nössz.=3, Eössz.=58 ) (Nössz.=4, Eössz.=48 )
1 2 3 4 1 2 3 4 5 1 2 3 4 5
makroállapotok makroállapotok makroállapotok
E E E
E5=58 E5=58 E5=58
E4=48 E4=48 E4=48
E3=38 E3=38 E3=38
E2=28 E2=28 E2=28
293

E1= 8 E1= 8 E1= 8

E0=0 E0=0 E0=0
Az adott makroállapotot megva-
lósító mikroállapotok száma (w) 3 3 6 3 3 6 6 3 3 4 12 6 12 1
A rendszert megvalósító
összes mikroállapot száma ()w) ) w=15 ) w=21 ) w=35

4.2. ábra. Mikrorészecskék elosztása egyenlõközû, diszkrét energia szinteken. A w értéke láthatóan
jobban nõ Nössz , mint Eössz növekedésével



  
 294

( A maximális termodinamikai valószínűséghez tartozó eloszlás: a Maxwell-

Boltzmann eloszlás meghatározása.

Vizsgáljunk egy N összrészecskeszámú és E összenergiájú zárt rendszert és



  
határozzuk meg ezen rendszer azon makroállapotát, amely a legtöbb mikroállapottal
valósítható meg, — azaz amelynek termodinamikai valószínűsége maximális. Jelöljük
ezt a wmax termodinamikai valószínűséget W-vel!

Feladatunk tehát azon N1, N2, ..., Ni , ... betöltési számok meghatározása, amelyek
a (4.16) képletbeli

N!
w = N !N !...N !... (ld. (4.16)
1 2 i

kifejezést maximalizálják. A megoldandó probléma lényegében egy sokváltozós,

w(N1, N2, ..., Ni, ...)

függvény maximumának meghatározása, azzal nehezítve, hogy ennek során ki kell

elégítenünk az összrészecskeszámra és az összenergiára (4.13b) ill. (4.14b)-ben adott
két mellékfeltételt is.

Egy differenciálható egyváltozós függvény a független változó olyan értékénél

veszi fel szélsőértékét, ahol differenciálhányadosa zérus. A szélsőérték akkor
maximum, ha a függvény második deriváltja negatív.

Egy differenciálható többváltozós függvény ott veheti fel szélsőértékét, ahol az

összes változója szerinti parciális deriváltak nullák.* Ha ugyanis valamelyik parciális
derivált nem volna nulla, akkor a többi változót konstans értéken tartva és az adott
változó értékét változtatva, a függvény értéke nőne vagy csökkenne, tehát nem
lehetnénk a szélsőérték helyén.

Esetünkben két problémát kell megoldanunk: egyrészt a w függvény nem foly-

tonos, tehát nem is differenciálható, másrészt még ha a függvény differenciálható is
lenne, (mivel a (4.13b) és a (4.14b)-beli két mellékfeltétel a független változók számát

* Az általunk alábbiakban vizsgált függvény ebben az esetben fel is veszi szélsőértékét.

A többváltozós függvények parciális deriváltjainak értelmezésére itt Bronstejn id. mű megfelelő

fejezetére utalunk. A parciális derivált fogalmával részletesen foglalkozunk az 5.1.5. pontban. Röviden:
@
pl. egy f = * Ni = N1+N2+N3+...+Ni... többváltozós függvény pl. * N parciális deriváltján az
i @ N3 i i
N3 változó szerinti deriváltját értjük, miközben a többi változót a parciális deriválás során konstansnak
@ @ N3
tekintjük. (Pl. * Ni = = 1 és az összes többi (konstans) tag deriváltja zérus.)
@ N3 i @ N3
 295

kettővel csökkenti), a szélsőérték számítás során kettővel több egyenletet kapnánk,

mint ahány független változónk van.

Az első problémát úgy kerüljük ki, hogy az N-eket (és így w-t is) folytonosan
változó mennyiségeknek tekintjük, és w maximuma helyett természetes alapú logarit-
musának a maximumát keressük: mivel a logaritmus függvény monoton, ln w



  
maximumhelye egybeesik w maximumhelyével. A folytonos N értékekre való áttérés
azért nem okoz problémát, mert a maximum közelében a betöltési számok nagyok, így
törtrészük elhanyagolható. Írjuk fel a vizsgálandó (4.16) függvény természetes alapú
logaritmusát a (4.7) Stirling formula alkalmazásával.

ln w = ln N! – A ln N1! + ln N2 ! . . .B
:
ln w = (N ln N–N) – * ( Ni ln Ni – Ni) (4.17)
i=1

A második problémát pedig az ún. Lagrange–multiplikátoros módszerrel oldjuk

fel, azaz azzal, hogy a szélsőérték számítása során két új változót, ún. Lagrange–
multiplikátorokat vezetünk be, amelyek értékét szintén meghatározzuk. A Lagrange –
multiplikátoros eljárást követve a (4.17)-beli ln w-hez adjuk hozzá később
meghatározandó konstanssokkal (/-val ill. C-val) szorozva a két (4.13b) és (4.14b)
mellékfeltételt. Az így kapott függvény maximuma az adott mellékfeltételek mellett
megegyezik w ill. ln w maximumával.

Képezzük az így kapott

# : & # : &
f(N1,...,Ni,...) = ln w + /"N – * Ni% + C"U – * NiEi% (4.18)
" % " %
! i=1 $ ! i=1 $

függvény valamennyi (N1 N2 . . . Ni) változója szerinti parciális deriváltját és vegyük

figyelembe, hogy a szélső érték helyén valamennyi parciális derivált nulla!. Az Nj
változó szerinti derviált pl.:

@f @ 16 # : & # : &3
= ln w + C"U – * NiEi% + /"N – * Ni%7 =
@Nj @Nj 6 " % " %7
0 ! i=1 $ ! i=1 $2

1 #: & # : & # : &3

@+6(N·ln N–N) – " * (Ni ln Ni – Ni)% + C"U – * (NiEi)% + /"N – * Ni%7
6 " % " % " %7
0 !i=1 $ ! i=1 $ ! i=1 $2
= =0
@Nj
(4.19)
 296

A deriválás során felhasználtuk, hogy N, U, illetve Ni (ha iDj ) nem függenek Nj től,
ezért pl.
@(N ln N – N )
= 0,
@Nj



  
illetve
:
@ *ENi ln Ni – Ni)
i=1 @ENj ln Nj – Nj) 1
– = – = –1· ln Nj – Nj N + 1 = – ln Nj – 1 + 1
@Nj @Nj j
Felhasználva, hogy az adott mellékfeltételek mellett
@f @ ln w
= ,
@Nj @ ln Nj
a deriválás elvégzése után a j-edik energiaszinten levő részecskék számára a
@+ln w
= –ln Nj – 1 + 1 – CEj – / = 0
@Nj
egyenletet kapjuk. Átrendezve
ln Nj = –CEj – /
Mindkét oldal exponenciálisát képezve
Nj = e–/ , e–CEj (4.20a)
Hasonló kifejezést kapunk bármely Ni szerinti parciális deriváltra, tehát
Ni = eF/ · eFCEi i = 1,2,...,: (4.20b)

( Utolsó lépésként meg kell határoznunk az / ill. C konstansok értékét.

( Az / értékét az N = * Ni mellékfeltételből határozhatjuk meg, ha az Ni-k
helyére behelyettesítjük a (4.19) függvényeket:
: : –CEi : –CEi
N = * Ni = * (e–/,e ) = e–/ * e
i=1 i=1 i=1

amiből
N ' N
e–/ = : = ( 4.21a)
G
* e–CEi
i=1
ahol az
: –CEi
GH * e (4.21)
i=1
kifejezést állapotösszegnek nevezzük.
 297

( A C értéke (a.barometrikus formula levezetésével összevetve)

1
C=k (4.22)
BT

( A (4.21a)-t és (4.22)-t (4.20b)-be helyettesítve, az eloszlás végleges



  
–Ei
N
Ni = e kBT i = 1,2,...,: +++++(4.23)
G

alakban adódik, amelyből minden Ei-hez meghatározható (adott N összrészecs-

keszám és adott U összenergia mellett) a hozzátartozó Ni betöltési szám.

Az ilyen eloszlást Maxwell—Boltzmann eloszlásnak nevezzük.

Vegyük észre, hogy bár a (4.23) levezetése során a statisztikus fizika axiómáinak
megfelelően minden mikroállapotot ugyanakkora valószínűségűnek tekintettünk
(akárcsak a térbeli eloszlás vizsgálata során), az energiaeloszlásnál nem a térbeli
eloszlás vizsgálatánál megtalált egyenletes részecskeeloszlás adódott a
legvalószínűbbnek (erre már utaltunk a 4.3. pont végén). A rendszer maximális
termodinamikai valószínűséggel megvalósuló makroállapotának betöltési számai
exponenciálisan csökkennek az állapot energiájával.

( Két Ei , ill. Ej energiájú állapot betöltési számainak aránya

'Eij
Ni –k T
Ei – Ej I 0
Nj = e B (4.24)

(4.24)-beli exponenciális kifejezés neve Boltzmann–faktor. Speciális esetre a

(4.24) kifejezést már felírtuk a 3.4. pontban, és megjegyeztük, hogy ez molekuláris
rendszerek energia szerinti eloszlására általános érvényű (ld. (3.52)).

A (4.24) egyenletet szóban fogalmazhatjuk úgy is, hogy

a Boltzmann–faktor megadja azon részecskék számának Ni/Nj

arányát, melyek energiájának különbsége 'Eij

Ei a részecskék adott i-dik állapotbeli teljes energiája(ld. 4.6.4. pont). Ez a teljes

energia általános esetben járulékokból áll, pl.

Ei = Etr + Erot + Evibr. + ...

A (4.23) ill. (4.24) kifejezések tehát az egyes járulékokra is felírhatóak

(felirandók), ha az egyes szabadsági fokok egymással egyensúlyban vannak.
Természetesen ugyanez vonatkozik a (4.21) G állapotösszegre is: itt is azokat a
járulékokat kell figyelembe venni, amelyeket az Ei-ben figyelembe veszünk.
 298

A Boltzmann–faktor néhány alkalmazására a 4.5. pontban találunk példákat.

:
( A (4.23)-beli {Ni}i=1 eloszlásokat (4.17)-be helyettesítve most már megad-
hatjuk szilárdtest-modellünkre ln W, ill. W értékét, azaz a termodinamikai
valószínűség maximális értékét:



  
:
ln W = (N ln N–N) – * (Ni ln Ni – Ni) =
i=1

: : :
= (N ln N–N) – * Ni ln Ni + * Ni = N ln N – * Ni ln Ni
i=1 i=1 i=1

ahol a 3. egyenlőségjel után figyelembe vettük hogy )Ni = N-nel. Helyettesítsük be

Ni helyébe a (4.23) Maxwell—Boltzmann eloszlásból adódó értéket!

# –E –E i &
: " N k Ti #N k T&%
ln W = N ln N – * " G e B ln "G e B %% =
i=0 ! ! $$

# – Ei &
: " N kBT # N Ei &%
= N ln N – * "Ge "ln – k T%% =
i=0 ! ! G B $$

# –Ei & # E –Ei &

N N ": kBT%
N : " i k T%
= N ln N – ln "* e % + * " k Te B %
G G !i=0 $ G i=0 ! B $

A jobboldal második tagjában megjelenő összeg éppen G9+azzal tehát egyszerűsít-

hetünk, továbbá a kBT tényező független Ej -től ezért :

# –Ei &
N N : " %
ln W= N ln N – N ln + * "
G G+kBT i=0 !
k BT
Ei e % =
$

# –Ei &
N : " %
= N ln N – N lnN + N lnG + * "Ei e %
G+kBT i=0
k BT
! $

1
Az utolsó tagban az k T Eössz kifejezésre ismerünk (helyettesítsük be (4.14a)-ban
B
az Ni helyére (4.23)-at!); vegyük figyelembe, hogy az Eössz a rendszer teljes U belső
energiáját jelenti, így
U
ln W = N ln G + k T (4.25)
B

ahol U az N részecskéből álló rendszer (egyensúlyi) belső energiája.

 299

( A 4.2. pont bevezetőjére hivatkozva —részletekbe nem bocsátkozva —

megjegyezzük, hogy pl. az ideális gázokra a Bose—Einstein statisztikát alkalmazva,
(ld. 4.8.2. pont (4.116a) egyenletet) az

# G & U



  
ln W = N "ln N + 1% + k T (4.26)
! $ B

azaz, a (4.25)-től eltérő kifejezés érvényes. A (4.26)-ban szereplő G állapotösszeg az

ideális gázra is azonos a (4.21) definicióval (ld. 4.8.2. pontot).

( Ábrázoljuk egy adott rendszer lehetséges makroállapotaihoz tartozó

termodinamikai valószínűségeket a W = wmax értékből kiindulva (4.3. ábra).

w
W=wmax

egyensúlyi Boltzmann
eloszlás

Fr Jr
lehetséges makróállapotok
a Boltzmann eloszláshoz
közel eső w-jü
ill.
nem egyensúlyi nem egyensúlyi
makróállapotok

4.3. ábra. Adott rendszer lehetséges makroállapotainak termodinamikai

valószínűsége a r elemi transzpoziciók (ld.még 4.2.2. pontot) számának függvényében.

A 4.3. ábrán minden makroállapothoz megadtuk az állapot w termodinamikai

valószínűségét, — így az egyensúlyi (Maxwell-Boltzmann) eloszlás wmax =W értékét
is. Az ábrán w-t, mint ± r függvényét ábrázoltuk.

Az ‘r’ egy adott {Ni} betöltési számsorozattal jellemzett makroállapotot, — egy

másik (az előbbitől eltérő {Ni}-vel jellemezhető, kissé eltérő w termodinamikai
 300

valószínűségű) makroállapotba vivő elemi részecskeátrendeződésre (az energianívók

közötti izoenergetikus elemi transzpoziciók számára) jellemző paraméter*.

A 4.3. ábra szerinti görbe matematikailag egy

2



  
w = We –Kr (4.27)

egyenlettel írható le, mely tulajdonképpen egy Gauss-féle normális hibaeloszlási görbe
(ld. Bronstejn id.mű) egyenlete, mely a két oldala felé szimetrikus és a maximumnál
dw=0: a Gauss-görbe maximuma éppen a W=wmax termodinamikai valószínűségű
Boltzmann-eloszlásnak felel meg.

Az (4.27) egyenletet integrálva a görbe alatti terület

+:
N 2 O
W M e–Kr = W (4.28)
L K
–:

az energiaeloszlásra a *w értékét adja meg.

A (4.27) egyenletet és a 4.3. ábrát elemezve megállapíthatjuk, hogy

( Az adott mellékfeltételek mellett, bár a Boltzmann–eloszlás (ill. az ennek

megfelelő makroállapot) a legvalószínűbb, a W–nél kisebb w valószínűséggel jelen
vannak más makroeloszlások is.

( Ha a rendszer elegendően sok részecskéből áll, akkor a maximum körüli

tartományban a Boltzmann–eloszlástól "kissé" eltérő eloszlásoknak is csaknem
ugyanannyi a valószínűsége, mint a Boltzmann–eloszlásnak.

( Ezen tartományon kívül — elegendően sok részecske esetén — az eloszláskép

megváltozásánál az egyensúlytól erősen eltérő eloszlások valószínűsége sokkal
gyorsabban csökken, mint az egyensúlyhoz közeli eloszlásoké (ld. 4.3. ábrát).

( Az adott rendszer legvalószínűbb (w = wmax = W) – Boltzmann-eloszlással

jellemezhető – makroállapota makroszkópikusan megfelel a rendszer (adott
mellékfeltételek mellett beálló) egyensúlyi állapotának.

A 4.3. ábrabeli görbe tulajdonságaiból (figyelembevéve a 4.2.2. pont tapasztalatait

is) következően tehát:

* Az ilyen átrendeződésekről egy egyszerű példa kapcsán a 4.2.2. pontban részletesebben is

olvashatunk.
 301

A Boltzmann–eloszlás közvetlen környezetében az energiacserék

statisztikus játéka következtében ugyan a makroállapotok állandóan
váltogatják egymást, ezt a rendszer makroszkópikus paramétereinek
értékén nem észleljük.

(Más a helyzet, ha a részecskék száma kicsiny. Ekkor aránylag kevés részecske



  
átrendeződése is már lényegesen megváltoztathatja az eloszlás képét. A Gauss–görbe
kis részecskeszám mellett kevésbé meredek és így a Boltzmann–eloszlástól eltérő
eloszlások relatíve nagyobb valószínűséggel fordulnak elő és az ún. egyensúlyi
ingadozási jelenségekben megfigyelhetőkké is válnak.)

Ha viszont az energiacserék következtében egy adott pillanatban elő is áll egy, a

Boltzmann–eloszlástól lényegesen eltérő (kis valószínűségű) makroeloszlás, az a
következő pillanatban már ismét maximális valószínűségű Boltzmann- (vagy ahhoz
közelálló) eloszláshoz közeledik. Másrészt viszont

ha egy elszigetelt, magárahagyott rendszer a Boltzmann–eloszlású

(vagy ahhoz közelálló) állapotban van, akkor makroszkópikusan
figyelve meg is marad ebben a matematikailag
w = W = wmax (4.29a)

++++dw = 0 (4.29b)

kifejezésekkel jellemzett állapotában.

Az egyensúlyi állapot kritériumait (ld. 1.2.2. pontot) figyelembevéve mindezek
alapján megállapíthatjuk, hogy

a legvalószínűbb, W = wmax valószínűségű Bolzmann–eloszlással

jellemezhető makroállapota makroszkópikusan megfelel a rendszer
(adott mellékfeltételek mellett beálló) egyensúlyi állapotának.

4.2.2. Egy rendszer a W = wmax valószínűségű egyensúlyi

állapotától eltérő valószínűségű állapotok magára hagyott
(elszigetelt) rendszerben megfordíthatatlanul a W
legvalószínűbb állapot felé rendeződnek át.

Az előző pont végén láthattuk, hogy a maximális W termodinamikai valószínűségű

(és az ezekhez közeleső valószínűségű) makroállapotok egyértelműen jellemzik a
rendszer adott mellékfeltételek (ld. (4.13) és (4.14)) mellett beálló egyensúlyi
állapotát. A W–ből kiszámíthatóak az energiaeloszlástól függő egyensúlyi
makroszkópikus paraméterek, azaz az állapotjelzők értékei.
 302

Az alábbiakban viszont belátjuk, hogy a maximális termodinamikai valószínűségű

makroállapottól eltérő termodinamikai valószínűségű makroállapotok elszigetelt,
magára hagyott rendszerben a véletlen folyamatok során mindig a legvalószínűbb
állapot felé rendeződnek át. Másszóval azt állítjuk, hogy a magára hagyott rendszer
spontán folyamatai makroszkópikusan nem megfordíthatóak, irreverzibilisek.



  
A legvalószínűbb állapottól eltérő makroállapotban levő elszigetelt, magukra
hagyott rendszerek az energianívók közötti elemi átrendeződési folyamatokkal
(az ún. elemi transzpozíciók sorozatával) a legvalószínűbb (egyensúlyi) állapot
felé rendeződnek át.

Nézzünk először két példát!

1. Példa. Vizsgáljunk meg először egy N = 1000 részecskéből álló

diszkrét, egyenletes energianívó-sorozatú, megkülönböztethető részecskékből
álló zárt rendszert, melyre Eössz = áll., és a szomszédos energianívók
távolsága !"

1.1. Tartózkodjon kiindulásként a rendszer minden részecskéje egyetlen

energianívón, mégpedig az i-ediken (4.4a. ábra)! Ennek a lehető legkisebb a
termodinamikai valószínűsége, mivel

1000!
w = 0!0!...1000!0!... = 1

1.2. Véletlenszerű mozgások következtében kerüljön most 1 részecske pl.

az Ei+1 = Ei + ! energianívóra. Ekkor (mivel Eössz = áll.) természetesen egy
másik részecskének az Ei–1 = Ei – ! energiaszintre kell kerülnie (4.4b. ábra).

Ennek termodinamikai valószínűsége

1000! 1000·999·998 ! 1000×999

w = 0! 0!....1! 998! 1! = 0! 0!... 1! 998! 1!... 0!... = 0! 0!... 1! 1! 0!... 0!... # 106

1.3. Kerüljön át az Ei nívóról újabb 1-1 részecske az Ei + ! ill. Ei - ! nívóra

(4.4c. ábra). Ekkor:

1000! 1000·999·998·997·996!
w = 2! 996! 2! = # 2,5·1011
2! 996! 2!

1.4. Újabb részecskepár áthelyeződésével (4.4d. ábra)

1000!
w = 3!994!3! # 2,7·1016
 303

Ei$!
Ei
Ei%!
(a)
Ei$!



  
Ei
Ei%!
(b)
Ei$!
Ei
Ei%!
(c)
Ei$!
Ei
Ei%!
(d)

4.4. ábra Nem egyensúlyi energiaeloszlás spontán átrendeződése

(Bár az ábrán csak 10 részecskét tüntettünk fel, a 2. Példa kapcsán pl.
gondoljunk el 1000 ábrázolt részecskét.)

2. Példa A reális részecskerendszerek 1 cm3-e (10-6 m3-e) mintegy 1019

részecskét tartalmaz.* A példabeli átrendeződések során ilyen részecske-
számnál a termodinamikai valószínűség:
2.1 w=1
1019!
2.2 w = 1!(1019-2)!1! = 1019!(1019-1)! # 1038
1019! 1019(1019-1)(1019-2)(1019-3)
2.3 w = 2!(1019-4)!2! = = 2,5·1075
2!2!

A fenti példákban a részecskéket mi rendeztük át (gondolatkísérletben) az

energiaszintek között. A valóságban az átrendeződés a rendszerben lefolyó véletlen
mikrofizikai folyamatok következménye: ezek során a részecskék energiája nő ill.
csökken, a részecskék az egyik energiaszintről a másikra kerülnek,

a véletlen folyamatok az energiaszintek közötti elemi

részecskeátrendeződések, elemi transzpozíciók sorozatából állnak.

Mivel minden átrendeződés új betöltési számokhoz vezet, minden átrendeződés a

rendszert egy–egy új, más valószínűségű makroállapotba viszi át: a rendszer
makroállapotai egymásba alakulnak át.

* A konkrét számérték gázrendszerre tipikus (a pontosabb érték: normál körülmények között 2,7·1019);
szilárdtest esetében ez néhányszor 1022 atom/cm3.
 304

A részecskék más energiaszintekre kerülése ezekben a véletlen folyamatokban

természetesen elvben két irányban is végbemehet. A fent vizsgált esetekben az
eredetileg egy energiaszinten levő részecskék kerülnek át más nívókra. Ez az át-
rendeződés egy rohamosan növekvő termodinamikai valószínűséget ad. Lehetséges az
ellenkező irányú folyamat is, amelyben a különböző energiaszinteken található
részecskék ugyanarra az energiaszintre mennek át; ez a folyamat a termodinamikai



  
valószínűség csökkenésével jár együtt, de — a maximális valószínűségű állapottól
távol eső rendszerekben — nagyságrendekkel kisebb valószínűségű: a 2. példa 2.2
pontjában pl. azt láttuk, hogy az első két részecske átkerülése egy energiaszinttel
magasabbra, illetve alacsonyabbra #106 féleképpen mehet végbe; ezzel szemben a
fordított folyamat csak egyféleképpen*, vagyis az egyensúlyi állapot kialakulására
vezető folyamat (a példarendszer esetében) egymilliószor nagyobb valószínűségű,
mint az ellenkező irányú! A példákban megmutatott módon egy elszigetelt,
magárahagyott rendszer pusztán a véletlen folyamatok (a részecskék közötti
ütközések ill. energiacserék statisztikus játéka) következtében folytonosan növekvő
termodinamikai valószínűségű makroállapotokba megy át mindaddig, amíg a rendszer
olyan állapotba jut, amely a Boltzmann–eloszláshoz legalábbis rendkívül közelálló.
Azt mondhatjuk tehát, hogy:

Elszigetelt (magárahagyott), az egyensúlyi (maximális valószínűségű)

makroállapottól távoleső állapotban levő rendszerekben a maximális
valószínűségű (vagy az ahhoz közelálló) makroállapot(–ok) felé vezető
egyirányú spontán irreverzibilis átrendeződés indul meg, amelyben a
w termodinamikai valószínűség &w megváltozása

&w > 0 (4.30)**

azaz ilyen rendszerekben a termodinamikai valószínűség csak nőhet.

A &w > 0 sokkal–sokkal valószínűbb, mint a &w < 0.

Számos tapasztalat igazolja, hogy az elszigetelt rendszerekben az önként (spontán)

végbemenő folyamatok mindig csak egy irányba folynak le. Így például:

1.) Hő önmagától mindig csak magasabb hőmérsékletű testről alacsonyabb

hőmérsékletűre megy át, de sohasem fordítva.

2.) Minden mechanikai munkavégzéskor súrlódási veszteségek lépnek fel, azaz a

rendezett mozgást jelentő munka egy része mindig (rendezetlen) termikus (belső)
energiává alakul át, — de ez a termikus energia önmagától sohasem alakulhat
vissza munkává.

* A 4.4. elvi ábrából 1000 részecske esetén az a.) állapotból a b.) állapotba menve az első áthelyezendő
részecskét 1000-féleképpen, a másodikat 999-féleképpen (tehát a kettőt #106 féleképpen) választhatom
ki. A b.) állapotból az a.) állapotba menve az Ei+! nívón lévő részecskét (az Ei-be való átmenet
céljából) csak egyféleképpen választhatom ki; hasonló a helyzet az Ei–! nívón lévő részecskével is.

** A &w jelölés használata dw helyett arra utal, hogy ez a megváltozás nem differenciál.
 305

3.) Ha elektromos áram halad át egy vezetőn, az elektromos energia ugyancsak

termikus energiává alakul át és ez a folyamat sem megy végbe fordított irányban.

4.) Önként végbemenő kémiai reakciók adott körülmények között mindig csak egy
meghatározott irányba folynak le.



  
5.) A diffúziós folyamatokban a komponensek kémiai potenciáljai kiegyenlítődnek.

A természetes (spontán) folyamatok tehát egyirányúak és megfordíthatatlanok,

irreverzibilisek. (Ez azonban nem jelenti azt, hogy e folyamatok lejátszódása után a
rendszert egyáltalában nem lehet kiindulási állapotába visszajuttatni: az ilyen
megfordításhoz azonban minden esetben külső munkát kell végeznünk a rendszeren
vagy/és hőt kell közölnünk a rendszerrel.)

4.3. A TERMODINAMIKAI VALÓSZÍNŰSÉG ÉS

AZ ENTRÓPIA KAPCSOLATA.

Az entrópiát a termodinamikában a termodinamika főtételeiből kiindulva

Clausius axiomatikusan vezette be (1865-ben) a következő meghatározással (ld. az
(5.68) egyenletet)

,DQ/ (4.31a)
) =+ T .
* -e
(egyensúly)
dS (
,DQ/
' >+ T .
* -r
(folyamat)
(4.31b)

Az entrópia extenzív (additív) állapotjelző (ld. az 1.2.2. és az 5.1.1. pontot); SI

mértékegysége: J/K; jele S. Az entrópiának a termodinamikában (ld. 5. fejezet)
központi szerepe van: az 5.3.2. pontban többek között megmutatjuk, hogy egy
elszigetelt (és állandó anyagtartalmú) rendszer entrópiája a rendszer egyensúlyi
állapotában maximális:
dS = 0 (4.31c)
nem egyensúlyi állapotában (reális folyamatban) viszont nő
dS > 0 (4.31d)

és ezzel (4.31b ill. d) megszabja a rendszerben spontánul lezajló folyamatok irányát.

Boltzmann volt az első, aki (1887-ben) felfigyelt arra, hogy a termodinamikába

akkor már bevezetett S entrópia állapotfüggvény és w tulajdonságai milyen
rendkívüli módon hasonlóak:

S w
 306

Egyensúlyban, elszigetelt (adiabatikus és maximális maximális

állandó anyagtartalmú) rendszerre dS=0 w=W
&w=0
(4.31c) (4.29)
Nemegyensúlyi állapotban (elszigetelt, értékét növelik értékét növelik



  
magára hagyott rendszerben) olyan dS > 0 &w > 0
(spontán) folyamatok zajlanak le, amelyek (4.31d) (4.30)
Kapcsolat egy két alrendszerből álló S = S 1 + S2 W=W W * 1 2
egyensúlyi rendszer alrendszerei és a teljes
rendszerre vonatkozó értékek között

Ugyanakkor belátható, hogy S és W nagyon hasonló sajátságaik ellenére közvet-

lenül nem feleltethető meg egymásnak, mert S additív, W pedig nem az. Ez a probléma
azonban egyszerűen feloldható, ha S-et W (pl. természetes alapú) logaritmusával
hozzuk kapcsolatba, hiszen

ln W = ln W1 + ln W2

Minthogy azonban ln W-nek nincs mértékegysége (puszta szám), S-nek pedig van,
az S és W közötti kapcsolatot egy mértékegységgel rendelkező arányossági tényező
bevezetésével adhatjuk csak meg. Így az S entrópia és a W termodinamikai
valószínűség kapcsolatát az

S 0 kB ln W (4.32)**

alakba írhatjuk; az összefüggést Boltzmann-egyenletnek nevezzük. (Ez az egyenlet

díszíti Boltzmann sírkövét.) Történetileg itt jelent meg először a

–23 J
kB = 1,38065812110 (4.33)
K

az ún. Boltzmann–állandó.

A (4.32)-höz kapcsolódó fontos tétel a termodinamika III. főtétele, mely lehetővé

teszi az entrópia abszolút értékének bizonyos esetekben való meghatározását (ld. 4.4.
pontot).

A (4.32) differenciális alakja:

dS 2 kB d ln W (4.32a)

* Az alrendszerek termodinamikai valószínűségei, mint független valószínűségek összeszorzódnak.

** Az entrópia az egyetlen állapotfüggvény, amelynek abszolút értéke is meghatározható (ld. 4.4.
pontot).
A (4.32) egyenlet alapján az S entrópia kifejezése visszavezethető a ln W megfelelő (4.25) ill. (4.26a)
kifejezéseire.
 307

ahol a dlnW a rendszer két egyensúlyi állapota között az egyensúlyi termodinamikai

valószínűség logaritmusának megváltozása.



  
4.4. A TERMODINAMIKA III. FŐTÉTELE

A termodinamika III. főtételét kondenzált anyagokra statisztikus-fizikai és kvan-

tumelméleti meggondolások, illetve a szilárdtestek hőkapacitására vonatkozó
kvantumelméleti eredmények (Einstein, 1907) ismerete alapján Planck fogalmazta
meg 1912-ben, Nernstnek kondenzált rendszerekben, alacsony-hőmérsékleten
bekövetkező kémiai reakciókon nyert kísérleti tapasztalataiból levont
következtetéseiből (a ma Nernst–tétele néven ismert törvényszerűségből) kiindulva.

Nernst eredményeit (1906) mai nyelven így fogalmazhatjuk meg:

Kondenzált (folyadék és szilárd test) rendszerek kémiai reakcióinak

entrópiaváltozására fennáll, hogy

3S = 0
T40

Planck 1912-ben a III. főtételt egykomponensű kondenzált anyagokra fogalmazta

meg:

lim S = 0 vagy So = 0 (4.34)

T40

azaz egykomponensű kondenzált anyagok entrópiája T = 0 K-en zérus (Planck-féle

posztulátum.)

A (4.34) Planck posztulátum mai szemmel nem tekinthető önálló főtételnek, mert
levezethető az entrópia statisztikus fizikai értelmezéséből és a kvantumelméletből.
Tiszta, egykomponensű szilárdtestek valamennyi atomja, molekulája T=0 K-en a
legalacsonyabb kvantumállapotban van és azt jelenti, hogy a termodinamikai
valószínűség ilyen anyagra w=1, (azaz ez a makroállapot csak egyetlen
mikroállapottal valósítható meg). A (4.32) egyenletből (melyet ebben a formájában
először Planck írt fel) következőleg tehát ilyen anyagokra S0=0, — tehát a statisztikus
fizika pusztán elméleti meggondolásokkal (4.34) posztulátummal azonos eredményre
jut.

Ha ezt a statisztikus meggondolást következetesen véghez visszük, akkor

nyilvánvalóvá válik, hogy a posztulátum nem érvényes gázokra, folyadékokra (ezek
nincsenek a legalacsonyabb kvantumállapotban, tehát rájuk w51), elegyekre), sőt
 308

szigorúan véve izotópok elegyére sem (elegyeknél egy pozitív keveredési entrópia lép
fel, ld. 4.7.2. pontot). Nem érvényes kristályhibákat, orientációs hibákat tartalmazó
kristályokra sem (ezeknél egy pozitív konfigurációs entrópia lép fel, ld. 4.7.1. pontot).

Következőleg:



  
A Planck posztulátum (a III. főtétel) csak egykomponensű, tiszta,
hibátlan és azonosan orientált részecskéket tartalmazó (tehát
egykristályos) kristályokra érvényes; ezek entrópiája T=0 K-en
zérus.

Természetesen ezek a korlátozások csak szigorúan elméletleg korlátozzák a

Planck-féle posztulátum érvényét. A mérések és számítások egyaránt azt mutatják,
hogy a valóságos rendszerekre jellemző So 5 0 értékek gyakorlati esetekben pl.
szobahőmérsékleten az entrópia tényleges értékéhez képest elhanyagolhatóan kicsik.

Bár ma sokan a III. főtétel alatt a Planck-féle posztulátumot értik, — az

általánosabb érvényű Nernst-féle főtétel* eredeti megállapításai az előbbinél csöppet
sem kisebb jelentőségűek. Nernst azóta megerősített kísérleti tapsztalatai szerint
ugyanis a T=0 közelében (sokszor még 50-100 K-en is!) a kondenzált fázisok sok
tulajdonságának (így az U, H, G, A állapotfüggvények (ld. 5. fejezet), a
hőkapacitások, a hőtágulási együttható és az elektromos vezetőképesség) hőmérséklet
függése megszűnik, sőt a hőkapacitások értékére érvényesek a

lim CP = 0 , lim CV = 0 (4.35)

T4 0 T4 0

* A Nernst–tétel szilárd testekre a posztulátumból levezethető. A tétel, mint az eredeti Planck

posztulátum is, azonban általánosabban, kondenzált rendszerekre (tehát folyadékra is) érvényes.
 309

határfeltételek is*.

Ezen egyenletből fontos tétel, a harmadfajú perpetuum mobile lehetetlensége



  
adódik:

Nem létezik olyan folyamat, amely véges hőmérsékletről az abszolút nulla

fok hőmérsékletre vezetne. Az abszolút nulla fok elérhetetlen.

DQ
Mivel C = dT = 0, ha T 4 0 (tehát nemcsak T=0-nál) hőelvétellel a T=0 közelében
nem lehet a hőmérsékletet csökkenteni. (Ez nem jelenti azt, hogy az abszolút nulla
hőmérsékletet ne lehetne tetszőlegesen megközelíteni!)

E gondolatmenetből következik, hogy T = 0 K közelében az izoterma és az adiaba-

ta egybeesik, hiszen T40 esetén Q=0, ami az adiabata definiciója.

Az abszolút nulla fok elérhetetlensége a Carnot ciklusból (ld. 5.4.1.pontot) is

következik: a 0 K eléréséhez egy T 6 0 K hőmérsékletű hőtartályra lenne szükség.

A III. főtétel kitüntetett szerepet biztosít az entrópiának: lehetővé teszi az entrópiák

abszolút értékének megadását, mivel az S0=0 értékből kiindulva a fajhők
hőmérsékletfüggésének ismeretében az entrópia függvény abszolút értéke tetszés
szerinti hőmérsékletre megadható (5.3.2. pont); ezek számos anyagra, megtalálhatóak
0
a termodinamikai táblázatokban pl. 298 oC-ra u.n. standard entrópia adatok (S298)
formájában (ld. pl. Deák, Giber, Kocsányi: Műszaki Fizika III. id.mű és Kubasevszkíj
- Alcock, id.mű). Az I. és II. főtételben csak 3S, az entrópia megváltozása szerepel és
ugyanez vonatkozik minden más állapotfüggvényre: így a termodinamikában az
entrópián kívül minden állapotfüggvénynek csak a megváltozása adott; abszolút
értékük nem határozható meg!

* Kísérleti tapasztalat pl., hogy

lim ,7G/ = lim ,7H/ = 0 (4.36)

T4 0 * -P T4 0 * -P
7T 7T

azaz, hogy T 4 0 közelítésben a G(T) illetve H(T) függvények iránytangense zérus: a függvények
közös, vizszintes érintővel futnak be a T=0 pontba. Ez a posztulatumból levezethető. Mivel G0H–TS,

T=0-nál H=G és mivel ,7G/ = – S és ez T 4 0 közelítésben zérus — következik fenti állításunk.

* 7T -P
,7Hm/
+ 7T . = CP,m (ld. 4.78b egyenletet), következőleg adódik pl. a (4.35) egyenlet.
* -P
 310

A III. főtétel alapvető jelentőségű a kémiai reakciók abszolút egyensúlyi

állandóinak kiszámítása szempontjából. Az entrópiák abszolút értékeinek ismerete
lehetővé teszi az egyensúlyi állandók és azok hőfokfüggésének tisztán elméleti
kiszámítását, — kizárólag a reakcióhők és fajhők hőmérsékletfüggésének kisérleti
adataira támaszkodva*.



  
4.5. A SOKRÉSZECSKERENDSZEREK
TIPIKUS ENERGIANÍVÓI ÉS EZEK
GERJESZTETTSÉGE

A címben jelzett témakör egzakt tárgyalása elmélyült (a 8. fejezeten messze túl-

menő) kvantummechanikai és spektroszkópiai ismereteket igényelne; így e téma-
körben csak néhány tény és adat közlésére korlátozódunk. Megtehetjük ezt azért is,
mert a mérnök feladatkörétől e témakör elméleti megközelítése távol esik: ha adatokra
van szüksége, azokat az itt ismertetett tájékoztató jellegű tárgyalás alapján megfelelő
kézikönyvekben megtalálhatja ill. elméleti szakemberek számára problémáját
megfogalmazhatja.

4.5.1. Gázok energianívórendszere

A gázok belső energiája (ld. 2.5.5. pont) transzlációs, rotációs (forgási), rezgési
(vibrációs) és elektrongerjesztési járulékokból áll. Az elektronok gerjesztési energiájá-
nak (az elektronenergia–nívók közeinek) nagyságrendje 10–18 J # 6 eV, — a gerjesztés
tehát csak magas hőmérsékleten következik be; e járulékkal itt nem foglalkozunk.

A gázok transzlációs energianívósorozata olyan finoman kvantált, hogy energiája

folytonosnak tekinthető. Spektroszkópiailag mérhetőek a (tiszta) rotációs energianívó–
közök (ezek a távoli infravörös tartományba esnek), ennél nagyobbak a rezgési nívó–
közök (a közeli infravörös tartományban mérhetőek). Ebből következik, hogy ha a
rezgési nívók gerjesztve vannak, akkor a rotációs nívók is gerjesztve vannak:
spektroszkópiailag tehát közvetlenül csak vagy a tiszta rotációs nívó–közök, vagy az
egyidejűleg gerjesztett vibrációs–rotációs nívók közei észlelhetőek. Alábbiakban mi
csak az elméletileg viszonylag könnyen kezelhető transzlációs, tiszta rotációs és tiszta
vibrációs nívók energiájával foglalkozunk.

K(T )
2
* A III. főtétel nélkül csak a K egyensúlyi állandók ln aránya lenne meghatározható, — és így
K(T1)
pl. K(T2) meghatározásához K(T1)-t kísérleti mérésekből ismernünk kell (ld. 5.5.3. pontot).
 311

8 Egy adott a,b és c oldalhosszúságú hasáb alakú térfogatba bezárt gázrészecskék

esetében a transzlációs energia kifejezése

h2 ,n2 k2 l2 /
!tr !kin 8m +a2 + b2 + c2.
= = (4.37)*
* -



  
ahol h a Planck–állandó, n, k és l = 0, 1, 2... egész, egymással kombinálandó ún.
kvantumszámok, m egy gázrészecske tömege és a·b·c = V a gázrészecskék részére
rendelkezésre álló térfogat. Ekkor az (n = 1, k = l= 0) kvantumszámokkal jellemzett
h2 1
nívó energiája !tr,1 = 8m a2 . Ha a = 10–3 m, akkor a legalacsonyabb transzlációs
energianívó pl. hélium gázra (mHe # 0,67·10–26 kg) !tr,1 # 8·10–36 J # 5·10–17 eV, ami
300 K hőmérsékleten #1015 nagyságrenddel kisebb a kBT termikus energiánál.
Ugyanez az érték O2 molekulára (m # 5,3·10–26 kg) 1·10–36 J # 0,6·10–17 eV.
O2

A transzlációs energianívók nem egyenlőközűek, az energia növekedésével az

energiaközök nőnek.

8 A rotációs energia spektroszkópiai kifejezése lineáris alakú molekulára

h2
!rot = 2 J (J+1) (4.38)
89 :;

ahol ; a molekula tehetetlenségi nyomatéka (ld. 2.4.4. pont ill. az abban az O2

molekulára ismertetett 3. számú példa) és J a megfelelő rotációs kvantumszám, mely
J = 0,1,2,... értékeket vehet fel. Az energiaközök itt sem egyenlők, hanem a magasabb
energiák felé közel négyzetesen nőnek.

Az energianívók értékei pl. O2 molekulára (ahol ; = 1,94·10–46 kg·m˛) pl. a J = 10

értékénél # 3,15·10–21 J # 2·10–2 eV, J = 11 értéknél # 3,75·10–21 J. A két
energianívó távolsága # 6 · 1 0 – 2 2 J . Ugyanezen értékek J=100 esetében
2,86·10–19 J # 1,7 eV és az energiaköz J = 100 és J = 101 között # 5,8·10–21 J.

A rezgési energianívókra, ha a rezgés harmonikus,** a megfelelő energia kifejezés

(ld. 8.5.3. pont):

, 1/
!vibr = h< +n + 2. , n = 0,1,2,... (4.39)
* -

* Ezen kifejezést az egydimenziós potenciálkádra elektronokra korlátozva a 8.5.2. pontban levezetjük.

Ugyanott értelmezzük a kvantumszámokat.
** A spektroszkópiában a harmonikus közelítés nem kielégítő, de a (4.39)-el az energiaközök
nagyságrendjét közelítőleg meg tudjuk becsülni. Ha a harmonikus közelítés nem teljesül (azaz a
potenciális energia nem kvadratikus), a rezgési energiák sem egyenlőközűek.
 312

ahol < a megfelelő rezgési (normál) frekvencia és n a rezgési kvantumszám. Láthatóan

a rezgési nívók egyenlőközűek, az energia növekedésével nem változnak. A rezgési
energiák nívóközeinek nagyságrendje 10–20 J, tehát tized elektronvolt nagyságrendű.



  
4.5.2. Szilárdtestek rezgési energianívói

Egy ezüstkristályban az alapállapot és az első rezgési nívó között az energia–nívók

különbsége 2,97·10–21 J # 1,85·10–2 eV, azaz a kBT termikus energiával azonos
nagyságrendű.

4.5.3. Az energianívók gerjesztettsége gázok esetén

A számunkra fontos adat: mekkora az egyes energianívó típusokban az összes

gerjesztett részecske aránya az alapállapotban levőkhöz. Ezt az adatot a 4.6.5. pontban
felhasználjuk a kísérleti moláris hőkapacitások értelmezésénél.

8 Viszonylag egyszerű számítással általános képlethez (a (4.40) kifejezéshez)

juthatunk a következő gondolatmenettel:

Egyetlen gerjesztett nívón

N –!i/kBT
Ni (gerj) = e
=

darab részecske helyezkedik el; a képletben szereplő = a termikus állapotösszeg. Az

összes gerjesztett nívón

N, –!i/kBT –!o/kBT/ N
> Ni = + > e –e . = (= – 1)
gerjesztett nívók = *összes nívó - =

részecske van; itt az utolsó egyenlőségnél figyelembevettük, hogy az alapállapotban a

termikus energia: !o = 0.

Az (egyetlen) alapállapotban levő részecskék száma (mivel !o = 0)

N –!o/kBT N
No (alapáll.) = e =
= =
 313

Következőleg:
1 ?
No > Ni (gerjesztett) = = – 1 (4.40)
i=1

A kitűzött feladat megoldásához tehát ismernünk kell = értékét az egyes nívó–



  
típusokra. A feladatot az alábbiakban részleteiben csak a rotációs nívókra oldjuk meg,
a transzlációs nívók esetében becslésre szorítkozunk, a rezgési nívókra pedig csak
táblázatot közlünk.

8 A gázrendszerekben a transzlációs nívók energiaközei (ld. fentebb) a

rendelkezésre álló térfogat és a részecskék tömegének függvényeként
10–40 J @ 10–34 J nagyságrendűek, sok nagyságrenddel kisebbek, mint a termikus
energia 300 K-en. Számítások nélkül is belátható, hogy a transzlációs energianívók
benépesítésének nincs akadálya.

A betölthető nívók száma V = 10–6 m3 esetén 1030 nagyságrendű. Mivel e térfogat-

ban normál nyomáson mintegy 2,7·1019 gázmolekula van, átlagban csak minden 1011-
edik nívón található egyetlen molekula.

8 A rotációs nívók esetében az állapotösszeg (lineáris alakú molekulákra)

89A:;kBT
=rot = sh2 (4.41)

alakú, ahol az s a gázmolekulák ún. szimmetria száma, ; pedig azok tehetetlenségi

nyomatéka. Az 's' értékét úgy határozhatjuk meg, hogy megszámoljuk, hogy hány
különféle elfordítással hozható a molekula önmagával fedésbe. (Például HCl, HCN,
N2O: s=1; CO2, H2O, SO2, O2 : s=2; NH3, AsH3: s=3; BF3 : s=6; CH4, C6H6 : s=12)

A fentiek alapján a spektroszkópiailag meghatározott ;–k figyelembevételével a

rotáció gerjesztettsége 300 K–en:

HCl O2 CO2
s= 1 2 2
Q= 2.59·10–47 1,94·10–46 7,01·10–46
Nrot (gerj) 18,3 71,1 260
Nalap =

azaz pl. 300 K–en O2 esetében 71,1–szer több molekula van gerjesztve, mint
alapállapotban stb., — tehát szobahőmérsékleten — a molekula anyagi minőségétől
függően — a molekulák túlnyomó többsége gerjesztett állapotban van (esetünkben
1
csak 1,4 % nincs gerjesztve, hiszen 71 · 100 # 1,4 ).
 314

A benépesített rotációs nívók száma (szemben a 1030 transzlációs nívóval) mintegy

104. Ha tehát köbcentiméterenként 1019 nagyságrendű molekulával számolunk és a
fentiek szerint ezeket mind gerjesztettnek vesszük, akkor — ellentétben a transzlációs
nívókkal — minden nívón igen sok gerjesztett részecske helyezkedik el.



  
A gázok rezgési nívóinak gerjesztettségére csak a végeredményt közöljük:
HCl O2 CO2 CO2 CO2
(deformációs (szimm. (antiszimm.
rezgés) nyújtási nyújtási
rezgés) rezgés)
Nvibr(gerj)
= 3·10–9 1,2·10–5 0,078 1,4·10–3 9,6·10–6
Nvibr(alap)

Láthatóan az O2 molekulák esetében minden 80.000 molekulából egy van ger-

jesztve.

Mivel a gerjesztési nívók távolsága relatíve nagy, — a normál körülmények között

betöltésre számbajövő energianívók száma csekély. Ennek következtében a kis
gerjesztettség ellenére nagy az egyes rezgési energianívók benépesülése.

8 (A szilárdtestekben egy molekularácsban a rácsrezgési energianívók közei egy

nagyságrenddel kisebbek az egyes molekulák rezgési nívókülönbségéhez képest, —
így már igen alacsony hőmérsékleten minden kristálybeli atom rezgése gerjesztve van.
A kristálybeli atomok száma sokkal nagyobb, mint az elérhető rezgési nívók száma,
így minden nívót igen sok gerjesztett atom népesít be. Többek között ezért lehet ezen
rendszerre a Maxwell—Boltzmann eloszlást alkalmazni.)

4.6. A MAXWELL–BOLTZMANN SEBESSÉG-

ELOSZLÁS, A SEBESSÉGELOSZLÁSTÓL
FÜGGŐ ÁTLAGÉRTÉKEK

4.6.1 A sebesség irányát is figyelembevevő Maxwell–

Boltzmann sebességeloszlás, f(v), ideális gázokban

Definiáljunk egy, a sebességvektor vx , vy , vz , sebességkomponenseivel kifeszí-

3
tett sebességteret. Osszuk fel ezt a sebességteret egyenlő d3v = dvx dvy dvz
"térfogatú" sebesség–cellákra. Legyen ez a sebesség-cella térfogat olyan (elvben
minden határon túl csökkenthetően, tehát infinitezimálisan) kicsiny, amelyben a v
sebesség jó közelítéssel állandónak vehető (4.5. ábra).
 315

vz 3
d v!dxdydz



  
v

vy

vx

4.5. ábra. Sebességtér, sebességcellák

A sebességeloszlás megadásához meghatározandó a

dN(v, d3v)
(4.42)
N

kifejezés az N összrészecskeszám azon dN(v, d3v) hányada, amelyhez tartozó

részecskék v(vx, vy, vz) sebességvektora a v végpontja körüli d3v sebességcellába
esik.

" A problémát először diszkrét transzlációs kinetikus energiákra felírt Maxwell-

Boltzmann eloszlás felírásával közelítjük, mely csak pontosan adott, diszkrét
sebességű részecskékre igaz:

2
mvj
–
N 2kBT
Nj = e (4.43)
#

amelyből Nj/N azon részecskék összrészecskeszámhoz viszonyított hányada, amelyek

pontosan vj sebességgel mozognak. E diszkrét esetre

1 2
– mvi /kBT 2 2 2
#=$ e 2 , v2 = vx + vy + vz (4.44)
i

" Mivel a gázrészecskék sebessége folytonos, a feladat pontosabban a

dN(v, d3v)/N részecske hányad, azaz a
 316

1
N – 2 mv2 /kBT 3
3
dN (v,d v) = e dv (4.45)
#

kifejezés meghatározása. A kifejezés tükrözi, hogy a dN arányos a Boltzmann-

faktorral és a d3v cellatérfogattal. A folytonos esetre



  
+( +( +(
1 2 2 2
' ' ' – m (vx + vy + vz ) / kBT
#! & 2
& & e dvx dvy dvz =
% % %
–( –( –(

+( +( +(
1 2 1 2 1 2
' – m vx /kBT ' – m vy /kBT ' – m v /kBT
= & e 2 dvx · & e 2 dvy · & e 2 z dvz
% % %
–( –( –(

(4.46)

A három integrál tényező azonos értékű, így

3
3
+ 2/kBT . +2/kBT .2
#= * - = * - (4.47)*
) m , ) m ,

Tehát a (4.45) szerint:

3 mv2
2 –
+ m . 2kBT 3
dN(v,d3v) = N* - 0e d v (4.49)
)2/kBT,

A benne szereplő

* A fenti integrál tipus határozott integrálja ismert (ld. Bronstejn id.mû)! A következõképpen
integrálunk páros függvényekre:
+( (
' (…) dx = 2 · ' (…) dx (4.48a)
% %
–( 0
és
(
2 2
–a x /
2' e dx = 2 , ha a 1 0 (4.48b)
% 2a
0
m
Esetünkben a = és így
2 kBT
+( 1 2
' e– 2 m vx /kBT dvx = 2 /2kBT
(4.48c)
% m
–(
 317

mv2
3/2 –
+ m . 2kBT
f(v) 3 * - 0e (4.50)
)2/kBT,

kifejezést a sebesség irányától (is) függő Maxwell—Boltzmann sebességeloszlás



  
valószínűségi sűrűség—függvényének (röviden: irányfüggő Maxwell—Boltzmann
sebességeloszlási függvénynek) nevezzük, mely függvény valószínűségi változója az
iránytól függő sebesség.

" Az f(v)·d3v szorzat annak a valószínűségét adja meg, hogy egy adott részecske
sebessége a v körüli d3v nagyságú "sebességtérfogatba" esik. Ezért a (4.50)
kifejezésbeli f(v) ennek a valószínűségnek a sűrűsége, egy ún. valószínűségi sűrűség
függvény*. Végül: a dN(v, d3v) = N f(v)·d3v kifejezés azt adja meg, hogy N
részecskéből hány részecske sebessége esik a d3v "sebességtérfogatba". A (4.49)-
nek megfelelő

dN(v, d3v) = N·f(v)d3v (4.51)

kifejezés tehát a keresett Maxwell—Boltzmann sebességeloszlási törvény

amely megadja, hogy N részecskéből hány részecske sebessége esik a d3v "sebesség
térfogatba".

A sebesség x komponenséhez tartozó eloszlási függvény x komponense

m 2
+ m .1/2 – 2kBT vx
f(vx) = * - e (4.52)
)2/kBT,

alakú. Értelemszerűen hasonló az y és z komponens-eloszlási függvények alakja is. Az

f(vx) függvényt két hőmérsékleten, állandó vy és vz mellett a 4.6. ábra mutatja. A
(4.52) függvény a valószínűségszámításból (ld. Bronstejn id. mű) jól ismert Gauss–
görbe (az ún. normális hibaeloszlási görbe) hibagörbe, melynek vx=0-nál maximuma
van (ld. a 4.6. ábrát).

* Analógiaként gondoljunk arra, hogy az n részecskesűrűség (n = N , ahol N az egységnyi térfogatba

V
eső részecskék száma) és a V térfogat szorzata n·V = N, a részecskék számát adja meg.
 318

f(vx) 510-3[s/m]
1,6
1,4 298K

Valószínűségi sűrűség



  
1,2
1,0
0,8
0,6 500K
0,4
0,2
0,0
41500 41000 4500 0 500 1000 1500 vx[m/s]

4.6. ábra. A sebesség irányától (is) függő Maxwell—Boltzmann sebességeloszlás

valószínűségi sűrűségfüggvénye* állandó vy és vz komponensek mellett oxigén
molekulára

1/2
+ m . 1
Az f(vx) görbe maximumának értéke * - , vagyis a maximum értéke -vel
)2/kBT, T
kBT
arányos. Az f(vx) görbe szórása (ld. Bronstejn, id.mű) esetünkben 6 = . Mivel
m
6 a görbe félérték-szélességére jellemző, a görbe félérték-szélessége tehát a T -vel
egyenesen, az m -el pedig fordítva arányos. Ez azt jelenti, hogy azonos tömegű
gázok esetében a 4.6. ábrán ábrázolt görbe magasabb hőmérsékletnél egyre laposabb,
alacsony hőmérsékleteknél pedig élesebb maximumot mutat. Ugyanakkor azonos
hőmérséklet esetén a görbe a nagyobb tömegű részecskék esetén mutat élesebb
maximumot. Minél magasabb a hőmérséklet, annál több viszonylag nagysebességű
részecskét tartalmaz a rendszer.

Látható, hogy ha csak a vx sebességirányt nézzük, leggyakoribb a zérus sebesség és

2
a nagyobb sebességek valószínűsége (ld. (4.50)) a vx-tel exponenciálisan csökken.

* A görbe területe az ' f(v ) dv integrál, tehát a v sebesség valószínűségi változóra vonatkoztatott
% x x x
valószínűség; a teljes sebességintervallumot figyelembe véve ennek 1-et kell adnia. Valóban: a görbe
alatti terület értéke 1; ezért az ilyen görbék normáltságáról szokás beszélni.
 319

4.6.2. Egyes, a sebesség irányától is függő fizikai

mennyiségek átlagértéke



  
Ismétlésként, folytonos értékkészletű fizikai mennyiségek átlagértéke, a (3.2), ill.
(3.3) általánosításaként:

' XdN 'XdN

Xi 8Ni % %
7X1=$ 9 = (4.53)
$8Ni 'dN
i N
%

Egy X(v) függvény átlagértékének kiszámításához helyettesítsük (a 4.53) kifejezés-

beli dN értékének helyére a

dN (v, d3v) = N f(v) d3v (ld. (4.51))

kifejezést! Ezzel:

'X(v) dN (v, d3v) N'X(v) f(v)d3v

% %
7 X (v) 1 = = = (4.54)
N N

Az N állandó-t emeljük ki az integrálból és egyszerüsítsünk vele!

:( :( :( :( :( :(
<X (v) > = ' ' ' v ' ' '
3
(4.55)
% % % X(v)f(v)d = % % % X(v) f(v) dvxdvydvz
4( 4( 4( 4( 4( 4(

ahol
3/2 m 2
+ m . –
2kBT
v
f(v) 3 * - 0e (ld. (4.50))
)2/kBT,

1.Példa: Igazoljuk, hogy

2 2 2 1 2
7 vx 1 = 7 vy 1 = 7 vz 1 = 3 7 v 1 (4.56)

Megoldás:
:( :( :( m v2
–
2kBT
< v2 > = C ' ' ' v2 e
% % % dvxdvydvz
4( 4( 4(
 320

3/2
+ m .
ahol C=* -
)2/kBT,

2 2 2 2
Mivel v = vx + vy = vz



  
:( :( :( m
–
2kBT +v2 + v2 + v2.
) x y z,
< v > = C' ' ' + 2
2 2 2.
% % % )vx + vy + vz , e dvx dvy dvz =
4( 4( 4(

2 2 2
m vx m vy m vz
:( :( :(
– – –
2 ' ' ' + 2 2 2. 2 kBT 2 kBT 2 kBT
< v > = C % % % )vx + vy + vz , e ·e ·e ·dvx dvy dvz =
4( 4( 4(

2 2 2
m vx m vy m vz
:( :( :(
– – –
= C' ' ' v2 e 2 kBT·e 2 kBT· e 2 kBT·dv dv dv +
% % % x x y z
4( 4( 4(

2 2 2
m vx m vy m vz
:( :( :(
– – –
' ' ' 2 2 kBT 2 kBT 2 kBT
+ C % % % vy e ·e ·e ·dvx dvy dvz +
4( 4( 4(

2 2 2
m vx m vy m vz
:( :( :(
– – –
+ C' ' ' v2 e 2 kBT·e 2 kBT· e 2 kBT·dv dv dv
% % % z x y z
4( 4( 4(

Szabály :

' ' f(x) g(y) dx dy = ' f(x) dx ' g(y) dy

%% % %

Foglalkozzunk a fenti első, ( vx )-es

2 2 2
m vx m vy m vz
:( :( :(
– – –
' 2 2 kBT ' 2 kBT ' 2 kBT
C % vx e dvx · % e dvy · % e dvz
4( 4( 4(
 321

taggal, ahol:
2 2
m vy m vz
:( :(
– –
' e 2 kBT dv = 2/ kBT ' e 2 kBT dv = 2/ kBT
% y és % z
m m
4( 4(



  
és ennek szorzata kiemelhető. Mivel

2/kBT m
C· m = 2/kBT

2 2 2
= 2 –2k T
:(
m vx
:(
–
m vy
–
:(
m vz
@
< '% vx e dvx ?
m 2 kBT ' v2 e 2 kBTdv
+ '
2 B 2
<v > = v
% y e dv +
y % z z
2/ kBT
;4( 4( 4(
>
2 2 2 2
< v > = < vx > + < vy > + < vz >

Mivel azonban a fenti integrálok azonosak, így:

3/2
2 2 2 / +2kBT.
< vx > = < vy > = < vz >= 2 * m -
) ,

Az utóbbi két összefüggésből következően tehát:

2 2 2
2
<v > 2
<v > 2
<v >
< vx >= , < vy >= , < vz >=
3 3 3

azaz állításunkat igazoltuk.

2. Példa: Igazoljuk, hogy külső erőtér jelenléte nélkül

< vx > = < vy > = < vz > = 0 (4.57)

Ez az eredmény várható, mert nincs kitüntetett irány.

Egzakt igazolás

2 2 2 2
v = vx i + vy j + vz k v = vx + vy + vz
 322

2 2 2
m vx m vy m vz
:( :( :(
–
2 kBT
–
2 kBT
–2k T
' ' ' + .
<v>=C % % % )vx i + vy j + vz k, e ·e ·e
B
·dvx dvy dvz =
4( 4( 4(



  
2 2 2
m vx m vy m vz
:( :( :(
– – –
' ' ' 2 kBT 2 kBT 2 kBT
i
= C % % % vx e ·e ·e dvx dvy dvz +
4( 4( 4(

2 2 2
m vx m vy m vz
:( :( :(
– – –
' ' ' 2 kBT 2 kBT 2 kBT
+ j C % % % vy e ·e ·e dvx dvy dvz +
4( 4( 4(

2 2 2
m vx m vy m vz
:( :( :(
– – –
' ' ' 2 kBT 2 kBT 2 kBT
k
+ C % % % vz e ·e ·e dvx dvy dvz +
4( 4( 4(

" Mivel az integrálok értéke azonos, elég a < vx > -ről kimutatnunk, hogy
értéke nulla. A < vy > és a < vz > ugyanilyen, csak vx helyére vy illetve vz
kerül.

2 2 2
m vx m vy m vz
:( :( :(
– – –
< vx > = C ' ' ' v e 2 kBT ·e 2 kBT· e 2 kBT dv dv dv
% % % x x y z
4( 4( 4(

A vx szerinti integrálásnál az összes többi változót tartalmazó tényező

kiemelhető, mivel konstans szorzónak minősül.

Szabály:

' ' f(x) g(y) dx dy = ' f(x) dx ' g(y) dy

%% % %

2 2 2
m vx m vy m vz
:( :( :(
– – –
' 2 kBT ' 2 kBT 2 kBT
< v x > = C % vx e dvx · % e dvy · '
% e dvz
4( 4( 4(

Ahol
 323

2 2
m vy m vz
:( :(
– –
' e 2 kBT dv = 2/ kBT ' e 2 kBT dv = 2/ kBT
% y és % z
m m
4( 4(



  
és így
2
m vx
:( –
2/ kBT ' 2 kBT
7 vx 1 = C · % v x e dvx
m
4(

3/2
+ m .
Mivel C = * - , így
)2/kBT,
2
m vx
:( –
m ' 2 kBT
7 vx 1 = v x e dvx
2/kBT %
4(

Jelöljük az integrandust f(vx)-el. Az integrandus láthatóan páratlan függvény,

azaz f(–vx)= –f(vx). A függvény grafikonja az origóra szimmetrikus:

f(vx)
:

4 vx

4.7. ábra. Ábra a 2. példához.

Így az integrál (–(, () tartományban szimmetria okokból nulla lesz, ami a
bizonyítandó állítás volt.

3. Példa. A Gauss-függvény szimmetriájából következik, hogy a v

sebességvektor átlagértéke zérus:*
+( :( :(
% '
<v> = ' % '
% v f(v)dvxdvydvz = 0
–( 4( 4(
Az integrál értéke zérus, mert (–v) A v-vel (azaz páratlan függvény) és így v
(0-tól (-ig) vett ill. (–(-től 0-ig) vett integráljainak abszolút értéke egyenlőek,
de ellentétes előjelűek.

* 7v2 1=< iv +jvy + kvz >; mivel az összegek átlaga egyenlő az átlagok összegével a <v1!B-ból
x
következikC hogy < vx21=0, < vy21= 0 és <vz21=0.
 324

4.6.3. Átlagképzés a sebesség abszolút értékétől függő

Maxwell-Boltzmann sebesség eloszlás esetében.



  
Ilyenkor az átlagképzés az

:(
<X> 3 '
% X(v) f(v)dv
(4.58)
0

egyenlet szerint történik, ahol

3/2 2
2 + m . 2 – mv /2kBT
f(v) = 4/ v f(v) = 4/ * - ve (4.59)
)2/kBT,

a sebesség abszolút értékétől függő Maxwell–Boltzmann féle sebességeloszlási

függvény (pontosabban a sebességeloszlási függvény valószínűségi sűrűség–
függvénye.

A 4.8a. ábrán a sebesség abszolút értékétől függő f(v) függvényt mutatjuk be. A
hőmérséklet növekedésével f(v) maximumának értéke csökken és a görbe maximuma
a nagyobb sebességek irányába tolódik el.

510-2 [s/m] [s/m]

valószínűségi sűrűség (f(v))

valószínűségi sűrűség (f(v))

2,5

2,0 298K
1,5

1,0
500K
0,5
v [m/s] v [m/s]
0,0 2
0 500 1000 1500 2000 vmax <v >
<v>
(a) (b)

4.8. a) ábra. A sebesség abszolút értékétől függő sebességeloszlás

valószínűségi sűrűség-függvénye oxigénmolekulára. A görbék alatti
terület egységnyi (ld. a 4.6. ábrához fűzött lábjegyzetet). A b)
ábrarészen berajzoltuk a < v >, < v2 > és vmax helyzetét.

Számítsunk ki néhány, a sebesség irányától nem függő átlagértéket!

 325

Példák:

" A (4.59) sebességeloszlás–függvény felhasználásával a sebesség abszolút

értékének átlaga (4.58) ill. (4.59) szerint:



  
( 3/2
+ m . 1 +2kBT.2 8kBT
<v>='
% v0f(v)dv = 4/*)2/kBT-,
* -
2 ) m , ! (4.60)
/m
o

(
2
3 –ax 1
Felhasználtuk hogy ' x e dx =
% 2a² (Bronstejn id. mű).
0

" Az átlagos négyzetes sebesség, vagy termikus sebesség (vT):

1/2
= (
@ 3kBT
vT = <v2 > = <'
% v f(v)dv?
2 = m (4.61)
;0 >
Levezetés:

(
<v > = '
2 2
% v f(v) dv (4.62a)
0

(4.59) felhasználásával:

(
+ m .3/2 ' 4 – mv²/2kBT
<v2> = 4/ * - v e dv (4.62b)
)2/kBT, %
B

Az integrál kiszámítására használjuk fel az

(
2
' xn e–ax dx = 1·3·5…(n–1) / , ha n páros
% n+2 n+1
0 2 2 a2

+ m .
integrált (ld. Bronstejn id. mű)! Ezzel, mivel a = *2k T-
) B ,

(
2
' v4 e–mv /2kBT dv = 1·3 /
% + m .5/2
o 23 *2k T-
) B ,
 326

így
3/2
2 + m . 1·3· / 3·2 kBT 3kBT
7v 1=4/* - · = 2 m = m (4.62c)
)2/kBT, + m .5/2
23 * -
)kBT,



  
" A legvalószínűbb sebesség

2kBT
vmax = (4.63)
m

Levezetés: Ez definíciószerűen az a sebesség, amellyel a legtöbb részecske

rendelkezik. Értéke f(v) maximumából számítható, azaz:

df (v)
dv = 0, ha v = vmax. (4.64a)

(pontosabban a maximális valószínűségű sebesség). Ez (4.59) felhasználásával:

2 2 2
d + 2 –mv /kBT. –mv /2kBT –mv /2kBT
)ve , = 2ve + v2 ·2v(–2m/kBT)·e =0 (4.64b)
dv

–mv2/2kBT
Mivel 2e A 0 semmilyen v-re, azzal az egyenletetet egyszerűsíthetjük. Így
a (v=vmax) esetére következik, hogy

3
vmax – (m/2kBT) vmax = 0

ahonnan vmax -t kifejezve (4.63) adódik

4.6.4. Az ekvipartíció tétele.

" Alkalmazzuk az átlagszámítás leírt módozatát az egyatomos ideális gáz egy

részecskéjére jutó <Dtr,kin > átlagos transzlációs kinetikus energia kiszámítására.
Mivel e mennyiség csak a sebesség abszolút értékétől függ, a számításnál az f(v)
(4.59) és az átlagképzés (4.58) alatti kifejezését használjuk!

( ( 2
3/2
<Dkin,tr> = ' D (v)f(v)dv =
1
m · '2 v2·4/ +* m .- · v2e–mv /2kBT dv (4.65)
% kin 2 % )2/kBT,
B B
 327

Ismerjük fel, hogy az integrál éppen egyenlő 7 v2 1 (4.62c) kifejezésével, tehát

1 1 3kBT 3
<Dkin,tr> = 2 m 7v21= 2 m · m = 2 kBT (4.66)

Mivel az egy részecskére jutó átlagos transzlációs kinetikus energia :



  
1 1 2 2 2 3
<Dkin,tr> = 2 m<v2> = 2 m<vx + vy + vz > = 2 k T (4.67)
B

alakba is felírható és felhasználva, hogy 4.6.2. pontbeli 1. példában közölt levezetés

alapján fennáll, hogy

2 2 2 1
<vx> = <vy> = <vz > = 3 <v2> (ld. (4.56))

a (4.67)-t tehát úgy is értelmezhetjük, hogy

a transzlációs kinetikus energia kifejezés minden (esetünkben 3) tagjára

(járulékára) 1/2 kBT nagyságú átlagos energia jut.

" Mivel az egyatomos ideális gáz belső energiájának csak transzlációs kinetikus
energiája van, a (4.67) ennek teljes energiáját is megadja.

" Kétatomos ideális gáz esetén a (4.67)-el azonos

1 2 2 2
<Dkin> = 2 m<vx + vy + vz >; fSF=3 (4.68a)

3
<Dkin,tr> = kBT (4.68b)
2

transzlációs kinetikus energiajárulékon kívül figyelembe kell* venni a két atomot

összekötő tengelyre és az erre és az egymásra is merőleges tengelyek körüli forgás
kinetikus energiája járulékait (lásd a 2.5.1. pont-ban a (2.179a) képletet; a két atomot
összekötő tengely körüli forgás kinetikus energiája elhanyagolható ("súlyzó-modell"))

1 2 2
<Drot2> = 2 E +) <F1 1 + 7 F2> ., ; fSF=2 (4.69a)

<Drot> 3 kBT (4.69b)

* A 4.6.5. pontban majd felhívjuk a figyelmet arra, hogy az itt tárgyalt gondolatmenet a klasszikus
fizikán alapul, ahol az energia folytonos (nem kvantált) értékkészletű. Az energia nívók azonban
kvantáltak (ld. 4.5. pontot) és így számolni kell ezek aktuális gerjesztettségével (4.5.3. pont) is:
szobahőmérsékleten a rezgési nívók gerjesztettsége elhanyagolható.
 328

valamint a két atomot összekötő tengely irányában* fellépő (közelítőleg) rugalmas

erőnek megfelelő(2.205) rezgési energiajárulékokat is; ha a rezgés harmonikus

1 2 1
<Dvibr> = 2 D< > + 2 m<v2>; fSF=2 (4.70a)



  
<Dvibr> = kBT (4.70b)

ahol a jobboldal első tagja a rezgés potenciális-, második tagja a kinetikus energia–
járulékának kifejezése; az a két atom közötti távolság eltérése az egyensúlyi értéktől.
Ha a két atom az egyensúlyi távolságra van egymástól ( =0), akkor a rezgés potenciális
energiája (ld. 2.5.3. pontot) nulla.

Statisztikus (másnéven molekuláris) szabadsági fokon a

sokrészecske-rendszer teljes energia kifejezésében négyzeten szereplő
független koordináták számát értjük és fSF-el jelöljük.

Boltzmann a ((4.66)-(4.67)) egyenletek levezetésének gondolatmenetét követve azt

is kimutatta, hogy egyensúlyban minden statisztikus szabadsági fokra 1/2 kBT,
tehát a kinetikus energia szabadsági fokára esővel egyenlő, T-vel arányos
energiajárulék jut. A ((4.68)-(4.70)) egyenletekben feltüntettük a kétatomos
molekulák esetén az egyes energiatípusok fSF szabadsági fokát is. Mindezt
figyelembe véve és általánosítva kimondhatjuk (a 3.3.2. pontban már megismert)
ekvipartíció tételt:

A sokrészecske rendszer minden molekuláris szabadsági fokára

1
2 kBT termikus energia jut.

Ez az ekvipartíció tétel egy lehetséges megfogalmazása.

* Kétatomos molekulánál az ún. deformációs rezgésekkel nem kell számolnunk.

 329

4.6.5. Gázok és szilárd testek fajlagos és moláris

hőkapacitásának számítása belsőenergiájukból, ill.
entalpiájukból



  
" Az állandó nyomáson, illetve állandó térfogaton mért fajlagos hőkapacitást
(fajhőt) középiskolai tanulmányainkból ismerjük. Ezeket a

Q = cV · m · 8T, V=állandó (4.71)

illetve a

Q = cP · m · 8T, P=állandó (4.72)

összefüggésekkel definiáltuk; fenti egyenleteket differenciális alakra átrendezve:

1 +GQ. 1 +GQ.
cV = m* - ill. cP = m* - (4.73a,b)*
) GT , V=áll. ) GT , P=áll.

A fajhő mértékegysége:

=1 J @ = –1 –1
<kg K ? = ; J kg K @> (4.73c)
; >

A fajlagos hőkapacitás (fajhők) helyett sokszor célszerűbb a moláris hőkapacitás-

sal (mólhővel), vagyis az 1 mol anyag fajlagos hőkapacitásával számolni (jele: Cm):

M +GQ.
Cm,V = M cV = m * - ill. Cm,P = M cP (4.74a,b)
) GT , V=áll.

ahol M az ún. moláris tömeg [kg/mol]. A moláris hőkapacitás mértékegysége:

= kg 1 J @ = –1 –1@
<mól kg K ? = < J mol K ? (4.74c)
; > ; >

Az állandó térfogaton mért fajlagos ill. moláris hőkapacitás (fajhő ill. mólhő) a
belső energiával is kifejezhető a termodinamika I. főtételéből (ld. 1.3.3. ill. 5.2. pont):

8 +GQ.
* A +GQ. = (és értelemszerűen a következő hasonló) kifejezések ún. parciális deriváltak.
) GT ,V=áll ) GT ,V
Azt fejezik ki, hogy a többváltozós, pl. Q=Q(T,V) függvény megváltozását pl. V=állandó feltétel
mellett vizsgáljuk. Lásd. 5.1.5. pontot.
 330

dU = DQ + DWtérf. ahol DWtérf. = –PdV (4.75)

(dU)V=áll. = (DQ) V mivel (DWtérf.)V = (–PdV)V = 0 (4.76)*

Ezért



  
1 +GU. +GUm.
cV = m* - ill. Cm,V = * - (4.77a.b)
) GT , V ) GT , V

U
ahol M a moláris tömeg és Um a belső energia moláris értéke: n , ahol n az
anyagmennyiség mólokban.

Az állandó nyomáson vett fajlagos, ill. moláris hőkapacitásokat

1 +GH. +GHm .
cP = m * - ill. Cm,P = * - (4.78a,b)
) GT , P ) GT , P

definiálja, ahol H az ún. entalpia függvény. (A H és a (4.78) értelmezésével

kapcsolatban az 5.2.1. pont (5.23) képletére utalunk.)

" Az ideális gáz belső energiája. Az egyatomos gáz atomjainak szabadsági foka
f=3, tehát az atomok átlagos termikus energiája 3/2 kBT, vagyis az egyatomos, N
atomot tartalmazó ideális gáz belső energiája

3
U = 2 NkBT (egyatomos) (4.79)

A kétatomos ideális gáz szabadsági foka a rezgési járulék figyelembevétele nélkül

f=5, vagyis a belső energia ebben az esetben:

5
U = 2 NkBT (kétatomos) (4.80)

Ha ehhez a rezgési szabadsági foknak megfelelő energiajárulékokat is figyelembe

vesszük, akkor f=7 és

7
U = 2 NkBT (kétatomos gáz rezgési járulékkal) (4.81)

(A kétatomos ideális gáz esetében azért választottuk ketté a rezgési járulékot nem
tartalmazó, illetve azt is tartalmazó esetet, mert az alábbiakban a kisérletekkel
összevetve (ld. 4.6. táblázat) vizsgálat tárgyává tesszük az ekvipartíció tételének
érvényességi körét.)

* Az egyenletek felírásakor feltételeztük, hogy csak térfogati munka (Wtérf. )van. Az viszont
V = állandó esetén nulla.
 331

" Az ideális gáz moláris hőkapacitása:

+GUm.
Cm,V = * - (ld.(4.77b)
) GT ,
V = áll



  
alapján számítható:

A (4.77b) egyenletet a (4.79–4.81) egyenlőségekkel összevetve megkapjuk az egy-

illetve kétatomos ideális gázok moláris hőkapacitásának az ekvipartíció tételéből
számított értékét:

3 3
Cm,V (1 atom) = 2 NAkB = 2 R (4.82)

5 5
Cm,V (2 atom, merev rúd) = 2 NAkB = 2 R (4.83)

7 7
Cm,V (2 atom, rezgés) = NAkB = R (4.84)
2 2

Vessük össze ezen elméleti értékeket a kisérletiekkel:

4.6. táblázat

Az állandó térfogaton mért moláris hőkapacitás elméleti és kísérleti

értékei egy-, két- és háromatomos gázmolekulák esetén
szobahőmérsékleten

Cm,V 1 atomos 2 atomos 3 atomos Megjegyzés

[J·mol-1·K-1]
Kísérleti 12,39 20,47 24,95 Ar, H2, H2O
Elméleti 1. 12,47 20,79 24,94 a rezgési szabadsági
fokok nélkül
Elméleti 2. 12,47 29,10 49,88 a rezgési szabadsági
fokokkal együtt

A 4.6. táblázat első és második sorának jó egyezése szembeötlő. Ugyanakkor a

rezgési szabadsági fok figyelembevételével számított elméleti érték már erősen eltér a
kisérleti eredményektől. A 4.5.3. pontban láttuk ennek az eltérésnek az okát: az ún.
klasszikus fizika szerint a 3. sorbeli eredmények helyesek; de a klasszikus fizika a
mikrorészecskék világában – mint ezt már többször hangsúlyoztuk – csak nagy
elővigyázattal alkalmazható. A 4.6. táblázat harmadik sorának a kísérleti
eredményektől való eltérése annak jele, hogy a klasszikus fizika ekvipartíció tétele
korlátozások nélkül nem érvényes: nem használható például gázokban a rezgési
 332

szabadsági fokokra eső termikus energia meghatározására, ezen csak az energiák

kvantáltságának és gerjesztettségének figyelembevétele segít. *

" A szilárdtestek moláris hőkapacitását szintén kiszámíthatjuk az ekvipartíció

tételével. Modellezzük a szilárdtestet a rácspontokon ülő azonos tömegű és rugalmas



  
állandójú klasszikus harmonikus oszcillátorok (ld. 2.1.1.4. és 7.1. pont) rendszerével.
Minden egyes atom három irányban végezhet rezgéseket, így molekuláris szabadsági
foka száma: 3·2 = 6 (minden rezgési irányra kettő esik, ld. a (4.70) képleteket). Egy
1
atomra így 6 · 2 kBT = 3 kBT átlagos termikus energia jut. Egy mólnyi anyagra tehát
Um = 3 NA kBT, vagyis a modellből a szilárdtestek moláris hőkapacitására

+GUm.
Cm,V = * - = 3NA·kB = 3R = 24,942 [J/(mol·K)] (4.85)
) GT ,

érték adódik, mégpedig minden szilárdtestre azonos, hőmérséklettől független érték

(ld. a 4.9. ábra szaggatott görbéjét). A szilárd testekre vonatkozó elméleti számítások
általában Cm,V értékekre vezetnek, a mért értékek pedig Cm,P-re, de szilárdtesteknél
szobahőmérséklet körül Cm,V H Cm,P.

4.7. táblázat

Szilárdtestek fajlagos- és moláris hőkapacitása kísérleti és elméleti értékeinek

összevetése 298,15 K-en

Fajlagos Moláris
Elem hőkapacitás hőkapacitás %-os eltérés az
[J/(kg·K)] (Cm,P ) ekvipartícióból adódó értéktől
[J/(mol·K)]
Al 900,205 24,289 -2,62
Au 129,797 25,566 +2,5
Ag 234,474 25,292 +1,40
Fe 464,757 25,955 +4,06
K 741,099 28,978 +16,18
Li 3307,73 22,952 -7,98
Ni 439,635 25,811 +3,48
Pt 133,984 26,139 +4,80
Si 678,294 19,051 -23,61
Zn 383,111 25,044 +0,41

* A 4.5.3. pontban meghatároztuk a gázok rezgési és forgási energiáinak gerjesztettségét; megálla-

pítottuk, hogy a rezgési energiák gerjesztettsége szobahőmérsékleten igen kicsiny. Következőleg ezek
járulékai a kísérleti értékekben nem jelennek meg!
 333

A 4.7. táblázatban különböző szilárdtestek hőkapacitásaira vonatkozó mérési

eredményeket mutatunk be. Ezek alapján ellenőrizhetjük elméletünk helyességét.
Láthatjuk, hogy fentebbi egyszerű becslés sok esetben jó közelítéssel teljesül.
Ugyanakkor nem elhanyagolható eltéréseket is találunk (pl. K, Si), ami arra utal, hogy
bizonyos tényezőket nem vettünk figyelembe. Az az állításunk például, hogy a
szilárdtestek moláris hőkapacitása nem függ hőmérséklettől, a valóságban nem igaz.



  
Ennek illusztrálására a 4.9. ábrán feltüntettük a szilícium moláris hőkapacitásának
hőmérsékletfüggését.

A kvantumeffektusok figyelembevételével szilárdtestek moláris hőkapacitásának

egy jobb közelítését Einstein adta meg. Minden egyes atomi rezgő rendszer (atomi
oszcillátor) I frekvenciáját azonosnak feltételezve, az alábbi eredményt kapta
(részletesebben ld. 8.1.3. pontban):

–2
2 = T0 @
+T0. –T0/T < – T ? hI
Cm,V = 3R* T - e · <1–e ? , ahol T0 = k (4.86)
) , ; > B

(A szilárdtestfizikában további közelítésekkel is megismerkedünk majd.)

Cm,P [J/mol·K]

25
20

10

100 200 300 T (K)

4.9. ábra. Szilícium moláris hőkapacitásának hőmérsékletfüggése

A szilárdtestek moláris ill. fajlagos hőkapacitása tehát — szemben az ekvipartíció

tételének állításával – nem független a hőmérséklettől, hanem az abszolút hőmérséklet
nullához tartásával szintén nullához tart. "Magas" hőmérsékleten viszont megközelíti
(sőt a reális anyagoknál fellépő anharmonicitás* miatt túl is lépi (ld. 4.9. ábrát)) a
klasszikus fizikából adódó hőmérsékletfüggetlen, (4.85)-szerinti értéket.

* Ekkor a potenciális energia nem kvadratikus.

 334

4.7. A KONFIGURÁCIÓS ÉS AZ ELEGYEDÉSI

ENTRÓPIA



  
A 4.5.1. pontban megmutattuk, hogyan értelmezzük az egyensúlyi hőcserével
kapcsolatos entrópiaváltozásokat. Entrópia (ill. entrópiaváltozás) rendelhető azonban
olyan állapotokhoz (ill. állapotváltozásokhoz) is, amelyeknek megváltozása nem jár
szükségszerűen hőátadással: ilyen entrópiajárulék pl. az ún. konfigurációs entrópia,
de ilyen, az ideális elegyképződéssel járó entrópiaváltozás, az ún. elegyedési entrópia
is.

4.7.1. A szilárdtestek konfigurációs entrópiája

A kristályok olyan szilárd testek, amelyekben az atomok, atomcsoportok, mole-

kulák a térben periodikusan, meghatározott rend szerint helyezkednek el. Az ideális
kristályban az atomok periódikus rendjét semmi sem zavarja meg. Ezzel szemben a
reális kristályokban (még egyensúlyi viszonyok között is) egyes helyeken hiányoznak
az atomok: azok a felületre, esetleg rácspontok közti helyekre vándorolnak. Az üres
atomhelyeket vakanciáknak nevezzük. A vakanciák megjelenése többletenergiával jár,
a vakanciák (bizonyos koncentrációkig) mégis spontán folyamatban keletkeznek. E
jelenség látszólag ellene szól annak a jól ismert elvnek, hogy a (zárt) rendszerek
egyensúlyban az energiaminimumra (pontosabban szabadenergia minimumra, ld. 5.5.
pontot) törekednek. Az ellentmondás azonban csak látszólagos: az alábbiakban
megmutatjuk, hogy a szilárdtestek entrópiája, tehát w termodinamikai valószínűsége
nagyobb, ha a vakanciák jelen vannak. Az 5.5. pontban megmutatjuk, hogy a
rendszerek egyensúlyát állandó nyomáson és hőmérsékleten a G = H – TS
szabadentalpia függvény dGP,T = 0 minimuma ill. állandó térfogaton és hőmérsékleten
az A = U – TS szabadenergia függvény dAV,T = 0 minimuma határozza meg. Ha a
vakanciák megjelenése pozitív entrópia többletet okoz, akkor az láthatóan mind G,
mind A értékét csökkenti, tehát a vakanciák megjelenése nincs ellentétben a termo-
dinamikai egyensúlyi kritériumokkal, – csak az adott feltételek között az
egyensúlynak nem az energia minimum, hanem a szabadentalpia vagy a szabadenergia
minimuma a korrekt feltétele.

Az alábbiakban megmutatjuk, hogy a vakanciák megjelenése mindig entrópia

többletet (ún. konfigurációs entrópiát) okoz. A "konfigurációs" jelzőt "kf" indexszel
jelöljük.

Az alábbiakban egy egyszerű, azonos atomokat tartalmazó kristályos szilárdtest

modell konfigurációs entrópiáját határozzuk meg. Ennek során a Maxwell–Bolzmann
statisztikát alkalmazhatjuk, mert e problémára teljesülnek a 4.2. bevezetőjében leírt
feltételek.
 335

A kristály adott térfogatában legyen N darab azonos részecske és m darab üres

rácspont (vakancia). Ezek a rendelkezésükre álló (N+m) helyet

(N+m)!
wkf = N!m! (4.87)



  
féleképpen foglalhatják el, mert a részecskék (pontosabban a rácspontok) egymás
közötti és a vakanciák (pontosabban az üres rácspontok) egymás közötti felcserélése
nem jelent új elrendeződést (ezek egymás között megkülönböztethetetlenek).

A (4.87) képlet tetszőleges N és m-re igaz, vagyis nem egyensúlyi esetben is.

Ha (4.87)-be az egyensúlyi vakancia koncentrációnak megfelelő egyensúlyi m

értéket helyettesítünk be, akkor wkf is egyensúlyi érték lesz, tehát megkapjuk Wkf
értékét.

Az ehhez tartozó Skf konfigurációs entrópiajárulék:

Skf = kB ln Wkf = kB [ln(N+m)! – ln N! – ln m!] (4.88a)*

A Stirling–formulát alkalmazva:

Skf = kB[(N+m) ln (N+m) – N ln N – m ln m] =

# N m &
= –kB"N ln N+m + m ln N+m% (4.88b)
! $

Mivel az a logaritmusok után álló hányadosok valódi törtek, a logaritmusok

negatívak, az Skf pedig mindig pozitív.

A vakanciák növekvő száma tehát mindig növeli a szilárdtest

konfigurációs entrópiáját.

Az egyensúlyi vakancia koncentrációt a következőképpen számíthatjuk. (Itt

egy egyszerű képből (ld. a Szilárdtestfizikában) indulunk ki.

A vakanciák egyensúlyi m számának arányát az összes rácspont (N+m) számához

viszonyítva az
m –Ev / kBT
= e (4.89)
N+m

* Az S tulajdonképpen a vakanciák nélküli állapothoz való többlet, tehát tulajdonképpen dS . Az S

kf kf kf
jelölés mégis korrekt: a vakancia nélküli esetben w=1, ln w=0 és így a vakancia nélküli állapotban
Skf=0. Félreértések elkerülése végett: csak a konfigurációs entrópia járulék nulla. Ezzel még nem
állíthatjuk, hogy a vakanciamentes kristály teljes entrópiája nulla. Ez csak T=0 K-en, és akkor is csak
meghatározott feltételek mellett teljesülne (ld. III.főtétel, 4.4. pont).
 336

Boltzmann faktor (ld. (4.24) adja meg, ahol Ev az atom felületre vitelének, azaz a
vakancia létrehozásának az energiája. Amennyiben m << N, akkor

m –Ev / kBT
= e (4.90)
N



  
Az olvadáspont környékén (pl. T ' 1000 K-en) a kBT értéke 0,0861 eV. Tipikus
E v ' 1 eV-tal számolva (m/(N+m)'9,04(10-6. Szobahőmérsékleten (T=300K) az
m/(N+m) ' 1,59(10-17.

Ha egy magas hőmérsékletról (pl. az olvadáspont közeléből) az anyagot hirtelen

hűtjük le szobahőmérsékletre, a benne levő vakanciák nem tudnak a felületre jutni,
"befagynak". Ez azt jelenti, hogy a szobahőmérsékletű kristályban annyi vakancia
marad, amennyi a magas hőmérséklethez tartozó egyensúlyi értéknek felel meg; így
egy nemegyensúlyi állapot jön létre. Az új, a szobahőmérsékletnek megfelelő egyen-
súlyi állapot beállására vezető folyamatok (diffúzió) relaxációs ideje szobahőmérsék-
leten több év is lehet. E problémával részletesebben foglalkozunk a
szilárdtestfizikában.

4.7.2. Elegyedési entrópia

Alábbiakban megvizsgáljuk, hogy i=1,2,...,K különböző atomfajta térbeli elegye-

dése miképpen növeli meg a rendszer entrópiáját abban az egyszerű esetben, ha az
elegyedés nem jár belső energia (entalpia) változással, azaz az elegy ideális. Ilyenkor
az entrópiaváltozás csak az elegyedés következménye. Ilyen határeset pl. a kristályos
szilárdtestben két izotóp elegyedése, de ilyen két (a és b) atomfajtából álló ideális gáz
elegyedése is.

Az ideális elegyrendszer és az egykomponensű (tiszta) rendszerek

entrópiájának elegyedésből származó különbségét )Smixt-tel (dSmixt-
tel) jelöljük és elegyedési entrópiának nevezzük.

4.7.2.1. Ideális elegykristályok elegyedési entrópiája

A kétkomponensű, a és b atomfajtából álló ideális kristályos elegy elegyedési

folyamatát (kristályról lévén szó) az a és a b tiszta kommponensek konfigurációs
entrópiaváltozásának foghatjuk fel*, tehát a

)Smixt (a, b) = Skonf (a, b) (4.91)

* Lásd az előző lábjegyzetet!

 337

kifejezés definiálja.

A (4.87) és (4.88a) analógiájaként

(N +N )!
)Smixt = kB ln Wkf = kB ln Na !N b! (4.92)
a b



  
Megfelelő átalakításokkal, a (4.7) Stirling–formulát alkalmazva

)Smixt = kB ln Wkf = kB[(Na+Nb) ln (Na+Nb) – Na – Nb] –

– kB[Na ln Na – Na] – kB[Nb ln Nb – Nb] =

, Na Nb /
= kB+– Na ln N +N – Nb ln N +N .=
* a b a b-

= kB[– Na ln xa – Nb ln xb] (4.93)*

Több komponensre általánosítva

K
)Smixt = –kB 0 Ni ln xi (4.94)
i=1

N
Bevezetve az ni = N i anyagmennyiségeket (mólszámokat), az elegyedési entrópia
A
K K
)Smixt = –kB NA 0 ni ln xi = –R 0 ni ln xi (4.95)
i=1 i=1

kifejezéséhez jutunk; az összanyagmennyiséggel, n-el, végigosztva a moláris

elegyedési entrópia
K
)Sm,mixt = –R 0 xi ln xi (4.96)
i=1
kifejezéséhez jutunk.

* Az x móltört definíció (ld. 3.2. pontot) szerint x = ni = Ni

i 1n
i 12Ni
i
 338

4.7.2.2. Ideális egyatomos gázok elegyedési entrópiája*

Vizsgáljuk a problémát először ismét két, pl. a és b komponensre (4.10. ábra). A

4.10a. ábra mutatja a két egykomponensű rendszert elegyedés előtt, a 4.10b. ábra



  
elegyedés után. Jelöljük a teljes rendszer entrópiáját elegyedés előtt S1-gyel,
(S1 = Sa + Sb),elegyedés után S2-vel, ekkor az elegyedési entrópia

)Smixt = S2 – S1 (4.97)

Írjuk fel először S1-et, majd S2-t. Használjuk fel ehhez az S (4.32) kifejezését,
melybe ln W (4.26) ill. (4.116b) kifejezését helyettesítjük:

a b a,b
Va Vb Va3Va4V
T T T
Sa Sb Sa3Sb3)S(mixt)

(a) (b)

4.10. ábra. Az elegyedési entrópia levezetéséhez: a) elegyedés előtt, b)

elegyedés után

# 5 & U
S = kBN "ln N + 1% + T ,
! $

ahol figyelembevesszük (ld. 4.8.2. pont, (4.116a) egyenletét), hogy az egyatomos

ideális esetében 5 = 5tr és, hogy 5 a részecskék rendelkezésére álló V térfogattal
arányos:

3/2
#26mkBT&
5 = " h² % V = konst. V (ld. (4.117))
! $

Figyelembe vesszük továbbá, hogy mivel ideális gáz elegyedéséről van szó,
elegyedéskor a T hőmérséklet nem változik. Ezzel

5 U 5 U
S1 = kBNa · ln Na + Ta + kBNb · ln Nb + Tb + kB (Na + Nb)
a b

* A tárgyalásnál figyelembevesszük, hogy az ideális gázra a Bose-Einstein statisztika speciális,

Einstein által kidolgozott változata érvényes (ld. 8.2.2.pontot).
 339

Figyelembevéve, hogy (4.26b) szerint 5a = AVa és 5b = BVb alakú (ahol A és B a

két gáz paramétereit magukba foglaló konstansok), írhatjuk, hogy

AV U BV U
S1 = kBNa · ln N a + Ta + kBNb · ln T b + Tb + kB (Na + Nb) (4.97a)
a



  
Az elegyedés esetünkben azt jelenti, hogy a részecskéknek az egész térfogat
rendelkezésre áll, azaz 5a = A(Va+Vb) ill. 5b = B(Va+Vb). Ideális elegyről lévén szó,
a részecskék között elegyedés után sem lép fel kölcsönhatás, a belső energiák nem
változnak meg. Tehát:

A(Va+Vb) Ua B(Va+Vb) Ub
S2 = kBNa · ln + + k Nb · ln + T + kB (Na + Nb)
Na T B Nb
(4.98)

Az elegyedési entrópiaváltozás tehát

)Smixt = S2 – S1 = kBNa ln (Va+Vb) + kBNb ln (Va+Vb) –

– kBNa ln Va – kBNb ln Vb 7 0 (4.99)

Ha az elegyedés során a nyomás és (mint eddig is feltételeztük) a hőmérséklet állandó,

akkor
Na Nb Na+Nb
Va = Vb = V
ahol V = Va + Vb ,
, N N /
)Smixt = –kB+Na ln Na + Nb ln Nb. =
* -

= –kBNa ln xa – kBNb ln xb (4.100)

Több komponensre általánosítva

K
)Smixt = –kB 0 Ni ln xi (4.101)
i=1

N N
Bevezetve az anyagmennyiségeket, azaz az na = a és nb = b értékeket, az
NA NA
elegyedési entrópia gázokra érvényes kifejezései két komponens esetén

)Smixt = –kBNAna ln xa – kBNAnb ln xb =

= –Rna ln xa – Rnb ln xb

és K komponensre általánosítva

K
)Smixt = –R 0 ni ln xi (4.101a)
i=1
alakot öltenek. (4.101a)-t az összanyagmennyiséggel osztva a moláris elegyedési
entrópia
 340
K
)Sm,mixt = –R 0 xi ln xi (4.102)
i=1

(4.96)-tal azonos kifejezéséhez jutunk.



  
8 Összefoglalva a 4.7.1. és 4.7.2. pontokat:

Láthatóan (4.94) és (4.101) illetve (4.96) és (4.102) kifejezések teljesen azonos

alakúak. Abból, hogy a gáz és kristályos rendszerekre ugyanazon képletek érvényesek,
joggal vonhatjuk le azt a kísérleti tényekkel is egyező (bár egyáltalán nem magától
értetődő) következtetést, hogy ezen kifejezések a reális gázok és a folyadék
halmazállapotú rendszerek elegyedésére egyaránt érvényesek, azaz

tetszés szerinti számú komponens elegyedése hasonló alakú kifejezésre,

az elegyedési entrópia kifejezésére vezet, — méghozzá függetlenül a
rendszer halmazállapotától (rendezettségétől)

4.8. KVANTUMSTATISZTIKÁK ÉS ELOSZLÁSI

FÜGGVÉNYEK

A 4.1–4.8. pontokban — ha csak külön megjegyzést nem tettünk — a mikroré-

szecskéket legalábbis elvileg megkülönböztethetőeknek vettük. Ez az elvi megkü-
lönböztethetőség nem feltétlenül jelentette azt, hogy az egyes részecskéket valójában
is megkülönböztettük. Például az egy cellába került, vagy az egy adott energianívón
lévő részecskéket már nem különböztettük meg. (Emiatt jelentek meg az Ni! -ok a w
nevezőjében.)

Foglalkozzunk most olyan részecskerendszerekkel, amelyek elvileg sem

megkülönböztethető (azaz megkülönböztethetetlen) részecskékből állnak! Az elvileg
nem megkülönböztethető részecskék esetén pl. két részecske két cella ill. két
energinaívó közötti felcserélése nem jelent új mikroállapotot.

8 Az elmondottak szemléltetésére közöljük a 4.11. ábrát. Tekintsünk két ré-

szecske eloszlását két cellában ill. energianívón.

A 4.11a. ábrán ábrázolt esetben legyen a két részecske cseréje két cella ill. két
energianívó között megkülönböztethető, — azaz legyenek a részecskék "megkülön-
böztethetőek": jelöljük ezért a két részecskét A ill. B-vel. A 4.11a. ábra ezen rendszer
lehetséges mikroállapotait mutatja. A rendszernek 3 lehetséges makroállapota van: a
második és a harmadik mikroállapot azonos makroállapotot reprezentál.
 341

8 A 4.11b. ábrán azt az esetet ábrázoltuk, amikor a két részecske elvileg meg-
különböztethetetlen. A rendszernek ekkor is 3 makroállapota van, de minden
makroállapot egyenként csak egy mikroállapottal valósítható meg. Természetesen ez
egy igen egyszerű példa.



  
“1” “2” “1” “2”
2!
AB w4 41 w41
2!

A B
2!
w4 42 w41
1!1!
B A

AB w41 w41

1w44 1w43
(a) (b)

4.11. ábra. Megkülönböztethető (a) és megkülönböztethetetlen (b)

részecskék lehetséges makro ill. mikroállapotai.

Még egyszer hangsúlyoznunk kell, hogy a részecskék megkülönböztethetőségének

kérdése elvi jellegű. Nem arról van szó, hogy mi emberek a rendelkezésünkre álló
eszközökkel tudunk–e különbséget tenni, hanem arról, hogy létezik–e objektíve ilyen
különbség. Ha igen, akkor megkülönböztethető részecskékkel van dolgunk,
függetlenül attól, hogy meg kívánjuk–e őket különböztetni, vagy sem. A
mikrorészecskék (ld. 1.2.3. pontot és a 8. fejezetet) mindig megkülönböztethetetlenek.

A mikrorészecskék a kvantummechanika törvényeinek vannak alávetve. Az ilyen

részecskékből álló rendszerekben egy adott 9p energiájú állapothoz általában több
mikrorészecske (ún. degenerált, elfajult) állapot tartozik, melyeknek azonban azonos
az energiája (ld. 8.5.2. pontot). Legyen az 9p energianívóhoz tartozó degenerált
állapotok száma gp , az ezen az energianívón található elvileg megkülönböztethetetlen
részecskék száma pedig Np (ld. a 4.8. Táblázatot).

Ha az elvileg megkülönböztethetetlen részecskék eloszlásának termodinamikai

valószínűségét keressük, akkor (éppen ezek megkülönböztethetetlensége miatt) nem
kérdezhetjük meg, hogy hányféleképpen lehet ezeket sorrendbe állítani, azaz
permutálni. A 4.2. pontban követett eljárást tehát eleve kizárhatjuk. A konkrét
statisztikai számítás lehetősége a megkülönböztethetetlen részecskerendszer
jellegétől függ (ld. 4.8.1. ill. 4.8.3. pontokat).

4.8. Táblázat.
 342

Megkülönböztethetetlen részecskék eloszlása degenerált energianívókon.

Egy 9p energianívón gp darab degenerált állapot* lehetséges (az 9p
energianívó gp –szeresen degenerált) és ezen gp számú állapotban
aktuálisan Np darab részecske található.



  
9: 92 9; ..... 9p
Energianívó
Elfajult állapotok száma g1 g2 g3 ..... gp
az adott energianívóra)
A részecskék száma az N1 N2 N3 ..... Np
adott energianívón))

) Ez a "cellák" száma.
))2 A Fermi—Dirac statisztikában ez azonos a betöltött állapotok számával

A 4.1–4.6. pontokban a megkülönböztethető részecskéket (a Maxwell–Boltzmann

statisztikában) úgy osztottuk szét az egyes diszkrét energianívókon, hogy a különböző
E1, E2, ..., Ei energianívókra N1, N2, ..., Ni darab részecskét helyeztünk; az egy
nívóra elhelyezhető részecskék száma, (betöltési szám) elvileg nem (csak az
összrészecskeszám által) volt korlátozva. A (megkülönböztethetetlen) mikrorészecs-
kék esetében ez csak a bozonokra érvényes; fermionokra viszont nem, ezeknél
ugyanis alkalmazni kell a Pauli–elvet (ld. alább).

A nem megkülönböztethető részecskéket két fő csoportba sorolják:

8 – a bozonok és
8 – a fermionok
csoportjára.

A bozonok (másképpen Bose–mikrorészecskék) olyan mikrorészecskék,

amelyekből egy állapotban elvileg akárhány tartózkodhaté tehát a bozonokra nem
érvényes az alábbiakban ismertetett Pauli elv. A bozonoknak saját impulzusmomentu-
h
ma, spinje van, amelynek értéke csak egész (0,1,2,…) számú többszöröse lehet
26

Bozonok pl. az <-részecskék, a 6-mezonok; ezen bozonokra érvényes a

részecskeszám megmaradását kifejező Nössz = konst. mellékfeltétel.

Bozonok a fénykvantumok (fotonok; ld. 8.1.2. pont), a rácsrezgések elemi

gerjesztéseit leíró fononok, a kollektív mágneses rendszer elemi gerjesztéseit jellemző

* Az itt szereplő állapotfogalmat majd a 8. fejezetben definiáljuk pontosan. Most a mikrorészecskék

állapotát leíró hullámfüggvényt értjük az "állapot" kifejezésen (erről röviden az 1.2.3. pontban
beszéltünk; részletesebben ld. 8.3. pontot).
 343

magnonok is. A fononokkal, magnonokkal a szilárdtestfizikában ismerkedünk majd

meg. Ezekre a Bose–részecskékre nem érvényes az Nössz = konst. mellékfeltétel.

Einstein a Bose—Einstein statisztikát ideális gázokra is alkalmazta (ld. 4.8.2.

pont); az ideális gáz részecskéit Einstein spin nélküli bozonokként kezelte, melyekre
fennáll az Nössz = konst. feltétel.



  
A bozonok energia szerinti eloszlását megadó statisztikát Bose—Einstein
statisztikának nevezzük.

A fermionok (Fermi–mikrorészecskék) olyan mikrorészecskék, amelyekből egy

h
állapotban maximum egy tartózkodhat. Ez a Pauli-elv*. A fermionok spinje ! =
26
1
egységekben csak > 2 páratlan számú többszöröse lehet. A rájuk érvényes
statisztikában egy cella vagy üres, vagy egyszeresen betöltött. Fermionok pl. a
szilárdtestek (kollektív – vezetési) elektronjai, az ún. lyukak, (másnéven
defektelektronok, ld. a Szilárdtestfizikában), a pozitronok stb. A fermionok eloszlása
az ún. Fermi—Dirac statisztikát követi.

A megkülönböztethetetlen részecskéjű, kvantált energianívókkal rendelkező

rendszerekre érvényes statisztikákat kvantumstatisztikának nevezik.

4.8.1. A Bose—Einstein eloszlás

Didaktikai okokból induljunk ki a Maxwell—Boltzmann eloszlásnál (ld. 4.2. pont)

követett gondolatmenetből, de vegyük figyelembe a bozonok, mint mikrorészecskék
fentebb ismertetett speciális sajátságait** :

* ld. 8.5.5. pontot. Az egyszerűség kedvéért itt nem foglalkozunk most a spin következtében fellépő
degeneráltsággal, amelynek eredményeképpen egy adott állapotban pl. két ellentétes spinű elektron
tartózkodhat; ha ezt figyelembe vennénk, akkor a Pauli–elvet úgy kell fogalmazni, hogy cellánként
maximum 2 elektron tartózkodhat és ilyenkor az elektronok száma a betöltött cellák számának
kétszerese.
** Megjegyezzük, hogy a 4.2. pontban a Maxwell—Boltzmann eloszlás levezetésénél feltételeztük,
hogy minden 9i energiához akárhány állapot tartozhat. Ha ehelyett az egy energához tartozó állapotok
számát korlátozzuk, akkor (4.23) helyett
NP N –9P /kBT –9P/kBT
= e (= e–< e ) (4.103)
gP 5
illetve a megfelelő állapotösszeg
–9P/kBT
5 = 0 gP e

(A fenti kifejezésekben a gi-t szokták az adott energiájú állapotok statisztikus súlyának is nevezni.)
 344

8 A bozonok egymás között megkülönböztethetetlenek.

8 Megkülönböztethetetlenek egymás között az adott, 9p energiájú bozonok gp

számú degenerált állapotai, tehát az ezeket reprezentáló gp számú cella is.

8 Vannak olyan bozonok, amelyekre nem érvényes a részecskemegmaradás; mi



  
e könyvben ezek közül csak a fotonokkal találkozunk.

Más bozon részecskékre — mint fentebb említettük — fennáll a részecske-

megmaradás. Erre az esetre példa az ideális gáz. (A Bose—Einstein statisztika
ideális gázra való alkalmazásával a 4.8.2. pontban foglalkozunk.)

A fenti sajátságok figyelembevétele céljából járjunk el a következőképpen:

1 2 3 4 5 ............ gp

1 2 3 4 5............válaszfal
4.12. ábra. A cellák és válaszfalak adott 9p energianívón (pl. 5 cella, 4
válaszfal, — általában gp cella, gp–1 válaszfal)

8 A cellákat reprezentáljuk gondolatilag a cellákat elválasztó válaszfalakkal (ld.

4.12. ábrát); a gp számú cella (gp—1) számú válaszfallal reprezentálható.

Mivel a cellák egymás között megkülönböztethetetlenek, tekintsük a válaszfalakat

is egymás között megkülönböztethetetleneknek. (Ezt, mint fentebb jeleztük,
figyelembe kell vennünk az alábbiakban elvégzendő permutációk során.)

8 A részecskék megkülönböztethetőek a válaszfalaktól.

8 Azt, hogy bizonyos bozonokra nem érvényes a részecskemegmaradás, — a

fotonok példáján utólag (ld. (4.110) fogjuk figyelembevenni. Ez az eljárás lehetővé
teszi, hogy a Maxwell—Boltzmann eloszlás gondolatmenetével analóg eljárásból
indulhassunk ki.

A rendszer (ld. 4.8. Táblázatot) 91, 92...9p energiaszinttel, és az egyes energiaszin-

teken elhelyezkedő N1, N2...Np darab megkülönböztethetetlen részecskével és (gp –1)
darab megkülönböztethetetlen válaszfallal modellezhető. Az 9p energianívóhoz
tartozó termodinamikai valószínűséget [Np + (gp –1)] elem összes olyan ismétléses
permutációja adja meg, amelyekben az Np , ill. (gp –1) elem saját körében nem
különböztethető meg, de megkülönböztethetők egymástól a részecskék és a
válaszfalak:
[N +(g –1)]!
wp = p p (4.104)
Np !(gp–1)!
 345

A teljes termodinamikai valószínűséget az összes p=0,1,2,...,? energianívóra ilyen

alakú valószínűségek szorzata adja meg (az 9p nívón megvalósuló minden eloszlással
minden más nívó minden eloszlásait kombinálni kell):

? (N +g -1)!
w = w1(w2(w3(@@@(wp = A N p!(g p-1)! (4.105)*



  
p=0 p p

Az így kapott w értéket az adott N1, N2, ..., Np betöltési számsorozathoz

(eloszláshoz) tartozó termodinamikai valószínűségnek nevezzük.

Ha ezekután, felhasználva az
Nössz – 0 Np = 0 (4.106)
p

Eössz – 0 Np 9p = 0 (4.107)
p

összefüggéseket, — a Maxwell—Boltzmann eloszlás tárgyalásánál alkalmazotthoz

hasonló Lagrange–multiplikátoros módszerrel — megkeressük w maximumát és a
maximumhoz tartozó eloszlási függvényt, (a részletes levezetést mellőzve) az
egyensúlyi eloszlás diszkrét energiaértékekre** és a részecske megmaradásának
alávetett Bose-részecskékre

N 1
fBE = p = <3B29 (4.108)
gp p
e –1

érvényes Bose—Einstein eloszlási függvényhez jutunk, ahol (a levezetést, amely

gondolatmenetében hasonló a (4.21a)–hoz vezető levezetéshez, mellőzve):
C
<=–k T (4.109)
B

a részecskeszám állandóságának feltételezésével fellépő Lagrange–multiplikátor (C a

részecske kémiai potenciálja*** ) és
1
B=k T
B

az összenergia állandóságának figyelembevételekor fellépő Lagrange–multiplikátor.

8 A fotonok esetében figyelembe veendõ, hogy a fotonokra nem érvényes a

részecskemegmaradás (tehát a (4.106) egyenlet), azaz a részecskeszám állandó-
ságának feltételezésével fellépő < Lagrange–multiplikátor értéke nulla

* A nagy D jel azt jelenti, hogy az utána való kifejezés p=1,2...? indexű tényezők szorzata.

** Kvázifolytonos engergiaskála esetében a (4.108) a (4.112) alaköt ölti.

*** Ld. 1.2.2. és főleg az 5.1.2. és 5.5.1. pontokat..

 346

<=0 (4110)

Ennek figyelembevételével a (4.108) egyenlet a

Np 1
fBE =
gp = 9p/kBT (4.111)



  
e –1

alakot ölti, melyet (a nem megmaradó Bose–részecskék esetére érvényes) Bose—

Einstein–féle eloszlási függvénynek neveznek.

Használatos a Bose—Einstein eloszlási függvény kvázifolytonos energiaskálára

értelmezett alakja is. Pl. a (4.108)-nek megfelelő, ilyen esetre érvényes képlet a
1
fBE(9) = 9/k T (4.112)
e B –1
kifejezés.*

A (4.112) egyenlet fotonokra, figyelembevéve, hogy fotonokra 9 = hE (ld. az (1.9)

egyenletet ill. a 8.1.1. pontot)
1
fBE(hE) = hE/k T (4.113)
e B –1
alakot ölti.

* Ehhez be kell vezetnünk a Z(9) állapotsűrűséget (ez kerül g helyére, ld. 8.1.1. pontot); ezzel
p
g242Z(9Fd9 (4.112a)

ahol Z(9)d92az 9 és az 9+d9 energia közötti állapotok száma.

Az N (ez kerül Np helyére) kifejezhető, mint

N 42Z(9Ff(9)d9 (4.112b)

ahol N az 9 és az 9+d9 energiaintervallumban lévő részecskék száma.

 347

4.8.2. A Bose—Einstein statisztika alkalmazása ideális

gázra*

A 4.6. pontban az ideális gáz Maxwell—Boltzmann sebességeloszlásának,



  
valamint az ekvipartíció tételének levezetésekor a Maxwell—Boltzmann–eloszlásból
indultunk ki. Ezen eljárás (mint már a 4.2. pont bevezetőjében jeleztük) nem
magától értetődő, hiszen az ideális gáz–rendszer nem teljesíti ezen eloszlás
levezetéséhez szükséges alapfeltevéseket:

8 Az ideális gáz statisztikus problémája az egyszerű szilárdtestétől alapvetően

különbözik. Míg a szilárdtest mindegyik atomja helyhez kötött annyiban, hogy
egyensúlyi helyzete körül csak igen kis térfogatban végezhet rezgéseket, addig a gáz
minden molekulájának transzlációs mozgásához az egész makroszkópikus térfogat
rendelkezésére áll. Ennek az a következménye, hogy a kristály energianívóinak
távolságai (4.5.2. pont) aránylag igen nagyok, a gázmolekulákéi viszont (ld. 4.5.1. és
4.5.3. pontok) rendkívül kicsinyek. Képzeljünk el egy ideális gázt 1 cm élhosszúságú
kockába bezárva. Ekkor ha pl. héliumgázt veszünk (ld. 4.5.1. pont), a (transzlációs)
nívók távolsága )9i '2G(10–19 eV ' 8·10–38 J, vagyis szobahőmérsékleten kereken 17
nagyságrenddel kisebb kBT-nél. Minthogy 300 K-en 1 cm3 térfogatban pl.
atmoszférikus nyomáson 2,7(1019 gázmolekula van, nyilvánvaló (ld. 4.5.3. pontot),
hogy az ezen a hőmérsékleten a betölthető energianívók ('1030) száma sok
nagyságrenddel nagyobb, mint a gázatomok száma, amelyek ezekre a nívókra
eloszlanak.

Ebből következik, hogy

az ideális gáz esetében az energiaeloszlásra nem lehet közvetlenül

alkalmazni a 4.2. pontban használt módszert, amelynek az a feltevés
képezte az alapját (ld. 4.2. pont bevezető bekezdését), hogy minden
gyakorlatilag tekintetbejövő nívót elegendően sok részecske népesít be
ahhoz, hogy a nagy számok törvényét és a Stirling–formulát alkalmazzuk.

8 A másik alapvető különbség a szilárdtesthez képest, hogy a térfogat, amely a

gázmolekulák rendelkezésére áll, közös valamennyi számára. A kristálynál a helyhez-
kötöttség miatt két különböző eloszlást jelentett, ha egyszer az A rácspontban ülő
atomnak volt 9i, a B pontban ülőnek pedig 9j energiája, másodszor viszont fordítva az
A pontban levőnek 9j és a B pontban levőnek 9i. A mikroállapotok megszámolásánál
számításba vett energiacserék tulajdonképpen a rácshelyek között történtek, és nem
atomokat cseréltünk ki egymás között. (Az utóbbi nem adott volna újabb eloszlást,
mert azonos atomok nem különböztethetők meg egymástól). A gáznál viszont
valamennyi molekula ugyanabban a térfogatban van, tehát a molekuláknak
megkülönböztethetetlensége miatt az energiacsere két molekula között nem jelent új

* E pontban Schay Géza gondolatmenetét követjük (Erdey-Grúz Tibor—Schay Géza: Elméleti Fizikai
Kémia I. kötet, Tankönyvkiadó, 1962.)
 348

eloszlást: ha bármelyik molekula van az 9i és bármelyik másik az 9j energiaállapotban,

ez csak egyetlenegy eloszlás.

Az ideális gáz statisztikáját ennek a két szempontnak a

figyelembevételével a Bose—Einstein statisztikából kiindulva
Einstein vezette le.



  
8 Induljunk ki a 4.8.1. pontban megismert Bose—Einstein eloszlásfüggvény

Np 1
gp = < B9p (ld. (4.108))
e e –1

alakjából. Azért ebből az alakból, mert ideális gázokra érvényes a részecske-

megmaradás, tehát < 7 0.

8 Az ideális gáz molekulái megkülönböztethetetlenek és minden állapotban

tetszésszerinti a részecskék száma; ezen tény megfelel a Bose—Einstein statisztika
alapfeltevéseinek.

8 Ideális gázokra ugyanakkor nem teljesül az, a Bose—Einstein statisztika

általunk alkalmazott levezetésénél kikötött feltétel, hogy minden gyakorlatilag
számbajövő energianívót elegendően sok részecske népesítsen be; elegendően sok
ahhoz, hogy ezekre a nagy számok törvényét és a Stirling–formulát alkalmazhassuk.

8 Avégből, hogy ezen problémát feloldjuk, foglaljunk össze sok, egymáshoz igen
közelálló energianívót egy-egy ún. energiasávba. Az energiasávok H9p szélességei
legyenek tetszőlegesek, de az egész gerjesztési energiaszélességhez viszonyítva mégis
elég kicsinyek ahhoz, hogy az egész energiasáv gyakorlatilag egyetlen 9p értékhez
tartozónak legyen tekinthető és sok egyéni nívót tartalmazzon; a számadatok szerint
ez a két, látszólag ellentétes követelmény megfér egymással. A sávba tartozó
állapotok száma legyen gp. Ha a sávba tartozó gp-k száma elég nagy, akkor azoknak
a gázmolekuláknak Np száma, amelyeknek az energiája a sávba esik (annak ellenére,
hogy az egyes egyéni nívók benépesítése igen gyér), elég nagy az eljárás
alkalmazására, bár még ekkor is fennáll, hogy Np (sáv) << gp (sáv). Ekkor (4.108)
analógiájára

Np(az energiasávban) 1
gp (az energiasávban) = < B9p (4.114a)
e e –1

Ha a gáz nyomása kicsiny (ideális gázról lévén szó, nem is engedhetünk meg nagy
nyomásokat), azaz a molekulák száma nem túl nagy, és a hőmérséklet nem túl
alacsony (vagyis a molekulák nem zsúfolódnak túlnyomó többségükben a legalsó
energiasávba), akkor a mondottak szerint Np(sáv)/gp(sáv) kis szám, vagyis (4.114a)
 349

nevezőjében a jobboldalon az 1 elhanyagolható az exponenciális mellett.* Így tehát

gyakorlatilag teljesen kielégítő közelítés, ha a (4.114a) helyett

Np (az energiasávban) I< –B9i

gp (az energiasávban) = e e (4.114)



  
kifejezést írjuk. Másfelől tekintettel a sáv keskeny voltára, a sávot alkotó nívók
mindegyikét átlagban egyformán benépesítettnek vehetjük, ami azt jelenti, hogy egy-
egy különálló nívóra Np-nek gp–ed része (amit az egyes különálló nívókra jellemző
átlagmolekula-számnak tekintünk) jut.

Ha most az energia–sávbeosztást – miután azzal, hogy a Stirling-féle közelítés

használatára módot nyújtott, célját kimerítette – elejtjük, vagyis az egyes különálló
nívókat jellemző átlag molekulaszámokra térünk át, akkor nem kell mást tennünk,
mint (4.0)-ben Np-t az egyes nívók átlagos betöltési számának** tekinteni; jelöljük
N (sáv) )
ezt g p (sáv) = <Np> -al. Ekkor:
p
<Np>= e–<2e–B9i (4.115)

ami szemmel láthatóan analóg a 4.2. pontban követett gondolatmenet alapján

levezetett (4.19) képlettel; lényeges különbség azonban, hogy most az Np-k már nem
igen nagy egész, hanem az átlagolásnak megfelelően kicsiny törtszámok.

Behelyettesítve (e–<) (4.21a) szerinti értékét és megtartva az 5 állapotösszeg

(4.21) definícióját a (4.23) Boltzmann–féle exponenciális eloszláshoz jutunk

N –B9p
Np = e
5
N
1
ahol (mint tudjuk) 5 = 0 e–B9p és B = k T .
i=1 B

Eredményünk tehát igazolja azon eljárásunkat, hogy az ideális gázra a

4.6. pontban a Boltzmann–eloszlást alkalmaztuk.

8 Bár a legvalószínűbb elsozlás esetén ideális gázokra alkalmazhatónak bizonyult

a Maxwell-Boltzmann eloszlás és 5 valamint <2és B2definiciója sem változott, — a w
ill. W termodinamikai valószínűség ideális gázra már eltér a szilárdtest modellünkre
meghatározott (4.25) kifejezéstől (– mint arra már a (4.26) képlet során utaltunk). A w

* Ha ugyanis N /g kis szám, akkor a jobboldal is az, tehát a nevezőben lévő szám nagy kell, hogy
p p
legyen, ami mellett az 1 elhanyagolható!

** Szem előtt kell tartanunk, hogy a statisztikus betöltési számok mindig igen sok megfigyelés
átlagértékeit jelentik, míg egyetlen megfigyelés számára minden mikroállapot egyformán valószínű.
 350

ill. W meghatározásánál ugyanis a (4.105) kifejezésből kell kiindulnunk; minthogy

azonban a sávokat úgy választottuk, hogy Ni és gi is nagy számok legyenek, a (4.105)
kifejezésnek mind a számlálójában, mind a nevezőjében elhanyagolhatjuk az 1-est és
(Ni és gi elég nagy számok lévén) alkalmazhatjuk a Stirling formulát. Írjuk fel (4.105)-
t a Stirling formulával mindjárt wmax = W-re (tehát a (4.108) eloszlásra):



  
ln W = 0 (Np + gp) ln (Np + gp) – 0 Np ln Np – 0 gp ln gp

Átrendezve:

ln W = 0 Np ln (Np + gp) – 0 Np ln Np + 0 gp ln (Np + gp) – 0 gp ln gp

Kiemelve és átlakítva.

(Np + gp) (N + gp)

ln W = 0 Np ln + 0 gp ln p =
Np gp

# g & # N &
= 0 Np ln "1 + p % + 0 gp ln "1 + p% (4.116a)
! N p$ ! gp $

közbenső eredményre jutunk.

N
Mivel g p kis szám, a második tagban alkalmazhatjuk a ln (1+x)'x, ha x JJ 1
p
közelítést; ezzel a második tag 0Np = N alakra egyszerűsödik.

A (4.108) egyenletet átrendezve

g
e<2+ B9i = Np + 1
p

adódik, melyet logaritmizálva a (4.116a) egyenlet első tagjába helyettesíthetünk. Így a

(4.116a) egyenlet

ln W = 0 Np (< + B 9p) + N

alakot nyeri. Behelyettesítve az < esetünkben változatlan (4.21) kifejezését és beírva

1
B = k T értékét a
B

# 5 & U
ln W = N " ln N + 1% + (4.116b)
! $ kBT

végeredményhez jutunk, melyet (4.26) egyenletként már előre bocsátottunk. A

szilárdtest modellünkre érvényes (4.25) kifejezéshez képesti eltéréseket (ln 5 helyett
5
ln N és egy N többlettag) kvalitative könnyen értelmezhetjük, ha felírjuk és
értelmezzük az állapotösszeg kvantumszámokkal (ld. (4.37)) kifejezett értékét egy
 351

egyatomos ideális gázra; ez természetesen egyenértékű az 5 (4.21)-ben az energiákkal

felírt kifejezésével.

8 A 4.2.1. pontban már utaltunk rá, hogy a 5 (4.21) alatti kifejezésében az Ei

összenergia járulékokra bontható. Egy egyatomos ideális gáz esetén Ei = 9tr, melyre



  
nézve ismerjük annak kvantumszámokra felírt alakját, a (4.37)-es kifejezést:

h2 #n2 k2 2 &
9tr = 8m "a2 + b2 + c2% (ld.(4.37))
r! $
Az
? –BEi
5= 0 e (ld. (4.21))
i=1

egyenletbe Ei helyére 9tr-t helyettesítve:

, #n2 2& /
h2 k2
5 = 5 tr = 0 0 0 exp +* – 8m kBT "!a2 + b2 + c2%$ .-
n k h r

kifejezéshez jutunk.

Mivel a kifejezés n, k ill -től függő exponenciális tényezői egymástól függetlenek,

és a transzlációs energianívók nagy sűrűsége miatt közel egyenlőek és az összegzés
helyett integrálhatunk. Pl. a n kvantumszámtól függő exponenciális tényezőt ezért így
írhatjuk:
? 1/2
L exp #"– h2 & #26mkT&
K 2 n2% dn = " h2 % ·a
! 8m k
r B T a $ ! $
0

Ugyanilyen alakú a k és -től függő tényező is. Figyelembevéve, hogy abc=V,

felírhatjuk a 5 tr kvantumszámoktól függő alakját

3/2
#26mkBT& )
5 tr = " h2 % V = konst. · V (4.117)
! $

Láthatóan az 5 tr ~ V-vel, tehát a gázrészecskék rendelkezésére álló térfogattal.

Mivel 5-ra megtartottuk a szilárdtestmodellre kapott (4.21) kifejezést és e

V
modellben minden részecskére N térfogat jut, a Maxwell-Boltzmann eloszlást gázra
alkalmazva, a (4.21) szerint 5 az N-ed részére csökken: ez az oka annak, hogy
(4.116b) egyenletben 5/N került. A (4.116b) egyenletben a műveleteket elvégezve
Nln 5–N(lnN–1) kifejezést kapunk, ahol a –N(lnN–1) a Stirling formula szerint N!-al
való osztásnak felel meg: ezzel vesszük figyelembe, hogy az N gázatom nem
megkülönböztethető.
 352

4.8.3. A Fermi–Dirac eloszlás ideális Fermi elektrongázban

A Pauli–elv miatt (a spin degeneráltság figyelembevétele nélkül) az 9p

energianívón levő Np részecske mindegyike a gp lehetséges közül más-más állapotba



  
kerül.* Az 9p energianívóhoz tartozó wp termodinamikai valószínűséget tehát úgy
számíthatjuk ki, hogy meghatározzuk hányféleképpen osztható fel a gp számú állapot
az Np betöltött és a (gp–Np) üres állapot (cella) között:
g !
wp = N !(g p–N )! (4.118)
p p p
A nevező azt fejezi ki, hogy az Np számú betöltött állapot egymás közötti ill. a
(gp–Np) üres állapot egymásközti cseréje nem jelent új mikroeloszlást. Az összes
p=0,1,2,...,? energianívóra a termodinamikai valószínűséget a (4.116) kifejezés
p-szerinti szorzata (az 9p nívón megvalósuló minden eloszlással minden más nívó
eloszlásait kombinálva)
gp!
w = w1(w2(@@@(wp = A (4.119)**
p
Np!(gp–Np)!
adja meg.
A termodinamikai valószínűség W maximumát adott Eössz=áll. és Nössz=áll. mel-
lékfeltételek mellett a Lagrange–multiplikátoros módszerrel megkeresve, diszkrét
energiaértékekre ehhez
N 1
fFD = g p = e<2eB9p + 1 (4.120)
p
eloszlási függvény tartozik. Az < és B multiplikátorokat meghatározva
C
<=–k T (4.120a)
B

ahol C az egy részecskére (!) jutó kémiai potenciál, amit az 5.5.1. pont végén, az
(5.128) egyenletben C'-vel jelöltünk. Mint későbbiekben belátjuk (ld. az 5.5.1.
pontban), fermionokra
2C2429 F (4.120b)***

1
B=k (4.120c)
BT

* A N ill. g értékének az E és N mellékfeltételekkel is össze kell férnie!

p p össz össz

** A nagy D jelentésére nézve ld. a (4.105)-höz fűzött lábjegyzetet!

*** Az 9 Fermi-energia az a legmagasabb energianívó, amelyik T=0 K-en még teljesen be van töltve,
F
a felette levők pedig üresek. T > 0 K-en az eloszlás 9F-re szimmetrikus (ld. 4.8.4. pontot): az 9F felett
ugyanannyi állapot van betöltve, mint amennyi alatta üres. Mint azt az 5.5.1. pontban megmutatjuk, az
9F Fermi energia ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint a kémiai potenciál, azaz egyensúlyi
rendszerben minden alrendszerre egyenlő, azonos érték.
 353

A (4.120)–ban a (4.112) analógiájára (ld. a (4.112)-höz fűzött lábjegyzetet)

kvázifolytonos energiaskálára áttérve a (4.120) egyenletet
1
fFD(9) = M9I9 ) / k T (4.121)
e F B +1



  
alakba írhatjuk.

A (4.121) kifejezést Fermi–Dirac féle egyensúlyi eloszlási függvénynek nevezzük.

Az f(9) eloszlási függvénnyel az elektronrendszer összenergiája
?
E=2L
K Z(9) f(9) 92d9
o
ahol Z(9) az állapotok sűrűsége, azaz az 9, 9+d9 energiasávba eső rendelkezésre álló energiaállapotok
száma. (A 2-es szorzóval azt vesszük figyelembe, hogy az elektronok lehetséges spin–értékei miatt egy
adott energiaállapotban 2 elektron helyezkedhet el.)
A Z(9)·f(9) d9 azt adja meg, hogy az 9, 9+d9 energiasáv állapotaiban mekkora az elektronokkal
betöltött állapotok száma. A betöltött állapotok összelektronszámát tehát
?
N=2L
K Z(9) f(9) d9
o
kifejezés adja meg.*

4.8.4. Az eloszlási függvények összehasonlítása

8 Diszkutáljuk először a (4.121) Fermi–Dirac

1
fFD(9) = (9I9 ) / k T (ld. (4.121))
e F B +1
eloszlási függvényt. Az 9F Fermi-energia értéke különböző fémekre 2–6 eV (szoba-
hőmérséklet körül közelítően hőfokfüggetlen; ld. Szilárdtestfizika) energiaértékek
közé esik.

8 Látható, hogy T=0 esetében a fFD(9) értéke attól függ, hogy 92milyen nagyságú
9F-hez képest. 9<9F esetén T N 0 esetében a nevezőben lévő exponenciális tag
kitevője MI2?F-hez tart, maga az exponenciális tag pedig eI?2 = 0-hoz, így a nevező 1–
hez tart. Ha 92> 9F , T N 0 esetében a nevezőben lévő exponenciális tag kitevője és az
exponenciális tag M32?F-hez, az fFD(9) értéke pedig 0-hoz tart. Így

* Az előző oldali lábjegyzetet kissé pontosíthatjuk. Az ún. intrinsic félvezetőkben a Z(9) függvény
értéke a Fermi-energia környékén nulla, ezért ilyen anyagokban T=0 K-en nincsenek elektronok a
Fermi energia környékén.
 354

RP 1, ha 9 < 9F
fFD(9) = Q ha T N 0 (4.122)
OP 0, ha 92> 9F



  
8 Ha T > 0, akkor mivel egyfelől a hőmozgásból származó gerjesztési energia
kBT, másfelől fermiont csak üres állapotba lehet gerjeszteni (hiszen egy állapotban
csak egy fermion lehet*), nagy valószínűséggel csak az 9F Fermi–energia kBT
környezetében levő állapotok gerjesztődnek, és a belőlük kikerülő részecskék a
Fermi–energia fölötti üres állapotokba kerülnek, azaz az 9F–re szimmetrikus eloszlást
nyerünk.

Np Bose-Einstein (T4áll.)
f =
gp
Maxwell-Boltzman (T4áll.)

T1
1 T40K
Fermi-Dirac
T2ST1

9f 9, energia
4.13. ábra. A Fermi—Dirac, a Bose—Einstein és Maxwell—Boltzmann eloszlási
függvények kvalitatív menete az 9 energia függvényében T = 0 K és T > 0 K esetén

8 Fentiek jól láthatók a 4.13. kvalitatív ábrán is.A 4.13. ábrán együtt ábrázoltuk
a
Maxwell—Boltzmann:
N
fMB = g p = e–< e–B9p (ld. (4.103))
p
Bose—Einstein:
N 1
fBE = p = (ld. (4.111))
gp B9
e p–1
és a Fermi-Dirac:
N 1
fFD = g p = (ld. (4.118))
p e< eB9p + 1
eloszlási függvényeket — mindegyiket az állapotok degeneráltságának figyelembevé-
telével.

* A spin degeneráltsággal itt nem számolunk! (Lásd a 4.8.1. pont bevezetőjéhez tartozó lábjegyzetet!)
 355

8 A Maxwell—Boltzmann eloszlásnál a betöltési számok növekvő energiával

exponenciálisan csökkennek. Azonos degeneráció esetén fennáll, hogy minél nagyobb
egy szint energiája, annál kevésbé népesül be. Az eloszlás meredekségét az 5
állapotösszeg határozza meg. Minél nagyobb az 5 értéke, annál több eshetősége van
egy részecskének arra, hogy több kvantummal gerjesztett energiára tegyen szert. Az 5



  
akkor nagy, ha az energiaszintek sűrűn követik egymást, erősen degeneráltak, a
hőmérséklet pedig nagy.

8 A Bose—Einstein és a Fermi—Dirac eloszlás Np << gp esetében átmegy a

Maxwell—Boltzmann eloszlásba (Maxwell—Boltzmann határeset), hiszen ilyenkor
a (–1) illetve (+1) a nevezőben elhanyagolható.

Ez az eset valósul meg pl. a Bose—Einstein statisztika esetében az ideális gáz

esetében (ld. 4.8.2. pont) és a félvezető anyagok vezetési és valenciasávjában, ahol
nagy állapotsűrűség mellett (normál hőmérséklet mellett) kevés az ezen sávokban lévő
elektronok ill. lyukak száma.
 356

5. A MŰSZAKI ÉS KÉMIAI TERMODINAMIKA

ALAPJAI



  
A termodinamika sokrészecskerendszerek fenomenológikus (nem mikrofizikai)
leírásával foglalkozik. Tárgyalásunk során mi csak az ún. klasszikus termo-
dinamikával (továbbiakban röviden: termodinamikával) foglalkozunk.*

! A (klasszikus) termodinamika tárgya. A klasszikus termodinamika tárgyalása

során mi csak egyensúlyi (vagy az egyensúlyt minden határon túl megközelítő)
állapotokkal és csak egyensúlyi állapotok sorozatán átmenő folyamatokkal fogunk
foglalkozni.

Mivel az állapotjelzők és állapotfüggvények értékei a rendszert alkotó részecskék

mikrofizikai tulajdonságaiból adott feltételek mellett kialakult időfüggetlen átlagérté-
kek (ld. 4. fejezetet), a termodinamika csak az ilyen statisztikai átlagértékek kialaku-
lásához elegendő számú részecskét tartalmazó rendszerek (sokrészecskerendszerek),
alrendszerek leírásával foglalkozik.

A termodinamika képes megadni egy egyensúlyi rendszer jellemzéséhez szükséges

és elégséges állapotjelzők számát (fázisszabály) és képes anyagszerkezettől és anyagi
minőségtől független összefüggések felállítására az állapotjelzők, illetve
állapotfüggvények és azok megváltozása között.

Képes (az I. főtétel alapján) meghatározni a folyamatok, kémiai, illetve

fázisváltozási reakciók energia, hő és munkamérlegét.

Az állapotváltozások során a rendszer állapota spontán, önként (külső munkavég-

zés és hőcsere nélkül) vagy külső munkavégzés ill. hőcsere hatására megváltozik. Ha
egy rendszer állapota önként nem változik meg, akkor (hacsak az állapotváltozást pl.
szigetelés vagy más (ún. kinetikai-) gát nem akadályozza) a rendszer egyensúlyi
állapotban van. (Az állapot akkor sem változik, ha a rendszerrel pl. folyamatosan
közlünk és el is vonunk energiát, tehát, ha a rendszer ún. stacionárius állapotban van;
a stacionárius állapotokkal azonban mi nem foglalkozunk.)

Az állapotváltozás mindig folyamat. A termodinamikai állapotváltozások a való-

ságban sohasem ideális (ún. egyensúlyi, kvázisztatikus), hanem mindig ún. reális
(valódi) folyamatok, mindig véges sebességûek és fenntartásukhoz termodinamikai
hajtóerõ szükséges: pl. hõcseréhez hõmérsékletkülönbség, térfogati munkához nyo-

* Az ezen bevezetőben használt fogalmakat már az 1.2.2. pontban — azokat előrebocsátva — is

definiáltuk.
 357

máskülönbség, kémiai vagy anyagátviteli munkához koncentráció- (pontosabban

kémiai potenciál-) különbség. A valódi folyamatok addig tartanak, amíg ezek a
különbségek ki nem egyenlítõdnek, amíg be nem áll a rendszer makroszkópikus
egyensúlya, amikoris a rendszerben eltünnek a "T hõmérséklet-, a "P nyomás-,
illetve a "#i kémiai potenciál különbségek, azaz amíg a rendszerben a hõmérséklet, a
nyomás, ill. a koncentráció sem a hely-, sem az idõ függvényében* nem változik.



  
Másszóval: ha a rendszer egyensúlyi állapotban van, azaz amikor az intenzív
paraméterek az alrendszerekre (ill. a rendszerre és a környezetére) azonosak, és így
"T, "P, "#i nullával egyenlőek, (makroszkópikus) folyamatok nem mennek végbe.

Mivel a termodinamikai függvények csak egyensúlyi állapotban vannak definiálva

— ugyanakkor a (valódi) folyamatok fentiek szerint nem egyensúlyi állapotok
sorozatán át folynak le** , — az állapotváltozási folyamatok számításához a
termodinamika bevezeti a kváziegyensúlyi folyamatok fogalmát. Csökkentsük
gondolatban a valódi folyamathoz (pl. hőcseréhez) szükséges hajtóerőt ( pl. a kör-
nyezet és a rendszer közötti "T = Tkörnyezet – Trhőmérsékletkülönbséget ) határ-
értékben nullára; ezzel fenntartjuk a folyamat véghezviteléhez szükséges hajtóerőt, de
azt tetszés szerinti kis értékre csökkentve, tetszés szerint megközelíthetjük a rendszer
egyensúlyi állapotát (hiszen ebben az esetben "T $ 0, ill. Tkörnyezet = TR). Az ilyen
kváziegyensúlyi folyamat olyan úton "folyik le", amely egyensúlyi állapotok sorozata.
Másszóval a kváziegyensúlyi folyamat jó közelítéssel azonosnak vehető egy (a
valóságban nem létező) egyensúlyi állapotváltozással tehát, egyensúlyi állapotok
sorozatával. A kváziegyensúlyi folyamatok (ld. 5.1.4. pontot) egyensúlyi adatokból
számíthatóak.

A termodinamika képes meghatározni a folyamatok hajtóerőit (az ún.

termodinamikai erőket), a folyamat végbemenetelének lehetőségét, és a spontán
folyamatok irányát, (de e folyamatok sebességét már nem: a hajtóerőkkel szemben
fellépő ellenállásokat, azok nagyságát (az ún. kinetikai gátokat) nem képes leírni).
Tehát kiszámíthatjuk, hogy egy folyamat az adott körülmények között elvileg
végbemehet-e, vagy a körülmények milyen megváltozásával kényszeríthető ki. E célra
a II. főtétel alapján olyan állapotfüggvényeket definiálunk, melyek megváltozásából a
spontán reakciók irányára, illetve egyensúlyára lehet következtetni. Ilyen elszigetelt
rendszerben az entrópia. (ahol a spontán reakció irányát az entrópia növekedése, az
egyensúlyt maximuma adja: "S % 0) és ilyen nyilt rendszerekben a szabadentalpia
(ahol a spontán folyamatok irányát G csökkenése, az egyensúlyt minimuma adja:
"G & 0). Amennyiben valamely konkrét esetben egy feltételezett folyamat "S, illetve
"G előjele alapján nem lehetséges, úgy az adott körülmények között annak
megvalósítására minden kísérlet eleve sikertelenségre van ítélve. Kiszámíthatjuk a

* Az időbeli állandóság általában együttjár a hely függvényében való állandósággal: a térbeli

inhomogenitás kiegyenlítődése időbeli változással is jár. A térbeli inhomogenitást azonban külső erőtér
(pl. gravitáció erőtér) is fenttarthatja: ekkor az időben állandó is lehet.

** Hiszen, mint fentebb említettük, valóságos folyamatokhoz a rendszerben fennálló hőmérséklet-,

nyomás- (stb.) különbségekre van szükség.
 358

magára hagyott rendszer egyensúlyának paramétereit, pl. megadható az egyensúlyi

nyomás, illetve hőmérséklet.

! A termodinamika nem foglalkozik a rendszerek szerkezetével, az állapotfügg-

vények mikrofizikai paraméterektől való függésével: a rendszereket a kísérletileg



  
közvetlenül vagy közvetve mért makroszkópikus állapotfüggvényekkel jellemzi. Nem
foglalkozik az állapotváltozások, folyamatok sebességével és mechanizmusával sem;
csak a spontán folyamatok irányát, termodinamikai lehetőségét vizsgálja.

A termodinamika teljesítőképessége azt mutatja, hogy az a tény, hogy a termodi-

namika elvonatkoztat a rendszer szerkezetétől, a folyamatok mechanizmusától stb., a
nyilvánvaló hátrányok mellett a termodinamika döntően fontos előnye is: a
termodinamika összefüggései függetlenek a szerkezeti és mechanizmus ismeretektől,
ilyen adatok nem szükségesek a termodinamika alkalmazásához. Ennek következtében
egyaránt alkalmazhatók a kémiai reakciók, az erőgépek, a biológiai, a csillagászat stb.
területén is.

Mint a fentiekből látható, a múlt században megalapozott klasszikus termodina-

mika csak a termodinamikai rendszerek egyensúlyi állapotait ill. a kváziegyensúlyi
(régi szóhasználattal reverzibilis) folyamatait tárgyalja, érvényességi köre csak ezekre
terjed ki, — és így nem képes a valódi (irreverzibilis) folyamatok időbeli
lefolyásának, sebességének értelmezésére; a termodinamikából nem, vagy alig kapunk
információt a rendszerek szerkezetére, a folyamatok mechanizmusára. Ez a
termodinamika, mint diszciplina árnyoldala.

! Onsager (1931) kezdeményezésére Onsager, Prigogine, de Groot, Meixner,

Gyarmati István, Oláh Károly és mások tudományos eredményei alapján az utóbbi
évtizedekben létrejött a valódi folyamatok széles körére (így a termikus-, elektromos-,
mágneses-, transzport folyamatokra és kémiai reakciókra egyaránt) érvényes ún.
irreverzibilis termodinamika. E munkájukért Onsager (1968-ban) és Prigogine (1977-
ben) Nobel–díjban részesültek.

Az irreverzibilis termodinamika abból a meggondolásból indul ki, hogy a folyama-

tok sebessége a folyamatra jellemző ún. termodinamikai erővel* első közelítésben
lineárisan arányos (ez az ún. Onsager-féle lineáris törvény). A termodinamikai erő (a
folyamatokat hajtó erő) a nem egyensúlyi rendszerekben fennálló hőmérséklet-,
nyomás-, kémiai potenciálkülönbségekkel arányos és ezek rendszerbeli
kiegyenlítődése felé hat.

Az irreverzibilis termodinamika módszere magasszintű matematikai apparátust

használ és központi mennyisége a valódi folyamatokban mindig növekvő entrópia
időegységre eső növekedése (az ún. entrópia-produkció, vagy másszóval a valódi
folyamatok entrópia termelésének sebessége).

* A termodinamikai erők fogalma nem azonos a Newton-féle erővel; ezért ezeket szokták általánosított
erőknek is nevezni.
 359

Bár az irreverzibilis termodinamika igen fontos új, ma is fejlődőben lévő tudo-

mányág, — de, elsősorban a hozzá szükséges nagy matematikai apparátus miatt tár-
gyalásunk szintjén nem ismertethető. Az érdeklődők számára ajánlani tudjuk Erdey–
Grúz Tibor alapfokú összefoglalóját (Erdey–Grúz Tibor: A fizikai–kémia alapjai,
Műszaki Könyvkiadó, 1972. IX/E. fejezetét) ill. Gyarmati István kis monográfiáját
(Gyarmati: Nemegyensúlyi termodinamika, Műszaki Könyvkiadó, 1976.).



  
! Miután megismertük a termodinamika tárgyát, — összefoglalhatjuk a
termodinamika alapvető feladatait. A termodinamika feladata, hogy

1) Meghatározza egy adott egyensúlyi rendszer jellemzéséhez szükséges

és elégséges állapotjelzőket.

2) Anyagszerkezettől és anyagminőségtől független általános kapcsolatot

teremtsen a különböző állapotjelzők és állapotfüggvények (termodinamikai
függvények) és azok megváltozása között, ezúton arra is lehetőséget teremtve,
hogy a közvetlenül mérhető makroszkopikus paraméterekből a közvetlenül
nem mérhető (de a leírás szempontjából célszerűen bevezetendő) mak-
roszkopikus paraméterek kiszámíthatók legyenek.* A közvetlenül mérhető
makroszkópikus paraméterek, pl. a hőmérséklet, a nyomás, a (moláris)
térfogat, a sűrűség és a koncentráció (pl. móltörtben).

3) Ezen összefüggések alapján a főtételekből kiindulva meghatározza:

3.1) A magukra hagyott rendszerek egyensúlyának feltételeit. (Ennek

során az ún. nulladik és II. főtételre támaszkodik. (Pl. állandó P és T mellett
egyensúlyban a "G szabadentalpiaváltozás nulla ("G = 0). E feltétellel
konkrét esetre megadható az egyensúlyi nyomás és hőmérséklet.)

3.2) A magukra hagyott nem egyensúlyi rendszerekben lefolyó folya-

matok irányát. (Ennek során a tapasztalatok általánosításával és absztrak-
ciójával felállított nulladik és II. főtételre támaszkodik: kimondja, hogy a
valódi spontán folyamatok mindig a hőmérséklet, nyomás stb. kiegyen–
lítődése irányába, az elszigetelt rendszerben a rendszer növekvő S
entrópiájának irányába (entrópia maximum elve, dS > 0), nyitott
rendszerben (állandó P és T mellett) pedig a G szabadentalpia csökkenése
irányába (dG< 0) tartanak.)

4.) A műszaki termodinamika azonos elméleti alapokra és módszerekre

támaszkodik, de speciálisan a termodinamikai rendszerek energiaváltozásai-
val, energiacseréjével foglalkozik abból a célból, hogy megállapítsa, hogy a
rendszerek milyen módokon és hatásfokkal képesek munkát végezni.

* Bár sok ilyen összefüggést bemutatunk, — ezek szisztematikus tárgyalásával eltérnénk

gondolatmenetünktől. Az összefüggések egy részét az F5 Függelékben ismertetjük.
 360

! Végül tekintsünk bele a termodinamika módszereibe.

! A klasszikus termodinamika a kísérleti tapasztalatokat (általánosítva és

absztrahálva) négy (a 0., I., II., III.) főtételben összegzi. Ezekből, mint axiómákból —



  
néhány kísérleti adat, az állapotegyenletek és pl. a hőkapacitások
hőmérsékletfüggésének felhasználásával minden összefüggése levezethető.

! A termodinamika a rendszereket egyensúlyi állapotjelzőkkel és állapottfüggvé-

nyekkel jellemzi. Ezen termodinamikai függvények és megváltozásaik között anyagi
minőség- és szerkezet-független összefüggéseket vezet le. A III. főtétel segítségével
bizonyos rendszerekre az entrópia abszolút értéke is meghatározható; a többi
állapotfüggvény esetében csak a megváltozások számíthatóak.

! A termodinamika a kváziegyensúlyi folyamat absztrakciójának bevezetésével

képes egyensúlyi adatokból bármely folyamatra (tehát bármely valódi, reális
folyamatra is) kiszámítani az állapotfüggvények adott vég- és kezdőpont közötti
("X=Xvég – Xkezd) megváltozását.

! A termodinamika bizonyos állapotfüggvények (a hozzájuk konjugált egyes

változók állandóan tartása melletti) megváltozásából képes az adott feltételek mellett
lehetséges folyamatok, reakciók végbementeli lehetőségének megitélésére, ezek
lefolyási irányának és egyensúlyi paramétereinek meghatározására. (Pl. a
szabadentalpia függvény "GT,P & 0 összefüggés alapján állandó hőmérséklet és
nyomás melletti folyamatok egyensúlyának — egyenlőség — és a spontán folyamatok,
reakciók irányának — csökkenés — meghatározására.

! Az állapotváltozást jellemző állapotfüggvény változások (állapotfüggvény

jellegüknél fogva) a valódi folyamatokra azonosak az azt helyettesítő kváziegyensúlyi
(egyensúlyi) folyamatokra számított változásokkal. Például egy reális folyamat "S
entrópiaváltozása azonos az azt helyettesítő kváziegyensúlyi folyamat "S
entrópiaváltozásával.

! A termodinamikát jól kiegészíti, a termodinamika megértését elősegíti a

statisztikus fizika (4. fejezet), hiszen e diszciplina éppen azokat a feladatokat tudja
megoldani, amelyekre a termodinamika nem vállalkozott: mikrofizikai adatokból meg
tudja határozni az állapotfüggvények értékeit, a statisztikai törvények alapján
értelmezni és származtatni tudja a II. főtételt, azaz a spontán valódi folyamatok
egyirányúságát.

! Ez a fejezet egy alapfokú bevezető a termodinamikába. A tárgyalás során —

ezt mint annyiszor, most is hangsúlyoznunk kell — nem törekedhetünk, ezért nem is
törekszünk a termodinamika tudományának átfogó és aprólékosan részletekbe menő
tárgyalására, hiszen az egyrészt nyilvánvalóan meghaladná tankönyvünk terjedelmét
és célját, másrészt egy gyakorló mérnök számára ez egyébként is általában
 361

szükségtelen. Mondandónkat úgy építettük fel, hogy egzakt, egyértelműen

körülhatárolt módon, szisztematikusan, de egyúttal a leggyorsabb úton eljuthassunk a
gyakorlati szempontból általunk legfontosabbnak ítélt összefüggésekig.

Gondolatmenetünkben építünk a középiskolai "hőtanban" megismert össze-

függésekre és fogalmakra.



  
5.1. A TERMODINAMIKAI RENDSZEREK
ÁLLAPOTÁNAK, ÁLLAPOTVÁLTOZÁSÁNAK
JELLEMZÉSE

Sokrészecskerendszerekre a rendszert jellemző mikrofizikai mennyiségek értéke

kiátlagolódik. Az átlagértékek egyértelmű kapcsolatba hozhatók közvetlenül mérhető
makroparaméterekkel (pl. T,P) és így a rendszerek makroparaméterekkel jellemez-
hetőek. Egy rendszer adott állapotán a rendszer egyértelmű jellemzéséhez szükséges
és elégséges (ld. 5.2.5. pont) makroparaméterek adott összességét értjük. Egy rendszer
egyensúlyi állapotában a mikrofizikai mennyiségek átlagértéke, azaz a
makroparaméterek időben állandóak; a rendszer egyensúlyi állapotán olyan
makroállapotot értünk, amely makroszkópikusan időben állandó. A rendszer
egyensúlyi állapotában a makroparaméterek a rendszer állapotát jellemző
állapotjelzők. Állapotjelzőként általában közvetlenül mérhető, egyensúlyi
makroparamétert választunk; ilyenek a T hőmérséklet, a P nyomás, a koncentráció
(tipikusan az ni anyagmennyiséggel vagy az xi móltörttel jellemezve). Elméleti célra
sokszor célszerű a rendszerek állapotjelzőiül (sokszor közvetlenül meg nem
határozható) extenzív mennyiségeket is választani; ilyen pl. a V, ni (i = 1…K), U
illetve a V, ni (i = 1…K), S állapotjelző csoport, ahol a i=1 … K a komponensek
számát jelzi.

Nem-egyensúlyi makroszkópikus rendszerekben is mérhető nyomás, hőmérséklet

stb., tehát ezekben is megmérhető a makroparaméterek értéke, — de az az időben
változik; a makroparaméter ilyenkor nem állapotjelző.

Minden, a rendszer termodinamikai állapotától függő makroszkopikus mennyiség

az állapotjelzők egyértelmű függvénye. Ezeket a függvényeket állapotfüggvényeknek
nevezzük. Az állapotfüggvények általában nem mérhetőek közvetlenül, azonban a
termodinamika által kidolgozott összefüggések révén közvetlenül mérhető
mennyiségekből kiszámíthatóak. Tipikus állapotfüggvények az U belső energia [J]
(ld.2.5.5. pontot), a H entalpia [J] (ld.5.2.1.), az S entrópia [J/K] (ld. 4.3. ill. 5.3.2.
pont), a G szabadentalpia és az A szabadenergia (ld. 5.5.1. pontot).

Az adott rendszer állapotjelzői által kifeszített koordinátarendszert állapottérnek

nevezzük. A legegyszerűbb állapottér a (P, V, T) állapottér. A legtöbb egyszerű
termodinamikai rendszer általánosan a (P, V, T, n1, n2, n3...nK) állapottérrel
 362

jellemezhető, ahol az n1, n2, ni...nK az egyes komponensek anyagmennyisége; az

anyagmennyiség helyett a rendszert a komponensek részecskeszámával, móltörtjével
vagy koncentrációjával* is jellemezhetjük. Bár az állapottér paramétereiként célszerű
közvetlenül mérhető állapotjelzőket használni, bizonyos problémák leírásánál — mint
fentebb említettük — vehetjük ezek helyett az állapotjelzők vagy állapotjelzőknek
tekintett állapotfüggvények olyan halmazát, amely az adott rendszert egyértelműen



  
jellemzi. Egy adott rendszer egyensúlyi állapotának egyértelmű jellemzéséhez szüksé-
ges és elégséges paramétereinek számát a Gibbs-féle fázistörvény (ld. 5.2.5. pontot)
határozza meg.

Az adott rendszerre (pl. ideális gázra) megfelelően választott állapottér

(egyensúlyi!) állapotjelzőit összekapcsoló egyenletet állapotegyenletnek nevezzük.
Adott rendszerre a rá felírt állapotegyenletet a rendszer (egyensúlyi) állapotjelzői (az
állapotegyenlet pontosságán belül) mindig kielégítik. Fordítva ez nem igaz: az
állapottér nem minden pontja felel meg adott rendszer esetén egy egyensúlyi
állapotnak.

Állapotváltozáskor az állapottérben az adott állapotváltozásra jellemző megtett

pályát az állapotváltozás útjának nevezzük.

* A termodinamikában a koncentrációt a többkomponensű rendszerek esetében legtöbbször az ún.

móltörttel (jele xi, i=1...K) fejezzük ki. A móltört (3.2. pont)
n N
xi '( K i (+( K i
) (ni* ) (Ni)
i=1 i=1
mindig egynél kisebb szám, melyre fennáll, hogy )xi = 1. Az xi,100 értéket szokták mól-százaléknak
N
is nevezni. Az ni [mol] az anyagmennyiség jele; ni = i . Szokásos koncentráció egység még a
NA
mol
ci . 30 mólkoncentráció.
-dm /
 363

5.1.1. Extenzív állapotjelzők. Az egyszerű termodinamikai

rendszer definíciója. Fajlagos mennyiségek. Homogén,
illetve heterogén rendszerek, fázisok.



  
Az egyszerűség kedvéért tekintsünk egy olyan elszigetelt sokrészecskerendszert,
amely két, önmagában is igen sok részecskét tartalmazó alrendszerből áll!

Az ilyen rendszer V térfogata makroszkópikus paraméter, amely nyilvánvalóan az

alrendszerek, két alrendszer esetén ezek V1 és V2 térfogatának összege.

Egy termodinamikai rendszerben általában többfajta részecske található: különböző

elemek atomjai, molekulák, ionok, elektronok, stb. A rendszerben az egymástól
függetlenül* létező anyagfajtákat a rendszer komponenseinek nevezzük. Ha a
rendszer K komponensből áll, a rendszert alkotó különböző komponensek
N1,N2...Ni...NK részecskeszámai az alrendszerekben található mikrorészecskék
számának összegei. Két alrendszer esetén:

N1 = N11 + N12
N2 = N21 + N22
.
.
.
NK = NK1 + NK2

ahol az első index a komponenst, a második az alrendszert jelzi. A részecskeszámok

helyett a rendszer komponenseinek anyagmennyiségével (mólszámával), ni
(i=1,2,...,K) is jellemezhető. A továbbiakban mi általában az ni–vel való leírást
alkalmazzuk. Ugyancsak használható a komponensek móltörtje is (ld. 3.2. pont).

Ugyanez mondható el a rendszer energiájáról, entrópiájáról is.

Azokat az állapotjelzőket, amelyek értéke egy összetett rendszer

egészére a rendszert alkotó alrendszerekre jellemző értékek összege,
azaz amelyek additívek, extenzív állapotjelzőknek nevezzük.

Nagyon fontos tapasztalat, hogy igen sok valódi rendszer viselkedése

egyensúlyi állapotában egyértelműen jellemezhető a

V,N1,N2,...,NK, és U (5.1a)

* A komponensek száma nem mindig egyezik meg a rendszerben lévő összes anyagfajta számával. Egy
vizes NaCl oldat kétkomponensű annak ellenére, hogy benne Na+, Cl- és H2O fordul elő. A Na+ és Cl-
ionok száma ugyanis a NaCl = Na+ + Cl- reakcióegyenlet miatt nem független!
 364

illetve a*
V,N1,N2,...,NK és S (5.1b)

állapotjelzőkkel, ahol U a rendszer belső energiája (ld. 2.5.5. pontot), S pedig az

entrópia (ld. 4.3. pontot).



  
Azokat a fizikai rendszereket, amelyek egyértelműen jellemezhetőek a
V1, N1, N2 ,...,NK és U (vagy S) extenzív állapotjelzőkkel, egyszerű
termodinamikai rendszereknek (rövidítve ETR–nek) nevezzük.**

A termodinamika általános volta itt is megnyilvánul: az U(S,V,N,...) függvény

függvényalakjának konkrét ismerete nem szükséges ahhoz, hogy az egyes termodi-
namikai mennyiségek között általános kapcsolatokat írhassunk fel.

Ha az alrendszerek (pl. az (1) és a (2) alrendszer) egymással egyensúlyban

vannak, akkor V1,N11,N21,...,NK1,U1, illetve V2,N12,N22,...,NK2,U2 értéke időben is
állandó. Ellenkező esetben a rendszerben olyan folyamatok indulnak meg, amelyek az
egyensúlyi állapot beállására vezetnek.

Az extenzív mennyiségekbõl fajlagos vagy moláris mennyiségeket származ-

tathatunk. A fajlagos mennyiségek két extenzív állapotjelző hányadosából adódnak. A
fajlagos mennyiségekre nem áll fent az extenzív mennyiségekre jellemző additivitás;
tehát a fajlagos ill. moláris mennyiségek nem extenzívek. Ilyen fajlagos mennyiség pl.
a fajlagos térfogat, a móltérfogat, a sűrűség, a részecskesűrűség stb.

A moláris mennyiségek 1 mol anyagra vonatkoznak; jelük Xm, ahol a kis m alsó
index utal a mennyiség moláris jellegére. Moláris mennyiségek pl. az
V
Vm = n [m3 /mol]), Um [J/mol], Gm [J/mol], Sm [J/K.mol] stb. (szögletes zárójelbe a
mennyiségek mértékegységeit tettük). Az X extenzív mennyiségekkel való kapcsolatot
X U
az Xm = n , pl. Um = n stb. típusú kifejezések adják meg.

A fajlagos mennyiségek igen fontosak a heterogén termodinamikai rendszerek

leírásában.Segítségükkel definiálható a fázis fogalma:

* A továbbiakban látni fogjuk, hogy az U és S mennyiségek közül bármelyik használható.

** Másszóval: az egyszerű termodinamikai rendszer egyensúlyi állapotának jellemzésére a felsorolt

(vagy a helyettük bevezetett) állapotjelzők halmaza szükséges és elegendő. (Ld. 5.2.2. pontot).
Az egyszerű termodinamikai rendszerek tehát csak töltetlen, mágneses momentummal nem ren-
delkező részecskéket tartalmazhatnak, makroszkopikus tartományban homogénnek kell lenniük és olyan
méretűeknek, hogy a rájuk ható felületi hatások is elhanyagolhatóak legyenek (tehát pl. a felületi
feszültség miatti energiaváltozásokat is elhanyagolhatjuk). Az is szükséges továbbá, hogy rájuk külső
erőterek (elektromos, mágneses vagy gravitációs) ne hassanak. Vannak bonyolultabb rendszerek, ahol
további extenzív állapotjelzők (pl. a q elektromos töltés, az anyag A felülete stb.) bevezetése is
szükséges. Némely esetben célszerű az itt említettek helyett más extenzív állapotfüggvények vagy az
intenzív állapotjelzők (ld. 5.1.2. pontot) bevezetése (ld. az 5.1.2. pont erre vonatkozó megjegyzését).
 365

A termodinamikai rendszer olyan, egymással egyensúlyban álló

alrendszereit, amelyeknek legalább egy fajlagos mennyisége a két
alrendszer határán (a határoló felületre, az ún. fázishatárokra merőle-
gesen) ugrásszerűen változik, a rendszer fázisainak nevezzük.

A legegyszerűbb példa erre pl. az egyensúlyban lévő jég és víz fázis, ahol a



  
határfelületen a sűrűség változik ugrásszerűen. Külön fázist képeznek általában a
különböző anyagmódosulatok (pl. 12(32(4 Fe stb.) is.

Homogén rendszerek azok a rendszerek, amelyek tulajdonságai helytől füg-

getlenek. Homogén rendszerekben csak egy fázis van. Homogén rendszer például a
folyékony halmazállapotú víz. Bizonyos feltételek mellett a rendszerek homogenitása
megszűnhet (a rendszer heterogénné válik) és ugyanannak a komponensnek
különböző fázisai jöhetnek létre. Például télen a tavak felületén egy szilárd halmaz-
állapotú fázis: jég jelenik meg.

Azok a folyamatok, amelyekben állandó kémiai összetétel mellett új fázisok je-

lennek meg, vagy tűnnek el, illetve a meglevő fázishatárok megváltoznak, a fázis-
átalakulások. Fázisátalakulás pl. az olvadás, a párolgás, de a ferromágneses ill. ferro-
elektromos fázisok megjelenése is. A fázisátalakulásokat két csoportra osztjuk:
elsőfajúnak nevezzük azokat a fázisátalakulásokat, amikor a rendszer úgy vesz fel ill.
ad le hőt, hogy a fázisátalakulás során a rendszer hőmérséklete nem változik (ilyen pl.
az olvadás, a párolgás, a szublimáció, kristályosodás, módosulatok egymásba
alakulása, stb.). A hőmérséklet megváltozása nélkül felvett (leadott) hő az
állapotváltozásra jellemző és sokszor látens hőnek nevezzük; a "látens" jelzővel arra
utalunk, hogy a hőcsere ez esetben nem jár hőmérsékletváltozással. Az összes többi
fázisátalakulás másodfajú.

5.1.2. Intenzív állapotjelzők. A termodinamika 0. főtétele

Az eddigiek során, az 5.1.1. pontban felsoroltakon kívűl másfajta, (ún. intenzív)

makroszkópikus állapotjelzőkkel is találkoztunk, nevezetesen a P nyomással és a T
hőmérséklettel és a #i kémiai potenciállal. Bár ezek a mennyiségek egy absztrakt,
elméleti termodinamikában a fentiek szerint nem szükségesek egy egyszerű
termodinamikai rendszer leírásához, a gyakorlatban igen gyakran használjuk őket,
mivel jelentősen leegyszerűsítik a termodinamikai egyensúlyi állapotok leírását.

! Ha egy két alrendszerből álló zárt rendszer alrendszerei között egy energia-
áramlást lehetővé tevő fal van és a rendszer egyensúlyban van, a két alrendszer
hőmérséklete megegyezik: T1 = T2, sőt ezek megegyeznek az általuk alkotott teljes
rendszer Te egyensúlyi hőmérsékletével is (T1 = T2 = Te). Ez axiómaként tekinthető,
hiszen éppen ezt használtuk fel a hőmérséklet definiálása során (ld. a 3.2. pontot). Az
állítás származtatható a termodinamika II. főtételéből is: a dS = 0 egyensúlyi
feltételből és az egyensúlyi hőmérséklet termodinamikai definíciójából (ld. (5.31)
egyensúlyban lévő rendszerekre az állítás következik.
 366

! Hasonlóképpen, ha a két alrendszer között egy elmozdítható fal (dugattyú)

található, akkor egyensúlyban ennek a falnak mindkét oldalára a részecskeütközések
következtében átlagosan ugyanakkora erő hat, hiszen ellenkező esetben a fal nem
lehetne egyensúlyban. Vagyis egyensúlyban a két alrendszer nyomásainak is meg kell
egyezniük, és ezek egyúttal megegyeznek a teljes rendszerbeli egyensúlyi nyomással



  
is, tehát P1 = P2 = Pe.

! Ha pedig pl. két, egy (vagy több komponensre) a részecskeáramlást lehetővé

tevő szigeteléssel elválasztott alrendszerben egy (vagy több) adott komponens
koncentrációja eltér, — közöttük anyagáram indul meg, (az eredő anyagáram iránya
a nagyobb koncentrációjú alrendszerből a kisebb koncentrációjú felé irányul), mely az
egyensúly elérésekor kiegyenlítődik. Egzakt leírásban a koncentrációk helyett
általában a #i kémiai potenciálokat kell bevezetni: lehetséges olyan rendszer, ahol az
alrendszerek közös komponenseinek koncentrációi az egyes alrendszerekben
azonosak, mégis van anyagáram.* Az anyagáramsűrűség általános esetben ugyanis
nem a koncentráció gradienssel, hanem a kémiai potenciál gradiensével van
kapcsolatban: a részecskék makroszkópikus eredő áramsűrűsége arra irányul, ahol
kisebb azok kémiai potenciálja. A makroszkópikus folyamat az összes olyan kom-
ponens kémiai potenciáljának kiegyenlítődéséig folyik, amelyikre a szigetelés átjár-
ható, azaz amíg minden ilyen komponensre nem állnak fenn a

#11 = #12 = #13 ...

#21 = #22 = #23 ...
5
5
5
#K1 = # K2 = # K3 ...

egyenlőségek. A #i az i-dik komponens kémiai potenciálja. (Az első index az

i=1,2,...,K-dik komponensre, a második (a fázisra) vonatkozik.) A kémiai potenciálok
kiegyenlítődése tehát az alrendszerek között (az aktuális komponensekre) az
anyagmennyiségek transzportjával jár, és ennek során változik az alrendszerek belső
energiája is. A kémiai potenciál egy lehetséges definícióját ezért a

dU = ) #idni i = 1,2...K (5.2a)

i
alapján a
8<U;
#i = 7 : i = 1,2...K (5.2b)
6<ni9V,S,n
j=i
egyenlet adja, ahol V a teljes rendszer térfogata.

* Például, ha a nem közös komponensekkel (pl. a különböző oldószerekkel) a kölcsönhatások az egyes

alrendszerekben különbözőek.
 367

Valamely egy-, vagy többkomponensű rendszer adott komponensének

#i kémiai potenciálja* az a fizikai mennyiség, amely állandó V és S
mellett megadja a rendszer belső energiájának megváltozását, ha az
illető komponens anyagmennyisége dni-vel megváltozik (miközben a
többi komponens anyagmennyisége állandó marad).



  
A kémiai potenciál SI egysége: J/mol, tehát a kémiai potenciált a továbbiakban moláris
mennyiségként* definiáljuk. Ha ettől eltérünk, akkor arra mindig utalunk.

! Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy

Azokat az állapotjelzőket, amelyek értéke egy egyensúlyban lévő össze-

tett rendszer minden alrendszerében azonos kell, hogy legyen
(feltételezve, hogy a rendszerben az alrendszerek közötti szigetelés a
megfelelő kiegyenlítődést lehetővé teszi),
intenzív állapotjelzőknek nevezzük.

Ilyen intenzív állapotjelzők pl. a T, a P és a #i (i = 1,2...K) kémiai

potenciálok. Az intenzív állapotjelzők nem additívak.**

A fenti definícióban két nagyon fontos kitétel van. Ezek közül az első az, hogy a
rendszer egyensúlyban van. Amennyiben a vizsgált rendszer nemegyensúlyi állapot-
ban van, akkor az intenzív állapotjelzők értéke helyről helyre különbözhet, sőt az is
előfordulhat, hogy ezek egyáltalán nincsenek értelmezve! Amennyiben a rendszer
alrendszerei elég nagyok (elég sok részecskét tartalmaznak) ahhoz, hogy a statisztikus
ingadozások elhanyagolhatóak legyenek, és ezek az alrendszerek lokálisan az
egyensúlyhoz közeli állapotban vannak, úgy az intenzív állapotjelzők minden
alrendszerben értelmezhetőek, de az egész nemegyensúlyi rendszerre nem adhatóak
meg egy értékkel, csak eloszlásukkal. Ez az eset pl. egy fűtött szobában, ahol a
hőmérséklet a hely függvényében változik: a fűtőtest közelében magasabb, az
ablakoknál alacsonyabb. Ha pedig ezen feltételek valamelyike nem teljesül, vagyis az
alrendszerek vagy túl kicsik, vagy pedig távol vannak az egyensúlyi állapottól, akkor
az intenzív állapotjelzők nem értelmezhetőek. Például egy darab molekulának a
"hőmérsékletéről" nem beszélhetünk, és hasonlóképpen nem beszélhetünk
hőmérsékletről egy azonos nagyságú és irányú sebességgel mozgó részecskékből álló
részecskesugár esetén sem.

* Ld. az 1.2.2. pontot, részletesebben pedig az 5.2.2. pontot, és az (5.102) definíciót is. A kémiai
potenciálokat minden egyes rendszerben (alrendszerben, fázisban), minden komponensre egy

#i (i=1,2...K) adatsorral kell megadni. Fizika könyvekben elterjedtebb a #'i = 7

8 <U ;
:
6<Ni9V,S,N
j=i
részecskeszámra vonatkozó definíció. Mi itt és a továbbiakban általában a kémiai, fizikai kémiai
igényeknek jobban megfelelő, anyagmennyiségre vonatkozó moláris definíciót használjuk. Kivételt
képez a >F Fermi energia (5.128) definiciója.

** Ha pl. az egyik szoba hőmérséklete T és a másiké T > T , akkor a két szobát összenyitva az
1 2 1
egybenyitott helyiség hőmérséklete nem T1 + T2.
 368

Ugyancsak fontos feltétel az, hogy az alrendszerek közötti szigetelés átjárható

legyen az intenzív állapotjelzőnek megfelelő fizikai mennyiség transzportja*
számára. Ellenkező esetben az intenzív állapotjelzők az egyes alrendszerekben nem
feltétlenül azonos értékűek. Így pl. a hőmérsékletek kiegyenlítődése csak akkor mehet



  
végbe, ha a szigetelés a belső energia áramlását lehetővé teszi, hasonlóképpen a
nyomás kiegyenlítődése csak a mechanikai kölcsönhatásokat lehetővé tevő szigetelés
(pl. egy elmozdulásra képes dugattyú, membrán stb.), a komponens-koncentrációk
kiegyenlítődése pedig csak a megfelelő komponenst(-eket) (esetleg szelektíven)
átengedő fal, membrán esetében mehet végbe.

Ha az alrendszerek közötti szigetelést jellegét megváltoztatjuk, akkor a rendszer

állapota nem-egyensúlyivá válhat. Legyen pl. egy, a hőt jól vezető és pillanatnyilag
rögzített dugattyúval elválasztott edény két felében különböző hőmérsékletű és nyo-
mású gáz! Ha a rendszert magára hagyjuk, akkor a két térfélben levő gázok hőmér-
séklete kiegyenlítődik és beáll egy termikus egyensúlyi állapot; az alrendszerek
nyomása ugyanakkor nem tud kiegyenlítődni: a két alrendszer nincs mechanikai
egyensúlyban. Ha a dugattyú rögzítését feloldjuk, ez az egyensúlyi állapot megszűnik
és hosszabb-rövidebb idő múlva egy új egyensúlyi állapot alakul ki, amelyben már
nem csak a hőmérsékletek, de a nyomások is egyenlőek lesznek. Az új egyensúlyi
hőmérsékletek ugyanakkor esetleg már mások lesznek, mint a dugattyú rögzített
állapotában voltak.

Szeretnénk még egyszer hangsúlyozni, hogy az extenzív állapotjelzők megadása

egyértelműen meghatározza a termodinamikai rendszerek egyensúlyi állapotát, ezért
az intenzív állapotjelzők bevezetésére szigorúan elméleti szempontból nincs szükség.
(Az összes intenzív állapotjelző kifejezhető ugyanis az extenzív állapotjelzők parciális
deriváltjaival, ld. 5.2.2. pont.) A termodinamika tanulmányozása során azonban a
gyakorlatban sok mindent sokkal egyszerűbben érthetünk meg, illetve számíthatunk ki
az intenzív állapotjelzők segítségével, mint ha csupán az extenzív mennyiségeket
használnánk.

Így pl. az intenzív állapotjelzőkkel kifejezett egyensúlyi feltételeket szubjektíve is

jobban érezzük az extenzív állapotjelzőkkel kifejezett egyensúlyi feltételeknél. Éppen
ezért a P,T, #i-kkel (ill. a nem egyszerű termodinamikai rendszernél további intenzív
állapotjelzőkkel, pl. a ? elektromos potenciál, 4 felületi feszültség stb.) kifejezett
egyensúlyi feltételeket természetes egyensúlyi feltételeknek nevezzük. Azt, hogy a
termodinamikai egyensúly szükséges feltétele az alábbi

*
állapotjelző jele T P #i
megfelelő fizikai U p n anyagmennyiség
mennyiség (belső energia) (impulzus)
Megjegyzés: Egy adott fizikai mennyiség transzportjának áramsűrűségét a 3.9. pontban definiáltuk.
 369

T1 = T2 = T3 = ... (5.3a)

P1 = P2 = P3 = ... (5.3b)



  
#i1 = #i2 = #i3 = ... (5.3c)
.
.
.

(i = 1,2...K)

egyenletek teljesülése, — a termodinamika nulladik főtételének nevezzük. (Az

(5.3a,b) egyenlet indexei és az (5.3c) második indexei az 1,2,3... fázisra (alrendszerre)
vonatkoznak).

5.1.3. Az ideális, illetve reális gáz állapotegyenletei

Az előző pontban említettük, hogy a konkrét számításokhoz szükséges az állapot-

jelzők közötti konkrét kapcsolatot kifejező függvényalak ismerete. Egyszerűbb rend-
szereknél (pl. gázok, egyszerű folyadékok) ez általában az állapotegyenlet, amely
három intenzív állapotjelző függvénykapcsolatát írja le konkrét rendszer egyensúlyi
állapotára.

! Az ideális gáz állapotegyenlete n mol anyagmennyiséget, ill. N részecskét

tartalmazó gázra a

N
PV = NkBT = N NA kBT = n RT (5.4a)
A
ill. 1 mol gázra a
PVm = NAkBT = RT (5.4b)

egyenlet, mely egyúttal az ideális gázt definiáló egyenlet (ld. még a 3.2. pontot) is. Az
(5.4) függvénykapcsolat egy P, V, T független változó hármassal kifeszített koor-
dinátarendszerben (állapottérben) egyensúlyi állapotfelületekkel ábrázolható (5.1.
ábra).
 370



  
5.1. ábra. Ideális gáz f(P,V,T) állapotterek adott tartományának (PV)T
izoterm, (PT)V izoszter és (TV)P izobár állapotfelületei.

Az (5.4) egyenlet szerint az ideális gáz leírására két független változó szükséges, a
harmadik ezektől függ. Az 5.1. ábrán ábrázolt térbeli állapotfelületnek, a koor-
dinátasíkokkal párhuzamos metszetei külön nevet kaptak. Így a (P,V)T metszeteket
izotermáknak, a (T,V)P metszeteket izobároknak, végül a (P,T)V-t izosztéráknak,
vagy izochor metszeteknek nevezzük. A P,V,T azon függvénykapcsolatait, amelyek
hőszigetelt (DQ=0) gázrendszerre érvényesek, adiabatáknak nevezzük. A zárójelek
mellett feltüntetett alsó indexek az állandóan tartott (izo-) paramétert jelölik. Az
izoterm, izobár stb. állapotváltozásokról ld. az 5.2.4. pontot.

! Az ideális gázra fennáll, hogy U belső energiája csak a rendszer T hőmérsékle-

tének függvénye, azaz

U (ideális gáz) = U(T) (5.5a)*

(dU)T = 0 , ("U)T = 0 (5.5b)*

A (5.5b) egyenleteket az

1 1 N 1
U = fSF 2 N kBT = fSF 2 N NA kBT = fSF 2 n RT (ld.(4.79))
A

alapján egyszerűen beláthatjuk.

* Ebből a számunkra egy később fontos, csak az ideális gázra érvényes

8<U; = 0 (5.5c)
6<V9T
egyenlet is következik. Az (5.5) egyenletek nyitott folyamatokra (ld. 5.1.4. pontot), tehát nemcsak
körfolyamatokra is érvényesek.
 371

! A reális gázokra csak anyagi minőségtől függő állapotegyenlet írható fel;

jelenleg több mint 150-féle ilyen állapotegyenletet ismertet az irodalom, ezek túl-
nyomó többsége empirikus. A legismertebb, de nem túlságosan pontos a van der
Waals által 1871-ben javasolt egyenlet, amely 1 mol gázra:



  
8 a;
7P + 2 :( Vm–b) = RT (5.6)*
6 Vm9

Az egyenlet kvalitatíve egyszerűen indokolható: a reális gázok molekulái nem

tekinthetőek pontszerűnek; a molekulák kiterjedése miatt a mozgásuk szempontjából
számításba vehető térfogat tehát kisebb Vm-nél, mondjuk (Vm–b). A b állandó van der
16@r3
Waals szerint b = 3 NA tehát a gömbalakúnak vett molekulák össztérfogatának
RT
négyszerese.** Ha csak ezt a korrekciót vennénk figyelembe, a nyomás P = V –b
m
lenne. A nyomás azonban a reális gázoknál a molekulák között fellépő, a
részecskesűrűséggel arányosan növekvő pár- kölcsönhatás, miatt ennél kisebb. E
8 a;
kölcsönhatást van der Waals egy 7– 2 : taggal*** vette figyelembe, ahol ‘a’ egy
6 Vm9
arányossági tényező:

RT a
P = (V –b) 2
m Vm
azaz
a
(P + 2 ) (Vm–b) = RT
Vm

Az 5.1. táblázat néhány reális gáz a,b állandóit tartalmazza. A van der Waals
egyenlet pontatlansága ellenére tájékozódási célra igen hasznos, mert az egyensúly
körül folyadékállapotra is alkalmazható.

* n mol gáz esetén az (5.6) helyett az állapotegyenlet alakja:

2
8P + n a2 ; (V – nb) = n RT (5.6a)
6 V9
** Az ütközési hatáskereszmetszetnél figyelembe veendő sugár 2r (ld. a 3.5.pontot).

*** Ha a gázrészecskék között kölcsönhatás van (ettől a 3.3.1. pontban eltekintettünk), akkor a fal
közvetlen közelében a fal felé mozgó részecskékre ható kölcsönhatából fakadó erő egyoldalú, csökkenti
e részecskék sebességét, ezáltal impulzusát és így a falra ható nyomást. Az egy részecskére ható
N 1
kölcsönhatás egyenesen arányos az részecskesűrűséggel (tehát A ). Mivel a fal felé tartó részecskék
V V
1 1
száma is A (ld.3.3.1.pontot), a kölcsönhatásból származó nyomáscsökkenés A 2 .
V V
 372

5.1. táblázat. Különböző anyagok van der Waals állandói (ld. (5.6) képlet)

a b
Név Képlet Pa· m6 m3
·103 mol2 ·10–6 mol



  
Ammónia NH3 422 37,1
Argon Ar 135,5 32,0
Széndioxid CO2 366 42,86
Széndiszulfid CS2 1125 72,6
Szénmonoxid CO 147 39,5
Széntetraklorid CCl4 2000 128,1
Klór Cl2 634 54,2
Helium He 3,46 23,8
Hidrogén H2 24,5 26,5
Neon Ne 21 16,7
Nitrogénmonoxid NO 146 28,9
Nitrogén N2 137 38,7
Oxigén O2 138 31,86
Kéndioxid SO2 686 56,8
Víz H2O 554 30,5

5.1.4. Állapotváltozások, mint folyamatok. Állapot-

függvények (" "X) megváltozásának számítása
kváziegyensúlyi folyamatokkal.

Ha az egyensúlyi rendszert a megfelelően választott állapottér valamely tetszőleges

(1) egyensúlyi pontjából egy tetszőleges (2) egyensúlyi pontba visszük, akkor
megváltoztatjuk a rendszer állapotát: állapotváltozás történik.

Állapotváltozást csak állapotváltozási folyamat(-ok) (termodinamikai folyamat(-

ok)) eredményezhetnek. Ennek során (a feltételektől függően) a rendszer és
környezete (vagy két alrendszer) között (előjeles) munkavégzés (W, DW) és/vagy
hőcsere (Q, DQ) és/vagy anyagmennyiség transzport ("n, Bn) kell, hogy történjen.

A W, DW, Q, DQ és az anyagmennyiség megváltozása, előjeles mennyiségek. Az

előjelre vonatkozó megállapodás a következő: pozitív a rendszerrel közölt hő, a
rendszeren végzett munka, a rendszer anyagmennyiség-tartalmát növelő
anyagtranszport; negatív a rendszer által leadott hő, a rendszer által végzett munka és
a rendszer anyagmennyiségét csökkentő anyagtranszport.

A munkavégzés a hőcsere, az anyagtranszport útfüggő fizikai mennyiségek

(útfüggvények). Ez azt jelenti, hogy a W, DW, Q, DQ illetve a "n, Bn értéke (és
előjele) nemcsak a kezdeti és végállapot, hanem az (állapottérbeli) út függvénye.
 373

Pl. eltérő a kváziegyensúlyi térfogati munka értéke a (P1,T1,V1) és (P2,T2,V2) pontok

között izoterm illetve adiabatikus, majd izochor folyamat esetében, de eltérő a
térfogati munka, ha reális, illetve kváziegyensúlyi (egyensúlyi) úton (folyamatban)
végezzük (ld. alább, ld. az 5.3. ábrát és ld. az 5.3.1. pontot). Az útfüggvények tehát
nem állapotfüggvények, megváltozásuk nem fejezhető ki a végállapot és a kezdeti
állapot valamilyen különbségével; emiatt a DW elemi munka és a DQ elemi hőcsere



  
felírásában a D jel (a ‘d’ helyett) azt jelzi, hogy e függvények elemi megváltozása nem
teljes differenciál (ld. 5.1.5. pontot) .

! Az állapotváltozás megváltoztatja az állapotfüggvények értékét, de az

állapotfüggvények infinitezimális megváltozása dX teljes differenciál független az
úttól.

! Valódi (reális) termodinamikai folyamat (tehát a reális állapotváltozás is)

csak a folyamatot létrehozó termodinamikai hajtóerőre jellemző intenzív
makroparaméterek véges különbségének hatására zajlik le. Például térfogati
munkavégzéshez, ld. 2.3.6. pontot (pl. a súrlódási és dugattyú gyorsítási munka miatt)
"
a rendszer Pe = P egyensúlyi nyomása és a Pext külső nyomás között véges kü-
lönbségnek kell lennie. (Emlékeztetőül, ld. 2.3.6. pont, a térfogati munka képletében
általános esetben mindig a külső nyomás szerepel: DWtérf = –Pext dV.) Hasonlóképpen
hő közléshez véges "T = Text–T hőmérsékletkülönbség, részecske transzporthoz véges
"#i kémiai potenciálkülönbség szükséges.

Reális, valódi folyamatok, állapotváltozások mindig csak véges "T,

"P, "#i stb. különbségek hatására zajlanak le.

! Kváziegyensúlyi állapotváltozás (folyamat). Ha azonban "T, "P, "#i nem

nulla, hanem tetszőlegesen kicsiny, akkor a folyamatok (ha lassan is) lezajlanak.
Mivel a kicsinél mindig van még nullától eltérő még kisebb, — a folyamat jellemzője,
hogy

"
"T $ 0, Text $ Te = T = TR (5.7a)

"
"P $(0, Pext $ Pe = P = PR (5.7b)

"#i($(0, #i(ext) $ #i (5.7c)

Mivel a Text-tel tetszés szerint megközelíthetjük T-t stb., az ilyen folyamatok a

rendszer egyensúlyi intenzív állapotjelzőivel (T = TR-el ill. P = PR-el) is leírhatóak; az
ilyen folyamatokat külön névvel illetjük: kváziegyensúlyi állapotváltozásoknak,
folyamatoknak (sőt sokszor pongyola szóhasználattal "egyensúlyi
állapotváltozásoknak") nevezzük őket. A fentiekben és később is, az e alsó indexszel a
 374

rendszer kváziegyensúlyi (egyensúlyi) nyomására, hőmérsékletére utaltunk.* Az olyan

környezetet, amely a rendszerrel azonos (vagy attól csak infinitezimálisan eltérő)
hőmérsékletű és a hőcsere során hőmérséklete (nagy hőkapacitása miatt) állandó
marad, hőtartálynak nevezzük.



  
1. Példa. A kváziegyensúlyi térfogati munka (5.8).

Írjuk fel az 5.2. ábrán ábrázolt folyamatban a külső (ext-tel jelzett)

nyomás rendszeren végzett munkáját:

Wtérf = –Pext · A·(x2–x1) = –Pext · A·"x = –Pext·"V (5.8a)

Ha Pext nem állandó, akkor

D Pext dV
Wtérf = – C (5.8b)

A kifejezés infinitezimális alakja

DWtérf = –Pext dV (5.8c)

5.2. ábra. A térfogati munka levezetéséhez. Az A felületű dugattyú x1 kezdeti

helyzetből az x2 véghelyzetbe mozdul, miközben a Pext külső nyomás a PR
rendszer nyomás ellenében a rendszeren munkát végez.

Figyeljünk fel a negatív előjelre: ha a külső erő a rendszeren végez munkát,

akkor "V < 0 ("x < 0), azaz a térfogatváltozás negatív. A rendszeren végzett
munka megállapodás szerint pozitív kell, hogy legyen, ezért a kifejezés elé
negatív előjelet kell írni! A "xA = "V a térfogati munkavégzés során
bekövetkező "V térfogatváltozás. Ha a külső és a rendszer közötti
(Pext – P = "P) nyomáskülönbséget tetszés szerinti kicsinyre választjuk,
akkor Pext tart P–hez és ilyenkor a Wtérf kifejezésébe a rendszer P állapotjelző-

* Az e indexet mindig kitesszük, ha az egyensúlyi állapotra vagy a kváziegyensúlyi folyamatra

félreértések elkerülése végett utalnunk kell.
 375

je, írható; ezzel eleget tettünk a kváziegyensúlyi folyamat esetünkre előírt

(5.7b) kritériumának; így a munkavégzés kváziegyensúlyi kifejezéséhez
jutunk:

D PdV
Wtérf = – C (5.8d)



  
g

ahol az integrál az állapottérben kijelölt g görbe menti vonalintegrál; a Wtérf

útfüggvény; Infinitezimális alakban:
DWtérf = –PdV (5.8e)

A DWtérf a differenciális térfogatváltozáshoz tartozó elemi térfogati mun-

ka jele, és sohasem állítható elő a vég- és kezdeti állapot különbségéből: a
térfogati munka nem konzervatív!

2. Példa. A kváziegyensúlyi hőcsere. A hőcsere (melegítés, hűtés)

kváziegyensúlyi lefolytatása céljából hőtartályok sorozatát használjuk, melyek
Text hőmérséklete a hőcsere folyamán végig közel egyenlő (E) a rendszer
(melegítés, hűtés közben folytonosan változó) pillanatnyi, aktuális TR=T
hőmérsékletével. Ez azt jelenti, hogy a kváziegyensúlyi hőcsere során
folytonosan biztosítanunk kell, hogy Text E T legyen!

Vagyis egy (képzeletbeli, számításokhoz szükséges fiktiv) kváziegyensú-

lyi hőcsere folyamatban, P=állandó mellett

(DQ)e = cP mdT (5.9a)

ill. (m-t és cP-t hőfokfüggetlennek véve)

T1
(Q)e = mcP D
C dT = mcP (T2 – T1) (5.9b)
T2

ahol a folyamat során mindig fennáll, hogy T=Text.

! Az állapotfüggvények állapotváltozások során történő megváltozása

(állapotfüggvény jellegük miatt, ld. 5.1.5. pontot) csak a vég- és kezdeti állapot
függvénye ("X=Xvég – Xkezdet). A "X értéke tehát útfüggetlen kell, hogy legyen. A
(Xvég – Xkezdet) megváltozás csak folyamatok (hőcsere, munka) eredménye lehet, a
"X értékének kiszámításához tehát ki kell számítani az (1) $ (2) állapotváltozási
folyamathoz szükséges útfüggő munkát és/vagy hőcserét.
 376

Ennek során láthatóan három problémát kell megoldanunk: a) a cél eléréséhez

szükséges folyamatok számításait valamilyen állapottérbeli út mentén kell elvégezni,
— az ehhez szükséges függvények (pl. ? = ? (P,T,V)) azonban csak egyensúlyi
állapotokban állnak rendelkezésünkre; b) a reálisan lefolyó folyamatok azonban nem
egyensúlyi pontok sorozatán át folynak le: azokhoz véges "T, "P, "#i különbségek



  
kellenek. A problémát az 5.3. ábrán érzékeltettük. c) Sokszor (ld. pl. 5.3.2. vagy az
5.5. pontokat) azt is szükséges tudnunk, hogy mekkora egy állapotfüggvény
megváltozása egy reális folyamatban.

5.3. ábra Reális izoterm expanzió (lépcsős a–görbe), kompresszió (lépcsős

b–görbe); ugyanez fiktív kváziegyensúlyi folyamatban (c–görbék). Az (a)
ill. (b) görbén a lépcsők a reális folyamathoz szükséges véges nyomás-
változásokhoz tartoznak, — természetesen tetszésszerinti finomításuk a (c)
görbét közelíti.
(Reális folyamatot szabatosan nem lehet grafikusan ábrázolni, hiszen pl.
az állapottérben nem lehet Pext értékeit bejelölni. Az ábra kizárólag
didaktikai célokat szolgál.)

Mindhárom problémát megoldhatjuk, ha :

A számítást egy fiktív, képzeletbeli úton, kváziegyensúlyi

folyamatban, egyensúlyi állapotok sorozatán át végezzük.

mert

A kváziegyensúlyi folyamatban kapott "X (dX) állapotfüggvény

változás (adott vég- és kezdeti állapot esetén) azonos bármely más (pl.
tetszés szerinti valódi reális) uton, folyamatban bekövetkező
állapotfüggvényváltozással, hiszen az állapotfüggvények megváltozása
útfüggetlen (ld. 3. Példát).
 377

3. Példa. A 4. fejezetből (4.31) is ismert (de az 5.3.2. pontban erről még

részletesebben beszélünk), hogy az entrópia változás

$DQ'
dS ! # T & (5.10a)
" %e



  
( (
definíciószerűen a kváziegyensúlyi hőcsere és a hőcseréhez tartozó Te = TR = T
egyensúlyi hőmérséklet függvénye, ahol TR a rendszer egyensúlyi hőmérsék-
letére utal. Számítsuk ki (S értékét egy hőközlési folyamatra először
kváziegyensúlyi folyamatban. Használjuk fel a 2. Példa gondolatmenetét!
Mivel (DQ)e = TdSe és (DQ)e számítását (5.9) -ben elvégeztük

(DQ)e dT
TdSe = T = cPm T (5.10b)

T2
T2
(S = cPm *
) dlnT = cPm ln T1 (5.10c)
T1

Azonos vég- és kezdeti állapot között bármely folyamat entrópiaváltozása

ugyanakkora, hiszen az S állapotfüggvény. Ha (S értékét fenti módon,
kváziegyensúlyi folyamatra kiszámoltuk, — ez a (S érték bármely (azonos
vég és kezdeti állapot között lefolyó reális folyamatra is azonos lenne).

Ez a gondolatmenet minden állapotfüggvényre érvényes és értelemszerűen

átvihető.

+ Az állapotváltozásokat külínbíző módokon csoportosíthatjuk. Megkülönböztethe-

tünk:

+ Körfolyamatokat ill. nyitott* folyamatokat

Körfolyamatban a rendszert egy adott kezdőpontból valamilyen úton ismét a

kezdőpontba visszük. Másszóval: körfolyamatnak az olyan folyamatokat
nevezzük; melyeknél a rendszer mindenkori állapotát ábrázoló pont az
állapottérben zárt görbét ír le.

Nyitott folyamatok azok, amelyek nem körfolyamatok (ilyen pl. egy izoterm
expanzió).

+ Valódi (reális) és kváziegyensúlyi folyamatokat (ld. alább).

+ Izoterm, izobár, adiabatikus stb. folyamatokat.

* Nem tévesztendő össze a "nyílt" folyamatokkal, ld. 5.5. pont.

 378

5.1.5. Az állapotfüggvények ill. útfüggvények

általános tulajdonságai, matematikai jellemzése



  
E pontban egzakt matematikai leírást adunk az eddig főleg fizikai szempontból
megismert állapot- és útfüggvények általános tulajdonságairól.

+ Az állapotfüggvény az egyensúlyi állapotjelzők egyértelmű függvénye; más-

szóval az állapotfüggvény a rendszer adott egyensúlyi állapotára jellemző. Az
állapotfüggvény megváltozása csak a rendszer vég- és kezdeti állapotától függ, és
független az (állapottérbeli egyensúlyi vagy akár nem egyensúlyi állapotok sorozatán
áthaladó) úttól. Az állapotfüggvény általános jele: X.

Fenti definíció a matematika nyelvén azonos azzal az alábbi (I), (II), (III)
egymással ekvivalens állítással, miszerint

(I) Az állapotfüggvény infinitezimális megváltozása teljes differenciál,

(II) Az állapotfüggvény (g) görbementi vonalintegráljának értéke független a (g)

út megválasztásától és csakis a kezdeti- és végállapottól függ. (Teljes differenciál
görbementi integrálja útfüggetlen.)

(III) Az állapotfüggvény megváltozása körfolyamatban zérus, azaz bármilyen

görbe mentén vett körintegrálja zérus.

+ Mint tudjuk, (ld. 2.1.1. pontot) egy egyváltozós z(t) függvény differenciális
megváltozása, differenciálja

dz
dz = dt dt ,

vagyis a függvény differenciálhányadosának és a független változó differenciáljának

szorzata.

Értelemszerűen egy n változós f(x1, x2, x3 … xn) függvény teljes differenciálja

(jele: df)

$ ,f ' $ ,f ' $ ,f '

df = # & dx1 + # & dx2 + . . . + # & dxn (5.11a)
",x1% ",x2% ",xn%

azaz az összes független változója szerinti parciális differenciálhányadosa és a

független változó differenciálja szorzatának összege: tehát minden változója szerinti
differenciális megváltozása.
 379

Pl. egy kétváltozós, X(T,P) függvény teljes (T és P szerinti) megváltozását kis

változásokra a következő gondolatmenettel kapjuk meg. Alakítsuk át a megváltozás

(X(T,P) = X(T+(T, P+(P) – X(T,P)



  
kifejezésé úgy, hogy annak jobboldalához adjuk hozzá és vonjuk is le az X(T,P+(P)
kifejezést; ekkor

---- (X(T,P) = X(T+(T, P+(P) – X(T,P+(P) + X(T,P+(P) – X(T,P)

Szorozzuk és osszuk a jobboldal első két tagját (T-vel, második két tagját pedig (P-
vel. Ismerjük fel, hogy az így átalakított kifejezés jobb oldalának első két tagja X-nek
(állandó P mellett vett) T-szerinti, második két tagja X-nek (állandó T mellett vett) P-
szerinti megváltozását adja a (T,P+(P) ill. (a második tagban) (T,P) állapottérbeli
pontban; ezt jelöljük a függőleges vonal után. Tehát közelítőleg fennáll, hogy:

$,X' / $,X' /
(X(T,P) . # & / (T + # & / (P
" ,T %P/ " ,P %T/
/T,P+(P /T,P

Infinitezimális megváltozásokra áttérve, (( 0 d), ez a

$,X' / $,X' /
dX(T,P) = # & / dT + # & / dP
,T
" %P/ " ,P %T/
/T,P+dP /T,P

alakot ölti. Ha dP infinitezimálisan kicsiny, akkor az, hogy egy függvényt a (T,P) vagy
(T,P+dP) helyen differenciálunk, elhanyagolható, mivel az eltérés másodrendűen
kicsi. Ekkor azt mondhatjuk, hogy X függvény teljes infinitezimális megváltozását a
P,T állapotbeli ponton vizsgálva (ezt ki se írjuk már)

$,X' $,X'
dX = # & dT + # & dP (5.11)
" ,T %P " ,P %T
,X
kifejezés adja. A $ ,T ' kifejezést az X, T-szerinti (állandó P mellett vett) parciális
" %P
$,X'
differenciálhányadosának* nevezzük. Értelemszerű a # & elnevezése is.
" ,P %T

* $,X' = lim X(T+(T,P) – x(T,P) ; v.ö (2.2)-vel!

" ,T %P (T0o (1
 380

A parciális differenciálhányadosokat az általunk tárgyalt esetekben megfelelő

figyelemmel differenciálok hányadosaként kezelhetjük*.

Az (5.11) kifejezést az X(T,P) függvény teljes differenciáljának nevezzük.

Vizsgáljuk meg egy f(x, y) kétváltozós függvény



  
$ ,f ' $ ,f '
df = # & dx + # & dy
,x
" % ",y%

teljes differenciáljának néhány tulajdonságát. Az f(x,y) függvény parciális deriváltjai

maguk is x és y függvényei**, ezért a fenti df teljes differenciál a

df = M(x, y) dx + N(x, y) dy (5.12a)

alakba is írható, ahol

,f ,f
M= és N = (5.12b)
,x ,y

A (5.12b)-ből látható, hogy

,M ,2f ,N ,2f
= és = (5.12c)
,y ,ydx ,x ,x,y

* ,z ,z
dz = dx + dy
,x ,y
y x
Ha z = konst.:

,z ' $,z'
0=$
" ,x%y (,x)z + ",y%x (,y)z
,z ' $ ,x ' $ ,z '
vagy 0=$
" ,x%y " ,y%z + " ,y%x
,y '
Mindkét oldalt megszorozva $
" ,z%x -el , a

$ ,z ' $ ,x' $,y' = 1 (5.10)

" ,x%y " ,y%z ",z%x
Ez a kapcsolat a parciális differenciálhányadosok között három, egymással egyértelmű kapcsolatban álló
állapotfüggvény (állapotjelző) esetén.

** ,f ,f
Pl.: f = 3x2y2 + x ; = 6xy2 + 1 ; = 6 x2y + 1
,x ,y
 381

Mivel a differenciálások sorrendje minden folytonosan differenciálható függvényre

felcserélhető

,2f ,2f
= (5.13a)
,y,x ,x,y



  
ezért, ha az (5.12a) teljes differenciál (most tudjuk, hogy az), akkor

,M ,N
= (5.13b)
,y ,x

Fentiek minden további nélkül átvihetők pl. egy f(x, y, z) háromváltozós

függvényre. Egy

Mdx + Ndy + Ldz

kifejezés akkor teljes differenciálja egy f(x, y, z) függvénynek, ha

,M ,N ,M ,L ,N ,L
= és = és = (5.14)
,y ,x ,z ,x ,z ,y

Az olvasóra bízzuk, hogy írja fel az f(x, y, z) háromváltozós függvény teljes

differenciálját és az M, N és L parciális differenciálhányadosok deriválásával igazolja
(5.14)-t.

1. Példa. Vizsgáljuk meg, hogy a

2 P2TdT + 2T2PdP

kifejezés teljes differenciál-e! Esetünkben

M = 2P2T ill. N = 2T2P

Mivel

,M ,N
= 4 PT ill. = 4 PT
,P ,T

azaz egyenlőek, — a kifejezés teljes differenciál. Differenciálással meggyő-

ződhetünk arról, hogy a vizsgálat tárgyává tett differenciál éppen a
X(P,T)=P2T2 függvény teljes differenciálja.

2. Példa. Vizsgáljuk meg, hogy a

PTdT + TPdP

kifejezés teljes differenciál-e, és ha igen mely függvénnyé. Mivel

 382

,(PT) ,(TP)
2
,P ,T

nincs ilyen függvény.



  
3. Példa. A vizsgálat tárgya legyen az

x sin y dx – (x2 + y2 ) dy

kifejezés. E kifejezés nem teljes differenciál, mivel

x cosy 2 – 2x

+ Bár az állapotfüggvény fizikai definiciója (melyet az 5.1.5. pont elején

megismételtünk) trivialitásnak tűnik, — most, hogy pontosítottuk ismereteinket a
teljes differenciál fogalmáról igazolni kívánjuk, hogy a fizikai definició ekvivalens a
következő matematikai állítással:

Állítás:

Ha egy egyértékű többváltozós függvénynek van teljes differenciálja, akkor a teljes

differenciál (g) görmenti vonalintegrálja független a (g) görbe alakjától és csak a
kezdeti és végállapot függvénye. (Az ilyen függvény fizikai értelemben állapotfügg-
vény.)

Másszóval igazolandó, hogy annak szükséges és elégséges feltétele, hogy a

vonalmenti integrál csak az integrálási határok függvénye legyen az, hogy az
integrálandó differenciálalak egy egyértékű többváltozós függvény teljes
differenciálja legyen.

Ezt egy kétváltozós függvény esetére megfogalmazva egy

dQ = Mdx + Ndy

differenciálalak vonalmenti integrálja akkor és csakis akkor függ csupán a (g)

görbementi út végpontjaitól, ha minden pontjában teljesül, hogy

,M ,N
=
,y ,x

azaz ha dQ teljes differenciál.

 383

Igazolás: Igazoljuk a fenti állítást kétváltozós egyértékű függvényre.

Egy (g) görbementi vonalintegrál kiszámításához a 2.3.5. pontban a görbe

paraméteres egyenletrendszerét használtuk. Ehhez felhasználtuk azt a tényt, hogy egy
pl. x, y derékszögű koordináta rendszerben egy (g) görbe mentén a x és az y nem
függetlenek, hanem pl. x=x(t), ill. y=y(t) alakban egy t paraméter függvényei (ld. 5.4a



  
ábrát).

5.4. ábra. Segédábra. (ld. szöveg).

Vizsgáljunk meg egy P–T koordináta rendszerben egy tetszés szerinti egyértékű
görbét A és B végpontokkal. Határozzuk meg a vonalmenti integrál értékét a görbe
paraméteres egyenletére*, tehát határozzuk meg a

tB
* 6 dT dP9
3 5 f (t) dt + g(t) dt 8 dt
) 4 7
tA

vonalmenti integrál* értékét. A probléma megoldása egyszerű, ha

f(t) dT + g(t) dP = dX (5.15)

azaz teljes differenciál. Ekkor ugyanis

tB tB
* 6 dT dP 9 * dX
3 5 f (t) dt + g(t) dt 8 dt = 3 dt dt
) 4 7 )
tA tA

ami az integrál definiciója szerint

* Ilyen feladatot már elvégeztünk a 2.3.5. pontban.

 384

tB
*
3 dX = X(tB) – X (tA) = X(B) – X(A) (
= (XAB (5.16)
)
tA

vagyis a (XAB megváltozás (ha dX teljes differenciál) csak a kezdő és a végpont



  
megválasztásától függ, tehát X(T,P) állapotfüggvény.

Ekkor egy tetszőleges (g1) és (g2) görbével megadott (ld. 5.4b ábrát)

[A 0 B 0 A] körfolyamatot elvégezve X teljes megváltozása nulla lesz

(g1) (g2)

(XA0B0A = [X(B) – X(A)] + [X(A) – X(B)] = 0

Az [A 0 B 0 A] megváltozás tulajdonképpen egy körintegrállal számítható, tehát

(g1) (g2)

6$,X' $,X' 9
(XA0B0A = *
) *
o 5# & dT + # & dP8 = )
o dX = 0 (5.17)
,T
" %P ,P
" %T 7
(g) 4 (g)

A *
o dX = 0 azonosság egyúttal az állapotfüggvény definíciójaként is felfogható.
)
(g)

+ Az útfüggvények. Ha a (X függ a g görbe megválasztásától, akkor X(T,P)

AB
nem lesz állapotfüggvény, illetve X(T,P) körintegrálja nem lesz nulla. Ez érvényes pl.
a hőcserére, illetve a munkavégzésre: a DQ (ill. DW) nem tekinthető egy Q (ill. W)
függvény teljes differenciáljának, — ezért jelöljük az elemi hőcserét ill. munkát dQ
ill. dW helyett DQ ill. DW-vel.
 385

5.2. A TERMODINAMIKA I. FŐTÉTELE

5.2.1. A termodinamika I. főtételének különböző



  
alakjai. Az egyensúlyi Gibbs–egyenlet

A termodinamika I. főtételének (I. axióma) integrális alakja adott rendszerre

(U = Q + : Wi (5.18a)
i

alakú, ahol (U a belső energia megváltozása;* Q a rendszer (alrendszer)

előjeleshőcseréje; Wi pedig a rendszeren végzett i-edik előjeles munkafajta**.

A Q + W1 + W2 + ... mennyiségek additívek, egységesen munka mértékegységű

mennyiségek, melyek azonban nem állapotfüggvények: valamennyi egy-egy
energiaátadási folyamattal kapcsolatos útfüggvény (nem állapotfüggvény). Éppen
ezért infinitezimális, elemi állapotváltozásra az I. főtételt így írjuk:

dU = DQ + : DWi (5.18b)
i
ahol a DQ, illetve DW, mint említettük, az előjeles elemi hőközlés, illetve
munkavégzés, mint útfüggvények jelölése.

Az első főtétel tehát azt mondja ki, hogy a rendszer belső energiáját vagy
hőközléssel, vagy munkavégzéssel (mindenképpen csak folyamat útján)
változtathatjuk meg. Az (5.18) képletből láthatóan, bár a jobboldalon útfüggvények
állnak, — az útfüggvények összege egy állapotfüggvény, (az U) megváltozását
eredményezi: ha egyszer egy rendszerrel bármilyen megkülönböztetett folyamatban
energiát közöltünk, az eredmény egységesen (és a rendszeren belül már felbont-
hatatlanul, megkülönböztethetetlenül) a termikus energia megváltozásában jelent-
kezik; "utólag" lehetetlen azonosítanunk, hogy egy dU járulék milyen transzportból
származott.

Másszóval ahhoz, hogy egy rendszert adott kezdeti állapotból adott végállapotba
vigyünk, ugyanakkora energiaközlést kell végeznünk, függetlenül attól, hogy az
energiát hő, vagy munka formájában közöltük, és attól is, hogy a rendszert az álla-

* Pontosabban (U = (U , azaz a termikus rész megváltozása. Bár U = U + U , a (U képzés során

th o th
az Uo (egy tetszés szerinti vonatkoztatási pont) kiesik (ld. 2.5.5. pontot). A termodinamika 0, I. és II.
főtételében mindig csak az állapotfüggvények megváltozása szerepel.

** Megismételve: A Q, DQ ill. W, DW pozitív, ha növeli a rendszer energiáját (tehát a rendszerrel

közölt hő, illetve a rendszeren végzett munka), negatív, ha csökkenti (ilyen a rendszer által leadott hő,
illetve a rendszer által végzett munka). Ld. 5.1.4. pontot.
 386

potváltozás során milyen úton (milyen közbülső állapotokon át) vezettük (Joule,
1843). Az eredmény számos kísérlet összegzésének eredménye, amelyet a tudomány-
történet a "munka hőegyenértéke" témakörként emleget; ilyen kísérletek voltak még
Rumford híres ágyúfúrási kísérlete (1798), és J.R. Mayer (1842) fajhőmérési kísér-
letei.



  
Az első főtétel tapasztalati törvény, mely lényegében az energiamegmaradás
törvényét fejezi ki termodinamikai rendszerekre; ugyanakkor ennél sokkal többet
mond. A főtétel (5.18), ill. (5.19) alakjai mindig, nemegyensúlyi esetben is,
érvényesek.

Az I. főtételt — különleges jelentősége miatt kiemelve a munkafajták közül a

DWtérf munkát — szokás így is felírni:

dU = DWtérf + DQ + : DWi (5.18c)

i

mely olyan esetekben, amikor a hőcsere mellett csak térfogati munkavégzés van a

dU = DWtérf + DQ (5.18d)

alakra egyszerűsödik.

Nyitott adiabatikus (DQ=0, azaz nincs hőközlés) folyamatok esetére (5.18d) a

dU (adiabatikus) = DWtérf (5.18e)

alakot ölt.

o dU = 0, bármely körfolyamatra
Mivel U állapotfüggvény, azaz *
)

(U (körfolyamat) = Q + :Wi = 0 (5.19)*

Ezt, az állapotfüggvény definíciójából következő tényt az I. főtétel segítségével a

kísérleti tapasztalattal is igazolhatjuk. Vezessünk egy rendszert az (1) és (2) állapota
között valamilyen úton (5.4b ábra), majd egy ettől különböző úton vissza a (2)-ből az
(1) állapotba, — azaz végezzünk egy körfolyamatot. Az oda és visszavezető utak
abban különböznek, hogy mindegyiken más Q és W értéke, miközben összegük
nagysága azonosan |(U| = |U2–U1|. Ha az "oda" úton más lenne az energiaváltozás
nagysága, mint a "vissza" úton, egy körfolyamat alatt energia termelődne vagy tünne
el. Az ilyen körfolyamatot ismételgetve tetszés szerinti energiát termelhetnénk, vagyis
megvalósulhatna az elsőfajta örökmozgó (perpetuum mobile). Az elsőfajta
örökmozgó (minden alapot nélkülöző) megvalósíthatósága azt jelentené, hogy létezik

* Megjegyzés: a (U = 0 eset akkor is fennáll, ha a rendszerbe folytonosan energiát transzportálunk

és ugyanakkor azt el is vonjuk; ilyen pl. egy termosztát állandó energiájú állapota, ahol a hűlési
hőveszteséget pl. elektromos fűtéssel éppen kiegyenlítjük. Ezek a rendszerek az ún. stacionárius
rendszerek.
 387

olyan munkavégző gép, amely egyenértékű energia felhasználás nélkül munkát

termelne. Ez egyértelműen ellentmondana az I. főtételnek.

+ Ha a rendszer egyensúlyban van, akkor az I. főtétel egyszerű termodinamikai

rendszerre a



  
dU = –PdV + TdSe + : ;idni (5.20)
i

alakot ölti. Az egyenletet egyensúlyi Gibbs–egyenletnek nevezzük és csak egyensúlyi

(kváziegyensúlyi) állapotváltozásokra igaz. Vegyük észre, hogy a jobboldalon minden
tag egy intenzív állapotjelző és egy extenzív mennyiség szorzata. Az 1. tag
kváziegyensúlyi térfogati munka (ld. 5.1.4. pont 1. példa), a második a 4. fejezetben
(4.29b) ill. (4.31)-el bevezetett
$DQ'
dSe = # & (ld. (4.31))
" T %e

kifejezésből adódik; a harmadik, eddig ismeretlen tag az anyagátviteli ill. kémiai

munka kifejezése. Az anyagátviteli ill. kémiai munka az anyagtranszporthoz kap-
csolódó energiaközlés: egyenlő a kváziegyensúlyi dni anyagmennyiségváltozással
létrehozott belső energia változással; szintén előjeles mennyiség.

Az (5.20) általános alakja:

dU = –PdV + TdSe + : ;idni + <dqi + =dA + ... (5.20a)

i
ahol < az elektromos potenciál, qi az elektromos töltés, = a felületi feszültség, A a
rendszer felülete. A 4. tag az (előjeles) elektromos munka, az 5. tag az (előjeles)
felületi munka stb. A kifejezés 3., 4., 5. stb munkát kifejező tagjait — a térfogati
munkától való megkülönböztetésül “egyéb munkának” nevezzük és az (5.18c)

egyenletben a : DWi összeggel vettük figyelembe.

i

Ha csak térfogati munka van, (5.20) a

dU = –PdV + TdSe (5.20b)

alakot ölti. Ha DQ = TdS=0, azaz nincs hőcsere és az anyatartalom is állandó, akkor

dU = – PdV (5.20c)

+ Annak, hogy a belső energiaváltozást okozó energiatranszportban az I. főtétel

elvi, minőségi megkülönböztetést tesz a hőcsere és a munkavégzés között, alapvető
okai vannak, melyekkel a termodinamika II. főtétele foglalkozik (ld. 5.3.2. és 5.4.
pontot). Bár a DQ és a DW egymásba átszámíthatóak, mégis lényeges elvi különbség
áll fent közöttük. A lényeget tekintve: a.) mindig lefolytathatóak olyan kvázi-
egyensúlyi folyamatok, amelyekben a munka teljes egészében termikus energiává
vagy hőcserévé alakítható át; b.) a hőcserében közölt hő ugyanakkor általában, teljes
 388

egészében nem*, csak erős megszorításokkal és akkor is csak rossz hatásfokkal

alakítható munkává.

Ennek lényegi oka statisztikus fizikai meggondolások alapján megfogalmazható

és érthető: a termikus energia ill. a hőcsere esetében rendezetlen energiáról van szó és
annak valószínűsége, hogy ez a rendezetlen mozgás önmagától spontán (külső



  
kompenzációk nélkül) irányítást kapjon, rendezetté váljon (ami egy munkavégzésre
képes irányított erő megjelenését okozná), csekély.

+ Az I. főtétel felírása az entalpiával. Az entalpia hőmérséklettől való

függése.

Vezessük be Gibbs nyomán az energia dimenziójú

H ! U + PV (5.21)**

függvényt! Ezt a függvényt a termodinamikában entalpiának hívják. A H függvény

állapotfüggvény és így van teljes differenciálja. Képezzük ezen függvény teljes
differenciálját!
dH = dU + PdV + VdP (5.22)

Összevetve ezt az I. főtétel (5.20b) szerinti dU = –PdV + TdSe egyensúlyi alakjával

(melyben feltételeztük, hogy csak térfogati munka van, de egyéb (hasznos) munka
nincs)

dH = TdSe + VdP (5.22a)

összefüggést nyerjük. Az egyenlet egyensúlyi feltételekre érvényes és igen előnyös

akkor, ha a hőátadáson kívül csak a térfogati munka jön tekintetbe.

Az (5.22) egyenlet, miként a (5.20) egyenlet is, az I. főtétel egyensúlyi esetre felírt
alakja. Az (5.20) akkor kedvezőbb, amikor V és T a független változók, míg az (5.22)
egyenlet akkor, amikor P és T a független változók.

Ha P=állandó, akkor (5.22)-ből

(dH)P = dU + PdV (5.23a)

ill. (5.22a)-ból

(dH)P = (TdSe)P = (DQ)P (5.23b)

* Tudniillik speciális esetben, pl. az ideális gáz kváziegyensúlyi expanziójával ennek nyitott
folyamatban nincs akadálya.

** Az U nemegyensúlyi állapotban is a rendszer belső energiája, H ellenben csak egyensúlyi állapotban

értelmezhető, mivel P a rendszer nyomása és az állapot a külső nyomásnak is függvénye. Egyensúlyban
PR = Pext.
 389

illetve véges változásokra

((H)P = QP (5.23c)

A gyakorlatban a folyamatok, kémiai reakciók általában nyitott edényben, állandó

nyomás mellett, hasznos munkavégzés nélkül, de térfogati munka mellett mennek



  
végbe. Mivel az entalpia változás a térfogati munkát magába foglalja (ld. (5.23a)), az
állandó nyomások mellett lefolyó folyamatok látens hője (pl. olvadáshője,
párolgáshője, stb.) ill. a kémia reakciók reakcióhője egyenlő a ((H)P entalpia-
változással.

Mivel H=H(P,T), — teljes differenciálja

$,H' $,H'
dH = # & dP + # & dT
" ,P %T " ,T % P

azaz P=áll. mellett (felhasználva a (4.78) kifejezést)

$,H '
dHm = # m& dT = Cm,P dT (5.24a)
" ,T %P

Az (5.24a) egyenletet a hőkapacitás hőmérsékletfüggésének ismeretében*

integrálva kiszámíthatjuk a (moláris) entalpia
T2

Hm2 = Hm1 + *
) Cm,P (T) dT, (egy anyagra, fázisváltozás nélkül) (5.24b)
T1

változását a hőmérséklettel (állandó nyomáson).

1. Példa. Határozzuk meg 1 mol víz energiaváltozását a párolgási

folyamatban t = 120 °C-on. A megoldáshoz a vízgőztáblázatokat kell
felhasználni. Az erre az esetre érvényes összefüggést az (5.21) integrális
alakból kapjuk:

(H = H2–H1 = (U2+P2V2) – (U1+P1V1) = (U + ((PV)

Megoldás. A táblázatokból megállapítjuk, hogy t=120 °C-on a telített

vízgőz nyomása 1,9854·105 Pa, a víz illetve a gőz fajlagos térfogata
1,0603·10–3 m3/kg illetve 0,8914 m3/kg, és az entalpia megváltozása
2,705·103 – 0,504·103 = 2,201·103 kJ/kg.

* A hőfokfüggést adott halmazállapotú, adott anyagfajtára a táblázatok hatványsorok formájában, P

egyszerű hatványainak függvényében közlik. A hatványsorok tagonként integrálhatóak.
 390

Ennélfogva az egyenletnek megfelelően

(Um = (Hm – ((PVm) = (Hm – P>(V2–V1)m =

18,016
= 103 [ 2,201·106 – 1,9854·105(0,8914–1,0603·10–3)] =



  
= 3,647·104 J/mol = 36,47 kJ/mol

A (5.25a) egyenlet kiterjeszthető az állandó nyomáson lefolyó állapotváltozások,

ill. kémiai reakciók látenshője, ill. a kémiai reakcióhője hőmérsékletfüggésének
kiszámítására is. Mivel ezek a hők (ld. (5.23c)) az állapotváltozás, reakció folyamán
történő (H entalpia változások ((H = Hvég – Hkezdet = H2 – H1), — fennáll, hogy

$, ((H)' $,H2' $,H1 '

# & =# & –# & = CP,2 – CP,1 = (CP
" ,T %P " ,T %P " ,T %P

ahol a (CP a folyamat (reakció) végbemenetele során a rendszerben végbemenő

hőkapacitás változás. Integrálva (a (CP(T) függvény ismeretében).

T2

(H (T2) = (H(T1) + *
) (CP (T) dT (5.25)
T1

— megkaphatjuk a látenshő, a reakcióhő hőmérsékletfüggését is (állandó nyomáson).

+ Ha dH (5.22) képletébe az egyszerű termodinamikai rendszer Gibbs

egyenletéből a dU (5.20) szerinti értékét helyettesítjük a
K
dH = TdSe + VdP + : ;i dni (5.26)
i=1
alakot nyerjük.

+ Az I. főtétel fenti alakjaiban DQ-n ill. az egyensúlyi (kváziegyensúlyi)

rendszerekben ezzel ekvivalens TdSe-n hangsúlyozottan csak a rendszer (alrend-
szer) a környezettel ill. egy másik alrendszerrel való hőcseréjét értjük.

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy: reális folyamatokban a

rendszerek belső súrlódása, a "dugattyú" súrlódása, felütközéskor a "dugattyú"
kinetikus energiája (annak energia egyenértéke) is okoz a rendszeren belüli
energiaváltozást. Az ilyen rendszeren belüli energiaváltozásokat a
termodinamikában nem számítjuk be sem a hőcserébe, sem a külső
munkavégzésbe; ezek ugyanis a folyamatok reális (nem egyensúlyi) lefolyásához
kapcsolódnak; az ezekhez kapcsolódó rendszeren belüli energiaváltozások nem a
rendszer és a környezet közötti hőcsere, munkavégzés eredményei, hanem a
rendszeren belül képződnek. Belső energia egyenértéküket — ahol ez szükséges —
TdS alakban vesszük figyelembe, és TdSb-vel jelöljük, ahol a b alsó index a belső
képződésre utal.
 391

Vannak olyan kváziegyensúlyi folyamatok is, melyek még ideálisan viselkedő

komponensek esetén is (a rendszeren belül fellépő) entrópiaváltozással járnak. Ilyen
pl. az ideális elegyek képződése, amely (ld. 4.7.2. pontot) dSmixt a rendszeren belüli
entrópia termeléssel illetve TdSmixt egyenértékű belső energiaváltozással járnak. Ezt
és hasonló belső folyamatokat sem számítjuk be a DQ, illetve a DW értékébe, hanem
általánosan szintén TdSb-vel jelöljük.



  
Elszigetelt rendszereknél mindezeket automatikusan figyelembe a Qreális < Qe ill. a
Wreális > We relációkkal vesszük (ld. 5.3.1. pontot).

Nem elszigetelt, azaz nyílt állapotváltozásoknál ez nem lehetséges, ilyenkor

ugyanis a vizsgált rendszert (alrendszert) nem kezeljük a környezetével (a másik
alrendszerrel) együtt elszigetelt rendszerként és így nem is lehet szigetelt (adiabatikus
stb.). Ilyenkor az I. főtétel megfelelő alakját ki kell egészítenünk a fentieket együttesen
figyelembevevő TdSb taggal (ld. 5.5. pontot).

5.2.2. Az intenzív és extenzív állapotjelzők

kapcsolata. A T, P és µi (i=1,2,...,K)
termodinamikai definíciója. Integrális
függvénykapcsolatok

Nézzük meg, hogy milyen matematikai kapcsolat van a tapasztalati úton felállított
(5.20) képlet és azon 5.1.1. pontbeli állításunk között, hogy egy egyszerű termo-
dinamikai rendszer viselkedését az U=U(S,V,n) függvény teljesen meghatározza!

Tekintsünk egy n mol anyagmennyiséget tartalmazó egykomponensű ideális gázt!

Ha a gázban egy olyan kváziegyensúlyi folyamat megy végbe, amelynek során
állapotjelzői megváltoznak, akkor a belső energia megváltozását ezen állapotjelzők
megváltozásával fejezhetjük ki!

+ Az egyszerűség kedvéért először csak a rendszer térfogatát és entrópiáját

változtassuk meg (ld. 5.5. ábra), és az n anyagmennyiséget vegyük állandónak!
 392



  
5.5. ábra. Állapotváltozások az S–V diagramon

Az "A" pontból vigyük rendszerünket a "B" pontba a "I"-essel jelölt úton. Mivel a
belső energia állapotfüggvény, megváltozását csak a kezdő és végállapot határozza
meg; az, hogy az állapottérben milyen úton jutottunk el a kezdő állapotból a
végállapotba, nem játszik semmilyen szerepet. Tehát U változása az "I"-es úton
megegyezik U megváltozásával a "II" ill. a "III" úton. A "III"-as út első szakaszán a
rendszernek csak a térfogata, a második szakaszán csak az entrópiája változik meg; az
anyagmennyiséget (n) vegyük (mint megállapodtunk) egyelőre állandónak.

(U = (UC–UA) + (UB–UC) =

= [U(S1 ,V2,n)–U(S1,V1 ,n)] + [U(S2,V2,n)–U(S1,V2,n)]

Infinitezimálisan kis állapotváltozásra

UB = UA + dU

S2 = S1 + dS

V2 = V1 + dV

dU = [U(S1,V1+dV,n)–U(S1,V1,n)] + [U(S1+dS,V1+dV,n)–U(S1,V1+dV,n)]

ami a parciális differenciálhányados definíciója értelmében (ld. 5.1.5. pontot) a

$,U' $,U'
dU = # & dV + # & dS (5.27a)
,V
" %S,n " ,S %V,n
 393

alakba írható. Az U infinitezimális megváltozása matematikailag teljes differenciál.*

Az (5.29a) egyenlet kváziegyensúlyi folyamatra (egyensúly esetén) érvényes.

+ Ha az egyszerű termodinamikai rendszer összes extenzív állapotjelzőjének meg-

változását megengedjük (tehát esetünkben (5.29a)–hoz képest az n anyagmennyiség



  
megváltozását is), akkor (5.27a) helyett a belső energia kváziegyensúlyi folyamatra
történő teljes megváltozását matematikailag a

$,U' $,U' K $,U'

dU = # & dV + # & dS + : # & dni (5.27b)
",V%S,n " ,S %V,n i=1 ",ni %S,V,n
j2i
egyenlet írja le.
A belső energia A és B pont közötti megváltozását a
B
UB – UA = *
) dU
A

integrális alakban is felírhatjuk. A felírásban az integráljel szimbolikusan jelzi a három

független változó szerint végzett vonal menti integrálást, míg "A" és "B"-vel az
integrálási határokat jeleztük. Az integrálás útja mentén az (5.29) jobboldalán minden
tagnál csak egy-egy változó változik.

Egy körfolyamatban a belső energia, megváltozása, mint (5.19) kapcsán jeleztük,

nulla (ld. 5.5. ábrát is, mivel a rendszert ilyenkor pl. A pontból újra A-ba visszük (pl.
I, majd II úton). Ezt szimbolikusan a
*
o dU = 0
) (5.28)
körintegrállal írhatjuk le.

+ Összevetve a kísérleti tapasztalatokat axiómaként összegző (5.20) egyensúlyi

Gibbs egyenletet a matematikai úton nyert (5.27b)-vel, a matematikai leírás csak
akkor felel meg a kísérleti tapasztalatoknak, ha a benne szereplő parciális diffe-
renciálhányadosokat a megfelelő intenzív mennyiségekkel azonosítjuk. Az (5.27b)
egyenlet első két tagja egyensúly esetén a T hőmérsékletnek, illetve a P nyomás
mínusz egyszeresének felel meg:
$,U'
Te ! # & (5.29)**
" ,S %V,n

* Az (5.27) egyenletek gyakorlati számításokban nagyon fontosak. Lehetővé teszi, hogy ha egy
állapotfüggvény egy rendszer "A" és "B" állapotai közötti átmenethez tartozó megváltozását akarjuk
kiszámítani, akkor a valódi állapotváltozási görbe helyett az 5.5. ábrán feltüntetett "III" úthoz hasonlóan
egyidejűleg csak egy-egy paramétert változtatva "egyenes szakaszokon" haladva juthassunk el "A"-ból
"B"-be.

** Az 5.4.5. pontban igazoljuk, hogy az így bevezetett T azonos az SI-beli termodinamikai abszolút
hőmérséklettel (ld. 3.2. pontot).
 394

$,U'
–P ! # & (5.30)
",V%S,n

Miután az (5.27b) kifejezés minden egyes tagja valamilyen energiaközlésnek felel

meg (az első tag a hőközlésnek, a második a mechanikai munkavégzésnek), az utolsó



  
K
$,U'
: #",n &% dni
i S,V,n
i=1 j2i

alakú tagnak is energiaközlést kell megadnia, mégpedig a rendszer részecskeszám

változásához tartozó belső energia megváltozását. Az (5.29) és (5.30) analógiájára az
utolsó tagban összegzett parciális differenciálhányadosok tehát szintén intenzív
mennyiségeket határoznak meg, jelöljük ezt ;i-vel:

$,U'
;i ! # & i = 1, 2, ... K (5.31)*
",ni%S,V,n
j2i

A ;i mennyiségeket az i-dik komponens kémiai potenciáljának nevezzük.

Az (5.29)–(5.31) kifejezések rendre a hőmérséklet, a nyomás, illetve a kémiai

potenciál termodinamikai definíciói. Az (5.31) kifejezés egy másik, (használato-
sabb) alakját az (5.102) adja meg!

+ Sokszor használjuk a termodinamikai állapotfüggvényének integrális alakját.

Ilyen pl. a belső energia
K
U= TS – PV + : ;i ni (5.32)
i=1

alakja. Az ilyen képletek kiemelkedő jelentősége miatt az (5.32) egyenlet példáján

megmutatjuk ezek származtatását.

Az 5.1.1. pontból (ill. tapasztalatból) tudjuk, hogy az U belső energia a S, V, ni

egyértelmű függvénye, tehát

U= U (S, V, ni )

Mivel, ha egy rendszer V térfogatát, N részecskeszámát egyszerre két-,

háromszorosra, stb. emeljük, akkor belső energiája is két-, háromszorosra, stb. nő; U
matematikailag egy ún. (többváltozós) elsőfokú homogén függvény. A homogén

* A kémiai potenciál ezen definícióját az (5.2b) egyenletben már ismertettük. Az (5.31) definíció
helyett használatosabb az (5.102) definíció.
 395

függvényekre érvényes Euler tétele (ld. alább két vékony vonal között, — 3 változóra
felírva); az Euler tételt a fenti háromváltozós függvényre alkalmazva a következőket
kapjuk:

K
$,U' $,U' $ ,U '
U (S, V, ni ) = # & S + # & V + :



  
# & ni (5.33)
" ,S %V,n ",V%S,n i=1
", ni%S,V,n
j2i

Ha most figyelembe vesszük az (5.29), (5.30) ill. (5.31) egyenleteket, – ezeket

(5.33)-ba behelyettesítve eredményül az (5.32) egyenletet kapjuk.

Definició: ha egy háromváltozós f(x1, x2, x3) függvény olyan különleges tulajdonságú, hogy ha minden
változóját egy tetszőleges ? valós számmal megszorozzuk, akkor a függvény értéke ?n-szeresre nő, azaz
ha
f(?x1, ?x2, ?x3) = ?n f(x1, x2, x3) (x)
akkor ez az f(x1, x2, x3) függvény u.n. n-ed fokú homogén függvény.
Euler tétele n-ed fokú 3 változós függvényekre (a tételt Euler tetszőlegesen sok változós esetre
vezette le):
,f
nf (x1, x2, x3) = : $ ' ·xi
",xi%
i
Differenciáljuk (x) mindkét oldalát ? szerint! Akkor a baloldal (a közvetett függvények
differenciálási szabályát alkalmazva és a változók indexét általánosan j-vel jelölve)

, f (?x1, ?x2, ?x3) 3 , f (?x , ?x , ?x ) , (?xj)

= :
1 2 3
·
,? , ?xj ,?
j=1
3 , f (?x , ?x , ?x )
:
1 2 3
= xj
, ?xj
j=1
A (x) egyenlet jobboldalának ?-szerinti differenciálhányadosa
n ?n–1 f (x1, x2, x3 )
Miután a két oldal egyenlő
3 , f (?x , ?x , ?x )
:
1 2 3
n ?n–1 · f (x1, x2, x3 ) = xj
, ?xj
j=1
Mivel ? tetszőleges (az (x) egyenlet minden valós ? számra igaz), — válasszuk ?-t 1-nek,
3 , f (x , x , x ) 3 ,f
: : ,x xj
1 2 3
n f (x1, x2, x3 ) = xj =
, xj j
j=1 j=1
Ezzel Euler tételét erre az esetre igazoltuk.
Mivel az U belső energia egy elsőfokú homogén függvény (tehát esetében n=1), a végeredmény valóban
azonos (5.32) egyenlettel.
 396

Az (5.32) egyenletet egyszerűen (ahol kell a szorzat differenciáljának számítási

szabályát* alkalmazva) felírhatjuk differenciális alakban
K K
dU = TdS + SdT – PdV – VdP + : ;i dni + : ni d;i (5.34)
i=1 i=1



  
Értelemszerűen származtathatjuk pl. a H (ld. (5.21)) ill. G (ld. (5.92)) stb.
integrális kifejezését is és azokat azonos szabályok szerint írhatjuk differenciális
alakba.

5.2.3. A Gibbs-Duhem reláció

Határozzuk meg az U belső energia (5.27) integrális kifejezéséből kiindulva a belső

energia teljes megváltozását (teljes differenciálját)!
K K
dU = TdS + SdT – PdV – VdP + : ;i dni + : ni d;i (ld. (5.34))
i=1 i=1

Vessük össze az (5.20) és (5.34) egyenleteket. A kísérleti Gibbs–egyenlet (5.20) és

a matematikailag kapott (5.34) baloldalán egyaránt a belső energia megváltozása áll,
ezért a jobboldalaknak is meg kell egyezniük. (5.34) jobboldalán viszont kétszer annyi
tag áll, mint (5.20)-ban és az ott szereplő összes tag is megjelenik. Mivel a kísérleti
(5.20) képlet írja le a fizikai valóságot, a két összefüggés jobboldala csak akkor lehet
egyenlő, ha az (5.34)-ben megjelenő, de az (5.20)-ban nem szereplő extra tagok
összege nulla:
K
SdT – VdP + : ni d;i = 0 (5.35)
i=1

Ez az ún. Gibbs-Duhem reláció, amelynek jelentősége, hogy kifejezi: a K+2 darab

intenzív állapotjelző (P,T,;1,...,;K) megváltozása közül csak K+1 darab független. Ezt
felhasználjuk az 5.2.5. pontban.

Egy egykomponensű egyszerű termodinamikai rendszerre a kémiai potenciál

megváltozása kifejezhető a hőmérséklet és a nyomás megváltozásával:

SdT – VdP + nd; = 0 (5.36)

(ez az egy komponensű rendszerekre felírt Gibbs–Duhem egyenlet), illetve

* ((AB) = (AB)vég.ó áll. – (AB)kezdeti áll = (A+(A)(B+(B)–(AB) = B((A)+A((B)+(A(B. A differenciál

az elsőrendben kicsiny megváltozásokat tartalmazza. Ezért a (A(B másodrendűen kicsiny tagot
elhanyagolhatjuk. Határátmenetben a ( helyett d-t kell írnunk.
 397

–SdT + VdP = ndµ (5.37)

(A ;i ill. ; definíciója szerint moláris mennyiség; az (5.35), (5.37) egyenletekben min-

den tag energiadimenziójú; ni az (egykomponensű rendszernél n) a rendszer
anyagmennyisége.)



  
5.2.4. Ideális gáz kváziegyensúlyi állapotváltozásai.
A kváziegyensúlyi állapotváltozások térfogati
munkája és hőcseréje

+ Határozzuk meg az alábbiakban az ideális gázra a rendszeren végzett (előjeles)

munkát, illetve a rendszerrel közölt (előjeles) hőt néhány gyakran előforduló
állapotváltozás esetében! Az m moláris indexeket az egyszerűség kedvéért nem írjuk
ki! A képletekben a P,T értéke az egyensúlyi (kváziegyensúlyi) rendszer nyomása ill.
hőmérséklete (ld. 5.1.4. pontot, ahol ezeket TR-rel ill. PR-rel jelöltük).

5.2.4.1. Ideális gáz kváziegyensúlyi izoterm állapotváltozása. Az

izotermák egyenlete

Az izoterm kváziegyensúlyi térfogati munka n mol ideális gázra:

V2 V2 V2 V2
nRT dV
Wtérf = – *
) PdV = – *
) · dV = –nRT *
) V = –nRT *
) d ln V =
V
V1 V1 V1 V1

V P
= –nRT ln V2 = nRT ln P2 (5.38)*
1 1

V P
(A levezetésben felhasználtuk, hogy állandó hőmérsékleten V2 = P1 és azt, hogy
1 2
nRT
egyensúlyban a térfogati munka Pext külső nyomása egyenlő a gáz P = V
nyomásával)

* d ln V 1 , dV
= tehát d ln V =
dV V V
 398



  
5.6. ábra. Izotermikus (a), izochor (b), izobár (c) és adiabatikus (d)
állapotváltozások (vastag vonalak). Az ezek során végzett munkát srafozott
területekkel tüntettük fel P–V állapotfelületen.

Ez a kifejezés általános érvényű, ha V2-n a végállapot és V1-en a kezdeti állapot

térfogatát értjük. Ha V2 > V1, akkor Wtérf < 0, azaz a rendszer végez munkát (tágulás,
expanzió), V2 < V1 esetén Wtérf > 0, azaz a rendszeren végzünk munkát
(összenyomódás, kompresszió).

Mivel (ld. 5.1.3. pontot) az ideális gázra (UT = 0, az ideális gáz kváziegyensúlyi
izoterm állapotváltozására fennáll, hogy

Wtérf = (–Q) (5.39)

Így az (5.38) egyenlet egyúttal (–Q)e értékét is megadja.

Vvég
Wtérf = –nRT ln
Vkezdet = – Q (5.40)

Az izoterma egyenlete (ld. 5.6. ábrát)

PV = állandó (T=áll. mellett) (5.41)

5.2.4.2. Az adiabaták egyenlete. Az ideális gáz adiabatikus DQ=0 munkája

+ A DQ=0 feltétel mellett (ha a térfogati munkán kívül nincs egyéb munka) az I.
főtétel szerint 1 mól ideális gázra
 399

dUm = – PdV = Wtérf (5.42)

RT
Mivel kváziegyensúlyi folyamatban 1 mól ideális gázra P = V és (4.77) szerint
m
dUm = Cm,VdT (a V m indexét csak a levezetés végén írjuk újra ki!), a (4.77) és az
(5.42) összevetéséből



  
RT
Cm,V dT = – V dV (5.43)

dT dV
Cm,V T = – R
V

Cm,Vd ln T = – Rd ln V (5.44)

Integrálva Tkezd és Tvég ill. Vkezd és Vvég között (mivel Cm,V nem függ V-től* )

Tvég R Vkezd
ln = ln (5.45)
Tkezd Cm,V Vvég

Vegyük figyelembe, hogy ideális gázra

Cm,P – Cm,V = R (5.46)**

* A (4.77) szerint C $,Um' és mivel az ideális gáz energiája csak a hőmérséklettől függ, (5.5c)
m,V = " ,T %V
,U
szerint $ ' ! 0, — a vegyes parciális deriváltak egyenlősége miatt (5.1.5. pont)
",V%T

,2Um ,Cm,V ,2Um

= = !0
,T,V ,V ,V,T

a Cm,V nem függ a térfogattól!

** Az I. főtétel dU = DQ – PdV alakját átrendezve: DQ = dU + PdV. Mivel az U teljes változásában

megjelenik mind a hőmérsékletváltozás, mind pedig a térfogatváltozás miatti tag, dU helyére T és V
szerinti teljes differenciálját írva
,U ,U
DQ = $ ' dT + $ ' dV + PdV. (5.47)
" ,T %V ",V%T
P=áll. feltétel mellett dT-vel osztva, (felhasználva a moláris hőkapacitások 4.6.5. pontbeli
definícióegyenleteit és az U moláris m jelzést egyszerűség kedvéért elhagyva)
6 ,U 9 $,V'
$DQ' = C = Cm,V +5$ ' + P8 # & (5.48)
" dT %P m,P
4",V%T 7 " ,T %P
egyenletet kapjuk. Figyelembevéve az (5.5c) és a PVm=RT ideális gázra vonatkozó egyenleteket
$,U' $,V' R
# & =0 és # & =P
" ,V %T " ,T %P
(5.48)-ból ideális gázra valóban az (5.46) egyenletet kapjuk.
 400

Vezessük be a
C
@ ! C m,P (5.47)
m,V

egyenlettel a @ hőkapacitásviszonyt*.



  
Az (5.46) ill. (5.47) egyenleteket figyelembevéve

R
@–1=C (5.49)
m,V

és így (5.45)-ből következik hogy

@–1
T V Tvég $Vkezd'
ln T vég = (@–1) ln Vkezd , Tkezd = #" Vvég &% (5.50a)
kezd vég

azaz az adiabata mentén (ha DQ = 0)

R/Cm,V
TV(@–1) = TV = állandó (5.50b)

Helyettesítsük be az (5.50a) második egyenletébe (m1=m2 feltétellel) T2/T1 helyére

az egyesített gáztörvényt,** eredményül a

$Vkezd'@ Pvég
#V & = P (5.51)
" vég % kezd

* A @ az f
SF (alábbiakban egyszerűen f) molekuláris szabadsági fokkal is felírható
f +2
@ = SF
fSF
5
pl. egyatomos ideális gázra @ =
. Az ideális gáz moláris belső energiája ugyanis (ld. 4.6.5. pontot)
3
,U
Um = RT, amiből (ld. (4.77) egyenletet) Cm,V = $ m' = R. De (5.46) szerint Cm,P = R + Cm,V
f f
2 " ,T % 2 V
f Cm,P f+2
és így Cm,P = R + R , így =@A .
2 Cm,V f

@–1 @
T2 P2V2 $V1' V V
** = = = $ 1'- · 2
T1 P1V1 "V2% "V2%- V1

Egyszerűsítsünk a 2. és 4. egyenlőségben V2 /V1-el, átjelöléssel

@
P2 ( Pvég $Vkezd'
= =
P1 Pkezd " Vvég %

az (5.51)-t kapjuk.
 401

illetve a
PV@ = konst = K (5.51a)

egyenleteket nyerjük. Az (5.50b) illetve (5.51a) egyenleteket az adiabaták

egyenleteinek nevezzük.



  
+ Az adiabatikus (előjeles) kváziegyensúlyi térfogati munka kifejezését 1 mól
ideális gázra vezetjük le. Induljunk ki e célból az (5.42) illetve (5.43) egyenletekből:
Vvég Vvég
* *
Wtérf (DQ=0) = – 3 PdV = 3 Cm,V dT (5.52)
) )
Vkezd Vkezd
Ha Cm,V-t első közelítésben hőfokfüggetlennek vesszük vagy az átlagértékkel
számolunk, akkor az integrálást elvégezve

Wtérf = Cm,V (Tvég – Tkezd) (5.53)

Az (5.53) egyenletet az 5.6/d. ábrával összevetve, megállapíthatjuk, hogy az

adiabatikus expanzió (Tvég B Tkezd) során a gázhőmérséklet csökkenése arányos a
rendszer által végzett térfogati munkával: a gáz lehül; adiabatikus kompressziókor
pedig a gáz hőmérséklete a befektetett munkával arányosan nő, a gáz felmelegszik. Az
expanziós és kompressziós munka azonos hőmérséklethatárok esetén ellentétes
előjelű és az abszolút értékük egyenlő*.

(Megjegyezzük, hogy bár a fenti adiabatikus állapotváltozás során a térfogat

változik, — a Cm,V ennek során (mint fentebb egy lábjegyzetben igazoltuk) nem
változik!)

+ Hasonló módon megkaphatjuk az izochor ill. izobár állapotváltozások (ld. 5.6.

ábra) megfelelő kifejezéseit is. Ezekre nézve a középiskolai anyagra utalunk (ld.
Holics: Fizika, id. mű megfelelő fejezetét).

5.2.5. Az egyensúlyi termodinamikai rendszerek

szabadsági fokának meghatározása. A Gibbs-
féle fázistörvény

Az 1. fejezet 1.2. pontjában többféle szabadsági fok definícióval ismerkedtünk

meg. Közöttük az fTD termodinamikai szabadsági fok fogalmát is definiáltuk, de ott
nem foglalkozhattunk vele részletesen.

Az fM illetve fSF szabadsági fok analógiájára az fTD definíciója a következő:

* Ez az egyenlőség azonos kompressziós, illetve expanziós arányok esetén már nem áll fent. Ennek
igazolását az (5.52) és (5.51) alapján az olvasóra bízzuk.
 402

Egy egyensúlyi termodinamikai rendszerben a független intenzív

állapotjelzők számát a rendszer termodinamikai szabadsági fokának
nevezzük.

Egy adott 1,2,...i,…,K komponensű, 1,2,..., j,…F fázisú egyensúlyi rendszer

független intenzív állapotjelzőinek* számát (tehát az fTD értéket) úgy kapjuk meg,



  
hogy a többfázisú, többkomponensű rendszert leíró összes intenzív állapotjelző
számából levonjuk a független intenzív paraméterek számát csökkentő feltételi
egyenletek számát.

Jelöljük a többkomponensű rendszerünkben lévő komponensek számát

1,2,...,i,... K-val (alsó indexben), a fázisok számát pedig 1,2,...j,... F-fel (utóbbit felső
indexben).

+ A rendszert leíró intenzív állapotjelzők a következőek:

T(1),T(2),...,T(F); P(1),P(2),...,P(F);
(1) (1) (1) (2) (2) (2) (F) (F) (F)
;1 , ;2 , .... ;K ; ;1 , ;2 , ..., ;K ; ....; ;1 , ;2 , ...., ;K (5.54)

Tehát minden fázisban — a P,T paraméterek mellett — meg kell adni minden kom-
(j)
ponenshez egy ;i kémiai potenciált. Ez összesen

F(K+2) (5.55)
intenzív paramétert jelent.

+ Most nézzük meg a különböző feltételi egyenleteket!

+ Az (5.35) Gibbs-Duhem relációnak megfelelően, állandó térfogaton és
hőmérsékleten egy adott j fázisban:

$ K (j) (j) '

# : n d; & =0 (5.56)
# i i &
"i=1 %T,P=áll.

(j)
vagyis a K darab ;i közül csak K–1 független lehet, hiszen a K-adik (5.35) ill.
(5.56)-ból adódik. Az (5.56) egyenlet tehát az összes fázisra vonatkozóan

F (5.57)

-fel csökkenti a független intenzív paraméterek számát, azaz a szabadsági fokot.

* A független változók értéke adott rendszerben szabadon megválasztható.

 403

! Másfelől egyensúly esetén az összes fázis hőmérséklete és nyomása egyenlő kell

hogy legyen. Ez

2(F – 1) (5.58)



  
feltételt jelent, mivel az F fázis között F – 1 fázishatár van (ld. 5.7. ábra).

5.7. ábra. Egy F fázisból álló rendszerben F-1 fázishatár van

! A fentieken kívül egyensúlyban minden egyes (összesen K fajta) komponens

(j)
kémiai potenciáljának minden fázisban egyenlőnek kell lennie. Ez a "i –kre
K (F – 1) (5.59)
darab egyenletet jelent (mivel F fázis között F – 1 fázishatár van).

A rendszer termodinamikai szabadsági fokát, vagyis a független intenzív

állapotjelzők (paraméterek) számát, az intenzív állapotjelzők teljes számának és a
feltételi egyenletek számának különbsége adja meg:

fTD = F (K + 2) – F – 2(F – 1) – K (F – 1) =

= FK + 2F – F – 2F + 2 – FK + K

azaz
fTD = K – F + 2 (5.60)
Szavakkal:
Egy F fázist és K komponenst tartalmazó heterogén egyszerű
termodinamikai rendszer (ETR) termodinamikai szabadsági foka
fTD = K–F+2. Ez a Gibbs–féle fázisszabály.

! A Gibbs-féle fázisszabály (fázistörvény) — mint a fenti levezetésből látható —

egyensúlyi esetre érvényes: fizikai (termodinamikai) rendszer csak akkor lehet
egyensúlyban, ha fTD # 0, azaz ha K # F–2.

A rendszert jellemző összes intenzív állapotjelző száma több, vagy legalábbis

egyenlő kell, hogy legyen a feltételi egyenletek számával. Ha a paraméterek száma pl.
eggyel több, akkor azt szabadon megválaszthatjuk és ezzel a többi adott. Ha a
paraméterek száma kettővel több, akkor mind a kettő szabadon választható (illetve
mindkettőt meg kell választanunk, a többi pedig adott) stb. Ha a paraméterek száma
egyenlő a feltételi egyenletek számával, akkor nincs szabadon választható paraméter:
mind meghatározott.
 404

Ha az egyenletek száma nagyobb mint a rendszert jellemző paraméterek száma,

akkor az egyenletrendszer túlhatározott és az egyenletrendszer általában nem oldható
meg (ld. Bronstejn id. mű, lineáris egyenletrendszerek). Ilyen rendszerre ld. az 5.
példát.



  
1. Példa. Egy egykomponensű ideális gázra K=1, F=1; a szabadsági fok
tehát fTD = 1–1+2 = 2, vagyis az ideális gáz két független paraméterrel (pl. P–
V, P–T, V–S stb.) leírható rendszer.

2. Példa. Tekintsünk egy állandó hőmérsékletű és nyomású kétkom-

ponensű rendszert, amely egy szilárd és egy folyékony fázist tartalmaz. A
rendszer szabadsági foka ebben az esetben fTD = 2–2+2 = 2.

3. Példa. Lehetséges–e három fázis egy tetszőleges hőmérsékletű és

nyomású kétkomponensű rendszerben?

Amennyiben három fázis és két komponens létezik, a kémiai potenciálok

egyenlősége K(F–1), azaz négy független egyenletet jelent (a három fázist az
I, II, III felső indexekkel jelöltük):
(I) (I) (II) (II)
"1 (T,P,x1 ) = "1 (T,P,x1 )

(II) (II) (III) (III)

"1 (T,P,x1 ) = "1 (T,P,x1 )

(I) (I) (II) (II)

"2 (T,P,x1 ) = "2 (T,P,x1 )

(II) (II) (III) (III)

"2 (T,P,x1 ) = "2 (T,P,x1 )

ahol az x1 az (1)-es komponens móltörtekben kifejezett koncentrációját jelenti:

felhasználtuk, hogy kétkomponensű rendszer minden fázisára x1+x2 = 1, tehát
a koncentrációk fázisonként egy független változóval jellemezhetők. Független
változónk viszont öt van:
(I) (II) (III)
x1 , x1 , x1 , P, T

ahol egyensúly lévén, a P és a T minden fázisra azonos érték.

A fenti négy egyenlet tehát nem oldható meg bármely T és P esetén. Így a fenti
rendszerben két fázis tetszőleges T és P mellett létezhet, de három fázis csak
akkor, ha T vagy P értékét adottnak tekintjük: például a hőmérséklet megadása
esetén a nyomás már adott, vagyis a szabadsági fok 1-re csökkent; az
eredmény természetesen megfelel a fázistörvénynek: fTD = 2–3+2 = 1.

4. Példa. Lehetséges-e négy fázis a fenti kétkomponensű rendszerben?

Négy fázis esetén a kémiai potenciálok egyenlőségéből K(F–1), azaz hat
(I) (II) (III) (IV)
egyenletet kapunk, így T, P, x1 , x1 , x1 és x1 közül mindegyik értéke
meghatározott. Négy fázis esetén rendszerünkben nincs szabadon választható
paraméter! A fázistörvény szerint ekkor fTD = 2–4+2 = 0, azaz kétkomponensű
 405

rendszerben lehetséges négy fázis, — de csak mind a hat paraméter pontosan

meghatározott értékénél!

5. Példa. Öt egyensúlyi fázis kétkomponensű rendszerben egyáltalán nem

létezhet, mert az öt fázisra felírható K(F–1), azaz 8 meghatározó egyenletben



  
maximum 6 ismeretlen szerepel: a fázistörvény szerint fTD = 2–5+2 = –1.

6. Példa. Alkalmazzuk a Gibbs-féle fázistörvényt a vízre. A különböző

fázisok viselkedését a víz fázisdiagramján szemléltetjük (ld. 5.8a. ábra). A víz
egy egykomponensű rendszer, amelynek több fázisa lehetséges. A görbék
között egy fázis lehetséges: itt P és T értékét függetlenül választhatjuk meg.
Az ábrán látható görbék azokat az összetartozó P és T értékeket mutatják,
amelyek mellett két fázis lehetséges; itt ha pl. T-t megválasztottuk, P értéke
egyértelműen adott. A görbék metszéspontjában 3 fázis létezik egyidejűleg; itt
nincs választási lehetőségünk: a 3 fázis jelenléte mind a T-t, mind a P-t
egyértelműen meghatározza, fTD = 0.

5.8. ábra. A víz (a) és a CO2 (b) fázisdiagramjai. Az ábrákon a

hármaspontot ! ! -val , a szilárd fázist s-sel, a folyadékfázist l-lel, a gáz
(gőz) fázist g-vel jelöltük.
A vízre közölt fázisdiagram láthatóan kis nyomásra vonatkozik. 2 kbar
felett a negatív iránytangensű olvadási görbe egy másik hármasponttól
kezdve pozitív iránytangensűvé válik.

Három fázis együtt (víz-jég-vízgőz) csak mindhárom intenzív paraméter

pontosan meghatározott értékénél van, ezt a pontot a víz hármaspontjának
nevezzük. A víz hármaspontja 273,16 K (611,73 Pa nyomás mellett). Nincs
(nem lehet!) olyan pont, amelyben négy fázis találkozna!
 406

5.3. A TERMODINAMIKA II. FŐTÉTELE (A).

(A REÁLIS FOLYAMATOK EGYIRÁNYÚSÁGA. A ZÁRT
RENDSZEREK ENTRÓPIAVÁLTOZÁSÁNAK
SZÁMÍTÁSA.)



  
5.3.1. Ideális gáz izoterm térfogati munkája és hőcseréje.
Reális és kváziegyensúlyi folyamatok összehasonlítása

A lényeg megértése céljából vizsgáljunk meg egy egyszerű reális folyamatot és

vessük azt össze az 5.1.4. pontban megismert megfelelő kváziegyensúlyi folyamattal.
Legyen ez a folyamat az ideális gáz izoterm térfogatváltozása ill. az ezzel együttjáró
munka és hőcsere.

Legyen a vizsgált rendszer egy dugattyúval lezárt hengerben lévő gáz a henger és a
dugattyú együttese, — a környezet pedig az állandó hőmérséklet fenntartásához a
rendszerrel Q hőcserét biztosító hőtartály. (ld. 5.1.4. pont, 1. példa előtt) Az izoterm
feltétel betartásához (a lehülés megakadályozásához) ugyanis táguláskor a rendszerrel
hőt kell közölni (ez megállapodás szerint pozitív, Q > 0), összenyomáskor viszont a
rendszerből hőt kell elvonni (Q < 0).

Alábbiakban a munka és a hőközlés előjelére vigyáznunk kell (ld. az 5.1.4.

pontot); konvenció szerint a rendszeren (pl. kompresszió során) végzett munka, illetve
a rendszerrel közölt hő pozitív, a rendszer által (pl. expanzió során) végzett munka,
illetve a rendszer által leadott hő negatív.

a.) Vizsgáljuk először az adott esetre a térfogati munkavégzést!

Expandáltassuk az ideális gázt reális folyamatban: ekkor elkerülhetetlen a du-

gattyú súrlódása (súrlódási munkája) és a dugattyú végállapotban való lefékezésénél
annak kinetikus energiája is a rendszer termikus energiájává alakul át (ld. 2.5.5.
pontot). A reális folyamatban tehát (a munkavégzés szempontjából nézve a
folyamatot) veszteségek lépnek fel és ezek miatt a rendszer által végzett munka
(expanzió) reális folyamatban* mindig kisebb (ld. az (5.61)-et és a hozzá fűzött
lábjegyzetet), mint az 5.1.4. pontban megismert fiktív kváziegyensúlyi folyamat-
ban, melynél ezen veszteségek elvileg nem léphetnek fel. Mivel a fiktív kvázi-
egyensúlyi folyamatban nincsenek veszteségek, a (kvázi–)egyensúlyi folyamatban a
rendszer által végzett munka maximális, azaz minden lehetséges reális folyamatnál
nagyobb.

* A továbbiakban a jelölések egyszerűsége kedvéért az előbbieket r (reális), utóbbiakat e

(kváziegyensúlyi) alsó indexszel jelöljük.
 407

Kompressziónál az eset fordított: a veszteségek pótlása miatt ugyanakkora térfo-

gatváltozáshoz a rendszeren reális folyamatban nagyobb (ld. az (5.61)-et és a hozzá
fűzött lábjegyzetet) munkát kell végezni, mint a kváziegyensúlyi folyamatban.



  
5.9. ábra Reális izoterm expanzió (lépcsős a–görbe), kompresszió (lépcsős
b–görbe); ugyanez fiktív kváziegyensúlyi folyamatban (c–görbék). Az (a)
ill. (b) görbén a lépcsők a reális folyamathoz szükséges véges nyomás-
változásokhoz tartoznak, — természetesen tetszés szerinti finomításuk a (c)
görbét közelíti. (Reális folyamatot szabatosan nem lehet grafikusan
ábrázolni, hiszen pl. az állapottérben nem lehet Pext értékeit bejelölni. Az
ábra kizárólag didaktikai célokat szolgál.)

Jól érzékelhető ez az 5.9. ábrán. Abból a célból, hogy a reálisan mindig

veszteséges expanziót ill. kompressziót reális folyamatban végrehajtsuk, a Pext külső
nyomás és a rendszer P nyomása között $P véges különbségnek kell lennie. Reális
expanziónál Pext < P, kompressziókor viszont Pext > P -nek kell fennállnia. Kvázi-
egyensúlyi folyamatokban természetesen (ld. 5.1.4. pont) Pext = PR(rendszer) = Pe. A
munkát a megfelelő görbe alatti terület adja. A munkavégzés, a Wtérf mennyiséget
előjeles mennyiségnek tekintve

(Wtérf) > (Wtérf) (5.61)*

r e

* Mivel W előjeles skaláris mennyiség, pl. expanziónál, ahol W < 0, negatív számértékű, az
térf térf
(5.61) azt jelenti, hogy (Wtérf) kisebb abszolút értékű negatív szám, mint (Wtérf) , azaz
r e

|(Wtérf) | < |(Wtérf) | (expanzió) (5.61a)

r e

A kompressziónál, ahol Wtérf > 0, azaz pozitív számértékű, ugyanígy gondolkodva

|(Wtérf) | > |(Wtérf) | (kompresszió) (5.61b)

r e
 408

Ugyanez érvényes DWtérf-ra is! (Az (5.61)-ben nem abszolút értékek szerepelnek!)

b.) Vizsgáljuk most a rendszer hőcseréjét!



  
5.10. ábra. Izoterm expanzió hőcseréje. Az izoterm feltétel fenntartására: a)
esetben kisebb a fölvett hő, mert súrlódásból és a dugattyú fékeződéséből is
fejlődik termikus energia; b) esetben a dugattyú kevésbé súrlódik: több hőre van
szükség; c) a kváziegyensúlyi esetben már a dugattyú fékeződésekor sem fejlődik
termikus energia: az energiát csak a hőtartállyal történő hőcserével lehet
pótolni . (Az ábra baloldala a dugattyú súrlódási–, jobboldala a dugattyú
fékezési folyamatait ábrázolja.) (Forrás: az ábrát Liszi—Ruff—Schiller—
Varsányi: Bevezetés a fizikai kémiába, Műszaki Könyvkiadó, 1983. alapján a
MK engedélyével közöljük.)

A rendszer hőcseréjét vizsgálva azt mondhatjuk, hogy a reális folyamatokban a

hőcsere mindig kisebb, mint a fiktív kváziegyensúlyi folyamatokban, hiszen a reális
folyamatokban a súrlódásból stb. képződő termikus energia a rendszeren belül
marad és így az állandó hőmérséklet fenntartásához a környezettel (hőtartállyal, ld.
5.1.4. pontot) szükséges hőcsere mindig kisebb (ld. pl. expanzióra az 5.10. ábrát).

A hőcserét reális és kváziegyensúlyi folyamatra megvizsgálva:

Qr < Qe (5.62)*

* Expanziónál, ahol Q > 0, azaz pozitív szám, az (5.62) azt jelenti, hogy a Q kisebb pozitív szám, mint
r
Qe, azaz
|Qr| < |Qe| (expanzió) (5.62a)
 409

reláció adódik: (5.62)-ben figyelembe vettük, hogy a Q előjeles mennyiség és az

(5.62)-ben nem abszolút értékek szerepelnek.

Reális hőcsere csak hőmérsékletkülönbség hatására lehetséges, tehát

– expanziónál, ahol a rendszer hőt vesz fel (Q > 0) a hőtartály hőmérsékle-



  
tének nagyobbnak kell lennie, mint a rendszer T egyensúlyi hőmérséklete

Text,r > Te (5.63a)

– kompressziónál a rendszer hőt ad le (Q<0)

Text,r < Te (5.63b)

teljes analógiában a térfogati munka esetéhez, (de ott expanziónál Pext,r < Pe, komp-
ressziónál Pext,r > Pe volt szükséges).

c.) A redukált hőmennyiségek**

Az adott hőmérsékleten végzett hőcserére a T hőmérséklet jellemző. Kérdés: mit

'Q* 'Q*
kell T helyére írni és hogy hat ki T értéke a & T ) és a & ) ún. redukált hő-
% (r % T (e
mennyiségekre? T helyébe kváziegyensúlyi folyamatnál a rendszer (TR)
e
hőmérsékletét kell beírni. (A kváziegyensúlyi folyamatoknál (TR) = Text–tel, azaz a
e
hőtartály hőmérsékletével.) A reális folyamatok esetén a T helyére a hőtartály (Text)
r
hőmérsékletét kell írni.

A reális és kváziegyensúlyi folyamatok redukált hőmennyiségeinek összevetéséhez,

mind a hőmennyiségek, mind pedig a hőmérsékletek viszonyát figyelembe kell venni.
Eredményül a
' Q * 'Q* ' DQ * 'DQ*
&T ) < &T ) ill. &T ) < & T ) (5.64)
% ext(r % R(e % ext(r % R (e

egyenlőtlenségeket kapjuk. (Az (5.64)-ben nem abszolút értékek szerepelnek!) Azaz:

kompressziókor, amikor Q < 0, azaz mindig negatív és a rendszer ad le hőt, tehát

(Text) < (TR) , (5.61b) és (5.62b) figyelembevételével:
r e

Kompressziónál, ahol Q < 0, azaz negatív szám, az (5.62) azt jelenti, hogy Qr nagyobb abszolút
értékű negatív szám, mint Qe, azaz
|Qr| > |Qe| (kompresszió) (5.62b)

** Az itt elmondottakat felhasználjuk az (5.64a) egyenlettel kapcsolatban az 5.3.7. pontban a II. főtétel
értelmezéséhez.
 410

+' Q * + +' Q * + +' DQ * + +'DQ* +

+&%Text)( + , +&%TR)( + ill. +&%Text)( + > +&% TR )( + (5.65)
+ r+ + e+ + r+ + e+

és expanziókor, amikor Q > 0, azaz mindig pozitív és a rendszer vesz fel hőt, tehát
(Text) > (TR) , (5.61a) és (5.62a) figyelembevételével:
r e



  
+' Q * + +' Q * + +' DQ * + +'DQ* +
+&%Text)( + < +&%TR.)( + ill. +&%Text)( + < +&% TR. )( + (5.66)
+ r+ + e+ + r+ + e+

egyenlőtlenségeket nyerjük, ugyanis:

– Kompressziókor -Qr-. ,. -Qe-, és mivel Qr-t a Text,r<Te-vel, Qe-t pedig Te-vel

osztjuk, a Q-kra érvényes reláció itt erősödik.

– Expanziókor -Qr-./.-Qe-, és mivel Qr-t a Text,r>Te-vel, Qe-t pedig Te-vel osztjuk, a

Q-kra érvényes reláció itt is erősödik.

d.) Foglaljuk össze a fentieket egy táblázatban (5.2. táblázat):

5.2. táblázat. Reális és kváziegyensúlyi (kvázisztatikus) folyamatok

összehasonlítása
$
(A W = Wtérf , de az egyéb munkavégzésre is igaz.)

Reális folyamat Munkavégzés Hőközlés Hőmérséklet

Nyomás
Előjeles W r > We Qr < Qe
mennyiségekkel DWr > DWe DQr < DQe
Összenyomás | Wr | > | We | |Qr| > |Qe| |DQr| (Text) < (TR) ,
r e
(kompresszió) |DWr | > |DWe | > |DQe| (Pext) > (PR)
Q<0 r e
Tágulás (expanzió) |Wr| < |We| |Qr| < |Qe | (Text) > (TR)
r e
Q>0 |DWr| < |DWe | |DQr| < |DQe| (Pext) < (PR)
r e

Fel kívánjuk végül hívni a figyelmet arra, hogy fenti egyenlőtlenségek reális folya-
matokra is teljesítik (az energiamegmaradás miatt teljesíteniük kell!) az I. főtételt. A
dU = DWtérf + DQ egyenletben az előjeles(!) munkára érvényes Wr ,We relációt
pontosan kompenzálja az előjeles(!) Qr < Qe reláció.

A térfogati munkára fent mondottak minden hőcserével együttjáró munka-

végzésre (munkavégzésekre) általánosíthatók. Ezért hagytuk el az 5.2. táblázatban a
most felírt relációknál a W mellett a térfogati munkára utaló indexet. Ezen állítást
könnyen beláthatjuk, ha arra gondolunk, hogy a töltéstranszport (elektromos áram), a
(részecsketranszporttal járó) kémiai munka különböző típusai és általában minden
reális folyamat termikus energiává alakuló veszteségekkel jár. Reális anyagoknál
 411

a mechanikában már megismert (nevezzük most "külső") súrlódási munka kiegészül a

rendszer (az anyag) belső súrlódásával is. Reális oldatok diffúziójánál a belső
súrlódás mellett fellép a különböző koncentrációk esetén az atomok stb. környező
molekulákkal való kölcsönhatása.



  
5.3.2. Az elszigetelt (magára hagyott) rendszerben lefolyó
(reális, valódi spontán) folyamatok egyirányúsága. A II.
főtétel kvantitatív alakja

A természetben lefolyó valamennyi folyamat alá van vetve a termodinamika első

főtételének, de a valóságban (valódi, spontán folyamatban) nem minden olyan
folyamat valósul meg, amelyik az I. főtételnek nem mond ellent. Ezen kívül: az I.
főtételből csak az következik, hogy egy elszigetelt rendszer összes belső energiája
állandó, de nem határozza meg az elszigetelt (magára hagyott) rendszerben lefolyó
valódi (spontán) folyamatok irányát. Az első főtétel alapján pl. nem lehet eldönteni,
hogy magára hagyott rendszerben (tehát külső munkavégzés nélkül) a hőátmenet a
melegebb testről a hidegebbre megy-e végbe vagy ellenkezőleg, — esetleg mindkét
folyamat lehetséges.

A II. főtétel (akárcsak az első) a termodinamikában tapasztalati törvény: a törvényt

sok-sok kísérleti tapasztalat és utólagos folyamatos szembesítés, az új és új
kísérletekkel való összevetés általánosítása alapján mondjuk ki. Első formáját ilyen
alapon Clausius posztulálta (Clausius axióma, 1850): "A hő önként (spontán
folyamatban) nem megy át hidegebb testről melegebbre", — azaz nem lehetséges
olyan folyamat, amelynek során külső munkavégzés (munkakompenzáció) nélkül hő
megy át hidegebb testről melegebbre.* Másszóval a valódi (reális) hőcsere egyirányú,
nem megfordítható: a nemzetközi irodalom szóhasználata szerint irreverzibilis.

Hasonló tapasztalatok sorát sorolhatjuk fel: a) ha áram halad át elektromos veze-

tőn, az elektromos energia termikus (belső) energiává alakul (Joule–hő) és az a
folyamat sem megfordítható; b) ha önként végbemenő kémiai reakcióval van dolgunk,
akkor exoterm reakcióban a résztvevő anyagok zéruspontenergiájának egy része
átalakul termikus energiává (endoterm reakcióban fordítva) és ez az átalakulás sem
fordítható meg önkéntes folyamatban: a spontánul lefolyó kémiai reakciók (amíg csak
az egyensúlyt el nem érik) adott körülmények (pl. adott P, T, koncentrációk) között
makroszkópikusan egyirányúak. (Egyensúlyban, azaz egyensúly elérése után a valódi
folyamatok mikrofizikailag mindkét irányba végbemennek: éppen a két irányú
reakciók dinamikus egyensúlya alakítja ki az egyensúlyt.) c) Gázokban, oldatokban a
koncentráció gradiensek kiegyenlítődnek, de a kiegyenlítő diffúziós folyamatok
makroszkópikusan szintén egyirányúak, irreverzibilisek.

* Ezen állítás teljesen általánosan csak körfolyamatokra igaz; ld. az 5.4.6. pont végén ismertetett példát
és az ahhoz fűzött megjegyzést.
 412

A fenti tapasztalatok, a II. főtétel kvantitatív megfogalmazására olyan függvényt

kell keresnünk, amely amíg a rendszerben valódi folyamatok játszódnak le, egy-
irányban változik (tehát megváltozása vagy pozitív vagy negatív) és az egyensúly
elérésekor változása zérus (tehát egyensúlyban a függvénynek vagy maximuma
vagy minimuma van.)



  
Clausius 1865-ben az S entrópia függvényt javasolta erre a célra. Kövessük gon-
dolatmenetét.

Induljunk ki a reális folyamatokra érvényes (5.64) egyenletből:

' DQ * 'DQ*
&T ) < & T ) (ld. (5.64))
% ext( % R (
r e

és definiáljuk Clausius nyomán az entrópia függvény megváltozását

'DQ*
dS 0 & T ) (5.67)
% (
e

Az így definiált entrópia függvényről bizonyítható, hogy S állapotfüggvény (ld.

(5.85) képletet): megváltozása tehát kváziegyensúlyi folyamatra és valódi
(irreverzibilis) folyamatra azonos kezdeti és végállapot között azonos és egyaránt az
(5.67) szerint számítandó. (A konkrét számításra példákat közlünk e pont végén.)
Az (5.67) és (5.64) egyenleteket a következő relációban egyesíthetjük:
DQ
3 = '&% T *)(e (kváziegyensúlyi folyamatra ill, egyensúlyra) (5.68a)
dS 2
'DQ*
1 % (r
>& T ) (reális, spontán folyamatra) (5.68b)

Véges változásokra ill. körfolyamatokra az egyenleteket integrálni kell, de mindkét

egyenletet azonos kezdő- és végállapot között. Hangsúlyozni kell, hogy az (5.68)
egyenletekben mindig az abszolút hőmérséklet szerepel!

Elszigetelt* (adiabatikus és állandó anyagtartalmú) rendszerre DQ = 0, ekkor az

(5.68) egyenletek
dS # 0 (5.69)

alakba írhatók, ahol az egyenlőség az egyensúlyra, az egyenlőtlenség a valódi, reális

spontán folyamatra érvényes.

* Ha csak az entrópia megváltozását vizsgáljuk, megengedhetjük az adiabatikus térfogati munkát is: az

adiabatikus kváziegyensúlyi térfogati munka nem változtatja meg az entrópia értékét.

Az állandó anyagtartalmat ki kell kötni, mert az anyagmennyiség megváltozása a kváziegyensúlyi

folyamatban is megváltoztatja az entrópiát (ld. 4.7.2. pont, elegyedési entrópia).
 413

Látható, hogy a Clausius által javasolt választás kielégíti fentebb leírt követel-
ményeinket: valódi folyamatokra S változása egyirányú (nő), és egyensúlyban értéke
(az adott feltételek mellett) maximális.

Szóban megfogalmazva:



  
Elszigetelt rendszerben végbemenő spontán, reális folyamatokban a
rendszer entrópiája csak nőhet, vagyis a reális spontán folyamatok
egyirányúak, irreverzibilisek.

Ha a spontán folyamat eléri az (adott feltételek melletti) egyensúlyt,

akkor elszigetelt rendszerben az entrópia (az adott feltételek mellett)
maximális: ez az entrópiamaximum elve. Fenti tételek és az ezeket
kifejező
dS # 0

reláció a termodinamika II. főtételének kvantitatív megfogalmazása

(Clausius, 1865).

A II. főtételt kvalitatíve már korábban megfogalmazták: Clausius posztulátumát

fentebb ismertettük. Kelvin megfogalmazását (1852) és a későbbről származó Planck
féle megfogalmazást az 5.4.3. pontban ismertetjük.

Vannak olyan reális folyamatok, amelyek nem járnak hőcserével. Ilyen pl. ideális
(kölcsönhatás nélküli részecskékből álló) elegyek keveredése állandó nyomáson [ld.
4.7.2. pont], vagy az ideális gázok kiterjedése vákuumban (ld. 5.4.6. pontot). E folya-
matok ugyanakkor — mint pl. a 4.7.2. pontban megmutattuk — mégis járnak entrópia
változással. Az entrópia fogalom ilyen általánosításával** a II. főtétel ezekre is
érvényes!

A tévedések elkerülése végett hívjuk csak fel a figyelmet arra, hogy nem elszigetelt
rendszer esetén a $S az adott folyamatnak megfelelően nőhet és csökkenhet is. (Lásd
alábbi 1. és 2. Példát.)

Fentieket olvasva, az olvasónak talán úgy tűnhet, hogy konkrét számításokra a II.
főtétel ilyen megfogalmazása nem produktív, hiszen az (irreverzibilis) folyamatokra
pl. az (5.68b) egy egyenlőtlenség, amely számításokra nem ad egyértelmű értéket
(belőle $S nem számítható ki). Az S entrópia állapotfüggvény jellege azonban feloldja
ezt a látszólagos ellentmondást: mivel azonos kezdeti és végállapot esetén a $S
változás valódi és kváziegyensúlyi folyamatra ugyanaz, — elegendő a $S kiszámítását
olyan (pl. elképzelt) kváziegyensúlyi folyamatra (vagy ilyen folyamatok sorozatára)
elvégezni, amelyek a rendszert a reális folyamattal azonos kezdeti állapotból azonos
végállapotba viszik; ezekre nézve viszont egyenlőség áll fent, tehát a $S kiszámítás
elvégezhető (ld. a pont végén lévő példákat).

** Ilyenkor az entrópiát a Boltzmann-egyenlet (4.32) révén a W termodinamikai valószínűséggel

értelmezzük.
 414

A fenti gondolatmenetben a II. főtételt Clausius nyomán tapasztalati alapon állí-

tottuk fel (nem levezettük!) A II. főtétel a termodinamikában tehát axióma. A II.
főtétel azonban elméleti alapon a statisztikus fizika módszereivel értelmezhető (ld.
a 4.3. pontot). A 4. fejezetben megmutattuk, hogy fenti állítások a termodinamikai
valószínűségre bizonyíthatóak és Boltzmann (analógia alapján felismert) (4.32)
egyenlete alapján ez az igazolás átvihető az entrópia függvényre.



  
A dS # 0 reláció (5.69) elszigetelt rendszerhez való kötöttsége miatt a kémiai
termodinamikában, ahol általában az állandó nyomáson és hőmérsékleten lezajló nyílt
folyamatokkal foglalkozunk, az S entrópia helyett inkább a nyílt (nem elszigetelt)
rendszerekre is alkalmazható más termodinamikai függvényeket használunk az egyen-
súly és a spontán folyamatok irányának meghatározására (ld. 5.5. pont).

! Az alábbiakban néhány példán keresztül megmutatjuk, hogy hogyan történik

és azt is, hogy számszerűen milyen eredményekre vezet elszigetelt rendszerek
entrópiaváltozásának számítása. Kvalitatíve az eredményt az (5.69) egyenlet alapján
már tudjuk: $S # 0.

Mivel az entrópia állapotfüggvény, megváltozását konkrétan úgy kell kiszámítani,

hogy a rendszert gondolatban, olyan kváziegyensúlyi folyamaton (folyamatokon)
vezetjük át, amelyek a rendszert adott kezdeti állapotból a feladatban megadott
végállapotba vezetik; a megváltozás kiszámításához a végállapotbeli entrópia
értékéből le kell vonni a kezdeti állapotbeli entrópia értékét.

1. Példa. Számítsuk ki állandó nyomáson 1 kg tömegű, T=300 K hőmér-

sékletű víz entrópiaváltozását, ha hőmérsékletét kváziegyensúlyi hőközléssel
320 K-re emeljük! A hőközlésre (melegítésre) hőtartályok sorozatát
használhatjuk. A rendszer (víz) minden pillanatban egyensúlyban van
valamelyik hőtartállyal

Tudjuk hogy
(DQ)e = TdSe

tehát a fenti folyamat $S entrópiaváltozásához ki kell számítanunk, hogy

kváziegyensúlyi folyamatban mennyi hőt kell közölnünk a rendszerrel. A víz
állandó nyomáson* veszi fel a hőt, azaz

DQ = cP (víz) mvíz dT = TdSe =$ TdS

azaz
dT 'DQ*
dS = cP (víz) mvíz T = & T )
% ( e

* Ha a vizet merev, zárt kaloriméterbombába zárjuk, akkor c ill. C -vel kell számolnunk!
v m,V
 415

A kváziegyensúlyi hőközlés a teljes melegítési folyamatra, a fajlagos hőkapa-

citást hőmérséklet függetlennek tekintve**
320 320
dT 320
$S = cP (víz)mvíz 4 T = cP (víz)mvíz 5
5 4 d ln T = cP (víz)mvíz ln 300
300 300



  
320
$S (T=300K 6 T=320K) = 4186,8 ln 300 = 270,2 J/K

ahol a cP = 4,1868 J/(K·g) közismert hőmérsékletfüggetlen átlagértékével szá-

moltunk. A rendszer (mivel a hőtartályt nem vettük figyelembe) nem zárt
(nyilt), a rendszer entrópiája nőtt.

2. Példa. Végezzük el az 1. példát a víz hűtésének esetére. Az eredmény

$S (T=320K 6 T=300K) = –270,2 J/K

Ez is nyilt (nem szigetelt) rendszer és itt a rendszer entrópiája csökkent.

3. Példa. Vizsgáljunk meg most egy, a tapasztalat szerint spontán,

egyirányú, irreverzibilis reális folyamatot egy elszigetelt rendszerre. He-
lyezzünk mvíz = 1 kg, T1 = 300 K hőmérsékletű cP = 4,1868 JK–1g–1 fajlagos
hőkapacitású (melyet itt hőfokfüggetlennek tekintünk) vízbe mfém = 2 kg,
cP(fém) = 0,39 [J/(K·g)] fajlagos hőkapacitású, T2 = 400 K hőmérsékletű
fémet. Tapasztalat alapján tudjuk, hogy a fém lehűl, a víz felmelegszik egy
közös T3 hőmérsékletre, melyet a

cP (víz)mvíz (T3–T1) = cP (fém)mfém (T2–T3) (5.70)

kalorimetrikus egyenlet határoz meg. T3 értéke innen 316 K-nek adódik, tehát
T1 < T3 < T2 !

A $S # 0 (5.69) egyenlet csak adiabatikus (vagyis hőközlés nélküli)

rendszerre vonatkozik. Azonban minden rendszer adiabatikussá tehető, ha
mint alrendszert kiegészítjük a környezetével; az alrendszert és környezetét
(tegyük) tekintsük egy elszigetelt rendszernek(ré). Példánkban a vízből és
fémből álló rendszert tekintjük elszigeteltnek. Tehát (kváziegyensúlyi úton
vezetve a hőközlést, ld. 3.példát és az 5.1.4. pontot):

** Ha ezt nem tételezzük fel, a fajlagos hőkapacitás táblázatokból a

cP = A + BT + CT2

kifejezést kell (tagonként) integrálnunk. A cv ill Cm,V értékeket a Cm,P értékekből kell kiszámítani, pl.
ideális gázra az (5.48) egyenlet alapján. Szilárd testek esetén a Cm,V és a Cm,P közötti különbség
elhanyagolható! Első közelítésben igaz ez a folyadékokra is.
 416
T3 T3

$S = $Svíz + $Sfém = cP(víz)mvíz 5

4 d ln T + cP(fém)mfém 5
4 d ln T
T1 T2
(5.71)

316 316



  
$S = 4186,8 ln 300 + 780 ln 400 = 33,6 J·K–1 (5.72)

Tehát $S,0 . Az adott reális, spontán egyirányú folyamatra elszigetelt

rendszer entrópiája nő.*

4. Példa. Lehet-e az egyenlőségjelet írni az “adiabatikus folyamat” és

“izoentrópiás folyamat” kifejezések közé?

Megoldás: Nem, mert bár mindkét kifejezés hasonló folyamatnak felel

meg, csak az utóbbi lefolyása kváziegyensúlyi.

5. Példa. Van két azonos anyagú fémdarabunk. Bizonyítsuk be, hogy azok
hőmérsékleteinek kiegyenlítődési folyamata irreverzibilis.

Megoldás: Képezzünk az egymással érintkezésbe hozott A és B

fémdarabokból zárt rendszert. Elvégett foglaljuk őket adiabatikus burokba.
Miután a hőmérséklet mindvégig változik, osszuk fel a folyamatot elemi
folyamatok sorára. Ha ezek mindegyike kváziegyensúlyi lenne, akkor az
összes

DQA DQB
dS =
TA + TB (5.73)

elemi lépés összege nullával lenne egyenlő (mivel reverzibilisen minden elemi
folyamatban TA=TB-nek kellene lennie és DQA = – DQB). De reálisan pl.
TA,TB, valamint DQA < 0, így dS,0; tehát összegezve az egész folyamatra
$S,0. Tehát a folyamat irreverzibilis.

6. Példa. Vizsgáljuk meg a 3. példában kiszámított $S entrópiaváltozás-

ból, mi a hőmérsékletek kiegyenlítődésének valószínűsége? Vizsgáljuk meg a
fordított folyamat valószínűségét, tehát annak a valószínűségét, hogy a víz
spontán lehül és a fém spontán felmelegszik? Jelöljük a teljes rendszer
egyensúlyi hőmérsékletű állapotának termodinamikai valószínűségét W3-mal ,
az eltérő hőmérsékletű teljes rendszerét pedig W-vel.*

* Ha a kiinduló hőmérsékletek egyenlőek lettek volna ( T 7T 7T ), akkor az (5.72)-ben ln(71)=0, a

1 2 3
$S=0 lenne: a rendszer eleve egyensúlyban lett volna. (ld. (5.69)).

* Az egyesítés előtt a két rendszer külön–külön egyensúlyban volt, W = W ·W .

1 2
 417

Mivel

S/k
W=e B

(ld. (4.32)), inenn következik, hogy



  
W3 '$S*
= exp & ) (5.74)
W % kB (

Helyettesítsük be $S helyére (5.73)-at:

W3 33,6 [J·K–1]
W 1,38·10–23 [J·K–1] 7 2,43·10
ln = 24

azaz a spontán folyamatra**

W3 2,43·1024 1,06·1024
= e = 10
W

és így a fordított folyamat termodinamikai valószínűsége

24
W = W3·10–1,06·10 (5.75)

Tehát annak valószínűsége, hogy az egyensúlyi hőmérsékletű rendszer spontán

(tehát külső munkavégzés nélküli folyamatokban) ismét eredeti (W1 és W2)
állapotába kerüljön, elhanyagolhatóan kicsiny.

7. Példa. Irreverzibilis (reális) adiabatikus folyamatban bár a hőcsere defi-

níciószerűen DQ = 0, a rendszer entrópiája nő. Irreverzibilis folyamatban
ugyanis pl. a súrlódási folyamatok növelik a rendszer termikus energiáját,
$
melyet a belső energia mérlegben TdSb = TdSirrev entrópianövekedéssel
veszünk figyelembe (ld. az 5.2.1. pontban az I. főtételhez fűzött megjegyzést
ill. az 5.5. pontot). A rendszer hőcsere nélküli entrópia növekedése statisztikus
fizikailag is értelmezhető: a súrlódásból keletkező termikus energiatöbblet a
részecskék egy részét magasabb energianívóra viszi és ezzel nő az entrópia.

Adott irreverzibilis (reális) adiabatikus folyamat végállapota nem egyezik

meg az azonos adott kezdeti állapotú kváziegyensúlyi folyamat végállapotával.
Például adiabatikus kiterjedéskor végzett térfogati munkára ugyanis (5.61a)
|(Wtérf) | < |(Wtérf) | , azaz ilyenkor a belső energia reális folyamatban kevésbé
r e
csökken (mint a kváziegyensúlyi folyamatban), és így a reális folyamat
lefolyása után a rendszer végső hőmérséklete is magasabb lesz, mint
kváziegyensúlyi esetben. Ennek megfelelően a reális folyamat végén pl.
azonos térfogatnövekedés esetén a rendszer nyomása is nagyobb lesz, mint
kváziegyensúlyi folyamat esetén.

** ex = 10x/ln 10
 418

8. Példa. Számítsuk ki a víz moláris abszolút entrópiáját a III. főtétel

felhasználásával standard körülmények (298,15 K és 105 Pa) között!

A folyékony (jele ) víz moláris (az erre utaló m indexet elhagyjuk)

entrópiája 0 K és 298,15 K között négy részből tevődik össze:



  
273,15 298,15
5 L0lv 5
S , 298,15 K = Skf, 0K + 8 C m,V dlnT + 273,15 + 8 C m,V dlnT
4 4
0 273,15

Az első tag a zéruspont entrópia kristályszerkezetből adódó konfigurációs

korrekciója (tökéletes kristálynál S0K = 0, ld. III. főtétel, 4.4. pont), a második
tag szilárd víz (jég) entrópiaváltozása, a harmadik az olvadáshoz tartozó
entrópiaváltozás, míg a negyedik tag a folyékony víz entrópiaváltozása az
olvadáspont és 298,15 K között. Számszerűen

6006
S , 298,15 K = 3,43 + 37,97 + 273,15 + 6,62 = 70 JK–1mol–1

A nehézséget a második tag kiszámítása jelenti, mivel a szilárd testek

hőkapacitása 0 K és kb. 15 K között igen meredeken változik (ld. 4.9. ábrát).
Ezért a 0K és a 15K közötti szakaszt a Debey törvény alapján: Cm,V = DT3(ld.
Szilárdtestfizika) kell számítani. A képletben Cm,V hőmérséklet függését
táblázatból vesszük és pl. grafikusan integrálunk; mind a jégre, mind a nem túl
magas hőmérsékletű vízre Cm,V 7 Cm,P.

Az általunk kiszámított adat igen jól egyezik a táblázatokban található

0
S298 = 69,88 JK–1 mol–1 adattal (ld. MF III. Függelékét).

Összefoglalva számításaink eredményét:

! Nem elszigetelt rendszerek entrópiája a folyamatnak megfelelően — egyaránt

nőhet ill. csökkenhet.

! Elszigetelt rendszer spontán, reális folyamatára $S > 0.

! A hőmérsékletek spontán kiegyenlítődésének termodinamikai valószínűsége

igen nagy, az ellenkező folyamaté viszont elhanyagolhatóan kicsiny.
 419

5.4. A TERMODINAMIKA II. FŐTÉTELE (B)

(A HŐCSERÉVEL JÁRÓ MUNKATERMELŐ
KÖRFOLYAMATOK HATÁSFOKA. A II. FŐTÉTEL
MŰSZAKI MEGFOGALMAZÁSA.)



  
Körfolyamatról akkor beszélünk, ha a folyamat végén a rendszer ugyanabba az
állapotba kerül vissza, amelyikben a körfolyamat megkezdése előtt volt. Egy ilyen
körfolyamatot egy ciklusnak nevezünk. Természetesen amikor a körfolyamatokat pl.
folyamatos munkavégzésre használjuk fel, nem csak egy ilyen ciklust végeztetünk el a
rendszerrel: a rendszert (munkaközeget) rendszeresen vissza kell vinnünk kezdő
állapotába, hogy vele újabb ciklust kezdhessünk.*

Egy rendszer egy körfolyamatban akkor végez munkát, ha a körfolyamatot alkotó

részfolyamatok munkájának algebrai összege negatív.

(A műszaki termodinamikában, ahol a rendszer által végzett (műszakilag hasznos)

munka áll a vizsgálatok középpontjában, a rendszer által végzett munkát pozitívnak
veszik! Mi – tárgyalásunk egységességének fenntartására – megmaradunk a fenti,
fizikai előjelkonvenció mellett.)

A rendszer a körfolyamat végpontján, amelynek során W munkát végzünk, csak

azért kerülhet vissza kezdeti állapotába, a belső energia változása csak azért lehet
nulla (ld. (5.19), mert a körfolyamat során a környezettel hőcsere is történik. A
hőcsere kváziegyensúlyi leírásához izoterm folyamatban egy ún. hőtartályt kell
feltételeznünk (ld. 5.1.4. pontot). Ha kváziegyensúlyi hőcsere során a rendszer hőmér-
séklete változik, akkor az ilyen hőcserét annyi különböző hőmérsékletű hőtartállyal
kell leírnunk, hogy a hőcsere közben folyamatosan biztosítsuk a környezet (a
hőtartály) és a rendszer közötti hőmérséklet (közel) azonosságát:

Hőtartálynak (definíciószerűen) azokat a rendszereket nevezzük,

amelyek hőmérséklete (a kváziegyensúlyi hőcserét biztosítandó) mindig
megegyezik a rendszer aktuális hőmérsékletével és a hőmérsékletük (pl.
nagy hőkapacitásuk miatt) nem változik meg mérhetően a vizsgált
rendszerünkkel való hőcsere során.

Hasonló értelemben beszélhetünk nyomás– és részecsketartályokról is.

Hőerőgépek (és az azt modellező direkt Carnot–ciklus, ld. alább) esetén (a mecha-
nikai hatásfok fogalmával egyezően) a körfolyamat (termikus) hatásfokát a rendszer
által végzett munka és a rendszer által felvett hő hányadosával definiáljuk.

* Gondoljuk meg: ha egy dugattyúval elzárt rendszert expandáltatunk és azt nem visszük vissza eredeti
állapotába, akkor egy újabb ciklusban (új anyag injektálásával) a dugattyú tovább expandálna, —
végtelen hosszú dugattyúrendszerre lenne szükség. Ez persze elvben lehetséges, és így elvben (nem
körfolyamatokra) nincs kizárva az egy hőtartállyal kapcsolt rendszer munkavégzése sem.
 420

A következőkben egy konkrét körfolyamaton, a két hőtartállyal kapcsolt rendszeren

végzett izoterm és adiabatikus munkákból álló ún. Carnot–körfolyamaton vizsgáljuk a
konkrét viszonyokat.



  
5.4.1. A kváziegyensúlyi direkt Carnot–körfolyamat*

Vizsgáljuk meg az egy mól ideális gázzal végzett kváziegyensúlyi, ún. direkt
Carnot–körfolyamat (Carnot 1824) egyetlen ciklusának munkavégzését (ld. 5.11.
ábrát)!

5.11. ábra. A Carnot-ciklusnak nevezett kváziegyensúlyi munkatermelő körfolyamat.

a) P-V ill. b) T-S diagramban (Kváziegyensúlyi adiabatára DQ=0, azaz dS=0)

A (direkt) Carnot–ciklusban a rendszer (a munkaközeg, esetünkben 1 mol ideális

gáz) a P–V állapotfelületen (ld. 5.11a. ábrát) az (1) állapotból kiindulva kvázi-
egyensúlyi folyamatokban

! elõször T2, (T2 > T1) hőmérsékleten izoterm módon kitágul. Ennek során a
rendszer egy T2 hőmérsékletű hőtartályból (kváziegyensúlyi folyamatban) Q2
hőt vesz fel és térfogati munkát végez (1 6 2);

! második lépésben kváziegyensúlyi adiabatikus folyamatban (Q = 0) tovább

expandál és ennek során a rendszer ismét munkát végez (2 6 3);

* Az egész 5.4. fejezetben W és Q előjeles mennyiségeket jelentenek! Az előjelkonvencióra nézve ld.

5.1.4. pont elején mondottakat.
 421

! harmadik lépésként a rendszert T1, (T1 < T2) hőmérsékleten izoterm

kváziegyensúlyi folyamatban komprimáljuk. Ennek során a rendszeren
térfogati munkát végzünk és a rendszer egy T1 < T2 hőmérsékletű
hőtartályból Q1 hőt vesz fel, |Q1| < |Q2| ; (3 " 4);



  
! negyedik lépésben a rendszert adiabatikusan komprimálva visszavisszük a
kiindulási állapotba (4 " 1). Ennek során a rendszeren ismét munkát
végzünk.

! A körfolyamat adiabatikus szakaszainak munkája

Mivel az ideális gáz belső energiája csak a hőmérséklet függvénye (ld. (5.5c), egy
mól ideális gáz belső energiájának megváltozása (a Cm,V -t hőfokfüggetlennek, vagy
átlagos értéknek tekintve)

#Um = Cm,V #T (ld. (4.77))

alakban írható fel. Adiabatikus állapotváltozáskor a belső energia megváltozása a

térfogati munkával egyenlő, tehát egy mól gáz térfogati munkája*

W = Cm,V#T (ld. (5.53))

Vagyis az előjel konvenciónak megfelelően (W-t előjeles mennyiségnek tekintve):

W2"3 = Cm,V(T1–T2) < 0

(5.76)
W4"1 = Cm,V(T2–T1) > 0
Azaz

$W (adiabata) = W2"3 + W4"1 = 0 (5.77)

Az izoterm körfolyamatszakaszok térfogati munkája és hőcseréje

Egy mól ideális gáz kváziegyensúlyi izoterm munkáját az 5.2.4.1. pontban leve-
zettük (ld. (5.38) egyenletet). Mivel, ld. (5.5c) egyenletet, izoterm állapotváltozáskor
ideális gázra #UT = 0, az első főtétel szerint W = –Q, tehát

V
W = –RT ln V vég = – Q (ld. (5.40))
kezdet

ahol Q a rendszer és hőtartály közötti hőcsere.

* Az indexek halmozódásának elkerülésére az 5.4. pontban nem tesszük ki a W

térf "térfogati" indexet.
 422

A Carnot–körfolyamat során, (5.50a) alapján

V1 V4
(5.78)*
V2 = V3 .

Az (1) " (2) izotermikus szakaszon a rendszer végez munkát és a rendszerrel



  
#
közlünk hőt, ezért W = W1"2 < 0, V2 > V1 és Q = Q2 > 0, tehát

V
W1"2 = –RT2 ln V2 = –Q2 , Q2 % 0 (5.79)
1

míg a 3 "&4 szakaszon a rendszeren végzünk munkát és a rendszer ad le hőt, vagyis

W = W3"4 > 0, V3 > V4 és Q = Q1 < 0

V V2
W3"4 = –RT1 ln V4 = RT1 ln V – Q1 , Q1 ' 0 (5.80)
3 1

ahol Q1 a rendszer által leadott hő, ahol a 2. egyenlőségjel után figyelembevettük

(5.78)-at. Mivel T2 % T1.

|Q2 | % |Q1|

A direkt Carnot–körfolyamat teljes hasznos (térfogati) munkája:

Az adiabatikus szakaszok eredő munkája zérus, így a (a rendszer által végzett)

hasznos térfogati munka:

V2 V2
Whasznos = W1"2 + W3"4 = – RT2 ln + RT ln
V1 1 V1 = –(Q2 + Q1 )

* Az (az adiabatákra érvényes) (5.50a) alapján, figyelembevéve, hogy (ld. 5.11. ábrát) a (2)"(3)
adiabata kezdőpontjai T2, V2, – végpontjai T1, V3 és ugyanezek a (4)"(1) adiabatára T1, V4, ill. T2 ,
V1

,–1 ,–1 ,–1

T2 )V2+ T1 )V4+ T2 )V1+
= ill. = azaz =
T1 (V3* T2 (V1* T1 (V4*

azaz

)V2+ = )V1+
(V3* (V4*
illetve

)V4+ = )V1+ (ld. (5.78))

(V3* (V2*
 423

V2
Whasznos = R (T1–T2) ln
V1 < 0 (5.81)

! A direkt Carnot–ciklus termikus hatásfoka (-) a rendszer által végzett

(Whasznos < 0) hasznos munka (5.81) abszolút értékének és a befektetett (rendszerrel



  
közölt Q2 > 0) hőmennyiség (5.79) abszolút értékének hányadosa.

V V
–R (T1–T2) ln V2 R(T2–T1) ln V2
|Whasznos| 1 1
-=
|Q2| = = (5.82)
V V
RT2 ln V2 RT2 ln V2
1 1

T –T T
-&.& 2T 1 = 1 – T1 < 1 és > 0 (5.83a)
2 2

hiszen (ld. 5.11. ábrát) T1 < T2-nél.

Fejezzük ki a hatásfokot a folyamat során felvett, illetve leadott hőmennyiségekkel is;

fentihez hasonló gondolatmenettel, mivel |Whasznos| = (Q2+Q1), hiszen*
Whasznos = –(Q2+Q1) és Whasznos < 0.

Q2+Q1 Q1
-= Q2 = 1 + Q2 < 1 és > 0 (5.83b)

A fentiekben vázolt kváziegyensúlyi direkt Carnot–körfolyamat a hőből munkát

nyerő ún. hőerőgépek modell-körfolyamata ideális esete: mivel W < 0 és ilyenkor
|Wr|<|We| (ld.(5.61a.)) minden valóságos munkatermelő körfolyamat hatásfoka ennél
kisebb. Az 5.4.4. pontban igazoljuk, hogy az ideális Carnot–körfolyamat hatásfoka
független a körfolyamat részfolyamatainak jellegétől, a munkaközeg anyagi
minőségétől és (ld.(5.83a)) kizárólag a körfolyamat szélső hőmérsékleteinek,
másszóval a T2–T1 hőmérsékletkülönbség függvénye. Kimondhatjuk tehát, hogy a
kváziegyensúlyi Carnot–körfolyamat hatásfoka a hőerőgépekre elérhető
maximális (ideális) hatásfok; a körfolyamat ideális hatásfoka annál nagyobb,
minél nagyobb ez a hőmérséklet különbség. Modern gőzgépeknél e hőmérséklet
különbséget azáltal növelik, hogy a kazánt nyomás alá helyezik (a vízgőzt túlhevítik)
és hűtött kondenzátorral dolgoznak.

1.Példa. Legyen egy gőzgépnél a túlhevített gőz hőmérséklete T2=823 K,

a kondenzátoré pedig T1=283 K. Az ideális termikus hatásfok:

T2 T1 823 283
-=
T2 = 823 = 0,66

Az 1. példában számított ideális hatásfok (mely láthatóan csak a T2 illetve T1

értékétől függ) a hőerőgépekben elérhető elméleti ideális hatásfok tipikus értéke. A
valóságos hőerőgépek hatásfoka ennél sokkal rosszabb.
 424

5.4.2. A redukált hőmennyiségek és az entrópia függvény.

Bármely kváziegyensúlyi körfolyamat végtelen számú

infinitezimális Carnot-körfolyamatra bontható



  
! A 5.4.1. pontban leírt kváziegyensúlyi Carnot-körfolyamattal könnyen bebizo-
nyítható, hogy egy teljes kváziegyensúlyi körfolyamatra a Q/T redukált
hőmennyiségek összege nulla. Képlettel:

Qi
$ Ti = 0 (5.84a)
körfolyamatra

Egy Carnot-körfolyamatra az (5.84a) alakja a következő:

Q1 Q2
T1 + T2 = 0 (5.84b)

Bizonyítás: az (5.83b)-ből és az (5.83a)-ból (ne felejtsük el, hogy a Q-k előjeles

mennyiségek!)
Q + Q T –T
- = 2Q 1 = 2T 1
2 2

Q T Q1 T1
1 + Q1 = 1 – T1 ill. = –
2 2 Q2 T2
így
Q1 Q2
= – (5.84c)
T1 T2

ahonnan átrendezve valóban megkapjuk (5.84b)-t:

Q1 Q2
T1 + T2 = 0

! Az állítást ezzel egyelőre csak egyetlen Carnot–ciklusra igazoltuk, de az aláb-

bi gondolatmenettel minden kváziegyensúlyi körfolyamatra általánosítható. Érvényes
ugyanis a következő állítás:

Bármely kváziegyensúlyi körfolyamat infinitezimális Carnot-körfo-

lyamatokra bontható. Az elvben végtelen számú Carnot-ciklus
“eredőjével” tetszés szerinti pontossággal megközelíthető bármely
kváziegyensúlyi körfolyamat. Utóbbi állítás egyenértékű azzal az
állítással, hogy bármely kváziegyensúlyi körfolyamatot tetszés
szerinti kváziegyensúlyi részfolyamatokból állíthatunk össze, a
hatásfok független a ciklus választott részfolyamataitól.
 425



  
5.12. ábra. Az ábrán látható egy “tetszés szerinti alakú” körfolyamatot
elvben végtelen számú infinitezimális Carnot-ciklusra bontottuk, melynek az
ábrán k számú T2i ill. T1i szélső hőmérsékleten dolgozó Carnot–körfolyamat
felel meg. (Ebből pl. az i=3-nak megfelelőt bevonalkáztuk.)

Bizonyítás:

Ezen állítás helyességét az 5.12. ábra alapján azonnal beláthatjuk. Az 5.12. ábra
egy tetszésszerinti makroszkópikus kváziegyensúlyi körfolyamatot ábrázol, melyet
elvben végtelen számú infinitezimális Carnot–ciklussal helyettesítettünk. Szemlélete-
sen látható, hogy a végtelen sok infinitezimális Carnot–ciklus eredője tetszésszerinti
pontossággal megközelíti az önkényesen választott kváziegyensúlyi körfolyamatot.

Minthogy bármely két szomszédos (az ábrán két egymás alatti, közös izotermával
)DQ+
rendelkező) elemi Carnot–ciklus közös izoterma szakaszán a / T 0 mennyiségek
( *e
ellenkező előjellel egyenlőek, az egész makroszkópikus körfolyamatra összegezve
tehát csak a szélső hőmérsékleteknek megfelelő értékek nem esnek ki.

Ezekre viszont általánosíthatjuk az (5.84b) egyenletet:

k(=1)

$ i=1
)DQ2i+ )DQ1i+
/ T 0 +/ T 0 =0
( 2i *e ( 1i *e
(5.85a)

Az összegzésről integrálásra áttérve bármely adott kváziegyensúlyi körfolyamatra

 426

o )DQ+
3
2 / T 0 =0 (5.85b)
( *e

ahol a jelzett körintegrál a körfolyamatot követő görbe menti körintegrál.

Az 5.1.5. pont gondolatmenete, illetve az (5.17) képlet alapján (Clausius



  
)DQ+
gondolatmenetét követve) (5.85b)-ből arra a következtetésre juthatunk, hogy a / T 0
( *e
redukált hőmennyiség egy állapotfüggvény. Clausius ezt a függvényt (mint azt a 4.3.
pontban és az (5.67) képlettel kapcsolatban előrebocsájtottuk) nevezte entrópiának;
következőleg (5.85b)
3
2o dS = 0 (5.85c)

egyenletnek felel meg (ld. még (5.17) egyenletet). A fent ismertetett gondolatmenet
tehát az S entrópia termodinamikai bevezetése. (Clausius: "az entrópia általános
állapotfüggvény".)

5.4.3. A hűtőgépet modellező fordított Carnot-körfolyamat

és hatásfoka. Hőszivattyú.

Folytassuk le a Carnot-körfolyamatot fordított irányban (tehát az 5.11a. ábrán a

4 " 3 " 2 " 1 "&4&pontokon át). Az ilyen körfolyamatot (ld. 5.13. ábrát) fordított,
indirekt Carnot-körfolyamatnak nevezzük, mely a hűtőgépek ideális esetre érvényes
modellkörfolyamata. A fordított Carnot-körfolyamatban munkát fektetünk be
hőmérséklet különbség létesítésére, azaz pl. Wbef. befektetett munkát fektetünk be
abból a célból, hogy a T1 < T2 hőmérsékletű hőtartályból Q1 hőt vonjunk el (a rendszer
Q1 > 0 hőt vesz fel) és a T2 hőtartálynak Q2 hőmennyiséget adjunk le. A hűtőgép
kváziegyensúlyi folyamatban elérhető teljesítményét a 5 hűtési tényezővel
(teljesítményszámával) jellemezzük. Számítsuk ki 5&értékét (1. Példa).
 427



  
5. 13. ábra. A fordított Carnot ciklus.

1. Példa. Számítsuk ki az 5.13. ábrán ábrázolt fordított ciklus hűtési

tényezőjét!

V3
W4"3 = –RT1 ln V4 = –Q1 " Q1 % 0
!"#"$ !#$
(–) (–)

V1
W2"1 = –RT2 ln V2 = –Q2
!"#"$ !#$ " Q2 ' 0
(+) (+)

V3 V1 V3 V2
Wbef. = – RT1 ln V – RT2 ln V =
4 2 V4 = V1

V1 V1
= +RT1 ln V –RT2 ln V = R (T1 – T2 ) ln V1 Wbef. % 0
2 2 V 2
!"#"$ !"#"$
– Q1 – Q2

Jellemző a hűtési tényező (5): mekkora az egységnyi Wbefektetettel

elvont Q1 % 0 hő.

V1
–RT1 lnV
6Q16 2 T1
5= = = (5.86)
6Wbefektetett6 V1 T2–T1
R(T1–T2) lnV
2
 428

2. Példa. Legyen egy ammóniás hűtőgépben a hűtött tér hőmérséklete

T1 = 253 K, a környezet hőmérséklete T2 = 293 K. A kváziegyensúlyi fordított
Carnot ciklus 5 hűtési tényezője



  
T'1 253
5= = 40 = 6,325
T'2 – T'1

Ez azt jelenti, hogy 1 J befektetett munkával 6,325 J hőmennyiséget lehet

elvonni a hűtőtérből és átadni a környezetnek. (Egy valóságos hűtőgépre
5&7 7.)

3. Példa. A hűtőgép körfolyamata arra is alkalmas, hogy pl. lakóhelyi-

ségeket az épületet környező hidegebb levegőből (földből) munkabefektetéssel
elvont hőmennyiséggel fűtsünk, ez az ún. hőszivattyú. Pl. a Genfi-tó partján
több szállodát is hőszivattyúval fűtenek.

A hőszivattyú igen jó hasznosítású fütés:

! A hőszivattyúzáshoz szükséges (Wbef) munkát előállító direkt Carnot–

ciklus Q nagyságú hő befektetésével -elm = 0,66 hatásfokkal W = 0,66 Q
munkát termel.

! Ezzel pl a fenti hőszivattyúnkban

0,66.6,3.Q = 4.16.Q hőt

lehet a fűtendő helyiségbe szivattyúzni.

Mivel a szükséges nagyméretű gépek és berendezések miatt a hőszivattyú

drága beruházás, nem sok helyen alkalmazzák.

Láthatóan, minél mélyebbre kell hűtenünk, annál kisebb T1 és annál nagyobb

T2 - T1, vagyis a 5 hűtési tényező rohamosan romlik.

! A Carnot–körfolyamat (így a fordított Carnot–körfolyamat is) nemcsak térfo-

gati-, hanem elvben bármilyen más munkavégzéssel is megvalósítható; így pl. a
paramágneses anyagok adiabatikus demágnesezésével végrehajtott hűtő ciklussal a
 429

cseppfolyós He 4 K-es hőmérsékletéről indulva sikerült az abszolút zéruspontot 0,003

K-re megközelíteni. (Erre a 6.2.5.3. pontban visszatérünk!)

5.4.4. A Carnot—Clausius–tétel



  
A Carnot-Clausius tétel kimondja, hogy a

kváziegyensúlyi körfolyamatok - hatásfoka független a munkavégző közeg

anyagi minőségétől és a ciklus részfolyamataitól. A hatásfokot csak azoknak a
hőtartályoknak a hőmérsékletei, (két hőtartály esetén a Carnot-ciklus T2 , T1
határhőmérsékletei) határozzák meg, amelyekkel a rendszer kapcsolatban áll.

Nem létezik olyan hőerőgép, amelynek munkája ugyanazon szélső

hőmérsékletek esetén nagyobb hatásfokú lenne, mint a Carnot–gépé
(Carnot tétele)*

! Igazoljuk először a tétel azon állítását, hogy az - hatásfok független a

munkavégző közeg anyagi minőségétől. A bizonyítást indirekt módon végezzük.
Belátjuk, hogy az ezzel ellentétes állítás következményei ellentmondásba kerülnek a
II. főtétellel, mely szerint külső munka befektetése nélkül nem vihető fel hő egy
alacsonyabb T1 hőmérsékletű hőtartályból a T2 (magasabb hőmérsékletű) hőtartályba.

5. 14. ábra. Elvi elrendezés a Carnot-Clausius tétel indirekt igazolására:

hőerőgéppel táplált fordított (f) ciklusú körfolyamat (hűtőgépmodell). A
munkatermelő ciklus hasznos munkáját Wh, a hűtőciklusba befektetett munkát Wbef

* A tétel fordított Carnot–ciklusra így fogalmazható: a fordított Carnot–ciklus 5 teljesítményszáma

adja meg az abszolút minimumát annak a munkának, amelyet adott hőmérsékleti határok között működő
hűtőgépbe be kell fektetnünk. Minden más hűtőfolyamatnak csak nagyobb lehet a teljesítménytényezője
(hűtési tényezője).
 430

jelöli. A két “gépnek” két közös hőtartálya van: egy-egy a T2 és T1 hőmérsékletre.

Az indirekt bizonyítás feltételezése: a hőerőgépet A, a hűtőgépet B munkaközeggel
6W6
működtetve eltérő - = Q hatásfokokat kapunk.
2



  
! A fenti állítást matematikailag így fogalmazhatjuk meg:

Mivel
V2 V2 V2 V2
Wh = –RT2 ln V +RT1 ln ill. W = –W = RT2 ln –RT1 ln V
1 V1 bef h V1 1

!"#"$ !"#"$ !"#"$ !"#"$

f f
– Q2 ' 0 – Q1 % 0 – Q2 % 0 – Q1 ' 0

azaz azaz azaz azaz

f f
Q2 % 0 Q1 ' 0 Q2 ' 0 Q1 % 0

f V2 V2
Q2 + Q2 = RT2 ln
V1 – RT2 ln V1 = 0

f V2 V2
Q1 + Q1 = –RT1 ln V + RT1 ln V = 0
1 1

Wh + W bef = 0

Ezért

6Wh6 f 6Wbef6
-= =- =
6Q26 f
6Q26

! (indirekt) Feltételezés: Alkalmazzuk A anyagot a hőerőgépben, B-t pedig a

fordított ciklusban és tegyük fel, hogy
f
-A % -B , miközben 6Wh6 = 6Wbef6
Mint tudjuk
f f
Wh = –(Q2 + Q1) ' 0 és Wbef = – (Q2 + Q1 ) % 0
ill.
f f
Wh = 6Q16 – 6Q26 ' 0 Wbef = 6Q2 6 – 6Q1 6 % 0

Felírva -Aés -B kifejezését:

f f
6Wh6 6Q26 – 6Q16 f 6Wbef6 6Q2 6 – 6Q16
-A = = -B = =
6Q26 6Q26 f
6Q26
f
6Q26
 431

Figyelembevéve, hogy 6Wh6 = 6Wbef6, a jobboldal számlálója helyére is 6Wh6-t írva

f
-A 6Wh6 · 6 Q2 6
f = %1
-B 6Q26 · 6Wh6



  
Következőleg, ha -A % -B feltétel teljesül, akkor a fordított folyamat több hőt ad le a
melegebb hőtartálynak, mint amennyit a direkt folyamat felvesz onnan:
f
6Q26%6Q26 (5.87a)

f
Q2 + Q2 8 0
'0 %0 '0

f
Mivel 6Wh6= 6Wbef6 , a T2 hőmérsékletű hőtartályból felvett 6Q26 hőmennyíség-
ből nyert munkával több hőt juttatott vissza ugyanoda, mint amennyit felvett. Ez a
hőmennyíség a T1 hőmérsékletű hőtartályból származik:

Ugyanis, mivel

Wh = – Wbef ill. 6Wh 6= 6 Wbef 6

innen az adódik, hogy

f f f f
– (Q2 + Q1) = ( Q2 + Q1 ) ill. (Q2 + Q1) = – ( Q2 + Q1 )

melyek bármelyikéből (átrendezéssel):

f f
(Q2 + Q2 ) = – (Q1 + Q1)
f f
Az (5.87a) szerint (Q2 + Q2 ) ' 0 , tehát – (Q1 + Q1 ) is ' 0

Következőleg
f
(Q1 + Q1 ) % 0 (5.87b)
f
Mivel Q1 % 0 és Q1 ' 0, az is következik, hogy
f
6Q16 % 6Q16

Tehát a fordított Carnot-körfolyamat több hőt vett föl az alacsonyabb

hőmérsékletű hótartályból, mint amennyit a direkt körfolyamat leadott
oda.
 432

! Tehát külső munkavégzés nélkül, vagyis anélkül, hogy a környezetben

bármilyen egyéb változás ment volna végbe
f
Q = 6Q2 + Q26

nagyságú hő ment át magától a hidegebb hőtartályból a melegebbe!



  
Nézzünk egy példát!

4. Példa. (Önkényes egységekben) *

Direkt ciklus (A-val) -A = 0,20 Q2 = 100 Q1= – 80 W = –20

Fordított ciklus (B-vel) -B = 0,18 f

Q2 = –110
f
Q1 = + 90 W = +20

Kombinált ciklus – 10 + 10 0
együtt:

! Az (5.87a) és (5.87b) következmények ellentmondanak a II. főtételnek. Ha

ezek igazak lennének, akkor, mivel az összekötött két gépre $W=0, – végül is
f
munkavégzés nélkül ( Q2 + Q2 ) ' 0 hőt vittünk fel a (ld. (5.87a)) a T1 ' T2
hőmérsékletű tartályból a T2 hőmérsékletű hőtartályba, ez pedig a II. főtételben
összegzett kisérleti tapasztalatok szerint lehetetlen. Vagyis kiinduló feltételezésünk
téves volt, a két folyamat hatásfoka nem különbözhet!

! Ha pedig feltennénk, hogy -A ' -B, akkor egyszerűen a két körfolyamatot

fordított irányban járatva a fenti gondolatmenetet megismételve ismét beláthatnánk,
hogy ez is lehetetlen.

5. Példa. (önkényes egységekben!

Direkt ciklus (B-vel) -B = 0,20 Q2 = 100 Q1= – 80 W = –20

Fordított ciklus (A-val) -A = 0,18 Q2 = –110 Q1 = + 90 W = +20

Kombinált ciklus együtt: – 10 + 10 0

* A kisebb hatásfok a fordított ciklus szempontjából azt jelenti, hogy a fordított ciklusban ugyanakkora
f
6Wbef6= – 6Wh 6 mellett több hőt tudunk T1-ről a T2 hőmérsékletű hőtartályból felvinni, mint
amennyit a direkt ciklusban a T2 hőtartályból elvontunk.
 433

! Tehát:

A termodinamika II. főtételével csak az

-A = -B
feltételezés van összhangban.



  
! Fentiekben axiomatikusan érveltünk: megvizsgáltuk az -9&8&-: feltételezések
következményeit (tehát azt, hogy ilyen esetben külső munkakompenzáció nélkül,
spontán folyamatban tudnánk hőmennyiséget átvinni az alacsonyabb hőmérsékletű
helyről a magasabb hőmérsékletű helyre) és mivel ez a Clausius–axióma (ld. 5.3.2.
pontot) alapján kizárható, elvetettük az -9&8&-: feltételezést!

A Clausius-axiómát mi azonban statisztikus fizikai módszerekkel is beláttuk (ld.

5.3.2. pont 6. példát).

! A Carnot-Clausius–tételnek van egy másik megfogalmazása is: még ideális,

kváziegyensúlyi folyamatokkal sem működhet egy csupán egyetlen hőtartállyal
kapcsolatban álló hőerőgép. Az ilyen hőerőgép a hőtartály (környezet) termikus
energiáját teljes egészében munkává alakítaná, anélkül, hogy más testeknek
(hőtartályoknak) hőt adna le. Ha létezhetne egy ilyen gép akkor pl. egy hajó
meghajtásához szükséges munkát pusztán a tengervíz termikus energiájából nyerhet-
né. Egy ilyen képzeletbeli (a II. főtételnek ellentmondó, ezért lehetetlen) munkagépet
nevezünk másodfajú (második fajtájú)* örökmozgónak, perpetuum mobilének.

A második fajú örökmozgó nem sértené az I. főtételt, hiszen a munkát nem a

semmiből, hanem a környezet (példánkban a tengervíz) termikus energiájának
rovására nyerné.

! A pont elején ismertetett Carnot-Clusius tétel végül tartalmazza a következő

állítást is:

Nem létezik olyan hőerőgép, amelynek munkája ugyanazon szélső

hőmérsékletek esetén nagyobb hatásfokú lenne, mint a Carnot–gépé (Carnot
tétele)**

A tétel könnyen belátható, ha kiindulunk a Carnot–Clausius–tétel 5.4.1. pontban

adódó azon következményéből, hogy egy körfolyamat ideális hatásfoka annál
nagyobb, minél nagyobb szélső hőmérsékleteinek T2–T1 különbsége. Bontsunk fel egy

* Az ún. elsőfajú (első fajtájú) örökmozgó (perpetuum mobile) olyan hőerőgép lenne, mely munkát
energiafelhasználás nélkül, a semmiből nyerne (ld. az 5.2.1. pontot). Ez ellentmondana az I. főtételnek.

** A tétel fordított Carnot–ciklusra így fogalmazható: a fordított Carnot–ciklus 5 teljesítményszáma

adja meg a minimumát annak a munkának, amelyet adott hőmérsékleti határok között működő
hűtőgépbe be kell fektetnünk. Minden más hűtőfolyamatnak csak nagyobb lehet a teljesítménytényezője
(hűtési tényezője).
 434

tetszésszerinti körfolyamatot elemi 1,2...i...k elemi Carnot–ciklusokra; melyek

egyenként T2i ill. T1i (i=1,2...k) szélső hőmérsékletek között dolgoznak (ld. 5.15.
ábrát).



  
5.15. ábra. A Carnot–tétel bizonyításához. Az ábra belsejében látható
tetszésszerinti körfolyamatot elemi infinitezimális Carnot–ciklusokra
bontottuk; ezek felső hőmérsékleteit T2i-vel, alsó hőmérsékleteit T1i-vel
jelöltük. Az ABCD Carnot körfolyamat előbbi körfolyamat szélső
hőmérsékletein dolgozik; utóbbiakat T2-vel ill. T1-el jelöltük.

Az ábrából látható, hogy ezen hőmérsékletekre rendre fennáll, hogy T2i ; T2 illetve
T1i < T1, — következőleg az elemi Carnot–ciklusok összessége, tehát a teljes
tetszésszerinti körfolyamat hatásfoka kisebb, mint a T2 ill. T1 hőmérsékleten dolgozó
ABCD Carnot–körfolyamaté.

Annak igazolását, hogy a hatásfok nem csak a kváziegyensúlyi körfolyamatot

végző közeg anyagi minőségétől, hanem a folyamat konkrét megvalósításától (a
ciklus folyamataitól) is független, az 5.4.2. pontban már elvégeztük!

! Mivel az 5.4.2. és 5.4.4. pontban igazoltuk a Carnot—Calusius–tétel összes

állítását, kimondhatjuk, hogy az ideális gáz modellel levezetett Carnot–hatásfok
minden tetszésszerinti kváziegyensúlyi körfolyamatra érvényes, tehát univerzális.
 435

5.4.5. A Carnot–ciklus - hatásfokfüggvénye alkalmas egy

abszolút termodinamikai hőmérsékletskála definiálására



  
Az, hogy a Carnot–ciklus hatásfoka független a munkarendszer és munkaanyag
természetétől, azt jelenti, hogy - kizárólag csak annak a két hőmérsékletnek a
függvénye lehet, amelyek között a ciklust végrehajtjuk, azaz:

- = f(T1,T2) (5.88)

Ezt az f(T) függvényt, mivel mindenfajta anyagi tulajdonságtól független, az

abszolút termodinamikai hőmérséklet skála definiálására használhatjuk fel. A
függvény alakja tetszés szerint választható meg, pusztán arra kell ügyelnünk, hogy a
függvény szigorúan monoton legyen. Azonban a PVm = RT ideális gáztörvénnyel
korábban definiált "abszolút" gázskálával (Kelvin, 1852; ld. 3.2. és 3.3.2. pontot)
akkor maradunk egyezésben, ha abban állapodunk meg*, hogy

a Carnot–ciklusban kicserélt (kváziegyensúlyi) hőmennyiségek a

Kelvin-féle gázskála T abszolút hőmérsékletével legyenek arányosak
és kikötjük, hogy az így definiált T termodinamikai hőmérséklet csak
pozitív lehessen.

Hogy ezt a feltételt a Carnot ciklus levezetésébe sikerült bevinnünk, mutatja az

eredményül kapott

T1 Q1
= – azaz Q=T (ld. (4.84c))**
T2 Q2

egyenlet. Ezt azáltal értük el, hogy bevezetésünket ideális gázzal hajtottuk végre és a
felhasznált állapotegyenletben eleve az abszolút gázskála abszolút hőmérsékletét
használtuk. Mivel független elemként azt is igazoltuk, hogy (4.84c) a munkaanyagtól
(tehát az általunk használt “ideális gáz-anyagtól” is) független, azt is igazoltuk, hogy
az így definiált T termodinamikai hőmérséklet anyagtól független, tehát abszolút.

* Választhattunk volna olyan termodinamikai hőmérséklet konvenciót is, ahol Q nem T-vel arányos.
Ilyen választás lehetett volna pl. a
Q = e> (5.89a)
ahol > egy másfajta választásnak megfelelő hőmérséklet. > ilyen választása esetén >-t a T-vel a

ln T = > (5.89b)
összefüggés kötné össze. Láthatóan ekkor T=0-nak >=–1 felelne meg és így nem vetődhetne fel az a
laikusok által feltett kérdés: miért pont –273,15°C felel meg T=0-nak és miért nem léteznek ennél
alacsonyabb (ún. negatív abszolút) hőmérsékletek. Ilyen választás esetén az ideális (abszolút, tehát
anyagi minőségtől független) gázskála nem egyezne meg a termodinamikai abszolút
hőmérsékletskálával és számos kifejezést is másképpen kellene felírnunk.

** Itt Q1 (' 0), Q2 (% 0) előjeles mennyiségek, így a hőmérsékletek aránya ill. a hőmérsékletek maguk a
követelmény szerint pozitívak!
 436

A T abszolút termodinamikai hőmérséklet mérése elvileg a következőképpen

történhet. Állítsuk be az egyik hőtartály T1 hőmérsékletét a normál nyomáson olvadó
jéggel; ez az SI hőmérséklet standard (a víz hármaspontja hőmérsékletének
“önkényes” megválasztásával, ld. 3.2. pontot) 273,15 K. Ezután ezen hőtartály és a
másik (kalibrálandó, T2 hőmérsékletű) hőtartály között tetszőleges anyaggal Carnot-
körfolyamatot végzünk és megmérjük a hőtartályok leadott, ill. felvett hőmennyiségét,



  
Q1
azaz meghatározzuk a Q hányadost. Az ismeretlen T2 hőmérséklet a (4.84c)
2
egyenletből kiszámítható.

5.4.6. A termodinamika II. főtételének különböző,

tapasztalatokon nyugvó megfogalmazásai*

A reális (természetes, spontán) folyamatok tekintetében a II. főtétel lényege annak

kimondása, hogy a spontán folyamatok irreverzibilisek (egyirányúak, megfor-
díthatatlanok). Legközvetlenebbül ezt Kelvin “az energia szétszóródásának (részbeni
rendezetlen termikus energiává való átalakulásának) elvében” mondta ki (Kelvin
tétele, 1852). E szerint minden önként végbemenő, irreverzibilis folyamatnál, — a
kváziegyensúlyi munka egy bizonyos része (amelyet rendezett munka formájában
lehetett volna kinyerni, ha a folyamatot kváziegyensúlyi módon vittük volna véghez)
rendezetlen termikus energiává alakul át. Ugyanezt fejezik ki az 5.3.1. és 5.3.2.
pontokban részletesen tárgyalt egyenlőtlenségek.

Nem a munka, hanem tisztán a termikus energia oldaláról tekinti a folyamatok

irreverzibilitását Clausius tétele (1850), mely szerint termikus energia hő alakjában
hidegebb testről melegebbre nem mehet át önként, vagyis lehetetlen olyan folyamat,
melynek egyetlen eredménye az volna, hogy hő ment át hidegebb testről melegebbre
anélkül, hogy ezt külső munkával ne kompenzálnánk.

Míg Kelvin tétele inkább a munka, Clausius tétele pedig inkább a hő oldaláról
vizsgálja a természetes folyamatok irreverzibilitását, addig Planck fogalmazása
mintegy mindkét szempontot szem előtt tartja, mikor kimondja, hogy még
kváziegyensúlyi határesetben sem létezhet olyan körfolyamat, melynek egyetlen
eredménye az, hogy hőt von el egy termosztátból ("hőtartályból") miközben
egyenértékű mechanikus munkát végez, pl. egy hajót mozgat. Az ilyen körfolyamatot
végző gépet, amely tehát korlátlan mennyiségű munkát tudna termelni kizárólag a
környezet termikus energiájának a rovására, Ostwald második fajtájú perpetuum
mobile-nek nevezte el és kimondta annak megvalósíthatatlanságát. (A gép
gyakorlatilag ugyanolyan hasznos volna, mint az I. főtétel szerint lehetetlen (első
fajtájú) perpetuum mobile, mert felhasználásával pl. az óceánok emberi méretekben
kimeríthetetlen termikus energiaforrások lehetnének.) Így a II. főtételt sokszor mint a

* E pontban Schay Géza interpretációját vettük át. (Erdey–Grúz Tibor és Schay Géza: Elméleti Fizikai
Kémia I. kötet, Tankönyvkiadó, 1962.)
 437

második fajtájú perpetuum mobile megvalósíthatatlanságának a tételét idézik; utóbbi

nyilvánvalóan nincs ellentétben az I. főtétellel.

A második fajtájú perpetuum mobile segítségével az irreverzibilis folyamatok

kiindulási állapota is nyomtalanul visszaállítható volna, és így Clausius és Kelvin
tételei — a tapasztalattal ellentétben — nem volnának igazak.



  
Gondoljunk pl. egy felhevített rézhuzalra, amely energiáját közvetlenül adja át egy, a
környezet hőmérsékletén levő termosztátnak. A huzal és termosztát kapcsolatának meg-
szüntetése után vonjuk ki egy második fajtájú perpetuum mobile segítségével az átadott hőt a
termosztátból, alakítsuk munkává, ezt a munkát használjuk fel egy áramfejlesztő járatására, és
a fejlesztett árammal hevítsük fel a rézhuzalt kiindulási hőmérsékletére. Ha ezt a hipotétikus
eljárást (kvázi-)egyensúlyi folyamatban hajtjuk végre, akkor nincsenek veszteségek, tehát a
termosztát és a huzal is kiindulási állapotukba jutnak vissza; a környezetben nem szóródik szét
energia, a második fajtájú perpetuum mobile pedig, minthogy körfolyamatot végez, ugyancsak
eredeti állapotába kerül. Igy tehát a közvetlen hőátadás, tapasztalat szerint irreverzibilis
folyamatát nyomtalanul visszafordítottuk volna, vagyis Clausius tétele nem volna igaz.

Másik példaként tekintsük egy tökéletes gáz irreverzibilis (megfordíthatatlan) kiter-

jedését vákuumba. Vonjunk ki megfelelő mennyiségű hőt egy hőtartályból a második fajtájú
perpetuum mobile segítségével, alakítsuk munkává, amellyel a gázt visszasűrítjük eredeti
térfogatára, de úgy, hogy a munka egyenértékét közben visszaadjuk a hőtartálynak (tehát
izoterm kompressziót hajtunk végre). Azonnal látható, hogy ha ez lehetséges volna, akkor az
irreverzibilis kiterjedést csináltuk volna nyomtalanul vissza, vagyis Kelvin tétele nem volna
igaz.

Igy tehát akár Clausius, akár Kelvin tételéből következik, hogy nem lehetséges olyan
körfolyamat, melynek egyetlen eredménye hőelvonás egy hőtárolóból és ezzel egyenértékű
munkavégzés, ez pedig éppen Planck tétele. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ennek
lehetetlensége csak körfolyamatra mondható ki általánosan, nyitott folyamatra nem feltétlenül
érvényes: pl. ideális gáz izoterm kváziegyensúlyi(!) kiterjedésekor a környezetből felvett hő
teljes egyenértéke mint térfogati munka jelentkezik (ld. 5.2.4.1. pontot).

Az elmondottak szerint tehát bármilyen munka korlátlanul alakít-

ható át termikus energiává, ezzel szemben a termikus energia
munkán keresztül más energiafajtává való átalakítása csak
megszorításokkal lehetséges.

Amint azt az 5.3.1. pontban részletesen megtárgyaltuk, egy rendszer adott

körülmények között akkor végzi a lehetséges legnagyobb (maximális) munkát, ha a
munkavégzés kváziegyensúlyi úton történik.

A következő pontban olyan termodinamikai függvényeket ismerünk meg, amelyek

változása közvetlenül megadja a rendszer által adott körülmények között végezhető
maximális, hasznos munkájának értékét; ilyenek pl. állandó nyomás és T hőmérséklet
mellett a G szabadentalpia, ill. állandó térfogat és T hőmérséklet mellett az A
szabadenergia.

Nernst úgy fogalmazott, hogy a valóságos folyamatok olyan irányba folynak le,
hogy hasznos munkát végezzenek. Ha a lehetséges hasznos munka adott esetben zérus,
— a rendszer egyensúlyban van.
 438

5.5. NYÍLT TERMODINAMIKAI RENDSZEREK

LEÍRÁSA



  
5.5.1. Az egyensúly feltétele, illetve a spontán folyamatok
iránya nyilt rendszerekre

Nyílt rendszeren olyan rendszert (alrendszert) értünk, amelyre megengedjük a

környezetével (másik alrendszerrel) való mechanikai-, termikus- és (komponen-
senként) a kémiai kölcsönhatást ill. anyagcserét is.*

Az 5.3.2. pontban beláttuk, hogy a #S < 0 feltétel csak elszigetelt rendszerekre

érvényes. Ennek alkalmazásakor, #S konkrét kiszámításához (mint azt az 5.3.2.
pontban bemutattuk) mindig figyelembe kell venni egy hőtartályt, vagy egy másik
alrendszert, mellyel a rendszer elszigeteltté egészítendő ki.

Sok fizikai és kémiai folyamat** állandó nyomás és hőmérséklet mellett megy

végbe és így az ilyen rendszerekben az egyensúly beállása után a rendszer minden
alrendszerében ill. fázisában mind P, mind T egyenlők. Az ilyen rendszerek esetén
(ezek egyensúlyának és az ilyenkor lehetséges spontán folyamatok irányának leírására)
célszerűbb a P és T független változókat használni a V és S helyett. (Bár elvben ilyen
rendszerek is leírhatók elszigetelt rendszerként, az ilyenkor figyelembe veendő
környezet paraméterei a gyakorlatban sokszor nem számíthatók ki és így számszerűen
nem vehetők figyelembe.) Az ilyen folyamatokat célszerűbb nyílt rendszerben leírni!

Az alábbiakban (és a továbbiakban is) nyilt rendszereknek nevezett rendszerekre

bemutatjuk, hogy alkalmasan választott állapotfüggvényekkel (ún. termodinamikai
potenciálfüggvényekkel) az elszigeteltség megkövetelése nélkül is megadhatóak
olyan feltételek, amelyek alkalmasak az egyensúlyok ill. a spontán lefolyó reális
folyamatok irányának kijelölésére.

A nyílt rendszerek leírásakor figyelembe kell vennünk minden olyan, a

rendszer belsejében lejátszódó folyamatot is, amit az I. főtételben a környezettel
való (előjeles) hőcserében ill. a környezet és a rendszer között végzett (előjeles)

* Azaz amelyekre megengedjük a térfogati munkavégzést, a hőcserét és (komponensenként) az

anyagmennyiség megváltozását.

** Így pl. ilyen a párolgás, a forrás, a szublimáció és ilyen a legtöbb nem szilárdfázisú kémiai reakció
is. Szilárdfázisú állapotváltozásoknál (pl. átkristályosodás, szupravezető- vagy ferroelektromos fázisok
megjelenése stb.) célszerűbb a V,T változókkal való leírás; ezt is érintjük pl. az (5.112)–(5.114)
egyenletekkel kapcsolatban.
 439

munkavégzésben per definíciónem nem vettünk figyelembe.* Ilyen, a reális folya-

mathoz kapcsolódó (belső, ill. külső) súrlódási munka, ilyen az ideális elegyedés
esetén is fellépő dSmixt elegyedési entrópia (ld. 4.7.2. pontot) TdSmixt
energiaegyenértéke stb. Hogy ne kerüljünk ellentétbe az I. főtétel felírási módjával,
valamennyi ilyen belső energia változást okozó belső (b) és irreverzibilis hatást egy
energia dimenziójú TdSb kifejezésbe foglalunk össze és így írjuk be a belső energia



  
mérlegbe; TdSb a fentiek közül mindig az összes, másképpen figyelembe nem vett
energia járulékok összege, amelyeket adott rendszer adott folyamatai esetén
figyelembe kell venni.

A reális folyamatokban a rendszeren belül fellépő (és végülis a rendszer

belső energiájává alakuló) veszteségek, a nem ideális anyagokban a
folyamatok során fellépő belső súrlódás és a részecskék közötti
kölcsönhatások legyőzésére fordított rendszeren belüli munkavégzés, az
ideális elegyek képződésénél is fellépő elegyedési entrópia mindig**
növelik a rendszer entrópiáját. Egyensúlyi állapotban (ahol ezeket
kizárhatjuk) az ezekkel járó entrópiaváltozás nulla:
TdSb < 0 (5.90)
ahol a > jel folyamatokra, az egyenlőségjel pedig az egyensúlyi állapotra
vonatkozik. Az (5.90)-nek nem feltétele a rendszer elszigeteltsége
(hiszen azok a folyamatok, amelyeknek belső entrópiatermelését a dSb
szimbólumban foglaltuk össze a rendszeren belül (és nem a rendszer és
környezete között) folynak le.

! Korlátozzuk magunkat először olyan egyszerű esetre, ahol az egyéb, pl. kémiai
munkavégzést, anyagcserét kizárjuk, de figyelembe vesszük a reális hőcsere és a
térfogati munkával folyamatokkal járó TdSb entrópia változást***:
dU + PdV – TdSe – TdSb ; 0 (5.91)

Az (5.91) egyenlőtlenség könnyen megérthető: az első három tag összege nulla (ld.
5.20b)) és TdSb > 0 (ld. (5.90)); következőleg 0 – TdSb < 0. Egyensúly esetén
(kváziegyensúlyi folyamatban) a TdSb tag értéke nulla, — ilyenkor az (5.91) kifejezés
értéke nulla. Másszóval (5.91) kifejezés értéke egyensúly esetén egyenlő nullával, irre-
verzibilis folyamatok esetén pedig kisebb, mint nulla.

* Az I. főtételben (ld. az 5.2.1. pont végét) a DQ és DW mennyiségek kizárólag a rendszer (előjeles)

hőcseréjét ill. (szintén előjeles) külső munkavégzését tartalmazzák!

** Tehát nyílt rendszerekben is, bármely reális folyamatra.

*** Ilyen esetre az (5.20b) (egyensúlyi) Gibbs–egyenlet

dU = TdSe – PdV
azaz
dU + PdV – TdSe = 0
Ha a dU belső energia mérlegben a TdSe mellett figyelembe vesszük a TdSb-t is, akkor fenti egyenletek
az alábbi alakot öltik
dU = TdSe + TdSb – PdV

dU + PdV – TdSe – TdSb ; 0

 440

! Definiáljunk most Gibbs nyomán (1875) egy új állapotfüggvényt integrális

alakban
G ? U + PV – TS (5.92)

ahol S = Se+Sb. A G állapotfüggvény neve: szabadentalpia.* Képezzük a G teljes



  
differenciálját:
dG = dU + PdV + VdP – TdS – SdT (5.93a)

ahol dS = dSe + dSb és (ld. fentebb) TdSb < 0.

! Állandó P és T mellett az (5.93a) a

dGP,T = dU + PdV – TdS (5.93b)

relációba megy át.

Jelöljük a TdSe+TdSb összeget TdS-sel és vessük össze az (5.91) és a (5.93b)

egyenleteket! Láthatóan dG-re is fennáll, hogy

(dG)P,T = dU + PdV – TdS ; 0 (5.94)

amelyet ilyen rendszerre röviden

(dG)P,T ; 0 (5.95)

alakba írhatunk, ahol az egyenlőség egyensúlyi rendszerre, az < egyenlőtlenség pedig

a rendszerben lezajló reális spontán folyamatokra vonatkozik P,T=konst. mellett.

A valódi folyamatok iránya tehát olyan, hogy azok a G

szabadentalpiát állandó nyomáson és hőmérsékleten
minimalizálják (dGP,T ; 0)

A fenti levezetésnél:

1.) nem használtuk fel a DQ=0 adiabatikus feltételt és nem tételeztük fel,
hogy a rendszer elszigetelt. Viszont felhasználtuk, hogy P ill. T állandó.
Ezek a feltételek csak akkor állhatnak fenn, ha a rendszerünk a
környezetével mechanikai és termikus egyensúlyban van. Tehát a levezetés
nyílt rendszerre érvényes.

2.) Az S entrópia helyett bevezettünk egy olyan, ún. termodinamikai

potenciálfüggvényt (a G-t), melynek megváltozása

dGP,T = 0 (egyensúlyra)

dGP,T < 0 (reális folyamatra)

* Angolszász irodalomban szokták Gibbs–féle szabadenergiának is nevezni. Az (5.91)

egyenlőtlenségben azért korlátoztuk magunkat kizárólag a hőcserére és a térfogati munkavégzésre, mert
a G (5.92) definícióegyenletében nem szerepelnek a @i ill. ni mennyiségek!
 441

3.) Ennek során kizárólag az (5.91)

dU + PdV – TdS ; 0

egyenlőtlenséget használtuk fel.



  
! Bevezethetjük a G függvényt ill. dG teljes megváltozását a H = U + PV (5.21a)
entalpiafüggvénnyel is. Ekkor (ha csak térfogati munka van) (5.92)

G = U + PV – TS = H – TS (5.96)
alakba írható és

dG = dU + PdV + VdP – TdS – SdT = dH – TdS – SdT (5.97)

P,T=konst. mellett beállt egyensúly esetén (dG)P,T = 0, tehát (5.97)-ből

(dH)P,T = T(dSe)P,T = (DQ)PT (5.98a)

amiből
(L)
)#H+ P,T
(#S)P,T = / T 0 = T (5.98b)
( *P,T

ahol (L)P,T az állandó nyomáson és hőmérsékleten lefolyó elsőfajú fázisátalakulások

(pl. párolgás, olvadás, szublimáció) látens hője (ld. 5.1.1. pont végét, az 5.2.1.pontot
és az 5.5.2. pontot).

! Az (5.92) G függvényt ill. annak (5.93a) dG teljes differenciálját tetszés sze-

rinti rendszerre csak úgy általánosíthatjuk, ha U ill. dU helyére az aktuális
kifejezést írjuk! Írjuk most fel G majd dG értékét egyszerű termodinamikai
rendszerre (ETR-re), tehát helyettesítsük be U ill. dU (5.32) ill. (5.20) alatti
kifejezését.

! A G-t egyszerű termodinamikai rendszerre (ETR-re) úgy írhatjuk fel, hogy a

G = U + PV – TS definíció egyenletbe az U ilyen rendszerre érvényes (5.32) integrális
alakját írjuk:

) K
+ K
G = (U) + PV – TS = /TS – PV + $ @ini0 + PV – TS = $ @ini
( i=1 * i=1
(5.99)

! A dG ETR-re általánosított alakjának felírásához helyettesítsük be dG (5.93a)

szerinti teljes differenciáljába a dU kísérleti, dU = –PdV + TdS + $ @idni szerinti
i
(ld.(5.20)) alakját. Így a
K
dG = TdS – PdV + $ @idni + PdV + VdP – TdS – SdT =
i=1
 442
K
= VdP – SdT + $ @idni (5.100)*
i=1
egyenlethez jutunk, ami P,T=áll. esetén a
K
(dG)P,T = $ @idni (5.101)



  
i=1

egyenlethez vezet. Az (5.101) egyenletből

)AG+
/ 0 = @i (5.102)
(Ani*P,T,n
j8i

ami a kémiai potenciál adott feltételek melletti (egyik leggyakrabban használt)

definíciós egyenlete.**

A kémiai potenciál tehát moláris sajátság (ld. az (5.2b) ill. (5.31)

egyenleteket).
SI egysége: J/mol. Az (5.102) egyenlet a kémiai potenciál adott
feltételek melletti definíciója és annak kiszámítására is szolgál.

! Egykomponensű rendszernél a moláris szabadentalpia, Gm

G
Gm = n (5.103)

ahol n a komponens anyagmennyisége az adott rendszerben. Az (5.99) egyenletből

ilyen rendszerre

* Az (5.100) egyenlethez eljuthatunk az (5.99)

K K
dG = TdS + SdT – PdV – VdP + $ @idni + $ nid@i + PdV + VdP – TdS – SdT
i=1 i=1

teljes differenciálján át is, ha figyelembevesszük

K
SdT – VdP + $ nid@i = 0. (ld. (5.35))
i=1

Gibbs-Duhem egyenletet.
** Az 5.2.2. pontban (5.31) már közöltük a @ = )AU+ definíciót. Az (5.21) egyenletből
i (Ani*S,V,n
j8i
AH
kiindulva hasonló gondolatmenettel a @i = ) + definícióhoz jutnánk. Az (5.102) definíció
(Ani*P,S,n
j8i
azonban az egyetlen, amelyben a parciális differenciáláskor csupa intenzív állapotjelzőt kell állandó
értéken tartani.
 443

G = @n (5.104)
azaz
Gm = @ &&&&&&&(5.105)

Szavakkal: egykomponensű rendszer esetében a komponens kémiai potenciálja

megegyezik annak moláris szabadentalpiájával.



  
! Az (5.101)-ből látható, hogy P,T=állandósága mellett egy adott ETR
rendszerre
K
(dG)P,T = $ @idni (5.106)
i=1

Egyensúlyi ETR rendszerben a kémiai munkának is nullának kell lennie:

K
(dG)P,T = $ @idni = 0 (5.107)
i=1

! Tekintsünk két (a P,T=konst. feltétel biztosítására hővezető dugattyúval)

elválasztott és kívülről együttesen elszigetelt* alrendszert. Legyen a dugattyú pl. csak
az i-edik komponensre átjárható. Jelöljük a két alrendszert (1) ill. (2) felső indexszel.

Menjen át P,T=konst. feltétel mellett az i-dik komponens dni mólja az (1)

alrendszerből a (2)-be. E folyamatra az egyensúly P,T=konst. feltétel mellett történő
beállása után, (5.107) szerint:

) AG + (1) ) AG + (2)
dGP,T(1+2) = / (1)0 dni + / (2)0 dni = 0 (5.84a)
(Ani *P,T (Ani *P,T
azaz (5.102) figyelembevételével

(1) (1) (2) (2)

@i · dni + @i · dni = 0 (5.108b)**

és mivel a teljes rendszer anyagtartalma állandó, fennáll a

(1) (2)
–dni = dni (5.109)

feltétel is. Az (5.108b) és az (5.109) felhasználásával tehát

* E feltétel esetén a két alrendszer egymás között még nyílt marad!

** Általánosan m számú alrendszer i-edik komponensére ekkor (5.108b) általánosításával

$ @m,i dnm,i = 0 m = 1,2,... (5.108c)
m
illetve az összes komponensre való átjárhatóság esetére írható
$ $ @m,i dnm,i = 0 m = 1,2,..., i = 1,2,..., K (5.108d)
m i
 444
(1) (2) (1)
(@i – @i ) dni = 0 (5.110)
(1)
Mivel dni feltételünk szerint nem nulla, (5.110) akkor állhat fent, ha egyensúlyban
P,T=konst. mellékfeltétel esetén
(1) (2)
@i = @i (5.111)



  
Az (5.111)-ben az (5.3c) természetes egyensúlyi feltételre ismerünk!

! Megemlítjük, hogy az
F = U – TS (5.112)

ún. szabadenergia függvény, amelyet az F helyett sokszor A-val is jelölnek

(Helmholtz, 1882) állandó térfogat és hőmérséklet mellett hasonló célt szolgál, mint a
G állandó P és T mellett:

(dF)V,T ; 0 (5.113)

Ha az (5.112) F függvénnyel végigkövetjük a G függvényre elvégzett és (5.102)-re

vezető átalakításokat, akkor a

) AF +
@i = / 0 dni (5.114)
(Ani*V,T,n
i8j

kifejezéshez jutunk. Mint látjuk F a V,T=konst. feltételek mellett szintén használható

termodinamikai potenciálként.

! Alábbiakban bebizonyítjuk, hogy

a G ill. F függvények csökkenése kváziegyensúlyi folyamatban (adott

paraméterek változatlan értékei mellett) egyenlő a rendszer által
végzett kváziegyensúlyi maximális “egyéb munkával”.

A DW'e kváziegyensúlyi egyéb munka definiciószerűen a teljes rendszer által

végzett munka, levonva belőle a külső nyomás ellen végzett térfogati munkát:

DW'e = DWe – (–PdV) = DWe + PdV (5.115)

Az "egyéb" munkára (W') a vesszős felső index, a kváziegyensúlyi folyamatra az 'e'

alsó index utal.

! A maximális egyéb munka kifejezése a G szabadentalpia függvénnyel:

G = U + PV – TS (ld. (5.92))

dG = dU + PdV + VdP – TdS – SdT (ld. (5.93a))

 445

Jelöljük át a dU (5.20b) Gibbs-egyenletből származó kifejezését (5.115) szerint, és

helyettesítsük be (5.93a)-ba:

dG = TdS – PdV + DW'e + PdV + VdP – TdS – SdT (5.116)



  
dG = DW'e + VdP – SdT (5.117)

(dG)P,T = DW'e (5.118)

Például, ha ez az egyéb munka kémiai (ill. anyagátviteli) munka, akkor a rendszer

által végezhető maximális egyéb munka
K
(dG)P,T = $ @idni (5.119)
i=1

Ha a rendszeren végzett egyéb munka (esetünkben a kémiai munka) egyenlő nullával,

akkor:

(dG)P,T = 0 (5.120a)

Ha az egyéb munka nem egyenlő nullával (pl. a kémiai reakció anyagátviteli

folyamata zajlik), akkor a folyamat lefolyása közben a (G)P,T csökken* (dG < 0) és ha
az ilyen folyamat is leáll (tehát beáll a kémiai reakció, anyagátvitel egyensúlya), akkor
(G)P,T eléri minimumát (dG=0). Azaz összefoglalva
(dG)P,T ; 0 (5.120b)
minden esetre fennáll.
! A maximális egyéb munka kifejezése a szabadenergia függvénnyel:
F = U – TS
dF = dU – TdS – SdT
dF = TdS + DWe – TdS – SdT

dF = –PdV + DW'e – SdT

(dF)T,V = DW'e (5.121a)

Fentiekkel analóg gondolatmenettel V,T=áll. feltétel esetén minden esetre fennáll,

hogy
(dF)T,V ; 0 (5.121b)

! Hasonló gondolatmenettel belátható, hogy

* Ha a rendszer egyéb munkát végez (ld. (5.118)), akkor a munka negatív, tehát dG < 0.
 446

(dU)V,S = DW'e (5.122a)

illetve
(dU)V,S ; 0 (5.122b)

másrészt, hogy



  
(dH)P,S = DW'e (5.123a)
illetve
(dH)P,S ; 0 (5.123b)

Megjegyzés: Az (5.118), (5.121a), (5.122a) és (5.123a) egyenletek esetében

egyszerű termodinamikai rendszer (ETR) esetében az egyéb munka mindig a kémiai
(anyagátviteli) munka. Ha a rendszert ennél szélesebb értelemben definiáljuk, a W' a e
rendszerben lehetséges összes egyéb munkát jelenti.

! Ha a rendszer elektromosan töltött részecskékből áll és a rendszer B elektromos

potenciál hatása alatt áll, akkor a zi előjeles töltésű részecske elektromos térbeli ziB
potenciális energiája hozzáadódik kémiai potenciáljához; mivel egy mól töltött
részecske elektromos potenciálja az F Faraday-állandóval kifejezve ziFB, — egy mól
egykompontensű, töltött részecskékből álló rendszerre a @i kémiai potenciál (5.102)
= vagy @*-al jelzett elektrokémiai potenciál a jellemző:
helyett a @i i

= = @ + z FB
@i i i (5.124)

! A fentiek alapján a galvánelemek forrásfeszültségét (ld. 6.2.1. ponban az

"Áramforrások" részt) egyik tényezőként meghatározó elektródpotenciálok a fentiek
alapján értelmezhetőek. Ha egy fém (pl. Cu) saját ionjait (pl. Cu++) tartalmazó pl.
vizes oldatba (ún. elektrolitba) merül, — a fém elektród és a vizes oldat között is beáll
a termodinamikai egyensúly; egyensúly akkor jön létre, ha a kváziegyensúlyi kémiai
és elektromos "egyéb munka" összege nulla, azaz

DW = DW'kémiai + DW'elektromos = 0 (5.125)

ugyanis az elektromos töltésű ionoknak a fém és az oldat közötti átmenet közben az

(5.119) kémiai munkán kívül az elektród és az oldat között fellépő B elektród
potenciálkülönbség legyőzéséhez elektromos munkát is kell végezniük. Az (5.125)
egyenletben szereplő kémiai (egyéb) munka (állandó P és T mellett) felírható, mint a
fém " ion reakció szabadentalpia változása, tehát #G = Gion–Gfém , a kváziegyensúlyi
elektromos munka pedig egyenlő zi FB-vel; utóbbiban zi az ionok töltésszáma
(pl. Cu++ esetén zi=2), F pedig az ún. Faraday–állandó (ld. Függelék. Ne keverjük
össze a szabadenergiával!). Írjuk fel ezekkel az (5.125) egyenletet:

W = #G – zi FB = 0 (5.125a)
 447

Az elektromos munka fenti, negatív előjele megállapodás: az elektródpotenciál előjele

e szerint a fémnek az oldathoz viszonyított töltéselőjelével azonos.

A fenti (5.125a) egyenletből az elektródpotenciál

Gion–Gfém



  
B= (5.126)
zi F

amely egyenlő a fém elektród és az elektrolit között fellépő potenciálkülönbséggel.

! Sok rendszernél (a szilárdtestfizikában pl. a félvezető eszközök és anyagok

tárgyalásakor) a különböző fázisok egyensúlyi feltételeként az I, II... fázisok CF Fermi–
energiáinak (ld. (4.120b)-hez fűzött lábjegyzetet) egyenlőségét írják fel:
I II III
CF = CF = CF ... = CF (5.127)

Komponensre utaló alsó indexet nem írnak, mert rendszerint egyetlen komponens, az
elektronok egyensúlyát vizsgálják.

Fontos tudnunk, hogy fenti egyensúlyi kritérium szempontjából az CF Fermi–

energia azonos az egy részecskére(!) vonatkoztatott kémiai potenciállal, —
állandó hőmérsékleten és térfogaton, amit @'-vel jelölünk; azaz
i

) AA +
CF = @'i = / 0 (5.128)
(ANi*V,T,N 8N
i j

A fenti összefüggést már felhasználtuk a 4.8.3. pontban, ahol @' helyére a Fermi–
eloszlás esetében CF-t írtunk.

! Vezessük be végül a T#Smixt elegyedési entrópia (ld. 4.102) kifejezéséből

kiindulva a (#Gmixt)P,T elegyedési szabadentalpiát először ideális elegyképződés
esetére.

Alkalmazzuk az elegyedés esetére az (5.97) #G = #H – T#S – S#T egyenletet

állandó P és T mellett:

D#Gmixt)P,T = (#Hmixt)P,T – T#Smixt (5.129a)

Ideális elegyeknél (ahol a részecskék között a kölcsönhatás nulla) (ld. (5.23b)) a

(#Hmixt)P,T = Qmixt elegyedési hő nulla, azaz
K
#Gmixt = –T#Smixt = RT $ ni ln xi (5.129b)
i=1

ahol az utolsó egyenlőségben felhasználtuk a #Smixt (4.102) kifejezését.

 448

Az (5.129b) egyenletből

)A(#Gmixt)+
/ 0 = #@i,mixt = RT ln xi (5.130)
( Ani *P,T,n
j8i

A #@i,mixt értékét a



  
@i = @i + RT ln xi (5.131a)

alakba szoktuk írni, ahol @i az i-edik komponens tiszta állapotban definiált kémiai
potenciálja és a második tag veszi figyelembe, hogy az i-edik komponens valamilyen
ideális (kölcsönhatásmentes) elegybe került. Nem ideális elegyek esetén a
kölcsönhatást úgy vesszük figyelembe, hogy xi helyére az ún. ai aktivitást írjuk:
o
@i = @i + RT ln ai (5.131b)
o
ahol @i a @i értéke, ha az i-k komponens aktivitása 1 (standard állapot*). Az aktivitás
dimenzió nélküli szám: ai = fixi, ahol fi egy egységtől eltérő számfaktor. Ha az ai-t
nem xi-vel, hanem a koncentrációval fejezzük ki, fi helyett Ei-t használunk:
a = E c /c—
i i i
o , ld. (5.151b) utáni lábjegyzetet).
i

5.5.2. Az egykomponensű rendszer két fázisának egyen-

súlyát megfogalmazó Clausius-Clapeyron egyenlet

Az 5.2.5. pontban láttuk, hogy egy egykomponensű rendszerben két fázis csak
akkor lehet egyensúlyban, ha a nyomás és a hőmérséklet között egyértelmű kapcsolat
van; másszóval ilyenkor fTD = 1, tehát csak vagy P vagy T választható szabadon és a
választott állapotjelző egyértelműen megszabja a másikat: a rendszer csak a
fázishatárokat jelző vonal mentén mozoghat. Például a hőmérsékletet választva
független változónak

P = P(T)

a nyomás egyértelműen megszabott.

Szemeljük ki egy fázishatárvonal két, egymáshoz közel eső pontját, "A"-t és "B"-t
(ld. 5.16. ábra). Az 5.16. ábrán kiemelt részlet pl. az 5.8. ábra párolgási, szublimációs
görbéje. Ilyen (de más iránytangenssel) a víz olvadási görbéje is.

* Az aktivitások és standard állapotuk definícióját különböző rendszerekben célszerűségi okok alapján

határozzák meg. Erre szilárd–gáz heterogén rendszerek speciális esetében az 5.5.3. pontban egy konkrét
példa kapcsán visszatérünk.
 449

Mindkét pontban felírhatjuk a határos I ill. II fázisokra a kémiai potenciálok egyen-

lőségét (a µ alsó indexe most az illető pontra utal; egyetlen komponensünk van!):

I II
@A(PA,TA) = @A(PA,TA) (5.132a)



  
és

5.16. ábra. A Clausius–Clapeyron egyenlet levezetéséhez

I II
@B(PB,TB) = @B(PB,TB) (5.132b)

ahonnan (a két egyenletet egymásból kivonva)

I I II II
@B – @A = @B – @A (5.133a)

Az infinitezimális alakra áttérve

d@I = d@II (5.133b)

Az (5.37) kifejezést* az I és II fázisra felírva, nI ill. nII–vel átosztva (nI ill. nII P–től és
i i
T–től függetlenek!) és bevezetve az Sm = Si/ni, Vm = Vi/ni moláris mennyiségeket
(ahol i = I,II), az (5.133b)-t figyelembevéve
I I II II
–SmdT + VmdP = –SmdT + VmdP (5.134)

adódik; ennek átrendezése után

II I
dP Sm–Sm
dT = VIIm–VIm (5.135)

vagy

* –SdT + VdP = nd@

 450

dP !Sm
dT = !Vm (5.136)

ahol !Sm és !Vm a moláris entrópia-, illetve moláris térfogat megváltozása

dP
fázisváltozáskor és dT a fázishatár iránytangense (ld. 5.16. ábrát).



  
Tudjuk, hogy a halmazállapotváltozás (olvadás, párolgás, szublimáció stb.) állandó
hőmérsékleten megy végbe, miközben a rendszer belső energiája mégis megváltozik:
a rendszer hőt vesz fel, vagy hőt ad le. Ezt a hőt látens (rejtett) hőnek nevezik.
(Ahogyan azt már az 5.1.1. pontban említettük, azokat a fázisátalakulásokat,
amelyeknek látens hőjük van, elsőfajú fázisátalakulásnak nevezzük. Ilyenek nemcsak
a halmazállapot változások, de ilyen a legtöbb szilárdtestekben végbemenő
kristályszerkezet változással járó fázisátalakulás is.) Az átalakulás reverzibilis
folyamat, látens hőjét (ld. (5.23c)) a fázisátalakulás alatt bekövetkező entrópiavál-
tozással az (5.98b) egyenlet köti össze:

! L
!S = SII – SI = T (5.137)

és L az I-es fázisból a II-es fázisba való átmenet látens hője. Ennek moláris alakját
(5.136)-ba helyettesítve a
dP Lm
=
dT !VmT (5.138)

úgynevezett Clausius-Clapeyron egyenletet* kapjuk. Az egyenletben szereplő !Vm

moláris térfogatváltozás a halmazállapotváltozásra vagy fázisátalakulásra jellemző. Ha
pl. II-vel a folyadékfázist és I-gyel a szilárdtestfázist jelöljük, és a szilárd állapotbeli
II I
moláris entrópia kisebb,** mint a folyékony halmazállapotbeli (S > S ), akkor a m m
látens hő pozitív, és ha az is fennáll, hogy !Vm > 0, akkor a fázishatár dP/dT
meredeksége szintén pozitív lesz: a nyomás növelése a fázisátalakulás
hőmérsékletének növekedésével jár együtt, illetve ha a hőmérsékletet állandónak
tartjuk, úgy a nyomás megnövekedése a rendszert a szilárd fázis felé kényszeríti.

* Szokás ezt az egyenletet Clapeyron–egyenletnek nevezni. E megkülönböztetés esetén Clausius—

Clapeyron egyenletnek az "ideális gőzre" felírt (5.139) egyenletet nevezik, amikor
RT
!Vm " Vm,gőz = . Ekkor pl. a párolgási folyamatra
Pgőz

d ln Pgõz Lm,pár
= (5.139)
dT RT²

Hasonló egyenlet írható fel pl. a szublimációra is.

** Ez általában fennáll: a szilárdtest entrópiája általában kisebb, mint a folyadéké; a szilárdtest

"rendezettebb". A Vm(folyadék) > Vm(szilárdtest) reláció általában szintén fennáll. A kivételek között
különös jelentőségű a víz "anomális" viselkedése; Vm(víz) < Vm(jég).
 451

Érdemes megjegyezni, hogy a víz esetében a víz—jég fázishatár (5.8. ábra)

meredeksége mintegy 2 kbar-ig negatív. Ez azt fejezi ki, hogy a víz szilárd fázisbeli
fajlagos térfogata anomális módon nagyobb, mint a folyadékfázisbeli fajlagos tér-
fogata (tehát !Vm # 0). Ennek köszönhető, hogy a jég nyomás hatására megolvad
(vagyis hogy korcsolyázni lehet rajta) és tulajdonképpen az élet fennmaradása is a
Földön: a jég ugyanis nagyobb fajlagos térfogata, tehát kisebb sűrűsége miatt úszik a



  
vizen, így az óceánok, folyók nem fagyhattak be fenékig.

5.5.3. Kémiai reakciók egyensúlya. Fémek

oxidációjának egyensúlya.

A kémiai átalakulások (kémiai reakciók) leírására az ún. reakcióegyenleteket

használjuk. Ezek baloldalán a kiindulási, jobboldalán a végtermékek kémiai képletei
állnak; a képletek egyúttal — megállapodás szerint — az anyagok mólnyi mennyi-
ségét is jelentik. A reakcióegyenleteket stöchiometriai egyenletek alakjában írjuk fel:
az egyenletben a képletek elé odaírjuk a reakcióban az adott anyagból reagáló mólok
számát; pontosabban az egymással reagáló anyagok mólarányait kifejező ún.
stöchiometriai számok (együtthatók) legkisebb egész számot adó közös többszörösét.
Jelük: $i. Például:

4Cu + O2 = 2Cu2O (5.140)*

Ha a reakció adott nyomáson és hőmérsékleten mindkét irányban lefolyhat, akkor a

reakciót így írjuk
4Cu + O2 %
& 2Cu2O (5.141a)
Általánosan
' ($A Ai = ' $B Bj(
i j
(5.141b)

A kémiai reakciók lefolyása során a kezdeti termékek koncentrációja csökken, a

végtermékeké nő; egyensúlyban ez a koncentrációváltozás makroszkópikusan
megszűnik. A kémiai reakciókban bekövetkező koncentrációváltozás sebességét
reakciósebességnek nevezzük. Ha a rendszer termodinamikai egyensúlyban van,
akkor az (5.141a,b) egyenletek szerint a reakció mindkét irányba egyenlő sebességgel
folyik:** beáll a reagáló anyagok egyensúlyi koncentrációja. Ha a reakcióelegy nincs

* Az új definiciórendszer szerint az ilyen egyenletekben az anyag képlete egyúttal annak 1 molját is

jelenti; ekkor a $i-k dimenzió nélküli számok és így számos egyenletben egy megfelelő dimenzióval
dn 1
rendelkező egységnyi értékű tényezőt kellene alkalmaznunk. (Pl. az (5.145a) egyenlet d) = i
$i n— o
alakban kellene felírni.) Mi ettől e pontban eltekintünk.
** Hangsúlyozzuk: termodinamikai szempontból. A valóságban ez akkor lehetséges, ha a reak-
ció(-k) kinetikailag is lefolyik(nak). Ez azt jelenti, hogy a kinetikai lefolyáshoz a hőmérsékletnek ele-
gendőnek kell lennie az ún. aktiválási energiagát leküzdésére. Ez elég magas hőmérsékleten általában
mindig teljesül.
 452

egyensúlyban, akkor a reakció spontán módon (tehát külső energiaközlés nélkül) csak
egy irányban, az egyensúly kialakulása irányában folyik (folyhat) le.

A reakciósebesség a jelenlévő anyagok pillanatnyi ci koncentrációjának függvénye;

például a kiinduló anyagokra:



  
dc
wi = – dtA,i (5.142)
illetve a végtermékekre
dc
wi = dtB,j (5.143)

ahol a ci szokásosan dm3·mol–1 egységekben van kifejezve. Könnyen belátható, hogy

a különböző anyagokra nem kapunk ugyanakkora wi értéket, hanem olyanokat,
amelyek a reakcióegyenlet sztöchiometriai számainak arányában állnak egymással.
Ezen úgy lehet segíteni, hogy a sebességet egy ún. ) reakciókoordinátával definiáljuk:

d)
w = dt (5.144)

A reakciókoordináta dimenzió nélküli szám:

dni
d)= (5.145a)
$i

dni bármelyik összetevő anyag anyagmennyiségének megváltozása, $i pedig ennek

sztöchiometriai száma. Az i index i = A1, A2, … Ai az eltűnő kiinduló anyagokra,
i = B1, B2, … Bi a (jobboldali) termék-anyagokra (ld.(5.141b)). Az eltűnő kiinduló
anyagok $i sztöchiometriai számait a (5.145a) egyenletben negatívnak, a
termékanyagokét pedig pozitívnak vesszük. A reakció megindulásakor )=0 (mivel
dnA=0), az átalakulás teljes végbemenetele után )=1 (mivel dnA=$A). Átalakulás
közben a ) 0-tól 1-ig nő: ilyen értelemben a reakciókoordináta megadja, hogy a
reakcióelegy hányadrésze alakul át, ha a reakcióegyenletben megadott stöchiometriai
arányban álló kiinduló anyagokból indulunk ki.*

A )( adott átalakulás során 0 és 1 között változik. A ) értéke az összes résztvevő

anyagra azonos és a reakció előrehaladásával, annak arányában változik. Például az

* Ha a résztvevő anyagok koncentrációi, ill. anyagmennyiségei nincsenek stöchiometriai arányban

(pl.az egyik, vagy a másik feleslegben van) akkor a reakciókoordinátát az ún. minor-komponenssel
definiáljuk. A minorkomponens az a kiindulási anyag,, amelyik a sztöchiometriai arányhoz
viszonyítva legkisebb mennyiségben van jelen a kiindulási elegyben: pl. 4 mol réz és 2 mol oxigén
esetén a réz, hiszen 2 mol oxigénhez 8 mol réz lenne stöchiometrikus!
Ekkor
dn
d) = m
$m
ahol dnm a minorkomponens anyagmennyiségének megváltozása és $m a minorkomponens
stöchiometriai száma. Bármely anyagra
$
dni = i dnm
$m
 453

(5.141a) reakció esetében, ha a kiinduláskor a sztöchimetriai egyenletnek megfelelő

mennyiségű anyagok voltak jelen (mondjuk 4 mol réz és 1 mol oxigén gáz), akkor
kezdetben (amikor még nem keletkezett Cu2O) ) = 0, ha pedig a 4 mol réz és 1 mol
oxigén már teljesen átalakult 2 mol rézoxiddá, akkor )(= 4/4 = 1/1 = 1 lesz. (A 4 mol a
réz kezdeti komponensmennyisége.)



  
* Vizsgáljuk meg most egy kémiai reakció egyensúlyi állapotát kvantitatíve.
Egy kémiai reakcióban a szabadentalpia változását (!G) a végtermékek és a kiinduló
anyagok szabadentalpiájának különbsége adja meg, pl. az (5.141a) reakcióra

!Gm = 2G – 4G –G (5.146)
Cu2O Cu O2

Az (5.108b)-t K komponensre általánosítva a dni helyére (5.145b) egyenletből a $id)

kifejezést behelyettesítve, — egy kémiai reakció egyensúlyára teljesen általánosan:

-K s–1 0
dGP,T = ,' 1i $i – ' 1i $i/ d) = 0 (5.147a)
+i=s i=1 .

ahol az első összeg a sztöchiometriai egyenlet jobboldalán szereplő (tehát a végál-

lapotbeli) tagok, a második a baloldalon szereplő (tehát a kezdőállapotbeli) tagok
szabadentalpiajárulékát tartalmazza. Az

! - 0
K s–1
A = – ,' 1i $i – ' 1i $i/ (5.147b)
+i=s i=1 .

mennyiséget kémiai affinitásnak nevezzük. A kémiai affinitás nem egy anyagra,

hanem mindig két vagy több anyag kölcsönhatására jellemző, definit pozitív
mennyiség.

Mivel d) nulla és 1 mol között tetszésszerint változhat (ld. (5.147a) egyenletet)

a kémiai egyensúly feltétele, hogy a kémiai potenciálok

sztöchiometriai együtthatókkal súlyozott összege nulla legyen.

Ha a kémiai affinitás különbözik nullától, akkor nincs kémiai egyensúly a rend-

szerben, hanem a kémiai reakció makroszkópikusan is folyik; a kémiai affinitás
egyensúlyban nulla.

* Ha a kémiai reakció nincs egyensúlyban, akkor dGP,T 2 0; a reakció egy

adott irányban makroszkópikusan is folyik. A kémiai reakció irányát a kiszámított !G
előjele szabja meg: a spontán lefolyási irányban dGP,T < 0 és nullához tart; az affinitás
viszont mindig pozitív és egyensúlyban értéke nulla.
 454

Példa.

Vizsgáljuk meg, hogyan függ pl. a



  
4 Cu + O2 %
& 2 Cu2O (5.148)

oxidációs reakció beálló egyensúlya a rendszer hőmérsékletétől és a

rendszerben uralkodó oxigén P parciális nyomástól. Pontosabban:
O2

a.) hogy függ az oxidáció a P parciális nyomástól?

O2

b.) van-e olyan oxigén nyomás, amelyen az oxidáció nem megy végbe?

c.) hogyan függ az oxidáció a hőmérséklettől?

d.) milyen hőmérsékleten szűnik meg az oxidáció?

A kémiai folyamatok adott irányba csak akkor mehetnek végbe, ha az adott irányú
reakcióra felírt !G szabadentalpia változás negatív, tehát, ha !G < 0; az egyensúly
beállása !G = 0-nál következik be. (Az alábbiakban dGP,T alsó indexeit az indexek
halmozódása miatt elhagyjuk.)

Az oxidációs reakció szabadentalpia változása (végtermékek minusz a kiinduló

anyagok szabadentalpiája)

!Gm = 2G – 4GCu – G (5.149)

Cu2O O2

A konkrét számításokhoz a G-t egy standard érték és egy paraméterektől függő

érték összegeként célszerű felírni; egy i anyag Gm,i moláris szabadentalpiája
o
Gm,i = Gm,i + RT ln ai (5.150)*

o
alakba írható fel, ahol Gm,i az i tiszta anyag moláris szabadentalpiája 298,15 K-en és 1
bar nyomáson.*

* Az egyenletet 1 -re felírva ld. (5.131b). A régebbi táblázatokban G értékét cal-ban találjuk, a
i i
nyomásokat atm (atmoszféra)-ban.
 455

o
A Gm,i értékét standard moláris szabadentalpiának nevezzük, értékei
termodinamikai táblázatokból kereshetők ki. Az R az egyetemes gázállandó, T az
abszolút hőmérséklet, ai pedig az i-dik anyag ún. aktivitása*. Az ai értéke ideális



  
elegynél (a dimenziótól eltekintve ) egyenlő a koncentrációval, reális elegynél a
koncentrációnak egy egységtől eltérő faktorral (a 3i-val jelölt ún. aktivitási
koefficienssel) való szorzata. Tiszta szilárd anyagok (elemek, vegyületek) ún.
racionális aktivitása egységnyi:

ai (tiszta anyag) = 1 (5.151a)

A gázok aktivitása kis nyomáson (közelítően, ideális gázokra pontosan)

Pi
ai (id. gáz) = — (5.151b)**
Po

a Pi-t bar-ban kell megadni és P— o = 1 bar. Más esetekben az a értékét csak

i
bonyolultabb számításokkal lehet meghatározni, esetleg táblázatokból kell kikeresni.

Írjuk fel (5.149) egyenletet (5.150) figyelembevételével:

2
aCu
o 2O ! o
!Gm = !Gm + RT ln 4 = !Gm + RT ln Ka (5.152)
aCua
O2

o o o o
ahol !Gm = 2GCu O – 4GCu – GO ; az ln Ka tag pedig a 2 ln aCu O–4 ln aCu–ln aO
2 2 2 2
kifejezés jelölése: Ka az (5.148) reakció aktivitásokkal felírt egyensúlyi állandója.

Az aktivitások értékeire tett fenti megjegyzések figyelembevételével

aCu O = 1, aCu = 1, aO = PO /bar és így
2 2 2
o P—
o
!Gm = !Gm + RT ln (5.153)
PO
2

* A általunk használt racionális aktivitás a = f x , ahol f a racionális aktivitási koefficiens, x pedig a

i i i i i
móltört. Az ai aktivitás dimenzió nélküli szám. Ha koncentrációval fejezzük ki, mivel a koncentráció
—o
dimenziós mennyiség és ln mögött csak szám állhat, ilyenkor ai = 3i·ci/ci , ahol c— o = 1 mol/dm3 , ha

a koncentrációt szokásosan mol/dm3-ben adjuk meg és ahol 3i a dimenzió nélküli aktivitási koefficiens.
Gázelegyekre az aktivitás az illető komponens parciális nyomásának és egy nyomás dimenziójú
normáló tényezőnek a hányadosa. Reális gázokra ez kis nyomáson jó közelítéssel szintén igaz. Ez a
normálótényező többnyire 1 bar, ezért a P nyomást általában bar–ban kell behelyettesítenünk. Régebbi
táblázatokban a nyomást atm-ban adják meg, akkor a normáló tényező P— o = 1 atmoszféra.
 456

Egyensúly esetén !Gm=0 (ekkor a reakció mikrofizikailag mindkét irányban azonos

sebességgel folyik le), azaz
o P—o
0 = !Gm + RT ln P (5.154)
O 2
o
PO !Gm



  
2
ln — = (5.155)
Po RT
o PO
2
!Gm = RT ln — (5.156)
Po

o
* !Gm konkrét értékét pl. 800 °C-nál az 5.17. ábráról leolvasva és (5.155)-be
behelyettesítve, az egyensúlyi nyomás*:

–48.000 [cal/mol] · 4,1868 [J/cal]

ln PO / [atm] 4 = –22,52
2 8,315 [J/mol·K] · 1073 [K]

PO = 1,65·10–10 atm = 1,67·10–10 bar = 1,67·10–5 Pa

2

Ezen egyensúlyi nyomás alatt (800 °C-nál) a Cu nem oxidálódik, sőt a keletkezett
oxid elbomlik (fémes rézre és oxigénre). Ez a válasz a feltett a.) és b.) kérdésre.

* Az 5.17. ábrából nomogramszerűen az egyensúlyi nyomás (atm-ban)

* -val jelölt
közvetlenül is leolvasható: a reakció–görbe adott hőmérsékletű pontját a !
ponttal összekötve, az ábra PO skáláján (az ábra alsó, illetve jobboldali skálája)
2
leolvasható az egyensúlyi nyomás.

* A nomogramból leolvashatjuk, hogy a hőmérséklet növelésével az egyensúlyi

nyomás esetünkben egyre nő. Ez a válasz a c.) kérdésre.

* Az 5.17. ábrán néhány tipikus, a mikroelektronikában fontos reakciótípus ún.

Ellingham nomogramjait közöljük egyszerűsített formában. A vizsgált reakció gör-
o
béjét kikeresve bármely hőmérséklethez leolvasható !Gm értéke. A réz oxidációjának
o
görbéjét megfigyelve látható, hogy a !Gm abszolút értéke a hőmérséklet
növekedésével egyre kisebb lesz, tehát előjelesen egyre kisebb negatív szám. Mivel a
reakció hajtóereje annál nagyobb, minél nagyobb negatív szám a !G°, — a
hőmérséklet növekedésével a reakció egyre nehezebben zajlik le, a szükséges
egyensúlyi oxigénnyomás erősen nő; ha az egyensúlyi oxigénnyomást nem növeljük,
akkor az oxidáció megszűnik. (Ez a válasz a d.) kérdésre.)

***

* Az ábrán °C értékek vannak, a számításhoz ezt kelvinbe kell átszámítani! Az irodalomból vett ábra a
nyomás értékét atmoszférában adja meg. A számítást tehát atmoszférában végezzük el és utólag
számítjuk át a törvényes SI egységbe!
 457

Az !G° értékek közvetlenül nem mérhetőek, azokat a !G°= !H° – T( !S°

kifejezés alapján kell kiszámítani. A ! értékek a reakcióegyenletnek megfelelő
változásokra vonatkoznak. A !H° a standard reakcióhő, — kísérleti érték, ill.
kísérleti értékből 298,15 K-re (5.25) egyenlettel átszámított érték. Mivel az entrópia
értékek közvetlenül nem mérhetőek, igen lényeges, hogy az S és így a !S° értékek a



  
fajhők hőmérsékletfügésének ismeretében (ld. 5.3.2. pontot) a III. főtétel (4.4. pont)
S0(T=0K) " 0 értékéből — kísérleti adatok nélkül kiszámíthatóak. A !G° értékek és
így a K egyensúlyi állandók — azaz a a reakciók egyensúlyi adatai — akár egyetlen
kísérleti egyensúly mérés nélkül kiszámíthatóak.

5.17. ábra. Az oxidációs reakciók Ellingham diagramja. Leolvashatók az adott hő-

o
fokhoz tartozó !Gm értékek. Ha az adott reakció adott hőfokú pontját az ábra bal
* ponttal összekötjük, a PO skálán [atm]-ban leolvashatjuk az
felső végén lévő !
2
adott reakcióhoz, adott hőfokon tartozó egyensúlyi nyomást. Az ábrákon a jelölések
magyarázata a pontosságra: A=±1 kcal, B=±3 kcal, C=±10 kcal, D=±>10 kcal;
továbbá M=olvadáspont, B=forráspont, S=szublimációs pont és T=fázisátmenet
pontja az elemekre illetve (ha a betű négyzetben van) az oxidokra.
 458

A III. főtétel adta lehetőség nélkül pusztán a

K2 !H T2 – T1
ln
K1 = R T1 T2



  
u.n. van’t Hoff egyenlet állna rendelkezésünkre, — ahonnan a !H reakció ismeretében
csupán a K2/K1 arány lenne kiszámítható és így K értékéhez legalább egy hőfokon a
K-t kísérleti egyensúlyi mérésekből kell meghatározni.
 459

6. ELEKTROMÁGNESSÉGTAN



  
Az elektromágnességtan elnevezés arra utal, hogy az elektromos és mágneses
jelenségek nem független jelenségek, hanem ugyanazon kölcsönhatás, az ún. elekt-
romágneses kölcsönhatás különböző megnyilvánulási formái.

Az elektromágneses jelenségeket a Maxwell–egyenletek (az ún. anyagegyenletekkel

kiegészítve) maradéktalanul leírják; e törvények integrális alakjai döntően kísérletek
alapján absztrahált törvények. (Döntően, mert a Maxwell I. egyenlet eltolási
árammal történő kiegészítése, mely Maxwell személyes érdeme és egyúttal az
egyenletek teljes rendszerének, az egységes elektromágneses elmélet megteremtésének
szükséges és lényeges kiegészítése, — alapvetően elméleti fizikai hozzájárulás.)

Tárgyalásunk az egyenletek megalkotásának egyedülálló örömét szeretné köz-

vetíteni és ezért a kísérleti eredményekből történő absztrakció induktív útját járja. A
fejezet anyaga ugyanakkor túllép az ilyen induktív tárgyalás szükségletein; tesszük ezt
azért, hogy ez az alaptárgyi anyag a további tanulmányokhoz törésmentesen
illeszkedjen.

A fejezetben súlyt helyeztünk rá, hogy az anyag hagyományos fenomenológiai

tárgyalásán túl több jelenséget (így pl. a dielektromos polarizációt és a mágnesezett-
séget) — legalább elemi szinten, de mikrofizikailag is értelmezzük.

A fejezetben (kellően részletes tárgyalással) igyekszünk átsegíteni az Olvasót a

matematikai nehézségeken. Ugyanakkor feltételezzük a középiskolai fizika és az 1.,
2., 3. fejezet tökéletes ismeretét.

6.1. ELEKTROSZTATIKA

Elektrosztatikának az elektromágnességtan nyugvó töltésekkel foglalkozó fejezetét

nevezzük. Ez azt jelenti, hogy az elektrosztatikában olyan rendszerekkel foglalkozunk,
amelyekben elektromos áram nem folyik és minden jellemző mennyiség időfüggetlen.
Ezért mindig nyugvó töltéselrendezést (töltéseloszlást) vizsgálunk. Azokban az
esetekben, amikor az eredeti töltéseloszlás megváltozik, az elektrosztatikai vizsgálatot
az eredetileg nyugvó, ill. az új, de szintén nyugvó töltéselrendezésen végezzük el.
 460

6.1.1. Az elektromos töltés*

A fizikai testek között ható "nem kontakt" kölcsönhatások között megismertük a

nagy távolságokra ható gravitációs erőt (ld. 2.3.2. pont); ennek jellegzetessége, hogy a



  
gravitációs kölcsönhatásban levő testek között mindig csak vonzás lép fel. A testek
gravitációs tulajdonságát kvantitatíve a testek tömegével, mint fizikai mennyiséggel
jellemeztük.

Ismerjük azonban a "nem kontakt" anyag-anyag kölcsönhatások olyan típusát is,

amelyekben résztvevő testek között mind makroszkópikus, mind pedig atomi távol-
ságokon vonzás, illetve taszítás egyaránt felléphet; ilyen kölcsönhatás az elektromos
kölcsönhatás, amely igen erős: pl. a két elektron között fellépő elektromos kölcsön-
hatásból származó erő összevethető távolságokon mintegy 1042-szer erősebb a
közöttük fellépő gravitációs erőnél (ld. 2.3.2. pont 1. Példa).

! Kísérletezzünk! Ha egy üvegrudat foncsorozott bőrrel, vagy ebonitrudat szőr-

mével megdörzsölünk**, akkor az a közelében elhelyezett papírszeleteket, vagy a se-
lyemszálra felfüggesztett bodzabél golyót magához vonzza, majd érintkezés után
(azonos előjelű töltést kapva) eltaszítja. A rúd a dörzsölés következtében olyan
állapotba kerül, amelyben erőhatást fejt ki. Ezt az állapotot elektromos állapotnak
nevezzük.

További kísérletezéssel az alábbi kísérleti tapasztalatokat gyűjthetjük össze:

! a foncsorozott bőrrel dörzsölt üvegrudak taszítják egymást (ld. 6.1a. ábra);

! a szőrmével dörzsölt ebonitrudak szintén taszítják egymást;

! a foncsorozott bőrrel dörzsölt üvegrúd vonzza a szőrmével dörzsölt ebonitrudat

(6.1b. ábra);

! a gyapjúval dörzsölt borostyánkő (görögül: elektron) ugyanúgy viselkedik, mint a

foncsorozott bőrrel dörzsölt üveg. DuFay (1733) számos anyagot megvizsgálva
megállapította, hogy az elektromos állapotú testek vagy úgy viselkednek, mint a
foncsorozott bőrrel dörzsölt üveg, vagy úgy, mint a szőrmével dörzsölt ebonitrúd;

* Mivel a továbbiakban csak elektromos töltésekkel foglalkozunk, az "elektromos" jelzőt az alábbiak-

ban általában elhagyjuk.

** A “dörzsölés” csak a résztvevő anyagok intenzív érintkezését biztosítja.

 461



  
(a) (b)

6.1. ábra. Kísérletek a kétféle töltés létezésének és tulajdonságainak

demonstrálására
(Az ábra magyarázatát ld. a szövegben.)

A gravitáció tanulmányozásánál elsajátított módszerrel (ahol az anyagot tömegével,

Newton szóhasználatában "gravitációs töltésével" jellemezzük) az elektromos állapot
és kölcsönhatások kvantitatív leírására az anyagot az (elektromos) töltésnek
elnevezett előjeles fizikai mennyiséggel jellemezzük.

A tapasztalatok úgy értelmezhetők, hogy csak kétféle elektromos

töltés létezik, azonos töltésű testek taszítják, a különböző töltésű
testek pedig vonzzák egymást.* A kétféle töltés szétválasztható.

Azt az elektromos állapotot, amelyben az anyag más, ugyanilyen állapotú anyaggal

nem lép elektromos kölcsönhatásba (elektromosan) semleges állapotnak nevezzük és
úgy jellemezzük, hogy a semleges anyag töltése zérus. Mint az alábbiakban látni
fogjuk azok a testek a semleges testek, amelyekben a különböző előjelű töltések
azonos mennyiségben vannak jelen.

A kísérleteinkben a töltések detektálására ún. elektroszkópot használunk, amelynek

egy lehetséges kiviteli alakja a 6.2a. ábrán látható. Az ábrán látható u.n. Braun-féle
elektroszkópban egy elfordulásra képes fémlemez helyezkedik el egy rögzített vékony
fémrúd fém tengelyén; a vékony rúd tetejére fémlapot (vagy golyót) erősítünk.
Működése az eddigiek alapján könnyen megérthető. Ha az elektroszkóp tetején levő
fémlaphoz töltött testet érintünk, a fémlapot tartó rúd feltöltődik, s mivel az azonos
előjelű töltések taszítják egymást, a rúdhoz erősített, s a közepe körül a fém tengelyen
elfordulni képes fémlemez kitér. Mivel a kísérletek szerint a kitérés mértéke függ a

* Az elektromos állapot jellemzésére a töltést Franklin vezette be. Lichtenberg (1777-ben), teljesen
önkényesen a fentiek szerint kezelt üveg töltését nevezte el pozitívnak, az ebonitét pedig negatívnak.
 462

töltés nagyságától, az elforduló fémlemez mögé kalibrált skálát készítve, ún.

elektrométert kapunk, amely kvantitatív mérést is lehetővé tesz.*

! Kísérletek



  
! Kísérletekkel megállapíthatjuk, hogy az ebonit, illetve üvegrúd
felületének csak az a része lesz töltött, amelyet megdörzsölünk, ezzel
szemben a fémtárgyaknak (amelyek csak akkor tölthetőek fel, ha azokat
nem közvetlenül fogjuk kézbe, — tehát testünkön át nem földeljük (ld.
6.1.4. pontot) —, hanem pl. fa-, műanyag-, üveg- stb. tárgyak közve-
títésével) az egész felülete töltötté válik. Ezt a különbséget megmagyaráz-
hatjuk, ha feltesszük, hogy a fémtárgyakban az elektronok szabadon el-
mozdulhatnak, míg az üveg-, ebonit-, polietilén-, ionkristály stb (ld. 6.1.6.
pontot) testekben a töltések elmozdulása erősen korlátozott. Emiatt a kü-
lönbség miatt a fémeket vezetőknek, a többi említett anyagot pedig
szigetelőknek, dielektrikumoknak nevezzük.

! Vigyünk fel egy–egy elektrométerre két különböző előjelű, de

azonos mennyiségű töltést (6.2b. ábra), majd kössük össze a két
elektroszkópot egy elektromos vezetővel: a vezetővel való összekötés után
a két elektroszkóp mindegyike zérus töltést, semleges állapotot mutat
(6.2c. ábra). Az is megmutatható, hogy egy testre egyenlő mennyiségű, de
különböző előjelű töltést felvíve, a test semleges lesz. Elektromosan
töltött testek töltése (érintkezés vagy vezetővel való összeköttetés
révén) átvihető más testekre.

* A jobb kivitelű elektrométereket elszigetelt fémházban helyezik el (ld. később: “Faraday-kalitka”).

Korszerűbb és érzékenyebb az u.n. kétfonalas elektrométer, amelyben két igen vékony, gyengén
kifeszített platinaszál (vagy egy stabil fémelektród és egy aranyozott kvarcszál) a töltések hatására
egymástól távolodik; a távolságnövekedést mikroszkóppal olvassák le (ld. 6.11b ábrát). Építettek
segédteres és u.n. kvadráns elektrométert (W.Thomson 1860 körül, ld. Budó II. id.mű) is.

Meg kell azonban jegyezni, hogy a mai korszerű elektrométerek tisztán félvezető elemekből felépült
műszerek, amelyek egy nagy pontossággal ismert kondenzátor feszültségéből (feltöltődésének
mértékéből) határozzák meg a töltést, s általában a 10–5–10–13 C tartományban 10 % pontossággal teszik
lehetővé a töltésmeghatározást. A feszültségre történő elsődleges kalibrálás célszerű, mert a töltésre
való hitelesítés csak akkor marad érvényes, ha a kondenzátor kapacitása állandó értéken tartható; ez
gyakorlatilag igen nehézkes.
 463



  
(a) (b)
vezető

(c)

6.2. ábra. Töltések detektálása elektroszkóppal. a) elektroszkóp;

b) egyenlő mennyiségű, de különböző előjelű töltéssel feltöltött
elektroszkópok; c) mint b), de vezetővel való összekötés után.

! Kísérletek
! Az üvegrúd dörzsölésénél használt foncsorozott bőrdarab a
felfüggesztett üvegrudat vonzza, vagyis a dörzsöléskor a két test
mindegyike töltött lesz, mégpedig a két testen egyenlő mennyiségű, de
ellenkező előjelű töltések halmozódnak fel. Hasonló tapasztalatra teszünk
szert a szörmével dörzsölt ebonitrúd esetén.

A dörzsölés eredménye tehát nem töltések létrehozása,

hanem azok szétválasztása.

Összefoglalva:

A töltés átvihető egyik anyagról más anyagra. Azonos mennyiségű,

de különböző előjelű töltések egymás hatását kiolthatják. A töltés
tehát előjeles fizikai mennyiség, amely algebrailag összegezhető.

A töltés jele q. A töltés SI egysége a coulomb, jele C. A töltés az SI-ben le-

származtatott mennyiség (ld. még a 6.1.2. pontot): bár a töltés közvetlenül is mérhető,
— az SI–ben egy jelenleg kényelmesebben mérhető mennyiséget, az elektromos
áramerősséget tekintjük alapmennyiségnek: 1 C = 1 As. (Lásd. 6.2.1. pontot.)
 464

A töltésekre a fenti tapasztalataink alapján érvényes a töltésmegmaradás törvénye:

Töltéseket nem lehet létrehozni, vagy megsemmisíteni, hanem csak a

különböző előjelű töltések szétválasztása lehetséges*. Zárt
rendszerben a töltések algebrai összege nem változhat meg.



  
A részecskefizikában ismert jelenség az "annihiláció", melynek folyamán töltött
részecske–antirészecske (pl. elektron–pozitron) pár találkozáskor a részecskék
sugárzássá alakulnak át. De a töltések algebrai összege ekkor sem változik.

! Annak, hogy a töltések a fémtárgyakban szabadon elmozdulhatnak, érdekes (és

nagy gyakorlati jelentőségű) következményei vannak. Mivel az azonos előjelű töltések
taszítják egymást, nyilvánvaló, hogy fém testekben igyekeznek egymástól minél
távolabb kerülni: a töltések emiatt (mivel a fémből nehezen léphetnek ki),**
egymástól a fémtárgy alakja által meghatározott módon a lehető legtávolabb
helyezkednek el. Ezért az elektrosztatikában a fémtárgyak belsejében nincs töltés.
Ez kimutatható például úgy, hogy ha egy üreges fémtárgy belsejére töltést viszünk fel,
a töltés a fémtárgy külső felületére távozik. Így csak a fémtárgy külsejéhez kapcsolt
elektroszkóp fog töltést jelezni. (ld. 6.1.3.2. pontot, ill.a 6.9. és 6.11. ábrát)

! Ha egy pozitív (ill. negatív) töltésű testet egy vezető (ld. 6.3a. ábrát) közelébe
viszünk, akkor az addig semleges állapotú vezető két végén, annak külső felületén
egyenlő mennyiségű, de különböző előjelű töltések jelennek meg, mégpedig úgy, hogy
a vezetőnek a töltött testhez közelebbi felén a töltések a töltött test töltésével
ellentétesek.

A vezető két felének szétválasztása esetén azok töltött állapota megmarad (6.3b.
ábra). A vezető két felét újra egyesítve, a vezető elektromosan semleges állapotot vesz
fel (6.3c. ábra).

* A töltések szétválasztása szilárd testek esetén dörzsöléssel, vagy mint alább ismertetjük influencia
esetén lehetséges.
A “dörzselektromosság” speciális szilárd (kis mértékű szabadelektron vezetési járulékot mutató)
szigetelő vagy félvezető anyagoknál fellépő jelenség, amely abban nyilvánul meg, hogy két különböző
anyagfajtát intenzív érintkezésbe hozva (ehhez kell a dörzsölés) majd szétválasztva az egyik pozitív, a
másik negatív töltésű marad. A jelenséget csak szigetelőkön, vagy félvezető polimereken (így például
szörmék, elefántcsont, plexi, üveg, pamut, selyem, PVC, lakkok) figyelhetjük meg, mivel vezetőkben a
felületi töltések szétválasztáskor pillanatszerűen eloszlanak. A mechanizmus általában a következő: az
anyagfélékben az elektronok Fermi-nívója a vákuumszinthez képest különböző; érintkezéskor a két
anyag Fermi nívója oly módon egyenlítődik ki, hogy az egyikből elektronok áramlanak a másikba: az
előbbi pozitív, a másik negatív töltésű lesz. A jelenség egyes esetekben influenciamechanizmussal
folyik le; ilyenkor a nagyobb permiltivitású anyag lesz pozitív.
A jelenséget a felületi kettősrétegek, a felületi potenciál és így végül a Galvani potenciál
különbségek is befolyásolják.

** Ez az állítás csak nem túl magas hőmérsékleten, nem túl nagy töltésmennyiséggel rendelkező és
hegyes csúcsokat nem tartalmazó fémtárgyakra igaz.
 465

E jelenség a következőképpen értelmezhető: a vezető természetes (semleges)

állapotában a vezetőben a pozitív és negatív töltések száma egyenlő és eloszlásuk
egyenletes; ha a vezető közelébe töltött testet viszünk, akkor az a különböző előjelű
töltésekre gyakorolt vonzó, ill. taszító hatása miatt a töltéseket megosztja. A megosztó
test eltávolítása után a töltések eloszlása ismét egyenletes lesz, azaz a test ismét
semlegessé válik.



  
A jelenséget elektromos megosztásnak, vagy influenciának nevezzük.

(a)

(b)

(c)

6.3. ábra: Elektromos megosztás (influencia) vezetőn. (Az a, b, c

kísérletek értelmezését lásd a szövegben)

! Elektromosan töltött test vonzza a töltetlen fémgolyót, mert a megosztás révén

dipólussá (ld. 6.1.5. pontot) vált golyóra az elektromosan töltött test inhomogén
erőtere (6.1.1. pont) a növekvő térerősség felé, azaz a test felé irányuló erőt fejt ki.

! Az elektromosan töltött testek általában (ha azok polarizálhatóak, ld. 6.1.6.

pontot) vonzzák a szigetelőket (pl. bodzabél-, vagy paraffingolyót), ha ezek levegőben
vannak. A jelenség azzal függ össze, hogy az elektromosan töltött test tere dipólussá
(ld. 6.1.5. pontot) polarizálja az erre képes szigetelőt és vonzza a hozzá közelebb eső
előjelű töltéseket (ld. még alább is). (Ha e jelenséget nem levegőben, hanem a
 466

szigetelőnél nagyobb "r-ű közegben (pl. ricinusolajban) vizsgáljuk, akkor a vonzás

helyett taszítás lép fel: ekkor ugyanis a közeg jobban polarizálódik, mint a szigetelő.)*

! Az elektromos töltés mindig csak korpuszkuláris anyaghoz kapcsolódik,

azaz töltése csak nyugalmi tömeggel (ld. 2.6. pont) rendelkező anyagnak van. Megál-



  
lapították azt is, hogy mindkét töltésnek tipikus külön anyagi hordozója van és így az
egyik töltésállapot nem magyarázható kizárólag egy töltéshordozó valamilyen
mértékű hiányával. Ma már jól ismert, hogy a pozitív elektromos töltés tipikus anya-
gi hordozói a protonok, a negatív töltés tipikus elemi anyagi hordozói pedig az
elektronok.

! A semleges anyagban a protonok és elektronok száma egyenlő. Ez az egyenlőség

a semleges anyag már néhány atomot tartalmazó mennyiségében is fennáll. Az
elektrosztatikus erőtörvény (6.1.2. pont) ismeretében egyszerűen igazolható, hogy a
különnemű töltések egyenlőségétől való legkisebb eltérés is hatalmas erők
megjelenését jelentené; semleges makroszkópikus testek között pedig elektromos
erőhatás igen érzékeny mérési módszerekkel sem mutatható ki.

Az atomokat magukat éppen a pozitív és negatív töltések között, a 6.1.2.

erőtörvény alapján számítható elektrosztatikus vonzás tartja össze. Döntően Coulomb-
erőkre vezethetőek vissza az ionkristályokat összetartó elektromos erők. Ilyen erők
működnek akkor is, amikor különböző atomok molekulákat hoznak létre: ha az
elektronok időbeli átlagban többet tartózkodnak az egyik atom protonjai közelében,
mint a másik atomnál, a pozitív és negatív töltések súlypontja nem esik egybe; az így
ébredő elektrosztatikus vonzás szolgáltatja a molekulákban az atomok közötti kötés
ionos járulékát. A molekulákban levő atomok és az ionos-kovalens kristályok
kötéseinek kovalens járuléka nem magyarázható meg egyszerű módon a kvantum-
mechanika elveinek és formalizmusának segítsége nélkül, de végső soron ebben az
esetben is (a Pauli-elvvel összeférő töltéseloszlásnak megfelelő ) elektromos erőha-
tásról van szó. Az elektronfelhő negatív töltéseloszlásának súlypontja még egy atom-
ban is fluktuálhat a pozitív töltésközéppontot képviselő atommaghoz képest; így az
atomok között dipoljellegű (van der Waals) kölcsönhatások is kialakulhatnak.

! Egy makroszkópikus test töltése pl. dörzsöléssel látszólag folyamatosan

változtatható. Mikroszkópikus testek vizsgálatával viszont kideríthető, hogy létezik
egy ún. elemi töltés, amelynél kisebb töltéssel semmilyen test nem rendelkezhet.

Ezt először Millikan mutatta ki 1910-ben. A Millikan–kísérletben két, vízszintes

síkban elhelyezett fémlemez közé apró, 10–7–10–8 m sugarú olajcseppeket porlasz-
tottak. Az olajcseppek egy része már a porlasztás közben (pozitív vagy negatív
előjellel) feltöltődött, de töltésüket kívülről röntgensugárzással megváltoztathatták. Az
olajcseppek mozgását mikroszkóppal figyelték.

* Ha (egy feltételezett modellben) a pozitív és negatív töltések töltésközéppontjai egymáshoz képest

nem mozdulhatnak el, akkor sem vonzás, sem taszítás nem lépne fel!
 467

! Az olajcseppek töltetlen lemezek között a Fg gravitációs erő és az Ff fel-

hajtóerő eredőjeként egy kis ideig gyorsulva, majd a (közegellenállási erő miatt)
egyenletes vo sebességgel mozogva lefelé esnek. Jelöljük az olajcseppek töltését q-
val! (A különböző olajcseppek töltése általában nem egyenlő.)



  
Fs + Ff Fe + Ff
Ff Ff Ff

Fe

Fg= mg Fg= mg Fg= mg

(a) (b)

6.4. ábra. A Millikan–kísérlet a.) elektromos tér nélkül, pl. egy q > 0
pozitív töltésű olajcseppet vizsgálva; b.) a lemezekre elektromos teret
kapcsolva. (Az ábrán Fs-sel a súrlódási–, Fe-vel az elektrosztatikus– és
Ff -fel a felhajtóerőt jelöljük.)

Az egyenletesen mozgó olajcseppekre ható erők eredője nulla(6.4a. ábra):

Fg + Ff + Fs = 0 (6.1a)

Az Fs súrlódó erő nagyságát az ún. Stokes–törvény (ld. 2.3.4. pont) adja meg

Fs = –6#$rv (6.1b)

ahol r az olajcsepp sugara és $ a közeg viszkozitása. Az egyenletes v = vo sebességgel

való esés feltétele (elegendő a függőleges irányú komponensekkel foglalkoznunk):

4r3#
3 ( %–% ) g = 6 #$rv0 (6.2)

ahol a baloldalon a gravitációs erő és a felhajtó erő különbsége jelenik meg és % az

olajcsepp, % pedig a levegő sűrűsége.

A (6.2) képletből a cseppek átlagos sugara meghatározható:

9 $ v0
r= 2 (%–% )g (6.3)
 468

! Kapcsoljunk most a síkkondenzátor fegyverzeteire meghatározott irányú E

térerősséget létrehozó feszültséget (ld. 6.4b. ábrát)! Az E térerősséget finoman és
folyamatosan növelve elérhetjük, hogy egyes olyan olajcseppek, melyekre Fe = qE
ellentétes irányú a Fg gravitációs erővel, megállnak (v0 = 0). Ekkor a rájuk ható eredő
erő nulla és mivel v0 = 0, a Fs surlódó erő is nulla. Így az Fg + Ff + Fe = 0 feltételből
4r3#



  
3 ( %–% ) g + qE = 0 (6.4a)

A (6.4a) képletből az éppen álló cseppekre azok q töltése kiszámítható

1 4r3# 1 4r3#
3 %–%
)g&E
3 %g
q=E ( (6.4)

Itt r helyére a (6.3)-ból meghatározott értéket kell beírni.

Millikan mérései során a cseppek q töltésére pl. a

q = [–3,20; –8,00; +4,80; –1,60]·10–19 C

adatokat nyerte*; tehát a mért értékek abszolút értékei egyrészt sohasem voltak ki-
sebbek, mint 1,6·10–19 C, másrészt a mért értékek 1,6·10–19 C egészszámú több-
szörösei voltak. (A negatív előjelű töltéseket a térerősség irányának megfordításával
mérte.)

A nagy pontossággal, különböző anyagú, nagyságú és töltésű cseppeken elvégzett

mérésekből az a következtetés vonható le, hogy

az olajcseppek töltése mindig csak a

± e = 1,60217733·10–19 C (6.5)
elemi töltés egészszámú többszöröse lehet.

Ennek következménye az is, hogy egy (mikroszkópikus vagy makroszkópikus) test

töltése valójában csak ennek az elemi töltésnek egészszámú többszörösével
változtatható.

Az elektromos töltés kvantált.

Az elemi töltés megegyezik az elektron
töltésének nagyságával.

Ahhoz, hogy az elektromos töltés az elektromos kölcsönhatás erősségének mérté-

kéül szolgálhasson, fel kell írnunk a megfelelő erőtörvényt.

* Millikan eredeti méréseiben a töltést nem az SI–beli coulombban, hanem elektrosztatikus

egységekben mérte, itt természtesen átszámolt adatokat írtunk fel.
 469

6.1.2. A Coulomb–törvény

A már a középiskolából is jól ismert Coulomb–törvénnyel az erőtörvények tárgya-



  
lásánál már találkoztunk (2.3.4. pont). Most azonban részletesebben foglalkozunk
vele. Ez a törvény adja meg a két adott helyzetű, nyugvó, töltött tömegpont, az
ún. ponttöltés* között fellépő erőhatást.

A két ponttöltés között fellépő erőhatást Coulomb 1785-ben, a saját maga által
feltalált eszközzel, a torziós ingával (ld. 6.5a. ábrát) mérte meg.** A torziós szálra
egy, a két végén azonos tömegű fémgolyóval ellátott szigetelő rudat erősített és a két
fémgolyó közül az egyiket feltöltötte. A töltött gömböcske közelében, tőle r távolságra
egy másik, vele azonos előjelű töltéssel ellátott, de rögzített fémgolyót helyezett el. A
két golyó között fellépő taszító erő a torziós szálat elfordította (ld. 6.5b. ábra).

(a) (b)

6.5. ábra. A Coulomb által használt torziós inga

a) eredeti rajz; b) sematikus ábrázolás

A torziós szálat befogó fejet megfelelő mértékben elcsavarva az eredeti r távolság

visszaállítható. A visszaforgatás ' szögének mérésével a torziós szál elcsavarásához

* A tömegponttal, mint fizikai modellel az 1.1.3. fejezetben részletesen foglalkoztunk. A ponttöltés

fizikai fogalom, a tömegponthoz hasonlóan csak a valóság egy modellje, amely csak akkor alkal-
mazható, ha a töltött testek mérete és alakja elhanyagolható a vizsgált rendszerben.

** A Ch. Coulomb-ról elnevezett törvényhez egymástól függetlenül Coulomb, Priestley és Cavendish is

eljutott. Emlékeztetőül: Cavendish hasonló torziós ingával 1789-ben mérte ki gravitációs törvényt.
 470

szükséges F = D' erő mérhető. Méréseiből Coulomb megállapította, hogy a két töltés
(q1 és q2) között fellépő erő a töltések nagyságának szorzatával egyenesen, a közöttük
levő távolság négyzetével pedig fordítottan arányos, továbbá a két ponttöltés között
ható erő centrális, azaz hatásvonala a ponttöltéseket összekötő egyenessel esik egybe.

A két nyugvó ponttöltés között ható elektrosztatikus erőt Coulomb-



  
erőnek, a megfelelő erőtörvényt (ld. 2.3.4. pontot) pedig Coulomb–
törvénynek nevezik.

q2>0 q2<0
F21
F21
q1>0 r q1>0 r
F12
F12

(a) (b)

6.6. ábra. Az elektrosztatikus Coulomb–erő, — az 1-es töltést választva

origónak. a) azonos ill. b) különböző előjelű töltések esetén

! A Coulomb–törvény vektoriális alakja (ld. még (2.95b):

q1q2 r
F21 = k (6.6)
r2 |r|

Az F21 erő indexe arra utal, hogy (6.6) egyenletben az 1-es töltésnek a 2-esre való
erőhatását írtuk fel; az r vektor nagysága a két ponttöltés távolsága, iránya pedig az
1-es ponttöltésből a 2-esbe mutat (ld. 6.6. ábrát).

A (6.6) egyenletben szereplő F21 erő és az r vektor ilyen értelmezése megfelel a

centrális erők esetében általában követett konvenciónak, a (2.99b) felírásmódnak,
amikor is az origót az 1-es töltés helyén vesszük fel.

A (6.6) vektoriális alak az F21 erőnek a kölcsönható töltések előjelétől is függő

irányát is megadja; ha q1q2 > 0 (azonos előjelű töltések esete), akkor r és F21 azonos
irányúak (ld. a 6.6a. ábrát) és az F21 taszító erő; ha q1q2 < 0, akkor r és F21 ellenkező
irányú (6.6b. ábra), az F21 erő ekkor vonzóerő: a "2"-esből az "1"-es felé irányul.

! Amennyiben több ponttöltést tartalmazó rendszert vizsgálunk, akkor a rend-

szer kiszemelt elemére a többi töltésből ható erők függetlenül, vektoriálisan
összegződnek, szuperponálódnak.
 471

! A (6.6) egyenletben szereplő k arányossági tényező értéke és mértékegysége

a töltés egységétől függ, hiszen az erő egységét már definiáltuk. Mint a 6.1.1. pontban
már említettük, a töltés az SI-ben leszármaztatott mennyiség; a töltés SI egysége a
coulomb, jele: C. A coulomb az áramerősségből leszármaztatott mennyiség
1 C = 1 As (lásd 6.2.4. pontot).



  
A k nagysága eredetileg mérésekből adódott, mértékegységét pedig a fentiek
szabják meg. Vákuumban
Nm2
k & 9·109 C2 (6.7a)*

A mértékegység az elektromos egységek figyelembevételével** más egységekkel is

kifejezhető

Nm2 Jm VAsm Vm
1 C2 = C2 = A2s2 = As (6.7b)

Az elektromosságtanban a k állandót egy másik állandóval fejezik ki, melyet a

vákuum permittivitásának neveznek és "(-al jelölnek. Az "( más elnevezései: "a
vákuum dielektromos tényezője" ill. "influencia konstans".
Az "( definíciószerűen (ld. 7.3.3. pontot)
+ –12 As
"( )* 2 &*8,854·10 (6.7d)***
,(c Vm
ahol ,( a vákuum permeabilitása*** és c a vákuumbeli fénysebesség.

A k állandó "(-al kifejezett értéke

1
k= (6.7e)
4#"(

* A Gauss–féle CGS egységrendszerben a k dimenzió nélküli szám és vákuumban értéke k = 1. A

6.1.6.2. pont végén látni fogjuk, hogy ha töltések között "r relatív permittivitású közeg van, akkor a
(6.6)-ban k helyett
k
k' = (6.7c)
"r
irandó. Figyeljünk fel a k igen nagy értékére: 1 C az a töltés, amely egy pontszerű próbatesten
felhalmozva egy vele azonos ponttöltést 1 m távolságból kb. 9·109 N erővel taszít. 1 C töltést egy
pontszerű testre nem is lehet felhalmozni. A látszólag ésszerűtlen töltésegység más megvilágításba kerül
az áramoknál (ld.6.2.pontot).

** Az elektrosztatikus munka és az erő elektromos egységekkel kifejezett értékét a 6.1.4. pontban

értelmezzük.

*** Az "( mértékegységét másképpen is ki szokták fejezni:

As F
1 =1
Vm m
Az F (neve: farad) a kapacitás egysége, ld. 6.1.6.1. pontot. A ,( bevezetését és pontos értékének
megállapítását ld. a 6.2.4. pontban.
 472

1
A Coulomb–törvény jellegzetessége csodálatos egyszerűsége és igen pontos r2
függése.

A Coulomb-törvény érvényességére, ill. arra, hogy az erő a távolságnak egzaktul a

második hatványával fordítva arányos (F ~ 1/r2), a közvetlen erőméréseknél sokkal



  
pontosabb bizonyíték is van: kísérleti tény (Priestley, ill. Cavendish), hogy töltéssel
ellátott üres fémgömb belsejében — hacsak az üregbe külön töltést nem viszünk —
elektromos erőhatás nem lép fel (ld.6.1.3.2.pontot). Cavendish és Priestley
matematikailag levezették, hogy e kisérleti eredmény csak akkor állhat fent, ha az
erőhatás egzaktul a távolság négyzetével fordítva arányos (ld. 6.1.3.2. pont végén). Ezt
modern készülékekkel végzett rendkívül pontos mérések is igazolták; e mérések
szerint az 1/r2-ben a kitevő legfeljebb kb. 10–16-al térhet el a 2-től (Williams, Faller és
Hill, 1971).

6.1.3. Az elektrosztatikus erőtér

6.1.3.1. Az E elektromos térerősség. Szuperpozíció

A két ponttöltés közötti erőhatást a (6.6) Coulomb–törvény az atomi méretektől a

végtelen távolságokig jól írja le. Ez az erőhatás korszerű fizikai felfogásban (Faraday)
úgy is leírható, hogy egy tetszés szerint kiszemelt ponttöltés környezetére való elekt-
rosztatikus hatását egy általa létrehozott elektrosztatikus erőtérrel jellemezzük.
Választhatunk olyan koordinátarendszert, amelyben a kiszemelt ponttöltés az origóban
található, ekkor az r és az F indexét nem szoktuk feltüntetni: F ebben az esetben az
origóban levő ponttöltés által egy tetszőleges másik q töltésre kifejtett erőt jelenti.

! Az elektromos erőtérben a tér minden r pontjához egy

F(r) V
E(r) = q , [E] = m (6.8)

vektor rendelhető, ahol F(r) a q nagyságú nyugvó ponttöltésre ható erő. Az itt szereplő
E mennyiség nem tartalmazza a q próbatöltés hatását. Az E(r) vektormennyiséget
elektromos térerősségnek nevezzük. Ha a (6.8) egyenletben q = + 1C, akkor E(r)
számértéke egyenlő F(r) számértékével. Az elektromos térerősség nagysága tehát az
adott r pontba helyezett egységnyi pozitív próbatöltésre ható erő nagyságával egyenlő.

! A (6.8) definíció az
F(r,t)
E(r,t) = q (6.9)

általánosítással minden (pl. a mágneses indukcióváltozással létrehozott) elektromos

erőtérre is igaz, csak F(r,t) helyére a megfelelő erőtörvényt kell beírni.
 473

A próbatestnek és q töltésének is elegendően kicsinynek kell lennie, —

különben a próbatest a vizsgálandó teret észrevehetően módosítja (ld. 6.1.3.2. pontot).

! Egy origóban elhelyezett ponttöltés elektrosztatikus erõterének elektromos

térerõsségét vákuumban a (6.6) Coulomb–törvénybõl számolva az



  
1 q r
E= 2 (6.10)
4#"o r r

kifejezés adja meg. A képlet "r relatív permittivitású közegre (6.53b) egyenlettel írható
át!

! Az elektromos térerősségre érvényes a szuperpozíció elve: elektrosztatikus

erőtér térerősségét egy adott pontban az egyes ponttöltésektől származó
térerősségek vektori eredője (szuperpozíciója) határozza meg.

! Az erőtér nem pusztán matematikai fogalom, mert az elektromos erőtér

testektől függetlenül is létezik (pl. egy antennáról leszakadva elektromágneses
hullámként tovaterjedhet, ld. 7.3.3. pontot).

1. Példa. Két, 2·10–8 , ill. –3·10–8 C nagyságú pontszerű töltés távolsága

10 cm. Mekkora erő hat a 6·10–8 nagyságú töltésre, ha ezt pontosan az előbbi két
töltés közötti távolság felezőpontjában helyezzük el?

A középső töltésre két erő hat. Számítsuk ki először ezek értékét Coulomb
törvénye alapján:

2·10–8·6·10–8
F1 = 9·109 = 4,32·10–3 N
0,052

3·10–8·6·10–8
F2 = 9·109 = 6,48·10–3 N
0,052

-8 -8 -8
q = 2-10 q = 6-10 q = .3-10
F2

F1
5 cm 5 cm

6.7a. ábra. Elektromos erővel kapcsolatos feladat.

Az F1 erő iránya a 2·10–8 C töltéstől távolódó, mert egyező előjelű töltések

taszítják egymást. F2 a –3·10–8 C töltés felé mutat, mert különböző előjelű töltések
 474

vonzzák egymást. A 6.7a. ábra szerint mindkét erő jobbra mutat, a középső töltésre
ható teljes erő tehát:

F = 10,8·10–3 N



  
2. Példa. Az előző példában említett töltések elrendezését oly módon
változtatjuk meg, hogy a harmadik töltést a 2·10–8 C töltéstől 5 cm-re, de az első
két töltést összekötő irányra merőlegesen helyezzük el. Mekkora ebben az esetben
a harmadik töltésre ható erő?

A harmadik töltésre ható teljes erő a töltések páronkénti hatásából adódóan a

következő két részből áll:

2·10–8·6·10–8
F1 = ·9·109 = 4,32·10–3 N
0,052

3·10–8·6·10–8 9 –3
F2 =
0,052 + 0,102 ·9·10 = 1,30·10 N

-8 10 cm
q = 2-10 (2)
(1) -8
q = .3-10

5 cm

F2
(3)
-8 72°
q = 6-10

F
F1

6.7b. ábra. Elektromos erővel kapcsolatos feladat.

Ha ezeket az erőket összetevőikre bontjuk, majd összeadjuk, a harmadik

töltésre ható eredő erő:

F = 3,92·10–3 N;

jobbra lefelé mutató iránya a vízszintessel 72o -os szöget alkot.

 475

3. Példa. Egy 10 cm oldalhosszúságú egyenlő oldalú háromszög csúcsaiban

–7
5·10 C nagyságú, pontszerű pozitív töltéseket helyezünk el (6.7c. ábra). Mekkora
az elektromos térerősség a háromszög oldalainak felezőpontjában?

Vizsgáljuk az eredményt az alső, vizszintes oldal közepén! Az (1) töltés

térerőssége:



  
5·10–7
E1 = 9·109 0,052 = 1,8·106 N/C

jobbra mutat. A (2) töltésé:

5·10–7
E2 = 9·109 75·10–4 = 6·105 N/C

lefelé mutat. A (3) töltésé:

5·10–7
E3 = 9·109 0,052 = 1,8·106 N/C

balra mutat. E három összetevő vektoriális összege

E = 6 · 105 N/C;

lefelé mutat.
-7
q = 5-10

(2)

(1) E3 E1 (3)
-7 -7
q = 5-10 q = 5-10

E E2

6.7c. ábra. Elektromos erővel kapcsolatos feladat.

 476

! Az elektromos erőteret térerősség-vonalakkal, (Faraday elnevezésével)

erővonalakkal szemléltethetjük.

Az erővonalak definíciószerűen olyan (irányított) görbék,

melyek iránya a tér minden pontjában az ott uralkodó E térerősség



  
vektor irányába mutat és ezek sűrűsége (a tér minden pontján az
erővonalakra merőleges felületegységen áthaladó erővonalak
száma) megállapodás szerint egyenlő a térerősséggel.

1 q
Így pl. egy q ponttöltés köré írt r sugarú gömbfelület felületegységén E =
4# "0 r2
erővonal kell, hogy áthaladjon, azaz a q ponttöltésből az r sugarú teljes gömbfelületen
1 q 2 q
2 · 4r # = számú erővonal.
4# "0 r "0

A gyakorlatban a ténylegesen berajzolt erővonalak száma bármilyen

megállapodást (skálafaktort) követhet, de az adott helyen áthaladó meghúzott
erővonalsürűség mindig adottan arányos kell, hogy legyen az adott helyen fennálló
térerősséggel. A töltés nagyságával való arányosság kell, hogy érvényesüljön a
ponttöltésekből kiinduló, ill. az azokba befutó erővonalak számának, ill. sürűségének
tekintetében is.

Az erővonalakat úgy ábrázoljuk, hogy egy próbatöltést képzeletben (elvben

végtelen lassan) mindig az adott helyen ható erő irányában mozgatjuk el
infinitezimális lépésekben és a mozgás pályáját lerajzoljuk; az erővonalak tehát a tér
minden pontjában az ott uralkodó térerősség irányába mutatnak. Minthogy az erő
iránya minden pontban egyértelmű kell, hogy legyen, így két erővonal nem metszheti
egymást.

Az erővonalaknak irányítást is adunk: irányított nyíllal jelöljük rajtuk az E

térerősség irányát.

Az erővonalkép térbeli ábrázolást igényel. Általában azonban csak síkbeli

metszetet ábrázolunk.

A töltések erővonalainak szemléltetésére pl. ricinusolajban úszó búzadarabszem-

cséket használhatunk. A búzaszemcsék az elektromos tér megosztó hatása folytán két
végükön töltötté (dipólusokká) válnak, miközben össztöltésük természetesen nulla
marad és az elektromos erővonalak mentén elrendeződnek. Ily módon jeleníthetők
meg pl. a 6.8. ábrán látható erővonalképek.

Az erővonalak az ábrán láthatóan (+) töltésből indulnak, , illetve (–) töltésben, vagy
a végtelenben végződnek, folytonosak, nem keresztezik egymást (egyértékűek). Az
erővonalak irányítottsága a térerősség definiciójából adódó konvenció. Az
elektrosztatikus tér erővonalai sohasem záródnak önmagukba.
 477



  
(a) (b)

(c)

(d) (e)

6.8. ábra: Töltések, töltéselrendezések térerőssége

a) különálló pozitív ill. b) negatív töltés esetére; c) töltéspárok (dipólus) erőtere;
d) síkkondenzátor erőtere (ld. 6.1.3.3. és a 6.1.6.1. pontot); e) egy feltöltött fémcsúcs
erőtere.
 478

6.1.3.2. A töltés elhelyezkedése, a térerősség vezetőkön. Vezetők elektromos

térben.

! Fémes vezetőknél a töltésre, térerősségre vonatkozólag — az elektrosztatikában

tárgyalt egyensúlyi állapotban, amikor a töltések fenomenológiai értelemben
nyugalomban vannak — egyszerű kísérletek és meggondolások alapján több fontos



  
tétel állapítható meg.

! Az elektromos töltés (pontosabban: többlettöltés) egyensúly esetén a vezető

külső felületén helyezkedik el. Az erre vonatkozó számos kisérlet közül néhány: ha
egy szigetelten felállított, kis nyílással ellátott F fémedényt feltöltünk (6.9a ábra) és a
kis G próbagolyót az F külső felületéhez, majd egy elektroszkóp gömbjéhez érintjük, a
próbagolyón töltés mutatkozik, a belső fallal való érintkezés után azonban nem.

(a) (b) (c)

6.9. ábra. Töltés elhelyezkedése vezetőkön. (Magyarázat a szövegben)

Ahhoz, hogy a G próbabolyó töltését teljesen átvihessük egy elektroszkópra, u.n.

pohárelektroszkópot (6.9b ábra) kell használnunk, és G-t a “pohár” belső falához kell
érintenünk.

A fenti eredmény könnyen belátható. Ha a fémes vezetőnek bármely helyen pl.

negatív töltést adunk, az eme többlettöltést jelentő töltéshordozók — elektronok,
mivel a fémben szabadon mozoghatnak — egymást a lehető legtávolabbra taszítják,
tehát az egyensúly beálltával a vezető (külső) felületén foglalnak helyet. Ha a fém
bármely helyén pozitív többlettöltést, azaz elektronhiányt idézünk elő, a pozitív
többlettöltésnek a szabad elektronokra gyakorolt vonzó hatása miatt az egyensúlyi
töltéseloszlás olyan lesz, hogy az elektronhiány, azaz a pozitív többlettöltés szintén a
fém külső felületén jelentkezik.
 479

Egy szigetelten felállított, sűrű szövésű fémhálóból készült H henger belsejében

elektroszkópot helyezünk el, amelynek gömbjét és H-t egy vezetővel összekötjük
(6.9c ábra). Bármekkora töltést adunk is H-nak (ezt a töltést a H-val fémesen
érintkező elektroszkóp jelzi), a belül (elszigetelten) elhelyezett E elektroszkóp nem
mutat töltést.



  
Mivel egy vezető belsejében a térerősség is és a többlettöltés is zérus, az egyensúly
nem változik meg, ha egy tömör vezető belsejébe üreget vájunk. Mondhatjuk tehát: A
vezetőkben levő üregben a térerősség zérus, feltéve, hogy az üregben nincsenek
(izolált) elektromos töltésű testek. Azt a tényt, hogy zárt fémburkolattal vagy
megfelelő sűrű szövésű dróthálóval (“Faraday-kalitka”) körülvett térrészbe az
elektromos erőtér nem hatolhat be, gyakran felhasználják érzékeny műszereknek külső
zavaró elektromos hatásoktól, vagy pl. lőporraktáraknak a villámcsapástól való
megvédésére; ez az eljárás az elektrosztatikai árnyékolás. A fémburkolatot ilyenkor
földelik.

! Egyensúly esetén az E elektromos térerősség a vezető belsejében mindenütt

zérus, a vezető külső felületén pedig a felületre merőleges. Ha ugyanis E a vezető
belsejében nem lenne zérus, ill. ha a vezető felületén lenne érintőleges komponense, a
töltéshordozók (a szabad elektronok) a fém belsejében, ill. a felület mentén
elmozdulnának, nem lehetnének nyugalomban. (Az, hogy a felületre merőleges nem
túl erős (ld. 8.5.6. pontot) erőtér a töltést a vezetőről nem veszi le, arra vezethető
vissza, hogy az elektronok fémből való kilépéséhez meghatározott munkát (az u.n.
kilépési munkát, ld. 8.1.2. pont) kell befektetnünk).

! A töltés eloszlása csúcsokkal rendelkező vezető felületén általában nem

egyenletes, azaz egy ilyen feltöltött vezetőn a %A felületegységre eső töltés (felületi
töltéssűrűség) a felület különböző görbületi sugarú helyein általában más és más. A
vezető felületének különböző helyein az %A felületi töltéssűrűség annál nagyobb, minél
nagyobb a görbület, tehát viszonylag legnagyobb a csúcsoknál és éleknél; ezeken a
helyeken az E térerősség is a legnagyobb (ld. 6.14b. ábrát). Az E és az %A közt
egyszerű kapcsolatot állapíthatunk meg: a vezető felületének bármely helyén a
térerősség nagysága arányos a felületi töltéssűrűséggel:

%A
E= (ld.(6.22))
"0

! Csúcshatás. Ha a csúccsal rendelkező A vezetőt eléggé erősen feltöltjük (néhány

ezer volt feszültségre pl. azáltal, hogy influenciagép egyik elektródjával kötjük össze), a
csúcs közelében a csúcstól elirányuló légáram, u.n. elektromos szél mutatható ki, amely
a gyertya lángját elhajlítja vagy elfújja. Közelebbről a jelenséget úgy képzelhetjük el,
hogy a pl. pozitív töltésű csúcs közelében a levegő molekulái megosztás folytán
dipólusokká válnak, és ezért a csúcs ezeket minden oldalról magához vonzza, majd az
érintkezés után pozitív töltésűvé váló részecskéket egyenes irányban eltaszítja.

! Az elektromos térben elhelyezett vezető módosítja az eredeti elektromos teret. Így

pl. a +q és –q töltéső párhuzamos fémlemezek közti homogén tér a töltetlen F
fémhasáb behelyezése után a 6.10a ábra szerint változik meg. Ez a változás az
 480

elektromos megosztás (influencia) miatt jön létre a következőképpen. A F-nek a térbe

való behelyezését követő igen rövid idő alatt F megfelelő határfelületein
influenciatöltések alakulnak ki (b ábra), éspedig úgy, hogy az egyensúlyi állapotban az
influenciatöltésektől származó térerősségnek és a megosztást létesítő elsődleges
térerősségnek az eredője F belsejében mindenütt (a vezetőkre ismert törvényszerűség
szerint) zérus legyen. Az F-en kívüli térrészben az influenciatöltések tere (a b ábrán



  
szaggatva rajzolt erővonalak) a véglapoknál erősíti, az oldallapok közelében pedig
gyengíti az eredeti homogén teret, úgyhogy végeredményben az a ábra szerinti
térerősség jön létre. Ezért az elektromos térerősség mérésénél alkalmazott
próbagolyónak elegendő kis méretűnek és kis töltésűnek kell lennie, hogy a mérendő
teret módosító hatás elhanyagolható legyen.
+q -q +q -q

F F

(a) (b)

6.10. ábra. Az elektromos térben elhelyezett vezető módosítja az elektromos teret

! Fentiekben láttuk, hogy egy fémtárgy belsejében (pl. egy fémdobozban)

a fémtárgy töltéséből, illetve külső elektrosztatikus erőterekből származó
térerősség mindig nulla. Az elektrosztatikus tér üreges fémtárgy belsejében
való mérése módot nyújt a Coulomb-törvény igen nagy pontosságú kísérleti
ellenőrzésére.

Bár az állítás általános alakú üreges testre is bebizonyítható (Cavendish), mi

megelégszünk azzal, hogy egy speciális esetre, a homogén felületi töltéssűrűségű
dq
(%A = dA = konst.) töltött gömbhéj esetére bebizonyítsuk.

Azt már tudjuk, hogy a töltött fémtárgyak teljes töltése a külső felületükön jelenik
meg. Lássuk be, hogy a felületi töltésektől származó térerősség a gömb belsejének egy
tetszőleges P pontjában nulla!

Ennek belátására számítsuk ki, hogy mekkora térerősséget hoz létre a P pontban a
gömbfelület két átellenes, a P pontból d/ térszög alatt látszó darabja (ld. 6.11a. ábra)!
Ha ez az erőhatás tetszőleges P pontban nullának adódik, akkor (mivel a gömbfelület
felbontható ilyen, a P pontból d/ térszögekben látszó infinitezimális méretű felületda-
rabkák összegére) az eredő tér a gömbhéj belsejében minden pontban nulla lesz.
 481

d/ A
B
r2



  
/
P E

r1

Szigetelő
láb

(a) (b)

6.11. ábra. a) Egy homogén felületi töltéssűrűségű töltött

fémgömb belsejének tetszés szerinti P pontjában mérhető E
térerősség kiszámítása. (A töltött, zárt fémfelület belsejében
E = 0 kísérleti tény számítással való igazolása.); b) a tétel
kisérleti igazolása kétfonalas elektrométerrel (E)

Mivel a tetszés szerint felvett kúp-párok d/ térszögei páronként egyenlőek és a ki-

metszett dA1 ill. dA2 felületelemek infinitezimálisan kicsi d/ esetén jó közelítéssel
egyenlőek két P-beli középpontú r1, ill. r2 sugarú gömb d/ térszögbe eső felületele-
meivel, a térszög definíciója alapján (ld. 1.1.1. pont) a felületelemek nagyságának
aránya:

2 2
dA1 d/-r1 r1
= 2 = 2 (6.11a)
dA2 d/-r2 r2

Mivel itt homogén felületi töltéssűrűség alakul ki, ekkor az elemi felületek dq1 ill. dq2
töltésére fennáll, hogy

dq1 dq2
dA1 0 % = % =
A1 A2 dA2
tehát

dq1 dA1
= (6.11b)
dq2 dA2
 482

A térszöget, és ezzel a felületelemek dA1 ill. dA2 nagyságát minden határon túl
csökkentve a rajtuk levő q1 ill. q2 töltéseket ponttöltésnek vehetjük. Az ezek által
keltett E1 ill. E2 térerősségek nagyságának aránya a P pontban

2 2 2 2 2
E2 dq2/r2 dq2r1 %dA2r1 r2d/r1



  
E1 = dq /r2 = dq r2 = %dA r2 = r2d/r2 = 1 (6.12)
1 1 1 2 1 1 1 2

ahol a harmadik egyenlőségjel után (6.11b) egyenletet, a negyedik után pedig a (6.11a)
egyenletet használtuk fel. Az elemi felületpárok által P pontban keltett térerősségek
nagysága és hatásvonala tehát egyenlő, irányuk ellentétes: tehát a P pontban a tőlük
származó eredő térerősség zérus.

Mint fent említettük a teljes gömbfelület lefedhető olyan gömbcikk–párokkal,

amelyek mindegyikére érvényes a (6.12) egyenlőség. Mivel egy adott pontban a
térerősségek lineárisan összegződnek, — igazoltuk, hogy zárt fémfelület belsejének
tetszés szerinti P pontban az eredő térerősség is zérus.

Ez az állítás szigorúan következik a Coulomb–erők r–2-es távolságfüggéséből és

annak nagypontosságú igazolását is lehetővé teszi (Priestley, ill. Cavendish).

6.1.3.3. Az elektromos térerősség fluxusa. A Gauss-tétel *

! Valamely homogén (adott nagyságú és irányú) elektromos erőtérnek, egy A

nagyságú sík felületre vett fluxusa (1E):

1E = E·A = En·A (6.13)

azaz 1E kiszámításához a felületet megszorozzuk az E felületre merőleges (normális

irányú) komponensével. Az A irányított felület alatt az A = An vektormennyiséget
értjük, ahol n a felület normális irányú egységvektora. (Ezen állítás nem egzakt:
vektort csak egy infinitezimálisan kis felülethez rendelhetünk: Egy térbeli A felület
infinitezimálisan kicsiny felületeleméhez egy olyan dA vektort rendelhetünk, melynek
nagysága dA, iránya pedig a felületelemre merőleges. Ha a felület nyitott, dA irányát
tetszőlegesen választhatjuk meg. Zárt felületek (pl. egy henger vagy gömb felület)
esetén szokásosan a felület által bezárt térből kifelé mutató irányt vesszük pozitívnak.)

* Az elektromos erőtér (E(r)) egy vektormennyiség vektorfüggvénye (vektortér). A vektorokat

jellemző fluxussal és annak lokális (differenciális) megfelelőjével, a divergenciával, (általánosan jelölve
div a-val) egzakt leírásban az F2 Függelékben foglalkozunk.

A jelen pont vákuumra vonatkozik. Az itt megadott kifejezések, tetszés szerinti homogén és izotróp
szigetelő (dielektrikum) közegre általánosíthatóak (lásd 6.1.6.2. pontot)! Ha a közeg homogén és
izotróp, "( helyére "(*"r irandó.
 483

4. Példa. Számítsuk ki a 6.12. ábrán látható homogén elektromos erőtér

1E fluxusát. Legyen az A felület nagysága 3 cm2, a térerősség nagysága
N
E = 400 C és térerősség iránya a felületre merőleges iránnyal zárjon be



  
2 = 60o-os szöget.

6.12. ábra. Segédábra a 4.példához. Az n az A felület normálisának

egységvektora.

Megoldás:

Az E fluxusa (1E):
N Nm2
1E = A·E = 3·10–4 m2 · 4000 C cos 60o = 0,6 C = 0,6 Vm

! Ha E a felület mentén inhomogén illetve a felület nem sík, akkor az elektro-

mos térerősségvektor nagysága, ill. a felületelem normálisához viszonyított iránya a
felület mentén változik. A teljes 1E fluxust úgy számolhatjuk ki, hogy a felületet kis
felületelemekre bontjuk, és az ezektől a felületelemektől származó infinitezimális
fluxusokat összeadjuk. A felbontásban szereplő felületelemek méretét minden határon
túl csökkentve a fluxust ún. felületi integrálként írhatjuk fel:

1E = lim 5 Ei3Ai = 7
6 E dA (6.14)*
3Ai 4*0 i A

! Ha egy zárt, tetszés szerinti, adott alakú (pl. gömb, henger stb.) felületről van
szó, akkor az összegzést is az adott zárt felületre kell elvégezni; utóbbi (szokásos
matematikai jelölésével) az elektromos térerősségnek egy zárt felületre vett fluxusa:

* Itt kihasználtuk, hogy a felületelem vektor és E dA = E dA

n
 484

o E dA
!E " $
# (6.15)
A

% Az elektromos térerősségvektor fluxusa előjeles skaláris mennyiség, SI

(V +
egysége ' 2 m = Vm*. A (6.14) ill. (6.15)-ban szereplő dA a felület normálisával



  
&m )
azonos irányítottságú, nagysága dA. Egy adott felületet metsző erővonalak száma
(előjeles összege) arányos az adott felületre vett fluxussal. Nyílt felület esetén a dA
(ill. az n) ± irányát (és így az EdA skalár-szorzat előjelét) szabadon (de
következetesen) választhatjuk meg. Zárt felület esetén mindig a zárt felületből kifelé
mutató normális irányát tekintjük pozitívnak, a (6.14)-ben szereplő EidAi
skalárszorzatok tehát kétféle előjelűek) lehetnek, — ezért az integrálok, azaz a fluxus
értéke pozitív, negatív, illetve nulla is lehet.

A zárt felület normális vektora által kijelölt térrészbe mutató irányú erővonalakat
pozitív, az ellentétes irányúakat negatív előjellel kell számításba venni. E szerint zárt
felület esetén a felületből kifelé haladó erővonalak pozitívak, a befelé haladók
negatívak. Egy adott felületet metsző erővonalak száma (előjeles összege) azonos (a
gyakorlatban egy választott skálafaktor szerint arányos) az adott felületre vett
fluxussal.

% Mekkora egy pontszerű q pozitív töltés elektrosztatikai elektromos

erőterének zárt felületre vett fluxusa vákuumban? Szimmetria okokból a tér
gömbszimmetrikus. A kérdést egy olyan gömbfelületre egyszerű megválaszolni, ahol a
töltés éppen a gömb középpontjába esik; ekkor ugyanis dA és E mindig
párhuzamosak, tehát E dA = E dA, továbbá dA = r2d,-*. E. a Coulomb–törvényből
számolható, így a ponttöltés gömbfelületre vett fluxusa:

o E dA = 1
!E = $
#
$
1
q 2
2 r d, =
q
4/ =
q
(6.16)*
4/0o # r 4/0o 0o
A a teljes térszögre

% Gauss (1840-ben) igazolta, hogy a (6.16) egyenlet tetszés szerinti (alakú) zárt
felületre és tetszés szerinti töltéseloszlás esetén is érvényes marad:

o E dA = q
!E = $
# (6.17)
0o
A

ahol q most a zárt A felületen belül levő töltések (források és nyelők) előjeles összege.

* Gömbfelületen d, = dA (ld. 1.1.1. pontot). Ennek felhasználásával E dA = Er2d,. A teljes gömb-

r2
4r2/
felülethez tartozó , térszög értéke szteradiánban (ld. 1.1.1. pontot) = 4/ .
r2
 485

Szavakban:

Az elektromos térerősség tetszés szerinti zárt felületre vett fluxusa

arányos a felületen belüli töltések algebrai összegével.

Az E térerősség zárt felületre vett !E fluxusa független a bezáró felület



  
alakjától.

A (6.17) egyenlet az ún. Gauss–tétel vákuumban felírt alakja. Szokták még az

elektrosztatika I. törvényének (pontosabban annak vákuumra felírt alakjának) is
nevezni.

A tétel homogén, izotróp dielektrikum közegre való általánosításával a 6.1.6.2.

pontban foglalkozunk [ld. (6.70)].

Az F2 Függelékben megmutatjuk, hogy a (6.17) egyenlet differenciális

alakja:

2
div E = (6.18)
0o

A teljesség kedvéért az érdeklődő Olvasó számára közöljük a (6.18)

egyenletnek a (6.17) integrális alakból történő levezetését vákuumra:

A (6.18) egyenlet jobboldalán írjuk fel a q töltést térfogati integrálként:

q=$
# 2 dV
V

ahol 2 a töltéssűrűség. Ezután egy matematikai tétel, az ún. Gauss–

Osztrogadszkij tétel (ld. Bronstejn id. mű) segítségével alakítsuk át a
(6.17) baloldalán álló zártfelületi integrált térfogati integrállá:

∫E dA = ∫
V
div E dV

Ezen átalakításokkal a (6.17)-et felírva, és az így felírt egyenletet zérusra

redukálva

5 28
$
# 43div E – 0 76 dV = 0
o
V

Mivel a fenti integrál minden tértartományban csak akkor lehet 0, ha az

integrandusz nullával egyenlő, adódik, hogy

2
div E = (ld. 6.18)
0o

% Ez a differenciális egyenlet (ld. F.2. Függeléket) lokálisan, a tér egy pontjára

fizikailag ugyanazt fejezi ki, mint az integrális Gauss-tétel: a pontra zsugorított elemi
 486

térfogatba beáramló és kiáramló E fluxusok algebrai összege nem zérus;

hidrodinamikai hasonlattal élve pedig: ha egy térfogatba be- és kiáramló folyadék
mennyisége nem egyenlő, akkor az adott térfogatban forrás vagy nyelő van. Az
elektromos tér tehát “forrásos” erőtér; az erőtér forrásai, ill. nyelői a pozitív, ill.
negatív elektromos töltések.



  
% A Gauss tétel a térerősség meghatározásának, számításának szempontjából
elvben egyenértékű a Coulomb-törvény és a szuperpozió alkalmazásával, — de magas
szimmetriájú terek esetén a számítások a Gauss-tétel segítségével egyszerűbben
végezhetőek el, ha a Gauss felületet a tér szimmetriájának megfelelően választjuk
meg. Ezt az alábbiakban példákon is bemutatjuk. (A Gauss tétel egyébként —
ellentétben a Coulomb törvénnyel — arra is felhasználható, hogy a térerősség eloszlás
ismeretében megadjuk a töltést az erőtér adott tartományában.)

5. Példa. Számítsuk ki egy elvben végtelen nagy kiterjedésű, egyenletesen

feltöltött fémlap elektromos térerősségét a Gauss-tétel felhasználásával
vákuumban!

Tekintsünk egy igen nagy kiterjedésű kör alakú, nem túl vastag, a szélétől
távol egyenletesen (homogénen) feltöltött fémlapot! Ha a lap mérete és
széleitől való távolság sokkal nagyobb, mint az a lapra merőleges távolság,
amelyben a térerősségre kíváncsiak vagyunk, akkor a sík lap méretét végtelen-
nek tekinthetjük. Egy végtelen síklap elektrosztatikus terének térerőssége a
már sokszor említett szimmetria okok alapján csak a lapra merőleges és homo-
gén (vagyis helyfüggetlen) lehet. Ha a lap pozitívan töltött, akkor az
erővonalak mindkét oldalán kifelé mutatnak (ld. 6.13a. ábra), ha negatívan
töltött, az erővonalak a lap felé mutatnak.

6.13. ábra: a) Egy feltöltött sík és b) egy síkkondenzátor tere

 487

A (6.17) Gauss–tétel alkalmazására vegyünk fel gondolatban egy, a

fémlapra merőleges alkotójú, azt átmetsző, tetszőleges hosszúságú és A'
alaplapú zárt hengerfelületet! Az E-nek az erre a zárt felületre vett teljes
fluxusa az elrendezés hengerszimmetriája miatt egyenlő a henger alap- és
fedőlapjára vett fluxusok (előjeles) összegével, hiszen az E erővonalak a
henger palástját nem metszik. Mivel E homogén, és a henger alap- és



  
fedőlapján egyaránt a hengerből kifelé mutat:

o E dA = 2 A'E
!E = $
#
A

Ugyanakkor a (6.17) Gauss-tétel szerint ez a fluxus a henger által határolt

térfogatba eső össztöltéssel arányos, amit a feltöltött sík 2A felületi
(C+
töltéssűrűségével 'm2* is kiszámíthatunk:
& )

q=$
# 2dV = 29.A'
V

ahol felhasználtuk, hogy mivel csak a felületen van töltés, ezért

2dV =.2A dA; így a Gauss tétel

29.A'
2A'E =
0o

alakban írható fel, — azaz a homogén töltött lap térerősségének nagysága

vákuumban

29
E= 6.19)
20o

A térerősségvektor iránya pozitív töltésű fémlap esetén a laptól el, negatív

töltésű lap esetén a lap felé irányul.

6. Példa. Számítsuk ki most egy síkkondenzátor térerősségét!

A síkkondenzátor két párhuzamos, azonos nagyságú fémlapból áll (6.13b.

ábra) és mindkét lap töltése azonos nagyságú, de ellentétes előjelű. Ha a
fémlapok mérete elegendően nagy, illetve széleiktől elegendően messze levő
pontban vizsgáljuk az E térerősséget, akkor mindkét lapra (a lapszélek
közvetlen szomszédságát kivéve) érvényes a (6.19) kifejezés: a pozitív töltésű
lap térerőssége tehát a fémlapra merőleges és mindkét oldalán kifelé mutat; a
negatív töltésű lap esetében a térerősség viszont a lap felé irányul.

Ha a két fémfelület töltése egyenlő nagyságú, a tőlük származó térerős-

ségek is egyenlő nagyságúak. A szuperpozíció elve alapján a síkkondenzátor
eredő térerőssége a két laptól származó térerősség összege lesz. A két lap
között a térerősségek iránya megegyező, azokon kívül viszont ellentétes. A
fémlapokon kívül tehát a tér nulla, közöttük viszont (6.19) kétszerese:
 488

A síkkondenzátor E térerősségének nagysága tehát vákuumban

29.
E= (6.20)
0o
és iránya a pozitív töltésű lemeztől (a kondenzátor ún. fegyverzetétől) a negatív



  
töltésű felé irányul.

7. Példa. Egy q töltésű, , elvben végtelen hosszúságú huzal esetében a

térerősség (eltekintve a végtelenhez közeli végeken) szimmetria okokból
mindenütt merőleges egy henger alakú Gauss-felület palástjára (6.14a ábra) és
mindenütt ugyanolyan nagyságú (E). Ha egy r « sugarú és h hosszúságú
q
hengert veszünk fel, akkor, mivel a hengeren belüli töltés h , a Gauss tételből
a huzaltól számított r távolságban a térerősség nagysága
1q
EA = E · 2 r/h = h
00

1 q/ 1 :
E= = (6.21)
00 2/r 00 2/r

2 (1)
A

l
E

r 2 (2)
A
h

(a) (b)

6.14. ábra. Segédábra a 7. ill. 8. példához

8. Példa. A 6.1.3.2. pontban megállapítottuk, hogy egy csúcsokkal

rendelkező töltött vezető felületén a 2A felületi töltéssűrűség a nagyobb
görbületi sugarú helyeken nagyobb (6.14b ábra). Gauss felületként igen lapos
hengereket alkalmazva adódik, hogy az ilyen vezető felületének adott helyén a
térerősség arányos az adott hely 2A (1) felületi töltéssűrűségével:

2A(1)
E= (6.22)
00
 489

(és természetesen merőleges a felületre). Ugyanis: egyrészt a vezető belsejében

az E térerősség zérus, másrészt a felületen arra merőleges, — így csak a b-vel
jelzett dA felületen átmenő En · dA fluxust és a felületen levő q(1)/dA=2A(1)
ill. 2A(2) töltéssűrűséget kell figyelembevennünk.



  
7/a. Példa. A 7. feladat természetesen megoldható a Coulomb törvény és a
szuperpozició alkalmazásával is (6.15. ábra)
z

dEz dE

; y
y ;
z dEy
r
dz
dq

6.15. ábra. Végtelen vezető szál körüli térerősség számítása szuperpozicióval.

A 6.15. ábrán a végtelen vezető egy darabja látható. Ennek dz elemi

darabja a vezetőhöz közeli P pontban dE térerősséget ad; ennek nagysága:

1 dq
dE (dz) = 2
4/00 r

E térerősséget komponensenként az egész huzalhosszra összegeznünk kell.

Képzeljük el az y tengelyt a vezető hosszának közepén (ez nem nehéz,

hiszen egy végtelen hosszú vezető esetén mindig “középen vagyunk”), akkor
összegzéskor az Ez=0, mert a “felül levő” elemek z irányú járulékát az “alul
levő” elemek járulékai kompenzálják. Hasonlóképpen gondolkodva, a felső
elemek P ponti dEy járulékai azonosak a szimmetrikus alsó elemek ilyetén
járulékaival, így

z=<
$
E = Ey = 2 1 cos ; dE
#
z=0
 490

dE fenti értékét behelyettesítve (r értékét a P pont x és y koordinátáival, z

értékét z = y tg ;-val kifejezve) a megoldást az

; = //2
: $ :
E= 1 cos ; d; = (6.23)
2 / 00 y # 2 / 00 y



  
;=0

ahol : a hosszegységre eső töltés (a 7. példában q/l). Az eredmény — kissé

eltérő jelölésekkel — tehát azonos a 7. példában kapott (6.21) szerinti értékkel.

6.1.4. Az elektromos erőtér munkája az elektrosztatikában. Az

elektromos feszültség. Az elektrosztatikus erőtér konzervatív
(az elektrosztatika II. törvénye). Az elektromos potenciál

Az erő, a térerősség, a munka, a potenciális energia és a potenciál alapfogalmaival

és a konzervatív erőtér sajátosságaival már a 2. fejezetben megismerkedtünk.

Az alábbiak szerint — emlékeztetőül — ideiktatjuk az elsőként említett fogalmak

elektromos mértékegységeit:

( J + ( Ws + ( VAs + ( F + ( VAs + ( V +
[F]='m*=' *=' * , [ E ] = ' q * = ' Asm * = ' m * ,
& ) & m ) & m ) & ) & ) & )

[ W ] = [J = Ws = VAs]

Az F erő munkája r1 = r2 úton, mint ismeretes

r2
$ F dr
W12 = # (ld. 2.103b)
r1
(g)

% Elektromos tér esetén F = qE, tehát az elektromos erőtér által egy q töltésen
végzett munka a
r2 r2
W12 = $
# qE dr = q $
# E dr (6.24)
r1 r1
(g) (g)

alakú vonalintegrállal adható meg, ahol q előjeles mennyiség.

 491

Mivel a gyorsuló töltések sugároznak, a pontosság kedvéért ki kell kötnünk, hogy a

q töltés az adott úton való elmozdulás során csak igen kis gyorsulással mozoghat. Ezt
úgy érhetjük el, hogy a tér által kifejtett erővel azonos nagyságú, de ellentétes irányú
erővel mi is hatunk a töltésre. Feltételezzük továbbá, hogy a q töltés jelenléte és
mozgatása nem változtatja meg a térerősséget; mivel E-ben a q által létrehozott
térerősség nem jelenik meg, az is feltétel, hogy a q töltés által az E térerősséget



  
létrehozó töltésekre kifejtett erőhatás elhanyagolható legyen, azaz a ponttöltés mérete
és töltése elegendően kicsiny legyen.

% Az elektromos erőtér ellenében (tehát a töltésen általunk) végzett munka

(6.24) alapján, értelemszerűen:
r2
W12, (–F) = –q $
# E dr (6.25)
r1

% Vezessük be (6.25) alapján az elektromos feszültséget, melyet az

r2
W12, (–F)
U21 = $ E dr = U2 – U1
=–# (6.26)
q
r1

képlet definiál, ahol U21 az r2 helyvektorú pont feszültsége az az r1 helyvektorú

ponthoz képest, és ahol az r1 a töltéselmozdulás kiinduló pontja. Az (elektromos)
feszültség bármely (tehát nemcsak elektrosztatikus) elektromos erőtérben is
definiálható: ilyen esetben azonban figyelembe kell vennünk, hogy az így értelmezett
feszültség (mint általános esetben a munka is) útfüggő.
Konzervatív erőtérben a feszültség a potenciálok különbségével is kifejezhető (ld.
alább).
A feszültség előjeles skaláris mennyiség. A feszültség előjelét a (6.26) egyenlet
határozza meg. A feszültség előjele független a "próbatöltés" előjelétől: a.) a (6.26)
5 r2 8
második egyenletében 4U21 = – $ # E dr7 nem szerepel a q; b.) a (6.26) egyenlet
4 7
3 r1 6
W12, (–F)
kifejezésében a q előjelének megváltozása esetén megváltozik W12, (–F) előjele
q
is.
A feszültség SI egysége a volt, az egység jele: V. A volt az SI-ben leszármaztatott
fizikai mennyiség.
A tér két pontja között akkor 1 V a feszültségkülönbség, ha 1 C töltés átviteléhez
1 J munka szükséges.
J Ws VAs
[U] = C =
As = As = V
Ha két pont között a térerősség konstans és a két pont közötti távolság d, valamint
az egyik pontból a másikba mutató vektor d, és d párhuzamos E-vel, akkor erre az
esetre a feszültség nagysága
U = Ed (6.27)
 492

Ez érvényes pl. a síkkondenzátor esetére (ld. 6.1.3.2., 6.1.6.1. ill. 6.1.7. pontokat).

% Az elektrosztatikus erőtér a tapasztalatok szerint konzervatív erőtér.

Konzervatív erőtérre (ld. 2.5.2.1. pontot) a benne két tetszőleges pont között végzett
munka útfüggetlen, azaz az erőtérben bármely zárt görbén a munkavégzés nulla kell,



  
hogy legyen, azaz

$
#o E dr = 0 (6.28)
(g)

Ez az egyenlet az elektrosztatika II. törvénye. A (6.28) egyenlet a

II. Maxwell–egyenlet elektrosztatikában és vákuumra érvényes alakja.

% Egy próbatöltést az erővonalak mentén mozgatva a testen munkát

végzünk, illetve a térrel munkát végeztetünk attól függően, hogy a töltést
milyen irányban mozgatjuk.

Minden mozgást felbonthatunk ugyanis az erővonalakkal párhuzamos,

illetve azokra merőleges összetevőkre, és a munkavégzéshez csak az
erővonalakkal páhuzamos komponensek járulnak hozzá, hiszen az
erővonalakra merőleges komponensekre az Edr, ill. az Fdr skalárszorzat
értéke nulla. (ld.6.16. ábra)

6.16. ábra. Konzervatív erőtérben bármely zárt görbén (a bejelölt utakon a nyíl az út
irányát jelenti) végzett munka nulla. Legyen E az elektromos térerősség és a bejelölt (1)–(2)–
(3)–(4)–(1) úton vigyünk körbe egy pozitív töltést. Az ábra belsejébe egy másik utat is
bejelöltünk és megmutattuk, hogy pl. egy ellipszis alakú út hogyan bontható F-re, ill. E-re
merőleges és párhuzamos szakaszokra.

Az erővonalakkal párhuzamos komponenseket egy zárt görbe mentén adott

körüljárási irány esetén összegezve pedig nullát adnak, mert az Fdr, ill. Edr szorzat dr
irányának megfordulásával egy adott erőtérben ellentétes előjelű lesz. A zárt görbét
egy adott kiindulási pontból akár az óramutató járásával ellentétes, akár egyező
irányba járjuk körül, — az eredmény azonos lesz: az $ o
# E dr = 0.
(g)
 493

% Ezt felhasználva azt is beláthatjuk, hogy egy rögzített kiindulási és végállapot

között végzett munka nagysága konzervatív erőtérben független attól az úttól,
amelyen egyik állapotból a másikba jutunk. Ha ugyanis a kiindulási és végállapot
között két különböző utat veszünk fel, az egyik irányának megfordításával egy zárt
görbét kapunk, melyen a végzett munka nulla. A munkavégzés nagysága viszont
független az út irányítottságától. Vagyis az első úton odafelé ugyanakkora munkát



  
végeztünk tér ellenében, mint amennyit a tér végez a második úton visszafelé haladva.
(6.17. ábra)
(2)

(1)

6.17. ábra. Konzervatív erőtérben egy rögzített (1) kiindulási és (2) végállapot
között végzett munka független a két pontot összekötő úttól.

% Az olyan erőterek, melyekben az erővonalak önmagukban záródnak, nem

konzervatívak (ld. 2.5.2. pontot); ilyen elektrosztatikus erőtér nincs. De nem
konzervatívak a párhuzamos erővonalakkal jellemezhető inhomogén erőterek sem!

% Ugyanakkor egy ponttöltés vagy dipólus erőtere konzervatív, annak ellenére,

hogy ezen erőterek inhomogének (6.18. ábra). Ez az ábra alapján

II. I.

III.
IV.

6.18. A ponttöltés erőtere konzervatív

könnyen belátható. Pl. a ponttöltésre WI = 0, WIII = 0, mert I és II utak mentén F és dr

egymásra merőlegesek, viszont WII = –WIV , mert Fdr előjelet vált. Így például az
ábrán bejelölt záródó útvonalon (és minden elképzelhető hasonlón) a teljes munka
nulla (>W=0).

Ugyanez egy dipólus erőterére is könnyen belátható: a dipólus erőtere ugyanis két
ponttöltés erőterének (lineáris) szuperpoziciója (ld. 6.8c ábrát).
 494

% A (6.28) teljesülése elégséges és szükséges feltétele az erőtér konzervatív

voltának, más szóval — mint alább megmutatjuk — annak, hogy az erőtérre
potenciális energiát, ill. potenciált definiálhassunk. Más szóval (6.28) szükséges és
elégséges feltétele annak, hogy egy erőtérnek van potenciálja, szokásos
szakzsargonban: annak, hogy az erőtér “potenciálos”.



  
A (6.28) integrális egyenlet differenciális (adott P(r) pontra érvényes) alakját az F.3
Függelékben vezetjük le:

rot E(r) = 0 (6.29)

Szóban kifejezve: rotáció E egyenlő nulla, azaz a konzervatív erőtér örvénymentes

vektortér. A (6.29) egyenlet fizikailag ugyanazt mondja ki, mint az integrális (6.28)
egyenlet: egy erőtér akkor és csakis akkor konzervatív, ha az erővonalak nem
záródnak önmagukban. Az elektrosztatikus erőtér ilyen: mint láttuk, az
erővonalak (+) töltésből indulnak és (–) töltésben vagy a végtelenben végződnek.
(Képszerűen: egy (pl. víz-) örvényt úgy képzelhetünk el, mint egy önmagába záródó
vonalat. Az elektrosztatikus tér erővonalai azonban nem záródnak önmagukba, — a
tér örvénymentes. Ha egy egy erőtér erővonalai önmagukban záródnak (ilyen erőtér pl.
a 2.36a ábrán látható), akkor arra rot a ? 0, azaz az ilyen erőtér örvényes vektortér.)

Ezt úgy is mondhatjuk, hogy az erőtér forrásos: forrásai, ill. nyelői a töltések.
Figyeljünk fel arra, hogy az erőtér forrásos volta a (6.28)-tól független Gauss tételből,
(ld. vákuumra (6.17), ill. dielektrikumra (6.70) egyenlet) már következett: a (6.17)
2
differenciális alakja kimondja, hogy div E= , tehát E divergenciája nem nulla, sőt a
00
Gauss tétel bizonyos értelemben többet mond, mint (6.29), hiszen a Gauss tétel pontos
kapcsolatot ad a bezárt töltés és a térerősség értéke között.

% Mivel az elektrosztatikus erőtér konzervatív, így ilyen erőtérben értelmezhet-

jük egy q töltéssel rendelkező test erőtérbeli Epot potenciális energiáját, amely (ld.
2.5.2.1. pont) definíciószerűen egyenlő az erőtér által a q töltésre kifejtett F erő
ellenében végzett munkával:
r r
Epot (r) = –$# F dr = –q · $ # E dr (6.30)
r (vonatk. pont) r (vonatk. pont)

azaz (v.ö (6.25)-el)

r2
$ Edr = W12,(–F)
@ Epot = Epot,2 – Epot,1 = – q # (6.30a)
r1
 495

% Az elektrosztatikus tér által a q töltésen végzett munka útfüggetlen, és

kifejezhető az erőtérbeli potenciális energiával:
r2 r (vonatk. pont) r2
W12 = $
# F dr = $
# F dr + $
# F dr
r1



  
r1 r (vonatk. pont)

ami a (6.30) definíció alapján (és annak figyelembevételével, hogy a határozott in-
tegrálban az integrálási határok felcserélése esetén a határozott integrál értéke az
eredeti integrál (–1)-szerese)

W12 = Epot(r1) – Epot(r2) = – @Epot (6.31)

ahol figyelembe vettük, hogy a @ jel a megállapodás szerint mindig a "végállapot

minusz kezdeti állapotot" jelenti.

Az elektrosztatikus erőtérben a munka kizárólag a kezdő és véghelyzet

függvénye és az erőtér által végzett munka egyenlő a vég- és kezdeti
helyzet potenciális energia különbségének (–1)-szeresével, –@Epot-al.

% Az erőtérbeli Epot(r) potenciális energia segítségével egy végtelenül kicsi

dr = [dx,dy,dz] vektorral megadott töltéselmozdulás során a tér által végzett elemi
munka:

5AEpot AEpot AEpot 8

dW = – 4 dx + dy + dz7 (6.32)
3 Ax Ay Az 6

alakban adható meg.

% Mivel az elemi munka kifejezése az erő komponenseivel is megadható

dW = F dr = Fxdx + Fydy + Fzdz (6.33)

a (6.33) és (6.32) összevetéséből pl. az erőtér által a töltésre kifejtett F erő x-

komponense kifejezhető a potenciális energia x szerinti parciális deriváltjának
(–1)-szeresével:
AEpot
Fx = – (6.34a)
Ax

Hasonló kifejezések írhatók fel az Fy és Fz komponensekre is, ílymódon:

( AEpot AEpot AEpot +

F (r) = i Fx + j Fy + k Fz = – 'i +j +k * (6.34b)
& Ax Ay Az )

A [ ] zárójelben levő kifejezés rövid jelöléssel grad Epot, így

F(r) = –grad Epot (6.34c)

A (6.33) összefüggés alapján a potenciális energiából az erőtérben ható erő

kiszámítható.
 496

% A 2.5.2.2. pontban megszerzett általános ismereteink alapján bevezetjük a B

elektromos potenciált
r
B(r) = –$
# E dr (6.35)



  
r (vonatk. pont)

azaz az elektromos potenciál számértéke egyenlő a pozitív egységnyi próbatöltésen

az erőtér ellenében végzett munka számértékével.

% A (6.35) és a (6.30) összevetéséből látható, hogy:

r
E (r)
B(r) = potq =– $
# E dr (6.36)
r(vonatk. pont)

% A B elektromos potenciál SI egysége a (6.35), ill. (6.36) alapján a volt; az egység

jele: V.

(E + J Ws VAs
[B] = ' qpot* = C = C = As = V
& )

% Mindig csak potenciál különbség mérhető! A vonatkoztatási pontot röviden

r(v)-vel jelölve:

r2 r1 r2 r (v)
( r$(v) r2
+
B2 – B1 = – $ $ $ $
#E dr + #E dr = – #E dr – #E dr = – ' # E dr + $
# E dr *=
r (v) r (v) r (v) r1 &r1 r (v) )
r2
@Epot @Epot,2 – @Epot,1
= –$
# E dr = q = q (6.37)
r1

Az utolsó egyenlőségnél figyelembevettük a q@Epot (6.30a) szerinti kifejezést.

% A B potenciál egyértelmű megadásához mindig meg kell adnunk a vonatkoz-

tatási pontot, ahol a potenciál definicószerűen nulla, B. [r (v) ] " 0. Ponttöltések
potenciáljának megadásához a vonatkoztatási pontot (ahol tehát B. = 0) a <-ben
célszerű megválasztani; ennek az az oka, hogy bármely ponttöltés erőtere, tehát
potenciálja r = < távolságban a valóságban is nullának vehető. Végtelen (elvben
végtelen) kiterjedésű testek esetében a végtelenben levő vonatkoztatási pontnak nincs
értelme. Így pl. síkkondenzátor esetén az egyik fémes fegyverzet potenciálját szokás
nullának választani. Végtelen huzal esetében a vonatkoztatási pontot valahol a
huzalon, vagy egy huzalon kívül eső pontban veszik fel. Bizonyos esetekben (pl. az
áramkörök esetében mindig, a technikai gyakorlatban pedig általában) egy adott
pontot “földelnek” (fémvezetékkel a földdel jó elektromos kontaktusba hoznak) és a
földelt pontot tekintik (választják) vonatkoztatási pontnak, zérus potenciálúnak;
az ehhez képest mért potenciál elméletileg nem azonos a végtelenben választott pontra
 497

vonatkoztatott értékkel, de ennek nincs gyakorlati jelentősége: mérni mindig

potenciálkülönbséget mérünk és ha minden mérést a földelt ponthoz vonatkoztatunk, a
mért értékek egyértelműen összevethetőek. A Föld első közelítésben ideális fémes
vezető, jó közelítéssel fémes gömbnek tekinthető, amelynek a felületén töltések első
közelítésben egyenletesen oszlanak el és kapacitása is meglehetősen nagy (ld. 6.1.6.1.
pont első példáját; így a Föld potenciálja szintén jó közelítéssel konstans. (Az, hogy



  
mekkora a Föld végtelenhez viszonyított potenciálja, és az hogy mekkora a töltése,
hogy függ az erőtere a domborzattól és a tereptárgyaktól ma is komoly vizsgálat
tárgya; elfogadott, hogy a térerősség a Föld felszínére igen jó közelítéssel merőleges, a
földfelszín közelében a Föld középpontja felé irányul és értéke mintegy 100 V/m.
Ezen adatokból a (6.22) képlet segítségével a Föld töltésére C 10–9 C/m2 negatív
felületi töltéssűrűség adódik). Áramkörök esetében általában a negatív pólust
földeljük; az eltérő “polaritást” illik megadni.

Igen fontos a földelés polaritása pl. a nagyfrekvenciás kábelek esetében: az ilyen

kábelek döntő részben koaxiális kialakításúak, vagyis keresztmetszetben lényegileg
egy hengerkondenzátort alkotnak. A földelést mindenképpen a külső árnyékoló
fegyverzetre kell kapcsolni, mig az úgynevezett “melegpont” szerepét a belső ér
játsza. Ha véletlen felcserélnénk a fegyeverzeteket annak szokatlan következményei
lennének. A két fegyverzet között meglévő, lényegében állandó kapacitáshoz ekkor
párhuzamosan hozzákapcsolódik a külső árnyékoló fegyverzet és a föld közötti
bizonytalan értékű kapacitás, amelynek értéke például függ attól, hogy mennyire
közelítjük meg a kezünkkel vagy valamely vezető tárggyal a kábelt.

% A (6.26)-ben definiált elektromos feszültség konzervatív erőtérre (de csak

arra!) kifejezhető az elektromos potenciállal:

U21 = B2 – B1 (6.38)

Ez a (6.26) és (6.37) összevetéséből jól látható!

Ha adott egy több töltött vezető anyagú testből álló rendszer, akkor a fentiek szerint
definiált potenciálok ismeretében adódnak a testek között UAB ill. UBA feszültségek
(ld. 6.19. ábra). Ha csak egyetlen töltött test r = < -re vonatkoztatott potenciálja
ismert, de ismeretesek a testek közötti feszültségek, — valamennyi test r = < -re
vonatkoztatott potenciálja kiszámítható.

A 6.19. ábrán bemutatott rendszer esetében közvetlenül megmérhetjük pl. az UCB

feszültséget, ami a C test B-re vonatkozó feszültségét jelenti; legyen ennek értéke
+70 V. Ugyanezt kapjuk, ha a C pont végtelenre vonatkoztatott potenciáljából
kivonjuk a B ugyanezen pontra vonatkoztatott potenciálját, tehát
UCB= BC–BB=100–30= +70 V.
 498



  
6.19. ábra. Töltött testek végtelenre vonatkoztatott potenciáljai (a testek
mellé írt értékek) és a testek közötti feszültségek
(A konvenció szerint UBA=BB – BA, az UAB =BA – BB stb., ahol pl. UBA
a B pont feszültsége az A ponthoz képest.

% A (6.34a) ill. (6.34c) analógiájára

AB
Ex = – (6.39a)
Ax
illetve
E = – grad B (6.39b)*

% Egy q ponttöltés környezetében a potenciál (a ponttöltés potenciálja) a (6.35)

definicióegyenlet alapján könnyen kiszámítható:

r r
q r
$ $ (q+ q 1 q
B = – #E dr = – k 1 2 dr = k ' * = k = (6.40)
# r &r ) <
r 4 /00 r
< <

% A potenciál ill. a potenciálkülönbség előjeles, skaláris mennyiség.

% Utóbbiból következik, hogy a potenciál több pontszerű töltés környezetében
úgy számítható ki, hogy az adott pontra az egyes ponttöltések potenciálját egyszerűen
algebrailag összegezzük; ( így az ilyen esetekre a potenciál adott pontban való
kiszámítása egyszerűbb, mint az E térerősségé):

1 qi
B (r) =
4 /00 > ri (6.41a)
i
(Lásd még alább az 1. példát!)

* Ez az egyenlet kielégíti a rotE=0 feltételt is, mivel minden gradiens rotációja nulla:
rotE = – rot.grad B = 0.
 499

% A ponttöltés potenciálja egy pozitív töltés környezetében pozitív előjelű és 1/r

függvény szerint a végtelenben zérushoz tart. A végelenből a D töltéshez közeledve a
potenciál nő.

Negatív ponttöltés környezetében a B negatív, végtelenben nulla: a B a végtelen



  
felé nő (egyre kisebb abszolút értékű negatív szám).

% A potenciál különbség (feszültség) előjelét a

r2
$
B2 – B1 = – #E dr [ld. (6.37)]
r1

r2
W1=2, (–F)
U21 = B2 – B1 = –$Edr = (ld. (6.26))
# q
r1

egyenletek Edr skalárszorzatának (–1)-szerese határozza meg. (U21 a 2-es pont

feszültsége az 1-es ponthoz képest, a q előjeles mennyiség). A r1 pontot választhatjuk
vonatkoztatási pontnak, ahol B"0; ekkor r2-t egyszerűen r-nek írhatjuk. Láthatjuk,
hogy B(r)-t azaz B(r2)-t azzal a munkával jellemezzük, melyet az erőtér ellenében
végzünk, ha q = +1C töltést a r0 pontról (ill. r1 pontról) az r-pontba (ill. r2 pontba)
viszünk. (Vagy másképpen megfogalmazva: azzal a munkával jellemezzük, amelyet
az E erőtér végez q = + 1 C töltésen, ha azt a tér r pontjából a r0 nulla potenciálú
pontjába viszi.)

Legyen az r pontban pl. egy pozitív (!) töltés és r0 = < -ben a nulla potenciál. Ha
egy q = + 1 C próbatöltést az r pontbeli pozitív töltéstől távolítjuk, akkor E és dr
iránya megegyező, E dr E 0, azaz –E dr F 0 és így az Ur,r0, ill. Br – Br0 negatív. Ha
az r0-ból (ahol B"0) visszük a töltést r pontba, akkor Edr F 0, tehát – E dr E 0 és így a
feszültség az r pontban r0 -hoz viszonyítva pozitív.

A 6.2.1. pontban egyenáramú áramkörök két pontja között vizsgáljulk a

feszültséget. Ekkor általában az áramforrás (telep, stb.) negatív pólusát földeljük, tehát
ott (az r0 pontban) B"0. Az áramkörben a technikai áramirány (a pozitív töltések
vándorlási iránya) a telep D pólustól a O– pólus felé halad: ez azonos az E térerősség
irányával is. Ha egy r pontban mérjük a feszültséget r0 ponthoz (a telep O – pólusához
képest), akkor gondolatban egy q = + 1 C próbatöltést kell a r0 pontról a r pontba,
tehát E ellenében (tehát E-vel ellentétes irányba) vinnünk. Ekkor tehát E dr F 0, azaz
– E dr E 0, és így a r pont r0 hoz viszonyított feszültsége (Ur,r0 = Br – B0 ) pozitív. Az
I elektromos áram tehát a magasabb potenciálú hely felől az alacsonyabb
potenciálú hely felé folyik.

Mivel az áramkörökben a vezetési elektronok áramlanak (és ezek töltése negatív

(–e)), az elektronok az alacsonyabb potenciálú hely felöl a magasabb potenciálú
hely felé (tehát a növekvő, pozitívabb feszültségű helyek felé) áramlanak.
 500

Megközelíthetjük a kérdést a potenciális energia oldaláról is. (A (6.37) egyenletből

adódik, hogy

@ Epot = Epot,2 – Epot,1 = q @B = q (B2 – B1) (ld. (6.37))

ahol q előjeles mennyiség; következőleg mind a pozitív, mind a negatív töltések a



  
csökkenő potenciáis energiájú helyek felé áramlanak, közben potenciális energiájuk
csökken (@ Epot F 0).

1. Példa. Adott a 16.20. ábrán látható töltéselrendezés:

(3)

r13 G 2 m r23 G 2 m

r12 G 2 m
(1) (2)
q1 G 4 H C q1 G 5H C

6.20. ábra az 1. példához.

% Számítsuk ki a (3) pontban a B (3) potenciált!

–6
qi ( q1 q2 + 9 ( 4.10 5.10–6+
B (3) = k > ri = k ' + *
&r12 r23)
C 9.10 '
& 2
+ 4
2 *) = 4,05.10 V

% Számítsuk ki a rendszer Epot teljes potenciális energiáját! A teljes

rendszer potenciális energiája az egyes töltéspárok potenciális energiájának
összege; esetünkben:

q1 q2 9.10–6 . 5.10–6
Epot (tot) = k r = = 9 . 10–2 J
12 2

Ha az ábrabeli rendszer olyan lenne, hogy a (3) ponton is lenne egy

q3=1HC töltés, akkor

q1 q2 q2 q3 q1 q3
Epot (tot) = k r + k r + k r = 1,3 . 10–1 J
12 23 13

Írjuk fel egy ponttöltésrendszer által létrehozott erőtér potenciális

energiáját általánosan!

1 5 q1 q2 q1 q3 q2 q3 8
Epot = 4|r –r | + |r –r | + ... + + ...7 (6.41b)
4/0I 3 1 2 1 3 Jr2 –r3J 6
 501

Írjuk át a (6.41b) kifejezést szummákkal! Ekkor figyelembe kell vennünk,

hogy egyrészt olyan tagok nem szerepelhetnek, amelyekben a töltések indexe
azonos, másfelől, hogy minden index pár (pl. 1,2) csak egyszer szerepelhet. Ha
ugyanis csak az első feltételt kötnénk ki, akkor a kettős összegzés során
minden qiqj szorzat kétszer szerepelne (pl. i=1, j=2 ill. j=1, i=2). Vagyis a
teljes potenciális energia:



  
1 1 N N qj qi
4/0I > > |ri –r j|
Epot = 2 (6.41c)
i=1 j=1
j?i

Ezt a potenciális energiát felírhatjuk úgy is, hogy bevezetjük az i-edik

töltés kihagyása után megmaradó töltésrendszer Bi(ri) potenciálját az ri
helyen:

>
1 qj
Bi.(ri) =
4/00 |ri–rj|
j?i
j=1

amivel (6.41c) átírható az

1 N
Epot = 2 > Bi (ri)·qi (6.41d)
i=1

alakba.

Egy folytonos térfogati töltéseloszlású test teljes potenciális energiáját a

(6.41d) egyenlet segítségével azonnal felírhatjuk, ha a qi töltést az ri körüli dVi
térfogatelemben található töltéssel, 2dVi–vel azonosítjuk. Ekkor az összegzés
helyett integrálásra áttérve

1
$ 2.B(r)dV
Epot = 2 # (6.41e)

ahol B(r) a teljes töltésrendszer által létrehozott potenciál az r helyen.

2. Példa. Mekkora egy q töltéssel feltöltött R sugarú (akár tömör, akár

üres) vákumban önmagában álló fémgömb potenciálja a végtelen távoli
ponthoz képest?

Megoldás: Először határozzuk meg a térerősség helyfüggését belül üres

fémgömb esetén! Alkalmazzuk a (6.17) Gauss tételt egy r E R sugarú gömbre,
mint zárt felületre:
 502

q
E 4 r2 / =
00

Figyelembe vettük, hogy a töltések az R sugarú fémgömb felületén

egyenletesen oszlanak el (azaz a töltéselrendezés gömbszimmetrikus). Ezért a
zárt felületként felvett r sugarú gömb felületén az E térerősség állandó, és a



  
felületre merőleges.

Tehát a fémgömbön kívül a térerősség:

q 1
E= · 2 r>R
4 /00 r

Az üres fémgömbön belül felvett r sugarú (r < R) gömb felületre

alkalmazva a Gauss tételt

E=0 r<R

mivel ezen zárt felületen belül nincsenek töltések.

% A belül tömör q töltéssel feltöltött fém gömb térerőssége azonos a belül

üres fémgömbével. Ugyanis a q töltés a tömör fémgömbnek is a felületén
oszlik el egyenletes felületi töltéssűrűséggel. (A fémben a töltések a legkisebb
erő hatására elmozdulnak. A fémre vitt töltéshordozók taszítják egymást, addig
mozognak, amíg a fém belsejében a rájuk ható erő nulla nem lesz, azaz a
térerősség nulla lesz.)

% A gömb középpontjától r > R távolságban lévő pont potenciálja a

végtelen távoli pontbhoz képest:
r r
$ q q 1
B = – 1E dr = – $
1 2 dr = ·r
# #4/ 00 r 4/ 00
< <

% A fémgömb potenciálja az r = R helyettesítéssel kapható:

q
B=
4/ 00 R

% Mivel a fémgömbön belül a térerősség zérus, a gömb felülete és bármely

belső pontja között zérus a potenciálkülönbség. A gömb belsejében (r F R) a
potenciál mindenütt:
R r
$ q $ q
B = –1 2 dr – # E dr =
# 4/ 00 r 4/ 00R
< R
 503

3. Példa. Egy R sugarú nem-fémes gömbön belül mindenütt állandó 2

térfogati töltéssűrűség van. Határozzuk meg a térerősséget és a potenciált a
gömb középpontjától mért távolság függvényében!

Megoldás: Szimmetria okokból a térerősségnek csak sugárirányú

komponense van és nagysága egy adott r értéknél állandó, így a Gauss-tétel



  
alkalmazásakor zárt felületként most is egy r sugarú gömböt veszünk fel.

Az r > R távolságban (gömbön kívül) felvett r sugarú gömbhéjon belül a

4R3 /
teljes 2
3 töltés megtalálható, ezért a Gauss tétel szerint

22 4R3 /
E4r /=
300
Ebből:
2 R3 1
E= 2
300 r
Az R sugarú gömbön belül felvett r sugarú (r F R) gömbbe bezárt töltés
4 r3 /
2 3 és a Gauss-tétel alapján

4r3 /
2
E4r /= 2 ,
300
vagyis
2
E = r.
300
% A potenciál a végtelen távoli ponthoz képest a töltött gömbön kívül
(r E R):
r r
3
$ $2R 1 2 R3 1
B(r) = – 1E dr = – 1 2 dr =
# # 3 00 r 3 00 r
< <

A töltött gömbön belül az integrálást két szakaszra lehet bontani:

R r
3
$2R 1 $ 2 2 R2 2
B(r) = – 1 2 dr – 1 r dr = – ( r2 – R2)
3
# 0 0 r # 3 00 3 00 6 00
< R

Megjegyzés: Vegyük észre, hogy az r = R helyen a két görbe simán megy

át egymásba. Ha r E R, B 1/r szerint változik; ha r F R, B(r) parabola alakú,
azaz B(r) = –konstans · r2. Noha az elektromos térerősség a középpontban
zérus, a B potenciálnak éppen ott van maximuma. Ez ésszerűen hangzik,
figyelembe véve, hogy a potenciál változása azzal a munkával arányos, amit
akkor végeznénk, ha a q0 tetszőleges pozitív töltést a végtelenből (ahol B " 0)
hoznánk a gömb felszínére. Ekkor ugyanis mindig pozitív munkát végeznénk a
 504

taszító Coulomb erő ellenében. Még a gömb belsejében is taszítóerő ellenében

kell munkát végeznünk (noha ennek nagysága a középpont felé egyenesen
közelít zérushoz), tehát, ahogy a q0 töltést a középponthoz közelítjük, további
pozitív munkát kell végezni, vagyis B értéke pozitív irányban tovább nő.



  
szigetelő

( r2 +
(B ) '3 K 2 * -hez
& R ) hasonló jellegű
1,5B R

BR
1/r jellegű

r
R
6.21. ábra. A B potenciál r-függése. Ha egy R sugarú szigetelő gömbben a
térfogati töltéssűrűség egyenletes, B maximuma a gömb középpontjában van
(noha ott E=0). A gömbön kívül a potenciál ugyanakkora, mint ha a teljes q
töltés a középpontban pontszerű töltésként lenne jelen.

A fentiekkel teljesen analóg egy m tömegpont gravitációs potenciálja a

Föld gravitációs terében (ld.2.5.5.2.pont 8. példáját.)

4. Példa. Számítsuk ki egy vákuumban levő végtelen, hosszú, : L C/m M

vonalmenti töltéssűrűségre töltött vezető huzal potencálját!

Megoldás: Induljunk ki a 6.1.3.3. pont 7. példájának

1 :
N E N= [ ld. (6.21)]
00 2/r

eredményéből, mely a huzalra merőleges r távolságban megadja az ilyen

elrendezés térerősségét. A potenciálkülönbségeket a

r2
$
B2 – B1 = – 1 E dr [ ld. (6.37)]
#
r1

képlet adja meg. Az E térerősség értékét behelyettesítve

 505

r2
$ : :
B2 – B1 = – 1 dr = – (ln r2 – ln r1)
# 2/00r 2/00
r1

Végtelen kiterjedésű rendszerről lévén szó, az r1 vonatkoztatási pontot



  
egy, a huzaltól r = a távolságú pontban választjuk (B=0, ha r=a), ld. 16.22.
ábrát.

6.22. ábra. Végtelen egyenes töltött huzal (vonalmenti töltés elektromos

potenciálja, ha r=a vonatkoztatási pontot választunk (ld. 4. példát).

Ilyen választással a B potenciál a vonaltöltéstől r távolságban:

: : r
B=– (ln r – ln a) = – ln a
2/00 2/00

5. Példa. Határozzuk meg a potenciálkülönbséget két, egymástól 12 cm

távolságban levő pont között. Ez a távolság párhuzamos a 300 V/m nagyságú,
állandó irányú elektromos térerősség irányával. Ha egy elektron nyugalmi
állapotból indul el, és az elektromos térerősség irányával ellentétes irányban 12
cm utat tesz meg, mekkora a sebessége ezután? Milyen alakúak ebben a térben
az ekvipotenciális felületek?

Megoldás: Mivel a térerősség számértéke állandó,

0,12 0,12
@B = – $ Edr = Eé $ ds = 0,12 Eé = 36 V.
# #
0 0

Az elektronnak a 12 cm út befutása utáni sebességét az energia

megmaradásának elve alapján számítjuk ki. Az elektron helyzeti energiájának
megváltozása, (ld. (6.37) egyenletet:
 506

@Epot = q@B = (– 1,6·10–19) (+36)= –5,8·1018 J

mivel az elektron a tér ellenében a nagyobb potenciálú helyek felé mozog. Ha

ehhez az energiaváltozáshoz hozzáadjuk a mozgási energia megváltozását,
zérust kell eredményül kapnunk. Így tehát



  
1
@Ekin = 2 mv2 = 5,8·10–18 J

vagyis

2·5,8·10–18 6
v= 9,1·10–31 = 3,6·10 m/s.

Mivel a térerősség iránya és nagysága is állandó, a téererősség irányára

valamelyik pontban merőleges sík az összes többi pontban is merőleges lesz
rá. Mivel a téererősség irányára merőleges elmozdulás nem változtatja meg a
potenciált, ezek a síkok ekvipotenciáis felületek.

% Az elektromos erőteret teljes mértékben meghatározza az E(r) vektortér, illetve

ennek három, Ex, Ey, Ez térerősség–komponense. Mivel az elektrosztatikus erőtér
konzervatív, e három vektorkomponens helyett egyetlen skalárfüggvénnyel, a B(x,y,z)
potenciállal sokkal egyszerűbben leírható, illetve szemléltethető. A konzervatív
erőterek ábrázolására az erővonalkép helyett sokszor célszerűbb az ún. ekvipotenciális
felületek ábrázolása (6.23. ábra).

6.23. ábra. Ekvipotenciális felületek síkmetszetei (vastagabb vonalak) az

ezekre minden pontban merőleges erővonalak (vékony szaggatott vonalak)
és az E térerősség értékei a P1, P2, P3 pontokban
(Az ábrán B3 < B2 < B1.)

Az ekvipotenciális felület az erőtérben azon pontok összessége, amelyek potenciálja

ugyanaz az érték:
 507

B(x,y,z) " áll. (6.42)

Az ekvipotenciális felületek nem metszhetik egymást. Az ekvipotenciális felületek

ábrázolása (6.23. ábra) egyúttal a térerősség vektorterét is meghatározza, az
erővonalak ugyanis mindig merőlegesek az ekvipotenciális felületekre. A térerősség és
a potenciál közötti E = –grad B. kapcsolat alapján láthatjuk, hogy az E vektor az



  
ekvipotenciális felületekre merőleges és a negatív előjel miatt a csökkenő potenciál
irányába mutat.

Mivel egy ponttöltés erőtere gömbszimmetrikus, egy ponttöltésre a potenciál értéke

csak a ponttöltéstől mért távolságtól függ: erre az esetre közvetlenül is belátható, hogy
az ekvipotenciális felületek a ponttöltés köré írt koncentrikus gömbök, tehát
merőlegesek a sugár irányú E-re.

Az elektrosztatikus térbe helyezett (töltött vagy töltetlen) fémfelületek mindig ekvi-

potenciális felületek. Ha ugyanis egy fémfelület két pontja között potenciálkülönbség
lenne, akkor a fémben levő szabadon elmozdulni képes töltések (az elektronok)
elmozdulnának.* Ennek eredményeképpen áram jelentkezne. Ez az áram mindaddig
folyna, ameddig a potenciálkülönbség meg nem szűnik; ha viszont áram folyna, akkor
már nem elektrosztatikus feladatról van szó.

6.1.5. Az elektromos dipólus**

A két, egymástól adott távolságban levő, azonos nagyságú, de ellentétes előjelű

töltésből álló rendszert elektromos dipólusnak nevezzük.

Az elektromos dipólust ún. elektromos dipólusmomentumával jellemezzük. Az

elektromos dipólusmomentum vektormennyiség, nagysága a töltések nagyságának és a
köztük levő l irányított távolság abszolút értékének szorzata, iránya pedig a negatív
töltéstől a pozitív töltésig húzott l vektor irányával egyezik meg (ld. 6.24a. ábrát):

pe = lq (6.43a)

Az elektromos dipolusmomentum SI egysége

[pe] = Cm (6.43b)

* Az elektronok ugyanis a magasabb potenciálú helyre igyekeznének. (Az elektron töltése negatív, tehát
potenciális energiája ott kisebb, ahol magasabb a potenciál.)

** A 6.1.5. pontbeli kifejezések vákuumban levő rendszerekre vonatkoznak!

 508



  
6.24. ábra. a) Az elektromos dipólus definíciójához; b) A dipólus
elektromos terének és potenciáljának számításához.

% Az elektromos dipólussal kapcsolatban még meg kell említenünk, hogy dipó-

lusmomentuma nemcsak két ellentétes előjelű töltésből álló rendszernek van, hanem
minden nem gömbszimmetrikus töltéseloszlásnak, még akkor is, ha az csupán
egynemű töltéseket tartalmaz. Egy tetszőleges töltéseloszlás dipólusmomentumát a
pe = $ 3
# 2(r) r d r (6.44)

képlettel számíthatjuk ki, ahol 2(r) az elektromos töltéssűrűség.

Itt kívánunk visszautalni a 6.1.1. pontban, a 6.4. ábrával kapcsolatos tényre, hogy
egy fém szigetelő környezetben erőtér hatására dipólussá válik.

Az elektromos dipólus rendszert ill. a dipólusmomentum fizikai mennyiséget bizonyos rendszerek

makroszkópikus fenomenológiai leírása (ld. pl. 6.1.6. pontban a dielektrikumok leírása) során ill.
mikrofizikai leíráskor az adott anyagban jelenlévő (ill. a külső elektromos tér hatására képződő) atomi
ill. molekuláris képződmények leírására, jellemzésére használjuk.

Állandó elektromos dipólusmomentuma van pl. a poláris molekuláknak, a makromolekuláknak, de

elektromos tér hatására dipólusok kialakulhatnak (indukálódhatnak, innen nevük "indukált dipólus")
állandó dipólusokat nem tartalmazó anyagban is. Utóbbi esetben a molekulák elektronjainak egy része a
molekulán belül az E tér irányával ellentétesen a pozitív iontörzsekhez képest elmozdul. Indukált
dipólus kialakulhat ionkristályokban is, ahol az anyagba behatoló elektromos tér a két (pozitív ill.
negatív) alrács között hoz létre kis relatív elmozdulást.

Külön csoportot képeznek a ferroelektromos kristályok (így pl. a BaTiO3, kvarc), amelyek bizonyos
hőmérséklet (a TC ferroelektromos Curie-hőmérséklet) alatt olyan kristályszerkezetet vesznek fel, amely
külső elektromos tér nélkül is dipólus szerkezetű; az erős dipól-dipól kölcsönhatás miatt e dipólusok
külső elektromos erőtér nélkül is makroszkópikus tartományokon (doméneken) belül egy irányba
rendeződnek, de erőtér nélkül az egyes domének különböző irányítottságúak. Külső elektromos tér
hatására a domének rendeződnek, e tér irányának megváltoztatásával általában újrarendezhetők,
átpolarizálhatóak. (Ezekben az anyagokban — ellentétben pl. a 6.1.6. pontban tárgyalt esetekkel — a P
polarizáció vektor nem arányos az E-vel, sőt az E függvényében hiszterézist is mutat.)
 509
Dipólusokat képez a legtöbb mőanyag polimér (lánc-) makromolekula; (a makromolakulák
hosszanti láncai között a van der Waals vagy hidrogén kötés az uralkodó).

A szilárdtestek (kristályok) felületén gyakran alakul ki dipólusréteg, amely az illető anyag

adszorpciós tulajdonságaival, az elektron kilépési munkájával, illetve egyéb felületi jelenségekkel
kapcsolatban érdekes.



  
A dipólustól elegendően nagy távolságra (6.24b. ábra) a dipólust semleges
tömegpontként észleljük, hiszen töltéseinek összege zérus. A dipólushoz "közel"
azonban ennek ellenére jól észlelhető a dipólust alkotó töltések erőtere ill. potenciálja,
ezek kifejezései azonban nem azonosak egy ponttöltés által létrehozott térerősség,
illetve potenciál leíró egyenleteivel.

% Határozzuk meg egy dipólus által keltett tér potenciálját (ld. a 6.24b. ábrát)!
% Jelöljük a dipólust alkotó két töltéstől a P megfigyelési pontba húzott helyvek-
torokat r+ , illetve r–-al (ld. 6.24b. ábra)!* Ekkor a P pontbeli potenciál a két töltés
potenciáljának (ld. (6.40)) összege lesz:

1 q 1 (–q)
B(P) = + (6.45)
4/0I r+ 4/0I r–

% Felhasználva, hogy (ld. 6.24b. ábrát)

r– = r+ + l

q 51 1 8
B(P) = 4r+ – |r+ + l| 7 (6.46)
4/0I 3 6

A (6.42) második tagjának nevezőjét abban az esetben tudjuk könnyen kiértékelni, ha

a két töltés l távolsága sokkal kisebb az r+-nál (l << r+), — vagyis ha a teret a
dipólustól távol vizsgáljuk.

Ekkor**

1 1 1
= C =
|r+ + l| [(r+)2 + 2r+ l + l2]1/2 [(r+)2 + 2r+ l]1/2

1 1 1 5 1 2r+ l 8 1 r+ l
= r+ 1/2 C r+ 431 – 2 (r+)2 76 = r+ – (r+)3
5 2r+ l8
41 + (r+)2 7
3 6

* Figyelem! A 6.24a. ábrán feltüntetett r+ és r– vektorok a 6.24b. ábrán feltüntetetteknek (–1)-szeresei!

Ez az oka annak, hogy a 6.24b. ábrán l = r– – r+. Ha l « r, akkor l = r– – r+ C 0, hiszen ekkor r– C r+ .

** Az l << r+ esetén l2 elhanyagolható (r+)2 és rl mellett, másrészt (ld. a negyedik egyenlőségjel

1
után) (1+x)–1/2 C 1 – x + ..., (v.ö. Bronstejn, id. mű).
2
 510

% Ezt a közelítő kifejezést (6.46)-ba helyettesítve és az r+ vektor helyett (ld. a

6.24b. ábrát) a dipólus közepétől mért r vektorral számolva (ld. az alább következő
bekezdést) a dipólus által létrehozott potenciálra a

1 qrl 1 per
B(r) = 3 = 3 (6.47a)
4/0I r 4/0I r



  
képletet kapjuk, amelyben a (6.43) felhasználásával a ql szorzat helyére beírtuk a pe
elektromos dipólusmomentumot.

A (6.46) képlet levezetésekor még kénytelenek voltunk az r+-t használni, mivel a

pozitív és negatív töltés egyenlősége miatt a dipólus eredő töltése nulla, így a két
töltés elsőrendűen kicsi távolságát nem hanyagolhattuk el. A (6.47a) egyenletben
viszont már elhagytuk az r indexét: amennyiben ugyanis a dipólust alkotó töltések
távolsága sokkal kisebb, mint a megfigyelési pontnak a dipólustól való távolsága,
akkor az r+ helyett nyugodtan számolhatunk a dipólus középpontjától mért r vek-
torral, hiszen ekkor r– C.r+ C r (ld. 6.24b. ábrát).

Egy dipólus erővonalait és ekvipotenciális felületeit ábrázoltuk a 6.25. ábrán.

6.25. ábra. Egy dipólus erővonalai és az ekvipotenciális felületei

% Ha a dipólustól a P ponthoz húzott r vektor a dipólusmomentum pe vektorával

; szöget zár be (ld. 6.24b. ábra), akkor a dipólus potenciálja a

1 pe cos ;
B(r) = B(r,;) = 2 (6.47b)
4/0I r

alakban is felírható, mivel per = per cos ;.

 511

% Az elektromos dipólus térerősségének kiszámítását végezzük el a potenciál

(6.47a) kifejezéséből kiindulva az E = – grad B (6.39b) összefüggés felhasználásával.
AB
Végezzük el a számítást a Ex komponensre a (6.39a) Ex = – egyenlet
Ax
segítségével, majd általánosítsuk az eredményt az E vektorra! (A levezetés közben a



  
pe “e” indexet nem írjuk ki!)

AB 1 A 5px ·x +py ·y + pz · z8
Ex = – =– 4 2 2 2 3/2 7
Ax 4/00 Ax 3 (x + y + z ) 6

A zárójelében levő törtet x-szerint deriváljuk; jelöljük a számlálót u-val, a nevezőt

pedig v-vel— akkor*

Au
u’ = = px
Ax

Av 3 2
v’ = = (x + y2 + z2)1/2 . 2x
Ax 2

Behelyettesítve*:

1 px (x2 + y2 + z2)3/2 – (px ·x +py ·y + pz · z) 3x(x2 + y2 + z2)1/2

Ex = – =
4/00 (x2 + y2 + z2)3

1 5 px 3x(px ·x +py ·y + pz · z) 8
=– 4 (x2 + y2 + z2)3/2 – (x2 + y2 + z2)5/2 7=
4/00 3 6

1 53x · (p ·r) px8

= 4 r5 – r3 7
4/00 3 6

A E vektorra általánosítva (ismét kiírva az “e” indexet):

1 53pe r p8 1 pe 5 r p e8
E(r) = 4 r5 r – r3e7 = 3 43 cos ; –
pe 76 (6.48)
4/0I 3 6 4/0I 3
r r

eredményt kapjuk, ahol a második egyenlőség után ismét felhasználtuk, hogy

p
pe r = per cos ; és alkalmaztuk a pe = pe p e átalakítást.
e

Figyeljünk fel a ponttöltés és a dipólus által keltett elektrosztatikus erőtér külön-

bözőségére: a ponttöltés potenciálja a távolsággal, térerőssége a távolság négyzetével,
ezzel szemben az elektromos dipólus potenciálja a távolság négyzetével, térerőssége
pedig a távolság köbével fordított arányban csökken.

* A 5u8 = u’v–uv’ , ahol a vesszővel jelölt deriválás az x szerinti parciális deriválást jelenti.
Ax 3v6 v
2
 512

% Következő feladatunk két dipólus kölcsönhatási energiájának, az ún. dipól –

dipól kölcsönhatás energiájának kiszámítása.

Ezt a feladatot két lépésben oldjuk meg: először meghatározzuk egy dipólus ener-
giáját tetszőleges külső elektrosztatikus térben, majd a külső tér helyébe egy másik



  
dipólus terét helyettesítjük be.

% Legyen a külső tér térerőssége E és válasszuk a potenciális energia nullpontját

a végtelenben! A tér egy tetszőleges r pontjába helyezett q nagyságú ponttöltés
potenciális energiáját az a munka adja meg, amellyel a töltés a végtelenből az r
helyvektorú pontba mozgatható:
r
Epot = – $ E q dr (ld. (6.30))
#
<

A dipólust alkotó két egyenlő nagyságú, de különböző előjelű töltés esetén tehát
r+l r < r
Epot = – $
# q E dr – $
# (–q)E dr = $
# q E dr +$
# q E dr =
< < r+l <
r r+l
= $
# q E dr = – $
# q E dr (6.49)
r+l r
Ha azonban az l távolság elegendően kicsi, akkor az E térerősség az l távolságon jó
közelítéssel állandó, ezért az integráljel alól kiemelhető, így végül is:
r+l
Epot = – E q $
# dr = –q l E = –peE (6.50)
r

A dipólus potenciális energiáját tehát egy adott P(r) pontban az E(r) értéke
határozza meg. Ha p és E merőlegesek, a dipólus energiája 0, míg ha p és E azonos
irányúak, ennél kisebb érték.

A (6.50) képlet igen fontos, hiszen az állandó dipólusokat tartalmazó

dielektrikumokban a dipólusok irányítottságát a lokális térerősségbeli potenciális
energia és a rendezetlen hőmozgás kölcsönhatása határozza meg (ld. 6.1.6.3. pontot).

% Következő feladatunk két dipólus kölcsönhatási energiájának, az u.n. dipól-

dipól kölcsönhatásnak a kiszámítása. A számításra érvényes a (6.50) képlet, de a
külső teret egy másik dipólus hozza létre. Ekkor a két pe1 ill. pe2
dipólusmomentumú dipólus kölcsönhatási energiája, (6.50)-be (6.48)-at helyettesítve:

1 53p r p 8
Epot(pe1,pe2) = – pe1 4 re2
5 r – re2
3 7=
4/0I 3 6

1 53(pe1r) (pe2r) pe1pe28

=– 4 r5
– r3 7 (6.51)
4/0I 3 6
 513

Pl. két, egy egyenesbe eső, egyirányú, egymástól r = 10–9 m távolságra levő
pe = 6,3·10–29 Cm atomi dipólmomentumú vízmolekula kölcsönhatási energiája kb.
7,1·10–20 J = 0,45 eV. Ez a termikus energiánál, kBT-nél (ld. 3. fejezet) egy
nagyságrenddel nagyobb energia.

Az elektromos dipólusok viszonylag nagy dipól-dipól kölcsönhatási energiája az



  
oka annak is, hogy ferroelektromos domének jöhetnek létre; ezekben az anyagokban a
dipól-dipól kölcsönhatás miatt az atomi dipólusok külső elektromos tér nélkül is
rendezettek: (A 6.2.5.3. pontban látni fogjuk, hogy ezzel szemben a ferromágneses
domének létrejötte nem magyarázható a mágneses dipólusok kölcsönhatásával: a
mágneses dipól–dipól kölcsönhatás ugyanis három nagyságrenddel kisebb.)

% Ha egy elektromos dipólust homogén elektromos térbe helyezünk, akkor a

dipólusra forgatónyomaték hat (ld. 6.26a. ábra).

A két ellentétes előjelű, de azonos nagyságú elektromos töltésre ható erő erőpárt
alkot, ennek forgatónyomatéka* a dipólust az E erőtérrel párhuzamos irányba akarja
beállítani** (6.26a. ábra). Az erőpár forgatónyomatéka a két erő O-ra vonatkozó
forgatónyomatékainak összege; (2.153) alapján:

MF = l O qE = ql O E (6.52a)

Mivel ql = pe , az E erőtér pe-re ható forgatónyomatéka

MF,p = pe O E (6.52b)
e

% Ha a dipólust inhomogén térbe helyezzük, akkor a dipólus pozitív ill.

negatív töltéscentrumára ható eredő erők nem csak ellentétes irányúak, de nagyságuk
is különböző (ld. 6.26b. ábra). Ezek hatása ekvivalens egy forgatónyomatékkal és
egy,

* Egy erőpár O pontra vonatkoztatott forgatónyomatéka (ld. 2.3.7.4.) egyenlő az erő és az erőpár
karjának szorzatával, ami vektoriális alakban l O qE-vel egyenlő.

** Az elektromos dipólusok rendeződését végül is a rendezetlen hőmozgás és a dielektrikum

belsejében kialakuló Elok lokális térerősség (ld. 6.1.6.3. pontot) határozza meg
 514



  
6.26. ábra: Egy dipólusra ható erők a) homogén és b) inhomogén
elektromos erőtérben. Inhomogén erőtérben a dipólust alkotó töltésekre
ható erő különböző nagyságú.

a dipólus O tömegközéppontjára ható (gyorsító) erővel; ez az erő a dipólust a nagyobb

térerősségek irányába gyorsítja.

Egy szigetelő (dielektrikum) esetében az elektromos erőtérnek az állandó

(eredetileg meglevő) és az u.n. indukált dipólusokra való hatásáról a 6.1.6. pontban
térünk vissza.

6.1.6. Elektromos tér szigetelő anyagokban (elektromos polarizáció)

6.1.6.1. Alapfogalmak (kondenzátor kapacitás, relatív permittivitás)

Vegyünk két (a szélek hatásának kiküszöbölése céljából elegendő nagy felületű)

egymástól elszigetelt, egymáshoz viszonyítva párhuzamosan elhelyezett sík vezetőt
(pl. két fémlapot, fémlemezt). Az elrendezés hasonló a 6.13b. ábrán láthatóhoz. Ha a
fémlapokra töltést viszünk fel, a fémlemezek között homogén elektromos tér jön létre
(ld. 6.1.3.3. pont). A két párhuzamos fémlapból álló rendszer az ún. síkkondenzátor*,
az egymástól elszigetelt vezető lemezek pedig a síkkondenzátor ún. fegyverzetei.

Vigyünk a két fémfelületre azonos nagyságú, de ellentétes előjelű töltést! Ezt a

legegyszerűbben úgy tehetjük meg, hogy az egyik fémlemezt leföldeljük, (ld. a 6.1.4.

* A kondenzátor (“sűrítő”) elnevezése onnan ered, hogy az ilyen elrendezéseknél a pozitív töltésű
lemezről kiinduló erővonalak a másik lemezen végződnek (nem nyúlnak a végtelenbe), tehát mintegy a
rendszer környezetében sűrűsödnek.
 515

pontot; ez lesz a negatív fegyverzet) és a másik fémlemezre töltést viszünk fel; ekkor
az elektromos megosztás következtében a földelt fémlemezen ugyanakkora nagyságú,
de ellentétes előjelű töltés jelentkezik, mint amekkorát a nem földelt lemezre felvittünk.
A feltöltött síkkondenzátoron levő töltések elektrosztatikus tere csak a lemezek között
különbözik nullától (ld. 6.1.3.2. pont). Miután a két lemez között elektromos tér van, a
két lemez között (pl. elektrométerrel) statikus feszültség mérhető.



  
% Kísérletek (Faraday, 1837)

% Helyezzük az egymástól elszigetelt két fémlapból álló (6.13b. ábra szerinti)

elrendezést vákuumba!* Adjunk a földeletlen lemezre +q töltést: a lemezek között
(pl. elektrométerrel) Uo feszültséget mérünk. A kísérletet kétszeres, háromszoros
töltéssel megismételve kétszeres, háromszoros, azaz a töltésmennyiséggel egyenesen
arányos feszültséget észlelünk, tehát a lemezre felvitt töltés és a lemezek között
mérhető feszültség arányosak:

1
q = C0 U0 ill. U0 = C q (6.53a,b)
0

ahol az o index itt arra utal, hogy a lemezek között vákuum van.

A kondenzátor q töltése és a fegyverzetek között mért feszültség között tehát

arányosság (ld. (6.53a)) áll fenn. A C0 arányossági tényezőt a (vákuummal kitöltött)
kondenzátor kapacitásának nevezzük.

Az a szokásos kifejezés, hogy "a kondenzátor töltése q", úgy értendő, hogy a
pozitív fegyverzet töltése q, a negatívé pedig –q. A kondenzátorban a töltések algebrai
összege nulla. "A kondenzátor q töltését" ezen megjegyzés figyelembevételével
megállapodás szerint pozitívnak tekintjük.

% Csúsztassunk most a fémlemezek közé egy meghatározott anyagi minőségű, a

teret teljesen kitöltő szigetelőanyagot, egy ún. dielektrikumot!** Azt tapasztaljuk,
hogy bár a lemezek töltése nem változott (hiszen a szigetelő nem vezeti el a töltést), a
mért U feszültség az eredetileg mérhető feszültség 0r-ed részére csökkent. A szigetelőt
a lemezek közül eltávolítva a feszültség visszaáll az eredeti Uo értékre: a megfigyelt
jelenség tehát reverzibilis. A kapacitás fenti (6.53) definíciója szerint ez azt jelenti,

* Mint látni fogjuk, a kísérlet jó közelítéssel száraz levegőben is azonos eredményre vezet, mert a
levegő relatív permittivitása (ld. alább) 0r C 1.

** Az elnevezés Faradaytől származik és arra utal, hogy az elektromos tér a dielektrikumon áthatol;
a dielektrikumok (dielektromos anyagok) szigetelők (szigetelőanyagok). A fizikában a két szóhasználat
egyenértékűen használható. A mérnöki gyakorlatban azonban a szigetelő általában olyan dielektrikumot
jelent, melynek még az ún. átütési szilárdsága is nagy. (Az átütési szilárdság az a térerősség, amelyet a
6 V
szigetelőre kapcsolva, azon elektromos kisülés halad át. A száraz levegő átütési szilárdsága pl. 3·10
m
; egyéb anyagokra nézve ld. 6.1. Táblázatot.) Mi a továbbiakban a két kifejezést (e megjegyzést nem
elfelejtve) egyaránt és egyenértékűen használjuk.
 516

hogy a szigetelőt tartalmazó kondenzátor kapacitása az 0r-szerese a szigetelő nélküli

kondenzátor kapacitásának:

U0 C
U = C0 = 0r P.Q (6.54)



  
ahol az index nélküli mennyiségek a dielektrikum közegre vonatkoznak.

Az 0r az adott szigetelő anyagi minőségére jellemző, neve relatív permittivitás (ezt

jelzi az r index). A relatív permittivitás adott szigetelőre sem állandó, hanem számos
paraméternek (pl. a hőmérsékletnek, időben változó térerősség esetén a frekvenciának,
stb.) függvénye.*

A (6.53a,b) arányosságok egy bizonyos kritikus feszültség (az u.n. átütési

feszültség) alatt tehát nemcsak vákuum, hanem dielektromos közeg esetén is
érvényesek:
1
q = CU ill. U=Cq
A
q
C=U (6.55)

mennyiséget kapacitásnak (a kondenzátor kapacitásának) nevezzük. A C láthatóan

annál nagyobb, minél nagyobb töltést képes minél kisebb feszültségnél “befogadni”:
innen ered a “kapacitás” elnevezés.

A 6.1. Táblázatban néhány anyag 0r értékeit foglaljuk össze. (A 2. oszlop 0r értékei

mellett zárójelben a mérési frekvenciák vannak feltüntetve.) A táblázat néhány
anyagra az átütési szilárdságot is feltünteti.

% Mivel a síkkondenzátor belsejében vákuum esetén a térerősség

q
E0 = (ld. (6.20))
0I A
illetve a két fegyverzet közötti feszültség
d
U0 = E0d = q (ld.(6.27))
00A
(ahol d a fegyverzetek távolsága), a síkkondenzátor kapacitása vákuumban:
q 0IA A
C0 = U = q qd = 0I d (6.56)
0

* Az 0 mikrofizikai értelmezésére a 6.1.6.3. pontban még visszatérünk. Megjegyezzük, hogy 0 ún.

r r
anizotróp dielektrikum esetén irányfüggő is és leírása ekkor ún. tenzormennyiségekkel történik.
 517

6.1. Táblázat
Néhány anyag dielektromos tulajdonságai szobahőfokon.
Anyag 0r Átütési szilárdság
( f [Hz]-nél) kV 106V
x mm = x m



  
Vákuum 1 elvben végtelen
Száraz levegő (1 atm) 1,00059 3
Víz 81
Jég 3
Gyémánt 5,7 (103 Hz)
Si 12 (103 Hz)
SiC 6,7(103 Hz), 9,7 (IR)
GaAs 10,9 (103 Hz)
NaCl 6,12 (104 Hz), 2,34 (IR)
Na I 7,28 (103 Hz), 2,93 (IR)
Ricinusolaj 4,6 10
Transzformátorolaj 4,5 12
Szilikonolaj C 2,5 15
Szilikon gumi 3,1-5
Csillám 5 40 – 60
Mica 5,4 – 6,5 160
Porcelán 6–8 C 4 (tipikus)
Kerámia 17-100 6-8
(nagyfrekvenciás)
Pyrex üveg 4,2-6,0 14
Papír 2,2 – 3,5 16
Polietilén 2,2 – 2,6 15 – 25
Polisztirol 2,5 – 2,6 15 – 24
MgO 3 (103 Hz)
ZnO 4,6 (103 Hz)
TiO2 14 – 110 (1 MHz) 3,9 – 8,3
Al2O3 4,8 – 8,4 (1 MHz) 1,6 – 6,3
ZnS 5,1 – (103 Hz)
Ta2O5 29 (103 Hz) 520 – 530
3
Nb2O5 41 (10 Hz)
BaTiO3 1000 – 2000 C 8 (tipikus)
SrTiO3 230 – 310 C 8 (tipikus)
 518

% Ha a közeg nem vákuum, hanem homogén és izotróp dielektrikum, akkor (6.54)-

et U = Ed-vel átírva:



  
U0 E0
U = E = 0r (6.57)

azaz (a második egyenlőségjel után (6.20)-t felhasználva):

E0 q
E= = (6.58)
0r 00 0r A
Ha tehát a síkkondenzátor fegyverzetei között nem vákuum, hanem egy homogén,
izotróp 0r relatív permittivitású dielektrikum van*, akkor a síkkondenzátor C
kapacitása
q q 0I0rA A
Ed = q qd = 0I0r d
C=U= (6.59)

A kapacitás SI egysége a farad, az egység jele F**

As C
1F=1 V =1V (6.59a)

A kapacitás (megállapodás szerint) mindig pozitív mennyiség: a (6.53) egyenletben

mind a q, mind az U mennyiségeket pozitív mennyiségekként értelmezzük.

A fentiekből talán azt gondolhatnánk, hogy kapacitása csak a két fémtárgyból (pl.
fémlemezből) álló kondenzátoroknak van, azonban ez nem igaz. Egy magában álló
tetszőleges alakú vezetőnek (huzal, gömb stb.) is van kapacitása, amelyen szintén a
q
C = U mennyiséget értjük, ahol U a vezető feszültsége gyakorlatilag a földhöz képest.

Vizsgáljunk meg egy (mondjuk +) töltéssel ellátott önmagában álló fém testet
(6.27a ábra). Látható, hogy a belőle kiinduló erővonalak a végtelenbe, ill. a föld felé
irányulnak. Mérjük meg statikus elektrométerrel a test U potenciálját a földhöz, mint
vonatkoztatási ponthoz viszonyítva és mérjük meg a q töltését (pl. süssük ki és mérjük
q
a kisülési áramot és időt). Az ebből adódó U érték a magában álló test C kapacitása.

* Az inhomogén dielektrikumú esettel a 6.1.8. pontban foglalkozunk.

** Az 1 F a gyakorlatban előforduló elrendezésekre igen nagy egység; az általában

előforduló kapacitások értéke 1 pF...10 mF tartományban van.
 519



  
6.27. ábra A kapacitás fogalom általánosítása.

Ha a töltéssel ellátott és elektroszkóppal összekötött A vezető közelében egy másik, B

vezetőt helyezünk el (6.27b ábra), akkor az elektroszkóp kisebb kitérést jelez,
különösen ha B földelve van (a és b ábra); B eltávolítása után az eredeti kitérés
visszaáll. A jelenség szemléletes magyarázata a következő. Az A vezető töltése (q) és
ezzel az A-ból kiinduló összes erővonalak száma a B oldalhelyezésével nem változott
meg, de megváltozott az erővonalak eloszlása*, nevezetesen az influencia miatt az A-
nak a B felöli oldalán az erővonalak sűrűsége nagyobb lett. Ennek folytán más helyen,
pl. a P pont környzetében az erővonalak sűrűsége, a térerősség csökkent, és így ahhoz,
hogy a pozitív egységnyi töltést a földtől pl. az s úton A-ig vigyük, kisebb munkát kell
végeznünk, mint a B odahelyezése előtti a.) esetben. Ez azt jelenti, hogy B
közelítésekor A feszültsége (U) csökken, tehát — mivel C=q/U-ban a q töltés
változatlan maradt — a rendszer kapacitása növekszik. Így érthető, hogy az
egymáshoz elég közel levő A és B vezetőkből álló rendszernek, a kondenzátornak a
kapacitása sokkal nagyobb, mint a magában álló A vezetőé.

A következő példákban a Föld, és egy gömbkondenzátor kapacitását határozzuk meg.

1. Példa. Számítsuk ki a Földnek, mint egy R ! 6370 km sugarú vezető

gömbnek a kapacitását. Miért alkalmas földelési célokra a Föld?

Megoldás:

Egy töltött vezető gömb potenciálja a gömb felületén és bármely belső

pontban (ha q töltést tartalmaz):
1 q
U=
4"#$ R

(ld. 6.1.4.pont 2. példáját). Tekintsük a Földet egy ekvipotenciális vezető

gömbnek, melyet vákuum vesz körül.

* A 6.27b) ábrán jól látható, hogy A és B test közötti, a A és a Föld között, sőt A és a végtelen között is
fellépnek kapacitások. Ezek az u.n. “részkapacitások” befolyásolják az A és B között fellépő kapacitást.
 520

q 1 CU
Figyelembe véve, hogy C = U , fenti képletből: U = . Innen:
4"#$ R
C = 4"#$R, vagyis az adatok behelyettesítésével: CFöld ! 7·10–4 F.

A Föld azért alkalmas földelési célokra, mert felületén a töltések jó

közelítéssel egyenletesen oszlanak el és mivel kapacitása meglehetősen nagy,



  
potenciálja jó közelítéssel konstans (ld. 6.1.4. pontot).

2. Példa. Gömbkondenzátor kapacitása. (6.28. ábra). Az ábrán látható két

koncentrikus fém gömb sugara R1 és R2 ( R 1 % R2). A belső gömbre q töltést
viszünk, a külső gömböt leföldeljük. Ekkor az R1 sugarú gömbön +q az R2
sugarú gömbön –q töltés helyezkedik el egyenletes töltéssűrűséggel.

P
R1 r
R2 q
-q

6.28. Gömbkondenzátor kapacitása

A 6.1.4. fejezet 2. példában elmondottak szerint az R1 sugarú gömbön

belül (r % R1) a térerősség zérus. A két gömb között felvett Gauss felületre
(R1% r % R2) bezárt töltés mennyiség +q és a 6.1.4. fejezet 2. példában
elvégzett levezetés szerint a térerősség a P pontban:

q 1
E= 2
4"#0 r

mely sugárirányú és kifelé mutat.

A R2 sugarú gömbön kívül felvett Gauss felülettel bezárt töltés

mennyisége +q – q = 0 és így r>R2 esetén a térerősség is zérus.
 521

Az R1 és R2 sugarú gömbkondenzátor fegyverzetei közötti

(&2–&1) potenciálkülönbség abszolút értékét* (6.37) képlet alkalmazásával

R2
q 1 q +1 1. q R2 – R1
U= (
' 4" #0 r2 dr = 4" #0 *)R1 – R2-, = 4" #0 R1 R2



  
R1

A gömbkondenzátor kapacitása tehát:

q 4" #0 R1 R2
C = U = (R – R )
2 1

6.1.6.2. A dielektrikum fogalma. A polarizáció– és a elektromos eltolás

vektora. A Gauss–tétel (az elektrosztatika I. törvénye ill. a IV. Maxwell
törvény)

/ Ha egy fémtárgyat külső elektromos térbe helyezünk, akkor a benne található, a fém
egész kiterjedésében szabadon mozogó vezetési elektronok a tér hatására mindaddig
mozognak amíg elektromos terük és a külső elektromos tér eredője a fém belsejében
nulla nem lesz. Ezt úgy is meg szokás fogalmazni, hogy a fémek ún. szabad
elektronjai a külső teret leárnyékolják, a tér nem képes a fémbe behatolni. A
dielektrikumokban ilyen szabad elektronok nincsenek, ezért a külső tér képes a
szigetelőbe behatolni (innen a “dielektrikum” elnevezés!)

/ Végezzünk el két módosított kísérletet is: helyezzünk egy szabad (telepre nem
kötött) feltöltött kondenzátor lemezei közé egy, a lemezek d távolságánál kisebb
vastagságú szigetelő lapot. A kapacitás megnövekedése (ld. (6.54)) ebben az esetben
is fellép. Kimutatható, hogy a szigetelőn kívül a térerősség nem változik, de a
1
szigetelőn belül ismét az -ed részére csökken.
#r

Ha egy kondenzátort egy U feszültségű telepre (pl. elemre) kapcsoljuk, akkor a

kondenzátor feltöltődik (6.29a. ábra). A feltöltődés után a kondenzátor feszültsége
megegyezik a telepfeszültséggel és nem folyik áram. Ha most a lemezek közé egy
dielektrikumot tolunk, a kondenzátor feszültsége nem változik, de közben áram fog
folyni mindaddig, amíg a dielektrikum mozog (ld. 6.29b. ábra): a dielektrikum
betolása folytán a kondenzátor feszültsége nem, a kondenzátor töltése viszont csökken
(hiszen a kondenzátor kapacitása megnőtt). A dielektrikum behelyezésével azonban

* A kondenzátor feszültséget (mint jeleztük) pozitívnak kell felvenni. Mivel U = &2 – &1 potenciál
negatív, az abszolút értékét, tehát (–1)-szeresét kell venni.
 522

töltést nem vittünk el a rendszerből! Hogyan csökkenhet tehát egy adott térrészben a
töltés mennyisége, ha onnan töltést nem vittünk el?



  
6.29. ábra. A kondenzátor kapacitása folyamatosan változik, ahogy a
lemezek közé lassan (U=konst.mellett) dielektrikumot csúsztatunk.

A válasz csak egy lehet: a fentiek szerint kijelölt zárt felületen belül a dielektrikum
behelyezésével a kondenzátorlemez töltésével ellenkező előjelű töltésnek kellett
keletkeznie (ld. a 6.30. ábrát)! De hol és hogyan, ha egyszer a kondenzátor össztöltése
nem változott meg?

/ A mikrofizikai képről makroszkópikus leírásra visszatérve, a síkkondenzátor ese-

tében a fegyverzetek töltése (az ún. "valódi töltés") hatására a fegyverzetek között
létrejövő elektromos erőtérben tehát az oda helyezett dielektrikumban dsz hosszúságú
dipólusláncok alakulnak ki (ld. 6.30. ábra). Ezek a dipólusláncok makroszkópikusan
nézve úgy jelennek meg, mintha dsz hosszúságú makroszkópikus dipólusok lennének,
mivel a dipóluslánc belsejében, az egyes dipólusokból egymás mellé kerülő ellentétes
előjelű töltések kívülről nézve semlegesítik egymást.
Dielektrikumban külső tér hatására dipólusláncok alakulnak ki:
mikrofizikai mechanizmusokkal (ld. 6.1.6.3. pontot) új dipólusok
indukálódnak, a meglevő dipólusok pedig a térerősség irányába
igyekeznek beállni.
Ez a jelenség a dielektrikum (szigetelő) dielektromos polarizációja.
A fegyverzeteken levő valódi töltések 0A felületi töltéssűrűsége mellett
mindkét fegyverzet közelében tehát megjelenik a dipólusláncok végének
töltéséből származó, a valódi töltések előjelével ellentétes előjelű 0A,p
polarizációs felületi töltéssűrűség.
A Gauss felületen (ld. 6.30. ábra) belüli töltés tehát a valódi és
polarizációs töltések algebrai összege!
 523
d

+q -q +q -q



  
E E
0

vákuum dielektrikum
(a) (b)

0
E A,p
0

E
dip

E0 A
E1
#r
0
A
P/ 0

(c) (d)

6.30. ábra. A polarizációvektor bevezetéséhez.

Töltött síkkondenzátor erővonalai vákuum (a), ill. #r=2 relatív
permittivitású (b) közeggel; c) az E térerősségvektor a dielektrikum
belsejében (E=E0–Edip) kisebb, mint a vákuumban (E0); d) az ‘A’ fedőlapú
henger a Gauss-tétel levezetéséhez felvett Gauss-felület. A D tér erővonalai
vákuumban (D=#0E0) ill. dielektrikumban (D =#0#rE=2#0E0) azonos
sűrűségűek(D=0A).

Ez a válasz a fentebb megfogalmazott kérdésre: hogyan csökkenhet adott térrészben a

töltés mennyisége, ha onnan töltést nem vezetünk el.

A szigetelő teljes pE dipólusmomentuma mintegy a szigetelőben található összes dipó-

luslánc (ld.6.30.ábrát) dipólusmomentumának vektoriális (makroszkópikus) eredője.
A 6.30. ábra alapján (a polarizációs töltéssűrűséget a szigetelő felületén homogénnek
véve):

pE = |0A,p2| dSZ ASZ (6.60)

 524

ahol ASZ a dielektrikum felülete, dSZ a vastagsága, dSZ tehát a szigetelő polarizációja
során negatív töltésűvé vált felületétől a pozitívan töltött felület felé irányuló vektor.
A pE nagy E indexe (szemben a mikrofizikai pe-vel (ld. a 6.1.6.3. pontot) arra utal,
hogy itt makroszkópikus dipólusról van szó. A szigetelőben a dipólusmomentum sű-



  
rűséget a
pE
P3V (6.61)
SZ

definícióval megadott vektor adja meg. Szemléletesen, mértékegységétől eltekintve a

P (elektromos) polarizáció vektor a szigetelő egységnyi térfogatának
dipólusmomentuma. Mértékegysége:

[pE] Cm C As
[P] = [V ] = m3 = m2 = m2 (6.61a)
SZ

A P vektor egy adott pontban, közelítően egy infinitezimális kis térfogatban (egy kis
síkkondenzátorra) értelmezett. Tetszőleges alakú szigetelő egy VSZ térfogatú
darabjának elektromos dipólusmomentumát a

( P dV
pE = ' (6.62)
V
képlettel kaphatjuk meg.

Síkkondenzátor esetében a (6.60) egyenlete átírható:

|pE| = |0A,p| dSZASZ = |0A,p| VSZ (6.63)

alakba írható. Ekkor a polarizációvektor nagysága (6.61)-ből

|P| = |0A,p| (6.64)

/ Vegyünk fel egy kis hengert a síkkondenzátor egyik fegyverzetére merőleges

tengellyel (ld. 6.30. ábra), és alkalmazzuk erre az esetre a vákuumra felírt (6.17)
Gauss–tételt! A dielektrikum hatását a felületén keletkezett polarizációs töltéssűrű-
séggel vesszük figyelembe.

A Gauss–tétel szerint a henger felületén mérhető fluxus a zárt hengerfelületen belül

található összes töltéssel arányos:

o EdA = 1 (
(
' o (0 – |0A,p|) dA (6.65)*
#02 ' A
A A

* A 0A egy kondenzátorban megállapodás szerint pozitív.

 525

ahol a jelzett zárt felületre vett integrálban az A felület a teljes hengerfelületet jelenti;
mivel azonban E párhuzamos a henger palástjával, — a teljes fluxus az alap és a
fedőlapra vett fluxusok összege.

Az |0A,p| negatív előjele azt jelzi, hogy a polarizációs töltéssűrűség előjele a lemez
valódi töltéssűrűségének ellentettje.



  
/ Célszerűnek mutatkozik olyan formalizmust bevezetnünk, amelyben csak a jól
ismert valódi töltések szerepelnek. Vigyük e célból át a polarizációs töltéseket tar-
talmazó tagot az egyenlet másik oldalára, és használjuk fel (6.64)-et, továbbá szo-
rozzunk át az #$2-lal!

o EdA + (
#$ (
' o |P|dA = (
' o 0A2dA
' (6.66)
A A A

Ezután a (6.66) baloldalának második tagjában a |P| abszolút értékéről áttérünk a

vektoros írásmódra: mivel a 6.30. ábra és (6.61) szerint P vektor párhuzamos a dA
vektorral, PdA = |P|dA. A (6.66)-at e szerint átírva:

o (#$E + P)dA = (
(
' o 0A dA
' (6.67)
A A

Vegyük azt is figyelembe, hogy a (6.67) jobboldala a felvett kis henger dA felületén
levő összes valódi töltést jelenti, ami egyenlő a henger teljes térfogatában levő valódi
töltéssel, (
' 0V dV -vel. Ezt figyelembevéve a:
V

o (#0E + P)dA = (
(
' ' 0V2dV (6.68)
A V
egyenletet kapjuk.

A (6.68) baloldalán a zárójelben szereplő mennyiséget az elektromos eltolás

vektorának nevezzük és D-vel jelöljük:

D = #0E + P (6.69)

Az elektromos eltolás vektorának (6.69) definíciója nem csak a

síkkondenzátor és homogén tér esetére, hanem általános esetben
inhomogén térre is érvényes.

A D bevezetésével a (6.68) egyenletet tetszőleges (általánosított) Gauss–tételként

írhatjuk fel, amely anizotróp és inhomogén közegre is érvényes.

o DdA = '
(
' ( 0V dV (6.70a)
A V

o DdA = q
(
' (6.70b)
A
 526

ahol q az A zárt felületen belüli valódi töltés. A (6.70) egyenletek baloldala a D vektor
zárt felületre vett fluxusa. Homogén és izotróp elektromos térerősség esetén (6.70a)

DA = 0V V = 0AA (6.70c)



  
alakba írható azaz homogén térre

D = 0A (6.70d)

Vegyük észre, hogy a D vektor olyan fizikai mennyiség, amelynek zárt

felületre vett 4D = (
o D dA fluxusa nem függ a szigetelő
'
A
tulajdonságaitól, kizárólag a valódi töltéssűrűségtől; homogén térre
D=0A.

D mértékegysége:

C As
[D] = m2 = m2 (6.70e)

megegyezik a P polarizáció vektor és a 0A felületi töltéssűrűség mértékegységével.

A (6.70) Gauss–tételt szokták az elektrosztatika I. törvényének is nevezni. A tétellel

speciális alakjában [(6.17)] már találkoztunk. A (6.70) egyenlet a IV. Maxwell
egyenlet integrális alakja.

Az egyenlet differenciális alakjával speciális esetben már találkoztunk [(6.18)];

dielektrikumra:

div D = 0 (6.71)

Az egyenlet tetszőleges töltéseloszlásra igaz. Homogén izotróp esetben a (6.70a)

egyenletből a [(6.18)] levezetéséhez hasonlóan vezethető le.

/ Eddigi meggondolásaink többé–kevésbé általános feltételekre vonatkoztak.

Korlátozzuk magunkat homogén izotróp közegre és nem túl nagy térerősségekre.
Ilyen feltételek mellett a polarizáció vektora a tapasztalat és az elmélet (ld. (6.82))
szerint arányos a dielektrikumra adott (külső) térerősség dielektrikumbeli értékével:*

P = #025eE (6.72)

ahol a 5e dimenziótlan arányossági tényező az elektromos szuszceptibilitás, amely

ilyen esetben skalármennyiség. Minden dielektrikumra (kivéve a vákuumot) fennáll,
hogy 5e 6 0 Ekkor tehát (6.72)-t a (6.69)-ba helyettesítve

* Ez végső soron a relatíve nagy dipól-dipól kölcsönhatással (6.51) függ össze. Vesd össze a mágneses
polarizáció (mágnesezettség) ettől eltérő leírásával; ld. 6.2.5. pontot!
 527

D = #0 (1 + 5e)E (6.73)

Láthatóan fent jelzett feltételek mellett D és E egyirányúak. *

Mivel D csak a valódi töltésektől függ, D értéke ugyanakkora egy homogén izotróp
dielektrikummal teljesen kitöltött és egy dielektrikumot nem tartalmazó síkkon-



  
denzátorban. (Utóbbi azonos azzal az esettel, amikor a közeg vákuum.)

A kísérletek alapján (ld. (6.58))

E0 7 Evákuum
=E (ld. (6.58))
#r = #r

Továbbá vákuumban P=0, így (ld.(6.72) és (6.73)) D = #$E0; így (6.58)

felhasználásával írhatjuk, hogy:

D = #$2#r2E (6.74)

illetve (6.75) és (6.73) összehasonlításával

1 + 5e = #r (6.75)

Vákuumra P=0 és így (6.72)-ból 5e = 0, ezért

#r(vákuum) = 1

/ A (6.58) alapján könnyen belátható, hogy a Coulomb-törvényben izotróp

homogén dielektrikum esetén k helyett

k
k' = (ld. (6.7c))
#r

* Nagy térerősségekre (6.72) a következő alakú

(1 ) (2 )
P = # $ 5e E + #025e E E + ...
Anizotróp anyagokra (pl. kristályokra) 5e és #r is irányfüggő és nem skalár, hanem ún. tenzor-
mennyiség:

P = #02528
8
1
pl. az x koordinátára felírva

9 5xi Ei
Px =
i=x,y,z 1
Következőleg anizotróp anyagban D és E általában nem egyirányú.
Abban az esetben pedig, ha az anizotróp anyagban még a térerősség is nagy (ez a helyzet az ún.
nemlineáris optika területén)

P = #$5(1)E + #0:5(2)E] E + ...

1 1
ahol 5(1), 5(2) különböző rendű tenzorok.
 528

irandó.

Hasonlóképpen átirandók #r permittivitású homogén izotróp dielektrikumokra a 4E

(6.17), a síkkondenzátorra felírt (6.20) a & potenciál (6.40), ill. (6.41) és egyéb eddig
csak vákuumra felírt kifejezések: mindenhol #0 helyett #0 #r irandó!



  
4. Példa. Számítsuk ki egy 1 ;F kapacitású, 100 V feszültségre kötött
kondenzátor két fegyverzete között kialakuló elektromos térerősség (E) és
eltolási vektor (D) nagyságát, ha a kondenzátor síkkondenzátorral közelíthető,
és homogén szigetelőjének relatív permittivitása: #r =2,5, továbbá
fegyverzeteinek felülete: A = 0,1 m2.

Megoldás:

a.) Használjuk fel a vákuumra felírt

0A
Evákuum = (ld. (6.20))
#$
egyenletet. A (6.58) alkalmazásával
0A
E=
#0 #r
Mivel
Q CU 10–6·102 V
0A = és Q = CU , így: E = = –1 –12 = 4,5·107 m
A A·#0 #r 10 ·8,85·10 ·2,5
C
b.) Az eltolásvektor: D = #$2#r2E = 9,9·10–4 2
m
c.) A szigetelőréteg vastagsága (6.59)-ből számolva

#02#r2A 8,85·10–12 ·2,5·0,1

d= = = 2,2·10–6 m = 2,2 ;m
C 10–6
 529

6.1.6.3. Az elektromos polarizáció mikrofizikai megközelítése. A Clausius—

Mosotti—Debye egyenlet

E pontban, az Előszóban kifejtett szemléletünknek megfelelően meg kívánjuk



  
mutatni, hogy a 6.1.6. eddigi részében a dielektrikum leírására bevezetett, makroszkó-
pikus fizikai mennyiségek (mint pl. P ill. D) közvetlen kapcsolatba hozhatók mérhető
mikrofizikai (atomi-) paraméterekkel. Bár az alábbiakban e mikrofizikai para-
métereket "atomi" jelzővel látjuk el, világosan meg kell mondanunk, hogy pontos
számítások szabad atomok paramétereivel nem végezhetőek: a szabad atomi
jellemzők helyett az atomi tulajdonságok szilárdtestbeli–, folyadékbeli illesztett
értékeivel* számolunk. E tény azonban nem csökkenti az alábbi gondolatmenet fizikai
gondolkodásunkban betöltött alapvető jelentőségét.

A polarizáció vektort a (6.61) egyenlet szerint dipólusmomentum sűrűségként, az

anyag térfogategységére definiáltuk. P ennek megfelelően felírható a térfogategység-
ben lévő atomi dipólusok dipólmomentumának vektoriális összegeként. (Az atomi
dipólmomentumokat pe-vel jelöljük, ahol a (6.60) ill. (6.61) egyenletekbeli pE nagy E
betűs indexe helyett írt kis e index utal az atomi jellegre.)

***

A gyakorlati szempontból fontos, tipikus dielektrikumok a nem fémes kötésű

szilárdtestek: ilyenek a tipikusan ionos, vagy kovalens kötésű kristályok (pl. NaCl,
ZnS, az oxidok, pl. TiO2(rutil), a II–VI vegyületkristályok (pl. MgTe), és a III–V
típusú félvezető vegyületek** (pl. GaAs); az apoláros ill. poláros molekulákból ill.
makromolekulákból álló anyagok (pl. a molekulakristályok, üvegek, paraffin,
politetrafluoretilén stb.); a különböző ferroelektromos kristályok, mint pl.: a
BaTiO3, a kvarc (ld. 6.1.5. pont elején) és a ferroelektromos kristályok hidrogén–
híd kötésű tipusai, mint pl. a KDP [KH2PO4] és az ADP [(NH4)H2PO4] is.
Dielektrikum pl. a levegő is.

A dielektrikumokat szokás poláros ill. apoláros anyagokra csoportosítani. A

poláros anyagokban az eltérő elektronaffinitású atomok, atomcsoportok miatt
állandó, permanens dipólusú molekulák (szerkezeti dipólusok) alkotják az
anyagot. Az apoláris anyagoknak külső tér nélkül, természetes állapotukban nincs
állandó dipólusmomentumuk (időbeli átlagban a pozitív és negatív töltés
súlypontja egybeesik); külső elektromos tér hatására azonban ezekben az anya-
gokban eltolódhat a kétféle töltés súlypontja (ill. ennek időbeli átlaga) és így
bennük dipólus indukálódhat (indukált dipólus).

* E témakörre az anyagjellemzők (# ill. n) frekvenciafüggésének ill. az anyag optikai tulajdonságainak

értelmezése kapcsán a Szilárdtestfizikában még részletesen visszatérünk. Mi e könyvben az anyagi
állandókat frekvencia függetlennek vesszük!

** A III–V vegyületekben a kötés tipikus ionos–kovalens átmeneti kötés: a kovalens kötés pl. a Ga ill.
–
As alrácsok között polarizálódik (Ga+ ill. As alrács).
 530

A dielektrikumokban fellépő (elektromos) polarizáció során ennek megfelelően

három tipikus* polarizációs alapmechanizmus dominál:

1.) Az elektronpolarizáció esetén külső tér hatására az atomok elektronburka

eltorzul (a valencia ill. törzselektronok töltés-súlypontja elmozdul, eltolódik az ion-
törzsekéhez képest). Ez az eltolódás általában könnyen követi a tér (pl. fény



  
hatására bekövetkező) nagyfrekvenciás változásait is, és így az ultraibolya (UV) ill.
látható fény frekvenciáin éppúgy fellép, mint sztatikus térben.

2.) Az ionpolarizáció esetén a különböző töltésű ionos komponensek (alrácsok)

töltéssúlypontjai tolódnak el; itt a nagyobb tömegű töltött építőelemek (ionok)
relatív elmozdulása következik be és így ez csak kisebb (infravörös (IR) ill. ennél
kisebb ) frekvenciákon lép fel. (A nagyfrekvenciás változásokat az ionpolarizáció
nem követi.)

Az elektron– és ionpolarizációt együttesen indukált (vagy eltolódási) polari-

zációnak nevezzük, amely frekvenciafüggő, és az elmozduló részecskék (egymás-
hoz) kötött csatolt állapota miatt mindig tipikus rezonanciafrekvenciákkal (ld. 7.1.
pontot) rendelkezik. Az indukált polarizáció indukált dipólusai mindig a külső
tér irányába mutatnak, hiszen a tér indukálja őket. Az indukált polarizáció
független a hőmérséklettől.

3.) Az ún. orientációs polarizáció a poláros anyagok esetén az anyagban az

elfordulásra képes állandó dipólusokat az elektromos tér rendeződésre, a tér
irányába történő befordulásra igyekszik kényszeríteni (ld. 6.1.5. pont). Ez ellen hat
a rendezetlen hőmozgás. E két hatás egy hőfokfüggő átlagos eredő
dipólusmomentumot eredményez. Az orientációs polarizáció hőmérséklet függő és
a hőmérséklet növekedésével csökken.

A polarizációs folyamatok általában reverzibilisek.

***

Miután így megismertük a elektromos polarizáció tipikus formáit, — visszatérünk a

kijelölt problémához: állítsuk elő a P polarizáció vektort (az atomi polarizációs
típusokra és az anyagban levő atom– (ion–) fajtákra összegezett) atomi dipólusok
vektori összegeként:

P=9 9 Nji pe,ind(j,i) + 9 Ni,áll.<pe,áll.,(i) > (6.76)

j i i

* A kovalens és ionos kötés közötti széles átmenet és speciális jelenségek (pl. a tér hatására történő
térbeli ion szétválasztódás) miatt a konkrét szaktudományok még számos speciális polarizációs
mechanizmus–típust különböztetnek meg.
 531

ahol Ni a megfelelő atomok, ionos polarizáció esetén atompárok, molekulák ré-

szecskesűrűsége; * a j index a polarizációs típusok, az i index az atom, molekula, stb.
fajtánként való összegezés indexe. A pe,ind az indukált, pe,áll az állandó atomi
dipólusmomentumok jele. A <pe,áll> az állandó (szerkezeti) atomi dipólus-
momentumok a rendeződésüket létrehozó E tér és a rendezettség kialakulását
akadályozó rendezetlen hőmozgás hatására beálló statisztikus átlag [ld. (6.89)].



  
/ Indukált polarizáció. Példaként számoljuk ki kristályos szilárd testre a
(6.70) egyenletbeli indukált polarizáció járulékot egy olyan feltételezett esetre, amikor
csak egyetlen típusú dipólust indukáló mechanizmus és egyetlen atomfajtát (ill. ionos
polarizáció esetén egyetlen atompárt) kell számításba vennünk. (A számolás a többi
ilyen indukált tagra hasonló eredményre vezet!).

A kristályos szilárdtest esetében az indukált polarizáció bármelyik típusánál figye-

lembe kell vennünk, hogy egy szigetelő belsejében adott helyen, lokálisan ható Elok
elektromos térerősség különbözik az E elektromos térerősségtől! Az Elok értékében
ugyanis a kiszemelt atomot körülvevő többi dipólus hatása is szerepel. Az indukált
dipólusmomentum mindig arányos ezzel az Elok lokális térrel, azaz

pe,ind. = #02< Elok (6.77)

ahol az < az ún. atomi polarizálhatóság, amelynek SI mértékegysége (6.77)-ből, a

(6.43b) figyelembevételével

m Vm
[<] = Asm · V As = m3 .
(6.77)-ből
p
< = e,ind. (6.78)
#$2Elok

(6.76)-ből (6.77) felhasználásával erre az esetre:

P = N #$2< Elok (6.79)

(A lokális elektromos tér kiszámításával itt nem foglalkozunk. H. A. Lorentz számí-

tása szerint köbös kristályokban, izotróp esetben a lokális teret a külső tér és a polari-
zációvektor együtt határozzák meg:

1
Elok = E + P (6.80)
3#02

(Az |Elok| mindig nagyobb, mint az |E| külső tér. Ezen eredményt mi egyszerűen
felhasználjuk.)

* Mivel a későbbiekben megjelenik majd az n-nel jelölt törésmutató, kénytelenek vagyunk itt a
részecskesűrűséget N betűvel jelölni.
 532

Helyettesítsük be a (6.80) egyenletet a P-re felírt (6.79) összefüggésbe (az < indexét
elhagyva):
+ 1 .
P = N#0 < *E + P- (6.81)
) 3#0 ,

A (6.81) egyenlet mindkét oldalán szerepel a P; a P-t kiemelve



  
+ 1.
P *1 – N#0< - = N#0< E
) 3#0,
és innen
#0N<
P= E (6.82)
N<
1– 3

A (6.81)-t (6.73)-al összevetve a 5e elektromos szuszceptibilitás:

N<
5e,indukált = (6.83)
1
1 – 3 N<

A (6.74) összefüggés szerint #r = 1+5e,indukált. Behelyettesítve és átrendezve* az ún.

Clausius—Mosotti összefüggést kapjuk egyetlen mechanizmusra és egyetlen
atomfajtára, ill. (ionos polarizáció esetén) egyetlen atompárra

#r – 1 1
= N< (6.84a)
#r + 2 3

Az összes indukált polarizációfajtára hasonló eredmény adódna, így az egyetlen

indukált polarizációs tagra érvényes (6.84a)-t (6.76) első tagja szerint általánosítva:

#r – 1 1
#r + 2 3 9 9 j,i j,i
= N < (6.84b)
j i

A polarizálhatóság fogalma természetesen váltakozó elektromos terek esetén is

értelmezhető. Váltakozó terek esetén azonban az indukált polarizálhatóság
frekvenciafüggő. Optikai frekvenciákon a teljes polarizálhatóság (mint azt a pont
elején már jeleztük) szinte teljes egészében az elektronpolarizálhatóságból származik;
az ionoknak az elektronokhoz képest nagy tehetetlensége miatt az ionos polarizálható-
ság csak a távoli IR (infravörös) frekvenciák tartományában jelenik meg (ld. 6.31.

* N<
#r – 1=
N<
1–
3

( #r – 1 ) +
3 – N<.
) 3 , = N<
N<
( #r – 1 ) – ( #r – 1 ) – N< = 0
3
1 1
( #r – 1 ) = N< [ 1 + ( #r – 1 ) ] = N< ( #r + 2 )
3 3
 533

ábra), továbbá a polarizáció utóbbi esetben általában csak bizonyos késéssel követi a
tér időbeli változását.

Felhasználva a törésmutató és a permittivitás között fennálló #r = n2 Maxwell–össze-

függést (ld. (7.96) egyenletet) azon frekvencia tartományokra, amelyekre a
törésmutató kísérletileg mérhető, (6.84b) adott frekvenciára átírható:



  
n2 – 1 1
n2 + 2 3 9 9 Nj,i <j,i
= (6.85)
j i

/ Az orientációs polarizáció során a szilárd anyagban már eleve jelenlevő pe,áll

állandó elektromos dipólusok igyekeznek beállni Elok tér irányába. A hőmozgás ezt a
beállást igyekszik megakadályozni.

Ha a pe,áll nagyságú dipólust állandó elektrosztatikus térbe helyezzük, akkor

potenciális energiája a (6.50) egyenlet alapján: Epot = –pe,áll·E, ahová E helyére az
Elok helyettesítendő: ez veszi figyelembe a külső tér, illetve a környező dipólusok
által okozott tér együttes hatását.

A képletek bonyolultságának elkerülésére a továbbiakban Elok helyett E-t, a pe,áll,

helyett pe-t írunk és csak egyfajta állandó dipólust feltételezünk. (Az i index a további
néhány képletben az egyfajta, azonos nagyságú állandó dipólusok elektromos térhez
képesti beállását jelöli, tehát nem eltérő dipólusfajtát, hanem beállási irányt jelent.)

Az E-vel (pe,i, E) szöget bezáró irányban beálló pe,i dipólusok Ni száma [(4.23)]

N + E .
Ni (pe,i, Elok) = össz exp *– kpot,i - (6.86a)
= ) B ,
T

Behelyettesítve = (4.21) alatti értékét:

E
– kpot,i
e BT
Ni = Nössz (6.86b)
E
– kpot,i
9 e BT
i

A rendszer egységnyi térfogatra eső eredő dipólusmomentumát, tehát a polarizáció

vektorát

9 pe,i Ni (6.86c)
i
kifejezés adja meg.

Az átlagos dipólusmomentum

a rendszer eredő dipólusmomentuma

< pe,áll > = a rendszer állandó dipólusainak száma (N (6.87a)
össz)
 534

A dipólusmomentum átlagértéke tehát egységnyi térfogatban egyetlen állandó

dipólusfajtát feltételezve:
+ (–p E).
9 pe,i·exp *)– kBeT -,
i
<pe,áll> = (6.87b)
+ (–peE).
9 exp *– -



  
i
) kBT ,

ahol az exponensben elhagytuk a pe,i i indexét.

/ Vegyük fel a koordinátarendszerünk z-tengelyét az elektromos tér irányában!

Ekkor a polarizációvektor is z irányú lesz, tehát elegendő egydimenzióban számolni.
(6.87b) helyett ekkor a z komponensre vonatkozó átlagot, <pecos>>-t kell
kiszámolnunk, ahol > az illető atom dipólmomentumának az E vektorral bezárt szöge.

A (6.87b)-ben szereplő (–peE) szorzat ekkor (–peE cos >)-val egyenlő. Minthogy a >
szög a klasszikus fizika szerint tetszőleges lehet, a (6.87b)-beli összegzés helyett
térszög szerinti integrálásra kell áttérnünk:

( –p E cos>
? – ek T
' 2pee B cos>2d=
<pe,áll> = (6.88)
( –pe E cos>
? – kBT
' e d=

Az integrálás elvégzésével itt nem foglalkozhatunk, ezért csak a végeredményt kö-

zöljük, amelyben visszatérünk az Elok jelölésre. Egyetlen állandó dipólusfajtára,
feltételezve, hogy a hőmozgás kBT energiája sokkal kisebb, mint pe Elok, a
2 E
<pe,áll> = pe,áll 3 klokT (6.89)
B

egyszerű végeredményhez jutunk. A jobboldal dimenziója valóban a dipolusmomen-

tum dimenziójával egyezik meg, hiszen pe,áll·Elok és kBT egyaránt energia
dimenziójú.

/ Formálisan az állandó dipólusmomentumra is bevezethetjük az <áll atomi

polarizálhatóságot
pe,áll = <áll #0 Elok (6.90a)

illetve ennek átlagos

2
<p > pe,áll
<<áll> = e,áll = (6.90b)*
#02Elok 3 #0 kBT

értékét. Így a Clausius—Mosotti—Debye formulához jutunk, amely mind az indukált

polarizáció, mind pedig az orientációs polarizáció hatását tartalmazza és a (6.84b)-nek
megfelelő kifejezés:

* Az < 3
áll mértékegysége m !
 535

#r – 1 1
#r + 2 3 *9 9 j,i j,i 9 áll áll -
= + N < + N << >. (6.91)
)j i i ,

ahol az <ind a (6.78)-ban bevezetett indukált, <áll pedig az állandó dipólusokra (6.90)-
el formailag bevezetett atomi polarizálhatóság.



  
/ A kettős összegzés értelmezését a (6.76) egyenlet kapcsán ismertettük. Az
összes < érték frekvenciafüggő, az <áll érték (ld. <pe,áll> (6.87b) egyenletét) pedig
hőfokfüggő is. (Az indukált polarizáció sohasem hőmérsékletfüggő, és az indukált
polarizáció mindig térirányú.) Az optikai (látható) frekvenciákon (mint említettük), az
#r = n2 alapján, a mért törésmutatóból az indukált elektronpolarizáció, az infravörös
törésmutatóból az elektron- és ionpolarizáció összege és végül a kis frekvenciákon
mért #r (@ A 0) permittivitásból a pe,áll járuléka számítható. A 6.31. ábrán az egyes
polarizációs típusok jól megkülönböztethetőek.

6.31. ábra. Az atomi polarizálhatóság a frekvencia függvényében, — az

egyes járulékok feltüntetésével

/ A mólpolarizáció (Pm)*

Legyen N az atomok, molekulák stb. részecskesűrűsége és jelöljük Vm-mel a

móltérfogatot; ekkor N·Vm = NA az 1 mólban levő atomok száma. Tételezzük fel,
hogy minden atom- és molekulafajtából NA darab van. Szorozzuk be a (6.85)
kifejezés mindkét oldalát Vm-mel, akkor a mólpolarizálhatóság:**

# –1 1
Pm 3 r Vm = 3 NA(<ind + <<áll>) (6.92a)
#r+2

* Nem keverendő össze sem a P polarizációvektorral, sem pedig az < atomi polarizálhatósággal!
** A képletet itt erősen egyszerűsítve közöljük: az < az összes indukált atomi polarizálhatóságot, az
ind
<áll az összes atom- ill. molekulafajta orientációs atomi polarizálhatóságát jelöli.
 536

Helyettesítsük be (6.92a)-ba (6.90b) értékét:

D 2
1 C pe,áll GF B
Pm = 3 NAC<ind + F =A+T (6.92b)
B 3 #0 kBTE



  
A mólpolarizáció mértékegysége
m3
[Pm] =
mol

A Pm egyes járulékai a megfelelő kísérleti adatokból kiszámíthatóak. Az A értékből

kiszámítható a teljes indukált (eltolási) mólpolarizáció, a B-ből pedig a pe,áll értéke.
Az egyes mólpolarizáció részek összegződnek és a

Pm = Pm,elektron + Pm,ionos + Pm,orientációs (6.93)

alakba írhatók. A Pm,elektron a látható törésmutató értékéből, a Pm,ionos az infravörös,

távoli infravörös törésmutatóból, a Pm,orientációs a hálózati frekvencián mért #r-ből
számolható.

5. Példa. Számoljuk ki a mólpolarizáció járulékait 25 °C-on vízre (#r =

–6
m3
81,7; nláth = = 1,33; n(távoli IR) = 2,0). A víz móltérfogata 18·10 mol .

Elektronjárulék (a látható fény tartományában)

n2 – 1 1,332 – 1 –6 –6 m
3
Pm,el = n2 + 2 Vm = 1,332 + 2 · 18·10 = 3,67·10 mol

A teljes indukált mólpolarizáció (a távoli IR tartományban)

n2 – 1 2,02 – 1 –6 –6 m
3
Pm,ind = n2 + 2 Vm = 2,02 + 2 ·18·10 = 9,0·10 mol

Az ionos járulék (a teljes indukált mólpolarizáció mínusz elektronjárulék)

m3
Pm,ind – Pm,el = 5,33·10–6
mol

A teljes mólpolarizáció (a "statikus" relatív permittivitásból, #r-ből)

3
#r – 1 81,7 – 1 –6 –6 m
Pm = V = · 18·10 = 17,35·10 mol
#r + 2 m 81,7 + 2

Az orientációs járulék
m3 –6
Pm,orient = Pm – Pm,ind = 8,35·10 mol

(Az orientációs járulék természetesen közvetlenül is kiszámítható a

hőmérséklet függésből (ld. (6.92b) B állandója.)
 537

6.1.7. A kondenzátorban tárolt energia. Az elektrosztatikus tér

energiája



  
A kondenzátor olyan áramköri elem amely elektrosztatikus terében energiát tárol.
Ehhez a kondenzátort fel kell tölteni. (A kondenzátor feltöltésével és kisülésével
röviden a 6.2.1. pont végén foglalkozunk.) A tárolt energiát kisütéssel vissza is lehet
kapni.

Mint azt a 6.1.4. pontban láttuk, egy adott töltéseloszlásnak Epot potenciális energiája
van (hasonlóan mint pl. a Föld-Hold rendszernek, ld. 2.5.2.1. pont, 2. példa, ezt a
6.1.4. pont 1. példájának végén általános alakban is levezettük).

Ha pl. két egyenlő ellentétes előjelű töltést szeparálunk (ez történik egy kondenzátor
feltöltésekor) a rendszeren munkát kell végeznünk, mely mint elektromos potenciális
energia tárolódik, mely visszanyeréskor munkát tud végezni: például egy
síkkondenzátor esetében, ha a lemezek szabadon elmozdulhatnának, akkor a lemezek
között ható vonzóerő munkát végezhetne.

/ Vizsgáljuk meg, mekkora munkát kell végeznünk egy kondenzátor feltöltése során!*
Legyen a kondenzátor kezdetben teljesen töltetlen!

A kondenzátor feltöltése azt jelenti, hogy az egyik kondenzátorlemezen +q, a másikon

–q töltés jelenik meg. A kondenzátor töltött állapotát a rajta levő töltés egyértelműen
meghatározza: a töltés tehát állapotjelző. Ez azt jelenti, mindegy, hogy a kondenzátor
feltöltése milyen folyamattal történik. Válasszunk tehát egy olyan folyamatot, amelyet
könnyű leírnunk! Tekintsük a kondenzátor feltöltését egy olyan folyamatnak,
amelyben az egyik, eredetileg töltetlen kondenzátorlemezről töltést viszünk át a
másikra!

Amikor a kondenzátor feszültsége U', akkor egy elemi dq' nagyságú töltés egyik
lemezről a másikra történő átviteléhez dW = Udq nagyságú munkát kell végeznünk
(ld.(6.26)). Ez a munka a kondenzátor (potenciális)) energiáját növeli. A kondenzátor
q töltésre való feltöltése során végzett munka:
q
W=(
' U'(q') dq' (6.94)
0
ahol U'(q') a kondenzátor adott q' töltéséhez tartozó feszültség. U'(q')-öt a megfelelõ
kapacitással kifejezve:

* A feltöltésre használt áramkört a 6.37. ábra kapcsán a 6.2.1. pont végén tanulmányozzuk. Az
áramkörben feltöltéskor végzett munkát kiszámítva a (6.95)-el azonos eredményt kapunk.
 538
q q
2
q' D1 q' G 1 q2
W=(
? C dq' = C2 C F = 2 C
' B E
o
0

Mivel q = UC, a kondenzátor (potenciális, tárolt) energiáját az



  
1 C2U2 1 1
Epot = 2 C = 2 CU2, ill. Epot = 2 qU (6.95a,b)

egyenlet adja meg. A levezetés egyszerűsége ellenére a kifejezés az elektrosztatikus

térben homogén, izotróp közegben a tárolt energiára általánosan érvényes.

/ Ezt az eredményünket a térerősség és az eltolási vektor felhasználásával is megfo-

A
galmazhatjuk. A síkkondenzátor esetén C = #0#r d és U = Ed. Ezt (6.98a) egyenletbe
helyettesítve:
1 A 1 1
Epot = 2 #$2#r d E2d2 = 2 #$2#r E2Ad = 2 #$2#r E2V (6.96a)

ahol a V a dielektrikum térfogata, E pedig a dielektrikumbeli térerősség. A (6.96a)

kifejezés az elektrosztatikus térben tárolt energiára ugyancsak általánosan érvényes.
Ugyanakkor a kísérleti tapasztalat azt mutatja, hogy a (6.96a) (térerősséggel kapcso-
latos) kifejezés még gyorsan változó terek esetén is érvényes marad!

/ Felhasználva, hogy homogén izotróp közegben D = #$2#r E

1
Epot = DEV (6.96b)
2
Vegyük figyelembe, hogy ilyen közegben ED=ED (u.i. E és D párhuzamosak);
osszunk át a (6.96b)-ben V-vel:

Epot 1
V = 2 DE (6.96c)

Mivel (ld. 6.1.3.3. pont 6. példáját) E illetve D jó közelítéssel csak a kondenzátor-

lemezek között különbözik nullától, a (6.96c) úgy interpretálható, mint a lemezek
közötti térrészben koncentrálódó egységnyi térfogatra eső elektrosztatikus energia.

Epot
V 3 w mennyiség láthatóan az elektro-sztatikus
A síkkondenzátor esetére levezetett
tér energiasűrűsége
1
wel = 2 DE (6.97a)

melyet homogén, izotróp közegre vezettünk le és gyorsan váltakozó elektromos

terekre is érvényes.

A (6.97a) egyenlet azonban tovább általánosítható:

 539

/ Amennyiben egy tetszőleges töltéseloszlás által létrehozott elektrosztatikus

tér energiasűrűségét akarjuk meghatározni, akkor úgy járhatunk el, hogy a térfogatot
olyan kis tartományokra bontjuk, amelyben az E és D térmennyiségek jó közelítéssel
homogénnek tekinthetőek. Minden egyes ilyen kis tartomány ekvivalens egy kis
"kondenzátorral", tehát energiája (6.96b) szerint számolható ki, ahol most V ennek a



  
kis "kondenzátornak" a térfogata. Az energiasűrűség ebben a tartományban ismét
(6.97a) alapján számítható. Tehát:

Az elektroszatikus tér energiasűrűségét általános esetben is a

1
wel = 2 DE (6.97b)

egyenlet alapján számíthatjuk ki.

A (6.97b) képlet akkor is érvényes, ha a közeg anizotróp, tehát E és D nem

egyirányúak!

1. Példa. Határozzunk meg az R1 és R2 sugarú #r relatív dielektromos

állandójú anyaggal kitöltött gömbkondenzátorban tárolt energiát!

Megoldás: Korrigáljuk a 6.1.6. fejezet 2. példájában a gömbkondenzátor

kapacitására levezetett képletet a dielektrikummal kitöltött kondenzátor
esetére:

R1 R2
C = 4" #0 #r R – R
2 1

A kondenzátorban tárolt energia (ld. (6.95b)):

1 q2 q2 R2 – R1
Epot = 2 C =
8" #0 #r R1 R2

2. Példa. Mekkora az ún. tantál kondenzátor fegyverzetei között egység-

nyi felületre ható vonzóerő, ha a síkkondenzátorban a térerősség E = 4,16·108
V/m, és fegyverzetek közötti teret #r = 29 relatív dielektromos állandójú
szigetelő (Ta2O5) tölti ki?

Megoldás: Ha az A felületű q és –q töltésű lemezek H távolságát igen kis

dH-vel megnöveljük (miközben a lemezeken a töltés állandó), az F vonzóerő
ellenében F·dH munkát kell végeznünk. Ez a munka egyenlő a kondenzátor Epot
energiájának dEpot megváltozásával:

dEpot = F·dH

azaz az F vonzóerő:
 540

dEpot d +1 q2. d +1 2 H . 1 q2
F= = *2 C - = *2 q · -=
dH dH ) , dH ) #0 #r · A, 2 #0 #r · A

#0 #r · A
ahol felhasználtuk, hogy a síkkondenzátor kapacitása C = .
d



  
Az egységnyi felületre ható vonzóerő:
F 1 q2 1 2 1 –12
= 2 = #0 #r · E = · 8,85 · 10 · 29 · 4,162 · 1016 =
A 2 #0 #r · A 2 2
N
= 2,2 · 107 m2 = 2,2 · 107 Pa

ahol a 2. egyenlőségben felhasználtuk (6.20) egyenlet #r-el bővített alakját. Ez

egy hatalmas összehúzó erő: mintegy 100 atm. túlnyomás!

6.1.8. Az elektromos térjellemzőkre vonatkozó határfeltételek és ezek

néhány jellegzetes alkalmazása

A gyakorlatban előforduló testek általában nem homogének. Ha egy inhomogén testet

elektrosztatikus térbe helyezünk, akkor a térjellemzők (az E és D vektorok)
helyfüggőek lesznek; anizotróp anyagokban (a legtöbb kristályban) a térerősség– és
eltolásvektorok ezenkívül nem feltétlenül párhuzamosak, ilyenkor a (6.74) egyenlet
nem érvényes. A (6.69) egyenlet viszont tetszőleges anyagban teljesül! Mi most azt
fogjuk megvizsgálni, hogyan különböznek egymástól az egyes közegekben mérhető E
és D térjellemzők két különböző, homogén és izotróp dielektromos közeg határán.

Legyen a vizsgálandó rendszerünk két, #1 ill. #2 relatív permittivitású homogén

izotróp közegből álló inhomogén rendszer. Szemeljük ki a határfelület egy elegendően
kicsi, jó közelítéssel síknak tekinthető darabját (ld. 6.32 ábra). Helyezzük ezt az
inhomogén rendszert egy adott elektrosztatikus erőtérbe olymódon, hogy az (1)-es
közegben a térjellemzők a 6.32. ábrán megadott vektorokkal legyenek jellemezhetőek!
(Az a.) és a b.) ábra nem azonos léptékű!)

A (6.70) Gauss–tételből és az elektrosztatikus tér konzervatív voltát kimondó (6.28)

ill. (6.29) egyenletekből kiindulva megállapíthatjuk, hogyan változnak az (1) és (2)
közegben ill. ezek határfelületén az elektrosztatikus erőtér E ill. D térjellemzői.

/ Tegyük fel, hogy sem a két közegben, sem pedig a két közeg határfelületén
nincsenek valódi töltések! Ekkor* a (6.70) Gauss–tétel szerint a D eltolási vektor egy

* Ha q=0, akkor
o DdA = 0
(
'
A
 541

tetszőleges zárt felületre vett fluxusa nulla. Vegyünk fel egy infinitezimálisan kis
magasságú és infinitezimálisan kis alapterületű henger alakú zárt felületet úgy, hogy a
henger tengelye a két közeg határfelületére merőleges legyen (6.32a. ábra) és a henger
magassága legyen sokkal kisebb, mint a henger átmérője.



  
6.32. ábra. A D és az E térjellemzők viselkedése két eltérő relatív
permittivitású homogén dielektrikum határán.
(Az a.) és a b.) ábra nem azonos léptékű.)

Bontsuk fel a D eltolási vektort a határfelülettel párhuzamos, és arra merőleges

összetevőkre! A henger palástjára vonatkozó fluxust D-nek a határfelülettel
párhuzamos komponense szabja meg. Ha a henger magassága elegendően kicsi, akkor
a hengerpalást felülete sokkal kisebb lehet, mint az alap–, ill. fedőlap nagysága, ezért
a henger palástjára eső fluxus elhanyagolható az alaplapjaira eső fluxushoz képest,
így nullának vehető. A két alaplapra eső fluxust D normális irányú komponensei
szabják meg, de a henger két alaplapjára eső fluxusok összegének is nullának kell
lennie (ld. (6.70)), mivel a henger által határolt térfogatban, illetve két dielektrikum
határfelületén nincs valódi töltés :

4D (alap és fedőlap) = D1nA – D2nA = 0 (6.98)

(Azért nem integrálással számítottuk ki a fluxust, mert a henger alaplapjának A felüle-

tét infinitezimálisan kicsire választottuk; ilyen esetben joggal feltételezhető, hogy
ezen a felületen az eltolási vektor homogén.) A negatív előjel azért jelenik meg, mert
 542

a fedőlaphoz, illetve alaplaphoz tartozó felületelem vektorok ellentétes irányúak.

Vagyis

D1n = D2n (6.99)

Mivel a henger infinitezimálisan kis magasságú, ezért a D1n és D2n komponensek az



  
eltolási vektor két közegbeli, határfelületi értékét jelentik.

/ Az E térerősségre vonatkozó határfeltételt az elektrosztatikus tér konzervatív

voltát kifejező feltételből kaphatjuk meg (ld. 6.32b. ábra). Vegyünk fel egy, a felületet
metsző (a felülethez infinitezimálisan közel eső, infinitezimális hosszúságú, a
felülettel párhuzamos és rá merőleges szakaszokból álló) téglalap alakú zárt (g)
görbét! Ezen a zárt görbén körbehaladva a végzett munka nulla:

o Eds = 0
W=q (
' (ld.(6.28)
g

Mivel az egyes szakaszok infinitezimálisan kicsik, az integrálás könnyen elvégezhető:

ha a (g) görbének a határfelületre merőleges szakaszai sokkal kisebbek, mint a
határfelülettel párhuzamos szakaszok, akkor a határfelületre merőleges ds sza-
kaszokon végzett munka (amelyben az E vektor normális irányú komponensei je-
lennek meg) elhanyagolható a határfelülettel párhuzamos d szakaszokon végzett
munkához képest, ezért (a képletben d -t -lel jelölve):

W = q(E1t – E2t ) = 0

(A negatív előjel most azért jelenik meg, mert a térerősség tangenciális (felülettel
párhuzamos) komponense a 2-es közegben a körüljárási iránnyal ellentétes.) Innen

E1t = E2t (6.100)

/ Alkalmazzuk ezeket az eredményeket a síkkondenzátorra!

Töltsük ki a síkkondenzátor lemezei közötti teret a 6.33. ábra szerinti módon két
különböző dielektrikummal, és határozzuk meg ennek a síkkondenzátornak a
kapacitását!

A lemezek közötti elektrosztatikus tér szimmetria okokból a lemezekre, tehát a

határfelületre is merőleges, és mindkét dielektrikumban homogén. Ekkor az eltolási
vektornak is csak határfelületre merőleges komponense van, és (6.99) alapján

D1 = D2

Mivel a kondenzátor kapacitásának kiszámításához a feszültséget kell

meghatároznunk, az viszont a térerősségből számolható ki, térjünk át a térerősségek
értékeire!

Mivel:
D1 = #$2#I2E1 (6.101a)
 543

D2 = #$2#J2E2 (6.101b)
és mivel D1 =D2:
2222222 #I2E1 = #J2E2 (6.101c)



  
6.33. ábra. Síkkondenzátor inhomogén (két homogén izotróp rétegből álló)
dielektrikummal, #1 > #2 esetén

A D eltolási vektor értéke a Gauss–tételből kapható meg: ha az 'A' felületű

kondenzátor lemezeken q homogéneloszlású töltés van, akkor D (mely szimmetria
okokból a kondenzátor lemezekre merőleges) értéke:

q
D = D1 = D2 = A (6.102a)

A lemezek közötti feszültség

U = d1 E1 + d2 E2 (6.102b)

ami (6.101a,b) és (6.102a) felhasználásával

1 +D D . D + d1 d2 . q + d1 d2 .
U= * d + d -= * + - = * + - (6.102c)
#02 )#I2 1 #J2 2, #$ )#I #J2, #$A ) #I2 #J2 ,

alakba írható, ahonnan a keresett kapacitás

q #$2A
C=U= (6.103)
d1 d2
+
#I #J

/ Mi történik a térjellemzőkkel egy fém–dielektrikum határfelületen? Elemi

módon azt mondhatjuk, hogy az elektrosztatikus tér a fémfelületre csak merőleges
lehet! Ha ugyanis az E nem lenne merőleges a fém felületre, akkor a fémfelületen
levő szabad töltéshordozók a felület mentén elmozdulnának; ez a mozgás mindaddig
tartana, amíg a külső tér és az elmozdult töltéshordozók terének eredője nem lesz a
fémre merőleges. Az elektromos tér viszont csak akkor sztatikus, ha időben nem
változik. Ez a fizikailag nyilvánvaló állítás egy formális "levezetéssel" "igazolható".
 544

Tudjuk, hogy a fémek belsejében a sztatikus E elektromos tér mindig nulla. Ez pedig
a (6.57) egyenlet szerint* formálisan az #r = K feltételnek felel meg. A határfeltéte-
lekre vonatkozó (6.99) és (6.100) egyenletekben legyen az 1 indexszel jelzett közeg a
dielektrikum, a 2 indexszel jelzett pedig a fém. A (6.99) egyenlet ekkor formálisan,
(6.101c) felhasználásával és #o-al egyszerűsítve



  
#I E1n = K E2n

alakba írható. Mivel a képlet bal oldalán véges mennyiség szerepel, a jobboldalnak is
végesnek kell lennie: a fémben az E2 térerősség E2n normális irányú komponense
csak nulla lehet.** A (6.100) egyenletből, (6.101a,b) felhasználásával (#$–val újra
egyszerűsítve)
D1t D2t
=
#1 K

egyenletet kapjuk. Ezen egyenletben akármekkora is a D2t értéke, a D1t tangenciális

komponensnek láthatóan nullának kell lennie. Ez pedig (mivel D1t = #o#1E1t) egyet
jelent azzal, hogy az E1 térerősség E1t tangenciális komponense nulla, ami (6.100)
szerint azt is jelenti, hogy fennáll az is, hogy E2t = 0.

Igazoltuk tehát, hogy egy dielektrikum–fém határfelületén (a fémet 2-es alsó indexszel
jelölve)
E2n = 0 (6.104a)

E2t = 0 (6.104b)

azaz következőleg a dielektrium–fém határfelületen a fémben (mivel mind E2n

mind E2t nulla) az E=0, a határoló dielektrikumban pedig (mivel D1t mindig nulla)
E a fém felületére merőleges. Ezen eredményünket közvetlenül felhasználhatjuk a
8.1.1. pontban.

* A (6.57) egy síkkondenzátorra Eo = Uo = #

E U r
** A K bármely nem nulla értékkel szorozva K, tehát E2n -nek nullának kell lennie.
 545

6.2. STACIONÁRIUS (EGYEN–) ÁRAMOK, EZEK

MÁGNESES TERE. A MÁGNESES TÉR ERŐHATÁSA
VEZETŐKRE



  
6.2.1. Stacionárius (egyen-) áramok áramkörökben

(Elektromos) töltések vezető anyagokban (vezetőkben) való áramlását elektromos

áramnak (röviden: áramnak) nevezzük.

A töltésáramlás akkor lehet folyamatos, ha a vezetők olyan zárt hurkot (hurkokat),

ún. áramkört alkotnak, mely (elektromos ellenállással rendelkezõ) vezetőket és
energiaforrásokat (áramforrásokat) tartalmaz; Az ellenállással rendelkező vezetőkben
a töltések áramlásának fenttartásához munkát kell végezni: ezt az áramforrások
kapcsain [(pl. a generátorokban) mechanikai vagy (pl. a galvánelemekben,
üzemanyagcellákban) kémiai vagy (pl. napelemekben) más munkával] folyamatosan
fenntartott feszültséggel (potenciálkülönbséggel) kell biztosítani, mely (ld. alább) a
vezetőben és környezetében a töltéseket mozgató elektromos térerősséget* , a huzal
teljes hosszára pedig

2
U2 – U1 = – "
! E dl (6.105)
1

potenciálkülönbséget hoz létre. Az áramforrás kapcsai közötti potenciálkülönbség az

áramkör egész hosszában “azonnal” (lényegében fénysebességgel) építi fel az
elektromos teret (6.34. ábra), az elektromos áram a teljes vezetőben gyakorlatilag
azonnal megindul.

Az E tér erővonalait nyitott, illetve zárt áramkörben a 6.34. ábrán szemléltettük. Az

áramkör nyitott állapotában töltés mozgás nincs, a térerősség a vezetőre merőleges.
Zárt áramkörben a térerősség a vezető belsejében sem nulla, ezért E már nem
merőleges a vezetőre.

* Ez az állítás nem mond ellent a 6.1. pontbeli állításunknak, mely szerint ideális vezetőkben az
elektromos térerősség zérus értékű. A 6.1. pontban az elektrosztatikus rendszereket tárgyaltuk, nem volt
áramforrás, amely a vezető két pontja között potenciálkülönbséget tartott volna fent; a töltések
nyugalomban voltak!
 546



  
6.34. ábra. Elektromos tér egy áramkörben. a) nyitott áramkörben; b) és c) zárt
áramkörben

# A 6.2.1. pont keretében megmutatjuk, hogy az áramkörben folyó áramokat

alapvetően két megmaradási törvény, a töltésmegmaradási és az energia
megmaradási törvény határozza meg.

# Az elektromos áram. Az elektromos áramban töltések áramlanak. Célszerű

tehát az elektromos áramra jellemző fizikai mennyiségeket a töltésáramlás
jellemzőivel leírni. Egy vezető egy tetszőleges keresztmetszetén $t idő alatt áthaladó
$q töltésmennyiség arányos a $t idővel:
$q
$q = I $t, I= (6.106a)
$t

Az arányossági tényező neve: elektromos áramerősség vagy másnéven

áramintenzitás.

Ha az áramerősség az időben nem állandó, akkor az áramerősséget a (6.106a)

$t%0 határértékével definiáljuk, vagyis az áramerõsség a töltésáramlás sebessége:

dq
I = dt (6.106b)
 547

Ha egy rendszerben a folyó áram erőssége időben állandó, akkor stacionárius,

másszóval egyenáramról beszélünk.

Az áramerősség SI egysége az amper; az egység jele: 'A'. A töltés (ld. 6.1.1.

pontot) az áramerősségből leszármaztatott fizikai mennyiség. SI egysége a coulomb;
az egység jele: C



  
C
1 C = 1 As ill. 1 A = 1 s

Az SI-ben az áramerősség alapmennyiség. Az áramerősség egységét (a töltés

egységének felhasználása nélkül) többféle módon is definiálhatjuk.

Az első lehetőség az áram vegyi hatásának, az ún. elektrolízisnek* a felhasználása.

Ennek alapján (1908) 1 A annak az áramnak az erőssége, amely az ezüst–nitrát vizes
oldatából 1 s alatt 1,118 mg ezüstöt választ ki.** Ez volt az ún. nemzetközi
(internacionális) amper (jele: 1 Aint).

Az SI-ben nem ezt az utat választották. Az amper-t két vezető között fellépő erő
alapján definiálják (ld. 6.2.5. pontot, a (6.134) és (6.135) egyenletet):

1 A erősségű az az egyenáram, amely két egymással párhuzamos,

végtelen hosszú és elhanyagolhatóan kis keresztmetszetű árammal
átfolyt egyenes vezető 1 m hosszú szakaszai között 1 m távolságból
2·10–7 N erőhatást hoz létre (1948)

Az amper szabványos és régi egysége egymástól csak kissé különbözik:

1 A = 1,00015 A int

A gyakorlatban tehát mindegy, melyik definíciót választjuk.

Az áramerősség egységének tényleges hitelesítését ampermérleg segítségével végzik. Az amper-

mérleg lényegében egy olyan kétkarú mérleg, amelynek egyik karjára ismert adatokkal rendelkező
tekercset erősítenek. A mérendő áram áthalad ezen a tekercsen, továbbá áthalad egy ez alatt elhelyezett,
a mérleg alaplapjához rögzített tekercsen is. A két tekercs között fellépő vonzóerő a mérleg
kiegyenlítésével mérhető.

* Az elektrolízis során egy ionokat tartalmazó oldatban (ún. elektrolitban) lévő ionok — az oldaton
átfolyó elektromos áram hatására — az oldatba merített vezetőkön, az ún. elektródákon elektron-
felvétellel, illetve elektronleadással (egyszerüsített leírásban) semleges atomokká alakulnak át és
kiválnak az oldatból.

** Történetileg a töltés egységét vezették be először. Az A e definíciójában szereplő ezen mennyiség

int
számértékét úgy választották meg, hogy az 1 A áramban 1 s alatt éppen 1 C töltés haladjon át a vezetőn.
Hasonlóan jártak el az A definíciójakor: a (6.134) egyenletben &0 értékét úgy választották meg, hogy
az A a gyakorlati életben elegendő pontossággal Aint-tel azonos legyen.
 548

# Az elektromos áramsűrűség az a vektormennyiség, melynek nagysága

megadja a töltésáramlásra merőleges egységnyi keresztmetszeten egységnyi idő alatt
átáramló töltés mennyiségét:
dI
J = dA ev (6.107a)



  
ahol ev definiciószerűen a pozitív töltések sebességének irányába (tehát
elektronvezetés esetén az elektronok sebességével ellentétes irányba) mutató
egységvektor. Az áramsűrűség mértékegysége: A/m2.

Az áramerősség és az áramsűrűség között egyszerű összefüggés áll fent:

" JdA
I=! (6.107b)
A

azaz az áramerősség az áramsűrűségnek a vizsgált (nyílt) felületre vett fluxusa, ahol

az integrálást arra az A felületre kell kiterjesztenünk, amelyen átfolyó áramra kíván-
csiak vagyunk. A J(r) vektortér az ún. J áramvonalakkal szemléltethető.

# Az I áram láthatóan nem vektormennyiség, de a vezetőben folyó áramra

gyakorlati feladatok céljaira megállapodás szerint áramirányt (az u.n. technikai
áramirányt) adunk meg. Ma is a Franklin által bevezetett konvenciót követjük: a
feszültségforráson kívül az I áram a magasabb potenciálú hely felöl az alacsonyabb
potenciálú felé folyik; ez az irány a pozitív töltések mozgásának iránya. A fémekben
a vezető elektronok negatív töltésük miatt a technikai áramiránnyal ellentétes
irányba vándorolnak.

# A töltéshordozók sokrészecskerendszere a vezető huzal hossza mentén állandó

Vdriff sebességgel (a töltéshordozók rendezett mozgásának időbeli átlagsebességével
(ld.3.6.1.pont)) vándorolnak. Hangsúlyozzuk: állandó sebességgel, — annak
ellenére, hogy rájuk F=qE erő hat; ennek okait (gyorsulás után ütközések; fém esetén
az elektronok (egyszerüsített képben) a fém rezgő pozitív iontörzseivel és a fém
szennyezőivel ütköznek) a 3.6.1. pontban már elemeztük. A vezetőkben ez a
vándorlási sebesség meglepően kicsiny; a fémekben I=1A esetén ez a vándorlási
sebesség 10–1 mm/s nagyságrendű. (A 3.6.1 pont szerint I=nevdrift·A, és pl. Cu-ben
elektron
n=8,45·1028 m3 .

# Tételezzük fel, hogy a tér egy A zárt felülettel határolt tartományában található
töltésmennyiség állandó! Ekkor az A felülettel bezárt térfogatból adott idő alatt
ugyanannyi töltés áramlik ki, mint amennyi beáramlik. Az adott tartományon
átfolyó áram ekkor stacionárius, vagyis I=áll. A stacionárius áramsűrűség (mivel a
zárt A felületen belül q állandó) forrásmentes:

o JdA = 0
"
! (6.108a)
A
Ennek differenciális alakja (ld. a Függelék F2 pontjában):
 549

div J = 0 (6.108b)

A stacionárius áramsűrűség forrásmentes voltának következménye, hogy a

stacionárius áramvonalak zárt görbék (ld. F2. Függeléket).

A (6.108) egyenlet a töltésmegmaradást fejezi ki stacionárius esetre.



  
Ha az A zárt felületbe időegység alatt beáramló, illetve onnan kiáramló töltések
mennyisége különböző, akkor a felületen belül a töltés mennyisége változik.

Ha a zárt felületen belül található töltést a ' töltéssűrűséggel, az áramerősséget pe-

dig az áramsűrűséggel írjuk fel, akkor:

d o JdA
" "
dt ! ' dV = – !
V A

Amennyiben a felület határa időben nem változik, a differenciálás az integráljel alá

bevihető

(' o JdA
"
! (t dV = – "
! (6.109)
V A

A (6.109)-ben azt is figyelembe vettük, hogy míg q csak az idő függvénye, a

töltéssűrűség a hely függvénye is, ezért közönséges differenciálásról parciális diffe-
renciálásra kellett áttérnünk.

A (6.109) töltésmegmaradást kifejező kontinuitási egyenlet

integrális alakja (ld. 1.3.4.).

('
Ha a térfogat nagyságát minden határon túl csökkentjük, akkor benne térbeli változásától
(t
('
eltekinthetünk, azaz -t a (6.109) baloldalán kiemelhetjük az integráljel alól:
(t

(' (' ('

lim "
! (t dV ) (t lim "
! dV = (t · lim $V
V%o V V%o V $V%o

A $V-vel a (6.109) jobboldalára átszorozva, az így kapott jobboldalban a divergencia

definícióegyenletére (ld. F.2-es Függelék (F.9)) ismerhetünk, — ezért:

('
= – div J
(t
illetve
('
+ div J = 0 (6.109a)
(t

A (6.109a) a (6.109) integrális kontinuitási egyenlet differenciális alakja.

 550

# Ha áram különböző vezetékeken érkezik egy pontba, illetve onnan különböző

vezetékeken távozik, akkor a vezetékeknek ezt a találkozási pontját csomópontnak
nevezzük. Minden egyes csomópontban összegezve, (pozitív előjellel) a befolyó és
(negatív előjellel) a kifolyó áramokat, ezek algebrai összege nulla: * Ii = 0 Ez
i



  
Kirchhoff I. törvénye*,
másnéven a “csomópont törvény”. Ez a töltésmegmaradást
o J dA = 0 egyenlet (6.108a) következménye: * "
kifejező "
! ! Ji dAi = 0.
A i Ai

# Áramforrások

Ahhoz, hogy az áramforrás kimenetén (kapcsain) állandó feszültséget tartsunk fent,

az áramforrásban folyamatosan munkát kell végeznünk. Ez a generátoroknál végső
soron mechanikai munkavégzés: a generátor rotorját forgásban kell tartanunk.

Kémiai áramforrások, ún. galvánelemek esetében az áramforrás kimenetein

kialakuló feszültséget a kémiai munka biztosítja.

Mi itt csak az egyik legrégebben használt áramforrással, a ma is jelentős szerepet

betöltő galvánelemekkel foglalkozunk, — elsősorban abból a célból, hogy erre az
esetre megértsük az áram- (feszültség-) forrásokban a töltések szétválasztásának, a
stacionárius potenciálkülönbség (feszültség) kialakulásának és fenntartásának
mechanizmusát.

A galvánelem két (különböző, az áramforráson kívül vezetékkel összekötött) fém

elektródból áll, melyek mindegyike saját ionjait tartalmazó sóoldatba (ún. elektrolitba)
merül (ld. 6.35. ábrát). A fém—elektrolit határfelületeken, az ott végbemenő
elektrokémiai folyamatok következtében potenciálkülönbség, az ún. elektródpotenciál
(ld. 5.5.1. pont, (5.126) képlet) alakul ki, mely árammentes, kváziegyensúlyi
állapotban jellemző az adott fém—elektrolit párra.

Ha a két elektrokémiai folyamatot térben elkülönítjük (ld. 6.35. ábrát) és biz-

tosítjuk, hogy a két elektród "kívül" vezetékkel, belül ionos vezetéssel áramkörré
kapcsolódjon össze, — akkor az anódon termelt elektronok csak a külső vezetéken
juthatnak el az elektronokat fogyasztó katódhoz. Galvánelemek csak ilyen
elrendezésben működnek.

* Kirchhoff II. törvénye (a huroktörvény), Ohm törvényének általánosítása, az energiamegmaradás

következménye. A Kirchhoff II. törvényt az Ohm törvény után tárgyaljuk.
 551



  
6.35. ábra. A galvánelem értelmezéséhez. A galvánelem két cellából áll, amelyeket az
oldatok között egy B, ún. áramkulcs köt össze.

Megjegyezzük, hogy a galvánelemekben négy helyen lép fel potenciálkülönbség: a

két elektród–elektrolit határfelületen (a megfelelő elektródpotenciál), a két oldat
határfelületén (az ún. diffúziós potenciál) és a két elektródfémnek a külső áramkörön
át való érintkezési felületén (ez az ún. kontaktpotenciál).

A galvánelemek terheletlen (kvázi–árammentes) állapotában a galvánelemek

elektródjai között fellépő és nagy belső ellenállású műszerrel ilyen körülmények
között mérhető feszültséget forrásfeszültségnek* nevezzük.

Ha az áramforrást terheljük, akkor az elektródok között mérhető feszültség a

galvánelem belső ellenállásán fellépő feszültségesés és az ún. elektrokémiai
polarizációs jelenségek miatt a forrásfeszültségnél kisebb; terhelt állapotban az
elektródok között mérhető feszültséget kapocsfeszültségnek nevezzük.

Az áramforrások (tehát nemcsak a galvánelemek) forrásfeszültségét f -vel

jelöljük.

# Ha pl. két azonos hőmérsékletű, geometriailag hasonló, de különböző anyagi

minőségű vezető rud, huzal két végére azonos konstans U feszültséget kapcsolunk,
akkor két anyagfajta esetén különböző áramerősséget mérnünk; a tapasztalat szerint
(Ohm, 1827) a vezetőn átfolyó áramerősség arányos a vezetőre kapcsolt feszültséggel.

I=G·U (6.110a)

* Ezt régebben, elég szerencsétlen szóhasználattal elektromotoros erőnek nevezték és e.m.e-vel

jelölték. (A forrásfeszültség nem elektomos eredetű és nem erő, hanem feszültség dimenziójú.)
 552

A
A G arányossági tényező neve: vezetés, SI egysége a Siemens: 1 S = 1 V * A G
reciprokát ellenállásnak nevezzük és R-el jelöljük; mértékegysége az ohm, jele +;
V
1 + = 1 A. E szerint 1 + = 1 S–1. Az (6.110a ) egyenletet R-el felírva



  
U = RI (6.110b)

A (6.110a), ill. (6.110b) egyenleteket Ohm törvényének nevezzük.

Minden reális áramköri elem jellemzője, hogy van ellenállása (angolul: resistance),
— azonban nem minden áramköri elemre érvényes az Ohm–törvény. Az Ohm–
törvényt követő áramköri elemeket ellenállásnak, pontosabban ohmos
ellenállásoknak nevezzük (angolul: resistor, innen jön az R jelölés).

Számos olyan elektromos eszköz van, amelyik nem követi a lineáris (6.110) U–I
összefüggést (ilyen pl. az egyenirányitó dióda, vagy ilyen pl. egy alagút dióda): ezeket
nemlineáris áramköri elemeknek nevezzük.

Homogén, izotróp anyagokra az ellenállás kifejezhető az

1
R=' = (6.111)
A , A
alakban, ahol a test hossza, A a keresztmetszete, ' a fajlagos ellenállás [+ ·m], , a
fajlagos vezetés [+–1 m–1].

Az Ohm törvény a feszültség és áramerősség helyett felírható (ld. 3.6.1. pont) a J

áramsűrűséggel és az E térerõsséggel is:

J = , E ill. ' J = E (6.112a,b)

A (6.112) törvényt differenciális Ohm-törvénynek nevezik.

A Ohm-törvény (6.110a,b) alakjai az áramvezetés makroszkópikus leírását adják

és általában véges méretű vezető esetén használják. A (6.112) egyenlet ezzel szemben
mikroszkópikus leírást tesz lehetővé lokális (differenciális) paraméterekkel.
Utóbbit használjuk tetszőleges alakú kiterjedt testek, rendszerek ellenállásának
kiszámítására.

A fajlagos ellenállás az egyik legszélesebb értéktartománnyal rendelkező

fizikai mennyiség. Értéke szobahőmérsékleten a rendkívül széles tartományba
a 10–8 +m-től (jó vezetők, pl. réz) a 1018 +m (jó szigetelők, pl. porcelán)
terjedő tartományba eshet.

A fajlagos ellenállás értéke rendkívüli mértékben függ az illető anyag

tisztaságától. A nagytisztaságú fémek (pl. a "4 kilences Al", tehát olyan anyag,
amelynek 0,9999-ed része alumínium) minősítésére ezért pl. az
ellenállásmérést használják.

* Angolszász országokban szokásos még az mho (ohm fordítva írva) jelölés is.
 553

A fajlagos ellenállás hőmérsékletfüggő is és e függés jellemző az anyagok

bizonyos csoportjaira, atomok azonosítására használható. A fajlagos ellenállás
hőmérséklettel való relatív változására érvényes a

' – '0
= - ( T – T0 ) (6.113)
'0



  
összefüggés. Az - arányossági tényezőt a fajlagos ellenállás hőmérsékleti
együtthatójának (koefficiensének) nevezzük és '0 a T0 referencia
hőmérséklethez tartozó fajlagos ellenállás. A (6.113) összefüggés linearitása
nem túl széles hőmérsékletintervallumba érvényes (ld. 1.2.4. pontot).

Néhány anyag ' és - értékeit a 6.2. Táblázatban foglaltuk össze.

6.2. Táblázat
Néhány anyag fajlagos ellenállása (') és annak hőmérsékleti együtthatói
(-) szobahőmérsékleten (20 oC-on).
Anyag '[+·m] -[1/oC]
Vezetők:
Ezüst (Ag) 1,62·10–8 4,1·10–3
–8
Vörösréz (Cu) 1,69·10 4,3·10–3
Aluminium (Al) 2,75·10–8 4,4·10–3
–8
Vas 9,68·10 6,5·10–3
Platina (Pt) 10,6·10–8 3,9·10–3
–5
Grafit 1,4·10
Ellenállás anyagként használt
vezetők:
Manganin a) 44·10–8 2·10–6 (!)
(84 % Cu, 12 % Mn, 4 % Ni)
Konstantána) 50·10–8 3·10–6 (!)
Nikrómb) 100·10–8 0,4·10–3
Félvezetők:
Szilicium (Si) 2,5·103 – 70·10–3
n-tipusú c) 8,7·10–4 –
d) –3
p-tipusú Si 2,8·10 –
Szigetelők:
Üveg 1010 – 1014
Porcelán ) 1018 –
15
Csillám 2·10 –
4
Polistirol . 10 –
Olvasztott kvarc ) 1016 –
a) kis hőmérsékleti koefficiensű (kis --értékű) övözetek;
b) Ni-Cr ötvözet;
c) P-al adalékolt, 1023 m–3 töltéshordozó koncentrációval;
d) Al-al adalékolt, 1023 m–3 töltéshordozó koncentrációval

A vezetők (fajlagos) ellenállása a vezető anyagok szerkezetében található hibák, illetve a

szilárdtesteket alkotó atomok egyensúlyi helyzetük körüli rezgéseinek következménye. Ideális
(hibamentes) fém kristályok ellenállása T = 0 K-en nulla lenne. (Ez nem tévesztendő össze
az ún. szupravezetéssel. A jelenleg ismert szupravezető anyagok ellenállása — anyaguktól
 554
függően — néhány tíz K-en válik nullává.) A vezetők (fajlagos) ellenállásának hőmérséklettel
való növekedése ennek alapján a hőmozgás, az atomi rezgések amplitúdóinak növekedéséből
származik. A tiszta félvezetőkben az elektronok energiájában a vezetési sáv és a vegyértéksáv
között egy ún. tiltott sáv található (ez pl. szilícium esetében 300 K-en 1,2 eV); csak azok az
elektronok képesek részt venni a vezetésben, amelyek energiája elegendő a tiltott sáv
átlépéséhez. Ezeknek az elektronoknak a száma a hőmérséklet növelésével nő; a vezetésben
résztvevő töltéshordozók számának növekedése túlkompenzálja az ellenállásnak az atomi



  
rezgések miatt bekövetkező növekedését, ezért a félvezetők fajlagos ellenállása csökken a
hőmérséklet növekedésével. Adalékolt n-, ill. p- tipusú félvezetők esetében az adalékok
energia nivói kBT nagyságrendjében vannak a vezetési, ill. valencia sávtól, ezért fajlagos
ellenállásuk a tiszta félvezetők és a vezetők között helyezkedik el. Fajlagos ellenállásuk
csökken a hőmérséklettel. Az adalékolással a (többségi) töltéshordozók minősége és
koncentrációja (n-tipus: elektronok; p-tipus: lyukak) változtatható. A szigetelők tulajdonságai
azzal magyarázhatóak, hogy ezek tiltott sávja relatíve igen nagy ( tipikusan > 4,5 eV); a
szigetelők vezetési mechanizmusa és így fajlagos ellenállásuk hőmérsékletfüggése
anyagonként igen eltérő okokra vezethető vissza.

# Az áramkörökben, az árammal átjárt vezetőben a feszültség definiciója,

értelmezése egyezik a feszültségnek a 6.1.4. pontban, a (6.37) egyenlettel történő
értelmezésével. Itt csak röviden összefoglaljuk az ott mondottakat: a) az
áramkörökben E iránya a technikai áramiránnyal egyező; b) áramkörökben általában
az áramforrás (telep) negatív sarkát földeljük. ez a nulla potenciálú hely. Ha egy
hitelesített egyenáramú voltmérő negatív kapcsát a telep negatív (földelt) kimenetéhez
kapcsoljuk (a hitelesítés ilyen kapcsolásban történik) akkor az áramkör adott pontján
mindig előjel helyesen, pozitív feszültséget (vagy nulla feszültséget, ha az adott pont
és a föld között nincs ellenállás) mérünk; c) Mivel (ld. (6.37)
$Epot = Epot,2 – Epot,1 = q$/ = /2 – /1 , ahol a /1 0 0 (földelt), — az elektronok az
áramkörökben is a növekvő (pozitívabb) potenciálú helyek felé áramlanak. Ugyanezt a
potenciális energiával kifejezve (mivel q ezekre q 1 0) az elektronok (a technikai
áramiránnyal szembe haladva) veszítenek potenciális energiájukból: $Epot 1 0!

# A Joule törvény. Az elektromos áram munkája, és teljesítménye.

Mint fentebb kifejtettük az áramforrást (telepet) és ellenállást tartalmazó

áramkörökben a vezetési elektronok a technikai áramiránnyal ellentétesen (a telep
– sarkától a + sarkáig haladva) elveszítik a telepben nyert potenciális energiájukat. A
teljes áramkört termodinamikailag elszigetelt rendszernek tekintve, e rendszerben az
energia megmarad, következőleg az elektronok (3.6. pontban és a fajlagos
ellenállással kapcsolatban vázolt mechanizmussal) az áramkör ellenállásán elvesztett
potenciális energiájának más energia formává kell átalakulnia.

Az elektronok potenciális energiája az áramkör ellenállásán hővé

alakul (disszipálódik*). Az ellenálláson disszipált hőt Joule-hőnek
nevezik.

* Gondoljunk analógiaként arra, hogy egy test súrlódása közben annak energiája szintén disszipálódik,
rendezetlen hőmozgássá alakul.
 555

Gondos mérések eredményeképpen Joule (1841) és tőle függetlenül Lentz (1847)

megállapította, hogy egy ohmos ellenálláson áthaladó I intenzitású áram dt idő alatt

DQ = UIdt = Udq = DW (6.114a)

hőt fejlesztett, ahol U az ellenálláson eső feszültség. A (6.114) egyenletet a 6.1.4.



  
pontbeli DW elektromos munka (6.31) és (6.37) kifejezéseivel összevetjük, látható,
hogy a (6.114)-beli DQ egyenlő az áram dt idő alatt végzett DW munkájával.

A tetszőleges t idő alatt végzett munka kifejezése

t
W="
! UI dt (6.114b)
o

Egyenáram esetén az U és az I állandó, tehát

W = U·I·t (6.114c)

A (6.114)-et Joule-törvénynek, pontosabban a Joule-törvény integrális alakjának

nevezzük.

Egy R ellenálláson átfolyó stacionárius egyenáram teljesítménye (egyúttal az

időegység alatt fejlődött Joule-hő) ennek megfelelően

U2
P = UI = RI2 = (6.115)
R

Az elektromos munka SI mértékegysége fentieknek megfelelően

[J] = [ V·A·s]

az (elektromos) teljesítményé pedig

4J7
3s6 = [V·A] = [W] (6.115a)
25

ahol a [W] egység neve watt. Ezt az egységet a skót James Wattról (1736-1819), a
gőzgép és sok más találmány feltalálójáról nevezték el.

# Egyenáramú áramkörök. Az egyenáramú áramkörök áram- (feszültség-)

forrásokat (telepeket) és ellenállásokat (fogyasztókat) tartalmaznak. A szokásnak
megfelelően az áramkörök felrajzolásakor az áramköri elemeket összekötő vonalak
(vezetékek) ellenállását nullának vesszük; ezek ellenállását külön ellenállásként kell
reprezentálni.

A továbbiakban feltételezzük a sorosan és párhuzamosan kapcsolt áramköri

elemekkel való számolási eljárások, képletek ismeretét, — viszont vázolni kívánjuk
(mint a pont bevezetőjében jeleztük) azokat a törvényeket, amelyek az áramkörök
 556

(különösen a többhurkú áramkörök) számításakor elengedhetetlenek; ezek: az

általánosított differenciális Ohm-törvény és a Kirchhoff II. törvénye* .

# Az általánosított differenciális Ohm-törvény a (6.112) törvény inhomogén

vezetőkre és áramforrásokat (feszültségforrásokat, telepeket) — általában pedig nem
elektromos természetű töltésszétválasztó erőket (pl. kettősrétegeket) is tartalmazó



  
áramkörökre is alkalmazható alakja:

J = , (E + E*) ill. ' J = (E + E*) (6.116)

ahol az E*-ot az u.n. idegen térerősség; mi itt csak az áramforrás f

forrásfeszültségéből származó idegen térerősséggel foglalkozunk. Ha a (6.116)
egyenletet a zárt stacionárius áramkörre integráljuk (ez egy körintegrál), akkor
eredményül (részleteket ld. Budó II, id.mű) az

IR + f= 0 (6.117)

egyenletet kapjuk, ahol R, ill f az egész zárt áramkör ellenállása** , ill.

forrásfeszültsége. A levezetéskor figyelembe veszik, hogy a konzervatív erőterekre
érvényes

o
"
! E dr = 0 [ld. (6.28)]

egyenlet a stacionárius áramok elektromos terére is érvényes!

# Kirchhoff II. törvénye (az u.n. huroktörvény) a következőképpen hangzik:

Stacionárius árammal átjárt hálózat bármely zárt áramkörében

(“hurkában”) az egyes szakaszok IiRi (illetve IiRb,i) feszültségeseinek
összege egyenlő az áramkörhurokban ható f forrásfeszültségek
előjeles*** összegével. Ha az előjeleket az I ill. f jelölésekbe
beleértjük, akkor a huroktörvény általános alakja

* A Kirchhoff I törvénnyel (az áramkörökben is érvényesülő töltésmegmaradási törvénnyel

kapcsolatban) e pont előző részeiben már találkoztunk.

** Az áramkör ellenállásai között külön kell figyelembevenni, hogy a f forrás feszültség és a terhelés
alatt mérhető kapocsfeszültség közötti különbséget a telepek belső ellenállása (Rb) okozza és ez
(6.117)-ben egy IRb tagot jelent! Megjegyezzük, hogy kémiai áramforrásokra az így alkalmazott Ohm-
törvény csak közelítőleg érvényes.

*** Ennek során a (6.118) tagjait az alább következő példákból érthető (az önkényesen választható
körüljárási irányoktól függő) előjelekkel vesszük figyelembe. Ha a körüljárási irány az adott hurokban a
technikai áramiránnyal megegyezik, akkor az f az áramforrás negatív sarkától a pozitív felé mutat:
ilyen pl. egy galvánelemben a galvánelem belsejében érvényes áramirány (ld. 6.35. ábrát).
 557

* Ii Ri + * Ii Rb,i = * f (6.118)

ami a (6.117) kirészletezett alakja.



  
A huroktörvény az energiamegmaradás közvetlen következménye és a (6.116)
általánosított differenciális Ohm-törvényből — mint fentebb jeleztük — levezethető.
(Mivel (6.116) az áramkör minden helyén érvényes, a (6.116)-t — a (6.28)
figyelembevételével — az egész áramkörre integrálhatjuk.

1. Példa. A 6.36a ábrán feltüntetett egyszerű áramkörben egy a rajzon

megadott polaritású f forrásfeszültségű, Rb belső ellenállású telep van,
amelyre ellenállásmentes vezetőkkel egy R0 külső ellenállást kötöttük. A
valódi telepet szokás szerint egy ideális, belső ellenállás nélküli teleppel és a
vele sorba kapcsolt belső ellenállással helyettesítettük. Feladat az áramkörben
folyó áram meghatározása.

a 8f Rb

b
Ro

6.36a. ábra. Egyszerű áramkör.

Erre az egyszerű áramkörre Kirchhoff I. törvénye csupán az kivánja meg, hogy

I azonos legyen az áramkör minden pontjában. Kirchhoff II. törvényének
alkalmazásához vegyünk fel egy tetszőleges áramirányt ami meghatározza az
ún. körüljárási irányt. A körüljárási iránynak megfelelően képzeletben
vigyünk egy pozitív próbatöltést körbe a hurkon. Az ellenállásokon eső
feszültségeket negatív előjellel írjuk fel, mert a rajtuk az áramirányban
áthaladó pozitív töltések potenciális energiája csökken. Ha az áramforrásokon
a negatív saroktól haladunk a pozitív felé akkor az illető forrásfeszültség
előjele pozitív, mert a töltés potenciális energiája nő, egyébként negatív:

– R0I – RbI + f = 0,

azaz

f
I=R +R
0 b

Ha a számítás befejeztével az áramerősségre negatív értéket kapunk, ez azt

jelenti csupán, hogy az áram iránya a felvett iránnyal ellentétes.
 558

Ebben az egyszerű áramkörben könnyű a helyes áramirányt meghatározni.

Nyilvánvaló, hogy az áram a nyíllal megjelölt irányban folyik, az ábrán
feltüntettük az R0 és Rb ellenálláson eső feszültségek polaritását is. I nagyságát
Kirchoff II. törvénye adja meg:

2. Példa. A 6.36b ábrán látható áramkör a 6.36a ábra áramkörénél egy



  
fokkal bonyolultabb. Tegyük fel, hogy mindkét telep belső ellenállása
0,5 +-nyi , azaz a 2 +-os ellenállás 0,5 + belső és 1,5 + külső ellenállásból
áll. A feladat az egyes elemeken folyó áramok és áramirányok meghatározása.
5V b 2+

6+
a c

I2

d 4+
3V
6.36b. ábra. Több mint egy telepet tartalmazó, két hurokból álló áramkör

Ehhez feltételezzük, hogy az egyes hurkokban felvett áramok erőssége az

egész hurok mentén állandó. Eszerint azokban az ágakban, amelyek több
hurokhoz tartoznak, az egyes hurkokban folyó áram algebrai összege folyik.
Az áramirányokat az ábrában körbefutó nyilakkal jelöltük. Ezzel kapcsolatban
két dolgot kell megjegyeznünk: 1. Mind az a, mind a c csomópontban teljesül
Kirchhoff első törvénye, mivel I1 és I2 belép és ki is lép mindkét
csompópontból. A feltételezés tehát helyes volt. 2. A 6 +-os ellenálláson
minkét áram áthalad.

Mindkét áramkörben a feszültség 6 +-os ellenálláson esik. A felső hurkon

a % c % b % a irányban végighaladva a fentiek szerin Kirchhoff II. törvénye
alapján:

– 6I1 – 6I2 – 2I1 + 5 = 0

Az alsó hurkot a % c % d% a irányban körüljárva:

– 4I2 – 6I1 – 6I2 + 3 = 0

adódik. Ha bármelyik hurokban ellentétes körüljárási irányt választottunk

volna, az eredmény ugyanez lenne, csak a megfelelő egyenletben minden tag
előjele ellenkezőre változna.
 559

A kétismeretlenes egyenletrendszer megoldásai:

32
I1 = = 0,728 A;
44

6
I2 = – = – 0,136 A;



  
44

I1 pozitív előjele azt mutatja, hogy iránya a felvett iránnyal megegyezik. I2

negatív előjele mutatja, hogy iránya a felvett iránnyal ellentétes. Eszerint az 5
V-os telepen és 2 +-os ellenálláson átfolyó áram értéke 0,728 A, iránya az
ábrán bal felé mutat; a 6 +-os ellenálláson (0,728–0,136)=0,592 A az
áramerősség, és az áram az ábrán jobb felé halad; végül a 3 V-os telepen és a
4 +-os ellenálláson átfolyó áramerősség 0,136 A, az áram iránya jobb felé
mutat.

Az áramerősségek ismeretében válaszolni tudunk azokra a kérdésekre,

hogy mekkora feszültségek várhatók és mennyi hő fejlődik. Pl. mekkora hő
szabadul fel az 5 V-os telepben? Ez
2
I1 Rb = (0,728)2 · (0,5) = 0,265 W.

Mekkora a feszülség a 3 V telep sarkain? Itt az áram az f-el szemben

folyik. Eszerint

U = 3 + (0,136) (0,5) = 3,068 V.

Bár e 6.2.1. pontban csak egyenáramokkal és az előbbiekben az egyenáramú áram-

körökkel foglalkoztunk, ide iktatunk egy pontot (amelyre gondolatmenetünkhöz
szükségünk volt a 6.1.7. pontban és amelyet tulajdonképpen a 6.3. pontban kellene
tárgyalnunk), melyben az áramerősség időben változik:

A kondenzátor töltése, ill. kisütése ohmos ellenálláson át. Tekintsük a 6.37a

ábrán látható, kizárólag telepet, ellenállást* és kondenzátort tartalmazó u.n. RC
áramkört

Töltés. Legyen (ld. 6.37a. ábrát) a kondenzátor feszültsége t=0 pillanatban nulla.
Kapcsoljuk a t=0 időpontban K kapcsolót az (1)-es helyzetbe, tehát zárjuk az alsó
áramkört. Mérjük a C kapacitású kondenzátor U feszültségét az idő függgvényében,
azt tapasztaljuk, hogy a feszültség

q’(t)
U(t) = C

* A R ellenállásba beleértjük a telep belső ellenállását is.

 560

az időben nő, itt a q'(t) a kondenzátor pillanatnyi töltése. Azt tapasztaljuk, hogy q' és
U időben exponenciálisan (tehát nem ugrásszerűen!) nő, — a feszültség és a konden-
zátor töltésének értéke aszimptotikusan tart f -hez:

a feltöltődés befejezésekor a kondenzátor feszültsége épp az f

forrásfeszültség, a töltés pedig q=C f.



  
I
V

2
K R
1
I

Ef
(a)
q I0 Ef
Ef , C
R1

(~0,63Ef , C)

(~0,37I0)

9 t 9 t
(b) (c)

6.37. ábra. a) egy RC áramkör; b) a kondenzátor töltése és c) kisütése.

A növekedés időbeli függését úgy kaphatjuk meg, ha a 6.37a ábrán látható áram-
körre előjelhelyesen alkalmazzuk a Kirchhoff féle a huroktörvényt:

dq’ q’
f– dt R – C =0 (6.119a)

illetve

dq’ 1
dt R + C q’ = f , (6.119b)
 561

dq’
ahol az (időfüggő) áramerősség helyére dt - írtunk. Ha t=0 időpontban a kondenzátor
(mint feltételeztük) töltetlen volt, azaz q’(t=0)=0, akkor (6.119) differenciálegyenlet
megoldása*
– t/RC
q’ = C f(1 – e ) (6.120a)



  
illetve
q’ – t/RC
Ukond(t) = C = f(1 – e ) (6.120b)

és
dq’ C f – t/RC
I(t) = dt = R e (6.120c)

Ha t=0; a (6.120a) zárójelben levő kifejezése nulla, tehát q’(t=0)=0, U(t=0)=0; t . 0

esetén a q és U nő és aszimptótikusan eléri a q = C8f ill. U f értékét. A t=RC $
= 9RC
időpontban ezen határértéknek éppen 0,63-szorosát éri el (1–1/e:0,63). A 9RC az RC
áramkör u.n. időállandója. Pl. ha egy RC soros áramkörbe C=1&F és R=1+, akkor
9RC értéke 9RC =10–6 s.

# A feltöltéskor végzett elektromos munka kiszámításához induljunk ki a (6.119b)

egyenletből; szorozzuk meg az egyenletet I(t)dt-vel és jelöljük f-t Utelep-el (Ut-vel):

t t
t
" " 2 q’ dq’
; Ut I(t) dt = Wel = ; I(t) Rdt + "
! C dt dt
! !
0 0 0

q
" q’
= I2 Rt + ; C dq’
!
q=0

Láthatóan a (6.114c) elektromos munka egy része Joule–hővé, egy része viszont
potenciális energiává alakul. A potenciális energiává alakult elektromos munka

* A (6.119b) egyenletet átrendezve és integrálva

q t
1 1
"
! q’ – C fdq’ = – RC "
! dt
0 0
q
t
[ ln (q’ – C f ) ] 0 = – RC
q– C f t
ln =–
–C f RC
 562
q
q’ 1 q2
Wel = "
;C dq’ = 2C (ld.(6.95))
!
q=0

kifejezése megegyezik a 6.1.7. pontban kiszámított értékkel.



  
# Kisülés (kisütés). A feltöltött kondenzátor kisütéséhez kapcsoljuk át K
kapcsolót (2)-es állásba, — ekkor a 6.37a ábra felső áramkörére az

dq’ q
R dt + C = 0 (6.121a)

egyenlet érvényes, melynek t = 0-nál q = C f kezdeti feltételek melletti megoldása

– t/RC
q’ = C f e (6.122b)

azaz a kisütés során a kondenzátor feszültsége és a felső áramkörben folyó kisülési

áramerősség időben exponenciálisan csökken.

dq’ – t/RC
I(t) = dt = – C f e (6.122c)

# A kondenzátor kisütése (vagy feltöltése) felhasználható igen nagy ellenállások

mérésére oly módon, hogy elektrométerrel megmérjük a U(t) függvényt és ebből a 9RC
időállandót. Az I(t) függvényt mérve meghatározhatjuk a kondenzátor q töltését is.

6.2.2. Mágneses alapjelenségek és alapkísérletek,

az áram mágneses tere*

Thales (i.e. 600 körül) leírta,** hogy a mágnesvasérc (magnetit) a lágyvasat magá-
hoz vonzza. Ma így mondanánk: permanens mágnesek (ilyen pl. az acél, részleteseb-
ben ld. 6.2.5.3. pontot ill. a szilárdtestfizika “mágneses anyagok” c. fejezetét) a lágy-
vasat magukhoz vonzzák.

A magnetit ún. állandó (permanens) mágnes. Egy acéltű szintén állandó mágnessé
tehető (mágnesezhető), pl. ha magnetittel megdörzsöljük, vagy erős mágneses térbe

* A 6.2.2. pontban ismertetett kísérletek során a mágnesrúd, szolenoid, egyenes vezető stb. körüli
közeg vákuum vagy levegő.

** William Gilbert (I. Erzsébet angol királynő udvari orvosa) tudománytörténeti kutatásai szerint a
fémbányászok és vasöntők már i.e. 800-ban felfedezték a magnetit nevű ércet és ismerték
tulajdonságait. Tudjuk, hogy a kínaiak ennél régebben használtak már iránytűt.
 563

helyezzük. Az állandó mágnesekből kialakított rúdmágneseket mágnesrúdnak, vagy

mágnesnek nevezzük.

# A mágnesrudakkal hasonló kísérleteket végezhetünk, mint az elektromos

állapotú testekkel.



  
Ha egy mágnesrúd vagy elektromágnes pólusához lágyvas rúddal, illetve eredetileg
nem mágneses acéltűvel közelítünk, — a mágnesrúd (elektromágnes) mindkettőt az
u.n. mágneses megosztási jelentés következtében magához vonzza (ld. 6.38a ábrát) és
azok is mágneses tulajdonságúvá válnak, — éspedig (mint kis mágnestűvel
kimutatható) úgy, hogy ezeknek a mágnesrúd (elektromágnes) közelebbi pólusa felé
néző vége e pólussal ellentétes, távolabbi vége egynemű pólussá válik.

A jelenség fenomenológikusan analóg az elektromos megosztással, azzal a

különbséggel, hogy a mágnesrúd a megosztás után a mágneses testet nem taszítja el
(ami arra utal, hogy nincsenek átvihető, önálló mágneses töltések, ld. alább).
Figyeljünk fel arra, hogy a felmágnesező mágnes eltávolítása után a lágyvas
gyakorlatilag teljesen elveszti mágnességét, míg az acéltű túlnyomó részben megtartja:
az acéltű permanens mágnes. Az acéltű mágnesezettségét e tulajdonsága miatt pl. egy
rúdmágnessel tökéletesebbé tehetjük, ha a mágnesrúd pl. északi végét az acéltű egyik
felén, a tű közepétől az egyik végéig többször végighúzzuk, majd ezt az eljárást a
mágnesrúd déli végével a tű másik felén megismételjük. Permanens mágnesek
felmágnesezését a technikai gyakorlatban elektromágnessel végzik. A lágyvas és az
acéltű mágnesességét ferromágneses tulajdonságuk okozza (ld. 6.2.5.3. pont), — de
míg az előbbi ún. lágy-, utóbbi ún. keménymágneses anyag (ld. 6.2.5.3. pontot).
# A mágneses rúd körül tehát mágneses mező (erőtér) van, amely a mágneses
kölcsönhatásokat közvetiti. A mágnesrudat egy papírlappal letakarva, majd a
papírlapra lágyvasreszeléket szórva, a vasreszelék meghatározott vonalak mentén
sűrűsödik össze: a kis lágyvasszemcsék a mágneses megosztás következtében kis
mágneses dipólusokká alakulnak, és utóbbiak beállnak a mágnesrúd mágneses
erőterének irányába, — kirajzolják a mágnesrúd mágneses erőterének erővonalképét
(ld. 6.39e).
# Egy lágyvasból készült tárgyat közelítve a mágnesrúd különböző részeihez
megállapíthatjuk, hogy a mágnesrúd két vége fejti ki a vasra a legnagyobb erőt, míg a
mágnesrúd közepén a kölcsönhatás közel nulla. A mágnesrúd tehát egy mágneses
dipólus.
# A mágnesrúd (dipólus) két végét a mágnes pólusainak nevezzük. Az elektro-
mos töltéssel szemben azonban itt általában nem pozitív, illetve negatív pólusról,
hanem északi, illetve déli pólusról beszélünk*. Egy súlypontjában felfüggesztett
szabadon forgó mágnes jó közelítéssel észak-déli irányba áll be. A mágnes észak felé
mutató pólusát nevezzük megállapodásszerűen északi pólusnak. Tehát a Földnek
északon déli mágneses pólusa van.

* A pozitív < északi pólus (ill. negatív < déli pólus) analógia ugyanakkor hasznos: pl. egy mágneses
dipólus ugyanúgy viselkedik B térben, mint pe egy E térben!
 564



  
6.38. ábra. Mágneses alapkísérletek
a) egy mágnes és egy lágyvas darab között mindig vonzó; b) két azonos mágneses pólus
között taszító; c) két ellentétes pólus között vonzó erőhatás lép fel. Ha egy permanens
mágnest (pl. egy mágnesezett biciklitengelyt) (d) feldarabolunk, akkor minden új darabka
(e) is mágnesrúd lesz!

# Az ellentétes mágneses pólusok vonzzák, az azonosak pedig taszítják egymást

(6.38b,c. ábra), hasonlóan az azonos– ill. különnemű töltésekhez.

# A mágnesek azonban lényegesen különböznek a makroszkopikus, vagy

mikroszkopikus elektromos dipólusoktól. Egy makroszkópikus elektromos dipólust
alkotó ellentétes előjelű töltések szétválaszthatóak. Egy makroszkopikus elektromos
dipólus "széttörhető". Amennyiben egy mágnesrudat törünk ketté (ld. 6.38d,e. ábra),
akkor két kisebb mágnesrudat kapunk; bármelyiket tovább darabolva mindegyik
darab dipólus marad.

Akármekkora darabokra törjük is szét a mágnesrudat, a különnemű

pólusok nem választhatók szét, vagyis nincsenek szétválasztható
mágneses töltések.*

# Egy árammal átjárt egyenes vezetőnek is van mágneses tere (Oersted,

1820). Ez egyszerűen kimutatható: ha pl. egy egyenes vezető alá egy mágnestűt

* A mágneses és elektromos jelenségeknek ez az aszimmetriája mindig is foglalkoztatta a tudósokat.

Egyes elméleti fizikusok feltételezik, hogy léteznek önálló mágneses töltések, ún. mágneses
monopólusok. Az eddigi kísérletek a monopólusok kimutatására azonban nem vezettek eredményre.
 565

helyezünk, majd a vezetőbe áramot vezetünk, azt tapasztaljuk, hogy az áram

bekapcsolása után a mágnestű eltér az észak–déli iránytól (6.39a. ábra). A c.) ábra a
vasreszelékkel kirajzolt mágneses mezőt mutatja. A fordított jelenség is fellép:
rögzített mágnes terében az árammal átjárt vezető mozdul el (6.39b ábra). (Az
ábrákon a mágneses B tér irányát* , és későbbiekben megismerendő szabályokat is
feltüntettünk. Itt az a.) ábrával kapcsolatban dipólusok É, =, pólusát B tér irányába



  
beállító forgatónyomatékra (ld. 6.134); ill. a b.) ábrával kapcsolatban az F erőt
megszabó (6.129a) törvényre; ill. a.) ill. c.) ábrával kapcsolatban a B irányát
megszabó (6.139) Biot-Savart törvényére a jobbcsavar szabályra utalunk.

# Szolenoid-tekercs (légmagos) mágneses tere. Készítsünk egy szolenoidot (egy

egyenes tengelyű tekercset) és vezessünk bele áramot! (6.39d. ábra). A szolenoid fölé
helyezett papírlapra szórt vasreszelék a szolenoidon kívül nagyjából úgy helyezkedik
el, mint egy állandómágnes (mágneses dipólus) esetében (6.39e. ábra); egy
szolenoidnak is van mágneses tere, mely ugyanúgy viselkedik, mint egy mágnesrúdé,
ugyanúgy képes pl. egy mágnesrudat vonzani illetve taszítani. A szolenoid B
mágneses terét és irányát (melyet a jobbkéz-szabállyal határozhatunk meg, ld. 6.2.4.
pont végén.) Figyeljünk fel arra (ld. 6.39d,e. ábrák), hogy mind a szolenoid, mind
mágnesrúd B vonalai hasonlóak, önmagukba záródnak, tehát (mivel nincsenek
mágneses töltések) nem pólusokból indulnak és nem pólusokba futnak be. (A
mágneses erőtér forrásmentes.)

*A B teret a 6.2.4. pontban definiáljuk és könyvünkben a mágneses tér alapvető jellemzőjének

tekintjük és sokszor mágneses B térről beszélünk. Ennek indokait a 6.2.5.2. pontban fejtjük ki. A B
vektor szabványos neve (történeti okok miatt) indukció vektor; szabványosan tehát B indukciójú
mágneses térről kellene beszélnünk. A mágneses tér jellemzésére eredetileg bevezetett H mágneses
térerősséget mi csak a 6.2.5.2. pontban vezetjük be.
 566

I
I
D B



  
I
B
É
D F
(a) (b)

(c)
I

D É D É

B B
(d) (e)

6.39. ábra. a.) Az árammal átjárt vezető a mágnesre erőhatást (forgató-

nyomatékot) gyakorol. b.) Az állandómágnes is erőhatást gyakorol az
árammal átjárt vezetőre. A c) ábra egy egyenes vezető mágneses
erővonalait mutatja. Az árammal átjárt szolenoid (d) és a mágnes rúd (e)
erővonalai hasonlóak.
 567



  
6.40. ábra. Mágnesek és áramok megfeleltetése. a) a szolenoid mágneses
tulajdonságokat mutató menetekből, a mágnesrúd ún. mágneses
lamellákból állítható össze; b) egy köráram, illetve egy lamella
erővonalképe megfeleltethető egymásnak.

# A mágnesrudat tetszőlegesen kis vastagságú szeletekre (ún. mágneses-lamel-

lákra) vághatjuk szét. Minden mágneses-lamella B tere egy megfelelő árammal
átjárt egymenetes tekercs (köráram, ld. 6.2.4. végét) B mágneses terének felel meg
(ld. 6.40. ábra). E jelenség első magyarázata Ampère-től származik (Ampère–
modell): a) Egy egymenetes (pl. köralakú) tekercsben az áram adott irányban egy
körben folyik (köráram), — a kialakuló mágneses B tér tehát egy köráram B
mágneses tere (ld. 6.2.4. pont végén); b) Ampère szerint a mágnesrúdban is vannak
köráramok. (Ezek természetéről Ampère semmit nem tudhatott.)

A 6.41. ábrán bemutatjuk egy mágnes szelet köráram-modelljének egy lehetséges

sémáját. A mágnes belsejében ezek a köráramok egymással szemben haladnak, tehát
mágneses terük átlagosan semlegesíti egymást. Kizárólag azok az áramelemek nem
esnek ki, amelyek az anyag felületén vannak, ezek egyirányúak, ezért egy, a mágneses
lamella palástján körbefutó köráramnak felelnek meg. Vagyis a mágneses lamella
mágneses tere valóban egy köráram mágneses terének felel meg. A 6.2.5.2. pontban
látni fogjuk, hogy egy tekercsben elhelyezett mágneses tulajdonságú anyag u.n.
járulékos BM terének iránya azonos irányú az áram által a légmagos tekercsben keltett
mágneses tér irányával.
 568



  
6.41. ábra. A mágnesség Ampère–féle köráram modellje.
Az Ia "atomi köráramok" mágneses tere a mágnes belsejében kioltja egymást.
Az atomi köráramok a palást mentén egyirányúak és egy I köráramnak
felelnek meg: a mágnes-lamella mágneses tere az így kialakuló köráram
mágneses terének felel meg.

Bár az Ampère–modell jól magyarázza az állandómágnesességet, más szempont-

ból egyáltalán nem kielégítő. Először is nem ad magyarázatot arra, hogy nem minden
anyag állandó mágnes, másrészt az állandómágnesek Ampère–modell alapján
kiszámolt mágnesezettsége a valóban mérhető mágnesezettséggel nem egyezik meg.
(A mágnesezettségről ld. a 6.2.5.2. pontot).

Ugyancsak más okokra vezethető vissza az elektron, a proton, és a neutron saját

(u.n. intrinsic) mágneses momentuma. Ezek és az atommagok mágneses tulajdonságai
a kvantummechanika révén nyertek értelmezést, — de ezek a jelenségek ma még sok
tekintetben kutatás tárgyai.

# Az árammal átjárt egyenes vezető mágneses terének B vonalai (ld. 6.39c.

ábrát) a vezetőt körülvevő zárt görbék (ez egy egyenes vezető esetében jól
megfigyelhető) és nem indulnak és nem végződnek pólusokon. (Úgy is mondhatnánk,
hogy az árammal átfolyt vezető mágneses tere örvényes erőtér (ld. a 6.2.4. pontot)

# A fenti kísérletekből az alábbi összefoglaló következtetéseket vonhatjuk

le:

# A mágnesek északi és déli pólusai nem választhatók szét.

# Nincs mágneses töltés.
# Mágneses erőhatás csak permanens mágnesek, rendezetten mozgó elektromos
töltések vagy árammal átjárt vezető környezetében lép fel.
 569

6.2.3. A Lorentz–féle erőtörvény. A mágneses tér

erőhatása árammal átjárt vezetőkre.



  
A fentiekben kvalitatív módon foglalkoztunk a mágneses alapjelenségekkel.
Próbáljuk most meg tapasztalatainkat kvantitatív formába önteni! Helyezzünk egy
állandómágnes mellé egy elektromos töltést. Megállapíthatjuk, hogy semmilyen hatást
nem gyakorolnak egymásra. Kezdjük el azonban a töltést mozgatni, máris hatást
gyakorol a mágnesre, illetve az is őrá. A mágnes és egy árammal átjárt vezető között
fellépő, fentiekben (ld. 6.39b. ábrát) megismert kölcsönhatás is a mozgó töltések és a
mágnes közötti kölcsönhatás.

6.2.3.1. A Lorentz féle erőtörvény.

Mérésekkel megállapíthatjuk, hogy a mágneses tér és a mozgó töltés közötti köl-

csönhatás annál nagyobb, minél nagyobb a töltés sebessége, illetve töltése. Ponto-
sabban az erő nagysága arányos lesz a q töltés nagyságával és sebességével:

F > qv (6.123a)

Minthogy az erő és a sebesség vektormennyiségek, a (6.123a) egyenletet vektoriális

alakban kell felírnunk. A tapasztalat szerint homogén mágneses térben a töltések
körpályán mozognak, tehát az erő és a sebesség egymásra merőlegesek, így az erő
vektoriális szorzatként írható fel (q előjeles mennyiség, pl. elektronokra q = –e!):

FL = qv ? B (6.123b)

Az ebben a képletben szereplő B(r) vektormennyiség a mágneses térre jellemző,

helytől függő érték. Neve: mágneses indukcióvektor, röviden indukció
(részletesebben ld. a 6.2.4. és a 6.3. pontot). SI egysége a tesla; az egység jele T.

N s VAs 1 s Vs
1 T = 1 As m = 1 m As m = 1 m2 (6.123c)*

Amennyiben az illető térrészben elektromos tér is van, akkor a mozgó töltésre ható
teljes erő:

* Tipikus B értékek:
szupravezető mágnes közelében: 5 T
nagy elektromágnes közelében: 1 T
egy mágnesrúd pólusai közelében: 10–2 T
a Föld mágneses tere a felszin közelében: 10–4 T
 570

FL = qE + qv ? B (6.124)

Ezt az erőtörvényt H.A. Lorentz állította fel, a róla elnevezett klasszikus

elektronelmélet keretében (1892), ezért a benne szereplő erőt Lorentz–erőnek, a
törvényt Lorentz erőtörvénynek nevezzük.



  
A (6.123b) egyenletben az FL erő irányát természetesen a vektorszorzat szabályai
szabják meg: az erő merőleges mind a v mind a B síkjára és iránya a jobbcsavar
emelkedése irányába mutat. Ha q 1 0 (pl. (–e)), akkor FL = – ev ? B = B ?ev. (ld. 6.42.
ábrát).

(Emlékeztetni szeretnénk arra, hogy az elektromos tér által a töltésre kifejtett erő
párhuzamos az elektromos térrel, F = qE.)

6.42. ábra. A Lorentz–törvény. a) A töltésre ható erő homogén mágneses

térben; b) homogén térben a B vonalakra merőlegesen v sebességgel
mozgó töltött részecske körmozgást végez.

# Könnyen belátható, hogy egy, a B vonalakra merőlegesen v sebességgel belépő

töltött részecske a mágneses térben körmozgást végez.

Lépjen be egy q töltésű részecske egy adott v sebességgel egy, a sebességére

merőleges (tranzverzális) irányú, homogén B mágneses térbe. A (6.123b) egyenletből
látható, hogy az FL Lorentz–erő minden pillanatban merőleges a töltött részecske
sebességére, ezért a részecske a homogén mágneses térben (mivel FL @ v-re)
változatlan v sebességgel körpályán fog mozogni. A körpálya sugara az

FL = Fcp
 571

egyenletből határozható meg, amelyben Fcp a mágneses tér miatt fellépő centripetális
erő. Innen (skaláris írásmódra áttérve):

v²
qvB = m r



  
ahonnan a részecske pályájának sugara

mv
r = qB (6.125a)

Átrendezve a

q v
m = Br (6.125b)

egyenlethez jutunk. Pl. elektronra alkalmazva (melyre AqA= e ) így az e/m arány a
(6.125b) egyenletből, — a B, r és az elektronokat v sebességre gyorsító U feszültség
ismeretében a

2eU
v= me

egyenlettel (nem túl nagy U értékek esetén) meghatározható.

A mágneses térbeli pálya sugara tehát a benne mozgó töltött részecske fajlagos
q
töltésével, a m hányadossal (pontosabban annak reciprokától) függ. Ez lehetővé teszi
számunkra, hogy tömegspektrometriás méréseket végezzünk: pl. B-t ismerjük és
gondoskodunk róla, hogy a térbe belépő mindenfajta részecske sebessége közel
azonos legyen, akkor a részecske pályasugarából azok fajlagos töltését, a töltés
ismeretében pedig a részecskék tömegét meghatározhatjuk.* Ezen elv alapján
határozta meg J.J.Thomson 1897-ben az elektronra e/m értékét ()1,7588·1011 C/kg). .
Ez a mágneses tömegspektrométerek elve. Az ilyen kísérletek nem nyújtanak
felvilágosítást külön-külön a töltésről és a tömegről, a töltés független
meghatározására viszont számos módszer ismeretes

# A ciklotron nevű részecskegyorsító a homogén mágneses tér segítségét hasz-

nálja fel a benne mozgó részecskék több részletben történő felgyorsítására. A mág-
neses térben körpályán mozgó töltött részecskék a 6.43. ábra szerint két 'D' alakú
elektróda között mozognak, amelyek között egy rés van. Amikor a részecskék az
ábrán 'P'-vel jelölt réshez érnek, az elektromos tér előjele olyan, hogy a részecskéket
W = qU munka árán gyorsítja. Amire a részecskék a 'Q' réshez érkeznek, az
elektromos tér irányát megfordítják, így a részecskék a 'Q' résben mozogva is
gyorsulnak. Ily módon minden körbejárás után 2 qU-val nő az energiájuk.

* Lásd pl. Dr. Hárs György: Fizikai Elektronika c. egyetemi jegyzetét (Műegyetemi Kiadó, 1992).
 572



  
6.43. ábra. A ciklotron működési elve. (A B erővonalak a papír síkjára
merőlegesen kifelé mutatnak.) Az ábrán az elektronnyaláb pályáját is
berajzoltuk vékony nyilazott vonalakkal.

A részecskék keringési ideje

2rB m
T = v = 2B qB

független a részecskék sebességétől (energiájától), illetve a körpálya sugarától, ezért

az összes gyorsított részecske ugyanabban a fázisban éri el a részeket.* A szokásos
ciklotronokban alkalmazott mágneses terek (amelyeket szupravezető mágnesekkel
állítanak elő) indukciója kb. 1,8 T.

6.2.3.2. Mágneses tér erőhatása árammal átjárt vezetőre.

A Lorentz–erő segítségével kiszámolható a mágneses tér által az árammal átjárt

vezetőre kifejtett erőhatás is .Ebben az esetben az FL Lorentz erő a vezetőben
mozgó elektronokra hat; de mivel ezek nem léphetnek ki a vezetőből az FL erő
közvetve az egész vezetőre hat. Tekintsünk az egyszerűség kedvéért egy árammal
átfolyt egyenes vezetőt, pontosabban annak d hosszúságú elemi darabját (ld. 6.44.
ábrát), mely egy homogén B térben helyezkedik el (az ábrán a B tér a papír síkjából

* A 2.3.1.3. és a 2.7.5. pontokban megtanultuk, hogy a relativisztikus sebességgel mozgó részecskék

impulzusa és sebessége között nem a klasszikus fizika szerinti kapcsolat van, ezért relativisztikus
sebességek esetén a részecskék keringési ideje függeni fog energiájuktól. Emiatt a ciklotronok pro-
tonokra csak kb. 20 MeV energiáig használhatóak, e felett ún. szinkrociklotronokat használnak,
amelyekben a gyorsító tér átkapcsolásának frekvenciáját az energianövekedésnek (a relativisztikus
impulzus változásának) megfelelően folyamatosan csökkentik.
 573

felénk mutat, innen a ! jelölés: a nyíl hegyét látjuk, háttérben a toll képének
metszetét).

A vezetőben az elektronok(!) vdrift $

= vd,el -sebességgel mozognak; egy
kiválasztott elektronra tehát



  
FL = – evd,el ? B 6.126a)

erő hat. Számítsuk most ki, mekkora erő hat a vezető egy d hosszú elemi
darabjára. E vezető elemhez rendeljünk egy irányított dl hosszat, melynek iránya
egyezzen meg a technikai áramiránnyal.

dl dl I

B Báramtól

I,J FL
FL Bkülső

B
(a) (b) (c)

6.44. ábra. Homogén B mágneses térben az árammal átjárt vezetőre erő hat.

Mivel a vezető AdlA= d hosszúságú elemi darabjában n·A·d elektron van, ahol n
az elektronok részecskesűrűsége, így a d hosszú A keresztmetszetű vezetőelemre

FL = –e (n·A·d ) · vd,el ? B (6.126b)

erő hat, mivel a d hosszúságú elemi darabban $q = –enAdl szabad elektrontól

származó töltés van. Az áram intenzitása, ill. áramsűrűsége

I = e n A vd,el ill. J = – n e vd,el (6.127a,b)

a vezető A$l A hosszúságú darabjára ható (Lorentz) erőt (ld. (6.126) $q-val
felírva:
$q
$F = $qvd,el ? B = – $l ? B = I$l ? B (6.128)
$t
 574

ahol a $q elektronokra negatív érték és így Idl egy, az áramirányba mutató vektor. A
dl
(6.128) második egyenlőségjele után figyelembevettük, hogy vd,el = – .
dt



  
Egy hosszúságú vezetődarabra általános esetben:

F="
! Idl ? B (6.129a)
0
(g)

erő hat, ahol az integrálást az áramvezetőnek megfelelő térgörbére kell elvégezni. A dl

iránya (mint jeleztük) az áramiránnyal egyezik meg. E törvényből* a gerjesztési
törvény ismeretében a 6.2.4. pontban levezetjük két árammal átfolyt vezető
kölcsönhatására vonatkozó (6.134) egyenletet.

Egyenes vezetőre és homogén B térre

F=Il?B (6.129b)

A (6.129) az u.n. Ampère-féle erőtörvény.

6.2.3.3. Áramkeretre (áramvezető hurokra, köráramra) ható forgatónyomaték

B mágneses térben. Az elektromágneses momentum definiciója.

Tekintsük a 6.45. ábrán látható egyenes vezető elemekből összeállított

“áramkeretet” és írjuk fel az egyes elemekre ható Lorentz-erőt a keret síkjában ható B
tér esetére. Legyen a keret körüli közeg vákuum vagy száraz levegő.

* Hans’Christian Oersted, a koppenhágai egyetem tanára 1820-ban fedezte fel, hogy az árammal átjárt
vezető körül mágneses tér alakul ki. André Marie Ampère ugyancsak 1820-ban kisérletileg
megállapította, hogy árammal átjárt vezetők között kölcsönhatás lép fel; kisérleti alapon tisztázta és
matematikailag egzaktul megfogalmazta a jelenséget leíró (6.129) erőtörvényt. Az eredeti erőtörvény
más alakú, levezetése nem a Lorentz erőtörvényből indul ki, — de az eredeti kifejezés egyenértékű a
mai (pontosabban a századfordulói) ismeretek alapján felírt (6.129) egyenlettel. (Lásd: Simonyi, a
Fizika Kultúrtörténete, id.mű “Ampère erőtörvény” fejezetét).
 575
B
e l1 pm
I
F
-
l1,l3 l2
el 2



  
B
B
MF
F
I
el3

(a) (b)

pm

(c)

6.45. ábra. Egy áramkeret forgatónyomatékának kiszámításához. A (b)

ábrán a keret pm elektromágneses momentuma -(pm,B) szög esetén; c.)
egy köráram elektromágneses momentuma.

Az l1 = e1 · l1 vezetőelemre ható Lorentz-erő az Ampère-féle erőtörvény (6.129b)

1
alapján (ld. 6.45. ábrát):

FL = I ll ? B

Az l3 = e1 · l3 -ra ható erő pedig

3

– FL = I l3 ? B

Ez egy erőpár (ld. 2.3.7.4.) pontot), amelynek 0 pontra vonatkozó

forgatónyomatéka (2.153) szerint
 576

MF = l2 ? FL (6.130a)
L

Következőleg*:



  
A MF A = 2 FL sin- = I · A · B · sin- (6.130b)
L

ahol - az l2 és a B közötti szög.

# A (6.130) egyenlet révén könnyen eljuthatunk a pm elektromágneses

momentum (mágneses dipólus-momentum) definiciójához. Mivel mágneses töltések
nincsenek (csak dipólusok), nem lehetséges a pm -nek pe (6.43) analógiájára való
definiciója.

Emiatt (ld. 6.2.5.1. pontot, ill. 6.3. Táblázatot) úgy járunk el, hogy úgy definiáljuk
a pm elektromágneses momentumot, hogy a mágneses térnek egy mágneses
dipólusra gyakorolt forgatónyomatékára az M = pe ? E (6.52) elekromos dipólusra
felírt egyenlettel fizikailag analóg kifejezést írunk fel:

MF = pm ? B (6.131a)
L

amelynek abszolút értéke

AMF A = pm B sin- (6.131b)

L

ahol az - szög (azonos a (6.130b)-vel a pm és a B közötti szög.

Bár a (6.131) definíciót egy derékszogű paralellogramma alakú áramkeret esetére

levezetett kifejezésből merítettük, igazolható, hogy a (6.131) definíció homogén B
térben minden zárt síkgörbe vezetőn folyó áram esetére (tehát egy köráramra is)
igaz; ekkor ‘A’ az áramvezető hurok által bezárt nyílt felület!

A (6.131) definíciót és a (6.130) képletet összevetve, — bármely zárt

áramhurokhoz (tehát köráramhoz) tartozó elektromágneses momentumnak
nagyságát a

pm = IA 6.132)

képlettel definiálhatjuk.

# Megállapodás szerint a pm vektor iránya (a D%É irány) az áramiránnyal

jobbcsavart alkot (ld.6.45c. ábrát). (Pontosabban foglamazva: az ‘A’ (ld.(6.132)) sík

* Mivel l1 és B merőlegesek (tehát C=90o), FL=I 1B sinC=I 1B és 1 · 2 = A az áramkeret felülete.

 577

felületet bezáró áramvezető hurkon kijelölünk egy, az áramiránnyal egyező ds

körüljárási irányt. A pm iránya – megállapodás szerint – azon normális
egységvektorának irányával egyezik meg, amely ds-el jobbcsavart alkot.)

Az elektromágneses momentum, másnéven mágneses dipólus-momentum

mértékegysége (6.131)-ből



  
Nm J m2 2
[pm] = = = VAs Vs = Am (6.132a)
T T

Egy N menetes áramhurok (lapos tekercs) mágneses momentuma a (6.132)-

szerintinek N-szerese:

pm = NI · A (6.132b)

# A (6.131a) és a (6.132) egyenleteket felhasználva megmérhetjük a B mágneses

indukció nagyságát és irányát. A képletben szereplő mennyiségek közül I és az A
(vagy pm) ismertek, MF mérhető és így B kiszámítható! B mérésére igen sokszor az
L
elektromos indukciót használjuk (ld.6.3.1.pontot, ballisztikus galvanométer).

A mágneses mező (melyet mi a mágneses B térrel jellemzünk) B tere nagyságának és irányának

mérésére a térbe próbatestet helyezünk. E célra 1820 körül egy kis iránytűt (acélmágnest) használtak,
melyet egy torziómentes fonálra függesztettek. (Ha B irányba beállt iránytűt egyensúlyi helyzetéből
kissé kitérítjük, akkor az forgási rezgéseket végez, egy célszerűen választott méréssorozattal (ld. Budó
II., id.mű 79.old.) B értéke meghatározható.) Célszerűbb* a kis mágnestűt egy kisméretű körárammal,
vagy lapos tekerccsel helyettesíteni, ezt az eszközt magnetométernek nevezzük. A B nagyságát
fentiekből adódóan az alábbi képlet adja:

MF (max)
B=
I·A

# A 6.2.3.3. pontban rögzített jelenségek képezik a fizikai alapját az (egyenáramú) motoroknak és a

legtöbb régi tipusú** galvanométerben, voltmérőben, illetve ampermérőben: mindegyikban — számos
igen bonyolult technikai megoldást alkalmazva — a B tér által az árammal átjárt vezető keretre ható
forgatónyomatékot használják ki.

# A pm vektor fenti értelmezéséből következik, hogy homogén B térben a pm a B

vektor irányába áll be, — ha azt más erőhatások nem gátolják; ilyenkor ugyanis a
dipólus B térbeli potenciális energiája

Epot = – pm · B (ld. (6.146))

* Az iránytű a tapasztalatok szerint a B térben átmágneseződik, sőt a Föld mágneses tere is hat rá. A
helyette használt kisméretű áramhurok (lapos tekercs) pm értéke (ld. (6.132)) azonban független a B
mezőtől!

** Ezeket ma már csak demonstrációs kísérletekben használják. A mai technikában csak elektronikus,
félvezetőkből felépített műszereket használnak.
 578

minimális.
# A (6.146) képletre és a mágneses dipólusok természetére a 6.2.5. pontban
visszatérünk.



  
6.2.4. Áramok mágneses tere*. A gerjesztési (vagy
Ampère-)** törvény (Maxwell I. törvényének
speciális esete). A gerjesztési törvény általános
alakja: a Biot-Savart törvény.

Ahogy azt az alapkísérletek (6.2.2. pont) ismertetésénél már láttuk, az elektromos

áram hatást gyakorol egy mágnestűre, vagyis az elektromos áram mágneses teret kelt
(Oersted 1820). Ez a tapasztalat volt az első kísérleti kapcsolat az elektromosság és a
mágnesség között; ezzel megkezdődhetett az elektromágnesség korszaka, az
elektromágneses elméletek kidolgozása.

Oersted kvalitatív megfigyelését Biot és Savart kisérleteikkel és Laplace

matematikai segítségével kvantitatív matematikai formába öntötték (1820-21): a
(6.139)-es alakú később ismertetendő Biot-Savart törvényből tetszés szerinti alakú
vezető B mágneses terét kiszámíthatjuk homogén és izotróp közegben. (Biot és
Savart a mágneses térerősség meghatározására egy másnestűt használtak és a tér
erősségére a mágnestű lengésidejéből következtettek.) A Biot-Savart törvény
kisérletileg közvetlenül nem ellenőrizhető (ld. a (6.139)-hez fűzött megjegyzéseket),
de a kivitelezhető és mérhető elrendezésekre belőle levezetett összefüggések igazolják
a törvényt. A Biot-Savart törvényből (6.139) tárgyalásunkban nem részletezhetően —
levezethető a gerjesztési törvény (6.137) melyet az angolszász és a francia területen
Ampère francia fizikusról neveztek el. A gerjesztési törvény magas szimmetriájú
esetekben kényelmesebben használható a számolásra. Ennek Maxwell által
általánosított változatát (ld.6.4. pont) nevezzük Maxwell I. törvényének. Mind a Biot-
Savart, mind a gerejesztési törvényből levezethető pl. a “végtelen” egyenes vezető
(6.133) mágneses B tere (ld. e pont 2. példáját).

* Permanens mágnesek mágneses terével kapcsolatban a szakirodalomra utalunk. A 6.2.4. pontban a

közeg vákuum (levegő). A mágneses közeg, pl. a vasmag hatásával a 6.2.5. és 6.2.7.2. pontban
foglalkozunk.

** Az angolszász területen és a francia kultúrkörben ez az általános elnevezés. A hazai szokásos

elnevezés a német elnevezeés (Durchflutungs-Gesetz) utánérzése.
 579

Fel kell hívnunk a figyelmet e 6.2.4. pontban megjelenő &o állandó (&o a vákuum
permeabilitása) problémájára.Történetileg a probléma természetesen először a Biot-
Savart törvénynél (mai, B-vel felírt alakját a (6.139) egyenlet írja le) jelentkezett: a
(6.139) egyenletben szereplő &o arányossági tényező temrészetesen mértékrendszer
függő; az eredeti képletben már értéke és mértékegysége volt; e konstans adott



  
mértékegységrendszerben valamilyen formában átvivődik a Biot-Savart törvényből
levezetett valamennyi fent említett és nem említett képletre. A SI-rendszerben a
konstans értékét végül is (1948-ban), az I áramerősség SI-alapegység definiciójakor
rögzítették oly módon, hogy a I ) Iint reláció teljesüljön (ld. 6.2.1. pontot):

Az áramerősség SI-alapegység definiciójakor a (6.134)

Vs
definicióban az arányossági tényezőt &o = 4B· 10–7 Am
választással rögzítették.

Természetesen e választás visszahatott a Biot-Savart törvény arányossági tényezőjére

és minden belőle következő kifejezés arányossági tényezőjére is. Tárgyalásunkban a
SI-ben ma elfogadott kifejezések szerepelnek, — a B térre felírva.

A továbbiakban mi az egyenes vezető B mágneses terének (6.133) kifejezéséből

indulunk ki, mely elvileg (pl. az I. áramerősséget és B-t (pl. Biot-Savart módszerével)
megmérve) kisérletileg is ellenőrizhető.

# Végtelen hosszú egyenes vezető mágneses tere. Tekintsünk egy vákuumba

helyezett végtelen hosszú egyenes vezetőt, amelyben I áram folyik! A B tér
forrásmentességéből a (forrásmentes erőterek erővonalai önmagukban záródnak) és az
elrendezés szimmetriájából (mivel a feladat hengerszimmetrikus, a létrejövő erőtérnek
is hengerszimmetrikusnak kell lennie) megállapíthatjuk, hogy az indukcióvonalak a
vezetőre merőleges síkban fekvő, a vezetőre koncentrikus körök, és B értéke pedig
csak a vezetőtől való távolságtól függ (ld. 6.46a. ábrát).

A végtelen hosszú egyenes vezető mágneses tere mérések szerint arányos a benne
folyó árammal, továbbá fordítva arányos a vezetőtől mért 'r' távolsággal:

I
B=kr (6.133a)

és a koncentrikus kör alakú B vonalak irányítottsága az áramiránnyal jobbcsavart

alkot (ld. 6.46a ábrát és a (6.139) Biot-Savart törvényt). Az itt szereplő arányossági
tényező az SI-ben vákuumra:

&D
k= (6.133b)
2B
azaz
 580

&0EI
B= (6.133c)*
2Br

4Vs 1 Vs 7 –7 henry



  
ahol &0 3m2 · · m =
2 A Am65 a vákuum permeabilitása, SI egysége 4B·10 m
4H Vs 7
3m = Am6 A &0 ezen értékét az áramerősség Si-egységével kapcsolatban rögzítették.
2 5
(Erről többet l. (6.134) egyenletek után)

# A (6.129) erőtörvény homogén B térre és egyenes vezetőre érvényes

F=Il?B (ld. (6.129))

alakját és a (6.133) egyenletet használhatjuk fel a két árammal átjárt párhuzamos

egyenes vezető közötti erőhatás kiszámítására (ld. 6.46b. ábrát). Az I1 árammal átjárt
vezető által keltett B1 nagysága
&0 I1
B1 = · (ld. (6.133c))
2B r

Ez a tér merőleges az I2 árammal átjárt másik vezetőre és annak mentén állandó. Ezért
a 2-es vezető hosszára ható erő nagyságát az

F = I2 · · B1

képlet adja meg. B1 nagyságát behelyettesítve a két egyenárammal átfolyt

párhuzamos egyenes vezető között vákuum közegben fellépő erő nagysága:

&0 2I1 I2 &D

F = I2 I1 = r (6.134a)
2Br 4B

Az erő a vezetőkre merőleges és a két vezető által meghatározott síkban hat.

A vezetők egységnyi hosszú szakaszára ható erő nagysága:

F 2I1 I2 &0E
= (6.134b)
r 4B

* Az egyenes vezető tere egyszerűen le is vezethető a (6.137) gerjesztési törvényből vagy (axiomatikus
tárgyalásnál) a (6.139) Biot-Savart törvényből (ld. e pont 2. példáját).
 581



  
6.46. ábra. a) Egyenes vezetőben folyó áram mágneses tere; b) két
árammal átfolyt vezető kölcsönhatása
(A ! a papír síkjából felénk irányuló, a F ezzel ellentétes B irányt jelöl.)

1. Példa. Legyen I1 = 10 A, I2 = 20 A, = 1 m és r = 5·10–2 m. A fellépő

erő nagysága (6.131)-ből 8·10–4 N.

A (6.134)-el leírt erő irányát a (6.129a) képlet alkalmazásával a 6.46b. ábra

alapján határozhatjuk meg. A kísérletekkel egyezően megállapíthatjuk, hogy a
párhuzamos és egyirányú áramok vonzzák (ld. 6.46b. ábra), az ellentétes irányúak
pedig taszítják egymást; a B vonalak irányítottsága az áramiránnyal jobbcsavart alkot,
ld. a 6.46a. ábrát.

Egy egyszerű szabály: A 6.2.4. pont ismeretében a B mágneses térben a vezetőre

ható erő iránya egyszerűen meghatározható (ld. 6.46b ábrát!): az FL erő a vezető
azonos oldala felé hat, ahol az áram által létrehozott B tér ellentétes a B külső térrel.

# Mint jeleztük (6.2.1. pont), a (6.131) egyenlet képezi alapját az áramerősség

(mint SI alapegység) SI-beli definíciójának (ld. 1.1.1. és 6.2.1. pontokat) = 1m, r
= 1m, I = 1A paraméterekkel. A definíció lényeges eleme, hogy az áramerősséget
definiálva &0Eértékét pontosan
Vs
&0 = 4B·10–7 (6.134c)
Am

henry 4H7
választották. Szokásos megadni -ben, 3m6 -ben is. A [H] az induktivitás SI
m 2 5
egysége (ld. 6.3.2. pontot).

A &D állandó kizárólag az egységrendszer választás miatt jelenik meg a

képletekben. A &0E értéke az SI-ben pontos érték. Értékét úgy választották meg,
 582

hogy az áramerősség SI egysége a gyakorlati élet számára ne térjen el az

áramerősség régebbi szabványos értékétől (ld. a 6.2.1. pontot). Érdemes
észrevenni, hogy mivel elektromágneses hullámokra (ld. 7.3.3. pont)

1
= c = 2,99792458·108 m/s
&0E80E



  
vagyis éppen a vákuumbeli fénysebesség pontos értéke, — &0 megválasztásával 80
értéket is definiáltuk (ld. 6.1.2. és 7.3.3. pontokat).

Az áramerősség, mint SI alapegység definiciójára azért alkalmas a (6.134) egyenlet,

mert abban csak hossz, távolság és erő-mérés szükséges az áramerősség
meghatározására (a képletben nem szerepel a B!).

A definició megköveteli a két vezető közötti erő mérését, melyet a néhány eredeti
amper-mérőműszer hitelesítő helyen az u.n. árammérleggel (amper-mérleg, angolul:
current balance) végeznek. Itt két preciziós, rögzített szolenoid erőhatását mérik egy
közéjük tett mozgó tekercsre (egy lényegében egyszerű mérleggel, súlyokkal
kiegyensúlyozva méri az erőhatást).

A mágneses tér elsődleges jellemzésére a B indukcióvektort vezetjük be.* Ez

következik az elektromágneses momentum SI –beli

MF = pm ? B (ld.(6.131))

definiciójából, mely egyúttal a B tér elsődleges mérési utasítása is. (ld. 6.2.3.3.
pontot)

Mint ahogy a 6.2.2. pontban, megismertük, B teret nemcsak áramok keltenek,

hanem szerkezeti mágneses dipólusok is, a (6.131) mérési utasítás ezekre is
használható, tehát általános érvényű.

Az áram által keltett B mágneses tér számítási utasítását a (6.139) Biot-Savart

törvény adja meg. A mágneses dipólusok mágneses terét a (6.147) képlet alapján
számíthatjuk.

A B indukcióvektor (melyet az angolszász irodalom inkább mágneses

fluxussűrűségnek nevez) SI egysége a tesla, az egység jele T. A mértékegységet a

* Tudománytörténetileg e célra először a H mágneses térerősségvektort vezették be (innen a H

szabványos neve). Az indukció vektor elnevezés a Faraday-féle indukciós törvényből ered. A (6.131)
definició SI szerinti szabványosítása (a régi MF = pm xH helyett) azonban konzekvenciókkal járt.

A B mint alapvető térjellemző bevezetése az E < B fizikai analógia miatt is indokolt (ld. 6.2.5.2.
pont). Mivel a szabványos elnevezések nem változtak, a modern (főleg angolszász) irodalom mágneses
B térről, B-térről beszél; ezt mi is átvettük. Hangsúlyozzuk, hogy e szóhasználat nem szabványos, —
de didaktikailag indokolt.

A H mágneses térerősséget a 6.2.5.2. pontban mi is bevezetjük.

 583

(6.131), a (6.139) vagy — mivel tárgyalásunk során itt használtuk először — a (6.123)
Lorentz törvényből, ill. a (6.133) képletből egyaránt származtathatjuk, tehát e
sorrendben,
4 Nm J VAs7 4Vs7
[ B ] = 3Am2 = 2=
Am265 = 32m265 = [ T ] (6.135a)
2 Am



  
4 Vs 1 7 4Vs7
[ T ] = 3Am · A · m6 = 3m26 (6.135b)
2 5 2 5
4N s VAs 1 s 7 4Vs7
3As m = m = As m6 = 3m26 = [ T ] (6.135c)
2 5 2 5
4 Vs 1 7 4Vs7
[ T ] = 3Am · A · 6 = 3 26 (6.135d)
2 m5 2m 5

Vs
Tehát 1T=1 m2 .Az irodalomban gyakran használnak egy régi (nem SI) egységet

1 tesla = 104 gauss

# A mágneses tér jellemzéséhez (az elektromos tér (6.17) egyenletének

megfelelőjeként) bevezetjük a mágneses tér zárt felületre vett fluxusát

o
GB = "
! BdA=0 (6.136a)
A

Szavakban: minthogy mágneses töltések nincsenek, a mágneses indukció zárt

felületre vett fluxusa nulla.
Ez a Maxwell III törvény integrális alakja.
A megfelelő differenciális alak
div B = 0 (6.136b)*
azaz: a mágneses tér forrásmentes (ld. F.2.Függeléket)
A mágneses indukció fluxusának saját mértékegysége is van; neve weber, a
mértékegység jele Wb
1 Wb = 1 Vs
Wb
1 T = 1 m2 (6.136c)

# A mágneses tér örvényes erőtér: Ezt fejezi ki a (6.137) és a (6.138) egyenlet.

(ld.F3 Függelék).

* Az elektromos megfelelőt ld. (6.18)!

 584

# A gerjesztési törvény. A (6.133c) nevezőjével átszorozva a

B2rB = &0I

egyenletre jutunk, amelynek baloldalán a B indukcióvektor önmagába záródó erővo-



  
nala menti integráljára ismerhetünk:

$ o
B2rB = "
! Bds
g
tehát
o
"
! Bds = &0I (6.137a)
(g)

# A (g) görbén való körüljárás iránya (megállapodás szerint) az I irányával

emelkedő jobb csavart alkot.
# Terjedelmi okok miatt itt nem részletezhető módon bebizonyítható, hogy a
(6.137a) nem csak a zárt erővonalakkal egybeeső, hanem tetszőleges zárt görbére is
igaz (ld. 6.47. ábrát). A (6.137a) a gerjesztési törvény (6.137b,c) speciális alakja!

# Ha egy tetszőleges zárt felület több (pl. N) áramvezetőt vagy egyet N-szer ölel
át, akkor:

o Bds = &0E* I = &0 NI

"
! (6.137b)
(g)

6.47. ábra. A B indukcióvektornak egy tetszőleges, zárt görbére vett integrálja

arányos a görbe által körbefogott áramerősséggel.
o Bds rendre egyenlő
"
Az ábrán jelölt g1–g5 görbékre az !
g
a.) &0EI1; b.) &0I2; c.) &D (I1+I2); d.) &DE2I1; e.) &D szorozva nullával
 585

Ez szavakban kifejezve azt jelenti, hogy

a B mágneses indukcióvektornak egy tetszőleges, zárt görbére vett

integrálja arányos a görbe által körülfogott áramerősséggel.



  
Felhasználva, hogy az I áram a J áramsűrűség nyílt felületre vett fluxusa, ez átír-
ható a
o
"
! Bds = #$ "
! JdA (6.137c)
(g) A

alakba.
Szavakban (az előző definíciót egy kissé másképpen fogalmazva):
a B indukcióvektor egy tetszőleges, zárt g görbére vett integrálja egyenlő
az adott görbére fektetett tetszőleges, nyílt A felületen áthaladó áramok
előjeles összegével.
Ez az ún. gerjesztési törvény, amely a Maxwell I. törvényének stacionárius
áramokra érvényes integrális alakja.*
A gerjesztési törvény deduktív tárgyalásban a (6.137) a Biot-Savart
törvénnyel (6.139) egyenértékű axiómának tekinthető.

Fontos megjegyzés: A gerjesztési törvény (6.137) alakjai csak akkor érvényesek, ha rendszerünk
vákuumban (közelítésként levegőben), esetleg homogén, izotróp (nem ferromágneses) mágneses
közegben van; utóbi esetben #0 helyére #0 #r irandó (ld.6.2.5.2. pontot). Ferromágneses közegben #r
használata formális (ld. 6.2.5.3. pontot)** .

Ha a gerjesztési törvényt inhomogén mágneses közegben kívánjuk használni, akkor a (6.137)

egyenletek nem érvényesek. Ilyenkor célszerű bevezetnünk a H mágneses térerősséget; a H-val felírt
gerjesztési törvény mindig (inhomogén mágneses közegre is) érvényes. Ugyanez vonatkozik a (6.139)
Biot-Savart törvényre. E problémakörrel a 6.2.6. pontban foglalkozunk.
A H-val felírt gerjesztési törvény

"
o "
! Hds = ! J dA (6.138a)
(g) A

A gerjesztési törvény differenciális alakját általános érvénye miatt szintén (6.138a)-ból vezetjük le!
A (6.138a) összefüggés baloldalát a Stokes-tétel*** szerint átírhatjuk

"
o "
! Hds = ! rot H dA
(g) A

* Az I. Maxwell törvény teljes alakjára nézve ld. a 6.4. pontot.

** Ld. (6.174) egyenletet.

*** Ld. Bronstejn id. mű.
 586
ahol A a g zárt görbére fektetett tetszőleges nyílt felület. Utóbbi egyenletet átrendezhetjük a

"
! (rot H – J) dA = 0
A
alakba. Mivel ennek az összefüggésnek tetszőleges A felületre fenn kell állnia, az integrandusznak kell
nullának lennie, azaz



  
rot H = J (6.138b)
Ez a gerjesztési- (Maxwell I.) törvény stacionárius áramokra felírt differenciális
(lokális) alakja.

Szavakkal kifejezve: a mágneses erőtér örvényes erőtér (rot H % 0)! Az áramvezetők B

vonalai a vezetőket körülvevő zárt görbék (ld.F.3. Függeléket).

& Biot és Savart 1820-21-es említett méréseiből Laplace egy absztrahált

matematikai összefüggést alkotott, amit általában Biot-Savart (-Laplace) törvénynek
neveznek. E törvény egy dl irányított áramelem (ld. 6.48 ábrát) által keltett B-tér dB
járulékát adja meg:

#0 I dl(r
dB = 3 (6.139)*
4' r

6.48. ábra. A Biot—Savart törvény a) egy dl hosszúságú áramdarab által

létrehozott tér; b) a teljes vezető által létrehozott tér kiszámítása

(Az áramelem-vektor irányítottsága megállapodás szerint az áramirányba mutat).

* A Biot-Savart törvény egy dq1 töltés által létrehozott térerősségjárulék képletéhez hasonlít:
1 dq1
dE1 = 3 r
4')$ r
(E * B analógia, ld. 6.2.5.2. pontot).
 587

A Biot-Savart törvény integrálásával homogén és izotróp közegben tetszőleges

alakú áramvezető mágneses tere kiszámítható.

A megfelelő matematikai apparátussal megmutatható, hogy a (6.139) törvényből pl.

levezethető a vele ekvivalens gerjesztési törvény (6.133) alakja; konkrét számításokra
azonban utóbbi főleg magas szimmetriájú elrendezés esetén alkalmazható (ld.



  
5.példát).

Alábbiakban mindkét törvény alakra mutatunk konkrét példákat, — abból a célból,

hogy az olvasó a mágneses tér leírása ezen két lehetőségének előnyeit és hátrányait
gyakorlati példákon is megismerhesse.

2. Példa. Egy végtelen hosszú egyenes vezető terét (ld. 6.130c) a Biot–
Savart törvényből is kiszámíthatjuk. Határozzuk meg a B tér nagyságát a
vezetőtől tetszőleges x távolságban! A használt jelöléseket a 6.49. ábráról
olvashatjuk le.

6.49. ábra. Egyenes vezető mágneses tere a Biot–Savart törvény alapján

A dl szakasztól származó tér nagysága*

#0 I |dl ( r| #0 I d ·r sin+ #0 I sin+

dB = 3 = = 2 d
4' r 4' r3 4' r

'
Az + szög helyett a , szögre áttérve (mivel sin + = cos ,, ha +-.-, + 2 .)

#0 I cos ,
dB = 2 d (6.140)
4' r

* A B iránya dl és r-el jobbcsavart alkot, tehát a papír síkjára merőlegesen befelé mutat (ezt jelzi a
6.49. ábrán a / jel, ami egy nyílvessző “tollára” emlékeztet).
 588

Az ábráról leolvasható

tg , = x (6.141)

x
r= (6.142)
cos ,



  
összefüggéseket felhasználva a (6.140)-ban szereplő d és r mennyiségeket
kiküszöbölhetjük: mivel (6.141)-ből
x
d = d(x · tg ,) = d,
cos2,
és mivel (6.142)-ből
1 cos2 ,
r2 = x2
a (6.140) átírható
#0I cos ,
dB = d,
4' x
alakba.

& A teljes B tér nagysága integrálással számolható ki:

'
2
#0I
B= " cos , d,
4'x !
'
–2

Itt felhasználtuk, hogy a vezető végtelen hosszú, így a két határesetben a

"vezetőhöz húzott" r vektor párhuzamos a vezetővel. Az integrált kiszámítva
(mivel cos , d, = sin,), visszakapjuk a jól ismert (2.130c) képletet:
#0I '/2 #I
B= [sin ,]–'/2 = 0 (ld.(6.133))
4'x 2'x
[ sin(–+) = –sin+, tehát [ ] = 1 – (–1) = 2 ]

3. Példa. A (6.133c) közvetlenül következik a gerjesztési törvényből.

Induljunk ki a gerjesztési törvény (6.137a) alakjából és tekintsük a 6.50. ábrát.
 589



  
6.50. ábra. A (6.133c) egyenlet gerjesztési törvényből való levezetéséhez

Legyen a (6.137a)-ban kijelölt 'g' görbe egy r sugarú kör (ld. a 6.50. ábrát).
Mivel a B térerősség csak a vezetőtől való távolságtól függ, a kör mentén
állandó és mindenütt tangenciális, ezért Bds = Bds és B az integráljel alól
kiemelhető
o B ds = B "
"
! !o ds = B2r' = #$I
tehát valóban megkaptuk a (6.133c) egyenletet.

4. Példa. A gerjesztési törvény alkalmazásának egy másik szemléltetésére

számoljuk ki egy r sugarú kör keresztmetszetű u.n. zárt légmagos* toroid
(tekercs) mágneses indukcióját! Egy toroid B tere nyilván hengerszimmet-
rikus, ezért a gerjesztési törvényt konkrét számolásra is alkalmazhatjuk. Ha a
tekercs átmérője a toroid középvonalának sugarához képest kicsi, akkor a
mágneses tér inhomogenitását elhanyagolhatjuk. A gerjesztési törvény
alkalmazásához vegyük fel a 6.51. ábrán látható, a toroid középvonalára eső
zárt (g) görbét!

A gerjesztési törvény baloldalán szereplő integrál az ábrán látható 'g'

görbére (a toroid ––– -lal jelölt középvonalára):

o B ds = 2r'B
"
!
g

* A vasmagos toroiddal (a vasmagos szolenoiddal együtt) a 6.2.5.2. pontban foglalkozunk: (6.156)-os

képlet.
 590



  
6.51. ábra. A zárt toroid mágneses terének számításához
a.) A toroid mágneses tere; b.) Segédábra a gerjesztési törvény toroidra
való alkalmazásához

A mágneses tér a toroidon kívül elhanyagolható.

A 'g' görbére illeszkedő A felületen (ld. b.) ábrát) az áram N-szer halad át, ahol
N a tekercs menetszáma. Így a gerjesztési törvény (6.134) alakjából

2r'B = #$N·I
azaz
NI
B = #$- (6.143)
2r'

ahol r a toroid (g) középvonalának sugara (ld. 6.51. ábrát), és így 2r' tekint-
hető egy menet vezető-menti hosszának.

(Konkrét számításokban megpróbáljuk a problémát kezelhető alakú, de azért még

elegendő pontosságú módon közelíteni. Az 4. példában például feltettük, hogy a tér a toroidon
kívül nulla, belül pedig homogén. A kapott eredményünk ezért szintén közelítő jellegű lés csak
keskeny toroidra, a toroid középpontjának közelében érvényes.)

5. Példa. A légmagos egyenes tekercs (légmagos szolenoid) mágneses

tere közelítőleg kiszámolható a gerjesztési törvény alapján. A szolenoid
esetében 'g' görbeként egy téglalap alakú görbét célszerű használnunk (ld. 6.52.
ábra).

6.52. ábra. Légmagos vasmag-mentes szolenoid terének számítása

 591

Ha a szolenoid végeitől eléggé távol vagyunk, akkor a teret a

szolenoidban a szolenoid tengelyével párhuzamosnak, homogénnek, a
szolenoid mellett (kívül) pedig nullának vehetjük. Ezért a gerjesztési
törvényben az "I" szakaszra vett integrál nulla. A "II" és "IV" szakaszokon
pedig azért nulla, mert azokra a B merőleges. Mivel a B tér homogén és a III–
as szakasszal párhuzamos



  
o B ds = "
"
! " B ds
! B ds = !
"III" "III"

Legyen a szolenoid menetszáma N, a "III" szakasz hossza pedig . A

körintegrál ekkor
"
!o B ds = B·

Az I áram N-szer "döfi át" a gerjesztési törvény alkalmazására felhasznált

felületet, vagyis

B = #0 NI
amiből

NI
B = #o (6.144)

A vasmagos szolenoid esetével a 6.2.5.2. pontban foglalkozunk.

6. Példa. Számítsuk ki egy köráram B mágneses terét az ‘a’ sugarú kör

síkjától R távolságan felvett P pontban (6.53. ábra).

6.53. ábra. Köráram B mágneses terének nagyása

Használjuk fel a (6.139) Biot-Savart törvény skaláris alakját:

 592

#0I d · sin (dl,r)

dB =
4' r2

A (dl,r) szög most zérus, tehát szinusza 1. Az A helyen levő, az ábra síkjára
merőleges dl áramelem a P pontban ezért



  
#0I d
dB = 2
4' r

nagyságú és az ábra síkjában fekvő dB teret létesít. Ennek csak a tengelyírányú

dB1 komponense jön számításba, mert a dB2 összetevőt a dB' összetevő
2
megsemmísiti. A dB1 összetevő

#0I d #0I d
dB1 = dB sin 0 = 2 =
4' r 4' a +R2
2

A dB1-ek integrálásával ( "! d = 2'a ) a P pontbeli B nagysága tehát

(g)

#0I 2'a2
B= 2 2 3/2 (6.145a)
4' (a +R )

A kör 0 középpontjában (R=0) pedig

#0I 2a2'
B= 3 (6.145b)
4' a

ami (6.132) felhasználásával

#0 pm
B= 3
4' a

alakú.

& A szolenoid mágneses erőterének irányát a jobbkéz–szabállyal határozhatjuk

meg: ha jobb kezünk négy ujját az áramirányba állítjuk, akkor hüvelykujjunk az
indukció– ill. térerősségvonalak irányába mutat (ld. 6.54. ábra).
 593



  
6.54. ábra. A jobbkéz–szabály

& Sokszor beszélünk egy köráram vagy egy zárt vezetőhurok B mágnes teréről. E
fogalmak makroszkópikus absztrakciók: úgy kezelhetők, mintha pl. a szolenoid egy
menetéről beszélnénk. A “köráram” fogalom önálló értelmet kaphat egy töltött
részecske keringésénél. Ilyennek tekinti a klasszikus fizika az atomban keringő
elektronokat (ld. 6.2.5.3. pontot).

A köráram mágneses terének irányát legegyszerűbben a fenti jobbkézszabály

alapján határozhatjuk meg.

6.2.5. Mágneses dipólusok.

A mágneses tér leírása mágneses tulajdonságú
közegben. A mikrofizikai leírás alapjai.

6.2.5.1. Mágneses dipólusok; alapfogalmak.

A mágneses dipólust (mivel mágneses töltések nincsenek) nem lehet a (6.43)

egyenlet analógiájára definiálni. Az SI-ben a mágneses dipólust pm elektromágneses
momentumával (az angolszász irodalomban: mágneses dipólusmomentumával), a pm-
t pedig a B térben ráható

MF = pm ( B (ld. (6.131))

forgatónyomatékkkal definiáljuk. Sík, zárt N menetű áramvezető-hurok (köráram)

mágneses momentuma (ld. (6.132) egyenletet):

pm = NIA (ld. (6.132))

 594

ahol pm iránya megállapodás szerint (ld. 6.2.3.3. pontot) az áramiránnyal emelkedő

jobbcsavart alkot.

Az elektromágneses momentum SI mértékegysége a fenti egyenletek szerint

3J6 3 6



  
2T5 = 2 Am2 5 (ld. (6.132a))
1 4 1 4

A (6.131) definició általánosabb: mind makroszkópikus, mind mikrofizikai

mágneses dipólusokra alkalmazható.

& A B*E fizikai analógia alapján (ld. 6.2.5.2. pontot) közvetlenül felírható a
mágneses dipólus B térbeli potenciális energiája:

Epot(pm) = – pm · B (6.146)

Mivel a B-tér nem konzervatív, nem jellemezhető mágneses potenciális energiával.

Mivel azonban a dipólusra ható forgatónyomaték egyértelmű függvénye a dipólus B
térhez viszonyított helyzetének, — beszélhetünk a “dipólus B térbeli helyzeti
energiájáról”.

Láthatóan Epot(pm) akkor a legnagyobb ha a dipólus és a B tér ellentétes irányúak,

akkor a legkisebb (egyensúlyi), ha egyező irányúak és nulla, ha egymásra merőlege-
sek. A (6.146) képlet minden mágneses dipólusra érvényes.

& Ugyancsak fizikai analógia alapján felírhatjuk a dipólus által keltett erőteret; a
képlet alább érthető okok miatt a mágneses anyagokban levő atomi dipólusok
rendszerére is érvényes:

#0 93 pm r p <
B= 8 5 r – rm
3 ; (6.147)*
4' 7 r :

(Az olvasó vesse össze a képletet a köráram körüli tér (6.145) képletével!

& A mágneses dipól-dipól kölcsönhatás energiája a (6.51) analógiájára:

# 9 3 (pm,1 · r) (pm,2 · r) pm,1 ·pm,2 <

Epot 97pm,1, pm,2 <: = – 0 8 – ; (6.148)
4' 7 r5 r3 :

Ilyen kölcsönhatások lépnek fel pl. mágneses anyagok állandó dipólusai között.

Azonos irányú dipólusokra a (6.134) egyenletet egyszerűbben is felírhatjuk:

#0 2 pm,1 · pm,2
Epot = – (6.148a)*
4' r3

* A képletek vákuumra vonatkoznak, de így érvényesek akkor is, ha atomi mágneses dipólusokról van
szó egy mágneses anyag belsejében: a mágneses anyag belsejében a belső mágneses tér elhanyagolható.
 595

1. Példa. Két állandó atomi mágneses dipólus kölcsönhatási

2
energiája (r = 10 –10 m , pm =-9,3·10 –24 –4
Am ) kb. 10 eV. Ezzel szemben a
szobahőmérsékleti termikus energia (kBT =-0,025 eV) ennél kb. 250-szer
nagyobb érték. Ez azt jelenti, hogy amennyiben az atomi mágneses
momentumok mágneses kölcsönhatása lenne az egyedüli oka a mágneses



  
momentumok rendeződésének, akkor szobahőmérsékleten csak az atomi
E
– pot
kBT
mágneses momentumok kb. e =-e–100-adszorosa lenne azonos irányba ren-
deződve. Az átlagos molekuláris elektromos dipólusmomentumok kölcsön-
hatása 10–9m távolságban, mint láttuk 0,45 eV nagyságrendű (ld. 6.1.5.
pontot).

Mivel az atomi mágneses dipólusok kölcsönhatása a rendeződés ellen ható

rendezetlen termikus energiához képest láthatóan csekély, a mágneses anyagokban
ezen kölcsönhatás következtében nem alakulhat ki a dipólusok rendezett
rendszere, a dipólusok erőtere saját kölcsönhatásuk eredményeképpen nem
összegeződhet, nem alakulhat ki jelentős belső mágneses tér; a mágneses
anyagokban nem belső mágneses tér rendezi a dipólusokat. (A ferromágneses
anyagok tárgyalásánál majd rámutatunk arra, hogy a dipólusok nagyobb mértékű
rendeződéséért kvantummechanikai kölcsönhatások felelősek.)

& Ebből következően, ha egy mágneses anyagot egy (makroszkópikus áramok

által gerjesztett) B0 külső mágneses térbe (pl. egy légmagos szolenoid belsejébe)
helyezünk, az anyag belsejében az atomokra a B0 tér hat, — hiszen az anyag
belsejében nincs számottevő belső mágneses tér.

& A B0 tér (a rendezetlen hőmozgás ellenében) a dipólusok B0 irányú rendeződését

segíti. A B0 irányba beálló állandó mágneses dipólusok saját tere (vagy ha a teljes
beállást a hőmozgás akadályozza e tér B0 irányú — vagy ahogy mondani szoktuk
z-irányú — vetülete, komponense), — a rendező B-térrel azonos irányú, azaz a
dipólusok saját tere (jelöljük BM-el) hozzáadódik (a diamágneses közeg kivételével
megnöveli) a B0 térerősségét. (A helyzet elektromos dipólusok és E tér esetén éppen
ellentétes. Ezt mutatja a 6.55. ábra.)
 596
E B

pE pm



  
(a) (b)
6.55. ábra.

a) Elektromos dipólus. A középpontban b) Köráram, mint mágneses dipólus. A

az elektromos erővonal az elektromos középpontban a mágneses erővonal a
dipólus-vektorral ellentétes irányú. mágneses dipólusvektorral azonos irányú.

6.2.5.2. A mágneses tér leírása mágneses (tulajdonságú) közegben.

A 6.2.3.-6.2.4. pontokban végig feltételeztük, hogy az árammal átjárt vezető körül

vákuum (vagy jó közelítéssel száraz levegő) van.

Kísérleti tapasztalat, hogy mágneses anyagok jelenlétében a mágneses B tér értéke

(esetleg iránya) eltér a vákuumbeli B0 mágneses erőtérhez képest. Az anyagi közeg
ezen hatását az adott anyagi közeg mágneses tulajdonságai határozzák meg, — a
diamágneses anyagok kivételével B > B0.

Az egyes anyagok mágneses tulajdonságait eredendően, az anyagi közeg mágneses

dipólusai (ld. 6.2.5.1. pontot), azok nagysága, irányítottsága és rendeződése szabja
meg.

A mágneses közeg jellemzése, a mágneses térjellemzők mágneses közegbeli

makroszkópikus leírása számos analógiát (ugyanakkor mint alább láthatjuk bizonyos
eltéréseket is) mutat a dielektromos tulajdonságok 6.1.6. pontbeli leírásával.

& Vezessük be (a P polarizáció vektor (ld. 6.61.) analógiájára) a mágneses

polarizáció-, vagy ahogy a magyar szabvány szerint nevezzük a mágnesezettség
vektorát:

@ pm pm,R 3Am2 A 6
M lim = V 2 m3 = m 5 (6.149)
V? 0 V 1 4

mely (nem túl erős mágnes tér esetén) jó közelítéssel arányos a mágneses anyagra ható
(a makroszkópikus áramok által pl. egy légmagos szolenoid belsejében létrehozott) B0
indukció vektor értékével:
 597

1
M= A B (6.150)*
#0 m 0

ahol a #0 dimenzionális okok miatt került az egyenletbe, a dimenziónélküli

arányossági tényező pedig az u.n. mágneses szuszceptibilitás.



  
& Az anyagi közeg hatására az indukció vektor megnő: a vákumbeli B0
indukcióvektor értékéhez képest B-re. Ennek az az oka, hogy a B0 értékéhez az anyagi
közeg mágneses dipólusainak vektori összege (BM) vektoriálisan és dimenzióhelyesen
hozzáadódik B0 értékéhez. A B0 és BM azonos irányúak: ld. 6.2.5.1. pontot és a
6.56.ábrát):

B (anyagi közegben) = B0 + #0 M B
= B0 + BM (6.151)

ahol B0 a makroszkópikus áramok, a BM = #0 M pedig a mágneses anyag

mágnesezettségéből adódó járulék.

B0
(a)

B0 #0 M

(b)
6.56. ábra. Egy légmagos és egy vasmagos szolanodid a B0 és BM értelmezéséhez.

Behelyettesítve (6.151)-be M-nek (6.150)-beli értékét,

* A mágneses dipólusmomentumok létrehozásában (diamágnesség), illetve rendeződésében

(paramágnesség) csak a B0 külső, makroszkópikus áramoktól eredő tér játszik szerepet; mint 6.2.5.1.
pontban megmutattuk, a mágnes dipólusok mágneses tere csekély, így az nem hat számottevő rendező
erővel. A ferri-, ill. ferromágneses anyagoknál van ugyan belső (kvantummechanikai ) rendező erő (ld.
6.2.5.3. pont), — de az sem mágneses eredetű.
 598

B = B0 + Am B0 = (1 + Am ) B0 (6.152)

adódik. Bevezetve

(1 + Am ) = #r (6.153)



  
az anyag #r relatív mágneses permeabilitását felírhatjuk, hogy

B
= #r ill. B = #r B0 (6.154)
B0

— azaz a vákuum (C levegő) közegre jellemző B0 érték a #r relatív permeabilitású

közegben #r B0 = B értékre nő.

& A Am mágneses szuszceptibilitás táblázatokban megadott értékei kísérleti

értékek. A Am nem ferromágneses (általánosabban a nem rendezett mágneses
szerkezetű, ld. alább) homogén, izotróp anyagok esetében előjeles 10–3 – 10–6
nagyságrendű dimenzió nélküli szám, mely diamágneses anyagokra negatív, a
paramágnesesekre viszont pozitív előjelű; ezen anyagokra, a gyakorlatban előforduló
mágneses terekre — messze a Am mérési pontosságán belül — független B0 értékétől.
A Am értéke diamágneses anyagokra hőfokfüggetlen, paramágneses anyagokra a
hőmérséklettel csökkenő érték.

Fentmondottak értelemszerűen igazak a #r relatív permeabilitásra is.

Emlékeztetőül: a Am dielektromos szuszceptibilitás mindig pozitív értékű, 3-300

nagyságrendű szám. Ez azt jelenti, hogy a dielektrikum jelenléte az elektromos teret
lényegesen csökkenti. A para- és diamágneses anyagok által létrehozott járulékos tér a
műszaki gyakorlatban általában elhanyagolható.

Ferromágneses stb. anyagokra a #r nem anyagi állandó, értéke erősen függ a B0

tértől, az anyag előéletétől, stb. Erre a ferro-, ill. ferrimágneses anyagok rövid
ismertetése kapcsán (lehetőségeink határán belül) a 6.2.5.3. pontban visszatérünk.

& A vasmagos szolenoidban transzformátorban, hiradástechnikai eszközökben, stb.

többek között azért használunk ferro-, ill. ferrimágneses anyagot, mert így adott
áramerősséggel sokkal nagyobb mágneses indukciót lehet elérni; ezt a BM járulékot
azonban nem közvetlenül az áram, hanem a mágneses közeg adja; utóbbit — ha
veszteségeket nem számítjuk, — “nem kell megfizetni”.

& Bizonyos, alábbiakban és főleg a 6.2.5.3. ill. 6.2.6. pontokban nyilvánvalóvá

váló előnyök miatt a
B = #r #0 H B
= #H (6.155)*

* Egy elegendően hosszú vasmagos szolenoidben (ld.(6.157)

 599

egyenlettel bevezetjük a H mágneses térerősséget; az összefüggés a H és B között

teremt összefüggést vákuum (#r = 1 eset), vagy homogén izotróp #r relatív
permeabilitású dia- és parammágneses közög esetén.

3A6
A H SI egysége az 2m5 . Régebbi (CGS) egysége az 1 oersted (Oe).
1 4



  
A
1 m = 1,257·10–2 Oe; 104 Oe C 7,96 · 105 A/m, ami #r = esetén B0 C1 T-nek felel
meg.

Az összefüggést ferromágneses anyagok esetén is felhasználják, de akkor az

összefüggésben #r már nem állandó; erre a ferro- és ferrimágneses anyagok
tárgyalásakor a 6.2.5.3. pontban visszatérünk.

A (6.154) és a (6.155) egyenlet összevetéséből:

B0 = #0 H (6.155a)

látható, hogy H (egy dimenzióval rendelkező tényezővel szorozva) lényegében B0-al

ekvivalens, tehát az is lényegében a makroszkópikus áramok (pl. szolenoid, stb.) által
létrehozott mágneses erőteret jellemzi, azaz a makroszkópikus I áramoktól függ.

& Összefoglalva tehát valamennyi légmagos esetre eddig felírt egyenletünkben

szereplő B jelölést — a most mondottak fényében — B0 formába kellett volna írnunk.
Vonatkozik ez pl. a gerejesztési törvény (6.137) alatti alakjaira a Biot-Savart törvény
(6.139) képletére.

A (6.137) homogén vákuumra igaz gerjesztési törvényt mostani jelölésünkkel

o
! B0 ds = #$ @ I = #0 "
" ! JdA
(g) A

-nak kellene írnunk. Helyettesítsük be B0 helyére (6.154)-ből B/#r-t, és szorozzunk át

a #r -el a jobboldalra: megkapjuk a gerjesztési törvényt #r relatív mágneses
permeabilitású homogén közegre:

o
! B ds = #$-#r @ I = #0 #r "
" ! JdA (6.156)
(g) A

Ugyanez vonatkozik a légmagos toroid (6.143) ill. szolenoid (6.144) képleteire is.
Ha a toroid belsejét homogén, azt teljesen elfoglaló mágneses közeggel töltjük ki,
akkor a (6.154) egyenlet értelmében a B0 helyet B-t kell írni, azaz az egyenletet #r-el

NI NI NI
B = #0#r = #0 + #0 (#r–1) = #0#r H (6.155a)

ahol
NI NI NI
B0 = #0 , BM = #0 (#r–1) , H=
 600

végig kell szorozni (másképp fogalmazva #0 helyére mindenhol #0#r -t kell írni). Így
pl. a légmagos szolenoid (ill. a 2r'= középvonalú toroid)

NI
BB
= B$-.-#$- (ld. (6.143))



  
kifejezése helyett (#r relatív permeabilitású mágneses közeg, formálisan vasmagos
esetre) a

NI
B = #0 #r (6.157)

egyenletet kell írni. (ld. még a (6.155a) képletsort).

& Nem változtatja meg a mágneses közeg azokat a képleteket, amelyekben (SI-ben
felírva) nem szerepel a #0. Nem változnak a mágneses dipólusokra vonatkozó
képletek, ha azokat a mágneses anyag dipólusaira vonatkoztatjuk, mert az ilyen
anyagok atomok közötti terét vákuumnak tekinthetjük.

& Könyvünk elektromágnességgel foglalkozó fejezeteiben eddig és ezután is

többször hivatkozunk az elektrosztatikus — mágneses analógiákra. A 6.3.
Táblázatban rendszerezetten összefoglaljuk ezeket az analógiákat és megmutatjuk,
hogy a kifejezések alakja, az analógiák konkrét formája a mágneses tér- és
anyagjellemzők definiciórendszerétől függ.



  
600
6.3. Táblázat Az elektrosztatika és elektromágnesség tér és anyagjellemzőinek analógia rendszere
Elektrosztatika Elektromágnesség I. Elektromágnesség II.
F MF = pm ( H, |pm |= #0 IA
* * MF = pm ( B, |pm| = IA
E=q
3 Nm J VAs Vs 6
0 3 Nm J VAs A6 DB] = 2Am2 = Am2 = Am2 = m2 5
3N N J 1 VAs V6 DH] = 2 = = = 5 1 4
DE] = 2C = As = m As = m·A·s = m5 1V·s·m V·s·m V·s·m m4
1 4
  → 
pe E
   → 
pe B
→ 
pe B
    
pe = l·q  ( − ) ← ( + ) [pe ] = [Cm]   [pm ] = [Am ] pm  D ( − ) → É( + )
2
 E  [p *
m ] = [ V·s·m] p *
m  D ( − ) → É ( + )  
   B dip  B dip 
dip  
Analógiák Analógiák
E * H, D * B , )r )0 = #r #0 1
E*B,D*H, )r )0 =
#r #0
@p 3 Cm As 6 @p*m 3 V·s·m Vs 6 @p 3 Am2 A 6
P = V e, 2 m3 = m2 5 M = V 2 m3 = m2 5 M = Vm 2 m3 = m 5
1 4 1 4 1 4
3 As V As 6 3 V·s A Vs6 1 3 A·m Vs 6
P = Ae )0 E (!) 2 V·m m = m2 5 M = Am #0 H, 2 A·m m = m25 M = Am B0 (!) , 2 V·s · m2 5
1 4 1 4 #0 1 4
E0 B
= E (!) ? )r E = E0 = B0 (!) ? #r B0 = B
)r #r
1
D E )0 E + P = )0 E + Ae )0 E = ? E = E0 – P
)0 B = B0 + #0 M (B
= B0 + BM ) =
= (1 + Ae) )0 E
1 = B 0 + Am B 0 = ( 1 + Am ) B 0
D0 = )0 E0 , D = )r )0 E = )0 E0 H = H0 – M
#0 = #r B0 ? #r = ( 1 + Am)
E0 = )r E ? D = )r )0 E = )0 E0
3 Vs A Vs6 1 # B0 1 B
"o B E #0 H0 2 · = 25 HE B–M= r – (# –1) B0 =
! DdA = q ? DA=FAA, D=FA 1 Am m m 4 #0 -#0 -#0 r #0
A B E #0 H + M = #0 H + #0Am H = 1 1
H E B0 = B
#0 #0-#r
= #0 ( 1 + Am) H B
= #0 #r H
1
Megjegyzés: A 0 index a vákuumra utal. A D=)0 E + P ill. B = B0 + #0 M ill. H = B – M anizotróp és inhomogén közegben is érvényes.
#0
 601

& Könyvünkben az MF = pm ( B-ből kiinduló definiciórendszer használjuk és a

mágneses tér alapvető jellemzőjeként a B mágneses indukció vektort használjuk.

& Ugyanakkor nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy a történetileg előbb bevezetett,



  
MF = pm ( H (6.158a)

pm (zárt sík hurokra) = #0 IA , [Vsm] (6.158b)

| MF | 3 Nm J VAs A6
|H|= , 2Vsm = Vsm = Vsm = m5
| pm | 1 4

definicióból kiinduló rendszer egyenértékű az általunk használt rendszerrel, —

egyszerűen csak más. E rendszert alkalmazza (az akkori szokásoknak megfelelően)
tankönyvírásunk klasszikusa, Budó Ágoston 50 éve megjelent, ma is használt
tankönyve (ld. Budó I-II., id.mű), amely a két definiciórendszer lehetőségére igen
egzaktan utal is (ld. Budó II., id.mű 85.oldal).

Mivel a két rendszer egyenértékű, — tulajdonképpen nem kellene indokolnunk,

hogy a modern irányzatok, főleg a mérnököknek szánt fizikában, miért preferálják az
általunk is választott, definiciórendszert. Néhány érvet azonban felsorolunk:
a) definiciórendszertől függetlenül B szerepel a Lorentz törvényben, és B szerepel a
következőkben tárgyalandó Faraday féle indukciós törvényben (Maxwell II. törvény.);
b) az E térerősséget az összes (valódi és polarizált) töltés hozza létre — hasonlóan a B
teret az összes valódi áram (ideértve az indukált és eltolási áramot is, utóbbira nézve
ld. 6.4. pontot) és a mágnesezettség együtt hozzák létre. c) ugyanakkor a B?E
analógia nem terjedhet ki az anyagok határfelületein történő viselkedésre: a
határfelületeken a E vektor normális komponense “törést” szenved, hiszen az E
vonalak egy része a polarizációs töltéseken végződik és így nem hatol be a
dielektrikumba; ugyanakkor, mivel nincsenek mágneses töltések, — a mágneses
anyagokban B (pontosabban ennek Bn normális komponense nem szenved törést
(ld.6.2.7.1.pontot).

6.2.5.3. A mágneses anyagok csoportosítása. Mikrofizikai alapok.

A mágneses (tulajdonságú), anyagokat diamágneses, paramágneses és kollektív

mágnességet mutató anyagokra szokás csoportosítani; utóbbiak közül a mérnöki
gyakorlatban a legfontosabbak a ferromágneses, illetve a ferrimágneses anyagok.
 602

A diamágneses anyagokat az állandó mágnes pólusainak inhomogén tere taszítja, a

paramágnes, ferromágneses és ferrimágneses anyagokat vonzza.* Faraday nyomán
(1847) így különböztetjük meg a diamágneses anyagokat az egyéb mágneses
anyagoktól. Elég erős B tér esetén, a B ismeretében mérlegmódszerrel a dia-, ill.
paramágneses anyagok elektromágneses momentumai ily módon kísérletileg
meghatározhatóak.*



  
& A diamágnesség a B tér indukciója (ld. 6.3. pontot) útján az atomi
köráramokban indukált áramok (illetve az ennek megfelelő indukált
dipólusmomentum) következménye, mely külső B0 tér hatására minden anyagban,
minden halmazállapotban fellép; fenomenológikusan pontos megfelelője a
dielektrikumokban fellépő indukált dipólusoknak; az indukált dipólusok tere ellentétes
a B0 térrel, annak erősségét csökkenti (Lentz törvény, ld. 6.3. pontot); a #0M járulékos
tér a diamágnességnél tehát negatív, és a tapasztalat (és a ma már nagyon pontos
kvantummechanikai számítás) szerint igen kis érték. A diamágnesség ezért csak olyan
anyagoknál észlelhető, amelyeknek nincs állandó mágneses momentuma; utóbbi
ugyanis elnyomja a nála kisebb diamágneses momentumot. Diamágnesesek az aromás
szerves vegyületek, az alkoholok, a grafit, az elemek közül a Hg (Am = –1,2·10–5), a
Bi (–1,7·10–5), az Ag (–2,6·10–5), a Cu (–9,7·10–5), a N2 (–5,4·10–9, 1 atm), a
CO2 (–1,1·10–5, 1 atm), de ilyen a Si, a vörös P, a S stb. is. Am értékük Am < 0, kis
negatív érték és hőfokfüggetlen.

& A paramágnesség atomi szinten a mag körül mozgó (klasszikusan: pályájukon

keringő) elektron köráramok, ill. az elektronspinek állandó mágneses momentumai
(a pálya-, ill. spin mágneses momentumok) vektori eredőjének felel meg. Ez az eredő
zérus a lezárt elektronhéjak esetén, — így a nemesgáz konfigurációjú atomok,
molekulák, ionok esetében: az ilyen anyagok nem adnak paramágneses járulékot.

Az atomi (molekuláris) állandó mágneses dipólusmomentumokkal rendelkező

paramágneses (kollektív mágnességet nem mutató) anyagok külső mágneses tér (B0)
nélkül nem mutatnak mágnesezettséget: a hőmozgás miatt az állandó mágneses
dipólusmomentumok rendezetlenek, azaz @pm (atomok, molekulák, stb) C 0.

Külső mágneses B0 tér hatására a momentumokra ható forgatónyomaték az atomi

momentumokat igyekszik befordítani a B0 tér irányába. A hőmozgás azonban ez ellen
hat, — így paramágneses anyagok (igen alacsony hőmérséklet és egy ehhez párosulú
nagy B0 indukciós tér eseteit kivéve) általában nem érik el a teljes rendezettséget

* GB GB
F = – pm,z (dia,indukált) , ahol >0 (6.158)
Gz Gz

GB GB
F = pm,z (para,állandó) , ahol >0 (6.159)
Gz Gz

A képletekben a pm-ek B irányú, z-komponense szerepel.

 603

jelentő Mmax értékét. Mmax -t akkor érnénk el, ha az összes atomi mágneses dipólus
beállt a tér irányába, azaz

N
Mmax = V pm (6.160)



  
A paramágneses anyagok mágneses dipólusai (a fent említett extrém eseteket
kivéve) azonban csak kis részben rendezettek. A tér irányába beállt állandó
mágneses momentumok tere (részbeni rendezettség esetén pedig ennek B0 irányú
komponense) mint láttuk, a külső B0 teret növeli, tehát az ezek által létrehozott BM
járulékos tér B0 irányú. A járulékos teret

N
BM = #0 M , M = V H pm > (6.161)

a csak részben rendezett pm mágneses momentumok H pm > átlagos értéke szabja meg.
Összevetve az (6.160) és (6.161) egyenleteket

M H pm >
= (6.162)
Mmax pm

B0
A 6.57. ábra M/Mmax értékét mutatja T függvényében kísérleti és elméleti adatok
alapján.

Curie 1,30 K
törv. 2,00 K
3,00 K
M/Mmax 4,21 K
Kvantum
elmélet

B0/t (T/K)
6.57. ábra. Paramágneses anyagok M/Mmax értékei B0 /T függvényéban.

Látható, hogy a paramágneses anyagok telítési mágnesezettségét csak igen kis

hőmérsékleten és igen nagy B0 terek esetében lehet elérni; pl. B0/T=4 értéknél (ami
pl. 1K hőmérsékleten 4T nagyságú B0 teret jelent (ez utóbbi csak nagy szupravezető
mágnesekkel valósítható meg)!
 604

A paramágneses anyagok kísérleti Am értékei igen kis pozitív értékek. Néhány

anyagra (szobahőmérsékleten): Al (Am = + 2,2·10–5), Cr (+ 3,3·10–4), W (+ 6,8·10–
5
), Ga2O3 (+ 1,2·10–2), O2 (+ 1,9·10–6)*

2. Példa. A mára kvantummechanikailag is megalapozott, 1905-ből



  
származó Langevin-elmélet szerint

#0 M #0 N
Am =
B0 = B0 V H pm >

B0 /T HH 1 esetekre
2
pm B0 H pm > pm ·B0
H pm > = 3k T ill.
B pm = 3kBT

A Am ilyenkor
2
N pm 2 2
3 Vs 1 (Am ) 6
Am = #0 V 3k T , 2Am m3 VAs 5
B 1 4

Számítsuk ki az O2 Am = 1,9.10–6 (291K) értékébõl pm-t. Az eredmény

pm=2,756.10–23 Am2.

Számítsuk ki ezekután H pm > / pm értékét 291 K-en 6,5.10–4 T, ill. 1 T

A
(79,55.104 m = 104 oersted (CGS!) térben. Az eredményképpen kapott arány
1,48.10–8, ill. 2,34 .10–3.

Tájékoztatásul: 291 K-en a telítési mágnesezettséghez 430 (!) T, 4 K-en

6 T értékű B0 érték kellene. Utóbbi egy nagy szupravezető mágnes tere!

Az igen alacsony hőmérsékleteken igen nagy B0 terek esetén paramágneses

anyagoknál bekövetkező telítési mágnesezettség beálltakor a mágneses dipólusok Epot
energiája (6.146) minimumra áll be, tehát csökken; felszabaduló energiájukat (izoterm
körülményeket kikényszerítve) le kell, hogy adják a környező hőtartálynak. E
mágneses tér hirtelen megszüntetésekor (“paramágneses adiabatikus
lemágneseződés”) a rendezetlenné válás energiáját a környező közegből kell
felvenniük, miközben azt hűtik. Íly módon 0,001 K hőmérséklet is elérhető. (A mag
mágneses momentumaival hasonló eljárással 10–6 K-ig sikerült lejutni. Ezzel
kapcsolatban utalunk a 4.4. pontban tárgyalt III. főtételre: mivel a hűtendő közeg
fajhője ilyen hőmérsékleteken T ? 0 határérték esetén nullához tart, a T=0 K elvileg
nem érhető el!)

* Ezen alapszik az O2 koncentráció legpontosabb műszaki méréstechnikája.

 605

& A mágnesség mikrofizikai elméletének alapjai

& Egyetlen atomi elektron állandó mágneses momentuma



  
& A mágneses pályamomentum klasszikus képlete. A klasszikus fizikában egy
atomi pályán keringő elektron pályamozgása egy köráramnak felel meg; a pálya-
mozgáshoz (6.132)-nek megfelelő mágneses pályamomentum tartozik. Az r sugarú
körpályán I szögsebességgel mozgó elektronnak megfelelő

I
I=e (6.163)
J'

áram és A = r2' felhasználásával a pm abszolút értékét (pm = IA, ld.(6.132)):

eI 2 eI e e e
pm (klasszikus) = -r ' = 2 r2 = 2 vr = 2m mevr = 2m Lkl. (6.164)
J' e e

kifejezés adja meg, ahol felhasználtuk, hogy r · mev az elektron L impulzusmomentu-

mának nagysága; az Lkl. jelölés arra utal, hogy impulzusmomentum klasszikus (azaz
nem a Bohr-féle és nem a kvantummechanikai) kifejezése és ennek megfelelően
folytonos értékkészletű.

& A mágneses pályamomentum Bohr-féle képlete. A Bohr-féle atommodell (ld.

8.1.4. pontot) szerint az elektron nem keringhet akármilyen pályán ill. nem akármilyen
sebességgel: a lehetséges pályákat a Bohr-féle kvantumfeltétel (ld. (8.40) képletet)
adja meg; ez kimondja, hogy az elektron impulzusmomentumának abszolút értéke
csak az

LBohr = mevr = n! , n = 1,2,3,... (6.165)

értékeket veheti fel. Helyettesítsük be LBohr (6.165) kifejezését a (6.164) egyenletben

az Lkl. helyére, ekkor
e e
pm,Bohr =
2me LBohr = 2me !n (6.166)

ahol n=1,2,3... A (6.166) az elektron pályamomentumához tartozó mágneses

momentum (abszolút értékének) Bohr-modell szerinti kifejezése.

e!
& Az 2m tényezőt Bohr–magnetonnak nevezik és #B-vel jelölik. SI egysége
e!
#B = 2m C 9,274078·10–24 Am2 (6.167)

& Fentiekből látható, hogy az impulzusmomentumhoz töltött részecskék esetén

mindig mágneses momentum is tartozik.

A kvantummechanikában (8. fejezet) látni fogjuk, hogy az atomi elektronok ese-

tében nem beszélhetünk adott, klasszikus értelemben vett pályán való keringésről —
 606

de a kvantummechanikai mozgáshoz is tartozik impulzusmomentum (ld. 8.4. pontot).

Fentieket (itt külön igazolás nélkül) általánosítva kimondjuk, hogy az elektron
(elektronok) minden fajta atombeli mozgásához rendelhetünk impulzusmomentumot és
mivel az elektron töltött részecske, mágneses momentumot is.

& A mágneses pályamomentum kvantummechanikai kifejezése. Az elektron(ok)



  
atommag körüli mozgásához rendelt mágneses momentum kvantummechanikai
kifejezése, — a (6.166) első egyenletébe az LBohr kifejezés helyére a
kvantummechanikai impulzusmomentum (6.169) kifejezését helyettesítve
e
pm, = 2m L (6.168)
e

ahol az impulzusmomentum kvantummechanikai kifejezése (ld. (8.166)).

|L| = L = ! ( +1), = 0,K1,K2,... (6.169)

ahol az atomi elektron mellékkvantumszáma.* Láthatóan az impulzusmomentum a

kvantummechanikában nem folytonos értékkészletű, hanem kvantált. Következőleg
az elektron atommag körüli mozgásának pályamomentumához (impulzusmo-
mentumához) tartozó mágneses momentum kvantummechanikai kifejezése

e
pm, = 2m ! ( +1) = #B ( +1) (6.170)
e

& Az elektronnak azonban pályamomentumán kívül (a klasszikus fizikában nem

értelmezhető) saját (állandó) impulzusmomentuma (spinje, spinmomentuma) is van
(ld. (8.4.5. pontot), melynek abszolút értéke
3
L = ! s(s+1) = 2 ! (6.171)
1
ahol s = 2 az ún. spin kvantumszám. Uhlenbeck és Goudsmit 1925-ben kísérletekkel
kimutatták, hogy az elektron spinjéhez tartozó mágneses momentum értéke

pm,s = 2#B s(s+1) = 3 #B (6.172)

& Az atomi elektron teljes mágneses momentuma a pálya–(impulzus-) momen-

tumhoz és a spinmomentumhoz tartozó mágneses momentumok vektori összege.

& A kvantummechanikában (8.4.4. pont) megmutatjuk, hogy a határozatlansági

reláció miatt az impulzusmomentum vektornak (tehát úgy a pályamomentum, mint a
spinmomentum vektornak) egyidejűleg csak az abszolút értéke és egyik, mondjuk a z
komponense lehet meghatározott. Szerencsére a mágneses tulajdonságok leírása
szempontjából ez számunkra elegendő. (A z-re merőleges komponensek ugyanis a
hőmozgás miatt véletlenszerű eloszlásúak, eredőjük tehát nulla!)

* Az atomi elektron kvantumszámait a középiskolából már ismerjük. Ezeket ismertetjük a 8.5.4.

pontban is.
 607

Az elektron teljes mágneses momentumának z-komponense (ld. (8.237))

gL#B gL#B
pm,z = ! Lz = ! !mj = gL#Bmj (6.173)

ahol Lz a teljes impulzusmomentum z-komponense, mj ezen komponens kvantálását



  
jellemző kvantumszám (ld. 8.5.4. pontot) és gL az ún. Landé–faktor (ld. (8.238)
képletet), melynek értéke tiszta pályamomentumnál 1, tiszta spin-mágnesség esetén 2.

& Az atomok, molekulák általában (a H atomot kivéve) többelektronos rendszerek.

Egy többelektronos rendszer teljes impulzusmomentuma az egyes elektronok pálya–
és spinmomentumának vektoriális eredője. Az eredő spin meghatározása aránylag
1
egyszerű, mivel a spinek az s = ± 2 feltétel miatt csak két lehetséges irányba állhatnak
be; az eredő pálya– illetve teljes momentum meghatározása már jóval bonyolultabb,
itt nem részletezhető.

& Többelektronos atomokra, molekulák mágneses tulajdonságaira Hund néhány

gyakorlati szabályt fogalmazott meg; a fontosabb Hund-féle szabályok a következők:

& A betöltött elektronhéjak mágneses momentuma nulla.

& A betöltetlen pályákon olyan eredő mágneses momentum alakul ki, hogy a
párosítatlan elektronspinek (ld. alábbi 6.4. táblázatot) eredője maximális legyen
(Hund I. szabálya). Ez többek között azt jelenti, hogy a betöltetlen elektronpályákon
levő párosítatlan elektronok spinjei eredő mágneses momentumot adnak.

Néhány atom elektronszerkezetét az alábbi 6.4. táblázat mutatja.

6.4. Táblázat

1s 2s 2p
B
C
N
1s 2s 2p 3s 3p 3d 4s
Cr
Mn
Fe
Co
Ni

Néhány atom elektronszerkezete. Kis nyilakkal jelöltük az elektronok

spinjeit, a nyilak iránya a spinek irányítottságát mutatja. Párosítatlanok
azok a spinek, amelyek mellett nincs ellentétes irányítottságú spin.
 608

& A ferromágnesség
Ferromágneses anyagi közegben B/B0 = 103–104, ami formailag(!) igen nagy #r
értékeknek felel meg. A ferromágneses anyagokban a dipólusok járulékos terét szintén
állandó mágneses dipólusok okozzák. A ferromágneses anyagok egy rájuk jellemző



  
hőmérséklet, az u.n. Curie-hőmérséklet (jele TC K) felett paramágnesesessé válnak.

A ferromágnesség megértése néhány kísérleti tény ismeretén át vezet: 1.) egy

“szűz”, makroszkópikus ferromágneses anyag kifelé nem mutat mágneses
tulajdonságokat; 2.) ugyanakkor a lokális mágnesezettséget vizsgálva
megállapítható, hogy az ilyen ferromágneses anyag olyan néhány #m-es
tartományokból (doménekből) áll, melyek TH TC esetén spontán (!) módon (tehát
külső mágneses tér nélkül) telítésig mágnesezettek (Msp = Mmax), de külső mágneses
tér nélkül az egyes domének mágnesezettsége különböző irányú és így az egész
mágneses test eredő mágneses momentuma nulla is lehet. A domének spontán
mágnesezettsége arra utal, hogy a ferromágneses anyagok külső erőhatás nélkül,
önmaguktól (egy rövidtávú kölcsönhatási energia hatására) nagy mértékű
rendezettséget mutatnak.

Azt a kölcsönhatási energiát, ami ilyen rendezettséghez szükséges, nagyságrendileg

megbecsülhetjük a Curie hőmérsékletükből: az ennek megfelelő kBTC termikus
energia képes ezt a kölcsönhatást megszüntetni, hiszen ekkor a ferromágneses
anyagok egyszerűen paramágnesesek lesznek. A becslés tehát

E (kölcsönhatás) = kBTC (6.174)

pl. Fe-nál 1,38·10–23 ·1043=1,44·10–20 J = 9·10–2 eVC10–1 eV. Vessük ezt össze a
mágneses dipólusok Epot értékének 10–4 eV nagyságrendjével, — ez ezerszer
nagyobb(!) kölcsönhatás, tehát biztosan nem mágneses kölcsönhatás!

A ferromágneses anyagok mágneses momentumának eredetét kutatva Einstein és

de Haas kísérletileg igazolta, hogy a ferromágneses anyagok mágneses
mometumáért nem az atomi elektronok pálya impulzusmomentumához tartozó
mágneses momentum, hanem az elektron saját mágneses momentuma felelős.

Az Einstein—de Haas kísérletben egy torziós szálra felfüggesztettek egy (M) ferromágneses
anyagból készített hengert, amelyet tekerccsel vettek körül. Ha a tekercsbe áramot engedünk, akkor a
henger erős mágneses térbe kerül. A külső tér a hengerben található mágneses momentumokat
egyirányba állítja be. Ez azonban azt jelenti, hogy az ezeket a momentumokat létrehozó, illetve velük
kapcsolatban álló impulzusmomentumoknak is be kell állniuk a tér irányába. Fordítsuk meg a
tekercsbeli áramirányt! Ekkor a henger átmágneseződik, vagyis a mágneses momentumok, és a
megfelelő impulzusmomentumok az előző áramirány hatására létrejött elrendeződésükhöz képest
ellentétes irányba állnak be. Az impulzusmomentum megmaradásának tétele miatt ez csak úgy
lehetséges, ha valami ezt az impulzusmomentum változást kompenzálja és így az eredő impulzusmo-
mentum változás nulla lehet. Ez a henger egészének elfordulását eredményezi. A tekercsbe ismert
frekvenciájú áramot vezetve a henger torziós rezgésbe jön, amely egy fénymutató segítségével (tehát a
torziós szálra erősített tükörről visszavert fénysugárral) kijelezhető (ld. 6.58. ábra).
 609



  
6.58. ábra. Az Einstein—de Haas kísérlet

A torziós rezgés adataiból a mágneses momentum z-komponensének és a teljes pályamomentumnak

a hányadosa, tehát a giromágneses arány (M) kiszámítható.

pm,z 2#B
A kísérlet eredményeképpen a M = =
Lz ! adódott. Ha ezt összevetjük a (6.173)-al és
hozzáfűzött megjegyzésekkel, akkor valóban a fentebb közölt megállapításra jutunk.

Frenkel, majd Slater elméleti vizsgálatai arra az eredményre vezettek, hogy a

ferromágneses anyagoknál meglevő nagy kölcsönhatás a szomszédos spinek közötti
rövidtávú kvantummechanikai okokra visszavezethető kölcsönhatás.

Mindezek és a ferromágnesek mágneses szerkezetének nagy felbontású (pl.

neutrondiffrakciós) vizsgálatai alapján a ferromágneses anyag mágnesezettségéről
elemi szinten a következőket mondhatjuk.

A ferromágneses anyagokban (a kvantummechanikai kölcsönhatás következtében)

először kis, #m-es nagyságú tartományok (domének) alakulnak ki teljes
rendezettséggel: a domének mágnesezettsége egyirányú, ezekben valamennyi spin
minimális energiájú állapotban van, tehát párhuzamos. Ugyanakkor a szomszédos
domének irányítottsága (az egész test energiaminimumára törekedve) ellentétes, vagy
erősen eltérő irányú.

Ha ezután a ferromágneses anyagot mágneses B0 térbe helyezzük, a tér növelésével

a térirányú domének kiterjednek és egy bizonyos B0 esetén elérjük az Mmax, vagy
ezek anyagcsoportra szokásosabb megnevezéssel Msat telítési mágnesezettséget. A B0
további növelésével a mágnesezettség nem növelhető.

A térirányú mágneses domének növekedése, a doménfalak eltolódása pl. a

kristályhibák potenciálgödrei miatt energia befektetést igénylő megfordíthatatlan
folyamat: az e közben végzett mágnesezési munka Joule-hőként disszipálódik.
 610

A még nem mágnesezett (“szűz”) ferromágneses a 6.59a ábra 1 ? 2 ? 3 pontjai

mentén (az u.n. szűz-görbén) mágneseződik és eléri a Msat (3) értéket.

Mivel tehát a mágnesezési folyamat megfordíthatatlan, az Msat pont elérése után a

külső B0 teret csökkentve a mágnesezettség csökkenése egy hiszterézishurok felső ága
mentén folyik (ld. 6.59a. ábrát).



  
M B
3
M sat Br Bsat
8
4
2 I.
II.
1 7
H -Hc Hc H
6 III.
-Msat
5
-Bsat -Br

(a) (b)

B B
1,5
1,0
2
B, Wb/m

0,5
0

-0,5
H H
-1,0
-1,5
-15 -10 -5 0 5 10 15
-1
H, A·m

(c) (d)

6.59. ábra. a) A lágyvas M-H ill. b) a vas B-H mágnesezési (hiszterézis)

görbéje egyetlen ciklusra. A c) görbe egy lágymágneses supermaloy
övözet, és egy kemény mágneses Alnico ötvözetek B-H görbéit mutatja.
Az d) ábra egy lemágnesezési folyamatot ábrázol.

A ferrormágneses anyagoknak ez a mágneses hiszterézis fontos jellemzője. A

hiszterézisgörbe fontos jellemző : A 6.59.b ábrát (az u.n. “technikai mágnesezési
görbét”) követve látható, hogy a Bsat elérése után a B0 teret B0 =0-ra csökkentve a B
tér e változást csak késéssel követi és B = 0 esetén az anyagokban egy u.n. remanens
mágnesség Br marad. A Br megszüntetéséhez egy ellentétes irányú külső tér szükséges
(HC), melyet koercitív erőnek neveztek el.
 611

o
A hiszterézis hurok által bezárt terület, "
! B dH , az egy ciklus alatt hővé
(g)
disszipálódott veszteség (hiszterézisveszteség).

Ha a mágnesezési ciklus pl. egy váltakozó árammal (ld. 6.5. pont) működtetett



  
szolenoid belsejébe helyezett ferromágneses anyagban folyik le, akkor minden
periódusban végigszaladunk a hiszterézis határgörbe 3 ? 4 ? 5 ? 6 ? 7 ? 8(=3)
határgörbéjén.

A ferromágneseket pl. úgy lehet lemágnesezni (ld. 6.59.d ábrát), hogy az anyagot
egyre csökkenő amplitudójú periódikus térbe helyezzük és így haladunk egy zérus Br
értékű origó felé.

Mindezen ismeretek alapján megérthetjük, hogy a ferromágneses anyagok

jellemzésére még fenomenológikus szinten sem elegendő egy #r(H) vagy #r(B0N#0)
függvény. A különböző célú felhasználások-esetén más és más jellemzők
szükségesek. A 6.5. táblázatban példaként néhány ferromágneses, ill. ferrimágneses
ferrit jellemző adatait összesítettük.

6.5. Táblázat
Ferromágneses T C, K Mmax = Msat (OK) A/m
anyagok
Fe (99,98 s% 1043 1,39–5,99 ·105
Co 1400 1,17·104
Ni 631 4·105
Gd 292 1,6·105
Dy 85 1,53·105

* Megjegyzés: A 300 K-es adatok kb. 10%-kal kisebbek. Sok táblázatban az M (a

Vs
6.3. Táblázat 2. oszlopában szereplő definició rendszerbeli 3m26 egységekben
1 4
Vs A
találhatóak; 1 m2 = #0 91 <
7 m:
Néhány jellegzetes mágneses anyag legfontosabb jellemzői
Telítési fluxus- Maximális Fajlagos Hiszterézis-
Lágymagos anyagok sűrűség Bsat relatív ellenállás, F veszteség
Wb·m–2 permeabilitás O·m ciklusonként
(#r)max J·kg–1·Hz–1
Vas, Fe 2,15 5000 1,0 · 10–7 0,03
Fe, 4 % Si 1,97 7000 6,0 · 10–7 0,02
Irányított szemcse-
szerkezetű vas 2,00 30 000 5,5 · 10–7 0,005
Permalloy 78
22 % Fe, 78 % Ni 1,08 100 000 1,6 · 10–7 0,0005
Supermalloy 0,79 1 000 000 6,0 · 10–7 0,0001
Ferrit (MnZn(Fe2O3))
– 2500 0,2 0,001
 612

Kemény mágneses Hc Br (BH)max

anyagok A · m–1 Wb · m–2 A · Wb· m–2
Szénacél (0,9% C, 4,0 · 103 0,9 8 · 102
1%Mn)
Alnico 5 (8%Al,



  
3%Cu, 24%Co, 4,6 · 104 1,25 2 · 104
14%Ni)
Ferroxdur:
BaO(Fe2O3)6 1,6 · 105 0,35 1,2 · 104
ESD Fe-Co 8,2 · 104 0,9 4 · 104
Alnico 9 1,3 · 105 1,05 105
SmCo5 (66% Co+34%
Sm) 6,8 · 105 – 8,4 · 104

Villamos berendezésekben, forgó gépezetekben kis kb. 2% Si tartalmú vasat

használnak. A Si növeli a fajlagos ellenállást és így csökkenti az örvényáramokból
származó veszteségeket.

Transzformátor lemezekben még nagyobb Si tartalmú vasat használnak: itt nem

okoz gondot az ebből származó mechanikai ridegség. A transzformátor brummogó
hangja ékes bizonyítéka annak, hogy a faleltolódás a technikai mágnesezési görbe
meredek szakaszain ugrásokkal történik (Barkhausen effektus).

Permanens mágnesként nagy Br és nagy Hc értékű anyagokat használnak. A nagy

koercitiv erőt sokszor beépített hibákkal, precipitált szennyező tartományokkal érik el
és hőkezelés utáni gyors lehütéssel mechanikai feszültségeket építenek be. Nagy
koercitiv erejűek a kisszemcséjű (20 nm) mágneses anyagok: itt domén fal eltolódás
nem lehetséges. Az ilyen tipusú anyagok közül a Alnico sorozat a legismertebb. A kis
szemcséjű anyagok speciális esetei az u.n. pormágnesek; egyik fajtájuk a
báriumferriteken alapuló “Ferroxdur”. Olcsó permanens mágnesek készíthetőek nagy
karbontartalmú acélokból; a nagy karbontartalom gátolja a doménfalak eltolódását.

3. Példa. Becsüljük meg a Fe Msat értékét.

Megoldás:

N
Msat = V pm

A vas sűrűségéből (F=7,86·103 kg/m3 ) és Ar = 55,847 értékéből az

N
= 8,5·1028 atom/m3 . A pm érték a #B Bohr magneton értékének
V
nagyságrendjében van. Az illesztett kvantummechanikai elmélet szerint a vas
spineredetű mágneses momentuma 2,2·#B . Ezekből
 613

Msat C 8,45·1028 ·2,2 9,273·10–24 = 1,72·106 A/m

Összevetve ezt a becsült értéket a 6.5. Táblázattal (ahol Msat értéke mondjuk
5·105 A/m) látható, hogy a mért és számított érték csak nagyságrendileg
egyezik.



  
4. Példa. Egy tipikus légmagos szolenoidban a mágneses B0 tér 6,5·10–4 T.
Vasmaggal ellátva a tér B=1,4 T-ra nő. Mekkora a relatív permeabilitás
névleges értéke ezen esetben? Számoljuk ki ezen adatokból Fe atom < pm >
mágneses momentumát!

Megoldás:

B 1,4
a) #r (névleges) = B = 6,5·10–4 = 2300
0

Mivel (ld. (6.151))

B – B0 1,4 – 6,5·10–4
M= = = 1,11·106 A/m
#0 4'·10–7

Az adódó átlagos mágneses momentum (6.161):

M 1,11·106
pm = N/V = 8,45·1028 = 1,31·10–23 J/T = 1,4 #B

Láthatóan e térerőnél még nem értük el a telítési (2,2 ·#B, ld.3.példát) értéket!

5. Példa. A 6.5. táblázatban a vas telítési indukció vektorára Bsat = 2,15-öt

találunk. Számítsuk ki ebből Msat értékét és vessük össze fenti adatainkkal!

B 2,15
Msat C msat = = 1,71·106 A/m
0 4'·10–7

ami jó egyezésben van a 3. példánk eredményével.

 614

6.2.6. Inhomogén mágneses közeg. Határfeltételek.

A 6.2. fejezetben eddig abból a feltételből indultunk ki, hogy az R rendszerben a



  
mágneses közeg homogén és izotróp; az egész teret kitölti; ilyen esetben a rendszer
és a jelenségek a mágneses B térrel jellemezhetők, leírhatók, a képletekbe !r relatív
permeabilitású közegben a !0 helyére !0" !r írható, — és érvényes a B= !0" !r H
(6.155) összefüggés. Tudomásul vettük, hogy ez utóbbi a 6.2.5.2. pontban leírt
fenttartásokkal, formálisan homogén ferro-, illetve ferrimágneses közegre is érvényes;
gondosan vigyáztunk arra, hogy a homogenitás ne sérüljön, — így pl. elvben végtelen
hosszú, szorosan tekercselt szolenoiddal, zárt toroidtekerccsel dolgoztunk, ahol a
tekercsen kívüli tér, a széleken, határfelületeken fellépő hatások elhagyagolhatóak
voltak. E feltételezés jogos lesz a 6.3. és 6.4. pontban is, és érvényes a 7. fejezetben is,
ahol az elektromágneses térrel, az elektromágneses hullámok szabad (pl antennáktól,
akadályoktól távoli) térben való terjedésével foglalkozunk.

A homogenitás és izotrópitás feltétele az elektromágneses alapjelenségek

tárgyalásánál egyszerűsiti a problémákat, nem fedi el a fizikát, de a különböző
elektromos szerkezetek műszaki problémáinak megoldásában messze nem elegendő.

Felfogásunk szerint itt a határvonal az Elméleti Villamosságtan (ld. pl. Simonyi:

Villamosságtan, id.mű) és a Fizika között. Ha permanens mágnesekkel, ipari
elektromágnesekkel, mágneses körökkel, transzformátorokkal, elektromotorokkal,
generátorokkal, tranziens jelenségekkel, nem lineáris áramkörökkel kezdünk
foglalkozni, akkor az eddig megismert összefüggések — bár a megadott feltételek
mellett igazak maradnak, —messze nem elegendőek, nem elég hatékonyak.

E pontban az inhomogén mágneses közeg néhány problémáját vizsgáljuk meg, —

először a határfelületekkel bíró inhomogén rendszerek kérdését, majd az Ampère-féle
gerjesztési törvény kiterjesztését ilyen rendszerekre; e két alpont kölcsönösen
feltételezi egymást.

Mint a 6.2.5.2. pontban már megtárgyaltuk a gerjesztési törvény vákuumra felírt

alakja (ahol B tulajdonképpen a 6.2.5.2. pont szerinti B0 )* — homogén izotróp
mágneses közegben (ha a teret ugyanazon mágneses közeg teljesen kitölti) a

B
= !r (ld. (6.154))
B0

összefüggés miatt

* o
$ $
# B0 dr = !0 # JdA (ld. (6.137c))
g A
 615

o B dr = ! "! $ JdA
$
# (ld. (6.156))
0 r#
g A

alakú lesz. A (6.139) vákuumra felírt Biot-Savart törvény ilyen esetre (!0" helyére



  
!0"!r-t" írva) hasonlóképpen írható át. Következményként egy légmagos szolenoidra
érvényes

NI
B = !0 (ld.(6.143))

kifejezés egy homogén mágneses közegű szolenoidra (ill.2r% = középvonalú

toroidra)

NI
B = !0 !r (ld.(6.157))

alakba írható fel. Láthatóan homogén mágneses közegre felírt kifejezések egy !r
tényezővel térnek el a vákuumra felírt, csak !0 tényezőt tartalmazó kifejezésektől.

A kizárólag homogén izotróp közegre érvényes

B
H= (ld. (6.155))
!0!r

összefüggés alapján bevezetett H mágneses térerősséggel felírt gerjesztési, ill. Biot-

Savart törvény viszont vákuumra és homogén mágneses közegre azonos alakúak;
pl. a gerjesztési törvény H -val felírt alakja (ld.(6.138a)):

o H dr = $ J dA
$
# (6.175)
#
g A

ill.

rot H = J

vákuumra és homogén mágneses közegre azonos alakú*: a H mágneses térerősség

közvetlen kapcsolatban van a valódi (vezetési, makroszkópikus, külső gerjesztő)
áramokkal; a homogén, izotróp közegre H értéke kizárólag a gerjesztő áramokból
meghatározható. Pl. H értéke egy toroidban vagy egy végtelen hosszú szolenoidban
vákuumban ill. homogén mágneses anyag esetén egyaránt:

NI
H= (ld. (6.155a))

* Ld. még 6.2.6.2. pontot.

 616

Látni fogjuk (ld. 6.2.6.2.pontot), hogy mindebből nem következik, hogy inhomogén
közegben pl. Hvasmag = Hlevegő; sőt éppen ez változik a határfelületen, miközben
Bvasmag = Blevegő.



  
6.2.6.1. A mágneses térjellemzőkre vonatkozó határfeltételek és törési
törvényük a mágneses anyagok határfelületein.

Vizsgáljuk meg két különböző ! = !0!r homogén mágneses közeg határfelületén a

térjellemzők viselkedését. Mivel azt vizsgáljuk hogyan hatol át B és H a
határfelületen, az inhomogén közegre is érényes törvényekből kell kiindulni. A 6.2.4.
pontban megismerkedtünk a

$
o
# B dA = 0 (ld.(6.136a))
g

“mágneses Gauss-tétellel” (ez mindig, tehát inhomogén közegre is érvényes), a 6.2.6.

pont bevezetőjében pedig az inhomogén közegre is érvényes

$
o $
# H ds = #J d A (ld.(6.175))
g

gerjesztési törvénnyel, mely most arra az esetre, ha a határfelületen nincsenek valódi

(makroszkópikus) áramok,

$
o
# H ds =0 (6.175a)
g

alakot ölt.

& A határfeltételek felírása az inhomogén diektrikumoknál a 6.1.8. pontban

követett eljárást követi; az analóg egyenletek az inhomogén dielekrikumokra is
érvényes (6.70) Gauss-törvény q=0 esetre érvényes.

$
o
# D dA =0
A

alakja és az elektrosztatikus tér konzervatív voltát kifejező

 617

$
o
# E ds =0 (ld. (6.28))
g

egyenlet.



  
& Legyen a két mágneses közeg ! '"!0"!r permeabilitása !1"ill("!2 . Kövessük B
esetében a 6.1.8. pontban D -re követett eljárást (6.33. ábra segítségével), ill. H
esetében az E-re követett eljárást (6.33b ábra segítségével).

& Ennek megfelelően a (6. 136a) egyenletből

)B (alap és fedőlap) = B1nA – B2nA = 0 (6.176a)

azaz a B normális komponense a rá merőleges felületre folytonosan megy át:

B1n = B2n (6.176b)

Ez pl. a 6.62. ábrabeli légréses toroidra azt jelenti, hogy légrésbe (a középvonalra
merőleges felületen) a vasmagból a B vonalak folytonosan mennek át, azaz

Bvasmag * *
= Bv = Blégrés = Blr
Ugyanakkor (ld. (6.176c)) a H vonalak ugrást (törést) szenvednek:

felhasználva a határfelület két oldalán levő homogén közegre érvényes B/!" = H

definiciót a (6.176b-ből)

!1H1n = !2H2n (6.176c)

& A (6.175a) egyenletből (a 6.33. ábra segítségével) viszont

H1t · – H2t = 0 (6.177a)

adódik, azaz

H1t = H2t (6.177b)

illetve a B/! = H összefüggést felhasználva

B1t B2t B1t !1

= ill. B2t = "!2 (6.177c)
"!1 "!2

adódik; a (6.177c) ill. (6.176b) egyenletekből látható, hogy a tangenciális

komponensekre a H megy át folytonosan, a B vonalak tangenciális komponensei
viszont törést szevednek.

A (6.176c) ill. (6.177c) egyenletekből következnek a mágneses térjellemzők törési

törvényei. A 6.60. ábrából pl. egyszerűen felírható a B vonalak törési törvénye:
 618

B +
2
B 2
t2
B
n2



  
B B
n1 t1
+ B
1
1
(2)

(1)

(a)

+
l

! ,
l

! +
v v

(b)

6. 60. ábra. A B térjellemző törése egy !1, illetve !2 permeabilitású

határfelületen (a); ugyanez egy vas (!v) — levegő (!l) határfelelete

tg +1 B1t/B1n B1t !1
= = = (6.178)
tg +2 B2t /B2n B2t !2

A 2. egyenlőség után figyelembe vettük, hogy B1n = B2n.

A B indukcióvonalak a levegő és pl. vashenger határfelületén n (! (vas) >> !

(levegő miatt) a , szög (ld. 6.61. ábrát) sokkal nagyobb az + becslési szögnél, —
úgyhogy a B indukcióvonalak túlnyomó része nem jut be a henger által védett belső
térbe. Ez az u.n. mágneses árnyékolás elve.
 619

+l



  
B

6.61. ábra. Mágneses árnéykolás egy vashenger belsejében.

& A határfeltételek lehetővé teszik B , ill. H mérését az anyag belsejében: pl.

mivel a B vonalak egy határfelületre merőlegesen folytonosan mennek át, a rájuk
merőleges anyagbeli üregben ugyanakkora a B, mint az üreg szomszédságában levő
anyag belsejében.

6.2.6.2. A gerjesztési törvény inhomogén permeabilitású közeg esetén.

A továbbiakban belátjuk, hogy a fenti

$
o H ds = $J d A (ld. (6.175))
# #
g A

alakú gerjesztési törvény inhomogén permeabilitású közegben (tehát amikor a !r a

térben pontról pontra, — esetleg határfelületek jelenléte miatt ugrásszerűen változik)
is alkalmazható, míg a B-re felírt gerjesztési törvény nem!

E célból vizsgáljunk meg egy mágneses anyaggal (maggal), homogénen kitöltött

toroidot, melyből a toroid ( – – –) középvonalára merőlegesen egy kis s szélességű
darabot kivágunk és ezzel egy légrést hozunk létre (ld. (6.62a) ábrát).
 620



  
s

(a) (b) (c)

*
6.62. ábra . a.) !r relatív permeabilitású homogén mágneses anyagú
(pl. vasmagos) toroid légréssel; b.) A B vonalak elvi menete; c.) a légrés
miatt hiányzó molekuláris (dipól-) járulénak megfelelő, a zárttal azonos
B érték eléréséhez szükséges külső többletgerjesztéssel pótoljuk.
(A gerjesztési törvény inhomogén permeabilitású közegre történő
felirásához.)

Mérésekkel igazolhatjuk, hogy a légrés nélküli toroidban mérhető B értéke a légrés

kialakítása után lecsökken. Ennek az az oka, (feltételezve, hogy a külső gerjesztő
áram jó közelítéssel azonos maradt), hogy a rés kivágásával a B, dipólusokból eredő
BM járulékából (ld. (6.151) ill (6.155a)) egy részt elvettünk.

A légrés nélküli homogén toroidra ugyanis (ld. (6.157)):

NI NI NI
B = !0"!r = !0" + -m !0 = !0"!r H (6.179)

ahol

NI NI NI
B0 = !0" és BM = -m !0 és H = (6.179a)

A légrés kialakításával a 2 r% = teljes középvonalú köréből egy kis s körívnyi

darabot kivágtunk, és mivel ezzel a mágneses dipólusok egy részét (A BM-nek s/l
hányadát) “kivágtuk”, — a B kisérletileg észlelhető csökkenése értelmezhető:

Írjuk fel ehhez (6.179)-et — a zárt toroid indukcióját

(NI)zárt !0
Bzárt *
= B = !0"!r = [(NI)zárt + (!r –1) (NI) zárt ] (6.179b)

* A 6.62. ábra b.) és c.) része Simonyi: Villamosságtan, id.műből van (engedéllyel) átvéve.
 621

alakban. A [ ] zárójeles kifejezést gerjesztésnek (a zárt toroid teljes gerjesztésének)

nevezzük, melynek első tagja a külső tekercs valódi áramainak, a második pedig a
(NI)zárt külső áramok által létrehozott (BM)zárt dipóljárulék gerjesztési járuléka.

Az s ívhosszúságú légrés létrehozásával (kivágásával) utóbbiból



  
s
(!r – 1) (NI)zárt (6.179c)

dipóljárulékot kivágtunk. (Tételezzük fel, hogy ez az (NI)zárt valódi áramokból

származó gerjesztést első közelítésben nem érintette; ez megoldható olymódon, hogy
a légrés helyett a toroid ívén máshol sűrűbben tekercselünk.) Ezáltal

!0 s
Blégrés = [(NI)zárt + (!r –1) (NI)zárt – (!r –1) (NI)zárt ]

értékű lesz, azaz Blégrés < Bzárt.

Végezzük el most a következő gondolatkísérletet: a (6.179c) kivágott gerjesztést pótoljuk a légréses

toroidban egy kis póttekerccsel (ld. 6.62c ábrát), azaz növeljük meg az eredeti (6.157)

(NI)zárt
Bzárt = !0 !r

(NI)zárt gerjesztését (6.179c)-vel

s
NI = (NI)zárt + (!r – 1) (NI)zárt (6.180a)

azzal a céllal, hogy az így megnövelt (NI) gerjesztéssel a légréses toroid esetében is a zárttal azonos
B = Bzárt értéket kapjunk. (Azt, hogy a (6.157)-beli (NI)zárt-t növeltük meg, azzal realizáljuk, hogy
(NI)zárt-at alább (6.157)-el fejezzük ki).

Fejezzük ki az (NI)zárt értékét a zárt toroid (6.157) B=Bzárt értékével, azaz

(NI)zárt B
B = !0"!r . (NI)zárt =
!0"!r

kifejezéssel; ekkor (B *
= Bzárt jelöléssel élve) adódik, hogy a zárttal azonos B érték eléréséhez az
B s B
NI = + (!r – 1) (6.180b)
!0"!r "!0"!r

megnövelt gerjesztés szükséges.

A (6.180b) egyenlet második tagjában -lel egyszerűsítve, majd az egyenletet rendezve:

B B B
NI = + s !r –s =
!0"!r "!0"!r "!0"!r

B B
= ( – s) +s
"!0"!r "!0
 622

Mivel ( – s ) a B indukcióvektor hossza (íve) a vasmagban, ( – s ) *

= vas és s ugyanez a levegőben
s = lev , — így

B B
NI = vas + (6.180c)
"!0"!r lev "!0



  
kifejezést kapjuk, ahol 6.2.6.1. pont (6.176b) egyenletéből következően, mivel B a határfelületre a
toroidban merőleges Bvas = Blev = B.

Felhasználva a

B
H= (ld. (6.155))
"!0"!r

kifejezéssel bevezetett mágneses térerősséget, a (6.180c)

vas Hvas + lev Hlev = NI (6.180)

egyenletté alakul.

A (6.181a)-ban a (6.175), H-val felírt

o H ds = $ H ds + $ H ds = NI
$ (6.181)
# # vas # lev
vas lev

gerjesztési törvényre ismerünk.

Az apróbetűs “levezetés”-ből néhány fontos tanulságot vonhatunk le;

— mivel (6.181b) levezetése során a BM járulékot is tartalmazó (6.179b)

egyenletből indultunk ki, világos, hogy a H nem határozható meg pusztán a
makroszkópikus, valódi áramokból. (Erre a 6.2.6. pont bevezetőjében már utaltunk!)

— láthatóan és a 6.2.6.1. pontból is következően Hvas / Hlev

— a fenti levezetésben fel tudtuk használni a B1n = B2n (6.176b) egyenlőséget,

amelyből következően Bvas = Blev = B

— láthatóan a H-val felírt gerjesztési törvény inhomogén, határfelületet tartalmazó

közegre is érvényes (hiszen az (NI)-k különböző közegekre valóban összeadhatóak!)

Példa. Számítsuk ki egy NI gerjesztésű légréses toroid B értéket!

Induljunk ki a (6.181b) egyenletből és a Bvas = Blev = B felhasználása céljából
helyettesítsük be a homogén részekre érvényes

B B
Hvas = ill. Hlev =
"!0"!r "!0
 623

egyenletet; így (6.181b)-ből

$ Bvas ds + $ Blev ds = NI
0 ! "! 0 !
# 0 r # 0
vas lev



  
mely a vonalmenti integrálást elvégezve (a vonal mentén Bvas = Blev = B
konstans és ds-el párhuzamos)

B
+ Bs = !0 NI
!r vas

ahonnan a légréses toroidra:

! NI ! ! NI
Blégréses = 0 = 0 r
vas vas + !rs
+s
!r

A zárt toroid képlete azonos NI mellett

NI
Bzárt = !0!r

tehát azonos NI mellett Bzárt 1 Blégréses.

(Fentiekben láthattuk, hogy azonos B eléréséhez (NI)légréses 1 NIzárt

alkalmazandó!)

6.2.7. A Hall–effektus

Az eddigiekben "megszoktuk", hogy az áramot vezető anyagokban a töltéshor-

dozók a negatív töltésű elektronok. Kísérletileg igazolhatjuk (ld. alább), hogy igen sok
olyan anyag van, amelyben a töltéshordozók pozitív töltésű részecskék (vagy ún.
kvázirészecskék, ld. a szilárdtestfizikában).

Ilyen pozitív töltésű részecskék pl. a pozitív töltésű gázionok, vagy az

elektrolitoldatokban lévő pozitív ionok (pl. egy NaCl oldatban a Na+ ionok). A
félvezetőkben mind negatív, — mind pozitív töltéshordozók, az ún. lyukak* is jelen
vannak. (A lyuk neve angolul hole, ezért a lyukakra vonatkozó mennyiségeket h alsó
indexszel szokták jelölni.)

* Ezekről a pozitívan töltött (q = +e) "részecskékről" kimutatható, hogy ezek ún. lyukak (angolul: hole).
A lyuk valójában az ún. valenciasávban megjelenő elektronhiány, amely pontosan úgy mozog, mintha
egy pozitív töltésű részecske lenne.
 624

Helyezzünk egy téglatest alakú,* nem szigetelő mintát egy áramkörbe és helyezzük
a mintát egy, a mintára merőleges B térbe! (ld. 6.63. ábra)! Kapcsoljunk a mintára az
ábra szerint egy elektrosztatikus feszültségmérőt,** és vezessünk a mintán keresztül I
áramot! Azt fogjuk tapasztalni, hogy a minta oldalára kapcsolt feszültségmérő
feszültséget jelez. A kialakuló feszültség az ún. Hall–feszültség, a jelenség pedig a
Hall–effektus.



  
UH
UH

EH EH
v
a v

I I
F F
B B
(a) (b)
6.63. ábra. A Hall-effektus, ha a) a töltéshordozó lyukak; b) ha a
töltéshordozó elektronok

Vizsgáljuk azt az esetet, ha csak egyféle töltésű töltéshordozónk van. Az I

áramban haladó q töltésű részecskékre az áram bekapcsolásakor először csak az

FL = q(v 2 B)

Lorentz–erő hat. Ennek hatására a töltéshordozókat a Lorentz-erő a minta (az FL

irányával meghatározott) oldalára téríti. (Lásd: q > 0 esetén a 6.63a. ábrát, a q < 0
esetére a 6.63b. ábrát. Az ábrán azt is figyelembe vettük, hogy ugyanazt az I áramot
csak ellentétes sebességgel mozgó pozitív, ill. negatív töltések hozhatják létre.) Az
oldalfelületeken fokozatosan, — de igen gyorsan — (a két oldalon ellentétes töltéssel)
kiépülő töltésrétegek EH elektrosztatikus tere ellentétes előjelű az FL Lorentz-erővel.
Az egyensúly beállása után

q(v 2 B) = –qE

Miután v 2 B és E ellentétes irányú, egy egyenesbe eső vektorok, áttérhetünk

skaláris alakra, akkor (q-val egyszerűsítve) a Hall-térerősség nagysága:

* A valóságban az ilyen minták alakja bonyolultabb, kettős keresztre hasonlító alakzat.

** A feszültségmérő pozitív kapcsát forrasszuk a minta egyik (az ábrán a felénk eső) oldalára, a másik
kapcsot pedig a másikra. A feszültségmérő ezen kapcsolása a 6.63. ábrán mind az a), mind a b) esetre
azonos marad.
 625

EH = vB (6.184a)

a Hall–feszültség pedig
UH = EH·d (6.184b)

A két utóbbi egyenletet összevetve



  
UH = vBd (6.184c)

A Hall–feszültség nagysága a J áramsűrűséggel, illetve az I áramerősséggel is

kifejezhető (J = vnq, ld. 3.6.1. pontot, ahol n a töltéshordozó sűrűség és q egy
töltéshordozó töltése):

J 1 I IB
UH = vBd =
nq Bd = nq ad Bd = nqa (6.184d)

ahol (a·d) a minta keresztmetszete. Definiáljuk az

UH
RH 3 JBd (6.185a)

mennyiséget, melyet Hall-együtthatónak neveznek. A (6.184d) és (6.185) alapján RH

egy másik lehetséges felírása:

EH 1
RH = JB = qn (6.185b)

Foglalkozzunk most az UH (és mint a (6.185a) egyenletből láthatjuk, az ezzel

megegyező előjelű RH) előjelével!

Kísérletünkben egy feszültségmérő egyértelműen mutatja a Hall-feszültség

előjelét: ez a q > 0 töltésű lyukvezetés esetén pozitív, tehát UH (lyukvezetésre) > 0,

illetve UH (elektronvezetésre) < 0. A Hall-effektussal tehát egyszerűen és közvet-

lenül eldönthetjük a töltéshordozók előjelét.

& Ha a Hall-mérést vezetőképességméréssel is összekötjük, akkor az

1
RH = qn (ld. (6.185b))
illeve a

4 = qn! (ld. (3.76))

egyenletekből a két ismeretlen, az n részecskesűrűség és a ! mozgékonyság

meghatározható. (Mind az elektronokra, mind a lyukakra |q| = e -vel).
 626

& Utóbbi eljárás csak akkor egyszerű, ha az I áram egyetlen töltéshordozó

áramából adódik. Ez a gyakorlatilag fontos esetekben mindig így van: a fémeknél
legtöbbször (ld. 6.6. Táblázatot) az áram az elektronok áramlása; a gyakorlatban hasz-
nált félvezető anyagok mindig elég erősen adalékoltak (egy-egy megfelelő szennyező
atommal tudatosan szennyezettek); így pl. a bórral (B) ill. galliummal (Ga) adalékolt
szilícium lyukvezető (p-típusú), a foszforral adalékolt szilícium pedig elektronvezető



  
(n-típusú). Pontosabban: a fent említettek a vezetést is meghatározó ún. többségi
töltéshordozók.

& Igen érdekes (ld. a 6.6. Táblázatot), hogy egyes fémek (félfémek), így pl. a

berillium (Be), a cink (Zn) és a kadmium (Cd) szintén többségi lyukvezetők: Hall-

együtthatójuk pozitív.
6.6. táblázat.
Hall-együtthatók mért értékei

Elem RH 4
(10–10 m3 A–1 s–1) (107 5–1 m–1)
Li –1,7 678
Na –2,1 2,3
Cu –4,2 6,4
Be +2,44 3,3
Mg –0,84 4,0
Zn +0,33 5,4
Cd +0,66 7,4

Megjegyzés: Ha ismert (n, q és !) adatú és geometriájú Hall-mintát B indukciójú

mágneses térbe helyezünk, akkor az UH Hall-feszültség és az I áramerősség
ismeretében a B indukció meghatározható. Az ilyen ún. Hall–szondák ma a B
mérésére igen elterjedtek.

& A Hall mérés és a fajlagos vezetés együttes méréséből a töltéshordozó kon-

centrációk ill. mozgékonyságok akkor is kiszámíthatóak, ha az anyagban vegyes
vezetés (egyszerre elektron és lyukvezetés) van. Az erre vonatkozó összefüggések és
módszerek levezetése azonban meghaladja könyvünk kereteit.
 627

6.3. AZ ELEKTROMÁGNESES INDUKCIÓ.

IDŐBEN VÁLTOZÓ ELEKTROMÁGNESES TEREK



  
6.3.1. A Faraday–féle indukciós törvény (Maxwell II.)

1831-ben két tudós, az amerikai J. Henry és az angol M. Faraday egymástól füg-

getlenül kísérletek alapján megállapította, hogy nemcsak az áram képes mágneses
teret létrehozni, hanem

a mágneses tér változása is képes elektromos teret indukálni, azaz ún.

indukált elektromos teret ill. indukált feszültséget tud létrehozni.

& Kísérletek. A legegyszerűbb erre utaló kísérletben egy vezető hurokra

(szolenoidra) galvanométert kapcsolunk, (másszóval: egy vezető két végét
galvanométerrel kötjük össze), majd a hurokhoz (szolenoidhoz) egy permanens
mágnest közelítünk, illetve távolítunk. Eközben a galvanométer áramot jelez, mégpe-
dig a mágnes közelítésekor ellentétes irányút, mint a mágnes távolításakor (ld. 6.64a.
ábra). Hasonló jelenség figyelhető meg, amikor a mágnes áll, és a hurkot közelítjük,
ill. távolítjuk. A mágnest egy árammal átjárt (vasmagos) szolenoidot-tekerccsel is
helyettesíthetjük (ld. 6.64b. ábra), sőt azt is megtehetjük, hogy a tekercset és a vezető
hurkot nem mozgatjuk egymáshoz képest, hanem csak az árammal átjárt tekercs
áramát vagy a hurok által körbefogott területet változtatjuk. Homogén mágneses
térben levő merev vezetőhurokban (ld. 6.64c ábrát) is áram keletkezik, ha a vezető
hurkot a “ t ” tengely körül elforgatjuk. Ha egy homogén B térben elhelyezett vezető
drótkeret (ld. 6.64d ábrát) egyik (ábránkon AC-vel jelölt) oldalát az ábrán jelölt
módon és irányban elmozdítjuk (azaz megnöveljük a mágneses térben levő keret által
bezárt felületet) akkor a keretben áram indul meg; a jelölt irányú mozgás és a papír
síkjába befelé irányuló (9) B tér esetén az indukált áramirányt az ábrán feltüntettük.
 628

I I
B B
D É



  
I I
I

G G
R
(a) (b)

E
B
D C

A Ii
B R
C
I

G (d)
(c)

2
1 B 2
1 G

R G
R
(e) (f)
6.64. ábra. Indukciós alapkisérletek (ld. a szöveget).
Az ábrán B az indukcióvektor, Ii az indukált áram. A változás és hozzá
tartozó indukált áram azonos (folytonos, ill. szaggatott) vonallal vannak
jelölve.
 629

! Ha egy vezető hurok helyett többmenetű tekercset, szolenoidot alkalmazunk

(ld.6.64e), annál erősebb áramot észlelünk, minél több menetű a tekercs. Az
elektromágneses indukció jelensége a gyakorlatban a tekercs (induktivitás,
önindukciós tekercs, legegyszerűbb esetben az u.n. ideális szolenoid) nevű áramköri
elem formájában jelenik meg (ld. később).



  
! Különösen érdekes a 6.64f ábrán látható kísérlet. Ha az (1) zárt toroidban
(körtekercsben) folyó áram erősségét változtatjuk (ki-, illetve bekapcsolással, vagy
tolóellenállással), akkor (1)-t áthurkoló (2) tekercsben indukált áram keletkezik, holott
a (2) menetei nincsenek is mágneses térben (ld. 6.2.4. pont, 4. példa, toroid mágneses
tere). Ez a megállapítás még általánosabban is igaz; ld. alább “indukció vákuumban”.
! Megjegyezzük, hogy ha a 6.64c ábra szerinti elrendezésben a merev vezető hurkot
a pontozással jelzett helyzetben a B tér irányába, azzal párhuzamosan egyszerűen
eltoljuk, akkor a keretben nem keletkezik áram.
! A kísérleteink során az áramhurokba kapcsolt galvanométerrel észlelt áram az
ún.. indukált áram. Az indukált áram másodlagos jelenség: az indukált áram
keletkezésének elsődleges oka az u.n. indukált feszültség fellépte.
Vegyük észre, hogy
az indukált áram, illetve az azt létrehozó indukált feszültség
akkor lépett fel, ha kísérleteinkben a mágneses B tér "B = B ·A## ill.

&
"B = % B dA fluxusa* időben megváltozott.
$
A
Hangsúlyozzuk: megváltozott! Gondoljunk fenti megjegyzésünkre: ha a merev
vezető keretet úgy toltuk el, hogy a vezető keret (vagy annak egyes részei) metszik
ugyan a B erővonalakat, de ennek során a "B mágneses fluxus nem változott az idő
függvényében, — indukált feszültség, illetve áram nem keletkezik. Másszóval a
vezetőkeretben (hurokban, tekercsben) csak akkor indukálódik feszültség, ha az
áramhurok által közrefogott mágneses indukcióvonalak száma (fluxusa) időben
megváltozik.
Az indukált feszültség és előjele közvetlenül is mérhető, ha a hurok két pontja
között pl. elektrométerrel feszültséget mérünk (ld. pl. a 6.64a. ábrán bejelölt A és C
pontokhoz kötött műszert).

! Faraday a fentihez hasonló kísérletek alapján kvantitatív kísérleti összefüggést

állapított meg a "B fluxus egységnyi idő alatti megváltozása (változási sebessége) és
az Ui indukált feszültség nagysága között:

* Ha egy homogén B térben (pl. egy adott A menetkeresztmetszetű toroid vagy egy ideális tekercs
esetében) nem egyetlen menet, hanem pl. N azonos A felületű menet van, akkor a "B = B(NA) és így a
(6.186) ill. (6.187) szerint Ui értéke is nő. Lásd pl. a (6.206)-ra vezető számítást.
 630

az indukált feszültség nagysága a hurokbeli mágneses

indukciófluxus változásának sebességével arányos:
d#"B
'Ui' = dt (6.186)*



  
Ez a Faraday-féle indukciós törvény eredeti alakja!
! Az, hogy az indukált feszültség, illetve áram keletkezése kifejezetten a "B
indukciófluxus (tehát a B indukcióvektor fluxusa) időbeli változásával (és pl. nem a
H mágneses térerősség fluxusváltozásával) kapcsolatos, könnyen belátható ha az 6.64f
ábrabeli kísérletet, az ábrabeli vákuum (levegő) közeg helyett vasmaggal ellátott
körtekerccsel végezzük: ebben az esetben lényegesen megnő az indukált áram
erőssége; ugyanakkor tudjuk, hogy a vasmag bevitele a H mágneses térerősség értékét
(melyet kizárólag a toroidon átfolyó I áramerősség határoz meg) nem változtatja meg,
— kizárólag B értéke nő meg (r-szeresre a vákuum közegű toroidhoz képest.
! Állapítsuk most meg az indukált feszültség előjelét. Ha a tekercs, amelyben a
d#"B
dt hatására indukált feszültséget mérjük egy zárt áramkörben van, akkor a benne
indukált feszültség hatására ebben a körben indukált áram fog folyni; ez a tekercsen
átfolyó Ii indukált áram is kelt azonban mágneses teret. Ha az indukált feszültség által
létrehozott indukált Ii áram által keltett mágneses indukció az elsődleges, külső,
változó fluxusú B indukcióval egyirányú lenne, akkor ez hozzáadódna a pillanatnyi B-
hez, ily módon megnövelné "B változási sebességét. Ez viszont további magasabb
indukált feszültséget eredményezne, amelynek hatására nagyobb áram folyna, ami
viszont újabb "B sebességnövekedésre vezetne. Végső soron az indukált feszültség
végtelen nagyra nőne. Ez az energia-megmaradás miatt lehetetlen, tehát
egy zárt vezető hurokban (körtekercsben) az indukált feszültség
olyan előjelőjelű**, azaz az indukált áram olyan irányú, hogy az
indukált áram mágneses tere csökkentse az indukáló B tér indukáló
hatását (fluxusváltozását). Ez Lenz törvénye.***

* Tudománytörténetileg innen ered a B indukcióvektor elnevezés: az indukált feszültség a B

fluxusváltozásával arányos. A ma Faraday féle indukciós törvénynek nevezett törvényt maga Faraday
több különböző összefüggésben fogalmazta meg. A jelenlegi (6.186), illetve (6.187) illetve a (6.188)
képletek később alakultak ki; így pl. a (6.187) egyenlet Heinrich Lenz érdeme (1834). Faraday — mai
szemmel nézve — különleges érdeme a nyugvó vezetőben történő indukció felismerése: ez nem
vezethető vissza más alaptörvényre; a mozgó vezetőben levő indukció ugyanis (mint alábbiakban is
megmutatjuk) visszavezethető a Lorentz törvényre
** U pozitiv, ha a feszültségesés az áram irányába mutat. Ha az A és C mérőpontokon (ld. pl. a
6.64a ábrán) az áram A ) C irányban halad át, akkor, ha egy feszültségmérő (+) “high” pontját A
pontra kötjük, akkor a feszültségmrő UCA értékét (C feszültsége A-hoz képest) pozitív számként jelzi.
*** A Lenz-törvényt zárt vezető hurok esetére (tehát az indukált áramra) fogalmazták meg, de U
i
(ld. alább) vákuumban is indukálódik: ilyenkor úgy alkalmazzuk, hogy gondolatban elképzeljük a
vezető hurkot!
 631

Ezért (6.186) helyett az

d#"B
Ui = – dt (6.187)

képletet kell használnunk.



  
! Vizsgáljuk meg a (6.187) egyenlet előjelének értelmezését két példán.

Először tekintsük a 6.64a ábrán látható kisérletet. Közelítsük a vezetőhurokhoz

a mágnesrúd északi pólusát; az ábrán bejelöltük az ekkor indukált áram irányát.
Alkalmazzuk a jobbkézszabályt az indukált áram B mágneses tere irányának
meghatározására: láthatóan B iránya a mágnesrúd felé eső oldalon ellentétes az eredeti
B tér irányával: annak hatását csökkenti.

A
n n
ds

U0
I ds ds

É É
É

D D
D

(a) (b) (c)

6.65. ábra. A (6.187) Faraday-Lenz törvény előjelének értelmezése.

Vizsgáljuk most meg az előjel kérdését a 6.65. ábrán ábrázolt esetben. A B

fluxusának előjelét (nyilt felületről lévén szó) megállapodással rögzithetjük.
Válasszunk a vezetőn egy ds körüljárási irányt és tekintsük a "B-t pozitívnak, ha B
iránya egybeesik a felület ds-el jobbcsavart alkotó normális egységvektorával.
Állapodjunk meg abban is, hogy az Ui feszültség akkor választjuk pozitívnak, ha az
indukált áramirány a ds irányával megegyezik.

Közelítsünk a zárt vezetőhöz egy mágnesrúd északi pólusával, mint az előbb

ismertetett 6.64a esetében; ennek során a 6.65a ábrán bejelölt "B = 3 egységű fluxus
 632

a 6.65b ábrán 5 egységnyi értékre változik, tehát a változás +2 egység. Látható, hogy
esetünkben a pozitív fluxusváltozás mellett az indukált áramirány olyan, hogy a
feszültség előjele negatív: ezt hozza összhangba a (6.187) egyenlet negatív előjele.
(Ha ds-t és ezzel a fluxus előjelét ellenkező irányúra választanánk, akkor a feszültség
előjele pozitív, a fluxusváltozás pedig negatív (–5 – (–3) = –2) lenne: a mínusz
előjelet ekkor is alkalmazni kell.)



  
Ha (ld. 6.65c ábrát) a vezetőhurokban áramforrás is van, akkor az eredő feszültség és az ez által
meghatározott eredő áramirány meghatározása szempontjából általában nem lényeges Ui előjele; ekkor
ugyanis általában az áramforrás határozza meg az áram irányt (ill. a feszültség előjelét ds irányát), — de
az I nagyságát az Ui előjelével befolyásolja: Kirchoff II. törvénye értelmében ugyanis I=(Ut+Uind)/R,
ahol Ut a telep forrás feszültsége és ahová Uind-t előjelhelyesen kell helyettesítenünk.

! A (6.186) utáni megjegyzésünk is arra utal, hogy a (6.187) kifejezés lehetőséget ad a B

indukcióvektor elsődleges kisérleti meghatározására. A mérendő mágneses B térbe helyezzünk a B tér
irányára merőlegesen egy kis méretű, ismert (NA) tekercsfelületű próbatekercset; a próbatekercshez
kapcsoljunk egy ballisztikus galvanométert*. A próbatekercsen átmenő "B fluxus t=0 időpontban

"B = NAB

Rántsuk ki most a B térből a próbatekercset, akkor ez a fluxus *RL idő múlva (ld.6.3.3.pontot) zérusra
csökken. A (6.187)-ből Uidt-t kifejezve és integrálva

* *
&Uidt = – ("B (*) – "B (t=0)) = R &Idt = "B (t=0) =NAB
$ $
0 0

kifejezést kapjuk. (R a próbatekercs + a galvanométer ellenállása.) A baloldalt a ballisztikus

galvanométerrel mérve, — (NA) ismeretében tehát B meghatározható.

! Az indukált feszültséget az indukált elektromos térerősségnek a vezető alakja

által meghatározott** görbére történő integrálásával is felírhatjuk, a mágneses
indukció fluxusa pedig B felületi integrálja segítségével számítható ki, vagyis

o Edr = – + &
&
$ B dA (6.188)
+t $
g A

* A ballisztikus galvanométer egy nagy, T=20-60s lengésidejű tükrös galvanométer, amely alkalmas
*
a T-hez képest igen rövid * idő alatt átfolyó &
$ I(t)dt = , I - t = Q áramlökés mérésére: ugyanis az
0
áramlökés kis csillapodású galvanométer esetén arányos a galvanométer első maximális kitérésével
(ld.Budó II., id.mű 148-149.oldalt)

** Pontosabban: azon vezető alakja, amelyben a feszültség indukálódik. Pl. egy kör alakú dróthurok
esetén az A felület éppen úgy jelentheti a körhurok által bezárt sík körlapot, mint pl. a körre illeszthető
gömbsüvegnek a felületét. Mivel a B indukcióvonalak mindig zárt görbék, a körlapon és a
gömbsüvegen ugyanaz a fluxus megy át.
 633

Ez Faraday indukciós törvénye, ami a II. Maxwell–egyenlet integrális alakja. Az

itt szereplő A felület egy tetszőleges*, a g görbével határolt, arra illeszkedő nyílt
o E dr sem nulla, vagyis az
felület. Ha a fluxusváltozás sebessége nem nulla, akkor &
$
(g)
indukált elektromos tér nem konzervatív; más szóval indukált elektromos terek



  
esetében elektromos potenciál nem definiálható. Ha &
$o E dr . 0, akkor rot E . 0 és így
(g)
az indukált elektromos tér önmagukba záródó erővonalakkal jellemezhető(ld. F3
Függeléket).

A második Maxwell–egyenlet differenciális alakja:

+B
rot E = – (6.189)
+t

Egy matematikai tétel (a Stokes–tétel, ld. Bronstejn id. mű) szerint

o
&
$ E dr = &
$ (rot E)dA
(g) A

azaz a (6.189) baloldala egyenlő a tér rotációjának a g görbe által határolt felületen átmenő
fluxusával.

Helyettesítsük be eredményünket a (6.189) baloldalába

+
&
$ rot E dA = – +t &
$ B dA
A A

Egyoldalra rendezve (kihasználva, hogy a rotációképzés és az időderiválás felcserélhető műveletek):

0 +B2
&
$ /rot E + +t 1 dA = 0
A

Ennek az egyenletnek tetszés szerinti A felületre érvényesnek kell lennie, ami csak akkor teljesül, ha
az integrandusz nulla, — vagyis

+B
rot E = – (6.190)
+t

! “Indukció vákuumban” A 6.64f ábrabeli kisérletet általánosítva azt

mondhatjuk, hogy egy zárt vezetőben áram indukálódik, ha a vezető által határolt. ‘A’
felületen átmenő indukciófluxus időben változik, — ehhez azonban a vezetőnek nem
kell mágneses térben lennie; elegendő, ha a B vonalak A-nak csak egy részét (pl. a
vezető hurok belsejében levő A’,#3#felületet) metszik.

Az indukció Faraday–törvényében nem szerepel annak a vezetőnek semmilyen

elektromos paramétere, amelyben a feszültség indukálódik. Ez vezette Faradayt arra
a zseniális gondolatra, hogy az indukcióhoz tulajdonképpen nincs is szükség vezetőre,
hanem
 634

akárhol (pl. vákuumban) változik a B indukció, ott elektromos tér

indukálódik és az indukált E tér viszont maga is mágneses teret kelt.

(Ugy is mondhatjuk, hogy a zárt vezető csak az indukált tér, feszültség, áram
indikálására, kísérleti kimutatására szükséges.)



  
Ez az oka annak, hogy az elektromágneses tér képes a vákuumban tovaterjedni,
vagyis, hogy vannak elektromágneses hullámok.*

A Faraday-törvény általánosan érvényes alaptörvény; a fejezet elején ismertetett

alapkísérletek során számos konkrét kísérletet ismertettünk: indukált feszültséget (és
indukált áramot) észleltünk nyugvó és mozgó zárt vezetőhurkokban, sőt felhívtuk a
figyelmet arra is, hogy indukált elektromos térerősség (indukált áram nélkül) fellép
nyitott vezetőben vagy vákuumban is.

Ugyanakkor egy lényeges momentumra fel kell hívnunk az olvasó figyelmét: míg a
nyugvó vezetőkben, a vákuum esetében fellépő indukált feszültség, tér csak Faraday
törvény alapján értelmezhető, — a mozgó vezetőkben fellépő indukált feszültség más,
a Faraday törvénytől független törvényre is visszavezethető. A mozgó vezetőkben
indukált feszültség, illetve áram a Lorentz-erővel önmagában is értelmezhető.

! Indukció mágneses térben mozgó vezetőben.

Ha egy egyenes (a 6.66a ábrán A és C pontok közötti) vezetőt egy homogén B
mágneses térben v sebességgel mozgatunk, a benne levő vezetési elektronokra —
melyek a vezetővel együtt rendszertelen mozgásuktól eltekintve ugyancsak v
sebességgel mozognak — az

FL= –ev 4 B = B 4 ev

Lorentz erő hat.

* Az elektromágneses hullámok viselkedését leíró hullámegyenlet a négy Maxwell-egyenletből

vezethető le. Az elektromágneses hullámokkal a 7.3.3. pontban foglalkozunk.
 635
C B

Ii
B ds
R
C



  
v
! !
A v

F56ev4B
v

A B

(a) (b)

(c)

6.66. ábra. Mozgó vezetőben indukálódó feszültség

A bejelölt B irány esetében ezen erő hatására a vezető elektronok a mozgatás

pillanatában a vezető A pontja felé kezdenek áramlani, ugyanakkor a töltések
)
szétválása a vezetőben egy AC irányú Ei indukált teret épít fel, — mindaddig, amíg
a két ellentétes irányú erő

–e Ei = –ev 4 B (6.191)

egyensúlyba nem kerül; ez szinte pillanatszerűen zajlik le: a vezető darabban a

mozgás “első pillanatától” eltekintve nem folyik áram. Figyeljünk fel arra, hogy az Ei
(irányát tekintve ellentér!) úgy viselkedik, mint egy nyitott kapcsú áramforrás tere,
melynek pozitív pólusa az C pontban van. Ezért a kapcsain kialakult forrásfeszültség
 636

(régi nevén elektromotoros erő, jele eme) nagyságát nem a szokás (6.26) egyenlettel*,
hanem az ellentér jelleget (előjel!) figyelembevevő

&
Ui = % E dr (6.192)
$



  
képlet szerint számítjuk ki. A (6.191) figyelembevételével

Ui = E vB (6.193)

Kapcsoljuk most az AC vezetőt egy, a B mágneses térre merőleges négyszögű sík

zárt vezető hurokba (6.66b ábra), melynek három oldala rögzített, a negyedik (az AC
darab) pedig egy, az eredeti helyzetével párhuzamosan elmozdítható rúd. Ha az AC
rudat külső F erővel v irányú mozgásba hozzuk, akkor utóbbi egy Ui = Uforrás
forrásfeszültségű áramforrásként működik (6.66c ábra), melynek hatására a kapcsait
záró hurokban a bejelölt irányú B tér esetén egy bejelölt (az óramutató járásával
ellentétes) irányú Ii erősségű indukált áram folyik; amíg a rúd állandó v sebességű
mozgásban van, addig az indukált áram erőssége állandó. Ha az áramkör ellenállása
R, akkor az áram erőssége

Ii = Ui / R (6.194)

Vizsgáljuk meg erre az elrendezésre az energiamegmaradás teljesülését! Az AC

rúd egyenletes egyirányú v sebességgel mozog, mert a ráható erők eredője zérus: a
rudat v irányba mozgató F külső erő éppen egyenlő az aktuális B mágneses tér által az
—
AC = vezető darabra ható

F = I l 4#B (ld.(6.129b))

)
mágneses erővel. (Az áramforrásként tekinthető AC rúdban az áram iránya AC, így a
l irányítottsága is ez.) A vezető hurkon átfolyó áram munkája Joule hővé alakul.

Mivel elrendezésünkben az AC vezetődarab mozgatásával a bezárt ‘A’ felület is

változik, — elrendezésünkben változik a "B fluxus is. Így a (6.193) szerinti eredmény
a Faraday féle indukciós törvényből közvetlenül is levezethető; pl. a feszültség
abszolút értéke homogén erőtérben, sík áramkeretre

r2
* U21 = – &Edr
$
r1
 637

dA
Uind = B
dt

dA = ds

ds



  
Uind = B dt = B v (6.195)

értékünek adódik (Neumann-féle törvény).

! Ha egy homogén és állandó B indukciójú térben egy vezető anyagból készült

korong forog úgy, hogy síkja merőleges B-re, akkor a korong tengelye és kerülete
között feszültség indukálódik. Ennek az indukciónak a mikrofizikai oka a Lorentz–
erő. Mint az a 6.67. ábrán látható, a Lorentz-erő a korongban szabadon mozgó
vezetési elektronokat a korong forgásirányától függően a korong kerülete, illetve
tengelye (ld. ábrát) felé téríti el. Ez pedig a tengely és a korong kerülete között
mérhető Ui indukált feszültség megjelenésére vezet.

A jelenséget a kísérlet eredeti kiviteli formája alapján (a korongot csak a B erőteret

létrehozó mágnes egyik pólusa közelében forgatták) unipoláris indukciónak nevezik.
A jelenség a 6.67. ábra alapján kvantitatíve (pl. az alábbiakban közölt egyszerűsített
számítással) értelmezhető.
G

Ei
Ei
P B
C B
r
I
v v

6.67. ábra. Az unipoláris indukció (Az ábrán egy homogén B térben vezető
korong forog bejelölt irányban. A vezető korong vezetési elektronjaira Lorentz erő
hat.)
 638

A homogén B térben levő korong tengelyétől |r| távolságban levő vezetési

elektronokra Lorentz-erő hat; egyetlen elektronra felírva

FL= –ev 4 B = B 4 ev

ahol v a korong r pontjának (egyúttal az ott levő vezetési elektronoknak) a



  
kerületi sebessége (v=r7), melynek iránya a r sugárra merőleges.

A Lorentz erő hatására a vezetési elektronok a P(r) pontból a tengely felé

áramlanak, a szétváló negatív és pozitív töltések egy, az FL Lorentz erővel
ellentétes irányú Ei indukált teret építenek fel, mely (az ábrán jelölt forgási irány
esetén) sugár irányban a korong kerülete felé irányul:

– e Ei = – FL (6.196)

azaz

Ei = v B = r7B (6.197)

A korong kerülete és tengelye között

rB R
1
Ui = & Ei(r) dr = & (v x B) dr = & r7 B dr = 7 BR2 (6.198)
$ $ $ 2
rA g 0

indukált feszültség alakul ki, ahol R a korong sugara. (A (6.198) első egyenletben az
előjelben figyelembevettük, hogy az indukált tér “ellentér”.) Ha a tengely és a kerület
között zárt áramkört alakítunk ki, akkor az áramkörbe épített galvanométer Iind áramot
jelez.

Az unipoláris indukció tanulságos példa arra, hogy az indukciós törvény

d "B
Ui = – dt alakja közvetlenül nem mindig alkalmazható, hiszen a
fluxusváltozás szempontjából semmiféle felület nincs kitüntetve. A (6.198)
eredmény ismeretében azonban ez már visszavezethető az eredeti indukciós
törvényre:

d "B dA
| Ui | = = B
dt dt

1
ahol a dA a sugár dt alatt súrolt terület, dA = 2 7 dt R2 (hiszen a vektorszorzat alapján
2 dA = R 7 dt R sin 90o).

Ezen elv alapján működnek a forgókorongos árammérők.

 639

1. Példa.

Ha B = 0,5 T, R = 0,1 m, 7 = 100 s–1, akkor Uind = 0,25 V.



  
! Örvény- (Foucault-) áramok.

Örvényáramoknak vagy Foucault-áramoknak nevezzük azokat az áramokat,

amelyek két vagy három irányban kiterjedt vezetőkben, fémlemezekben,
fémtömbökben indukálódnak. Ha kiterjedt vezető inhomogén mágneses térben
mozog, vagy ha időben változó mágneses térben van, akkor az első esetben a
Lorentz-erő, a másodikban a mágneses tér változását kisérő elektromos
örvénytér a fémes vezetőben a szabad elektronokat zárt görbék mentén
mozgásba hozza (örvényáramok).

Az indukált áramok a fémtömb belsejében, annak teljes térfogatában

cirkulálnak. Az így létrejövő igen sok “elemi áram” együttesen nagyon nagy
áramerősségnek felelhet meg, tehát egyrészt — Lenz szabálya értelmében — az
indukciót létesítő változást erősen akadályozhatja, másrészt erős hőhatással
járhat együtt.

Az örvényáramok jelenlétét a következőképpen mutatjuk meg: Nem

mágneses anyagból (pl. rézből vagy aluminiumból) készült lapot függesszünk
fel vízszintes tengelyre, úgy, hogy a mágneses erőtérben szabadon lenghessen. A
vezető anyagú lap mozgása közben a mágneses erőtér a szabad töltéshordozókra
erőt gyakorol, örvényáramokat hoz létre. A Lenz törvény értelmében a
fémlapban kialakuló örvényáramok mágneses tere olyan irányú, hogy a fémlapra
ható F= I l 4# B mágneses erő az örvényáramokat létrehozó mozgást fékezze. (A
fémlapra csak ott hat erő, ahol van mágneses indukció. Az örvényáramok
eredményeként a fémlap mozgása lefékeződik. Ezt a hatást a gyakorlatban az
elektromágneses fékek egy típusában, az ún. örvényáramú fékekben is alkalmaz-
zák.

Az örvényáramok hőhatása az elektromos generátorok, motorok és

transzformátorok változó mágneses térben levő vas alkatrészeiben
energiaveszteséget jelent. Eme örvényáramú veszteségek lehető csökkentése
céljából a megfelelő részeket nem tömör vasból készítik, hanem vékony,
egymástól papírral vagy lakkréteggel elszigetelt szegmensekből állítják össze,
nagy frekvenciáknál pedig szigetelőanyagba ágyazott vasszemcsékből álló
porvasmagot vagy ferritmagot alkalmaznak. Másrészről az örvényáramok
hőhatása hasznosítható az indukciós kemencékben: a kiizzítandó, vagy
megolvasztandó fémet — igen erős és gyorsan váltakozó árammal táplált tekercs
belsejébe helyezik, célszerűen vákuumban.

Az örvényáramok mozgásfékező hatását felhasználják pl. elektromos

műszerek mutatóinál a lengések csillapítására (oly módon, hogy a mutató
tengelyére szerelt alumínium lemez kis permanens mágnes pólusai közt mozog),
fordulatszámlálók és fékező berendezések szerkesztésére is, stb.
 640

6.3.2. Kölcsönös– és önindukció. Induktivitás.



  
! Vizsgáljunk két szolenoidot, melyek elég közel vannak egymáshoz és az egyik
tekercs mágneses B tere a másik tekercs helyén is számottevő.

! Ha egy (1)-el jelölt tekercsben (ld.6.68.ábra) változó áramerősség (melyet az

ábrán az R ellenállás változtatásával változtatunk) hatására egy másik (2)-vel jelölt te-
kercsben feszültség indukálódik, akkor kölcsönös indukcióról beszélünk.

(1) B (2)

R G

(1) B (2)

R G

6.68. ábra. A kölcsönös indukció

A kölcsönös indukció során indukált feszültség a (6.187) Faraday–féle indukciós

törvényből számítható. Nagysága és iránya (a megfelelő "B fluxuson keresztül) a két
tekercs geometriai adataitól és egymáshoz képesti helyzetétől, továbbá az indukciót
létrehozó áram változási sebességétől és a környező homogén közeg (r
permeabilitásától függ. A továbbiakban feltesszük, hogy a két tekercs alakja és
kölcsönös helyzete változatlan és a (r permeabilitása állandó (a közeg nem ferro-,
illetve ferrimágneses).

Ekkor a (2) tekercsben indukált feszültség a (6.187) alapján írható fel:

 641

d#"B(2)
Ui(2) = – (6.199)
dt

Vegyük azonban figyelembe, hogy "B(2) az (1) tekercs által keltett B tértől függ,
amely viszont az (1) tekercsben folyó áramerősséggel arányos:*



  
"B(2) = M21I1 (6.200)

Így az (1) tekercs (2)-ben indukált Ui(2) feszültsége

d#"B(2) dI1
Ui(2) = – = –M21 dt (6.201a)
dt

Ha az (1) ill. (2) tekercsek szerepét felcseréljük, az

dI2
Ui(1) = –M12 dt (6.201b)

egyenletet kapjuk és itt nem közölt módon igazolható, hogy

M12 = M21 (6.202)

Az M együtthatót kölcsönös indukciós együtthatónak, röviden kölcsönös

induktivitásnak nevezzük. SI egysége: 1 henry** , az egység jele: H.

A (6.201)-ből a kölcsönös induktivitás mértékegysége:

Vs
[M12] = A = 8s = H (6.203)

A
Ha az (1)-es tekercsben bekövetkező 1 s áramerősségváltozáskor a (2)-es
tekercsben 1 V feszültség indukálódik, akkor az M21 induktivitás 1 H, — és fordítva.
A kölcsönös induktivitás mértékegysége azonos az önindukciós tekerecsek
induktivitásával; erre ott még visszatérünk.

A kölcsönös indukció lehetővé teszi, hogy a stacionárius áramok szempontjából

független áramkörök között kapcsolatot hozzunk létre, közöttük induktív csatolást
hozzunk létre. Minél nagyobb M annál “szorosabb” a csatolás.

* Ld. a (6.144) egyenletet a (r=1 és a (6.157) egyenletet (r=konst esetére. A 6.68.ábra szerinti
elrendezés esetében e képletek paraméterei konstans értéken tarthatóak, de nem, vagy nehezen
meghatározhatóak: ezért most pontos képlet helyett a (6.200)-ban csak arányosságot tételezünk fel. A
6.69. ábrán látható elrendezésekben jó közelítésként a "B-re alkalmazhatóak a (6.144) ill.(6.157)
egyenletek.

** Joseph Henry, Faraday kortársa tiszteletére, aki az indukció jelenségét, a kölcsönös és

önindukciót Faradaytől függetlenül fedezte fel, de később publikálta.
 642

Némelykor éppen az ellenkezője, a laza csatolás (igen kis M) a kívánatos. Ezáltal

csökkenthető a szomszédos nagyfrekvenciás, hírközlési kábelek “áthallása” vagy a
hangfrekvenciás erősítőkben fellépő “brumm”: a hálózat érzékeny váltakozó áramú
áramkörökben váltakozó feszültséget indukálhat. Az effektus mágneses árnyékolással
(ld. 6.2.6.1. pontot) csökkenthető.



  
! A kölcsönös induktivitás (M) kiszámítása általános esetre, bonyolult. A
közös nem mágneses magra ((r = 1 és (r . f(H)) tekercselt N1, ill. N2 menetszámú,
szorosan egymásba csévélt tekercsek kölcsönös induktivitásának kiszámítása viszont;
– pl. amikor a két tekercs hossza és ‘A’ keresztmetszete ugyanaz (ld. 6.69a. ábra) és a
geometria révén pontosan adott – egyszerű:

I1

2 2

A
! 1 1

V
U2

(a) (b)

6.69. ábra. A kölcsönös indukció. a) Közös, pl. porcelán magra, illetve b)

közös vasmagra tekercselt szolenoidok esetében.

! Az egyszerűség kedvéért vegyük a tekercseket alkotó huzal vastagságát a

tekercs átmérőjéhez képest elhanyagolhatónak! Jelöljük a tekercseket az "1" ill. "2"
indexszel!

Az "1" tekercsben folyó áram I1(t), akkor az általa létrehozott mágneses indukció
értéke ilyen esetre ismert (ld(6.144)):

N1 I1
B1 = (o (6.204)

A "2" tekercsben indukált feszültség kiszámításához a B indukció "2"-es tekercsre

vett fluxusát kell meghatározni. A "2" tekercs egy menetére ez a fluxus:
 643

#######"B,2 (egy menet) = B1 A

ahol A az egy menet által közrefogott és indukcióvonalak által metszett terület. A "2"
tekercs összes menetére vett fluxus ezek szerint (6.204) figyelembevételével

N1 N2 A



  
"B,2 = N2·B1 ·A = (o I1 (6.205)

A "2" tekercsben indukált feszültség tehát (6.187), (6.205) felhasználásával:

d"B,2 N1N2 A dI1

Ui2 = – = –(o · dt (6.206)
dt

A "2" tekercsnek az "1" tekercsre vonatkoztatott kölcsönös indukciós együtthatója

tehát:
A
M21 = (o N1 N2 (6.207a)

alakba írható.

! A fenti számolás az "1" és "2" indexek felcserélésével az "1" tekercsbe indu-

kált feszültség, tehát az M12 együttható kiszámítására is alkalmas, ha figyelembe
vesszük, hogy bármelyik tekercs is hozza létre a mágneses indukciót, a tekercs által
közrefogott és az indukcióvonalakkal metszett felület elrendezésünkben(!)
ugyanakkora.
A
M12 = (oN2N1 (6.207b)

vagyis
M12 = M21 = M (6.207c)

Az indukált feszültség és M12 előjele a két tekercs relatív tekercselési irányától

függ: az A felület egy dA felületelemének és B-nek relatív irányát ugyanis ez
határozza meg.

! Hasonló a számítás a közös vasmagra tekercselt szolenoidok (ld.6.69b ábra) M

értékének számítása esetében: ilyenkor ugyanis abban a térben, ahol a B0 . 0, a kö-
zeg (vasmag) homogénnek tekinthető, — tehát a (r relatív permeabilitású közeg for-
málisan figyelembe vehető: mivel homogén (r permeabilitású anyagra

B
= (r (ld.(6.154))
B0

— a (6.204) képletben (amelyet vákuumra írtunk fel és így a benne szereplő

B9= B0) a (r a permeabilitású közeg esetén (0 helyett (0(r irandó; mint a 6.2.4.
pontban jeleztük ez formálisan akkor is megtehető, ha ferro- vagy ferrimágneses a
 644

közeg (és így (r = f(H)); ekkor (r alatt (r (grafikonokból beírt) aktuális “effektív”
értékét kell érteni, ami nagyságrendileg 103-106 n egységrendű pozitív érték. Ezzel a
homogén, (r permeabilitású rendszerre az M kölcsönös induktivitási együtthatója a
(6.207a) helyett
A
M = (0(r N1N2 (6.208)



  
1. Példa. Számítsuk ki két egymástól elszigetelt, egymásra tekercselt szo-
lenoid kölcsönös M12 induktivitását, ha a mag nem ferromágneses
(egyszerűség kedvéért legyen (r : 1 és (r . f(H) ). Ilyen elrendezést mutat a
6.69a. ábra.

Alkalmazzuk a (6.207a) képletet! Legyen N1 = 500, N2 = 20 és legyen =

30 cm ill. A = 6 cm2.

Megoldás:
(oN1N2A 4;·10–7·500·20·6·10–4
M12 = = = 2,5 10–6 H.
30·10–2

! Amikor egy tekercsben az áramerősséget változtatjuk, akkor B tekercsre vett

fluxusa magában a tekercsben is változik. Ennek következtében magában a tekercsben
is megjelenik egy indukált feszültség. A jelenséget önindukciónak nevezzük; ezért ezt
a tekercs áramköri elemet szokták önindukciós tekercsnek is nevezni. Az Ui indukált
feszültség az őt létrehozó váltakozó áram U(t) feszültségével ellentétes irányú: úgy
hat, mintha a tekercs egy áramforrás lenne olyan polaritással, mely a tekercsben a lét-
dI
rehozó I(t) árammal ellentétes irányú áramot indukál, ha dt . 0. Általánosan fogalmaz-
va, az indukált feszültség olyan polaritású, hogy fékezi az indukált feszültséget
létrehozó (növekvő vagy csökkenő) áram változását. A tekercsen kialakuló indukált
feszültség:
dI
Ui = L = – L (6.209)
dt

arányos az áramerősség változásának sebességével. A negatív előjel biztosítja, hogy az

indukált feszültség polaritása az éppen aktuális áramerősség változást fékezze. A
szokásos L jelölés arra utal, hogy ez egy, a tekercsen létrejött, L feszültséget
szolgáltató áramforrás forrásfeszültségével analóg.
L csak a tekercs méreteitől függő arányossági tényező, melyet a tekercs
önindukciós együtthatójának vagy induktivitásának nevezünk. Egysége a kölcsönös
indukció együtthatóéval megegyezően az 1 henry (1 H).
 645

Egy adott tekercset jellemző L induktivitás meghatározása (a tekercsvégek és a

menetek között kiszűrődő mágneses tér hatásának figyelembevételi nehézségei miatt)
általában méréssel, etalonokkal való összevetéssel történik. Szorosan tekercselt
szolenoid, vagy toroid L önindukciós együtthatóját azonban jó közelítéssel ki is
számíthatjuk (ld.alább).



  
Ha egy tekercset áramköri elemként alkalmazunk (RL vagy RCL váltakozó áramú
áramkörökben, ld. pl. 6.3.3. pontot), akkor a tekercs ohmos ellenállását vagy az
áramkör (vagy áramköri ág) többi ohmos ellenállásához adjuk hozzá, vagy külön
jelöljük így mindig egy “ideális induktivitással” számolunk és gyakran magát a
tekercset is induktivitásnak (angolul: inductance, vagy inductor) nevezzük.

! Szorosan tekercselt, átmérőjéhez képest hosszú* légmagos szolenoid L

önindukciós együtthatójának kiszámítása:

Minden egyes meneten L= – d"B /dt feszültség indukálódik. Ideális esetben az N

menet mindegyikén a "B fluxus ugyanakkora, így
d"B
L = – N dt
Ezt a (6.208) képlettel összehasonlítva azt kapjuk, hogy
dI d"B
L dt = N dt
Mindkét oldalt az idő szerint integrálva és felhasználva, hogy "B = 0, ha I = 0, azt
kapjuk, hogy
LI = N "B
Innen az L önindukciós együttható (induktivitás):
N"B
L# I (6.210)
Mivel egy ideális légmagos szolenoidban (elhanyagolva a tekercs végeinek hatását)
NI
a mágneses B tér homogén és B = $0 A, a tekercsben a fluxus (ha a tekercs
keresztmetszete A),
NI
"B = BA = $0 A 6.211
amivel a légmagos idealizált szolenoid induktivitása

$0N2A
L= (6.212)**

* E feltétel biztosítja, hogy a tekercs véges méretének következményeit elhanyagolhassuk.

** Az N2 tényező megjelenése érthető: ha pl. megduplázzuk a menetek számát, akkor az N tényező

mind (6.210)-ben, mind pedig az egy menetre jutó "B -ben (6.211) is megjelenik; N·N=N2..
 646

' Vs J T·m *
[ L ] = &Am m = 2 =
A = H )( (6.212a)
% A

Mint már mondtuk, L mértékegysége a henry, jele H, egysége az 1 H. Itt hívjuk fel
a figyelmet arra, hogy



  
a $0 nemcsak az eddig definiált egységekben, hanem H/m-ben is megadható*

Vs ' T·m H *
$0 = 4 + · 10–7 Am & = A = m ) (6.213)
% (

! A toroid induktivitása (ld. 6.51. ábrát). Egy r sugarú toroidban (körtekercsben) a

B mágneses tér értéke

IN
B = $0 (ld. (6.143))
2r+

ahol N a toroid meneteinek száma. Ha bevezetjük a 2r+, -, jelölést, akkor a toroid

induktivitását formailag ugyancsak a (6.212) képlettel írhatjuk le.

! A mágneses közeg figyelembevétele az induktivitás számításában. A 6.2.5.2.

pontban megmutattuk, hogy a mágneses anyag jelenlétében a tekercs (toroid. stb)
belsejében a vákuumra érvényes B0=$0H tér helyett B = B0 + BM tér keletkezik: a B0
térhez hozzáadódik a mágneses anyag mágneses dipólusainak járulékos tere is;
megmutattuk azt is, hogy B/ B0 aránya

B
= $r (ld. (6.154))
B0

A (6.211) vákuumra, ill. $r=1 esetre érvényes képletben szereplő B tulajdonképpen

B0, így a “vasmagos” tekercsek, toroidok esetében a képletekbe valóban B = $r B0
irandó, így pl.

$0 N2 A $0 $r N2 A
L= (6.212) helyett L= (6.214)

érvényes (ahol $r a relatív permeabilitás táblázatokból, grafikonokból beírt

“effektív” értéke).

* Itt definiálták tudománytörténetileg először a $ -át, majd a SI áramerősség alapegység

0
meghatározásakor (ld. (6.134) a 6.2.4. pontban) véglegesítették számértékét. Egységét azonban sokszor
ma is H/m-ben adják meg.
 647

2. Példa. Vizsgáljunk egy = 12 cm hosszú szolenoidot, melynek

átmérője d=1,6 cm és amely 75 menetből áll.

!, A légmagos tekercs induktivitása:

$0 N2A 4 + · 10–7 · 5625 · 2 · 10–4



  
L0 = = 0,12
= 1,17 · 10–5 H . 12 $H

!, Tegyünk a szolenoidba “vasmagot”, melyre (táblázatokból) $r

(effektív) = 2300. Ekkor

$0,$r N2A
L= = $r,L0 . 2,7 · 10–2 H -,27 mH

!, Egy 12 cm hosszú, A=2·10–4 keresztmetszetű, 75 menetes

vasmagos szolenoidra legyen B=1T és I=3,8A. Mekkora ennek a
tekercsnek az induktivitása? Először $r-t számoljuk ki a
rendelkezésre álló adatokból. A B0 értékét (6.143) egyenletből
véve:

B B 1·0,12
$r(effektiv) = B = = = 335
0 $0 I N 4 + · 10–7 · 3,8·75

, L0 értéket fentebb kiszámítottuk (L0 = 1,17·10–5 H) és (6.214)

A
és (6.212) hányadosa éppen $r, következik, hogy ezen vasmagos
szolenoidra
,L = $r L0 = 335 · 1,17 · 10–5 = 3,92 mH

!, Ha az I=3,8A-t 15s alatt 3,2 A-re csökkentjük, az indukált

feszültség
a) a légmagos tekercsben
dI
Ui = L = – L0dt = ( – 1,17 · 10–5 ) H (–0,04 A/s) / 0,5 · 10–6 V

b) vasmagos tekercsben
Ui = L = ( – 2,7 · 10–2 ) (–0,04) / 1,08 · 10–3 V

! Fentiekből megérthető, hogy készíthetünk önindukció-mentes tekercseket

egyszerű u.n. bifiláris tekerecseléssel. A tekercselendő előre lemért hosszúságú drótot
középen fogva kettéhajtják, majd az így előálló kettős vezetékkel tekercselnek: a
szomszédos vezetőmenetekben az áram ekkor ellentétes irányba folyik, az áramok
mágneses terei gyakorlatilag megsemmisítik egymást, — a fluxus a bifiláris tekercs-
ben csekély lesz.
 648

6.3.3. Az RL áramkörök. Az induktivitás, mint áramköri elem.

Energia tárolás mágneses térben.



  
A 6.1.7. pontban megvizsgáltuk a kapacitás, mint áramköri elem (ideális kondenzá-
tor) hatását egy RC áramkörben, illetve a kondenzátorok (általánosságban pedig az
elektromos tér) energiatároló képességét.

E pontban a mágneses analóg jelenségeket vizsgáljuk: ezekben a q töltésnek az

elektromos áram, a C (ideális) kapacitásnak az L (ideális)* induktivitás felel meg.

! Vizsgáljuk meg a 6.70a. ábrán látható soros RL áramkört!

1 K G
R L
2
Ef
EL(1) EL(2)

(a)
I I
E E
I* -
R R
E 1 14 E
31 0 6 7 ~ 0,63
R 2 e5 R
E 1 14 E
3 6 7 ~ 0,37
R 2 e5 R

8L t 8L t
(b) (c)

6.70. ábra. a) Egy RL áramkör egy f 9 = t forrás-(telep-) feszültségű teleppel. b) A (b)

ábra a bekapcsolás (K kapcsoló az “1” helyzetbe) utáni I(t) függvényt; c) a c) ábán a telep
kikapcsolás (K a “2” helyzetbe) utáni I(t) görbéjét mutatja a bekapcsolás utáni állandósult
(I*-al jelölt) állapot elérése után. A G egy kis beállási idejű galvanométer. Az a) ábrán az L
induktivitáson, a Lentz törvény értelmében kialakuló Ui = L feszültség előjelét is jeleztük:
(1)-el a be- és (2)-vel a kikapcsolás időszakában.

* Az ideális induktivitás foglamát az előző 6.3.2. pontban definiáltuk: mivel a tekercsek véges
ellenállású huzalból készülnek, a tekercsek ellenállását hozzáadjuk az áramkör egyéb ellenállásához;
ezzel a “reális induktivitást” egy vele soros R és egy “tiszta”, ideális induktivitásra bontottuk!
 649

Zárjuk az áramkört (állítsuk a kapcsolót (1) állásba) és vegyük fel a G

galvanométert figyelve az áramkör I(t) bekapcsolási görbéjét (6.70b.ábra). Azt
tapasztaljuk, hogy az I áramerősség a bekapcsolás után nő, de csak bizonyos idő után
éri el az Ohm-törvény alapján várható t /R értéket (ahol R az egész zárt áramkör
ellenállása, beleértve a telep belső ellenállását és a reális tekercs ohmos ellenállását



  
is), majd ezen állandó értéken marad. Ha az áramkör nem tartalmazná az L
induktivitást, az áram pillanatszerűen állna be. A jelenség oka L induktivitás kapcsán
fellépő

dI
Ui = L = – L dt (6.215)

indukált feszültség melynek polaritása a Lentz-törvény értelmében dI/dt > 0 esetén a

telep t forrásfeszültségével ellentétes. Amikor I (a 6.70b) ábrán *-al jelölt) állandó
értékét eléri, kapcsoljuk a K kapcsolót a (2) állásba (válasszuk le a telepet úgy, hogy a
RL körben az áramot továbbra is mérhessük) és vegyük most fel az I(t) “lassan”
csökkenő kikapcsolási görbét (6.70c) ábra). A magyarázat értelemszerűen hasonló.
Az egész jelenség kisérletesen csak elég nagy induktivitású áramkörben (pl. vasmagos
tekercs alkalmazásakor) észlelhető jól. Összefoglalva:

Nagy induktivitású áramkörben az áramerősség a telep bekapcsolása

után nem változhat ugrásszerűen; állandó értékét adott” időállandóval”
éri el, — kikapcsoláskor (ha az RL zárva marad) csak azonos
“időállandóval” csökken zérusra.

A kvantitatív összefüggések felírhatóak, ha mind a be-, mind a kikapcsolás

időszakára felírjuk a Kirchhoff II. (hurok-) törvényt (ld. 6.118). Minden pillanatra
érvényes, hogy : = 0, azaz (az I(t) helyett egyszerűen I-t írva):

dI
t – IR – L dt = 0 (6.216)

illetve (bekapcsolás után)

dI
IR + L dt = 0 (6.217)

(kikapcsolás után)
 650

A (6.217)-(6.218) differenciálegyenleteket szeparálással megoldva* I(t)-re az

1 R 4 R
t – L·t 6 t –L·t
I= 3
R21–e illetve I=R e (6.216a) – (6.217a)
5



  
egyenleteket kapjuk. ( A t/R az ohmos ellenállásokon eső— L nélküli — áramerősség
érték.) A 6.70b,c ábrát és a (6.216a), illetve (6.217a) képleteket tanulmányozva
láthatjuk, hogy az időbeli változás egy
8RL = L / R
időállandóval, jellemezhető mely az adott áramkörbeli L és R értékeit tartalmazza.
t 1
Láthatóan, ha t = 8RL, akkor pl. kikapcsoláskor I = R e , azaz az áram éppen e-ed
részére csökken.
1. Példa. Legyen egy vasmagos tekercs induktivitása L=100H, az
áramkörben levő összes R értéke pedig R=20;, akkor 8RL = 5 s. Az
áramerősség 23 s alatt éri el állandó vagy közel nulla értékét.
2. Példa. Ha R=2000;, L=4H és t = 10 V. Az adatokból 8RL = 2 ms és
az állandó áramerősség értéket 8 ms alatt érjük el.
3. Példa. Legyen L=53 mH, az R= 0,37 ;, azaz legyen 8RL.0,14s.
1 t
Bekapcsolás után mikor éri el az áram az 2 R értéket? Jelöljük ezt az
időt t1/2-el!
1 t
Megoldás: Az I = 2 R értéket a (6.216a) képletbe helyettesítve:
1 t t1 –t /8RL 4
= 3 1 – e 1/2 6
2R R2 5
ahonnan
–t1/2 /8RL 1
e =2
és így t1/2 = 0,1 s

* Pl. a (6.216) differenciálegyenletre, — szeparálva és integrálva.

I t
= dI 1
= = dt
< t – IR L <
0 0

Az integráltáblázatot használva (Bronstejn, id.mű) azt kapjuk, hogy

1 t
– · ln ( t – IR) = + A
R L

Az A konstanst a t=0, I=0 kezdeti feltételekből meghatározva (6.216a) eredményhez jutunk.

 651

Végül két fontos gyakorlati megjegyzést: 1. a fent ismertetett kísérletben kísérleti

hibát vétettünk: kikapcsoláskor a telepet egyszerűen rövidre zártuk; ez az eljárás a
legtöbb áramforrást tönkreteszi; 2. helyesen jártunk el, amikor a telep kiiktatásakor
gondoskodtunk a RL kör zárva maradásáról; ha az áramkört egyszerűen
megszakítottuk volna, az áramerősség igen gyorsan csökkent volna és ennek hatására
igen nagy indukált feszültség léphet fel, ami a kapcsolónál (áramszaggatónál, pl.



  
csengő esetén) szikrázáshoz, ívkisüléshez vezethet. A megszakításkor keletkező ív
ellen (különösen nagy L értékek esetén) pl. a kapcsoló olajba merítésével védekezni
kell.

! Energiatárolás mágneses térben.

Ha egy követ külső munkával felemelünk a Föld felszine fölé, azaz a két
kölcsönhatásban levő testet egymástól “szeparáljuk”, — a kő-Föld zárt rendszer
potenciális energiája nő; a követ visszaejtve munkát végeztethetünk. Hasonlóan ha
ellentétes töltéseket pl. egy kondenzátor feltöltése során szeparálunk, akkor a feltöltött
kondenzátor elektromos terében az elektromos (potenciális) energia:

1 q2 1
Epot = 2 C = 2 CU2 9
= Eel (ld.(6.59))

Hasonlóan ezen példáinkhoz, ha két egymással párhuzamos merev vezetőben

azonos irányba áramot vezetünk, azok vonzzák egymást. Ha most e két egymást
vonzó vezetőt egymástól külső munkával eltávolítjuk, akkor a környező mágneses tér
energiáját növeljük, mely (a két vezető vonzásának szabad utat engedve)
munkavégésre fordítható.

A mágneses energia tárolására (a kondenzátor analógiájaként) a tipikus elem az L

induktivitással (önindukciós együtthatóval) rendelkező tekercs.

! A tekercsben tárolódó mágneses energia kiszámítása céljából számítsuk ki a

6.70.a ábrán ábrázolt áramkörben a telep (áramforrás) által a bekapcsolás utáni t
időpontban dt idő alatt végzett

W = Utelep I(t) dt

munkát. (Az t helyett írtunk Utelep 9

= Ut-t, ahol a t index a “telep” szó rövidítése.)

A telep munkájának kiszámításakor előjelhelyesen figyelembe kell venni a telep

feszültségéhez időfüggvényként hozzáadódó indukált feszültséget is: a telep munkáját
tehát úgy kapjuk meg, ha a céljainknak megfelelően átrendezett (6.216) egyenletet
végigszorozzuk I(t) dt-vel; íly módon az

dI(t)
Ut I(t) dt = I2 R dt + LI(t)
dt dt (6.218)
 652

A (6.218) kifejezést értelmezve láthatjuk, hogy az áramforrás által végzett UtI(t)dt

munkának csak egy része ( I2R dt) alakul át Joule-hővé; a fentmaradó LI(t)dI(t) a
tekercsben tárolt (mágneses) energiává alakul át. Ha az áram beállt a Ut/R = I0-al (az
ábrán I*-gal jelölt) jelölt állandó értékre, akkor az áram teljes növekedési szakaszában
a teljes mágneses energiává alakult munka (jelöljük Wm-vel):



  
I0 2
LI0
Wm = = LI(t) dt = (6.219)*
< 2 = Em
0

egyenlő a tekercs Em mágneses (potenciális) energiájával. A (6.219) kifejezés analóg a

CU2
feltöltött kondenzátor Eel = 2 energiájával, ill. a haladó, ill. forgómozgást végző
mv2
test 2 kissé, ill. >?2/2 kinetikai energiájával; felismerhető az L induktivitás
analógiája a tömeggel, ill. a tehetetlenségi nyomatékkal; az analógiát továbbvíve az L
szerepe hasonló a >-hoz: egy nagy >-jú lendkerék lassan éri teljes forgási sebességét és
a forgatónyomaték megszünte után egy ideig még forgásban marad.

1
! A 6.1.7. pontban a kondenzátor Eel = 2 CU2 képletéből kiindulva vezettük le az
elektromos erőtér wel energiasűrűségét. Kövessünk a mágneses erőtér wm energiasű-
rűségének kiszámításánál hasonló utat, — a légmagos toroid körtekercs

$0NI $0N2 A
B= ill. L= (ld. (6.143), ill. (6.212)

képleteiből kiindulva. A (6.143) egyenletből I értékét kifejezve és L (6.212) képletét

felhasználva, — helyettesítsük ezen értékeket Wm = Em (6.219) egyenletébe:

2
1 2 1 $0N A 1 B 42 1 B2 1 B2
Wm = Em = 2 LI = 2 ·3 6 = A · = 2 $0 V (6.220)
2,$0N5 2 $0

Egységnyi (V=1) térfogatra számítva a mágneses tér wm-el jelzett energiasűrűsége

$r=1 relativ permeabilitású közegben

1 B2 1 'J*
wm = 2 = B·H, &m3) (6.221)
$0 2 % (

* J 2
A = J; (ld. (6.212a))
A2
 653

Foglaljuk össze az elektromos, a mágneses és az elektromágneses tér energiasűrű-

ségére vonatkozó képleteket:

1
wel = D E (6.222)
2



  
1
wm = 2 B H (6.223)

1 1
welm = 2 ( E D + B H ) = 2 (@0 @r E2 + $0 $r H2) (6.224a,b)

ahol az elektromágneses esetre vonatkozó egyenlet második (6.224b) egyenlősége

csak homogén, izotróp és $r .1 közegre érvényes.

Megjegyzés: Noha a képleteket itt és a 6.1.7. pontban konkrétan csak áramköri

elemekre vezettük le, az eredmények a tapasztalat szerint, fent jelzett
megszorításokkal általánosan bármely (akár gyorsan váltakozó) elektromos,
mágneses, illetve elektromágneses térre érvényesek. Az elektromágneses tér fenti
(6.224) képletét felhasználjuk az elektromágneses térben (pl. fényben)
fénysebességgel terjedő energia kiszámításánál (ld. 7.3.3. pontot).

4. Példa. Hasonlítsuk össze a homogén elektromos, illetve mágneses

térben tárolható energiát száraz levegőben! Ilyen körülmények között
V
az elérhető maximális elektromos térerősség E = 106 m (ez a száraz
levegő átütési szilárdsága); egy vasmagos elektromágnes pólusai
közötti keskeny légrésben B / 0,8 T reális érték. A megfelelő
energiasűrűségek

1 1 1
wel = 2 @0 @r E2 , wm = 2 B2
$0 $r

$r =1 esetén tehát wel = 4,43 Jm–3 illetve wB = 2,54·105·J·m–3. Az

adatok többé-kevésbé tipikusak: a mágneses tér kb. 105-ször több
energiát képes tárolni, mint az elektromos.
 654

6.3.4. LC, LCR áramkörök. Néhány átvezetõ gondolat a

rezgéstanba: elektromos-mechanikai analógiák.

! LC áramkörök. Alkalmazzuk az előzőekben és a 6.3.3. pont végén összefoglalt



  
elektromos és mágneses energiakifejezéseket és írjuk fel egy LC áramkörre az
energiamegmaradás kifejezését:

1 1 q2
Etot = Em+ Eel.= LI2 + (6.225)
2 2C

Ez utóbbi kifejezi, hogy egy ideális L induktivitást és C kapacitást tartalmazó

(idealizált) áramkörben a tárolt Etot összenergia részben az induktivitásban tárolt Em
mágneses energia, részben a kondenzátorban tárolt Eel elektromos energia között
oszlik meg. Mivel az áramkörben nincs R ohmos ellenállás, az energia nem
disszipálódhat (nem alakulhat át Joule hővé), — így az Etot az időben állandó,
miközben a I(t), ill. q(t) időben változik. Az energia megmaradást az fejezi ki, hogy a
dEtot/dt=0. Ez a feltétel a (6.225) egyenletet idő szerint deriválva)

dEtot d 11 2 1 q2 4 dI q dq
dt = 3
dt 22 LI + 6
2C5 = LI dt + C dt = 0 (6.226)

egyenlethez vezet. Felhasználva az

dq(t) dI(t) d2 q(t)

I = dt és dt = dt2 (6.226a,b)

kifejezéseket, a (6.226) egyenletet a

d2 q(t) 1
dt2 + LC q(t) = 0 (6.227)

alakba írhatjuk. Az egyenlet a harmonikus csillapítatlan rezgés

d2 x(t) D d2 x(t)
+mx=0= + ?2 x (6.228)
dt2 dt2

ismert egyenletével (ld. 7.1. pontot) analóg. Összehasonlítva (6.227) és (6.228)

egyenleteket, az analóg elektromos és mechanikai mennyiségek között

D
q A x, L A m, ?2 = m A C–1

1 11
Epot (oszcillátor) = 2 kx2 A Eel (kond) = 2 C q2
 655

1 2 1 2
Ekin = mv A E =
2 m 2 LI

megfeleltetés adódik. A (6.228) egyenlet megoldása ismert, pl.

x = xm cos (?t + B0) (6.228a)



  
a (6.227) egyenlet megoldása pedig

q = qm cos (?t + B0) (6.227a)

alakba írható. Számítsuk ki a (6.227a) egyenletből a q· és ··q deriváltakat és

helyettesítsük be őket az (6.227) egyenletbe, amikor is

1
– ?2 qmcos (?t +B0) + LC qm cos (?t + B0) = 0

eredményt kapjuk. Átrendezve az

1
?= (6.229)*
LC

egyenlőséget kapjuk: ez a harmonikus csillapítatlan rezgés (az LC rezgőkör)

körfrekvenciája.

! Mivel egy LC áramkörnek reális esetben elkerülhetetlenül R ohmos ellenállása is

van, az energia R-en történő disszipációja miatt a (6.226) egyenletben

dEtot dEtot 2
dt C 0, hanem dt = – I R

ahol az elektromos teljesítmény negatív előjele arra utal, hogy az összenergia belső
energiává disszipálva csökken. Így a (6.226) egyenletet ill. annak (6.227) alakját a
(6.226a,b) jelölésekkel

d2q R dq q
+ + q=0 (6.230)**
dt2 L dt LC

* A mechanikai megfelelő (ld. 7.1. pontot)

D
?=
m

** A (6.226) helyett tehát

dq d2q q dq dq dq
L + + ·R=0
dt dt2 C dt dt dt

irandó; egyszerűsítve és átrendezve (6.230) adódik.

 656

alakban kell felírnunk. Ennek egyenlete analóg a csillapított harmonikus rezgőmozgás

m ··x + 2 Dx· + ?2 x = 0 (6.231)

ugyancsak ismert (ld. 7.1. pontot) egyenletével, ahol a D, a harmonikus csillapított

rezgőmozgás csillapítási együtthatója; látható, hogy



  
R
2D#L

A (6.230) ill. (6.231) egyenletek általános megoldása

x(t) = Ae–Dt cos (?’t + B0) (6.230a)

ill.
q(t) = qm e–Rt/2L cos (?’t + B0) (6.231a)

ahol (ha,fennáll, hogy D E ? fennáll)

?’ 9 2
= ? –D
2
(6.232)

a harmonikus csillapított rezgés (rezgőkör) körfrekvenciája. Ha D EE ?F, akkor

?’/,?-val.,Az ? a csillapítatlan rezgés (6.229) körfrekvenciája.

5. Példa. Egy LCR áramkörben L=12 mH, C=1,6 $F és R=1,5 ;.

Mekkora a rezgőkör ?' körfrekvenciája és mekkora a rezgés lecsengéséig a
periódusok száma?

Megoldás: Helyettesítsük be az értékeket a (6.232) egyenletbe (vegyük

figyelembe, hogy ?-át a (6.229)-ből kell helyettesítenünk):

?' = 51,84 · 106 – 3,9· 103 . 7217 rad/s

azaz az ?' . ? közelítéssel számolhatunk. A rezgés periódusideje

2+
T= = 8,70 · 10–4 s
?

Ha a csillapított rezgés t' lecsengési idejét a (6.231) egyenlet szerint úgy

definiáljuk, hogy ezalatt a kezdeti qm amplitudó 1,5-szeresre csökken, akkor
t'-t az
1
e–Rt/2L =
2

egyenlőségből kell kiszámolnunk:

2L
t = R · 0,693 = 0,011 s
 657

A t’ lecsengési idő alatti periódusok száma

t
= 12,6
T



  
6.3.5. Az elektromágneses indukció és az
elektromágnesség néhány alkalmazásának fizikai
alapjai.

Az áram mágneses hatásának és az indukció jelenségének felfedezése az 1830-as

években megnyitotta az utat az elektrotechnikai forradalom előtt. Ehhez hasonló
technikai forradalmat csak a félvezető eszközök e század közepére eső felfedezése
jelentett, mely megnyitotta az utat az elektronikai forradalom előtt.

Nem feladatunk az elektrotechnikai alkalmazások igen széles spektrumát

bemutatni. Az elektromotorok, generátorok, transzformátorok, a telefonia, a rádió, a
hang és képrögzítők első generációja mind az elektrotechnika terméke.

Az alábbiakban a transzformátor, az egyen-, illetve váltóáramú motor, és a

generátor egy-egy tipusának fizikai alapelvét ismertetjük. Fel kell hívnunk az olvasó
figyelmét arra, hogy ahhoz, hogy az ilyen elektromos készülékek egyáltalában
működjenek (méginkább optimálisan működjenek), fizikai elveken túl a műszaki
megoldások sorozatát kell alkalmazni, a szerkezeti anyagok optimális
megválasztásáról nem is beszélve. Ezek vonatkozásában a megfelelő szaktárgyakra
utalunk.

! A kölcsönös indukció alkalmazásának egyik példája a transzformátor.*

A transzformátor általában közös lágyvasmagra tekercselt két tekercsből áll, az ún.
primér (1) és az ún. szekundér tekercsből (2). A lágyvasmagot speciális transzformátor
vasötvözetből** készült lemezekből állítják össze úgy, hogy a létrehozott ún. zárt

* A zártmagú, gyakorlati célokra is alkalmazható transzformátor (ld. 6.71. ábrát) magyar találmány
(1882). A három feltaláló: Bláthy Ottó Titusz, Déry Miksa és Zipernovszky Károly. Az 1885-ös
budapesti világkiállításon már 16 ilyen működő transzformátor látta el árammal a díszvilágítást.

** Ez egy speciális Si-tartalmú lágyvasötvözet. Ezzel és a fent ismertetett elrendezéssel a vas

elkerülhetetlen hiszteréziséből (ld. 6.59. ábrát) és az ún. örvényáramokból eredő veszteségeket
minimalizálják és a két tekercs közötti induktív csatolást is javítják.
 658

vasmag zárt mágneses kört alkosson; A tekercseket szorosan egymás fölé tekercselik,
így mind a primer, mind a szekunder tekercs hossza ‘ ’. (ld. 6.71. ábrát).



  
6. 71. ábra. A transzformátor egy lehetséges kiviteli módja. A B
erővonalakat (az adott elrendezésben) szaggatott vonallal berajzoltuk.

Az így elkészített transzformátor (1) primér tekercsébe váltóáramot bocsátva, a (2)

szekundértekercsben indukált feszültség keletkezik, melynek értéke — mint az alábbi
gondolatmenettel belátható — ideális (veszteségmentes) esetben csak az U1 primér
feszültségtől és a két tekercs menetszámainak arányától függ.

Mindkét tekercsen ugyanaz a fluxusváltozás halad át, tehát a primer és a szekunder

tekercs egy menetére a

d"B d(B·A)
dt = dt

ún. menetfluxus azonos, azaz (egy-egy menetre)

1d"B4 1d"B4
3 6 = 3 6
2 dt 5primér 2 dt 5szekunder

Következőleg az egy-egy menetben indukált feszültségre, az u.n. menetfeszültségre

1 d"B4
3Ui = – 6
2 dt 5 is fennáll az azonosság.

Ezen menetfeszültségek egy tekercsben sorba vannak kapcsolva, így a tekercsben

indukált feszültség a menetfeszültség menetszám-szorosa lesz. Legyen a
 659

primér tekercs menetszáma N1, a szekunderé N2, — akkor a primér tekercs U1 ill. a
szekunder terkercs U2 tekercsfeszültségeire:

d"G
U1 = dt N1 (6.233a)



  
d"G
U2 = dt N2 (6233b)

összefüggések érvényesek. A két egyenletet egymással elosztva a transzformátor

áttétele adódik:

U1 N1
U2 = N2 (6.234)

A feszültségek tehát az áttétellel egyenes arányban transzformálódnak.

Egy terhelésre dolgozó transzformátor esetén (mivel az energiamegmaradás

törvénye miatt a bevitt teljesítmény ideális (veszteségmentes) esetben azonos kell,
hogy legyen a kimenő teljesítménnyel)

U1I1 = U1I2

Az áttétel (2.234) kifejezésének felhasználásával) az áramok viszonyára az:

I1 N2
I2 = N1 (6.235)

kifejezés adódik. Vagyis az áramok az áttétel reciprokával transzformálódnak.

A fentiek alapján a transzformátor elve egyszerűen megfogalmazható: a

menetszámok célszerű megválasztásával a nagy (ill. kis-) primér feszültség kis- (ill.
nagy-) szekundér feszültséggé transzformálhatóak. A (6.235)-ből látható, hogy a
transzformátorral áramerősségek is transzformálhatóak.

A feszültség transzformálásának igen nagy jelentősége van: a nagyobb feszültségű

és kisebb áramerősségű áram ugyanakkora ohmos ellenállású vezetéken való
szállításakor sokkal kisebb az energiaveszteség. Mivel az áramvezetékben hővé
alakult teljesítmény I2R-rel arányos, — a nagyfeszültségű szállítás sokkal gaz-
daságosabb.

A fogyasztó előtt a nagyfeszültségű váltakozó áram újra letranszformálható. Ehhez

a (6.234) áttételi egyenlet alapján nagy menetszámú primér és kis menetszámú
szekundér tekercset alkalmazunk.

A menetszámok megfelelő megválasztásával a fordított folyamat (kisfeszültség

nagyfeszültséggé alakítása) is elvégezhető: ez történik a generátorok és a
nagyfeszültségű távvezetékek között.
 660
A (6.234) egyenlet a terheletlen transzformátor esetére a kölcsönös indukció képleteiből is
levezethető. A transzformátor akkor terheletlen, ha a szekundér tekercsben nem folyik áram: I2 = 0.
(Ugyanakkor a primér tekercsben ilyenkor is folyik I1 üresjárási (vagy meddő) áram: I1=U1/Z1, ahol a Z1
a primér tekercs impedanciája, ld. 6.5. pontot.)

dI1 dI1



  
Mivel (ld.(6.201a)) ekkor HUi2H = M21 és (ld.(6.209)) HUi1H = L , így
dt dt

U2 M21
= .
U1 L

A 2 A
A (6.208) alapján M21 = $o$r N2N1 , míg (6.214) alapján L = $o$r N1 ; a két kifejezés
hányadosából (6.234) adódik. .

! Váltakozó áramú generátorok.

A 20. század eleje óta az elektromos áramot — speciális esetekből eltekintve —
váltakozó áramként ilyen generátorokkal állítják elő, rendszerint háromfázisú
generátorokban.

Ha egy áramkeretet, általános esetben egy N menetű tekercset egy mágneses B

mező indukcióvonalait metszve adott (állandó) n fordulatszámmal forgatunk, akkor a
Faraday-féle indukciós törvénynek megfelelően a forgó tekercsben feszültség
indukálódik. (Az alapjelenséggel az elektromágneses indukció elemi formái között
(ld.6.64c. ábra) már megismerkedtünk.)

Tekintsük a 6.72a. ábrán látható elvi elrendezést, mely egy egyszerű egyfázisú
váltóáramú generátor működési elvét mutatja. A "B = =
< BdA fluxus A keresztmet-
A
szetű N menetű kereten (tekercsen):

"B = NBA cos I(t) = NBA cos ?t (ha t=0 nál ?t =,I=0) (6.236a)

ahol I(t) a keret A felületének normálisa és a B indukcióvektor által bezárt időfüggő

I(t) =,?t szög. Így az N menetű keretben (tekercsben) indukált feszültség

d"B
Ui 9
=U=– dt = – (– NBA ?,sin ?t)

u(t) = NAB ? sin ?t = um sin ?t (6.236b)

1 u(t)4
Ha a keret és a fogyasztó ellenállása R, akkor mivel 3i(t) = R 6
2 5

NAB?
R sin?t = im sin ?t
i(t) = (6.236c)
 661

hajtótengely felületi normális



  
(a) B
kefék

B B
0° 90° 180° 270° 360° forgásszög
0 +/2 + 3+/2 2+
(b)
Uind

I-?t
t
2 1
T- -
? f

b
D
É
(c) a c
É
~ D
d

6.72. ábra. a) Egyfázisú váltakozó áramú generátor elvi elrendezése; b)

az a) elrendezés tengellyel és vezetőkerettel (-tekerccsel) együttforgó
csúszógyűrűiről levett váltakozó áram egy periódusa és a tekercs B
térhez viszonyított helyzete; c) egyfázisú generátor egyszerüsített vázlata,
melyben 3 mágneses mezőt gerjesztő elektromágnes forog — és a
tekercsrendszer, amelyben az áram indukálódik (az armatura) a külső
álló rész (sztátor).
 662

A tekercsben tehát szinuszosan váltakozó feszültség és áram keletkezik,

amelyeknek iránya a 6.72a ábrán látható egyszerű elrendezésen (“egy mágneses
póluspár”) minden körülfordulás alatt kétszer változik meg (az I=0 és az I=+
helyzetben (ld. 6.72b) ábrát). Az európai elektromos hálózatok frekvenciája 50 Hz, az
USA-ban 60 Hz: láthatóan ezt az igen pontosan betartandó forgatási fordulatszám
határozza meg (ld. még alább).



  
Az 6.72a. ábrán látható elrendezés ún. “külső pólusú” elrendezés, azaz a mágneses
mezőt a külső állórész (sztátor) gerjeszti, — kis teljesítményű esetben gyakran állandó
mágneses pólusokkal.

! A nagyteljesítményű generátorokban a “belső pólusú” elrendezést alkalmazzák;

egy ilyen elrendezés vázlatát mutatja a 6.72c. ábra. Itt a mágneses mezőt a forgórész
(rotor) állítja elő. Az ezt körülvevő, lemezelt vastestre csévélt tekercsek (armatúra) az
állórészen (sztátoron) vannak elhelyezve. Az ábra esetében két póluspárt tartalmazó
mezőmágnes tekercsei a gerjesztő egyenáramot külső áramforrásból, vagy a rotor
tengelyéhez kapcsolt dinamóból kapják a két csúszógyűrűvel érintkező keféken át.

A sorba kapcsolt a, b, c, d armatúratekercsek közül két szomszédosnak a csévélési

iránya ellentétes lévén, egy adott pillanatban mindegyik tekercsben azonos fázisú
feszültség indukálódik (mert amikor a előtt egy északi, akkor b előtt egy déli pólus
halad el), és így a generátort a fogyasztóval összekötő A, B végek közti feszültség az
egyes feszültségek összege. A váltakozó feszültségnek vagy áramnak egy teljes
periódusa 2 póluspár esetén nyilván 1/2, p póluspár esetén pedig l/p fordulat alatt jön
létre. Mivel a váltakozó áramú generátorban nincsen “kefeszikrázás”, ilyen
elrendezéssel akár több tízezer volt feszültségű és több száz megawatt teljesítményű
gépek is készíthetők.

Előírt f frekvenciájú váltóáram előállítására a rotort szigorúan rögzített “szinkron

fordulatszámmal” (n=f/p) kell járatni. Ilyen szinkrongenerátorok pl. a hálózatra
dolgozó erőművi generátorok.

A nálunk is használatos f=50 Hz-es áramot előállító generátorok forgórészén — a póluskeréken — a

póluspárok száma (p) a meghajtó erőgép fordulatszáma (n) szerint különböző. Lassú forgású gépek —
dugattyús gép, vízturbina — esetében a nagy átmérőjű (4-8 m) keréken sok póluspár van (pl.p=36,
amikor is n=f/p=50/36 s–1 = 83,3 min–1 ), a nagy fordulatszámú (n=3000 min–1) gőz- vagy gázturbinával
meghajtott turbógenerátor kis átmérőjű (/1 m) póluskerekén viszont csak 1 póluspárt alakítanak ki a
hengeres vasmag hornyaiban elhelyezett tekercsek segítségével.

Példa. Adva van egy turbógenerátor a forgórészen két elektromágnessel.

Az álló rész hornyaiban négy tekercs van (melyek közül a szomszédosak
tekercselési iránya ellentétes), amelyek egymással 90o-os szöget zárnak be és
sorba vannak kapcsolva.

Ebben az elrendezésben a forgórész (rotor) egyetlen körülfordulása alatt a

váltakozó áram két periódust fut be; pl. 1500 s–1 fordulatszám mellett a
turbógenerátor f=50 Hz frekvenciájú váltakozó áramot hoz létre.
 663

! Helyezzünk el egy belső pólusú váltakozó áramú generátor armatúrájában

(állórészén) három (egymáshoz képest 120, ill. 240 fokkal elfordított, páronként egy-
mással szemben levő, sorbakapcsolt) tekercspárt, — és forogjon ennek belsejében
nagy fordulatszámmal (ld. feljebb) egy 1 póluspárt tartalmazó rotor. A rotor forgása-
kor a tekercspárokban egyenlő csúcsértékű, — de egymástól 120 o-kal különböző fázi-
sú váltakozó feszültség, ill. áram indukálódik hat kivezetéssel. Ha ezekből a megfelelő



  
hármat egyesítik (ez az általában földelt nullvezeték), akkor a fogyasztóhoz az áramot
4 vezeték továbbítja, melyen a fogyasztó számára kétféle feszültség áll rendelkezésre:
szokásosan a nullvezeték és egy “fázisvezeték” között U=230V, két fázisvezeték
között pedig 398 V ( 3·230=398) effektív feszültség.

! A mezőmágnes nagyobb teljesítményű generátorokban mindig elektromágnes,

amelynek tekercseit kezdetben külön áramforrásból táplálták. Ilyen külső gerjesztésű
generátorokat ma már csak ritkán alkalmaznak (ott, ahol nagymértékű feszültségvál-
toztatás lehetőségét kell biztosítani). Az öngerjesztésű generátorok vagy
dinamógépek a mágnesező áramot saját maguk állítják elő a következő elv alapján
(öngerjesztés elve vagy dinamóelv, Jedlik Ányos, 1861; Werner von Siemens, 1867).
Az elektromágnes vasmagjának mindig van csekély remanens mágneses indukciója
(Br), amelynek folytán a forgásba hozott armatúra tekercsében kis feszültség, ill. (zárt
áramkör esetén) áram indukálódik. Ha ezt a gyenge áramot a megfelelő irányban
átvezetjük a mezőmágnes tekercsein is, a mezőmágnesnek így megnövekedett
indukciója már erősebb áramot kelt, amely tovább növeli az indukciót, stb.: a
mezőmágnes B indukciója és a keletkezett I áram kölcsönösen bizonyos határig
erősítik egymást. Ez a határ — még a vasmag mágneses telítettsége előtt — azért
alakul ki, mert I növekedésével B egyre lassabban nő.

A mágneses mezőt gerjesztő nagyellenállású tekercset az armatúra tekerccsel

sorosan, párhuzamosan, illetve (a gerejesztőtekercset kétfelé osztva) vegyes
kapcsolásban kötik be: mindegyik más “terhelési karakterisztikát” ad. A részletekkel
kapcsolatban a szaktárgyi anyagra utalunk.

! Történetileg először egyenáramú generátorokat építettek, melyek a fent

ismertetett külső pólusú váltakozó áramú generátor u.n. kommutátorral (irányváltó)
kiegészített változatai. A bonyolult részleteket mellőzve lényegében arról van szó,
hogy a keretet (tekercseket) a tengelyre szerelt, attól és egymástól elszigetelt két (vagy
értelemszerűen páros számú) hengerszegmensre vezetik ki, melyről az áramot két
érintkező kefével veszik le oly módon, hogy a kefe az áram irányváltásakor éppen a
következő szegmensre ugrik; ezzel lüktető egyenáramot kapunk. A lüktető egyenáram
a tekercsek ill. kommutátor szegmensek növelésével, majd elektronikus módszerekkel
simítható.

! Az egyenáramú generátor fordított működéssel (az armatúrába áramot engedve)

egyenáramú motorként működik. Az első ilyen elektromotort Jacobi építette 1834-
ben.

Az egyenáramú generátor nyugalomban levő armatúrája forgásba jön, ha a gép

sarkaira — a fogyasztó helyett — megfelelő feszültségű áramforrást kapcsolunk:
 664

ekkor a gép elektromos energiát alakít át mechanikai munkává, tehát mint

elektromotor működik.



  
állórész kommutátor az állórész
forgórész
tekercsei
É
állórész

É B D

forgórész a forgórész
vezető D tekercsei
szigetelés
félhenger

(a) (b)

6.73. ábra. a) az egyenáramú motor működési elve; b) kéttekercses

forgórészű egyenáramú motor keresztmetszete.

Az armatura forgásba kerülését eddigi ismereteink alapján (egy egyszerű esetben)

könnyen megérthetjük (ld. 6.73a ábrát). A mágneses mezőbe helyezett árammal átjárt
vezető hurokra a Lorentz erő, mint erőpár MFL forgatónyomatékot gyakorol (ld. a
(6.131) képletet), melynek abszolút értékét

M = pm · B · sin I (ld.(6.131a))

kifejezés, irányát pedig a keretbe vezetett áram iránya adja meg (ld.6.45c. ábra, pm az
I áramiránnyal jobbcsavart alkot) és pm = IA ill. N menetes keret (lapos tekercs)
esetén pm = NIA, ld.(6.132b) képletet. Ezek alapján (6.131a) kifejezést

M = NIAB sin I, ,,,,,,,(6.237)

alakba is írhatjuk. Az I az A menet-felület n normálisa és a B tér iránya által bezárt

szög.

A 6.73a. ábrán a bejelölt B térben az adott időpillanatban érvényes (ábrán bejelölt)

áramirány és áramkeret-helyzet esetén pm a keretre merőlegesen, az ábrán felfelé
irányul; mivel a forgatónyomaték pm -et B irányába kívánja beállítani a keret (a tenge-
lyen jelölt irányba) elfordul. Amikor a pm a B irányba kerül (I=0) a forgatónyomaték
M=0, de a tehetetlenség a keretet ezen a holtponton átlendíti. Továbbfordulva M ismét
nőne, de hatása most az eddigivel ellentétes irányú forgást keltene; e pillanatban (tehát
I=0-nál, amikor pm éppen B irányú) azonban a kommutátor automatikusan
 665

áramirányt vált, — így M nő és ismét az eredeti irányba mutat: a forgás az eredeti,

bejelölt irányban folytatódik.

Az M forgatónyomaték lüktetése kisimul, ha a forgórészen több, egymáshoz képest

elfordított tekercset alkalmazunk, melyekre ható forgatónyomatékok vektoriálisan
összeadódnak (ld. 6.73b. ábrát).



  
A B-térben forgó keretben természetesen folyamatosan áram indukálódik, mely
gyengíti az eredeti áram változását (Lenz törvénye). Ezért — ha az egyszerűség
kedvéért feltesszük, hogy a mezőmágnes permanens mágnes és az armatúra R
ellenállása mellett az áramkör többi részének ellenállása elhanyagolható — az
armatúrán átmenő áram intenzitása:

U – Ui
I= (6.238)
R

Mivel Ui értéke a fordulatszámmal nő, nagyobb fordulatszám, azaz kisebb terhelés

mellett I kisebb lesz, vagyis a motor áramfelvétele automatikusan alkalmazkodik a
külső terheléshez: a fordulatszámnak terheléssel — fékezéssel — való csökkentésekor
a motorral sorba kapcsolt ampermérő nagyobb áramot jelez. A (6.238)-ból láthatóan I
akkor a legnagyobb, ha az armatúra áll (Ui=0). Ezért a bekapcsoláskor fellépő nagy
áramerősség kialakulásának megakadályozására a motorhoz általában előtét-
ellenállást, u.n. inditó ellenállást kell kapcsolni, amely azután fokozatosan kiiktatható.

A (6.238) egyenletnek U=Ui + RI alakjából következik, hogy (a feltételezett

esetben) a motor által felvett feljesítmény:

P = UI = UiI + I2 R (6.239)

Az I2 R tag nyilván a Joule-hővé alakult résznek, UiI pedig a motor által végzett
mechanikai munkának felel meg. Ezért a motor hatásfoka:

UiI Ui 1 Ui4
J = P = U + IR 3 = U 6
i 2 5
annál nagyobb, minél kisebb a motor R ohmos ellenállása.

! A váltakozó áramú motorok témaköre meghaladja könyvünk és a fizika

kereteit. Az itt alkalmazott u.n. forgó mágneses tér létrehozása és a legkülönbözőbb
motortipusok (az aszinkron vagy indukciós, és a háromfázisú aszinkron motorok, az
egyfázisú indukciós motorok, a szinkron motorok, és a kommutátoros motorok)
vonatkoásában e címszavak alapján a szakirodalomra utalunk.
 666

6.4. AZ ELTOLÁSI ÁRAMMAL KIEGÉSZÍTETT

GERJESZTÉSI TÖRVÉNY (MAXWELL I. TÖRVÉNYE).



  
A Maxwell egyenletek rendszere.
(Időben váltakozó elektromágneses terek II.)

Tekintsük át a 6.7. táblázatban a 6. fejezet eddigi pontjai alapján azokat az

alapvető kísérleti eredményekre támaszkodó egyenleteket, melyekből [az
anyagegyenletekkel (ld.6.6. pontbeli összefoglalást) és a Lorentz erőtörvénnyel
kiegészítve] minden eddigi elektromágnességgel kapcsolatos eredményünk
levezethető. A 6.7. táblázatban a képlethivatkozások a 6. fejezet megfelelő
egyenleteire hivatkoznak.

6.7. Táblázat
Alapvető
Sor- A törvény megnevezése Az integrális alak
(megalapozó)
szám
kísérleti
*
eredmény.
1. Gerjesztési- (Ampère-) A vezetőben
"
o " (6.138a)
folyó áram
törvény (Maxwell I. ! H dr = ! JdA (6.175) mágnes tere.
speciális esete) (g) A

II. Faraday indukciós Mágneses tér

törvénye (Maxwell II.) o E dr = – # $" BdA 6.188)
" fluxusváltozása
! #t ! indukciós
(g) A feszültséget kelt.

III. A mágneses tér fluxusa "

o (6.136a) Nincsenek
(Gauss-törv.)(Maxwell ! B dA = 0 mágneses
A töltések.
III.)
IV. Az elektromos tér a) Coulomb-
"
o "
! D dA = ! %dV (6.70)
fluxusa (Gauss-törv.) törvény;
(Maxwell IV.) A V b) elszigetelt
vezető
belsejében
az E=0.

* E sorszámok a magyar oktatási tradició alapján használt sorszámok. Az angolszász irodalom

sorszámait ld. 6.6. pontban.
 667

A táblázatot tanulmányozva alapvető szimmetriákra és asszimetriákra figyelhetünk

fel. A szimmetria a fizikai elméletekben alapvető szerepet játszik (ld. pl. 1.3. pontot)!
Az egyenletek baloldala teljes szimmetriát mutat* (v.ö. az 1-II., ill. III-IV.
egyenleteket). A III-IV. egyenlet jobboldalainak asszimetriájának oka ismert:
nincsenek mágneses töltések. Az I-II. jobboldalai közötti asszimetria Maxwell



  
számára azonban indokolatlannak és elfogadhatatlannak tünt.

Ha a mágneses tér változása (ld. a II. egyenlet jobboldalát) elektromos teret kelt,
akkor a szimmetria megköveteli (ismerte fel Maxwell), hogy az elektromos tér
változása mágneses teret keltsen; tehát a szimmetria megköveteli az I. egyenlet jobb-
oldalának kiegészítését; az I. egyenletet kiegészítő kifejezésnek szimmetria okokból
(Maxwell, 1873)

"
o Hdr = . . . . . . . + " #D dA (6.240)
! ! #t
A A

alakúnak kell lennie: ezzel az I. Maxwell egyenlet

"
o Hdr = " " #D
! ! J dA + ! #t dA (6.241)
A A A

alakban a II-es egyenlettel (a fizikai törvények által megengedett** határok között)

szimmetrikussá vált.

Az eredeti
" H dr = " J dA (ld.(6.175))
! !
(g) A

gerjesztési törvény egyértelműen zárt vezetőkben folyó ún. vezetési áramokra

vonatkozott és nem érvényes nyitott áramkörökre.

Utóbbit azonnal beláthatjuk, ha a gerjesztési törvény (6.138b) differenciális

alakjában mindkét oldal divergenciáját képezzük

div rot H & 0 = div J (6.242)

(mivel egy vektor rotációjának divergenciája a vektoranalizis szerint azonosan

egyenlő nullával.) Azaz a Biot-Savart törvényből ill. a gerjesztési törvényből csak
akkor számíthatjuk ki a mágneses térerősséget, ha div J = 0, — azaz, ha az áramkör
zárt!

* A szimmetria az E ' B fizikailag analóg mennyiségek között jobban látszana, ha az egyenleteket pl.
vákuumra írtuk volna fel. Ennek átgondolását az olvasóra bízzuk.
 668

Vegyük észre, hogy a gerjesztési törvény Maxwell-féle

" #D dA , * As 1 2 -
) m2 s m = A,
! #t ( +
A



  
kiegészítése áramerősség dimenziójú, de ez az áram láthatóan nem egy vezetőben
(nem zárt vezető áramkörben) folyó vezetési áramhoz kötődik, hiszen azt az eredeti
gerjesztési törvény már tartalmazza. A Maxwell féle kiegészítés bármely dielektrikum,
levegő vagy vákuum közegbeli elektromos tér megváltozása esetére érvényes.

Maxwell abból indult ki, hogy a gerjesztési törvény (6.240b) általánosított

alakjának ilyen feltételek között is érvényesnek kell lennie, azaz feltételezte, hogy az
“áramkör” ilyen feltételek között is zárt. Ezt a zártságot felfogása szerint nem vezető
közegben az ún. eltolási áram biztosítja.

Maxwell kiegészítésének 1873-ban semmi kísérleti igazolása nem volt; az igazolást

az elektromágneses hullámegyenlet levezetése (ld. 7.3.3. pont) és az elektromágneses
tér vákuumban való terjedésének kísérleti igazolása (Hertz, 1887) pótolta. A
kiegészítő tagot Maxwell tehát axiomatikusan, a szimmetria teljessé tétele okából írta
fel és ezen axiomát a kísérletek később igazolták.

. Elemi módon közelíthetjük, illetve érthetjük meg a Maxwell féle gondolatot,

(egyúttal feloldhatjuk a fent említett zártsággal kapcsolatos “ellentmondást”), ha
megvizsgáljuk egy egyszerű nyitott áramkör (egy RC áramkör, ld. 6.74a,b ábra) esetét.

** A II. Maxwell-egyenletben az I Maxwell törvény J-t tartalmazó tagjának megfelelő tag a “mágneses
vezetési áram” lenne; ilyen azonban nem létezik, mert mágneses töltések nincsenek
 669
I

(g1) (g2) (g3)

2
K R
A
1
C I I



  
~

(a) (b)
(g1) (g2) (g3)
%A
I
J J

%A
D D
#t #t

(c) (d)

6.74. ábra. Segédábra az eltolási áram bevezetéséhez (ld. szöveg)

. Kapcsoljunk egy kondenzátort egy soros ellenálláson (mely most az áramkör

teljes ellenállását reprezentálja) át egy egyenáramú áramforrás kapcsaira (ld. 6.74a.
ábra). Legyen a kondenzátor feszültsége t = 0 pillanatban nulla! Kapcsoljuk most a K
kapcsolót az 1-es helyzetbe: azt tapasztaljuk, hogy a kondenzátor rövid, de véges idő *
alatt forrásfeszültségre töltődik fel, töltése pedig a q = CUforrásfesz egyenletnek
megfelelő lesz. (Utóbbi, mint megegyeztünk, azt jelenti, hogy az egyik fegyverzet
töltése +q, a másiké pedig –q). A feltöltés időtartama alatt az áramkörben I(t) áram
folyik.

Kapcsoljuk most át a K kapcsolót 2-es állásba, akkor a kondenzátor rövid, de véges

idő alatt kisül (q = CU e–/CR/t), melynek során a felső vezető áramhurokban (ld.
o
6.74a. ábrát) rövid ideig ismét áram folyik.

A kapcsoló "gyors" újbóli át- és visszakapcsolásával elérhetjük, hogy az

áramkörben "állandóan" áram folyik, annak ellenére, hogy az "áramkör" a
kondenzátor fegyverzetei között vákuum vagy dielektrikum lévén (fémes vezetés híján)
az eredeti (a Maxwell kiegészítés előtti) értelemben nem zárt.

Ha most (az állandó átkapcsolások helyett) az áramkört váltóáramú áramforrásra

kapcsoljuk, akkor a kondenzátor váltakozó polaritással folyamatosan feltöltődik, kisül,
újratöltődik, miközben az áramkörben folyamatosan váltakozó áram folyik annak
ellenére, hogy egy (ideális) kondenzátor dielektrikumán át vezetési áram nem folyik.
Maxwell elpndolását ezen egyszerű esetre alkalmazva: a kondenzátort tartalmazó
áramkör dielektrikumában ún. eltolási áram folyik.

* Lásd 6.2.1. pont végét.

 670

. Vizsgáljuk most ezt a váltakozó, tehát nem stacionárius áramú áramkörbe

kapcsolt kondenzátort. Vegyük körül a vezetéket valamelyik kondenzátorlemez
közelében gondolatban egy zárt g2 görbével, és fektessünk erre a zárt görbére egy
illeszkedő határvonalú (az ábrán A2-vel jelölt) felületet (6.74b. ábra)! Az A1 felületen
átfolyik a vezetékben folyó I vezetési áram, tehát a (6.127) gerjesztési törvény



  
érvényes. Az A2 jelű felületet ugyanakkor nem metszi a vezető, tehát eddigi tudásunk
szerint azt mondanánk, hogy nem is folyik rajta áram keresztül.

Az eltolási áram megértéséhez tekintsük most a 6.74c ábrát, mely az áramkör sík-
kondenzátor körüli részének kinagyítása. A síkkondenzátorra (6.70c) alapján

q = DA (6.243)

azaz a fegyverzetek valódi q töltésének töltéssűrűsége (ld(6.70d))

%A,v = D (6.244)

A kondenzátor feltöltése során időben nő a fegyverzet töltése, — ezzel együtt tehát

dD
nő a D nagysága: dt 0 0 . Deriváljuk most a (2.243) egyenletet az idő szerint

dq d(DA) d1D
dt = dt & Ielt
= I
dt vez = (6.245)

ahol az Ielt az eltolásiáram, melyet általánosan

#D
Ielt = " dA (6.246)
! #t
A
alakba írhatunk.

Arra az eredményre jutottunk, hogy a kondenzátor lemezeiig eljutó Ivez vezetési

dD
áram a feltöltés, illetve kisülés során a lemezek között a dt -nek megfelelő,

nagyságban és irányban vele azonos ún. eltolási áramban* (I ) folytatódik. A elt

viszonyokat egy a (didaktikai szempontból**) köralakúnak képzelt fegyverzetekkel
dD
azonos vastagságú vezető esetére a J áramvonalak a lemezek között azonos számu
#t
erővonalakban folytatódnak, azaz

* Az elnevezés tudománytörténeti eredetű: eleinte úgy képzelték, hogy a kondenzátorok közötti eltolási
áram a dielektrikumban töltések eltolódásával jár. Később (főleg az “éter elmélet” (ld. 2.2.3. pontot )
feladása és a vákuumban is terjedő elektromágneses tér ismeretében) ez a modell elavult. Angol
elnevezése: displacement current, németül: Verschiebungsstrom.

** Ezen elképzelésre matematikailag nincs szükség: a fluxus a vonalmenti körintegrál “g” zárt vonalára
illeszkedő bármely felületre (tehát pl. egy vékony a vezető körüli g1 hurokra, a kondenzátor lemezek
közé kiterjeszkedő gömbsöveg felületre (ld.6.74b ábra A felülete) is azonos!
 671

4 dD7
div 3 J + dt 6 = 0 (6.247)
2 5

ami tehát teljesíti a gerjesztési törvény érvényességéhez szükséges (6.242) “zártsági

feltételt”, és így a kondenzátort tartalmazó nyitott áramkör a Maxwell I. törvény
kiegészítésével zárt áramkörnek tekinthető: nincs tehát ellentmondás, ha a



  
gerjesztési törvényt “nyilt” áramkörre is alkalmazzuk. Maxwell intuitiv gondolatát,
miszerint a gerjesztési törvény nyitott áramkörökre is érvényes így (ha csak egy
egyszerűsített modellen is) mi is igazoltuk.

Az egyszerű modellen elért eredményünk azonban — bár ennek általános igazolása

meghaladja könyvünk célját, általánosan érvényes:

A gerjesztési törvény az eltolási áramokra is érvényes; nemcsak

vezetési áram, hanem az elektromos térerősség időbeli változása is
gerjeszt mágneses teret.
Az eltolási áram nem töltésmozgással kapcsolatos, mágneses teret
viszont létrehoz.
Ha a gerjesztési törvényt az egész 6.74b. ábra szerinti áramkörre
kívánjuk általánosítani — Maxwell nyomán — a gerjesztési törvény
jobboldalát az eltolási árammal kell kiegészítenünk:

" " " #D

8
o H dr = 8 J dA + 8 dA (ld.(6.241) *
! ! ! #t
(g) A A

Ez az I. Maxwell egyenlet, melyet most már 6.8. Táblázatunk élére írhatunk.

Hasonlóan a (6.138a) ill. (6.175) képlethez a (6.240) jobboldalán szereplő
integrálokat egy zárt g görbére (ld. 6.74b. ábrát) illeszkedő tetszőleges alakú nyílt A
felületre kell kiszámolni.

Az eltolási áram által indukált mágneses tér technikai okokból közvetlenül nem
mutatható ki. (Ha a kondenzátor fegyverzetei közel vannak, akkor az eltolási áram
mágneses terét nehéz elválasztani a vezetési áram mágneses terétől, — ha viszont a
kondenzátorlemezeket egymástól távol visszük, akkor technikai okok miatt nem lehet
elég erős eltolási áramot előidézni.) Közvetett, de igen meggyőző bizonyíték viszont
az éppen az eltolási áram létezésén alapuló elektromágneses hullám létezése.

J. Maxwell I, II, III, IV. egyenleteit a Treatise on Electricity and Magnetism c.

munkájában 1873-ban, hat évvel halála előtt közölte, — igaz, nem mai formájukban.
Az egyenleteket mai formájukban Oliver Heaviside (1850-1925) angol fizikus írta le.

Az elektromágneses elmélet egyenletrendszerét, mely a Maxwell I-IV. egyenletekre

épül a 6.6. pontban foglaljuk össze.

* Mivel D a t-n kívül általában az x,y,z koordinátáktól is függ, ezért az idő szerinti deriválás helyett
egzaktabb áttérni az idő szerinti parciális deriválásra.
 672

6. Példa. Számítsuk ki egy a köralakú (R=5 cm sugarú) fegyverzetekből

dE
álló síkkondenzátor 9r=3-al jellemzett dielektrikumában, dt = 1012 Vm–1s–1
térváltozás hatására gerjesztett B mágneses teret r : R ill. r ; R sugaraknál.



  
Megoldás: A

d1E
"
o Bds = <=$9=$9r dt
!
(g)

képlet alapján

a) r 0 R esetén
d dE
B (2>r) = <=$9=$9r dt (E·r2>) = <=$9=$9r r2> dt

1 dE
B = 2 <=$9=$9r r dt

b) r > R
<=$9=$9r R2 dE
B= 2r dt
c) r = R
1 dE
B = 2 <=$9=$9r R
dt
1
= 2 4> · 10–4 · 8,9 · 10–12 · 3 · 5 · 10–2 · 1012 = 8,4· 10–7 T = 280 nT

tehát valóban kis érték, mely a vezető körül gerjesztett B-hez képest
valóban nehezen mérhető.

7. Példa. Mekkora egy szinuszosan változó elektromos tér esetén az

eltolási áramsűrűség különböző frekvenciákon vákuumban?

Megoldás:

#D #E #
Jelt = = 90 = 90 E0 cos ?t =
#t #t #t

= – 90 ? E0$sin ?t

Ennek csúcsértéke Jelt,0 = 90 ? E0

a) f=50 Hz esetén ?=2>50s–1. Ha E0 = 105 V/m értéket veszünk, akkor

Jelt = 3·10–4 Am–2. (A technikában szokás vezetési áramsűrűség
1 Amm–2 = 106 Am–2.)
 673

b) f=109 Hz esetén ?=2>·@09 s–1. A fenti E0 értékkel számolva

Jelt = 5590 Am–2.

Tehát a frekvencia nagysága az eltolási áramot döntően befolyásoló

tényező.



  
6.5. HARMONIKUSAN VÁLTAKOZÓ ÁRAMOK.
(ALAPFOGALMAK.)*

A váltakozó áram (sokszor váltóáramnak is nevezik) olyan áram, amelynek iránya

és i áramerőssége a t idővel periódikusan változik. Ha ez az időfüggés koszinuszos
(színuszos), akkor harmonikusan váltakozó áramról beszélünk. Az alábbiakban
tárgyalásunkat harmonikusan váltakozó áramokra korlátozzuk.

Ha egy áramkörben az i áramerősség harmonikusan váltakozik, akkor az áramkörbe

kapcsolt elemekre eső u feszültség is harmonikusan váltakozik.

A harmonikus feszültséget ill. áramerősséget

u = um (cos ?t + A) (6.248a)
illetve az
i = im cos ?t (6.248b)

függvények írják le, ahol A a feszültség (áramerősséghez viszonyított) relatív fázisa.

Komplex írásmódban a feszültséget és az áramerősséget komplex mennyiségnek

tekintjük és u-val
B
illetve Bi -vel jelöljük. A (6.248) egyenleteket e komplex
mennyiségek reális részeinek tekintjük. Az uB ill. Bi kifejezései komplex írásmódban a
következőek:

uB = um ej(?t + A) (6.249a)

* Jelen pontban — mely tematikailag a 6. fejezethez tartozik — felhasználjuk a komplex írásmódot. (A

komplex írásmóddal különben az egyetemi hallgatók már az első szemeszterben, a matematikai
tanulmányok során megismerkednek. Rövid összefoglalást ld. az F.4. Függelékben.)
 674

i = im ej?t
B
(6.249b)

A komplex mennyiségek (ld. 7.1. pontot) egy komplex számsíkban komplex

"vektorokként" értelmezhetőek. Egy Bz = Aej?t komplex vektor a komplex számsíkban
az óramutató járásával ellenkező (pozitív) irányban ? szögsebességgel forog; ilyen



  
értelemben az időtől függő komplex mennyiségek esetén forgóvektorokról
beszélhetünk. Mivel a (6.249a) egyenletben a A nem függ az időtől, — az uB és az Bi
forgóvektor közötti szög állandó és a vektorok ? szögsebességgel forognak.

Foglalkozzunk most a A (relatív) fázisszög kiszámításával ohmos ellenállást és

ideális* (ohmos vezetés nélküli, veszteségmentes) áramköri elemeket
(kondenzátort és tekercset) tartalmazó áramkörök esetén.

. Egy veszteségmentes (ideális) kondenzátoron az i áram hatására megjelenő

feszültséget az áram által a kondenzátoron létrehozott q töltésből számolhatjuk ki. Kis
dt idő alatt

dq = i dt
ezért
t
q="
! i(t') dt' (6.250)
o
1
illetve (mivel U = C q)
t
1
uB = C "
! Bi (t') dt' (6.251)
o

Az integrálás eredménye Bi = im ej?t áramerősségfüggvény esetén

1 C
uB = i =Z
B
i
BC B
(6.252a)
j?C
ahol a
uB 1
Z = iB = j?C
BC
(6.252b)

kifejezést a kondenzátor (komplex) impedanciájának nevezik.

* A valódi kondenzátorok és tekercsek járulékos ohmos vezetése következtében a rájuk kapcsolt

feszültség hatására Joule hő keletkezik. A veszteséges kondenzátort számításainkban egy ideális,
veszteségmentes kondenzátorral és egy vele párhuzamosan kapcsolt ohmos ellenállással helyet-
tesíthetjük. A veszteséges kondenzátor esetével az ún. dielektromos veszteséggel kapcsolatban a 7.3.6.
pontban foglalkozunk.
 675

A (6.252a)-ba uB és Bi kifejezéseit behelyettesítve

im j?t
umej(?t+A) = e
j?C
A közös ej?t szorzótényezővel egyszerűsítve
im –jA



  
um = e
j?C

e–jA
Mivel um, im, ? és C valósak és pozitívak, j -nek 1-et kell adnia. Innen

>
e–jA = j D A = – 2
vagyis
> i
j(?t – ) B
u (t) = um e 2 = (6.253)
B j?C

Ez azt jelenti, hogy egy olyan elektromos kapcsolásban, amely pusztán egy ideális
kondenzátort tartalmaz, az áramerősség fázisa 90°-kal "siet" a feszültséghez képest,
>
(ld. a 6.75 ábrát). Másszóval: u maximuma 2 fázissal később jelenik meg, mint i
maximuma.

6.75. ábra. A A relatív fázisszög meghatározása veszteségmentes

kondenzátor esetén: a.) a megfelelő vektorábra; b.) az Bi áramerősség ill.
a uB feszültség reális részének ábrázolása az idő függvényében.

. Számítsuk most ki a A fázisszög értékét ha az áramkörben pusztán egy ideális,

veszteségmentes tekercs (induktivitás) van. Az induktivitáson eső feszültség értéke
dI
ekkor az indukált Ui = –L dt [(6.209)] feszültség (–1)-szerese
d
uB = L dt Bi (6.254)
A differenciálást elvégezve
 676

C
uB = j?L Bi = Z i
BL B
(6.255a)
ahol a
Z
BL
= j?L (6.255b)



  
kifejezést az induktivitás (tekercs) komplex impedanciájának nevezik.

Most tehát
umej(?t+A) = j?L im ej?t

ahonnan az ej?t-vel való egyszerűsítés után um, im, ? és L valós voltát felhasználva
(ld.F.4. Függelék F.1. táblázatát)

je–jA = 1
>
egyenletre jutunk. Vagyis A = + 2 és
>
j(?t – )
2
1
i(t) = im e = u(t) (6.256)
j?L

Ez azt jelenti, hogy egy olyan elektromos kapcsolásban, amely pusztán egy ideális
>
tekercset tartalmaz, az áram fázisa A = 2 -el késik a feszültséghez képest (ld. a 6.76.
ábrát).

6.76. ábra. A A relatív fázisszög meghatározása veszteségmentes

induktivitás esetében: a.) a megfelelő vektorábra; b.) az vi áramerősség és
az uv feszültség reális részének ábrázolása az idő függvényében.

Másszóval: ha pl. t=0-nál és attól kezdve figyeljük az u és i fellépő első maximumát,

>
akkor a feszültség t=0-nál lévő maximumához képest az i áram maximuma + 2
eltolással jelenik meg.
 677

. Írjuk fel most a feszültség és az áram közötti összefüggést tisztán ohmos

ellenállás esetére:
C
uB = R Bi = ZR Bi (6.257a)
A



  
ZR = R (6.257b)

kifejezést az ellenállás (láthatóan valós) impedanciájának nevezzük. Mivel ZR valós

szám: ohmos ellenálláson a feszültség és az áram között nincs fáziskülönbség.

. Számítsuk ki a feszültségesést egy ohmos ellenállást, egy ideális tekercset és

egy ideális kondenzátort tartalmazó soros áramkör, az ún. RLC kör esetében, azaz
képezzük komplex számsíkon a uB vektorok (6.252a), (6.255a) és (6.257a) eredőjét. Ez
utóbbi kifejezések rendre uB és Bi kapcsolatát adják meg; az arányossági tényezők mind
impedanciák. A teljes feszültségesés:
uB (eredő) = (R + Z +Z ) i
BL BC B
(6.258)

kifejezése a váltakozó áramok esetére általánosított Ohm-törvény alkalmazásának

fogható fel.

. A Z impedancia reciprokát admittanciának nevezik.

. A harmonikusan váltakozó áram pillanatnyi teljesítményét a

P(t) = u(t) i(t) (6.259)

képlet adja meg. Ha u(t) és i(t), (6.248) szerinti, akkor

P(t) = umim cos(?t+A) cos ?t

. A (6.259) pillanatnyi teljesítmény egy T periódusidőre vett átlagértéke az ún.

hatásos* teljesítmény. Foglalkozzunk most ennek kiszámításával!

A váltakozó áram munkája a T periódusidő alatt

* “Hatásos” olyan értelemben, hogy ez a fogyasztó által átlagosan felvett teljesítmény, mely a
fogyasztónál pl. hővé vagy motorokban részben mechanikai munkává alakul.
 678
T
"
W(T) = 8 umim cos(?t+A) cos ?t dt =
!
o
T T
" "
=umim8 cos ?t cos(?t+A)dt = umim 8 [cos ?t cos ?t · cos A – cos ?t sin ?t sin A]dt =



  
! !
o o

4"T 2 7 4"T 7
= umim 38 cos ?t dt6 cos A – umim 38 cos ?t sin ?t dt6 sin A =
! !
2o 5 2o 5
4"T 1 + cos 2?t 7 4"T 1 7
= umim 38 dt 6 cos A – u m m 38
i (sin 2?t) dt 6 sin A =
! 2 !2
2o 5 2o 5
*T 1 - 1
= umim ) 2 + sin 2?T, cos A – umim [1 – cos 2?T] sin A
( 4? + 4?

Mivel T az ? körfrekvenciához tartozó periódusidő, akkor ?T = 2>, és így

4T 7
W(T) = umim 3 cos A6
22 5

Vagyis az egy periódusra eső (átlagos) hatásos teljesítmény

W(T) 1
T = 2 umim cos A
Phatásos = (6.260)

. Ideális (kapacitás és induktivitás mentes) ellenállásra A=0, ezért

2 2
umim um im
Pátl,R.(hatásos) = 2 = 2R = 2 R (6.261a)

A váltakozó áram átlagos hatásos teljesítménye egy ideális ohmos ellenálláson mege-
im
gyezik egy olyan egyenáram teljesítményével, amelynek áramerőssége Ieff = ,
2
1
illetve az ellenállás sarkain mérhető feszültsége Ueff = u . Az itt szereplő
2 m
mennyiségek neve: effektív áramerősség, illetve effektív feszültség. Ezekkel a
jelölésekkel a (6.261a)
Pátl,R (hatásos) = Ueff · Ieff (6.261b)

> >
. Ideális kondenzátorra A = – 2 , míg ideális tekercsre A = 2 . Mindkét
esetben
1 4 >7
Pátl,C.(hatásos) = 2 umim cos 3– 26 = 0 (6.262)
2 5
 679

1 4>7
Pátl,L.(hatásos) = umim cos 3 6 = 0 (6.263)
2 22 5

4 >7
mivel (ld.(6.260)) cos A = cos 3± 26 = 0 ; azt, hogy az ideális kondenzátoron, illetve
2 5



  
tekercsen az átlagos hatásos teljesítmény nulla, másképpen fogalmazva úgy is
>
magyarázhatjuk, hogy az ezeken az elemeken az áram és a feszültség közötti 2
nagyságú fáziskülönbség miatt a pillanatnyi teljesítmény P(t)=u(t)i(t) szorzat előjele
váltakozva pozitív ill. negatív érték; amikor u(t)i(t) pozitív, a generátor munkát végez
a körbe kapcsolt kondenzátoron vagy tekercsen, — amikor pedig u(t)i(t) negatív, ezek
végeznek munkát az áramforráson (ld. 6.77b. ábra).

6.77. ábra. A váltakozó áram hatásos teljesítménye.

a.) ohmos ellenálláson az áram és a feszültség azonos fázisban van,ezért a
teljesítmény sosem negatív. Az ábrán az effektív teljesítményt is
feltüntettük. Az I. ill. II –vel jelzett területek egyenlőek.b.) ideális
kondenzátoron ill. tekercsen a feszültség és az áramerősség közötti >/2
nagyságú fáziskülönbség miatt a teljesítmény negatív és pozitív egyaránt
lehet: a +, ill. – –al jelzett területek egyenlőek, az eredő teljesítmény
időátlaga ezekben az esetekben nulla.

. Ha az áramkörben veszteségmentes elemek és ohmos ellenállások (illetve

veszteséges kondenzátorok és tekercsek) vannak, a (6.260)-ban szereplő A fázisszög
értéke az áramkör eredő impedanciájától függ.
A
 680

P = UeffIeff (6.264)

mennyiség neve látszólagos teljesítmény. Értéke az adott áramkörből maximálisan

kivehető átlagos teljesítmény, amely gyakorlatban akkor realizálódik, ha tisztán
ohmos terheléssel zárjuk le a generátort. Egysége a V·A. (Nem szokás wattnak írni!)



  
. A hatásos teljesítmény mindig az áramkör ohmos ellenállására eső teljesítmény.
Az ohmos ellenállás viszont az áramkör eredő impedanciájának valós része, ezért a
hatásos teljesítmény a komplex (átlagos) hatásos teljesítmény valós részének (jele Re)
tekinthető. Legyen tehát

1 jA jA
P = 2 umim e = Ueff Ieff e
B
(6.265b)
ahonnan
Phatásos = Re(P)
B
=EPE
B
· cos A (6.266)

A hatásos teljesítmény egysége a watt.

. A komplex teljesítmény a képzetes (imaginárius) része (jele: Im) adja meg a

meddő teljesítményt:

Pmeddő = Im(P)
B
= EPE
B
sin A = Ueff Ieff· sin A (6.267)

A meddő teljesítmény csak vezetékben mozgatja (ide-, oda) a töltéshordozókat, de ez

a teljesítmény nem jelentkezik a fogyasztónál; ugyanakkor a vezetéket erre is
méretezni kell, tehát törekedni kell minimalizálására.

A meddő teljesítmény egysége a VAr (VA–reaktív).

. A hatásos és meddő teljesítmény hányadosának abszolút értékét veszteségi

tényezőnek nevezzük és tg F-val jelöljük (a tg F definíciószerűen pozitív érték):

GRe(P)
B G G
Re(Z)
B G
tg F = GIm(P)G = GIm(Z)G (6.268)
G BG G BG

Például, ha egy veszteséges kondenzátort vizsgálunk, amely egy párhuzamosan

kapcsolt ideális kondenzátorból és egy ellenállásból alkotott áramkörrel modellezhető,
akkor

1 1
= R + j?C
Z
B
tehát
R R(1 – j?RC)
Z = =
B 1 + j?CR 1 + ?2R2C2

ahonnan (6.268) figyelembevételével

1
tg F = (6.269)
?RC
 681

6.6. A MAXWELL–EGYENLETEK TELJES RENDSZERE



  
Az elektromágnességtan összefoglalásaként gyűjtsük egybe a Maxwell-egyenleteket!
(A [ ] zárójelben levő hivatkozások a 6. fejezetben található képletszám–
hivatkozások.
Integrális alakban:

(I.) "o Hdr = " %$J + )D(' dA (6.270) [6.240]*

! ! # )t &
(g) A

(II.) "o Edr = %$ "

o E ds(' = – ) " BdA (6.271) [6.188]**
! s
$! ' )t !
(g) # s & A

(III.) o BdA = %$ "

" o B dA(' = 0 (6.272) [6.136a]
! n
$! '
A #A &

(IV.) o DdA = %$
" o D dA = * q(' = " + dV
" (6.273) [6.70]
! $ ! n ' !
A # A & V

* "
! Hdr = "
o [6.138a]
! JdA
(g) A

"
! Bdr = ,- ,r."
o
! JdA [6.156]
(g) A

** "
o
! Edr = 0 [6.28]
(g)
 682

Az ezeknek megfelelő differenciális alakban:

(I.) rot H = J + )D (6.274) [ ]*

)t



  
(II.) rot E = – )B (6.275) [6.190]**
)t

(III.) div B = 0 (6.276) [6.136b]

(IV.) div D = + (6.277) [6.71]***

A B és H, illetve E és D kapcsolatát az ún. anyagegyenletek fejezik ki:

(V.) D = /oE + P (6.278) [6.69]

(VI.) B = ,o(H + M) (6.279) [ ]****

(VII.) J = 0E (6.280) [6.112]

Homogén, izotróp közegben:

(Va.) D = /r/oE (6.281) [6.74]

(VIa.) B = ,r,oH (6.282) [6.155]

A fenti sorrend nem az egyetlen lehetséges felosztás. Az általunk követett sorrend a

német illetve magyar (ld. pl. Simonyi: Elméleti Villamosságtan, Tankönyvkiadó)
iskola sorrendje. Angolszász tankönyvekben pl. a sorrend (a mi jelölésünkkel
kifejezve) a következő: (IV), (III), (II), (I).

* rot H = J [6.138b]
** rot E = 0 [ 6.29]

*** +
div E = [ 6.18 ]
/0

**** B = B0 + ,0 M [ 6.151]
B0 = ,0 H [ 6.155a]
 683

A Lorentz–féle erőtörvény

FL = q(E + v 1 B) (6.283) [6.124]



  
Az elektromágneses tér energiasűrűsége:

1 (6.284) [6.224a]
w = 2 (ED + HB)

amely izotróp, homogén közegben a

1 (6.285) [6.224b]
w = 2 (/o/rE2 + ,o,rH2)

alakot ölti.



  
684
 685

7. ÁLTALÁNOS REZGÉS– ÉS HULLÁMTAN



  
A rezgések olyan fizikai folyamatok, melyek során valamilyen időfüggő !(t)
rendszertulajdonság (kitérés, inga szögelfordulása, alakváltozás, elektromos,
mágneses térjellemző, elektromos áram ill. feszültség stb.) nagysága a mozgás során
egy egyensúlyi állapotnak megfelelő érték körül ingadozik.

A fizikában a hullámmozgáson a hullám forrásának egyensúlyi állapotából való

kimozdításával keletkezett zavar (speciális esetben rezgés) térben, közegben való
tovaterjedését értjük. Hullám a vízfelületen gyűrűző vízhullám, a húron, gumikötélen
futó zavar, a fény és általában az elektromágneses hullám végül rugalmas közegben a
hang és az ultrahang. A kvantummechanika első közelítésként síkhullámokat alkalmaz
a rendszerek leírására.

A rezgések és a hullámok sokféleségük ellenére — sok közös tartalmi és formai

vonással rendelkeznek. Ezeket ismerteti jelen fejezetünk.

A rezgésekkel foglalkozó pontban (7.1.) a legegyszerűbb mechanikai rezgésekből

kiindulva olyan összefüggéseket vezetünk le, amelyek (a bennük szereplő
mennyiségek megfelelő átírásával) tetszőleges rezgés esetén használhatóak. A
hullámmozgásra vonatkozó alapfogalmak rövid összefoglalása (7.2.) után felállítjuk
az általános hullámegyenletet, majd néhány példát adunk rugalmas mechanikai
hullámokra, végül a Maxwell–egyenletek 6. fejezetben kialakított rendszeréből
izotróp, homogén térre levezetjük az elektromágneses hullámegyenletet (7.3.). A
komplex írásmód kihasználásával bevezetjük az # komplex permittivitást, az n
" "

komplex törésmutatót és a k komplex hullámszámot. A 7.4. pont tárgya a hullámbeli

"
energiaterjedés, elsősorban elektromágneses hullámok kapcsán. A 7.5. pont a
szuperpozíció, a hullámcsoport és a csoportsebesség témaköröké. A 7.6. pontban a
síkhullámok interferenciáját, a koherencia feltételeit vizsgáljuk, ismertetjük az
állóhullámot. A 7.7. pont a fény elhajlásával, diffrakciójával foglalkozik, végül a 7.8.
pontban bemutatjuk a Doppler-effektust.
 686

7.1. REZGÉSEK



  
Rezgések alatt olyan fizikai folyamatokat értünk, melyekben valamilyen fizikai
mennyiség (pl. kitérés, inga szögelfordulása, elektromos, mágneses térjellemző,
elektromos áram ill. feszültség) nagysága egy egyensúlyi állapotnak megfelelő érték
körül ingadozik.

Központi szerepet játszanak a rezgések között azok, melyeknél az említett

rendszerjellemző fizikai mennyiség nagysága az idő szinuszos vagy más néven
harmonikus függvénye. Egyrészt, azért mert harmonikus választ ad minden olyan
lineáris fizikai rendszer, melyet stabilis egyensúlyi helyzetéből “kis mértékben”
kitérítettünk és így a visszatérítő hatás a kitérítés lineáris függvénye. Kérdés, hogy ez a
kis mérték mekkora lehet. Ezt a kitérítés során fellépő potenciális energianövekedés
függvénye adja meg. Stabilis egyensúlyi helyzetéből kitérített kötött részecske
esetében például a válasz az, hogy addig, amíg a potenciális energia az egyensúlyi
helyzet (potenciálminimum) környezetében a kitérés (x) függvényében parabolával
közelíthető, azaz

E p % E p 0 $ ax 2 (7.1.)

— ahol Ep0 a stabilis egyensúlyi helyzethez tartozó potenciális energia, „a” pedig egy
állandó —, és így a részecskére ható erő

dE p
F%& % &2ax (7.2.)
dx
alakú. Ekkor a (7.2) erő nem más, mint a rugalmas erő (ld. 2.3.4. fejezet) és ilyen erő
hatása alatt a mozgás harmonikus (ld. 7.1.1.2. fejezet). Másrészt a komplikált
rezgésformákat is harmonikus rezgések szuperpoziciójaként állítjuk elő (harmonikus-
vagy más néven Fourier-analízis).

Ennek megfelelően a rezgések tanulmányozását (7.1. fejezet) a csillapítatlan,

harmonikus rezgésekkel kezdjük (7.1.1. fejezet). Ezen belül először a lineáris
harmonikus rezgőmozgás kinematikai, dinamikai és energetikai jellemzőit foglaljuk
össze, majd rámutatunk azokra a legfontosabb analógiákra, melyek a harmonikus
rezgőmozgás és egyéb mechanikai mozgások (pl. ingalengés), illetve elektromágneses
eredetű harmonikus rezgések (pl. váltóáram) között felismerhetők, és amelyek egy
általánosított matematikai tárgyalást lehetővé tesznek. Ezután a 7.1.2. fejezetben
néhány tipikus összetett rezgés (lebegés, amplitúdó moduláció) kapcsán megmutatjuk
a komplex számítási módszer és a harmonikus analízis szükségességét és jelentőségét
a rezgés- és hullámtanban. A 7.1.3. fejezetben megvizsgáljuk hogyan vehető
kinematikailag és dinamikailag figyelembe a “reális” rezgő rendszerekben fellépő
csillapítás, végül a 7.1.4. fejezetben megvizsgáljuk a kényszerrezgéseket, a rezonancia
jellemzőit és következményeit.
 687

7.1.1. Csillapítatlan, egyszerű harmonikus rezgések

7.1.1.1. Az egyszerű harmonikus rezgőmozgás kinematikája és kapcsolata az



  
egyenletes körmozgással

Egyszerű harmonikus rezgőmozgásról beszélünk, ha egy tömegpont egy egyenes

mentén úgy mozog egyensúlyi helyzete körül, hogy attól vett távolsága az idő
szinuszos függvénye. Amennyiben a mozgás az x tengely mentén az origó körül
zajlik, a tömegpont (x) kitérését:

x' t ( % A + cos'*t $ )0 ( (7.3.)

alakban írhatjuk fel. A maximális kitérést (A) amplitúdónak, az (*t+)0)

argumentumot teljes fázisnak, az *-t körfrekvenciának, a )0-t pedig kezdőfázisnak
nevezzük. Mivel: cos(*t+)0)=sin(*t+)0+,/2) a (7.3) helyett a kitérést szinusz
függvénnyel is felírhatjuk. A (7.3)-al azonos x(t) függvényt ír le ) '0 % ) 0 $ , 2
' (
helyettesítéssel az x 't ( % A + sin *t $ ) '0 kifejezés. A koszinusz függvénnyel történő
felírásnak az az előnye, hogy a )0=0 kezdőfázisnak a legegyszerűbb fizikai eset felel
meg, amikor is a rezgést végző testet (pl. egy rugóra függesztett súlyt) A kitérítéssel és
kezdősebesség nélkül indítjuk útjára. A körfrekvencia kifejezhető a frekvenciával (f)
és a rezgés periódusidejével (T) is:

2,
* % 2,f % (7.4.)
T

Tekintsünk egy A sugarú körön egyenletesen, * szögsebességgel forgatott kis

testet, melyet mozgásának síkjában párhuzamos fénysugarakkal megvilágítunk. A test
árnyképe a mozgás síkjára merőlegesen elhelyezett ernyőn a (7.3) egyenletnek
megfelelő harmonikus rezgőmozgást végzi (ld. 7.1. ábra).

A harmonikus rezgőmozgás tehát tekinthető egy egyenletes körmozgás egyenesre

vett vetületének. Ez a tény a koszinusz függvény (cos -) általánosított definíciójával
(origóból húzott egységvektor x tengelyre vett vetülete) is természetesen szinkronban
van, azzal a kiegészítéssel, hogy az - szögű egységvektor helyébe az *t+)0 szögű, A
hosszúságú vektor lépett.
 688

párhuzamos vetítő fénysugarak



  
y

t
r(t) *t+) t=0
vk(t)
a(t)
)
x

a%&akcos(*t+))

v%&vksin(*t+)) x%.cos(*t+))

ernyő

)/*

t x(t)

7.1. ábra. A harmonikus rezgőmozgás, mint az egyenletes körmozgás vetülete az x

tengelyen (a kezdőfázist )-vel jelöljük).

A harmonikus rezgőmozgáshoz tehát hozzárendelhető:

- fizikailag egy egyenletes körmozgás, melynek szögsebessége akkora, mint a

rezgés körfrekvenciája, sugara akkora, mint a rezgés amplitúdója és indulási
pozíciója akkora szög alatt van, mint a rezgés kezdőfázisa;

- geometriailag egy forgó vektor, melynek hossza az amplitúdóval,

forgásának szögsebessége a körfrekvenciával egyenlő, és mozgásának
kezdő pozíciója a rezgés kezdőfázisának megfelelő szög alatt állt az x
tengelyhez képest. A rezgés kitérése minden pillanatban a vektor x irányú
komponenseként (illetve a körmozgás vízszintes vetületeként) kapható meg.
 689

A fenti két analóg (fizikai és matematikai) megfeleltetés alapján a (7.3) harmonikus

rezgőmozgás kinematikáját (sebesség, gyorsulás) akár a körmozgás vetületeként is
tárgyalhatjuk.

A harmonikus rezgőmozgás sebessége a (7.3) deriválásával:



  
dx
v% % &A + *+ sin '*t $ ) 0 ( (7.5.)
dt
a gyorsulása pedig:

dv d 2 x
a% % 2 % &A + * 2 + cos'*t $ ) 0 ( (7.6.)
dt dt
alakban írható fel. A (7.3) összefüggés figyelembe vételével utóbbi az

a % &* 2 x (7.7.)
összefüggésre vezet.

Amennyiben a sebességet és a gyorsulást a körmozgás vetületeként számítjuk,

akkor a 7.1. ábrán feltüntetett vetületeket és az egyenletes körmozgásnál megismert

vK % A + * (7.8.)
állandó nagyságú kerületi sebességet illetve az

v 2K
a cp % (7.9.)
A
állandó nagyságú centripetális gyorsulást figyelembe véve a sebesség x tengelyre
leképezett vetületére:

v % & v K + sin '*t $ ) 0 ( % & A + *+ sin '*t $ ) 0 (

adódik (figyelembe kell venni, hogy a vK iránya mindig merőleges az r-re), ami
azonos (7.5) végeredményével.

Ugyanígy a 7.1. ábráról leolvasható, hogy acp iránya mindig ellentétes az r-el, tehát
a vetület

v 2K A 2 *2
a % &a cp + cos'*t $ ) 0 ( % & + cos'*t $ ) 0 ( % & + cos'*t $ ) 0 ( % & A + * 2 + cos'*t $ ) 0 (
A A

ami pedig azonos (7.6)-al. A harmonikus rezgőmozgást és a körmozgást —

összekapcsoló analóg fizikai mennyiségeket a 7.1. táblázatban foglaltuk össze.
 690

7.1. táblázat



  
Az egyenletes körmozgást és vetületeit, a harmonikus rezgőmozgást leíró és
összefüggéseik fizikai mennyisége

Harmonikus rezgés Egyenletes körmozgás

Ekvivalens fizikai mennyiségek

körfrekvencia (*) szögsebesség (*)

5 *2 5 *2
frekvencia 3f % 0 fordulatszám 3n % 0
4 2, 1 4 2, 1
5 2, 2 5 2, 2
periódusidő 3T % 0 keringési idő 3T % 0
4 *1 4 *1
teljes fázis '*t $ ) 0 ( pillanatnyi szögállás '- % *t $ ) 0 (
kezdő fázis ()0) kezdeti szögállás ()0)
5 6 2
amplitúdó 'A ( mozgás sugara 3 R %A0
4 1
maximális sebesség
abszolút értéke
'v M % A + *( kerületi sebesség
nagysága (abszolút értéke)
'v K % R + *(
maximális gyorsulás
abszolút értéke
'a M % *2 A ( állandó nagyságú
gyorsulás abszolút értéke
'a cp % *2 R (
Vetített fizikai mennyiségek

Kitérés Helyvektor
7
x % A + cos'*t $ ) 0 ( r % A + 8i + cos'*t $ ) 0 ( $ j + sin '*t $ ) 0 (9
Sebesség Sebességvektor
7
v % & A + *+ sin '*t $ ) 0 ( v % v K 8& i + sin '*t $ ) 0 ( $ j + cos'*t $ ) 0 (9
Gyorsulás Gyorsulásvektor
7
a % & A + * 2 + cos'*t $ ) 0 ( a % &a cp 8i + cos'*t $ ) 0 ( $ j + sin '*t $ ) 0 (9
 691

7.1.1.2. Az egyszerű harmonikus rezgőmozgás dinamikája

Ebben a fejezetben megkeressük azt a mozgásegyenletet, illetve azt a külső erőt,

melynek hatása alatt egy tömegpont harmonikus rezgést végez. Szorozzuk meg a (7.3)
alakú harmonikus rezgést végző tömegpont (7.7) egyenlettel jellemzett gyorsulását a



  
tömegpont tömegével (m):

d2x
ma % m 2 % & m*2 x (7.10.)
dt
Ebben az egyenletben Newton-II. axiómája alapján a harmonikus rezgést végző
tömegpont mozgásegyenletét ismerhetjük fel, mely szerint a jobb oldalon a
tömegpontra ható erő szerepel, ami m és * állandó volta miatt lineárisan változik a
kitéréssel. Ezzel a rövid átalakítással azt mutattuk meg, hogy a tömegpont harmonikus
rezgőmozgást végez, ha rá eredőként egy lineáris visszatérítő erő hat. Az ilyen
erőhatást rugalmasnak nevezzük (ld. 2.3.4.). Ilyen pl. a D direkciós erejű rugóban
ébredő visszatérítő erő, mely

F % &Dx (7.11.)
?N<
alakú, ahol D másik elnevezése rugóállandó, melynek dimenziója: = :
>m;

A D direkciós erejű rugóra kötött harmonikus rezgőmozgást végző m tömegű test

mozgásegyenlete a lineáris visszatérítő erővel, mint egyetlen ható erővel Newton II.
axiómája alapján felírva tehát:

d2x
m % &Dx (7.12.)
dt 2
alakú. A (7.7) és (7.12) összevetésével

D
*2 % (7.13.)
m
Ez az egyenlet adja meg a harmonikus rezgőmozgást végző tömegpont alapvető
kinematikai jellemzője (körfrekvencia) és dinamikai állandói közötti összefüggést. A
körfrekvenciára történő rendezés után egyszerűen felírható a rezgés periódusideje és
frekvenciája:

2, m 1 1 D
T% % 2, ill. f% % (7.14.)
* D T 2, m
Minél nagyobb D, annál gyorsabb, ugyanakkor minél nagyobb a mozgatandó tömeg,
annál lassúbb a rezgés.
 692

7.1.1.3. A harmonikus rezgőmozgást leíró differenciálegyenlet és megoldásai

A (7.12) összefüggést m-el elosztva az alábbi képletet kapjuk:

d 2 x 't ( D
% & x 't ( (7.15.)



  
2
dt m
Ez egy másodrendű homogén differenciálegyenlet, melynek normálalakja:

d 2 x 't ( D
$ x 't ( % 0 (7.15.a)
dt 2 m
és amelynek megoldása előző megfontolásaink alapján a (7.3) függvény, azaz

5 D 2
x 't ( % A cos'*t $ ) 0 ( % A cos33 t $ ) 0 00 (7.16.)
4 m 1
Erről kétszeres differenciálással győződhetünk meg:

dx 't ( D 5 D 2
% &A sin 33 t $ ) 0 00 (7.17.)
dt m 4 m 1

d 2 x 't ( D 5 D 2 D
2
% &A cos33 t $ ) 0 00 % & x 't ( (7.18.)
dt m 4 m 1 m

Felmerülhet a kérdés, hogy a (7.3) egyenletben szereplő további kinematikai rezgés

jellemzőknek (A,)0) miért nincs közük a dinamikai jellemzőkhöz. Nos a (7.15)
mozgásegyenlet másodrendű differenciálegyenlet, így megoldása két szabadon
választható kezdeti feltételt kell tartalmazzon. Ezeket épp a két hiányzó kinematikai
jellemző, az amplitúdó (A) és a kezdőfázis ()0) biztosítja. Nézzük ezt az alábbi példán
részletesen!

7.1. Példa Egy m tömegű testet egy súrlódásmentes asztalon két rugóra
kötöttünk a 7.2. ábrának megfelelő módon. Mindkét rugó egyforma hosszú,
húzó-nyomó típusú, D* rugóállandóval rendelkezik, és a nyugalmi helyzetben
feszítetlen állapotban van. A test ekkor az origóban tartózkodik. Ezután x0
távolságba kitérítjük, és v0 kezdősebességgel útjára indítjuk a testet.
Határozzuk meg a kitérés időfüggését!
 693

D* m D* x



  
7.2. ábra

Megoldás: Mivel húzó-nyomó rugóról van szó, bármelyik irányba térítjük

ki az m tömegű testet, a két rugóban azonos irányú, a testet nyugalmi
helyzetébe visszakényszerítő erő ébred, melyek nagysága a kitérés D*-szorosa.
A testre ható erő tehát

F % &2 D * x

ahonnan bevezetve az effektív direkciós erőt

D eff % 2D *

adódik. Az m tömegű testre tehát rugalmas erő hat, melynek

következményeként a test harmonikus rezgőmozgást fog végezni. A rezgés
körfrekvenciája

D eff 2D *
*% %
m m

A kitérés időfüggvényét a következő alakban keressük:

x % A + cos'*t $ ) 0 (

és a megadott kezdeti értékek

x 't % 0( % x 0 és v 't % 0 ( % v 0

alapján meghatározzuk A-t és )0-t. Ehhez behelyettesítjük a kezdeti értékeket

t=0-ra mind a kitérés, mind első deriváltja, a sebesség képletébe:

x 0 % A + cos ) 0 (i)

v 0 % & A + * + sin ) 0 (ii)

Utóbbi egyenletet elosszuk *-val, majd mindkét egyenletet négyzetre emeljük

és összeadjuk.

v 02
x 02 $ ' (
% A 2 sin 2 ) 0 $ cos 2 ) 0 % A 2
$!! !#!!! "
*2 %1
 694

ahonnan

v 02
A% x $ 2 2
0 (7.19.)
*



  
A fázis számításához (ii)-t elosszuk (i)-vel és rendezzük:

v0 sin ) 0
% &* % &* tg ) 0 (7.20.)
x0 cos ) 0

ahonnan

v0
tg ) 0 % & (7.21.)
x 0*

A megoldás tehát:

v 02 5 D ? v m <2
x % x 02 $ m cos3 eff
t $ arc tg =& 0 :0 . (7.22.)
D eff 3 m 0
4 >= x 0 D eff ;: 1

ahol Deff = 2D*.

Példánk általánosítható tapasztalata, hogy egy * körfrekvenciával harmonikusan

rezgő,

v 0 % v't % 0( és x 0 % x 't % 0 (
kezdeti kinematikai jellemzőkkel rendelkező test amplitúdóját, és kezdő fázisát a (7.19)
és (7.21) egyenletekkel számíthatjuk ki a fenti kezdeti feltételekből.

Összegezve: a (7.15) differenciálegyenlet megoldása mindig (7.16) alakú, ahol *-t a

rendszer dinamikai jellemzői D és m a (7.13) egyenletnek, míg A-t és )0-t a kezdeti
feltételek (v0 és x0) a (7.19) és (7.21) egyenleteknek megfelelően határozzák meg.

Vizsgáljuk meg végül azt az esetet, amikor a rugalmas erőn kívül egy állandó erő is
hat egy tömegpontra, azaz a (7.12) mozgásegyenlet az alábbiak szerint módosul:

d 2 x't (
m % & Dx ( t ) $ Fkonst . (7.23.)
dt 2
Ez az egyenlet felel meg például a nehézségi erőtérben, rugóra (D) felfüggesztett,
rezgő, m tömegű súly esetének, ahol Fkonst=mg.
 695

A (7.23) egyenlet egy ú.n. másodrendű, állandó együtthatós inhomogén

differenciálegyenlet, melynek normál alakját m-el való osztás és rendezés után kapjuk:

d2x D F
2
$ x % konst . (7.24.)
dt m m



  
Ismeretes (ld. Obádovics-Szarka: Felsőbb matematikai összefoglaló műszakiaknak
id.mű), hogy az ilyen típusú differenciálegyenletek általános megoldását úgy kapjuk,
hogy meghatározzuk a (7.24)-hez rendelhető homogén egyenlet általános megoldását,
majd magának az inhomogén egyenletnek egy partikuláris megoldását, és a két
megoldást összeadjuk. A (7.24)-hez rendelhető homogén differenciálegyenlet:

d2x D
$ x%0 (7.25.)
dt 2 m
alakú, ami nem más mint a harmonikus rezgés differenciálegyenlete (7.15.), így a
homogén egyenlet általános megoldása a harmonikus rezgés. Meg kell határoznunk
(7.24) egy partikuláris megoldását. Ehhez vegyük észre, hogy, ha egy x= konstans
(időfüggetlen) megoldást tételezünk fel, akkor a kétszeres derivált — 0 volta miatt —
kiesik és mindkét oldal időfüggetlen alakot ölt. Így nincs más dolgunk, mint az, hogy
ezt az állandót az egyenlet együtthatóiból meghatározzuk. Azaz az

x 't ( % x e
— ahol xe időfüggetlen — alakú megoldásból kiindulva a (7.24)-re

D F
x e % konst . (7.26.)
m m
és innen

Fkonst .
xe % (7.27.)
D
adódik az egyenlet partikuláris megoldásaként. A fenti, differenciálegyenletekre
vonatkozó tétel alapján az általános megoldás

Fkonst .
x 't ( % A cos'*t $ ) 0 ( $ (7.28.)
D
ahol *2=D/m, A-t és )0-t pedig a kezdeti értékek határozzák meg. A (7.28) egyenlet
fizikailag azt jelenti, hogy egy állandó nagyságú, a rezgés irányába ható erő hatása
alatt a harmonikus rezgés fennmarad, pusztán egyensúlyi helyzete tolódik el xe-vel, a
ható erő irányába. Pl. a nehézségi erőtérben rugóra felfüggesztett súly esetében ez azt
jelenti, hogy a rendszer nyugalmi, kiegyensúlyozott állapotában a rugó megnyúlása
épp akkora, hogy a benne ébredő visszatérítő erő a tömegpontra ható nehézségi erőt
kiegyenlíti:

Dx e % mg (7.29.)
 696

mg
xe % (7.30.)
D
amit persze (7.27) alapján is megkaphatunk.



  
Összefoglalva: a harmonikus rezgésre annak rezgési irányában ható erő a
harmonikus rezgőmozgás kinematikai és dinamikai jellemzőit nem változtatja meg,
csak a rezgés egyensúlyi helyzetét tolja el.

7.2. Példa A 2 kg tömegű súly egy rugóra erősítve lóg. Ha a rugót 0,1 m–
rel megnyújtjuk, a benne ébredő erő 0,8 N. A rugó hossza súly nélkül l=5m.
Adjuk meg a súly mozgástörvényét, ha a rugó felfüggesztési pontja az origó, és
a súlyt az x0=4 m koordinátájú pontból v0=–0,5 [m/s]-os kezdősebességgel
indítottuk útjára! A nehézségi gyorsulást vegyük 10 [m/s2]-nek!

x=0
xo
%
vo
m
x x
7.3. ábra

Megoldás: A súly a rugalmas erő és az állandó gravitációs erő hatása alatt áll a
mozgás során, melyek iránya egybeesik a mozgás irányával, tehát (7.28) típusú
megoldásról van szó. A megoldást az alábbi lépésekben végezzük.
Meghatározzuk az egyensúlyi helyzetet (xe), majd felírjuk a kezdeti
feltételeknek megfelelő rezgést, végül a megoldást illesztjük a koordináta
rendszerhez.

Az egyensúlyi helyzetre igaz:

D + '6x ( % mg
mg
6x %
D

Felhasználva, hogy D=0,8/0,1 [N/m]=8[N/m], a keresett 6x-re, 6x=2,5 m

adódik ahonnan az egyensúlyi helyzet:

x e % l $ 6x % 7,5 m
 697

A tömegpontnak tekintett súly e körül az érték körül fog harmonikus rezgést

végezni,

D 8 ?1 <
*% % %2 = :
m 2 >s ;



  
körfrekvenciával. Keressük az xe=7,5 m körüli rezgést leíró függvényt

x*=Acos(*t+)0) (i)

alakban, és ekkor a teljes megoldás

x=xe+x*=7,5+Acos(*t+)0) [m]

A kezdeti feltételeket át kell számítanunk x* koordinátára:

Mivel x0=4m így

x 0 * % x 0 & x e % 4 & 7,5 % & 3,5 m

x 0 * % &3,5 % A + cos ) 0 8m9 (ii)

?m<
A kezdeti sebesség v 0 % v 0 * % &0,5 = :
>s;

Deriválva x*-ot (ld. (i)):

dx *
v* % % & A* + sin '*t $ ) 0 (
dt

és így

v 0 * % &0,5 % & A + 2 + sin ) 0

0,25 % A + sin ) 0 (iii)

(iii)-t osszuk el (ii)-vel:

0,25 A + sin ) 0
%
& 3,5 A + cos ) 0

ahonnan

tg ) 0 % &0.0714

és így

) 0,1 % 175,9@ és ) 0, 2 % 355,9@

 698

Látható, hogy )0,1-hez pozitív A tartozik, míg )0,2–höz, mely éppen 180 fokkal
nagyobb mint )0,1 ellenfázisú rezgés (negatív A) tartozik. A két megoldás tehát
ugyanazt a rezgést takarja. Elegendő tehát csak a )0,1-hez tartozó pozitív
megoldást megkeresni. Ehhez emeljük (i)-t és (ii)-t négyzetre, majd adjuk



  
össze őket:

'& 3,5(2 % A 2 cos 2 ) 0

2
5 0,5 2
0 % A sin ) 0
2 2
3
4 2 1
2

' (
'& 3,5( $ 53 0,5 20 % A 2 cos 2 ) 0 $ sin 2 ) 0 % A 2
2

4 2 1

ahonnan

A% '3,5(2 $ 53 0,5 20 % 12,25 $ 0,0625 % 3,51 m

4 2 1

Innen a mozgás időfüggése:

x % 7,5 $ 3,51 + cos'2 t $ 175,9@(

Megjegyezzük, hogy a feladat kezdeti feltételeinek megfelelő A-t és )0-t az

előző példában szereplő képletek alapján (7.19, 7.21) is számíthattuk volna.

7.1.1.4. Az egyszerű, csillapítatlan harmonikus rezgőmozgásban tárolt

összenergia.

A csillapítatlan harmonikus rezgőmozgás potenciális- és kinetikus

energiadiagramját (ld. 2.40. ábra) részletesen diszkutáltuk a 2.5.3. fejezetben. Annak
8. példájában megmutattuk, hogy a mozgás során a potenciális és a kinetikus energia
összege állandó (ld. 2.205b.). Hogy a rezgés során az összenergia állandó közvetlen a
rezgőmozgás alapegyenletéből is meghatározható. Ha ugyanis megszorozzuk a (7.15)
dx
differenciálegyenlet mindkét oldalát v % -vel, akkor az
dt

d 2 x dx dx
m 2
% &Dx (7.31.)
dt dt dt
egyenletre jutunk, ami a deriválás láncszabályát figyelembe véve nem más, mint
 699

d 53 1 5 dx 2 2
2

m3 0 0 % & d 53 1 Dx 2 20
dt 34 2 4 dt 1 0
1 dt 4 2 1

átrendezés után



  
d 51 1 22
3 mv $ Dx 0 % 0
2

dt 4 2 2 1
ami akkor és csak akkor igaz, ha a differenciálandó mennyiség állandó:

1 1
mv 2 $ Dx 2 % E % állandó (7.32.)
2 2

Ez a tény logikai úton is kikövetkeztethető, hisz a csillapítatlan harmonikus rezgést

végtelen, periodikus függvényekkel írjuk le, ami azt jelenti, hogy az egyensúlyi
helyzetben a tömegpontnak mindig ugyanakkora kinetikus energiája van, ugyanakkor
a szélső helyzetben, az irányváltáskor a tömegpont sebessége, és ez által kinetikus
energiája 0-ra csökkent. Ekkor a teljes energia potenciális energia formájában kell
jelen legyen a rezgésben, különben a következő egyensúlyi helyzeten való
áthaladáskor a tömegpont nem tudná előző periódusbeli sebességét elérni. Ezért
mondjuk, hogy a harmonikus rezgőmozgásban és általában a harmonikus rezgésekben
1
energiát tárolunk, azaz a harmonikus rezgőmozgás során a E kin % mv 2 kinetikus
2
1
energia és az E pot % Dx 2 alapján bevezetett potenciális energia összege az ún. teljes
2
energia független az időtől, állandó, és a mozgás során az egyes energiatípusok
hányada folytonosan változik. Szélső helyzetben tisztán potenciális, egyensúlyi
helyzetben tisztán kinetikus energia van jelen, azaz

1 1
E % E kin $ E pot % m* 2 A 2 sin 2 '*t $ ) 0 ( $ DA 2 cos 2 '*t $ ) 0 ( %
2 2 (7.33.)
1 1 1
% m* A % mv max % DA
2 2 2 2

2 2 2

A gyakorlatban az energiacsere nem megy végbe veszteségmentesen. A csillapítást

7.1.3. fejezetben tárgyaljuk. Ahhoz, hogy egy csillapított harmonikus rezgőmozgást
hosszabb időn át fenntartsunk energia-befektetésre van szükség. Mindezt rendkívül jó
hatásfokkal végezhetjük, ha megfelelő időpontokban juttatunk energiát a rezgő
rendszerbe, azaz periodikusan gerjesztünk. Gondoljunk hintázó gyermekekre, akiket
minden lengés során minimális energia-befektetéssel, szinte csak “egy újjal” a
megfelelő pillanatban meglökve hosszú percekig szórakoztathatunk. A harmonikus
rezgést a tapasztalat szerint egy olyan erővel tarthatjuk fenn jó hatásfokkal, melyben
az erő nagysága a rezgéssel azonos periodicitással, ideális esetben vele azonos
frekvenciával harmonikusan változik.
 700

7.1.1.5. Az egyszerű, csillapítatlan, harmonikus rezgőmozgással analóg

mozgások, fizikai folyamatok

A harmonikus rezgőmozgás (7.3) definíciója kínálja a lehetőséget, hogy más fizikai

folyamatokat, melyekben valamilyen fizikai mennyiség a (7.3)-al azonos időfüggést



  
mutat a rezgőmozgás analógiájára tárgyaljunk. Mivel a fizikában a kérdés általában
fordítva merül fel, azaz a kérdés úgy szól, hogy “bizonyos fizikai körülmények között
milyen időfüggést mutat egy adott fizikai mennyiség”, az alábbiakban ezzel a céllal
általánosítjuk a rezgőmozgást és megkeressük a legfontosabb, az analógiát biztosító
jellemzőket.

A harmonikus rezgőmozgás kapcsán megfigyeltük, hogy a gyorsulás és a kitérés

között a (7.7) teremt közvetlen kapcsolatot. Amennyiben a gyorsulás helyett definíció
szerint a helyvektor (jelen esetben a kitérés) második deriváltját írjuk, akkor a (7.3)
alakban felírt harmonikus függvények alapvető tulajdonságát kapjuk:

d 2 x 't (
% & * 2 x 't ( (7.34.)
dt 2

Minden (7.34) alakú differenciálegyenlettel leírható folyamatot (legyen az

mechanikai, elektromos, vagy bármilyen más jellegű fizikai rendszerben
értelmezve) összefoglalóan egydimenziós, csillapítatlan, lineáris
harmonikus oszcillátornak vagy rezgésnek nevezünk.

Nézzünk két alapvető példát a harmonikus rezgőmozgással analóg folyamatokra.

Az alábbi analóg rezgéseket oly módon vezetjük be, hogy megmutatjuk, hogy a
keresett fizikai mennyiség az adott fizikai körülmények között a (7.34) egyenlettel
irható le.

A Matematikai inga vagy más néven fonalinga.

Az ingamozgás legegyszerűbb modellje, mikoris egy l hosszúságú fonalra

függesztett m tömegű súlyt, mint tömegpontot vizsgálunk a nehézségi erőtérben kicsi,
függőleges síkbeli kitérések esetén (ld. 74. ábra).

Legyen az l hosszúságú fonal és a függőleges által bezárt szög )=)(t). Az m

tömegpontra ható nehézségi erő tangenciális és radiális komponensekre bontható,
melyek Newton törvénye értelmében biztosítják a tangenciális és radiális
gyorsulásokat. Amennyiben a K kötélerőt és az s(t)=l) (t) kitérést bevezetjük, akkor a
mozgásegyenletek az alábbiak:
 701



  
K

mg sin )
mg cos )
)

mg

7.4. ábra A matematikai, vagy másnéven fonálingára ható erők

d 2 s 't (
m % & mg sin8)'t (9 (7.35.)
dt 2

v 2 't (
m % K & mg cos8)'t (9 (7.36.)
l
Mivel s(t)=l+) (t)-ből kiindulva, azt egyszer majd még egyszer deriválva

ds' t ( d)' t ( d 2 s' t ( d 2 )' t (

%l és %l
dt dt dt 2 dt 2
adódik a (7.35) átírható

d 2 )'t ( g
2
% & sin )'t ( (7.35.a)
dt l
alakúra. Azt mondtuk, hogy a problémát kis kitérésekre vizsgáljuk, így )=0 környékén
az alábbi McLaurin soros közelítéssel élhetünk:

d sin )
sin8)9 % sin ) )%0 $ ) $ .... B ) (7.37.)
d) )%0

amit (7.35.a)-ban figyelembe véve:

d 2 )'t ( g
2
% & )'t ( (7.35b)
dt l
 702

g
adódik. A (7.35b) egyenletben g és l pozitív, így *2 % bevezetésével (7.34)-el
l
analóg egyenletet kaptunk, amelyben a harmonikus rezgést végző fizikai mennyiség a
szögkitérés. )(t) tehát, harmonikus függvény, * % g l körfrekvenciával. A
maximális kitérést és a kezdőfázist a kezdeti feltételek határozzák meg. Fontos



  
leszögeznünk, hogy minden addig igaz míg a (7.37) közelítés fenntartható, azaz kicsi
) kitérések esetére. A probléma teljes megoldásához tartozik a (7.36) egyenlet
megadása, ami a kötélerő pillanatnyi értékét adja meg:

v 2 't (
K't ( % m $ mg cos8)' t (9 (7.36a)
l

A Párhuzamos LC-kör

Tekintsük a 7.5. ábra állandó, koncentrált paraméterekkel (L és C) jellemzett

párhuzamos rezgőkörét, melyet a K1 és K2 kapcsolók egyszerre történő
átkapcsolásával (t=0) hozunk létre, és amelyben t=0 időpont előtt a C kondenzátor U0
feszültségre lett feltöltve.

K1 K2

U0+ +
L
Uo C

7.5. ábra Veszteségmentes LC rezgőkör, melynek kondenzátorát előzetesen U0

feszültségre feltöltöttük. A K1 és K2 egyszerre történő átkapcsolásával a kondenzátort
lekapcsoljuk a feszültségforrásról, és egyben párhuzamosan rákapcsoljuk a tekercsre.

Tekintsünk el a veszteségi ellenállásoktól, ekkor Kirchhoff I. és II. törvénye

értelmében mindkét elemen ugyanaz az áram folyik és a feszültségek összege a felvett
körüljárás mellett:

i 't ( % i L 't ( % i C 't ( (7.38.a)

u L 't ( $ u C 't ( % 0 (7.38.b)

 703

A kezdeti értékek

u 0 't % 0 ( % U 0
i't % 0( % 0



  
Vizsgáljuk először az áramot! Tudjuk, hogy a tekercs feszültsége és árama között az
indukciós törvény teremt kapcsolatot:

d) M di 't (
u L 't ( % & % &L L (7.39.)
dt dt
míg a kondenzátor esetében a pillanatnyi töltés és a töltőáram között van kapcsolat,
ahol a fegyverzet pillanatnyi töltését a kapacitás és a pillanatnyi feszültség
szorzataként írhatjuk. A A felvett irányok mellett, ha i nő, akkor nc csökken, tehát:

dq't ( du 't (
i 't ( % i C 't ( % & % &C + C (7.40.)
dt dt
(7.39)-t deriválva

du L 't ( du 't ( d 2 i 't (

% % &L + (7.39.a)
dt dt dt 2
amit (7.40)-be behelyettesítve és kihasználva (7.38b)-t, mely szerint n(t)=+uL(t)=-uc(t)

d 2 i't ( 1
2
%& + i't ( (7.41.)
dt LC
egyenletet kapjuk, ami a (7.34) analógja, azaz a megoldás harmonikus rezgés. Ha
először a (7.40) egyenletet deriváljuk, és kihasználjuk u(t)=-uc(t)-t:

di't ( d 2 u 't (
%C
dt dt 2
és (7.39)-be behelyettesítjük:

di't ( d 2 u 't (
u 't ( % & L % & LC
dt dt 2
rendezve

d 2 u 't ( 1
2
%& + u 't ( (7.42.)
dt LC
azaz a feszültség is harmonikus rezgés ugyanazzal az
 704

1
*% (7.43.)
LC
a körfrekvenciával.

Az u(t)-t a rezgés általános alakja (7.3) alapján keresve, majd az áramot (7.40)



  
alapján számítva az

u 't ( % U max cos'*t $ ) 0 ( (7.44.a)

du 't (
i 't ( % C + % &C + U max * sin '*t $ ) 0 (
dt (7.44.b)
% &I max + sin '*t $ ) 0 (
egyenletpárra jutunk, melyekből példánk

u '0( % U max cos ) 0 % & U 0 (7.45.a)

i'0( % &C + U max * + sin ) 0 % 0 (7.45.b)

kezdeti feltételei alapján )0=, és Umax=U0 adódik, ami Uc(t)=-U(t) miatt a

kondenzátoron egyszerű koszinuszos jelet jelent.

Mindkét analóg példánk kapcsán megfigyelhetjük a harmonikus rezgésekre

jellemző energiatárolást. Az ingamozgásnál a potenciális energia (mgh) és a kinetikus
energia (1/2 mv2) összege adja a rezgés összenergiáját és a mozgás során állandó. A
magára hagyott LC körnél a tekercsben lévő mágneses illetve a kondenzátorban lévő
elektromos energia összege képzi a rezgőkör összenergiáját. Írjuk fel mindkét
energiát!

A tekercsben tárolt mágneses energia pillanatnyi értéke:

1 2
E m 't ( % L i 't ( (7.46.)
2
— ami(7.44b) egyenlet harmonikus i(t) értékével:

1
E m 't ( % L C 2 U 2max * 2 sin 2 '*t $ ) 0 ( (7.46a)
2
ugyanígy a kondenzátorban tárolt elektromos energia nagysága:

1
E e 't ( % CU 2 't ( (7.47.)
2
ami a (7.44a) egyenlettel:

1
E e 't ( % CU 2max cos 2 '*t $ ) 0 ( (7.47.a)
2
 705

A két energia összege:

1
E' t ( % E e ' t ( $ E m ' t ( % CU 2max cos 2 '*t $ ) 0 ( $
2



  
1 1
$ LC 2 + *2 U 2max sin 2 '*t $ ) 0 ( % CU 2max cos 2 '*t $ )0 ( $
2 2

1 1 2 1
$ LC 2 + U max sin 2 '*t $ ) 0 ( % CU 2max (7.48.a)
2 LC 2

A rezgőkörben tárolt összenergia tehát időfüggetlenül állandó, ami (7.48.a)-ból és

(7.44.b) alapján

1 1
E't ( % CU 2max % LI 2max (7.48)
2 2
alakban írható fel.

Összefoglalva:

I. Harmonikus rezgést a (7.34) alakú differenciálegyenlettel felírható időfüggő

fizikai mennyiségek végeznek.

II. A harmonikus rezgésben energiát tárolunk, melynek megjelenési formája

általában kétféle (pl. mechanikai rezgések esetén kinetikus- és helyzeti-,
elektromos rezgések esetén elektromos- és mágneses energia), és a kétféle
energia összege a rezgés során állandó. A két energiafajta nagysága az
egyensúly és a szélsőhelyzet között alternál.

7.1.2. Összetett rezgések

Ritkán és speciális esetekben végeznek részecskék “egy” egyszerű harmonikus

rezgőmozgást, a gyakorlatban bonyolult rezgésformák lépnek fel, melyek több,
amplitúdóban, kezdőfázisban vagy akár frekvenciában, esetleg irányban különböző
harmonikus rezgés eredőjeként kezelhetők. E problémák mindegyike új ismeretek és
megoldási eljárások elsajátítására kényszerít bennünket.
 706

7.1.2.1. Azonos irányú, egyforma frekvenciával rendelkező rezgések összetevése.

Komplex számítási módszer forgó komplex vektorokkal

Az alapkérdésre, hogy milyen időfüggésű két olyan harmonikus rezgőmozgás

eredője, melyek frekvenciája és rezgési pályája azonos, de amplitúdójuk és



  
kezdőfázisuk különböző, a szögfüggvények nevezetes azonosságait felhasználva
válaszolhatunk, de ez a megoldás már két rezgés estében is viszonylag bonyolult és
további problémája, hogy nem szemléletes. A szemléletesebb és egyszerűbb eljárást
akkor találjuk meg, ha figyelembe vesszük, hogy minden analóg harmonikus
rezgéshez geometriailag hozzárendelhető egy forgó vektor, melynek komponensei a
harmonikus rezgéssel azonos időfüggést mutatnak (ld. 7.1.1.1 fejezet). E szemléletes
vektorképnél még tovább jutunk, ha mindezt a Gauss-féle komplex számsík vektoraira
vezetjük vissza, mert ekkor számításaink egyszerűbbek lesznek.

A A komplex forgó vektor (fazor)

A komplex algebrából ismeretes, hogy egy komplex szám alakja:

z % x $ jy (7.49.)
"

amiről a Gauss-féle síkon ábrázolva (7.6. ábra) látható, hogy

z % z8cos ) $ jsin )9 (7.50.)

"

alakban is felírható, ahol )-vel a komplex vektor x tengelyhez képesti szögét jelöljük,
z pedig a komplex szám abszolút értéke. A (7.49) és (7.50) összevetésével kapjuk a
komplex szám valós (Re) és képzetes vagy imaginárius (Im) részét:

x % Re 8 z 9 % z cos )
"
y % Im 8 z 9 % z sin )
"
(7.51.)

A valós rész a valós egység (1), míg az imaginárius rész a j % & 1 képzetes egység
együtthatója (utóbbi nem tartalmazza j-t).

Imz
j
y z
)
-1 1 x
Rez

-j

7.6. ábra Komplex szám ábrázolása a Gauss-féle számsíkon. ) % *t helyettesítéssel a

vektor forog
 707

A komplex számokra vonatkozó legfontosabb fogalmakat és összefüggéseket az F.4.

Függelékben foglaltuk össze.

Az egyszerű és szemléletes matematikai számítást a komplex számokra felírható



  
Euler-reláció teszi lehetővé. Az Euler-reláció szerint egy komplex egységvektorra
igaz a

cos ) $ j sin ) % e j) (7.52.)

összefüggés, ami alapján definiálható a komplex szám exponenciális alakja:

z % z + e j) (7.53.)
"

A (7.52) relációt legegyszerűbben a relációban szereplő függvények )-ben illetve j)-

ben felírt hatványsoraival támaszthatjuk alá:

1 1
cos ) %1& ) 2 $ ) 4 &... (7.54.)
2 24

1 1 5
sin ) % ) & ) 3 $ ) &... (7.55.)
6 120
A (7.55)-öt j-vel megszorozva és (7.54)-hez hozzáadva az alábbi sorra jutunk:

1 1 1 1 5
1$ j ) & ) 2 & j ) 3 $ ) 4 $ j ) &... (7.56.)
2 6 24 120
Fejtsük sorba e j) -t:

1 1 1 1
e j) %1$' j )( $ ' j )( 2 $ ' j )( 3 $ ' j )( 4 $ ' j )( 5 $... (7.57.)
2 6 24 120
ami a jobb oldalon a j j % &1 felhasználásával épp a (7.56) sort adja.

Amennyiben ) % *t $ ) és z % A helyettesítéssel élünk (ahol * a körfrekvencia,

) a komplex vektor kezdőpozíciójának a valós tengelyhez mért szöge, akkor egy, a
Gauss-síkon forgó komplex vektorhoz (fazor) jutunk, melynek valós értéke épp a
harmonikus rezgést leíró valós (7.3.) függvény. A továbbiakban összefoglaljuk a
rezgések komplex írásmódjával kapcsolatos alapvető tudnivalókat.

A A harmonikus rezgéshez történő komplex forgó vektor hozzárendelés

felírása és fizikai jelentése

Az A amplitúdójú, * körfrekvenciájú és )0 kezdőfázisú harmonikus rezgéshez

hozzárendeljük a Gauss-féle komplex számsíkon forgó komplex vektort:
 708

!'t ( % A cos'*t $ ) 0 (7C !'t ( % A + e j'*t $ )0 ( (7.58.)

"

A komplex forgó vektor valós része írja le a fizikai mennyiség időfüggését:

!'t ( % A + e j'*t $ )0 ( % A cos'*t $ ) 0 ( $ j + A sin '*t $ ) 0 ( (7.59.)



  
"

Az exponenciális írásmód még egy, tovább egyszerűsített felírásmódot tesz lehetővé:

!' t ( % A + e j' *t $)0 ( % A + e j)0 + e j' *t ( % A+ e j' *t ( (7.60.)

" "

ahol A a komplex amplitúdó:

"

A % A + e j)0 (7.61.)
"

mely nem más, mint a kezdő pozícióban lévő (t=0) forgó vektor exponenciális alakja.
Valós része a harmonikus rezgés t=0-ban felvett kezdeti értéke:

8 9
!'t % 0( % Re A % A cos ) 0
"
(7.62.)

A komplex számok alkalmazásának lényege abban rejlik, hogy a rezgésekkel

kapcsolatos műveletek végrehajtását szemléletessé és számítástechnikailag egyszerűvé
teszi. A műveleteket akár a komplex számsíkon geometriai úton, akár algebrai
számításokkal is elvégezhetjük, attól függően melyik egyszerűbb. A végeredmény
valós részének képzésével megkapjuk a keresett rezgést.

A Azonos frekvenciájú rezgések összetevése a komplex számok alkalmazásával

Vegyük fel a két összeadandó rezgéshez rendelhető forgó komplex vektort

kezdőpozícióban (hosszuk azonos az egyes rezgések amplitúdójával, irányukat a
vízszinteshez képest a kezdőfázisok jelölik ki, ld. 7.7. ábra). Mivel szögsebességük
egyforma (hisz azok azonosak a körfrekvenciákkal, melyek feltételezésünk szerint
egyenlők), egymáshoz képesti pozíciójuk és bezárt szögük a forgás során nem
változik. Nem változik eredőjük hozzájuk képesti helyzete és nagysága sem, azaz az
eredő komplex vektor szintén D* szögsebességgel forog. A feladat tehát két komplex
vektor összeadására és az eredő vektor forgatására vezethető vissza. Kövessük
mindezt számítással!

Kiindulásként a két összeadandó rezgés :

! 1 ' t ( % A 1 + e j ' *t ( (7.63.a)

" "

! 2 't ( % A 2 + e j'*t ( (7.63.b)

" "
 709

komplex alakban írható fel, ahol A 1 és A 2 a kezdőfázisokat tartalmazó komplex

" "
amplitúdókat jelölik (ld. 7.61).
Összegüket:

! R % !1 $ ! 2 % 53 A1 $ A 2 20 e j' *t ( %



  
" " " 4 " " 1

% 'A1 e j)1 $ A 2 e j)2 ( e j' *t ( %

% A R e j ) R e j *t % A R e j *t (7.64.)
"

alakban írhatjuk, melynek valós része

! R 't ( % Re ?=! R <: (7.65.)

>" ;

rendelkezik fizikai tartalommal.

,&')D&)D(
AR
Im 1 2

A1
)1
)R
)2 A2
A 2cos)2 A 1cos)1
Re

A R cos)R

7.7. ábra Két azonos frekvenciájú harmonikus rezgés összetevése a komplex

számsíkon.

A R -t a 7.7. ábra alapján síkgeometriai számítással kapjuk meg. A koszinusztétel

"
alapján az AR direkt felírható:

A 2R % A12 $ A 22 & 2A 1A 2 cos8, & ')1 & ) 2 (9 % A 12 $ A 22 $ 2A 1 A 2 cos')1 & ) 2 ( (7.66.)

Az eredő fázisszögét úgy kaphatjuk meg, ha a koordináták szerinti összeadás után az

eredő x koordinátáját elosztjuk az y-al:

A 1 cos )1 $ A 2 cos ) 2
ctg ) R % (7.67.)
A 1 sin )1 $ A 2 sin ) 2
 710

A Egyéb műveletek a komplex idő függvénnyel

Szorzás: A gyakorlatban előfordul, hogy harmonikus rezgéseket össze kell

szoroznunk (pl. periodikus jelek keverése). Figyelembe kell vennünk, hogy a komplex



  
írásmód alkalmazása során ügyelnünk kell arra, hogy mind a kiinduló alakok, mind
pedig a végeredmény valós részének van fizikai jelentése és annak kell visszaadni a
keresett fizikai mennyiség időfüggését. Tegyük fel, hogy

!1 't ( % A1 e j*1t (7.68.)

" "

! 2 't ( % A 2 e j*2 t (7.69.)

" "

melyek valós részének volt fizikai jelentése. Képezzük a valós részek szorzatát:

Re53 !1 20 + Re53 ! 2 20 % A 1 A 2 cos'*1 t $ )1 ( cos'* 2 t $ ) 2 ( %

4"1 4 " 1
? cos8'*1 $ * 2 (t $ )1 $ ) 2 9 cos8'*1 & * 2 (t $ )1 & ) 2 9<
% A1 + A 2 = $ :
> 2 2 ;

Képezzük másrészt a Moivré-képlet alapján a komplex szorzat valós részét:

8 9
Re ?=!1 't ( ! 2 't (<: % Re A 1 A 2 e j8'*1 $ *2 (t 9 % A 1 A 2 8cos'*1 $ * 2 (t 9
>" " ;
Így felírhatjuk az alábbi alapvető összefüggést:

Re ?=!1 't (<: Re ?=! 2 't (<: E Re ?=!1 't (! 2 't (<: (7.70.)
>" ; >" ; >" " ;
amit azokban az esetekben kell figyelembe venni, mikor harmonikus jeleket
összeszorzunk (pl. keverés, moduláció esetében). Nem kapunk helyes fizikai
jelentéssel rendelkező megoldást, ha mindkét összeszorzandó jelet komplex alakban
írjuk, (jó példa erre a 7.1.2.2. pont modulációja) mert a helytelen felírásmód az egyik
spektrális komponens (oldalsáv) elvesztését jelentené.

Deriválás, integrálás: Harmonikus rezgőmozgás sebességének számításához,

tekercs áramának ismeretében a feszültség meghatározásához szükségünk van a (7.58)
alakú komplex függvény deriválására

d ! 't (
"
% A ' j*( e j*t % j* ! 't ( (7.71.)
dt " "
 711

Deriváláskor a harmonikus rezgést leíró komplex függvényt szorozzuk j*-val.

Kétszeres deriváláskor értelemszerűen (j*)2-el:

d 2 ! 't (
% ' j* ( ! ' t ( % & * 2 ! ' t (
" 2
2
(7.72.)
dt " "



  
Látható, hogy a harmonikus rezgést leíró komplex időfüggvény kielégíti a rezgésekre
felírt differenciálegyenletet.

Végül felírhatjuk a (7.71) alapján a (7.58) alakú rezgés integrálját egyszerűen j*-val
történő osztással:

1 1
F ! 't ( dt % j* A e ! 't (
j*t
% (7.73.)
" " j* "

Összefoglalás: A harmonikus rezgések komplex idő függvényekkel történő

leírásakor a harmonikus rezgés és az egyenletes körmozgás között fennálló (7.1.1.1-
ben leírt) közvetlen kapcsolatot használjuk ki. A módszer lényege, hogy szükséges
számításainkat a (7.58) alakban leírt függvényekkel végezzük (vagy geometriai
megfelelőjük forgó vektorain a Gauss-féle komplex számsíkon szerkesztjük és
számítjuk), miközben figyelembe vesszük, hogy fizikai értelme mind a kiinduló
(7.58) függvények mind pedig az eredő vonatkozásában csak a valós résznek van.

7.1.2.2. A spektrum fogalma. Lebegés, amplitúdómoduláció

Különböző frekvenciájú harmonikus komponensekből összetett rezgések alapvető

jellemzője a komponensek frekvenciája és erőssége (amplitúdója). Mindkét jellemzőt
magába foglalja az összetett rezgéshez rendelt spektrum. Az amplitúdó spektrum
megadja a rezgést alkotó komponensek frekvenciájának függvényében az adott
komponens amplitúdóját: A(*). A spektrumnak csak azokon a frekvenciákon van
értéke, amelyeken van komponens, különben 0. A 7.8. ábrán látható néhány tipikus
spektrum. Véges számú komponensből álló spektrumot látunk az a., ábrán, erre adunk
példákat jelen fejezetünk folytatásában. Végtelen számú, de diszkrét frekvenciájú
komponensekből összetett rezgés spektrumát ábrázoltuk a b. ábrán, erre példa minden
periodikus jel vagy mozgás, mint azt a 7.1.2.3. fejezetben megmutatjuk. Folytonos
spektruma van a nem periodikus időfüggésű jeleknek, pl. egy időben véges
feszültségimpulzusnak (ld. 7.8.c, d, e, f ábra).
 712
! A *G&6* *G$6*



  
*G *

(a)

! A

t *1 2*1 3*1 4*1 5*1 *

(b)

! A

t *

(c)

7.8. ábra Különböző spektrumtípusok. a) véges elemű, diszkrét, b) végtelen elemű,

diszkrét, c) folytonos spektrum. Bal oldalon a !(t) időfüggő jel, míg jobb oldalon az
A(*) spektrum van fetüntetve
 713

! A



  
t

(d)

! A

t *

(e)

! A

t *

(f)

7.8. d), e) és f) ábra Különböző folytonos spektrumtípusok. Bal oldalon a !(t)

időfüggő jel, míg jobb oldalon az A(*) spektrum van feltüntetve
 714

A továbbiakban két véges, diszkrét spektrummal összetett rezgésre adunk példát

gyakorlati jelentőségük miatt.

A Lebegés

Ha két különböző hangszeren, pl. gitáron ugyanazt a hangot keltjük, de a két



  
hangszer nem volt pontosan összehangolva, vagy az egyiken nem találtuk el pontosan
a magasságot az eredmény egy kellemetlenül lüktető hang lesz. A jelenség neve:
lebegés. Dobhártyánkon ekkor két, egymástól kicsit különböző frekvenciájú rezgés
eredője keletkezik. Vizsgáljuk meg a jelenséget a komplex írásmód segítségével!

Legyen a két rezgésünk a (7.68) és (7.69)-nek megfelelő alakú, azzal a két

kiegészítéssel, hogy a két frekvencia közel egyforma, azaz

*1 H * 2
és a két rezgés amplitúdója az egyszerűség kedvéért legyen egyenlő:

A 1 %A 2
a jelenség ugyanis közel egyenlő amplitúdó esetén a legerősebb. Ha az amplitúdók
eltérnek, a lüktetés a hangerősségben szintén megfigyelhető, de a lebegés ekkor nem
olyan drasztikus. Képezzük a (7.68) és (7.69) összegét:

!1 ' t ( $ ! 2 ' t ( % A1 + e j*1t $ A 2 + e j*2 t % A1 + e j)1 + e j*1t $ A 2 + e j)2 + e j*2 t (7.74.)

" " " "

ahol A1=A2=A felhasználásával

8
!1 $ ! 2 % A e j'*1t $ )1 ( $ e j'*2 t $ )2 ( 9 (7.75.a)
" "

?5 * $* 2 ) $) <
j=3 1 2 0 t $ 1 2 :
>4 2 1 2 ;
A kifejezésből emeljünk ki: e -t.

E tényező kiemelése után az alábbi alakra jutunk:

? * $* ) $) <
j= 1 2 t $ 1 2 : ? j?= *1 & *2 t $ )1 & )2 <: & j= 1 2 t $ 1 2 : <
? * &* ) &) <

!1 $ ! 2 % A + e > 2 2 ;
+ =e > 2 2 ;
$e > 2 2 ;
: (7.75.b)
" " => :;

Ez a kifejezés az Euler-képletből adódó

e j- $ e & j-
cos - %
2
összefüggés felhasználásával:

? * $* ) $) <
j= 1 2 t $ 1 2 :
? * & *2 ) & )2 <
!1 $ ! 2 % 2 A + e > 2 2 ;
+ cos = 1 t$ 1 (7.75.c)
" " > 2 2 :;
 715

alakra jutunk, ami 6 * %* 1 &* 2 és 6) % )1 & ) 2 bevezetésével

? *1 $ *2 t $ )1 $ ) 2 <
6* 6) 2 j=>
!1 $ ! 2 % 2A + cos53 t$ 0+e
2 2 :;
(7.75.d)
" " 4 2 2 1



  
zárt alakú szorzatra vezet. A valós részre való áttérés után:

6* 6) 2 5 *1 $ * 2 ) $ )2 2
Re ?!1 ' t ( $ ! 2 ' t (< % 2A cos53 t$ 0 cos3 t$ 1 0 (7.76.)
=> " "
:; 4 2 2 1 4 2 2 1

*1 $ *2 6*
Mivel 6*II a (7.76) összefüggés felfogható egy lassan,
2 2

frekvenciával változó amplitúdójú, *1 $ *2 H *1 H *2 frekvenciájú rezgésnek (ld.

2
7.9. ábra). A lassan változó amplitúdó a lebegés, azaz a hangszerkísérletnél a lüktető
hangerősség.

7.9. ábra A lebegés (sötétkék) két közeleső frekvenciával rendelkező rezgés (sárga és
lila) szuperpoziciója.

A Amplitúdómoduláció

A rádió- és méréstechnikában gyakran alkalmazott jelátviteli módszer az

amplitúdómoduláció, amit jelek összeszorzásával állítanak elő. Mint a 7.10. ábrán
látható, az amplitúdómoduláció során egy *h nagy frekvenciájú harmonikus jel
(hordozó vagy más néven vivőjel) amplitúdóját a nálánál jóval kisebb frekvenciával
 716

rendelkező átvivendő jel menetének megfelelően változtatják. Az (*m)

amplitudómodulált jelet az alábbi komplex alakban írjhatjuk fel:

!'t ( % A81 $ m + cos'* m t (9 + e j*h t (7.77.)

"

ahol A a modulálatlan vivőfrekvenciás jel amplitúdója, m a moduláció mélysége, és



  
mint említettük a körfrekvenciákra teljesül az

* m II * h (7.78.)
reláció. Mindkét jelet kezdőfázis nélkülinek tekintjük, mondanivalónk szempontjából
ezek közömbösek. A ! 't ( egy olyan forgó vektor, melynek amplitúdója az időben a
"
moduláló harmonikus függvény szerint változik. Határozzuk meg az
amplitúdómodulált jel spektrumát, azaz nézzük meg, milyen egyszerű harmonikus
függvények összegeként irható fel az amplitúdómodulált jel! Ehhez először alakítsuk
1
át a 7.77 kifejezésben a harmonikus tagot az első tényezőben a cos - % e j- $ e & j-
2
' (
összefüggésnek megfelelően, - % * m t figyelembevételével:

? m
'
!'t ( % A =1 $ + e j*m t $ e & j*m t (<: + e j*h t
(7.79.)
" > 2 ;
majd végezzük el a szorzásokat:

m j' * h $ * m (t m
!'t ( % A + e j*m t $ A +e $ A + e j'*h &*m (t (7.80.)
" 2 2
A harmonikus jellel amplitúdómodulált jel tehát három egyszerű harmonikus jel
összegeként irható fel, melyek frekvenciája * h & * m , * h és * h $ * m . A spektrum a
7.10.b ábrán látható. Könnyen belátható, hogy amennyiben a moduláló jel nem egy
egyszerű harmonikus rezgés, hanem harmonikus rezgések összege, akkor minden *1,
*2, … *i … *n komponensnek megjelenik két-két vonala a spektrumban *h-*i-nél,
illetve *h+*i-nél. Így ha például egy amplitúdómodulált rádióadó által kisugárzott
rezgések spektrumát nézzük (ld. 7.11. ábra), akkor a hangok néhány Hz-től ~15 kHz-
ig terjedő frekvenciatartományának tiszta átviteléhez a vivőfrekvencia körüli J ~15
kHz-re szükség van, az adó a frekvencia sávból 30 kHz-et kell, hogy elfoglaljon úgy,
hogy a szomszédos adók frekvenciakomponensei ebbe ne érjenek bele. Vevőnknek
ekkor 30 kHz széles szűrőre van szüksége a tiszta vételhez.
 717



  
a)

A
A

A.m
2

*
h *m
*D&D *h *D$D
h *m

b)

7.10. ábra Egyszerű harmonikus jellel modulált rezgés időfüggése (a) és spektruma
(b).

A
átviteli frekvenciasáv

h Kn
KD&D h K1 KD$D
KD&D h K1 KD$D
h Kn KD
KDh

7.11. ábra Amplitúdómodulált adó frekvenciasávja és spektruma egy adott

pillanatban.
 718

7.1.2.3. Periodikus jelalakok, mint összetett harmonikus rezgések

Általános alakú periodikus folyamatok, jelek Fourier-tétele következtében

létrehozhatók végtelen sok harmonikus komponens összegeként. A sorfejtés lényege
az, hogy a !(t) periodikus jelet egy állandó, egy alapharmonikus és végtelen sok



  
felharmonikus komponens összegeként állítjuk elő. Az alapharmonikus
körfrekvenciáját az előállítandó jel T periodusidejéből kapjuk, * %2 , T
behelyettesítéssel. A felharmonikus komponensek körfrekvenciája * egész számú
többszörösei, azaz 2*, 3*, 4*,... n*... L+* nagyságúak. Magát a Fourier-sort többféle
alakban (valós és komplex) fel lehet írni. Mi itt a legegyszerűbb, legismertebb valós
alakot adjuk meg, mivel a számításokat ez alapján lehet elvégezni, a többi ebből
származtatható. Ha !' t ( % !' t $ T( periodikus jel, akkor * %2 , T és a sor alakja:

!'t ( % a 0 $ a 1 cos *t $ a 2 cos 2*t $ a 3 cos 3*t $ ...

(7.81.)
$ b1 sin *t $ b 2 sin 2*t $ b 3 sin 3*t $ ...

L L
!' t ( % a 0 $ M a k cos' k * t ($ M b k sin' k * t ( (7.82.)
k %1 k %1

A sorfejtésben az a0 állandó összetevőt a villamos technikában és az optikában DC-

vagy más néven egyenkomponensnek nevezik. Az együtthatókat Fourier-nyomán az
alábbi összefüggések alapján kapjuk:

T 2,
1 1
a 0 % F !' t (dt % !'* t (d'* t (
2 , F0
(7.83.a)
T0

T 2,
2 1
a k % F !' t ( cos' k * t (dt % !'* t ( cos' k * t (d'* t (
2 , F0
(7.83.b)
T0

T 2,
2 1
b k % F !' t ( sin' k * t (dt % !'* t ( sin' k * t (d'* t (
2 , F0
(7.83.b)
T0

Az együtthatókat tetszőleges 8 t 0 , t 0 $ T9 intervallumon számíthatjuk, hisz !' t ( T-

ben periodikus, így a (7.83) integrálok értéke minden ilyen intervallumra azonos. A
sorfejtés egyszerűsödik, ha !' t ( szimmetrikus. Amennyiben !' t ( páros függvény,
azaz !' & t ( % !' t ( akkor;

T
2 2
a 0 % F !' t (dt (7.84.a)
T0

T
4 2
a k % F !' t ( cos' k * t (dt (7.84.b)
T0

b k %0 (7.84.c)
 719

azaz a sor csak koszinuszos tagokat tartalmaz, és azok együtthatóinak számításánál

elegendő félperiodusra integrálni. Ugyanígy, ha !' t ( páratlan —, azaz !'& t ( % &!'t (
—, akkor

a 0 %0 (7.85.a)



  
a k %0 (7.85.b)
T
4 2
b k % F !' t ( sin' k * t (dt (7.85.c)
T0

A Fourier-sor fontos tulajdonsága, hogy

n n
Fn 't ( % a 0 $ M a k cos'k*t ( $ M b k sin 'k*t (
k %1 k %1

szeletei az intervallumon (és a periodicitás miatt így mindenütt) egyenletesen közelítik

a !' t ( függvényt. Az Fn 't ( függvény mintegy “rátekeredik” a !' t ( függvényre,
miként azt a 3. feladatunk megoldása során kapott szeletek egyre magasabb rendjei
mutatják a 7.12. ábrán felrajzolt négyszögjel kapcsán.

15

10
F1
5 F3
F5
0
F7
0 5 10 15
-5 F200

-10

-15

7.12. ábra A négyszög függvényt közelítő első 7 Fourier-sorszelet és a 200. szelet.

Látható, hogy a (7.85) egyenleteknek megfelelően a sor csak szinuszos komponenseket
tartalmaz és azok közül is csak a páratlan sorszámuakat, hisz a négyszögfüggvény úgy
van elhelyezve a koordinátarendszerben, hogy a függvény páratlan szimmetriát mutat.
(A sorfejtést ld. a 3. példa megoldásában.) A 200. szelet már igen jól közelit, csak az
előjelváltásnál mutat némi túllövést.
 720

A Fourier-sor egy másik felírási formája is adódik a fázisszög felhasználásával:

L
!'t ( % a 0 $ M A k cos'k*t $ ) k ( (7.86.)
k %1

ahol az a0-at (7.83.a) alapján, Ak-t a (7.83.b) és (7.83.c) figyelembevételével:



  
A k % a 2k $ b 2k (7.86.a)

míg )k-t ugyanezen összefüggések alapján:

bk
tg ) k % & (7.86.b)
ak
képletek alapján határozhatjuk meg. A (7.86) összefüggés mögött az
a k cos'k*t ( $ b k sin 'k*t ( % A k 8cos ) 0 cos'k*t ( & sin ) 0 sin 'k*t (9 % A k cos'k*t $ ) 0 (
addiciós összefüggés van. A továbbiakban nézzük a fent leírtakat egy egyszerű
gyakorlati példán!

7.3. Példa Határozzuk meg a 7.12. ábrán is látható, négyszög alakú,

periodikus feszültségjel spektrumát, ha periódusideje T, amplitúdója U0 és épp
t=0-ban vált a jel -U0-ról +U0-ra! (Az ábrán U0=10 és T=2, [sec].)

Megoldás:

A függvény alakja a [-T/2, T/2] periódusban:

QU 0 , ha 0 R t S T
NN 2
!' t ( % P0, ha t % 0
N
NO& U 0 , ha & T 2 R t R 0

2,
Alapharmonikusa: *%
T

Mivel u(-t)=-u(t), a jel másodfajú szimmetriával rendelkezik, más szóval

páratlan. Így (7.85) alapján a sor csak szinuszos tagokat tartalmaz, az
integrálást elengedő félperiódusra elvégezni. Tehát

ak % 0 k % 0,1,2...

T
4 2
b k % F u ' t ( sin 'k*t (dt k % 1,2...
T0
 721

ahol az u(t) függvény ezen az intervallumon konstans U0. A bk együtthatókra

tehát:
T T
4 4 cos k*t < 2
b k % U 0 F sin ' k*t (dt % U 0 ?=&
2

T T > k * :; 0 %
0



  
T
?& cos k*t < 2 % 4 U 0 ? '& 1( & '& 1( <
k $1
4U 0
%
T* => k :; 0 2, => k k :;

ahol az utolsó átalakítást úgy kaptuk, hogy az alsó határnál, azaz t=0-nál a
számlálóbeli koszinuszfüggvény k-tól függetlenül mindig egy, míg a felső
határnál a koszinuszfüggvény értéke páratlan k-ra -1 párosra +1. A teljes
függvény értéke k páratlan értékeire 1/k, míg k páros értékeire -1/k. A bk
egyszerűsített alakja tehát:

bk %
2U 0
,k
8
' &1( k $1 $1 9
A függvény Fourier-sora tehát:

4U 0 4U 0 1
!'t ( % sin '*t ( $ 0 + sin '2*t ( $ sin 3*t $
, , 3
4U 0 1
$ 0 + sin 4*t $ sin 5*t $ 0 + sin 6*t $ .....
, 5

egyszerűsítve:

4U 0 ? 1 1 <
!'t ( % =>sin *t $ 3 sin 3*t $ 5 sin 5*t $ ...:;
,

A 7.12. ábra négyszögjelének spektruma a 7.13. ábrán látható.

4U o
,

2, 4, 6, 8, 10, 12, 14, *

T T T T T T T

7.13. ábra A feladatban szereplő négyszögjel spektruma csak páratlan k-kra tartalmaz
szinuszos komponenseket.
 722

Periodikus időfüggésű fizikai folyamatokat tehát előállíthatunk végtelen sok

harmonikus rezgés összegeként. A spektrum csak az alap- és felharmonikusok
diszkrét értékeinél van értelmezve. Az ilyen spektrumok elnevezése, diszkrét vagy
vonalas spektrum.

Teljesen aperiodikus folyamatok is felírhatók harmonikus rezgések összegeként.



  
Ezekben az esetekben a spektrum folytonos és a (7.81) sor átalakul egy integrál-
kifejezéssé. A matematikai eljárás, ami ezt végrehajtja a Fourier-transzformáció.
Ebben a fejezetben nem foglalkozunk vele, de felhívjuk Olvasóink figyelmét arra,
hogy a 7.5. fejezetben, a hullámcsomag előállítása kapcsán bemutatunk egy folytonos
spektrumból a spektrumkomponensek összegzésével előállított aperiodikus függvényt,
és az előző fejezet 7.8. ábráján bemutatott 4 speciális rezgés (c,d,e,f) is ily módon
állítható ellő a mellette ott feltüntetett folytonos spektrumból.

7.1.2.4. Egymásra merőleges harmonikus komponensekből összetett rezgések

A gyakorlatban sűrűn előfordul, hogy két egymásra merőleges irányú harmonikus

rezgés eredőjeként létrejövő fizikai folyamattal állunk szemben. A jelenséget
legjobban a különböző jelalakok vizsgálatára kifejlesztett, ú.n. katódsugárcső
(oszcilloszkópkijelző) segítségével vizsgáljuk, melyben egy jól fókuszált
elektronsugarat lumineszcens ernyőre irányítanak (7.14. ábra), melyen az elektron-
becsapódás helyén az ernyő jól láthatóan sugárzik. A csőben két egymásra merőleges
irányban, elektromos tér segítségével el tudjuk téríteni a sugarat, melynek ílymódon
megváltozik a becsapódási helye. Különböző eltérítő jelekkel különböző jelalakokat
rajzolhatunk az ernyőre.

elektronsugár

függőleges
eltérítés
vízszintes
eltérítés

7.14. ábra Katódsugárcső vázlata

 723

Amennyiben a vízszintes és függőleges eltérítő lemezekre harmonikus feszültségeket

kapcsolunk, az eltérítés eredményeként a fénypont az ernyőn két egymásra merőleges
harmonikus rezgőmozgás eredőjeként fog mozogni, miközben a rezgések frekvenciája
azonos az eltérítőre kapcsolt feszültség frekvenciájával. Vizsgáljuk meg részletesen a
lehetséges eseteket:



  
A Azonos frekvenciájú, merőleges rezgések

A mozgás pályája az amplitúdók nagyságától és a kezdőfázisok különbségétől

függ. A jelenség leírásához a valós írásmódot használjuk:

x% A+cos * t (7.87.a)

y % B + cos'*t $ 6)( (7.87.b)

Az általánosság csorbítása nélkül külön-külön )1 és )2 kezdőfázisok felvétele helyett
azok különbségét vettük figyelembe egy 6) formájában az y irányú rezgés
argumentumában. A pályagörbe meghatározásához ki kell küszöbölnünk a t idő
paramétert az egyenletrendszerből és az így kapott f(x, y) függvény a pályagörbe
egyenletét adja. Fejezzük ki az első egyenletből cos (*t)-t

x
cos'*t ( %
A
majd, használjuk fel a (7.87.b) egyenletben miután azt a szögfüggvények nevezetes
addiciós tétele alapján felbontottuk:

y
% cos'*t ( cos 6) & sin '*t ( sin 6) %
B
% cos'*t ( cos 6) & 1 & cos 2 '*t ( + sin 6) %
x x2
% cos 6) & 1 & 2 + sin 6)
A A

x y x2
Rendezés után: cos 6) & % 1 & 2 + sin 6)
A B A
2
5 x cos 6) & y 2 % 53 1 & x 20 + sin 2 6)
2 2
emeljük négyzetre: 3 0
4A B 1 34 A 2 01

és végezzük el a négyzetre emelést és a szorzásokat, majd rendezzük az egyenletet:

 724

x2 y 2 2 xy x2
2
cos 6) $ 2 &
2
cos 6) % sin 6) & 2 sin 2 6)
2

A B AB A
2 2
x
2
'cos 2 6) $ sin 2 6)( $ y 2 & 2xy cos 6) % sin 2 6) (7.88.)
A B AB
2 2
x y 2 xy



  
2
$ 2 & cos 6) % sin 2 6)
A B AB

Ez egy általános helyzetű, origóközpontú ellipszis, melynek nagytengelye 2A,

kistengelye 2B hosszúságú. (ld. 7.15. ábra)

T
x
0 B
A

7.15. ábra Egymásra merőleges, azonos frekvenciájú rezgések erdője egy általános
helyzetű, origóközpontú ellipszis

A fáziskülönbség nagyságának függvényében speciális alakzatok jönnek létre, így

6)=0 és 6)=, esetében a rezgések eredője is lineáris harmonikus rezgés, melynek
, 3,
körfrekvenciája *, amplitúdója A R % A 2 $ B 2 . A 6) % és a 6) % esetében a
2 2
rezgések eredője olyan ellipszis, hogy tengelyei párhuzamosak az x és y tengelyekkel.
Ha ezen felül A=B, akkor az utóbbi két szögállásban az eredő pályagörbe A sugarú
kör.
 725
y
B

6U%0 , A=B
-A 0 A x



  
-B
(a)

y
B

x 6U%,/2 , A=B
-A 0 A
-B

(b)
3,
V%
y 2
B

6U%,/2 , AEB
-A 0 A x
-B

(c)

7.16. ábra Két azonos frekvenciájú, merőleges rezgés erdőjeként keletkező speciális
görbék és keletkezésük feltétele. a.) rezgés; b.) kör; c.) tengelyállású ellipszis

A Különböző frekvenciájú, merőleges rezgések összegzésekor létrejövő pályák.

A két rezgés egyenlete ebben az esetben az alábbi

x% A cos * 1 t (7.89.a)

y % B cos'* 2 t $ 6)( (7.89.b)

Az eredő pályagörbék az ú.n. Lissajous-görbék (ld. 7.17. ábra)

 726



  
(a) (b)

(c) (d)

7.17. ábra Különböző frekvencia arányoknak és fáziskülönbségeknek megfelelő

Lissajous-görbék

7.1.3. Csillapított harmonikus rezgőmozgás

A gyakorlatban a rezgő rendszerekben általában disszipatív erők is hatnak.

Amennyiben azokon kívűl a rezgő rendszerre külső gerjesztő erő nem hat, a rendszer
energiája időben csökken. Ekkor csillapított harmonikus rezgőmozgásról, illetve
csillapított lineáris harmonikus oszcillátorról beszélünk. Ez a csillapított rezgés
látható a 7.18.b, c. ábrán.

A legegyszerűbben tárgyalható esetben a rezgő testre egy lineáris rugalmas erő és

egy, a tömegpont sebességével arányos és azzal ellentétes irányú fékezőerő hat. Ilyen
feltételek mellett a (7.10) mozgásegyenlet kiegészítve a csillapítóerővel:

d2x dx
m 2 %& Dx' t ( & k (7.90. a)
dt dt

D k
alakú. Az m-mel való osztás után, bevezetve az * 20 % é s W% jelöléseket, ez
m 2m
az egyenlet átírható az
 727
AA A
x =-ω 02 x-2β x (7.90.b)

alakba. Az *o a csillapítatlan harmonikus rezgőmozgás saját körfrekvenciája. Az itt

szereplő W mennyiség neve: csillapítási együttható. Átrendezés után



  
AA A
x +2β x $ ω 02 x= 0 (7.91.)

Egy ilyen másodrendű lineáris homogén közönséges differenciálegyenlet

megoldását általában x(t) = eXt alakban érdemes keresni:
A AA
x't (=e λt , x't (=Xe λt , x 't (=λ 2 e λt (7.92. a,b,c)
A (7.92) egyenleteket (7.91)-be helyettesítve, a

'X $2 W X $* (e
2 2
0
Xt
=0

X2 $ 2 W X $* 20 = 0 (7.93.)
karakterisztikus egyenlethez jutunk. E másodfokú egyenlet megoldása:

X 1,2 %&W J W 2 &* 20 (7.94.)

alakban adódik.

A (7.90) mozgásegyenletnek két független megoldása adódott, amelyekben nincsenek

határozatlan (független) állandók. Ezeket a differenciálegyenlet partikuláris
megoldásainak nevezzük. Egy másodrendű differenciálegyenlet általános
megoldásában viszont két független állandónak kell szerepelnie. Az általános
megoldás tehát a kapott két partikuláris megoldás lineárkombinációjával állítható elő:

35 -W + W 2 & * 20 021 t 35 -W - W 2 & * 20 021 t

x(t) = c1e 4 + c2e4 (7.95.)

ahol c1 és c2 független és tetszőleges, általában komplex állandók. Az exponensben

szereplő kitevők a diszkrimináns előjelétől, azaz a csillapítás nagyságától függően
lehetnek valósak, illetve komplexek, ennek megfelelően különböző típusú
megoldásokat kapunk.

A Csillapított harmonikus rezgőmozgás

Ha a fékező erő elég kicsi, azaz W < *o, akkor a négyzetgyök alatt negatív szám áll,
6
vagyis a kitevők komplexek. Vezessük be az * '= * 20 &W 2 , így

x 't ( % c1 e 8&W $ j*'9t $ c 2 e 8&W $ j*'9t (7.96.)

 728

jelölést. A *' a csillapított harmonikus rezgőmozgás saját körfrekvenciája, röviden a

csillapított saját körfrekvencia. (Ha W << *o, akkor *' = *o.) A (7.94.)-ből
származtatott

6 * 20 &W 2
Q% (7.97.)



  
W
kifejezést, a rezgő rendszer jósági tényezőjét szokták a rezgés jellemzésére használni.
Mivel kisebb a csillapítás annál nagyobb Q.

Az általános megoldás a közös e–Wt tényező (7.96)-ból történő kiemelésével:

'
x(t) = e -W t c 1e $ j* ' t $ c 2 e & j* ' t ( (7.98.)

Hogy a csillapítatlan esettel összehasonlítható valós megoldást kapjunk, a komplex c1

és c2 helyére vezessük be az A és )o valós állandókat úgy, hogy a szemben forgó
vektorok komplex amplitúdói egymás konjugáltjai legyenek!

A j) 0 A & j)0
c1 % e c2 % e (7.99.)
2 2

Ekkor (7.96)-ban az Euler–tételt felhasználva (7.3.)-hoz nagyon hasonló összefüggést

kapunk:

x(t) = Ae -W t cos(* ' t+ ) 0 ) (7.100.)

Eredményünket a 7.18.b ábrán szemléltetjük. Látható, hogy egy olyan rezgőmozgást
kaptunk, amelynek amplitúdója exponenciálisan csökken az idővel. Két egymást
követő, azonos előjelű maximális nagyságú kitérés között eltelt idő a rezgés
rezgésideje. A (7.100.) egyenlet szerint ezt a T rezgésidőt nem a csillapítatlan
5 2 ,2
rezgőmozgás *GDDfrekvenciája, hanem (a nála kisebb) *’ határozza meg 3 T% 0.
4 *' 1

A két, egymástól T időközzel elválasztott amplitúdó K aránya független a

kezdőfázistól és a rezgés amplitúdójától, ezért a rezgés W csillapítási együtthatója két
(egymástól T–vel különböző) kitérésből és a T rezgésidőből egyszerűen kiszámítható.
Az An és An+2 kitérések arányából számolva:

An
K% % e WT (7.101.)
A n+ 2

A rezgés csillapodását W helyett sokszor a K-val, illetve annak logaritmusával, a

Y% ln K %WT (7.102.)

mennyiséggel, az ún. logaritmikus dekrementummal jellemzik.

 729

x
csillapítatlan harmonikus
rezgés
W=0
0 t a rezgés frekvenciája



  
D
*0 %
m
(a)
x
W 2 RR *02
csillapodó harmonikus rezgések
0 t D
*' R % *0
m

(b)
x

W 2 R *02
0 t
*' RR *0

(c)
x

aperiódikus határeset
W 2 % *02
0 t

(d)

aperiódikus határeset
0 t W 2 Z *02
(e)

7.18. ábra. Különböző csillapítású rezgések az idő függvényében, a) csillapítatlan

harmonikus rezgés; b) és c) W<*0 csillapított harmonikus rezgések; d) W>*0
aperiodikus túlcsillapított rezgés; e) aperiodikus határeset W=*0-ra.
 730

A Túl csillapított rezgés

Ha a közegellenállás elég nagy ahhoz, hogy a (7.94.)-beli diszkrimináns pozitív

legyen, azaz amikor W > *o, a (7.95.) mindkét tagjának kitevője negatív valós szám,



  
így:
x(t) = c 1e --1 t + c 2 e -- 2 t (7.103.)

ahol - 1,2 = - W J W &* 20 . Ezért mindkét tag az idővel exponenciálisan csökken, a

jelenség mint az a 7.18.e. ábrán látható aperiodikus mozgás, melynek kitérése t C L -
re zérushoz tart.

Ugyanígy aperiodikus mozgás az eredmény akkor, ha a (7.94.) diszkriminánsa 0.

Ekkor a differenciálegyenlet megoldása:
x(t) = c1e -W t + c 2 te -W t (7.104.)
A megoldásnak megfelelő időfüggésű görbét a 7.18. d ábrán látjuk.

4. Példa Egy csillapított rezgőmozgást végző test kitéréseinek amplitúdója

tíz teljes rezgés alatt a kezdeti érték tizenhatodrészére csökken. Írjuk fel a
csillapított rezgést leíró x(t) függvényt, ha a csillapított rezgés körfrekvenciája
*'= 2 s–1 !

Megoldás: Tudjuk (7.100.), hogy x(t)=Ae-Wt cos(*'t+)0), ezért

A(t0+10T)/A(t0) = e-W(10T) = 1/16. Ennek logaritmusát véve

W · (10T) = ln 16
2,
Mivel T% % , 8s9, W % 0,0885 &1 és így
*'

x(t) = A e–0,088t cos (2t + )o)

7.1.4. Kényszerrezgések. Rezonancia.

Gyakorlati és elméleti jelentősége miatt a kényszerrezgéseket és a rezonanciát

kísérletileg is, és elméletileg is tárgyaljuk. Kísérletileg legegyszerűbben az erre a célra
épített, a 7.19. ábrán sematikusan ábrázolt berendezésen tanulmányozhatjuk azokat.
 731

felső rugó

m tömeg



  
alsó rugó
dugattyú
hajtókerék
dugattyúház hajtókar
kulissza *g
csúszka
slicc
F tartó

7.19. ábra A kényszerrezgés tanulmányozására szolgáló kísérleti berendezés

A függőlegesen kifeszített rugópár között m tömegű súly van rögzítve. A felső rugó
felfüggesztése fix, míg az alsó rugó végpontja egy függőlegesen mozgatható
dugattyúra van csatolva. A dugattyú függőleges mozgását a dugattyúház falán
kiképzett sliccen át kinyúló, a dugattyúhoz rögzített tüske fel és alá mozgatásával
biztosítjuk. Utóbbit egy villanymotorra szerelt hajtókeréken, csuklósan rögzített,
kétkarú emelőként telepített, villában végződő hajtókarral végezzük. A hajtókar az
emelő F feltámasztási pontjában csapágyon forogni képes csúszkán van átvezetve,
melyben hosszanti irányban szabadon mozoghat. A villa az általa befogott tüskéhez
képest a kar hosszanti tengelyének irányában szintén szabadon elmozdulhat, így
lehetővé teszi a forgás függőleges komponensének akadásmentes átvitelét a
dugattyúra. Kísérletünk lényege abban van, hogy a villanymotort különböző
szögsebességgel forgatva felvesszük az m tömegű súly stacionáriusan kialakult
rezgésének frekvenciáját, amplitúdóját és fázisát.

A kísérlet tapasztalatait röviden az alábbiak szerint foglaljuk össze:

A Ha a villanymotort nem forgatjuk és a súlyt kitérítjük, a kialakuló enyhén

5 D eff 2
csillapodó rezgés körfrekvenciája * 0 B 3 0 , neve a rezgés saját frekvenciája.
4 m 1

A A hajtókerék forgására jellemző körfrekvenciát *g-vel jelöljük és gerjesztési

körfrekvenciának nevezzük, mivel a mozgást “kényszerítő” (gerjesztő)
dugattyúrezgésének körfrekvenciája ugyanennyi. A gerjesztési frekvenciát a
motorfordulatszám állításával változtatva a rugókon kialakuló — ú.n. kényszerített —
stacionárius rezgés * körfrekvenciája változik, mégpedig nagysága követi a gerjesztés
körfrekvenciáját.
 732

A A stacionárius állapot egy (igen bonyolult) átmeneti, ú.n. „berezgési”, vagy más
néven tranziens mozgásállapot után alakul ki, melynek időtartama, a sajátrezgés
csillapodásának időtartamával arányos.

A A kényszerített rezgés amplitúdója és fázisa a 7.20. ábrát követi, azaz az

amplitúdó egy *r környékén rendkívül naggyá válik, attól bármelyik irányban



  
távolítva a frekvenciát az amplitúdó erősen lecsökken. A kényszerített stacionárius
rezgés fáziskésése a gerjesztőhöz képest kis frekvenciák esetén kicsi, a frekvenciát
növelve *r környékén ,/2, majd a körfrekvenciát tovább növelve a kialakuló
stacionárius rezgés egyre késve, végül majdnem ellenfázisban követi a gerjesztést.

A )0
,

* *
*r *o

7.20. ábra A kényszerített rezgés amplitúdója (a), és fáziskésése (b) az * gerjesztés

függvényében

A jelenséget dinamikailag oly módon modellezhetjük, hogy a csillapított

rezgőmozgást végző tömegpont mozgásegyenletét (7.90.) kiegészítjük egy
harmonikus időfüggésű külső gerjesztővel, melynek frekvenciája az *g
kényszerfrekvencia:

Fgerj =F0 cos ω g t

(7.105.)
Az ilyen külső erő hatása alatt csillapított rezgést végző m tömegű anyagi pont
mozgásegyenlete Newton-II. axiómája alapján:

d2x dx
m 2
% & Dx & k $ Fgerj (7.106.)
dt dt
Bevezetve az alábbi jelöléseket:

D k F0
*02 % m, W% , [0 % (7.107.a,b,c)
m 2m m
a (7.106) egyenlet az alábbi alakot ölti:
 733
AA A
x + 2W x + * 02 x = [ 0 cos* g t
. (7.108.)
Ez egy inhomogén, állandó együtthatós, másodrendű differenciálegyenlet, melynek
általános megoldását a homogén egyenlet általános megoldásának és az inhomogén
egyenlet partikuláris megoldásának összegeként kapjuk (ld. Pl.: Obádovics-Szarka:



  
Felsőbb matematikai összefoglaló műszakiaknak id. mű). A (7.108.)
differenciálegyenlet homogén, normál alakja azonos a (7.91.) csillapított rezgést leíró
differenciálegyenlettel, így megoldása (7.95.), melynek tipikus alakjait a 7.18. ábra
mutatja. Látható, hogy ezek a megoldások kivétel nélkül az idővel exponenciális
ütemben eltűnnek. Fizikailag ezek eltűnése után alakul ki a kényszerített rezgés
stacionárius állapota, ami viszont a (7.108) inhomogén egyenlet partikuláris
megoldása. A berezgési idő alatt tehát a stacionárius rezgés és a tranziens rezgés
(csillapodó) szuperpozíciója, azaz a homogén és inhomogén egyenletmegoldások
összege képezi az eredő rezgést. Mivel a csillapodó rezgést az előző fejezetben
tárgyaltuk, jelen fejezetben csak a stacionárius rezgésre, azaz az inhomogén egyenlet
megoldására összpontosítunk.

Kíséreljük meg az inhomogén egyenletet a komplex írásmód segítségével és

kísérleti tapasztalataink alapján egyszerűen megoldani! Mivel láttuk, hogy a
kényszerített rezgés követi a gerjesztés frekvenciáját (*=*g), keressük a megoldást a
gerjesztéssel azonos frekvencián! A komplex írásmód segítségével tehát az erő az
*g=* helyettesítéssel:

F % F0 e j*t (7.109.)
" "

alakot ölti, ahol

F0 % F0 e jV0 (7.110.)
"

azaz az erő amplitúdója F0, kezdőfázisa V0. Az általánosság megszorítása nélkül

vehetjük V0-t 0-nak, azaz a gerjesztést kezdőfázis nélküli, tisztán koszinuszos, F0
amplitúdójú rezgésnek:

F % F0 e j*t (7.111.)
"

Ugyanígy a megoldást a frekvencia követése miatt keressük:

x % x 0 e j *t (7.112.)
" "

alakban, ahol

x 0 % x 0 e & j)0 (7.112.a)

"

a komplex amplitúdó amin belül x0 a valós amplitúdó, míg )0 a gerjesztéshez képesti

fáziskésést adja meg. Helyettesítsük be (7.111. és 7.112.)-t, továbbá utóbbi első és
második deriváltját, melyek:
 734
A AA
x % j* x x % &* 2 x (7.113.)
" " " "

alakúak a (7.108) egyenletbe:

F0 j*t
& * 2 x 0 e j*t $ j2W* x 0 e j*t $ * 02 x 0 e j*t %



  
e (7.114.)
" " " m
melyet ej*t –vel egyszerűsítve, majd x 0 -ra rendezve az alábbi alakra hozhatunk:
"

F0
x0 % m % R F0 (7.115.)
" *02 & * 2 $ j2W* "
A kapott összefüggés azt mutatja, hogy a (7.108) egyenlet partikuláris megoldása
(7.112.), miközben a kialakuló komplex amplitúdó x 0 a (7.115.) szerint függ F0–tól, a
"

tömegtől (m) a csillapítástól (W) és a csillapítatlan rezgés saját frekvenciájától * 02 . ' (

(7.115)-ben az R komplex mennyiség végeredményben a rendszerre jellemző *-tól
"

függő átviteli függvény, melynek segítségével F0-ból egyszerű szorzással x 0 -t

"

megkapjuk. Az amplitúdó és a fázisfüggés analíziséhez x 0 -at exponenciális alakúra

"

kell hozni. Ehhez elegendő R -et exponenciális alakra hozni, hisz

"

x 0 % x 0 e & j)0 % Re jT F0 (7.116.)

"

ahonnan:

x 0 % RF0 ) 0 % &T (7.117.)

Vizsgáljuk R -et:
"

1
R% (7.118.)
" m'* & * 2 $ j2W* (
2
0

R abszolút értékét az
"

2
R % R R* (7.119.)
" " "

összefüggés alapján számíthatjuk:

2 1
R % (7.120.)
" m '* & * $ j2W* ('*02 & *2 & j2W* (
2 2
0
2
 735

rendezve

1
R % (7.121.)
m 2 8' *02 & *2 ( $ 4W 2 * 2 9
" 2



  
A fázis szöget viszont

Im8R 9
tgT % "
(7.122.)
Re8R 9
"

alapján számítva a (7.118)-ból

2W*
tg T % (7.123.)
* & *2
2
0

adódik, ahonnan x % x 0 e j)0 -ra (7.116) alapján:

"

1 F0
x 0 % F0 2
% (7.124.)
m 2 '' * 02 & * 2 ( $ 4W 2 * 2 ( 2
m '' *02 & * 2 ( $ 4W 2 * 2 (
2

& 2W* 2W*

) 0 % &arc tg % arc tg 2 (7.125.)
*0 & *
2 2
*0 & *2
adódnak, melyek ábráját különböző csillapítások mellett a 7.21. ábrán ábrázoltunk.
Felhívjuk a figyelmet, hogy )0-t fáziskésésként ld. (7.112.a) vettük fel, tehát pozitív
értékei azt jelentik, hogy a kialakult rezgés késik a kényszerhez képest. A
kényszerrezgés A amplitúdója 0–tól kiindulva nő, * = *G közelében maximumot ér el,
majd tovább növekvő *-val ismét csökken. Ez a jelenség a rezonancia, az x 0 % x 0 '*(
görbe a rezonanciagörbe.

A rezonanciagörbe pontosabb elemzése alapján megállapíthatjuk, hogy az x0

amplitúdó maximuma annál az *=*r körfrekvenciánál van, amelynél (7.124.)
nevezőjének, minimuma van, azaz * 2 szerinti differenciálhányadosa zérus. Inenn a
rezonancia–körfrekvencia:

*r = * 20 -2 W 2 . (7.126.)
Az ehhez tartozó amplitúdó–maximum, (7.124.)-be való helyettesítésével:

γ
x0= , (7.127.)
2β ω 02 & β 2
tehát annál nagyobb, minél kisebb a W csillapítási együttható. Csillapítatlan
rendszernél az * % *r % *0 rezonanciahelyen az amplitúdó végtelen nagy lenne; ez az
ún. rezonancia–katasztrófa. A kényszerrezgést végző rendszer kinetikus energiája
 736

szintén az *g függvénye. Ekin maximuma nem *r-nél, hanem a csillapítatlan rezgés

*=*G saját–körfrekvenciájánál van. Az eddigiekben a gerjesztő erő a (7.103.) alakú
koszinuszfüggvény volt. Ha a gerjesztő erő az időnek tetszés szerinti periodikus
függvénye, ezt a függvényt Fourier–sorba fejtjük, — így a problémát a tárgyalt esetre
vezethetjük vissza.



  
Xo
1

2 )0
, 1 2
3
,
2
3
0 *r * 0 *r *
(a) (b)

7.21. ábra Gerjesztett csillapított rezgés 'x 0 e j' *t &)0 ( ( amplitúdója (a) és fáziskésése (b)
a gerjesztő erő körfrekvenciájának függvényében, különböző K értékek mellett

7.2. A HULLÁMMOZGÁS LEÍRÁSÁNAK

ALAPFOGALMAI

Hullámjelenségekkel a fizika szinte minden területén szembekerülünk.

Hullámmozgás alakul ki a megpendített feszített húron és a vízfelületen, de
hullámként terjed a hang, a rádióhullámok és a fény is. Sok közös fizikai vonásuk,
analóg matematikai leírásmódjuk miatt a fenti jelenségeket közösen, egységesen lehet
tárgyalni, így a hullámtan a fizika önálló fejezete lett. Hullámtan fejezetünk célja az,
hogy a fizika különböző ágaihoz (mechanika, elektromosságtan, atomfizika, stb.)
 737

tartozó számtalan fizikai jelenség között meghatározzuk azokat a közös vonásokat,

melyek alapján a hullámjelenséget általánosíthatjuk és annak alapvető törvényeit
rögzítsük.

Hullámmozgáson a mechanikában a hullám forrásának egyensúlyi állapotából való

kimozdításával keletkezett zavar (speciális esetben rezgőmozgás) térben való



  
tovaterjedését értjük. A zavar csatolás utján leválik a forrásról és a forrást körülvevő
terjedési közegben hullám alakjában haladó mozgást végez. Rugalmas közegben, pl. a
kitérés következtében a szomszédos tömegpontok között keletkező rugalmassági erő a
csatolási mechanizmus.

Elektromágneses hullámok forrásai rezgő dipólusok. Alacsonyabb frekvenciájú

(rádió-) hullámok keltését egy dipólusantennában nagyfrekvenciával mozgatott
elektronokkal végezhetjük, míg a magasabb frekvenciájú hullámokat (infravörös-
sugárzás, látható fény, ultraibolya-sugárzás) az anyag molekuláinak, atomjainak
elektronszerkezetében véghezvitt változások segítségével hozhatjuk létre. Az
elektromágneses hullámokban az elektromos és mágneses terek vektorai változnak a
hely- és idő függvényében. A forrásról való leválás és a terjedés csatolási
mechanizmusa magában az elektromágneses kölcsönhatásban rejlik: időben változó
mágneses tér maga körül időben változó elektromos teret hoz létre (indukciótörvény)
és viszont (eltolási árammal felírt gerjesztési törvény).

A forrásról leváló hullám jellemzői általános esetben bonyolult kapcsolatban

vannak a forrás rezgésjellemzőivel. Ideális esetben: egy pontszerű harmonikus
oszcillátorról homogén, izotróp közegben harmonikus (monokromatikus) hullám válik
le. A harmonikus hullámok ismerete alapvető a hullámtanban, mivel az általános
alakú, a gyakorlatban előforduló hullámfüggvényeket Fourier-tétele alapján
harmonikus függvények összegeként állítjuk elő és ily módon komponenseik terjedése
alapján vizsgáljuk sajátságaikat (harmonikus analízis, ld. Pl. 7.5. fejezet).

7.2.1. A deformációmentes haladás

Feszítsünk ki egy kötelet két pont között és üssünk rá célszerűen az egyik végéhez
kicsit közelebb. Az adott helyen létrejön egy kitérés, amelyik anélkül, hogy alakját
közben lényegesen megváltoztatná, ezután mindkét irányba végigfut a kötélen. Ez a
deformációmentes haladás képezi a matematikai leírás alapját. Ismeretes, hogy ha egy
egyváltozós f(x) függvény argumentumához egy pozitív b számot hozzáadunk f(x+b),
akkor a függvény az x tengelyen a negatív tengelyirányban deformációmentesen b
távolsággal eltolódik. Amennyiben a b-t levonjuk az argumentumból (f(x-b)), akkor
pozitív tengelyirányú eltolódás az eredmény.
 738



  
7.22. ábra. A deformációmentes eltolás sémája.

Ha az x argumentum a helykoordinátát jelenti, és az argumentumhoz hozzáadott

(levont) szám az idő függvényében változik, akkor a függvény grafikonja az idő
függvényében tolódik el. Legyen az eltolódás üteme egyenletes:

b % & ut (7.128.)
ahol u az eltolás konstans sebessége és t a b eltoláshoz szükséges idő. Ekkor tehát a

6
! 'x , t ( % f 8x $ b9 % f 8x & ut 9 (7.129.)
függvény egy időben lezajló deformációmentes eltolást ír le (ld. 7.22. ábra). Ha
!(x,t) egy fizikai mennyiséget — pl. kitérést — ír le térben és időben, akkor
tetszőleges ti idő pillanatokban rögzített !(x,ti) hullámképek változatlan alakúak, a
különbség köztük annyi, hogy egymáshoz képest u·(ti-tj) szakasszal el vannak tolva a
tengely mentén. Ha az argumentumban (nevezik eltolási argumentumnak is) x és az
u+t tag előjele ellenkező, akkor a +x tengely, ha azonos, akkor a -x tengely a terjedés
iránya.

A '& u ( tényező kiemelésével (7.129) átírható:

? 5 x 2< ~5 x 2
! 'x, t ( % f ='& u ( + 3 t & 0: % f 3 t & 0 (7.130.)
> 4 u 1; 4 u1
alakúra. Fizikailag ez az átalakítás azt jelenti, hogy ha az előbbiek szerint létrehoztunk
egy deformációmentesen, egyenletesen haladó !( x & ut) zavart, akkor annak terjedése
~
úgy történik, hogy a ! % f 't ( alakú időfüggvényt a haladás irányában a ! fizikai
mennyiség a tér minden pontjában pontosan leírja, épp x/u idő elteltével. A (7.130)
alak tehát szintén az egyenletes, deformációmentes eltolás argumentuma, és azt fejezi
~
ki, hogy ! fizikai mennyiség forrásbeli ! % f 't ( időfüggése u sebességgel átterjed a tér
 739

minden pontjára. Meg kell említenünk, hogy a (7.129. és 130) egyenletek az y és z

koordinátáktól függetlenül fennállnak, így minden x által meghatározott (y,z) sík
minden pontjában ugyanakkorák. Az ilyen hullámokat síkhullámoknak nevezzük,
mivel ezekben a zavar egy sík minden pontjában ugyanabban a fázisban lévő ! kitérést
okoz. A tér azon pontjai, amelyekben a rezgés fázisa (rezgésállapota) azonos,
hullámfelületet alkotnak. Síkhullámok hullámfelületei a terjedési irányra merőleges



  
síkok. A hullámforrástól adott t időpontban legtávolabbi hullámfelületre a
hullámfront külön elnevezést is szoktuk használni.

Összefoglalva:

Ha egy !(x,t) függvény a (7.129) ill. (7.130) által megadott módon függ a helytől és
az időtől, akkor az egy egydimenziós haladó síkhullámot ír le.

7.2.2. A harmonikus síkhullám leírása

~
Amennyiben az előző pontban bevezetett f 't ( függvény harmonikus rezgés, azaz
~
— f 't ( =Acos(*t+)0) — alakú, akkor a térben x irányba u sebességgel terjedő
síkhullám is harmonikus, amelynek alakja a (7.130) alapján

? 5 x2 <
! 'x , t ( % A cos =*3 t & 0 $ ) 0 : (7.131.a)
> 4 u1 ;
ugyanígy a –x irányba u sebességgel haladó harmonikus síkhullám alakja

? 5 x2 <
! 'x , t ( % A cos =*3 t $ 0 $ ) 0 : (7.131.b)
> 4 u1 ;

A (7.131) egyenletek által leírt mozgások olyanok, hogy tetszőleges x pontban a !

kitérés * körfrekvenciájú harmonikus rezgés, melyek kezdőfázisa az x hely
függvénye. A (7.131.a) és (7.131.b) hullámfüggvények végtelen kiterjedésű
5* 2
hullámmozgást írnak le, hisz tetszőleges t időpontban cos3 x $ )'t (0 alakú végtelen
4u 1
kiterjedésű koszinuszfüggvény írja le a kitérést.

Határozzuk meg azt a térbeli hullámalakot (f függvényt, ld. (7.129.)), melynek

térbeli, deformációmentes eltolását írják le a (7.131.a) illetve (7.131.b) függvények. A
+x irányba történő eltolódás esetében (7.131.a)-t átalakítjuk:

? * <
! 'x , t ( % A cos =*t & x $ ) 0 :
> u ;
alakba, ugyanígy (7.131.b)-t
 740

? * <
! 'x , t ( % A cos =*t $ x $ ) 0 :
> u ;
formába. Láthatjuk, hogy rögzített t időpont esetében a függvény „térbeli
körfrekvenciája”:



  
*
k% (7.132.)
u
A k mennyiség neve hullámszám. A hullámszám felhasználásával:

! 'x , t ( % A cos8*t & kx $ ) 0 9 (7.133.a)

illetve a –x irányba haladó hullámra:

! 'x , t ( % A cos8*t $ kx $ ) 0 9 (7.133.b)

A +x irányba mozgó hullámot leíró függvény esetében:

!' x , t ( % A cos8kx & *t & ) 0 9 %

*
% A cos ?=k 53 x & t 20 & ) 0 <:
> 4 k 1 ;
ami (7.132) nyomán:

!'x, t ( % A cos8k 'x & ut ( & ) 0 9

ahonnan (7.129) alapján az f deformációmentesen eltolódó hullámalakra:

f 'x ( % A cos'kx & ) 0 ( (7.134.a)

-et kapunk. Ugyanígy (7.133.b) –t átalakítva

? 5 * 2 <
!'x , t ( % A cos =k 3 x $ t 0 $ ) 0 : %
> 4 k 1 ;
% A cos8k 'x $ ut ( $ ) 0 9
ami alapján a –x irányba deformációmentesen terjedő hullámalakra:

f ' x ( % A cos'kx $ ) 0 ( (7.134.b)

Eredményeink az alábbiak szerint foglalhatók össze:

1. A (7.133) alakú egyenletek harmonikus hullámmozgást írnak le, melyek forrása

harmonikus rezgés.

2. Ha a forrás x=0-ban van és a forrás Acos(*t+)0) alakú rezgés akkor a (7.133.a

ill.b) egyenletek tekinthetők a forrásról leváló pozitív (a) ill. negatív (b) x
 741

irányba terjedő harmonikus hullámok matematikai leírásának, melyek a

(7.134.a ill. b) alakú térbeli hullámalakok deformációmentes eltolódását
jelentik +x illetve –x irányban.



  
~
f (t)
T A cos (* t +)0 )
+A

t
)0/*
-A

a.)
f (x)
X A cos (kx - )0 )
+A

x
)0/k

-A

b.)
f (x)
A cos (kx +)0 )
+A

)0/k
-A

c.)

7.23. ábra A !'x , t ( % A cos'*t & kx $ ) 0 ( harmonikus hullám forrása (a), a pozitív
irányú terjedésű függvény alakja t=0-ban (b) és a negatív terjedési irányú
függvényalak t=0-ban (c).
 742

A (7.133.a és b) összevont alakja az x tengelyen haladó harmonikus síkhullám

legáltalánosabb leírása:

!'x , t ( % A cos'*t & kx $ ) 0 ( (7.133.)

Tudjuk, hogy a harmonikus hullám hatására a fizikai mennyiség a tér minden



  
2,
pontjában a harmonikus rezgést végez * körfrekvenciával, azaz T % időbeli
*
periodicitással. A harmonikus hullám „térbeli periodicitása” t rögzített értéke mellett

2,
X% (7.135.)
k
alapján határozható meg. Neve hullámhossz. A térbeli és időbeli jellemzőket a hullám
terjedési sebessége kapcsolja össze:

* X
u% % % X+f (7.136.)
k T
Az '*t & kx $ ) 0 ( kifejezés a hullám teljes fázisa.

Vizsgáljuk meg azt az esetet, mikor a harmonikus hullám nem az x irányba, hanem
egy tetszőleges s irányba terjed. Ekkor a hullámot:

!'r, t ( % A cos'*t & kr $ ) 0 ( (7.137.)

alakban kell felírnunk, ahol a k a hullámszámvektor, r a helyvektor, az (*t – kr + )0)

pedig a hullám teljes fázisa. A hullámszámvektort (7.136) kiterjesztéseként

* 2,
k% s% s (7.138.)
u X
alakban definiáljuk, ahol s a terjedés irányába mutató egységvektor. Az azonos fázisú
pontokat tartalmazó hullámfelület egyenlete adott *, k és )0 mellett:

*t – kr + )0 = konst. (7.139.)
Ha a (7.139) egyenletet egy adott időpontban (adott *, k, )0 és rögzített t mellett)
vizsgáljuk, akkor az a

kr = konst. (7.139.a)
vektoregyenletet adja. Az összes olyan r vektorok végpontjai, amelyek ezt az
egyenletet kielégítik, a k vektorra merőleges síkra, egy hullámfelületre — esnek. (A
kr=konst. vektoregyenlet egy sík vektoregyenlete). A (7.137) egyenlettel megadott
síkhullám adott pontban mindig a ponton átmenő hullámfelület irányára merőleges
irányba terjed.

A (7.139) egyenlet mindkét oldalát t szerint differenciálva:

 743

dr
*&k %0 (7.140.)
dt
dr
ahol a nem más mint az azonos fázisú pontok sebessége, neve fázissebesség.:
dt



  
dr
vf \ (7.141.)
dt
Mivel k a terjedési irány, az azonos fázisú hullámfelületek vf terjedési sebessége pedig
a terjedés irányával egyezik meg, k és vf azonos irányúak, így kvf=kvfcos - és
cos-=1 alapján

kvf = kvf (7.142.)

amiből (7.140) alapján

*
vf % (7.143.)
k
egyenletre jutunk, azaz a fázissebesség azonos a deformációmentes eltolódás
sebességével, u-val

7.24. ábra. A kr = áll. a hullámfelület egyenlete, mely állandó *, k és )o esetén egy t

időponthoz tartozó sík.

Matematikai leírásunkat azzal az alapvető ténnyel kell kiegészítenünk, hogy a

hullám f frekvenciáját, illetve * körfrekvenciáját kizárólag csak a forrás frekvenciája
határozza meg. A frekvencia a hullám különböző, lineáris és időben állandó
anyagjellemzőjű közegeken történő áthaladásakor nem változik meg, a hullámhossz
viszont megváltozik. Nem lineáris közegen történő áthaladáskor a frekvencia is
változik.
 744

7.2.3. A harmonikus gömbhullám. A síkhullám, mint közelítés

A gömbhullámok olyan hullámok, amelyek hullámfelületei, illetve hullámfrontja

gömbfelületek. Pontforrásból gömbhullám indul ki (7.25. ábra).



  
7.25. ábra. A gömbhullám sémája. (Az r a gömbhullám forrásától mért távolság.)

A csillapítatlan harmonikus gömbhullámot leíró hullámfüggvény alakja (az

igazolást mellőzve)

A
!'r,t ( = cos'*t & kr $ )0 ( (7.144.)
r
A
ahol r a gömbfelületekhez tartozó sugár, pedig a gömbhullám helyfüggő
r
amplitúdója. A (7.144) egyenlet csak a pontforráshoz nem túl közeli hullámtérre ad
fizikailag értelmes közelítést. Ezt könnyen beláthatjuk, ha meggondoljuk, hogy
amennyiben a (7.144) egyenletet az F pontban és közvetlen környékén is érvényesnek
tekintenénk, a centrumban értelmetlen, végtelen energiasűrűség adódna.

Egy pontforrásból kibocsátott harmonikus gömbhullám valamely hullámfrontjának

egy megfelelően kicsiny térszögbe eső része közelítőleg síkhullámnak tekinthető, mivel
az illető térszögbe eső hullámfelület kisméretű gömbfelületelem, mely a térszög
csökkentésével tetszés szerinti pontossággal síkkal közelíthető. Bármely csillagból a
Földre érkező elektromágneses hullámok gömbhullámok, de a Föld az adott csillagból
látszó térszöge igen kicsi, ezért a Földet jó közelítéssel már síkhullámok érik el, és
ezen síkhullámok csillagnyi méretű forrását a Földről pontszerűnek látjuk.
 745

7.2.4. Harmonikus hullámok komplex írásmódja

A rezgéseknél alkalmazott komplex írásmódot alkalmazhatjuk a hullámokra is,

ugyanazzal az alapvető kiindulási feltétellel, hogy a valós rész képezi a reális fizikai



  
helyzetnek megfelelő, idő és helyfüggő hullámot. A komplex alak egy k-val azonos
irányban terjedő síkhullámra:

!'r, t ( = Ae j' *t &kr$)0 ( = A cos(*t & kr $ )0 ) + jA sin (*t & kr $ ) 0 ) (7.145.)

"

ahol k a hullám hullámszámvektora.

A harmonikus gömbhullám a

A j' ωt & kr $ )0 (
ξ'r,t (= e (7.146.)
" r
komplex függvényalakkal írható fel.

A harmonikus hullámok esetén az exponenciális alakot használva — annak

tulajdonsága miatt — a differenciálási és integrálási műveletek egyszerű algebrai
műveletekké egyszerűsíthetők. A (7.145) szerinti harmonikus síkhullám exponenciális
függvényére a differenciálás "láncszabályát" alkalmazva az egyes differenciálási
műveletekre a következő kifejezéseket kapjuk (a komplex függvényre utaló ! jelölést
"
elhagyva):

]!
= j *! , (7.147.a)
]t

]2 !
= - *2 ! (7.147.b)
]t 2

A (7.145) egyenletben felírva a skaláris szorzást a komponensekkel a

' (
!'r, t ( = Ae
j *t & k x x & k y y & k z z $ ) 0
(7.145.a)
alakra jutunk. A hely szerinti parciális deriválás így:

]!'r, t (
= - jk x Ae j'*t &kr $ )0 ( = - jk x ! (7.148.a)
]x

]!'r, t (
= - jk y Ae j'*t &kr $ )0 ( = - jk y ! (7.148.b)
]y

]!'r, t (
= - jk z Ae j'*t &kr $ )0 ( = - jk z ! (7.148.c)
]z
 746

egyenleteket eredményezi. A helykoordináták szerint kétszeresen parciálisan

deriválva, majd a kétszeres parciális deriváltakat összeadva jutunk a Laplace-
operátorra:

] 2 !'r, t ( ] 2 !'r, t ( ] 2 !'r, t (

6!'r, t ( = + + (7.149.)



  
]x 2 ]y 2 ]z 2
ami a (7.148.a-c) újbóli deriválásával, a és jj = –1 összefüggés felhasználásával:

' (
6!'r, t ( = - k 2x $ k 2y $ k 2z !'r, t ( % &k 2 !'r, t ( (7.149.a)

alakra hozható. A differenciálási szabályokhoz hasonlóan a komplex alakban felírt

hullámfüggvények integrálása is algebrai művelet elvégzésére egyszerűsödik. Idő
szerinti integrálás esetében:

1
F !'r , t (dt = j * !'r, t ( + c (7.150.)

7.3. A HULLÁMEGYENLET

Ebben a fejezetben először megmutatjuk, hogy az eltolási argumentummal

rendelkező ^' x , t ( % ^' x & ut ( alakú függvények_ megoldásai a

] 2 ^ ' x, t ( 1 ] ^ ' x, t (
2

% 2 (7.151.)
] x2 u ] t2
parciális differenciálegyenletnek melynek neve egydimenziós hullámegyenlet. Ezután
igazoljuk, hogy a (7.137.) harmonikus alakkal megadott ^ ' x, y, z, t ( megoldása a

1 ] ^ ' x, y, z, t (
2

6^ ' x, y, z, t (% 2 (7.152.)
u ] t2
alakú parciális differenciálegyenletnek, más néven az általános, háromdimenziós
hullámegyenletnek. A fejezet következő részében analóg példákat mutatunk

_ Az eddig általánosan használt !(x,t) illetve !(x,y,z,t) helyett ezennel áttérünk a hullámfüggvény
fizikában szokásos ^(x,t) jelölésére. A ^ hullámfüggvény lehet komplex is, de ezt nem jelöljük külön.
Feltételezzük továbbá, hogy a közeg lineáris, homogén és izotróp. A harmonikus gömbhullámok
esetével röviden a pont végén foglalkozunk.
 747

különböző mechanikai helyzetekre, melyek megoldása hullámmozgás. Ehhez

igazoljuk, hogy a dinamikai probléma hullámegyenlethez vezet. A fejezet befejező
részében az elektromágneses hullámokkal foglalkozunk és először megmutatjuk, hogy
a Maxwell-egyenletek megoldása szabad térben hullámegyenletekhez vezet, majd
megvizsgáljuk az EM hullámok sajátosságait, (terjedési sebesség, transzverzalitás,
polarizáció, komplex tejedési anyagjellemzők).



  
7.3.1. A hullámegyenlet általános levezetése

Tegyük fel, hogy a ^(x,t) függvény argumentuma x & u+t alakú, ahol u a síkhullám
fázissebessége. Jelöljük ^-ben az argumentumot Y-al:

^'x , t ( % ^'x & ut ( % ^ 'Y'x , t (( (7.153.)

így az Y(x,t) függvény

6
Y( x , t ) % x & ut (7.154.)
Látható, hogy

]Y ]Y
%1 % &u (7.154.a)
]x ]t

] 2Y ] 2Y
%0 %0 (7.154.b)
]x 2 ]t 2
Differenciáljuk a ^ függvényt kétszer a helykoordináta szerint! Először differenciálva:

]^( x & ut ) d^( Y ) ]Y d^

= = +1 (7.155.)
]x dY ]x dY
másodszor differenciálva:

] 2 ^( x & ut ) ] 5 ]^ 2 ] 5 d^ 2 d' dY d^
( ]Y = d 2^
= 3 0 % 3 0 %
]x 2 ]x 4 ]x 1 ]x 4 dY 1 dY ]x dY 2

Tehát

] 2 ^( x & ut ) d 2 ^
= (7.156.)
]x 2 dY 2
Differenciáljunk most kétszer az időkoordináta szerint! Egyszer differenciálva:
 748

]^( x & ut ) d^( Y ) ]Y d^

= = '& u ( (7.157.)
]t dY ]t dY
kétszer differenciálva:

] 2 ^( x & ut ) ] 5 ]^ 2 ] ? ]^ < ? d dY
d^
< ]Y' ( 2 d ^
2



  
= 3 0 % & u % & u = : = u
]t 2 ]t 4 ]t 1 ]t => ]Y :; > dY ; ]t dY 2

]Y
mert % & u. Tehát
]t

] 2 ^( x & ut ) 2 d ^
2
= u (7.158.)
]t 2 dY
(7.156) és (7.158) összevetéséből látható, hogy amennyiben ^ egy síkhullámot ír le,
úgy a ^ függvény második parciális differenciálhányadosai között a

] 2^ 1 ] 2^
= (7.151)
dx 2 u 2 ]t 2
kapcsolat áll fenn, ami az egydimenziós hullámegyenlet bevezetésben említett alakja.
Minden olyan függvény, amely kielégíti ezt az egyenletet u fázissebességű hullámot ír
le. A hullámegyenlet egy állandó együtthatós, homogén, lineáris parciális
differenciálegyenlet. Ez azt jelenti, hogy két különböző ("független") megoldásának
lineárkombinációja is megoldás. Ennek következménye, hogy a hullámok
szuperponálhatók.

Háromdimenziós esetben hullámegyenlet:

] 2^ ] 2^ ] 2^ 1 ] 2^
6^ % + + = (7.152.a)
]x 2 ]y 2 ]z 2 u 2 ]t 2

Győződjünk meg behelyettesítéssel arról, hogy a k irányba haladó (7.145.)

komplex alakban felírt síkhullám megoldása a (7.152) egyenletnek!

^'r, t ( % Ae j'*t &kr $ )0 ( (7.159.)

Az x,y,z és t szerinti deriváltak (mivel kr = kxx + kyy + kzz):

]^ ]^ ]^ ]^
% & jk x ^, % & jk y ^, % & jk z ^, % j*^ (7.160.)
]x ]y ]z ]t
A második deriváltak:

] 2^ ] 2^ ] 2^ ] 2^
% & k 2x ^, % &k 2y ^, % & k 2z ^, % &* 2 ^ (7.161.)
]x 2
]y 2
]z 2
]t 2
 749

A (7.152.a) hullámegyenlet mindkét oldalába behelyettesítve és (–^)-vel

egyszerűsítve a

'k 2
x (
+ k 2y + k 2z %
1 2
* (7.162.)
u2



  
egyenletet kapjuk, amelynek baloldalán a k hullámszámvektor négyzete áll. A k2
értékét (7.138) alapján beírva, majd u2-tel bővítve

4 , 2 4, 2 u 2 * 2
k 2 % k 2x + k 2y + k 2z % % 2 2 % 2
X2 Xu u
-et azaz a (7.162) jobb oldalával azonos eredményt kapunk. Tehát (7.162) azonosság,
így a háromdimenziós síkhullám valóban kielégíti a (7.152) hullámegyenletet.

A gömbhullámok esete bonyolultabb. A gömbhullám komplex alakja (ld. (7.144)):

A j' *t & kr $)0 (

^ gömb 'r, t ( % e (7.163.)
r
ahol k a hullámszám nagysága, r pedig a gömb középpontjától (a hullámforrástól) való
távolság. Behelyettesítéssel erről a függvényről is belátható, hogy megoldása a (7.152)
hullámegyenletnek, ez azonban Descartes–koordinátarendszerben bonyolult, az ilyen
hullámokat célszerű gömbi polárkoordináta-rendszerben kezelni.

7.3.2. Példák rugalmas hullám kialakulására

Jelen fejezetben két alapvető esetet ismertetünk, melynek során mechanikai

hullámjelenség lép fel. A két helyzet
A kifeszített húron terjedő hullám esete;
A nyomás hullámok kialakulása gázban (hang).
Mindkét esetben a dinamikai helyzet analízisével megmutatjuk, hogy a jelenséget a
hullámegyenlet írja le, így a megoldás hullámmozgás.

7.3.2.1. Végén rögzített, feszített húron terjedő hullám

Vegyük a 7.26. ábrának megfelelő esetet, mikor egy, az egyik végén rögzített húrt
megfeszítünk, és egyszer megrántjuk egy fel-le mozgatással. A húron,
deformációmentesen egy kitérés fog végigfutni. A továbbiakban meghatározzuk a
húron kialakuló mozgás egyenletét az alábbi feltételek mellett (ld. 7.26. ábra):
 750

A a húrban a feszítés hatására H nagyságú erő ébred;

A a kimozdítás olyan kicsi, hogy
A a húrban az erő nagysága állandó marad azokon a helyeken is, ahol
épp kitérés van;



  
A a ` szög, - mely a húr vízszinteshez mért hajlásszöge - mindenütt
olyan kicsi marad, hogy a

sin ` H tg ` (7.164.)
közelítés fenntartható.

y
H
` Hsin `
H'cos '`$6`(
Hcos `

H'sin '`$6`( `$6`

H'

6x x

7.26. ábra A H erővel kifeszített húr 6x, éppen kitérő szakaszára ható erők és
felbontásuk

A húrt elhelyeztük a 7.26. ábrának megfelelően egy alkalmas koordináta

rendszerben, a tengelyek közül az x a hullámterjedés irányában mért koordinátát, az y
a húron megfigyelhető hely- és időfüggő kitérést képviselik. Az

y % y 'x , t ( (7.165.)
a keresett függvény. Tekintsük a húr egy kitérített helyzetben lévő, 6x szegmensét! A
6x-re érintőirányban, mindkét végén húzóerő hat, melyek alapfeltételezésünk szerint
egyforma nagyok (H), de különböző irányúak (ld. 7.26. ábra). Bontsuk H-t
komponenseire x-ben és x+6x-ben! A vízszintes irányú komponensek:

H cos ` és H cos'` $ 6`(

A ` feltételezett kicsi értéke miatt a két mennyiség cos ` H cos'` $ 6`( H 1
összefüggése miatt egyenlő, így a 6x szegmens vízszintes irányban nem mozog.
Függőleges irányban a két komponens különbsége viszont jelentős, mivel a
szinuszfüggvény 0 környékén meredek. A 6x hosszúságú húrszakaszra ható eredő:

F % H sin '` $ 6`( & H sin ` (7.166.)

alakban írható, élve a (7.164) közelítéssel:
 751

]y ]y
sin ` B tg ` % és sin '` $ 6`( % tg '` $ 6`( %
]x x ]x x $ 6x

ahonnan a 6x hosszú szegmensre ható eredő erőre:



  
? ]y ]y <
Fy % H = & : (7.166.a)
> ]x x $ 6x ]x x ;
adódik. A (7.166.a)-ban a jobb oldalon szereplő, H-t szorzó mennyiség:

]y ]y ]2y
& % 6x (7.167.)
]x x $ 6x ]x x ]x 2
alakba írható, mivel

]y ]y
&
] y2
]x ]x
% lim x $ 6x x
(7.168.)
]x 2 6x C0 6x
A (7.167)-et felhasználva (7.166)

] 2 y 'x , t (
Fy % H 6x (7.169.)
]x 2
alakban írható. Vegyük most figyelembe, hogy a 6x hosszúságú húrszakasz tömege:

m % a + 6x

dm
ahol a % az egységnyi hosszra eső tömeg [kg/m]-ben . Mivel a tömegelemre
dx
felírt Newton-féle törvényben:

] 2 y 'x , t (
M Fy % ma y % m ]t 2
7.170.)

ahol az eredő erő (7.169)-el egyenlő, és így:

] 2 y 'x , t ( ] 2 y 'x , t ( ] 2 y 'x , t (

m % a6x % H 6x (7.171.)
]t 2 ]t 2 ]x 2
A 6x-el való osztás és átrendezés után

] 2 y 'x , t ( a ] 2 y 'x , t (
% (7.172.)
]x 2 H ]t 2

A feszített, kis kitérésekkel gerjesztett húrra tehát a hullámegyenlettel analóg

mozgásegyenletet kaptunk, hisz
 752

H
u2 % (7.173.)
a
bevezetésével a hullámegyenlet (7.151) alakjára vezettük vissza. A terjedési sebesség
(deformációmentes kitérés eltolásának sebessége a húron) tehát nagyobb, ha a húrt
jobban megfeszítjük, vagy a húr egységnyi hosszra eső tömege kisebb.



  
7.3.2.2. Nyomáshullámok (hanghullámok) gázoszlopban

Gázokban kialakuló elasztikus nyomáshullámok különlegessége abban van, hogy

kialakulásuk során a közeg sűrűsége is változik. Tekintsünk egy gázzal töltött, hosszú
hengert, melyben a cső egyik végén elhelyezett dugattyú mozgatásával keltjük a
nyomáshullámokat. Mielőtt azonban a nyomás hullám (ld. 7.29. ábra) terjedését
dinamikailag elemeznénk, vizsgáljuk meg mi történik egy ilyen gázoszlopban statikus
terhelés esetén.

A Kompressziómodulus, kompresszibilitás

Zárjuk le a vizsgálatunkban szereplő l hosszúságú hengeres csövet (ld. 7.27. ábra) a

jobb oldalán és nyomjuk meg a baloldali dugattyúval, úgy, hogy a dugattyú
elmozdulása 6l legyen. Ekkor a dugattyúra F erővel hatunk és egyensúlyt tartunk a gáz
nyomásnövekedéséből adódó erővel, mely a dugattyút visszatolná. Az ébredő
rugalmas visszatérítő erőre

F 6V 6l
% p & p 0 %& K %& K (7.174.)
A V l
adódik, ahol K a kompressziómodulus, egy az anyagra jellemző mennyiség, mely
analóg a szilárd testek rugalmas összenyomásánál bevezetett Young-modulussal, azaz
6V 6l
azt mutatja meg, hogy egy % (henger) relatív megrövidülésre a gázban mekkora
V l
nyomás növekedés lép fel, azaz mekkora a dugattyút visszatérítő rugalmas feszültség.
Figyelembe véve, hogy a 6V összenyomás sűrűségváltozást eredményez, (7.174)
felírható a sűrűségváltozásra is. Ehhez először használjuk ki a tömeg állandóságát és
határozzuk meg a sűrűség- és térfogatváltozás viszonyát!

b 0 V0 %b V
Kifejezve b-t:

1
b%V0 b 0
V
ahonnan kis 6V változásokra:
 753

db 1 1
6 b% 6V%& 2 b 0 V0 6V%& b 0 6V (7.175.)
dV V % V0 V0 V0



  
Dugattyú

po p
Vo V
F bo b

6% %

7.27. ábra Hengeres csőben lévő gáz kompressziómodulusának értelmezéséhez

Ez alapján (7.174)-ben K-t a nyomás- és sűrűségváltozás viszonyára is

visszavezethetjük.

6b 6V p & p 0 6p
%& % %
b0 V0 K K
6p 1
%K
6b b0
Kis eltéréseket ' 6xC0( vizsgálva a sűrűségváltozás is kicsi és az előző összefüggés
határérték képzéssel

6p 5 dp 2 1
lim %3 0 %K
6bC0 6b 4 db 1 b%b0 b0

alakot ölt, ahonnan tetszőleges b értéknél:

dp 1
%K . (7.176.)
db b

A Hanghullámok keltése a gázoszlopban. Hullámegyenlet.

Tegyük fel, hogy egy vékony, hosszú, mindkét végén nyitott hengert valamilyen
gáz tölt ki (ld. 7.28.ábra). A henger egyik végén (x=0) pontban egy dugattyút
helyezünk el, melyet kis kitéréssel oda-vissza megmozgatunk. Ennek következtében a
 754

dugattyúval közvetlen szomszédos térrészben a nyomás és a sűrűség változik (először

megnő majd lecsökken). A dugattyú mozgását a vele közvetlen érintkezésben lévő
gázréteg részben rugalmas kompresszióval részben elmozdulással kompenzálja. Az
elmozdulás következtében a nyomás és sűrűség növekedés átadódik a szomszédos
gázoszloprétegnek, s így a nyomás és sűrűség változás „végigfut” a hengeren. A
nyomás és a sűrűség a csőben idő és helyfüggő mennyiségek azaz p(x,t) és b(x,t)



  
alakú függvényekkel írhatók le. Meghatározásukhoz a csőben két jelenséget kell
figyelembe venni:
— a gázmolekulák x irányú elmozdulását ami szintén hely és időfüggő: !(x,t);
— a gázmolekulák kompresszióját, aminek eredménye nyomásnövekedés és
ezáltal rugalmas visszatérítő hatás.
Megjegyezzük, hogy a vizsgálatunk tárgyát képező elrendezés alkalmas egy cső
végére helyezett hangszóró által a csőben keltett hanghullám kialakulásának és
terjedésének modellezésére.

Dugattyú Dugattyú
A1 A2 A1 A2

x x

x 6x x
0 0 x+!
6 x+6!

7.28. ábra A dugattyú mozgatása következtében egy adott t időpontban egy tetszőleges
x helyen lévő 6x vastagságú gázoszlop 6t idő alatt ! kitérést végez, miközben
vastagsága 6x+6! vastagságúra változik. A !=!(x,t) idő- és helyfüggő kitérés.

Kövessük az eddigieket számítással a 7.28. ábra segítségével! A t időpontban x-ben

elhelyezkedő A1 és a tőle 6x távolságra lévő A2 felületek által határolt gázréteg a
nyomások különbsége következtében 6t idő alatt eltolódik és vastagsága megváltozik.
Az A1 felület !, míg az A2 felület !’ távolságra kerül. A kitérés, mint az imént
említettük hely- és időfüggő, azaz a kétváltozós !(x,t) függvénnyel írható le a cső
mentén. A köztük lévő távolság 6x'% 6x $ !'& ! % 6x $ 6 ! nagyságúra változik. Ha az
eredeti térfogatban (I. pozíció) a sűrűség b0 volt, akkor az A1, A2, 6x által határolt
térfogatban a tömeg

m%b 0 6V%b 0 A 6x (7.177.)

nagyságú volt, míg a 6t-vel későbbi pozicióban
 755

m'%b A' 6x $ 6 !( (7.178.)

lett. A tömeg megmaradás miatt azonban:

m% m'%b A' 6x $ 6 !(%b 0 A 6x



  
kell legyen, ahonnan

5 6! 2
b 3 1$ 0 %b 0
4 6x 1
ami 6xC0 esetén

5 ]! 2
b 3 1$ 0 %b 0 (7.179.)
4 ] x1
és így

b0
b% (7.180.)
]!
1$
]x

Kis kitérésekre a nevező - a binomális sorfejtés alapján az:

&1
1 5 ]! 2 ]!
%3 1$ 0 H1& (7.181.)
]! 4 ] x 1 ]x
1$
]x
kifejezéssel közelíthető, ahonnan

5 ]! 2
b%b 0 3 1& 0
4 ] x1
ami rendezés után:

]!
b&b 0 %&b 0 (7.182.)
]x
A nyomás függ a sűrűségtől és Taylor-soros alakban közelíthető a b0 környezetében:

2
dp 1 2 d p
p'b ( % p'b 0 ( $ 'b & b 0 ( $ 'b & b 0 ( $ ....
db b%b0 2 db 2 b%b0

Egész kis sűrűségváltozások esetén elegendő az első két tagot figyelembe venni:
 756

dp
p % p 0 $ 'b & b 0 (
db b %b 0

ahol kihasználtuk, hogy p'b 0 ( % p 0 . Innen p0 kivonásával majd b0- al való bővítéssel:



  
b & b 0 5 dp 2
p & p0 % b 0 33 00 (7.183.)
b0 4 db 1 b % b 0
adódik. Figyelembe véve a kompressziómodulusra levezetett (7.176) összefüggést:

b & b0
p % p0 $ K (7.184.)
b0
A sűrűség és kitérés közötti (7.182) összefüggést behelyettesítve adódik a

]!
p % p0 & K (7.185.)
]x
nyomás és kitérés közti kapcsolat.

Írjuk fel ezután a szóban forgó gázoszlopelem mozgásegyenletét! Az oszlopelem

] 2!
tömege: b 0 A 6x , gyorsulása: 2 . A ható erő tehát:
]t

] 2!
F % & A6p % ma % 'b 0 A6x ( 2 (7.186.)
]t
6x-el való osztás és 6xC0 képzésével

]p ] 2!
% &b 0 2 (7.187.)
]x ]t
Végül (7.185)-t x szerint deriválva:

]p ] 2!
% &K 2 (7.188.)
]x ]x
majd ezt (7.187)-be behelyettesítve:

] 2! b0 ] 2!
% (7.189.)
]x 2 K ]t 2
adódik.

A (7.189) egyenlet a (7.151) egydimenziós hullámegyenlettel analóg, ahol

 757

K
u% (7.190.)
b0

a terjedési sebesség. A gázcsőben tehát hullámterjedés alakul ki u sebességgel. A !

kitérés párhuzamos a hullámterjedés irányával, az ilyen hullámokat longitudinális



  
hullámoknak nevezzük. Amennyiben a (7.185) egyenletet idő szerint kétszer
deriváljuk:

] 2p ] 5 ] 2! 2
% & K 3 0
]t 2 ]x 34 ]t 2 01
majd ebbe (7.187)-et behelyettesítjük akkor a

] 2p ] 5 1 ]p 2
% &K 33 & 0 (7.191.)
]t 2
]x 4 b 0 ]x 01
egyenletre jutunk, ami rendezés után a

] 2 p b0 ] 2 p
% (7.192.)
]x 2 K ]t 2
alakot, azaz ismét hullámegyenletet eredményez.

Ugyanígy a (7.182) és a (7.189) segítségével a sűrűségre is hullámegyenletet

kapunk:

] 2b b 0 ] 2 b
% (7.193.)
]x 2 K ]t 2

A Hangsebesség

Az előző részben arra az eredményre jutottunk, hogy a csőben kialakuló

hangterjedés során mind a p(x,t) nyomást, mind a b(x,t) sűrűséget, mind pedig a
gázmolekulák !(x,t) kitérését hullámegyenlet írja le. A terjedési sebességet a (7.190)
K
egyenlet határozza meg, azaz u % , ahol b0 az egyensúlyi sűrűség és K a
b0
kompresssziómodulus. A kompressziómodulust termodinamikai ismereteink alapján
könnyen meghatározhatjuk, ha figyelembe vesszük azt a tapasztalati tényt, hogy a
hanghullám kialakulása és mozgása gázokban adibatikus folyamat, melyekre:

p % cb [
ahonnan

dp
% [cb [ &1
db
 758

és innen a (7.176) alapján a kompresszió modulusra:

5 dp 2
K % b 0 33 00 % b 0 [cb 0[ &1 % [cb 0[ % [p 0
4 db 1 b%b0



  
adódik. A (7.190) alapján:

[p 0
u hang % (7.194.)
b0

cp
ahol p0 és b0 az egyensúlyi nyomás és sűrűség, [ % pedig a fajhők aránya.
cv

Összefoglalva:

Gázcsőben kialakuló nyomás- (hang-) hullám terjedésekor p(x,t), b(x,t) és !(x,t)

kielégítik a (7.192), (7.193) és (7.189) hullámegyenleteteket, melyekben a terjedési
sebességet (7.194) adja meg. A terjedést jól illusztrálja a 7.29. ábra.

sûrûsödési X
pontok

7.29. ábra Harmonikusan mozgó dugattyú által keltett hanghullámok egy gázcsőben.
A sűrűsödési pontok terjedési sebessége uhang.
 759

7.3.3. Az elektromágneses hullámok egyenlete és terjedése

homogén, izotróp és szabad töltéseket nem tartalmazó
térben.



  
Az elektromágneses teret a Maxwell–egyenletek írják le. Megmutatjuk, hogy a
Maxwell-egyenletek által leírt időfüggő elektromágneses tér homogén, izotróp, szabad
töltéseket nem tartalmazó közegben hullámként terjed, azaz a térjellemzők
hullámegyenletet elégítenek ki. Ehhez a fenti feltételek mellett a Maxwell-
egyenleteket oly módon alakítjuk át, hogy E-re és B-re hullámegyenletet kapjunk.

7.3.3.1. A távíróegyenlet

Kiindulásunk alapjául a Maxwell egyenletek differenciális alakjai szolgálnak:

]D
I: rot H % j $ (7.195.)
]t

]B
II: rot E % & (7.196.)
]t

III: div B % 0 (7.197.)

IV: div D % b (7.198.)

melyeket kiegészítünk a közegre felírható lineáris egyenletekkel:

D % #0#rE % # E (7.199.)

B % a 0a r H % a H (7.200.)

j % cE (7.201.)
Képezzük az indukciótörvény (7.196) rotációját:

5 ]B 2
rot 'rot E ( % & rot3 0 (7.202.)
4 ]t 1
Figyelembe véve a vektoranalízis alábbi tételét (ld. Bronstejn-Szemengyejev, id.mű):

rot 'rot E ( % grad 'div E ( & 6E (7.203.)

ahol a Laplace-operátoros tag:
 760

? ?] 2Ex ]2Ex ] 2Ex < <

= i= 2 $ $
> ]x ]y 2 ]z 2 :; :
= :
= :
= ? ] 2E y ] 2E y ] 2E y < :
= j= 2 $ $ : :
6E % = > ]x ]y 2 ]z 2 ; : (7.204.)



  
= :
= :
= ? ] 2E z ] 2E z ] 2E z < :
= k= 2 $ $ :
= > ]x ]y 2 ]z 2 :; :
=> :;
alakú vektort jelent. A (7.202) összefüggés

5 ]B 2
grad 'div E ( & 6E % & rot3 0 (7.205.)
4 ]t 1
alakúra írható, ahol figyelembe véve (7.198)-at és (7.199)-et, valamint azt, hogy a tér
szabad töltésektől mentes, azaz div D és div E is 0, a (7.205) egyszerűsödik:

5 ]B 2
6E % rot3 0
4 ]t 1
A (7.200) egyenlet segítségével és kihasználva, hogy a rotációképzés és a parciális
időszerinti deriválás felcserélhető műveletek:

]
6E % a rot H (7.206.)
]t
Helyettesítsük be (7.206)-ba a (7.195) jelű I. számú Maxwell-egyenletet:

] ? ]D <
6E % a j$ (7.207.)
]t => ]t :;

Használjuk ki végül a (7.199) és a (7.201) lineáris közegjellemző egyenleteket:

] ? ]E <
6E % a =>cE $ # ]t :;
]t
ahonnan a

]E ] 2E
6E & ac & a# 2 % 0 (7.208.)
]t ]t
parciális differenciálegyenletre jutunk, neve távíró- (vagy telegráf) egyenlet.
 761

Az előző levezetés analógiájára a B-re is a (7.208)-al azonos alakú

differenciálegyenlet vezethető le, azaz képezve most a (7.195) egyenlet rotációját,
majd kihasználva (7.203)-at és (7.197)-et:

]D <
rot 'rotH ( % & 6H % rot ?= j $
]t :;



  
>
ahonnan a-vel való szorzás, majd (7.201) és (7.199) figyelembevételével, végül az idő
szerinti deriválás és a rotáció felcserélésével:

]
& 6B % a c rot E $ a # rot E
]t
]B
adódik, ahová rot E helyére (7.196) felhasználásával & -t írva és 0-ra rendezve:
]t

]B ] 2B
6B & ac & a# 2 % 0 (7.209.)
]t ]t

A (7.208)-(7.209) távíró–egyenletpár a térjellemzők meghatározására ad

lehetőséget adott helyen ill. időben, a közegjellemzők függvényében._

7.3.3.2. Elektromágneses hullámterjedés szigetelőkben (dielektrikumokban).

Maxwell-reláció

A távíróegyenletek c=0 fajlagos vezetésű (tehát tökéletes szigetelő) közegben a

] 2E
6E % a# (7.210.)
]t 2

] 2B
6B % a# (7.211.)
]t 2
egyenletpárra vezetnek, melyek a (7.152) egyenlettel analóg hullámegyenletek. A
különbség abban van, hogy a (7.210) és (7.211) egyenletek egy-egy vektormennyiség
(E és B) hullámegyenletei, azaz három — a komponensekre vonatkozó — (7.152)
alakú skaláris hullámegyenletet foglalnak magukba. Figyelembe véve (7.152)-ben a
terjedési sebesség értelmezését az elektromágneses hullám tökéletes dielektrikumban:

_ A távíró–egyenlethez hasonló egyenlet írja le pl. a villamos távvezetékekben folyó áram és a

vezetéken fellépő feszültség hely- és időfüggését. A távíró–egyenlet villamosmérnöki alkalmazásai
vonatkozásában az Elméleti Villamosságtan tárgyra, annak jegyzeteire ill. Simonyi: Villamosságtan (id.
mű) c. könyvére utalunk.
 762

1 6 1
c' % % (7.212.)
a 0# 0a r # r a#

sebességgel terjed. Vákuumban #r =1 és ar=1, így a terjedési sebesség:



  
1
c% (7.213.)
# 0a 0

Először Maxwell volt az, aki feltételezte, hogy az elektromágneses hullámok

sebessége vákuumban megegyezik a fény terjedési sebességével: „Ez a sebesség
annyira közel esik a fény terjedési sebességéhez, hogy úgy tűnik, nyomós okunk van
arra, hogy a fény (beleértve a sugárzó hőt és más sugárzást, ha van ilyen) maga is egy,
az elektromágneses törvények szerint az elektromágneses térben hullám alakjában
terjedő elektromágneses zavar.” (Maxwell, 1864)* Maxwell ezzel megalapozta az
elektromágneses fényelméletet. Tudjuk, hogy egy közeg vákuumra vonatkoztatott n
relatív törésmutatójának definíciója
6 c
n% (7.214.)
c'

Ugyanakkor (7.212) szerint nem mágneses közegben (ar = 1) a terjedési sebesség:

1
c' % (7.215.)
# 0a 0 # r

Ha ezután (7.215)-öt és (7.213)-at a (7.214) definicióba behelyettesítjük, megkapjuk

nem mágneses (ar = 1) dielektrikumok vákuumra vonatkoztatott törésmutatóját:

1
n% # 0a 0 # r % # r (7.216.)
# 0a 0
illetve
#r = n² (7.217.)
A (7.217) egyenletet Maxwell–relációnak nevezik.

Három fontos megjegyzés tartozik ide:

A Az elektromágneses spektrum különböző jellegű hullámok széles skáláját

takarja.

Az elektromágneses hullámok viselkedését, keletkezésük (keltésük) módozatait

alapvetően frekvenciájuk határozzák meg. Mivel a frekvencia rendkívül széles
tartományban változhat (105-1022 Hz) a spektrumot tartományokra osztjuk (ld. 7.30.

* Simonyi: A fizika kultúrtörténete nyomán

 763

ábra). Egy-egy tartományon belül a hullámok keltésére más-más fizikai módszerek

állnak rendelkezésre, a hullámok megjelenési formája, terjedési sajátosságai, élettani
hatásuk rendkívül különböző, ezért egységes részletes tárgyalásuk nehéz. Mi a további
fejezeteinkben hullám sajátosságukból következő jelenségeket vizsgálunk és azt is
első sorban fény jelenségek ( tágabb értelemben az infravöröstől a látható tartományon
keresztül az ultraibolyáig) kapcsán.



  
Frekvencia [s-1] Fotonenergia [eV]
Tartomány megnevezése Hullámhossz [m]

1022
1021 107 10-13 1 Röntgenegység
[ sugár 106 10-12
1020
1019 105 10-11
o o
Röntgen sugár (X) 10-10 1 Angström, A
1018 104
1017 103 10-9 1 Nanométer, nm

1016 Ultraibolya(UV) 102 10-8

1015 10 10-7
-6
1014 1 10 1 Mikrométer,a m
Látható
1013 10 -1 10-5
Infravörös(IR)
1012 10 -2 10-4

1011 10 -3 10-3

1010 Mikrohullám 10 -4 10-2 1 Centiméter, cm

-5 -1
1GHz 109 10 10
0
108 10
-6 10 1 Méter, m
TV, Rh
-7 1
107 10 10

106 Rádió 10 -8 102

1MHz
105 10 -9 103 1 Kilométer, km
Rádióhullámok 4
104 10 -10 10
5
103 10 -11 10
1kHz

7.30. ábra Az elektromágneses spektrum

AA Mértékrendszeri megfontolások

A (7.213) egyenlet azt jelenti, hogy az #0 és a a0 a c mint természeti állandó

ismeretében egymástól nem független természeti állandók. Következtetésképpen,
mivel a0 –at a (6.121) egyenlet nyomán
 764

? V+s <
a 0 % 4, + 10 &7 => A + m :;

értéken rögzítettük (SI), az #0-at a



  
?m<
c % 2.999792458 + 10 8 => s :;

természeti állandó alapján származtatjuk, így a Coulomb-féle erő törvényben:

1 1 ? A +s <
#0 % % &7 2
H 8,854 + 10 &12 => V + m :;
a0c 2
4,10 c

1 1 ?V + m<
k% H &12
H 8,99 + 10 9 => A + s :;
4,# 0 4, + 8,854 + 10
-nek adódik, amit az elektrosztatikus kísérletek is igazoltak. Megjegyezzük, hogy az
álló töltések közötti elektrosztatikus Coulomb-féle törvény, és a mozgó töltések között
fellépő mágneses erőtörvény állandóinak viszonya és a fénysebesség közötti közvetlen
5a 2 5 1 2
kapcsolatra: 3 0 0 33 00 ~ c 2 már Maxwell előtt Kohlrausch és Weber 1858-ban
4 ,
4 1 4 4 ,# 0 1

felfigyeltek.

AAA Diszperzió

A Maxwell-reláció kapcsán meg kell említenünk, hogy a benne szereplő

anyagjellemzők frekvenciafüggők, azaz a relatív dielektromos permittivitást (#r) is és a
relatív mágneses permeabilitást (ar) is az adott hullám frekvenciáján kell mérni
ahhoz, hogy a törésmutatóra helyes kifejezést kapjunk. Nem mágneses
dielektrikumban tehát

#r (*) = [n(*)]2
A törésmutató (terjedési sebesség) frekvenciafüggését diszperziónak nevezzük. Ha
figyelembe vesszük, hogy a fény ~ 1015 Hz frekvenciájú, akkor érthető, hogy az
egyenárammal vagy alacsony frekvenciájú váltóárammal meghatározott dielektromos
állandó értékek felhasználásával a törésmutató becslésében komolyat tévedünk. (Pl. a
víz törésmutatója a látható fény tartományban 1,33, alacsony frekvenciás dielektromos
állandója: 80, permeabilitása 1, a tévedés kb. faktor 7). A diszperzió jelensége jóval
kisebb frekvenciatartományban is jelentős, gondoljunk a prizmák
színfelbontóképességére. A frekvenciafüggés oka az anyagszerkezetben rejlik, és
elsősorban az abban előforduló dielektromos polarizációs mechanizmusok határozzák
meg (elektronszerkezet, kristályrács jelleg, stb.). A problémával részletesebben Deák-
Giber-Kocsányi: Műszaki fizika c.tankönyvünkben foglalkozunk.
 765

7.3.3.3. Transzverzalitás

A (7.210) és (7.211) egyenletek és a (7.152) egyenlet közötti analógia alapján

előbbiek megoldásai lehetnek az

E(r, t ) % E 0 e j'*t &kr $ )0 (



  
(7.218.)
ill.

B(r, t ) % B 0 e j'*t &kr $ )0 ( (7.219.)

alakú síkhullámok. (Az E ill. B hullámvektorok komplex jellegét nem jelöljük.)

Képezzük a (7.218)-ban szereplő elektromos térerősség rotációját:

? <
= ? ]E ]E y < :
== z & :i:
= > ]y ]z ; :
= :
= :
= ? ]E x & ]E z < j :
rot E % = =
]z ]x :; :
=> :
= :
= ? ]E y ]E < :
== & x : k:
=> ]x ]y ; :
= :
> ;
ahonnan a (7.148.a-c) differenciálási szabályok alapján képezve a (7.218)
komponenseinek parciális deriváltjait:

? 'k y E z & k z E y ( i <

= :
= :
rot E % & j = 'k z E x & k x E z ( j : % -jk d E (7.220.)
= :
= :
>= 'k x E y & k y E x ( k ;:
alakra egyszerűsödik. Ugyanakkor (7.219)-ben B-t (7.147.a) alapján idő szerint
deriválva

]B
% j* B (7.221.)
]t
egyenletre jutunk. (7.220)-at és (7.221)-et behelyettesítjük az indukciótörvénybe
(7.196):

k d E % *B
 766

*
ahonnan k % + s k miatt
c'

1
B% + 8s k d E9 (7.222.)
c'



  
adódik, ahol sk a terjedés irányába mutató egységvektor. Hasonlóképpen az I. Maxwell
]
egyenletben (7.195) rot H-t és E & t képezve, j=0-t és B=aH-t figyelembe
]t
véve:

1
& jk d B % j*#E
a
ahonnan

E % &c'+ 8s k d B 9 (7.223.)
(7.222) és (7.223) összevetéséből adódik, hogy E, B és k vektorok páronként
merőlegesek egymásra, vagyis az elektromágneses síkhullámok transzverzálisak. A k,
az E valamint a B vektorok jobb sodrású rendszert alkotnak. A terek nagyságának
viszonyára akár (7.222)-t, akár (7.223)-at vesszük alapul:

1
B % E (7.224.)
c'
adódik.

7.3.4. A fény polarizációja

Az előzőekben megmutattuk, hogy az elektromágneses hullámok — így a fény —

terjedése során az E(r,t) és B(r,t) térerősségvektorok a tér minden pontjában,
tetszőleges időpontban merőlegesek egymásra és a terjedés irányára sk-ra. Az
elektromágneses, harmonikus síkhullámok transzverzálisak. A továbbiakban az

E(r, t ) % E 0 e j'*t &kr $ )0 ( (7.225.)

síkhullám terjedését vizsgáljuk. Általános esetben (7.225) ismeretében a B(r,t) mindig
kiszámítható a (7.222) összefüggés alapján. Az elektromágneses fénytanban a (7.225)
térerősségvektort szokták „fényvektornak” nevezni, mivel a fény terjedési
sajátosságait az elektromos tér és a terjedési közeg kvázi-nyugvó töltéseinek
kölcsönhatásai határozzák meg az F=q(E+vdB) alapján, hisz a mágneses tér csak
 767

mozgó töltésekkel lépne kölcsönhatásba, ráadásul (7.224) alapján hatása akkor is jóval
kisebb erőhatást eredményezne mint a térerősségé.

Természetes (nem polarizált) fényben az E(r,t) iránya véletlenszerűen változik és

minden irány egyenlő valószínűségű (ld. 7.31.a. ábrát). Fontos tény, hogy a fény (az



  
E(r,t) vektor) rezgési irányának ez a véletlenszerű változása bizonyos jelenségek
hatására megszűnik ill. tudatosan megszüntethető. Ha a rezgési irány
véletlenszerűsége megszűnik és abban bizonyos szabályszerűség érvényesül, a fényt
polárosnak vagy polarizáltnak nevezzük. Ha az E(r,t) vektor mindig ugyanabban a
síkban rezeg, akkor lineárisan polarizált fényről beszélünk (ld. 7.31.b. ábrán, a z
irányába terjedő síkhullámot). Ekkor az E(r,t) irányát a fény rezgési irányának, a k és
az E(r,t) vektorokkal meghatározott síkot a rezgés síkjának nevezzük.

7.31.a,b,c, ábra. a.) Az E(t) rezgési iránya természetes fényben, adott z pontban és
különböző időpontokban; b.) a lineárisan poláros fény hullámvektora adott t1
pillanatban, a z helykoordináta függvényében; c.) a cirkulárisan poláros fény
hullámvektora adott t1 pillanatban a z helykoordináta függvényében;
 768

Ha az E(r,t) vektor iránya adott helyen, állandó szögsebességgel az időben körbe

forog, akkor a fény cirkulárisan polarizált. Tovaterjedés során az ilyen hullámról
pillanatfelvételt készítve az E(r,t) vektor végpontja egy henger felületén csavarvonalat
ír le, amit a 7.31c. ábrán ábrázoltunk. A 7.31.d. ábra azt mutatja, hogy egyrészt a
cirkulárisan poláros fényt két lineárisan poláros, egymásra merőleges rezgési síkkal
rendelkező ,/2 fáziskülönbségű hullám összegeként elő lehet állítani, másrészt (ld.



  
7.32e. ábra), a lineárisan poláros fény - (pl. elektromos tér-) vektora mindig
felbontható egy jobbra és egy balra cirkulárisan polarizált fény fényvektoraira; más
szóval a lineárisan polarizált fény felfogható ilyen cirkuláris összetevők vektori
eredőjének.

7.31.d,e,f,g. ábra.d.) a cirkulárisan poláros fény két, egymásra merőleges síkban

polarizált, egyenlő amplitúdójú lineárisan poláros fény eredője. e.) egy E
hullámvektorral leírt lineárisan poláros fény felbontható két szemben forgó
cirkulárisan poláros fényre; f.) az elliptikusan poláros fény felbontása ill. összetevése;
g.) lineárisan polarizált fény előállítása Brewster-reflexióval.
 769

Ha az E(r,t) térerősségvektor végpontja adott helyen az időben ellipszist ír le,

akkor a fény elliptikusan poláros. Ez előállítható két egymásra merőleges síkban
polarizált hullám összegeként. Például terjedjen z irányba egy x,z síkban polarizált

Ex = Ex0 cos - (7.226.a)



  
alakban felírható síkhullám, ahol - = *t–kz. A rá merőleges polarizációjú hullám
általános alakja
Ey = Ey0 cos(-D$D)) (7.227.a)

ahol ) a két polarizáció közötti fáziskülönbség. Az Ey a trigonometriai addíciós

képlettel az alábbi alakra hozható:

E y % E y 0 cos (- $ )(D%DΕ y 0 'cos - cos ) & sin - sin )(D

Helyettesítsük (7.226a) alapján cos - helyére Ex/Ex0-t:

?E <
E y % E y 0 = x cos ) & sin α sin ):D (7.227.b)
> E x0 ;

Az Ex-re vonatkozó (7.226.a) egyenletet átrendezve és sin )-vel bővítve az

Ex
sin ) % cos α sin ) (7.226.b)
E x0

egyenletre jutunk, míg a (7.227.b) egyenlet Ey0-lal osztva és átrendezve

Ex Ey
cos ) & % sin α sin ) (7.227.c)
E x0 E y0

alakba írható. A két utóbbi egyenletet négyzetre emelve és összeadva, majd

sin 2 ) $ cos 2 ) % 1 és sin 2 - $ cos 2 - % 1 -et kihasználva:

E 2x E 2y ExEy
2
$ 2 &2 cos ) % sin 2 ) (7.228.)
E x0 E y0 E x 0 E y0

adódik, ami egy általános helyzetű ellipszis egyenlete, melynek tengelyei nem
feltétlenül esnek egybe a koordinátarendszer x,y tengelyeivel (ld. 7.32.f. ábra). Az
ellipszis nagytengelye az x koordinátairánnyal e szöget zár be. (A e szöget
,
azimutszögnek nevezik.) Ha ) % J n, (n=0,1,2,...), akkor (mivel ekkor cos ) nulla)
2
 770

a e azimutszög nullává válik* és az ellipszis tengelyei egybeesnek az x,y

koordinátatengelyekkel.

,
Ha Ex0 = Ey0 = E0 és ) = J n , (ahol n=0,1,2,...), akkor a (7.228) egyenlet a
2
cirkulárisan poláros fényt írja le. A cirkulárisan poláros fény E(r,t) térerősség-



  
vektora a tér egy adott pontjában az idő függvényében kört ír le, — innen az
elnevezés. Ebben az esetben cos ) = 0 és sin ) = sin2 ) = 1, azaz a (7.228) egyenlet az

E 2x + E 2y = E 20 (7.229.)

alakot ölti, ez egy kör egyenlete.

Ha ) = n,, ahol n=0,J1,J2,J3..., akkor az ellipszis egy egyenes szakasszá fajul, a

polarizáció ekkor lineáris: ) ezen értékei mellett a (7.228) egyenletben cos ) = J1 és
sin ) = 0. Ha pl. cos ) = 1 és sin ) = 0, akkor a (7.228) egyenlet:

E 2x E 2y ExEy
+ - 2 =0
E 2x 0 E 2y 0 E x0 E y0

alakot ölt. Láthatóan ez egy teljes négyzet:

2
5 Ex Ey 2
3 - 0 =0
3E E 0
4 x0 y0 1

azaz

E x E x0
= =K
E y E y0

ahol K egy állandó. Innen Ex(Ey)-ra egy egyenes egyenletét kapjuk:

E x % KE y (7.230.)

A térerősség vektor — merőleges lévén a z terjedési irányra — mindig benne marad

az x=Ky és z=0 egyenletek által kijelölt síkban, azaz síkban polarizált lesz.

* A ) és a e kapcsolatát le lehet vezetni. Itt csak az eredményt adjuk meg: tg 2e = tg 2W cos )fDahol
E y0
tg W %
Ex0
 771

1. Példa. Vizsgáljuk meg, hogy a z=0 pontban az idő függvényében merre

forog az
Ex = Ex0 cos(*t – kz)

5 ,2
E y = E y 0 cos 3 *t & kz & 0



  
4 21

hullámfüggvényekkel jellemzett térerősség-vektor?

Megoldás:

A hullám a +z irányba halad. A hullámot jellemző Ex és Ey a z=0-ban

Ex = Ex0 cos *t

5 ,2
E y = E y 0 cos 3 *t & 0 = E y 0 sin *t
4 21

Ebből látható, hogy t=0-ban

Ex(t=0) = Ex0

Ey(t=0) = 0

A t > 0 időpontokban (t növekedésével) először mindkét komponens pozitív,

5 ,2
azaz a térerősség vektor az első negyedben 3 0 < * t < 0 az x tengely
4 21
felől az y irányába forog, ami +z irányba nézve jobbra forgást jelent.

A A polarizált fény előállításáról

Lineárisan polarizált fényt legegyszerűbben a Brewster-törvény (1815) közvetlen

alkalmazásával állíthatunk elő. A törvény szerint: ha egy n törésmutatójú közeg
felületére beeső fény beesési szöge olyan, hogy a felületről visszaverődő és az azon
megtörten továbbhaladó fényhullám terjedési iránya merőlegesek egymásra, akkor a
visszavert sugárban csak a beesési síkra merőleges síkban rezgő térerősség
komponens van jelen (ld. 7.31.g. ábra). Ámde ebben az esetben a beesési szög és a
törési szög összege éppen 90@, a 7.31.g ábra jelölésével tehát: gB + W=90@. A Snellius-
Descartes-féle törési törvény, mely levegő (nl=1)-dielektrikum (n) határfelületre az
alábbiak szerint írható:

sin g B n
= n 2 ,1 % = n (7.231.)
sin W 1
 772

a fenti feltétel esetében az alábbiak szerint módosul:

sin g B sin g B sin g B

= = = tg g B = n (7.232.)
sin W sin ' 90& g B ( cos g B

A (7.232) összefüggéssel definiált szöget Brewster-féle szögnek nevezzük.



  
Összefoglalva: Lineárisan poláros fényt oly módon állítunk elő, hogy egy alkalmas
n törésmutatójú dielektrikumra a (7.232) alapján definiált Brewster-szög alatt
vezetjük a polarizálandó fényt, és ekkor a visszavert fény a felülettel páthuzamos
síkban polarizált lesz.

A poláros fény előállítására ezen kívül általában ún. kettőstörő kristályokból

készített polarizációs prizmákat használnak. (A kettőstörésről — mely az anizotróp
kristályokon észlelhető — bővebben: Deák-Giber-Kocsányi: Műszaki fizika III.
kötetünkben írunk.) A jelenség röviden az alábbiak szerint foglalható össze: Az
anizotróp kristályokban minden adott terjedési irányhoz (kivéve az optikai tengelyek
irányát) két, egymásra merőleges, kitüntetett polarizációs sík tartozik. Ezeket a
kristály tulajdonságai határozzák meg. A két polarizációs sík közül az egyiket rendes
(ordinárius), a másikat rendellenes (extraordinárius) polarizációs síknak nevezik.
Az e két síkban haladó lineárisan polarizált hullámok fázissebessége (ennek
megfelelően a rájuk vonatkozó törésmutató is) különböző, a két különböző
fázissebességet ill. törésmutatót ordinárius ill. extraordinárius jelzővel különböztetjük
meg és o ill. eo indexszel jelöljük. Ez a jelenség a kettőstörés. Ha az ilyen kristály
felületére ferdén természetes fény esik be, akkor — az n0 ill. az ne0 törésmutatónak
megfelelően — két különböző törési szögre is teljesül a Snellius–Descartes-féle törési
törvény, egyik a rendes, másik pedig a rendellenes sugárra. A két egymásra merőleges
polarizációs síkkal párhuzamos síkban lineárisan poláros fénysugarak
különbözőképpen törnek meg és a kristályból két különböző irányban távoznak. Ilyen
polarizátorok pl. az ún. Wollaston-prizmák. Ha csak az egyik lineárisan polarizált
hullám lép ki a prizmából és a másik abban elnyelődik, akkor a prizma típusa Glan–
Thomson.

7.3.5. A komplex anyagjellemzők (komplex törésmutató,

komplex permittivitás és komplex hullámszám). Az ún.
"homogén hullámegyenlet"

Keressük a távíróegyenlet megoldását abban az esetben, mikor c E 0 . Tételezzük

fel, hogy van síkhullám megoldás! Ennek az elektromágneses harmonikus
síkhullámnak a térerősségét komplex függvénnyel (7.225) írjuk le annak
figyelembevételével, hogy amikor a valós fizikai helyzetnek megfelelő hely- és
 773

időfüggést keressük, akkor a komplex hullámfüggvény valós (vagy képzetes) részét

határozzuk meg.

A komplex síkhullámokra vonatkozó differenciálási szabályokat végezzük el a

megoldás (7.225) alakú térerősségének minden komponensére, majd helyettesítsük be
a



  
]E ] 2E
ac $ a# 2 - 6E=0 (ld.(7.208.))
]t ]t

távíró–egyenletbe. Ekkor a (7.208) helyett:

ac j*E-a#*2 E+k2E = 0
írható, ahonnan

-k2 E = (acj* - a#*2) E (7.233.)

A a=a0ar és #=#0#r értékeket kiírva

k2 E = (a0ar #0#r *2 - a0ar cj*) E (7.234.)

adódik.

Emeljük ki a jobb oldalon (a0ar *2#0)-t:

5 jc 2
k 2 E % a 0 a r * 2 # 0 33 # r & 0E (7.235.)
4 *# 0 01

és vezessük be az
6 c 6
# \ #r & j % # '& j # ' ' (7.236.)
" *# 0

komplex dielektromos permittivitást, amivel a (7.235) egyenlet

k 2 % a 0 a r # 0 # *2 (7.237.)
"

alakba írható. A (7.149)-beli differenciálási szabályok alapján a (7.235) egyenlet

visszaírható diffreneciáloperátoros alakra:

] 2E
6E % a 0 a r # 0 # (7.238.)
" ]t 2

azaz a (7.210.) hullámegyenlettel formailag analóg egyenletre vezet, melyben azonban

a valós #r helyett a komplex # szerepel. A (7.238) egyenletet homogén
"
 774

hullámegyenletnek nevezik. A fent definiált # komplex permittivitás segítségével

"

harmonikus hullámokra bevezethetjük az n komplex törésmutatót és a k komplex

" "
hullámszámvektort is. Vagyis



  
c
# % #'& j#' ' \ # r & j (7.239.a)
" *# 0
analógiájára
n % n '& jn ' ' (7.239b)
"

és

k % k '& jk ' ' (7.239c)

"

A komplex mennyiségekre általánosítva a valós mennyiségek között fennálló:

2
#%n (7.240.)
" "

1
Maxwell relációt és a c 2 % összefüggést felhasználva, nem mágneses 'a r % 1(
# 0a 0
közegekre a (7.238) egyenlet

2
5 n 2 ] 2E
6E % 3 " 0 (7.241.)
3 c 0 ]t 2
4 1
alakúra egyszerűsödik. A (7.240) komplex egyenlet a valós és képzetes részek
figyelembevételével:

# % #'& j#" % n % 'n'( & 'n''( & 2 jn ' n"

2 2 2
(7.242.)
" "

egyenletté alakul, amit valós és képzetes részre bontva valós egyenletrendszerré

alakíthatunk:

#' % n ' 2 & n ' ' 2

(7.243.a)

# ' ' % 2 n ' n" (7.243.b)

Az n törésmutatójú közegben, valós mennyiségekre a terjedési sebesség, a

frekvencia és a hullámszám kapcsolata:
6 *
vf % (7.244.)
k
c
ami n % alapján a
v
 775

* *
k% % n (7.245.)
v c
kapcsolatra vezetett. Ennek az egyenletnek formailag a következő, komplex
mennyiségekre vonatkozó egyenletet feleltethetjük meg:



  
6 * * * c
k '& jk ' ' % k % n % 'n '& jn ' '( % n '& j (7.246.)
" c" c c 2n ' c# 0
ahol az utolsó átalakításnál felhasználtuk (7.243.b)-t és (7.236)-ot, amiből egyszerű
összevetéssel:

*
k' % n' (7.247.a)
c
és

* c
k' ' % n' ' % (7.247.b)
c 2n ' c# 0
adódnak. Tehát a k hullámszám csak akkor valós, ha c = 0.

A A komplex # bevezetésével kapott (7.238) egyenlet c E 0 esetre formailag

"

analóg a megfelelő c = 0 esetre felírt (7.210) egyenlettel és megoldása is egy haladó

síkhullám, mely +x irányú terjedési irány esetén

j53 *t & k x $ ) 0 20
E % E0e 4 " 1
(7.248.)
ahol a cDE 0 feltétel miatt k helyére k -t kell írnunk (7.247a,b) alapján.
"

A (7.239c) egyenlet behelyettesítésével a távíróegyenletet kielégítő megoldás:

E % E 0 e & k '' x e j ' * t & k ' x $ ) 0 ( (7.249.)

alakban is felírható. Ez egy csillapodó síkhullám egyenlete, mivel az e & k ''x tényező
(k">0 miatt) az elektromágneses hullám amplitúdójának csökkenését jelenti. Ha c=0,
akkor k"=0, így csillapodás nem lép fel, tehát a c=0 esetre visszakapjuk a
csillapítatlan síkhullámot. Ekkor k' is egyenlő k-val. A (7.249) egyenlet (7.247)
alapján a komplex törésmutatóval is felírható:

* 5 * 2
& n '' x j 3 *t & n ' x $ ) 0 0
E % E0e c
e 4 c 1
(7.250.)
 776

Összefoglalva: Elektromos vezető közegben (cE0) az elektromágneses hullám

csillapodik. A csillapodás annál nagyobb, minél nagyobb a vezetőképesség (vesd
össze (7.247.b)-t és (7.250)-t). Fémekben, melyek vezetőképessége a jelenlevő
szabadelektronok miatt nagy, a csillapodás mértéke optikai frekvenciákon (IR-UV)
akkora, hogy a hullám amplitúdója gyakorlatilag a hullámhossz töredékén belül, vagy
legfeljebb néhány hullámhosszon 0-ra csökken, azaz fémek a fény terjedését kizárják.



  
Megvilágításukkor ezért a fémek a fényt szinte teljes mértékben reflektálják (fémes
reflexió). Ezt a jelenséget részleteiben tárgyaljuk Deák-Giber-Kocsányi: Műszaki
fizika III.c. jegyzetünkben a XIII.fejezetben.

Megjegyzések:

A A komplex anyagjellemzők az elektromágneses spektrum egyes

tartományaiban különböznek. Frekvenciafüggésük ( n '*(; k '*(; #'*( )
" " "

karakterisztikus anyagjellemzők. Amennyiben közülük egy komplex

mennyiséget ismerünk, akkor a többi az adott frekvencián a (7.239)
egyenletekkel átszámítható.

A A komplex terjedési jellemzők frekvenciafüggése az anyag szerkezetével

magyarázható és így nem az elektrodinamika, hanem a szilárdtestfizika
tárgya (ld. Deák–Giber-Kocsányi: imént idézett mű). Az elektromágneses
fényelmélet a Maxwell-egyenletek segítségével arra ad lehetőséget, hogy
egyszerű fenomenológiai állandókkal ( n '*( % n ' '*( & jn ' ' '*( ) jellemzett
"
közegben következtethessünk a közegbeli fényterjedésre.

A A komplex törésmutató kapcsán láthattuk, hogy a valós része a terjedési

sebesség, míg a képzetes rész az abszorpció mértékét határozza meg az
adott közegben. Frekvenciafüggésük kísérleti meghatározása segítséget
jelent a szilárdtestfizikában az anyagszerkezet kutatásában, hisz segít az
abszorpciós mechanizmusok (töltések, ionszerkezet) felderítésében. Mivel
egy-egy adott frekvencián nem mindig mérhető # is és n is ezért a (7.239)
" "

átszámítási összefüggések komoly gyakorlati jelentőséget kapnak.

7.3.6. A dielektromos veszteség

A komplex dielektromos permittivitás bevezetése lehetőséget ad reális

kondenzátorok — illetve az azokat kitöltő dielektrikumok — jóságának jellemzésére.
Egy ideális kondenzátor tisztán kapacitiv elem, melyen hatásos teljesítmény nem
képződik (ld. 6.5. fejezet). Dielektrikuma szintén tökéletes. A valós kondenzátorok az
ideális kapacitást csak többé-kevésbé közelítik meg, azaz rajtuk hatásos teljesítmény
disszipálódik. Egyrészt a kondenzátor fegyverzetei közti teret kitöltő dielektrikum
 777

vezetőképessége nem nulla, hanem valamekkora pozitív érték, így rajta ennek
megfelelő mértékben Joule-hő képződik. Másrészt adott frekvencián a dipólusok
mozgatása, átpolarizálása szintén hőfejlődéssel jár. Mindkét folyamat nemkívánatos
energiaveszteséget jelent. Reaktáns elemeken ezt a veszteséget a V veszteségi szöggel
illetve a tgV veszteségi tényezővel (6.268) jellemeztük:



  
'( U
Re P I cos h
Im'P ( U
tg V% % " eff eff
%ctg h (7.251.)
eff I eff sin h
"

Mivel h az impedancia fázisszöge; kapacitások esetében a V azt mutatja meg, hogy

egy C0 kapacitású kondenzátort milyen mértékben kell valós ellenállással kiegészített
komplex impedanciaként figyelembe vennünk. A (6.269) egyenletben megadtuk a
veszteségi tényezőt abban az esetben, ha a veszteséges kondenzátort egy C
kapacitással és egy vele párhuzamosan kapcsolt R értékű, a veszteségre jellemző
1
ellenállással vettük figyelembe: tgV % .
* RC

A komplex dielektromos permittivitás bevezetésével a veszteséges kondenzátor

impedanciája

1 1
Z C ,V % % (7.252.)
" j* # C j*'#'& j#"(# 0 C
"

alakba írható. A nevezőben szorozzunk be:

1 1
Z C ,V % % (7.253.)
" j* # C *'#"$ j#'(# 0 C
"

majd bővítsünk #"& j# ' -vel és így:

#"& j#'
Z C ,V % (7.254.)
" *# 0 C'#"2 $ #'2 (
-re jutunk. Az így kapott kifejezés nevezője valós. A kapott kifejezés valós része a
veszteségi ellenállás, képzetes része a reaktancia. A veszteségi tényező (6.268)
definíciója alapján:

tgV %
' (
Re P
%
Re' Z (
" "
C ,V
(ld. 6.268)
Im' P( Im' Z ( C ,V
" "

amibe (7.254) kifejezést behelyettesítve:

#"
tgV % (7.255.)
#'
ami #r és c-val jellemzett közegre:
 778

c
tg V% (7.256.)
*# 0 # r

A (7.255) kifejezéssel a dielektrikum jóságát jellemezhetjük, hisz minél kisebb a

dielektrikum tgV értéke, annál kevésbé veszteséges kondenzátort építhetünk belőle. A



  
(7.255) kifejezés tehát a dielektromos veszteség.

Technikailag még egy felírásmód adódóik a Z C , V -re, ha a (7.252) kifejezésbe

"

visszaírjuk a tgV-ra kapott (7.255) kifejezést:

1 1 Zc
Z C ,V % % % " (7.257.)
#" j*# 0 #' C'1 & j tg V ( 1 & j tg V
j*# ' 531 & j 20# 0 # r
"

4 #' 1
ahol a Z C a veszteségmentes, #’=#r ideális dielektrikummal kitöltött kondenzátor
"
tisztán reaktáns impedanciája. A kapcsolat még egyszerűbb az admittanciával Y C , V ,
"
azaz az impedancia reciprokával:

1
Y C,V % % YC '1& jtgV (% j *# 0 # C (7.258.)
" Z C,V "
"

Megjegyzések:

A A frekvencia növekedésével a veszteségi tényező csökken (ld. 7.256), amit a

párhuzamos ellenállású helyettesítő kép is jól jellemez.

A A dielektromos veszteség (7.256) és a párhuzamos helyettesítőképből adódó

veszteség ekvivalenciáját egyszerűen beláthatjuk egy A felületű, d
elektródatávolságú síkkondenzátor kapcsán, melynek dielektrikumát homogén,
1
izotróp, c % vezetőképességű és #r dielektromos permittivitású közeg képezi.
b
d # # A
A rendszer párhuzamos átvezetési ellenállása: R % b , kapacitása: C% 0 r ,
A d
ahonnan (6.269) alapján

1 A+d c
tgV % % %
R * C b d *+# 0 # r A *# 0 # r

azaz a (7.256)-ban felírt dielektromos veszteség.

Összefoglalva: Veszteséges kondenzátorok dielektromos eredetű veszteségét a

(7.255) dielektromos veszteségként vehetjük figyelembe, ami áramköri szempontból
egy, az ideális kapacitással párhuzamosan kapcsolt ellenállást jelent.
 779



  
Im[Z] Im[Z]
Z Z
R
Re[ZC,V] 1+* R C
2 2 2

#" i Re[Z] Re[Z]

i
#
V V
#'

*R2C ZCV,
1+* R C
2 2 2
Im[ZC,V] ZC,V

u u

R
ZC,V
#0 #
= =
C #" 1
tgV= =
ZC,V = - j #' *RC C
*#0#C

a) b)

7.32. ábra A veszteséges kondenzátor: a) komplex dielektromos állandóval jellemzett

vesztesége;b) párhuzamos ellenállással jellemzett helyettesíttő képe illetve áram-
feszültség diagramjuk a Z síkon
"
 780

7.4. ENERGIATERJEDÉS SÍKHULLÁMOKBAN



  
7.4.1. Általános megfontolások. Az intenzitás fogalma

A hullám terjedése irányába energiát szállít. Az energiaáramlás sűrűségét — azaz

az időegység alatt a terjedés irányára merőleges egységnyi felületen átszállított
energiát — nevezzük intenzitásnak, és I-vel jelöljük. Az intenzitás dimenziója:
? J < ?W<
=> m 2 s :; % => m 2 :; . Az intenzitás tulajdonképpen a felületi átlagenergiasűrűség.

A szállított energia megjelenési formája a hullám jellegétől függ. Rugalmas — pl. a

7.3.2. fejezetben ismertetett feszített húron terjedő — hullámokban a rezgést végző
tömegpontok kinetikus energiája és kitérésük következtében a rugalmas közegben
kialakuló potenciális energia együttesen határozzák meg adott időpontban a hullám
terjedés adott helyén tárolt összenergiát. Harmonikus síkhullámokban a tömegpontok
rezgése harmonikus, a rezgésállapot és ezzel az energia is az u fázissebességgel terjed.

Az intenzitás tehát meghatározható, ha kiszámítjuk a hullámterjedés következtében

kialakuló átlagos térenergiasűrűséget: w 'r, t ( -t és megszorozzuk a terjedési
sebességgel, u-val:

I % w 'r, t ( + u (7.259.)

A 7.1. fejezetben harmonikus rezgések kapcsán megmutattuk, hogy a rezgésben tárolt

összenergia helyettesíthető a nyugalmi helyzeten történő maximális sebességgel
haladó tömegpont kinetikus energiájával. A hullám 6V térfogatában tárolt energia
tehát:

1
6E % 6E kin , MAX % b6V + v 2MAX (7.260.)
2
ahol vMAX a hullámmozgás során fellépő maximális rezgési sebesség, ami kifejezhető
a hullám (rezgés) körfrekvenciájával (*) és maximális kitérítésével '! 0 ( , azaz a
hullám amplitúdójával: v MAX % *! 0 , ami (7.260)-ba beírva

1
6E % b6V + * 2 ! 02 (7.261.)
2
eredményre vezet, ahonnan a hullámban a teljes átlagos energia sűrűségre:

6E 1
w % w % lim % b + * 2 ! 02 (7.262.)
6V C 0 6V 2
 781

adódik. A hullám u sebességével történő terjedése során tehát az időegység alatt a

terjedés irányára merőleges felület egységén szállított energia, azaz az intenzitás

1
I %R w Z u % b + * 2 ! 02 u (7.263.)
2



  
A feszített húron terjedő hullám által szállított energiához hasonlóan felírhatjuk a
hanghullám által szállított energiát, sík, longitudinális hullámot feltételezve az
eredmény (7.263), ahol a b a gáz sűrűsége.

7.4.2. Elektromágneses energia terjedése tökéletes

szigetelőkben

Az előző fejezetben foglaltak szerint járunk el, azaz felírjuk, hogy mennyi energia
van egy elektromágneses hullám terjedése során a tér egy térfogatelemében, majd
ismerve a hullám fázissebességét felírjuk az "energiaáramlás sebességét" is.

Az elektromágneses tér energiasűrűségét a

w%
1
2
'
# 0 # r E 2 $ a 0a r H 2 ( (7.264.)

egyenlet adja meg. A (7.222) egyenlet szerint harmonikus elektromágneses

síkhullámban a mágneses tér és az elektromos tér közötti kapcsolat:
1

1 # 0# r a 0a r 5#2
2

H% E% E % 33 00 E
ac' a 0a r 4a1

Ez alapján nem mágneses (ar=1) szigetelőben (c=0) a (7.264)-re:

w%
1
2
' (
# 0# r E2 $ # 0# r E2 % #0# r E2 (7.265.)

adódik a térenergia sűrűségére. Ha E egy hullámban terjedő térerősség, akkor

E=E(r,t) és így w is hely- és időfüggő, azaz w = w(r,t). A k irányára merőleges
egységnyi felületen, k irányban időegység alatt átáramlott energiát — vagy más néven
felületi teljesítményt — (Poynting emlékezetére (1884)) Poynting-vektornak_
nevezzük:

_ Poynting-vektor általános definiciója: S=EdH, homogén, izotróp közegben ez (7.266)-al azonos,

anizotróp közegben azonban S és k nem párhuzamosak (ld. Deák-Giber-Kocsányi: Műszaki fizika III.)
azaz az energiaáramlás iránya és a fázissebesség iránya nem esnek egybe!
 782

k k
S'r, t ( % c' w 'r, t ( % c' # 0 # r E 2 'r, t ( (7.266.)
k k

A Poynting–vektor jele S, SI egysége: W/m².



  
Az S egy 'A' felületre vett

k
U E % F S d A % F c' w 'r, t (d A (7.267.)
A A
k

? J m 2 < ?J<
=> m 3 s m :; % => s :; % 8W 9,

fluxusát szokták hullám– (fény–) teljesítménynek is nevezni.

Egy dott r pontban az elektromágneses hullám intenzitása (7.259) alapján a

2,
Poynting–vektor abszolút értékének egy T % periódusidőre vonatkoztatott időbeli
*
átlaga:
T
1
I % c' R w 'r, t ( Z%R S'r, t ( Z% F S'r, t (dt (7.268.)
T0
ahol <w(r,t)> ill. <S(r,t)> időbeli átlagot jelölnek. A fényintenzitás SI egysége az S-
?W<
ével azonosan = 2 : . E-t harmonikus síkhullámnak tekintve és a komplex síkhullám
>m ;
valós részével ' Re8E9 % E 0 cos'*t & kr (( számolva (7.268) az alábbiak szerint írható:

T T
1 1
I % c F # 0 # r E 02 cos 2 '*t & kr (dt % c# 0 # r E 02 F cos 2 '*t & kr (dt (7.269.)
T0 T0
Az egyenletben szereplő átlagintegrál számításához vegyük figyelembe, hogy
- % *t & kr helyettesítéssel:

1 1 1 1 cos 2- 1
cos 2 - % cos 2 - & sin 2 - $ cos 2 - $ sin 2 - % $
2 2 2 2 2 2
adódik, aminek felhasználásával az integrál kiszámítható:

1 ? 1 cos 2'*t & kr ( < 1 ? sin82'*t & kr (9<

T T T
1 1
F cos 2 '*t & kr (dt % F = $ :dt % $ = : %
T0 T 0 >2 2 ; 2 > 4* ;0 2
Az integrál értékének felhasználásával (7.269)-re:

1
I % c' # 0 # r E 02 (7.270.)
2
 783

-et kapunk. Síkhullámok esetén az intenzitás tehát az amplitúdó négyzetével arányos

mennyiség (I ~ Ε 02 (i A detektorok általában az intenzitást mérik.

Megjegyzések: A gömbhullám esetére is érvényes, hogy az I intenzitás arányos az

amplitúdó négyzetével: a gömbhullám egyenletéből fényre



  
A2
I~ (7.271.)
r2

A Ha a terjedési közeg energiaelnyelése, abszorpciója nem elhanyagolható, akkor

E0 helyére az E0e-k”x mennyiséget, azaz a térben csökkenő, csillapodó amplitúdó
kifejezését kell beírni. Így abszorbeáló közegben az intenzitás

I%
1
2
'
c ' # 0 E 0 e & k "x (
2
%
1
2
c' # 0 E 02 e & 2 k"x (7.272.)

7.4.3. Fényabszorpció. Lambert—Beer–törvény

A fényintenzitás abszorpció hatására történő csökkenését fogalmazza meg a

sokszor használt Lambert—Beer–törvény. Egy infinitezimális dx szélességű anyagon
áthaladó fény intenzitáscsökkenését (7.33. ábra) a

I' x ( & I' x $ 6x ( dI' x (

lim %& (7.273.)
6x C0 6x dx
kifejezés definiája. Az intenzitáscsökkenés a dx abszorbeáló réteg megtétele után
egyenesen arányos a beeső fényintenzitással I(x)-el (az arányossági tényezőt W-val
jelöljük):

dI'x (
% &W I'x ( (7.274.)
dx

A (7.274) integrálásával megkapjuk az x vastagságú anyagon való áthaladás utáni

intenzitást:
I( x ) % I 0 e & W x (7.275.)

ahol I0 a kezdeti intenzitás. Ez az összefüggés a Lambert—Beer–törvény és W az

anyagra jellemző abszorpciós koefficiens (1/W az a mélység, ahol I az e-1-szeresére
csökken). A (7.275) és (7.272) összevetéséből látható, hogy

W = 2k" (7.276.)

ami a (7.247.b) összefüggést felhasználva a

 784

c
W % 2k" % (7.277.)
n ' c# 0
egyenlőséget adja.

dx



  
I(x)
I(x+dx)

dI=-WI(x)dx

7.33. ábra. A Lambert—Beer–törvény

7.5. HULLÁMOK SZUPERPOZICIÓJA.

HULLÁMCSOPORT ÉS CSOPORTSEBESSÉG

A fizikában és a technikában különös jelentőségűek azok az anharmonikus és

általában aperiodikus hullámok, amelyeknél a ^ hullámfüggvény értéke egy adott
időpillanatban a tér egy véges intervallumában különbözik csak lényegesen nullától
másszóval a hullám egy adott véges térrészre lokalizált. A hullámtanban ezeket
hullámcsoportnak, a kvantummechanikában (ld. 8. fejezet) hullámcsomagnak
nevezzük. A 7.34. ábra egy ilyen hullámcsoportot mutat egy adott t időpontban.

7.34. ábra. Különböző frekvenciájú hullámok szuperpozíciójaként (kék vonal)

létrehozott hullámcsoport és burkológörbéje (piros vonal) adott időpontban a térben.

Hullámcsoportot végtelen sok olyan monokromatikus síkhullám

szuperpozíciójaként lehet előállítani, melyek frekvenciája folytonosan kitölti a
frekvenciatengely egy szakaszát. Azt mondhatjuk, hogy a hullámcsoportot létrehozó
 785

forrás spektruma (ld. 7.1.2.2. fejezet) folytonos. A hullámcsoport komponenseit

komplex alakban írjuk fel, összeadásukra mindaz igaz, amit a rezgések összetevésekor
elmondtunk, hozzátéve azt is, hogy fizikai jelentést csak a komplex eredő egyik
összetevőjének (vagy a valósnak vagy a képzetesnek) tulajdonítunk. Mi a
továbbiakban a valós részt tekintjük fizikai jelentéssel bírónak. Mielőtt a
hullámcsoportot folytonos spektrum segítségével előállítanánk (7.5.2. fejezet) és



  
tulajdonságait (7.5.3.-7.5.5. fejezetek) ismertetnénk először megvizsgáljuk két
egyirányba haladó monokromatikus síkhullám szuperpozícióját és az eredő
sajátosságait.

7.5.1. Két azonos irányba terjedő különböző frekvenciájú

síkhullám összetevése

Legyen a két hullám komplex alakja:

^ 1 'x , t ( % A + e j'*1t & k1x ( (7.278.)

^ 2 'x , t ( % A + e j'*2 t & k 2 x ( (7.279.)

azaz a két amplitúdó azonos. Legyen továbbá *1 H *2. Rögzítsük x-et a tér egy
pontjában. Mivel rögzített x mellett k 1 x % )1 és k 2 x % ) 2 , így az egyenletek a 7.1.2.2.
pont lebegését írják le. Vizsgáljuk meg, milyen egy adott t pillanatban a térbeli
hullámforma! Képezzük ehhez a komplex alakok eredőjét:

^1 $ ^ 2 % A8e j' *1t & k1x ( $ e j' *2 t & k 2 x ( 9 (7.280.)

5 * $* k $k 2
j3 1 2 t $ 1 2 x 0
4 2 2 1
Emeljünk ki (7.280)-ból e -et:

5 * $* k $k 2
j3 1 2 t $ 1 2 x 0 ? j53 *1 &*2 t $ k1 & k 2 x 20 & j3 1 2 t $ 1 2 x 0 <
5 * &* k &k 2

^1 $ ^ 2 % A + e 4 2 2 1
=e 4 2 2 1
$e 4 2 2 1
: (7.281.)
=> :;

e j- $ e & j-
majd használjuk fel a cos - % azonosságot:
2

5 *1 $ *2 k1 $ k 2 2
5 * & *2 k & k 2 2 j34 t$ x0
^ 1 $ ^ 2 % 2A cos3 1 t$ 1 x0 +e 2 2 1
(7.282.)
4 2 2 1
Vezessük be 6* % *1 & * 2 -t és 6k % k 1 & k 2 -t, ekkor:

5 * $* k $k 2
j3 1 2 t $ 1 2 x 0
^ 1 $ ^ 2 % 2$
A!cos ' *!
!!6# t &!
6!
kx (
" +e
4 2 2 1
(7.283.)
a 't ,x (
 786

egyszerűsített alakot kapjuk. Látható, hogy a ^1 + ^2 olyan komplex hullámot ír le,

* $ *2 k $ k2
melynek frekvenciája 1 , illetve hullámszáma 1 és amplitúdója térben és
2 2
időben síkhullámot ír le. Az amplitúdó:



  
a 't , x ( % 2A cos'6*t & 6kx ( (7.284.)
melynek terjedési sebessége:

6*
va % (7.285.)
6k

7.35. ábra Két kicsit eltérő frekvenciájú (*1~*2) frekvenciájú hullám eredőjének
terjedése diszperziós közegben. A t1 pozícióban az amplitúdó maximummal fázisban
lévő *1+*2/2~*1~*2 frekvenciájú hullám 6t idő elteltével siet az amplitúdó
maximumhoz képest. Jól látható ez azon, hogy 6f idő elteltével a piros színnel jelölt
fázisállapot az amplitúdó maximumtól távolabb sietett.
Amennyiben a közeg nem diszperziós, azaz a síkhullámok sebessége nem függ a
frekvenciától, akkor

*1 & *2 k 1u & k 2 u
va % % %u
k1 & k 2 k1 & k 2
ahol u az *-tól független fázissebesség. Ebben az esetben a hullám hely- és időfüggő
„amplitúdóhulláma” az egyforma fázissebességekkel egyenlő sebességgel halad. Ha
viszont a közeg diszperziós, azaz v(*1)Ev(*2), akkor az amplitúdóhullám terjedési
sebessége nem egyezik a fázissebességgel. Ha az *1 és az *2 közel egyformák, és a
közeg „gyengén” diszperziós, akkor az ampitúdóhullám terjedése csak enyhén tér el,
de eltér az u fázissebességtől és mértéke (7.285)-el egyenlő. A (7.283) hullámterjedés
esetében tehát a lebegés „térbeli lebegést” is jelent (ld. 7.35. ábra).
 787

7.5.2. Hullámcsoport létrehozása harmonikus síkhullámok

szuperpozíciójával

Hozzuk létre a hullámcsoportot — miként a fejezet bevezetésében kitűztük —



  
végtelen számú olyan harmonikus függvénykomponens összegeként, melyek
frekvenciája folytonosan változik. Az egyszerűség kedvéért x irányú terjedést
tételezünk fel, ekkor a szuperpozícióra jellemző integrál
L
^' x , t ( % F A' k ( + e j8' *' k ( t &kx (9dk (7.286.a)
&L

Tekintsünk most egy olyan egydimenziós hullámcsoportot, amely a ko körüli 26k

intervallumba eső, azonos amplitúdójú harmonikus hullámok szuperpozíciójaként
állítható elő!_
Q1, (ha k0-6k<k<k0+6k)
A'k ( % P (7.286.b)
O0, (a 26k intervallumon kívül)

(ld. 7.36.a. ábrát).

7.36. ábra. a.) Egydimenziós hullámcsoportot előállító harmonikus síkhullámok

általunk választott amplitúdóeloszlása; b.) Az * (k) diszperziós függvény különböző
közelítések esetén. A görbék melletti számok a közelítés rendjét, a (k–k0) maximális
hatványkitevőjét jelentik.

_ Általános esetben az A(k) amplitúdó k-val folyamatosan és tetszés szerinti függvény szerint változik.
Az, hogy mi az A(k)-kat csak egy véges 26k intervallumban tekintjük nullától különbözőeknek ill. ezen
intervallumon belül konstansnak és egy választott ko-ra szimmetrikusnak, — didaktikai okokból
választott — olyan feltevés, mely a fizikai lényeg bemutatását nem korlátozza, viszont a számítást
egyszerűsíti.
 788

Az * körfrekvencia, mint jelöltük, függ a k-tól, és ez az integrálás elvégzését

megnehezíti. Jelöljük ezt a függvényt *(k)-al. Ha ez a függés nem jelentős, akkor
*(k)-t Taylor-sorának első három tagjával helyettesíthetjük (ld. 7.36.b. ábra)



  
d* 1 2d *
2
*'k ( % *'k 0 ( $ 'k & k 0 ( $ 'k & k 0 ( $ ... (7.287.)
dk k % k 0 2 dk 2 k % k 0

ahol a k0 a választott 26k hullámszám intervallum közepes hullámszáma. A

sorfejtésben a k-ban nullad-, első- ill. másodrendet figyelembe véve a (7.286.a)
szuperpozíciós integrál közelítő számítógépes előállításával tanulmányozhatjuk a
hullámcsoport tulajdonságait a 7.37.a-d. ábráknak megfelelően.

7.5.3. A hullámcsoport tulajdonságai. A csoportsebesség

A (7.286.a)-beli integrál — megváltoztatva benne a (7.286.b) értelmében az

integrálási határokat és A(k) = 1 értéket helyettesítve — a:
k 0 $ 6k

^ 'x , t ( % Fe
j8*' k ( t & kx 9
dk (7.288.)
k 0 & 6k

alakot ölti.

Foglalkozzunk most azzal az esettel, amikor a (7.288) integrált olyan közelítéssel

számítjuk ki, melyben a (7.287)-ben az *(k) sorfejtésben csak a k-ban nullad- és
elsőrendű tagokat vesszük figyelembe. A (7.288)-ba a (7.287) első két tagját
behelyettesítve a

k 0 $ 6k QN ? d* < lN
j P = * ' k 0 ($ ' k & k 0 ( : t & kx k
^' x , t ( % F
NO >= dk ;: Nj
e k %k0
dk
k 0 & 6k

integrálalakra jutunk, ahonnan a k integrálási változótól független állandó tényezőket

kiemelve:

? d* < k $ 6k ? d* <
j = * ' k 0 (& k 0 :t 0 jk = t &x :
^' x , t ( % e F
=> dk :; => dk :;
k %k 0
e k %k 0
dk (7.289.)
k 0 & 6k

6 ? d* <
adódik. Az integrandusz exponensében a z % = t & x : helyettesítést alkalmazva
>= dk k % k 0 ;:
és az integrálást elvégezve:
789



  
7.37a. ábra. A (7.286)
szuperpozíció
*(k)=*(k0)=*0
közelítésben:

k 0 $ 6k
j'*0 t & kx (
Fe
k 0 & 6k
dk %

sin '6kx ( j'*0 t & k 0 x (

%2 e
x
Ilyen közelítésben a
hullámcsoport burkolója
áll, a harmonikus
hullámok szuperpozíciója
*
v f % 0 fázissebességgel
k0
"áthalad" a burkoló alatt.
(Az egy adott fázisszögnek
megfelelő x koordinátát a
vastagítás kezdete jelzi).
Az ábrán ko=1.0, 6k 0,2
és *(k0)=10. Az egymás
alatti ábrák a t=0, 10, és 20
időosztásoknál készültek.
Az ábrát számítógépes
szimulációval Barócsi
Attila készítette.
790



  
7.37b. ábra. A (7.286)
szuperpozíció

d*
*'k ( % *0 $ 'k & k 0 ( %
dk k % k 0
% *0 $ 'k & k 0 (v cs
Ekkor:
k 0 $ 6k
jm8*0 $ ' k & k 0 ( v cs 9t & kx n
Fe
k 0 & 6k
dk %

sin86k ' v cs t & x (9 j' *0 t & k 0 x (

%2 e
v cs t & x
Ilyen közelítésben a
burkoló hullám +x
irányban halad, miközben
alakja változatlan. A
hullámcsoport maximuma
ott van, ahol a harmonikus
összetevők közel azonos
fázisban vannak. A
harmonikus hullám és
burkolója egyforma
sebességgel haladnak.
(Az egy adott fázisszögnek
megfelelő x koordinátát a
vastagítás kezdete jelzi.)
Az ábrán k0=1.0, 6k=0,2
és *(k)=10 k. Az egymás
alatti ábrák a t=0, 10, és 20
időosztásoknál készültek
Az ábra Barócsi Attila
munkája.
791



  
7.37c. ábra. A (7.286)
szuperpozíció az *(k)
másodrendű közelítése
esetén.

A hullámcsoport ilyen
esetben halad és
"szétfolyik". A burkoló
görbéje alatti terület jó
közelítéssel állandó,
lokalizációja romlik: 6x
nő. Bizonyos
egyszerűsítéssel azt
mondhatjuk, hogy ez
annak a következménye,
hogy az eredeti
harmonikus hullámok
eltérő fázis-sebességűek.
Az ábrázolt esetben
*(k)=10 k. Az ábrán jól
látható, hogy a
hullámcsoport bal oldalán
a hullámhossz kisebb,
5 2, 2
tehát az *'k ( % *3 0
4 X 1
nagyobb. A
nagyfrekvenciás
vivőhullám siet a
burkolóhoz képest.
(Az egy adott fázisszögnek
megfelelő x koordinátát a
vastagítás kezdete jelzi.)
Az ábrán ko=1.0, 6k=0,25
és *(k)=10 k. Az egymás
alatti ábrák a t=0, 20, és 50
időosztásoknál készültek
792



  
7.37d. ábra.
Az ábra hasonló a 7.37c. ábra
esetéhez, de *(k)=5 k2 .

A legalsó ábrán jól látható,

hogy ilyenkor a
hullámcsoport jobboldalán
lesz a hullámhossz kisebb,
tehát az *(k) nagyobb.
A vivőhullám késik a
burkolóhoz képest. (Az
egy adott fázisszögnek
megfelelő x koordinátát a
vastagítás kezdete jelzi.)
Az ábrán k0=1.0, 6k=0,25
és *(k)=5 k2. Az egymás
alatti ábrák a t=0, 10, és 20
időosztásoknál készültek
 793
k 0 $ 6k k 0 $ 6k
? e jkz <
F e dk % =
jkz
: %
e jk 0 z j6kz
e & e & j6kz % ' (
k 0 & 6k > jz ; k 0 & 6k jz
(7.290.)
2 sin 6kz sin 6k + z
% e jk 0 z % 26k + e jk 0z
z 6k + z



  
ahol figyelembe vettük, hogy e j6kz % cos'6kz ( $ j sin '6kz ( , illetve
e & j6kz
% cos'6kz ( & j sin '6kz ( és az utolsó egyenlőségjel után 6k-val bővítettünk. Ezt
az eredményt a (7.289)-be beírva és a z jelölést feloldva

Q 5 d* 2l
?
j = * ' k 0 (& k 0
d* < ? d* <
t &x :
sin P6k 33 + t & x 00k
:t jk 0 =
dk k %k 0
^' x, t ( % e + 26k + O 4 1j
>= dk : >= dk ;:
k%k0 ;
+e k %k 0
(7.291.)
5 d* 2
6k 33 + t & x 00
4 dk k %k 0 1
illetve az egyszerűsítéseket elvégezve:

QN 5 d* 2lN
sin P6k3 x & + t 0k
NO 34 dk k % k 0 01Nj 8
^'x, t ( % 26k + + e j *' k 0 (t & k 0 x 9 (7.292.)
5 d* 2
6k3 x & + t0
3 dk k % k 0 01
4

Eredményül egy amplitúdómodulált síkhullámot, tehát egy moduláló-hullám

(esetünkben a burkológörbe) és egy végtelen síkhullám (az ún. vivőhullám)
szorzatából álló hullámot kapunk.

Az amliptudómodulált rezgéseket 7.1.2.2. fejezetünkben már bemutattuk.

Amliptudómodulált hullámot amliptudómodulált forrás sugároz ki, melynek
spektruma vivőfrekvenciás komponensből és szimmetrikus oldalsávokból áll.
Ugyanezt a tulajdonságot mutatja a 7.36.a ábrán definiált spektrum, így az a tény,
hogy (7.286.a,b)-re amliptudómodulált jelet kapunk előre várható volt. Az *(k0)
vivőfrekvencia és a J 6* oldalsávok folytonos kitöltöttsége térben és időben lokalizált
hullámot eredményez.

Az amplitúdó-moduláció a híradástechnikában a jelek kisugárzásának, átvitelének

(az ún. frekvencia ill. fázismoduláció mellett) egyik lehetséges módja. Lényege, hogy
az antennákról egy nagyfrekvenciás elektromágneses vivő-hullámot sugároznak ki.
Mivel egy antennáról gyakorlatilag csak olyan frekvenciájú jelek sugározhatók ki,
amelyeknek X= cf–1 hullámhossza az antenna geometriai méreteivel nagyságrendileg
azonosak és mivel a továbbítandó jelek (elektromos jellé alakított beszéd, kép stb.)
hullámhossza általában sokkal nagyobb annál, mintsem közvetlenül kisugározhatók
lennének, — e jelekkel a náluk jóval nagyobb frekvenciával (és ezáltal jóval rövidebb
hullámhosszal) rendelkező, sugározható (pl. középhullám: 500 kHz-1MHz)
vivőhullám amplitúdóját modulálják, azokat a vivőhullám "hátán" továbbítják.
 794

A A fázissebesség

A vivőhullám esetünkben

*'k 0 (
vf % (7.293.)
k0



  
fázissebességgel +x irányban haladó olyan síkhullám, amelynek *(ko) frekvenciája ill.
k0 hullámszáma éppen a szuperponálódó hullámok közepes frekvenciája ill.
hullámszáma.

A A csoportsebesség

A (7.292) első három tényezőjének szorzata a moduláló hullám térben és időben

változó amplitúdója. Látható, hogy ezen amplitúdó maga is egy hullám, amelynek
mozgását a

5 2
3 x & d* +t0 (7.294.)
3 dk k % k 0 01
4
eltolási argumentum írja le. Jelöljük a (7.294) eltolási argumentumot !-vel, ekkor a
sin !
(7.292) hullámcsoportot adott t1 időpontban egy f '! ( % alakú kifejezés határozza
!
meg.

0
-6,28 -3,14 0 3,14 6,28 9,42 12,56 15,7 18,84
-1

-2

sin !
7.38. ábra. Az f '! ( % függvény. A ! esetünkben a (7.294) eltolási argumentum.
!
sin !
A függvény (ld. 7.38. ábrát) határértéke a !=0 helyen 1, és első nullahelyét a
!
1 sin !
|!| = , helyen veszi fel, mellékmaximumai szerint csökkennek. A függvény
! !
 795

főmaximumát határoló két 0 átmenet közötti szakaszt a hullám lokalizációs

tartományának nevezzük.

& , R ! 'x ( R $ , (7.295.)



  
A szuperponált hullámok által alkotott hullámcsoportot burkoló függvényével,
röviden: burkolójával tudjuk jellemezni.
Vizsgáljuk meg, mekkora a burkolójával jellemzett hullámcsoport haladási sebessége,
d*
ha *'k ( %D*0 $ 'k & k 0 ( D . Ehhez meg kell vizsgálnunk a hullámcsoport azonos
dk k % k 0
fázisállapotú pontjainak (pl. a burkológörbe maximumának) haladási sebességét.
Legyen a hullámcsoport maximuma adott t=t1 időpontban a !=0 pontban, ekkor (ld.
7.38. ábrát) e maximum értékére fennáll, hogy

d*
+ t 1 & x1 % 0 (7.296.)
dk k %k 0

amiből

d*
x1 % + t1 (7.297.)
dk k %k 0

A maximum t1+6t idő múlva — felhasználva az előző egyenletünket — az

d* d*
x 1 $ 6x % + 't 1 $ 6t ( % x 1 + 6t (7.298.)
dk k % k 0 dk k %k 0

helyen lesz. A maximum haladási sebessége ez utóbbi két egyenletből

6x d*
v cs % lim % (7.299.)
6t C0 6t dk k %k 0

Mivel a (7.299) kifejezés a hullámcsoport haladási sebességét adja meg, azt

csoportsebességnek nevezzük, tehát:

d*
v cs % (7.300.)
dk
 796

Összefoglalva (ld. a 7.37a,b,c,d. ábrák számítógépes futtatásait is):

A Végtelen sok különböző frekvenciájú pl. +x irányban haladó harmonikus

síkhullám szuperpozíciójából egy anharmonikus és általában aperiodikus eredő



  
hullám jön létre, melyet (ha *(k)-t lineárisan közelítjük) a (7.292) egyenlet ír le.

A A szuperpozició eredője a hullámcsoport, mely egy amplitúdómodulált

hullám. Térbeli kiterjedése minden pillanatban korlátos, lokalizált. A lokalizációt és
ezáltal a hullámcsoportot legjobban a burkológörbe jellemzi, mely maga is
hullámként terjed.

A A hullámcsoport az *(k) diszperziós reláció lineáris közelítése esetén a

d*
v cs % csoportsebességgel terjed ami nem más, mint burkolójának sebessége. A
dk
*
szuperponált harmonikus hullám saját burkológörbéje alatt, egy közepes v f % 0
k0
fázissebességgel halad.

A Mivel (ld. a 7.4. pontot) a hullám intenzitása a hullám amplitúdójának

négyzetével arányos, — egy amplitúdómodulált hullámban, így a hullámcsoportban is
az energia a burkoló görbe sebességével, azaz a csoportsebességgel terjed.

A A diszperziómentes, (7.292)-vel leírt hullámcsoport — alakját megtartva — a

+x irányban halad a fázis- és a csoportsebesség megegyezik (ld. 7.37b. ábrát). Ha a
terjedésre diszperzió jellemző, azaz a (7.287)-ben el kell mennünk a k-ban
másodrendű közelítésig, akkor a csoport- és fázissebesség különbözik, a
hullámcsomag mozgása során egyre jobban ellaposodik, "szétfolyik" (ld. 7.37.c. és d.
ábrát). Az egzakt igazolással adósak maradunk, de könnyen belátható, hogy minél
jobban lokalizált a hullámcsoport (minél kisebb a lokalizációs tartománya), — annál
gyorsabb a hullámcsoport "szétfolyása" is, — hiszen a jobb lokalizáció akkor
következik be, ha a szuperponálódó hullámok nagyobb 6k (ill. 6X) intervallumból
lettek kiválasztva (ld. 7.5.4. pontot), ekkor pedig a harmonikus komponensek
fázissebessége is jobban eltér egymástól.

A Minél nagyobb egy hullámcsomag kiterjedése (ld. még 7.5.4. pontot), azaz
minél monokromatikusabb (6k kicsi, a spektrum keskeny) — annál jobban közelíthető
a hullámcsomag egy harmonikus síkhullámmal, és annál jobban közelít a
csoportsebesség a fázissebességhez.
 797

7.5.4. A hullámcsoport alakja és az abból levonható

következtetések

Vizsgáljuk meg a (7.292) hullámcsoport alakját adott (pl. t=0) időpontban, mely



  
akkor a

sin '6kx ( & jk 0 x

^'x ( % 26k +e (7.301.)
6kx
sin '6kx (
alakot ölti. Mint a 7.5.3. pontban láttuk, a függvény (ld. a 7.38. ábrát,
6kx
6
! %'6k + x ( esetre) elfogadható közelítéssel egy

,
x6k % J ,, x % J (7.302.)
6k
intervallumban, azaz egy

2,
6x % (7.303.)
6k
nagyságú tartományban tér el nullától. Innen

6x6k = 2, (7.304.)

A (7.304) kifejezés azt mondja, hogy 6x hullámcsoport hosszúsághoz 6k

hullámszám tartományból kell az összetevőket összegezni. Minél szélesebb 6k, annál
keskenyebb lehet 6x (lásd a 7.39d. és e. ábrát), és viszont.

Figyelembevéve, hogy a 6x intervallumot, — a 6x-en kívüli tartomány

elhanyagolása miatt — alulról korlátoztuk, a (7.304) kifejezés pontosabb alakja

6x · 6k o 2, (7.305.)
és azt fejezi ki, hogy a hullámcsoport nem lokalizálódik jobban mint azt (7.305)-ben
megadtuk.
 798

cos(k x), k=10 cos(k x), k=11



  
a.) b.)

cos(10 x) + cos(10.5 x) + cos(11 x), cos(10 x) + cos(10.1 x) + ... + cos(11 x),

6k=1, Vk=0.5 6k=1, Vk=0.1

c.) d.)

cos(10 x) + cos(10.1 x) + ... + cos(12 x), 6k=2, Vk=0.1

e.)

7.39. ábra. Különböző számú és 6k intervallumú hullám t=0 időpontban történő

összegzése. Az ábrából látható, hogy kevésszámú hullám szuperpozíciója nem ad
hullámcsoportot (c. ábra). Ugyancsak látható, hogy minél nagyobb 6k értéke, annál
keskenyebb lesz a hullámcsoport. Az ábra Barócsi Attila kollégánk munkája.
 799

7.5.5. A csoport– és fázissebesség kapcsolata diszperziós

közegben. A Rayleigh–összefüggés

Egy közeget diszperziós közegnek nevezünk, ha benne a különböző



  
frekvenciájú (hullámhosszúDill. hullámszámú) hullámok fázissebessége
különböző.

Ilyen diszperziós közeg pl. a közönséges üveg is, melyből, ha prizmát készítünk és
azt fehér fénnyel megvilágítjuk a látható színképtartomány egyes színei
szétválasztódnak. A fenti definíciót az elektromágneses hullámok esetén úgy is
megfogalmazhattuk volna, hogy diszperziós az a közeg, amelynek permittivitása,
illetve törésmutatója frekvencia- ill. hullámhosszfüggő.

Egy diszperziós közegben mozgó hullámcsoport alakja az idő függvényében

változik, hiszen a harmonikus komponensek eltérő fázissebességgel mozognak.
Vannak azonban olyan hullámok is, amelyeknek a fázissebessége nem diszperziós
közegben is frekvenciafüggő; ilyenek a mikrorészecskék kvantummechanikai leírására
szolgáló hullámok (ld. a 7.5.6. pont végén).

Határozzuk meg egy diszperziós közegben mozgó hullám (vagy diszperziós

hullám) fázis- és csoportsebessége közötti összefüggést! Ha a közeg nem diszperziós,
akkor a fázissebességet meghatározó */k hányados állandó:

*
vf % % const. és így *=vfk
k
azaz * és k között lineáris kapcsolat van.

Tételezzük fel, hogy a fázissebesség frekvenciafüggő! Ez ekvivalens azzal, hogy a

lineáris kapcsolat nem marad fenn, ekkor a hullám fázissebessége függ a
hullámszámvektor nagyságától.

*'k (
*'k ( % k + v f 'k (, v f % v f 'k ( % (7.306.)
k
A csoportsebesség (7.300) és a fenti fázissebesség kapcsolata a következő:

d*'k ( d
v cs % % 8kv f 'k (9 % v f $ k dv f 'k ( (7.307.)
dk dk dk
ahol alkalmaztuk a szorzatra vonatkozó differenciálási szabályt. A vf a k-n keresztül
függ X-tól is, azaz vf = vf [k(X)], így a (7.307) összefüggést felírhatjuk k helyett X-val
is. A vf -re a differenciálás láncszabályát alkalmazva:

dv f dv f dk
% + (7.308.)
dX dk dX
 800

A belső függvény alakja a vf -ben:

2, dk 1
k% , amiből: % &2 , 2 (7.309.)
X dX X
dv f



  
A (7.308)-ból -t kifejezve és a (7.309) összefüggést behelyettesítve:
dk

dv f dv f
dv f
% dX % & dX
dk dk 2,
dX X2

adódik. A (7.307) kifejezésre, ha ezt a kapott összefüggést, valamint k (7.309)-beli

értéket behelyettesítjük, akkor a

dv f 'X (
v cs % v f & X (7.310.)
dX
alakú Rayleigh–féle összefüggést kapjuk.

Kétféle diszperziót (az adott közegbeli vf nem egyenlő vcs-vel) különböztetünk meg
dv f
attól függően, hogy milyen előjelű . Ha
dX

dv f
Z 0 , akkor vcs<vf és normális diszperzióról, ha pedig
dX

dv f
R 0 , akkor vcs>vf és anomális diszperzióról beszélünk.
dX
6
Alkalmazzuka Rayleigh–féle összefüggést fényre! A fény anyagban c' % v f
fázissebességét a közeg vákuumra vonatkoztatott törésmutatója szabja meg:

c
n% (7.311.)
c'
c dc' c
ahol c a fény vákuumbeli sebessége. Innen: c' % ill. % & 2 és így (7.310)-et
n dn n
felírva az n törésmutatójú anyagban a fény ccs-vel jelölt csoportsebessége ahol a
láncszabályt használtuk:

dc' dn c dn
c cs % c'&X + % c'$X 2 + (7.312.)
dn dX n dX
 801

Itt kell megjegyeznünk, hogy a fénysebesség mérésének optikai módszerei mindig*

a fény csoportsebességét adják meg, mivel a mérések csak véges hosszúságú
hullámcsomagokkal végezhetők el. (A fénysebesség méréséhez a fényt szaggatnunk
kell!)

A (7.312) képletből látható, hogy vákuumban a ccs = c'-vel, hiszen ekkor a



  
dn
hullámhossztól függetlenül n = 1, azaz % 0 . A c' fázissebességre tehát fennáll,
dX
hogy c' = c. A (7.312) szerint annak kritériuma, hogy ccs = c teljesüljön az, hogy a
dn
H 0 legyen, ez teljesül pl. vízre.
dX

A diszperzió jelenségét alapvetően az *(k) függvény határozza meg. Az

adott hullámra fennálló *(k) függvénykapcsolatot diszperziós
összefüggésnek (relációnak) nevezzük.

d*
Ha % 0 , akkor diszperzió jelensége nem lép fel.
dk

7.5.6. Hullámcsomag és mikrorészecske formális összerendelése

Tételezzük fel, hogy egy térben lokalizált szabad** mikrorészecske leírására egy
hullámcsoport szolgál, továbbá tételezzük fel, hogy a hullámcsoport energiáját és
frekvenciáját az E = hν = ħ* Planck–féle összefüggés adja meg (ld. 1.2.3. és 8.1.2.
pontot). Szabad részecske teljes energiáját a kinetikus energiája adja, melyet
klasszikusan (vagy másik fogalmazással: "részecske leírásban") az

p2
E% (7.313.)
2m
képlet adja meg. A de Broglie-féle összefüggésből (ld. 1.2.3. pontot).

h h 2,
p% % % 'k (7.314.)
X Br 2,X Br
figyelembevételével a (7.313) részecske leírási módnak az ún. hullám leírásban az

* Van egy olyan optikai módszer, amelyik a fény fázissebességét méri, ez pedig az állócsillagok
látszólagos irányának megváltozásán, a fényaberráció jelenségén alapul (ld. Budó III. id. mű). E
módszernél a fázissebesség méréséhez szögváltozást mérünk, miközben a fényt közelítőleg végtelen
síkhullámnak tekinthetjük.

** Szabad a részecske, ha nem hat rá erő, erőtér, ilyenkor a részecske potenciális energiájára fennáll,
hogy Epot = állandó, mely nullának választható.
 802

' 2k 2
E% (7.315.)
2m
energiakifejezés felel meg. Az E = '* behelyettesítést alkalmazva látható, hogy
szabad részecske energia kifejezése, nem más mint a szabad részecske diszperziós
relációja:



  
'2k 2
E% % '* (7.316.)
2m
innen a mikrorészecske csoportsebessége:

d*'k ( d 5 'k 2 2 'k p

v cs % % 33 0% % % v részecske (7.317.)
dk dk 4 2m 01 m m
A mikrorészecske sebességét hullám leírásmódban a hozzá rendelt hullám
csoportsebessége adja meg!

A vcs p vrészecske ill. a hullámcsoport (kvantummechanikában szokásosabb

elnevezése: hullámcsomag) p részecske összerendelés heurisztikus feltevés; fő
előnye, hogy ennek réven egyszerű úton jó összefüggésekhez juthatunk. E heurisztikus
megfeleltetés korlátai a következők alapján beláthatóak: a.) Nem szabad elfelejteni,
hogy a hullámcsoport különböző hullámhosszú, frekvenciájú harmonikus hullámok
szuperpozíciója, és így a hullámcsoport alakját időben változtatja, úgy mondjuk: a
hullámcsoport szétfolyik (ld. 7.5.3.); b.) egy részecske (pl. elektron) nem osztható,
ugyanakkor egy hullám (így egy hullámcsoport is) pl. egy chopperrel elvben akárhány
részre osztható! Fenti fenntartásainkkal vigyük végig a fenti heurisztikus feltevést;
ennek során érdekes analógiákhoz jutunk, melyek segítenek megérteni a 8.4.4.
pontban ismertetett Heisenberg–féle határozatlansági összefüggéseket.

A Alkalmazzuk egy mikrorészecskéhez rendelt hullámcsoportra a

6x 6k o 2,
egyenlőtlenséget. Ebben az esetben 6x a mikrorészecske (pl. egy elektron)
lokalizáltságát jelenti. Egy (szabad) lokalizált elektron hullámfüggvénye általános
esetben valóban egy hullámcsoport alakú függvény lesz.

A Az 1.2.3. pontban megismertük, hogy a mikrorészecskékhez de Broglie

nyomán egy monokromatikus síkhullámot rendelhetünk, melynek hullámhosszát az
(1.12) de Broglie képlet
 803

h
X Br %
p
adja meg. Egy ilyen síkhullám jó közelítéssel leírja pl. egy elektronnyaláb viselkedését
egy elektronmikroszkóp elektronoptikai tervezésénél, — de alkalmatlan egy lokalizált
h



  
mikrorészecske leírására. A X Br % de Broglie képlet a részecske impulzusa és
p
hozzárendelt hullámának hullámszáma között teremt kapcsolatot.

h 2, h
p% % + % k'
X Br X Br 2,
6 h
ahol ' % . Innen a k és a p növekménye közötti kapcsolat
2,

dk 1
6k % 6p % 6p (7.318.)
dp '
2,
Mivel k % következik, hogy:
X Br

5 2, 2
d33 0
dk 4 X Br 01 2,
% %& 2
dX Br dX Br X Br
azaz

2,
dk % & dX Br
X2Br
Ha bennünket csak a kicsi véges 6k ill. 6X követelmények közti kapcsolat érdekel

2,
6k % 6X (7.319.)
X2Br

Az abszolút értéket a továbbiakban nem írjuk ki. Látható, hogy a (7.304)-hez fűzött
megjegyzésünk úgyis megfogalmazható, hogy minél szélesebb a 6X intervallum, annál
kisebb (ld. (7.304)) a 6x intervallum szélessége. A (7.305) összefüggésbe 6k (7.318)
értékét behelyettesítve és a 6p helyére a 6px értéket írva a

6p x
6x o 2,
'
egyenlőtlenségre jutunk.
 804

átalakítással a

h
6x6p x o ' 2, % %h
2,
azaz a



  
6x6p x o h (7.320.)
reláció adódik. Ez ismét formai analógiában van egy (8.4.4.) kvantummechanikai
határozatlansági relációval.

A A 6px = m 6vx helyettesítéssel egy másik határozatlansági összefüggéshez

jutunk

h
6v x 6x o (7.321.)
m

A A csoportsebesség definíciója és (7.299) értelmében az x és t növekményének

hányadosa azonos * és k növekményének hányadosával:

6x 6*
v cs % H
6t 6k
amit átrendezve

6x6k H 6*6t

A baloldal azonban a (7.305) határozatlansági összefüggésből már ismerős

(6x 6k o 2,), így

6* 6t o 2 , (7.322.)
Felhasználva most a

6E
E = '* ill. 6* %
'
Planck–féle összefüggést (ld. 1.2.3. és 8.1.2. pontokat), az elektromágneses
hullámokra (7.322)-ből a

6E6t o 2 , + ' % h (7.323.)

egyenletet kapjuk. Ez formailag szintén egy határozatlansági összefüggéssel azonos,
amelyet jól alkalmazhatunk egy fizikai rendszer gerjesztett állapotai élettartamának
becslésére. Ha a gerjesztett állapot energiájának határozatlansága 6E, akkor az állapot
6t élettartamát (7.323) adja meg.
 805

A Összefoglalás: a mikrorészecskék hullámleírásához rendelt

' 2k 2



  
E % '* %
2m
energiakifejezéséből a mikrorészecskék diszperziós relációja

'k 2
*'k ( %
2m
alakú. A megfelelő vf fázissebesség

*'k ( 'k
vf \ %
k 2m
ill. a megfelelő vcs csoportsebesség

d*'k ( 'k
v cs \ %
dk m

Látható, hogy a mikrorészecskékhez rendelt hullámfüggvényekre vf=vf(k) és vfEvcs,

— és így az ilyen hullámfüggvények sajátságaiknál fogva diszperziósak, — mégpedig
diszperziójuk anomális (vcs>vf).

7.6. INTERFERENCIA, ÁLLÓHULLÁMOK

A hullámegyenlet lineáris differenciál egyenlet, a megoldások összege is megoldás,

ezért a hullámok találkozásukkor összeadódnak, szuperponálódnak, minek
következtében kialakul egy hely- és időfüggő intenzitás-eloszlás. Ha az intenzitás-
eloszlás időben nagyon lassan változik vagy állandó, akkor a kialakuló intenzitás-
eloszlás olyan, hogy a találkozó hullámok a tér egyes helyein erősítik, másutt
gyengítik egymást. E jelenségkör neve interferencia, kialakulása feltételekhez
kötődik. A Duna felszínén a szivárvány színeiben játszó ojalfolt határfelületeiről
visszaverődő fényhullámok interferenciája következtében a különböző színű
(hullámhosszú) fényösszetevők egymástól folytonosan eltolva alakítják ki
csíkrendszerüket a rájuk vonatkozó interferencia feltételnek megfelelően. A fejezet
első felében az interferenciajelenségek feltételrendszerét és jellemzőit ismertetjük
(7.6.1.-7.6.4.). A fejezet befejező részében azt vizsgáljuk meg, hogy hogyan alakul ki
egymással szemben futó hullámok találkozásakor olyan rezgésállapota a hullámtérnek,
 806

hogy a haladó mozgás megszűnik, viszont a fizikai mennyiség a tér minden pontjában
helytől függő amplitúdójú rezgéseket végez (7.6.5.). Ilyen állóhullámok alakulnak ki a
megpendített gitárhúron, a különböző üregrezonátorokban, lézercsövekben.

Mindkét jelenségkört síkhullámokon elemezzük, ahol ez nem lehetséges ott

megfelelő mélységig gömbhullámokkal vagy hullámcsomaggal fogunk dolgozni.



  
7.6.1. Hullámok interferenciája

Hullámok lineáris közegben történő térbeli találkozáskor szuperponálódnak, azaz

összegeződnek. Harmonikus síkhullámok esetében (pl. két, !1 és !2 hullám esetében)
homogén, izotróp közegben, a tér vizsgált P pontjában az eredő hullám:

! R % ! 1$ ! 2 % A1e j)1 $ A 2 e j)2 és )i % *i & k i ri $ )0i (7.324.)

" " "

alakban írható fel, ahol )1 ill. )2 a két hullám teljes fázisa, A1 ill. A2 pedig valós
amplitúdóik. Az eredő intenzitással arányos amplitúdó négyzete ( A 2R ) a következő:

' ('
I H ! R ! *R = A 2R = A1e j)1 + A 2 e j)2 A1e & j)1 + A 2 e & j)2 =
" "
(
8
= A12 $ A 22 + A1A 2 e j')2 &)1 ( $ e j')1 &)2 ( = 9 (7.325.)
% A12 $ A 22 + A A 8e '
1 2
j ) 2 &)1 (
$ e & j')2 &)1 (
9
Az Euler-tételt alkalmazva:

1 j- & j-
cos - %
2
'
e $e (
majd - % ) 2 & ) 1 -et helyettesítve és (7.325.) összefüggésben felhasználva az amplitúdó

A 2R = A12 $ A 22 + A1A 2 2 cos') 2 & )1 ( (7.326.)

alakúra hozható.

Ez az egyenlet a hullám I intenzitására (ld. 7.4.1. pontot) az

I R = I1 + I 2 + 2 I 1I 2 cos( ) 2 & ) 1 ) (7.327.)

kifejezést adja, ahol IR az eredő I1 ill. I2 pedig a szuperponálódó hullámok intenzitása.
Ebből is látható, hogy a hullámok szuperpozíciója során az intenzitások nem
egyszerűen összegződnek: a szuperponált hullám intenzitása nem csak az összetevők
amplitúdójától, hanem a fázisok különbségétől is függ, ami a (7.327) kifejezés
 807

harmadik tagjában nyilvánul meg. A hullámok valamely Pi találkozási pontjában az

eredő intenzitás akkor maximális, ha

cos' ) 2 & ) 1 (% cosV %1

azaz ha a V fáziskülönbség



  
V = 2n,, n = 0, ±1, ±2,... (7.328.)
tehát V % 0, J 2 ,, J 4 , , stb. Az intenzitás nagysága ezeken a helyeken:

IR % ' I1 $ I 2 (
2
(7.329.)

Az eredő intenzitás akkor minimális, ha

cos') 2 & )1 ( % cos V % &1 (7.330.)

azaz ha a fáziskülönbségre nézve fennáll, hogy

V = (2n+1),, n = 0, ±1, ±2,... (7.331.)

tehát V % J ,, J 3 , , J 5 , , stb. Ekkor

IR % ' I1 & I 2 ( 2
(7.332.)
Ha az amplitúdók egyenlők, akkor láthatóan a minimum helyén az IR=0, míg a
maximum helyén IR=4I. Adott Pi pontban a teljes fáziskülönbség a két harmonikus
síkhullámra:

V % '*1 t & k 1r1 $ ) 01 ( & '*2 t & k 2 r2 $ ) 02 ( %

(7.333.)
% '*1 & *2 (t & 'k 1r1 & k 2 r2 ( $ ') 01 & ) 02 (
ahol *1 és *2 a két hullám körfrekvenciája, k1 és k2 a két hullám hullámszám-
vektora, r1 és r2 a forrásoktól a vizsgált találkozási ponthoz húzott helyvektorok és
)01-)02 a kezdőfázisok különbsége. Hullámtípustól függetlenül ahhoz, hogy az
interferencia jelenségét meg tudjuk figyelni szükség van arra, hogy a (7.333) kifejezés
ne, vagy csak lassan függjön az időtől.

Ha két vagy több hullám találkozásakor a szuperponálódó hullámokra speciális

feltételként teljesül, hogy azok teljes fázisának különbsége nem függ az időtől (vagy
időben a megfigyelési időhöz képest csak lassan változik), akkor a szuperpozíció e
speciális esetét intereferenciának, az ezek létrejöttéhez szükséges feltételeket pedig
az interferencia feltételeinek, a (7.327) kifejezés harmadik tagját pedig interferencia–
tagnak nevezzük. Ha a teljes fáziskülönbség a rezgési időhöz képest időben lassan
változik, akkor az eredő intenzitás egy maximális és egy minimális érték között
periodikusan változik. Ha a teljes fáziskülönbség időbeli változása gyors, akkor (a
szemünk vagy a detektor korlátozott időbeli felbontóképessége miatt) minden Pi
pontban azonos átlagintenzitás észlelhető.
 808

A (7.333) kifejezés időbeli állandóságát vizsgálva az interferencia alapfeltételeként

adódik, hogy a két interferálódó hullámnak azonos frekvenciájúnak kell lennie:
*1=*2. További feltétel, hogy az adott megfigyelési pontban a
'k 1r1 & k 2 r2 ( $ ') 01 & ) 02 ( fázistényező szintén időfüggetlen legyen. Ebből látható,
hogy a hullámok forrásainak azonos és időben nem változó kezdőfázissal
') 01 & ) 02 % állandó( azonos frekvenciájú hullámokat kell kisugározniuk, különben a



  
(7.333) kifejezés időben változik. Az interferencia feltételeinek eleget tevő
pontforrásokat ill. hullámokat koherenseknek nevezzük. Ez a feltétel fény esetében azt
jelenti, hogy a források által kisugárzott fényhullámoknak egymással szoros
korrelációban kell lenniük. Ezt a feltételt vizsgáljuk következő fejezetünkben

7.6.2. A fény interferenciaképességét (koherenciáját)

korlátozó okok

7.6.2.1. A koherencia fogalma és mérőszáma

A fényforrások fénye atomjaik, molekuláik gerjesztett állapotból alacsonyabb

állapotba történő átmenete során sugárzódik ki. Ez a jelenség az emisszió. Egy ilyen
fénykibocsátási aktus tipikusan q=10-8–10-14 s ideig tart, ahol q a gerjesztett állapot
élettartama. Például: — napfényre: qH10-14 s; stabilizált lézerre: qH10–3 s; kisnyomású
gázkisülésre: qH10–6–10–8 s; nagynyomású gázkisülésre: qH10–8–10–14 s; szilárd test
emissziójára: qH10-10 – 10–14 s — a tipikus érték.

Az emisszió kétféleképpen folyhat le: spontán ill. indukált emisszióval. Termikus

ill. gázkisüléses fényforrásoknál az emisszió döntően spontán, lézerek esetében pedig
döntően indukált. (A lézereknél kis mértékben szintén fellépő spontán emisszió
zajként jelentkezik.) Spontán emisszió esetében az egyes atomok fénykibocsátási
aktusai véletlenszerűek, a fényforrás többi atomjától függetlenek. Egy fénykibocsátási
aktus során az atom egy elemi hullámvonulatot, hullámcsoportot emittál, melynek
térbeli hossza (a hullámvonulat kiterjedése) az

L \ cq (7.334.)
az ún. koherencia–hosszal azonos. A spontán emisszió esetében a pontszerű
fényforrás különböző atomjaiból emittált, egymást rendszertelenül és gyorsan követő,
hullámcsoportok fáziskülönbsége (még *1=*2=...* ill. k1=k2=...k feltételek esetén is)
a tér adott pontjában az időben rendszertelenül változik, hiszen az egymást követő
hullámcsoportok kezdő fázisa, így a 6)0 a kezdőfázisok különbsége is, rendszertelenül
változik. Így egy tipikus megfigyelési idő alatt (pl. 0,1 s) időben állandó
fáziskülönbségről nem lehet szó, hiszen q, mint említettük tipikusan 10-8&10-14s.
Következésképpen az ilyen fényforrások ill. a belőlük kibocsátott hullámok időben
nem tekinthetők koherensnek. Speciális esetekben azonban a termikus fényforrások
 809

(pl. egy izzólámpa, tehát fehér fény) fénysugaraival is létrehozható interferencia.

Például vékonyrétegek — a bevezetésbeli olajfolt a vízen vagy a szemüvegbevonat —
esetén a réteg határoló felületeiről visszavert fény önmagával interferálva szép színes
csíkokat ad, a jelenséget fel is használják a vékonyrétegek vastagságának becslésére.
A termikus fényforrások monokromatikus fénysugaraira az L koherenciahossz tehát
igen kicsiny, mikrométer nagyságrendű. Másik példaként említhetjük egy sík üveglap



  
és egy nagy görbületi sugarú plankonvex lencse közötti változó vastagságú
levegőréteg hatására létrejövő ún. Newton gyűrűket (ld. 7.40 ábra).

7.40. ábra Newton-gyűrűk és keletkezésük

A Newton-gyűrűs kísérletben az biztosítja a kezdőfázisok különbségét, hogy

lényegében ugyanazt az elemi hullámvonulatot, melyet egy-egy atom kisugárzott
amplitúdóban felbontunk, majd újra egyesítünk. A fény egy része a domború felületről
(A) közvetlen visszaverődik, egy másik része pedig azon áthaladva a sík (B) felületről
 810

verődik vissza és újra elérve az A felületet ott összegződik az A-ról visszavert

hullámvonulatrésszel. Az interferencia csak azokon a felületrészeken figyelhető meg,
ahol még 2d< L, két szomszédos, azonos színű, fényes vonal között a
2,
szintkülönbségre (d) teljesül: 2d % 2, , ahonnan d=X/2. Amplitúdó osztással más
X



  
interferometrikus elrendezéseket is építhetünk feltéve, ha L optikai elemeink
méreteinek nagyságrendjébe esik, ehhez már valóban koherens fényforrásra van
szükség.

Lézerek esetében az emisszió indukált, ami azt jelenti, hogy az atomi állapotok
gerjesztettségének megszüntetése, a rájuk beeső fényhullám hatására, utóbbival kötött
fázisban történik, — és így a fénykibocsátás is korrelált. A lézeranyagok atomjai ill.
molekulái azonos fázisban sugároznak, íly módon a kisugárzott, azonos kezdőfázisú
monokromatikus hullámvonulatok hossza megnő. Lézerdiódák esetében L több cm,
He-Ne lézerek esetében 1-2 méter nagyságrendű. Newton-gyűrűs kísérletünket, tehát
ilyen mértékben eltávolított felületeken is sikeresen végrehajtjuk.

Időben koherens a fényforrás, ha a megfigyelési idő alatt az emittált

hullámvonulatok kezdő fázisa időben állandó.

Ha a fényforrás felülete (a sugár irányára merőlegesen) térben kiterjedt, akkor a

koherencia további feltételének, a térbeli koherenciának is teljesülnie kell. Ez azt
jelenti, hogy az interferáló pontforrások kezdő fázisa különbségének,
()02&)01)-nek állandónak kell lennie. Termikus fényforrások esetében ez, a felületek
csak olyan kis részére teljesül, amely adott esetben pontforrásnak tekinthető; — hiszen
egy kiterjedt termikus forrás két pontján levő (különböző) atomok rendszertelen és
különböző kezdőfázissal sugároznak.

7.6.2.2. Vonalkiszélesedés

Mind termikus fényforrásokból kiszűrt (pl. optikai szűrővel) fényre, mind a

lézerfényforrásból származó fényre fennáll, hogy nem tökéletesen monokromatikus.
Ennek tulajdonképpen elvi, fizikai okai vannak.

Bármely f frekvenciájú (ill. X hullámhosszú) fény frekvenciájának

(hullámhosszának) van egy 6f frekvenciakiszélesedése (6X hullámhossz
kiszélesedése), mely az L koherenciahosszal fordítva arányos és így a
koherenciahosszat (a 6f H 0 esethez képest) csökkenti.

A 6f frekvenciakiszélesedést az I fényintenzitás f frekvencia szerinti eloszlásával,

az Imax/2-höz tartozó 6f félértékszélességgel jellemezzük (ld. 7.41. ábra)
 811



  
7.41 . ábra. Az f0 közepes frekvenciájú fény intenzitása a hullámhossz függvényében
(6f a félértékszélesség)

A frekvencia- ill. hullámhossz kiszélesedés több okra is visszavezethető. Spontán

emissziónál a 6f kiszélesedés döntően a (7.323) határozatlansági összefüggésből (ld.
még 8.4.4. pont) következik: a gerjesztett élettartam 6t és a kisugárzott energia 6E
határozatlansága között a

6E 6t ~ h (ld. 7.323)
határozatlansági reláció áll fenn. A megfelelő átalakításokkal

'6*6t % h6f6t H h (7.335.)

azaz (mivel 6t a q–val azonosítható)

6f + q H 1 (7.336.)

Ebből q = 1/6f, (7.334)-ből L = cq felhasználásával

c
L% (7.337.)
Δf
illetve

6f H c / L (7.338.)
df c c
Figyelembevéve, hogy f = cX-1, illetve mivel % & 2 ill. 6f % 2 6X ezt a (7.337)-
dX X X
be behelyettesítve fennáll, hogy
 812

X20
L% (7.339.)
6X

ahol X0 a sugárzás hullámhossza, 6X annak vonalszélessége.



  
Megjegyezzük, hogy további frekvencia- (hullámhossz-) kiszélesedést okoznak a
lézer-tükrök rezgései, az atomok, molekulák mozgása miatt fellépő Doppler–effektus
és több más (itt nem ismertethető) jelenség is, bővebben (ld. Richter Péter: Bevezetés
a modern optikába id. mű).

Az interferencia feltétele, hogy a koherens pontforrásoktól mért 6s

úthosszak különbségére fennálljon a 6s < L feltétel.

c c' 1
Az 53 n % 20 törésmutatójú közegben ugyanez az összefüggés 6s R c' q cq % L ,
4 c' 1 c n
ahonnan adódik, hogy n+6s< L Az n+6s mennyiség az optikai úthossz a 6s térbeli
szakaszon. Amennyiben ez az egyenlőtlenség nem teljesül az interferencia nem jön
létre.

7.6.3. Koherens fényhullámok interferenciája

7.6.3.1. Koherens hullámok létrehozása

A gyakorlatban koherens fényhullámokat (lézerek alkalmazása esetén is) csak úgy

tudunk előállítani, hogy egyazon fényhullámot két vagy több részre felbontunk, majd a
részhullámokat egyesítjük — ezáltal biztosítjuk a frekvenciák és a kezdőfázisok
azonosságát, azaz koherenciáját. A szétválasztott, de közös forrásból származó
hullámcsoportok ezután megtett optikai útjuknak megfelelő fáziskésést szenvednek,
így újbóli egyesítésükkor a fázisok különbözőségének megfelelő interferencia képet
szolgáltatnak.

A koherens részhullámok keltését a 7.42. ábrának megfelelően végezhetjük a

hullámfront (pl. Fresnel-féle kettős-tükör, Lloyd-féle tükör, Young-féle
interferométer) vagy az amplitúdó (pl. Newton-gyűrű, Michelson- interferométer)
megosztásával.

A Fresnel-féle kettős-tükör elrendezés (ld. 7.42.a. ábra) az F forrás fényét úgy veri
vissza, mintha az F helyett az F1 és F2 virtuális források sugároznának. A Lloyd-féle
tükörnél (ld. 7.42.b. ábra) az interferencia szintén hullámfront osztással keletkezik,
mégpedig az F által direkt sugárzott és a tükör által visszavert (F’ virtuális forrás által
 813

sugárzott) hullámfrontok között. A Young-féle interferométernél (ld. 7.42.c. ábra) a

fény útjába helyezett keskeny rések a hullámfrontokból kis darabokat vágnak ki,
melyek, mint szekunder, koherens források (ld. Huygens-elv, 7.7.1. pont) hozzák létre
az interferencia feltételét (működését ld. 7.7.4. fejezet).



  
P

a)

b)
c)

7.42. ábra Fresnel-féle kettőstükör, Lloyd-féle tükör és Young-féle kétréses

interferométer

7.6.3.2. Két koherens hullám interferenciája

Tételezzük fel, hogy valamilyen, az előző fejezetbeli eljárással (pl. Lloyd-féle

tükör) két koherens hullámot hoztunk létre, melyek a 7.43. ábrának megfelelően
interferálódnak. A Lloyd-tükörnél maradva a 7.43-on az F1 az eredeti pontszerű
fényforrás, míg F2 a tükörképe. A két síkhullám szuperpozíciója következtében fellépő
eredő intenzitás

1 2 1
I R % # 0 c E R % # 0 cE R E *R (7.340.)
2 2
A (7.326) alapján ez a kifejezés a részhullámok jellemzőivel:

1
8
I R % c# 0 E 201 $ E 202 $ E 01E 02 +2 cos' ) 2 & ) 1 (
2
9 (7.341.)

alakot ölt, amit az intenzitásokkal:

I R % I 1 $ I 2 $ 2E 01E 02 +2 cos' ) 2 & ) 1 ( (7.342.)

alakban írhatunk. Látható, hogy fényhullámok esetében a (7.333) kifejezés alapján
adódó interferencia feltételek kiegészülnek azzal, hogy E 01E 02 E 0 , azaz a két
 814

találkozó hullám nem lehet egymásra merőleges polarizációjú. Figyelembe véve, hogy
az interferenciát mindig ugyanazon hullámcsoport osztásaként létrehozott
részhullámok között figyeljük meg, a koherens előállítás biztosítja a részhullámok
azonos polarizációs állapotát is. Ha az osztás után polarizátort vagy a polarizációs
síkot forgató optikai elemet alkalmazunk az egyik ágban, vagy az egyik részsugarat
anizotróp közegben vezetjük át, akkor annak polarizációs állapota megváltozik és az



  
interferenciatag skalárszorzata befolyásolja az interferencia helyfüggését.

7.43. ábra. Két koherens pontszerű fényforrás (F1, F2) interferenciája távoli P
pontban

Levegőben (vagy vákuumban), ahol ez nem lép fel tehát:

I R % I 1 $ I 2 $ 2 I 1I 2 cos' ) 2 & ) 1 ( (7.343.)

Az interferencia tag, — mivel koherens hullámok esetében * 1 %* 2 és ) 01 % ) 02 — az
alábbi helyfüggő fáziskülönbséget jelenti

) 2 & ) 1 = ' k 1 r1 & k 2 r2 ( (7.344.)

*1 *
ahol k1 % , k 2 % 2 ami a koherencia miatt a hullámvektorok abszolút
c c
értékének egyenlőségét jelenti:

2,
k 1 % k 2 %k% (7.345.)
X
A végtelen távoli P pontból nézve a k1 és k2, sőt az r1 és r2 is tekinthető
párhuzamosnak, és így a k 1 % k 2 feltétel jó közelítéssel teljesül. A
k 1r1 & k 2 r2 % k 'r1 & r2 ( amiből a fáziskülönbségre a 7.43. ábra alapján
 815

2,
6) % ) 2 & )1 % k 'r1 & r2 ( % k + 6s % k + d + sin T % d + sin T (7.346.)
X
adódik. Ha feltesszük az egyszerűség kedvéért, hogy I1=I2=I, akkor:

8
I R % 2 I $ 2 I cos' kd sinT ( % 2 I 1$ cos' kd sin T ( 9 (7.347.)



  
Mivel az addiciós tételek alapján

- -
1 $ cos - % 1 $ cos 2 % 2 cos 2
2 2
a fenti kifejezés:

5, 2
I R % 4 I cos 2 3 d+sin T0 (7.348.)
4X 1
alakra hozható. Mivel ilyenkor a fáziskülönbség kizárólag a hullámok
útkülönbségéből adódik, a jelenséget útkülönbséges interferenciának nevezik.

Az interferencia kép minden Pi(y) pontban egy cos2y alakú függvénynek felel meg (ld.
7.43. ábra); a képben a maximumok olyan T-knál jelentkeznek, amelyekre fennáll a
6s=d sin T = nX, n = 0,J1,J2,... feltétel, azaz ahol 6s = 0, ±X, ±2X stb., míg a
X
minimumok ott, ahol teljesül a 6s = '2n + 1( , n = 0,±1,±2 útkülönbség feltétel azaz
2
X 3X 5X
ahol 6s = , , ... .
2 2 2

7.6.3.3. Hogyan működik a Michelson interferométer?

A fizikatörténeti szempontból rendkívül lényeges szerepet játszó Michelson-féle

interferométer az amplitúdóosztás elvén alapuló interferométerek képviselője (ld.
7.44. ábra). Szemben a 7.42. ábra megoldásaival, ahol közös hullámforrásból
kiinduló, de különböző irányba terjedő hullámvonulatok között jön létre az
interferencia, itt egyazon hullámvonulatot bontjuk egy féligáteresztő tükörrel két
kisebb amplitúdójú részhullámra, melyek különböző utak megtétele után ismét
egyesülnek.

Az S koherens pontszerű fényforrást létrehozhatjuk egy kvázi párhuzamos

fénysugarakat kisugárzó lézer (pl. He;Ne) fókuszálásával (végtelenből jövő sugarak
képe a lencse fókuszában van). Az interferométerben az optikai tengelyhez képest
45@-ban elhelyezett osztótükör (ideális esetben 50 %-os osztást valósít meg) a fényt
egyrészt átengedi, másrészt 90@-ban visszaveri. Mindkét fényútba az optikai tengelyre
merőlegesen síktükröt helyezünk, melyek a részhullámokat visszaverik. A visszavert
hullámok az osztón újra egyesülnek és szuperpoziciójuk jut az ernyőre. A tükrözési
 816

elv alapján az elrendezés a síktükrök mögött keletkező virtuális koherens pontforrások

fényének egyesítésére vezethető vissza. Szintén a tükrözési elvet, de most a 45@-os
tükörre alkalmazva a két virtuális fényforrás egy ágba tehető (S1 és S2). Ha a tükrök
távolsága az osztótól (- pl. az optikai tengelyen mérve - ) különbözik, akkor az S1 és
az S2 nem esik egybe, így az osztón való egyesüléskor az interferenciatér tetszőleges
pontjában a két gömbhullám a különböző megtett s távolság miatt különböző r



  
sugarakkal rendelkezik, aminek következtében a fázisok különbsége a hely
függvényében változik. Amennyiben az optikai tengelytől kifelé haladunk az S1S2
szakasz P-ből látható látószögének függvényében az útkülönbség folytonosan
változik, így a maximumhelyek ' ) 1 & ) 2 % 2n , ( és a minimumhelyek
') 1 & ) 2 %' 2 n $1( , ( folyamatosan váltják egymást. Az optikai tengelyre az elrendezés
körszimmetrikus, így a képet koncentrikus gyűrűk alkotják. Ha a tükrök tökéletes
síkok és az S forrás tökéletes gömbhullám, akkor a gyűrűk körök. Ha valamelyik
tükör nem sík a gyűrűk torzultak. Ezt látjuk a 7.44. interferenciaképen. A gyűrűk
távolságából az ernyő pozíciójának ismeretében, következtethetünk a tükrök osztótól
vett távolságkülönbségére (6s).

7.44. ábra. A Michelson-interferométer felépítése és interferenciaképe

 817

7.6.4. Állóhullámok

Egy kifeszített gumikötél egyik végét mereven rögzítve, a másik végét



  
periodikusan mozgatva – alkalmasan választott frekvenciáknál – állóhullámok
keletkeznek. A kötél mentén egyenlő távolságokban állandóan nyugalomban lévő
"csomópontok" és maximális amplitúdóval rezgő "duzzadóhelyek" alakulnak ki,
melyek helyzete az időben nem változik (ld. 7.45. ábrát).

Állóhullámot egymással szembe haladó hullámok szuperpozíciója utján állíthatunk

elő. Legegyszerűbb, ha egy haladó hullámot valamilyen módon visszaveretünk és így
kettejük eredője állóhullámot hoz létre. A visszavert és az eredeti hullám
fáziskülönbségét a visszaverődés körülményei határozzák meg. Amennyiben a
visszaverődés helyén a hullámnak mindig nulla az amplitúdója (a fenti példánál
maradva: ha a gumikötél végét mereven rögzítjük), akkor a visszaverődés ellentétes
fázissal (, fázisugrással) történik, és a létrejött állóhullámnak az adott visszaverődési
felületen csomópontja lesz. Ha a visszaverődés rugalmas felületről történik (pl. a
gumikötelet egy hosszabb vékony fonállal rögzítjük a falhoz), akkor a visszaverődés
fázisugrás nélkül történik.

Vizsgáljuk meg két egyenlő amplitúdójú (A1=A2=A) és egyenlő frekvenciájú

(*1=*2=*), egymással szemben a +x és a –x irányba haladó harmonikus síkhullám
szuperpozícióját. A két hullámot komplex alakban felírva az eredőre:

! R % Ae j' * t & kx ( $ Ae ' *

j t $ kx $ ) 0 (
(7.349.)
"

adódik. (Síkhullámokról lévén szó, melyek –L-től +L-ig értelmezettek, a hullámok az

egész vizsgált tartományban összegződnek.) A továbbiakban az állóhullámok azon
speciális esetével foglalkozunk, melyekre az állandó, azonos amplitúdójú és
frekvenciájú harmonikus síkhullám visszaverődése során , fázisugrást szenved. Az
ellentétes fázissal történő visszaverődés akkor valósul meg, ha a visszaverődés helyén
a hullám amplitúdója mindig nulla. Ez a helyzet a rögzített húrvégen visszaverődő
mechanikai hullám, a fémfalról (tükörről) visszaverődő elektromágneses hullám és a
potenciál dobozba zárt "elektronhullám" esetében is. Ha tehát a visszaverődés
ellentétes fázissal, azaz , fázisugrással történik, akkor
! R = Ae j( *t - kx ) + Ae j( *t + kx + , ) = Ae j( *t - kx ) + e jπ Ae j' *t $ kx (
"

ahol ej, = –1 helyettesítésével:

! R % Ae j' *t &kx ( & Ae j' *t $ kx ( (7.350.)

"

A közös tényezőket kiemelve:

'
! R % Ae j* t e & jkx & e jkx
"
( (7.351.)
 818

A zárójelbeli kifejezés az Euler–tétel segítségével a szokott módon (ld. pl. (7.290)-

nél) átírható, így:

! R %& 2 jA sin' kx(e j* t (7.352.)

"



  
Az egyenlet ej*t tényezője Euler tétele segítségével szintén átírható:

! R % &2 jA sin 'kx (8cos'*t ( $ jsin '*t (9 %

"

% &2A sin 'kx (8 j cos'*t ( & sin '*t (9 % (7.353.)

% 2A sin 'kx (8sin '*t ( & j cos'*t (9
A valós rész, mint fizikai jelentéssel bíró mennyiség ekkor

! R ' x, t ( % Re53 ! R 20 % 2A sin ' kx ( sin '*t ( (7.354.)

" 4" 1
Olyan hullámot kaptunk, melyben a hely- és az időfüggést leíró tényező szeparálódott,
a hullám egy szinuszos hely- és egy szinuszos időfüggvény szorzataként írható le. A !
fizikai mennyiség a tér minden pontjában csupán harmonikus rezgést végez,
különböző amplitúdóval. Az amplitúdó változása a térben szinuszos. A (7.354)
függvény tehát speciális esetünkre felírt állóhullámot ír le.

Mivel a két végén befogott húrral számos, a fizikában található állóhullám analóg,
ezért alapvető eset. Legyen a húr két befogási helye x=0 és x=L. Az állóhullámban a
rezgések amplitúdója

A' x(%2A sin' kx( (7.355.)

függvény szerint változik. A zérus amplitúdójú helyek koordinátáit a

sin' kx( %0 (7.356.)

egyenlet adja meg, ahonnan

kx % n,, n % 0,1,2,3... (7.357.a)

és innen

X X
x % n, %n , n % 0,1,2,3... (7.357.b)
2, 2
X
adódik. A zérus amplitúdójú helyek tehát az x=0 pontban (itt n=0), és e helytől n
2
távolságra lépnek fel, ahol n = 1,2,3... . Ezeket a pontokat nevezzük az állóhullám
csomópontjainak (három dimenzióban csomósíkjainak). A "két végén befogott húr"
esetében az amplitúdó mindkét határoló síkon (egydimenziós esetben határoló ponton)
zérus. A két végén befogott L hosszúságú húrra tehát teljesülnie kell a
 819

! R ' x % 0(% 0 (7.358.)

"

illetve

! R ' x % L(% 0 (7.359.)



  
"

határfeltételeknek. A (7.354) egyenletre x=L esetében ez azt jelenti, hogy

sin' kL(%0 (7.360.)

azaz

2,
kL % L % n,, n %1,2,3... (7. 361.)
X
ahonnan

2L
X% (7.362.)
n
ahol n=1,2, … . Bevezetve a n=1-re X0 alapmódus fogalmát

2L
X0= = 2L
1
2L X 0
ahonnan a további rezgési módusokat X n &1 = = alapján írhatjuk fel
n n

Áttérve a frekvenciára, ahol v a hullám terjedési sebessége.

v v
f n &1 = =n (7.363.)
X n &1 2L
adódik.

A (7.362 és 7.363) egyenletbe n=1,2,3,... értékeket helyettesítve megkapjuk az L

hosszúságú "húr" esetében kialakuló állóhullámok, módusok lehetséges
hullámhosszait illetve frekvenciáit. Minden egyes n érték tehát egy-egy módust
jellemez és azt fejezi ki, hogy az L húrhosszra hány félhullámhossz fér rá (ld. 7.2.
táblázatot).

A 7.2. táblázat egyes módusait mutatja be a 7.45. ábra.

A v fázissebességet a terjedési közeg anyagi jellemzői (húr esetében a húr rugalmas

állandói) határozzák meg (ld. 7.3.2.).
 820

7.2. táblázat

n=1 n=2 n=3 n=4 ...... n

2 2 1 X0
X 0 %2 L X 1 %L X2 % L X 3 % L% L... ...... X n &1 %
3 4 2 n



  
X0 2 n
L= L%X 1 L% X 2 L%2X 3 ...... L% X n &1
2 3 2
v v 3v 2v nv
f0 = f1 = f2 = f3 = ...... f n &1 %
2L L 2L L X0

A lehetséges frekvenciák aránya (7.363)-ból

v v v v
f 0 : f1: f 2 : f 3 % :2 :3 :4 %12: :3:4 (7.364.)
2 L 2 L 2L 2 L
A fent tárgyalt eset a hangtanban a hegedűhúr esetének felel meg. Ekkor a f1-et, f2-őt,
f3-at az f0 alapharmonikus első, második stb. felharmonikusának nevezik. Egyes
f f
frekvenciaarányokat a hangtanban névvel is ellátnak, pl. a 1 -át oktávnak, 2 -et
f0 f1
f f
kvintnek, 3 -őt kvartnak, 4 -at tercnek (pontosabban nagy tercnek) nevezik.
f2 f3

Látni fogjuk (ld. 8.5.2. pont), hogy teljesen hasonló képletekhez jutunk, ha a
6
fentiekben leírtakat a ! % ^ megfeleltetéssel az L hosszúságú egydimenziós
potenciáldobozba zárt (szabad) elektronhoz tartozó ^ hullámfüggvényre alkalmazzuk.
A határfeltételek ez esetben

^(0) = ^(L) = 0
alakúak. Mivel ez teljesen azonos a !R (x=0) = !R (x=L) = 0 határfeltétellel, a bezárt
elektront első közelítésként leíró síkhullám k hullámszámára is a (7.360)-al azonos

π
k=n , n = 1,2,3...
L
feltételhez jutunk. Az elektron kinetikus energiájának a (7.315) egyenletettel felírt
alakjában k helyére a fenti feltételt beírva az

'2k 2 '2π2 2
E% % n , n % 1,2,3,... (7.365.)
2m 2mL2
összefüggéshez jutunk. Egzakt módszerekkel a 8.5.2. pontban (ld. a (8.188) képletet)
ezzel azonos eredményt fogunk kapni. Láthatóan a potenciáldobozba zárt elektron
energiáját "a hozzátartózó állóhullám" módusa határozza meg.
 821



  
7.45. ábra. A lehetséges állóhullámok hullámhosszai ill. csomópontjai L távolságban
levő visszaverő felületek, pl. L hosszúságú, két végén befogott húr esetén.

7.7. A HULLÁMOK ELHAJLÁSA, A FÉNYDIFFRAKCIÓ

ALAPESETEI

Mindeddig homogén közegben szabad hullámok kialakulását vizsgáltuk, ebben a

fejezetben azzal a problémával foglalkozunk, mi történik a hullámmal, ha terjedése
során akadályba ütközik.

Senki nem csodálkozik azon, hogy a nyitott ajtó mellett állva, a túlsó szobában
szóló hangszóróból jövő zenét hallja, míg az ott bekapcsolt villany fényénél nem tud
olvasni. A hullámok alaptulajdonsága az, hogy az útjukba kerülő akadályok által
leárnyékolt térrészbe is eljutnak. A jelenségkör neve: elhajlás. Az elhajlás
(mögékerülés) mértéke a hullámhossz és a rés szélességének viszonyától függ. Minnél
nagyobb a hullámhossz a rés szélességéhez képest, annál nagyobb az elhajlás (ld.
7.46. ábra). A normál „a”-hang rezgésszáma 440 Hz, terjedési sebessége a levegőben
 822

~340 m/s, ahonnan a hullámhossz 77 cm, ami összemérhető az ajtó méretével.

Ugyanakkor a piros fény hullámhossza 600-700 nm között van, ami nagyságrendekkel
kisebb, mint az ajtó mérete. A hang az ajtón erősen elhajlik (ld. 7.46.b ábra), míg a
fényelhajlás mértéke elhanyagolható (7.46.a.ábra).



  
7.46. ábra. A gömbhullám rés utáni elhajlásának elvi sémája. a.) ha a d résszélesség
d>>X, akkor az elhajlás elhanyagolható; b.) d HX kismértékű elhajlás; c.) d < X erős
elhajlás. (A szaggatott egyenesek azt a térrészt jelölik, ahová a hullám egyébként is
eljutna, ha nem lépne fel az elhajlás jelensége.)

A 7.46. ábrát tanulmányozva még egy fontos dolog megfigyelhető. Az elhajlás

jelensége szoros kapcsolatban van a hullám felületének megbontásával, annak
mértékével, jellegével. Az elhajlás a hullámfelületek szétbomlásának
„diffrakciójának” (latin eredetű) következménye. A diffrakció jelensége elsősorban
fény esetében jelentős, mert a jelenségkör többet takar, mint egyszerű „elhajlást”. A
különböző alakú akadályok (rés, rács, él. stb.) hatására szétbontott, diffraktált
fényhullám az akadály mögött az akadályra jellemző intenzitás képet hoz létre, ami a
Huygens-Fresnel-elv (ld. következő 7.7.1. fejezet) alapján is meghatározható.

A fénydiffrakció során tapasztalt jelenségek elvileg minden más hullámra átvihetők

ám gyakorlati jelentőségük lényegesen kisebb, hisz pl. a jóval hosszabb hullámhosszú
rádióhullámok vagy hang trerjedése során a földi akadályok annál sokkal sűrűbben
vannak mintsem hogy egy tárgy diffrakciós képe jelentős legyen a hullámtér
kialakításában.
 823

7.7.1. Huygens-Fresnel-elv

Mit is mond Huygens-elve (1678) a hullámterjedés lefolyásáról? A hullámok úgy

terjednek, hogy ha hullámfrontjuk elért valahova, akkor a hullámfront minden



  
pontjából elemi gömbhullámok indulnak ki, melyek amplitúdója és fázisállapota az
eredeti hullám adott pontban felvett értékével azonosak. A következő pillanatbeli
hullámfront ezen elemi gömbhullámok szuperpozíciójaként határozható meg.
Szabadtérben való hullámterjedés esetében az eredő ismét egy, az előzővel
párhuzamos hullámfront, melynek amplitúdó és fázisállapota épp úgy változik, mint
ahogy arra az eredeti hullám haladásából következtethetünk. Míg szabadtéri hullámok
vizsgálatában Huygens-elve nem jelent többletinformációt, addig a diffrakciós
jelenségek leírásánál alapvető jelentőségű, hisz a hullámfront útjába helyezett
bárminemű akadály azt eredményezi, hogy az akadály helyén nincsenek másodlagos
gömbhullámforrások, így azok hiánya azokon a helyeken is érezhető, ahol a hullám
látszólag akadálytalnul halad tovább. Jól érzékelteti ezt a nagyon kicsi rés esete,
(7.46.c.ábra) ahol a hullámfront továbbhaladásának szinte teljes blokkolása azt
eredményezi, hogy csak egy pontból indulnak ki szekunder hullámok az eredmény egy
pontszerű forrás, mely gömbhullámokat kelt.

Huygens-elvét Fresnel két momentummal egészítette ki, ezzel lehetővé téve fény
esetében a diffrakciós jelenségek leírását:

A A diffrakció utáni hullámtér egy P pontjában az intenzitást a hullámfront

másodlagos hullámforrásaiból származó hullámok interferenciája határozza
meg.

AA A hullámfelület valamely eleméről kiinduló másodlagos fényhullámok

intenzitása függ attól, hogy a hullámfelület normálisa mekkora szöget zár be a
megfigyelés P pontjából a felületelemhez húzott egyenessel (maximális, ha ez a
szög 0 és 0, ha ez a szög ,/2).

Fresnel diffrakciós elméletének (1816) nagy sikere volt, hogy segítségével több
diffrakciós alapjelenséget helyesen le lehetett írni. Az elmélet alapján pl. Poisson azt a
következtetést vonta le, hogy amennyiben a fény útjába kis kör alakú ernyőt
helyezünk, akkor mögötte, épp az árnyék középpontjában világos foltot találunk. A
megjósolt Poisson-féle foltot (ld. 7.52.b. ábra) Arago kísérletileg igazolta. Meg kell
jegyeznünk, hogy Huygens és Fresnel vonzó elmélete nem írta le maradéktalanul a
diffrakció jelenségét. A fénydiffrakció korszerű elmélete az elektromágneses
fényelmélet keretében volt csak kidolgozható (Kirchhoff, Sommerfeld) ám ezek
bonyolultsága túllép könyvünk keretein (ld. pl. Richter Péter és mts: Bevezetés a
modern optikába id.mű).
 824

7.7.2. Fényelhajlás egyetlen résen

Essen egy résre (a résre merőlegesen) egy x irányba terjedő homogén,

monokromatikus E i % E 0i e j' *t & kx $ )0 ( alakú sík fényhullám (ld. 7.47.a. ábra). Legyen a



  
rés szélessége a, a rés síkja pedig legyen merőleges a terjedési irányra. A rés után, a
rés minden pontjából kiinduló szekunder hullámok tehát azonos amplitúdóval és
egyforma kezdőfázissal indulnak. Az egyszerűség kedvéért a fázisokat 0-nak vesszük.

Attól függően, hogy a rés mögött a réshez közeli vagy attól végtelen távoli
intenzitáseloszlást vizsgálunk beszélünk Fresnel- illetve Frauenhofer-féle elhajlási
képről. Mi a továbbiakban a Fraunhofer-féle elhajlási képet határozzuk meg, azaz
előállítjuk az I(T) intenzitást egy végtelen távoli PT pontban (7.47.a. ábra), ahol T a
rés középpontját PT-val összekötő egyenes és a primer fényhulám terjedési iránya
közötti szöget jelöli. Az ilyen végtelen távoli pontból a rés minden pontja
gyakorlatilag T szög alatt látszik (ld. 7.47.b. ábra).

Ez az eset kísérletileg is megvalósítható a 7.47.c. ábrán látható elrendezéssel.

Alkalmazzuk a résre a Huygens—Fresnel elvet és határozuzk meg a rés síkjában

kialakuló szekunder, koherens pontforrások által kisugárzott hullámok interferenciáját
P-ben!

Osszuk fel ehhez az 'a' szélességű rés belsejét tetszés szerinti, n számú pontforrásra
(7.47.d. ábra), melyek egymástól való távolságát jelöjük b-vel (b=a/n). A 7.47.a,d.
ábrákból látható, hogy a probléma lényegében az útkülönbséges interferenciára
vezethető vissza (ld. 7.6.2. pontot). Az n pontforrásból kiinduló, interferáló hullámok
fáziskülönbségei kizárólag az útkülönbségből adódnak és időfüggetlenek. A rés két
szélétől induló hullámok közötti (ld. 7.47d. ábra)

6s % a sin T (7.366.)
útkülönbséghez tartozó fáziskülönbség

2,
) % k6s % ka sin T % a sin T (7.367.)
X
Az egyes szomszédos, egymástól b=a/n távolságra levő n darab pontforrásból kiinduló
fénysugarak közötti útkülönbség (ld. 7.47.d. ábra)

6si = b sin T, i = 1,2,...n

illetve a megfelelő fáziskülönbség a

6)i % kb sin T, i = 1,2,...n (7.368.a)

egyenletekkel írható le. Láthatóan valamennyi 6)i egyenlő
'6)1 % 6) 2 % ...6)i % ...6) n ( és így
 825

2,
6) % kb sin T % b sin T i = 1,2,...n (7.368.b)
X



  
e)

7.47. ábra. Egy rés által okozott távoli (Frauenhofer) diffrakció létrejötte (a-d), és
képe (e).

A távoli PT pontban az AR–el jelölt eredő amplitúdó függeni fog az elemi hullámok
PT pontbeli amplitúdójától és az elemi hullámok időfüggetlen, egymáshoz viszonyított
fázisától:

A R 'P ( % M A i 'P (e j6)i ' P ( (7.369.)

"
i

Tehát A R az
"

6
A i % A i 'P (e j6)i ' P (
"

komplex elemi amplitúdók összege. Mivel feltételeztük, hogy a résre homogén

fénynyaláb esik, és a P pontból minden felületelem azonos szögben látszik és
mindegyiktől az amplitúdó (A/r) szempontjából egyenlő távol van, fennáll, hogy az
 826

amplitúdók értéke a P pontban valamennyi fénysugárhoz tartozó harmonikus

síkhullámra egyenlők: A1=A2=...Ai...=An=A. A fenti összegzés legegyszerűbben a
komplex számsíkon (ld. 7.48.ábra) végezhető el, ahol a komplex amplitúdókat
síkvektorokként kezeljük. A 7.48. ábráról látható, hogy az Ai komplex amplitúdók
által alkotott sokszög elegendően nagy (elvben végtelen nagy) n esetén tetszés szerint
megközelíti a köréje írt C középpontú és r sugarú kört. Ekkor az ábrán jelölt C pontból



  
bármely, az Ai-k középpontjába húzott merőleges szakasz hossza r-nek vehető.

A 7.48. ábrán az AR húrhoz tartozó középponti szög ()) az A húrhoz tartozó

középponti szög (6)) n-szerese:

) % n6) (7.370.)
és az OCC '6-ből

AR )
% r sin (7.371.)
2 2
ahonnan

)
A R % 2r sin (7.372.)
2
Az n növekedésével az A húr és a hozzátartozó ívszakasz hossza egyre jobban
megközelítik egymást és így az n|A| mennyiség az AR–hez tartozó körívhez tart, azaz

n A % r +)

7.48. ábra. A fényamplitúdók fázishelyes összeadása a réstől végtelen távoli P

pontban komplex síkvektorokkal.
 827

6
ahonnan bevezete A 0 % n A -t a sugárra:

nA A0



  
r% % (7.373.)
) )
adódik.

(Vegyük figyelembe, hogy n CL esetén |A|C0-hoz miközben n|A| véges marad.)

Helyettesítsük be a kapott kifejezést (7.372)-be:

sin 53 ) 20
A0 ) 2
AR % 2 sin % A 0 4 1 (7.374.)
) 2 53 ) 20
4 21
ami ) (7.367)-beli alakjával az eredő amplitúdóra az:

AR % A0
'
sin , a sin T
X
(
'
, a sin T
X
( (7.375.)

összefüggést eredményezi. A megfelelő eredő intenzitás:

1 2
I R % c# A R (7.376.)
2
figyelembevételével

51 22
I R 'T( % 3 c# 0 A 0 0
'
sin 2 , a sin T
X
(
% I0 X
'
sin 2 , a sin T ( (7.377.)
42 '
1 , a sin T
X
(
2
'
, a sin T
X
2
(
ahol I0 a PT pontban levő intenzitás T=0 esetében. A (7.377) függvény tehát az
sin 2 x
intenzitáseloszlást adja meg T függvényében. A (7.377) egy függvény menetét
x2
követi (ld. 7.49b. ábrát), de a maximuma nem 1, hanem I0. A rés után megjelenő
intenzitáseloszlás azt jelzi, hogy nullától eltérő fényintenzitás nem csupán a fény
egyenesvonalú terjedése határain belül észlelhető, hanem kisebb intenzitással ezen
határon kívüli is, — a rés 'a' méretétől függő periódus szerint (ld. 7.47.e. ábra). A
fényintenzitás az egységnyi felületre 1s alatt eső fényenergia időbeli átlaga. Érkezzen
a résre egy homogén nyaláb I intenzitással, akkor a rés teljes felületére eső
teljesítmény időbeli átlaga ~IF, ahol F a rés teljes felülete. Az energia megmaradás
miatt a rés utáni térben terjedő teljesítmény időbeli átlagának nem abszorbeáló
közegben egyenlőnek kell lennie a –90° < T < +90°-ra integrált összes
fényintenzitással.
 828



  
sin x sin 2 x 5 , 2
7.49. ábra. A ill. függvények menete. 3 x % a sin T 0
x x 2
4 X 1

7.7.2. Optikai rácson való fényelhajlás

Optikai rácson itt olyan transzmissziós rácsot értünk, amely rések sorozatából áll.
A rések közötti szakaszok a fényre teljesen átlátszatlanok (pl. üvegen fémcsíkok vagy
karcolások). A probléma N számú résből származó |AR1|=|AR2|=...|ARj|=...|ARN|=|AR|
amplitúdók ill. a megfelelő intenzitások (ld. 7.50. ábra) összegzése egy P pontban,
ahol a rés utáni (j = 1,2,...,N) sugarakra ismét feltételezzük, hogy P elég távoli, azaz
hogy T1 % T2 % ...Ti % ...T N % T azonos, és így azonos a rés utáni sugarak közötti
útkülönbség és fáziskülönbség
 829

2,
6s % d sin T illetve 6) % kd sin T % d sin T (7.378.)
X
is, ahol d-vel az egyes rések megfelelő pontjainak, pl. a résközepeknek távolságát
jelöltük (ld. 7.50. ábrát). Meg kell jegyeznünk, hogy itt N (ellentétben az előző ponti
n-nel) véges szám.



  
7.50. ábra. Diffrakció optikai rácson

Az összegzés analóg a 7.48. ábrán ábrázolttal. Használjuk ezt fel, de módosítsuk

annak jelöléseit jelenlegi feladatunkhoz, és vegyük figyelembe hogy N véges. Írjunk r
~
helyett R-et, n helyett N-et, A helyett AR-et és végül AR helyett A R -et.

A (7.372) egyenlet megfelelője a rácsra

~ ) N6)
A R % 2R sin % 2R sin (7.379.)
2 2
Az R-et a 7.48. ábra OCB háromszögéből tudjuk kifejezni:

6)
A R % 2R sin (7.380.)
2
Osszuk el egymással a (7.379) és a (7.380) egyenletet:

~ N6)
AR sin
% 2 (7.381.)
AR 6)
sin
2
 830

azaz

N6)
~ sin
AR % AR 2 (7.382.)
6)
sin



  
2
Helyettesítsük be a (7.368) képletből 6)/2 kifejezését, — ezzel az

5 , 2
~
sin 3 N d sin T 0
AR % AR 4 X 1 (7.383.)
5 , 2
sin 3 d sin T 0
4X 1
egyenlethez jutunk.
~
Az A R -nek megfelelő

2
~ 1 ~
IR % c# 0 A R (7.384.)
2
intenzitást felírva és a (7.383)-ban |AR| helyére az egy rácsra kapott intenzitáseloszlás
kifejezését, (7.377)-et helyettesítve

, ,
~ sin 2 53 a sin T 20 sin 2 53 N d sin T 20
I R ' T( % I 0 4X 1+ 4 X 1 (7.385.)
2
,
5 , a sin T 2
3 0 sin 2 53 d sin T 20
4X 1 4X 1
~
megkaptuk a P(T) pontban az optikai rács I R 'T( intenzitáseloszlását, azaz az optikai
rács diffrakciós képét, melyben d a rácsállandó ' a ' pedig az egyes rések szélessége.

A 7.51. ábrán látható diffrakciós képet a következőképpen értelmezhetjük. A rés

mögött különböző T irányokban létrejövő fényintenzitást (ld. 7.51c. ábra) két tényező
szorzata határozza meg:

A A (7.385) egyenlet első tényezője a rések szélességét tartalmazza és sin T-val

csak lassan változik (ld. 7.51b. ábrát).

A A (7.385) egyenlet második tényezője (ld. 7.51a. ábrát) ugyanakkor csak a

rések ismétlődési távolságát (d-t) tartalmazza és sin T-val gyorsan változik. E tényező
határozza meg az eredő függvény maximumának értékét is. A maximumok ott lépnek
fel, ahol a 6s útkülönbségre fennáll, hogy 6s % d sin T % nX , ahol n=0,1,2... ill. ahol
, nX
d sin T % n, A 7.51. ábra abszcisszáján a sin T % értékek vannak ábrázolva.
X d
 831



  
7.51. ábra. Az optikai rács diffrakciós képe (d), melynek menete (c) az a) és b) ábrán
látható függvények szorzataként jön létre.

A diffrakciós intenzitás főmaximumai az ún. l'Hospital szabály (ld. Bronstejn, id.

mű) szerint határozhatók meg. Mivel

,
sin 53 N d sin T 20
4 X 1 % JN , ,
ha d sin T % 0, ,,2,
, X
sin 53 d sin T 20
4X 1
 832

értékük épp N2. Az n = 0,1,2... értékhez tartozó főmaximumokat a diffrakció

rendjének nevezik. A főmaximumok között ún. mellékmaximumok találhatóak.

A Végül megjegyezzük, hogy eddig mindig "vonal" alakú résekről beszéltünk. A

kör alakú lyukak problémája bonyolultabb, a vonal alakú maximumok helyett



  
koncentrikus (világos) körök jelennek meg (7.52.a. ábra).

7.52. ábra. Diffrakció köralakú lyuk (a) és ernyő (b) esetén. A (b) esetnél jól
megfigyelhető a kép közepén a Poisson-féle világos folt (ld. 7.7.1. pont).

A kör alakú nyílás esetén a minimumok is más helyen jelennek meg. Alapvető
jelentőségű, hogy egy kör alakú lyukon történő diffrakció első minimuma (az első
sötét gyűrű), ha a megvilágított lyuk után n törésmutatójú közeg van

n sin T % 1,22X / D (7.386.)

 833

szög alatt lép fel, ahol D a kör átmérője. Ezért egy pont alakú nyílás (apertúra)
leképzésekor elvileg nem kaphatunk pont alakú képet, helyette (első közelítésben) az
első minimumig terjedő kis köralakú világos folt jelenik meg: azt mondjuk, hogy a
leképzés diffrakció limitált.



  
7.7.4. A Young—féle kétréses kísérlet

Essen két egyforma, egymástól d távolságra lévő, ' a ' szélességű résre, a rések
síkjára merőlegesen monokromatikus síkhullám (7.53a. ábra). Vizsgáljuk a két résen
áthaladó és diffraktálódó !1 és !2 hullámok interferenciáját egy elég távoli P pontban,
a beeső iránytól T szögben (tehát fennáll, hogy k1 = k2 = k). Mivel a két résből induló
hullám közötti útkülönbség 6s=d sinT, a megfelelő fáziskülönbség 6) % kd sin T .
Vegyük mindkét elhajló hullám azonos kezdőfázisát zérusnak. A PT vizsgált pontban
a hullámok eredője

! R % Ae j) $ Ae j')$ 6) ( (7.387.)
"

ahol az A a résekből indult szekunderhullámok amplitúdója a P pontban, míg,

) % *t & kr .

A kifejezésből e j')$ 6) / 2 ( -t kiemelve kapjuk:

5 6) 2
j3 ) $ 0 5 & j 6) j
6)
2
! R % Ae 4 2 1
+ 33 e 2 $ e 2 00 (7.388.)
"
4 1
amely, ha a második zárójelben lévő tényezőre az Euler–tételt alkalmazzuk, akkor a

5 6) 2
j3 ) $ 0 6)
! R % Ae 4 2 1
+ 2 cos (7.389.)
" 2
kifejezésre jutunk. Így a megfelelő intenzitás

2
6)
! R % I R 'T( % 4A 2 cos 2 (7.390.)
" 2

Mivel mindkét figyelembevett hullám egy–egy résből indul ki, az A amplitúdó

helyére az egyrés–amplitúdó (7.375) értékét, míg 6) helyére az útkülönbségből eredő
2,
6) % d sin T értéket kell behelyettesíteni.
X
 834

Ekkor a következő végeredményt kapjuk:

5, 2
sin 2 3 a sin T 0
I y 'T( % 4I 0 4X 1 cos 2 5 , d sin T 2



  
3 0 (7.391.)
4X
2
5, 2 1
3 a sin T 0
4X 1

e)

7.53. ábra. A Young–féle kétréses kísérlet. a) A kísérleti elrendezés;

sin 2 x
b) a (7.391) cos² x tényezőjének; a c) a 4I 0 tényezőjének ábrázolása; d) a
x2
függvény ábrázolása és e) pedig maga a mért diffrakciós kép.
 835

A (7.391) kifejezést a 7.53.d. ábrán ábrázoltuk. A 7.53.b,c. ábra mutatja, hogy ezt a
sin 2 x
végeredményt hogy lehet egyszerűen cos2 x és egy görbe, valamint 4I0
x2



  
szorzataként kiszerkeszteni. Történetileg Young kísérlete, alapvető jelentőségű volt,
mert létrehozta az első diffrakción alapuló interferenciakísérletet — és ezzel végleg
bizonyította a fény hullámtermészetét. Young egyébként Huygenshez és Fresnel-hez
hasonlóan kereste a választ a fényterjedés mikéntjére, s mint az utóbb kiderült
elképzelései közelebb álltak Fresnel-elképzelésénél a valósághoz, a korszerű
diffrakciós elméletekhez. Young úttörő elméleti munkáját a Huygens-Fresnel elmélet
sikerei háttérbe szorították, a diffrakció és a fényterjedés kutatói 200 éven keresztül
más úton haladtak, mint azt Young javasolta.

A 7.53. ábrán vázolt kísérlet a kvantummechanika szempontjából is alapvető

jelentőségű: a megoldott probléma azonos a részecskék hullámtermészetét (ld. 8.2.2.2.
pont) igazoló kétréses, elektrondiffrakciós gondolat–kísérlettel. A fénnyel
végrehajtott, most ismertetett Young–kísérletet Johnson meg is valósította
elektronnyalábbal (1961) — de kivitelezése igen nehéz volt. Gondolatkísérletként
azonban Max Born (Young kísérletére támaszkodva) már 1926-ban felhasználta az
elektrondiffrakció valószínűségi értelmezéséhez.

7.7.5. Röntgensugarak és elektronok elhajlása kristályrácsok

felületi– és tömbi atomjain

A röntgensugarak (X–sugarak) hullámhossza 10–2–10–1 nm és hasonló nagyságú a

felgyorsított elektronokhoz tartozó XBr de Broglie hullámhossz is (ld. 8.2.2.2. pontot).
A 7.7. pont bevezetőjében mondottak szerint a hullámok elhajláskor fellépő
interferenciája akkor számottevő, ha az optikai rács résszélességére fennáll a d HX
feltétel. A fent említett hullámhosszakra optikai rácsot mesterségesen készíteni nem
lehet, viszont rendelkezésre állnak a természetes egykristályok, amelyekben az
atomok távolsága, a rácstávolság néhányszor 10–1 nm.
 836

Vizsgáljuk meg egy egykristály felületi atomjain szóródó elektronsugár elhajlását!

(Ld. 7.54. ábrát.)



  
7.54. ábra. Elektronsugarak elhajlása egy fém egykristály felületi atomjain.
(Az atomok A –tal jelölve.)

A felületi atomok alkotta rácson elhajló hullámok közötti útkülönbség (ld. 7.54.
ábrát) 6s = d sin `. Az elhajló hullámok akkor erősítik egymást, ha fennáll a

d sin ` % nX , n=1,2,3… (7.392.)

illetve átrendezve a

X
sin ` % n , n=1,2,3… (7.393.)
d
feltétel. A kapott intenzitáseloszlás megfelel az optikai rácson történő elhajlás 7.7.3.
pontban leírt és a 7.51. ábrán ábrázolt esetnek.

A röntgensugarak (és pl. egy vékony fémfólián áthatoló elektronnyaláb) mintegy

1am mélységben behatolnak a kristálytömbbe, – így az elhajlás jellegzetesen a
mélységben egymást követő rácssíkokon történik (7.55. ábra). Az elektromágneses
sugárzás ilyen, a hullám haladási irányába elhelyezkedő több rácssíkon történő
diffrakcióját Bragg-diffrakciónak nevezik.

Az egymás alatti rácssíkon visszaverődő hullámok útkülönbsége (ld. 7.55. ábra)

6s % 6s1 $ 6s 2 % 2d sin ` , azaz az erősítés feltétele az ún. Bragg feltétel:

2d sin ` % nX (7.394.)
 837

A kísérleti eredmények a fenti elméleti megfontolásokat igazolják. Ez újabb

alátámasztása annak, hogy az elektromágneses hullámok elmélete még igen kis (pl.
0,1nm) hullámhosszak ill. nagy frekvenciák (pl. 1019 Hz) esetén is érvényesek.



  
7.55. ábra. Röntgensugarak elhajlása egy tömbi kristályrácson. (A vízszintes vonalak
egy-egy atomi síkot, A pontok az egyes atomokat ábrázolják.)

7.8. DOPPLER-EFFEKTUS

Tételezzük fel, hogy a hullám forrása v sebességgel halad abban a közegben,

melyben a hullám terjed és amelyben a megfigyelő áll. Ekkor a forrás haladási
irányába, az előre kisugárzott hullám azonos állapotú hullámfelületei
összesűrűsödnek, míg a hátrafelé kisugárzott hullámban ritkulnak (ld. 7.56.a. és
7.57.b. ábra). Ha a hullám periódusideje T, akkor két azonos fázisú állapot
kisugárzása között eltelt idő is T. Ez idő alatt azonban a forrás vT utat tett meg, tehát a
hullám előtt két egymást követő azonos fázisállapotú hullámfelület távolsága (u-v)T
lesz, ahol u a hullám terjedési sebessége a közegben. A hullámforrás előtt haladó
hullám hullámhossza tehát lecsökken a közegben:

X'%' u & v(T (7.395.)

mértékűre. Mivel a hullám a közegben folyamatosan u sebességgel terjed, a
megfigyelő a közeghez képest áll, számára a hullám frekvenciája:
 838

u u 1
K '% % % K (7.396.)
X ' 'u & v (T 1 & v
u
értékűre növekszik. A hullámforrás mögött viszont a frekvencia a megnövekedett
hullámhossz miatt lecsökken, értéke:



  
1
K'% K (7.397.)
v
1&
u

(a) (b) (c)

7.56. ábra Hullámkádkísérletek a víz felszíne felett jobbra v sebességgel mozgatott a

vízfelület ütemesen levegőt fújtató cső, mint hullámforrás segítségével. a) v<u, ahol a
u a hullám terjedési sebessége a vízen; b) v~u, a hullámfrontok a cső előtt erősen
torlódnak; c) v>u, kialakul a Mach-kúp
A jelenség neve Doppler-effektus. A gyakorlatban szinte lépten-nyomon találkozunk
vele autóutak, autóversenypályák, vasútvonalak és repülőterek mentén, ahol az
egyenletes sebességgel — és így állandó fordulatszámmal forgó, egyben változatlan
hangon zúgó motorral — érkező gépjárművek általunk érzékelt hangjának
frekvenciája az előttünk való elhaladás pillanatában lecsökken. Mivel a jelenség a
forrás és a hang közegbeli terjedési sebességének arányától függ, a jelenség annál
drasztikusabb, minél nagyobb a forrás sebessége. Jobb fülhallású megfigyelők a
frekvenciaesésből a sebességre is következtetni tudnak.

Más egy kicsit a helyzet, ha a forrás a terjedési közeghez képest nyugszik, viszont a
megfigyelő (detektor) mozog ahhoz képest. Az azonos fázisú hullámfelületek
távolsága a terjedési közegben azonos X-val, azaz a K frekvenciával adó nyugalomban
lévő forrástól a közegben u terjedési sebességgel haladó hullám hullámhosszával.
Tegyük fel, hogy a megfigyelő a forráshoz közeledik éppen v sebességgel. Ekkor a
közeledő megfigyelő számára az egyes azonos fázisú hullámfrontok érzékelése a
1 X
T% % periódusidő helyett
K u
 839

X
T'% (7.398.)
u$ v
időszakonként történik meg, ahonnan

1 u$v K v
% ' u $ v ( % K 531 $ 20



  
K '% % (7.399.)
T' X u 4 u1
ugyanígy, ha a megfigyelő v sebességgel távolodik, akkor:

v
K ' % K 531 & 20 (7.400.)
4 u1

Eddigi megfontolásaink olyan hullámterjedésre vonatkoztak, ahol a terjedési közeghez

viszonyítottuk a forrás illetve a megfigyelő mozgását. Tipikusan ilyen hullám a hang.
Tételezzük fel, hogy a forrás sebessége a terjedési közeghez képest elérte a közegbeli
hullámterjedés sebességét (u=v). Hangpéldánknál maradva ez azt jelenti, hogy a hang
forrása olyan sebességgel halad a levegőhöz képest, mint amekkora a hangterjedés
sebessége a levegőben. A forrás — pl. hangsebességgel közlekedő repülő — ekkor az
azonos fázisú hullámfelületeket maga előtt feltorlasztja (ld. 7.57.c. ábra). Azt is
mondhatjuk, hogy azok a hullámfronton összegyűlnek és „hangfalat” képeznek.
Amikor a gép feltorlasztja maga előtt, majd átüti a hangfalat, keletkezik a
hangrobbanás. Miután a repülőgép átlépi a „hangfalat” — sebessége (v) nagyobb
mint a közegbeli hangsebesség (u<v) —a gép mögött a hullámfrontok egy
kúpfelületen gyűlnek össze (ld. 7.56.c. és 7.57.d. ábra), neve Mach-kúp. A Mach-féle
kúp nyílásszögét a sebességek aránya határozza meg

u 1
sin -% %
v M
ahol M a Mach-féle szám megadja, hogy a repülő tárgy hányszor nagyobb sebességgel
rendelkezik, mint a hang.

Más egy kicsit a helyzet elektromágneses hullámok, így a fény esetében, ahol a
Doppler-frekvencia kialakulásában csak a megfigyelő és a fényforrás közti relatív
sebesség számít, hisz ebben az esetben nincs olyan terjedési közegünk, amihez a
forrás és a megfigyelő sebességét köthetnénk.
 840



  
v
hullámforrás sebessége

a hullám
u
terjedési sebessége HR

7.57. ábra A hang és a gyorsuló szuperszónikus repülő sebességének viszonyától

függő elvi hullámképek a) v=0, a repülő „áll”; b),c) v<u, a hang Doppler tolással
érkezik a megfigyelőhöz. A HR pontban keletkezik a hangrobbanás; d) v>u , a Mach-
kúp kialakul.
A Doppler-effektust elsősorban a sebesség mérési technikájában használja az
emberiség. A sebességtúllépő autósokat a rendőr cm-es hullámhosszú hullámokkal
szűri ki a forgalomból. A mérés elve az, hogy az álló rendőrhöz képest haladó autóról
a rásugárzott EM-hullám kétszeres Doppler-frekvencia tolást szenved (egyszer mint
mozgó-vevő az álló forráshoz képest, majd még egyszer amikor mint mozgó forrás
„visszasugározza” a mérőhullámokat az álló detektorra. Az érzékelt
frekvenciaváltozásból a sebesség meghatározható. Fényt alkalmazó, Doppler-elven
működő sebesség-meghatározáskor a frekvenciatolást interferometrikus úton
határozzák meg.
 841
-

8. A KVANTUMMECHANIKA ALAPJAI

BEVEZETÉS



  
E fejezet csak rövid bevezető a kvantummechanikába. Célja a kvantummechanikai
gondolkodásmód kialakítása és a klasszikus mechanikával nem, csak a kvantumme-
chanika segítségével megérthető jelenségek értelmezése; e cél eléréséhez nem kell
túlzottan bonyolult matematikai apparátus. Az algebrát, illetve az integrál– és
differenciálszámítás alapjait ismerő Olvasó nem fogja nehéznek találni az először itt
megjelenő operátorszámitást sem. Ellentételként e kis fáradságért érthetővé,
kezelhetővé válik előttünk a klasszikus fizikában nem értelmezhető jelenségek sora,
és nem állunk értetlenül, amikor a korszerű csúcstechnológiákban a kvantumos
jelenségek egész sorát a gyakorlatban (pl. eszközökben) kezdik használni (pl.
alagútdióda, szupravezetők, kvantumrácsok, CCD eszközök, tervezett molekulák
stb.).

A 8.1. és 8.2. pont a kvantummechanika kísérleti előzményeit és kísérleti meg-

alapozását, továbbá a kísérletek értelmezésének az elméletre való hatását foglalja
össze. A 8.1. a fizikai mennyiségek kvantált jellegével, a 8.2. az elektromágneses hul-
lámok korpuszkuláris, illetve a mikrorészecskék hullámsajátságaival foglalkozik: ezt a
látszólagos duális jelleget a 8.2. pont végén és a 8.3. pont elején oldjuk fel a !
állapotfüggvény bevezetésével..

A 8.3. pontban a mikrofizikai állapot kvantummechanikai leírásával ismerkedünk

meg: bevezetjük a ! állapotfüggvényt, mint a mikrorészecskék egyértelmű jel-
lemzőjét, amellyel a részecskék determinisztikus, az okság elvét kielégítő módon
írhatóak le. Megadjuk a ! hullámfüggvény valószínűségi értelmezését, amely szerint
|!"#$ %$ !!* megadja a részecske egy adott tartományban való megtalálásának
valószínűségi sűrűségét. A hullám kiterjedése a részecske helyét, “mintázata” ezzel
egyidejűleg az impulzusát, a részecske mozgását kódolja egyetlen mennyiségben. A
különböző fizikai mennyiségek mérhető (folytonos eloszlású, vagy kvantált) értéke és
maga a ! egy — az adott fizikai mennyiségre felírt (stacionárius esetben ún.
sajátérték) egyenletből (ld. 8.3.2. pontot) határozhatóak meg.

E pontban posztuláljuk az axiomatikus jellege miatt le nem vezethető kvantum-

mechanikai mozgásegyenletet: az időfüggő Schrödinger–egyenletet és annak
időfüggetlen (stacionárius) alakját, mely utóbbi egyúttal az energia sajátérték-
egyenlete.

A 8.4. pontban a fizikai mennyiségek matematikai leírását, és a mérések által

szolgáltatott számértékek kiszámításának módját tárgyaljuk.

A 8.5. pont az energia sajátértékegyenlet közelítő, illetve egzakt megoldásaival

foglalkozik néhány kvantummechanikai feladat (potenciáldoboz, harmonikus oszcil-
látor és a hidrogén atom) megoldása segítségével.
 842
-

A 8.5. pontban egyes problémákat félkvantitatív leírásmódban közelítünk meg: pl.

megismerkedünk a kvantummechanikai alagúteffektussal és néhány alkalmazásával
(rádióaktív bomlás, atomok spontán emissziója, téremisszió, alagútdióda). Végül az
elektronspinnel és a Pauli – elvvel ismerkedünk majd meg.

Végül kedves kötelességünknek teszünk eleget, amikor az úttörőknek járó tiszte-



  
lettel jelezzük, hogy e fejezetben szándékosan támaszkodtunk Marx György
akadémikusnak a kvantummechanika alapjainak tanításában felhasznált didaktikai
módszereire.

8.1. A FIZIKAI MENNYISÉGEK KVANTÁLT JELLEGE

A fizika a XIX. század végén néhány, “még nem kielégítően megmagyarázott”

részlettől eltekintve lezárt tudománynak tűnt. Mindazonáltal zseniális fizikusok a még
megoldatlan problémákban alapvető nehézségeket sejtettek és keményen dolgoztak
ezek megoldásán, ami a fizika forradalmához vezetett. Ennek eredményeképpen ma
már tudjuk, hogy — szemben a klasszikus mechanikában megszokottal — számos
fizikai mennyiség értékkészlete bizonyos körülmények között diszkrét, kvantált.* Ez
a kvantáltság az oka a “kvantummechanika” elnevezésnek.

Íme néhány, a XIX. század végén még megoldatlan fizikai probléma:

1. A gázok mikroszkopikus elméletére vonatkozó első jelentős cikkében J.C.

Maxwell (1859) a Boyle–törvényt, a diffúziót, a gázok viszkozitását és egyéb
jelenségeket (amelyek egy részével mi a kinetikus gázelméletben — ld. 3. fejezet
— ismerkedtünk meg), a klasszikus fizika alapján mikrofizikailag magyarázta
meg. Nem tudott azonban magyarázatot adni a gázok fajlagos hőkapacitásának a
kísérleti és az ekvipartíció törvénye alapján adódó elméleti értékei közötti eltérésre
(ld. 4. fejezet). 1869-ben újra visszatért erre a kérdésre és megállapította, hogy: "ez
a molekuláris fizika legnehezebb problémája". Jeans 1890 körül szintén ezzel a
problémával foglalkozik.

2. Sok kutatót foglalkoztatott az ún. hőmérsékleti sugárzás: a környezetükkel termi-

kus egyensúlyban levő testek által frekvenciafüggő intenzitással kibocsátott
elektromágneses sugárzás leírása az ún. abszolút fekete test hőmérsékleti
sugárzásának leírása alapján. Ennek magyarázatára az ekvipartíció elve alapján

* “Kvantált fizikai mennyiség” –en azt értjük, hogy ezek lehetséges értékeinek halmaza nem mindenütt
folytonos, hanem egyes esetekben csak bizonyos értékeket vehet fel. A klasszikus fizikában általában
feltételeztük, hogy a fizikai mennyiségek (pl. sebesség, impulzus, energia) értékkészlete folytonos.
Azonban kivétel is volt: az e elemi elektromos töltés értékét már klasszikusan is kvantáltnak vettük.
 843
-

Lord Rayleigh és J.H. Jeans 1900-ban felállították az azóta róluk elnevezett, kis
frekvenciákra érvényes sugárzási törvényt (ld. (8.11) és 8.1 ábra). Termodinamikai
gondolatmenettel Wien 1896-ban állított fel a nagy frekvenciák határesetére érvé-
nyes törvényt. A Rayleigh–Jeans törvény azonban a végtelen nagy frekvenciák ha-
táresetére végtelen nagy intenzitást ad (“ultraibolya katasztrófa”), míg a Wien–tör-
vény a kis frekvenciák határesetére hibás. A probléma megoldása Max Planck ér-



  
deme.

3. Sok jelentős tudóst (köztük H.R. Hertz-et (1888) és P.E.A. Lénárd-ot

(1899-1902)) foglalkoztatott az ún. külső fényelektromos effektus. A klasszikus
fizika számára értelmezhetetlen volt, hogy a fémekből elég nagy frekvenciájú
elektromágneses sugárzás hatására kilépő elektronok száma miért csak a fényin-
tenzitástól függ, és miért független a fény frekvenciájától, ugyanakkor a kilépő
elektronok kinetikus energiája miért csak a besugárzó fény frekvenciájától függ és
miért független a fényintenzitástól. A probléma magyarázatát végül Albert
Einstein adta meg 1905 -ben — 1922-ben ezért kapta meg a Nobel díjat.

4. Hasonlóképpen a klasszikus fizika képtelen volt az atomok stabilitásának megma-

gyarázására is. A klasszikus elektrodinamika szerint ugyanis az atomban az elek-
tronok tetszőleges pályákon keringhetnének és keringésük következtében — mint
gyorsuló töltések — energiát veszítenének. Ez az energiaveszteség az elektronok
mozgási energiáját, és ennek következtében pályasugarát is csökkentené. Így az
elektronok igen rövid (kb. 10-11 sec) idő alatt be kellene, hogy zuhanjanak az
atommagba. Ezt a problémát Niels Bohr dán fizikus egy huszárvágással “oldotta
meg”: feltételezte, hogy az atomi elektronok nem a klasszikus elektrodinamika
szerinti viselkedést mutatják, mégpedig bizonyos pályasugár esetén nem
sugároznak.

5. Nem csak az atomok stabilitása, de a spektroszkópusok által jól ismert

színképvonalak megjelenése sem volt a klasszikus fizika alapján magyarázható.
Mint azt látni fogjuk (ld. 8.1.4) Bohr önkényes feltételezése elvileg ezt a
problémát is megoldotta. A helyes választ azonban csak a kvantummechanika adta
meg.

8.1.1. A hőmérsékleti sugárzás

Két test hőmérséklete akkor is kiegyenlítődhet, ha a két test között minden

lehetséges hővezetést, illetve hőáramlást kiiktatunk. A hőmérsékletkiegyenlítődésnek
ez az esete a sugárzás útján történő energiacsere következménye. A jelenséget már
1809-ben leírták (Prevost). Ma már tudjuk, hogy ez a sugárzás különböző frekvenciájú
elektromágneses hullámokból áll. Igen fontos kísérleti tény, hogy a sugárzás útján
történő hőmérséklet kiegyenlítődés során nem csak a melegebb test sugároz és a
hidegebb test ezt a sugárzást elnyeli; mindkét test sugároz és mindkét test elnyeli,
abszorbeálja a másiktól származó sugárzást, de a melegebb test nagyobb mennyiségű
energiát sugároz ki, mint a hidegebb (és a hidegebb többet abszorbeál mint a
melegebb). A hőmérsékleti egyensúly beállása után mindkét test azonos mennyiségű
energiát bocsát ki illetve nyel el.
 844
-

A test által kibocsátott (emittált) elektromágneses sugárzás — az ún. hőmérsékleti

sugárzás — energiájának frekvencia szerinti eloszlása (ún. frekvenciaspektruma) függ
a test hőmérsékletétől, anyagától, felületének érdességétől stb. A sugárzási probléma
iránt a XIX. század végén azért is ébredt igen nagy érdeklődés, mert a csillagok
hőmérsékletének meghatározása közvetlenül nem, csak sugárzásuk alapján, a
sugárzási törvények ismeretében lehetséges*.



  
Jelöljük &'(,T)-vel a valamely test által T hőmérsékleten, a ( frekvencia körüli
egységnyi frekvenciatartományban, időegység alatt kisugárzott energiát. Ekkor a d(
frekvenciatartományban )t idő alatt kisugárzott dE((,T) energia:

dE((,T) = &'(,T) d($)t (8.1)

Jelöljük a((,T)-vel azt, hogy ugyanezen test ugyanilyen feltételek mellett a ráeső
energia hányad részét nyeli el (tehát 0 * a((,T) * 1). Az &'(,T) a test
emisszióképessége, az a((,T) pedig az abszorpcióképessége. Kirchhoff a termodina-
mika II. főtételéből kiindulva 1859–60-ban bebizonyította, hogy bármely két test
emisszió– és abszorbcióképességének aránya, anyagi minőségtől, és egyéb tulajdonsá-
gaiktól függetlenül ugyanazon tetszőleges (, T értékek mellett egyenlő
e1((,T) e2((,T)
= (8.2)
a1((,T) a2((,T)

Ha a (8.2) Kirchoff–törvény nem állna fenn, akkor lehetséges lenne spontán hőátadás
egy alacsonyabb hőmérsékletű testről egy magasabb hőmérsékletű testre. Ehhez a két
testet úgy kellene megválasztani, hogy a hidegebb test emisszióképességének és
abszorpcióképességének aránya nagyobb legyen, mint a melegebb testé. Ekkor a
hidegebb test kevesebb energiát nyelne el a melegebb test hősugárzásából, mint a
melegebb test a hidegebbéből, így hőmérsékletkiegyenlítődés helyett a hidegebb test
még jobban lehülne, a melegebb pedig felmelegedne.

Egyszerű kísérletekkel szemléltethető, hogy ha egy test valamilyen frekvenciájú

sugárzás kibocsátására képes, akkor azt abszorbensként el is nyeli. Például a fémes
nátrium elégetésekor spektrográffal megállapítható, hogy a nátrium színképe egy igen
fényes, 589 nm hullámhosszúságú színképvonalat tartalmaz. Ha az égő nátrium lángja
elé egy minden (látható) frekvencián erősen sugárzó ívlámpát helyezünk, és az
ívlámpa fényének a nátrium lángján is áthaladó részét vizsgáljuk spektrográffal, akkor
a színképben éppen 589 nm-en (relatíve) sötét csíkot láthatunk, ami azt bizonyítja,
hogy a nátrium éppen ezt a sugárzást nyeli el erősen.

Minthogy (8.2) bármely termodinamikai egyensúlyban levő két testre igaz, fennáll
egy olyan hipotetikus testre is, amely minden ráeső sugárzást elnyel tehát, amelyre (-
től és T-től függetlenül

a((,T) = 1

* Az erre a célra használható Wien–féle eltolódási törvényt ld. e pont végén!

 845
-

Mivel ez a test minden ráeső sugárzást elnyel, abszolút fekete test-nek nevezzük. A
Kirchhoff–törvényből azonban az is következik, hogy adott hőmérsékleten az abszolút
fekete test emisszióképessége valamennyi test közűl a legnagyobb, azaz pl. ha egy ab-
szolút fekete test és egy másik test azonos hőmérsékletűek és a látható színképtarto-
mányban termikusan sugároznak, akkor az abszolút fekete testet látjuk fényesebbnek!
dE(



  
4,5e+14
4,0e+14 d(
3,5e+14 4000 K
5000 K
3,0e+14 6000 K
7000 K
2,5e+14 8000 K
2,0e+14
1,5e+14
1,0e+14
5,0e+13

0 2e-7 4e-7 6e-7 8e-7 1e-6 1,2e-6 1,4e-6

8.1. ábra. Az ún. abszolút fekete test által kibocsátott hőmérsékleti
sugárzás spektrális eloszlása, az abszolút fekete test emisszióképessége

A valóságban természetesen abszolút fekete test nem létezik. Vannak azonban

olyan testek, amelyek sugárzása jó közelíti az ideális abszolút fekete testét. Az
abszolút fekete testet pl. jól modellezhetjük egy, a sugárzást át nem eresztő anyagú
fémes testben kiképzett üregen lévő lyukkal (8.2. ábra)* . A lyukon behatoló sugárzást
az üreg belső fele a többszörös reflexió után elnyeli, az üreg fala T (abszolút)
hőmérsékletüvé válik és az üreget a fal atomjaival termodinamikai egyensúlyban levő
elektromágneses sugárzás tölti meg. Ekkor a fal ugyanannyi energiát nyel el, mint
amennyit kisugároz.

8.2. ábra. Az abszolút fekete test egy lehetséges kísérleti megvalósítása

* Az ezen az elven működő fekete-test standard-eket több cég is gyárt Az interneten ezek hirdetései
megtalálhatóak.
 846
-

Planck eredeti gondolatmenetében az üreg falát alkotó atomok mint rezgő

rendszerek ("rezonátorok") lehetséges energiáit határozta meg és megállapította, hogy
hőmérsékleti egyensúlyban az ezen "rezonátorok"-ban, ill. a sugárzási térben lévő
energia sűrűsége meg kell, hogy egyezzen. Mi nem ezt az utat követjük, hanem



  
közvetlenül a sugárzási tér energiáját számoljuk ki az alábbi, Debye–tól származó
gondolatmenet alapján:

1. A sugárzási teret egy fémben levő kocka alakú üregben képződő elektromágneses
állóhullámok szuperpozíciójával írjuk le. Kiszámítjuk a lehetséges állóhullámok
(módusok) frekvenciáit* és felírjuk az ún. módussűrűség képletét.

2. Ezután felírjuk a sugárzási tér összenergiájának, E((T)-nek a kifejezését, mely a

módusok átlagos energiájának az összes lehetséges módusra vett összege.

3. Meghatározzuk egy módus <&'(+T)> átlagenergiája azon kifejezését, amely

dE
megadja a dnn — n görbe kísérleti (maximumos) lefutását.

A sugárzási tér leírása

Az üregben levő elektromágneses tér, mint termodinamikai rendszer egy idő után
az üreget magában foglaló testtel termodinamikai egyensúlyba kerül. Ez az egyensúlyi
elektromágneses tér a kocka alakú üreg falaira merőlegesen haladó színuszos
transzverzális elektromágneses hullámokból kialakult állóhullámok
szuperpozíciójaként írható fel, elegendő tehát az adott üregbe zárt színuszos
állóhullámokat vizsgálnunk. Az egyszerűség kedvéért vegyünk egy L oldalélű kocka
alakú, fémfalú üreget. Egy ilyen üregben levő sugárzási térben olyan elektromágneses
állóhullámok alakulhatnak ki, amelyek E térerőssége a fémfalon nulla: tehát ott az
állóhullámnak csomósíkja van**

Vegyünk fel egy, a kocka alakú üreg oldalfalaival párhuzamos tengelyű, a kocka
egyik csúcspontjában elhelyezkedő origójú derékszögű koordinátarendszert! Ebben a
koordinátarendszerben az x–tengellyel párhuzamos irányú lineárisan polározott álló-
hullámokat az
j,it
E(x,t) = Eio sin (kix) e i= -1, -2, -3,... (8.3)

2.
képlettel adhatjuk meg (ld. 7.352), ahol a ki = l pozitív hullámszámokat úgy kell
i
megválasztanunk, hogy az üreg falánál az E nulla legyen, tehát:

li
L = ni , ahol ni = 1,2,...
2

* Javasoljuk, hogy az Olvasó újra tanulmányozza át a 7.6.4. pontot.

** ld. 6.1.8. pont végén

 847
-

amely átrendezés után a

.
ki = ni (8.4)
L

alakot ölti. A (8.3) függvénynek természetesen a hullámegyenletet is ki kell elégítenie.

Az állóhullám körfrekvenciája és hullámszáma közötti ,i = cki kapcsolatot felhasz-



  
nálva (8.4)-ből:
c.
,i = cki = ni L , ahol ni = 1,2,3,... (8.5)

Mivel minden elektromágneses hullám tranzverzális hullám, két (a terjedési irányra és

egymásra merőleges) független polarizációs állapota van, vagyis minden egyes ni
számhoz két egymásra merőleges lehetséges (Eio1 ill. Eio2) amplitúdó tartozik.

Mindhárom lehetséges irányt figyelembevéve egy helyett három hullámszámvektor

komponensre (kix, kiy, kiz), illetve az ni helyett három nix, niy, niz egész számra van
szükség. Az üregbe zárt elektromágneses tér harmonikus állóhullámok szerinti
felbontásában szereplő állóhullámokat tehát az ,i mennyiséggel, az nix , niy , niz
számokkal és polarizációs állapotukkal jellemezhetjük. Ezek egy konkrét értékéhez
tartozó harmonikus állóhullámot az üregbe zárt sugárzás egy módusának nevezzük.
Minden módushoz két polarizációs állapot tartozik. Az ,i és az ni-k kapcsolatát
háromdimenzióban (8.5) helyett az

2 2 2 c. 2 2 2
,i = c /ki /= c kix + kiy + kiz = L nix + niy + niz ,

ahol nix,niy,niz = 1,2,3... (8.6)

egyenlet adja meg. Áttérve a (i frekvenciára, (,i = 2.(i) a (8.6) egyenlet a

c 2 2 2
(i = 2L nix + niy + niz (8.6a)
összefüggésre vezet.

A módussűrűség meghatározása

Jelöljük dZ($ -vel a ( és (+d( közé eső frekvenciájú módusok számát! A

módussűrűség tehát dZ($/ d(. Ezt az alábbi gondolatmenettel kaphatjuk meg:

Vegyünk fel egy olyan derékszögű koordinátarendszert, amelynek a három tenge-

lyére az nix, niy, niz egész számokat mérjük fel (ld. 8.3. ábra), és számoljuk össze
azokat az nix, niy, niz számhármasokkal jellemzett pontokat, amelyeknek minden
koordinátája pozitív egész szám és az amelyekhez tartozó (i frekvenciák 0 és egy
maximális (max frekvencia közé esnek. Ezek a pontok ebben a koordinátarendszerben
egy origó középpontú
2 2 2 2 2L5
R = nix + niy + niz = 1(max c 4 (8.7)
0 3

sugarú gömb pozitív térnyolcadába esnek. (A második egyenlőségnél felhasználtuk a

(8.6a) – egyenletet.) Mivel minden (nix, niy, niz ) –vel jellemzett ponthoz
 848
-

hozzárendelhetünk egy egységnyi élű kockát (ld. 8.3. ábra mellékábráját), – az adott
elegendően nagy ( értékhez tartozó ilyen számhármasokkal jellemzett pontok száma
megegyezik az R sugarú gömb térfogata* számértékének nyolcadával:



  
nz 1

1 2
1
...
3 R 2
2
1
1 12 3 ... ny
2
. 3
..

nx
8.3. ábra. Ábra az állapotsűrűség kiszámításához

3 3 7 7
1 6.R3 1 6. 8L (max 6. L (max
V =8 3 =8 3 = 3
n c3 c3

A továbbiakban (max helyett (-t írunk. A (–ig terjedő frekvenciákhoz tartozó

lehetséges módusok Z( száma a két lehetséges polarizációs irány miatt tehát ezen
térfogat kétszerese, vagyis

8. L3(3
Z n = 3 c3 (8.8)

Most számítsuk ki dZ($ –t (8.8) (9szerinti$differenciálásával! Egyszerűsítés után a az

adott intervallumba eső módusok számára a:
8.L3("
dZn = c3 d( (8.9)
képletet kapjuk.

Az üregbe zárt sugárzásal modellezett abszolút fekete test emisszióképessége

Vegyük észre, hogy a (8.3) állóhullám időfüggő része éppen olyan, mint amely egy
harmonikus rezgőmozgást végző rendszer leírásában megjelenik. A 7.1. pontban már

* Ha a ( frekvencia kicsi, akkor ez nem igaz, hiszen akkor sok pont esik a gömbfelület közelébe,
max
amelyekhez tartozó egységkockák térfogatának egy része vagy még nem, vagy már nem esik az adott
tartományba. Nagy ( értékekre azonban a gömbfelület közelébe eső pontok száma elhanyagolható
azokéhoz képest, amelyek teljesen a gömbfelületen belül vannak.
 849
-

említettük, hogy egy harmonikus rezgőmozgást végző rendszert harmonikus

oszcillátornak nevezünk. A sugárzó elektromágneses teret tehát tulajdonképpen
lineáris harmonikus oszcillátorok szuperpozíciójaként írhatjuk le.

Az üregbe zárt sugárzás összenergiája a módusok (a lineáris harmonikus össze-

tevők) átlagos energiájának összege.* Ez az az energia, amelyet az egyes összetevők



  
időegység alatt egyáltalán kisugározhatnak. Rendeljünk minden egyes módushoz egy
harmonikus oszcillátort és jelöljük az oszcillátorok átlagos energiát <&'(+T)>-gal;
ekkor a T hőmérsékleten a ( és (( + d() közötti frekvenciatartományba eső módusok
összenergiája:

dE(n,T) = <&'(,T)> dZn (8.10)

A (8.10) egyenletbe dZ( (8.9)-beli értékét behelyettesítve:

8.L3n"
dE(n,T) = <&'(,T)>
c3 dn (8. 11)

Ha az <&'(+T)> helyére egy lineáris harmonikus oszcillátor két szabadsági fokának

megfelelő klasszikus fizikai, az ekvipartíció tétele alapján kiszámított (( –től
független) kBT átlagos energiáját írjuk, akkor

8.L3("
dE(( ,T) = (kBT) c3 d( (8.11a)

képlethez jutunk. Ez azonban éppen az az energia, amelyet az abszolút fekete test a T

hőmérsékleten a ( frekvencia d( nagyságú környezetében egységnyi idő alatt
()T = 1s) képes kisugározni, vagyis az abszolút fekete test emisszióképessége a
klasszikus fizika szerint (8.1) alapján:

8.L3("
&'( ,T) = (kBT) (8.11b)**
c3

A (8.11a) képlet a 8.1. pont bevezetőjében már említett Rayleigh—Jeans -féle

sugárzási törvény. A Rayleigh-Jeans féle sugárzási törvény azonban nyilvánvalóan
hibás! (8.11a) ugyanis a frekvencia növelésével a végtelenhez tart, szemben a méré-
sekkel meghatározott görbével (ld. 8.1. ábra!) Továbbá a Rayleigh-Jeans féle
sugárzási törvény az üregbe zárt teljes elektromágneses tér által adott T hőmérsékleten
kisugározható energiájára (véges üregméret esetén is) végtelen értéket, tehát fizikailag
értelmetlen eredményt ad:

* Ha V = L3 elég nagy, akkor a lehetséges módusok frekvenciái elég közel esnek egymáshoz. Ekkor
összegzés helyett integrálásra térhetünk át.

** Az &'(,T) mértékegysége J; a (8.12b) képletben az 1 / )t = 1 s-1 szorzót nem írtuk ki, de a

jobboldalhoz hozzágondoljuk. Nélküle a jobboldal mértékegysége Js lenne.
 850
-
Ą
Eössz(T) = : <&'(,T)> ; =
< <&'(,T)> dZn =
minden módusra 0
Ą 3 "
8.L n
==
< (kBT) c3 dn = Ą (8.12)
0



  
A klasszikus fizika szerint tehát az üregbe zárt elektromágneses tér összenergiája
az üreg méretétől függetlenül végtelen. Ekkor azonban ennek az elektromágneses
dE
térnek a C fajlagos hőkapacitása is végtelen (mivel C = dTössz ), vagyis a klasszikus
fizika szerint egy tetszőlegesen kis üregbe zárt elektromágneses tér a teljes
világegyetem energiáját elnyelhetné anélkül, hogy hőmérséklete megváltoznék!

A Wien—törvény

Wien 1894-ben a fenomenológikus termodinamika alapján kísérelte meg a

hőmérsékleti sugárzás leírását. Ez volt az utolsó klasszikus fizikai eredmény a
jelenség leírására. Wien egy gondolatkísérletet végzett: egy abszolút fekete testet
modellező üreg egyik falát egy tükröző anyaggal bevont dugattyúnak tekintette,
amelyet lassan mozgatunk. A mozgatás következtében az üregbe zárt elektromágneses
tér energiája, tehát hőmérséklete a külső munkavégzés miatt megváltozik. Ugyanakkor
a dugattyúról visszaverődő hullámok Doppler-effektusa miatt hullámhosszuk változik.
Wien részletes gondolatmenetét itt nem követjük, de az általa talált összefüggést
felírjuk:

2( 5
&'( ,T) ; (3 f1T4 (8.13)
0 3

Az itt szereplő f függvény konkrét alakja termodinamikailag nem határozható meg. A

(8.13) képletből differenciálással levezethető az alábbiakban ismertetett Wien-féle
eltolódási törvény (8.28). A hullámhosszak szerinti függésre áttérve

1 2 1 5
&'> ,T) ; f1 4 (8.13b)
>3 0 >T3

ahonnan látható, hogy >$?$0 esetén az emisszióképesség végtelenhez tart. Vagyis egy
véges térrészbe zárt sugárzási térnek a Wien-törvényből is végtelen nagyságú
energiatartalma lenne, akárcsak a Rayleigh-Jeans törvény alapján.

A klasszikus fizika eredménye tehát hibás.

Mi lehet ennek a hibás eredménynek az oka?

Planck volt az, aki a kis frekvenciákon jó közelítésel érvényes Rayleigh–Jeans és a

nagy frekvenciákon jó közelítéssel érvényes Wien–törvény között a fenomenologikus
termodinamika módszereivel (az entrópia segítségével) egy, a valóságot jól leíró inter-
polációs képletet talált. E képlet fizikai megalapozása azonban hiányzott. Ehhez
Planck a fenomenologikus termodinamika helyett a statisztikus fizikai S = k ln W
Boltzmann–képletből indult ki. Ahhoz, hogy az adott rendszerben az adott Eössz
összenergiájú egyensúlyi makroállapot megvalósulásának W termodinamikai valószí-
 851
-

nűsége a szokásos kombinatorikus módszerrel kiszámítható legyen, a rendszerben

található energiának csak véges számú eloszlása lehet. Ha a rendszer energiája a
klasszikus fizikában megszokott módon minden határon túl osztható lenne, akkor az
összenergia az egyes atomi, ill. molekuláris oszcillátorok között végtelen
sokféleképpen oszolhatna meg, így W és az entrópia végtelen lenne. Tehát el kell
vetni az energia folytonosságának elvét, nevezetesen fel kell tételezni, hogy



  
az energia a sugárzási térben adagokban, ún. energiakvantumok
formájában van jelen. Mivel az üregbeli sugárzást az üreg falát alkotó
rezgő atomok, ill. molekulák hozzák létre, ezek energiája is csak
kvantumokban változhat.*

Az egy módusra eső átlagos <&'(+T)> energia kiszámítása

Rendeljünk minden módushoz egy lineáris harmonikus oszcillátort. Tételezzük fel,

hogy ezek energiája csak &o((,T) nagyságú kvantumokban változhat, tehát a lehetséges
energiaértékek (energiaszintek)
& ((,T) = n& ((,T)
n n = 0,1,2,3,....
o (8.14)*

alakúak. A klasszikus fizikai folytonos energia értékkészlethez az &o ?$0 határesetben

jutunk.

Tegyük fel, hogy az n–edik energiaállapotban Nn darab ( frekvenciájú oszcillátor

található, ekkor a végtelen sok lehetséges frekvenciájú oszcillátorra
Ą
: Nn&n
Eössz n=0
<&'(,T)> = N = Ą (8.15)**
: Nn
n=0

Az alábbiakban a jelölések egyszerűsitése érdekében az &n((,T) változóit elhagyjuk, de

nem felejtjük el, hogy &n, ill. &o egy adott frekvenciájú oszcillátorra utal. A Boltzmann
eloszlás (ld. (4.23) képlet) szerint hőmérsékleti egyensúlyban az &0, &@AAA&iAAA&n energia
állapotok N0,N1...Ni...Nn betöltési számai

* Mint említettük Planck nem az általunk használt modelt alkalmazta, hanem feltételezte, hogy az üreg
falában levő atomok, molekulák alkotnak lineáris harmonikus oszcillátorokat. Ezek az oszcillátorok
vannak egyensúlyban a sugárzási térrel, amelynek energiája tehát a rendszerbeli teljes energia és az
oszcillátorokbeli összenergia különbsége. (Planck levezetésében volt néhány következetlenség,
amelyekre Einstein mutatott rá.)

* Később látni fogjuk (ld. 8.5.3. pont), hogy a lineáris harmonikus oszcillátor energiaképlete valójában
15 1
en = 2n + e alakú, ahol az eo tag az ún. zérusponti energia. A zérusponti energia a hőmérsékleti
0 23 o 2
sugárzásban nem jelenik meg. Ezért ebben a levezetésben eltekinthetünk a figyelembe vételétől.

** Az egyes N , N ...N ...N betöltési számok végesek, de az oszcillátorok lehetséges energianívóinak

1 2 i
n = 0,1,2,...B, száma elvben végtelen. Ezért összegzünk végtelenig.
 852
-
–&n/kBT –&n/kBT
e e
Nn = N =N (8.16)
Ą
–&n/kBT W
: e
n=0

Ezt úgy szokás mondani, hogy az “&n energianívón Nn oszcillátor van”. A nevező a



  
rendszerre jellemző C állapotösszeg (ld.(4.21)), minden Nn-re azonos számérték.

Az átlagos energia (8.15) kifejezésébe a Nn –et (8.16)-ból behelyettesítve:

Ą
–&n/kBT
: &ne
n=0
<&'(,T)> = Ą (8.17)
–&n/kBT
: e
n=0

–eo/kBT
(8.17) nevezője (8.14) szerint egy e hányadosú fogyó mértani sor összege:
Ą
–&n/kBT 1
: e = –&o/kBT (8.18)
n=0 1–e

2 1 5
Vegyük észre továbbá, hogy (8.17) számlálója a nevező 1– k T4 szerinti differen-
0 B 3
*
ciálhányadosa. A differenciálást a nevezővel egyenértékű (8.18) összegen a törtre
érvényes differenciálás szabályai szerint elvégezve

–& /k T
d 2 1 5 eoe o B
= (8.19)**
2 1 51 –&o/kBT4 –& /k T 2
d1– k 4 01 – e 3 (1–e o B )
0 BT3

A (8.18)-at ill. (8.19)-et a (8.17) egyenlet nevezője ill. számlálója helyére helyet-
tesítve, egyszerűsítés után:

–&o/kBT
&oe
–&n/kBT 2 –&o/kBT
(1–e ) &oe
<e> = 1 = –&o/kBT
1–e
–&o/kBT
(1–e )

* A x = – 1 -vel történő helyettesítéssel: e–en/kBT % eenx, és d ( eenx) = e eenx = e e–en/kBT ,

k T dx n n
B

ahol az utolsó egyenlőségjel után D értékét visszahelyettesítettük. Tehát

d
dx
:eenx = : eneenx
** Az előző lábjegyzet szerinti behelyettesítéssel ez a differenciálás is egyszerű.
 853
-
–& /kBT
Ezután a számlálóból és a nevezőből az e o –t kiemelve, majd egyszerűsítve
megkapjuk az átlagos oszcillátorenergia képletét
&
<&'(,T)> = & /k oT (8.20)
e o B –1



  
A klasszikus fizika szerint egy lineáris harmonikus oszcillátor által felvehető
energiának nincs alsó korlátja. Az &E$ ? 0 határesetben (8.20) ismerősebb alakra
x"
alakítható. Kis x = &o/kT-re ugyanis e ; 1 + x + 2! + ... így
x

&o kBT
<&'(,T)> = =
2 eo
2
5 1 + &o/2kBT
11 + &o + + ...4–1
1 k T 2k
2
T" 4
0 B B 3

amely az &o = 0 behelyettesítéssel átmegy a klasszikus fizika ekvipartíció tételéből a

lineáris oszcillátorra adódó átlagenergia ismert:

<&> = kBT (8.21)

kifejezésébe. Láthatjuk, hogy a klasszikus fizikának valóban az &E$? 0 határeset felel

meg. A klasszikus fizikai számítás viszont a már megismert helytelen Rayleigh—
Jeans–féle törvényszerűségre vezet.

A helyes megoldás érdekében Planck merészen feltételezte, hogy a klasszikus

fizikai &E$ ? 0 átmenet nem végezhető el, hanem az oszcillátor által felvehető
energiának van egy adott véges &o alsó korlátja, melyet energiakvantumnak
nevezünk. Az energiakvantum nagysága a ($ frekvenciával arányos:

$$$$$$$&o = h( (8.22)
amivel <&'(+T)> (8.20) kifejezése

h(
<&'(,T)> = h(/k T (8.23)
e B –1

alakú lett. Ezt (8.11b)-be behelyettesítve az abszolút fekete test az &'(+$ FG

emisszióképességére (8.1) alapján

8.L3 h(3
e((, T) = c3 (8.24)
h(/kBT
e -1

alakú kifejezést nyerjük* . Ez az ún. Planck–féle sugárzási törvény. (8.11)–őt ezzel

felírva:

* A mértékegységek egyezéséhez itt is figyelembe kell vegyük a s–1 –es szorzót!

 854
-

8.L3 h(3
dE(n, T) = c3 d( (8.24a)
h(/kBT
e -1

Az abszolút fekete test által adott hőmérsékleten kisugárzott teljes energia (8.24)–ből



  
Ą
8.L3 h(3
Eössz = =
< c 2 h(/kBT 5d(
3 (8.25)
0 0e -13

A (8.25) integrálban végezzük el az x = h(/kBT helyettesítést!

3
h( kBT 3 kBT3 3
Ha x = k T , akkor d( = h dx, ( = h3 x , míg a ( = 0 –nak az x = 0, és az
B
( = B –nek az x = B felel meg. A kiszámítandó integrál tehát
4
8.L3kBT4 Ą x3
Eössz = c3h3 < = ex–1 dx
0

Ez az integrál, szemben a Rayleigh-Jeans féle képletből kaphatóval már véges. Értéke:

.4/15.* Tehát
4
8.5L3kB
Eössz = 15c3h3 T4 (8.26a)

Ha a képletben szereplő, térfogattól független konstans szorzótényezők egy részét

összefoglalva H$–val jelöljük, visszakapjuk a termodinamikai gondolatmenettel már a
XIX. század végén igazolt ismert Stefan—Boltzmann törvényt (1878):
4H
Eössz = L3 c T4 (8.26b)

Szavakkal: egy test által T hőmérsékleten kisugárzott energia T4 -nel arányos. (A XIX.
század végén a Stefan—Boltzmann törvényben szereplő H konstans értékét:
H = (5,6697+0,0029)·10–8 W·m–2·K–4–nek mérték. A (8.26)–ból két tizedesre
számított érték: H = 5,67·10–8 W·m–2·K–4)

A maximális sugárzási intenzitáshoz tartozó hullámhossz és a sugárzó abszolút

fekete test hőmérséklete között érdekes összefüggést találhatunk. Ha a (8.24a) kife-
jezésben áttérünk (-ről >-ra, akkor a spektrális eloszlás maximumára a

>max · T = állandó = 2,898·10–3 [m·K] (8.27)

egyenletet, az ún. Wien–féle eltolódási törvényt kapjuk**.

* ld. Bronstejn id. mű 106–173. old.

** Mivel (8.1)–el analóg módon dE(>,T) = e(>,T) d> és c = >(, továbbá d>$ = dn , az eredmény
dl
differenciálással és a differenciálhányados nulla voltából kapott megoldandó transzcendens egyenlet:
 855
-

A hőmérséklet növelésével a hőmérsékleti sugárzás maximális intenzitású

hullámhossza a rövidebb hullámok (a nagyobb frekvenciák) irányába
tolódik el.

A csillagok közelítőleg abszolút fekete testnek tekinthetőek (a mérések szerint su-

gárzásuk frekvenciaeloszlása jó közelítéssel az abszolút fekete testre jellemző görbe),



  
így a Wien–féle eltolódási törvény lehetővé teszi, hogy a emissziós spektrumaik
felvételével >max értékét meghatározva a csillagok hőmérsékletét (8.27)-ből
meghatározzuk.

A (8.24) Planck–féle sugárzási törvényben nagyobb (-k esetén a nevező értéke

erősen nő és így nagyobb frekvenciáknál az átlagos energia rohamosan kBT értéke
alá csökken. Ugyanakkor, mint azt a (8.26), (8.27) egyenletek igazolják, a Planck
elmélet kielégíti a korreszpondencia elvét is: visszaadja a kísérletileg (a megfelelő
frekvenciatartományban) igen pontosan igazolt klasszikus Stefan—Boltzmann és a
Wien–féle törvényeket is.

Összefoglalva:

Az abszolút fekete test sugárzási törvényének (a sugárzási energia

spektrális eloszlásának) a kísérleti tényekkel összhangban álló leírása
csak a h( energiakvantum bevezetésével lehetséges. A hőmérsékleti
sugárzás energiája ennek a h( energiakvantumnak csak egész számú
többszöröse lehet: & = nh(.* n

8.1.2. Külső fényelektromos effektus. Einstein

értelmezése (fotonok)

A múlt század vége felé több kutató megfigyelte, hogy az ultraibolya fénysugarak
egy negatív töltésű fémtest töltését csökkentik, pl. egy elektroszkóppal összekötött
negatív töltésű amalgámozott cink lemez töltése ultraibolya fénnyel még vákuumban
is kisüthető, míg a pozitív töltés nem (pl. Hertz (1888), Stoletov, Ioffe és Hallwachs).
Lenard (1899) tömegspektrometriás (vagyis töltés/tömeg hányados) mérésekkel azt is
megállapította, hogy a fémből elektronok lépnek ki. Ez az elektronkilépés alkáli
fémeknél már a látható színképtartományba eső fény esetén is észlelhető. A jelenséget
külső fotoeffektusnak nevezték el (megkülönböztetésül attól az effektustól, melyben
egyes szigetelő illetve félvezető kristályok — pl. Ge, Si, Se, CdS, ... — fény hatására
fajlagos vezetésüket megváltoztatják).

hc
(5– x)ex = 5, megoldása után adódik, ahol x = ) Ld. pl. Marx György: Kvantummechanika (id.
lkBT
mű) 17. oldalán.

* Pontosításként ld. a (8.14)-höz fűzött lábjegyzetet.

 856
-

A külső fotoeffektus értelmezése csak annak feltételezésével vált lehetővé, hogy az

elektromágneses hullám energiája kvantált.

A külső fotoeffektus (a továbbiakban a "külső" jelzőt elhagyjuk) törvényszerűségeit

a 8.4. ábrán látható kísérleti elrendezéssel vizsgálhatjuk meg.



  
(
A R K

UR

8.4. ábra. A külső fotoeffektus vizsgálatára szolgáló kísérleti elrendezés elvi vázlata
(( a megvilágító fény frekvenciája, A az anód, R a rács, K a katód, UR pedig a rácsra
kapcsolt feszültség)

Helyezzünk el egy vákuumcsőbe a (8.4) ábrán látható módon három elektródát: egy
A anódot és egy K katódot, továbbá egy R rácsot (fémhálót)! Az A és K elektródákra
kapcsoljunk kb 150 V feszültséget (a katód legyen a negatívabb elektróda)! Kezdetben
tartsuk az R rácsot a K katódhoz képest nulla potenciálon! Ebben az esetben a rács
semmilyen hatást nem fejt ki. Ha a katód és az anód közé valamilyen módon
elektronokat juttatunk, azok a csőre kapcsolt feszültség hatására az anód irányában
gyorsulnak. Ugyan lesznek közöttük olyanok, amelyek a ráccsal találkozva belépnek a
rács anyagába, többségük azonban az anódra jut. Ha külső forrásból nem juttatunk
töltéseket a vákuumcsőbe, az áramkörbe helyezett árammérő nem mutat áramot, mert
az A anód és a K katód közé kapcsolt feszültség nem elegendő ahhoz, hogy a negatív
feszültségre kapcsolt katód belsejéből ki tudja szakítani az elektronokat. Ha azonban a
katódot egy megfelelő frekvenciájú (alkáli fém katód esetén a látható tartományba
eső) fénynyel megvilágítjuk, akkor az árammérő áramot jelez, — vagyis a fény
hatására a katódból elektronok lépnek ki és a fentiek szerint eljutnak az A pozitív
feszültségre kapcsolt anódig. Ezt az áramot fotoáramnak nevezzük. A vákuumcsőbe
helyezett rács lehetőséget ad a katódból kilépő elektronok kinetikus energiájának meg-
mérésére: e célból a rácsra a katódhoz képest negatív (–UR) rácsfeszültséget kell kap-
csolnunk; a rács és a katód között kialakuló ellentér a katódból kilépő elektronokat
lelassítja, sőt megfelelően nagy negatív UR rácsfeszültséget kapcsolva a rácsra
elérhetjük, hogy az anódot egy elektron se érje el, vagyis az áram teljesen megszűnjön.
A K katódból kilépő elektronok kinetikus energiáját a rács és a katód között az áram
megszűnésekor mért UR rácsfeszültség nagyságának és az elektron töltésének a
szorzata adja. A megvilágítás paramétereit (fényintenzitás, frekvencia) változtatva
kimérhetjük hatásukat az áramkörben folyó i áramerősségre. A vizsgálatok a 8.5.
ábrán látható eredményekre vezettek:

I Az áram a megvilágítást követően azonnal (kevesebb mint 1 Js alatt) megindul

(8.5a. ábra).
 857
-

I Az áram arányos a megvilágító fény intenzitásával, de független a fény frek-

venciájától (8.5b. ábra), ha a megvilágító fény frekvenciája bizonyos küszöb-
értéket elér.

I Egy bizonyos küszöbfekvencia alatt nem lépnek ki elektronok a fémből, felette

pedig a kilépő elektronok kinetikus energiája arányos a fény frekvenciájával (8.5c.



  
ábra).

I A kilépő elektronok kinetikus energiája csak a katód anyagától és a fény

frekvenciájától függ, de független a fényintenzitástól (8.5c. és d. ábra).

i i (áramerősség)

ha (K(küszöb

<1Js t (idő) Ifényintenzitás

(a) (b)

Ek K i di energia-
9 ~
dU R eloszlás
Cu
ha (K(küszöb
(küszöb (küszöb

14 14 9UR
4·10 11·10 ($[Hz]
(c) (d)
8.5. ábra. A fényelektromos effektusban a katódból kilépő elektronok számával
arányos i fotoáramerősség függése a) az időtől; b) a megvilágító fény I intenzitásától;
c) az elektronok Ekin,e kinetikus energiája a megvilágító fény ( frekvenciájának
függvényében különböző fémekre; d) a kilépő elektronok kinetikus energiájának
energiaeloszlása. [(–UR) az ellenteret jellemző feszültség].

Ezek az eredmények a klasszikus fizikán nevelkedett szemléletmódunk számára

érthetetlenek, ezen alapuló fizikai elvárásainkkal ellenkeznek. Vegyük sorra az
ellentmondásokat!

A katód elektronjai nyilván a beeső fény energiájából szerzik meg a fémből való
kilépéshez szükséges néhány elektronvoltnyi energiát. "Ésszerű" feltevésnek tűnik,
hogy az anyag elektronjai folyamatosan nyelik el a fény energiáját. Könnyen
kiszámítható, mennyi időre van szükség az elektronok kilépéséhez, feltételezve, hogy
az egy atom felületére beeső energia egésze egy atombeli elektron gyorsítására
fordítódik. Egy 1 W teljesítményű lámpától 3 m távolságban a fényáram
sűrűségének időbeli átlaga (I intenzitása) I = 10–2 J m2 s-1. A fénysugár behatolási
 858
-

mélysége tipikusan kb. 10–7 m, az atomok átmérője 10–10 m nagyságrendű, ahonnan

egy atom teljes térfogatában időegység alatt abszorbeálható fényenergia*
kb. 10 -25 J s-1. Miután a kilépéshez szükséges energia 1...10 eV nagyságrendű, az
atom (1 eV–tal számolva) ezt az energiát 10-19/10–25=106s L11,5 nap alatt lenne képes
összegyűjteni, tehát a klasszikus fizikai számítás szerint az első elektron kilépésére
legalább 10 napot kellene várni. Ez a valóságban néhányszor 10 ns-ig sem tart (ld. a



  
8.5a. ábrát).

Másrészt ugyanilyen gondolatmenet alapján a fény intenzitásának növelése azt

jelenti, hogy adott idő alatt több energia jut a katódra, tehát a klasszikus fizika alapján
az elektronok is nagyobb energiát nyelhetnek el, vagyis a fény intenzitásának
növelésével (függetlenül a fény frekvenciájától, színétől) a kilépő fotonok
energiájának nőni kellene. A kísérleti eredmények szerint ezen klasszikus elvárások
egyike sem következik be.

A fényelektromos hatás valódi, a kísérletekkel egyező magyarázatát Albert

Einstein adta meg 1905-ben. Einstein felhasználta Plancknak az atomi
oszcillátorokban tárolt energia energiakvantumával kapcsolatos elképzelését és azt
mondta, hogy a fény is energiakvantumok — fotonok — áramlása** . Az általa
felállított egyszerű modellben a katód elektronjai ezekkel a fotonokkal ütköznek és
ennek során az elektronok teljes energiájukat elvesztik. Ha az ütközésben szerzett
energia elég nagy, az elektronok kiléphetnek a fémből. Egy ilyen ütközési folyamat
ideje kb. 10–8 s, ezért van az, hogy az elektronok (ha a kapott energiájuk ehhez
elegendő) a megvilágítást követően szinte azonnal kilépnek (8.5a ábra).

A fotonok energiáját az

Mfoton$N$&f$N$h( (8.28)

képlet adja meg. Az igen nagy energiák kivételével egy elektron csak egy fotonnal
ütközik (egyfotonos ütközés) és ez az energia az elektron kilépésére, illetve
gyorsítására fordítódik, vagyis a fényelektromos hatás energiamérlege az Einstein–
féle:

h( = Oe + Ekin (8.29)
kifejezés, ahol
1
Ekin = 2 mev" (8.30)

az elektron kinetikus energiája, Oe pedig az ún. (elektron) kilépési munka. A kilépési

munka fémek esetében 2 P 6 eV nagyságrendű. A (8.29) képlet csak azokra az

* Az 1 m˛ felületű, 10–7 m mélységű, tehát 10–7 mł -es rétegben 10–2 J s–1 nyelődik el. Egy atom
térfogata (10–10)3 mł. Erre a térfogatra (10–30·10–2)/10–7 = 10–25 J s–1 esik.
(1 eV L 1,06·10–19 J)

** A fénykvantumokat ugyan Einstein vezette be, de a foton szót (a fény görög elnevezése alapján)
G.N.Lewis alkotta meg 1906–ban.
 859
-

elektronokra vonatkozik, amelyek képesek rá, hogy elhagyják a katódot (ld. 8.5c.
ábra). Ha a fotonenergia kisebb, mint a Oe, vagyis

h( < Oe

akkor az elektronok nem képesek kilépni a fémből. A 8.1. táblázatban a látható



  
spektrum két végén levő ibolya ill. vörös fény adatait tüntettük fel a nagyságrendek
érzékeltetése érdekében. (A Függelék adatokat közöl az elektromágneses hullámok
teljes spektrumára.)

Fontos megjegyzés. A (8.29) képlet egy adott ( frekvenciával számol. A sugárzás a valóságban
elvi okok miatt sohasem monokromatikus (egy ilyen okot mi is részletesen elemeztünk a 7.6.2.2.
pontban); ennek következményeként az Ekin energiának is lesz egy frekvenciaeloszlása: ezt
mérjük ki, ha megváltoztatjuk a fékező feszültséget (8.5d. ábra).

8.1. táblázat

> [nm] ( [1014 Hz] E [10–18 J] E = h( [eV]

ibolya 6"Q R+@ 0,47 2,96

vörös R"0 6+" 0,28 1,72

Érdemes megjegyezni, hogy pl. az élővilág fejlődésében nyomonkövethető az energiahasznosítás

javulása: míg a legegyszerűbb élő szervezetek csak a nagyobb energiájú (ultraibolya, ibolya)
fénysugarakra érzékenyek, addig a fejlettebb lényeknél a vörös– (sőt egyes esetekben az
infravörös–) érzékenységet is megtaláljuk. Az ember szeme pedig olyan érzékeny, hogy
(megfelelő kondicionálás, vagyis hosszú ideig sötétben tartózkodás után) a látható tartományban
(Vavilov becslése szerint) már kb 30 fotont is érzékel.

Az 1. fejezetben már megmutattuk, hogy a foton tömege 0 (hiszen különben nem

haladhatna fénysebességgel), ugyanakkor minden fotonhoz

E h( h
p = foton
c = c =l (8.31)
nagyságú impulzus tartozik.

A részecske S$ hullám megfeleltetés (ld. 7.5.6. és 8.2.2.3. pontokat) esetén

feltételezzük, hogy a (8.28) kifejezés a részecske Eö összenergiáját adja meg.
 860
-

8.1.3. Szilárdtestek kvantált rezgései. Szilárdtestek

moláris hőkapacitása



  
A szilárdtesteket felépítő atomok (ionok stb.) a szilárdtestben háromdimenziós
rezgéseket végeznek. A lehetséges háromdimenziós rezgési állapotok előállíthatóak az
egyes atomok által a három koordinátatengely mentén végzett jó közelítéssel
harmonikus rezgések szuperpozíciójával. Minden rezgési komponenshez
hozzárendelhetünk egy–egy lineáris harmonikus oszcillátort. A klasszikus fizika
ekvipartíció tétele szerint egy lineáris oszcillátor <&> átlagenergiája kBT (ld (4.77c)),
minden oszcillátor két szabadsági fokkal – egy a kinetikus, egy a potenciális
energiához tartozik – rendelkezik, azaz atomonként három lineáris oszcillátort véve az
atomi rezgések átlagos energiája

<&>atom = 3 kBT (8.32)

A szilárdtest egy mólja (NA atomja) így átlagosan

Erezgési = NA · 3 kBT (8.33)

rezgési energiával rendelkezik. Az ennek megfelelő (állandó térfogatú) moláris

hőkapacitás
2TE5
CV = 1 4 = 3R = 24,94 J mol–1 K–1 (8.34)
0TT3V

Az így kapott moláris hőkapacitás hőmérsékletfüggetlen. A (8.34) képlet megfelel a

kémiából ismert Dulong—Petit szabálynak (ld. 8.6a. ábra szaggatott egyenesét).

A szilárdtestek moláris hőkapacitása – mint az a 8.6 ábrán is látható – a kísérletek

tanusága szerint azonban hőmérsékletfüggő és csak magasabb hőmérsékleten válik
közel hőmérsékletfüggetlenné.

E probléma megoldása most is csak az oszcillátorenergia folytonosságának

elvetésével, az energiakvantum bevezetésével található meg.
 861
-

V J Y
Cv Cv X [
W m olfok Z
Ón
3Nk 25 Aluminium



  
17 Szilicium
3 3
Gyémánt
Nk ~T
2 9 T0 T 8
2 3 4 0
T* 10 10 U 10 10 T [K] 0 400 800 1200 T [K]
(a) (b)
8.6. ábra. A moláris hőkapacitás hőmérsékletfüggése. a) Elvi ábra. A vízszintes
szaggatott vonal a Dulong–Petit közelítés. A vörös vonal a hőmérséklet sematikus
menete, a kék az Einstein féle exponenciálisan csökkenő közelítés; b) Mért görbék.

Az első magyarázatot most is Einstein adta meg. Einstein feltételezte, hogy a

rácsrezgésekhez rendelt oszcillátorok energiája is kvantált, tehát nem változhat
folytonosan, hanem csak kvantumokban. Az egyszerűség kedvéért az összes
oszcillátor frekvenciáját ((o) azonosnak vette. A rácsrezgések ezen kvantumjait az
elektromágneses hullámok kvantumjaival, a fotonokkal való analógia alapján ma
fononoknak* nevezzük. Az egy lineáris oszcillátorra eső átlagos energia kifejezésére,
a (8.23)-vel analóg
h(
<efonon> = h( /k oT (8.35)
e o B –1

képletet írhatjuk fel. A rendszer teljes energiája az egyes oszcillátorok energiáinak

összege. Egy mól anyag, tehát NA darab oszcillátor esetén (NA az Avogadro–féle
állandó):

N h(
E = 3 NA <efonon> = 3 h( /kA T o (8.36)
e o B –1

Jelöljük To-lal a h(E$\kB hányadost, ekkor

h(
3NAkB · k o
3RT B
E = 3NA <efonon> = h( /k T = T o (8.37)
o
e o B –1 T
e –1
Innen a rendszer moláris hőkapacitása:**

* A hang görög elnevezése alapján.

** Legyen x = To , ekkor E(T) = E(x(T)) = 3R To , és TE = TE dx = 3Rx2 x e 2

x
T x
e –1 TT Tx dT (e – 1)
 862
-

To
TE 2T 5
2
e T
CV = = 3R1 To4 (8.38a)
TT 0 3 2 To 52
1 T 4
0e - 13



  
Ebből a képletből a magas hőmérsékleti (T >> To) határesetben (ami a 8.6.
kísérleti ábrából láthatóan már néhány száz °C körül teljesül) az exponenciálisokat
sorba fejtve* a moláris hőkapacitás valóban a klasszikus értékhez tart:

2
2To5 (1 + To/T)
C =
lim V lim 3R 1 4 = 3R (8.38b)
T$? Q T?0
0 T 3 22 To5 52
111 + T 4 – 14
00 3 3

Ezzel visszakaptuk a klasszikus, ekvipartíció tételén alapuló (8.34) eredményt.

Alacsony hőmérsékleten (T <<To) viszont a (8.38a) nevezőjében levő exponenciális

tag elhanyagolható az 1 mellett, ezért

To
2
2To5 – T
lim CV = 3R1 T 4 e (8.38c)
T? 0
0 3

A valóságban azonban a moláris hőkapacitás alacsony hőmérsékleten nem

exponenciálisan, hanem T 3 -nal tart nullához. Az exponenciális függés onnan adódik,
hogy minden módusra (egyszerűsítésként) azonos frekvenciát tételeztünk fel. (A
valóságot jobban visszaadó közelítést ad a moláris hőkapacitás Debye közelítése, ahol
ezen utóbbi egyszerűsítést elvetjük.)

* ex = 1 + x + x˛ + ... L 1 + x
2!
 863
-

8.1.4. Az atomi nívók és az elektron

impulzusmomentumának kvantáltsága (a hidrogén
atom vonalas színképe)



  
Az atomról tudjuk, hogy egy kis helyet elfoglaló (protonokat és — a H atom
kivételével — neutronokat tartalmazó) atommagból és az atommag körül mozgást
végző elektronokból áll. A klasszikus (hagyományos vagy relativisztikus) leírás
szerint az elektronok a mag Coulomb–terében kör– vagy ellipszis pályán mozognak.
Az elektrodinamika (alapfokú fizikai előadásban nem levezethető) állítása szerint a
gyorsuló töltések sugárzással energiát veszítenek; maga a jelenség jól ismert, sőt a
gyakorlatban is használt: pl. a rádióadó antennájában rezgő (tehát gyorsuló) töltések
sugárzása kelti a műsorközlésben használt rádióhullámokat. Viszont, ha az atomokban
a klasszikus fizika szerint keringő (tehát szintén gyorsuló) elektronok is sugároznának,
akkor energiájukat mintegy 10–10 s alatt elveszítve belezuhannának a magba,
miközben folytonosan változó frekvenciájú fényt emittálnának. Mint tudjuk azonban,
az atomok többsége stabilis képződmény – és amelyek nem azok, azokban sem az
elektronok magba esése okozza a bomlást... Továbbá az atomok színképe vonalas
szerkezetű, vagyis az atomokban levő elektronok csak meghatározott, diszkrét
frekvenciákon sugároznak.

Az atomok stabilitása, illetve vonalas színképük a klasszikus fizika számára

megmagyarázhatatlan. A problémát Niels Bohr dán fizikus azzal "oldotta meg", hogy
feltételezte: az elektronok az atomokban csak meghatározott sugarú pályákon
keringhetnek, és ezeken a pályákon nem sugároznak. Az atom csak akkor bocsát ki
fényt, ha benne az elektron egy, magasabb, En energiájú (tehát nagyobb sugarú)
pályáról egy, alacsonyabb, Em energiájú pályára ugrik át. Ez az átugrás pillanatszerű és
egy foton kibocsátásával jár. A kisugárzott foton frekvenciáját a

h(nm = En – Em (8.39)

egyenlet határozza meg. A Bohr–féle önkényes feltevés, a Bohr–féle

frekvenciafeltétel megszületése a fizika történetének nagy fordulópontja (1913). (A
képlet felállításánál Bohr felhasználta az E = h( (ld. (8.28)) energiaképletet.)

Bohr abban, hogy az atom energiája csak meghatározott értékeket vehet fel, annak
megnyilvánulását látta, hogy az elektronok csak meghatározott pályákon
keringhetnek. Mi választaná ki az elektron pályáit? Bohr erre is feleletet adott:
feltételezte, hogy az elektron teljes impulzusmomentumának kvantáltnak, a ! egész
számú többszörösének kell lennie:

/L/ = mvr = n!, n = 1,2,3,... (8.40)

Ez a Bohr-féle kvantum– (vagy pálya–) feltétel. Az az atommodell, amelyikben az

elektronok a mag körül csak a Bohr-kvantumfeltétel által megadott pályákon
keringhetnek, és az atom (a (8.39)-nek megfelelő) fénykibocsátása az elektron
pályáról–pályára ugrásának következménye, az ún. Bohr–féle atommodell.
 864
-

Megmutatjuk, hogy a Bohr féle feltételekkel a hidrogén atom* színképére a

kísérletekkel egyező eredményt kapunk. Határozzuk meg tehát a H atom
energiaszintjeit a Bohr-modell alapján! Az elektront a proton és az elektron között
fellépő Coulomb-erő tartja a körpályán, azaz
2
1 e" mevn



  
= r (8.41)
6.eo r2n n

ahol az n indexszel már azt is feltüntettük, hogy az n-edik pályáról van szó. A Bohr–
féle (8.40) kvantumfeltételből

mevnrn = n!
Ebből a két utóbbi egyenletből
e" 1
vn = , n = 1,2,3,... (8.42a)
6.eo! n
illetve
!" "
rn = 6.eo n (8.42b)
mee"
D
Az rn-nek n = 1-hez tartozó értéke ao = r1 = 0,529·10–10 m, az ún. Bohr–féle sugár.

Az itt megjelenő n szám a lehetséges kvantált állapotokat egyértelműen

jellemzi. Az ilyen számokat kvantumszámoknak nevezzük.

A keringő elektron teljes energiája kinetikus és potenciális energiájának összege:

1 2 1 e"
En = 2 mevn – (8.43)
6.eo rn

A (8.41) mozgásegyenletből a kinetikus energiát kifejezve és (8.43)-ba helyettesítve

1 e"
En = – (8.44)
6.eo 2rn

h
Az rn értékét (8.42)-ből behelyettesítve, és felhasználva hogy ! = 2p az

mee4 1
En = – 2 " n = 1,2,3,... (8.45)
8eoh" n

képletet kapjuk. A Bohr–modell alapján levezetett (8.45) képletet mind a kísérletek,

mind pedig a kvantummechanika alapján végzett elméleti számítások is igazolták (ld.
8.5.4. pont). A 8.7. ábrán a H atom Bohr–modell szerinti energiaszintjeit ábrázoltuk.

* A Bohr-modellel csak a H–atom szinképe magyarázható meg.

 865
-
E,V
EN0
nN3
E2 nN2

1 e2



  
V 'r G N 9
4.&0 r
E1 nN1

8.7. ábra. A hidrogén atom energiaszintjei

A (8.39) Bohr–féle frekvenciafeltételből a (8.45) felhasználásával a k-adikról az

l-edik energiaszintre történő átmenet során kisugárzott fény frekvenciájára (k > l) a

mee4 V1 1 Y
nkl = 2 X " – "[ (8.46)
8eoh3 Wl k Z
képletet kapjuk.

A spektroszkópusok (pl. Rydberg) már a Bohr–elmélet előtt megállapították, hogy

a hidrogén által kibocsátott színképvonalak az egész számok négyzetének
reciprokával állnak kapcsolatban. A spektroszkópusok azonban a ( frekvencia helyett
a (*-gal jelölt (spektroszkópiai ) hullámszámmal dolgoznak. Ez azonos a hullámhossz
reciprokával, tehát az általunk használt hullámszámnak 2.-ed része. A
spektroszkópiai mérések a (* hullámszámra a

12 n 5 V1 1 Y
nkl* ş l 1= ckl4 = RB X " – "[ (8.47)
kl 0 3 Wl k Z

képletet adják. A képletben szereplő RB állandó az ún. Rydberg-állandó. A Rydberg–

állandó a Bohr–modell alapján, (8.47)-et és (8.46)-tal összevetve a

mee4
RB = 2 (8.48)
8eoh3c

alakban írható fel. Kísérleti értéke RB$= 1,09737331534·107 [m–1]. (8.48)-ba az egyes
mennyiségek számértékét behelyettesítve valóban a Rydberg–állandó mért értékével
jól egyező értéket kapunk.

Az 1913-ban Frank és Hertz által elvégzett elektronütközéses kísérlet azt mutatta,

hogy a Bohr-féle posztulátumok (feltevések) valamiképpen valóban a fizikai valóságot
írják le. A kísérlet során egy három elektródával ellátott (anód, katód és rács)
elektroncsőbe kisnyomású higanygőzt töltöttek. Az izzókatódból kilépő elektronokat a
rács segítségével felgyorsították. (A rács és az anód közötti elektromos tér lassítja az
elektronokat.) A kísérleti elrendezés a 8.8a. ábrán látható. A felgyorsított elektronok a
higanyatomokkal ütközhetnek, és így mozgási energiájuk egy részét elvesztik. A
klasszikus fizika szerint az ütközés során átadott energia tetszőlegesen kicsi lehet,
ezért az anódot elérő elektronok áramát a gyorsító feszültség függvényében mérve
folyamatosan növekvő áramot várunk.
 866
-

anód - áramerősség [mA]

I 300

A Uf ]$0,5V
200
R



  
Hg
K 100
Ur
0
0 5 10 15 UR [V]
(a) (b)
8.8. ábra. A Frank-Hertz kísérlet. a) A K izzókatódból kilépő elektronokat a
változtatható pozitív UR rácsfeszültség gyorsítja, az R rácson való áthaladás után az A
anód (R-hez képest kis negatív fékező feszültsége (Uf)) fékezi azokat. Az elektronok a K
és R között gyorsító térben, az R és A között gyenge ellentérben mozognak. A b) ábra
a mért I anódáramot tünteti fel az UR gyorsító feszültség függvényében.

A 8.8b. ábrán viszont látható, hogy a valóságban gyorsítófeszültség növelésével az

áram egy darabig nő, majd hirtelen visszaesik, és ez a jelenség szabályosan (±0,1 V
pontossággal) 4,9 V-onként ismétlődik.

Ez a kísérlet a Bohr-féle frekvenciafeltétellel nagyon jól magyarázható. Tegyük fel,

hogy a higanyatomok valamely két szomszédos energiaszintje között éppen )E = 4,9
eV az energiakülönbség! Amíg a felgyorsított elektronok energiája nem éri el a
gerjesztéshez szükséges energiát (vagyis amíg a gyorsítófeszülség nem éri el a 4,9 V-
ot), addig a higanyatomok elektronjai nem képesek energiát felvenni, hiszen a Bohr–
féle frekvenciafeltétel szerint az elektron csak az egymástól 4,9 eV-nyira levő
energiaszintek valamelyikén tartózkodhat, közbülső pályán pedig nem. Ahogy a
gyorsítófeszültség nő, egyre több elektron képes legyőzni az anód előtti fékező
ellenteret, ezért az áram nőni fog (8.8b. ábra a szakasza).

Amikor azonban egy elektron energiája eléri a 4,9 eV értéket, energiáját egy
ütközésben átadja a higanyatomoknak, és így lelassulva nem éri el az anódot (8.8b.
ábra b szakasz). Az, hogy a maximumok után az áram nem csökken zérusra, arra utal,
hogy nem minden elektron ütközik.

Ahogy az elektronok energiáját 4,9 eV fölé növeljük, az elektronok 4,9 eV-nyi

energiát átadnak a higanyatomoknak (hiszen a Hg atomok csak 4,9 eV energiát tudnak
elnyelni), de még marad energiájuk, és így ezzel újra elérhetik az anódot. Az áram
tehát újra növekedni fog (8.8b. ábra c szakasz), és ez a folyamat ismétlődik egészen
addig, amíg az elektronok egy része útja folyamán egymás után két Hg atomot is
gerjeszteni tud. Ekkor az áram újra lecsökken (8.8b. ábra d szakasz). Az egymást
követő minimumok értéke egyre magasabb, mert az egymásutáni többszörös
ütközések valószínűsége egyre csökken.

A Frank—Hertz kísérlet tehát tökéletesen alátámasztja azt az elképzelést, hogy az

elektron atombeli energiája csak diszkrét értékekkel változhat. Ez a diszkrét
 867
-

spektrumvonalak észlelésétől független kísérlet, hiszen most nem egy

elektromágneses hullám kibocsátása, illetve elnyelése, hanem az elektronok mozgási
energiájának elnyelése történt.

Mindenesetre a magasabb energiájú (gerjesztett) állapot nem stabil, abból az

elektronok véletlenszerűen visszatérnek alapállapotukba és eközben fényt bocsátanak



  
ki. Ezt a fénykibocsátást, a Frank—Hertz kísérletben észlelték is,* és a kisugárzott
fény frekvenciája jól megfelelt a Bohr–féle frekvencia feltételnek.

A Bohr–modell másik alapfeltételét, az impulzusmomentum kvantáltságát

szintén közvetlen kísérletek igazolják. Ilyen a hidrogén színképvonalak Zeeman–féle
vonalfelhasadása:

Ha a hidrogéngázt B erősségű mágneses "térbe" helyezzük, a fent ismertetett

hidrogén színkép megváltozik. A kísérletek szerint a színképvonalak felhasadnak,
azaz egy színképvonal közelében két, vagy több új vonal jelenik meg, miközben az
eredeti színképvonal esetleg el is tűnik. A színképvonalrendszer megváltozása a
klasszikus fizika szerint is bekövetkezik, de a klasszikus fizika nem a vonalak
felhasadását, hanem kiszélesedését, ill. elkenődését jósolja.

A mágnesség elemi elméletéből (6.2.9. pont) tudjuk, hogy pl. egy elektron L teljes
impulzusmomentumához mindig kapcsolódik egy pm mágneses dipólus momentum.
Ha az atomot B külső mágneses térbe helyezzük, a mágneses dipólusok (6.140)
szerint irányuktól függő

)Em = –pm·B = –pm,zB (8.49)

pozitív, vagy negatív “többlet” potenciális energiára tesznek szert. (A pm,z jelölésben a
z index a pm-nek B irányú vetületét jelöli, mivel az ez általánosan használt jelölés
szerint a koordinátarendszer z tengelyét a B irányával megegyezően szokás
választani.) Ez a többletenergia minden energianívóhoz hozzáadódik.

A klasszikus fizika szerint az impulzusmomentum z irányú vetülete bármekkora lehet

(nem kvantált). Ezért az egyes mágneses momentumok B irányú vetülete is
tetszőleges lehet. Vagyis az egyes H atomokban a hőmozgás hatására véletlenszerűen
beálló mágneses momentumok miatti energiaeltolódás –/pm·B/ és +/pm·B/ között
tetszőleges értékű lehet. Ezért az eredetileg éles határvonalakkal rendelkező
színképvonalaknak a klasszikus fizika szerint el kell kenődniük.

Ha viszont a teljes impulzusmomentum és így annak z irányú vetülete is kvantált, ez

együttjár a pm,z értékek, és így a )Em értékek kvantáltságával; másszóval az
energianívók nem elkenődnek, hanem pm,z lehetséges értékei szerint felhasadnak. Ezért
a mérésekben megjelenő felhasadás alátámasztja az impulzusmomentum
kvantáltságának Bohr–féle feltevését. A pm,z lehetséges értékeit (6.165) szerint a

pm,z = gLµBmj (8.50)

* Ez a fény a távoli ultraibolya tartományba esik, így szemmel nem érzékelhető.

 868
-

egyenlet határozza meg, ahol µB az ún. Bohr–féle magneton, gL az ún. Landé–faktor

(ld. (8.238)) és mj a teljes impulzusmomentumhoz tartozó mágneses
dipólusmomentum B irányú vetületének és a ! állandónak hányadosa (ld. (6.165)). mj
a mágneses momentum kvantumszáma.

Ezek szerint az n kvantumszámhoz tartozó (8.45)-beli En energiakifejezés helyett az n



  
és mj kvantumszámok jelennek meg:

mee4 1
En,m = – 2 · " – gLJBmj B
j 8eoh" n

A matematikailag lehetséges spektroszkópiai hullámszámoknak (ld. (8.47)) ekkor

négy indexe van:

21 15
n*n m = RB 1 " – "4 – gLJB (mnj–mkj) B
j k lj 0n k 3

ahol mnj és mkj az n ill. k indexű pályán elhelyezkedő elektron teljes impulzusmomen-
tuma z komponensének és a !-nak a hányadosai. Ha adott n és k esetén mnj ^ mkj,
akkor az eredeti n*nk helyett más spektroszkópiai hullámszámok jelennek meg. Ha pl.
mnj és mkj, lehetséges értékei 0,±1,±2, akkor — amennyiben az összes
konfigurációhoz tartozó színképvonal megjelenik — az eredeti színképvonal mellett 8
darab új színképvonal jelenik meg. A valóságban azonban nem minden párosításnak
felel meg átmenet; hogy melyeknek, azt az ún. kiválasztási szabályok adják meg.

Másszóval

adott atomokból álló anyag spektrumvonalai mágneses térben a külön-

böző lehetséges impulzusmomentum beállások által meghatározott számú
vonalra hasadnak fel (Zeeman–effektus).

Érdekességként említjük meg, hogy G.E. Hale csillagász a Nap hidrogén színképén
talált Zeeman–felhasadással igazolta, hogy a Napnak is van mágneses tere.

A Bohr–modell azonban nem ad választ minden kérdésre. A Bohr modell szerint az

elektronok körpályán mozognak és az energiaszintek értéke csak a n főkvantumszám-
tól függ. Ezért a Bohr–modellt Sommerfeld finomította. A Bohr–Sommerfeld modell-
ben az elektronok nem kör, hanem ellipszispályákon keringenek az atommag körül.
Ekkor a Bohr–modell egyetlen n kvantumszáma helyett két kvantumszám kell az álla-
pot megadásához: az n főkvantum szám mellett egy ún. azimutális kvantumszám is
fellép, amely helyett az l mellékkvantumszámot szokás használni. Az energia kifejezé-
sében a két kvantumszám külön nem, csak összegük szerepel.*

A Bohr–modell már a H atom esetében sem ad meg minden színképvonalsorozatot,

és nem adja meg pl. a Zeeman–felhasadás helyes értékét, de pl. az egyes

*Mind a Bohr–, mind a Bohr–Sommerfeld modellben eltekintünk az elektron saját

impulzusmomentumától, az ún. elektronspintől.
 869
-

színképvonalak intenzitását sem. Továbbá nem képes helyesen megjósolni azt sem,
hogy az energianívók mágneses térben hány vonalra hasadnak fel. Például a Bohr
modell szerint a hidrogén alapállapota 3 nívóra hasad fel, a kísérleti eredmény
ugyanakkor csak két vonalra való felhasadást mutat. A Bohr–modell tehát
nemkielégítő. A H atom mért színképét csak a kvantummechanika képes helyesen
visszaadni.



  
Összefoglalva: a Bohr–modell és igazolt kísérleti következményei arra
utalnak, hogy az atomi energianívók és az elektronok impulzusmomen-
tuma kvantáltak, ugyanakkor e modell nem alkalmas a kísérleti eredmé-
nyek pontos kvantitatív jóslására. Olyan elméletre van tehát szükség,
amely ezekkel a hátrányokkal nem rendelkezik. Ez az elmélet a
kvantummechanika.

A H – atom bizonyos tulajdonságainak kvantummechanikai leírásával a 8.5.4.

pontban foglalkozunk
 870

8.2. AZ ELEKTROMÁGNESES HULLÁMOK KORPUSZKULÁRIS

ILLETVE A MIKRORÉSZECSKÉK HULLÁMSAJÁTSÁGAI
(A !"állapotfüggvény
!" mint a mikrorészecskék teljes leírása.)



  
8.2.1. A Compton–effektus és leírása a fény korpuszkuláris
modelljével

Az elektromágneses hullámok és az anyag kölcsönhatását úgy vizsgálhatjuk, hogy

egy mintát elektromágneses hullámokkal sugárzunk be. Ha egy nagyenergiájú (tehát
nagy frekvenciájú, illetve kis hullámhosszú) elektromágneses hullám* könnyű elemek-
ből álló anyagi közegen (illetve azok relatíve kis (tipikusan néhány eV) kötési ener-
giájú, kvázi szabad elektronjain) szóródik, akkor a szórt sugárzásban az eredeti
frekvenciájú sugárzás mellett kisebb frekvenciájú sugárzás is fellép. A frekvencia
csökkenése (a szórt hullám #-jának növekedése) annál nagyobb, minél nagyobb a
beeső és a szórt hullám iránya közötti $ szóródási szög (ld 8.9 ábra). Ezenkívül azt
tapasztaljuk, hogy az anyagból elektronok repülnek ki (ld. 8.10. ábra). Ez a Compton–
effektus (1923). A kirepülő elektronok az ún. Compton–elektronok.

A 8.9. ábrán a Compton–effektus során mért görbéket láthatjuk: %"= 0°-nál csak
az eredeti, beeső fényhullámot látjuk, % = 45°-nál a szórt fényben a beeső su-
gárzásnak megfelelő (tehát szóródást nem szenvedett csúcs mellett már a kisebb
frekvenciájú (nagyobb hullámhosszú) szórt csúcs is világosan elkülönül és a
szóródási szöggel amplitúdója és szeparáltsága nő.

A fény és az anyag kölcsönhatása a klasszikus Maxwell-féle elektrodinamika

szerint úgy megy végbe, hogy a beeső elektromágneses hullám kényszerrezgésbe
hozza az anyag elektronjait, amelyek rezgésük során maguk is elektromágneses
hullámokat sugároznak ki. Az elektronok által keltett, és az eredeti hullám
szuperpozíciója hozza azután létre az eredő elektromágneses teret. Mivel a
stacionárius kényszerrezgés frekvenciája mindig megegyezik az őt létrehozó rezgés
frekvenciájával (ld. 7.1), a klasszikus elektrodinamika szerint nincs
Compton-effektus!

* Pl. röntgensugárzás, melynek hullámhossza # = 10–2–10–1 nm, fotonenergiája E = h& = 105–104 eV

 871

8.9. ábra. A Compton–effektus. Mért intenzitások a hullámhossz

függvényében. A szóráskor fellépő '# változás tipikus értéke % = 90°-nál



  
0,24 nm, 180°-nál 0,48 nm.

Ha viszont az elektromágneses sugárzást fotonok áramának tekintjük*, a

Compton–effektus a kísérletekkel egyezően magyarázható. Ha az anyagra beeső
sugárzás elegendően nagy frekvenciájú ún. kemény sugárzás, (pl. a Mo K( vonalának
megfelelő 105 eV energiájú röntgensugárzás), akkor az elektron néhány eV-nyi kötési
energiáját a fotonok h& energiájához képest elhanyagolhatjuk, és a Compton–

* ld. pontosítva a 8.2.2. pontban

 872

effektust úgy tekinthetjük, mint a fotonok szóródását egy szabad elektronon.* A

feladatot kétféleképpen is megoldjuk: egyfelől a newtoni mechanika szerint, másfelől
relativisztikusan.



  
8.10. ábra. A Compton-effektus impulzus vektorábrája. A beeső foton
hullámhosszát #o-al (frekvenciáját &o-al), a szórt fotonét #sz-el ill. &-vel
jelöltük.

Az elektron és a foton ütközését a 8.10. ábrán sematikusan egy vektorábrán

ábrázoltuk: a vektorok a foton és az elektron impulzusát jelölik. Az ábrán a beeső
foton frekvenciáját &o-lal jelöltük, míg a kölcsönhatásból kilépő "szórt fotonét" &-
vel.**

Modellünk szerint kezdetben az elektron állt, impulzusa nulla volt. A fotonnal

való ütközés után pe = mev impulzusra tett szert, ezzel egyidejűleg a foton impulzusa
is megváltozott. Mekkora a foton impulzusa? Használjuk fel az energia, impulzus és
tömeg közötti kapcsolatot megadó (2.222) relativisztikus egyenletet a fotonra
2
E) – p)c) = mf c4 (8.51)

A foton tömege (mf) nulla (hiszen különben nem haladhatna fénysebességgel!), ezért a
foton impulzusa

* Ha a szabad elektron közelítés nem érvényes (pl. nehéz elemeknél, ahol nagy az elektron kötési
energiája), akkor az elektron me tömege helyett a három nagyságrenddel nagyobb atomi tömeg kerül
me helyére. Ilyenkor (ld. a (8.61) egyenletet) nincs Compton–effektus.

** Nem véletlen ez a megnevezés! A részecskefizikusok szerint a Compton–effektus négy részecskés

folyamat: egy elektron és egy foton találkozik, kölcsönhat, a kölcsönhatás idejére individuális sajátos-
ságaikat elvesztik, majd kilép egy, a kölcsönhatásban keletkezett foton és egy ugyanott keletkezett
elektron.
 873

E h&
p= c = c (8.52)

Először a klasszikus, nem relativisztikus mechanikán alapuló leírással

foglalkozunk.* A foton—elektron ütközésre felírhatjuk az impulzus és energiameg-
maradás egyenleteit. Legyen a szórt foton és a bejövő foton haladási iránya közötti



  
szög %, míg az elektron kirepülési szöge ugyanehhez az irányhoz képest *!

Ekkor az energiamegmaradás egyenlete:

1
h&o = h& + 2 mev) (8.53a)

1
–h (&+&o) = 2 mev) (8.53b)

Az impulzusmegmaradás a beeső foton irányával párhuzamos, illetve arra merőleges

komponensekre (harmadik komponens nincs, a szórás síkban történik!):

h&o h&
c = c cos % + mev cos * (8.54a)

h&
0 = c sin %"+"mev sin * (8.54b)

A (8.54a és b –t)-et átrendezve (az elektronra vonatkozó tagokat a jobb oldalon

hagyva), majd a két egyenlet négyzetét összeadva

h) 2 h) ) ) ) 2 ) ) )
) (& , "+")& , &"cos %) + ) & (cos * + sin *) = me v (cos * + sin *)
c c

azaz (mivel cos) * + sin) * = 1)

h) 2 2
& - 2&,&"cos %"-"&)) = me v2 (8.55)
c) ( o

A Compton–effektus során bekövetkező frekvenciaeltolódás kicsi, ezért &"."&,", vagyis

közelítőleg fennáll, hogy

h) 2 2 2 2
& – 2&o cos % + &o) = me v2
c) ( o

összevonás után

* De ebben a levezetésben is felhasználjuk a foton impulzusának a relativitáselméletből adódó (8.52)

képletét.
 874
2
2h)&o 2
(1 – cos %) = me v2 (8.56)
c)

(8.57) baloldalát a (8.53b) jobboldala helyére behelyettesítve és h-val mindkét oldalon

egyszerűsítve, a frekvenciaeltolódás



  
2
h&o
'&"/"&"+"&o = – (1 – cos%) (8.57)
mec)

értékűnek adódik. A sugárzás frekvenciaváltozása tehát negatív, kifejezve a szóráskor

bekövetkező energia csökkenését. Ezt az egyenletet szokás még a szögfüggvényekre
vonatkozó
%
1 – cos % = 2 sin) 2 (8.58)
összefüggés felhasználásával a
2
h&o %
'&"= –2 sin) 2 (8.59)
mec)
alakba írni.

A mérésekben a hullámhossz változást ('#"0"#sz"+"#o) szokás megadni. Mivel

c d# c
#"0" azaz =– 2
& d& &
ezért
d#3 c
'#"0"#1&2"+"#1&,2". '&"= – 2 '& (8.60)
3
d& & &o
,

(8.59)-et behelyettesítve
h %
'# = 2 m c sin) 2 (8.61)
e

h
A % = 90°-nak megfelelő '# = m c értéket Compton–hullámhossznak nevezzük
e
és #C-vel jelöljük:

' h
#C = (8.62)
mc e

#C láthatóan univerzális, anyagfüggetlen állandó és értéke 2,426 · 10-22 m.

A relativisztikus számításban az elektron impulzusa nem mev, hanem (2.58)

szerint:

mev
pe = (8.63)
v)
1– )
c
 875

(relativisztikus) E energiája pedig (2.222) szerint

Ee) – pe)c) = me)c4 (8.64)

által meghatározott.



  
A 8.10. ábra alapján (a sraffozott háromszögre a koszinusz tételt* alkalmazva) az
elektron ütközés utáni (8.63) impulzusa az impulzusmegmaradás tételéből

2 6h&92 6h&o92 h)&,&

pe = 5 c 8 + 5 c 8 – 2 ) cos % (8.65)
4 7 4 7 c
2
Helyettesítsük (8.65)-ben a relativisztikus pe helyére annak (2.222) egyenletből kife-
jezett értékét, majd az egyenlet mindkét oldalát szorozzuk meg 1/c)-tel, és ekkor
2 2
E) – me c4 = h)&) + h)&o – 2h)&,& cos % (8.66)

Itt E az elektron ütközés utáni relativisztikus energiáját jelöli.

Az energiamegmaradás egyenlete pedig (figyelembevéve, hogy a nyugalmi álla-

potú elektron energiája (8.64) szerint mec))

mec) + h&o = E + h& (8.67)

ahol E ismét az elektron ütközés utáni (8.64) relativisztikus energiája. Miután minket
a szórt foton h& energiája érdekel, küszöböljük ki a mindkét egyenletben szereplő E
elektronenergiát (8.66) és (8.67)-ből! Ekkor a &o ." & összefüggés felhasználásával
ismét (8.57)-re jutunk.

A Compton-effektus leírása tehát kizárólag akkor lehetséges, ha az

h& h
elektromágneses sugárzást pf = c = impulzusú fotonok ("részecskék")
#
áramának tekintjük.

Az elektromágneses sugárzásnak tehát a szabad terjedés során mutatott

hullámtermészete mellett a (korpuszkuláris) anyaggal való
kölcsönhatásban részecske (korpuszkuláris) sajátságai vannak.

8.2.2. Az anyag hullámsajátságai

8.2.2.1. A fény kvantumjai, a fotonok

A fizikusok régóta vitatkoztak a fény természetéről. Pl. Newton a fény

részecskeelméletét, Huyghens pedig a hullámelméletét dolgozta ki. A
fényinterferencia jelensége (7.6. pont) a fény hullámtermészete melletti érv. A
fényelektromos hatás, ill. a Compton–effektus ugyanakkor csak a részecskéknek

* a) = b) + c) – 2 bc cos (
 876

tekintett fotonok segítségével magyarázható. Ez a kettősség a klasszikus — jobbára

makroszkópikus jelenségekkel foglalkozó — fizikán nevelkedett szemléletmód
számára érthetetlen. Ezért a fizikusok azt mondták, hogy a fénynek kettős természete
van: egyes esetekben hullámként, más esetekben részecskeként viselkedik. (Ez utóbbi
állítást a "részecske–hullám dualitás" elvének hívták.)



  
Mai ismereteink szerint a mikrorészecskék viselkedése alapvetően különbözik a
makroszkópikus testek viselkedésétől, ezért az a kérdésfeltevés, hogy a fény részecske,
vagy pedig hullám, helytelen.* A fény sem nem részecske, sem pedig nem hullám,
hanem egy, ezeknél a makroszkopikus tapasztalatokból leszűrt absztrakcióknál
gazdagabb természeti jelenség, amelyet egyes esetekben kényelmesebb részecskeként,
más esetekben kényelmesebb hullámként modellezni.**

A fotoeffektus tanulmányozása során megállapítottuk a fény energiája és frekven-

ciája közötti

E = h&"0"!: (8.68a)

kapcsolatot (ld. (8.28)).

A Compton–effektus tanulmányozása során pedig ezt felhasználva meghatároztuk

a foton impulzusát (8.52):
h&
p= c (8.68b)

h
p= (8.68c)
#

A fotonok olyan elemi részecskéknek tekinthetőek, amelyek a tapasztalat szerint nem

alakítanak ki kötött állapotot.

Miért nem nyilvánvaló a köznapi gyakorlatban, hogy a fény részecske tulajdon-

ságokat mutat? Ha pl. egy ultrarövidhullámú rádióadó adását fogjuk a rádiókészü-
lékünkön mondjuk 100 MHz–en, akkor, miután egy foton energiája mindössze
4,1·10-7 eV, ilyen fotonokból a rádióvevőkészülékünknek másodpercenként kb. 109
db–ot kell összegyűjtenie ahhoz, hogy érzékelhető jelet kapjon. Ennyi beérkező foton
nyilván valamilyen átlagos hullámként jelentkezik, az egyes fotonok részecske jellege
nem jelenhet meg. Ezzel szemben már a látható tartományba eső frekvenciájú fotonok
hullám– és részecskeszerű tulajdonságai egyaránt megjelenhetnek, ahogy azt pl. a

* A kérdésfelvetés helytelenségét az alábbi nevetséges példával szemléltethetjük: Az utasszállító

repülőgép “olyan, mint egy autóbusz”, hiszen utasokat szállít. Másfelől viszont “olyan, mint egy
madár”, hiszen repül. Az a kérdésfeltevés, hogy a fény hullám–e, vagy részecske, hasonlít ahhoz a
kérdésfeltevéshez, hogy az utasszállító repülőgép autóbusz–e, vagy madár?

** A fény elektromágneses elméletéből (ami hullámelmélet) kiindulva a fizikusok eljutottak a

kvantumelektrodinamika nevű tudományághoz, amely jelenlegi ismereteink szerint megfelelően számot
ad a fény valódi viselkedéséről. Mi azonban itt csak a mikrofizika alapjaival foglalkozhatunk, így csak a
kvantumelektrodinamikai leírás eredményeinek egyszerű alakban történő ismertetésére szorítkozhatunk.
 877

fotoeffektus tárgyalása során láttuk. A még kisebb hullámhosszak (nagyobb frekven-

ciák) esetén a fény részecske jellege egyre hangsúlyozottab lesz, míg a hullám-
sajátságok egyre kevésbé észlelhetőek. A röntgensugarak részecskejellege már nyil-
vánvalóbb (ld. pl. Compton–effektus), míg a gammasugárzás hullámjellege csak igen
közvetett módszerekkel mutatható ki.



  
8.2.2.2. A részecskékből álló anyag hullámsajátságai

A fenti (8.68) fényre érvényes összefüggéseket Louis Victor de Broglie a

klasszikusan részecskéknek tekintett anyagi objektumokra is kiterjesztette. De Broglie
1923-ban azt javasolta, hogy a fényre felírt (8.68) egyenleteket tekintsük érvényesnek
(más) anyagi részecskékre is. Erre az ötletre a fény "kettős természetének"
tanulmányozása vezette: ha egyszer a klasszikusan hullámnak tekintett fényről
kiderült, hogy részecsketulajdonságai vannak, akkor miért ne tételezhetnénk fel, hogy
a klasszikusan részecskéknek tekintett anyagnak is vannak hullámtulajdonságai? De
Broglie, mint erről az 1. fejezetben már szóltunk, egy p impulzusú részecskéhez
(heurisztikusan) egy
h
#Br = (8.69)
p

hullámhosszúságú síkhullámot rendelt.

Ha ezt elfogadjuk, akkor egy v sebességre gyorsított elektron impulzusának

ismeretében de Broglie hullámhossza (#Br) kiszámítható.*

A de Broglie-hipotézis valóságtartalmát eldöntő kísérletet Davisson és Germer

végezték el 1927-ben. Kísérletükben nikkel egykristály felületére elektronokból álló
sugarat bocsátottak és a diffraktált elektronokat detektorernyőn fogták fel. A kísérlet
vázlata a 8.11. ábrán látható. A kristály egy d rácsállandójú "optikai rácsnak”
tekinthető.

* Az U gyorsító feszültséggel felgyorsított elektronsugár E kintetikus energiája

k
1
Ek = eU = mev)
2

2eU
v=
me
és így az elektronok #Br de Broglie hullámhossza:
h h 1,226
#Br = = = ·10–9 m (8.70)
mev 2eUme U

ahol h . 6,62·10-34 J·s és me . 9,1·10-31 kg. Ha az elektronok gyorsító feszültségét pl. 1·104 V -nak
vesszük, #Br ."10-2 nm
 878



  
8.11. ábra. A Davisson és Germer által Ni egykristály felületen
végrehajtott elektronsugár-elhajlási kísérlet sémája (a) a kristályfelület
atomjai által alkotott "optikai rács” és (b) sematikus interferencia–
(diffrakciós–) kép. Az ábrán d-vel a rácsállandót, n-nel a diffrakciós
rendet jelöltük.

A felületi atomok alkotta rácson elhajló hullámok az elhajlásból adódó d sin % út-
különbség miatt olyan % szögek esetében erősítik egymást, amelyekre fennáll, hogy
útkülönbségük # egészszámú többszöröse:

2d sin % = #n , n = 0,1,2,3,...

ahol d a rácsállandó, n pedig a diffrakciós elhajlási rend.

A kísérleteket mások később vékony fóliákon áthatoló elektronsugarakkal is vég-

rehajtották más anyagokon (pl. Au, Ag, Pt) és elvégezték proton, neutron, atomi (He)
illetve molekula (H2) nyalábokkal is. Az optikai rács jellegzetes diffrakciós képe
ezekben az esetekben is kialakult (ld. pl. 8.12. ábra). Az hogy az elektronnak
hullámsajátságai vannak, tehát kísérleti tény.

Az elektronok hullámsajátságai azt is lehetővé teszik, hogy elektronsugarak fel-

használásával mikroszkópot készítsünk. Az elektronok hullámtermészetét nem csak az
elektronmikroszkópban, hanem az elektronokkal történő integrált áramköri maszkké-
szítésnél, az ún. elektronlitográfiánál is alkalmazzák: ezzel a hagyományosnál sokkal
 879

nagyobb alkatrészsűrűség elérése lehetséges.*



  
8.12. ábra. a) Elektronnyaláb elhajlása Au-fólián;
b) Összehasonlításul ugyanezen anyagon röntgensugárral (tehát
elektromágneses hullámmal) végrehajtott diffrakció elhajlási képe.
A röntgensugár hullámhossza 0,071 nm, az elektron de Broglie–
hullámhossza #Br = 0,05 nm.

Az elektrondiffrakció értelmezése

Az elektrondiffrakció értelmezéséhez alapvető fontosságú az a tény, hogy a ka-

pott kép csak a beérkező elektronok számától függ és teljesen független a nyaláb
intenzitásától, sőt a megismert képpel azonos interferenciaképet kaphatunk akkor

* Egy optikai mikroszkóp felbontóképességét, tehát azt, hogy egymástól milyen d távolságra levő két
pontot tudunk még szétválasztani, a
#
d = 0,61 (8.71)
n sin (

képlet adja meg (ld. még a (7.224) képletet). Ebben a képletben az ( a mikroszkópba érkező fénynek az
optikai tengellyel bezárt legnagyobb szöge, n pedig a törésmutató. A nevező az ún. numerikus apertúra,
amelynek a gyakorlatban elérhető legnagyobb értéke kb. 2, ezért a legnagyobb felbontóképesség
#
d.
3

Ultraibolya fénnyel (#tipikus = 3·10–7 m) és ferde megvilágítással a felbontóképesség elérheti a d . 10–7

m értéket. Ezzel szemben pl. egy 40 keV energiájú elektron de Broglie hullámhossza #Br = 6·10–3 nm
(ld. (8.70), ami a fénnyel elérhető felbontóképességnél kb. 40 000-szer jobb felbontóképességet tesz
lehetővé! Ilyen energiák esetén a nem relativisztikus fizika kb. 10% hibával alkalmazható, ld. 2.3.
táblázat!
 880

is, ha a diffrakciós térben (kristályban) egyidejűleg csak egyetlen elektron

tartózkodik.* (Ekkor természetesen a diffrakciós kép kialakulása sokkal lassabb
lesz.)

A klasszikus fizikai részecskekép, illetve a valóságban talált diffrakciós kép

eltérését a 8.13. ábra alapján szemléltethetjük. Az ábra az ún. Young–féle kétréses



  
kísérlet (ld 7.7.4. pont) ábrája. A felfogóernyőn, ill. detektoron (pl. fotolemezen) a két
nyitott rés esetén létrejövő diffrakciós kép (8.13f. ábra) minőségileg különbözik két
külön–külön használt egyedi rés elhajlási képének (8.13d. és e. ábra) képzeletbeli
összegétől.

8.13. ábra. A kétréses kísérlet elvi sémája. 1.) A detektoron észlelhető kép
klasszikus részecskénél: a) ha csak az 1-es rés nyitott; b) ha csak a 2-es
rés nyitott; c) ha az 1– és 2–es rés is nyitott. 2.) Az elhajlási kép
elektromágneses és elektronhoz rendelt hullámok esetén: d) ill. e) ha csak
az 1-es ill. 2-es rés nyitott; f) ha mindkét rés nyitott. 3.) Az ernyőre
pontszerűen becsapódó elektronok becsapódási gyakorisága (f) illetve
becsapódási pontjai (g).

* L. Biberman, N. Szuskin és V. Fabrikant elektronoknak MgO egykristályban való elhajlását vizs-

gálták. Egyesével átbocsátott elektronok esetén az interferenciakép ugyanolyan volt, mint 107-szer
nagyobb elektronáram esetében.
 881

A klasszikus részecskemodell alapján mind a két különálló résnél, mind a kétré-

ses kísérletben a felfogó ernyőn egy–egy elmosódott pont megjelenését várnánk (ld. a
8.13a-c. ábra képeit!). Az elmosódottság a klasszikus fizikai elképzelés szerint a rések
széleiről elpattanó részecskék miatt lép fel. Ilyen szóródás nélkül a rések éles
képeinek kellene megjelennie az ernyőn. A valóságos interferenciakép megértése a
de Broglie–modell alapján, a részecskék hullámsajátságainak figyelembevételével



  
lehetséges.

A de Broglie-modell gondolkodás nélküli alkalmazásával azt hihetnénk, hogy a

kialakuló 8.13f. ábrán látható interferenciakép a térben egyidejüleg jelenlevő
elektronokhoz tartozó hullámok egymással való interferenciájának következménye.

Elvégezhető a kísérlet oly módon is, hogy a diffrakciós térben egyidejüleg csak
egyetlen elektron tartózkodjon. Az egyes elektronok az ernyő különböző részére
csapódnak be, szemmel láthatóan véletlenszerűen. Sok elektron egymás utáni
becsapódása azonban ugyanazt a diffrakciós képet produkálja, mint amit akkor
kapnánk, ha ugyanannyi elektron egyszerre tartózkodna a diffrakciós térben. Az inter-
ferenciakép kialakulása ebben az esetben csak úgy magyarázható, hogy minden egyes
elektronhoz tartozó hullám a két résen áthaladva saját magával interferál! Ha az
elektron maga egy klasszikus értelemben vett hullám lenne, akkor természetesen
semmi különös nem lenne ebben. Így van e ez? Képzeljük el, hogy a két rést
tartalmazó lap másik oldalán levő térrészt egy, a rések között elhelyezkedő
válaszfallal kettéválasztjuk! Ekkor ha az elektron maga egy klasszikus értelemben vett
hullám lenne, a réseken áthaladva egyik fele az egyik, másik fele a másik térrészbe
kerülne: az elektront a két réssel két “tört–elektronra” oszthattuk volna fel.
Ugyanakkor egy, a rések mögött elhelyezett detektor vagy nem észlel elektront, vagy
pedig egy egész elektront észlel (nem jelenik pl. meg tört elektrontöltés), így
igazolván, hogy az elektron oszthatatlan.

Az elektron tehát nem egy (a. 7. fejezetben megszokott értelemben) vett

hullám!

Mai értelmezésünk szerint az egyes, egymást követő elektronok a detektorernyőre

a viselkedésüket leíró, hozzájuk rendelt !" állapotfüggvény által meghatározott
valószínűséggel "véletlenszerű" eloszlásban csapódnak be; egyes helyekre az
átlagosnál több, más helyekre kevesebb becsapódás történik (8.13g. ábra). A sok
egymást követő becsapódás, megfelelő idő elteltével (megfelelő számú elektron
becsapódása után) eredményül éppen egy 8.13f. ábra szerinti interferenciaképhez
vezet.

A mért intenzitáseloszlás (a fotolemez feketedése) pontosan megfelel az elektront leíró !

állapotfüggvény (hullámfüggvény) ismeretében kiszámítható eloszlásnak. A 8.3.3. pontban
megmutatjuk, hogy a hullámfüggvény abszolútértékének négyzete (!!* intenzitása) megadja
annak dP = !!*dV valószínűségét, hogy az adott dV térfogatban észlelhetjük az elektront, így
a fotolemez várható feketedésének valószínűségét a !"ismeretében meghatározhatjuk.

Ez az ún. valószínűségi értelmezésen alapuló magyarázat feloldja az elektron, foton stb.

oszthatatlansága és a hullámsajátságai közötti látszólagos ellentmondást (dualitást).
 882

8.2.2.3. Az elektronokra (mikrorészecskékre) felírható diszperziós reláció

Induljunk ki a kinetikus energia klasszikus, nem relativisztikus mechanikából

ismert
p)



  
Ekin =
2me (részecske kép) (8.72)

kifejezéséből. A de Broglie-féle hipotézis szerint

h h 2;
p= = = !k (hullám kép) (8.73)
# 2; #

amivel a kinetikus energia

!)k)
Ekin = 2m (hullám kép) (8.74)
e

Ha a részecskéhez egy hullám rendelhető, akkor a részecske energiája felírható

Eö = !: (hullámkép) (8.75)

alakban(ld. (8.28) ). Ha a részecske erőmentes térben van, vagyis potenciális energiája

0, akkor összenergiája egyenlő a kinetikus energiával:

Eö = Ekin , Epot = 0 (8.76)

Ilyenkor (8.74) és (8.75) összevetéséből láthatóan a részecskéhez rendelt hullám

körfrekvenciája és hullámszáma között kapcsolat van:

!k)
:(k) = 2m (8.77)
e

A :(k) kapcsolat neve: diszperziós reláció. Ebből a fázis-, ill. a csoportsebesség

(ld. 7.5. pont):
: !k d: !k
vf = k = 2m , vcs = dk = m
e e
Ezek értéke láthatóan eltérő. Az elektronhoz rendelt hullám tehát diszperzív hullám
még vákumban is!

A részecske összenergiája általános esetben a kinetikus energia, és a potenciális

energia összege. Amennyiben a potenciális energia értelmezhető, és a részecske
potenciálos erőtérben mozog, úgy

Eö = Ekin + Epot

A (8.77) diszperziós relációt egy újabb feltevéssel kiterjeszthetjük a konstans

potenciális energia esetére is:
!)k)
!: = 2m + Vo (8.78)
e
 883

ahol Vo / Epot egy helytől független, konstans potenciális energia. A potenciális

energiát a kvantummechanikában (némi pongyolasággal) potenciálnak nevezik. (Ezt a
szóhasználatot az általános szokásnak megfelelően a továbbiakban mi is átvesszük.)



  
8.2.3. A hullámfüggvény (állapotfüggvény) a mikrorészecske
teljes leírását adja

h
A részecskéhez rendelt # hullámhosszúságú síkhullám p impulzusa: p = " . Ha
#
két különböző # hullámhosszúságú síkhullámot szuperponálunk, akkor az eredő hul-
lámnak nem lesz pontosan meghatározott impulzusa. Mint a 7.5. pontban megis-
mertük, egy 'k hullámszám–intervallumból vett, végtelen számú síkhullám szuper-
pozíciója olyan hullámcsomagot ad, amely csak egy akkora 'x térrészben különbözik
zérustól (ld. 7.39. ábra), amelyre fennáll a

'x 'k <"); 1=>792

összefüggés. A 7.5. pontban azt is megmutattuk, hogy a részecskéhez hozzárendelt

hullámcsoportra a de Broglie–összefüggés helyett a

'pcs
'kcs = (8.80)
!

összefüggést kell használnunk, továbbá (8.79) felhasználásával láthatóan fennáll a

('x)cs('px)cs < h (8.80a)

összefüggés is.

A fentiek szerint egy térben lokalizált elektronhoz, vagy más részecskéhez nem
egy síkhullámot, hanem egy hullámcsoportot kell rendelnünk. Minthogy a részecskét
leíró hullámcsoportot alkotó síkhullámok fázissebessége hullámhosszuktól függ, az
egyes összetevők egymáshoz viszonyított fázisa, és ennek megfelelően a
hullámcsoport (amit a kvantummechanikában általában hullámcsomagnak hívnak)
alakja időben változik. A részecskéhez rendelt hullám tehát egy diszperziós hullám.
Ha egy adott időpontban egy magárahagyott részecskét leíró hullámcsoport adott 'x
kiterjedésű volt, akkor a későbbi időpontokban a hullámcsoport kiterjedése általában
nő: a hullámcsoport szétfolyik (ld. 7.16c és d ábrákat).

A hullám ?@ részecske hozzárendelés szerint a részecskét egy ! hul-

lámfüggvény, egy ún. állapotfüggvény írja le. Ez a ! függvény egyaránt
megadja a részecske helyét és impulzusát. Általánosan a részecske hul-
lámfüggvénye hullámcsomagként írható le. Mivel egy hullámcsoport tér-
beli kiterjedése sohasem lehet nulla, ezért a részecske elvileg sem lokali-
zálható sohasem egy matematikai értelemben vett pontba, továbbá a hul-
lámcsoport sohasem jellemezhető egy pontosan meghatározott hullám-
hosszal, így a részecskék sem rendelkezhetnek pontosan meghatározott
 884

impulzussal.* A mikrorészecskék impulzus- és helybizonytalansága között

fennálló határozatlansági relációk a hullámcsoport–mikrorészecske meg-
feleltetést szemléletesen tükrözik.**



  
A ! állapotfüggvény alakja (8.14. ábra) már kvalitatíve is sokat elárul a mikro-
részecske benne kódolt tulajdonságairól. A 8.14a. ábrán a 'x helyhatározatlanság
közepes mértékű, ehhez mind nagy, mind közepes 'px impulzusbizonytalanság is
tartozhat. A 8.14b. ábrán viszont 'x kicsiny, a részecske kis helyre lokalizált, ekkor a
'px impulzusbizonytalanság csak nagy lehet. Utóbbi esetben a részecske sebes-
séghatározatlansága is nagy lesz. Minél "mintásabb" a állapotfüggvény (azaz minél
többször vált előjelet), annál nagyobb az általa leírt részecske energiája (ld. 8.3.4.
pont).

A klasszikus fizikai kép (amelyben egy részecske x koordinátája és p impulzusa

pontosan meghatározott) a mikrorészecskék leírására nem alkalmas.

8.14. ábra. Sematikus állapotfüggvény alakok

* A pontosan meghatározott impulzusú végtelen síkhullám viszont fizikailag nem írhat le részecskét.
Ugyanis egy végtelen síkhullámmal megadott állapotban levő részecske a tér összes pontjában
ugyanakkora valószínűséggel lenne megtalálható, ez a valószínűség ezért csak nulla lehet.

** A határozatlansági relációk fennállása a kvantummechanika alapvető vonása. A 8.4.4. pontban

látni fogjuk, hogy azok a hullámfüggvény alakjának felhasználása, sőt ismerete nélkül is bebi-
zonyíthatóak, tehát nem hullámsajátosságokból, hanem általánosabb törvényekből következnek.
 885

A ! állapotfüggvény segítségével azonnal szemléletesen magyarázhatóvá válik az

önkényesen választott Bohr–féle kvantumfeltétel (ld. (8.40) képlet) is, amely szerint
az elektron atombeli impulzusmomentuma kvantált:

mvr = n !



  
Ez a Bohrnál külön feltételként megjelenő képlet a hullámkép alapján egyszerűen
szemléltethető.: Ha az elektront hullám írja le, akkor a stabil elektronpálya mentén
ezen hullám amplitudójának állandónak kell lennie. Mivel az elektronhoz rendelt
hullám önmagával interferál, csak akkor lehet az állapotfüggvény amplitúdója időben
állandó, ha ez az interferencia nem gyengítő, azaz, ha a körpályára illesztett színuszos
“állóhullám” # hullámhosszának egészszámú többszöröse egyenlő a körpálya
kerületével (ld. 8.15.ábra):

2r;"0"n#
h h
A # = p = mv helyettesítéssel, átrendezés után éppen a (8.40) egyenletet kapjuk.

8.15. ábra. A Bohr–féle kvantumfeltétel (az elektron–pályamomentum

kvantáltsága) értelmezése hullámképben

Meg fogjuk mutatni, hogy a ! állapotfüggvény nem csak a 'x, 'p határozatlansá-
gokat adja meg, nemcsak tartózkodási valószínűségi sűrűség (8.3.3. pont) adódik ki
belőle, nem csak kvalitatív magyarázatokra alkalmas, hanem a ! hullámfüggvényből
valamennyi, a mikrorészecske adott potenciáltérbeli viselkedését jellemző fizikai
mennyiség értéke kiszámítható*, ezért a hullámfüggvényt a mikrorészecske
állapotfüggvényének tekintjük..

A legegyszerűbb alakú állapotfüggvény egy síkhullám:

*A 8.4.5. ill. 8.5. pontokban továbbá megmutatjuk, hogy a !-ből (a megfelelő operátorokat alkalmazva)
kvantitatíve kiszámíthatóak az impulzusmomentum, energia és más fizikai mennyiségek lehetséges
értékei is.
 886

–j(:t–kr) j(kr–:t)
! = Ae = Ae (8.81)*

A mikrorészecskét leíró hullámról látni fogjuk (ld. 8.3.1. pont), hogy – mivel az azt meghatározó
egyenlet is komplex – általában nem valós, hanem komplex értékű függvény.** Ebből is látható, hogy
a ! állapotfüggvény általában nem lehet közvetlenül mérhető, tehát a mérhető fizikai mennyiségek
nem közvetlenül a !-vel, hanem a !-ből származtatható valós mennyiségekkel (pl. !!*-gal) hozhatóak



  
kapcsolatba.

Természetesen felvetődik a kérdés, milyen feltételek teljesülése esetén tudjuk

észlelni a mikrorészecskék klasszikus (makroszkópikus) részecskéktől eltérő
sajátságait? Máskép szólva: mikor szükséges pl. a határozatlansági reláció hatásával
számolnunk? Vizsgáljunk meg néhány példát!

1. Példa. Egy m = 30 g-os, v = 330 m/s sebességű puskagolyóhoz

h
# = mv . 10–34 m hullámhossz tartozik: a puskagolyó hullámsajátságainak ki-
h
mutatásához nem rendelkezünk ráccsal. Ekkor a 'x'v <"m határozatlanság
m)
." 10–31 s nagyságrendű, azaz egy reális 'x = 10–3 m-es lokalizálásnál a 'v
bizonytalanság értéke 10–28 m·s–1, tehát észlelhetetlen.

2. Példa. Más a helyzet egy atomnál, vagy elektronnál. A hidrogén atom

alapállapotában pl. (8.42a)-ból nem relativisztikusan számolva az elektron
sebessége ." 2,3·106 m·s–1. Ha az elektront atomi méretek között lokalizáljuk
('x ." 10–9 m), akkor sebességének bizonytalansága

h 6,62·10–34
'v . = 9,1·10–31 10–9 = 7,3·105 m·s–1
m'x

azaz olyan nagyságrendű, mint maga a sebesség. A kinetikus energia bizony-

talansága ebben az esetben .1.55 eV, ez az alapállapotbeli kötési energia
.11 %-a.

3. Példa. Ha az elektront klasszikus értelemben lokalizált körpályán

akarnánk tartani pl. 'x = 10–12 m határozatlansággal, akkor 'v értéke 2-3
nagyságrenddel nagyobb lenne a klasszikus pályasebességnél. Ez a kötési
energiánál 4–6 nagyságrenddel nagyobb kinetikus energia bizonytalanságot
jelentene. Így a kinetikus energia akár nagyobb is lehetne, mint a kötési

* Fel kell hívjuk a figyelmet arra, hogy a kvantummechanikában, igazodva a nemzetközi irodalomhoz, a
síkhullám fizikai szakirodalomban elterjedt felírásmódjához ragaszkodtunk (és ezt a konvenciót
fogjuk követni a továbbiakban is), ami a mérnöki gyakorlatban elterjedt (7.67) hullám felírásmód
komplex konjugáltja.

** Ezzel szemben a 7. fejezetben a komplex értékű függvényeket csak számítási kényelmességből

használtuk, és a fizikailag értelmes függvények ezen komplex függvények valós, ill. képzetes részei
voltak.
 887

energia, vagyis az elektron nem maradna meg a körpályán: az atom nem lenne
stabil.

4. Példa. A határozatlansági reláció miatt sem eshet bele az elektron az

atommagba. A mag méretének megfelelő lokalizáltság 'x = 10–15 m, ekkor
(nem relativisztikusan) 'v = 1012 – 1013 m·s–1 lenne, az ebből származó óriási



  
kinetikus energia bizonytalanság pedig az alapállapoti kötési energia
1012 szerese! Emiatt az elektron azonnal távozna a magból. Hiába lenne
ilyenkor potenciális energiája minimális, az összenergia óriási lenne.

5. Példa. Ugyanakkor pl. az atommagban levő proton esetén, amelynek

tömege az elektrontömeg 1836 -szorosa, a sebesség bizonytalansága
'v = 3,9·108 m·s–1, a kinetikus energia bizonytalansága 8,1·108 eV. Ez viszont
a magerők potenciális energiájának nagyságrendjébe esik, tehát a proton a
magban kötött állapotban maradhat.

Szabályként fogadhatjuk el, hogy

a kvatummechanikai leírás akkor szükséges, ha a részecske térbeli

lokalizáltságának és impulzushatározatlanságának szorzata éppen h
nagyságrendjébe (h ." 6,62·10-34 J·s) esik.

Szó szerint átveszünk két tanulságos problémát Marx György: Életrevaló atomok
(Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978) c. könyvéből.

6. Példa. Mi lenne, ha h értéke 6,62·10–34 J·s helyett 1 J·s lenne? Ebben az

esetben egy guruló üveggolyóra 10 cm nagyságrendű hullámhosszak
adódnának, és a 'E 't < h alapján egy 1 perc rezgésidejű inga energiája
mérhetően kvantált lenne.

7. Példa. Mi lenne, ha az anyag klasszikus hullámként viselkedne, és ha

nem lenne érvényes a kvantumosság elve és a !!* nem valószínűségi, hanem
valóságos anyagsűrűséget jelentene? A fényenergia folytonosan érkezne a
szemünkbe (ld. a 8.1.2. pontban közölt klasszikus fejtegetést); igen sok időbe
telne, mire meglátnánk egy megvilágított testet. Az elektron nem lenne
oszthatatlan, szétoszlana, mint a valódi hullámok stb.

A kvantummechanikai bár általánosabb, mint a klasszikus mechanikai, nem

mindig ad a klasszikus fizikai leírástól különböző eredményt.

Ahol a kvantummechanikai effektusok észlelhetővé válnak, vagyis a

kvantummechanikai leírás nem csak lehetségessé, hanem szükségessé is
válik, azt mi a mikrorészecskék (mikrorészecske-rendszerek) világának
nevezzük. E kijelentés egyúttal az általunk használt mikrorészecske
kifejezés definíciója is.
 888

8.3. A KVANTUMMECHANIKAI ÁLLAPOTLEÍRÁS

Az előző pontban elemi szinten összefoglalt gondolatok vezették Schrödingert és

a tőle függetlenül dolgozó és más matematikai apparátust használó Heisenberget



  
ahhoz a következtetéshez, hogy egy mikrofizikai rendszer (elektron, atom, szilárdtest
stb.) állapotát egy állapotfüggvény (Heisenbergnél állapotvektor) határozza meg. Ez a
megállapítás a kvatummechanika egyik axiómája:

Egy kvantummechanikai rendszer, mikrorészecske állapotát (pl. térbeli

elhelyezkedését, mozgását) egy hozzá rendelt állapotfüggvény egyértel-
műen meghatározza. Az állapotfüggvény a helytől és időtől függ, és alak-
ját a potenciális energia és a határfeltételek szabják meg.

Az állapotfüggvényt mi ! ill. *A"esetenként a"B betűkkel jelöljük. (Amennyiben ez

lehetséges a ! jelölést az időfüggő esetre tartjuk fent.)

Mint fentebb említettük, a mikrovilág mechanikájának, a kvantummechanikának

két (egymástól függetlenül kidolgozott), egyenértékű, azonos eredményre vezető
leírása is van. Az egyik, amelyik Erwin Schrödinger nevéhez fűződik, a fizikai
állapotokat differenciálható függvényekkel jellemzi, és azok változását differenciál-
egyenletekkel írja le ("hullámmechanika"). A másik megközelítés Werner
Heisenbergé, aki a fizikai mennyiségek meghatározására mátrixokkal reprezentált
operátorokból indul ki és az operátorszámítással dolgozik (“mátrixmechanika”).
Mivel egy leendő mérnök a differenciálegyenletekkel az operátorszámítás előtt
találkozik, célszerűbb az egyébként is szemléletesebb Schrödinger–féle leírás alapján
elindulnunk.

8.3.1. Az időfüggő Schrödinger–egyenlet (A kvantumme-

chanikai állapotegyenlet)

Az eddig megismert kísérleti tények és a de Broglie–féle feltevés már elegendőek

ahhoz, hogy egy intuitív gondolatmenet alapján "megszerkesszük" ezt az állapot-
egyenletet. Nem véletlenül választottuk a "megszerkeszteni" kifejezést! Semmilyen
lehetőségünk nincs arra, hogy az állapotegyenletet levezessük. Az állapotegyenlet
axióma, melyet a belőle nyert eredmények kísérletekkel való egyezése igazol. Az
állapotegyenlettel (pontosabban: mérhető következményeivel) igazolhatjuk az
egyenlet megszerkesztéséhez alábbiakban felhasznált "önkényes" feltevéseinket is.

Gondolatmenetünket a kiterjesztett (8.78) diszperziós relációra és a (8.81)

síkhullámra alapozzuk.

Induljunk ki a (7.151) hullámegyenletből!

1 C)!
'! = 2 ) (8.82)
u Ct
 889

Tegyük fel, hogy az elektront egy (8.81) alakú síkhullám írja le! Ez a síkhullám a
7. fejezet szerint kielégíti a (8.82) egyenletet."Ugyanakkor ez a síkhullám egy elektront
ír le, tehát érvényes rá a (8.78)

!)k)
!: =
2m + Vo (8.83)



  
diszperziós reláció is. Az elektronok állapotfüggvényére érvényes differenciál-
egyenletnek egyaránt tükröznie kell az elektron hullám– és részecske tulajdonságait,
ezért fejezzük ki a diszperziós relációban szereplő k és :" mennyiségeket a (8.81)
állapotfüggvény idő, ill. hely szerinti differenciálhányadosaival: *

C!
= –j:!
Ct
illetve
'! = –k)!

!)k)
Innen a (8.83) diszperziós relációban szereplő !: ill.
2m kifejezései:
! 1 C!
!: = – j (8.84)
! Ct

!)k) !) 1
2m ! '!
= –
2m

Visszahelyettesítve (8. 83)-ba és !–vel átszorozva a

!) ! C!
2m '! + Vo !"= – j Ct
– (8.85)

egyenletet kapjuk.

A (8.85) egyenletet síkhullámra vezettük le. Erwin Schrödinger ezt az egyenletet

általánosította, amikor kimondta, hogy az elektron mozgását tetszőleges V(r)
potenciális energia esetén is hasonló egyenlet írja le, amely úgy kapható, hogy a
(8.85)-ben szereplő konstans Vo potenciál helyére V(r)-et kell írnunk:
!) ! C!
– '! + V(r)! = – (8.86)
2m j Ct

A (8.86) egyenlet az ún. időfüggő Schrödinger-egyenlet. További általánosítással a

V(r) potenciális energia mellé tetszőleges az időtől explicit módon függő (tehát
potenciális energiával nem rendelkező) energiajárulékokat is bevezethetünk,
amelyeket együttesen formailag V(r, t) –vel jelölhetünk:

* Vegyük figyelembe, hogy (8.81)–ben a kitevő előjele a 7.2.4. pontbelinek (-1)szerese!

 890

!) ! C!
– 2m '! + V(r, t)! = – j (8.86a)
Ct

Az alábbiakban (hacsak külön nem említjük) mindíg időfüggetlen potenciális energiát

fogjuk használni.



  
Míg a (8.85) egyenletet a hullámegyenletből és az elektron konstans potenciálú
térben érvényes diszperziós relációjából matematikailag levezettük, a (8.86) , ill.
(8.86a) egyenlet nem vezethető le.

A kvantummechanika axiómája, hogy

az elektront leíró állapotfüggvényt a Schrödinger–egyenletből

határozhatjuk meg.

A Schrödinger–egyenletet konstans potenciál esetén egy végtelen harmonikus

síkhullám felhasználásával származtattuk, ezért V(r) = Vo = állandó esetén, (és csak
ebben az esetben!) a síkhullámok mindig kielégítik a Schrödinger–egyenletet. Például
ha egy elektront mondjuk V(r) = a r2 potenciálú erőtérbe helyezünk, az elektron nem
juthat tetszőleges távolságba az origótól. Ekkor állapotfüggvénye nyilvánvalóan nem
lehet síkhullám.

Sok tapasztalat alapján állíthatjuk, hogy a Schrödinger–egyenlet

megoldásaival a mikrorészecskék állapotának minden fizikai jellemzője
kiszámítható.

Az időfüggő Schrödinger–egyenlet derékszögű Descartes–féle koordinátarend-

szerben felírt alakja:

!) 6C)! C)! C)!9 ! C!

– 2m 5 ) + ) + ) 8 + V(x,y,z)! = – j (8.87)
4 Cx Cy Cz 7 Ct

amelyből egydimenziós esetben az egydimenziós időfüggő Schrödinger-egyenlet:

!) C)!(x,t) ! C!
– 2m ) + V(x)!(x,t) = – j (8.88)
Cx Ct
 891

8.3.2. Az időfüggetlen (stacionárius) Schrödinger–egyenlet

Abban az esetben, ha a (8.86a) Schrödinger–egyenletben a V(r, t) ! V(r), tehát idő-



  
független, a "(r,t) állapotfüggvény térkoordináta és időfüggése szétválasztható. Az
egyszerűség kedvéért először az egydimenziós esettel foglalkozunk. Tegyük fel, hogy
"(x,t) felírható egy, csak a helytől és egy, csak az időtől függő függvény szorzataként

"(x,t) = #(x) · $(t) (8.89)

Ekkor, mivel $ független az x–től, illetve #%független az t–től

&'(#($) d2%# &(#($) d$

= 2 %$ , = # dt
&t2 dt &t
(8.88)-ba behelyettesítve

!' d'# ! d$
2m dx' $ + V(x)#)$ = – j # dt
–

Osszuk végig az egyenletet "%*%+#)$,-val

1 !' d'# ! 1 d$
– ' + V(x) = – (8.90)
# 2m dx j $ dt

Mivel az egyik oldal csak x, a másik csak t függvénye, az egyenlőség minden x és t

értékre csak úgy állhat fenn, ha mindkét oldal tetszőleges helyen és időben ugyanazzal
az állandóval egyezik meg. Jelöljük ezt az állandót E–vel!

1 d$ d ln $
Igy a (8.90) jobb oldala, (felhasználva hogy = dt )
$ dt

! d ln $
–j
dt = E (8.91)

alakú. Ezen egyenlet $(0) = 1 kezdeti feltételt kielégítő megoldása (átrendezés és

integrálás után):
j
–
! Et
$(t) = e (8.92)

A (8.90) egyenlet baloldalának E-vel való egyenlőségéből (a baloldalról #-vel

átszorozva) pedig a
!' d'#+x)
–
2m dx' + V(x)#+x) = E#(x) (8.93a)
 892

egyenlethez, az egydimenziós időfüggetlen (stacionárius*) Schrödinger–

egyenlethez jutunk. Háromdimenzióban a levezetés a fentitől csak abban különbözik,
hogy az x szerinti közönséges második derivált helyett a .#+r) kifejezés szerepel:**

!'
– 2m .#+r) + V(r)#+r) = E#(r) (8.93b)



  
Ez a háromdimenziós időfüggetlen (stacionárius) Schrödinger-egyenlet, amelyből
V(r) ismeretében #(r) meghatározható. (A gyakorlatban az egyenlet zárt alakú
megoldása csak egyszerű alakú V(r) esetén lehetséges.) A stacionárius Schrödinger-
egyenletet szokás átrendezve is felírni. Pl. egydimenzióban:
!' d'#+x)
– 2m + [ V(x) – E] #+x) = 0 (8.93c)
dx'

Az E fizikai jelentésének meghatározása céljából a Schrödinger–egyenlet

megszerkesztéséhez felhasznált (8.81) alakú végtelen, harmonikus síkhullám időfüg-
getlen részét
jkr
#(r) = Ae

jkr
helyettesítsük be a stacionárius Schrödinger–egyenletbe. A .# = –k'Ae
összefüggés felhasználásával:

!'k' jkr jkr jkr

e + V e = Ee (8.94)
2m o

jkr !'k'
Az e –rel való egyszerűsítés után felismerhetjük, hogy 2m a síkhullámmal leírt
szabad részecske kinetikus energiája, ami egyúttal összenergiája is. Ezért az eddig
fizikai jelentés nélküli E-t a mikrorészecske összenergiájának tekintjük.

A stacionárius Schrödinger egyenletben tehát az E összenergia szerepel.

Az energiát a # állapotfüggvény ismeretében (8.93)-ból egyértelműen meghatá-

rozhatjuk. Az állapotfüggvényt viszont szintén a (8.93) egyenletből kell meghatároz-
nunk, amelynek egyértelmű megoldásához az energiát már ismernünk kell!

* A “stacionárius” elnevezés magyarázatával a következő pont végén foglalkozunk.

' ' '
** Emlékeztetőül: .#+r) ! 0 & #' + & #' + & #'2
/%&x %&y %&z 1
 893

A (8.93) egyenlet egy ún. sajátértékegyenlet, amelynek megoldása során

egyidejűleg kell a # állapotfüggvényt és az E energia értékét (az ún.
sajátértéket) meghatároznunk. Bár a (8.93) egyenlet minden E érték
esetén megoldható, csak bizonyos E értékekre kaphatunk fizikailag



  
elfogadható megoldást* (azaz reguláris függvényt).

A 8.4.2. pontban látni fogjuk, hogy a stacionárius Schrödinger–egyenlet

nem más, mint az energia operátorának sajátérték egyenlete, ezért a
stacionárius Schrödinger-egyenletet szokás energia sajátérték
egyenletnek is nevezni.

Az időfüggő Schrödinger-egyenlet megoldásai tehát:

E
–j
!t
"(r,t) = #(r)·$(t) = #(r)e (8.95)

alakúak, ahol #(r) az időfüggetlen egyenletnek (a peremfeltételeket is kielégítő) meg-

oldása. (Itt a (8.89) egyenletbe helyettesítettük az időfüggő rész (8.92) kifejezését.)

Időfüggetlen V(r,t) ! V(r) esetén az időfüggő Schrödinger–egyenlet általános

megoldása tetszőleges kezdeti– és határfeltételek esetén mindíg a (8.95) alakú tagok
lineáris kombinációja:

"(x,t) = 3 Ci · #i(x) · $i(t) (8.95a)

i

Az időfüggő Schrödinger–egyenlet megoldásának egyik lehetséges módszere ebben

az esetben az, hogy megoldjuk az időfüggetlen Schrödinger–egyenletet az összes
fizikailag lehetséges E energiaértékre, és a Ci állandókat a kezdeti–, illetve
határfeltételekből meghatározzuk.

jkr
A szabad elektron #(r) = Ae %alakú időfüggetlen állapotfüggvényének megfelelő
időfüggő
0 E 2
jkr j/kr – ! t1
"(r,t) = Ae e (8.96)

függvény a szabad részecske Schrödinger–egyenletének megoldása. Fentebb beláttuk,

hogy az E konstans nem más mint a részecske összenergiája. A térben lokalizált
szabad elektron állapotfüggvénye ilyen alakú tagok szuperpozíciója.

* ld. részletesebben a 8.3.5. pontot

 894

8.3.3. A kvantummechanikai kontinuitási egyenlet. A "%álla-

potfüggvény valószínűségi értelmezése. Az állapotfüggvény
normálása.



  
A " állapotfüggvény a Schrödinger–egyenlet megoldásával számítható ki (ezzel
foglalkozunk a 8.5. pontban), — ugyanakkor kísérletileg közvetlenül nem mérhető. Ez
már abból is következik, hogy a " általában komplex függvény. Mint ahogy azt a
8.2.2. pontban kifejtettük: a " nem tekinthető a térben tovaterjedő anyagi hullámnak.
Ebben a fejezetben a " állapotfüggvény értelmezésével foglalkozunk.

Az alábbiakban Schrödinger nyomán megmutatjuk, hogy az időfüggő Schrödinger

egyenletből egy, a töltésmegmaradási egyenlettel* formailag analóg megmaradási
egyenlet adódik a ""* mennyiségre. Alábbiakban ennek levezetésével és (első
közelítésben való) értelmezésével fogunk foglalkozni.

Induljunk ki a (8.88) egydimenziós időfüggő Schrödinger–egyenletből!

!' &'" ! &"

– 2m ' + V(x)" + j =0 (8.97)
&x &t

Vegyük ennek az egyenletnek a komplex konjugáltját

!' &'"* ! &"*

– 2m ' + V(x)"* –
j &t = 0 (8.98)
&x

j j
Szorozzuk meg (8.97)-et ! "*-al, (8.98)-at ! "-vel, majd vonjuk ki (8.97)-ből (8.98)-
at!

!j &'" !j &'"* &" &"*

– 2m ' "* + 2m ' "+ "* + "=0 (8.99)
&x &x &t &t

Az itt szereplő összeg két utolsó tagja nem más, mint a ""* szorzat időderiváltja, első
két tagjának összegét pedig átírhatjuk a

!j & 0&"* &" 2

4 "– "*5 (8.100)
2m &x/ &x &x 1

* ld. 6.2.1. pont! Az ott (ill. az 1. fejezetben) felírt kontinuitási egyenlet: &6 + div J = 0, ami ott azt
&t
jelentette, hogy egy zárt határoló felületen belüli töltés kizárólag a zárt felületen be-, ill. kiáramló
töltések J árama következtében változhat meg.
 895

alakba, ugyanis a (8.100)–ben a deriválás elvégzése után megjelenő, a két derivált

szorzatát tartalmazó tagok kiejtik egymást.* Ezen átalakítások után (8.99)

&"*" !j & 0&"* &" 2

+ 2m 4 "– "*5 = 0 (8.101)
&t &x/ &x &x 1



  
alakot ölti. Vezessük be a
0 &"* &" 2 !j
Jx ! 4" – "*5 2m (8.102)**
/ &x &x 1

6%!%""* (8.103)

jelöléseket! Ezekkel a (8.101) egyenlet a

&6 &Jx
+ =0 (8.104)
&t &x

alakba írható át. Térjünk most át háromdimenzióra! A háromdimenziós levezetés a

fentitől csak annyiban tér el, hogy Jx mellett megjelennek a

0 &"* &" 2 !j
Jy ! 4" – "*5 2m (8.102b)
/ &y &y 1

0 &"* &" 2 !j
Jz ! 4" – "*5 2m (8.102c)
/ &z &z 1

kifejezések, illetve ezek x, y és z szerinti deriváltjai:

&6 &Jx &Jy &Jz

+ + + =0 (8.105)
&t &x &y &z

Az utolsó három tag a J ! (Jx, Jy, Jz) vektor divergenciája (ld. Függelék!), –így
valóban a 6.2.1. pontban az elektromos töltéssűrűségre bevezetett kontinuitási
egyenlethez hasonló egyenletet kapunk:

&6
+ div J = 0 (8.106)
&t

* A differenciálást elvégezve
'
& "* &"* &" &'" &" &"*
' "+ – "* –
&x &x &x &x' &x &x

** A J vektor a háromdimenziós esetben a

. !j
J = +" grad "* – "* grad ") 2m (8.102a)
alakban írható fel.
 896

Ez az ún. kvantummechanikai kontinuitási egyenlet.

Schrödinger eredetileg a "*" mennyiséget az elektron térbeli tömegsűrűségével szerette volna

azonosítani. Mind a 8.2.2. pontban bemutatott kétréses elektronszórási kísérlet, mind a
következő gondolatmenet meggyőzhet bennünket arról, hogy ez az értelmezés helytelen.
Helyezzünk egy elektront egy dobozba és várjunk egy ideig. Mivel a dobozbeli elektron



  
állapotfüggvénye a diszperzió miatt szétfolyik, igen rövid idő után az elektron dobozban való
megtalálási valószínűsége mindenütt ugyanakkora lesz. Most helyezzünk egy válaszfalat a
doboz közepére. Ha a 6 az elektron tömegsűrűségét adná meg, akkor az elektron
állapotfüggvényének szétfolyása az elektron anyagának szétfolyását jelentené, azaz a doboz
két felében egy-egy fél elektron tartózkodna. Ez ellentétben áll az elektron osz-
tathatatlanságával, vagyis az elektron anyaga nem folyhatott szét. Ezért a 6 nem lehet az
elektron anyagának sűrűsége.

E tényt felismerve és a (8.106) képletet figyelembe véve Born, Jordan és

Bohr nyomán a 6%*%""* mennyiséget az elektron adott térrészben való
megtalálhatóságának valószínűségével kapcsoljuk össze:

7 6%dV%!%8
8 7 "(x,y,z)"*(x,y,z)dV
V V
adja meg annak valószínűségét, hogy egy, a vizsgált rendszeren elvégzett
mérés során az elektron a V térfogatban lesz megtalálható. Ezért a
""* mennyiség az elektron megtalálhatóságának valószínűség sűrűsége.

A (8.106) kontinuitási egyenlet véges, 'A' felülettel határolt V térfogatra vett integ-
rálja a 6.2.1 pont analógiája alapján (ld. 6.106) azonnal felírható:

d
– dt 8
7 (""*)dV = 8
o J dA
7 (8.107)*
V A

A jobb oldalon szereplő mennyiség a J “áramsűrűség” 'A' felületre vett fluxusa. Sza-
vakban:

Egy adott térrészen belül az elektron megtalálási (tartózkodási)

valószínűsége csak akkor változhat, ha a zárt térfogat határán a
valószínűség áramát leíró J mennyiség fluxusa nem nulla.

A valószínűségi értelmezéshez mindenképpen meg kell követelnünk, hogy a teljes

végtelen háromdimenziós térben az elektron megtalálási valószínűsége 1 (a biztos
esemény valószínűsége) legyen. A dV = dx dy dz összefüggést felhasználva:

:9 :9 :9
7% 8
8 7% 8
7 ""*dxdydz = 1 (8.109a)
-9 -9 -9

* Integráljuk a (8.106) egyenletet egy meghatározott zárt térfogatra. A J divergenciájának térfogati

integrálja a Gauss—Osztrogradszkij tétel (ld. Bronstejn id. mű 908. old.) alapján felületi integrállá
alakítható át:
8
7 div J dV = 8
o J dA
7 (8.108)
V A
 897

Az ennek a feltételnek eleget tevő állapotfüggvényt (1–re) normált

állapotfüggvénynek nevezzük.* Amennyiben a vizsgált elektron egy véges V
térfogatú térrészben biztosan megtalálható, úgy (8.109a) helyett a

8
7 ""*dV = 1 (8.109b)



  
V
képletet is felírhatjuk.

A Schrödinger–egyenlet megoldásával nem feltétlenül kapunk (1–re) normált

állapotfüggvényt. A fizikai megoldás érdekében azonban mindenképpen meg kell
követelnünk, hogy az állapotfüggvényre fennáljon a

:9 :9 :9
8 7% 8
7% 8 7 ""*dxdydz < 9 (8.110)**
-9 -9 -9

feltétel. Mivel mind az időfüggő, mind a stacionárius Schrödinger–egyenlet lineáris,

ha " egy megoldás, C" is megoldás, ahol C egy konstans, általános esetben egy
komplex szám. Ezért, ha a " állapotfüggvényre (8.110) teljesül, akkor C megfelelő
megválasztásával mindíg elérhetjük, hogy a "' = C "%függvényre (8.109) teljesüljön.
Célszerű ezért a Schrödinger–egyenlet megoldásánál eleve bevezetni egy határozatlan
C faktort, amelynek értékét " ismeretében úgy választjuk meg, hogy (8.109)
teljesüljön. Ezt az eljárást normálásnak hívjuk. (Számszerű normálási példát adunk a
8.5. pontban.) Megjegyezzük, hogy ha " egy normált megoldás, akkor ugyanazon C
mellett "ej; is normált megoldás, ahol ; egy valós állandó, hiszen a ""* képzéskor az
ej; szorzótényező a ej;%e-j; = 1 egyenlőség miatt kiesik.

Ha "1 és "' a Schrödinger–egyenlet két tetszőleges megoldása, akkor ezek

"%*%C1"1 + C2"' (8.111)

lineárkombinációja is megoldás. A lineárkombináció normálására a következő

pontban vissztérünk.

Most a hidrogén atom példáján megvizsgáljuk, hogy a állapotfüggvény valószí-

nűségi értelmezése alapján hogyan kaphatjuk meg az alapállapotbeli elektronpályát. A
hidrogén atom Schrödinger-egyenletét itt nem fogjuk megoldani, (ld. 8.5.4. pont),
most csak felírjuk az alapállapot állapotfüggvényét és megvizsgáljuk, hogy a
valószínűségi értelmezés alapján mi a Bohr–sugár fizikai értelmezése.

Vegyük ismertnek, hogy a hidrogénatombeli elektron normált alapállapoti

állapotfüggvénye

* Amennyiben a ""* szorzat maga csak arányos lenne a megtalálhatósági valószínűség sűrűségével, de
nem lenne azonos vele, úgy az integrál értékének nem kellene 1–et adnia, bármilyen véges pozitív valós
szám állhatna az 1 helyett. Részletesebben lásd alább!

** Itt ismét érdemes megjegyeznünk, hogy a végtelen harmonikus síkhullám nem normálható, tehát
nem fizikai megoldás.
 898
r
1 –
ro
<= 3
e (8.112)
ro=

ahol r az elektron magtól mért távolsága, az ro állandó pedig a Schrödinger–

egyenletből kiadódóan éppen a Bohr–sugárral egyenlő. A (8.112) függvényt a 8.0.



  
ábra ábrázolja.

A valószínűségi sűrűség (mivel a (8.112) függvény valós, a <<* érték < négyzete):
r
–2
ro
e
<)<* = 3 (8.113)
ro=

Szemmel láthatóan ez a függvény exponenciálisan csökken, vagyis a valószínűségi

sűrűség az atommag helyén a legnagyobb, attól kifelé csökken! Ezen a függvényen a
Bohr–pályák létezésére látszólag semmi sem utal. A valóságban viszont a Bohr-
pályáknak valamilyen realitása biztosan van, és ezt a állapotfüggvénynek is tükröznie
kell! Milyen hibát követhettünk el? Semmilyet! A számítás eredménye helyes, csak
éppen nem azt számítottuk ki, amit kellett volna. Minket ugyanis nem a valószínűségi
sűrűség, hanem az érdekel, hogy milyen valószínűséggel tartózkodik az elektron a
magtól számított r és r + dr sugarú gömbhéjak között!

Annak a valószínűsége, hogy az elektron a magot körülvevő r és r+dr sugarú gömb-

héjakkal kijelölt infinitezimális térrészben van

d (r,dr) = <<* 4=r'dr (8.114)

azaz
2r
–
ro '
4e r dr
d (r,dr) = 3 (8.115)
ro

8.16. ábra. Az elektron alapállapoti állapotfüggvényének radiális része.

(Lásd a 8.19. ábrához írt megjegyzést! Ott ezt F(r)-el jelöltük.)
 899

d
A (8.114) szerinti dr = 4r'=<<* ún. radiális valószínűségi sűrűségnek már van
maximuma, mégpedig az r = ro helyen és ettől a nagyobb, vagy kisebb r értékek felé
távolodva a függvény értéke gyorsan csökken, ld. 8.17. ábrát. (Az 1s alapállapothoz
d
tartozó maximum az ro = 0,0529 nm-es ún Bohr sugárral egyezik meg.) A



  
dr
függvény menete pl. röntgensugarak kristályon való átbocsátásával mérhető.

8.17. ábra. Az elektron (8.114) alapján számított radiális valószínűségi

sűrűség függvénye egy hidrogén atomban két különböző pálya esetén. (Az
így adódó ro pontosan egyezik a Bohr–sugár 0,529·10-10 m–es kísérleti
értékével!)

A állapotfüggvény valószínűségi értelmezése alapján megmagyarázhatjuk, hogy

miért hívják az időfüggetlen Schrödinger–egyenletet stacionárius Schrödinger–
egyenletnek.

Mint a 8.3.2. pontban mondtuk, az időfüggő Schrödinger–egyenlet általános

megoldása időfüggetlen V(r) esetén, (tehát amikor V(r) valóban potenciális energia) a
E
–j
!t
"(r,t) = #(r)e alakú függvények lineáris kombinációja. Tegyük fel, hogy az
aktuális feladatunk megoldása csak egy ilyen tagot tartalmaz! Az ezzel a
hullámfüggvénnyel leírt részecske egy adott dV térfogatbeli

E E
–j
!t j !t
""* dV%*%#(r)#*(r)e e dV= #(r)#*(r) dV (8.116)

megtalálási valószínűsége időfüggetlen, azaz stacionárius.

 900

8.3.4. A Schrödinger–egyenlet megoldásainak tulajdonságai. A

kötött állapot sajátértékegyenletének megoldása. Reguláris
függvények.



  
Mindkét Schrödinger–egyenlet másodrendű lineáris differenciálegyenlet. Matema-
tikailag az ilyen differenciálegyenleteknek végtelen sok különböző, általában komplex
függvény megoldása lehet.

Szabad részecskéről akkor beszélünk, ha a részecske energiája a teljes térben

nagyobb a potenciális energia maximumánál, vagy legfeljebb egyenlő vele. Miután a
potenciális energia nullpontja tetszőlegesen megválasztható, szokásos úgy választani,
hogy a már éppen szabad részecske összenergiája nulla legyen. (A szabad részecske
energiája folytonos, ld. 8.5.1. pontot!) Kötött állapotról akkor beszélünk (ld. 2.5.5.
pont), ha részecske olyan térrészben tartózkodik, amelyen kívül összenergiája kisebb,
mint a potenciális energiája. Az energia kvantáltsága csak kötött állapotban
jelentkezik. A szokásos potenciális energia nullpont választás esetén a kötött állapot
(össz)energiája negatív. A 8.18a. ábra egy ilyen esetet mutat egydimenzióban. (A
továbbiakban mi az Eössz teljes energiát E-vel jelöljük!) Az x1 < x < x2 kötött
tartományban V < E < 0, míg az ezen kívüli tartományon E < V > 0.

A (8.93c) egydimenziós stacionárius Schrödinger–egyenletet felírva

d' # 2m
= – ' [E–V(x)]# (8.117)
dx' !

és az egyetlen x változó szerinti deriválást vesszővel (') jelölve, valamint bevezetve az

2m
?+x, ! ! [E–V(x)] jelölést, a
#''%*%-?# (8.118)

egyenletet kapjuk. A (8.117), ill. (8.118) differenciálegyenletnek matematikailag

minden E értéknél van megoldása. Vizsgáljunk meg egy tetszőleges E-hez tartozó, a
8.18b. ábrán látható alakú # sajátfüggvényt! A klasszikus fizika által megengedett x1 <
x < x2 tartományban ? > 0, tehát (8.118) szerint itt #" < 0. A második derivált negatív
volta azt jelenti, hogy a # függvény alulról konkáv. Az x1 < x < x2 tartományon kívül
? < 0 (tehát (8.118) szerint itt #" > 0), azaz # itt konvex lesz (az x tengelytől elgörbül).
Ez a megoldás azonban láthatóan nem normálható (ld. 8.18–as ábrát), hiszen a
végtelenhez tartva folytonosan növekszik, tehát nem felelhet meg egy lokalizált
részecskének.
 901

Igazolható, hogy a Schrödinger–egyenletnek csak meghatározott (adott

energiatartományban folytonos, illetve, véges, vagy végtelen sok
diszkrét) En értékek esetén van normálható, azaz fizikailag értelmes
megoldása. Ilyenek láthatóak a 8.18c–e. ábrákon.



  
A stacionárius Schrödinger–egyenlet fizikailag értelmes megoldásainak az alábbi
feltételeknek kell eleget tenniük. Legyenek:

1. Valós változók egyértékű függvényei;

2. Valós változóknak mindenütt folytonos függvényei;

3. Folytonosan differenciálhatóak;

4. Normálhatóak, vagyis a teljes térre kiterjesztett

:9 :9 :9
8
7 8
7 8
7 ""*dxdydz (8.119)*
-9 -9 -9

integrál legyen véges értékű. Ezt úgy szokás megfogalmazni, hogy a

" függvény négyzetesen integrálható.

A fenti követelményeknek eleget tevő speciális függvényosztály (halmaz)

elemeit reguláris függvényeknek nevezik.**

Az első három feltételt már a klasszikus fizika legtöbb függvényére is

megköveteltük, a 4. követelményt pedig a ""* valószínűségi értelmezése miatt kell
kikötni. A 4. feltétel teljesülése esetén általában ugyanis igaz az is, hogy " csak véges
tartományban tér el jelentősen zérustól, a végtelen felé haladva pedig mindig (elég
gyorsan) nullához tart. A 4. követelmény 1–re normált függvényekre a (8.109a)
normálási feltétellel azonos.

Azokat az Eo,E1,...,En energiaértékeket, amelyekre a stacionárius

Schrödinger–egyenlet megoldásai reguláris függvények,
energiasajátértékeknek nevezzük.

Az itt szereplő n = 0,1,... számot rendszer energiáját meghatározó

kvantumszámnak nevezzük.

* A ""* helyett szokás az egyenértékű |"|' jelölés. Láthatóan a " –nek mértékegysége is van,
mégpedig: 1 / m –3/2,, hiszen a (*.119) integrál valószínűséget ad meg, ami egy dimenziótlan szám.

** Ez pontosabban a "kvantummechanikai regularitás". A komplex függvénytanban a regularitás

értelmezése ettől eltér. A továbbiakban az általunk használt reguláris kifejezést kvantummechanikai
értelemben használjuk.
 902

Az En energiasajátértékek a hozzájuk tartozó #n sajátfüggvényekkel

együtt a Schrödinger egyenletből matematikailag közvetlenül és
egyértelműen meghatározhatóak (ld. 8.5. pont).



  

8.18. ábra. Potenciálmenet (a) és a Schrödinger egyenlet tetszőleges (nem fizikai) (b),
ill. fizikai (c–e) megoldásai egydimenziós kötött állapotban. A c ábra az alapállapot, a
d és e ábra egy–egy gerjesztett állapot.
(Az ábra Marx Gy. id. mű. 36. oldali ábrája alapján készült.)
 903

A reguláris függvényeknek mindig csak a részecske számára a klasszikus

fizikában megengedett mozgástartományban vannak zérushelyei:
mégpedig annál több zérushely, minél erősebben görbül a tartományban
a függvény.

Matematikailag: minél több a zérushely egy adott tartományban, annál nagyobb a –



  
#"/# értéke ebben a tartományban. A stacionárius Schrödinger–egyenletből E értékét
kifejezve és (8.118) jelöléseit alkalmazva

!' #"
E = – 2m + V
#

Ennek alapján kimondhatjuk, hogy :

Több zérushelyhez nagyobb (kevésbé negatív) En energiaérték

tartozik.

A 8.18c–e. ábrákon látható, kvalitatíven megszerkesztett állapotfüggvények a kvantummecha-

nika még egy fontos következményét mutatják. A # függvények és így a #*# tartózkodási
valószínűség a klasszikusan megengedett x1 < x < x2 tartományon kívül is különbözik nullától; a
részecske "behatol" a potenciálfalba. Ennek gyakorlatban is fontos esete az alagúteffektus (pl.
téremissziónál), amellyel később a 8.5.6. pontban még foglalkozunk.

8.19. ábra. A hidrogénatom néhány sajátfüggvényének radiális része. (A

1
hidrogén atom " állapotfüggvénye időfüggetlen része felírható " = r R(r)Y(@(#)
alakban. Az ábrán az R(r)-t ábrázoltuk.)*

* A 8.16. ábrán viszont a F(r) = 1 R(r) van ábrázolva. A @ és # a gömbi polárkoordináták szögei. (lásd
r
a Függeléket és a 8.5.3. pontot!)
 904

A konkrét kötött állapotokra felírt és egzaktul megoldott Schrödinger-egyenletből

kapott állapotfüggvények jellegüket tekintve nagyon hasonlítanak az itt egyszerű
módon megszerkesztett függvényekre. A 8.19. ábra a H atom 1s, 2s, 3s-sel jelölt
gömbszimmetrikus (0 impulzusú) elektron–állapotfüggvényei radiális részének
r -szeresét mutatja. Az 1,2,3 számok az ún. főkvantumszámok az energia kvantumszá-
mai.



  
A reguláris függvényekkel való számításokban, gyakran szerepel két függvény
szorzatának integrálja. Az egyszerűbb írásmód érdekében bevezetjük a ("1,"2)
jelölést, amit két reguláris függvény skaláris szorzatának nevezünk:

:9 :9 :9
8 7
("A("') ! 7 8%%"*1 (x,y,z)"2(x,y,z)dxdydz
8 7 (8.120)*
-9 -9 -9

Az elnevezés oka, hogy az integrál tulajdonságai emlékeztetnek a vektorok

skaláris szorzatának tulajdonságaira. A 8.2. táblázatban összevetjük a vekto-
rokra, illetve reguláris függvényekre érvényes összefüggéseket. (Az Olvasó
ezeket az integrálás és a komplex számokkal történő számolás szabályai
alapján maga is igazolhatja.)

Egy 1–re normált függvény saját magával vett skaláris szorzata a (8.109a)
feltétel szerint
("(") = 1 (8.121)

8.2. táblázat
A vektorok és a reguláris függvények skalárszorzatának tulajdonságai

tulajdonság vektorok reguláris függvények

felcserélhetőség a·b = b·a ("A("') = ("A("')*
disztributivitás a·(b+c) = ("(%"A+"') = ("("A) + ("(%"')
a·b + a·c
szorzás C(a·b) = (Ca)·b = C("(%"A) = (C*"(%"A) =
számmal = a·(Cb), ahol ("(%C"A)
C tetsz. valós szám C tetsz. komplex szám
létezik null a0=0 ("(%B) = 0
vektor
önmagával vett a·a > 0, a C 0 ("(%") > 0, ha " !/ 0
skaláris szorzat

Még néhány definíció:

* Szokásos még a <#A|#A> jelölés is. A ("(",%skalárszorzat (a függvény önmagával való skalárszorzata)
feltétlenül pozitív; e szám négyzetgyökét a függvény normájának nevezik és ||"|| –val jelölik.
 905
Ha két reguláris függvény skalárszorzata nulla, akkor a vektorok skaláris szorzásával való
analógia miatt a két függvényt egymásra ortogonálisnak ("merőlegesnek") nevezzük. Pl. egy
páros és egy páratlan függvény mindig ortogonálisak.

Egy ugyanazon (közös) értelmezési tartományon értelmezett függvényekből álló

függvényhalmazt ortonormált függvényrendszernek nevezünk, ha bármely, a halmazhoz
tartozó két függvény ortogonális egymásra és mindegyik függvény normált.



  
A függvényhalmazt lineárisan függetlennek nevezzük, ha egyik eleme sem állítható elő a többi
lineárkombinációjaként.

A függvényhalmaz teljes rendszert alkot, ha a velük azonos értelmezési tartományon

értelmezett bármely függvény a halmaz elemeinek lineárkombinációjával előállítható.

Tegyük fel, hogy "A% és % "' a Schrödinger–egyenlet két egymásra ortogonális,

normált megoldása! Állítsunk elő lineárkombináció segítségével belőlük egy másik
(tőlük természetesen nem független) normált megoldást! Legyen ez a megoldás
"%*%C1"1 + C2"'

Ekkor a +"(%%") %*%A%normálási feltétel:

+"(%%") %*%+C1"1 + C2"', C1"1 + C2"') = 1

A skaláris szorzás szabályait alkalmazva

+"(") %*%+C1"1, C1"A) + (C2"2, C2"') + (C1"1, C2"') + (C2"2, C1"A) =

= C* C %+"1, "A) + C* C ("2, "') + C* C ("1, "') + C* C ("2, "A)

1 1 2 2 1 2 2 1

Mivel "1 és "' ortogonálisak, továbbá C*C = DC D2

1 1 1

+"(%%") %*%DC1D2%%+"1, "A) + %DC D2%%+"2, "') = 1

2

Felhasználva továbbá, hogy "1 és "' normáltak, az ismeretlen együtthatók között

összefüggést találtunk:
DC1D2% + DC2D2% = 1

A fenti gondolatmenet általánosítható egy teljes ortonormált rendszerre is, vagyis

ha
" = 3Ci "i (8.122)

egy normált függvény, akkor a Ci együtthatókra fennáll a

2
3DCiD =1 (8.123)
összefüggés.
 906

8.3.5.# Az Ehrenfest–tétel (kvalitatív magyarázat)

Az 1. fejezetben megtanultuk, hogy egy új elmélet kidolgozásánál milyen fontos a

korrespondencia elve. Az elektron mikrofizikáját leíró egyenlettől is megköveteljük,
hogy megfelelő feltételek esetén a klasszikus leírást adja vissza. Ez azt jelenti, hogy



  
bizonyos feltételek teljesülése esetén a Schrödinger-egyenletnek a klasszikus fizika
Newton-egyenleteivel azonos eredményt kell adnia; ez az eset áll fent pl. a TV
képcsőben mozgó elektronok pályáinak számításánál! Feladatunk tehát azon feltételek
megkeresése, amelyek teljesülése esetén mellőzhetjük a Schrödinger-egyenlet
alkalmazását pl. egy elektron mozgásának vizsgálatánál, és helyette a klasszikus
fizikát alkalmazhatjuk.

A klasszikus fizikával való kapcsolatot legkényelmesebben úgy tárgyalhatjuk, ha

egy pillanatra elfeledkezünk a " fizikai jelentéséről és a "*" mennyiséget az elektron
sűrűségének tekintjük. Az egyszerűség kedvéért vizsgáljunk egy egydimenziós
rendszert!

Ha a "*" szorzat az elektron tömegeloszlását adja meg, akkor van értelme az

elektron tömegközéppontjáról beszélnünk. A tömegközéppont x koordinátáját a 2.
fejezetben megismert (2.132)
3 mi x i
xc = (8.124)
3 mi
képlet folytonos tömegeloszlásra érvényes

8
7 6(r)xdV
xc = 8 ""*xdV
=7 (8.125)
8
7 6(r)dV

alakja adja meg, ahol a kijelölt integrál egy, az elektron által elfoglalt (illetve
végtelen) térrészre vett térfogati integrál. Az elektron tömegközéppontjának mozgását
a kontinuitási–egyenlet segítségével követhetjük nyomon. Itt nem részletezhető,
bonyolult vektordifferenciálásokon alapuló matematikai műveletek után a tömeg-
középpontra ható erő x–komponensére az

d' x c G &VJ
m ' =8
7 "*F– I " dV (8.126)
dt E &x H

képletet kapjuk. A klasszikus mechanikából tudjuk, hogy a potenciális energia

gradiensének (itt x–szerinti deriváltjának) a mínusz egyszerese a rendszerre ható külső
erők eredőjével egyenlő. Ennek alapján, egy kis ráérzéssel, kimondhatjuk az
Ehrenfest tételt:

Az elektron (vagy más mikrorészecske) tömegközéppontja külső erők

eredőjének hatására úgy mozog, mint egy olyan tömegpont, amelynek
 907

tömege az elektron (mikrorészecske) tömegével egyezik meg és rá a külső

erők ""* sűrűségeloszlásra vett átlaga* hat.

A (8.126) integrál értékét a lokalizált elektron állapotfüggvényének lecsengése

miatt elsősorban az ebbe az intervallumba eső potenciálgradiens befolyásolja. A 8.20.
ábrán látható két esetet különböztethetjük meg:



  
Az a) ábrán látható esetben a potenciális energia az elektron által elfoglalt
térrészben (a 8.20. ábrán a sraffozott intervallumban) alig változik, deriváltja tehát
ebben az intervallumban állandónak tekinthető. Ilyen a potenciál változás pl. egy
katódsugárcsőben. Ilyenkor, a potenciális energia deriváltja jó közelítéssel állandónak,
pl. az x=xc-beli értékének tekinthető, és az integráljel alól kiemelhető. A megmaradt
integrál pedig a állapotfüggvény normáltsága miatt 1-et ad, ezért lassan változó
potenciál esetén:

d'xc 0&V2
m ' = –4 5 (8.127)
dt / &x 1x=x
c

Azt, hogy a mozgás jó közelítéssel megegyezik-e a klasszikus eredménnyel, a

potenciálfüggvény menete dönti el. Figyeljük meg a 8.20a. ábrát!

Ebben az esetben a részecske tömegközéppontja úgy mozog, mintha rá a külső erők

eredője hatna.

8.20. ábra. Az Ehrenfest–tétel értelmezéséhez (V a potenciális energia, a%"K"

görbéje alatti terület srafozva)

A 8.20b. ábrán viszont egy, a mikrorészecske által elfoglalt térrészben meredeken

változó potenciált látunk. Ilyen potenciál található pl. az atomokban. Ebben az esetben
a (8.127) közelítés nem alkalmazható és a kvantummechanikát kell használni.

Az Ehrenfest–tétel értelmében tehát a kvantummechanika a teljes klasszikus

mechanikát magában foglalja.

* Az átlagképzés itt a (8.126) egyenlet felírásmódjában van elrejtve, ld. 8.4.3. pont.
 908

8.4. A KVANTÁLT FIZIKAI MENNYISÉGEK LEIRÁSA

OPERÁTOROKKAL



  
Ebben a fejezetben a fizikai mennyiségek mérésével, pontosabban a fizikai
mennyiségek mérhető értékeinek kiszámításával foglalkozunk. A felhasznált matema-
tikai apparátus most sem lesz bonyolult, legfeljebb szokatlan.

Többször hangsúlyoztuk, hogy a mikrovilág törvényszerűségei jelentősen eltérnek

a makrovilág törvényszerűségeitől. Ezért a mikrovilág leírására a kvantummechaniká-
ban használt matematikai apparátus is eltér a makroszkopikus jelenségeket leíró
klasszikus mechanika matematikai apparátusától.

A klasszikus fizikában a fizikai mennyiségek többségét függvények írják le (kivétel

pl. a tömegpont tömege, stb) és egy fizikai mennyiség mérhető értékét közönséges–,
illetve differenciálegyenletek megoldásával kaphatjuk meg. A kvantummechanikában
a fizikai mennyiségeket a függvényeknél “bonyolultabb” matematikai mennyiségek,
nevezetesen függvényeken értelmezett függvények, az ún. operátorok írják le és a
mérhető mennyiségek lehetséges értékeit ezen operátorokat tartalmazó
sajátértékegyenletekből kaphatjuk meg. Egy ilyen sajátértékegyenlettel, a stacionárius
Schrödinger–egyenlettel már találkoztunk (bár az operátorokról ott még nem
beszéltünk). Az alábbiakban először megismerkedünk a fizikai mennyiségeket
matematikailag reprezentáló operátorokkal, majd alkalmazásukkal néhány
kvantummechanikai feladatot meg is oldunk.

A matematikában megszokott függvények az értelmezési tartományukba eső valós

vagy komplex számokhoz (ezek a számok lehettek egy vektor komponensei is) más
számokat rendelnek hozzá.

Az operátorok ezen függvényfogalom általánosításai: olyan matematikai

mennyiségek, amelyek bizonyos függvényekhez más függvényeket
rendelnek hozzá.

A függvényekkel való foglalkozásaink során már sokszor használtunk

operátorokat, anélkül, hogy erről tudtunk volna. Pl. egy egyváltozós függvény szám-
mal való szorzása, négyzetreemelése, grafikonjának eltolása, vagy tükrözése, differen-
ciálása, illetve integrálása mind, mind egy másik függvényt ad.

^ operátor
Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy azt mondjuk: az eredeti függvényre egy O
hat és ennek következtében egy másik függvény jön létre. Pl.
^ · f(x)
g(x) = O

(Az operátorokat az alábbiakban a föléjük rakott kis kalappal jelezzük.)

 909

A 8.33. táblázatban összefoglalunk néhány gyakran használt operátort. A táblázat

alapján valóban láthatjuk, hogy operátorokat már eddig is használtunk, anélkül, hogy
operátor mívoltukat megemlítettük volna.

1. Példa. Emeljük az f(x) = 3x függvényt négyzetre! Az eredményül



  
kapott g(x) függvény
g(x) = f2(x) = 9 x2
Legyen O^ a négyzetreemelés operátora! Ekkor a fenti egyenlőséget a
^ f(x) [ = f2(x)] , ill. O
g(x) = O ^ 3x = 9 x2
alakban írhatjuk fel.

2. Példa. Differenciáljuk az f(x) = sin(x) függvényt! Az eredményül ka-

pott g(x) függvény
d sinx
g(x) = dx = cos x

^ a differenciálás operátora, akkor a fenti egyenlőségeket a

Ha most D

^ f(x) = d sinx = cos x

g(x) =D dx

^ helyett a
képlettel is felírhatjuk. Ebben az esetben a differenciálás operátorát D
differenciálás kijelölésével szokás helyettesíteni:

^! d
D dx

8.3. táblázat

Legyen az operátor Legyen a függvény, Akkor az operátor

amelyre a választott alkalmazásával kapott
#,
operátor hat (#, függvény
^=. d
O dx (differenciálás) x4 4x3
'
^=. d
O
dx' x4 12x'
.
^=
O L (gyökvonás) x4 x'
^=.
O | | (abszolút érték) –x4 x4
^=. d
O sin 2x 2 cos 2x
dx
'
^ . d
O= ' sin 2x –4 sin 2x
dx
'
^=. d
O
dx' ejkx –k'ejkx
 910

(Ezekből a példákból láthatjuk, hogy egy operátor alkalmazását egy függvényre

formailag úgy írjuk le mintha az operátort és a függvényt összeszoroznánk.) A táblázat
legutolsó két példájában egy speciális eset jelent meg: láthatjuk, hogy létezhetnek
olyan függvények, amelyeket egy adott operátor az állandószorosukba (valós–, vagy



  
komplex–számszorosukba) visz át, másszóval az operátor alkalmazásával kapott
függvény annak a függvénynek, amelyre az operátor hatott, állandószorosa.

Azokat a függvényeket, amelyeket egy adott operátor az állandószorosuk-

ba visz át, az adott operátor sajátfüggvényeinek, az állandót pedig az
adott operátor sajátértékének nevezzük. Több különböző független saját-
függvényhez is tartozhat ugyanaz a sajátérték.

Az operátor #n sajátfüggvényei és az adott sajátfüggvényekhez tartozó kn

sajátértékei az
^ # %*%k #
O (8.128)
n n n

sajátértékegyenletből határozhatóak meg. (A kn konstans, általában

komplex, speciális esetben valós szám)

^ d'
Egyes operátoroknak végtelen sok sajátfüggvénye lehet. Példánkban az O = ' (a
dx
kétszeres x szerinti deriválás) operátorának sajátfüggvényei (lásd a táblázatot) a sin x,
sin 2x ... sin Nx függvények mellett többek között a cos x, cos 2x, ..., cos Nx
függvények is, sőt k értékétől függetlenül bármely sin kx, cos kx, ill. ekx függvény.

Az adott O ^ operátorhoz tartozó sajátfüggvények összességét az operátor saját-

függvény rendszerének nevezzük. A különböző #1, #2, ..., #n sajátfüggvényekhez
^ operátor sajátérték készletét. Az operátor
tartozó k , k , ..., k értékek képezik az O
1 2 n
sajátfüggvény rendszerének minden függvényét konstansszorosába viszi át.

Általában a különböző operátoroknak különböző sajátfüggvény rendszere van. Elő-

fordulhat azonban az is, hogy két operátor sajátfüggvény rendszere azonos (ld. 8.4.4.
és 8.5.1. pontokat), sajátértékkészletük viszont különböző. Azt, hogy egy adott O ^
operátornak mely függvények alkotják a sajátfüggvény rendszerét, és milyen
sajátértékkészlet mellett, azt egy (8.128) alakú sajátértékegyenlet megoldásával lehet
meghatározni. Ilyen sajátértékegyenlet a (8.93) stacionárius Schrödinger–egyenlet is,
amely egy differenciálegyenlet. Ugyanakkor nem minden sajátértékegyenlet
differenciálegyenlet.

Az operátorok között műveleteket is definiálunk. Az operátorokkal való műveletek

értelmezése egyszerű. Két operátor összegén azt az
^ !O
O ^ + O ^
1 2
operátort értjük, amelyre
^ #%*%(O
O ^ +O
^ )# = O
^ #+O
^ # (8.129)
1 2 1 2

Két operátor szorzata pedig az az

 911

^ !O
O ^
^ · O
1 2

operátor, amelynek hatása egy tetszőleges # függvényre azonos a két operátor egymás
utáni alkalmazásával kaphatóval
^ # = (O
O ^ ·O^ )# = O
^ (O
^ #) [ = O
^ %<] (8.130)
1 2 1 2 1



  
műveletet értjük, ahol < ! (O ^ #) függvénnyel. Ennek megfelelően egy operátor
2
négyzete az operátor saját magával vett szorzatát, azaz kétszer egymás utáni
alkalmazását jelenti. A magasabb hatványok hasonlóan értelmezhetőek.* A valós,
illetve komplex számok maguk is operátoroknak tekinthetőek. Ezek “alkalmazása”
egy tetszőleges függvényre a függvény számszorosát adja. Ezért egy operátor számmal
való szorzása két operátor szorzataként is értelmezhető.

Két operátor szorzása általában (!) nem kommutatív (azaz az operátorok a

szorzatban nem cserélhetők fel):

^^ C%BA
AB ^^ (8.131)

^ < = –< és B
Pl. ha A ^ <%*%<', akkor AB
^^ <%*%–<' és BA
^^ <%*%<'. Amennyiben a valamely
számmal szorzás operátora az operátorszorzat egyik tényezője, úgy az a szorzat másik
tényezőjével felcserélhető.

Ahogy a matematikában szokás “f függvényről” beszélni argumentumának feltün-

^ operátorról beszélni annak a
tetése nélkül, úgy az operátorok esetében is szokás az O
függvénynek a feltüntetése nélkül, amelyre az illető operátor hat. Ennek megfelelően
d
pl. a differenciálás operátorát gyakran egyszerűen dx –ként jelzik az operátor jelölés
feltüntetése nélkül.

Vannak többkomponensű ún. vektoroperátorok is. (Ilyen operátorokat fogunk

hozzárendelni a klasszikus fizika vektormennyiségeihez, pl. a p impulzushoz, illetve
az L impulzusmomentumhoz.) Például a már megismert gradiensképzés** egy
vektoroktól függő differenciálható skalárfüggvényhez egy vektort rendel:

&# &# &#

v(r) = grad #(r) = ( , , )
&x &y &z
Ez a kapcsolat felírható a
^ =(& , &, & )
M
&x &y &z
ún. nabla operátor segítségével is:

* Az operátorok egészkitevős hatványainak lineárkombinációjával sok függvény értelmezése

kiterjeszthető a számhalmazokról az operátorok halmazára. Így lehet pl. egy operátor szinuszát, vagy
egy szám operátor kitevőjét értelmezni. Ezzel azonban mi nem foglalkozunk.

** Részletesebben ld. az F1. függeléket!

 912

^#
v=M

A nabla operátor egy ún. szimbolikus vektor hiszen nem valódi térbeli vektor-
mennyiségről van szó. Használata azért kényelmes, mert segítségével a bonyolult
vektordifferenciálási összefüggések (egy kis óvatossággal*) igen egyszerűen felírha-
tóak: úgy számolunk vele, mintha maga is valódi vektor lenne** .



  
Például az E térerősség divergenciája*** felírható, mint a nabla operátor
és E skaláris szorzata:

^ E = ( & , & , & ) (E , E , E ) = &Ex + &Ey + &Ez

div E = M
&x &y &z x y z
&x &y &z

E rotációja pedig úgy írható fel, mint egy vektoriális szorzás

^ x E = ( & , & , & ) x (E , E , E )

rot E = M
&x &y &z x y z

A nabla operátor négyzete a Laplace–operátort adja:

2 2 2
^=M
. ^M^ = 04 & , & , & 25 04 & , & , & 25 = 04 & 2 + & 2 + & 225
/&x &y &z1 /&x &y &z1 /&x &y &z 1

Vannak folytonos és diszkrét, illetve csak diszkrét (kvantált) sajátértékekkel

rendelkező operátorok. Az x-szerinti differenciálás operátorának pl. az e?x függvény
tetszőleges ? mellett sajátfüggvénye, vagyis az ? sajátértékek halmaza folytonos.

Ezzel szemben pl. az a P ^ operátor, amely egy #(x) függvényt a #(–x) függvénybe
visz át (a paritás operátora,**** ):
^ f(x) = f(–x)
P (8.132)

könnyen beláthatóan csak diszkrét sajátértékekkel rendelkezik. Írjuk fel a paritás

operátor sajátértékegyenletét!
^ #(x) = k#(x)
P

* Egyes esetekben csak akkor kapunk helyes eredményt, ha egy nabla operátor helyett több, csak
bizonyos függvényekre ható nabla operátorok összegét használjuk.

** Mint tudjuk a vektormennyíségek komponensei a koordinátarendszer transzformációik során úgy

transzformálódnak, mint a helyvektor komponensei. A nabla “vektor” komponensei is ugyanígy
transzformálódnak, ezért is tekinthetjük a nabla operátort vektornak.

*** Részletesebben ld. az F2. függeléket!

**** Az elnevezés arra utal, hogy ennek az operátornak a sajátfüggvényei +1 sajátértékkel a páros
függvények, (mint pl. a #(x) = cos x), és (–1) sajátértékkel a páratlan függvények, (mint pl.a #(x) = sin
x,).
 913

Az operátort kétszer egymás után alkalmazva sajátfüggvényére

^ (P
P ^ #(x)) = P
^ k#(x) = kP
^ #(x) = k'#(x)

Másfelől a (8.132) definíciónak megfelelően a paritás operátor kétszeri egymás

utáni alkalmazásával vissza kell, hogy kapjuk az eredeti függvényt:



  
^^ #(x) = P
PP ^ #(–x) = #(x) (8.133)
vagyis
k' = 1,
tehát a paritás operátor sajátértékei

k = 1, vagy k = –1

8.4.1. A fizikai mennyiségek leírására használható operátorok

tulajdonságai

A fentiekben nem korlátoztuk magunkat kizárólag a fizikai mennyiségekhez

rendelhető operátorokra. Természetesen számunkra azok az operátorok fontosak,
amelyek matematikai tulajdonságaiknál fogva alkalmasak a fizikai mennyiségek
leírására; a továbbiakban ezekkel foglalkozunk. A kvantummechanikai alkalmazá-
sokban tehát csak bizonyos speciális operátorokat használhatunk, hasonlóan ahhoz,
ahogy a klasszikus fizika függvényeinél is tettük (pl. a klasszikus fizika függvényei
általában nem lehettek szakadásos függvények).

A kvantummechanikában csak olyan operátorokat használunk, amelyek

1.) Lineáris operátorok, azaz amelyekre fennáll, hogy

^ (# +# ) = O
O ^# + O
^# (8.133a)
1 2 1 2

továbbá
^ (k#) = k(O
O ^ #) (8.133b)

vagy a (8.133a) és (8.133b) kikötéseket együtt alkalmazva

^ (c # + c # ) = c O
^ ^ (8.133c)*
O 1 1 2 2 1 #1 + c2O#2

* Igy eleve kiesnek olyan nemlineáris operátorok, mint pl. a gyökvonás ill. az abszolútérték képzés.
 914

A linearitás biztosítja a fizikai mennyiségek szuperpozíciójának

érvényesülését.

2.) Amelyek sajátértékei valósak. Az ilyen operátorokat hermitikus

operátoroknak nevezzük. (Charles Hermite matematikus emlékére.) A
függvények skalárszorzatáról mondottak alapján belátható, hogy ha két



  
tetszőleges "1 és "2 függvényre a (O"2("1) = ("2,O"1) feltétel teljesül,
akkor az O operátor hermitikus.*

A kvatummechanika egyik axiómája (amelyet a kvantummechanika eredmé-

nyessége igazolt) így fogalmazható meg:

A fizikai mennyiségek matematikai leírására a (nem relativisztikus)

kvantummechanikában lineáris, hermitikus operátorokat alkalmazunk.

A fizikai mennyiségek operátorainak kötött állapotot leíró sajátfüggényeihez tar-

tozó sajátértékei általában kvantáltak, ezzel szemben a szabad részecske energia– ill.
impulzusoperátorának sajátértékei folytonosak (ld. 8.5.1. pont.)

Három fontos megjegyzés (Bizonyítás nélkül közölt tételek):

Egy hermitikus operátor sajátfüggvényrendszere mindig lineárisan

független függvényekből** álló függvényrendszer, amely mindig
normálttá és ortogonálissá tehető.

Különböző k1, k2, ..., kn, ..., ki sajátértékekhez tartozó #A(%#'(%NNN(%#n(%NNN(

#i sajátfüggvények ortogonálisak, azaz (#n,#m ) = 0, ha n C m. Egy ilyen
függvényrendszer mindig normálttá tehető.

Ha különböző sajátfüggvényekhez azonos sajátértékek tartoznak (ezeket

elfajult — degenerált — sajátértékeknek nevezzük) akkor ezek a
sajátfüggvények nem feltétlenül ortonormáltak. Ilyenkor ezen függvények
lineárkombinációival létrehozhatunk egy olyan ekvivalens sajátfüggvény-
rendszert, amely már ortonormált. Ezt úgy szokás mondani, hogy a
sajátfüggvényrendszert ortogonalizáltuk. Így tehát megkövetelhetjük,
hogy a sajátfüggvények ortonormáltak legyenek.

* Könnyen belátható, hogy valós számmal való szorzás operátora hermitikus, de a komplex számmal
való szorzásé nem az.

** Lineárisan független egy függvényrendszer akkor, ha a hozzá tartozó egyik függvény sem állítható
Ą
Q T
elő a többi függvény lineárkombinációjával. Például a teljes számegyenesen értelmezett Psin n x S
O R
n=1
függvényrendszer lineárisan független.
 915

Egy — a matemitikában bevezett szimbólum a! "rs ún. Kronecker–delta segítségével

felírva az ún. ortonormáltsági feltételt:

'%1, ha r=s
(#r,#s) = "rs & (8.1)



  
%$ 0, ha r(s

8.4.2. Hogyan kell a fizikai mennyiségek operátorát megha-

tároznunk? Az impulzus, a hely, az impulzusmomen-
tum és az energia operátora

A fizikai mennyiség ) lineáris hermitikus operátor hozzárendelésre több

különböző lehetőség is van. A választásban ilyenkor célszerűségi szempontokat*
követünk. Az általános eljárás az, hogy bizonyos fokig önkényesen megválasztjuk
egyes alapvető fizikai mennyiségek operátorát, majd az ezekből előállított más
klasszikus fizikai mennyiségek operátorát úgy kapjuk meg, hogy az őket definiáló
klasszikus egyenletekbe az ott szereplő klasszikus fizikai mennyiségek helyére
behelyettesítjük a már definiált operátorokat. Az egyes alapvető fizikai mennyiségek
(impulzus, hely, potenciális energia, összenergia) általunk is használt, az alábbiakban
ismertetett operátor megfeleltetése történetileg alakult ki.

A Schrödinger–féle kvantummechanikában általában differenciáloperátorokat

használunk (ld. 8.4. táblázat).

Az energia operátora

Emlékezzünk vissza, hogy a Schrödinger–egyenlet bevezetése során a klasszikus

energia kifejezéséből indultunk ki. Vezessük most be a (8.94) stacionárius
Schrödinger–egyenletet operátorok segítségével! A klasszikus fizikában egy részecske
összenergiáját kinetikus és potenciális energiájának összege, a

p+
Eö * 2m + V(r) (8.2)

képlet adja meg. Feleltessük meg az egyes klasszikus fizikai mennyiségeknek a 8.4.
táblázat szerinti operátorokat!

* Ugyanakkor bármilyen megoldást is választunk, meg kell követelnünk, hogy a választott operátor–
alakok elégítsék ki a Heisenberg féle felcserélési relációkat (8.4.4. pont).
 916

8.4. táblázat
Fizikai mennyiség Operátor
px ! ,
p^x = j
,x
py ! ,
p^y = j



  
,y
pz ! ,
p^z = j
,z
p p^ = -^
2 2 2 ^ + = p^ 2 + p^ 2 + p^ 2
p+ = px + py + pz p x y z
p+ = !+. =
+
1, ,+ ,+ 4
= !+ 0 + + + + +3
/,x ,y ,z 2
x x^ = x· (szorzás x–szel)
y ^y = y· (szorzás y–nal)
z ^z = z· (szorzás z–vel)
r ^r = r· (szorzás r–rel)
V(x) V^ (x) = V(x)· (szorzás V(x)–szel)

Ezek után feleltessük meg a teljes energia operátorának (az ún.Hamilton–

operátornak* ) azt az operátort, amelyet úgy kapunk, hogy a teljes energia klasszikus
kifejezésében szereplő mennyiségeket a 8.4. táblázatbeli operátorokkal helyettesítjük:

^+ +
^ * p +V
H ^ (r) = – ! . + V
^ (r) (8.3a)
2m 2m
illetve egydimenzióban:
+ +
^ = – ! , + V(x)
H (8.3b)
2m ,x+

A Hamilton–operátor sajátértékegyenlete

^ # = E#
H (8.4a)

nem más, mint a jól ismert (8.93) stacionárius Schrödinger–egyenlet:

+
^ # * – ! .!# + V(x)#!5!6!#
H (8.4b)
2m

* Az elnevezés történeti oka, hogy a klasszikus mechanikában az impulzusokon és a koordinátákon

keresztül kifejezett energiát Hamilton–függvénynek nevezték el, és az ennek megfelelő operátor a
Hamilton–operátor.
 917

illetve egydimenzióban
+ +
^ # * – ! , # + V(x)#!5!6!#
H
2m ,x+

A Hamilton–operátor sajátértékei a lehetséges E energiaértékek; e tulajdonsága

miatt a (8.4) időfüggetlen Schrödinger-egyenletet Schrödinger (energia) sajátérték-



  
egyenletnek is nevezzük.

Az impulzusmomentum operátora

A fentiek alapján próbáljuk meg a 8.4.. táblázatot az impulzusmomentum operá-

torával kiegészíteni! Az impulzusmomentum a klasszikus fizikában

L = r 7!p (8.5)

A 8.4. táblázatból a (8.5) jobboldalán mindegyik mennyiség operátorát ismerjük, ezért

az impulzusmomentum operátorát az

^ = ^r 7 p
L ^ (8.6)

^ operátor a p
képlettel értelmezhetjük, ahol a p ^ ,p^ ,p
^ operátor komponensekből, az r
x y z
^ ^ ^
pedig az x, y és z komponensekből álló szimbolikus vektor. A vektoriális operátorok
vektorszorzatát formailag a valódi háromdimenziós vektorok vektoriális szorzatával
analóg módon kapjuk meg. Például a z–komponensre*

^ = !10x , – y , 43
L (8.7)
z j / ,y ,x2

8.4.3. A fizikai mennyiségek mérése

Az előzőekben bevezetett operátorok, ill. sajátfüggvények és a fizikai mennyiségek

mérhető értékei közötti kapcsolatot fogalmazza a következő kvantummechanikai
axióma:

Bármely fizikai mennyiség lehetséges értékei a neki megfelelő operátor

sajátértékei. Így valamely fizikai mennyiség méréskor kapott értéke
mindig az adott fizikai mennyiséget reprezentáló lineáris, hermitikus
operátorának valamelyik sajátértéke.
Ezt az axiómát mérési axiómának nevezzük.

* L^ = x^p^ – y^p^
z y x
 918

Ez az axióma rámutat az operátorok alapvető fontosságára. Határozzuk meg pl. az

^ Hamilton–operátor. Legyenek a
energia lehetséges értékeit! Az energia operátora a H
^ operátor normált sajátfüggvényei,, illetve sajátértékei:
H

#1 , #2 , ... ; ill. E1, E2, ...



  
vagyis
^ # =E #
H (8.8)
i i i

^ # függvényt balról #8! –gal és integráljunk a teljes térre, azaz

szorozzuk meg a H i i
számítsuk ki a
;
^ # ) = : #* H
(#i, H ^ # dV (8.9)*
i 9 i i
–;

skalárszorzatot! (8.8) -et, Ei konstans voltát és a sajátfüggvény normáltságát felhasz-

nálva kapjuk, hogy

^ # ) = (# , E # ) = E (# , # ) = E
(#i, H (8.10)
i i i i i i i i

Vagyis az i–dik sajátfüggvényhez tartozó energiát a (8.9) képlet alapján lehet

kiszámítani.

^ operátor
Ha a rendszert jellemző < állapotfüggvény megegyezik az O
^
valamelyik #i sajátfüggvényével, akkor azt mondjuk, hogy a rendszer az O
^ operátor esetén
operátor valamelyik sajátállapotában (pl. a H
energiasajátállapotban) van.

Ha ez a sajátállapot pl. a #1 állapot, akkor az illető fizikai mennyiség egyetlen

lehetséges mérhető értéke éppen a k1 sajátérték, tehát ilyenkor a lehetséges mérhető
értékek meghatározása egyszerűen a sajátértékek kiszámítását jelenti .

A rendszer azonban nem feltétlenül van sajátállapotban. A 8.3.3. ill. a 8.3.4 pontban
már megállapítottuk, hogy Schrödinger–egyenlet megoldásainak lineárkombinációja is
egy lehetséges állapotfüggvény. Hasonló módon, egy O ^ operátor sajátfüggvényeinek
lineárkombinációja is a rendszer egy lehetséges állapota.

* Szokásos még a <#=|H^#=> jelölés is. a <> zárójel neve angolul bracket (ejtsd: brekit). A <| szimbólum
^ ^
a "bra", a |> szimbólumot a "ket"-nek nevezik. Szokták a <#>|H#j> szimbólumot a H operátor i,j indexű
mátrixelemének is nevezni..
 919

^ operátornak nem
Ha a rendszert jellemző < állapotfüggvény egy adott O
^ operátor szempontjából
sajátfüggvénye, akkor a rendszer az adott O

szuperponált állapotban van.



  
^ operátor # sajátfüggvényeinek
A szuperponált állapot mindig előállítható az O i
lineárkombinációjával* (szuperpoziciójával – innen van a neve):

< = ? ci#i , i = 1,2,...,n,... (8.11a)

i

ahol ci általános esetben komplex szám. Amennyiben minden #i és a < is normált,

úgy a (8.123 ) egyenlet szerint
2
?@ci@ = 1 (8.11b)
i

Ez természetesen még nem köti meg a lehetséges ci értékeket, azok meghatározásához

további feltételek szükségesek. A ci együtthatók fizikai jelentésével az alábbiakban
fogunk megismerkedni.

Ha egy szuperponált állapotban levő rendszeren végzünk egy mérést, a mérés ered-
^ operátor egy sajátértéke lesz. Ugyanazt a mérést többször
ménye akkor is az O
elvégezve véletlenszerűen más és más sajátértéket mérhetünk. Ez azt is jelenti, hogy a
mérés elvégzésének következtében a rendszer véletlenszerűen mindíg valamelyik
sajátállapotába kerül. Miután a mért érték egy véletlenszerűen kiválasztott sajátérték,
egy mérés eredménye sosem jósolható meg. Ugyanakkor a minden mérés után
ugyanabba a szuperponált állapotba visszavitt rendszeren elvégzett mérésekben mért
értékek átlagának várható értéke kiszámítható. Igen nehéz feladat lenne azonban egy
rendszert mindíg visszavinni ugyanazon állapotába. Ezért — akárcsak a statisztikus
mechanikában — úgy járunk el, hogy egy darab rendszeren elvégzett sok egymás
utáni mérés helyett egy azonos állapotban levő rendszerekből álló sokaság minden
elemén egyidejűleg végzünk el egy mérést.

Tekintsünk N darab azonos szuperponált állapotban levő független rendszert és

mérjük meg a rendszer energiáját! A mérés következtében minden egyes rendszer
valamelyik energia sajátállapotába kerül. A kvantummechanika szerint nem tudhatjuk,
hogy a mérés eredményeként a sokaságot alkotó rendszerek valamelyike melyik
sajátállapotába kerül majd, az egyes energiaértékek mérésének valószínűségét viszont
kiszámíthatjuk.

* E tényt másképpen is kifejezhetjük: egy adott operátor (reguláris) sajátfüggvényei "teljes rendszert
alkotnak": bármely reguláris < függvény előállítható a #i sajátfüggvények lineárkombinációjaként..
 920

Az alábbiakban bebizonyítjuk, hogy az Ei sajátérték mérése annál valószínűbb,

minél nagyobb a hozzá tartozó #i sajátfüggvény ci együtthatójának abszolút értéke a
< = ? ci#i lineárkombinációban.
i

Jelöljük Ni –vel a mérés következtében az Ei energiájú sajátállapotba került



  
rendszerek számát* , azaz
N1-szer kapjuk az E1 értéket
N2-szer kapjuk az E2 értéket
...
Ni-szer kapjuk az Ei értéket
...
^ # ) skalárszorzat adta meg (ld.
Mivel az n–edik sajátállapotban az energiát a (#n , H n
^
(8.143)), számítsuk ki a (<, H <A!skalárszorzatot!

^ <A!5!B? c # , H
(<, H ^? c # )
i i j j
i j
^ Hamilton–operátor linearitását (8.133c), majd azt, hogy
Először használjuk fel a H
sajátfüggvényeire hat:

^
^ <A!5B!? c # , !? c H
(<, H i i j #j ) = B!? ci#i, !? cjEj#j )
i j i j

A skaláris szorzás 8.2 táblázatbeli tulajdonságai alapján egy függvénynek egy

összeggel való skalárszorzata a tagokkal vett skalárszorzatai összege (a skalárszorzat
disztributiv). Ezt mindkét összegre alkalmazhatjuk:

B!? ci#i, !? cj Ej#j ) =!? Bci#i, !? cj Ej#j ) = !? ? Bci#i, cj Ej#j )

i j i j i j

A baloldali tényezőből a ci komplex szám konjugáltja, a jobboldaliból a cj Ej komplex

értékű szorzat kiemelhető, így

^ <A!5!!? 8
(<, H ? ci cj Ej!B#i, #j ) (8.12)
i j

^ operátor # sajátfüggvényei ortonormáltak, vagyis

Most használjuk fel, hogy a H i

(#r,#s) = "rs (ld. 8.134)

Így a jobb oldalon szereplő skaláris szorzatok közül csak azok nem nullák,
amelyekben az indexek megegyeznek, azaz i = j, ezek viszont 1–et adnak. Tehát

* Sok azonos állapotú rendszeren egyidejűleg elvégzett egyszeri mérés helyett elvileg elvégezhetnénk
egy méréssorozatot is egy – minden mérés után az eredeti szuperponált állapotába visszajutatott –
rendszeren N –szer, ekkor Ni azoknak a méréseknek a számát jelenti, amelyekben a rendszer energiáját
Ei –nek mértük.
 921

^ <A!5! c8 c E = +
(<, H ? i i i ? @ci @Ei (8.13)
i i
Másfelől az N független mérésből az Ni számok ismeretében könnyen kiszámíthatjuk
az egy mérésre eső átlagos energiát:
N
N N



  
N
<E> = ? Ei Ni = ? Ei Ni (8.14)
i=1 i=1

Ha N elég nagy, akkor az Ni / N relatív gyakoriság jól megközelíti az i–dik

energiaszint mérésének (Ei ) valószínűségét. (8.13) és (8.14) összevetéséből
láthatjuk, hogy sejtésünk helyes volt: egy szuperponált állapotú rendszeren végzett
+
mérés során az Ei energiasajátérték mérésének valószínűségét a @ci @szám adja meg.
Egyúttal az is látható, hogy a sokaságot alkotó rendszereken végzett mérésből
meghatározható várható energiát az

<E> = (<,H ^ <dV

^ <) = : <*H (8.15)
9
V
kifejezés adja meg.

Az energia operátorára tett megállapításainkat tetszőleges O ^ operátorra általá-

nosíthatjuk. Így kapjuk a szakasz elején felírt ún. "mérési axióma" általánosítását:

Ha az O^ lineáris hermitikus operátorral reprezentált fizikai mennyiség

értékét egy adott rendszeren megmérjük, akkor a mérés eredménye
mindíg az O^ operátor valamely sajátértéke lesz. Hogy melyik, azt előzetes
számításokkal nem lehet meghatározni. Sok, azonos állapotú rendszeren
(sokaságon) egyidejűleg elvégezve a mérést meghatározhatjuk az illető
fizikai mennyiség egy rendszerre eső átlagos <O> értékét. Ezt az átlagos
(várható) értéket a < állapotfüggvény ismeretében az
<O> = (<,O ^ <) (8.16)

képlettel számíthatjuk ki*.

Kiszámíthatjuk az egyes mérések átlagtól való négyzetes eltérését, az ún.

szórásnégyzetet is:
1 N
(.O )2 = lim ? (ki – <O>)2 (8.17)
NC; Ni=1

* A mérés várható értéke nem feltétlenül egyezik meg egyik sajátértékkel sem. Gondoljunk arra, hogy
6
pl. egy szabályos dobókockát dobálva a dobások várható átlagértéke ? 16 i = 3.5 , amelyet
i=1
nyilvánvalóan nem dobhatunk.
 922

ahol ki az i–edik mérés eredményeképpen kapott sajátérték. Látható, hogy bár egy
szuperponált állapotban levő rendszeren végzett mérés eredményéről csak
valószínűségi megállapításokat tehetünk, maga a mérés mégis "determinisztikus",
abban az értelemben, hogy a mérendő mennyiség várható értéke a rendszer
állapotfüggvényének ismeretében egyértelműen meghatározott.



  
8.4.4. A Heisenberg-féle felcserélési és határozatlansági
relációk

Az operátorokkal foglalkozva a 8.4. pont bevezetőjében megállapítottuk, hogy az

operátorok szorzása nem feltétlenül kommutatív, vagyis általában

^^ (!BA
AB ^^

Nézzük meg pl. hogy vajon az x^ és p^ operátorok felcserélhetőek-e! Ehhez

^^ , majd a p^ x^ operátort egy <(x) függvényre:
alkalmazzuk először a xp x x

 ! ¶ 
xp ^^ x y =  x • y (8.18a)
 j ¶ x

! , !F ,<I
p^xx^< = j (x<) = j E< + x H (8.18b)
,x D ,x G

,
(ahol a (8.18b)-ben a második egyenlőségjel után a (x<) differenciálásra
,x
alkalmaztuk a szorzat differenciálási szabályát). Tehát

^^ )< = ! x ,< + ! < – ! x ,< = ! <

(p^xx^ - xp (8.19)
x j ,x j j ,x j

^ és x^ operátorok kommutátorának
A baloldalon szereplő operátor kifejezést a p x
nevezzük, mivel az operátorok felcserélhetőségére (kommutációjára) nézve ad
információt. A kommutátor maga is operátor! Fontossága miatt külön jelölése is
van:

[p^x, x^] * p^x x^ - xp

^^
x (8.20)

Az impulzus és a hely azonos komponensének operátora (8.19) szerint tehát

nem felcserélhetőek, mivel kommutátoruk nem zérus:
 923

!
[p^x, x^] = j (8.21)*

!
Két olyan mennyiséget, amelyek operátorainak kommutátora egyenlő j -
vel egymáshoz kanonikusan konjugált mennyiségeknek nevezzük.



  
Az Olvasóra bízzuk annak bebizonyítását, hogy bár az azonos impulzus és helyvektor
komponensek operátorai nem, a különbözőeké felcserélhetőek. Azt is egyszerűen beláthatjuk,
hogy mind az impulzus–, mint a helyoperátor komponensei egymással felcserélhetőek:

[p^i,p^j] = J és [r^i,r^j] = J i,j = x,y,z (8.22)

A (8.21) a p^x és x^-re vonatkozó ún. Heisenberg-féle felcserélési reláció. Hasonló

összefüggések írhatóak fel a többi összetartozó impulzus– és koordináta
komponensre. Ezért az impulzus– és helykoordináták felcserélésére vonatkozó
Heisenberg-féle felcserélési összefüggések összefoglalóan a

!
[p^i,r^j] = "ij i,j = x,y,z (8.23)
j

alakban írhatóak fel.

Azon fizikai mennyiségek operátorainak felcserélési relációit, amelyek kanoniku-

san konjugált mennyiségekből állíthatóak elő, a Heisenberg–féle felcserélési relációk
segítségével számíthatjuk ki. Pl. az impulzusmomentum operátor x és y kompo-
nenseire vonatkozó felcserélési összefüggés:

[L ^
^ ,L ^ ^ ^ ^
x y] = [ (r x p )x, (r x p )y]

^L
L ^ ^ ^ ^^ ^^ ^^ ^^ ^^ ^^ ^^ ^^
x y – LyLx = (ypz – zpy) (zpx – xpz) – (zp)x – xpz) (ypz – zpy) =

^^x(p^z^z – zp
= yp ^^z) – xp
^^ y(p^z^z – zp
^^z) =

= (p^z^z – ^^ ^^x – xp
zpz) (yp ^^ y) = j! (yp
^^x – xp ^,
^^ y)= j!Lz

illetve a másik két komponensre:

^ ,L
[L ^ ^
y z] = j!Lx (8.24)

^ ,L
[L ^ ^
z x] = j!Ly

Hasonlóképpen beláthatjuk, hogy az impulzusmomentum operátor négyzete bármely

impulzusmomentum komponenssel felcserélhető, vagyis

* Megemlítjük, hogy [p^ , x^] = –[x^, p^ ], továbbá, hogy (8.154) jobboldalán tulajdonképpen a ! –vel
x x j
való szorzás operátora szerepel.
 924

[L ^ ] = 0, ahol i = x,y,z
^ 2,L (8.25)
i

A felcserélési relációk azért olyan fontosak, mert, mint az alábbiakban

bebizonyítjuk:

Két operátornak ugyanaz a függvény akkor és csak akkor lehet egyaránt



  
sajátfüggvénye, ha a két operátor kommutátora nulla. Ekkor a függvény a
két operátor közös (ún. szimultán) sajátfüggvénye. Megfordítva: két nem
felcserélhető operátornak nem lehet szimultán sajátfüggvénye.

^ és B
Ha pl. # az A ^ operátorok szimultán sajátfüggvénye, akkor

^ # = a#,B
A ^ # = b#

(ahol a és b komplex számok). Ekkor a két operátor erre a függvényre vett kommu-
tátora nulla:
^^ # – BA
AB ^^ # = ab# – ba# = 0 (8.26)

Ha viszont a két operátor kommutátora nem nulla, azaz:

^ ^ ( BA
AB ^ ^; (8.27)
^ ^
akkor, ha # sajátfüggvénye A-nak, nem lehet szimultán sajátfüggvénye B-nek is.
Bizonyítsuk ezt be indirekt módon! Vegyük pl. azt az esetet, amikor a két operátor
kanonikusan konjugáltak:
^ ^] = !
[A,B
j

és tegyük fel, hogy van szimultán sajátfüggvényük. Legyen ez a függvény #, és a két

sajátérték ismét a és b, és alkalmazzuk a kommutátort a # függvényre!

^ ^ ]!# = !!#
[A,B j

A baloldalt kifejtve egy ellentmondásra jutunk:

^^ # = ab# – ba# = 0 = h#
^^ # – BA
AB j

Vagyis kiindulási feltevésünk téves volt, így állításunkat igazoltuk.

Tudjuk, hogy egy mérés során a rendszer mindig állapotfüggvénye a mérendő

fizikai mennyiség operátorának valamelyik sajátállapotába kerül. Azt is tudjuk, hogy
egy mérés csak akkor ad pontosan megjósolható eredményt, ha a rendszer
állapotfüggvénye az adott fizikai mennyiséghez tartozó operátor sajátfüggvénye.
Tegyük fel, hogy két fizikai mennyiség értékét egyidejűleg mérjük meg, és a két
mennyiség operátora nem cserélhető fel! Ekkor, amennyiben az első operátor hatására
a rendszer sajátállapotba kerül, a mérési eredmény az első operátor egy sajátértéke
lesz. Ekkor azonban a rendszer állapotfüggvénye a második operátornak nem lehet
sajátfüggvénye, így a második mérés eredménye előre megjósolhatatlan, véletlenszerű,
 925

azaz határozatlan lesz. A gondolatmenet megfordítható: ha a mérési

eredményeképpen a rendszer a második operátor sajátállapotába kerülne, akkor az
első operátor által reprezentált fizikai mennyiség értéke lesz megjósolhatatlan.
Megállapíthatjuk tehát:

A felcserélési– és a határozatlansági relációk között szoros kapcsolat



  
van. Ha két mennyiség kommutátora nem nulla, akkor a két mennyiségre
határozatlansági relációt írhatunk fel.

Érvényes az az általunk terjedelmi okok miatt nem bizonyítható állítás is, hogy

^ és B
Ha az A ^ operátorokkal jellemzett két mennyiség egymás kanonikus
konjugáltja:

^ ^] = ! ,
[A,B j
akkor mért A és B értékeik .A és .B mérési bizonytalanságaira a
!
.A .B K 2 Heisenberg–féle határozatlansági összefüggés érvényes.
Ezek a mérési határozatlanságok!< ismeretében pl. a (8.17) képlet
alapján számíthatóak ki.

A határozatlansági relációkhoz tehát anélkül is eljuthatunk, hogy az állapotfüggvény

konkrét alakjáról bármit is feltennénk. A határozatlansági relációk fennállása a
kvantummechanika lényegi vonása és nem a állapotfüggvény tulajdonsága. A
határozatlanság alsó határa a 7.5.6. pontban a állapotfüggvény alapján bevezetett h
!
helyett lesz.
2

A felcserélési és határozatlansági relációk közül a legfontosabbakat az alábbi

táblázatban foglaltuk össze:

8.5 táblázat

A Heisenberg–féle felcserélési relációk A megfelelő határozatlansági relációk

^^ = !
p^xx^ –xp .x.px K!2
!
x j
^^ = !
p^y^y – yp .y.py K 2
!
y j
! !
p^z^z – ^^
zpz = j .z.pz K 2
^L ^ –L ^L ^ = j!L
^ !
L x y y x z .Lx.Ly K 2 |Lz|
^L^ ^ ^ ^ !
Ly z – LzLy = j!Lx .Ly.Lz!K 2 |Lx|
^L^ ^ ^ ^ !
Lz x – LxLz = j!Ly .Lz.Lx!K 2 |Ly|
nincs megfelelő !
.E.t K 2
 926

Az energia és az idő közötti határozatlansági összefüggés nem felel meg

operátorok közötti felcserélési relációnak, mivel az idő a kvantummechanikában sem
operátor, mint ahogy a klasszikus mechanikában is csak paraméter volt. Azonban
! !E
formálisan a t és a j kanonikusan konjugáltak.
!t



  
8.4.5 Az impulzusmomentum és az elektronspin

A klasszikus fizika, illetve a Bohr–modell szerint az elektronok a hidrogénatomban

klasszikus pályákon keringenek. Ezeket a (klasszikus) pályákat a Bohr–féle
pályafeltétel (ld.(8.40)) határozza meg, mely szerint az elektron impulzusmomentuma
kvantált. A kvantummechanika szerint viszont az elektronok kvantummechanikai
mozgást végeznek (és nem keringenek), de az ehhez tartozó impulzusmomentum
értéke a kvantummechanika szerint is kvantált.

Az alábbiakban teljesen általánosan megmutatjuk, hogy a kvantummechanikából ez

a kvantáltság külön feltétel nélkül adódik. Azt is megmutatjuk, hogy az elektronnak
nemcsak pályamenti mozgásából származó, hanem saját impulzusmomentuma, ún.
spinje, illetve saját mágneses momentuma is van, mely klasszikusan nem
értelmezhető.

Az impulzusmomentum (pályamomentum) sajátértékei

^ impulzusmomentum komponens operátora (ld. (8.140):

Az Lz

!$ ! !'
Lz = #x – y &
j " !y !x%
A sajátértékegyenlet
^ ( = ! +*x ! – y ! .-( = k(*.
L (8.161)
z
) !y !x,

A megoldás érdekében az L ^ operátort át kell írni gömbi polárkoordinátákba; ezt itt

z
nem részletezzük. Ekkor egy sokkal egyszerűbb matematikai alakot kapunk*:

* Térbeli gömbi polárkoordinátarendszerben akkor célszerű dolgoznunk, ha a vizsgált rendszer

gömbszimmetrikus. A gömbi polárkoordinátarendszerben az r helyvektor koordinátái: a hossza: r, az
xy síkra eső vetületének az x tengellyel bezárt szöge: /0 és a z tengellyel bezárt szöge 120 0 Ebben a
koordinátarendszerben természetesen nincs z koordináta, mi azonban a derékszögű rendszerbeli Lz –t
írjuk át, ezért használjuk továbbra is az Lz jelölést. A transzformációs egyenletek pedig:
x = r sin 1 cos /300y = r sin 1 sin /30és z = r cos 1, amivel
!( !( !x !( !y !( !z
= + +
!/ !x !/ !y !/ !z !/
 927

^ =! !
Lz j !/

a (8.161) sajátértékegyenlet pedig a

! !( !( j Lz



  
j !/ = Lz (0000ill. !/
= ! ( (8.162a,b)

alakot ölti. A (8.162b) differenciálegyenlet megoldása a változók szétválasztásával*

és integrálással
L
j z/
!
( = Ae (8.163)

Biztosítanunk kell a ( sajátfüggvény egyértékűségét (a regularitás 1. feltétele).

Tekintettel arra, hogy (r, 130 /4 ill. (r, 130 /5674 ugyanazon geometriai pont
koordinátái, ( akkor lesz egyértékű, ha az a0 / polárkoordinátának 27 szerinti
Lz
periodikus függvénye. Ez akkor következik be, ha a kitevőben ! tetszés szerinti egész
szám, amelyet jelöljünk m -gyel. (8.163)-at e feltétellel kiegészítve megkapjuk a
sajátfüggvény konkrét alakját:

jm /
( = Ae , ml = 0, ±1, ±2, ... (8.164)

A (8.163) és (8.164) összevetéséből az impulzusmomentum z komponensének

lehetséges értékei:

Lz = m !, m = 0, ±1, ±2, ... (8.165)

Mekkora lehet Lz legnagyobb értéke? A klasszikus fizikában egy vektor z kompo-

nensének maximális értéke éppen a vektor hossza. Az impulzusmomentum esetében
azonban ez nem lehetséges, mert az egyes impulzusmomentum komponensek a
(8.157.) szerint nem felcserélhetőek! Ha az impulzusmomentum z komponensének
nagysága az impulzusmomentum nagyságával lenne egyenlő, akkor mind az x, mind
az y komponensnek nullának kellene lennie, és ekkor mindhárom impulzusmo-
mentum–komponens egyértelműen meghatározott lenne, ami a megfelelő operátorok
fel nem cserélhetősége miatt lehetetlen. (A (8.158) szerint a z komponens és az
abszolútérték operátora viszont felcserélhetőek, így lehetnek egyidejűleg meghatáro-
zottak,)

Sokkal bonyolultabb, itt ezért nem részletezhető számítással kiszámíthatóak az

impulzusmomentum abszolútérték négyzetének |L^ |6 = (L
^ 6) –nek a sajátértékei is:

|L|6 = !6 ( + 1) = 0,1,2,... (8.166a)

ahonnan |L| lehetséges értékei:
|L| = ! ( +1), = 0,1,2,... (8.166b)

* Mivel d ln ( = 1 , d( = d ln ( = jk d/ Az integrálásnál megjelenő konstans: 809 (:/=0)

d( ( ( !
 928

A fentiek szerint (a klasszikus mechanikával ellentétben) az impulzusmomentum

nagysága mindig nagyobb, mint z komponensének abszolút értéke. Tehát Lz,max < |L|
– azaz | ml | ;0 l . Ennek és (8.165) – nek megfelelően adott l mellett az Lz
komponens lehetséges értékeit megadó (8.165) egyenletbeli ml:

ml = –l, (–l+1) ... –2, –1, 0, +1, +2, l–1, l (8.166c)



  
vagyis megkaptuk az impulzusmomentum z komponensének sajátértékkészletét. A
fentiekből az is következik, hogy az impulzusmomentum nagysága z komponensének
maximális értékével, illetve annak a !–sal való osztása után kapott számmal egyértel-
műen jellemezhető.

A (8.165) egyenlet szerint az impulzusmomentum (pályamomentum)

z-komponense Lz csak ! egészszámú többszöröse lehet, az
impulzusmomentum tehát kvantált.

A Bohr–elmélet egyik alapfeltevését, az impulzusmomentum kvantálását tehát a

kvantummechanika igazolja, bár a Bohr–modell hibásan adta meg az atomban mozgó
elektron pályamomentumának lehetséges értékeit, hiszen a Bohr–modell szerint
L = ! n (ld. (8.40)).

Az elektronspin

Otto Stern és Walter Gerlach 1922–ben egy elpárologtatott ezüstionokból álló nya-
lábot a 8.21. ábrán látható kiképzésű mágnespofákkal előállított erősen inhomogén
mágneses téren vezették át, majd egy fotoernyőn fogták fel.

8.21. ábra a Stern–Gerlach kísérlet

Az ezüstionok legkülső elektronhéján egy elektron van az L = 0 impulzusmomen-

tumú állapotban (ld. az F10. függeléket). Mivel ebben az állapotban a
pályamomentumhoz tartozó mágneses momentum (ld. (6.162)) is nulla, – az ernyőn a
klasszikus fizika szerint egy elkent foltot kellett volna kapjanak, de a valóságban két
éles foltot kaptak. Eredményeiket G.E. Uhlenbeck és S.A. Goudsmit 1925–ben
értelmezte. Eszerint az elektron pályamomentuma az ezüstionban nulla, viszont van
 929

egy saját impulzusmomentuma, neve elektronspin, amely — a pályamomentumához

hasonlóan — ugyancsak kvantált és z komponensének csak két lehetséges értéke van:

1
<z = ms !, ms = = 2 (8.167a)



  
Az elektronspin nagysága tehát
1
|<| = ! s(s+1) , s=2 (8.167b)
ahol ms helyett elfogadott módon s jelöli az ún. spin kvantumszámot. Tehát

11 3
|<| = ! (
22 +1) = ! 2

Az elektron spinje a klasszikus mechanika szerint egyáltalán nem

értelmezhető fizikai mennyiség. Miután az elektronspin z komponensének
maximális értéke a !"fele, az elektront szokás feles spinű részecskének
nevezni.

Az elektron sugara kisebb, mint 10-15 m. Ahhoz, hogy a megfigyelt nagyságú spin az
elektron forgásából származhasson, az elektron kerületi sebességének a fénysebesség
több, mint 700 szorosának kellene lennie...

Az elektronnak azonban nem a spinje az egyetlen különleges tulajdonsága.

Az elektronspin és az elektron saját mágneses momentumának aránya sem
egyezik meg a pályamomentum és a hozzá tartozó mágneses momentum
arányával (ld. (6.170)). Az elektronnak ún. anomális mágneses momentuma
van.

8.5. Néhány kvantummechanikai feladat stacionárius

Schrödinger–egyenletének megoldása

8.5.1 Szabad részecske

A szabad részecske stacionárius Schrödinger–egyenlete (V(r) = 0):

!6
– 2m >( = E(

Behelyettesítéssel belátható, hogy az egyenlet általános megoldása:

jkr
((r) = C e (8.168)
 930

Helyettesítsük be ((r) értékét a fenti energia sajátérték egyenletbe! Felhasználva,

hogy >( = C (–k6) ejkr, majd Cejkr-rel egyszerűsítve megkapjuk k és E kapcsolatát:

!6k6
E= (8.169)
2m



  
A (8.168) állapotfüggvény tehát valóban sajátfüggvénye a szabad részecske
6 6 6
^ = – ! >(0 operátorának, méghozzá folytonos E = ! k energia értékkészlettel.
H 2m 2m

Vizsgáljuk meg most, hogy a ( (8.168) szerinti alakja egyúttal sajátfüggvénye-e pl.
^ = ! ? operátornak is? A megfelelő sajátértékegyenlet
ap j

! jkr ! jkr jkr

j ? Ce
( ) = j/k ( C e ) = !k ( C e )
/j

Látható, hogy a p ^ operátor a (8.171) állapotfüggvényt valóban konstansszorosába

viszi és ez a konstans, a részecske impulzusa

p = !k (8.170)

melynek szintén folytonos az értékkészlete.

^ és a p
A (8.168) síkhullám szabad részecske esetén szimultán sajátfüggvénye a H ^
operátoroknak, folytonos értékkészlettel.

Fel kell hívnunk azonban a figyelmet arra, hogy az energia és az impulzus

operátornak csak szabad részecskénél van szimultán sajátfüggvénye.

A (8.168) állapotfüggvény végtelen tartományon nem normálható, mivel nem

négyzetesen integrálható. Ha azonban a részecskét egy véges V térfogatba zárjuk és
gondoskodunk róla, hogy állapotfüggvénye a V térfogaton kívül azonosan nulla
legyen, akkor már normálható állapotfüggvényt kaphatunk. Ez a állapotfüggvény:

1 jkr
((r) = e , ahol r @ V (8.171)
V

Az egyszerűség kedvéért egy L élhosszúságú kocka alakú térfogatra könnyen

beláthatjuk, hogy ez megoldás valóban V térfogatra normált:

1 1 L L L jkr –jkr 1
B ((*dV dxdydz = L3 · L3 = 1
A B
L3/2 L3/2 B A B
A = · A e e
o o o
 931

8.5.2. A fémek Sommerfeld–modellje:

potenciálkádba zárt szabad elektronok diszkrét
energia értékei



  
A fématomok külső elektronjai (a valencia elektronok) viszonylag gyengén
kötődnek a maghoz, így arról könnyen leszakadhatnak. A külső elektronok leválása
után megmaradt atomot iontörzsnek nevezzük. Az iontörzs ze nagyságú pozitív tölté-
sű, ahol z az atom külső s jelű héján lévő elektronok száma (pl. Na atomnál egy
elektron). A fémrácsokban a rácspontokban ülő iontörzsek egymástól való távolsága
kisebb, mint a külső elektronhéjakon levő elektronok radiális eloszlásának maximum–
helye (Bohr–féle pályái). ld. 8.22. ábra.

8.22. ábra. A nátrium (Na) fémrács két kiválasztott iontörzse és az ún. 3s

elektronhéj Bohr féle pályája

A 8.22. ábra alapján azt mondhatjuk, hogy a külső héj elektronjaira nemcsak a saját
iontörzs, hanem a szomszéd iontörzsek is hatnak. A fématomokról leszakadt
valenciaelektronok az egész fémkristályban szabadon mozoghatnak: vezetési
elektronokká válnak.

Az egydimenziós potenciálkád–probléma megoldása

Az egyszerűség kedvéért tekintsünk egy egydimenziós modellt! Egydimenzióban

az egyes iontörzsek potenciáltere a 8.23a. ábrán látható. Ilyen potenciálok eredője a
teljes potenciál (8.23b. ábra). Mivel ez egy igen bonyolult potenciál, a feladatot még
tovább kell egyszerűsítenünk ahhoz, hogy egy számunkra megoldható feladathoz
jussunk. Ezért első közelítésben a vezetési elektronokra a fém belsejében lévő
periodikusan változó potenciálmenetet egy konstans potenciállal helyettesítjük. A fém
felületének közelében folytonosan nullához tartó potenciált pedig egy
potenciálugrással helyettesítjük. Az így kapott potenciálmenetet a 8.23b. ábrán
szaggatott vonal jelöli.
 932



  
8.23. ábra. a) A fém egy iontörzsének potenciálja (potenciális energiája),
ahol z az iontörzs töltésszáma. b) A fémek egydimenziós modellje. Az
ábrába vastag vonallal berajzoltuk a potenciál menetét. A vezetési
elektronok jó közelítéssel a – – – vonallal jelölt potenciálkádban
"helyezkednek el". A két ábra gondolati összekapcsolására a b) ábrán is
bejelöltük az iontörzseket.

8.24. ábra. Az "egydimenziós" potenciálkád potenciálsémája

Első közelítésben tegyük fel, hogy a vezetési elektronok a fém belsejében szabadon
mozoghatnak. A potenciál nullpontját pedig válasszuk meg úgy, hogy a potenciál ne a
vákuumban, hanem a fém belsejében legyen nulla. Ekkor a 8.24. ábrán látható
 933

potenciálmenetet, az ún. "potenciálkádat" kapjuk. A potenciálkádat modellünkben a

8.24. ábra szerinti potenciálmenettel helyettesítjük, melyet a :

FD Vo, ha x < 0, vagy x >L

V(x) = E (8.172)
DC0, ha 0 ;0x ;0L



  
képlettel írhatunk fel.

Mivel adott E energiájú részecske viselkedését vizsgáljuk, elegendő a stacionárius

Schrödinger–egyenletet használnunk. A (8.24. ábra) három (I, II, III–mal jelölt)
tartományban az egydimenziós stacionárius Schrödinger–sajátértékegyenlet alakja (az
x szerinti deriválást vesszővel jelölve):

2m
("I + 6 (E–Vo)(I = 0, (x < 0) (8.173a)
!
2m
("II + 6 E(II = 0, (0 ;0x0; L) (8.173b)
!
2m
("III + 6 (E–Vo)(III = 0, (x > L) (8.173c)
!

Vezessük be a következő jelöléseket

2m 2m
G6 9 6 (Vo–E), H609 6 E (8.174)
! !
akkor (8.173)-ból
(" = G6(I (8.175a)
I
("II = –H6(II (8.175b)
(" = G6(III (8.175c)
III

A sajátérték–egyenlet valós megoldásait az egyes tartományokban az alábbi valós

értékű lineáris kombinációkként keressük:

(I = AIeGx + BIe–Gx , (x < 0) (8.176a)

(II = AII cos Hx + BII sin Hx, (0 ; x ; L) (8.176b)

(III = AIIIeGx + BIIIe–Gx , (x > L) (8.176c)

Behelyettesítéssel belátható, hogy ezek valóban megoldások.

A teljes térbeli (0 állapotfüggvény akkor lesz reguláris, ha teljesíti a reguláris

függvényekre vonatkozó feltételeket.

A négyzetes integrálhatóság (az integrál korlátosságának) feltétele (4. feltétel)

miatt x < 0-ra az eIGx tag BI együtthatójának, x > L-re pedig az eGx tag AIII
együtthatójának nullának kell lennie, tehát
 934

BI = AIII = 0 (8.177)

A reguláris függvényekre megkívánt folytonossági feltétel miatt az egymással

szomszédos tartományokban felírt függvényeknek a tartomány (közös) határán azonos
értékeket kell szolgáltatniuk:
0000(I(0) = (II(0) (8.178a)



  
0000(II(L) = (III(L) (8.178b)
(8.178a)-ból*
AI = AII (8.179)

illetve (8.178b)-ből a (8.177) figyelembevételével

AII cos HL + BII sin HL = BIIIe–GL (8.180)

következik.

Mivel a ( függvénynek folytonosan differenciálhatónak kell lennie (3. feltétel),

differenciálhányadosa is folytonos kell, hogy legyen. Ezért a tartományok határain az
egyes tartományokban felírható első deriváltaknak is egyenlőeknek kell lenniük, azaz
AIG = BIIH3 x=0 (8.181a)**

–AIIH sin HL + BIIH cos HL = –BIIIGe–GL , x = L (8.181b)

(ahol már figyelembe vettük a (8.177) egyenlőséget); (8.179)-et és (8.181a) –at

(8.181b)-be behelyettesítve, és G-val átosztva, majd H/G –át kiemelve:

H$ G '
AI 0#sin HL – 0cos HL& = BIIIe–GL (8.182)
G" H %

(8.180)-at (8.179) és (8.181a) figyelembevételével átalakítva az

G
AI(cos HL + 0sinHL) = BIIIe–GL (8.183)
H

egyenletet kapjuk. A (8.182) és a (8.183) egyenletek baloldalát egyenlővé téve,

G
egyszerűsítve AI-el, -t kifejezve, HL-val szorozva és átrendezve a
H
2GH
tg HL = 6 6 (8.184)***
H IG

* Hiszen x=0-nál cos Hx = 1 ill. sin Hx = 0.

** A GeGx = –A H sin Hx + B H cos Hx, ami x=0-nál (8.181a)-t adja.

I II II

*** kifejtve tg 2mL6 2 E(Vo–E)

E=
!6 2E–Vo
 935

egyenletet kapjuk. Ez egy, az E energiát tartalmazó transzcendens egyenlet, amelyet

csak numerikusan, illetve grafikusan lehet megoldani. Annyi azonban látható, hogy a
(8.184) egyenlőség két oldalán az energiának két különböző függvénye szerepel és így
a fent elmondottakkal teljes összhangban az egyenlőség nem állhat fent bármilyen E
érték esetén. A potenciálkád belsejében, ahol E<Vo , vannak olyan speciális, diszkrét
(kvantált) energiaértékek, amelyekre az egyenlőség teljesül; ezekhez az Eo, E1, E2, ...,



  
Ei energiaértékekhez (általában különböző) (i sajátfüggvények tartoznak.

A fenti (8.176a) ill. (8.176c) képleteket megnézve az is feltűnik, hogy mivel az I ill.
III tartományban ( nem nulla, a ((* tartózkodási valószínűségi sűrűség az I. és III.
tartományban sem tűnik el: az elektron állapotfüggvénye abban a tartományban sem
azonosan nulla, amely tartományba a klasszikus fizika szerint a részecske nem tud
eljutni (ld. még a 8.5.6. pontot).

Az egydimenziós potenciáldoboz

Vizsgáljuk meg most azt az esetet, amikor a potenciálvölgy mélysége a végtelenhez

tart, (azaz VoJ0 KIhez)L Ebben az esetben a részecske semekkora E energia esetén
sem képes a II–es tartományból kilépni! Ezt az esetet potenciáldoboz problémának
nevezzük. A (8.175) képletből látható, hogy ez H-t nem érinti, az G viszont szintén
végtelenhez tart, ezért
2GH
lim =0 (8.185)
VoJK
H6IG6
tehát ekkor (8.184)-ból
tg HL = 0, (8.186)

ami csak akkor teljesül, ha

HL = n7, n = 1,2,3,4,... (8.187)

Tehát H behelyettesítése, az egyenlet négyzetreemelése és átrendezése után (8.187)-ből

az
!676 6 h6 6
En = n = n n=1,2,3,4,... (8.188)
2mL6 8mL6

egyenlethez jutunk. Tehát a potenciádobozba zárt elektron lehetséges energiaértékei is

kvantáltak(ld. 8.25. ábra).*

* Emlékeztetünk rá, hogy ezzel a (8.188) képlettel már találkoztunk (7.202): az ellentétes fázissal
visszaverődő hullámokból képződött állóhullám kifejezésének analógiájára már a 7. fejezetben
levezettük.
 936



  
8.25. ábra. A potenciáldobozba zárt elektron energiaszintjei

Hasonlítsuk össze egy L = 10–9 m hosszúságú potenciáldobozba zárt elektron első

két energiaszintje közötti távolságot egy 1 g tömegű, és L = 1 cm nagyságú dobozba
zárt makroszkopikus test hasonló adatával! Az elektron adatai: me = 9,1·10–31 kg,
L = 10–9 m, ezért >E2,1 = 1,14 eV. Az elektron energiáját ma max. 10–3 eV pontos-
sággal tudjuk megmérni tehát az elektron esetében a nívókülönbségek jól mérhetőek!
A makroszkópikus test adatai (m = 10–3 kg, L = 10–2 m) így
>E1M10–42 eV adódik. Ez mérhetetlenül kicsiny energiakülönbség. Tehát egy makrosz-
kópikus test energiájának kvantált volta nem mutatható ki; vagyis egy
makroszkópikus test energiája tetszőleges lehet.

A potenciáldobozon kívül (mivel G ez esetben végtelen) az állapotfüggvény

azonosan nulla, ezért a határfeltételek ennek megfelelően módosulnak. A folytonossá-
gi feltétel miatt

(II (0) = 0, és (II (L) = 0 (8.189)

ahonnan (ld. (8.176) –ot x = 0 –nál)

AII = 0,

tehát x = L –nél
sin0HL = 0

Fentiek felhasználásával (H0 értékét (8.187) –ből behelyettesítve) a (8.176b) beli (II
állapotfüggvény :
n7
(II,n(x) = BII,n sin L x :N21904

ahol a függvény, illetve a B együttható n indexe a megfelelő energiaszintre utal.

 937

Azt, hogy az elektron állapotfüggvénye az En energiájú állapotban (n(x), a kvan-

tummechanikában úgy mondjuk, hogy az elektron a (n(x) állapotban, az n-dik
energiaszinten tartózkodik.

1. Példa Határozzuk meg, mikor lesz normált a



  
n7x
(n = Bn sin L (0 ; x ; L)
alakban felírt állapotfüggvény, azaz határozzuk meg Bn értékét a
5K
*
A00(n(n dx
B =1
IK
normálási egyenlet segítségével! Ez, a probléma egydimenziós és L nagyságú
tartományra korlátozott volta miatt, a 0 és L közötti integrálást jelenti:

L L
* 6 +n7x.
B
A ((*dx = BnBn B
A sin *) L -, dx = 1
0 0

ahol figyelembe vettük, hogy a Bn amplitúdó általában komplex szám, mely x-

től független, ezért az integráljel elé kiemelhető. A határozott integrált
kiszámítva*
L L
* +n7x. 6 * 1$ L 2n7x'
BnBn B
A sin *) L -, dx O BnBn · 2 #"x – 2n7 sin L &% =
0 0

*L
= BnBn 2 (8.191)

A normálási feltétel miatt

*L
BnBn 2 = 1
amiből
* 2
BnBn = |Bn|6 = L

ahonnan (pl. valós B-t választva)

2
Bn = (8.192)
L

A normált sajátfüggvény alakja tehát

2 +n7x.
(n = * -
L sin ) L , (8.193)

Ellenőrizzük, hogy valóban fennáll a 8.4.3. pontban közölt (8.145)

*
L
1$ L 2n7x' 1 $ L 2n7L' 1 1
x– sin = L– sin – 0 = L – 0 , és sin 6 x = [ 1 – cos(20x)]
2" 2n7 L % 2" 2n7 L % 2 2
0
 938

FD 1, ha n=m
*
A (n (mdx = Pnm = E
B (8.194)
teljes térre DC 0, ha nQm

ortonormáltsági tétel, ahol n ill m most különböző En ill. Em energiákhoz

tartozó (n-net ill. (m-net jelenti!



  
L
2 n7x m7x
B sin sin
L A L L dx =
0
L
2 1$ (n–m)7x (n+m)7x'
B # &
L A 2 "cos – cos
L L % dx =
0
L
1$ L (n–m)7x L (n+m)7x'
#
L "(n–m)7 · sin L – sin L &% = 0
(n+m)7
0
(8.195)*

hiszen x=L esetben mindkét tag sin 7 alakú, (ahol =1,2,3...) és sin 7 =0 és
x=0 esetén sin 0=0. Az n=m esetet az 1. példánkban tárgyaltuk.

A háromdimenziós potenciáldoboz problémája

A (8.193) megoldás könnyen általánosítható háromdimenzióra, pl. egy Lx, Ly és Lz

élhosszúságú téglatestre:

8 nx7x ny7y nz7z

(n n n = sin sin sin (8.196)
x y z V Lx Ly Lz

ahol V=Lx Ly Lz a téglatest térfogata és az nx ill. ny ill. nz kvantumszámok az 1,2,3,...

értékeket vehetik fel.

Vizsgáljuk csak a potenciáldoboz belsejét, ahol V = 0; a Schrödinger–sajátérték-

egyenlet erre az esetre, (8.93b)-ből

!6( !6( !6( 2m (8.197)

+ + + E( = 0
!x6 !y6 !z6 !6
#$%$$&
$$&
>R

Vegyük fel ezen parciális differenciális egyenlet megoldását az x, y és z változók

szerint szeparált alakban:

((x,y,z) = X(x) · Y(y) · Z(z) (8.198)

* Mivel sin G · sin H = 1 [ cos(G–H) – cos(G5H)]

2
 939

A második parciális differenciálhányadosokat képezve és (-vel végigosztva a

sajátértékegyenlet a következő lesz:

1 !6X(x) 1 !6Y(y) 1 !6Z(z) 2m

+Y 6 + 6 =– 6 E (8.199)
X !x6 dy Z !z !



  
Mivel X(x), Y(y) és Z(z) egymástól független változók függvényei, — az
egyenlőség csak akkor állhat fel, ha a baloldal mindhárom tagja egy–egy állandóval
egyenlő. Ha ezeket az állandókat a

2m
– E , i=x,y,z
!6 i

alakban vesszük fel, fenn kell álljon az

Ex + Ey + Ez = E

egyenlet. A szeparált probléma megoldása ismert (ld. (8.192)-at. (Figyelem! Az Ex

nem azt jelenti, hogy az energiának van "x komponense", hanem csak egy kényelmes
jelölés.)

2 nx7
Xn (x) = 0 ;0x ; L
Lx sin Lx x, ahol nx = 1,2,3,... (8.200a)
x
hasonlóan
2 ny7
Yn (y) = Ly sin Ly y (8.200b)
y

2 n7
Zn (z) = sin z z (8.200c)
z Lz Lz

Az Xn(x), Yn(y) ill. Zn(z) függvényeket (8.198)-ba behelyettesítve a háromdi-

menziós potenciáldoboz megoldását nyerjük.

8 nx70x ny70y nz70z

Rn n n = X(x)·Y(y)·Z(z) = V · sin Lx · sin Ly · sin Lz (8.201)
x y z

ahol az nx, ny, nz kvantumszámok az 1,2,3,... értékeket vehetik fel.

A megfelelő energiakifejezés (v.ö. (8.188)-al)

2 2 2
!676 +* nx ny nz .-
En n n = 2m * 2 + 2 + 2- (8.202)
x y z
)Lx Ly Lz ,

Alapállapotban nx = ny = nz = 1 és így az alapállapot energiája

!676 + 1 1 1 .
E0 = E111 = + + . Gerjesztett állapotok pl. a következőek:
2m *L2x L2y L2z-
) ,
 940

nx ny nz ( E

2 1 1 (211 E211

1 2 1 (121 E121



  
1 1 2 (112 E112

Tegyük fel most, hogy Lx = Ly = Lz = L, vagyis a potenciáldoboz L oldalélű kocka

alakú! Ekkor

!676 2 2 2
En ,n ,n = 6 ( nx + ny + nz ) (8.202a)
x y z 2mL

Amennyiben olyan energiakifejezéseket hasonlítunk össze, melyeknek három in-

dexe ugyanazon három szám permutációja, látható, hogy bár a hozzájuk tartozó
állapotfüggvények nem azonosak, a hozzájuk tartozó eneriaértékek igen! Pl.

(6SS Q0(S6S0Q0(SS6 :N2203a4

ugyanakkor
!676
E211 = E121 = E112 = 6 (8.203b)
2mL6

Ezen megfigyelés alapján kimondhatjuk a következő definíciót:

Az ugyanazon az energiához tartozó különböző állapotfüggvényű

állapotokat elfajult, idegen szóval degenerált energiaállapotnak
nevezzük.

Példánkban az elfajulás fizikai oka, hogy az x, y, z irány független és egyenrangú:

példánkban a részecske energiája nem függhet attól, hogy az x, y vagy a z tengely
mentén van több csomósík. (A csomósík az állóhullámoknál megismert csomópont
térbeli megfelelője.)
 941

8.5.3. A lineáris harmonikus oszcillátor energiája

(közelítő megoldás)

A lineáris harmonikus oszcillátor Schrödinger–egyenletét megoldva megkaphatjuk

az oszcillátor lehetséges energiaértékeit. A Schrödinger–egyenlet egzakt megoldása



  
ebben az esetben viszont túl sok, a későbbiekben általunk nem használt matematikai
összefüggés felírását követelné meg. Ezért az egzakt megoldás helyett a Planck–féle
hipotézisből és az impulzus és a helykoordináta között fennálló határozatlansági relá-
cióból kiindulva egy szemléletes becsléssel határozzuk meg a lineáris oszcillátor
energiáját. A kapott eredmény azonban megegyezik a Schrödinger–egyenlet megol-
dásából kapható értékkel.

Planck nyomán (ld. a hőmérsékleti sugárzás esetét) feltételezzük, hogy a lineáris

harmonikus oszcillátor két egymás melletti energiaszintje közötti energiakülönbség
>E = hT (8.204)

Ebből az n-edik energiaszint energiájára az

En = nhT050Ealap (8.205)

egyenlet adódik, ahol Ealap egy tetszőleges állandó, amely az energiaskála nullpontját
jelöli. Fizikailag elképzelhető állapot, hogy az oszcillátor egyáltalán nincs gerjesztve,
ezért n lehetséges értékei:

n = 0,1,2,3,...

Hajlamosak lennénk az oszcillátor alapállapotának (legkisebb energiájú, gerjesztetlen

állapotának) energiáját nullának venni, vagyis az Eo 9 Ealap = 0 választással élni. Az
Eo = 0 érték azonban azt jelentené, hogy az oszcillátornak (pl. egy atomban kötött
elektronnak) sem potenciális, sem pedig kinetikus energiája nincs. Egy ilyen
állapotban pedig az elektron helye és impulzusa egyaránt a határozott 0 értéket venné
fel. Ez azonban a határozatlansági reláció miatt lehetetlen! Vagyis a (8.205) egyenlet
Eo = 0 választással nem lehet helyes.

Becsüljük tehát meg az oszcillátor – határozatlansági relációnak is eleget tevő Eo

alapállapoti energiáját! A lineáris harmonikus oszcillátor energiája klasszikusan (ld.
7.1. pontot)
2
1 px 1
E = 2 m + 2 Dx6 (8.206)

ahol x az oszcillátorbeli tömegpont egyensúlyi helyzettől való kitérése. Az

U = D/m (8.207)
behelyettesítéssel innen
1 2
E = 2m ( px + m6U6x6) (8.208)
 942

Klasszikusan a legkisebb energiájú állapotot (alapállapotot) a px = 0 és x = 0

feltételek határozzák meg.

A kvantummechanika szerint viszont px és x egyidejűleg nem lehet pontosan

meghatározott, azaz nulla sem, hanem csak valamilyen, >px ill. >x nagyságú
intervallumba eső véletlenszerű érték. Első becslésként tegyük fel, hogy az



  
alapállapotban px M >px és x M >x. Ekkor a (8.208) kvantummechanikai megfelelője
alapállapotban:
1 2
Eo = 2m( (>p)x + m6U6(>x)6) (8.209)

Tegyük fel, hogy az alapállapotban mind a hely, mind az impulzus határozatlansága

a lehető legkisebb! A határozatlansági relációban ekkor egyenlőséget kell írnunk, azaz
!
>x>px = 2 (8.210)
Így (8.210)–ből >px –et kifejezve és (8.208)–be helyettesítve az alapállapotbeli
(minimális) energia
1 + !6 6 6 6.
Eo = * 6 + m U >x - (8.211)
2m )4>x ,

Ez az energia függ a helyhatározatlanságtól. A lehetséges legkisebb energiát (8.211)

minimuma adja meg. (8.211)-et >x szerint differenciálva, a szélsőértéket a

dE 1+ !6 6 6 .
= 2m*–2 3 + 2m U >x- = 0 (8.212)
d(>x) ) 4>x ,

egyenletből kapjuk. Innen >x6 –et kifejezve

!
>x6 = ,
2mU

amit (8.211)-be helyettesítve az oszcillátor alapállapotának energiájára az

1 1
Eo = 2 !U = 2 hT (8.213)
egyenletet kapjuk.

8.26. ábra. A lineáris harmonikus oszcillátor energiaszintjei

 943

Vagyis a lineáris harmonikus oszcillátor alapállapoti energiája nem nulla! Ez azt

jelenti, hogy egy rezgő rendszer semmilyen állapotban, még az abszolút 0 hőmér-
sékleten sem lehet tökéletesen nyugalomban. Ennek kísérleti bizonyítéka pl., hogy egy
kristályos szilárdtest rácsrezgéseinek T=0 K-en meghatározott rezgési spektruma (az
ún. fonon spektrum) spektrumvonalai T=0 K-en is elmosódottak.



  
A teljes oszcillátorenergia kifejezéséhez egy heurisztikus gondolatmenettel a
következőképpen juthatunk el:

A (8.208) klasszikus képlet nem csak az alapállapotban, hanem teljesen általánosan

is pontosan meghatározott hely és impulzus értékeket feltételez. Tegyük fel, hogy x és
px nem nullák (nem az alapállapotban vagyunk) és van egy — a határozatlansági
relációnak megfelelő — nagyságú pozitív vagy negatív előjelű (!) minimális
határozatlanságuk. Ekkor (8.208) helyett

1
E = 2m ( (p x + >p x)6 + m6U6(x + >x)6) (8.214)

A műveletek elvégzése után

1 2 1 2
E = 2m ( px + m6U6x6) + 2m( (>p)x + m6U6(>x)6) +

1
+ 2m( 2px>px + m6U62x>x) (8.215)

A mérhető energiát ennek a kifejezésnek az időátlaga adja meg. A második tag a

fent meghatározott (8.213) nullponti energia, a harmadik tag pedig az időbeli átlagolás
során kiesik, mivel a px –től, illetve az x –től való, pozitív és negatív eltérések egyenlő
valószínűségűek.

A 8.1.1. pontban Planck nyomán kimutattuk, hogy egy oszcillátor energiája

En = n h T030 n = 0,1,2,3,... (8.216a)

Ennek felel meg a (8.215) első tagja. A nullponti energiát figyelembevéve tehát
+1 .
En = hT*2 + n-, n = 0,1,2,3,... (8.216b)
) ,

Ez a kifejezés a Schrödinger–egyenlet egzakt megoldásából meghatározható

képlettel azonos! Ez az oszcillátor energiájának kvantummechanikai kifejezése. A
lineáris harmonikus oszcillátor energiaszintjeit a 8.26 ábrán láthatjuk.
 944

8.5.4.# A hidrogénatom Schrödinger–

egyenletének megoldása. Az atombeli elektron
teljes impulzusmomentuma



  
A Bohr–modell (ld. 8.1.4. pontot) a legegyszerűbb atom, a hidrogénatom esetében
jól adta vissza az egyes elektronátmenetek során kisugárzott fotonok energiáját. Nem
tudott azonban számot adni sok fontos kísérleti tényről, illetve a bonyolultabb atomok
színképvonal rendszeréről. A kvantummechanikától azt várjuk, hogy a Bohr–
modellnél pontosabban írja le az atomok elektronszerkezetét.

Sajnos a legtöbb atom Schrödinger–egyenlete nem oldható meg analitikusan. Az

egyetlen kivétel az ún. hidrogénszerű ionok esete. Ezek olyan Z számú protont
tartalmazó (Z–1)-szeresen ionizált atomok, amelyekben csak egy elektron van.

Jelen könyvben a matematikai nehézségek miatt nem vállalkozhatunk még arra

sem, hogy a hidrogénszerű ionok Schrödinger–egyenletének megoldását részletesen
levezessük. Ugyanakkor ez a kvantummechanika alkalmazásának egy igen fontos
példája, amelynek eredményeit pl. a szilárdtestfizika tanulmányozása során fel kell
használni. Éppen ezért az alábbiakban a túlzott matematikai részletezés nélkül
bemutatjuk a megoldás gondolatmenetét, és ismertetjük az eredményt.

A hidrogénatom esetében Z=1. Az egyszerűség kedvéért az atommagot (amelynek

tömege az elektron tömegének 1840-szerese) mozdulatlannak tekintjük, tehát csak az
elektron mozgásával foglalkozunk. Helyezzük az atommagot az origóba! A
megoldandó stacionárius Schrödinger–egyenlet:

!6 +!6R !6R !6R. 1 e6

– 2m * 6 + 6 + 6 - – R = ER (8.217)
) !x !y !z , 47Vo r

1 e6
ahol r = |r| = x6+y6+z6 és a potenciál V = (ld. 8.27. ábra).
47Vo r

8.27. ábra. Az elektron potenciális energiájának menete a hidrogénatomban.

 945

A (8.217) egyenlet egy háromváltozós függvényre felírt parciális differenciál–

egyenlet, amelyben még az E energia is meghatározandó. Mivel a proton elekt-
rosztatikus tere gömbszimmetrikus, célszerű a (8.217) egyenletet derékszögű koordi-
náták helyett térbeli polárkoordináta rendszerben felírni. A > Laplace operátor térbeli
polárkoordinátás alakja (ld. Bronstejn id. mű):



  
!6 !6 !6 1 ! 6 ! 1 ! ! 1 !6
>09 + + = r + sin W + (8.218)
!x6 !y6 !z6 r6 !r !r r6 sin W !W !W r6 sin6 W !(6

ahol r, W és ( a térbeli polárkoordináták.

2m
Szorozzuk át a (8.217) egyenletet -tel és helyettesítsük be (8.218)-at!
!6

1 ! + 6 !R. 1 ! + !R.
– 6 *r -– 6 *sin W - –
r !r ) !r , r sin W !W ) !W ,

1 !6R 2me6 1 2m
– 6 6 6 – 6 · R = ! ER (8.219)
r sin W !( 47Vo! r

Szorozzunk át –r6-tel és csoportosítsuk át az egyes tagokat!

! + 6 !R. me6 2m
*r -+ rR + 6 Er6R =
!r ) !r , 27Vo! !

1 ! + !R. 1 !6R
– *sin W - – 6 (8.220)
sin W !W ) !W , sin W !(6

Vegyük észre, hogy (8.220) baloldalán csak r-től függő, jobb oldalán csak W és (-
től függő együtthatók, illetve differenciálások vannak. Ha feltételezzük, hogy a R
függvény felírható egy csak r-től függő F(r) és egy csak a polárszögektől függő Y(W3()
függvény szorzataként

R = F(r)Y(W3() (8.221)

akkor a (8.220) baloldalán szereplő differenciálások csak az F(r)-re, a jobboldaliak

pedig csak az Y(W3() függvényre hatnak, vagyis a baloldalon Y(W3(), a jobboldalon
pedig F(r) kiemelhető. Végezzük el ezt a kiemelést, majd osszuk el az így kapott
egyenletet F(r)Y(W3()-vel!

1 $ d + 6 dF. me6 2m 6 '

F(r) #"dr *)r dr -, + 27Vo!6 rF + !6 Er F&% =

1$ 1 ! + !Y. 1 !6Y'
=–Y# *sin W - + 6 & (8.222)
"sin W !W ) !W , sin W !(6 %

A (8.222) egyenlet baloldalán a ! helyett d-t írhattunk, hiszen F csak egy változó,
az r függvénye. (8.222) baloldala csak az r-től függ, jobboldala viszont r-től független
és csak a polárszögek függvénye. Ez a két oldal csak akkor lehet tetszőleges r, W és (
 946

mellett egyenlő, ha mindkét oldal ugyanazzal az állandóval egyenlő. Jelöljük ezt az

állandót C-vel! Így (8.222) helyett két egyenletet kapunk (F- ill. Y-nal átszorzunk):



  
m
8.28. ábra. Az Y (W3() gömbfüggvények irányfüggésének sematikus
ábrázolása = 0,1,2–re. Az ábra azokat a felületeket tünteti fel, amelyben
m
az Y (W3() függvény abszolút értéke állandó. A + és – jelek pedig
m
Y (W3() előjelét jelölik.
 947

d  2 dF  me 2 2m
r  + rF + 2 Er 2 F = C • F (8.223a)
dr  dr  2pe o ! 2
!

1 ! + !Y. 1 !6Y
– *sin W - – 6 = C·Y (8.223b)
sin W !W ) !W , sin W !(6



  
A (8.223b) egyenletben szereplő

^6 9 – 1 ! ! 1 !6
sin W – (8.224)
sin W !W !W sin6 W !(6

differenciáloperátorról belátható, hogy az impulzusmomentum négyzetének gömbi

polárkoordinátákban felírt operátorától csak egy !6-es szorzótényezőben különbözik:
^ 6 = !6 ^6
L (8.225)
^ 6 operátor sajátértékei (ld. (8.166a)-t):
Azt viszont tudjuk, hogy az L

C = !6 ( + 1), ahol = 0,1,2,...,(n–1)

tehát a (8.223) egyenletekben szereplő C állandó l(l+1)-el egyenlő. Az impulzus-

momentum nagysága l-lel, z komponensének nagysága pedig egy ml számmal jel-
lemezhető, ahol
ml = 0,±1,±2,...,±l (8.226)

Az Y függvényeknek e szerint két indexe van:

m
Y 9 Y (W3() (8.227)
m
Az Y függvények, az ún. gömbfüggvények,* amelyek közül az = 0,1,2–höz
tartozókat a 8.28. ábra mutatja. C értékét a (8.223a) egyenletbe behelyettesítve

d + 6 dF. me6 2mE 6

dr *)r dr -, + 27Vo!6 rF + !6 r F = ( +1)F

átrendezve és az első tagot kifejtve

dF 6 d6F me6r 2mE 6

2r dr + r 6 + 6F+ r F – ( +1)F = 0
dr 27Vo! !6

* A gömbfüggvények általános képlete

m (2 +1)( –|m|)! m
Y (W3() = P (cos W) ejm(
47 ( +|m|!)
|m|
m
6 2 d|m| P (x)
ahol P (x) = (1–x ) , és P (x) az ún. Legendre polinom (ld. Bronstejn, id. mű 84. old.)
dx|m|
 948

r6-tel való átosztás után a

d6F 2 dF +2mE me6 ( +1).

+ +* + – 6 -F=0 (8.228)
dr6 r dr ) !6 27Vor r ,

egyenletet kapjuk. Vagyis sikerült a feladatot matematikailag jelentősen leegysze-



  
rűsíteni, hiszen (8.228) egy közönséges (nem parciális) differenciálegyenlet.

Ez az egyenlet még tovább egyszerűsíthető, ha bevezetünk egy új R(r) függvényt az

R(r)
F(r) = r
helyettesítéssel. Ekkor:
dF R 1 dR
= – 6 + r dr
dr r

d6F 2R 1 dR 1 d6R
= 3 – 6 dr + r 6
dr6 r r dr

(8.228)-be helyettesítve, r-rel való szorzás után a

d6R +2mE me6 1 l(l+1).

6 +* 6 + – -R=0 (8.229)
dr ) ! 27Vo!6 r r6 ,

egyenletet kapjuk. Természetesen (8.229) megoldása sem triviális. Az mindenesetre

látszik, hogy R függ az -től.

A (8.229) egyenlet megoldásának részleteibe itt nem megyünk bele* . A megoldás

R(r) = r +1 X ciri (8.230)

i
ahol
+i–n
ci = c , i=1,2,...,(n– –1) (8.231)
( +i)( +i+1) – ( +1) i–1

Az itt megjelenő n egy 1-nél nagyobb, tetszőleges egész szám. n biztosítja, hogy a
(8.230)-beli polinom véges legyen, hiszen (8.231)-ből c +n+1 = 0. Egyéb megkötés n-
re nincs, tehát
n = +1, +2, ...
Ekkor R sorát (8.229)-be helyettesítve a lehetséges E energiára a Bohr–modellel
egyező
m e4 1
E=– 6 2 6 (8.232)
8 h Vo n

kifejezést kapjuk, azonban — szemben a Bohr–modellel — az n Q 0 nem külön

feltevés, hanem a regularitási feltételből következik.

* ld. Marx Gy., id. mű 59. old.

 949

A hidrogénatom Schrödinger–egyenletének megoldásában tehát három index,

három kvantumszám: n, l és ml lép fel. Az állapotfüggvény alakja tehát:

1 m
Rn m(r,W3() = r Rn (r)Y (W3() (8.233)



  
(a képletben m helyett az áttekinthetőség kedvéért m szerepel). Az R(r) függvény
néhány esetre a következő táblázatban, ill. a 8.19. ábrán látható.

n jelölés Rn

1 0 1s 2 r e–r
1 –r + 1 .
2 0 2s re 2 *1 – 2 r-
2 ) ,
2 r
+ 2 2 .
3 0 3s re– 3 *1 – 3 r + 27 r6-
3 3 ) ,

A hidrogén atombeli elektron állapotfüggvényét az alap és gerjesztett állapotokban

tehát az n, l és ml kvantumszámok határozzák meg.

Az n az ún. főkvantumszám. Az azonos főkvantumszámmal jellemzett elektronok

összessége alkot egy elektronhéjat. A főkvantumszám értékei és a nekik megfelelő
elektronhéjak spektroszkópusok által használt betűjelei:

n= 1 2 3 4 5 6 7 ...
K L M N O P Q

Mint (8.232)-ből látható a hidrogénatom teljes energiáját n szabja meg.

Az az impulzusmomentum abszolút értékét meghatározó kvantumszám, az ún.

mellékkvantumszám. Egy adott n–hez több különböző impulzusmomentumú állapot
tartozhat. Az l lehetséges értékei és a megfelelő impulzusmomentumú állapotok
szokásos betűjelei a következők:

l= 0 1 2 3 4 ... n–1
s p d f g

Míg a Bohr–modellben a legalacsonyabb energiájú állapotban (n=1) az

elektronnak van impulzusmomentuma, addig a kvantummechanika szerint ekkor l
csak nulla lehet, vagyis az elektron alapállapotában pályamomentuma nulla. Ezt a
Zeeman–effektus igazolja: a spektroszkópiai megfigyelések szerint hidrogéngázt
mágneses térbe helyezve az alapállapotba történő átmenetnek megfelelő színképvonal
az elektronspin két lehetséges beállásának megfelelően két vonalra hasad fel, míg, ha
az elektron keringene a mag körül, akkor a pályamomentumának minimum három
lehetséges beállása lenne.
 950

Az ml az ún. mágneses kvantumszám. Ez az impulzusmomentum mindenkori z

komponensét adja meg. Ennek lehetséges értékei az l mellékkvantumszámmal
jellemzett állapotban (ld. (8.166c)):

ml = –l, (–l+1) ... –2, –1, 0, +1, +2, l–1, l



  
adott l értéknél (2l+1) különböző érték.

A hidrogénatombeli elektron negyedik kvantumszáma az ms –sel jelölt spin–

kvantumszám (ld. 8.4.5. pont), mely – mint fentebb láttuk – a Schrödinger–
egyenletben nem jelenik meg. Az ms lehetséges értékei:

1
m s = =2

A következő pontban megtárgyaljuk, hogy minthogy az elektronok fermionok, egy

rendszerben két elektron összes kvantumszáma nem lehet azonos. Miután a fentiek
szerint az elektron állapotát az n , , m , ms kvantumszámok határozzák meg, adott n
esetén (vagyis egy elektronhéjon) a lehetséges elektronállapotok száma:

n–1 n–1 $n–1 ' 2(n–1)n

$ '
2 X X 1 = 2 X (2 +1) = 2 # X 2 +n& = 2 #" 2 + n& = 2 n6
%
# =o &
=o m =– =o " %

Az atombeli elektron teljes j impulzusmomentuma l pálya– és < spinmomentuma

vektori összege.*
j=l+< (8.234)
Vagyis a z komponensekre:
mj = m + ms (8.234a)

1
Jelöljük j –vel mj maximumát! Mivel m maximális értéke l és ms maximális értéke 2
1
j= ,+2 (8.234a)

A j nagyságát hasonlóan kapjuk meg, mint az l nagyságát (ld. (8.166b)):

YjY = ! j (j + 1) (8.235)

Az mj kvantumszám értékkészlete (2j + 1) különböző érték lehet (ld. (8.166c)):

1 1
mj = –j, –j+1, ..., – 2 , 2 , ..., j–1, j (8.236)

Látható, hogy mj értéke ellentétben ml –lel nem lehet 0.

* Atomokban egy elektron pályamomentumát L helyett szokás l –lel is jelölni.

 951

Példa Egy d –elektronra (l = 2 )

1 5 5·7 !
j = 2 + 2 = 2 , YjY = !" 2·2 = 2 35



  
A teljes impulzusmomentum beállási lehetőségei pedig

5 3 1 1 3 5
– 2 !, – 2 !, – 2 !, 2 !,"2 !, 2 !,

A teljes impulzusmomentumhoz tartozó mágneses momentum kvantummechanikai

kifejezése pedig:
pm = gL ZB j(j+1) (8.237a)
ennek z komponense

pm z = gL ZB mj (8.237b)
ahol a gL ún. Landé–faktor:

j(j + 1) + s(s + 1) – l(l+1)

gL = 1 + (8.238)
2j(j+1)

8.5.5. Többelektronos rendszerek. A Pauli–elv.

Egy több elektront tartalmazó atom elektronjainak Schrödinger–egyenletét egzaktul

nem tudjuk megoldani. Az egyik szokásos eljárás az, hogy a többelektron–rendszer
állapotfüggvényét egyelektron állapotfüggvények lineárkombinációjával állítjuk elő.
(A lineárkombináció kiszámítása igen bonyolult feladat, ezért azzal itt nem
foglalkozunk.) Ebben a lineárkombinációban azonban a hidrogénatom Schrödinger–
egyenletével szemben az egyes elektronspineket is figyelembe kell venni. A teljes
rendszerre vonatkozó spin– és teljes impulzusmomentumokat az egyelektron
momentumok l, <, j jelölésétől eltérően az L, S és J betűkkel szokás jelölni*. Az
elektronrendszer egészének eredő pálya–, spin– és teljes impulzusmomentumát az
egyes elektronok megfelelő momentumainak összegeként kapjuk meg. Ezen összegek
kiszámítása az egyes atomok esetében nem egyszerű feladat, ezért mi ezzel a kérdéssel
itt nem foglalkozunk. Ezzel szemben megismerkedünk a kvantummechanika egyik
fontos elvével, az ún. Pauli–elvvel, amely pl. a periódusos rendszer felépítésének
megértése szempontjából igen fontos.

Az alábbiakban először megvizsgáljuk, hogy egy többelektronos rendszer

hullámfüggvényének milyen feltételt kell kielégítenie. A tárgyalás egyszerűsítése

* Hasonlóképpen a teljes rendszer egyes momentumainak z –komponenseit is kis m helyett nagy (M

L,
MS, MJ ) jelöli.
 952

érdekében az elektronspintől itt eltekintünk. Ezután röviden vázoljuk azt a

gondolatmenetet, amelynek alapján megérthetjük a periodusos rendszer felépítését.

Az atombeli elektronok rendszerének állapotfüggvénye az atom Schrödinger–

egyenletének a megoldása. Ha nem hidrogénszerű, hanem több elektront tartalmazó
atomokat vizsgálunk, akkor a potenciálban nem csak az atommag és az elektronok



  
kölcsönhatása, hanem az egyes elektronok egymásra hatása is megjelenik.** Még
bonyolultabb a helyzet egy szilárdtest esetében, amelyet atomok milliárdjai alkotnak
és elvileg minden elektronra a többi atommag és elektron hatással van. Az ilyen
rendszerek Schrödinger–egyenletének megoldására egzakt módszerek nem
ismeretesek.

Tekintsünk pl. egy többelektronos atomot. Ha az atommagot az origóban rögzí-

tettnek tekintjük, akkor a rendszer állapotfüggvényében csak az elektronokra jellemző
koordináták jelennek meg:

R0= R(r1, r2,...., rN, t) (8.239)

Ezek az r1,...,rN koordináták természetesen nem azonosak az elektronok klasszikus

fizika szerinti koordinátáival. Fellépésük azt jelenti, hogy az atom elektronrend-
szerének leírásához nem elegendő egyetlen r helykoordináta. Kissé pongyola módon
szokás ezeket az egyes elektronok koordinátáinak nevezni.

Általában az elektronrendszer állapotfüggvénye nem írható fel egy–elektron

állapotfüggvények szorzataként.

Az elektronok a kvantummechanika szerint megkülönböztethetetlen részecskék.

Az elektron állapotfüggvényéből az elektron megtalálásának pontos helyét nem, csak
a megtalálás valószínűségét mondhatjuk meg. Ezért ha két elektron olyan közel kerül
egymáshoz, hogy állapotfüggvényeik átlapolódnak, és az átlapolódási tartományban
egy elektront találunk, nem tudjuk megmondani melyik elektront találtuk meg. Ez azt
jelenti, hogy ha a (8.239) állapotfüggvényben két koordinátát felcserélünk, egy, az
eredetivel ekvivalens R’ állapotfüggvényt kapunk:
R’0= R’(r2, r1,...., rN, t)

Ha ez a két állapotfüggvény valóban ekvivalens, akkor a velük kiszámított minden

mennyiségnek ugyanazt az értéket kell szolgáltatnia. Így van ez a megtalálhatósági
valószínűséggel is:
R*0R0= 0R’* R’

A két állapotfüggvény tehát csak egy egységnyi abszolút értékű szorzófaktorban

különbözhet. Mivel azonban minden mérhető mennyiségnek is ugyanazt az értéket
kell adnia mindkét állapotfüggvényre, ezért az olyan skalárszorzatoknak sem szabad
változniuk, amelyek bármelyik tényezője R30ill. R’:

((, R) = ((, R’)

** És akkor még eltekintettünk az atommagbeli részecskék kölcsönhatásától!

 953

Ezért ez a szorzófaktor csak valós lehet. A lehetséges választások ezek szerint:

R0= R’ , ill. R = – R’ (8.240)

Ennek az egyenletnek a felállításához csak azt a tényt használtuk fel, hogy a

vizsgált részecskék megkülönböztethetetlenek. Ezért általánosságban is kijelenthetjük,



  
hogy

A kvantummechanika szerint egy megkülönböztethetetlen részecskéket

tartalmazó rendszer állapotfüggvénye két részecske felcserélésére vagy
nem változik (szimmetrikus), vagy előjelet vált (antiszimmetrikus).

Ugyanakkor a többelektronos rendszer H ^ Hamilton–operátora a két

részecske felcserélésére csak szimmetrikus lehet, hiszen az energia a két
megkülönböztethetetlen részecske felcserélése esetén nem változhat.

A kísérletekből levonható következtetések szerint elektronokra csak a második lehe-

tőség állhat fenn, vagyis egy elektronrendszer állapotfüggvénye két koordináta
felcserélésére mindig antiszimmetrikus:

R(r2, r1,...., rN, t) = – R(r1, r2,...., rN, t) (8.241)

Ez az ún. Pauli–elv elektronokra érvényes speciális megfogalmazása.

A 4. fejezetben megállapítottuk, hogy a megkülönböztethetetlen részecskék két

alapvető csoportra, fermionokra, illetve bozonokra oszthatóak. Az elektronok, mint
elmondtuk feles spinű részecskék. A Pauli–elv általános megfogalmazása szerint:

A feles spinű megkülönböztethetetlen részecskék (pl. elektronok,

protonok, neutronok) fermionok. A több elektront (fermiont) tartalmazó
rendszerek állapotfüggvényei antiszimmetrikusak. Az egész spinű
részecskék (pl. fotonok, mezonok) viszont bozonok, és az őket tartalmazó
rendszerek állapotfüggvényei szimmetrikusak.

Kimondhatjuk az elektronokra vonatkozó Pauli–elv egy szemléletesebb megfogal-

mazását is, amely szerint

Egy adott kvantumszámokkal jellemzett elektronállapotban (a

spinbeállást jellemző s kvantumszámot is figyelembe véve) egyidejűleg
csak egy elektron tartózkodhat.

A Pauli–elv, az impulzusmomentum kvantálásának, és a hidrogénatom energiáját

megadó (8.232) képlet felhasználásával már meg lehet magyarázni az anyagok kémiai
tulajdonságaiban megjelenő periodicitást, a Mengyelejev által felállított periodusos
rendszer felépítését. Ennek vázlatát adjuk meg dióhéjban.

Az alábbiakban az atomok kémiai tulajdonságának magyarázata során az

egyszerűség kedvéért eltekintünk az elektronok közötti kölcsönhatástól. Az atomban
nem kerülhet az összes elektron alapállapotba, mivel az elektronok számára rendel-
kezésre álló energiaszintek a Pauli–elv értelmében nem képesek akárhány elektron
 954

fogadására. Az n–edik elektronhéjon csak 2n6 számú elektron “fér el”. Az elemek
kémiai tulajdonságaiért, ill. a köztük levő kémiai kötésért az egyes atomok legkülső
teljesen be nem töltött elektronhéjain levő elektronok felelősek. Ahogy az elektronok
számát növeljük az atomban, az elektronhéjak fokozatosan telítődnek, és így újabb
elektronhéjak kezdenek el betöltődni. Ez oda vezet, hogy a pillanatnyilag legkülső
elektronhéjon periodikusan 1,2,... számú elektron jelenik meg (ld., F10 függelék). A



  
legkülső elektronhéjon azonos számú elektront tartalmazó atomok kémiai viselkedése
pedig hasonló.

8.5.6. Az alagúteffektus

A mikrovilágnak a makroszkópikus világtól különböző viselkedése az alagút-

effektus példáján is jól látható. Tekintsünk pl. egydimenzióban egy olyan potenciált
(tehát potenciális energia függvényt!), amely egy véges tartományban valamekkora
állandó pozitív érték, azon kívül pedig mindenütt nulla (ld. 8.29. ábra). Képzeljük el,
hogy ehhez az ún. potenciálgáthoz balról egy elektron érkezik.

8.29. ábra. Áthaladás potenciálgáton (elvi rajz). A rajzon feltüntettük a

potenciális energia függvényét és a állapotfüggvény abszolút értékének
négyzetét.

A klasszikus fizika szerint, ha az elektron energiája nagyobb, mint a potenciálgát

magassága, akkor az elektron átjut a potenciálgáton és semmiképpen nem verődhet
vissza róla; ha pedig az elektron energiája kisebb, mint a gát magassága, akkor
biztosan visszaverődik, és semmiképpen nem juthat át rajta. A klasszikus fizika
szerint az elektron azért nem juthat át a falon, mert a fal belsejében negatív kinetikus
energiája lenne, ami lehetetlen.

A kvantummechanika szerinti, a valóságban is észlelhető viselkedés ettől lénye-

gesen különbözik! A 8.5.2. pontban láttuk, hogy az elektron állapotfüggvénye a
mozgás számára a klasszikus fizika szerint elzárt tartományban sem feltétlen nulla,
hanem a potenciálgát V0 magasságánál kisebb energiájú részecske állapotfüggvénye a
potenciágát belsejében exponenciálisan csökken. Ebből azonban következik, hogy ha
a fal vastagsága eléggé kicsi, akkor a állapotfüggvény véges amplitúdóval "ér át" a
 955

fal jobboldalára is, vagyis az elektront véges valószínűsséggel ott is észlelhetjük.* Ha

pedig a fal elegendően vastag, akkor az elektron állapotfüggvénye a fal másik oldalán
(8.29. ábra III-as tartomány) gyakorlatilag nulla, tehát az elektront nem találhatjuk
meg abban a tartományban. Ez felel meg a klasszikus fizika szerinti viselkedésnek. Ha
a 8.29 ábrán látható potenciálmenet egy vízszintes síkon mozgó m tömegű golyó
útjába állított valódi falat ábrázolna, azt mondhatnánk, hogy mivel a golyó nem



  
juthatott volna át a fal felett, a falba kellett egy lyukat, alagutat fúrnia az áthaladáshoz.
Ezen analógia miatt a potenciálfalon történő áthaladást alagúteffektusnak szokás ne-
vezni. A valóságban persze alagútról szó sincs, a makroszkopikus szemléletmód
számára különleges viselkedést az állapotfüggvény potenciálfalba való behatolása
hozza létre.

A potenciálgát potenciálmenete 8.29 ábrán látható. Mivel adott E energiájú

részecske viselkedését vizsgáljuk, elegendő a stacionárius Schrödinger–egyenletet
használnunk. Ezt az egyes tartományokban felírva (v.ö. 8.5.2 szakasz!):

2m
("I + 6 E(I = 0, (x < 0) (8.242a)
!

2m
(I"I + 6 (E–Vo)(II = 0 , (0 ;0x0; L) (8.242b)
!

"+ 2m
(III E(III = 0, (x > L) (8.242c)
!6

Most ismét vezessük be a

2m 2m
H609 E, G6 9 (Vo–E)
!6 !6

jelöléseket! Behelyettesítve:
(" = –H6(I (8.243a)
I
(" = G6(I I (8.243b)
II
(" = –H6( III (8.243c)
III

A (8.243) egyenletek megoldását ekkor

(I = AIejGx + BIe–jGx , (x < 0) (8.244a)

(II = AIIeHx + BIIe–Hx, (0 ; x ; L) (8.244b)
(III = AIIIejGx + BIIIe–jGx , (x > L) (8.244c)

* Érdekességként megemlítjük, hogy fény esetében már régebben megfigyeltek egy, az

alagúteffektussal rokon jelenséget. Mint az a Snellius–Descartes féle törési törvény segítségével is
belátható: ha a fény valamely kritikus határszögnél nagyobb szögben ér az anyag és a levegő
határfelületére, teljes visszaverődést szenved, azaz nem jut ki a levegőre. Ha azonban egy másik azonos
anyagú testet helyezünk egy–két hullámhossznyira az első közvetlen közelébe, akkor a fény mégis
áthatol a két testet elválasztó vékony levegőrétegen ("a falon") és a másik testben halad tovább.
 956

alakban kereshetjük. Az egyes tagoknak az időfüggő e–jEx/! résszel történő beszorzása

után az alábbi fizikai értelmet tulajdoníthatjuk:

Az AI együtthatójú tag a potenciálfalhoz balról érkező síkhullámot, a BI tag egy, a

falról visszaverődő síkhullámot ad. Az AIII tag egy, a potenciálfal jobboldalán távozó
hullámot ad, a BIII tag viszont egy oda jobbról érkező hullámot adna. Miután az



  
elektron feltevésünk szerint balról érkezik a falhoz a BIII együttható nulla.

A (8.243) megoldásokat a (8.242) egyenletekbe behelyettesítve és felhasználva a

regularitási feltételeket megkaphatjuk a potenciálfalon történő áthaladás valószínű-
ségét, amelyet az AIII és AI együtthatók hányadosa abszolút értékének négyzete ad
meg. A hosszú levezetést mellőzve az eredmény:

2 2 –1
DAIIID $# Vo sin6 (HL)/!'
D A D = 1 + 4E(E–V ) & , ha E > Vo (8.245a)
D ID " o %

$ 2 L ' –1
2
# Vo sh6 2b &
DAIIID #
D A D = 1 + 4E(V –E)& , ha E < Vo (8.245b)
D ID " o %

ex – e–x !
ahol sh x 9 2 = –j sin jx , és bevezettük a b 9 mennyiséget, az ún.
2 2m(Vo–E)
behatolási mélységet, amely arra jellemző, hogy a részecske milyen vastagságú
potenciálfalon képes számottevő valószínűséggel áthaladni.

Próbáljuk meg a határozatlansági reláció felhasználásával végzett becsléssel kissé

szemléletesebbé tenni ezt az eredményt! Ha az elektront a 8.29. ábra II. tartományába
(a falba) lokalizáljuk, akkor ez a határozatlansági reláció szerint

!
>px [ (8.246)
2>x

impulzushatározatlanságot jelent, amiből a megfelelő kinetikus energia

határozatlanság
2
>px !6
>Ekin = 2m = (8.247)
8m>x6

ahol >x a fal vastagsága. Becsüljük meg, milyen vastag potenciálfalon haladhat át egy
ilyen kinetikus energia határozatlanságú részecske!

Tegyük fel, hogy ha a részecske kinetikus energiája plusz a (8.247) >Ekin

kinetikus energia határozatlanság nagyobb, mint a fal Vo magassága,
akkor a részecske a >x lokalizáltsága nagyságának megfelelő
valószínűséggel áthatolhat a falon:

azaz a be– ill. áthatolás feltétele

!6 [
Ekin + Vo (8.248)
8m>x6
 957

ill. az ebből kifejezhető

!
>x ; (8.249)
2 2m(Vo–E)

feltétel, ahol mint jeleztük >x a fal vastagsága.



  
A fenti kvalitatív gondolatmenetből nem állapíthatjuk meg, hogyan viselkedik a
potenciálgát felé haladó elektron állapotfüggvénye a potenciálgáton való áthaladás
során. Ezt az időfüggő Schrödinger-egyenlet megoldásával határozhatnánk meg. Mi
ezzel a bonyolult feladattal itt nem foglalkozhatunk, de a 8.30. ábrán bemutatjuk egy,
a Tanszékünkön elvégzett számítás eredményét.*

Az alagúteffektus felfedezése sok fizikai jelenség magyarázatában is igen fontos

volt. A radiaktív G-bomlás, a fémek hidegemissziója, vagy a spontán ionizáció mind
magyarázhatóak az alagúteffektus alapján. Az alagúteffektusnak gyakorlati
felhasználása is van: az ún. alagútdióda (Esaki dióda, tunneldióda), amiért Esaki
1973-ban Nobel–díjat kapott.

Az alagúteffektussal értelmezhető pl. az erős elektrosztatikus tér hatására fémek

esetében bekövetkező ún. hidegemisszió** ill. az atomok ún. spontán ionizációja.

Helyezzük az anyagot mintegy |E| = 108 V/m térerősségű elektrosztatikus térbe (ld.
8.31a. ábra). A fémek esetében a tér természetesen nem hatol be az anyagba, de a
vezetőn kívül a potenciálkád (ld. 8.24. ábra) potenciálsémáját ez a külső tér erősen
eltorzítja: a kád potenciáljára a vezetőn kívül egy V(x) = e|E|x potenciál
szuperponálódik (ld. 8.31a. ábrát).

A szuperponálódott külső térerősség következtében a potenciálkád fala helyett egy

keskeny gát alakul ki, — azaz a "fal" elvékonyodik (ld. 8.31a. ábrát): szabad az út az
elektronok alagúteffektus útján történő emissziójához. Hasonló a helyzet (ld. 8.31b.
ábrát) a spontán emissziónál is!

* Az időfüggő Schrödinger-egyenlet számítógépes megoldása és a 8.30. ábra elkészítése Márk Géza

kollégánk érdeme, akinek segítségét ezúton is szeretnénk megköszönni.

** Jobban közismert az elektronok termoemissziója, amikor (pl. az elektroncsövek, TV–képcsövek

izzókatódjából) az elektronok izzítás hatására lépnek ki. Mint a 8.1.2. pontban ismertettük, a fémbeli
elektronok a fotoeffektus lévén is kiléphetnek.
 958



  
8.30. ábra: Egy elektron áthaladása potenciálgáton.
Az ábrákon a potenciálmenetet, a állapotfüggvény valós részét és az
abszolútértékének négyzetét (a0RR*-t) tüntettük fel. a) az elektron
közeledik a potenciálgáthoz; b) az elektron behatolt a potenciálgátba; c)
a állapotfüggvény egy része áthaladt, másik része visszaverődött

A 8.32. ábra az G–bomlás értelmezését kívánja elősegíteni. Egy radioaktív anyag

(pl. 238U) bomlása során az anyagból G–részecskék (He–atommagok) lépnek ki. Az
energiaviszonyok olyanok, hogy az G–részecskék kilépése energetikai szempontból
klasszikus modell alapján nem folyhat le. Az alagúteffektussal való kilépés viszont
(mint az ábrán jeleztük) a klasszikusnál jóval kisebb energiával is lehetséges.

Mint fentebb már jeleztük, az alagúteffektust Esaki tudatosan felhasználta az ún.

alagútdióda megszerkesztéséhez. Az alagútdióda egy nagy (1019 cm–3) adalékkon-
centrációjú igen keskeny (< 1 Zm) pn átmenetű félvezető eszköz, amely működési
tartományának egy részén negatív differenciális ellenállással rendelkezik: a keskeny
pn átmenet ún. átmeneti rétege a töltéshordozók számára potenciálgátként jelenik
meg. Ha ez a réteg elég vékony, ezen a töltéshordozók alagúteffektussal is átjuthatnak.
Kis nyitófeszültségekre a potenciálfal vastagsága nő. Ennek következménye, hogy kis
 959

nyitófeszültségeknél a nyitófeszültség növekedésével a pn átmeneten áthaladó

áramsűrűség csökken, majd a diffúziós



  
8.31. ábra. a) A hidegemissziós jelenség fémek esetében; b) az atomok
spontán ionizációjának értelmezése

8.32. ábra. A rádióaktív G–bomlás értelmezéséhez 238U esetében. (Az rm

az 238U mag sugara)

áram megindulása után újra nő: a kis nyitófeszültségeknél tehát egy negatív
dU
differenciális ellenállású átmenet alakul ki (azaz dI < 0). Mivel az alagútdiódában a
töltéshordozók nem diffúzióval, hanem kvantummechanikai mozgással jutnak át, az
ilyen eszközök igen nagy frekvenciákon is használhatóak.
 960

8.6. A Schrödinger–egyenlet összefoglaló ismertetése

Az állapotegyenlet (időtől függő Schrödinger–egyenlet)

!6 ! !R



  
– 2m >R + V(r)R = – j (8.250)
!t

ahol > a Laplace–operátor, R az állapotfüggvény, V(r) a potenciális energia függvény.

Megoldása
R(r,t) = ((r)\(t) (8.251)

alakú. Szabad részecskére (tehát ha V(r) = 0)

E
–j
R(r,t) = Aejkr e ! t = Aej(kr–Ut) (8.252)

Az állapotfüggvény erőmentes térben (V=0) meghatározott sebességgel haladó

részecskét ír le, amelynek energiája tisztán mozgási energia. Az állapotfüggvény egy
síkhullám sajátságait viseli.

Az állapotegyenlet egy dimenzióban:

!6 !6R(x,t) ! !R(x,t)
– 6 + V(x)R(x,t) = – (8.253)
2m !x j !t

Az időtől független Schrödinger–egyenlet (stacionárius alak):

!6
– 2m >( + V(r)( = E( , (8.254)

ahol E a részecske összenergiája. Átrendezés után:

2m
>( + (E–V)( = 0 (8.255)
!6

A stacionárius Schrödinger–egyenlet operátor–alakja:

^ ( = E(
H (8.256)

ahol H^ a Hamilton–operátor a kinetikus és a potenciális energia operátorainak

összege:
^6
p
^
H= ^
2m + V(r) . (8.257)

Az impulzus–operátor komponenseihez a térkoordináták szerinti parciális

differenciálás operátorának !/j-szeresét rendeljük:
 961

^ 9! ! ;
p ^ 9! !;
p ^ 9! ! .
p (8.258)
x j !x y j !y z j !z

Az impulzusnégyzet–operátor:

^6 = p
^2 + p
^2 + p
^2 .



  
p x y z (8.259)

A potenciális energia operátora egyszerűen a V(r) függvénnyel való szorzás. Így a

Hamilton–operátor:

^6 6
^6 = ! k + V
H ^ (r) . (8.260)
2m

Alkalmazva ezt (-re [(8.256) egyenlet], átrendezés után

2m
∆φ + (EV)φ = 0 (8.261)
!2

adódik, amely megegyezik a (8.255) egyenlettel.




  
F. F Ü G G E L É K
 963

F.1. A GRADIENS VEKTOR

A 6.1.4. pontban felírtuk hogyan lehet a !(r)"#"!(x,y,z) potenciál ismeretében az

E(r) térerősséget meghatározni. A térerősség Descartes-féle koordinátarendszer-
beli komponensei a ! potenciál koordináták szerinti deriváltjai (az alábbiakban a



  
jelölés egyszerűsítésére az r –től való függést csak akkor írjuk ki, ha az feltétlenül
szükséges. Így pl. !(r) helyett ! –t, E(r) helyett E –t írunk):

&*! *! *!)
E = "–"% , , (, (F.1)
$ *x *y *z '
amit szimbolikusan az
E"# – grad ! " """" +ld. (6.35b",)

egyenlettel írhatunk le, amelyben bevezettük a !(r) skaláris potenciáltér "térbeli

változási sebességét" megadó mennyiséget: !(r) gradiensét, a grad !(r) vektort.

Az érdeklődő Olvasó számára alábbiakban részletesebben foglalkozunk a térbeli

derivált vektora, a gradiens vektor matematikai értelmezésével.

df(x)
Kiindulásként elevenítsük fel, hogy egy egyváltozós f(x) függvény dx –el
jelölt differenciálhányadosát a -f(x) = f(x + -x) – f(x) és a -x differenciálok
hányadosának határértékeként szokás definiálni:

df(x) f+x + -x) – f(x)

. lim (F.2)
dx -x
-x / 0

A differenciálhányados ezen definíciója sajnos nem általánosítható skalár-vektor

függvényekre, (ilyen pl. a ! (r) potenciál is), mivel ebben az esetben a -r
differenciál vektor és vektorral nem lehet osztani. Ezért szorozzuk át (F.2) –őt
-x-szel és vegyük figyelembe, hogy (F.2) csak a -x / 0 határesetben áll fenn!

df(x)
lim (f+x + -x) – f(x)) = lim -x
dx · (F.3a)
-x / 0 -x / 0

illetve ha -x elég kicsi, akkor

df(x)
f+x + -x) – f(x) 0 dx -x (F.3b)

Tekintsünk most egy u(r) . u (x,y,z) skalár–vektor függvényt (skalár teret)!

Ezen függvény hely szerinti deriváltja, vagyis a gradiens vektor (F.3) alapján már
definiálható:

u(r + -r) – u(r) 0 grad u1 -r (F.4)

 964

Mivel (F.4) bal oldalán skalármennyiség van, ezért jobboldalának is skalárnak kell
lennie. A “grad u” ezek szerint egy vektor jellegű, az r vektortól függő grad u(r)
függvényt jelöl.

A (F.4) képletből láthatóan u megváltozásának nagysága -r nagyságától és irá-

nyától egyaránt függ, infinitezimális esetben:



  
-u(r)= 2grad u2 · -r · cos(grad u, -r) (F.5)

A gradiens vektor irányának megállapítására ábrázoljuk az u(r) skalártér u(r) = áll.

és az u(r) + -u(r) .u(r + -r) = áll. feltételekkel definiált ún. nívófelületeit (ld. F.1.
ábrát)! (Ezeket a nívófelületeket a !(r) potenciál esetén a 6. fejezetben ekvipo-
tenciális felületeknek neveztük.)

P”

-” r

-’r P’
é s
P nº
grad u

u(r) u(r)+-u(r)

F.1. ábra. A gradiens vektor (grad u) értelmezéséhez. Az u=áll ill. u+-u=áll.

felületek (amelyeknek az ábrán a síkmetszeteit ábrázoltuk) az u(r) skaláris
mennyiség nívófelületeit jelölik, Az é az u=áll nívófelület P pontjába húzott
érintősíkjának egységvektora, az s a P pontból kiinduló tetszés szerinti irányú -‘r -
höz tartozó egységvektor és n° a nívófelületre merőleges (ún. normális) egység-
vektor olyan irányítással, hogy iránya az u növekedése irányába mutasson.

A (F.5) egyenletből és az F.1 ábrából látható, hogy amennyiben az u= áll.

nívófelület mentén, azaz a nívófelület egy tetszőleges é érintő egységvektorának
irányába infinitezimálisan mozdulunk el, (ekkor -''r 22 é–vel), akkor -u(r) = 0,
vagyis grad u(r)·-r = 0. Innen látható, hogy a gradiens vektor merőleges az u(r) =
áll. nívófelület tetszőlegesen választott é érintő egységvektorára, azaz magára az
u(r) = áll. nívófelületre is. -u(r) abszolút értéke tehát akkor maximális, ha a -r is
merőleges a felületre. -u(r) akkor pozitív, ha -r iránya egybeesik gradu
irányával, vagyis grad u iránya az u(r) függvény növekedésének irányába mutat.
 965

Összefoglalva:

Az u(r) skalár–vektor függvény gradiense a

&*u *u *u)
grad u . % , , ( , (F.6)
$*x *y *z '



  
vektor, amelynek iránya az u(r) = áll. nívófelületre merőleges és u(r)
növekedésének irányába mutat. A grad u vektor egy vektor–vektor
függvény.

& *" *" *" )

A gradiens vektor formálisan az 3 . % , , (" +ún. nabla," operátor (ld. 8.4.
$*x *y *z'
pont) segítségével is felírható:

& *" *" *" )

grad u . % , , ( u , ill. grad u . 3u
$*x *y *z'

Az 3 operátort nabla operátornak nevezik. A gradiens vektor jelülésére szokásos

továbbá az egyváltozós függvények differenciálhányadosának felírásához hasonló

du
. grad u
dr

jelölés is.

F.2. EGY A(R) VEKTOR–VEKTOR FÜGGVÉNY

(VEKTORTÉR) FLUXUSA ÉS DIVERGENCIÁJA

Egy térbeli A felület infinitezimálisan kicsiny dA felületeleméhez* egy olyan

dA vektort rendelhetünk, amelynek nagysága dA és iránya a felületelemre
merőleges. Ha a felület nyitott, dA irányát tetszőlegesen választhatjuk meg. Zárt
felületek (pl. egy henger vagy gömb felület) esetén szokásosan a felület által bezárt
térből kifelé mutató irányt vesszük pozitívnak.

Legyen a egy tetszőleges vektor! Mivel a dA felületelem-vektor iránya a dA

felületre merőleges, az (a·dA) skalárszorzat az a vektor felületre merőleges
(normális irányú) komponensének, an-nek és dA-nak a szorzata, tehát

a dA = andA (F.7)

Ha a merőleges a dA felületelemre (tehát a párhuzamos dA-val), akkor a skalár-

szorzat tulajdonságai alapján felírhatjuk, hogy

* Fontos: csak egy infinitezimálisan kicsi felületelemhez rendelhetünk vektort, véges méretű
felületekhez nem.
 966

a dA = 4 a dA (F.7a)

ahol a pozitív előjel a dA –val egyirányú, a negatív előjel vele ellentétes irányú a
vektorra érvényes.

A d5a = a dA mennyiség az a vektor dA felületelemre vett fluxusa. Az



  
a egy véges A felületre vett fluxusának közelítő értékét úgy kapjuk
meg, hogy a felületet kis felületelemekre osztjuk és ezek fluxusát
összegezzük (F.8a). Ha a felületelemek nagyságával minden határon
túl nullához tartunk, akkor a fluxust felületi integrálként írhatjuk fel
(F.8b):

5a = lim 6 a -Ai (F.8a)

-Ai/0 i

5a = 8
7 a dA . (F.8b)
A

Egy a(r) vektortér zárt A felületre vett fluxusa pedig

5a = 8
o
7 a dA (F.8c)
A

A fluxus definíciójából láthatóan integrális mennyiség. Sok esetben szükségünk

van azonban egy olyan matematikai mennyiségre, amely az a(r) vektorteret lokáli-
san (vagyis valamely P pontban) jellemzi. Ezt a mennyiséget “div a” –val jelöljük
és a zárt felület fluxusának képletét felhasználva definiálhatjuk:

8
o
7 a dA
A
div a . lim (F.9)
-VP / 0
-VP
Szavakban:

valamely a(r) vektortér divergenciája egy P pontban egyenlő az a(r)

vektortér P pont körüli kicsiny -VP térfogatot körülvevő zárt felületre
vett fluxusának és a -VP térfogat hányadosának határértékével,
miközben a P pontot tartalmazó -VP térfogatot minden határon túl
csökkentjük.

Ez a divergencia koordinátarendszertől független definíciója. A divergencia nem

lehetett pusztán az infinitezimális -VP térfogatot körülvevő zárt felületre vett
fluxus, mivel a -VP térfogat nullához tartásával mind a térfogatot határoló zárt
felület, mind pedig a fluxus maga is nullához tart. Látható, hogy valamely a(r)
 967

vektortér divergenciája a P pont, vagyis az r vektor függvénye, tehát egy skalár–

vektor függvény.

Írjuk fel a (F.9) definíció alapján az a(r) vektortér divergenciáját derékszőgű

Descartes–féle koordinátarendszerben!



  
Vegyünk fel koordinátarendszerünkben az r pont körül egy infinitezimálisan
kicsiny" b oldalélű, -V = b3 térfogatú kockát úgy, hogy oldalélei párhuzamosak
legyenek a koordinátatengelyekkel (ld. F.2 ábra)!

y dz = b

*a x
ax ax 9 dx
*x

dy=b

(1) (2)

dx = b

x x+dx x
z

F.2. ábra. Egy a(r) vektortér zárt felületre számított fluxusának

számításához.

A fluxus definíciója szerint az a(r) vektortér az ábrán az x helyen elhelyezkedő

(1)-gyel jelzett dAxy = dy·dz = b2 felületű lapra vett fluxusa negatív, nagysága
pedig a dAxy felület infinitizimálisan kicsiny volta miatt egyenlő ax(x,y,z)·dAxy -
al*, míg az x+dx helyen helyen elhelyezkedő (2)-vel jelzett ugyanekkora felületű
lapra vett fluxusa pozitív és nagysága ax(x + dx, y, z) · dAxy, ahol (a zárójelben)
jeleztük az ax vektorkomponens helyfüggését is. Mivel
*ax
ax (x + dx, y, z) = ax (x , y, z) + dx
*x

az (1) és (2) lapokra vett fluzusok előjeles összege tehát

& *a ) *a *a
–axb2 + %ax + x dx(b2 = x dx·b2 = x b³
$ *x ' *x *x

Hasonlóan felírva ezt a másik két lappárra, az a(r) vektortér ábrán látható infini-
tezimálisan kicsiny zárt felületre vett teljes fluxusa Descartes–koordinátákban
&*a *a *a )
5a = % x + y + z( b³ (F.10)
$ *x *y *z '

* Miután a dAxy felület infinitezimálisan kicsiny a(r) a felület mentén állandónak tekinthetõ.
 968

Az (F.9) definíció alapján:

1 <*ax *ay *az? 3

div a = lim ; + + > b
b3 / 0 b3 : *x *y *z =



  
Miután a jobb oldal szemmel láthatóan nem függ b –től

<*a *a *a ?
div a = ; x + y + z> (F.11)
: *x *y *z =

A divergencia is felírható formálisan a 3 operátor segítségével:

& *" *" *" )

div a . % , , (1a, ill. div a . 3"a
$*x *y *z'

Ha egy fizikai térmennyiségvektor (pl. E, D, B, H) "forrásos" (erővonalakkal való

szemléltetése esetén erővonalai fizikailag létező forrásból, pl. töltésből erednek ill.
ott nyelődnek el), akkor divergenciája a teret létrehozó “töltések” helyén
különbözik csak nullától. Pl. a D eltolási vektor forrásai a szabad töltések, és
érvényes rá a Gauss–tétel differenciális alakja (ld. (6.71) ):

div D = @

Ha a vektortér forrásmentes (ilyen pl. a H mágneses térerősség, mivel nem

léteznek mágneses töltések), akkor divergenciája mindenütt azonosan nulla; így
tehát pl. a H mágneses térerősségre:

div H = 0

Ugyanilyen tulajdonságú a stacionárius áramsűrűség vektortere is (6.2.1. pont).

F.3. A ROTÁCIÓ VEKTORA

Mint azt a 2., ill. a 6. fejezetben elmondjuk, egy E(r) erőtér akkor és csak akkor
konzervatív, ha benne bármely zárt g görbe mentén végzett munka nulla:

8
o
7 E ds = 0 (F.12)
(g)

Ez az erőtér konzervativitásának integrális feltétele. Vizsgáljuk meg, hogy ebből

az integrális feltételből kiindulva, hogyan tudunk egy konzervatív erőteret lokálisan
is jellemezni!

A Szemeljünk ki a térben egy P = (x, y, z) pontot és vegyünk fel e pontban az F.3

ábrán látható módon először egy x–y síkkal párhuzamos síkban fekvő
infinitezimálisan kis dx, ill. dy oldalú téglalap alakú g görbét!
 969
+y y

E(x, y + dy, z) dy
III dx dz



  
dy IV II P(x,y,z)

E(x,y,z) I
P(x,y,z) dx E(x + dx, y, z)

+x x

(a) (b)
z

F.3 ábra Segédábra egy konzervatív E(r) erőtér rotációjának számításához.

Pl. a dx és dy oldalú téglalap alakú g görbére rajzolt nyilak a
körüljárás irányát jelölik. A E vektorok a berajzolt erővonalak érintői.

Számítsuk ki a (F.12) egyenletbeli integrált erre a zárt görbére!

8
o E 8 E ds + 8 E ds + 8 E ds + 8 E ds
7 ds = 7 7 7 7
(g) (I) (II) (III) (IV)

Az egyes szakaszokra vonatkozó integrálokat a görbeszakaszok infinitezimális

nagysága miatt egyszerűen úgy számíthatjuk ki, hogy az illető szakaszon az E
térerősséget állandónak vesszük és E megfelelő (x, ill. y) komponensét az illető
szakasz hosszával szorozzuk. Az integrálok előjelét E és a körüljárás iránya
határozzák meg. Ha a körüljárás irányát az ábrán a (g) görbén feltüntetettnek
vesszük, akkor

8 E ds = Ex(x, y, z) dx
7
(I)
*Ey
8 E ds = Ey(x + dx, y, z) dy = Ey(x, y, z) dy + dx dy
7 *x
(II)

8 E ds = – Ex(x, y + dy, z) dx = – Ex(x, y, z) dx – *Ex dy dx

7 *y
(III)
8 E ds = – Ey(x, y, z) dy
7
(IV)
 970

A I + II + III + IV szakaszokat összeadva, — a teljes (g) görbére

o E ds = &%*Ey – *Ex )( dx dy = 0
8 (F.13)
7 $ *x *y '
(g)



  
Miután a (F.13) az erőtér konzervativitása miatt bármely dx és dy szakaszra fenn
kell álljon, a zárójelen belüli kifejezésnek magának kell nullának lennie:

*Ey *Ex
– =0 (F.14a)
*x *y

A Hasonló módon az y – z síkban, illetve az x – z síkban levő téglalap alakú zárt

görbékre is fennáll, hogy:
*Ez *Ey
– =0 (F.14b)
*y *z

*Ex *Ez
– =0 (F.14c)
*z *x

A Ezen F.14 egyenletek bal oldalai formálisan (ld.Bronstejn,id.mű) a

& *" *" *" )
szimbolikus 3 . % , , (" vektor és az E térerősségvektor vektoriális
$*x *y *z'
szorzatának komponensei. Ezt úgy láthatjuk be, hogy felírjuk egy a vektor és az E
vektor vektoriális szorzatának komponenseit, majd az a vektor komponenseit a
nabla operátor komponenseivel helyettesítjük:

*E *E
(a B E)x = ay Ez – az Ey / (3 B"E)x = z – y
*y *z
*E *E
(a B E)y = az Ex – ax Ez / (3 B E)y = x – z
*z *x
*E *E
(a B E)z = ax Ey – ay Ex / (3 B E)z = y – x
*x *y

Azt a vektort, amelynek komponensei a (F.14) egyenletek bal oldalán

szerepelnek az E térerősségvektor rotációjának nevezzük:

<*E *E *Ex *Ez *Ey *Ex?

rot E . ; z – y, – , – > (F.15)
: *y *z *z *x *x *y =

(A rotáció angolszász irodalom szerinti elnevezése curl, vagyis rot E . curl E.)

A (F.14) egyenleteknek a tér tetszőleges (x,y,z) koordinátájú pontjában fenn kell

állniuk. Az, hogy ezek az egyenletek a tér tetszőleges pontjában fenn kell álljanak
éppúgy az erőtér konzervatív voltát fejezi ki, mint az integrális (F.12) képlet,
vagyis a (F.14) egyenletek és a (F.12) egyenlet ekvivalensek.
 971

Végeredményben tehát megállapíthatjuk, hogy

A egy erőtér akkor és csak akkor konzervatív (tehát akkor és csak akkor létezik
potenciálja), ha reá a tér összes pontjában (F.14)-gyel analóg egyenletek
érvényesek, vagyis
egy erőtér akkor és csak akkor konzervatív, ha rotációja minden pontban



  
nulla, azaz:

rot E . 0 (F.16)

Az ilyen teret örvénymentes erőtérnek nevezik.

A Ha egy erőtér nem konzervatív, akkor nincs potenciálja és akkor

rotációja sem nulla; az ilyen teret örvényes erőtérnek nevezik. A H mágneses
erőtér például örvényes és ennek megfelelően van olyan pont a térben, amelyben
rot H C 0.
 972

F.4 A KOMPLEX SZÁMOKKAL KAPCSOLATOS

ALAPVETŐ ÖSSZEFÜGGÉSEK
ÖSSZEFOGLALÁSA



  
A természetes számok (a pozitív egész számok) körében a kivonás nem mindig
végezhető el, ezért a számfogalmat a negatív egész számok és a 0 bevezetésével ki
kellett bővíteni. Az egész számok körében viszont az osztás nem végezhető el
mindig, még akkor sem, ha a nullával való osztást eleve kizárjuk. Bevezették tehát
a két egész szám hányadosaként értelmezett racionális számokat. Kiderült azonban,
hogy vannak (sőt sokkal többen vannak) két egész szám hányadosával ki nem
fejezhető számok is, ilyen pl. a 2 , a !, vagy az e. A számfogalmat tehát
kibővítették ezekkel az ún. irracionális számokkal. Így kaptuk a valós számokat.
Sajnos azonban a valós számok sem elegendőek, hiszen pl. a négyzetgyökvonás a
negatív számokra a valós számok körében nem értelmezhető! Ezt a nehézséget az
ún. komplex számok bevezetésével lehet legyőzni.

" Képzetes egység. Vezessünk be a –1 jelölésére egy új mennyíséget. Jelöljük

ezt j–vel!* A j speciális tulajdonsága, hogy négyzete definiciószerűen

j2 = j j = –1 (F.17)

A j neve imaginárius (képzetes) egység.

Mivel j nem valós szám, így j esetében a valós számokra vonatkozó műveletek nem
mindíg használhatóak. Tilos pl. a –1-et tartalmazó kifejezéseket úgy tekinteni,
mintha a -1 négyzetgyöke valós szám lenne. Így pl. –1 · –1 # (–1) (–1) = +1!

A j pozitív egész kitevős hatványai az (F.17) definició alapján számíthatóak ki:

j0 = 1, j1 = j, j2 = –1, j3 = –j, j4 = 1, j5 = +j, j6 = –1, j7 = –j, j8 = +1 stb.

mert pl. j5 = j2 j2 j = (–1) (–1) j = + j

A j reciproka az a szám, amelyet j–vel szorozva 1–et kapunk, tehát

1
j =–j

* A képzetes egység j–vel történő jelölése a villamosmérnöki gyakorlatban elterjedt. A matemati-

kában erre az i betűt használják!
 973

mivel (–j) · j = –j2 = –(–1) * .

Egy tetszőleges (–X) negatív szám négyzetgyöke a j bevezetésével a

–X = j X, X > 0



  
képlettel értelmezhető. A képzetes egység segítségével egy valós (x,y) számpárból
egy z komplex szám képezhető.
$

" A komplex szám általános alakja:

z % x + jy (F.18a)**
$

ahol x ill. y valós szám. Az x szám a z komplex szám valós része, az y pedig a z
$ $
komplex szám képzetes része. Egy tetszőleges z komplex szám valós (“reális”) ré-
$
szét szokásos még a Re(z ), képzetes (“imaginárius”) részét az Im(z ) formában
$ $
jelölni. Így pl. a (F.18a) komplex szám esetén x = Re(z ), y = Im(z ), azaz
$ $

z = Rez + jImz (F. 18b)

$ $ $

" Két komplex szám akkor egyenlő, ha azoknak mind valós, mind
képzetes része egyenlő. Nem egyenlő komplex számoknál a “nagyobb”,
“kisebb” fogalmának nincs értelme.

" A z komplex szám z * konjugáltja az a komplex szám, amelynek

$ $
valós része a komplex szám valós részével egyenlő, képzetes része
pedig ellentett előjelű. Például, ha a z = x + jy, akkor z * = x – jy.
$ $
Általában komplex számok tetszőleges függvényének komplex
konjugáltját úgy képezzük, hogy a j-t tartalmazó kifejezések előjelét
megváltoztatjuk.
Pl. ((x+jy)2)* = (x2+2 jxy–y2)* = x2 –2 jxy–y2 = ((x–jy)2)

* Ha a -1 négyzetgyöke valós szám lenne, akkor az alábbi hibás eredményre jutnánk:

1 1 1
= = = -1 A
j -1 -1

** Könyvünkben, ahol erre külön fel akarjuk hívni a figyelmet, a komplex számot mi z "alul
$
kalappal" külön megjelöljük. Általában ezt a külön jelölést elhagyják; a jelölés elhagyását mi külön
jelezzük!
 974

" A z komplex szám abszolút értéke

$

|z | = z z* = (x + jy) (x – jy) = x2 + y2 Re(z )2 + Im(z )2

$ $$ $ $

A komplex számok az ún, komplex számsíkon ábrázolhatóak. A



  
komplex számsík két egymásra merőleges számegyenes segítségével
állítható elő (ld. F.4.ábra). A vízszintes tengely a valós tengely (Rez ) , a
$
függőleges a képzetes tengely (Imz ). A két egymásra merőleges
$
számegyenes által meghatározott derékszögű koordinátarendszerben
tehát a komplex számot egy pont, vagy az illető ponthoz húzott
helyvektor jelképezi (F.4a ábra). A komplex szám tehát felfogható, mint
egy komplex vektor* (a komplex számsík egy vektora), ahol j a
képzetes tengely egységvektora.

F.4. ábra. A komplex szám különböző alakjai:

a) általános alak; b) trigonometriai alak

" Ha komplex számot ábrázoló pont derékszogű koordinátáiról áttérünk a

polárkoordinátákra, akkor a z komplex szám trigonometrikus alakban is
$
felírható, ill. ábrázolható (F.4b ábra):

z = A(cos & + j sin &) (F. 19a)

$

z * = A(cos & – j sin &) (F. 19b)

$

* A "komplex" jelző itt igen fontos: a komplex számokkal úgy dolgozhatunk, mint a vektorokkal, de
a komplex vektorra az osztás művelete is értelmezve van. (ld. alább). A nullával való osztás nincs
értelmezve, e művelet tilos!
 975

ahol A a z komplex szám nagysága (a z komplex szám hossza, abszolút értéke,

$ $
másnéven modulusa), míg & a z komplex vektor valós tengellyel bezárt szöge
$
(F4.b ábra), melyet abszolút szögmértékben kifejezve a komplex szám
argumentumának (arg z ) nevezünk:
$



  
A= z z* = Re(z )2 + Im(z )2 (F.19c)
$$ $ $

A sin& y
tg &'= = (F.19d)
A cos& x

y
& = ar ctg x

A nulla szám (0 + 0j) modulusza 0, argumentuma határozatlan mennyiség.

A koszinusz, illetve színuszfüggvény a & szög hatványait tartalmazó végtelen

hatványsorral is felírható (ld. Bronstejn id. mű.):

1 1 1
cos &' = 1 – 2! &2 + 4! &4 – 6! &6... (F.20a)

1 1 1
sin &' = &' – 3! &3 + 5! &5 – 7! &7... (F.20b)

Az (F.20a)-t, ill. (F.20b)-t az (F.19a) ill. (F.19b) képletbe behelyettesítve, majd a

behelyettesítés után felhasználva j pozitív egészkitevős hatványait (pl. (–1) helyére
j2-t, (–j) helyére j3-t stb. írva):

1 1 1 1 1 1
cos &' + j sin &' = 1 + j &'– 2! &2 – j 3! &3 + 4! &4 + j 5! &5 – 6! &6 – j 7! &7... =

1 1 1 1 1 1
= 1 + j&'+ 2! (j&)2 + 3! (j&)3 + 4! (j&)4 + j 5! (j&)5 + 6! (j&)6 + 7! (j&)7...

1 1 1 1 1 1
cos & – j sin & = 1 – j& – 2! &2 + j 3! &3 + 4! &4 – j 5! &5 – 6! &6 + j 7! &7 ... =

1 1 1 1 1 1
= 1 – j& + 2! (j&)2 – 3! (j&)3 + 4! (j&)4 – 5! (j&)5 + 6! (j&)6 – 7! (j&)7 ...

Írjuk most fel az ej& ill. e–j& függvény hatványsorát* (és ismét használjuk fel j
pozitív hatványait!):

2 3 n x x2 x3 x4 x5 x6 x7
* ex = 1 + x + x + x + ... + x , e–x = 1 – + – + – + – + ...
1! 2! 3! n! 1! 2! 3! 4! 5! 6! 7!
 976

1 1 2 1 3 1 4 1 5 1 6 1
ej& = 1 + (j&) + 2! (j&) + 3! (j&) + 4! (j&) + 5! (j&) + 6! (j&) + 7! (j&)7...
1!
1 1 1 1 1 1 1
e–j& = 1 – 1! (j&) + 2! (j&)2 – 3! (j&)3 + 4! (j&)4 – 5! (j&)5 + 6! (j&)6 – 7! (j&)7...

A megfelelő összefüggések összevetéséből azonnal felírhatjuk az Euler–féle össze-



  
függést (Euler–tétele):
ej& = cos & + j sin & (F.21a)
e–j& = cos & – j sin & (F.21b)

ahonnan a színusz- és koszinuszfüggvények ej& és e–j& segítségével is kifejezhe-

tőek:
ej& – e– j&
sin &' = (F.22a)
2j
ej& + e– j&
cos &' = 2 (F.22b)

" A komplex szám exponenciális alakja

" A z = x + jy illetve z = A(cos & + j sin &) alakban felírt komplex szám az
$ $
Euler-tétel segítségével

z = Aej& '''''''(F.23a)
$

alakba is írható* . A F.1. táblázatban tájékozódásul néhány & értéknél feltüntettük

az ej& függvény értékét.

F.1 táblázat. Az ·ej& függvény értéke néhány &–re

& ej&
0° e(j0° =1 = j0
(90° e(j90° = cos (()90° + j sin (()90° = (j = (j1
(180° e(j180° = cos (()180° + j sin (()180° = –1 = j2
(270° e(j270° = cos (()270° + j sin (()270° =+–j =+– j3
(360° e(j360° = cos (()360° + j sin (()360° =1 = j4

" Az exponenciális alakban megadott komplex szám komplex konjugáltja

(F.22b) szerint

e–j& = cos & – j sin & .

j& –j& j& –j&

* z = A e ')'e ' + Aj e '–'e ' = A ej&
$ * *j
 977

" A komplex számokkal végezhető műveletek.

" Összeadás, ill. kivonás. A komplex számok körében e műveletek
formailag a többtagú algebrai kifejezésekre érvényes szabályok szerint történnek; a
műveletek elvégzése után a valós és képzetes részeket szétválasztjuk. Geometriai



  
interpretációban a vektorokra érvényes szabályok érvényesek.

" Szorzás. Algebrai alakban a szorzásra a többtagű algebrai kifejezések

szorzásának szabályát alkalmazzuk, de figyelembe vesszük a j hatványaira a j
definiciójából adódó kifejezéseket (pl. j2 = – 1 stb). Trigonometriai alakban

+ A1 (cos&1 + j sin&1), +A2 (cos&2 + j sin&2), = A1 A2 +cos(&1 + &2) + j sin(&1 + &2),

(F.24)

Geometriai interpretációban a z komplex vektor j-vel való szorzatán olyan vektort

$
értünk, mely a z vektorral egyenlõ hosszúságú és z -re merõlegesen áll a pozitív
$ $
(óramutató járásával ellenkezõ) irányban elforgatva. A z 1 és z 2 komplex számok
$ $
szorzatát ábrázoló vektort úgy kapjuk meg, hogy a z1-t ábrázoló skvektort argz 2-vel
$ $
pozitív irányban elforgatjuk és -z --szeresen megnyújtjuk.
$

A komplex számok szorzása eleget tesz a kommutatív és az asszociatív

szabályoknak.

" Osztás. Algebrai alakban a

z1
$ x1 + jy1
(z2 # 0)
z 2 = x2 + jy2 , (F.25a)
$

hányadost a nevező konjugáltjával való bővítéssel szoktuk előállítani; a nevező

ezáltal valós lesz:
z1
$ (x1 + jy1) (x2 – jy2) (x1 x2 + y1 y2 ) + j (x2 y1 – x1 y2)
z 2 = (x2 + jy2) (x2 – jy2) = 2 2 (F.25b)
$ (x2 + y2)

A trigonometriai alakok osztásakor

z1
$ A1
A2+cos 1 &2
= (& – ) + j (&1 – &2) , (F.26)
z2
$

alakra jutunk.

" Komplex értékű függvények differenciálhányadosa ill. integrálja a valós és

képzetes rész differenciálhánzadosainak ill. integráljainak összege. Az
exponenciális függvények esetében az Euler.formula felhasználásával könnyen
bebizonyíthatjuk, hogy:
 978

" a komplex exponenciális függvény deriváltja:

d j&
e = j ej& (F.27)
d&

" A komplex exponenciális függvény integrálja



  
ejkx ejkx
0 ejkx dk = + C = – j k +C
/ (F.28)
jk

amit az eredmény differenciálásával igazolhatunk.

F.5. A LORENTZ–TRANSZFORMÁCIÓ
LEVEZETÉSE

A K és K' rendszerben, a mozgó tárgyak leírására szolgáló helyvektorokat ill. az

időket nem a Galilei-féle transzformációs szabály, hanem a sokkal bonyolultabb,
Lorentz-transzformáció köti össze. Egy K és egy ehhez képest vo állandó
sebességgel mozgó K' koordinátarendszer esetében a Lorentz-transzformáció
egyenleteit a következőképpen vezethetjük le:

a) Feladatunk egydimenziós, mert a vo-ra merőleges irányokban a koordináták

mind K-ban, mind pedig K'-ben megegyeznek:

y' = y

z' = z

b) Mivel az (2.26) Galilei–transzformáció lineáris összefüggés volt (vagyis a

következő alakú: r=Ar'+B), a korrespondencia–elv érvényesítése* érdekében (ld.
az 1. fejezetet) a Lorentz–transzformáció összefüggéseit is lineáris összefüggésnek
tételezzük fel. Mint az előző vonatpélda mutatta, az egyidejűség fogalma relatív,
tehát t nem azonos t'-vel. Ezért az új összefüggésben t # t'. Keressük az
összefüggést az alábbi alakban:

x = 1x' + 2t' (F.29a)

t = 3x' + 4t' (F.29b)

* Ez most annyit jelent, hogy kis v << c sebességek esetén vissza akarjuk kapni a Galilei–
transzformáció (2.26), (2.28), (2.29) és (2.30) egyenleteit.
 979

ahol 15' 25' 3 és' 4 ismeretlen együtthatók, amelyek a v << c határesetben a

következőképpen viselkednek:

1'6'78 2'6'vo ; 3'6'9'8 4'6'7

c) K' origójának koordinátái a K ill. K' vonatkoztatási rendszerben:



  
x = xo(t) = vo·t ill. x' = 0, vagyis az (F.29) egyenletekből

xo = 2·t' (F.30a)

t = 4·t' (F.30b)

K' origójának sebessége K-ból nézve: vo = xo/t, tehát a (F.30a) ill. (F.30b)
hányadosából

2
vo = (F.31)
4

d) K origójának koordinátái a két vonatkoztatási rendszerben: x = 0,

x' = x'o(t). (Az x'o azt jelenti, hogy a K origója koordinátáját K'-ben mérjük). Látni
fogjuk majd a 2.2.4.4.-ben, hogy x' # x azaz a (F.29)-ből:
o o

0 = 1x'o + 2t' (F.32a)

t = 3x'o + 4t' (F.32b)

K origójának sebessége K'-ből nézve: v'o = –vo = x'o/t'. Így (F.32a) egyenletből

2
vo = (F.33)
1

A (F.31) és (F.33) összevetéséből láthatóan 1':'4.

e) Az (F.31)-ből kifejezett 4-t és az (F.33)-ból kifejezett 1-t visszahelyettesítve*

(F.29)-be kapjuk, hogy

2
x = v x' + 2t' (F.34a)
o

2
t = 3x' + v t' (F.34b)
o

* Lényegében 1=4 egyenlőséget felhasználva...

 980

Most kihasználhatjuk a fénysebesség invariáns voltát. Mozogjon egy fénysugár az

x tengely irányában. Az invariancia miatt

x x'
c= t és c = t' (F.35)



  
(F.34a) egyenletet a (F.34b)-vel elosztva és az (F.35) összefüggéseket
behelyettesítve:*

2 c+2
v
o
c= (F.36)
3c + 2
v
o

(F.36)-nak vo értékétől függetlenül fenn kell állnia, mert c invariáns. Átrendezés

után:

2 2
3c² + v c = v c + 2 (F.37)
o o

Egyszerűsítés és átrendezés után:

3 1
= (F.38)
2 c2

Ennek felhasználásával (a (F.34b)-ben 3-át (F.38)-ból 2-val kifejezve) az (F.34a)

ill. (F.34b) egyenletek a következő alakot öltik:

2
x = v (x' + vot') (F.39a)
o

2 =vo @
t=v < x' + t'? (F.39b)
o; c² >

amelyekben a (F.29) egyenletek eredetileg a négy ismeretlen állandójából csak egy

maradt.

f) A 2 meghatározása érdekében újabb összefüggést kell keresnünk. Keressük

meg az (F.29) egyenletek inverzét, vagyis ahelyett, hogy x-et és t-t fejezzük ki x' és
t'-vel, fejezzük ki x' és t'-t x és t segítségével! Ezt kétféleképpen tudjuk
megteremteni. Egyrészt az (F.39) egyenletekből pl. x'-t kifejezve:

* Az osztás után a jobboldalon a számlálót és a nevezőt t'–vel végigosztottuk.

 981

x – vot
x' = 2 (F.40)
2 =< vo@?
vo;1 – c² >

Másrészt észrevéve, hogy K és K' szerepének megcserélése csak annyit jelent,



  
hogy vo iránya megfordul (mert K a K'-höz képest –vo sebességgel mozog), ezért
egyszerűen megtehetjük, hogy a (F.34a) egyenletben a vesszős és vesszőtlen
koordinátákat felcseréljük és vo előjelét megfordítjuk. Azonban 2 is függhet vo -tól.
Ezért meg kell vizsgálni, hogy mi a kapcsolat 2 (vo) és 2(–vo) között. Mivel az
(F.29) képlet lineáris, azt várjuk, hogy

2 (–vo) = ( 2(–vo)

vagyis

(2 2
x' = v (x – vot) = ! v (2–vot) (F.41)
o o

Nyilván, a (F.40) és (F.41) egyenleteknek meg kell egyezniük. Tehát

2 x – vot
! v (x – vot) = 2 (F.42)
o 2 =< vo@?
vo;1 – c² >

ahonnan
2
vo
! 2² = 2
vo
1 – c²

Mivel a jobboldal pozitív, a baloldalon is a pozitív előjelet kell figyelembevenni:

vo
2= 2
(F.43)
vo
1 – c²

ami a 2 (–vo) = – 2(vo) összefüggésnek felel meg, azaz 2 a vo páratlan függvénye.

A 2 (F.43) értékét a (F.39) egyenletekbe behelyettesítve megkaptuk a Lorentz–

transzformáció egyenleteit:
 982

x' + vot'
x= 2
(F.44a)
vo
1 – c²

vo



  
c² x' + t'
t= 2
(F.44b)
vo
1 – c²

Az (F.44) egyenletek legfőbb eltérése a Galilei-transzformáció egyenleteitől az,

hogy a K'-ről K-ra való áttérés során az időt is transzformálnunk kell, a t=t' nem
teljesül.



  
983

F.6. TÁBLÁZAT AZ ÁLLAPOTJELZŐK ÉS ÁLLAPOTFÜGGVÉNYEK KAPCSOLATÁNAK

FELÍRÁSÁHOZ

P= konst T= konst V= konst S= konst U= konst H= konst A= konst G= konst

(P) –1 –1V CP 1PV – CP – CP S+1PV S

– T

(T) 1 –AV –1V BAP – 1TC'V (1 – 1T) V 2PV V

(V) 1V AV V CVAV (CVA + 1V)V – ASV (1V–3S)V

CVA
T

(S) CP 1V – CVA V PV V PV V
CVA T CP T CVA T –1SV (CP–1TS) T
T Z

(U) CP – 1PV (1T – AP)V – CVAV

(H) CP (1T – 1)V – ( CVA + 1V)V

(A) – (S + 1PV) – APV ASV

(G) –S –V (AS – 1V)V

 984

" A táblázat alapján, ha meg akarjuk kapni pl. az állapotjelzők és

állapotfüggvények egyikének a másiktól való függését megadó
differenciálegyenletet (valamely állapotfüggvény vagy állapotjelző állandó értéke
mellett), akkor a függő és független változónak megfelelő állapotfüggvény, ill.



  
állapotjelző differenciális kis megváltozását egymással elosztjuk és ezt egyenlővé
tesszük az ezekhez rendelt és az adott, állandóan tartott mennyiségnek megfelelő
oszlopba tartozó két kifejezés hányadosával. Ezt egy példával illusztrálhatjuk.
=DG@
Keressük meg pl. a < ? értékét. E célból kikeressük G értékét állandó P érték
; DT > P
mellett, ahonnan
(DG)P = – S,
ill. T értékét ugyancsak állandó P érték mellett, ahonnan
(DT)P = 1
Elosztva a kettőt egymással a
=DG@ –S
< ? = 1 =–S
; DT > P
kifejezéshez jutunk.

" Az F.6. Függelék táblázatban szereplő egyes jelölések jegyzéke:

" Az állapotjelzők (P:nyomás, T: termodinamikai (abszolút) hőmérséklet, V:
térfogat) és az állapotfüggvények (S: entrópia, U: belső energia, H: entalpia, A:
szabadenergia, G: szabadentalpia) az 5. fejezetből jól ismertek.

" A táblázat ezen kívül a kísérleti, adattáblázatokból vehető termikus

jellemzőket ill. együtthatókat is használja. Ezek:

CP: állandó nyomás mellett mért (moláris) hőkapacitás.

CV : állandó térfogat mellett mért (moláris) hőkapacitás.

1 =DV@
1 = V < ? ; térfogati hőkiterjedési együttható.
0 ; DT > P

1 =DP @
2 = P < ? ; feszülési együttható.
0 ;DT> V

1 =DV@
A = – V < ? ; kompresszibilitási (rugalmassági) együttható.
0 ; DP > T
 985

F.7. NÉHÁNY (PERIODIKUS, ILL. APERIODIKUS)

FÜGGVÉNY ÉS AMPLITÚDÓSPEKTRUMA



  
" Páros függvény " Páratlan függvény
f (–x ) f(x) f (–x) = –f(x)
(Ezek az y tengelyre szimmetrikusak y tengelyre tükrözés!

Pl. y = cos x Pl. y = sin x , y = tg x, y = ex, y = x3 –x

y = x4 + 3x2 +1

Periódikus fv-ek Aperiódikus fv-ek

(Értelmezve –E F +E között) (csak Gx-en belül értelmezve)

 986

sinx *!
1



  
.! ! *! x
-1

Asinx
+A

.! ! *! x

-A

"k-szoros zsugorítás"
sin kx I
1
x
!
. k ! *! = *!I = I
k k *! k *!
-1 I
sin kx=sin k(x *! )
k
}

I
"H -szoros zsugorítás"
sin Ht J
1
Ht
!
.H ! *! = *! = T
H H *! f
-1
sin Ht=sin H(t *!
H)
}

T
 987

Az alábbi táblázatban a teljesség igénye nélkül szemléltetésképpen bemutatunk

néhány egyszerű függvényt és amplitudóspektrumukat. Az amplitúdóspektrum (ld.
7. fejezet) periodikus függvények esetén a függvény Fourier–sorának
együtthatóiból áll, aperiodikus függvény esetén a függvény Fourier–



  
transzformáltja. (Az ábrákat Barócsi Attila kollégánk készítette az általa írt, gyors
Fourier–transzformációra épülő programmal. A tengelyek "rel" felirata arra utal,
hogy az időkoordináta ! s-el van osztva, a frekvencia pedig ! s-el van szorozva.)
Figyeljük meg, hogy míg a periodikus függvények amplitudóspektruma diszkrét
vonalakból áll, addig az aperiodikus függvényeké folytonos spektrumú.

1. Periodikus függvények

színuszos függvény: f(t) = sin ! t

színuszos függvény: f(t) = sin 4 ! t

 988

két színuszos függvény összege 1

f(t) = sin 4 ! t + 2 sin 8 ! t



  
Háromszög alakú függvény: f(t) = - 2 (t - tn) - 0,5 -',
(tn = 0 ± n , ahol n = 0, 1, 2, ...) ahol tn < t < tn +1
 989

Fűrész alakú függvény f(t) = 2 (t – tn) , ahol tn < t < tn +1



  
(tn = 0 ±n , ahol n = 0, 1, 2, ...)

Négyszögfüggvény: f(t) = 1, ha [t + 0.5] = [t], és

f(t) = 0, ha [t + 0.5] = [t] + 1
 990

2. Aperiodikus függvények



  
250
f(t) = K sin 10k ! t
k=200

300
f(t) = K sin 10k ! t
k=200
991

x 2
f(t) = exp=;– =;0,4@> @>



  
x 2
f(t) = exp=;– =;0,2@> @>



  
992

F.8. AZ ELEKTROMÁGNESES HULLÁMOK SPEKTRUMA

l
Állandó á
Egység szorzó Röntgen Szinkrotron u t Infravörös Mikrohullám
faktor v h
a
t
ó

I[m] 1 10–11 10–10 10–9 10–8 10–7 10–6 10–5 10–4 10–3 10–2

L [Hz] = c/I 3 1019 1018 1017 1016 1015 1014 1013 1012 1011 1010

L* [cm–1] = 1/I 1 109 108 107 106 105 104 103 102 10 1

k [m–1] = 2!/I 6,28 1011 1010 109 108 107 106 105 104 103 102

E [J] = hL 1,99 10–14 10–15 10–16 10–17 10–18 10–19 10–20 10–21 10–22 10–23

E[eV] = hL/1,6·10–19 1,25 105 104 103 102 10 1 10–1 10–2 10–3 10–4

Pl.: l = 10–8 m M L = 3·1016 Hz M L* = 106 cm–1 M k = 6,28·108 m–1 M E = 1,99·10–18 J = 1,25·102 eV

 993

F.9. NYOMÁS ÁTSZÁMÍTÁSI TÁBLÁZAT



  
N/m2 (Pa) dyn/cm2 bar torr atm lb/inch
(mmHg) 2

1 Pa = 1 N/m2 1 10 10–5 7,5·10–3 9,87·10–6 1,45·10–4

1 dyn/cm2 10–1 1 10–6 7,5·10–4 9,87·10–7 1,45·10–5

1 bar 105 106 1 7,5·102 9,87·10–1 1,45·10

1 torr'N 1 mmHg 1,333·102 1,33·103 1,33·10–3 1 1,32·10–3 1,93·10–2

1 atm (fizikai 1,01325· 105 1,01·106 1,01 757,5 1 14,65

atmoszféra*)

1 lb/inch2 (**) 6894,7 6,9·104 6,9·10–2 1,7 6,81·10–2 1

* "Standard atmoszféra" (pontos érték). Régebbi (jelenleg már nem törvényes)

egysége a technikai (műszaki) atmoszféra, jele: at, ata, ill. att. 1 at = 1 kp / cm2

** lb:libra; szokásos még lb/inch2 helyett p.s.i. (pound per square inch) jelölés
is.

Megjegyzés: Az ún. nagyvákuum tipikus értéke (pl. felületfizikai

mérőberendezésekben vákuumpárologtatóknál) 10–3 – 10–5 Pa.



  
994

F.10. ENERGIA ÁTSZÁMÍTÁSI TÁBLÁZAT

Energia Kötési energia Hőmérséklet Atomi Frekvencia Hullámszám* Hullámhossz
tömegállandó 2p / l
Megnevezés Mértékegység E NA E E/k E/c2 E/h 2p[E/(hc)] hc/E
eV J J/mol K u Hz m–1 nm

Energia 1 eV 1 1,6022·10–19 9,6485·104 1,1604·104 1,0722·10–9 2,4180·1014 5,0646·106 1,2398·103

1J 6,2415·1018 1 6,0221·1023 7,2429·1022 6,6922·109 1,5093·1033 3,1611·1025 1,98770–16

Kötési energia* 1 J/mol 1,0364·10–5 1,6605·10–24 1 1,2027·10–1 1,1113·10–14 2,5061·109 5,2491·10 1,1963·108

Hőmérséklet 1K 8,6174·10–5 1,3807·10–23 8,3145 1 9,2396·10–14 2,0837·1010 4,3643·102 1,4387·107

Atomi
tömegállandó 1u 9,3266·108 1,4943·10–10 8,9988·1013 1,0823·1013 1 2,2552·1023 4,7235·1015 1,3311·10–6

Frekvencia 1 Hz 4,1357·10–15 6,6262·10–34 3,9904·10–10 4,7992·10–11 4,4398·10–24 1 2,0959·10–8 2,9979·1017

Hullámszám** 1 m–1 1,9745·10–7 3,1649·10–26 1,9049·10–2 2,2911·10–3 2,1194·10–16 4,7737·107 1 6,2832

Hullámhossz 1 nm 1,2399·103 1,9865·10–16 1,1963·108 1,4388·107 1,3310·10–6 2,9979·1017 6,2832·109 1

Rydberg-állandó 1 m–1 13,606 2,1799·10–18 1,3128·106 1,5789·105 1,4606·10–8 3,2898·1015 6,8952·107 9,1126·10

Megjegyzés: * 1 cal/mol = 4,1868 J/mol és 1 eV/elemi részecske = 96,48456 kJ mol–1 (23.082 kcal mol –1)·
**A spektroszkópiai hullámszám: L* % 1/I
kBT (300K) O 4,142 10–21 J O 0,02585 eV
 995

F.11. AZ ATOMOK ELEKTRONSZERKEZETE

n 1 2 3 4 5 6 7



  
l 0 0 1 0 1 2 0 1 2 3 0 1 2 3 4 0 1 2 0
1 H 1
2 He 2
3 Li 2 1
4 Be 2 2
5 B 2 2 1
6 C 2 2 2
7 N 2 2 3
8 O 2 2 4
9 F 2 2 5
10 Ne 2 2 6
11 Na 2 2 6 1
12 Mg 2 2 6 2
13 Al 2 2 6 2 1
14 Si 2 2 6 2 2
15 P 2 2 6 2 3
16 S 2 2 6 2 4
17 Cl 2 2 6 2 5
18 Ar 2 2 6 2 6
19 K 2 2 6 2 6 1
20 Ca 2 2 6 2 6 2
21 Sc 2 2 6 2 6 1 2
22 Ti 2 2 6 2 6 2 2
23 V 2 2 6 2 6 3 2
24 Cr 2 2 6 2 6 5 2
25 Mn 2 2 6 2 6 5 2
26 Fe 2 2 6 2 6 6 2
27 Co 2 2 6 2 6 7 2
28 Ni 2 2 6 2 6 8 2
29 Cu 2 2 6 2 6 10 1
30 Zn 2 2 6 2 6 10 2
31 Ga 2 2 6 2 6 10 2 1
32 Ge 2 2 6 2 6 10 2 2
33 As 2 2 6 2 6 10 2 3
34 Se 2 2 6 2 6 10 2 4
35 Br 2 2 6 2 6 10 2 5
36 Kr 2 2 6 2 6 10 2 6
37 Rb 2 2 6 2 6 10 2 6 1
38 Sr 2 2 6 2 6 10 2 6 2
39 Y 2 2 6 2 6 10 2 6 1 2
40 Zr 2 2 6 2 6 10 2 6 2 2
41 Nb 2 2 6 2 6 10 2 6 4 1
42 Mo 2 2 6 2 6 10 2 6 5 1
43 Tc 2 2 6 2 6 10 2 6 6 1
44 Ru 2 2 6 2 6 10 2 6 7 1
45 Rh 2 2 6 2 6 10 2 6 8 1
46 Pd 2 2 6 2 6 10 2 6 10
47 Ag 2 2 6 2 6 10 2 6 10 1
48 Cd 2 2 6 2 6 10 2 6 10 2
 996

n 1 3 4 5 6 7
l 0 0 1 0 1 2 0 1 2 3 0 1 2 3 4 0 1 2 0

49 In 2 2 6 2 6 10 2 6 10 2 1



  
50 Sn 2 2 6 2 6 10 2 6 10 2 2
51 Sb 2 2 6 2 6 10 2 6 10 2 3
52 Te 2 2 6 2 6 10 2 6 10 2 4
53 I 2 2 6 2 6 10 2 6 10 2 5
54 Xe 2 2 6 2 6 10 2 6 10 2 6
55 Cs 2 2 6 2 6 10 2 6 10 2 6 1
56 Ba 2 2 6 2 6 10 2 6 10 2 6 2
57 La 2 2 6 2 6 10 2 6 10 2 6 1 2
58 Ce 2 2 6 2 6 10 2 6 10 2 2 6 2
59 Pr 2 2 6 2 6 10 2 6 10 3 2 6 2
60 Nd 2 2 6 2 6 10 2 6 10 4 2 6 2
61 Pm 2 2 6 2 6 10 2 6 10 5 2 6 2
62 Sm 2 2 6 2 6 10 2 6 10 6 2 6 2
63 Eu 2 2 6 2 6 10 2 6 10 7 2 6 2
64 Gd 2 2 6 2 6 10 2 6 10 7 2 6 1 2
65 Tb 2 2 6 2 6 10 2 6 10 9 2 6 2
66 Dy 2 2 6 2 6 10 2 6 10 10 2 6 2
67 Ho 2 2 6 2 6 10 2 6 10 11 2 6 2
68 Er 2 2 6 2 6 10 2 6 10 12 2 6 2
69 Tm 2 2 6 2 6 10 2 6 10 13 2 6 2
70 Yb 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 2
71 Lu 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 1 2
72 Hf 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 2 2
73 Ta 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 3 2
74 W 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 4 2
75 Re 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 5 2
76 Os 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 6 2
77 Ir 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 7 2
78 Pt 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 9 1
79 Au 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 1
80 Hg 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 2
81 Tl 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 2 1
82 Pb 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 2 2
83 Bi 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 2 3
84 Po 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 2 4
85 At 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 2 5
86 Rn 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 2 6
87 Fr 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 2 6 1
88 Ra 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 2 6 2
89 Ac 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 2 6 1 2
90 Th 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 2 6 2 2
91 Pa 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 2 2 6 1 2
92 U 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 3 2 6 1 2
93 Np 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 4 2 6 1 2
94 Pu 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 6 2 6 2
95 Am 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 7 2 6 2
96 Cm 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 7 2 6 1 2
97 Bk 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 9 2 6 2
98 Cf 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 10 2 6 2
99 Es 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 11 2 6 2
 997

n 1 3 4 5 6 7
l 0 0 1 0 1 2 0 1 2 3 0 1 2 3 4 0 1 2 0
100 Fm 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 12 2 6 2
101 Md 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 13 2 6 2



  
102 No 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 14 2 6 2
103 Lr 2 2 6 2 6 10 2 6 10 14 2 6 10 14 2 6 1 2
 998

F.12. ALAPVETŐ FIZIKAI ÁLLANDÓK

Megnevezés Jelöl Érték Egység Relatív
és hibahatár**



  
·106
Fénysebesség c 2,99 792 458·108 ms–1 pontos
Vákuum Po 4!·10–7 N1,2566·10–6 Hm–1 = VsA–1m–1 pontos
permeabilitása
Vákuum permittivitása QR 1/Poc2N8,8542 Fm–1 = AsV–1m–1 pontos
Gravitációs állandó 35'G 6,67259·10–11 m3kg–1s–2 128
Planck–állandó h 6,6260755·10–34 Js 0,6
4,13566502·10–15 eV s
h/2! " 1,05457266·10–34 Js 0,6
6,58211526·10–16 eV s
Avogadro–állandó NA 6,0221367·1023 mol–1 0,59
Faraday–állandó*** F 9,6485309·104 C mol–1 0,30
Egyetemes (moláris) R 8,3144708 J mol–1K–1 260
gázállandó
Boltzmann–állandó kB 1,3806513·10–23 J K–1 1,8
8,6173351·10–5 eV K–1
Móltérfogat (ideális Vm 0,022711 m3 mol–1 pontos
gáz, 105 Pa, 0°C)
Elemi töltés e 1,60217733·10–19 C 0,3
Atomi tömegállandó u 1,6605402·10–27 kg 0,59
931,4933839 MeV
Elektron tömege me 9,1093897·10–31 kg 0,59
0,5109985435 MeV
Proton tömege mp 1,6726231·10–27 kg 0,59
938,2713839 MeV
Neutron tömege mn 1,6749286·10–27 kg 0,59
939,5646726 MeV
Bohr–magneton PB 9,2740154·10–24 m2 0,34
JT–1 = J Vs = A m2
Mag–magneton PS 5,0507865·10–27 m2 0,34
JT–1= J Vs = A m2
Finomszerkezeti 1 7,2973530833·10–3 0,045
állandó
Rydberg–állandó RE 1,0973731571·107 m–1 0,00036
Bohr–sugár ao 0,529177249·10–10 m 0,045
 999

Megjegyzések:



  
*) A táblázatban közölt értékek a jelenleg érvényes legújabbak, melyeket a
CODATA (Committee on Data for Sciences and Technology of the
International Council of Scientific Unions) 1986–os adatai alapján E. Richard
Cohen és Barry N. Taylor: The fundamental physical constants, Physics Today,
Aug. 1989 publikációja szerint közlünk.

**) A “pontos” megállapodás alapján való értéket jelent.

Példa a relatív hiba figyelembevételére: az elektron tömege az "érték" oszlop
alapján, aláírva a relatív hiba.
m e= 9 , 1 0 9 3 8 9 7 kg
( 0 , 0 0 0 0 0 0 5 9

Tehát a hiba a tizes-hatvány előtti számra vonatkozik!

***) Egységnyi (z=1) töltésű részecskék esetén; z töltésű részecskéknél

z·F C·mol–1
 TÁRGYMUTATÓ






A,Á
abszolút fekete test 845, 846, 847,
848, 849, 850, 853
— közelítő kísérleti megvalósítás
(fémben kiképzett
üreggel) 845
— egy lehetséges kísérleti
megvalósítása 845
— fémes üregbe zárt sugárzás 845
— mint modell 845
— üregbe zárt sugárzás 847, 848
— — módusa 847
— — módusok száma 848
— — módussűrűség megha-
tározása 847
— —módusok összenergiája 849
— emisszióképessége 848, 849
— sugárzási tér 846
— sugárzási tér energiájának
kiszámítása 847
— sugárzási törvények
— — Rayleigh Jeans féle 849
— — Wien törvény 850
— — Plank féle 853
— sugárzás spektrális eloszlása 845
— sugárzási tér 846
abszolut hőmérséklet mikro-
fizikai értelmezése 234, 246
adiabaták 370
— egyenletei 398
alagúteffektus 954, 955
— behatolási mélység 956
— definiciója 955
akció-reakció törvénye 98
alapállapoti energia 941, 942
— lineáris harmonikus
oszillátoré 941, 942
alapfogalmak 237
amplitúdó moduláció 711, 715, 716,
793, 794
— moduláció mélysége 716
— oldalsáv 793
— síkhullám alakja 793
— vivőhullám 793, 794
anyag 876, 877
— hullámsajátságai 876, 877
anyagmennyíség 6
állapotösszeg 296, 297
— Bose–Einstein statisztika 347
állapotegyenlet 362
— ideális gázé 370
— reális gázé 369
állapotfüggvény 372, 377, 378, 380,
— matematikai definíciója 380
— megváltozása 372, 378
— — körfolyamatra 377
— teljes differenciálja 380
állapotfüggvények 19, 378
— matematikai jellemzése 378
állapotfüggvény 360, 883, 884, 885,
894, 897, 937
— alakja 884
— — mikrorészecske tulajdon-
ságai 883
— jellemző fizikai mennyiség
értéke 885
— mikrorészecske teljes leírása 883
— normálása 894
— normált állapotfüggvény 897
— normálási példa 937
— síkhullám leírása 885
— változások 360
állapotfelületek 369
állapotjelző(k) 17, 19, 277, 363,
365, 391
— extenzív 19, 363
— intenzív 19, 365
— extenziv és intenziv állapot
jelzők kapcsolata 391
állapotleírás 883
— kvantummechanikai 883
állapottér 19, 361
állapotváltozás 19, 356, 372, 373
— ideális gázra 372
— — adiabatikus 372
 1001

— — kváziegyensúlyi 356 kvantáltsága 863

— reális 373
állapotváltozások 362, 377, 392
— csoportosítása 377
— az S–V diagramon 392
— útja 362
— Frank-Hertz kísérlet 865, 866
atomi elektronok 863, 868
— imulzusmomentuma 863
— — kvantáltsága 863
— — Zeeman féle vonal felhasadás



  
állásszilárdság 157 868
állóhullám 805 atomi energianívók 864
állóhullámok 817, 818, 819, 821 — kvantáltsága 864
— előállításai 817 atomi polarizálhatóság 531
— lehetséges csomópontjai 818 — egysége 531
— lehetséges frekvenciái 818 atomi tömegállandó 238
— lehetséges hullámhosszai 821 atomi tömegegység 238
— módusai 819 Avogadro-állandó 6,237
— leírása 817, 818 axióma 12
általános körmozgás 56
általános rezgés és hullámtan 685 B
áramkeret 574
— mágneses momentuma 574 b-bomlás 29
áramforrások 551 B indukcióvektor 630
áramkörök 654 — elnevezése 630
— LC 654 Barkhausen-effektus 612
— LCR 654 barometrikus formula 249, 251
— RL 648 belső energia 197, 198
áramok mágneses tere, gerjesztési — járulékai 198
törvény általános alakja 578 belső surlódás 273, 275
áramvonalak 549 — mikrofizikai meghatározása 275
— stacionárius áram vonalak 549 — surlódási együttható 273
átlagérték 234 betöltési szám 279
— kiszámítása 236 — átlagos 279
átlagos négyzetes sebesség 325 Biot-Savart törvény 578, 586
átlagos ütközési idő 252 – 254 Bohr-féle frekvencia feltétel 863
átlagos szabad úthossz 252 – 254 Bohr-féle kvantumfeltétel 863
aktivitás 448, 455 — értelmezése hullám képben 864
— gázoké 455 Bohr-modell 605, 863
— komponens aktivitása Bohr-sugár 864, 897
— — koncentrációval 448 — fizikai értelmezése 897
— — moltörttel 448 — kvantumemchanikai
— koefficiens 455 értelmezése 864
— — racionális 455 Boltzmann 234
anyag 876 — kinetikus gázelmélet 234
— hullámsajátságai 877 Boltzmann–állandó 235, 306
anyagmennyiség 237 Boltzmann–egyenlet 306
anyagmennyiség-koncentráció 238 Boltzmann–faktor 249, 252, 297
atomi dipólusok 529 Boltzmann-féle exponenciális
— dipólmomentuma 529 eloszlás 349
atomi elektron 22 bolyongás 266
atomi elektronnívók és az elektron Bose—Einstein–eloszlás 343
impulzusmomentumának Bose—Einstein eloszlási
 1002

függvény 345, 346 — szuperpozíciója 470

— kvázifolytonos energiaskálára Coulomb-törvény 469, 470, 471,
346 472, 527
Bose—Einstein statisztika 347 1
— alkalmazása ideális gázra 347 — r2 függés 472
bozonok (Bose–mikroré– 1






szecskék) 342
C, CS
Carnot–ciklus 420
— szakaszainak térfogati munkája
és hőcseréje 321
— termikus hatásfoka 32
Carnot körfolyamat 419, 420, 421,
422, 423, 429
— adiabatikus szakaszainak
munkája 421
— hatásfokának függetlensége a
munkavégző közegtől 429
— hatásfoka 419
— kváziegyensúlyi direkt 420
Carnot körfolyamat fordított 426
Carnot tétele 433
Carnot—Clausius tétel 429
igazolása 430
centrális erők 121
ciklotron 571
— működési elve 572
Clapeyron–egyenlet 448, 450
Clausius axióma 411
Clausius-Mosotti-Debye egyenlet
529, 532, 534
Clausius tétele 429
CO2 fázisdiagramja 405
Compton-effektus 870, 872, 873,
874,
— értelmezése 870
— elektromágneses sugárzás
korpuszkuláris sajátságai 870
— fotonok szórása szabad-
elektronon 872
— frekvenciaeltolódás 874
— impulzus vektorábrája 872
— leírása nem relativisztikusan 873
— leírása relativisztikusan 874
Compton-elektronok 870
Compton hullámhossz 874
Coulomb-erők 121, 470
— az -r2 függés kísérleti
ellenőrzése 472
— dielektrikum közegbe 527
— er relatív permitti-
vitású közegben 471
— a k arányossági tényező 471
— — kifejezése eo-lal 471
— vektorális alakja 470
— — vákuumban 471
csatolás mechanizmus 737
— terjedési közeg 737
csillagok hőmérséklete 855
— meghatározása 855
csillapítatlan, lineáris harmonikus
rezgőmozgás 687
—amplitúdója 687
— kezdőfázisa 687
— periódusideje 687
— teljes fázisa 687
csillapítatlan gömbhullám 744
— hullámfüggvénye 744
csillapított harmonikus rezgőmozgás
726, 728
— jósági tényezője 728
— logaritmikus dekrementuma 728
csillapított rezgés lecsengési
ideje 656
csomópont törvény (Kirchhoff I) 550
D
Davisson—Germer kísérlet 23, 878
de Broglie hullámhossz 23, 877
— elektroné 877
degenerált (elfajult) állapotok 341
dielektrikum fogalma 521
— apoláros 529
— poláros 529
dielektrikum permittivitása 762
— kapcsolata mo-lal és
c-vel 591, 762
dielektromos veszteség 776, 777,
778
 1003

— admittancia 778 — oxidációs reakcióra 451

— mérése 778 egyensúly feltételei 440
— veszteségi szög 777 — szabadentalpia függvénnyel 440
— veszteségi tényező 777, egyensúlyi
diffúzió 261, 262, 263, 264, — állapot 20
— fogalma 261 — fluktuációk 16






— gázok diffúziója 262
— gázoké 262
— — mikrofizikai értelmezése 263
— részecskeáramsűrűség 264
diffúziós áram 263
diffúziós koefficiens 264
— gázkinetikai értelmzése 262
dinamika 89
— alapegyenlete 100
dipólus 507, 510, 512, 513
— dipólusra ható forgató-
nyomaték 513
— dipólusra ható transzlációs erő
inhomogén erőtérben 513
— erővonalai 510
— ekvipotenciális felületei 510
— potenciális energiája egy másik
dipólus térben 512
dipólusmomentum 507, 530,
533,.534
— átlagos dipólusmomentum 533
— átlagos eredő dipólusmomen-
tum 530
— rendszer eredő dipólusmomen-
tuma 533
— dipólusmomentum átlagértéke
534
direkciós állandó 123
driftsebesség 257
diszperzió 799, 800, 801
— anomális diszperzió 800
— diszperziós hullám 799
— diszperziós hullámfüggvé-
nyek 801
— diszperziós közeg 799
— normális diszperzió 800
E, É
egydimenziós potenciálkád 931
— potenciálsémája 932
egyensúly
— kémiai reakcióé 451
— Gibbs–egyenlet 387
egyesített gáztörvény 241
egyidejűség relativitása 73
Ehrenfest-tétel 906
— értelmezése 906
— mikrorészecske tömegközép-
pontjának mozgása 907
Einstein 261
— összefüggés 261
— — D és m között 261
— — D és <s˛> között 261
— tömeg-energia ekvivalenciája 203
Einstein-de Haas kisérlet 608, 609
Einstein–féle
— bolyongási probléma 265
— egyidejűség relativitása 73
— relativitási elv 72, 73
— sebességösszeadási törvény 76
ekvipartíció tétele 247, 326, 328
ekvipotenciális felület 506
elegyedési entrópia 334, 336, 338
— egykristályoké 336
— ideális (egyatomos) gázoké 338
elegykristályok 336
— elegyedési entrópiája 337
elektródpotenciál 446, 447, 550
elektrokémiai potenciál 446
elektromágnességtan 459
elektromágneses energia terjedése
tökéletes szigetelőkben 781,
782
— fényintenzitás egysége 782
— hullám teljesítmény 782
— térenergia sűrűség 781
— Poynting-vektor 781
elektromágneses hullám 761, 762,
764
— diszperziója 764
— Maxwell reláció 762
— terjedése 761
— terjedési sebessége 762
— energiaterjedés iránya 761
elektromágneses hullámegyenlet
 1004

759 — egyenáram 545

elektromágneses hullámok 766, — — teljesítménye 555
767, 768, 769, 770, 771, 772 — iránya 545
— polarizációja 766 — stacionárius 545
— — azimutszög,769, 770 elektromos áramerősség 546, 547
— — Brewster-szög 772 — definíciója 546



  
— — cirkulárisan poláros fény 768 — egysége 547
— — elliptikusan poláros fény 769 elektromos áramsűrűség 548, 549
— — lineárisan poláros 767 — elektromos áramerősség
— — lineárisan poláros fény kapcsolata 548
hullámvektora 767 — mértékegysége 548
— — lineárisan polarizált fény — stacionárius áramsűrűség-vektor
előállítása 771 forrásmentessége 549
— — rezgési sík 767 elektromos dipólus 507, 508, 509,
— — rezgési irány 767 511, 512, 533
— — Thomson prizma 772 — dipólus-dipólus kölcsönhatási
— — Wollaston-prizma 772 energiája 512
— — cirkulárisan polarizált fény — elektromos dipólusmomentum
768, 770 507, 508, 509, 511, 533
— — elliptikusan poláros fény 769 — — átlagos 533
— — lineárisan polarizált fény 767 — — definíciója 507
— — rezgési irány természetes — — egysége 507
fényben 767 — — típusai anyagi rendszerekre
— — hullámvektor forgási iránya 508
767 — potenciálja 509
— távíró- (telegráf-) egyenlet 759, — térerőssége 511
760 elektromos ellenállás 552
elektromágneses indukció 627, 629, — egysége 552
633, 634, 637 elektromos eltolás vektor 521, 525,
— alapkisérletek 627 526
— indukált áram 629 — definíciója 525
— indukált feszültség 629 — elektromos térerősség
— indukció mágneses kapcsolata 526
térben mozgó vezetőben 634 — egysége 525
— indukció unipoláris 637 — zárt felületre vett fluxusa 526
— indukció vákuumban 633 elektromos erők 466
elektromágneses indukció néhány — anyag atomi tartományaiban 466
alkalmazása 657, 658, 659, 660, elektromos erőtér 490, 491
663, 665 — ellenében végzett munka 491
— generátor 660, 663 — munkája 490
— motor 663, 665 elektromos feszültség 490, 491, 497
— transzformátor 657, 658, 659 — egysége 491
elektromágneses sugárzás korpusz- — előjele 491
kuláris sajátságai 870 — felírása potenciál különbsé-
— Compton-effektus 870 gekkel 497
elektromágnességtan 459 elektromos jellemzők 540
elektromágneses tér 627 — vonatkozó határfeltételei 540
elektromos állapot 460 elektromos kapacitás 515, 516,.518
elektromos áram 460, 545, 546, 555, 519
 1005

— definíciója 516 — — inhomogén erőtérben 483

— egysége 518
— Föld kapacitása 519
— Faraday-kísérlet 515
— általános esetben 519
elektromos megosztás 465
— fluxusának egysége 484
— homogén dielektrikumban 526
— potenciál kapcsolata 506
— próbatöltés 472
— szuperpozíció 473






elektromos munka 554
elektromos polarizáció 514,.515,
522, 524, 529
— egysége 515
— mechanizmusa 514
— mikrofizikai megközelítése 529
— polarizációs töltés 522, 524
elektromos polarizáció vektor 527,
530, 531, 532, 553
— anizotróp anyagra 527
— indukált polarizációra 530, 531,
532
— nagy térerősségekre 527
— orientációs polarizációra 553
elektromos potenciál 185, 186, 496,
498, 506
— definíciója 185
— egysége 185,496
— ekvipotenciális felületek 506
— előjele 496, 498
— gradiense 186
— hidrogénatomban 186
— ponttöltése 496, 498
— térerősség kapcsolata 506
elektromos szuszceptibilitás 526
— relatív permittivitás kapcsolata
526
elektromos tér 514, 531, 545, 546,
— áramkörökben 546
— — nyitott áramkörben 546
— — zárt áramkörben 546
— vezetékben 545
— lokális elektromos tér 531
— szigetelőanyagokban 514
elektromos tér szigetelőanyagokban
514
elektromos térerősség 126, 472,
473, 482, 483, 484, 506, 526
— definícióegyenlete vákuumban
473
— egysége 126,
— fluxusa 482
— — homogén erőtérben 482
— — zárt felületre vett fluxusa 483
elektromos térjellemzők 540, 543
— fém-dielektrikum határfelületen
543
— vonatkozó határfeltétele 540
elektromos töltés 37, 460, 461,
462,.463, 464, 465, 466,
468,.570,
— alapkísérletek 460, 462
— anyagi hordozói 466
— előjele 461
— elektromos megosztás
(influencia) 465
— fémtest belsejében 464
— kvantáltsága 468
— pályája, homogén mágneses
térben 570
— protonoké 466
— töltés megmaradási törvény 464
— egysége 463
— elektronoké 466
— megmaradása 37
— semleges állapot 466
elektromos vezetés 227, 258, 259,
260, 261, 552, 557
— egysége 552
— fajlagos 257, 258
— — ezüsté 261
— fajlagos elektromos vezetés 557
— — mikrofizikai kifejezése 258,
259, 260
elektron 25, 605, 877, 879, 898, 899
— alapállpoti hullámfüggvényének
radiális része 898
— de Broglie hullámhossza 879
— hozzárendelhető hullámhossz
877
— mágneses momentuma 605
— megtalálási valószínűsége 899
— tartózkodási valószínűsége 898
elektronelhajlás 879
— valószínűségi értelmezése 881
elektronmikroszkóp 878
 1006

— felbontóképessége 879 Ellingham diagramja 458

elektronnyaláb elhajlás 879 elmozdulásvektor 43
— Au-fólián 879 eloszlási függvény 340
elektronok 25 eloszlási függvények összehasonlí–
— részecske, ill. hullámsajátságai tása 340, 341, 353
25 eltolási áram 668






elektronpolarizálhatóság 530
— néhány ionra 530
elektronszerkezet 607
— néhány atomé 607
elektronspin 926, 928, 929
— feles spinű részecske 929
— Stern-Gerlach kisérlet 928
elektronvezetők 626
— többségi elektronvezetők 626
elektroszkóp 461
elektrosztatika és elektromágnesség
tér és anyag jellemzőinek
definició és analógia rendszere
600
elektrosztatika 459
— tárgya 459
elektrosztatika II. törvénye 490
elektrosztatikus árnyékolás 479
elektrosztatikus erőtér 472, 480,
482, 492
— Cavendish-levezetés 480
— fém belsejében 482
— konzervatív jellege 492
elektrosztatikus tér 476, 494, 537,
538, 539
— erővonalai 476
— forrásai 494
— energiája 537
— energiasűrűsége 538, 539
elhajlás 833, 836, 837,
— elektronsugarak elhajlása 836
— fém egykristály felületen 836
— kristályrácson 837
— röntgensugarak elhajlása 836
— — Bragg-diffrakció 836
— — Bragg-feltétel 836
— Young-féle kétréses kísérlet 833
elemi töltés 466
elemi transzpozíciók 302, 303, 304
— energianívók közötti elemi
átrendeződési folyamatokban
303, 304
elfajult állapotok 341
— kondenzátoron 668
elvileg megkülönböztethető
részecskék 340
elvileg megkülönbözhetetlen
részecskék 340
emisszió- és abszorpcióképesség
aránya 843, 844
— két testre 843
— — frekvencia függése 844
— — Kirchoff törvény 844
energia 16, 35, 170, 171, 172, 173,
181, 188, 197, 198, 202, 203,
247, 278, 312, 313, 314, 330,
370,
— belső 16
— belső energia 16, 35, 197,
198, 330, 370,
— — ideális gázé 330, 370,
— — járulékai 16
— — termikus energia 198
— — változás izoterm
állapotváltozáskor 370
— energiamegmaradás 188
— — mechanikai 188
— nyugalmi energia 203
— energianívó szorzat 278
— fogalma 170
— kinetikus energia
— — forgó testeké 171
— — tömegpontrendszeré 170, 172,
173
— — tömegpontté 172
— kvantált értékkészlet 278
— mechanikai energia 197
— munkatétel, tömegpontra 172
— — tömegpontrendszerre 173
— nyugalmi energia 203
— potenciális és kinetikus rezgési
energiajárulékok 247
— potenciális energia 170
— — definíciója 170
— — vonatkoztatási pontja 181
— rezgési energianívók 312, 314
 1007

— — gázrendszerekben 312, 314 megkülönböztethetősége 279

— rotációs energianívók 313 — termodinamikai valószínűség
— — gázrendszerekben 313 maximális értéke 298
— teljes energia 197 — termodinamikai valószínű–
— — relativisztikus kifejezése 202 sége 291
— transzlációs energia nívók 313 energiajárulék 327






— — gázrendszerekben 313
— transzlációs energiajárulék 247
energia 537, 858, 861, 882, 892,
901, 929, 930, 931, 941,
— alapállapoti 941
— összenergia 892
— — mikrorészecskéé 892
— elektrosztatikus téré 537
— fotonoké 858
— kvantáltsága 901
— — kötött állapotban 901
— — mikrorészecskéé 901
— mikrorészecskéé, hullámleírás-
ban 882
— potenciáldobozba zárt
elektroné 931
— rácsrezgések teljes energiája 861
— szabad részecskéé 929
— — folytonos értékkészlettel 930
— rácsrezgések teljes energiája 861
— — Einstein-féle képlet 861
energiaállapot 940
— degenerált 940
— elfajult 940
energiaeloszlás 279, 289, 290, 291,
292, 294, 295, 296, 298,
— összes mikroállapotok száma
291
— Lagrange-multiplikátor értékének
meghatározása 296
— Lagrange-multiplikátoros
módszer 295
— makroállapot definíciója 291
— maximális termodinamikai
valószínűségű eloszlás 294
— mellékfeltételei 291
— mikroállapot definíciója 291
— néhány energiaeloszlás
termodinamikai valószínű–
sége 292
— nem egyensúlyi energiaeloszlás
spontán átrendeződése 289
— részecskék
energiakvantum 851
— képlete 851
energiasáv 348
energiasűrűség 538
— elektrosztatikus téré 538
energia szerinti egyensúlyi
eloszlás 289
— megkülönböztethető részecs–
kékre 289
energia szerinti egyensúlyi eloszlás
kiinduló feltételei 289
energiamegmaradás törvénye 33,
189
— tömegpontrendszerre 189
energiamegmaradási törvények 33
energia minimum elve 38
energianívórendszer 310
— gázok 310
energia sajátérték 901
energia tárolás 648
— mágnestérben 651
entalpia 386
— hőfokfüggése 387
entrópia 38, 305, 334, 336, 337,
338, 412, 413
— Clausius–féle definíciója 412
— elegyedési entrópia 336, 337,
338,
— — ideális kristályoké 336
— — ideális gázoké 338
— konfigurációs entrópia 334
— definíciója 413
— és a termodinamikai
valószínűség kapcsolata 305,
334
entrópiatermelés 439
— belső 439
entrópiaváltozás 377, 411
— nem elszigetelt rendszerre 411
— reális (spontán) folyamatokra 411
— reális adiabatikus folyamatra 418
— kváziegyensúlyi folyamatra 377
erő 94, 95, 97, 183, 109, 580, 581,
 1008

— definíciója 95 — térerősséggel jellemezve 127,

— egysége 97 128
— fogalma 94 — vektorterek 128
— két egyenárammal átfolyt vezető erőtér fogalma 127
között fellépő erő 580 erőtér hatása 128
— — iránya 581 erőtörvény 102



  
— — nagysága 580 — Newton-féle általános gravitációs
— kiszámítása a potenciális energia törvény 102
gradienséből 183 erőtörvények 102, 104, 121, 123,
— lineáris (rugalmas) erő 555 125, 574,
— mint a kölcsönhatás kvantitatív — Ampere-féle erőtörvény 574
mértéke 94 — centrális erő esetén szokásos
— centrifugális erő 109 origó választással 121
— Coriolis-erő 109 — Coulomb-törvény 121
— D'Alembert erő 109 — csúszási súrlódási erő 125
— Euler-erő 109 — gravitációs erőtörvény 121
— mozgásegyenlet 109 — gravitációs törvény
— tehetetlenségi erők 109 — — skalár alakja 102
erők 121, 122, 123, 130,197 — — vektoriális alakja 104
— centrális erők 121 — Hook-törvény (lineáris
— — szokásos origóválasztás 122 erőtörvény) 123
— nem konzervatív erők 197 — közegellenállási erőé 125
— rugalmas erő 123 — — levegőben, folyadékokban 125
— konzervatív erők 130 — Stokes-törvény 125
erőmomentum 144 — súrlódási erő
— (erőnyomaték, forgatónyoma– — — csúszási 125
ték) 145 — — tapadási 125
erőmomentum, forgatónyomaték erőterek 126, 127
145 — kvalitativ jellemzése erővonalak
— eredő erőmomentum 145 kal126
erőnyomaték, forgatónyomaték 145 erővonalak 128, 130
erőpár 150 — adott pontbeli iránya 130
— forgatónyomatéka 150 — sűrűsége 130
erőtér 126, 127, 128, 130, 170, 175, — száma 130
178, 179, 196, 476, 492, — tulajdonságai 128
— által a forgatónyomatékra kifejtett éter, hipotetikus létezése 72
erő 495 Euler-reláció 707
— elektrosztatikus erőtér 126, 130, Euler tétel 395
472 expanzió 375
— gravitációs 130 — reális izoterm expanzió 375
— homogén 128
— inhomogén 128 F
— konzervatív erőtér 170, 175, 178,
179, 492 fajlagos ellenállás 258, 552
— különböző töltéselrendezések — egysége 552
erővonalai 476 — hőmérsékleti koefficiens 553
— nehézségi 127 fajlagos hőkapacitás 329, 842
— nem konzervatív erőtér 170, 196 — ideális gázé 329
— térerőssége 186 — kvantumeffektus 842
 1009

fajlagos mennyiségek 363 — Huygens-Fresnel-elv 823, 824

fajlagos vezetés 258, 260, 552 — optikai rács diffrakciós képének
— egysége 258, 552 értelmezése 830
— félvezetőké 260 — optikai rácson 828
— fémeké 260 — optikai rácson való elhajlás
— mikrofizikai kifejezése 258 diffrakciós képe 831






Faraday-féle indukciós törvény 627
Faraday-kalitka 479
Faraday-Lenz törvény 631
félértékszélesség 810, 811
— frekvenciáé 810, 811
félvezetők 260
— fajlagos elektromos vezetés 260
fémek 931
— potenciálkád-modellje 931
— Sommerfeld-modellje 931
— — potenciálkád-modell 931
fémes üregbe zárt sugárzás 846
— abszolút fekete test 845
— sugárzási tér 846
fémgömb térerőssége 502
fény 876
— hullám sajátságok 876
— részecske sajátságok 876
— részecskékből álló anyag
hullámsajátságai 877
fényelektromos effektus (külső)
856, 857, 858, 859
— kísérleti elrendezés 856
— kísérleti eredmények 857
— értelmezése (Einstein) 858
— kilépési munka 859
fényelhajlás 821, 822, 823, 824,
825, 826, 827, 828, 830, 831,
832, 833,
— a diffraktált gömbhullám rés
utáni terjedése 822
— az alkalmazott feltételek 822
— diffrakció limitált leképezés 833
— egyetlen résen 824, 825
— egyetlen résen való elhajlás
intenzitáseloszlása 827
— egyrésen való elhajlás intenzitás-
eloszlás levezetése 827
— fényamplitúdók fázishelyes
összeadása 826
— fogalma 821
— Fraunhofer-féle elhajlás 824
— Fresnel-féle elhajlás 824
— optikai rácson való fényelhajlás
intenzitás eloszlás levezetése
830
— optikai rácson, diffrakciós
főmaximum 831
— optikai rácson köralakú lyukak
problémája 832
— Poisson-féle folt 823
fényintenzitás 781, 782, 783, 784
— abszorbeáló közegben 781, 783
— — abszorpciós koefficiens 783
— — Lambert-Beer-törvény 783,
784
— intenzitás kapcsolata az
amplitúdó négyzetével 782
Fermi—Dirac eloszlás 352
Fermi–energia 447
— kapcsolata a kémiai potenciál–
lal 447
fermionok (Fermi-részecskék) 343
Fick I. egyenlet 264
Fick II. egyenlet 265
Fizika és kémia néhány elve 37
fizikai diszciplinák 2
fizikai megismerés 1, 2
— kísérletek 1
— megfigyelés 1
— útja 2
fizikai mennyiség 3, 4, 5. 6, 7, 8, 22,
23, 45, 236, 319, 842, 918
919, 920, 921,
— átlagértéke 234, 749, 921
— differenciálja 45
— dimenziója 4
— diszkrét értékkészlete 236
— folytonos értékkészlete 236
— kvantált értékkészlet 22
— kvantált fizikai mennyiségek 842
— mérése 920,
— — átlagtól való négyzetes
eltérése 921
— — mérési axióma 921
— méréskor kapott értéke 919
 1010

— — a reprezentáló operátor — homogén rendszer 19

sajátértéke 918 — kölcsönhatásai 9
— mértékegysége 4 — — elektromágneses
— átlagértéke 319 kölcsönhatás 9
— alapmennyiségek 3, 4, 6, 7 — — anyagmennyiség cserével járó
— — anyagmennyiség 6 kölcsönhatások 9






— — anyagmennyiség, egysége 6
— — elektromos áramerősség 6
— — elektromos áramerősség,
egysége 6
— — fényerősség 6
— — hőmérséklet, definíciója 6
— — hosszúság 5
— — hosszúság, egysége 5
— — idő 4
— — idő, egysége 5
— — síkszög 7
— — síkszög, egysége 7
— — térszög 7
— — térszög, egysége 7
— — tömeg, egysége 5
— — termodinamikai (abszolút)
hőmérséklet 6
— — — egysége 6
— vektormennyiségek, definíció 3
fizikai mennyiségek 8, 842, 913,
914, 916
— leszármaztatott mennyiségek 8
— kvantált értékkészletű 842
— kvantált jellege 842
— leírása 913
— — lineáris, hermitikus operáto-
rokkal (axióma) 913, 914
— megfeleltetése adott operátorok-
nak 916
fizikai modell 2
fizikai modellek 11, 845, 469,
— abszolút fekete test 845
— anyagi pont, tömegpont 11
— harmonikus oszcillátor 11
— ideális gáz 11
— merev test 11
— modellalkotás 11
— ponttöltés 469
— tökéletesen rugalmas test 11
— tökéletesen rugalmatlan test 11
fizikai rendszer jellemzése 13
fizikai rendszer 2, 8, 9, 19,
— heterogén rendszer 19
— — felület nagyságát, alakját
megváltoztató kölcsönhatások 9
— — mechanikai 9
— — térfogati munka 9
— — termikus kölcsönhatások 9
— környezete 8
fizikai rendszerek 10, 11, 13, 14, 15,
21, 239, 277, 278,
— csoportosítása 10, 11
— — adiabatikus rendszer 10
— — adiabatikus és állandó
anyagtartalmú rendszerek 10
— — elszigetelt rendszer 10
— — elszigetelt alrendszer 10
— — mechanikailag zárt rendszer
11
— — nyílt rendszerek10
— egyensúlyi rendszer 17, 278
— kölcsönhatása 239
— — termikus kölcsönhatás 239
— kis szabadsági fokú mechanikai
rendszerek jellemzése 13
— kvantummechanikai rendszerek
jellemzése 21
— mechanikai rendszer jellemzése
14
— nagy szabadsági fokú tömegpont
rendszerek jellemzése 15
— nem egyensúlyi makroszkópikus
rendszerek 277
— sokrészecske rendszerek leírása
statisztikus módszerekkel 15
fizikai törvények 2, 12, 29, 30, 32,
33, 34,
— érvényességi köre 2, 12
— korreszpondencia elv 12
— megmaradási törvények 30, 33,
35
— — energiamegmaradás törvénye
35
— — impulzus megmaradás
törvénye 33
— — impulzusmomentum megma–
 1011

radás törvénye 30 — atomi elektronnívók kvantált-

— szimmetriák 32, 33, 34, sága 867
— — idő homogenítása frekvencia 54
— — — energiamegmaradás 34 Foucalt áramok 639
— — — impulzusmegmaradás 32 függvények alakja 828
— — — impulzusmomentum sin x



  
megmaradás 33 — x 828
fizikailag értelmes megoldások 901 sin x˛
— Schrödinger-egyenlet 901 — x˛ 828
folyamat 356, 357, 358, 373, 376,
377, 398, 406, 411, 440, G
— adiabatikus 377
— hőközlési folyamat Gauss-tétel 482, 485, 486, 521,524-
(termodinamikai) 376 526
— irreverzibilis 358 — általános alakja, dielektrikum
— izobár 377 közegben 521, 524-26
— izoterm 377 — differenciális alakja 485
— körfolyamat 377 — néhány alkalmazása 486
— kváziegyensúlyi 357, 373 — vákuumban 485
— (termodinamikai) nyitott Galilei-féle relativitási elv 66, 68
folyamatok 377 Galilei-féle sebességösszeadási
— reális és kváziegyensúlyi törvény 69
folyamatok összehasonlítása Galilei-féle sebességtranszformáció
406, 410 67, 68
— reális, spontán folyamatok 356, Galilei-transzformáció 67
406, 411 galvánelemek 550
— — folyamatok egyirányúsága — forrásfeszültsége 551
406, 411 — kapocsfeszültsége 551
— reverzibilis 358 gázállandó, egyetemes 240
— valódi folyamatok iránya szabad- gázok 310
entalpia függvénnyel 440 — energianívórendszere 310
— adiabatikus kváziegyensúlyi 398 gázrendszerek 312
— — ideális gázra 398 — rezgési energia nívói 312
fordulatszám 54 gerjesztési törvény 578, 585, 619
forgási energia 21 — anyagi közegben 578
forgó mozgás 152 — differenciális alakja
— pillanatnyi forgástengely 152 585
forgatónyomaték 33, 145, 146, 574 — inhomogén permeabilitású
— erő forgatónyomatéka 33 közegben 619
— áramkeretre ható, B mágneses Gibbs egyenlet 385
térben 574 — egyensúlyi 385
fotoelektromos effektus 22 Gibbs—Duhem reláció 396
foton 22, 25, 683, 697 Gibbs-féle fázistörvény 401, 403
— impulzusa 24, 697 gömbkondenzátor 520
— energiája 22, 683 — kapacitása 520
földelés 515 görbületi sugár 47
Frank-Hertz kísérlet 865, 866 gördülés 152
— értelmezés Bohr-féle frekvencia- gravitációs állandó 104
feltétellel 866 — egysége 104
 1012

gravitációs gyorsulás 108 harmonikus rezgés 707, 740, 742,

— mint a szélességi fok függvénye 745
104 — hullámhossza 742
gravitációs potenciál 185, 186 — hullámszám 740
— definíciója 185 — hullámszámvektor 742, 745
— egysége 185 — komplex forgó vektor



  
— Föld gravitációs terében 186 hozzárendelés 707
gravitációs térerősség 127 harmonikus rezgőmozgás 687, 691,
— egysége 127 698
— törvény 104 — csillapítatlan 687
gyorsulás 45 — — dinamikája 691
— átlagos gyorsulás 45 — — tárolt energia 698
— pillanatnyi gyorsulás 45 harmonikus síkhullám 739, 741,
gyorsulás általános kifejezése 46 742, 743, 744
gyorsuló vonatkoztatási rendszerek — azonos fázisú pontok 742
109 — fázisa 739
— centrifugális erő 109 — fázissebessége 743
— Coriolis-erő 109 — függvénye 739
— D'Alembert erő 109 — mint közelítés 744
— Euler-erő 109 — teljes fázisa 742
— mozgásegyenlet 109 — terjedési irány 741
— tehetetlenségi erők 109 — terjedési iránya 741
harmonikus síkhullámok 745, 746
H — komplex alakjának
— — integrálása 745
Hall-effektus 623 — — differenciálása 745
— töltéshordozók előjele és — — Laplace-operátor 746
minősége 624 harmonikus rezgőmozgás 57, 191,
Hall-együttható 625, 626 726, 728, 730, 731,
— előjele 625 — csillapítatlan 57
— mért értékei 626 — csillapított 726
Hall-feszültség 624, 625 — — mozgásegyenlet
— előjele 625 csillapítóerővel 726
Hall-szonda 626 — — csillapított saját körfrekvencia
Hall-térerősség 624 728
harmadfajú perpetum mobile — — jósági tényező 728
lehetetlensége 309 — gerjesztett 730
harmonikus gömbhullám 744 — kényszerrezgések 730
— csillapítatlan gömbhullám 744 — —saját frekvenciája 731
— síkhullám, mint közelítés 744 — harmonikus rezgőmozgást végző
harmonikus oszcillátor 726, 727, tömegpont 191
728, — potenciáldiagramja 191
— csillapított, lineáris 726, 727 harmonikusan váltakozó áramok
— — csillapítási együttható 727 673
— — csillapítóerő 726 háromdimenziós potenciáldoboz
— — csillapított saját körfrekvencia 938
728 — megoldása 938
— — logaritmikus dekrementum határozatlansági reláció 922, 923
728 — kommutátorok 922
 1013

határozatlansági és felcserélési — Celsius-skála 239

reláció közötti kapcsolat 925
hatásfok 419, 423
— ideális hőerőgépekre 423
— körfolyamat termikus hatásfoka
419
— és az egy részecskére eső
átlagos transzlációs kinetikus
energia kapcsolata 247
— egység 240
— Fahrenheit-skála 239






hatáskeresztmetszet 252 – 257
— differenciális 256
— —, energia szerinti 256
— gázkinetikai 253
— integrális 256
hatásos teljesítmény 677, 678, 680,
— egysége 680
— harmonikusan változó áramé 677
— ideális ellenálláson 678
— ideális kondenzátoron 678
— ideális tekercsen 678
Heisenberg-féle határozatlansági
reláció 925
Heisenberg-féle felcserélési reláció
923
hidrogén atom 863, 864, 865
— energiaszintjei 865
— vonalas színképe 865
— — Bohr-feltételek 864
— vonalas színképe 863
hosszkontrakció 85
hőátadás 272
hőátadási tényező 272
hőcsere 314, 372, 390, 406, 411
— értelmezése az I. főtételben 390
— előjel megállapodás 372
— — reális és kváziegyensúlyi
folyamatoknál 406
— reális hőcsere irreverzibilitása
411
— statisztikus fizikai kifejezése 314
hőerőgépek 423
— ideális hatásfok 423
hőközlés 35, 198, 385,
— termodinamikai rendszer esetén
385
hőközlési folyamat 372
— termodinamikai folyamatban 373
hőmérő 240
— ideális gázhőmérő 240
hőmérséklet 239, 240, 246, 247
— abszolút hőmérséklet 239
— — mikrofizikai értelmezése 246
— fogalma 239
— mérési utasítása 239
— Réaumur-skála 239
— termodinamikai (abszolút)
hőmérséklet 240
hőmérsékleti sugárzás 844, 845,
846, 851, 853
— energiakvantumok 851, 853
— spektrális eloszlás 844, 845
— — Planck értelmezése 846
hőmérsékleti sugárzás energiája
851, 853
— kifejezése 853
— Planck-féle sugárzási törvény
853
hőmérséklet-kiegyenlítődés 843
— sugárzás útján 843
hőmennyiség 409, 410
— redukált 409, 410
hősugárzás 271
hőtartály 373, 419
hőtartályok 10
hővezetés 270
— gázokban 270
— hővezetési együttható 270
— hővezetési törvény 270
— — Fourier 270
hullámcsomag 801, 802, 883
— lokalizált elektron 883
— mikrorészecske formális
összerendelése 801, 802
— — hullám leírásban 802
— — részecske leírásban 801
hullámcsoport 773, 785, 787, 792,
793, 795, 796, 797, 800, 801,
878
— alakja 797
— w(k) sorbafejtése 785
— amplitúdómodulált síkhullám 793
— burkoló görbe 793, 795
— csoportsebesség 792, 795
— csoport és ffázissebesség
kapcsolata 773
 1014

— — diszperziós összefüggés 801 — testek rugalmas ütközése 91

— — Raileigh-féle összefüggés 800
— létrehozása harmonikus síkhullá-
mok szuperpozíciójával 878
— lokalizációs tartomány 795
— matematikai leírás a w(k)
hűtőgépek 426
— hűtési tényezője 426, 427
— jósági tényezője 427
— teljesítmény–tényezője 427



  
sorfejtés lineáris tagjaival 792 I
— szétfolyása 796
— tulajdonságai 792 időaxióma 4
— vivőhullám 793 időállandó 562
hullámegyenlet 746, 747, 748, 753, időbeli átlag 17
772, 773, 774, 775 — időben állandó átlagértéke 17
— általános levezetése 747 idődilatáció 81, 82
— háromdimenziós alakja 746 időközök 81
— homogén hullámegyenlet 772, időskála 82
774 — nem abszolút volta 82
— — csillapodó sikhullám egyenlet időszerű intervallum 78, 79
775 ideális (egyatomos) gázok 338
— — komplex dielektromos — elegyedési entrópiája 338
permittivitás 773 ideális gáz 241, 347, 369, 370, 371,
— — komplex hullámszámvektor 383, 397, 398, 406
774 — állapotegyenlete 241, 369, 371
— — komplex törésmutató 774 — állapotváltozás 370
— egydimenziós 746, 748 —adiabatikus kváziegyensúlyi 398
hullámfelület 742 —adiabatikus munkája 398
hullámfüggvény 884, 890, 898, — belső energiája 370
— elektroné 898 — Bose—Einstein statisztika 347
— — alapállapoti, radiális rész 898 — ideális gáztörvény 241
— meghatározása Schrödinger- — irreverzibilis kiterjedése
egyenletből 890 vákuumba 383
— sematikus hullámfüggvény — kváziegyensúlyi állapotváltozásai
alakok 884 397
hullámmechanika 24 — kváziegyensúlyi izoterm
hullámok elhajlása, a fénydiffrakció állapotváltozása 397
alapegyenletei 821 — izoterm hőcseréje 406
hullámmozgás leírásának — térfogati munkája 406
alapfogalmai 736 ikerparadoxon 83
— deformációmentes haladás 737 impulzus 30, 90, 92,
— eltolási argumentum 738 — relativisztikus 92
hullámok szuperpoziciója, impulzusmegmaradás 30, 90, 92,
hullámcsoport és csoport 218
sebesség 784 — relativisztikus impulzusra 92, 218
— hullámcsomag 784 impulzusmegmaradás törvénye 90,
— hullámcsoport 784 143
Hund-szabály 607 — tömegpontrendszeré 143
— szilárdtestek mágneses tulajdon- — tömegpontrendszerre 91
ságai 607 impedancia 676
Huygens 31, 91 — ohmos ellenállás 676
— ütközési kísérletek 31 impulzusmomentum 141, 863, 864,
 1015

926, 928 815

— atomi elektronoké 863, 864
— — kvantáltsága 863, 864
— tömegpontrendszeré 141
— sajátértékei 926
— sajátértékkészlete 928
— feltétele 805, 807
— interferencia-tag 807
— két koherens fényhullám inter-
ferenciája 813
— két rés kísérlet (ld. még






impulzusmomentum komponens
926, 927
— operátora 926
— sajátértékegyenlete 927
— z komponens sajátfüggvénye 927
impulzusmomentum kvantáltsága
867
— Zeeman-féle vonalfelhasadás
867
impulzusmomentum 144, 145
impulzusmomentum megmaradás
33
impulzusmomentum tétel 141, 143,
144, 146
— tömegponté 144, 146
— tömegpontrendszeré 141, 143,
146
impulzusmomentum–megmaradási
tétel 143, 144, 147
— tömegpontrendszeré 143, 147
— tömegponté 144, 147
impulzustétel 96, 141, 142
— tömegponté 96
— tömegpontrendszerre 141, 142
impulzusváltozás sebessége 95
— erő 95
— kölcsönhatás 95
impulzusvektorok 148
— összegzése 148
indukció 635
— mozgó vezető 635
induktiv csatolás 641
induktivitás 640, 645
inerciarendszer 65, 66, 115
— definíciója 65
— homogén gravitációs térben
szabadon eső vonatkoztatási
rendszer 115
— tulajdonságai 66
intenzív állapotjelzők 20, 365
interferencia 805, 807, 808, 809,
812, 813, 815, 816
— útkülönbségi interferencia
elhajlás) 813
— koherencia
— — fogalma 808
— — Newton gyűrűk 809
— koherens hullámok 808
— koherens pontforrások 808
— koherens hullámok létrehozása
813, 815, 816
— — Fresner-féle kettős tükör 813
— — Lloyd-féle tükör 813
— — Yung-féle kétrészes
interferométer 813
— — Michelson inter
ferométerrel 815, 816
intervallum négyzet invarianciája 80
izobár 370
izosztéra 370
izoterma 370
izoterma egyenlete 397, 398
J
jósági tényező 728
— rezgő rendszer tényezője 728
Joule-hő 555
Joule-törvény 554
— integrális alakja 555
K
Kelvin hőmérséklet 436
Kelvin tétele 436
Kepler 148
— második törvénye 148
keringési idő 54
kémiai affinitás 453
kémiai potenciál 20, 366, 394, 442
— definíciója 366, 394, 442
— gradiens 366
kémiai reakció 451, 453, 455
— egyensúlyra 451
— egyensúlyi feltételei 453
— egyensúlyi állandója 455
 1016

kényszerek 151 — reális izoterm kompresszió 376

— belső geometriai kényszerfel konfigurációs entrópia 334
tétel151 — szilárdtesteké 334
kényszererők 14 konzervatív erők 171
— geometriai kényszerek 241 konzervatív erőtér 116, 170, 175,
kétréses elhajlási kísérlet 880 178, 179



  
— sémaelektronnal 880 — definíciója 170, 175
kinematikai feladatok 58 — fogalma 175
kinetikus energia 170, 171, 172, — tulajdonságai 178, 179
200, 202 — kozmikus sebess;g 116
— egysége 172 kölcsönhatás 94
— relativisztikus kifejezése 202 — kontakt 94
kinetikus gázelmélet 234, 235, 236 kölcsönhatási valódi erő 100
243 kölcsönös indukció 640
— alapfeltevései 235, 243 — együtthatója 641
— átlag értékek 234 körfolyamat 419, 424
— — kiszámitása 236 — kváziegyensúlyi körfolyamatok
— statisztikus leirása 234 felbontása infinitezimális
Kirchoff-törvény 844 Carnot-ciklusokra 424
— emisszió és abszorpcióképesség — termikus hatásfoka 419
két testre 844 körmozgás 52, 63
klasszikus (newtoni– ill. maxwelli–) — általános 52
fizika 23 — egyenletes 52, 63
koercitiv erő 610 — egyenletesen gyorsuló 52
kollektív mágneses jelenségek 608 körszivattyú 426
— értük felelős kölcsönhatás 608 kötési energia 197, 198, 199
komplex anyagjellemzők 773 — kémiai 198
komplex impedancia 674, 675, 679 kötött állapot 197
— veszteséges kondenzátoron 679 közegellenállási törvény 125
— veszteségmentes kondenzátoré közelhatás 128
674 kvantált értékkészlet 22
— veszteségmentes tekercsé 675 kvantált fizikai mennyiségek 908,
komplex szám 706 910
— definíciója 707 — leírása operátorokkal 908
— hatványai 707 —operátorokkal való műveletek
Kirchhoff törvények értrelmezése 910
— I. törvény 556 kvantumfizika 23
— II. törvény (hurok törvény) 556 kvantummechanika 23
kondenzátor 537, 538, 542, 560 kvantummechanika alapjai 841
— energiája 538 kvantummechanikai állapot leírás
— jellemzőinek kiszámítása 542 888
— kisütése 560 kvantummechanikai állapot-
— töltése 560 egyenlet 888, 889, 891, 892, 914
kondenzátor kapacitása 514, 516 — mint axióma 888
— dielektrikummal töltött 516 — időfüggő Schrödinger egyenlet
— vákuumban 516 888, 889
komponens 363 — időfüggetlen Schrödinger
— rendszeré 363 egyenlet 891, 892
kompresszió 376 — — egydimenziós 892
 1017

— — háromdimenziós 892 erőhatása árammal átjárt

kvantummechanikai kontinuitási
egyenlet 894, 896
— Born, Jordan-féle értelmezése
896
kvantummechanikai rendszerek 21
vezetőkre 569
Lorentz-kontrakció 85
Lorentz-törvény 570
— töltésre ható erő 572, 573
Lorentz-transzformáció 75



  
kvantumstatisztikák 340
kvantumszámok 606, 868, 869, 949 M
950,
— mágneses momentum kvantum- mágneses alapjelenségek és
száma 868 alapkisérletek, az áram
— elektron mellékkvantumszáma mágneses tere 563
606 — levonható következtetések 563
— hidrogén atomé 869, 950 mágneses anyagok
— — Bohr-féle 869 csoportosítása 601, 603
— spin kvantumszáma 606 — diamágneses anyagok 601
— összefoglalás 949, 950 — paramágneses anyagok 601, 603
kváziegyensúlyi állapotváltozás 397 mágneses anyagok mikrofizikai
— ideális gázra 397 jellemzése 601, 602
kváziegyensúlyi folyamatok 373 — diamágnesség 602
kváziegyensúlyi hőcsere 375 — paramágnesség 602
kváziegyensúlyi térfogati munka 374 mágneses árnyékolás 618
mágneses dipólus 564, 593, 597
L — potenciális energiája 593
— dipol-dipol kölcsönhatás 597
látens hő 389, 450 mágneses dipólusmomentum 577
Lagrange multiplikátor 295 mágneses erőtér 564, 567
— meghatározása 295 — erővonalképe 564
Laplace-operátor 746 — mágnesek és áramok mágneses
lebegés 714 erőterének megfeleltetése 567
Le Chatelier elv 37 mágneses hiszterézis 610
Lenz törvény 37, 630 mágneses indukció 569
lineáris harmonikus oszillátor 941, — fluxusa 583
942, 943 mágneses indukcióvektor 569, 586
— energiája 941 — egysége 569
— — kvantummechanikai tárgyalás — zárt görbére vett integrálja 584,
942 585
— energiaszintjei 942 mágneses induktivítás számítása
— alapállapoti energiája 942 646
— energiájának kvantummechanikai mágneses közeg (inhomogén) 614
kifejezése 943 mágneses megosztás 563
lineáris rendszer 26 mágneses momentum 574, 576,
— szuperpozíció 27 577, 606, 607, 927, 928
lineáris rendszerek 26 — áramkereté 574
— gerjesztés 26 — definíciója 576
— válasz 26 — elektroné 927, 928
lokalizált elektron 883 — elektronspinjéhez tartozó 606
— hullámcsomag 883 — komponense 607
Lorenz-féle erőtörvény, a mágnestér — kvantummechanikai kifejezése
 1018

606 — egyensúlyi 277

— mértékegysége 577 — nem egyensúlyi 277
— vektor iránya 576 másodperc
— teljes 606 — definíciója 5
mágneses pályamomentum 605 matamatikai inga ( fonalinga) 700
— Bohr-féle képlete 605 Maxwell 234






— Bohr magneton 605
— klasszikus képlete 605
mágneses permeabilitás 597
mágneses szuszceptibilitás 596
mágneses tér 567, 568, 572, 579,
582, 589, 595
— hosszú egyenes vezetőé 597
— köráramé 567, 568
— árammal átjárt egyenes vezetőé
568
— erőhatása árammal átjárt
vezetőre 572
— leirása mágneses tulajdonságú
közegben 595
— örvényes erőterek 568
mágneses térerősség 582, 598
— egysége 582
— kapcsolata a mágneses
indukcióval 582
mágneses térjellemzők 616, 617,
618
— anyagi közegben 616
— határfeltételi egyenletei 617, 618
— törési törvényei 517
mágnesezési görbe 610
— ferromágneses anyagokra 610
mágnesezettség 596
— arányossági tényező
(szuszceptibilitás) 596
— egysége 596
mágnesség mikrofizikai elméletének
alapjai 605
makroállapot 18, 279, 280, 281, 283
— egyensúlyi makroállapotok 18
— fogalma 18, 279
— makroállapotot megvalósító
mikroállapotok száma 18, 280,
281
— nem egyensúlyi makroállapotok
18
— termodinamikai valószínűsége
281, 283
makroparaméterek 277
— kinetikus gázelmélet 234
Maxwell—Boltzmann-eloszlás 289,
290, 294, 297, 300, 301, 343
— degenerált esetre 343
— mint az egyensúlyi állapot
jellemzője 290, 300, 301
— Maxwell-Boltzmann eloszlástól
eltérő eloszlások
valószínűsége 301
— rendszer egyensúlyi állapotában
301
— reprezentatív volta 301
Maxwell—Boltzmann határeset 290
Maxwell—Boltzmann sebesség-
eloszlás 314, 317, 324,
— sebesség abszolút értékétől
függő 324
— sebesség irányától (is) függő
— — ideális gázban 314
— — valószínűségi sűrűség–
függvény 317
— sebesség abszolút értékétő
függő 324
— — valószínűségi sűrűség–
függvény 324
Maxwell-egyenletek teljes rendszere
666, 681
— speciális esetben 666
Maxwell-egyenletek 485, 492, 526,
583, 585, 586, 627, 633, 667, 671
— I. egyenlet integrális alakja
667, 671
— — stacionárius áramokra érvé -
nyes differenciális alakja 586
— — stacionárius áramokra érvé-
nyes integrális alakja 585
— II. egyenlet 492, 627, 633
— — differenciális alakja 633
— — integrális alakja 633
— — elektrosztatikára, és vákuumra
érvényes alakja 492
— III. egyenlet
— — differenciális alakja 583
 1019

— — integrális alakja 583 mikrofizikai jellemzők 278

— IV. egyenlet
— — differenciális alakja 526
— — integrális alakja 526
— Maxwell-egyenlet elektro -
sztatikára és vákuum közegre
mikrofizikai paraméterek 17
mikrorészecske 25, 40, 707, 712,
713, 718, 727, 882, 886, 900
— állapotfüggvénye 25
— félklasszikus modellje 41



  
felírt alakja 485 — klasszikus paraméterek 25
mechanika 40 — észlelhetősége 886
— feladata 41 — összenergiája 882
mechanikai energia megmaradása — — hullámleírásban 882
699 — hullámsajátságai 886
— harmonikus oszcillátoré 699 — kötött állapotú 900
mechanikai energiamegmaradás — szabad állapotú 900
törvénye 188 — fogalma 887
mechanikai szabadsági fok 14 mikrorészecske állapot 883, 885
meddő teljesítmény 680 — hozzá rendelt hullámfüggvény
— egysége 680 883
megmaradási törvények 29 — — legegyszerűbb alakja 885
megtalálási valószínűség 896 mikrorészecske sebessége 795
— elektroné 896 — a hozzá rendelt hullám csoport-
merev testek kinematikai és dina- sebessége 795
mikai leírása 151, 152, 153, 156, mikrorészecskék 21, 23, 340, 876,
157, 161, 162, 882
— egyensúlya 156 — diszperziós relációja 882
— — közömbös egyensúlyi helyzet — hullámsajátsága 876
157 — megkülönböztethetetlensége 340
— — instabil egyensúlyi helyzet 157 Millikan-kísérlet 467
— — stabil egyensúlyi helyzet 157 — állapotfüggvénye 25
— forgása 152 — elemi töltés meghatározása 467
— — szabad tengely 161 — félklasszikus modellje 41
— kinematikai leírása 151 — klasszikus paraméterek 25
— mozgásának dinamikai leírása módussűrűség 847
153 — meghatározása 847
— mozgásegyenlete 153 moláris elegyedési entrópia
— — tehetetlenségi nyomatékkal 337, 340
153 moláris hőkapacitás 330, 331, 332,
— tehetetlenségi nyomatéka 153, 333
157 — elméleti és kísérleti értékek egy-
— — fő tehetetlenségi nyomatékok ,két- és háromatomos
162 gázmolekulákra 330
— — fő tehetetlenségi tengelyek — gázoké, ekvipartíció tételből
162 számolva 331
merev-golyó modell 253 — kvantumeffektusok figyelembe–
mérlegegyenlet 35 vétele 332
— differenciális 36 — szilárdtesteké 332
— integrális 36 — — Einstein féle közelítés 333
mikroállapot 18, 229, 280, 282 moláris mennyiségek 364
— fogalma 18, 280 moláris térfogat 238
— száma 282 moláris tömeg 237
 1020

molekuláris ütközések 252, 253, — egyéb munka 387

254, 255, 256,
— átlagos ütközési idő 252, 254
— átlagos szabad úthossz 252, 254
— szórása 255
— ütközési hatáskeresztmetszet
— egysége 136
— elektromos áram munkája 554
— előjele 132
— erő ellenében végzett 131, 136
— — Coulomb erő esetén 137






253, 255
— — differenciális 256
— — integrális 256
— — teljes 256
— ütközési szám 253
mól 6
mólpolarizáció 535, 536
— elektronjáruléka 536
— ionos járuléka 536
— járulékai vízre 536
— mértékegysége 536
— orientációs járuléka 536
mólszám 237
móltérfogat 238
móltört 238
momentumok, nyomatékok 145
— vonatkoztatási pont 145
— — megválasztása 145
mozgásállapot 89
mozgásegyenlet 97, 98, 691, 692,
732
— csillapítatlan harmonikus
rezgőmozgásé 691
— — megoldásai 691, 692
— és az erőtörvények 98
— kényszerrezgésé 732
— — általános megoldása 732
— Newtoni 97
— relativisztikus 97
— — általános esetben 691
mozgásegyenletek 157, 158
— merev testeké 158
— — tehetetlenségi nyomatékkal
158
mozgásmennyiség 30, 90
mozgékonyság 259
munka és teljesítmény 131
munka 131, 132, 135, 136, 137,
138, 200, 387, 398, 401,
445, 554,
— anyagátviteli 387
— belső energiával 445
— definíciója 131
— — csúszási, surlódási erő esetén
139
— — gravitációs erő esetén 137
— — rugalmas erő esetén 137
— erő munkája 135
— fogalma 135
— kémiai 387
— relativisztikus kifejezése 200
— szabadenergiával 445
— szabadentalpiával 445
— térfogati 138, 398, 401
— — adiabatikus 398
— — kváziegyensúlyi 401
— térfogati munka 138
— — izoterm 398
munkatétel 172, 173
munkavégzés 35, 372, 385
— előjelmegállapodás 372
— termodinamikai rendszer esetén
385
munkavégző képesség 33
— testeké 33
műszaki fizika alapjai 1
N
négyesvektor 78, 79
nem konzervatív erőtér 196
— definíciója 196
nemegyensúlyi folyamatok 301
— egyirányúsága 304
— irreverzibilitása 304
Nernst-féle hőtétel 308
Neuman törvény 637
Newton axiómák 90, 94, 96, 97, 98,
99, 100,
— I. axióma 66, 90
— II. axióma 94, 96, 97, 99, 100
— — relativisztikus alakja 97
— — több erő együttes és egyidejű
hatása esetére 99, 100
— II., IV. egyesített axióma 100
— III. axióma. 98
 1021

— IV. axióma 99 — impulzusmomentum operátora

Newton -féle lehűlési törvény 272
Newton -féle surlódási törvény 273
nyílt rendszerek 483
nyilt termodinamikai rendszerek
leírása 438
917
— kommutátora 922
— Laplace-operátor 746
— lineáris operátorok 913
— megfeleltetése adott fizikai



  
— egyensúlyi feltétele 438 mennyiségekkel 917
— spontán folyamatok 438 — nabla 911
nyomás 138, 243, 244, 245, 443, — vektoroperátorok 911
— egyensúlyi nyomás termo– ortogonalitás 905
dinamikai kifejezése 443 — függvényeké 905
— időfüggetlen átlagos értéke 245 oxidációs reakció 458
— mikrofizikai kifejezése 243, 244 — egyensúlya 451
nyomástartályok 419 önindukció 640
nyomatékvektorok 149 önindukció mentes tekercs 647
— összegzése 149 önindukciós együttható 641, 644,
nyugalmi energia 203 645
— rendszeré 204 — egysége 641
— — járulékai 204 önindukciós tekercs 644
nyugalmi tömeg 203 összefoglalás 925, 949, 950
— felcserélési relációk 925
O, Ö — határozatlansági relációk 925
— hidrogénatom kvantumszámai
Ohm-törvény 258, 552, 556, 677 949, 950
— általánosított, differenciális 556 — kvantumszámok 949
— differenciális 252, 258, összefoglaló 960
— váltakozó áramok esetére — Schrödinger egyenlet különböző
általánosított alakja 677 formái 960
operátor 910, 917 összefoglaló táblázatok 58, 169,
— impulzusmomentum operátora 231
917 — egyenesvonalú- és a körmoz
— operátorokkal való műveletek gásra vonatkozó kinematikai
910 összefüggésekre 58
— sajátértéke 910 — fontos mechanikai törvények 231
— sajátértékegyenletből 910 — merev test haladó- forgó
— sajátfüggvény rendszere 910 mozgására vonatkozó
— sajátfüggvényei 910 mennyiségek megfeleltetése 169
operátorok 908, 911, 912, 913, 914, örökmozgó 386, 436
915, 916, 917, 922, — első fajtájú 386
— differenciáloperátorok 915, 916 — második fajtájú 436
— diszkrét (kvantált) saját-
értékkel 912 P
— elemi definíciója 908
— energia operátor (Hamilton- pálya 41
operátor) 916 parciális differenciálhányados 397
— — sajátérték készlete 916 perdület 141
— energia operátora 916 perdület megmaradási tétel 144
— folytonos értékkészlettel 914 perdülettétel 144
— hermitikus operátorok 914 permeabilitás relativ 646
 1022

— effektiv értéke 646 — gradiense 183, 495

periodikus jelalakok 718, 719, 720,
722
— összetett harmonikus rezgéseké
718
— — alapharmonikus 718, 720
— gradiensének kapcsolata az
erőtér által végzett
munkával 495
— gravitációs erőtérben 185
— mágneses dipólusra 593






— — felharmonikus 718
— — felírása Fourier-sorral 718,
719
— — Fourier-transzformáció 722
— — vonalas spektrum 722
periodusos rendszer 953
— felépítése 953
permeabilitás (relativ) 646
— effektiv értéke 646
pillanatnyi teljesítmény 677
— harmonikusan váltakozó áramé
677
Planck-állandó 22
Planck-féle posztulátum 307
Planck tétele 437
Poisson-féle szám 124
polarizációs alapmechanizmusok
530
— elektronpolarizáció 530
— indukált polarizáció 530
— ionpolarizáció 530
— orientációs polarizáció 530
potenciál 185, 187
— definíciója 185
potenciáldiagram 188, 191, 196
— harmonikus rezgőmozgást végző
tömegponté 191
— kötött elektronállapoté 196
— — hidrogénatomban 196
potenciáldoboz 936
— elektron energiaszintjei 936
potenciálgát 954
— elektron áthaladása potenciál-
gáton 954
— alagúteffektus 954
potenciális energia 38, 176, 176,
177, 181, 183, 185,
494, 495, 593,
— egysége 176
— előjele 177
— elve 38
— elektrosztatikus erőtérben 185,
494
— teljes tömegpontrendszeré 176
— vonatkoztatási ponté 181
potenciális energia diagramok (ld.:
potenciál-diagramok) 188, 190,
193, 195
potenciáldoboz 935, 938
— egydimenziós 935
— háromdimenziós 938
potenciálkád-modell 931, 932
— egydimenziós 931
— fémeké 932
pozitron annihiláció 31
R
racionális aktivitási koefficiens 455
rácsrezgések 861
— teljes energiája 861
— hozzárendelt oszcillátorok 861
reális folyamatok 439
— rendszeren belül fellépő
veszteségek 439
reális gázok 371, 372
— állapotegyenlete 371
— — van der Waals állandók 371,
372
reakció egyensúlyi állandója 455
reakcióegyenletek 451
reakciókoordináta 452
reakciósebesség 451, 452
redukált hőmennyiség 409, 424, 425
— összege kváziegyensúlyi
körfolyamatra 424, 425
reguláris függvények 900, 901, 902
— matematikai sajátságai 901
— Schrödinger-egyenlet fizikailag
értelmes megoldásai 902
relatív atomtömeg 238
relatív permittivitás 516, 517, 526
— elektromos szuszceptibilitás 526
— néhány anyagra 517
relativisztikus tömeg 94
relaxációs idő 259
 1023

rendszer előélete 26 részecskeáram 262

rezgés 686, 675, 691, 726, 729, — eredő 262
730, részecskesűrűség 244
— csillapítatlan egyszerű részecsketartályok 419
harmonikus 675 rotációs (forgó) mozgások 151
— csillapított 726 rugómerevség 123






— erősen csillapított 730
— — aperiodikus 729
— frekvenciája 691
— periodúsideje 691
— rugóállandója 691
rezgések 705, 706, 707, 708, 722,
723, 725
— azonos frekvenciájú, merőleges
rezgések 723
— különböző frekvenciájú
merőleges rezgések
összegzése 725
— — Lissajous-görbék 725
— összetett rezgések 705
— — rezgések összetevése
komplex számok
alkalmazásával 708
— — rezgések összetevése
egymásra merőleges
harmonikus 722
— — rezgések összetevése
azonos irányú, egyforma
frekvenciájú 706
— — — komplex vektor (fazor) 707
rezgési energianívók 314
— szilárdtestekre 314
rezgőkör 702
— párhuzamos LC kör 702
rezgőmozgás 687, 688, 689, 691,
711
— harmonikus 687, 691
— kezdeti feltétele 687
— rezgőmozgást végző tömegpont
gyorsulása 688, 689
— rezgőmozgást végző tömegpont
sebessége 688, 689
— spektruma 711
— — fogalma 711
— — típusok 711
rezonancia 730, 735, 736
— rezonancia görbe 735
— rezonancia-körfrekvencia 735
— rezonancia katasztrófa 735
rugalmas feszültség 124
rugalmas hullám kialakulása 749,
752, 753, 756, 757
— végén rögzitett feszített huron
terjedő hullám 749
— nyomáshullámok
gázoszlopban 752
— — kompresszió modulus 752
— hanghullám keltése 753
— — hulámegyenlet 756
— — hangsebesség 757
rugalmassági állandók 124
— Young modulus 124
RL áramkörök 648
S, SZ
sajátérték egyenlet 893, 928
— energiáé 893
— — impulzusmomentum kompo-
nense 928
sajátfüggvények 914, 915
— ortogonális 914
— ortonormáltsági feltétel 915
sajátfüggvény rendszer 910
sajátidő 81
sajáttávolság 81
Schrödinger-egyenlet 25, 891, 892,
893, 900, 901
— egydimenziós független 892
— fizikailag értelmes megoldásai
25, 891, 893, 900, 901
— időfüggő 893
— — megoldásai 893
— időfüggetlen (stacionárius) 891
— reguláris függvények 900, 901
— stacionárius megoldása 25
Schrödinger sajátértékegyenlet 901,
929, 930, 935, 944
— megoldása 929, 935, 944
— — szabad részecskére 929
— — egydimenziós potenciál
dobozra 935
 1024

— — hidrogénatomra 944 302, 304

sebesség 42, 43, 44, 50, 90, 106,
248
— átlag 42
— átlagos sebesség 248
— — molekulák átlagos sebessége
— entrópia változása 304
— entrópiaváltozásának
statisztikus–fizikai értelmezése
303
stacionárius áramok mágneses tere,



  
248 mágnesestér erőhatása
— pillanatnyi 43, 44 vezetőkre 545
— tömegközépponté 90 — áramkörökben 545
sebesség általános kifejezése statisztikus fizika 22, 277, 278
(intercia-rendszerben) 50 — alapjai 277
sebességek transzformációja 106 — egyensúlyi állapot 277
sebesség cella 314 — klasszikus 278
sebességtér 314 — kvantumstatisztika 278
síkhullám 775 — tárgya 22, 278
— csillapodó síkhullám egyenlete statisztikus módszerek 234
775 Steiner-tétel 162, 163
— harmonikus síkhullám 739, 742 Stern-Gerlach kisérlet 928
— — sík vektoregyenlete 742 Stirling-formula 284
— — terjedési sebessége 742 sugárzási tér 846, 851
síkkondenzátor 487, 514, 515, 516, — egy módusra eső átlagos energia
518, 543 kiszámítása 851
— inhomogén 543 — energiakvantumok 6851
— kapacitása vákuumban 515, 516 sugárzási törvény 849, 853
— kapacitása dielektrikumban 516, — Planck-féle 853
518 — Rayleigh—Jeans-féle 849
— térerőssége 487, 516 súly 106, 115
síkmozgás 152 súlyerő 115
simulókör 46 súlytalanság 106, 115
simulósík 46 súrlódás 34
SI–Systeme International d'Unités 1,3 surlódási erő 125
— alapmennyíségei 4 — csűszási 125
skaláris szorzat 904 — tapadási 125
— reguláris függvényeké 904 szabad részecske energiája 801
speciális relativitáselmélet 72 — részecske leírásban 801
— fénysebesség invarianciája 72 szabad részecskére a teljes energia
spektrumvonalak 867, 868 930, 805
— mágneses térben 868 — hullámleírásban 805
speciális relativitáselmélet 72, 73, szabad részecske impulzusa 930
78, 79 szabad tengely 164
— intervallum 79 — kétatomos molekuláé 164
— intervallum négyzet invarianciája szabad tengely (ld. merev testek)
79 161
— négyesvektor 79 szabadenergia 444
— posztulátumai 79 — Helmholtz-féle 444
— sajátidő 78 szabadentalpia 440, 441, 443, 447
— sajáttávolság 78 — definíciója 440
spontán folyamatok 302, 303, 304 — elegyedési 447
— egyirányúsága, irreverzibilitása — moláris 443
 1025

— változás 441 158, 162

— — egyszerű termodinamikai — átszámítása tömegközépponton
rendszerre 441 átmenő tengelyekre 162
szabadsági fok 14, 20, 151, 328, — kétatomos molekuláé 157
401, 402 tehetetlenségi erő 100
— mechanikai 14 teljes energia relativisztikus






— merev testeké 151
— molekuláris szabadsági fok 328
— statisztikus (molekuláris) 20, 328
— termodinamikai 401, 402
szigetelés 367
— alrendszerek közötti szigetelés
367
szilárdtestek 232, 312, 329, 330,
333, 334, 860, 861
— Dulong-Petit szabály 860
— fajlagos- és moláris hőkapacitá-
sának kísérleti és elmélet
értékei 232, 329, 330
— konfigurációs entrópia 334
— — kapcsolata a vakancia
koncentrációval 334
— moláris hőkapacitása 860
— moláris hőkapacitása, Einstein-
féle közelítés 333, 860
— rácsrezgések 861
— rezgési energianívói 312
szolenoid 590, 592
— mágneses erőterének iránya 592
— mágneses tere 590
szórás, szóródás 208
szögelfordulás vektor 48
szöggyorsulás 47, 153
— forgási 153
szöggyorsulásvektor 49
szögsebesség 45, 47
szögsebességvektor 49
szuperponált állapot 742, 747
— előállítása 747
— szuperpozició 472
T — klasszikus termodinamika tárgya
tg d 777
— mérése (ld. veszteségi tényező)
777
távolhatás 128
tehetetlenségi erők 106
tehetetlenségi nyomaték 153, 157,
kifejezése 202
teljes impulzusmomentum 944
— atombeli elektroné 950
teljesítmény 131, 135
— átlagos 135
— pillanatnyi 135
területi sebesség 148
— impulzusmegmaradási tétel 148
természeti állandó 72
termikus energia 198, 248
— járulékai 198
termikus sebesség 248
termodinamika 18, 307, 356, 358,
360, 361, 359, 365, 368, 369,
385, 386, 388, 406, 411, 413,
419, 436,
— állapottér 361
— egyensúlyi feltételek 368
— — természetes egyensúlyi
feltételek 368
— feladata 359
— I. főtétel 385, 386, 388,
— I. főtétel integrális alakja 385
— I. főtétel leírása az entalpiával
388
— — nyitott folyamatok speciális
esetére 386
— — körfolyamatra 386
— II. főtétele 406
— — kvantitativ alakja 411, 413
— — műszaki megfogalmzása 419
— — tapasztalatokon nyugvó
megfogalmazása 436
— III. főtétele 307
— irreverzibilis termodinamika 358
356
— módszerei 360
— műszaki 356, 359
— nulladik főtétel 365, 369
— reális (valódi) folyamatok 356
— rendszer állapota 361
— — egyensúlyi állapot 361
 1026

— tárgya 18, 356 345

— termosztatika 316 — — Bose-Einstein-féle eloszlási
termodinamikai 19, 20, 357, 361, függvény 346
362, 363, 365, 378, — — Bose-Einstein statisztika 347
— állapotegyenlet 362 — — Maxwell-Boltzmann
— állapotfüggvények integrális statisztika 298



  
alakja 394 — entrópia kapcsolata 305
— állapotjelzők 361 — rendszer egyensúlyi állapotában
— — extenzív 363 301
— — intenzív 362 — változása spontán folyamatoknál
— állapotváltozás 321 303
— egyszerű termodinamikai testek belső szerkezete 15
rendszer (ETR) 363, 364 térbeli eloszlás 279, 280., 281, 287,
— erő 357 288,
— f'ázis 19 — összes mikroállapotok száma
— fázisátalakulások 365 281
— függvényeknek 19, 378 — adott makroállapothoz tartozó
— — differenciálja 378 mikroállapotok száma 280, 281
— heterogén rendszer 365 — betöltési számai 279
— homogén rendszerek 363 — közel egyenletes eloszlások
— folyamat 19, 20, mikroállapotainak száma
— — egyensúly beállító folyamatok 287, 288
20 — makroállapot definíciója 279
— — útja, állapottérbeli 20 — makroeloszlása 279
— — állapotváltozás 19 — megkülönböztethető részecskék
— folyamatok iránya 20 térbeli eloszlása 279
— spontán folyamatok 20 — mellékfeltételei 279
— szabadsági fok 19 — mikroállapot definíciója 280
termodinamikai hőmérséklet 6, 393, térerősség 126
435, 438 térfogati munka 35, 374
— abszolút 435 — hasznos 422
termodinamikai hőmérsékletskála — kváziegyensúlyi 374
435 térjellemzők 56, 540, 543,
— abszolút 435 — fém-dielektrikum határfelületen
— — definiálása Carnot-ciklus 543
hatásfokával 435 — térgörbe 56
termodinamikai hőmérséklet 435 térszerű intervallum 81
— negatív abszolút 435, toroid 589
termodinamikai rendszerek állapo- — mágneses indukciója 589
tának, állapotváltozásának többelektronos rendszerek 951
jellemzése 361. 438 —Pauli-elv 951, 953
— leírása 361 — — elektronokra érvényes
— — nyílt rendszerek leírása 361, megfogalmazása 953
438 — — általános 953
termodinamikai szabadsági fok 401, töltésmegmaradás 546, 549, 550
402 — stacionárius eset 549
termodinamikai valószínűség 281 — töltésmegmaradást kifejező
291, 298, 301, 303, 305, 345, 347, kontinuitási egyenlet
— betöltésiszám sorozathoz tartozó differenciális alakja 549
 1027

— törvénye 550 — menetfluxus 658

tömeg 34, 106, 117, 119, 120,
203, 205
— gravitáló 117, 119, 120
— nyugalmi 34, 203
— tehetelen 117, 119, 120
— primér 658
— szekundér tekercsből 658
transzlációs (haladó) mozgás 245
— átlagos kinetikai energiája 245
transzlációs mozgás 151, 153






— rendszer tömege 203
— — invarianciája 205
tömeg-energia ekvivalencia 34, 200,
203, 205
tömegdefektus 199, 200, 206
tömegközéppont 90, 142
— tömegpont modell 142
tömegpont és tömegpontrendszer
mechanikája 40
tömegpont 147
— impulzusmomentum tétel 147
tömegpont dinamikája 96, 106
tömegpont impulzusmomentuma
145
tömegpont kinematikája 40
tömegpontrendszer 40, 140, 141,
142, 143, 144, 146, 147, 176,
189,
— energia megmaradás törvénye
189
— impulzus tétel 141, 142
— impulzusmegmaradás törvénye
143, 147
— impulzusmomentum tétele 146
— impulzusmomentum-megma
radási tétele 144
— impulzusmomentuma 146
— impulzustétele 143
— potenciális energiája 176
— tömegközéppont 142
— tömegközéppont tétele 141, 142
— teljes impulzusa 143
tömegpontrendszerek 140, 141
— kötött pontrendszerek 141
— szabad pontrendszerek 141
tömegpontrendszerek dinamikája
140
— belső erők 140
— külső erők 140
— tömegpontrendszerre ható teljes
erő 140
transzformátor 657, 658
— menetfeszültsége 658
transzportfolyamatok 256, 257
— egyensúly helyreállítására 257
— nem egyensúlyi rendszer 256
U, Ü
útfüggvények 135, 372, 384
— matematikai jellemzése 372
üregbe zárt sugárzás 847
— módusszáma 847
ütközések 30, 32, 208, 210, 213,
216, 217, 226, 228, 244, 252,
— alapfogalmak 208
— impulzusdiagramja 244
— molekuláris ütközések 252
— osztályozása 208
— proton ütközése cseppfolyós
hidrogénben 32
— részecskeütközések 30
— rugalmas, relativisztikus 226
— tökéletesen rugalmas, nem
relativisztikus 210
— — egyenes 210
— — ferde 213
— tökéletesen rugalmatlan,
relativisztikus 228
— tökéletesen rugalmatlan nem
relativisztikus 216
— valódi ütközések 217
ütközési hatáskeresztmetszet 253, 256
— differenciális 256
— integrális 256
— teljes hatáskeresztmetszet 256
ütközési normális 209
V
van der Waals állandók 372
vasmagos toroid 620
— mágneses tere 620
vektortér 128
veszteségi tényező 777
— tg d 777
 1028

vezetési mechanizmus 553, 554

— félvezetőké 554
— fémeké 554
— szigetelőké 554
vezetők elektromos térben 478
— töltés elhelyezkedése vezetőkön



  
478
virtuális munka 39
viszkozítás 237, 274
— gázoké 273
— mértékegysége 274
víz 360, 401
— fázisdiagramja 360, 401
vonalintegrál 133
vonatkoztatási rendszerek 65, 125,
151
—koordinátarendszerek 65
— négyzetes ellenállási
(közegellenállási) törvény 125
— belső geometriai kényszerfeltétel
151

Zeeman-féle vonalfelhasadás 867

— impulzusmomentum kvantáltsága
867
zéruspontenergia 198
 Vargáné Josepovits Katalin:

Példatár
Fizika Mérnököknek
I.-II.



  
PÉLDATÁR
Giber J. Sólyom A. és Kocsányi L.
Fizika mérnököknek I-II.
c. egyetemi tankönyvéhez

Vargáné dr. Josepovits Katalin

1999. ősz
 2

P.1. PÉLDÁK A MECHANIKA TÁRGYKÖRÉBŐL

1.) Egy anyagi pont helyzetét a síkban az r=3m és !=30o polárkoordinátákkal



  
jellemezhetjük. Adja meg a pont helyzetét a Descartes-féle derékszögű koordináta
rendszerben.

2.) Egy tömegpont az x - y síkban mozog. Sebessége összetevőinek időfüggése a

következő: vx=3t [m/s] és vy="2t[m/s]. Határozzuk meg a tömegpont gyorsulás
vektorát, továbbá a mozgását leíró helyvektor x és y összetevőinek időfüggvényét, ha
a tömegpont a t=0 időpillanatban az xo=4m és yo=5m adatokkal jellemzett pontban
tartózkodik! Határozzuk meg a tömegpont helyzetét a t=1s időpillanatban!

3.) Legyenek egy térben mozgó pont helyvektorának komponensei a következők

(szögletes zárójelben a mértékegységek):
x(t)=3t2 [m]; y(t)=0; z(t)=2-8t2 [m]
Határozzuk meg a sebességet és a gyorsulást, valamint a pont pályájának alakját!

4.) Egy pontszerű test mozog az x tengelyen, úgy, hogy a helyét a következő
függvény adja meg: x=30+20t-15t2, ahol x méterben, t sec-ban adott.
a.) Adjuk meg a sebességét az idő függvényében!
b.) Adjuk meg a gyorsulását az idő függvényében!
c.) Adjuk meg a test kezdeti pozicióját és a kezdősebességét!
d.) Mekkora út megtétele után lesz a sebessége zérus?

5.) Valamely test a=8m/s2 gyorsulással egyenes vonalban mozog. Határozzuk meg
a test által megtett utat és a test sebességét, mint az idő függvényét, ha a t=0
időpillanatban a test helyét az xo=3m és sebességét a vo=4m/s adatok jellemzik! Hol
tartózkodik a test és mennyi a sebessége t=2s múlva?

6.) Egy 50cm magasságú, 5cm sugarú henger szimmetriatengelye körül percenként
90 fordulattal forgó mozgást végez. Határozzuk meg a palást egy pontja kerületi
sebességének nagyságát és irányát! (Vizsgáljuk meg a megoldást mindkét forgásirány
esetén!)

7.) Egy halász a csónakjával a folyón lefelé evez. Egy híd alatt áthaladva vízbe
esik a csáklyája, ezt azonban csak fél óra múlva veszi észre. Ekkor visszafordul, és a
hídtól 8km-rel lejjebb éri utól a csáklyát. Mekkora a folyó sebessége, ha a halász a
folyón felfelé és lefelé haladva egyformán evez?

8.) A neutrínó nevű elemi részecske fénysebességgel halad. Egy megfigyelő

200000km/s sebességgel mozog a részecskével szemben ugyanabban a vonatkoztatási
rendszerben. Mekkora a neutrínó sebessége a mozgó megfigyelőhöz képest?

9.) Mekkora a Föld átmérőjének hosszúság kontrakciója abban az irányban, amerre

a Föld a Nap körüli pályán halad? (A Föld távolsága a Naptól 150 millió km, keringési
ideje 1 év és átmérője 12 756km.)
 3

10.) Egy részecske a K inerciarendszerhez képest v1=0.8#c abszolútértékű

sebességgel mozog a pozitív x tengely irányában. Ugyanebben az irányban halad a
részecske mögött a K inerciarendszerhez képest v2=0.7#c abszolútértékű sebességgel
egy rakéta, amelyet a benne ülő megfigyelő 100 m hosszúságúnak mér



  
a.) Mekkora hosszúságúnak méri a rakétát a K rendszerbeli megfigyelő?
b.) Mekkora sebességgel mozog a részecske a rakétában ülő megfigyelő szerint?

11.) Egy a méterrúd hosszával párhuzamosan mozgó megfigyelő a méterrúd

hosszát 95 cm-nek méri. (A méterrúd nyugalmi hossza pontosan 1 m.) Hány
százalékkal kell megváltoznia a megfigyelő sebességének, hogy a méterrúdat hosszát
90cm-nek mérje?

12.) Két sugárhajtásos repülőgép sebessége a talajhoz képest u=600m/s és

v=300m/s. Egy egyenes mentén
a.) egy irányban
b.) egymással szemben
haladnak. Mekkorának méri az első gép sebességét a második gép pilótája?

13.) A Föld felső légkörében a kozmikus sugárzás következtében számos

nagyenergiájú elemi részecske keletkezik, melyek közel fénysebességgel száguldanak
a Föld felé és jelentős számban el is érik azt. Mivel az ilyen elemi részecskék igen
rövid (saját időtartamban mért) élettartamúak (azaz köznapi nyelven: minden külső
hatás nélkül igen rövid idő alatt elbomlanak), nem relativisztikus számítások szerint
annak ellenére sem érhetnék al a Föld felszínét, hogy közel fény sebességgel haladnak.
Legyen a vizsgált mikrorészecske egy $-mezon, más néven müon. A müon átlagos
nyugalmi élettartama t=2.6.10-6s és közel fénysebességgel (v=0.99944.c) mozog.
Keletkezzen a müon pl. 23000m magasságban. Elérhetik-e a müonok a Föld felszínét?
a.) A 23km magasan keletkezett müonok hányad részét detektáljuk a Föld
felszínén?
b.) Hányad részüket detektálnánk, ha a relativitáselmélet nem lenne érvényes?
t
n –
(Használjuk fel az n = e %& bomlási törvényt!)
0

14.) Az F1 vektor északkeletre, az F2 vektor nyugatra mutat. Az F1 vektor

nagysága 9N, az F2 vektor nagysága 5N. Határozza meg az F2-F1 különbség vektor
nagyságát és irányát!

15.) Egy testre ható állandó F=400N erő és a test egyenesvonalú mozgásának iránya
o
60 -os szöget zár be egymással. Számítsuk ki az F erő munkáját 100m hosszú út alatt!

16.) Egy csónak állóvízben nyugalomban van. Tételezzük fel, hogy a csónak és a
víz között a súrlódás elhanyagolható, valamint a légellenállás is figyelmen kívül
hagyható. A csónakban lévő fiú átugrik a csónak egyik végéből a másikba, majd lassan
visszasétál az eredeti helyére. Mi történik a csónakkal?

17.) Egy 80 kg tömegű ember jégen állva eldob vizszintes irányban egy 0,2 kg
tömegű golyót. A golyó az embertől 20 m/s sebességgel távolodik. Mekkora lesz az
 4

ember sebessége a jéghez viszonyítva a dobás után? (A csúszó surlódási tényezőt

elhanyagoljuk.)

18.) Egy testre állandó nagyságú erő hat úgy, hogy a pályára az erő mindig
merőleges. Egy adott időpillanatban a test impulzusa 0.2kgm/s és 0.05s alatt az



  
impulzusvektor megváltozását 0.2kgm/s nagyságúnak találjuk. Mekkora az eredő erő
nagysága?

19.) Egy vo=400m/s kezdősebességű és !=30o alatt fellőtt lövedék pályájának

tetőpontjában egy m és egy 2m tömegű részre robban szét. Mindkét rész egyszerre éri
a talajt, és az m tömegű rész a kilövés helyén csapódik be. Hol csapódik be a 2m
tömegű rész?

20.) Egy 200m/s sebességű rakéta a levegőben két részre robban. Az egyik rész
tömege m/4 a másiké 3m/4. Az m/4 tömegű rész sebessége 400m/s és iránya 60o-os
szöget zár be a rakéta eredeti sebességének irányával.
a.) Mekkora és milyen irányú a nagyobb tömegű rész sebessége a robbanás után?
b.) A rakéta mozgási energiájának hányszorosa szabadult fel a robbanáskor?

21.) Egy 70kg tömegű ember kezében 10kg tömegű teherrel a vízszintessel 45o-os
szöget bezáró irányban vo=7m/s kezdősebességgel felugrik. A pálya tetőpontján a
terhet vízszintes 8m/s relatív (hozzá képesti) sebességgel hátrafelé hajítja. Mennyivel
nagyobb távolságra ugrik ilyen módon?

22.) Vízszintes terepen útkereszteződésnél derékszög alatt összeütközött két

gépkocsi. Az ütközés után befékezve együtt csúsztak úgy, hogy közös
tömegközéppontjuk 8,95m utat tett meg a két kocsi haladási irányához képest 45o
alatt. A kocsik tömege 2000kg ill. 1000kg. A súrlódási tényező a kocsi és az aszfalt
között 0,5.
a.) Mekkora volt a kocsik sebessége közvetlenül az ütközés előtt?
b.) Mekkora volt a deformációs munka?

23.) Az m1 és m2 tömegpontokra a közöttük ható gravitációs erőn kívül nem hat

más erő. A kezdő időpillanatban a két tömegpont távolsága r, az m1 sebessége v1 és a
két tömegpontot összekötő egyenesre merőleges, az m2 tömegpont sebessége v2 és m1
irányába mutat. Határozzuk meg a tömegek tömegközéppontjának pályáját és
sebességét!

24.) Egy egyenes mentén mozgó 10kg tömegű anyagi pontra F=(120t+40)N
időfüggő erő hat, ahol t az idő secundumokban. A t=0-ban az anyagi pont az xo=5m
helyen van és az erővel azonos irányú vo=6m/s a sebessége. Adjuk meg a sebességét
és a helyét az idő függvényében!

25.) Egy 300V-ra feltöltött, 6cm lemeztávolságú síkkondenzátor terében, a

lemezekkel párhuzamosan 104km/s sebességű elektron érkezik. Mekkora az elektron
eredeti mozgásának irányára merőleges eltérülése, ha az eredeti irányban 5cm-t
mozdul el?
 5

26.) Egy faltól 50cm-re lévő, a talajon fekvő egyenesen át különböző hajlásszögű
síkokat támasztunk a falnak. Súrlódás nélküli esetben mekkora szög mellett a
legrövidebb a lecsúszási ideje a lejtőre helyezett testnek?

27.) A Földtől milyen távol és milyen sebességgel kering az Egyenlítő síkjában az a



  
mesterséges hold, mely állandóan a Föld ugyanazon pontja felett marad?

28.) m=2kg tömegű anyagi pont görbevonalú pályát ír le (ld. ábra). Adott
időpontban a P pontban van és sebessége v=3m/s. Ekkor a pontra ható erő F=50N
nagyságú és a sebesség irányával !=120o-os szöget zár be. Határozzuk meg a pálya P
pontbeli görbületi sugarát és pályamenti gyorsulását!

Segédábra a 28. példához.

29.) Számítsuk ki a Föld forgása következtében mekkora távolsággal tér el a Föld

felületén a test kezdeti helyzetén áthaladó földsugártól az a test, amely 100m
magasságból szabadon esik az egyenlítőre!

30.) A Föld napi forgása eltéríti a tüzérségi lövedékeket eredeti kilövési

irányuktól. Számítsuk ki a lövedék x haránt eltérésének nagyságát és irányát a lövedék
repülésének első másodperce alatt, ha a lövedéket az északi féltekén 45o szélességi
fokon lőtték ki 1000m/s vízszintes kezdősebességgel déli irányba. (A kilövés irányába
eső sebességösszetevőt állandónak tekinthetjük az 1 másodperces repülési idő alatt.)

31.) Kis kocsira erősített álványon m tömegű fonálinga lóg. Milyen irányú a fonál,
amikor a kocsi 30o-os lejtőn csúszik lefelé 0,2 súrlódási együttható mellett?

32.) Egy teherautó 200 m sugarú kanyarban halad. Az útat úgy képezték ki, hogy a
pályát a kör középpontja fele 10o-os szögben megdöntötték (ld: ábra).
a.) Mekkora a teherautó sebessége, ha a teherautóban felfüggesztett inga az útra
merőleges egyenessel 5o-os szöget zár be?
b.) Mekkora a tapadási surlódási együttható a teherautón elhelyezett láda és a
teherautó raklapja között, ha a láda 110 km/h sebességnél kezd el csúszni a sugár
irányban kifele (a lejtőn felfele)?

Segédábra a 32. példához.

 6

33.) Egy 70kg tömegű pilóta repülőgépével R=1km sugarú függőleges síkú pályán
1080km/h egyenletes sebességgel köröz. A repülőnek állandóan a teteje néz a
körpálya középpontja felé. Mekkora erő nyomja a pilótát az üléshez a pálya legfelső és
legalsó pontján?



  
34.) A teherautó a vízszintes úton r=100m sugarú kanyarban fordul. A teherautón
egy m=50kg tömegű láda van.
a.) Mekkora lehet a teherautó sebessége, hogy a rajta lévő láda radiálisan ne
csússzék meg? A láda és a teherautó padlója között a súrlódási együttható $o=0.5 (a
kocsi a fordulóban nem csúszik meg).
b.) Mekkora a láda impulzusának megváltozása 4s alatt, ha a teherautó sebessége a
kanyarban 15m/s?

35.) Egy ! félnyílásszögű, függőleges tengelyű tölcsér belső oldalán kisméretű

golyócska pattog oly módon, hogy mindig ugyanolyan magasságban, a tengelytől R
távolságban ütközik a tölcsérrel. Két pattanás között To idő telik el. Mennyi idő alatt
"járja körül" a golyócska a tölcsért?

Segédábra a 35. példához.

36.) Egy vízszintes asztallapon egy m1=5kg tömegű deszka van. A deszkán egy
m2=2kg tömegű másik test. Az m2 tömegű testre egy a vízszintessel felefele 30'-os
szöget bezáró F=10N erő hat. A súrlódási tényező az m1 és m2 között 0.1, míg az m1
deszka és az asztallap között 0.05. Mekkora az m2 gyorsulása?

37.) Egy 1,2 km/s sebességű neon atom egy nyugalomban lévő másik neon
atommal tökéletesen rugalmasan ütközik, az ütközési normálishoz képest 60'-os szög
alatt. Határozzuk meg az ütközés utáni sebességeket!

38.) Egy 5 m magasságú és 13 m hosszú lejtőt egy fém és egy falécből állítunk
össze. A pálya felső részéről rövid fémhasábot eresztünk el. A fém és a fa rész
hosszának milyen arányánál érjük el, hogy a hasáb a pálya végén megálljon? A
súrlódási együttható a fémhasáb és a fém között 0.2, míg a fémhasáb és a fa között
0.6.

39.) Felfüggesztett, 100 kg tömegű homokzsák (ballisztikus inga) egy 200 g

tömegű lövedék becsapódása után 10'-al kilendül. Mennyi volt a lövedék sebessége,
ha az inga hossza 2 m?
 7

40.) A Föld körül ellipszis pályán keringő űrhajó legkisebb távolsága a Föld
középpontjától 6.870 km. Sebessége ekkor 10 km/s. Mekkora az űrhajó legnagyobb
távolsága a Föld középpontjától és mekkora az űrhajó legkisebb sebessége?

41.) Egy tömegpont az x tengely mentén mozog egy Fx=(8x-16)N erő hatására (x a



  
tömegpont helyzete m-ben mérve). Mekkora munkát végez az Fx erő miközben a
tömegpont az x=0m helyről az x=3m-rel jellemzett pontig mozog?

42.) Egy R sugarú, m tömegű felfüggesztett tömör korong vízszintes tengely körül
súrlódás nélkül foroghat függőleges síkban. A korong kerületén átvetett nyújthatatlan
és elhanyagolható tömegű kötél egyik végére m1, a másik végére m2 tömegű testet
függesztünk (m1 ( m2). Mekkora lesz a tömegek gyorsulása?

43.) Az m tömegű, r sugarú, homogén tömegeloszlású henger csúszásmentesen

gördül a vízszintes talajon. A tömegközéppont sebességének abszolút értéke v.
Mekkora munkát kell végezni a henger megállítása közben?

44.) Sík talajon m tömegű R sugarú korongot görgetünk úgy, hogy legfelső
pontjában érintő irányú állandó F erőt fejtünk ki. A korong a talajon csúszás nélkül
gördül, a nyugalmi súrlódási együttható $o. Mekkora lehet az F erő, hogy a korong
még csúszás nélkül gördüljön?

45.) ) tehetetlenségi nyomatékú függőleges geometriai tengelye körül forgó

homogén körkúp alkotója mentén kivájt keskeny csatornába felülről kezdősebesség
nélkül egy m tömegű gömb alakú részecske gurul le. Induláskor a kúp szögsebessége
*o, alapkörének sugara R. Mekkora a kúp szögsebessége, amikor a részecske
elhagyja?

46.) Egy r sugarú gömb tetőpontjából egy kisméretű részecske súrlódás nélkül
csúszik le a gravitációs erő hatására. Hol hagyja el a gömbfelületet?

47.) Egy kétatomos gázmolekulában az atomok távolsága 0,2 nm, tömegeik külön-
külön 2,3.10-26 kg. Mennyi a tehetetlenségi nyomatéka a két atomot összekötő
szakasz felező merőlegese körüli rotációs mozgás során az előbbi forgástengelyre
vonatkoztatva, ha a molekulát a súlyzómodellel közelítjük?

48.) Mekkora a szökési sebesség a Föld felszínén és a felszíntől h magasságban?

49.) Egy lejtő függőleges síkban fekvő R sugarú körpályában végződik. Milyen
magasról kell kezdősebesség nélkül indítani a lejtőn egy kisméretű golyót, hogy a
körpályát végigfussa (a súrlódástól eltekintünk)?

50.) Egy m=1.5.10-8 kg tömegű tömegpont az origóban elhelyezkedő erőcentrum

hatása alatt az x tengely mentén mozoghat. A tömegpont potenciális energiája, mint az
x függvénye az ábrán látható.
a) x mely értékeinél fejt ki az erőcentrum vonzó erőt a testre, és mely értékeinél hat
taszító erő?
 8

b) Mely pontban vagy pontokban nulla az erőcentrum által az m tömegű testre

kifejtett erő?
c) Milyen közel kerül az m tömegű test az origóhoz, ha a testet az x=6.10-6 m
pontban v=20 m/s sebességgel az origó irányába elindítjuk.



  
Segédábra az 50. példához.

51.) Egy pontszerű testre olyan erő hat, amelynek nagysága és iránya függ a test
helyétől az xy síkban. Ennek az erőnek az x komponensét az Fx=3xy , az y
komponensét az Fy=4xy kifejezés adja meg. Ha az x és y értékeket m-ben
helyettesítjük be, az erő mértékegysége N. Számítsuk ki a fenti erő munkáját az ábrán
bejelölt
a.) OAC úton, amely két egyenes szakaszból áll
b.) OBC úton, amely két egyenes szakaszból áll
c.) és az egyenes OC úton!
d.) Konzervatív erő e a fenti erő?

Segédábra az 51. példához.

52.) Határozzuk meg a potenciális energiát, ha a következő centrális erők hatnak:

F=kr, illetve ha F=k/r2! Mindkét esetben k ( 0 taszítást, k + 0 vonzást jelent. Hogyan
érdemes megválasztani a vonatkoztatási pontot?
 9

53.) Egy 1 m hosszú fonálingát, melyen 0,2 kg tömeg lóg, kitérítünk a vízszintesig,
majd elengedjük. Amikor átlendül a függőleges helyzeten, a fonál egy szögbe ütközik,
mely a felfüggesztési pont alatt 0,5 m -re van. Ezért a tömegpont tovább egy 0,5 m
sugarú körpályán halad, majd bizonyos magasságot elérve elválik a körpályától.



  
a.) Számítsuk ki a fonalat feszítő erőt a szögbe való beakadás előtt, amikor a fonál
a függőlegessel !=30o-os szöget zár be!
b.) Milyen magasságban válik el a tömegpont a körpályától?

54.) Vékonyfalú, r=10cm sugarú, m1=2kg tömegű hengert !=30o hajlásszögű

lejtőn húzunk felfelé egy, a henger alaplapjával párhuzamos és a paláston körbefutó
horonyban átvetett kötéllel (ld. ábra). A kötél egyik végét a lejtő tetejéhez rögzítjük, a
másikat a lejtővel párhuzamosan F=10N erővel húzzuk. A kötél a horonyban
súrlódásmentesen csúszik, tömege elhanyagolható. A henger belsejében m2=1g
tömegű tömegpont van, amely súrlódásmentesen mozoghat a hengerben (m2<<m1). A
henger csúszásmentesen gördül a lejtőn. (g,10m/s2)
a.) Mekkora a henger tömegközéppontjának gyorsulása?
b.) Mekkora a henger és a lejtő közötti súrlódási erő?
c.) Hol helyezkedik el a tömegpont a gördülő hengerben?

Segédábra az 54. példához.

55.) Egy 10kg tömegű műszert 637km magasra lőnek fel a Föld felszínéről. Ez a
távolság a földsugár 1.1-szerese a Föld középpontjától számítva.
a.) Határozza meg a gravitációs erő nagyságát a legfelső pontban!
b.) Határozza meg a helyzeti energia nagyságát a legfelső pontban, a helyzeti
energia nullszintjének a Föld felszínét választva!
c.) Legalább mekkora sebességgel kell indítani a műszert, hogy a 637m magasságot
elérje?
(A nehézségi gyorsulás a Föld felszínén g=10m/s2.)

56.) Csigán átvetett fonal egyik végén m1=0.2kg-os, a másik végén m2=0.1kg-os
tömegű test van. Míg a kisebbik tömeget a földön tartjuk, a nagyobbik tömeg 30cm
magasan van a talaj felett. A csiga tömege elhanyagolható a fonal nyújthatatlan és nem
csúszik meg a csigán.
a.) Mekkora az m2 tömeg mozgási energiájának legnagyobb értéke, ha elengedjük?
b.) Milyen magasra emelkedik az m2 tömeg, miután elengedjük az m1-et?
 10

c.) Mekkora lesz az m2 tömeg maximális mozgási energiája elengedés után, ha a

csiga tömege nem hanyagolható el? Legyen a csiga tömege m=0,2kg, a csiga sugara
r=5cm, a fonal továbbra is nyújthatatlan és nem csúszik meg a csigán. (A csiga
1
tehetetlenségi nyomatéka Θ = mr 2 .)



  
2

Segédábra az 56. példához.

57.) Anyagi pontnak tekinthető, 4kg tömegű test egy vízszintes lemezen fekszik. A
lemez közepén egy kis lyuk van, ezen húzunk keresztül egy elhanyagolható tömegű
zsineget, amelyet a testhez erősítünk. A test kezdetben 0.5m távolságban van a
középponttól és ekkor 4m/s kerületi sebességgel a testet körmozgásra indítjuk. A test
és a lemez között a csúszási surlódási tényező elhanyagolható.A lyukon át a zsineget
lassan húzva csökkentjük a test távolságát a forgástengelytől. A zsineg 600N
feszítőerőnél elszakad.
a.) Mekkora sugarú körön mozgott ekkor éppen a test?
b.) Mennyi munkát végeztünk a zsineg húzása közben?

58.) Az r1=0.1m sugarú tárcsa és az r2=0.15m sugarú henger egymással

párhuzamos forgási szimmetriatengelyei surlódásmentesen csapágyazott forgási
tengelyek. A henger tehetetlenségi nyomatéka )=5kg.m2. A tárcsa és a henger a
kerületükön összeérnek és F=500N erő szorítja őket egymáshoz, miközben a két
felület között a csúszási surlódási tényező $=0.5. Kezdetben a tárcsa és a henger
nyugalmi helyzetben van, majd a tárcsa n1=5s-1 állandó fordulatszámmal forogni
kezd.
a.) Mennyi idő elteltével szűnik meg a tárcsa és a henger érintkező felületeinek a
csúszása?
b.) Hogyan aránylik a henger mozgási energiája az előbbi időpontban a tárcsa által
addig végzett munkához?
 11

59.) Egy homogén d hosszúságú szilárd rúd a teljes hosszának egy negyedénél
áthaladó viszintes tengely körül akadálytalanul elfordulhat a függőleges síkban. Ezen
forgástengelyre a rúd tehetetlenségi nyomatéka )=(7/48)md2. A rúd függőleges
helyzetű úgy hogy a tömegközéppontja a tengely felett van. Ebből a helyzetből a rúd



  
kezdősebesség nélkül lebillen. Határozza meg a rúd forgástengelytől távolabbi
végpontjának sebességét a függőlegeshez viszonyított - szög függvényében!

60.) Egy tömör hengert és egy vékony falú csövet egyszerre engedünk el !
hajlásszögű lejtő tetejéről. A henger és a cső sugara egyaránt r. Mindkét test
csúszásmentesen gördül.
a.) Határozzuk meg a henger tömegközéppontjának gyorsulását! ()h=1/2mr2)
b.) Határozzuk meg a cső tömegközéppontjának gyorsulását! ()cs=mr2)
c.) Milyen messze gurul a cső, míg a henger sh utat tesz meg?
 12

P.2. PÉLDÁK A KINETIKUS GÁZELMÉLET TÁRGYKÖRÉBŐL



  
61.) Az oxigénmolekulák termikus sebessége 0 oC-on 425 m/s, tömegük 5,3.10-26
kg. Hány oxigénmolekulának kell 1 s alatt a gáztartály 1 cm2 felületű részének
ütközni, hogy a normál légköri nyomás alakuljon ki?

62.) Határozzuk meg mólnyi mennyiségű hélium ideális gáz részecskéinek

összenergiáját! Számítsuk ki ezt az energiát 0,5 kg normál állapotú hélium gáz esetére
(M He ≈ 4 g / mol )!

63.) 10-3 m3 térfogatú tartályban a gáz nyomása 200 kPa, a molekulák átlagos
kinetikus energiája 10-21 J. Mennyi a molekulák száma és hány mól ez az anyag?

64.) 10-2 m3 térfogatú tartály 0,2 g gázt tartalmaz 100 kPa nyomáson. A
gázmolekulák tömege 8#10-26 kg. Mekkora a molekulák átlagos kinetikus energiája?

65.) Televízió képcsövében alkalmazott elektronnyalábban az elektronok 8#107

m/s sebességgel mozognak. A képernyő 1 mm2 nagyságú felületére 5#1014 elektron
érkezik másodpercenként. Határozzuk meg az általuk kifejtett nyomást, ha
feltételezzük, hogy az elektronok nem pattannak vissza a képernyő felületéről! (Az
elektronok tömege: 9,1#10-31 kg.)

66.) Egy 1 literes edény 1024 db, egyenként 5,3.10-26 kg tömegű gázmolekulát
tartalmaz, 273 K-on. Mennyi a gázrészecskék termikus sebessége és mennyi az
ideálisnak tekintett gáz nyomása?

67.) Egyszeresen töltött gázionokat tartalmazó térben a 3,2.10-27 kg tömegű

részecskékre 1 kV/m elektromos térerősség hat. A részecskék közepes szabad
úthossza 1,6.10-7 m, a gáz hőmérséklete 25 oC. Mennyi a részecskék driftsebessége?

68.) Céziumot párologtatunk 500 oC-on egy fűthető vákuumkamra terében 104 Pa
nyomás mellett. A cézium atomok gázkinetikai átmérője d=0,54 nm, tömegük 2,2.10-
25 kg. Hány ütközést végez egy cézium atom 1 másodperc alatt?

69.) Ideális gázt melegítünk állandó nyomáson. Hogyan változik a hőmérséklettel

a közepes szabad úthossz és a molekulák 1 másodperc alatti ütközéseinek száma?

70.) Milyen hőmérsékleten lesz a hidrogén gáz molekuláinak termikus sebessége

ugyanakkora, mint az oxigén gáz molekuláié 57'C-on?
 13

71.) Egyszeresen ionizált gázrészecskék áramlásakor 300 K-on a részecskék

m2
mozgékonysága 1O−6 . Számítsuk ki a diffúziós tényezőt!
Vs



  
72.) 1cm3 térfogatú edényben 0oC-on 105Pa nyomáson H2 gáz van. A H2
molekulák gázkinetikai átmérője 3.28.10-8cm, a H2 móltömege 2g. (kB=1.38.10-
23J/K)
a.) Mekkora a molekulák átlagos szabad úthossza?
b.) Mennyi a gázmolekulák közötti ütközések száma 3 másodperc alatt?
c.) Mekkora az edényben lévő gáz belső energiája?

73.) Az oxigén molekulák gázkinetikai átmérője 10-10m. Határozzuk meg 105Pa

nyomáson, 10oC hőmérsékleten az oxigén molekulák
a.) átlagos ütközési idejét
b.) a diffúziós tényazőjét!
c.) Hány kg oxigén diffundál át 10 másodperc alatt 100cm2 felületen, ha a felületre
merőleges irányban a sűrűség gradiense 1.26kg/m4?
(Az oxigén molekula móltömege M=32g, az Avogadro szám NA=6.10-23)
 14

P.3. PÉLDÁK A STATISZTIKUS FIZIKA TÁRGYKÖRÉBŐL



  
74.) Egy részecskerendszer 10 klasszikusan tárgyalható részecskéből áll, és 6
lehetséges energiaállapottal rendelkezik (az állapotok nem degeneráltak, azaz az
elfajulási tényező 1). (kB=1.38.10-23J/K)
a.) Mekkora a termodinamikai valószínűsége annak a makroállapotnak, amelynél a
fáziscellák betöltési számai: 0 2 1 0 4 3?
b.) Mekkora az előbbi állapotban az entrópia?

75.) 10-3m3 térfogatú edényben N számú hidrogénmolekula tartózkodik

szobahőmérsékleten. Állapítsuk meg annak az állapotnak a p valószínűségét,
amelyben az összes molekula az edény egyik felében tartózkodik!

76.) A világűrben a hőmérséklet átlagosan 3 K. Határozzuk meg itt a protonok

legvalószínűbb sebességét! (mp=1,67#10-27 kg)

77.) A napkorona látható tartományában a hőmérséklet 6000 K körül van. Mennyi

itt a protonok termikus sebessége?

78.) Határozza meg a 300 K hőmérsékletű H2 gáz molekuláinak vo legvalószínűbb

sebességét! (A H2 moláris tömege 2 g).

79.) A fenti gáz molekuláinak hányad része rendelkezik közelítőleg a vo-0,1vo és

vo+0,1vo intervallumba eső sebességgel?

80.) Tekintsük a levegőt átlagosan M=29 g/mol moláris részecskékből álló gáznak.
Számítsuk ki, hogy a föld felszínétől számítva milyen magasságban csökken felére az
egységnyi térfogatban lévő gázrészecskék száma 0 oC-os légköri hőmérséklet esetén.

81.) Mekkora egy H2 molekula legvalószínűbb sebessége 27 oC hőmérsékleten?

Hány fokra kell növelni a hőmérsékletet ahhoz, hogy megkétszereződjön a
legvalószínűbb sebesség?

82.) A kétatomos gázok rotációs küszöbenergiája 2.10-21 J, míg a vibrációs

küszöbenergiája 4,1.10-20 J. A molekulák hányad része rotál, illetve rezeg 25oC
hőmérsékleten?

83.) Számítsuk ki, hogy mekkora a relatív valószínűsége annak, hogy 10-7 J
energia 14oC hőmérsékletű testről egy 15 oC hőmérsékletű testre önként átmenjen.

84.) Ideális gáz N molekuláját tartalmazó edény V1 és V2 térfogatú részre különül

el. Mekkora a valószínűsége, hogy a V1 térfogatú részben N1 és a V2 térfogatban N2
részecske van?
 15

85.) Mennyi annak a fémnek szobahőmérsékleten a moláris konfigurációs

entrópiája, amelynél egy atomnak a felületre juttatásához 1,2 eV energia szükséges és
molnyi mennyiségben 1010 db vakancia van?



  
 16

P.4. PÉLDÁK A MŰSZAKI ÉS KÉMIAI TERMODINAMIKA

TÁRGYKÖRÉBŐL



  
86.) Kezdetben V1=0,5 m3 térfogatú és p1=105 Pa nyomású kétatomos gázt
V2=0,1m3 térfogatra nyomunk össze. Számítsa ki a befektetett külső munkát, ha
a) izoterm a folyamat,
b) izobár a folyamat!

87.) Valamely gáz sűrüségét a következőképpen határozzák meg. A V1=5.10-3 m3

térfogatú edényt megtöltötték az illető gázzal, ennek nyomása ekkor P1=2,4.105 Pa, a
megtöltött edény súlya 8 N volt. Az edényből a gáz egy részét kiengedték, a gáz
nyomása akkor P2=1,3.105 Pa, az edény súlya pedig 7,85 N lett. Az adatok alapján
határozzuk meg a gáz sűrüségét 105 Pa nyomáson!

88.) Határozzuk meg azt a hőmennyiséget, amelyet 0,5 m3 térfogatú edényben

lévő 105 Pa nyomású és 27oC hőmérsékletű levegővel közölni kell, hogy annak
nyomása 3.105 Pa-ra emelkedjék! Mekkora lesz a levegő végső hőmérséklete?

89.) Határozzuk meg 200 m3 levegő belső energiájának megváltozását, ha a

levegőt 6.105 Pa nyomású és 40oC hőmérsékletű állapotáról 4,8.105 Pa végnyomásra
állandó térfogaton lehűtjük!

90.) 10 g 3.105 Pa nyomású 10oC-os oxigént (móltömege 32g) állandó nyomáson

melegítünk, amíg a térfogata 10-2 m3 nem lesz. Határozzuk meg a gázzal közölt
hőmennyiséget, a belső energia megváltozását és a gázon végzett munkát!

91.) 1 kg 27oC hőmérsékletű levegőt 105 Pa nyomásról 106 Pa nyomásra sűrítünk

adiabatikusan. Határozzuk meg a levegő végső térfogatát, hőmérsékletét és a sűrítésre
használt munkát!

92.) Az 5x5x4 m-es 0oC hőmérsékletű szobában befűtünk, ennek következtében

22oC-ra emelkedik a levegő hőmérséklete. Nyomása azonban a levegő kiáramlása
következtében változatlanul 105 Pa marad. Mekkora a fűtés következtében kiáramlott
levegő tömege? Mennyivel változott a szobában lévő levegő belső energiája a fűtés
során? (A levegőt tekintsük 29 g móltömegű gáznak, az univerzális gázállandó
R=8,31J/mól K.)

93.) 10 g 0oC hőmérsékletű és 105 Pa nyomású oxigént 1,4.10-3 m3 térfogatra

nyomunk össze. Határozzuk meg az oxigén nyomását és hőmérsékletét ezen
állapotban, valamint a gázon végzett munkát, ha
a.) az összenyomás izotermikus
b.) az összenyomás adiabatikus.
 17

94.) m=8g, T1=290K hőmérsékletű V1=2,5.10-3m3 O2 gáz nyomását kívülről

betáplált hőmennyiség segítségével P2=3.105Pa-ra növeljük állandó térfogaton.
További hőközléssel izotermikusan a kezdeti P1 nyomásra visszük. Ezután állandó
nyomáson visszavisszük a gázt a kezdeti állapotba (ld. az ábrát). Határozuk meg



  
a.) a belső energia változását a III. szakaszon (%UIII),
b.) a II. szakaszon a gázon végzett munkát (WII),
c.) a III. szakaszon a gázzal közölt hőmennyisséget (QIII).

Segédábra a 94. példához.

95.) Mekkora a T1=400 K és T2=600 hőtartályok között Carnot körfolyamattal

működő hőerőgép hatásfoka, ha
a.) a hőerőgép közege nitrogén gáz?
b.) a hőerőgép közege oxigén gáz?

96.) Mólnyi mennyiségű ideális gáz kezdeti 105 Pa nyomását a 20 l-es térfogat
változatlanul tartása mellett kétszeresére növeljük, majd ezen a nyomáson a térfogatot
30 l-re növeljük.
a) Mennyi munkát végzett a folyamat során a gáz?
b) Hányszorosa a végállapotban a belső energia a kezdeti értéknek?
c) Hányszorosára változott a folyamat során az átlagos ütközési szám?
d) Hány atomos molekulákból áll a gáz, ha a teljes folyamatban a gázzal közölt hő
és a belső energia növekedésének aránya 4:3 ?
97.) 0,2 kg, 100 oC hőmérsékletű vasat 0,5 kg 12 oC-os vízbe teszünk. Mennyi az
entrópiaváltozás a hőmérséklet kiegyenlítődése során? A vas fajhője 460 J/kgK, míg a
vízé 4180 J/kgK.
98.) m= 1 kg levegőt adiabatikusan térfogatának hatodrészére nyomunk össze,
majd ezen a térfogaton nyomását 1,5-szeresére növeljük. Határozzuk meg az
entrópiaváltozást a folyamat alatt! (A levegő moláris tömege 29 g.)

99.) 100 cm3 víz felett 25'C-on a nyomást 105 Pa-ról 107 Pa-ra növeljük. Mennyi
közben a szabadentalpia változás, ha feltesszük, hogy a víz összenyomhatatlan?

100.) 1 liter 27'C hőmérsékletű vízbe 2 kg 67'C-os fémdarabaot (fajhő: 2,09#103

J/kgK) dobunk. A két anyag hőmérséklete kiegyenlítődik. Hányszor nagyobb a
végállapot valószínűsége a kiindulási állapotnál?
 18

101.) Mekkora nyomásváltozás idéz elő 1'C fagyáspontcsökkenést 0'C

hőmérsékletű jégen 105 Pa nyomás mellett? A moláris térfogatváltozás 1,56 cm3, a jég
olvadáshője 334,9 kJ/kg.



  
102.) Mennyivel változik meg a világ entrópiája, ha a 15'C hőmérsékletű tengerbe
1 liter 10'C hőmérsékletű vizet öntünk? (A víz sűrűségének és fajhőjének
hőmérsékletfüggésétől eltekintünk és cvíz=4200J/kgK.)
 19

P.5. PÉLDÁK AZ ELEKTROMÁGNESSÉGTAN

TÁRGYKÖRÉBŐL



  
103.) Négy egyforma nagyságú és előjelű Q töltés helyezkedik el egy négyzet
csúcspontjaiban. Mekkora negatív töltést kell elhelyezni a négyzet középpontjában,
hogy egyik töltésre se hasson erő?

104.) Két töltés 5.10-9 C és 6.10-8 C nagyságú, távolságuk 25cm. A két töltést
összekötő egyenes mentén hol lesz a térerősség zérus?

105.) !=10-7 C/m lineáris töltéssűrűség helyezkedik el egy végtelen hosszú egyenes
fonálon. Határozzuk meg az elektromos térerősséget a fonáltól x= 50 cm távolságban,
a.) pontszerű töltések erőterének szuperpoziciójaként
b.) Gauss-tétellel

106.) Egy R=10 cm sugarú vékony körvezető töltése Q=5.10-9 C. Határozzuk meg
a térerősséget a körvezető tengelyén a körvezető síkjától d=5 cm távolságban. A
tengely mely pontjában a legnagyobb a térerősség?

107.) 5.10-7 C töltésü, 4 mm sugaru higanycseppből öt darabot véve, egyesitjük

azokat. Mekkora a potenciál az egyesitett nagy csepp felszinén?

108.) Egymástól 5 cm távolságban lévő nagykiterjedésü párhuzamos sik felületi

töltéssürüsége 8.10-8 C/m2 illetve 9.10-8 C/m2. Határozzuk meg a térerősségeket az
elrendezés terében!

109.) 60 cm sugaru és 2.10-4 C töltésü töltött fémgömböt 80 cm vastag dilektrikum

vesz körül, melyre "r=2. Határozzuk meg és ábrázoljuk az elektromos térerősség és
eltolásvektor függését a középpontól mért távolságtól!

110.) Mekkora a potenciál a 8 cm sugaru gömb középpontjából 70cm távolságban,

ha a gömbön 10-8 C/cm2 töltéssürüség és a térben "r=5 dielektromos állandóju közeg
van?

111.) 6 #F és 8 #F kapacitású kondenzátort sorba kötünk. Az igy kapott rendszer

sarkaira 16 V feszültséget kapcsolunk. Mekkora a kondenzátorok töltése?

112.) Mekkora a végtelen hosszú egyenes fonálon a lineáris töltéssürüség ha a tőle

15 cm távol fekvő 8.8.10-9 C nagyságú, pontszerü töltés 6 cm-re való közelitésekor a
végzett munka 6.10-6 J ?
 20

113.) Sikkondenzátor A területü lemezei közötti térrészt dielektrikum tölti ki,

amelynek dielektromos állandója az egyik lemeznél felvett "1 értékről a másik
lemeznél mérhető "2 (<"1)értékig csökken lineárisan. A lemezek közti távolság d.
Határozzuk meg a rendszer kapacitását!



  
114.) Határozzuk meg a gömbkondenzátor kapacitását, ha a fegyverzetek sugara r,
illetve R és a fegyverzetek közötti térben "1 és "2 dielektromos állandóju szigetelőket
rétegezünk úgy, hogy a két dielektrikum határfelülete sugaru koncentrikus
gömbfelület, illetve a közös középpontban átmenő síkfelület legyen.

115.) Számítsuk ki egy R sugarú gömbben a potenciál helyfüggését, ha benne

mindenütt ! térfogati töltéssürüség van! (A gömb "r relatív dielektromos állandójú
szigetelő)

116.) Egy fém gömbhéj belső sugara R1, külső sugara R2. A gömbön belül, a gömb
középpontjában pontszerű q töltést helyezünk el. A gömbhéj töltése -Q ($-Q$>q).
a.) Határozza meg az elektromos térerősséget, mint az r függvényét! Ábrázolja
vázlatosan a függvényt!
b.) Határozza meg a potenciált, mint az r függvényét! (A zérus potenciálú hely
legyen a végtelenben!)

117.) r sugarú hosszú egyenes vezető szálat egyenletesen feltöltünk % lineáris

töltéssűrüséggel, majd R sugarú vékonyfalú hengerrel vesszük körül koaxiálisan. A
henger töltetlen és a talajtól szigetelt, míg a szál az 1 m sugarú hengerhez képest Uo
potenciálon van.
a.) Milyen potenciálon lesz a henger?
b.) Mekkora lesz a térerősség a henger külső felületénél?

118.) 1 m oldalhosszuságú négyzet csúcspontjaiban Q1=Q2=10-7C,

Q3 = Q4 = - 2.10-7C nagyságú töltések helyezkednek el.
a.) Mekkora és milyen irányú a térerősség az oldalfelező A pontban?
b.) Mekkora a feszültség az A pont és a négyzet középpontja között?
c.) Mekkora a töltéselrendezés elektrosztatikus terének energiája?

Segédábra a 118. példához.

 21

119.) r=3 mm sugarú tömör fémgömböt koncentrikusan vesz körül egy 3 mm

falvastagságú fémgömbhéj, melynek belső átmérője 12 mm. Közöttük levegő van. A
belső fémgömböt feltöltjük úgy, hogy felületi töltéssűrüsége &= -2.10-5 C/m2.
a.) Határozzuk meg számszerűen az elektromos térerősségeket a gömbök felületein!
b.) Ábrázoljuk a térerősséget, mint a középponttól mért távolság függvényét, ha a



  
külső gömb földeletlen, illetve földelt!
c.) Mekkora a gömbök közötti potenciálkülönbség?
d.) Legfeljebb mekkora feszültség kapcsolható a gömbökre, ha közéjük
Ekr=107V/m dielektromos szilárdságú szigetelőt teszünk?

120.) Egy síkkondenzátor lemezeinek mérete 1 m x 1 m, a lemezek távolsága 2

cm. A lemezek közé, középre betolunk egy 1 cm vastag sík fém lemezt (ld. az ábrát).
A kondenzátor töltése állandó Q=10-6 C.
a.) Határoza meg az 1 cm vastag fémlemez két lapján kialakuló töltéssűrüséget!
b.) Ábrázolja a kondenzátorban kialakuló térerősséget, mint az x függvényét (x a
lemezekre merőleges irány)!
c.) Határozza meg mekkora és milyen előjelű munka árán lehet a sík lemezt
eltávolítani a kondenzátor lemezei közül!

Segédábra a 120. példához.

121.) 16 V elektromos erejű és 4,5 ' belső ellenállású telep mekkora külső
ellenálláson szolgáltat maximális teljesítményt?

122.) Egy 6 m hosszú egyenes vezető drótot eredeti hosszának kétszeresére

nyújtjuk meg. Feltéve, hogy az anyagi minőség jellemzői nyújtás közben nem
változnak, hogyan változik a vezető ellenállása?

123.) Egy telepre kapcsolt 48 '-os ellenálláson 0,6 A míg a 33 '-os ellenálláson
0,8 A erősségű áram folyik. Mekkora a telep belső ellenállása?

124.) Két 110 V-ra készült, 50 W-os és 100 W-os izzólámpát sorbakötve 220 V-os
hálózatra kapcsolunk. Mi történik?

125.) Két 800 W-os, 220 V-ra készült fűtőtestet először sorba, majd párhuzamosan
kapcsolva 220 V-os hálózatra kötünk. Mekkora teljesítményt szolgáltat a rendszer az
első, ill. a második esetben?

126.) Egy 16 '-os belső ellenállású telepre 42 '-os külső ellenállást kapcsolunk.
Mekkora másik külső ellenálláson lesz ugyanakkora a teljesítmény, mint a 42 '-oson?
 22

127.) Mekkora feszültséget jelez a 4500 ' belső ellenállású voltmérő az alábbi
kapcsolásban? A telep feszültsége 45 V, belső ellenállása elhanyagolható, R1=6000 ',
R2=8700 ', R3=4350'



  
Segédábra a 127. példához.

128.) Számítsuk ki, hányszorosa legyen az Rk terhelő ellenállás egy telep Rb belső
ellenállásának, hogy a hasznos teljesítmény maximális legyen!

129.) Az ábrán látható műszer mit mutat a kapcsoló zárása előtt és után? Adjunk
megoldást, ha a műszer elhanyagolható ellenállású ampermérő és akkor is, ha igen
nagy ellenállású voltmérő!

20 ' 30 ' 40 ' 50 '

50V

Segédábra a 129. példához.

130.) Adott a következő elrendezésű áramkör. Adatok: U1=10 V; U2=15 V;

U3=20 V R1=R2=R3=R4=R5=R6=10 '. Számítandók: I1, I2, I3, I4, I5, I6.

U1
R1
-
I1
-

U3
I4 R4 I3
U2 R3
R2 R6
-
I2
R5 I6

I5
Segédábra a 130. példához.
 23

131.) Az ábrán látható kapcsolásban az ellenállások értékei: R1=2 ', R2=6 ', R'
Az áramerősségek értékei: I1=10 A, I2=2 A.
a.) Mekkora I3 értéke?
b.) Határozza meg az egyes ellenállásokon folyó áramok értékét!
c.) A kapcsoló zárásakor mekkora lesz a C=10 #F kapacitású kondenzátor töltése?



  
I2

R2 R3
I1 R1 I3

Segédábra a 131. példához.

132.) Határozza meg, hogyan mozog egy töltött részecske egymásra merőleges
elektromos és mágneses erőtérben. (A töltött részecske sebessége legyen merőleges
mind az elektromos, mind a mágneses tér irányára!) Egy ilyen elrendezés részecskék
sebességének szelektálására alkalmas. Ha az elektromos térerősséget 10 000 V/cm és
15 000 V/cm között, a mágneses indukciót pedig 0.1 Vs/m2 és 0.8 Vs/m2 között
változtatjuk, akkor milyen sebesség határok közötti elektronokat tudunk szelektálni?

133.) Három egy síkban lévő igen hosszú párhuzamos vezatő egymástól 6 cm
távolságban van. A bal oldali vezetőben és a középsőben 8 A, a harmadikban -16 A
áram folyik. Határozzuk meg hol lesz a mágneses indukció zérus!

134.) Egyenesvonalú hengeres, homogén, 8 mm sugarú vezetőben tengely irányú,

8 A-es áram folyik. Határozzuk meg a mágneses indukció értékét a tengelytől 6 mm és
10 mm távolságban lévő pontban!

135.) Szoros menetilleszkedésű tekercset kell készítenünk 0.6 mm sugarú huzalból,

melyben maximálisan 8 A-es áram haladhat át. Hány rétegből kell álljon a tekercs, ha
a belsejében 4.10-4 Vs/m2 mágneses indukciót kell előállítani?

136.) Két igen hosszú vezető között a távolság 8 cm. A vezetőkben ellenkező
irányú, 6 A erősségű áramok folynak. Határozzuk meg a mágneses indukciót a
mindkét vezetőtől 14 cm távolságban lévő pontban!

137.) Határozzuk meg a mágneses indukciót egy 16 cm-es és 30 cm-es

oldalhosszúságú téglalap alakú vezető keret középpontjában, ha benne 6 A-es áram
folyik!

138.) Egyenlő hosszúságú vezetődarabokból kockát forrasztunk össze. Az egyik

testátló szemközti végeire telepet kapcsolunk. Mekkora a kocka középpontjában a
mágneses indukció?
 24

139.) 8 mm2 keresztmetszetű körvezetőben 16 A áram folyik. Az áram által keltett

mágneses indukció a körvezető középpontjában 9.10-4 Vs/m2. A körvezető
anyagának fajlagos ellenállása 0.017 'mm2/m. Mekkora a feszültség a körvezető
végein?



  
140.) Elektronnyalábot 8.104 V feszültséggel felgyorsítunk, majd a sebességére
merőleges 6.10-2 Vs/m2 indukciójú homogén mágneses térbe irányítjuk. Milyen
sugarú pályán mozognak az elektronok? (me=9.1.10-31 kg; qe=1.6.10-19 C)

141.) 8 Vs/m2 indukciójú homogén mágneses erőtérben mozgó protonnyaláb

pályájának görbületi sugara 80 cm. Mekkora a protonok mozgási energiája?
(mp=1.67.10-27 kg; qp=1.6.10-19 C)

142.) Egy (-részecske nyaláb részecskéinek mozgási energiája 7.10-16 J. A

részecskék sebességükre merőleges, 4 Vs/m2 indukciójú mágneses térben repülnek.
Mekkora a részecskék keringési ideje? (m(=6.64.10-27 kg; q(=3.2.10-19 C)

143.) Egy toroidban a vasmag hossza 60 cm, a légrés szélessége 0.1 cm,
menetszáma 1000. A toroidban 1 A erősségű áram folyik. A vasmag relativ mágneses
permeabilitása 600. Határozzuk meg a mágneses térerősséget és indukciót a
toroidban! Mekkora lenne ez az érték vasmag nélküli esetben?

144.) Egy 400 menetü, 80 cm hosszú, 0.8 cm átmérőjű tekercsben (szolenoidban)

egy ugyanolyan vastag, 9 cm hosszú vashenger helyezkedik el. A szolenoidban 0.4 A
áram folyik. A vashenger relativ mágneses permeabilitása 600. Mennyi a mágneses
térerősség és az indukció a szolenoidban a vason belül és kívül?

145.) Mekkora maximális forgatónyomaték hat a 40 menetes, 0.4 cm átmérőjű

tekercsre, ha 4 Vs/m2 mágneses indukciójú térben van és a tekercsben 0.8 A erősségű
áram folyik?

146.) l=20 cm hosszúságú, d1=10 cm átmérőjű szolenoid menetszáma n=2000. A

szolenoidban I=100 mA áram folyik. A szolenoidba helyezünk egy l hosszúságú, d2=4
mm átmérőjű vashengert, amelynek relativ mágneses permeabilitása 50. Határozzuk
meg a tekercs indukciófluxusát!

147.) Négyzet alaku vezető keretben 6 A áram folyik. A vezető keret síkjában,
egyik oldaltól, azzal párhuzamosan, 6.6 cm távolságban hosszú egyenes vezető
helyezkedik el, melyben 8 A erősségű áram folyik. A keret oldalai 4 cm hosszúak.
Mekkora erő hat a keretre az egyenes vezető részéről?

148.) Egy félkör alakú vezetőben 9 A erősségű áram folyik, és sugara 8 cm.
Mekkora erő hat rá, ha a síkjára merőleges 0.8 Vs/m2 indukciójú homogén mágneses
térben van?
 25

149.) Egy elektromágnes 0.8 Vs/m2 homogén mágneses teret állit elő. Mekkora a
400 cm3 térfogatu belsejében tárolt mágneses energia?

150.) Határozzuk meg a H mágneses térerősséget egy n menetü l hosszúságú

szolenoidban a Biot-Savart törvény segítségével! A tekercsben I áram folyik.



  
Vizsgáljuk meg a mágneses tér eloszlását a szolenoid tengelye mentén véges
hosszúságú tekercs esetén!

151.) Legyen egy végtelen hosszúnak tekinthető egyenes vezető, melyben 30 A

áram folyik, és amely egy 10 cm oldalu négyzet alakú vezető keret síkjában
helyezkedik el az egyik oldallal párhuzamosan. A keret a vezetőre merőleges és a
síkjába eső 1 m/s sebességgel távolodik a vezetőtől. A t=0 pillanatban a vezető és a
keret vezető fele eső oldala között a távolság 0.2 cm. Irjuk fel az indukciófluxust a
keretben, mint az idő függvényét, és állapítsuk meg a keretben indukált feszültséget a
t=0.01 s pillanatban!

152.) Egy téglalap alakú vezető keret síkjában éléval párhuzamosan elhelyezünk
egy végtelen hosszúnak tekinthető egyenes vezetőt, melyben I=Iocos&t áram folyik.
Adatok: a=50 cm, b=20 cm, d=1 cm, I 0 = 20 ⋅ 2 [ A ] , f=200 [Hz ].
a.) Mekkora a keretben indukált elektromotoros erő effektiv értéke?
b.) Mennyi a kölcsönös indukciós együttható?

Segédábra a 152. példához.

153.) Mekkora feszültség indukálódik a 68 A-es árammal átjárt 40 cm hosszú, 400

menetes tekercs belsejében elhelyezett 0.6 cm2 felületü keretben, ha a tekercs áramát
kikapcsolva a mágneses tér 0.07 s alatt zérussá válik egyenletesen?

154.) Állandó 400 Vs/m2 mágneses indukciójú homogén mágneses térben 15 cm

oldalú négyzetes vezetőkeret forog 400 s-1 fordulatszámmal. A keret tengelye
merőleges a térerősség vektorára és a szemközti oldalak felezőpontján megy át.
Mekkora a feszültség a kivezetésben, ha a keret síkja 45o-os szöget zár be az
erővonalakkal?
 26

155.) 0.8 Vs/m2 indukciójú mágneses térben, rá merőleges síkban 6 cm sugarú

köralakú vezetőt helyezünk el, melynek ellenállása 8 '. Mekkora töltésmennyiség
áramlik át a vezető keresztmetszetén, ha 90o-kal elfordítjuk?

156.) Nulla értékről indulva, a 60Hz-es váltakozó feszültség mennyi idő múlva éri



  
el effektiv értékét?

157.) Egy 0.4H önindukciójú tekercshez mekkora kapacitású kondenzátort kell

illeszteni, hogy az így kapott rezgőkörrel ráhangoljuk az 539kHz frekvencián sugárzó
Kossuth-adóra.

158.) Síkkondenzátor lemezeit 6m/s sebességgel távolítjuk egymástól úgy, hogy

lemezei párhuzamosak maradnak, továbbá a lemezek 10-5C/m2 töltéssűrűségei is
állandóak maradnak. Határozzuk meg az eltolási áram értékét!

159.) Egy 40cm sugarú tömör fémkorongot 6Vs/m2 indukciójú mágneses térben
forgatunk 90s-1 fordulatszámmal az erővonalakkal párhuzamos tengely körül.
Mekkora feszültség mérhető a korong tengelye és pereme között?

160.) Egy 400 menetű, 80cm2 keresztmetszetű tekercs forog egy 6.5Vs/m2
indukciójú homogén mágneses erőtérben, a tekercs tengelyére és a mágneses erőtérre
merőleges tengely körül, 40s-1 fordulatszámmal. Mennyi a forgás közben a tekercsben
indukált maximális elektromotoros erő?

161.) Homogén mágneses térben a (103Vs/m2) az indukció vonalakra merőleges

síkban 40cm hosszú egyenes vezetőt mozgatunk zérus kezdősebességről indulva
2m/s2 gyorsulással. Adjuk meg az indukált feszültséget, mint az idő fügvényét!
 27

P.6. PÉLDÁK AZ ÁLTALÁNOS REZGÉS-ÉS

HULLÁMTAN TÁRGYKÖRÉBŐL



  
162.) Pontszerünek tekinthető 1 kg tömegű testre F=-Dx alakú rugalmas erő hat. A
rugóállandó D=0.25 N/cm. A t=0 pillanatban a kitérés 20 cm, a sebesség 2.83 m/s.
Mekkora a rezgés frekvenciája, amplitúdója és a kezdőfázisa? Írja fel a kitérés - idő
függvényt!

163.) Két egyirányú harmónikus rezgés mindegyikének amplitúdója 8 cm,

kezdőfázisuk 0. Az egyik rezgés periódusideje 0.020 s, a másiké 0.0192 s. Mekkora az
eredő rezgés maximális kitérése és mekkora a kialakuló lebegés frekvenciája?

164.) Egy rugón 2 egyenlő tömegű teher függ. A rugó megnyúlása a terhelés
hatására 2 cm. Az egyik teher hirtelen leesik. Mekkora amplitúdójú és periódusidejű
rezgést végez a másik?

165.) 5 N/m rugóállandójú rugóhoz kapcsolt 0.2 kg tömegű test csillapodó

rezgéseket végez. Energiája 50 s altt exponenciálisan az e-ed részére csökken.
Mekkora a rezgés frekvenciája és 10 rezgés alatt az amplitúdó hány százalékkal
csökken?

166.) 0.1 kg tömegű test D=1000 N/m erősségű rugóhoz kapcsolódik. A

csillapodási tényezőt kívánjuk meghatározni, ezért a rendszert Fo=10 N maximális
erővel sziniszos kényszerrezgésbe hozzuk. A kényszererő frekvenciáját folyamatosan
változtatva a sajátfrekvenciánál az amplitúdót 40 cm-nek mérjük. Határozzuk meg a
sztatikus megnyúlást és a csillapodási tényezőt! Mekkora a kitérés és a gerjesztő erő
fáziskülönbsége a sajátfrekvencia felénél?

167.) Két hangvilla egyszerre megszólaltatva 5 s altt 15 lebegést ad. Az egyik

hangvilla rezgésszáma 440 Hz. Mekkora a másiké?

168.) Két rezgés frekvenciája és amplitúdója azonos, rezgésirányuk egymásra

merőleges, fáziskülönbségük )/3. Milyen eredő rezgés keletkezik?

169.) Egy húron csillapítatlan transzverzális hullám terjed 20 m/s sebességgel

pozitív irányban. Amplitúdója 50 cm, frekvenciája 2 s-1. A t=0 pillanatban az x=0
helyen lévő részecske kitérése 25 cm, és negatív irányban mozog.
a.) Írja fel a hullámot komplex hullámfüggvénnyel!
b.) Mely helyeken maximális a kitérés a t=1 s pillanatban?
c.) Mekkora a kitérése az x=5 m helyen lévő részecskének a t=3 s pillanatban?

170.) Két, azonos 50Hz frekvenciájú és 2 mm amplitúdójú síkhullám halad

egymással párhuzamosan, megegyező irányban. A két hullám kezdőfázisának
különbsége )/3. A hullámok terjedési sebessége 200 m/s. Vezessük le és írjuk fel az
eredő hullámot komplex számításmóddal!
 28

171.) A 170. példa adataival rendelkező két síkhullám halad egymással

párhuzamosan, ellentétes irányban. Vezessük le és írjuk fel az eredő hullámot
komplex számításmóddal! Milyen típusú ez a hullám?

172.) A pozitív tengely irányában egy csillapítatlan transzverzális hullám terjed 2

m/s sebességgel, amely a t=0 időpillanatban az origóból indul. Amplitúdója 10 cm,



  
frekvenciája 0.5 Hz.
a.) Mekkora a hullámhossz?
b.) Mikor kezd rezegni az x=150 cm helyen lévő részecske?
c.) Milyen fázisa és kitérése van ezen részecskének a t=2 s időpillanatban?
d.) Mekkora annak a részecskének az abszcisszája, melynek a t=0.5 s időpontban a
kitérése 4 cm?

173.) Mekkora a gömbhullám intenzítása az 50 W teljesítményű pontszerű

hullámforrástól mért 20 m távolságban?

174.) Fénysugár esik 30o-os beesési szöggel egy planparalel üveglemezre, melynek
törésmutatója n=1.5. Milyen vastag az üveglemez, ha a fénysugár a lemezből kilépve,
haladási irányára merőlegesen 1.94 cm-t tolódik el?

175.) Egy prizma törésszöge 45o, törésmutatója az adott hullámhosszúságú fényre

1.6. Milyen ( beesési szöggel eshet a prizmára a fénysugár, hogy még ne lépjen fel
teljes visszaverődés?

o
45

( .

Segédábra a 175. példához.

176.) Mekkora görbületi sugarú homorú tükörben látjuk arcunkat kétszeres

nagyításban, ha a tükröt arcunktól 30 cm-re tartjuk?

177.) Egy 20 dioptriás gyűjtőlencsével, mint egyszerű nagyítóval nézzük a lencsétől

40mm-re lévő bélyeget. Hányszor nagyobbnak látjuk?

178.) Hogyan változik meg az üveglencse fókusztávolsága, ha a lencsét vízbe

helyezzük? Miért? Legyen a lencse törésmutatója 1.5, a vízé 1.3!

179.) Mekkora az optikai rács rácsállandója, ha az 589.6 nm hullámhosszúságú fény

második elhajlási maximumát 43o-os szög alatt adja?

180.) 0.5 mm széles réssel elhajlásjelenséget állítunk elő a 3 m távolságban

elhelyezett ernyőn. A jobbra és balra megjelenő első sötét csíkok távolsága vörös
fényben 8 mm, ibolya fényben 5.6 mm. Meghatározandók a használt fény
hullámhosszai.
 29

181.) Mutassuk ki, hogy bármilyen f(t+(x) alakú differenciálható függvény, ahol (
állandó, megoldása a hullámegyenletnek! Mi az ( állandó fizikai jelentése?



  
 30

P.7. PÉLDÁK A KVANTUMMECHANIKA

TÁRGYKÖRÉBŐL.



  
182.) Számítsuk ki a Bohr- modell alapján, hogy mekkora az n=5 és n=1
energiaszintek közötti átmenet során kisugárzott fény frekvenciája!

183.) Mekkora feszültséggel kell felgyorsítanunk az elektronokat, ha 10-11 m

felbontóképességű elektronmikroszkópot akarunk készíteni?

184.) Tantál esetén a legnagyobb hullámhosszúságú fény, amely még képes

elektront kiváltani, 297.4 nm hullámhosszúsággal rendelkezik. Mekkora a Ta kilépési
munkája?

185.) Állítsunk elő ezüstatom sugarakat kemencében hevített ezüstgőzből (ezt

használták fel pl. a Stern-Gerlach kisérletben). Mekkora az 1m távol elhelyezett
ernyőn kapható minimális folt mérete?

186.) A Nap által kisugárzott energia maximuma 480 nm-nél van. Tegyük fel, hogy
a Nap úgy viselkedik, mint egy feketetest sugárzó! Mennyi a hőmérséklet a Nap
felszínén?

187.) Mekkora hullámhossz esetén egyezik meg a foton tömege a nyugvó elektron
tömegével?

188.) Számítsuk ki a rácsfajhőt az Einstein-közelítés alapján, ha a hőmérséklet 0.1-

szerese, illetve 10-szerese a (h*/k) Einstein hőmérsékletnek!

189.) A proton de-Broglie hullámhossza 0.18 nm. A proton sebességére merőleges

mágneses erőtér bekepcsolása után 10 cm sugarú körpálya mentén mozog. Határozzuk
meg a mágneses erőtér indukcióját!

190.) Homogén mágneses erőtérben az elektron 1 cm sugarú körpályán mozog. A

mágneses erőtér indukciója 4.6.10-3 T. Mekkora a de-Broglie hullámhossz?

191.) Egyenes pályán 72 km/h sebességgel haladó gyorsvonat sípja 560 Hz

rezgésszámú hangot bocsát ki.
a.) Milyen magasnak hallja ezt a hangot a gyorsvonat mögött vele azonos irányban
54 km/h sebességgel haladó személyvonaton lévő megfigyelő?
b.) Mennyivel változik meg a helyzet, ha 10 m/s sebességű szél fúj a vonatok
sebességével egyező irányban?
c.) Mennyivel változik meg a helyzet, ha 10 m/s sebességű szél fúj a vonatok
haladásával ellentétes irányban?
 31

192.) Egy E=E(k) diszperziós relációval leírható hullámcsomag az egész térben

lassan változó F erő hatása alatt mozog. Az Ehrenfest tétel alkalmazásával mutassuk
meg, hogy a részecske úgy mozog, mintha a tömege

 4π 2 ∂ 2 E  − 1
m =  
 lenne.



  
2
 h ∂k  2

193.) Az ideális gáz molekuláinak sebesség szerinti eloszlását adott T

hőmérsékleten a Mexwell-féle sebességeloszlási törvény fejezi ki. Határozzuk meg
ugyanazon rendszer molekuláinak a de-Broglie hullámhossz szerinti eloszlását.

194.) A tórium 232-es tömegszámú izotópja által kibocsátott (-részecske energiája

4MeV. Ez a részecske alagúteffektussal távozik a magból, melynek során 25MeV
magas potenciálgáton kell átjusson. Számítsuk ki, hogy milyen széles lehet a
potenciálgát! (Az (-részecske tömege 6.6.10-27 kg.)

195.) A határozatlansági reláció segítségével becsüljük meg a harmónikus

oszcillátor zéruspontját!

196.) 0.01 nm hullámhosszúságú röntgensugarak esetén a Compton-féle

hullámhosszváltozás 0.00242 nm. Számoljuk ki a fotonok szóródási szögét és a
megütött elektron által felvett energiát!



  
PÉLDÁK MEGOLDÁSA
32
 33

P.1. PÉLDÁK MEGOLDÁSA A MECHANIKA

TÁRGYKÖRÉBŐL



  
1.) A derékszögű és a polár koordinátarendszer közti transzformáció alapján:
x=r.cos!=2.58m és y=r.sin!=1.5m

dv x  m dv y m
2.) a x = = 3 2  és a y = = −2 2
dt s  dt s
t

A helyvektor komponensek: rx = ∫ v x ( τ)dτ + x 0 = 15

. ⋅ t 2 + 4 [m] és
0
t

ry = ∫ v y ( τ)dτ + y 0 = − t 2 + 5 [m]. A tömegpont helyzete: rx=5.5m és ry=4m.

0

dx m dz  m
3.) v x = = 6t   ; vy=0 ; vz = = −16t  
dt s dt s
d2x  m d2z  m
a x = 2 = 6 2  ; ay=0 ; a z = 2 = −16 2 
dt s  dt s 
 m
Tehát v = v 2x + v 2z = 36t 2 + 256t 2 = 17.09 t  
s
 m
és a = a 2x + a 2z = 36 + 256 = 17.09  2 
s 
A pont pályájának meghatározásánál az x(t) és a z(t) függvényekből küszöböljük ki a
8x
t2-et. Így z = 2 − . Vagyis a pálya az x-z síkban egy egyenes lesz.
3

dx $m'
4.) a) vx = = 20 – 30 t #s&
dt " %

dvx $m'
b) ax = = – 30 t #s2&
dt " %

$m'
c) x0 = 30[m] , v0 = 20 # s &
" %

2
d) vx = 0 ha t = 3 [s]

ekkor az x = 23.3 [m] helyen tartózkodik a test. A kezdő pozicióhoz képest 6.6 [m]-t
tett meg.
 34

5.) Vegyük fel koordináta rendszerünk x tengelyét a test mozgásának irányában.

Ekkor a test helyzetét az x koordinátával jellemezhetjük. Az általánosan írható
t
a
v( t ) = ∫ a( τ )dτ + v 0 képlet segítségével: v(t)=a.t+vo és x(t)=2.t2+vo.t+xo. A
0

behelyettesítések után: v(t)=8t+4[m/s], továbbá x(t)=4t2+4t+3[m]. Ezekbe az



  
összefüggésekbe t helyére 2s-ot írva kapjuk, hogy x=27m és v=20m/s.

6.) Ha a hengert a tengelyén lévő külső pontból vizsgáljuk, és a szögsebességvektor

iránya felénk mutat, akkor a palást egy pontjának kerületi sebessége érintő irányú és a
pozitív körüljárási irányba mutat (vagyis pl.: a palást felső pontjának sebessége balra
mutat). Ellenkező irányú szögsebességvektor esetén a kerületi sebesség is ellenkező
irányú lesz, és nagysága: v=(.r=0.47m/s.

7.) Ha a vonatkoztatási rendszerünket a vízhez rögzítettük, akkor ebben a csáklya

nyugalomban van, így a halász fél óráig távolodik és fél óráig közeledik felé. Ezalatt
8km volt a csáklya elmozdulása, így a folyó sebessége 8km/h.

8.) Felhasználva a Lorentz transzformációt, egy K' koordinátarendszerben v'

v 0 + v'
sebességgel mozgó test a K rendszerben v = sebességgel mozog (vo a K'
v' v 0
1+ 2
c
v0 + c
rendszer sebessége a K-hoz képest). Ha v'=c, v = ⋅ c = c . Tehát a neutrínó
c + v0
sebessége a mozgó megfigyelőhöz képest is fénysebesség.

9.) A Föld 30km/s sebességgel halad a Nap körüli pályáján. Tekintettel a

v2
megrövidülés mértékét megadó = 0 1− összefüggésre, ebből kb. 10cm adódik.
c2

10.) a) A ratékához rögzített K' inerciarendszerben a rakéta nyugalmi hossza

0 = 100 m. A K rendszerből nézve a rakéta hossza:

2
v2
= 0 1– 2 = 100 1 – 0,72 = 71,4 m
c

v1 – v2
b) A K' rendszerből nézve a részecske sebessége: v'1 = 7
v2 = 6,81 · 10 m/s .
1 – c2

11.) A méterrúd hosszával párhuzamosan v1 sebességgel mozgó megfigyelő a

méterrúd hosszát = 0,95 m-nek nézi. A v2 = xv1 sebességgel mozó megfigyelő
2=0,9 m-nek méri. A hosszkontrakciót megadó összefüggésből:

2
+ .
= c **1 –
2 2 1-
v1 2- és
) 0,
 35

2
+ .
= c **1 –
2 2 2 2-
x v1 2-.
) 0,

E két összefüggésből x=1,4. Tehát 40 %-kal kell megnövelni a megfigyelő sebességét.



  
12.) Legyen a talajhoz rögzített K koordináta rendszerben az első gép sebessége +x
irányú u=600m/s. A második géphez rögzített K' koordináta rendszer a nyugvó K
rendszerhez képest szintén x irányban mozog, a./ esetben vo=300m/s ill. b./ esetben
vo=-300m/s sebességgel. Ebben a K' rendszerben kell meghatároznunk az első gép u'
sebességét. A Lorentz transzformáció felhasználásával a sebességösszeadási törvény:
u − v0
u' = . Az adatokat behelyettesítve:
uv 0
1− 2
c
600 − 300 m
a./ u' = 5 = 300.0000000006
. ⋅ 10
18 s
1−
9 ⋅ 1016

600 + 300 m
b./ u' = 5 = 899.9999999982
. ⋅ 10
18 s
1+
9 ⋅ 10 16

13.) A müonhoz rögzített (a müonnal együttmozgó) koordinátarendszerből nézve a

müon keletkezési helyétől a Föld felszínéig mért távolság a hosszkontrakció miatt
lerövidül így a müon (a saját vonatkoztatási rendszerében mért kis élettartama alatt)
mégis elérheti a Föld felszínét.
a./ A müon koordinátarendszeréből nézve a müon élettartama azonos a sajátidő
élettartammal, tehát /0=2.6.10-6s. Ugyaninnen nézve viszont a Földig terjedő
távolság a hosszkontrakció miatt nem 23000m, hanem csak
v2
s = s' 1 − 2 = 770m
c
s' 770
Ezt a távolságot a müon t = = = 2.57 ⋅ 10 − 6 s idő alatt teszi meg.
v 0.99944 ⋅ c
t
n −
Ez alatt az idő alatt a müonok = e ∆τ = 0.372 hányada még nem bomlott el, tehát
n0
elérik a Földet.
b./ Ha a relativitáselmélet nem lenne érvényes a 23000m megtételéhez a müonok
n −
t
 7.67 ⋅ 10 −5 
= e ∆τ = exp − . ⋅ 10 −13 hányada nem bomlik el.
− 6  = 15
n0  2.6 ⋅ 10 

9
14.) Fe = 9 2 + 52 − 90 cos135o = 13N , sin α = sin 135o
13

15.) W=F.s.cos !=400 [N] .100 [m].cos60o=20000 [J]

16.) A fiú és a csónak az egész idő alatt zárt rendszert alkotnak, melyre érvényes a
tömegközéppont megmaradásának törvénye. Az egymáshoz viszonyított helyzetük
 36

azonos az ugrás előtt és a séta befejezte után. Az ugráskor a csónak a fiúval ellentétes
irányba mozdul el, majd a séta közben visszakerül eredeti helyére.

17.) Legyen v1 illetve v2 az ember és a golyó jéghez viszonyított sebességének

abszolút értéke a dobás után. A feladat szerint



  
v1 + v2 = 20
Érvényes az impulzus megmaradás törvénye. Mivel az eldobás előtt mind a golyó,
mind az ember nyugalomban voltak:
m1v1 – m2v2 = 0
E két összefüggésből az ember jéghez viszonyított sebessége v1 = 4,99 m/s.

18.) A test impulzusa (mozgásmennyisége) az adott 0.05s elején és végén

ugyanolyan nagyságú, mint a megváltozásuk. Ezért ebből a három mennyiségből, mint
vektorokból egy egyenlő oldalú háromszöget képezhetünk. Ennek 60o-os szöge
egyenlő a körmozgás középponti szögével. Mivel (=!/t és F=mr(2=mv(=p(. Így az
eredmény: F=4.18N.

v 20 sin 2 α
19.) A ferde hajítás emelkedési magassága: h = és a hajítás távolsága
2g
v 20 sin 2α
s= , továbbá érvényes a robbanáskor az impulzusmegmaradás törvénye.
g
Ezek felhasználásával a 2m tömegű rész a kilövés helyétől kb. 20km-re esik le.

20.) a) Felírjuk az impulzus megmaradás törvényét a robbanás előtti és utáni

pillanatra. Az erre vonatkozó vektor egyenletet egy az eredeti sebesség irányába eső és
egy arra merőleges komponensre bontjuk az ábra jelöléseit alkalmazva (v1 az m/4
tömegű és v2 a 3 m/4 tömegű rész sebessége).

Segédábra a 20. példa megoldásához.

m 3m
mv = v1 4 cos ! + v2 4 cos 1

m 3m
0 = v1 4 sin !2– v2 4 sin 1
 37

3m
E két egyenletből a két ismeretlen v2 és2 1 meghatározható. A
4 tömegű rész
m
sebessége v2 = 231 s és a sebességének iránya a rakéta eredeti sebességével 1 = 30o-
ot zár be.



  
b) A robbanáskor felszabaduló energiát megkapjuk, ha a két rész mozgási
energiájának összegéből kivonjuk a rakéta robbanás előtti mozgási energiáját. A
robbanáskor felszabaduló energia és a rakéta robbanás előtti mozgási energiájának a
hányadosa:
/E 1
=
E 4

21.) Célszerű, ha a pálya tetőpontján az emberrel együttmozgó vonatkoztatási

m
rendszerben vizsgáljuk a feladatot. Az ember v sebességét ekkor v = − u alakban
M
kaphatjuk, ahol u a teher relatív sebessége, M az ember, m pedig a teher tömege. Az
ugrás növekedését megkapjuk, ha a v sebességet megszorozzuk azzal az idővel, amíg
v o ⋅ sin α
az ember földet ér. Ez az idő t = . Így s=0.56 m.
g

22.) a) Az ütközés után a kocsikat az Fs=3(m1 + m2)g súrlódási erő fékezi le. A
Newton II. axióma szerint ez a=3g lassulást eredményez. Ezt felhasználva a kocsik
m
ütközés utáni kezdősebessége: v = 2g3s = 9,46 s .
Az ütközésre alkalmazva az impulzusmegmaradás tételét megkapjuk a kocsik
sebességét az ütközés előtt. A 2000 kg-os kocsié:

(m1 + m2) v m
v1 = = 10 s
2 · m1

A 1000 kg-os kocsié:

(m1 + m2) v m
v2 = = 20 s
2 · m2

b) A deformációs munkát megkapjuk, ha az ütközés előtti mozgási energiák

összegéből levonjuk az ütközés utáni mozgási energiát:

1 1 1
E def = m1v 12 + m2v 22 (m1 + m2) v2 = 166 [ kJ ]
2 2 2

23.) A két tömeg együtt zárt rendszer alkot (a köztük ható gravitációs erő belső
erő), ezért érvényes a tömegközéppont megmaradásának tétele. A tömegközéppont
pályája egyenes, melyen állandó sebességgel halad. A sebesség nagysága:

+ m1 v1 .2 + m2 v2 .2
v= *m + m - + *m + m -
) 1 2, ) 1 2,
 38

F  m
24.) a = = (12 t + 4)  2  és v = ∫ a ⋅ dt = 6t 2 + 4 t + c . A kezdeti feltételeket
m s 
figyelembe véve: c=6, így v=6t2+4t+6 [m/s]. Mivel x = ∫ v ⋅ dt = 2 t 3 + 2 t 2 + 6t + k ,
ahol a kezdeti feltételeket behelyettesítve: k=5, így x=2t3+2t2+6t+5 [m].



  
v 20 sin 2 α
25.) Alkalmazzuk a ferde hajítás magasságára vonatkozó h = és a
2g
v 20 sin 2α
hajítás távolságára vonatkozó s = összefüggéseket erre az esetre, azzal a
g
különbséggel, hogy itt a gravitációs tér helyett az elektromos tér gyorsító hatásával
számolunk! Az elektromos térerősség: E=U/x=5000V/m. Így az elektronra ható erő
(F=E.q) ismeretében az eltérülésre 1.1cm adódik. (Az elektron adatait táblázatból
kikereshetők.)

26.) A lejtőn lecsúszó test gyorsulása a=g.sin! . Ha a lejtő alapja b, akkor hossza:
b g sin α 2
s= = t
cos α 2
4b
Innen t 2 = , ahol b=50cm. Az idő !=45o-nál a legkisebb. (Ennek értéke
g sin 2α
egyébként 0.44s.)

27.) A mesterséges holdra ható erő a gravitációs erő, gyorsulása a centripetális

gyorsulás, melyben a szögsebesség egyenlő a Föld forgásának szögsebességével, a
mozgásegyenletből:
1
 gR 2 T 2  3

h= 2  −R
 4π 

28.) A mozgásegyenlet normális irányú komponense a P pontban:

v2
m = F ⋅ sin α
R
mv 2
Ebből: R = = 0.416m .
F ⋅ sin α
A mozgásegyenlet érintőirányú komponenséből:

F ⋅ cos α m
at = = −12.5 2 .
m s

29.) A Földhöz rögzített koordináta rendszerben fellépő Coriolis erő által

létrehozott gyorsulás:
a = 2 (gt.
t3
Ebből kétszeres integrálással: x = (g = 0,022 m.
3
 39

30.) A lövedék a Coriolis erő hatására nyugati irányban fog eltérülni. A Coriolis erő
nagysága:
| F| = | 2 m v 4 ( | = 2 mv(2sin !
ahol ! a szélességi fok. Ebből a lövedék gyorsulása nyugati irányban



  
(2= 2 v ( sin !
Az első másodperc alatt megtett (nyugati irányú) út
a
s = t2 = v w sin a = 0,05 [ m]
2

31.) Írjuk fel az M tömegű kocsira a mozgásegyenleteket! A kocsi

mozgásegyenletéből a kocsi (és állandósult állapotban az m tömegű fonálinga)
gyorsulása: a = g (sin! - 3 cos !). Ezután írjuk fel az m tömegű test mozgásegyenletét
a kocsihoz rögzített gyorsuló koordináta rendszerben! Ebben a koordináta rendszerben
a test nyugalomban van, a testre ható erők eredője zérus. A fonál függőlegessel bezárt
szöge legyen 1. A mozgásegyenlet lejtővel párhuzamos komponense:
mg( sin 30 o − µ cos 30 o ) + Ff sin( 30 o − β) − mg sin 30 o = 0
A lejtőre merőleges komponense:
Ff cos( 30 o − β) − mg cos 30 o = 0
E két egyenletből: tg(30o-1)=3 és ebből 1 = 18,6o
32.) a) Vezessük be a következő jelöléseket:
! = 10o , az útpályának a vízszintessel bezárt szöge.
1 = 5o , az inga és az útra merőleges irány közti szög.
5 = ! + 1 = 15o , az ingának a függőleges iránnyal bezárt szöge.
A teherautóval együtt mozgó vonatkoztatási rendszerben három erő hat a fonálinga
m tömegére: a fonál tartó ereje (Ff), a nehézségi erő(mg) és a centrifugális erő(Fcf).
Ebben a vonatkoztatási rendszerben az m tömeg nyugalomban van. A mozgásegyenlet
két komponense (vízszintes és függőleges irány):
Ff cos 52– mg = 0
mv2
r – Ff sin 5 = 0
 m
Ebből a teherautó sebessége: v = rg tg g = 23,15   .
s
b) Ismét a teherautóval együtt mozgó koordináta rendszerben írjuk fel a
mozgásegyenleteket az m tömegű ládára arra az esetre, amikor a láda éppen csúszni
kezd. A ládára négy erő hat: a nehézségi erő (mg), a teherautó raklapjának nyomóereje
(Fny), a súrlódási erő (Fs) és a centrifugális erő (Fcf). A mozgásegyenletet most az
útpálya síkjára merőleges és erre merőlegesen a kör közepe fele mutató irányra
bontjuk fel.
mv2
mg sin! + Fs – r cos !2= 0

mv2
mg cos! – Fny + r sin !2= 0
 40

E két egyenletből 3 = 0,27. Figyelembe vettük, hogy Fs = Fny 30.

33.) A pilótára a repülőgéppel együttmozgó gyorsuló koordináta rendszerben az

állandó nagyságú és irányú mg nehézségi erőn kívül hat az állandó nagyságú, de
változó irányú centrifugális erő. E két erő eredőjének az ülésre merőleges komponense



  
nyomja a pilótát az üléshez. A pálya legalsó pontjában a két erő megegyező irányú,
v2
összeadódnak: F1 = mg + m = 7000[ N ]
r
A pálya legfelső pontjában ellentétes irányúak, kivonódnak:
v2
F2 = m − mg = 5600[ N ] .
r

34.) a) Felírjuk a láda mozgásegyenletét a teherautóval együttmozgó vonatkoztatási

rendszerben. Ebben a vonatkoztatási rendszerben a következő erők hatnak a ládára:
mg nehézségi erő, a teherautó padlójának nyomóereje (Fny) és a súrlódási erő (Fs),
valamint az Fcf = mv2/r centrifugális erő (tehetetlenségi erő). Az erőket sugárirányú
és (erre merőleges) függőleges irányú komponensekre bontjuk. A láda a teherautó
vonatkoztatási rendszerében nyugalomban van (nem csúszik meg).
Fny – mg = 0
Fcf – Fs = 0

Felhasználjuk még, hogy határesetben, amikor még éppen nem csúszik meg a láda
Fs = Fs(max) = Fny · 3
E három egyenletből
 m
v = r g m = 22,4  
s

b) A láda impulzusának abszolút értéke nem változik csak az iránya. Az impulzus

változás
/I = I2 – I1
ahol | I1 | = | I2 | = mv.
I1, I2 és /I vektorok egy egyenlőszárú háromszöget alkotnak, ahol az I1 és I2 szárak
vt
közti szög ! = r = 0,6 , a 4 másodperc alatt megtett szögelfordulás. Ebből a
háromszögből
! $ m'
| /I | = 2 mv sin 2 = 443 # kg s &
" %

35.) Ha a golyócska sok kicsi pattanással járja körül a tölcsért, akkor a probléma
nagyon egyszerűen megoldható. Alkalmas ( szögsebességgel forgó vonatkoztatási
rendszerből nézve a golyócska a tölcsérre merőleges egyenes mentén pattog. Ennek a
feltétele, hogy az mR(2 centrifugális erő és az mg nehézségi erő eredője merőleges
legyen a tölcsérre, azaz mg=mR(2tg!
 41

2π R ⋅ tgα
Innen a keresett idő T= = 2π
ω g
Érdekes, hogy T nem függ To-tól. Vajon ez csak a közelítésből adódó sajátság, vagy a
Coriolis erőt és a centrifugális erő helyfüggését is figyelembe vevő pontosabb
számítás is megerősíti? Ha a golyócska pattanásai nem kicsik, a golyócska repülése



  
közben is számolni kell e két erőnek a hatásával.
A pontosabb számolásokat egyszerűbb inerciarendszerből nézve elvégezni.
Inerciarendszerben a golyócska pályája függőleges síkú parabola pályákból áll (ferde
hajítás). A rugalmas ütközésnél a sebesség felületre merőleges komponense előjelet
vált, az érintőleges komponens pedig változatlan marad. Ezekből a feltételekből a
kérdéses "körüljárási időre"
−1
gT02 ctgα
T = T0 π ⋅ arcsin
4R
adódik. Kis pattogások esetén a golyócska egy pattanás során kis utakat tesz meg az R
sugarú kör mentén, azaz kicsi az R sugarú kör érintőjének irányába eső sebesség
gT02 ctgα
komponense. Ekkor a szögérték is kicsi, alkalmazható a sin6~6 közelítés.
4R
Visszakapjuk a gyorsuló koordináta rendszerben kis pattogásokra meghatározott
közelítő összefüggést.

36.) Felírjuk a testek mozgásegyenletét! Az m1-re ható erők: az asztal részéről F1

függőlegesen felfelé (+y irányban) és Fs1 súrlódási erő (-x irányban), az m2 részéről
F2 függőlegesen lefelé és Fs2 súrlódási erő (amely a mozgás +x irányával egyező
irányú), továbbá az m1g nehézségi erő. Az m2-re ható erők a deszka részéről -F2
függőlegesen felfelé (az F2 ellenereje) és -Fs2 (Fs2 ellenereje), továbbá az F húzóerő
és m2g nehézségi erő.
A mozgásegyenletek az m1-re: Fs2-Fs1=m1a1x
F1-m1g-F2=m1a1y=0
A mozgásegyenletek az m2-re: Fcos!-Fs2=m2a2y
-m2g+Fsin!+F2=m2a2y=0
Mivel Fs1=3.25N nagyobb, mint Fs2=1.5N, ezért az m1 nem mozdul el. Így
a2x=3.58m/s2.

37.) Jelöljük az 1. atom eredeti mozgásirányát x-szel, sebességét v1-gyel. A 2.

atom, melynek tömege egyenlő az elsővel, átveszi a normális (n) irányú v1n
sebességet, ami az ábra alapján és az adatokkal v1n=v1cos60o=0,6 km/s. Az 1. atom
sebessége az érintőleges v1t lesz, ami v1t=v1sin60o=1,03 km/s. Tehát az 1. és 2. atom
ütközés utáni v1'és v2' sebességei:
v1'=0,6 km/s és v2'=1,03 km/s, és merőlegesek egymásra.
 42



  
Segédábra a 37. példa megoldásához.

38.) A munkatétel alkalmazásával a mozgási energia megváltozása egyenlő az

összes erők munkájának előjeles összegével. Ha 1 és 2 a lejtő szakaszai és ! a lejtő
hajlásszöge, akkor:
0=mg( 1sin!+ 2sin!) 7 mg31 1cos! 7 mg32 2cos!
Az adatok felhasználásával 1 / 2 = 0,846

39.) Az ütközésre érvényes az impulzus megmaradás törvénye és az ütközést

követő kilendülésre a mechanikai energia megmaradás törvénye. Ha m a lövedék, M a
homokzsák tömege, az inga hossza, v a lövedék becsapódási sebessége és u a
kilendülés kezdő sebessége, akkor
mv = (m+M)u
1
( m + M)gh = ( m + M) u 2 ,
2
ahol h= (1-cos!). Ezekből v=387 m/s

40.) Felírva a Föld-távoli és Föld-közeli pontban az űrhajóra a mechanikai energia

megmaradás és az impulzusnyomaték megmaradás törvényét, ezekből 42900 km és
1,6 km/s adódik.
3 3
 8x 2 
41.) W = ∫ 8x − 16 dx = 
( ) − 16x = −12[J ] .
0  2 0

42.) Írjuk fel a mozgásegyenleteket az m1 és m2 tömegű testekre és a korongra.

(K1 és K2 az m1-re és m2-re ható kötélerő):
 43

m1g − K1 = m1a1
m2g − K2 = m2a 2
K1R − K2 R = Θβ
1
A kényszerfeltételek miatt: a1=a2=R1=a, ahol β a szöggyorsulás és Θ = mR2 .
2



  
(m − m 2 )g
1
Ezekből a gyorsulás: a =
1
m1 + m 2 + m
2

43.) A munkatétel értelmében a fékezéskor végzett munka a henger teljes mozgási

energiáját csökkenti le zérusra. Tehát a végzett munka:

1 1 3
W = 2 mv2 + 2 8(2 = 4 mv2

44.) Az S súrlódási erő iránya az F-el egyező irányú. A mozgásegyenletek:

F+S=ma
(F-S)R=91
továbbá a kényszerfeltétel miatt: a=R1
(a jelölések ugyanazok, mint az 42. feladatban)
Ezekből S=F/3.
A tiszta gördülés feltétele: S ≤ µ o mg. Így F ≤ 3µ o mg.

45.) Minden pillanatban a kúpnak és a részecskének a szögsebessége azonos az

alkotó menti csatornában történő gördülés miatt. Az impulzusnyomaték megmaradás
tétele miatt:
Θω o = (Θ + mR 2 )ω,
Θω o
innen ω=
Θ + mR 2

46.) A lecsúszó részecskére a mozgásegyenlet normális irányú komponense:

v2
mg cos α − Fny = m ,
r
ahol α a részecskéhez húzott sugárnak a függőlegessel bezárt szöge. Az elváláskor
Fny=0 A sebesség kiszámolására a mechanikai energia megmaradás tételt alkalmazva
azt kapjuk, hogy a részecske felülről számítva a sugár harmadának megfelelő
magasságban hagyja el a gömbfelületet.

47.) Mivel az eredő tehetetlenségi nyomaték egyenlő az egyes részek tehetetlenségi

nyomatékainak az összegével, továbbá alkalmazva a tehetetlenségi nyomaték mr2
definícióját, így kapjuk, hogy: 4,6.10-46 kgm2.

48.) A mechanikai energia megmaradás tételével, valamint a gravitációs

mM
potenciális energia, E p = − γ kifejezésével, továbbá azzal, hogy a szökési
R
 44

sebesség elvileg a végtelen távoli pontba jutáshoz szükséges sebesség, az első válasz
1
 2gR 2  2
11,2 km/s, a második válasz: v =  
R + h

49.) Jelölje ! a körpályán mozgó testhez egy adott pillanatban húzott sugárnak a



  
függőlegessel bezárt szögét. Ekkor az m tömegű kis golyó mozgásegyenletének
normális irányú komonense:
mv 2
Fk − mg cos α = ,
R
ahol Fk a körpálya által a testre gyakorolt kényszererő: Az elválás pillanatára
jellemző, hogy Fk = 0. Ha a test a lejtőn h magasságból indult, akkor a körpálya
1 mv2
( )
tetején levő v sebességre igaz, hogy mv = mg h − 2 R , továbbá mg =
2
.
2 R
Ezekből: h=2.5R.

dE pot
50.) a.) Mivel F = − , így 0 : x : 3.10-6 m-nél taszítóerő, 3.10-6 : x : 6.10-6
dx
m-nél vonzóerő és x ; 6.10-6 m-nél taszítóerő hat.
b.) A 3.10-6 m-nél és 6.10-6 m-nél zérus az erő.
c.) A mechanikai energia megmaradás tételét alkalmazva 10-6 m.

51.) A végzett munkát minden esetben a

C C C C C

W = = Fds = = Fx dx + = Fy dy = = 3xy dx + = 4 xy dy
< < < < <
O 0 0 0 0

összefüggés alapján számoljuk.

a) Az O és A pontok közötti egyenes szakaszon végzett munka zérus, ugyanis
A A
= 3xy dx = 0 , mivel ezen a szakaszon y=0 és = 4 xy dy = 0 , mivel y irányú
< <
0 0
elmozdulás nincs.
Az A és C pontok közötti egyenes szakaszon x irányú elmozdulás nincs, tehát a
végzett munka ezen az úton:
C
>
WAC = = 4 xy dy > = 2 [J]
< >x=1
A

A teljes OAC úton végzett munka:

WOAC = WAC = 2 [J]
b) Az O és B pontok között (hasonlóan mint a) esetben az OA úton) zérus a
munkavégzés
 45

C
> 3
W0BC = WBC = = 3xy dx > = [J]
< >y = 1 2
B

c) Az egyetlen egyenesből álló OC úton fennáll, hogy x=y és dy=dy. Ezért a

munkavégzés



  
1 1
7
WOC = = 3x dx + = 4x2 dx = 3 [J]
2
< <
0 0

d)A fentiekből látszik, hogy a munkavégzés nem útfüggetlen, így a kérdekezett erő
nem konzervatív.

1 1
52.) Ha F = kr, akkor E p = − kr 2 + c . Ha r = 0-ban Ep=0, akkor E p = − kr 2 .
2 2
k
Ha F=k/r2, akkor E p = + c . Ha a végtelen távoli pontban Ep=0, akkor Ep= k/r.
r

53.) a./ Az m tömegű testre felírjuk a mozgásegyenlet fonál irányú komponensét:

v2
F − mg cosα = m ,
!
ahol a fonál hossza és F a fonalat feszítő erő. Valamint felhasználjuk a mechanikai
energia megmaradás tételét:
1
mg ⋅ ! ⋅ cosα = mv 2 .
2
.
E két egyenletből a fonalat feszítő erő: F=3mg cos!=5.2N.
b.) A fonal szögbe való ütközése után az m tömegű test /2 sugarú körpályán fog
mozogni. Ekkor a mozgásegyenlet fonál irányú komponense:
v2
F − mg cosβ = m ⋅ ,
!
2
ahol most 1 jelöli a fonalnak a függőlegessel bezárt szögét. A fonálerőre fenn áll,
2v 2
hogy F?0. Ha F=0, vagyis − g ⋅ cosβ = ,az m tömegű test elhagyja a körpályát.
!
Ismét felhasználva a mechanikai energia megmaradás tételét
! 1
mg (1 + cosβ) = mv 2 .
2 2
2 ! 1
kapjuk, hogy cosβ = − . Tehát a felfüggesztési pont alatt h = (1 + cosβ) = [m]-
3 2 6
rel válik el a tömegpont a körpályától.

54.) a) Az a) ábrán feltüntettük a hengerre ható erőket. Felírjuk a transzlációra

vonatkozó mozgásegyenlet két komponensét (a lejtő irányával párhuzamos és a lejtőre
merőleges) és a forgásra vonatkozó mozgásegyenletet:
2 F – S – m1 g sin !2= m1 a1
– m1 g cos ! + Fny = 0
Sr = 81
 46

ahol 8 = m1 r2 a henger tehetetlenségi nyomatéka. A fenti egyenletek felírásakor

figyelembe vettük, hogy m2 tömeg elhanyagolható m1 mellett. Ezen összefüggésekből
a1
felhasználva az 1 r kényszerfeltételt (csúszás mentesen gördül a henger) kapjuk a
henger tömegközéppontjának gyorsulására:



  
2F – m1 g sin! $m'
a1 = = 2,5 #s2 &
2m1 " %
b) Ugyanezekből az egyenletekből a súrlódási erő:
s = m1 a1 = 5 [N]
c) Az m2 tömegpont a henger a1 gyorsulásával fog egyenes vonalú mozgást
végezni. (Nem forog a hengerrel, hiszen nincs súrlódás a henger fala és az m2
tömegpont között.) Az m2 tömegpont mozgását a vele együtt mozgó vonatkoztatási
rendszerből vizsgáljuk. A b) ábrán feltüntettük a rá ható erőket. A tömegpont
mozgásegyenlete a lejtővel párhuzamos és arra merőleges komponensre bontva:
Fny sin (! + 1) – m2 g sin !2– m2 (1 = 0
Fny cos (! + 1) – m2 g cos !2– m2 (1 = 0
Az egyenletrendszer megoldásával kapjuk, hogy tg (! + 1) = 0,866. Ebből 12@210,9o

a.) b.)
Segédábrák az 54. példa megoldásához.

Mm
55.) a) A Föld felszínén a gravitációs erő: mg = 5 R2 (*)
Mm
A Föld középpontjától 1,1 R távolságban: F = (1,1)2 2
R
mg
E két összefüggésből : F = (1,1)2 = 82,6 [N]
b) A műszer helyzeti energiája:
1,1R
mM +1 1 . R· 0,1 mgh
Eh = W = = 5 r2 dr = 5 mM *R – 1,1R- = mg 1,1 = 1,1 = 57,9 [MJ]
< ) ,
R
ahol h = 1,1R – R = 637 km és felhasználtuk hogy (*) összefüggést.
c) A b) pontban meghatározott helyzeti energiát a kilövéskor kapott mozgási
energia biztosítja.
 47

1 2
2 mv = Eh
2Eh 3m
Ebből v = m = 2,26·10 s
56.) a) Az m2 tömeg mozgási energiája abban a pillanatban lesz a legnagyobb,



  
amikor az m1 eléri a talajt. Eddig az időpontig csak konzervatív erők hatnak a
tömegpontrendszerre, ezért érvényes a mechanikai energia megmaradás tétele:
1 1
m1gh = 2 m1 v2 + 2 m2 v2 + m2 gh
Ebből az m2 tömeg mozgási energiája:
1 ghm2 (m1 – m2)
E2 = 2 m2 v2 = = 10–1 [J]
m1 + m2
b) Az m1 tömeg földetérése után a csigán átvetett fonal már nem feszül meg. Az
m2 tömegre csak az m2g nehézségi erő hat, melynek hatására egyenletesen lassulva
emelkedik tovább mindaddig míg sebessége zérus lesz. Ezalatt megtett út (h') ismét a
mechanikai energia megmaradásból számolható:
1 2
2 m2 v = m2 gh'
h' = 0,1 [m]
Az m2 tömeg teljes emelkedése:
h2 = h + h' = 0,4 [m]
c) Hasonlóan kell számolni, mint az a) pontban, de most figyelembe vesszük a
csiga mozgási energiáját is
1 1 1
m1hg = 2 m1 v2 + 2 m2 v2 + 2 8 (2 + m2 gh
v ' ghm2 (m1 – m2) –2
Felhasználva az ( = r kényszerfeltételt: E2 = 1 = 7,5 · 10 [J]
m 1 + m2 + 2 m

57.) a.) Mivel a tömegpontra csak centrális erő hat, a mozgása során érvényes
az impulzus nyomaték megmaradás tétele: mv1r1=mv2r2 . Az "1" index jelöli a
sebesség és a pálya görbületi sugarának kezdeti értékét, a "2" index ugyanezen
v 22
jellemzőket a fonal elszakadásának pillanatában. Továbbá fennáll: m = F (F a
r2
fonalat feszítő erő a fonal elszakadásának pillanatában). E két összefüggésből
r12 v 12 m
r2 =3
. Az adatok behelyettesítésével r2=0,3 [m].
F
1
b.) W = E k 2 − E k 1 = m(v 22 − v12 ) = 56.9 [ J ]
2
58.) a.) Annak a feltétele, hogy a tárcsa és a henger felülete ne csússzon meg
egymáson a következő: 2An1r1=(2r2. Amíg a henger és a tárcsa érintkező felülete
csúszik egymáson az Fs=3F súrlódási erő forgatónyomatéka gyorsítja a hengert :
3Fr2=81. A 1 szöggyorsulással egyenletesen gyorsulva éri el a henger az (2
szögsebességet. Így a csúszás megszűnéséig eltelt idő:
 48

ω 2 2 πn 1 r1θ
t= = 2 = 2.8 [ s]
β r2 µF
1
b.) A henger mozgási energiája: E kin = θω 22 = 1095[ J ]
2
A tárcsa által végzett munka a tárcsára ható súrlódási erő ellenében végzett munka (az



  
út a tárcsa egy kiszemelt kerületi pontjának elmozdulása az a./ pontban meghatározott
t idő alatt): Wt = µFs t = µFω 1 r1 t = µFn 1 2 πr1 t = 2191J
E kin
A kettő hányadosa: = 0.5
Wt
59.) A mozgás során érvényes a mechanikai energiamegmaradás tétele. A rúd
d
tömegközéppontja egy 4 sugarú körpályát ír le a forgástengelyek körül. A helyzeti
energia null szintjét ezen kör legalacsonyabb pontján vesszük fel (B=180o). Így:
d 1
mg 4 (1 + cos B) = 2 8(2
24 g (1 + cos B)
Ebből (2 = 7d
A rúd forgástengelytől távolabb eső végének sebessége pedig:
3d 3 d g (1 + cos B )
v= 4 (=3 14

60.) A hengerre, illetve a csőre ható erőket az ábra mutatja.

Segédábra a 60. példa megoldásához.

A transzlációra vonatkozó mozgásegyenlet lejtő irányú komponense:

mg sin ! – S = ma
A forgásra vonatkozó mozgásegyenlet:
S · R = 81
A csúszásmentes gördülésből következő kényszerfeltétel:
a=R1
E három egyenletet a-ra megoldva:
g sin !
a=
1 + 8/mR2
2 g sin !
a) A henger tömegközéppontjának gyorsulása. ah = 3
g sin !
b) A cső tömegközéppontjának gyorsulása: acs = 2
 49

acs 3
c) Mivel a megtett utak aránya egyenlő a gyorsulások arányával: scs = · s h = sh
ah 4



  
 50

P.2. PÉLDÁK MEGOLDÁSA A KINETIKUS

GÁZELMÉLET TÁRGYKÖRÉBŐL



  
dp
61.) Egy oxigén molekula impulzusváltozása: dp=2mvT .A kifejtett erő: F = .N
dt
1 F
darab molekula által létrehozott nyomás: P= N ,
6 A
(P
normál ≈ 10 5 Pa ) Ebből:

N = 1,33 ⋅ 10 24 .

3
62.) Egyatomos gáz kinetikus energiája: E = NkT , 1 mól He tömge: 4g és
2
500g
NA=6.1023 . Igy E 0,5kg = ⋅ E mól = 424 [ kJ ] .
4g

2 N 22
63.) A P =
3 V <!kin> összefüggésből a molekulák száma: N=3·10 db. A mólok
száma:
N
NA = 0,05
m 2·10–4
64.) A gázmolekulák száma: N = = = 2,5 · 1021
ma 8·10–26
A 63.) feladatban használt kifejezésből a molekulák átlagos kinetikus energiája:
3PV –17
" !kin # =
2N = 6 10 [J]

65.) Egy elektron mv impulzust ad át a felületnek. A nyomás az egységnyi idő alatt

egységnyi felületnek átadott impulzussal egyenlő. Így
Zmv
P = A = 0,036 $Pa%

ahol Z az A = 1 mm2 felületre másodpercenként beérkező elektronok száma.

3k B T m
66.) Termikus sebesség: v T = = 462   .
m s
1N
A gáz nyomása: P = mv 2T = 3,8 [ MPa ]
3V

3k B T m
67.) vT = = 1964  , q e = 1,6 ⋅ 10 −19 [ C] .
m s
 51

qe 〈 !〉  m
A driftsebesség: v dr = E = 4,1  
mv T s

1
68.) Az ütközési szám: Z = = 2 n v σ. Az ütközési hatáskeresztmetszet:
τ



  
8k B T m
δ = d 2 π = 9,2 10 −19 [ m 2 ] . Az átlagsebesség : v = = 351 . A
πm s
P
részecskesűrűség: n= = 9.4 ⋅ 10 23 [ m − 3 ] . Az ütközési szám tehát:
k BT
Z =4.3.108 [s-1].

1 k BT
69.) Az átlagos szabad úthossz: 〈 ! 〉 = = , tehát az átlagos szabad
2 nσ 2 Pσ
úthossz a hőmérséklettel egyenesen arányos. Az ütközési szám:
P 8k B T P 1
Z = 2σ = 4σ , tehát az egy másodperc alatti ütközések
k B T πm k B πm T
száma fordítottan arányos a hőmérséklet négyzetgyökével.

3RT
70.) A technikus sebesség: v T =
M

TH TO
Ezt felírva a H2 és O2 gázra és egyenlővé téve: =
MH MO
o
A H2 gáz hőmérséklete: TH = 20,6 K = – 252,4 C

k B Tµ  2
−8 m
71.) A diffuziós tényező: D = = 2,610
.  s  (Einstein összefüggés)
qe  

l
72.) a) A molekulák átlagos szabad úthossza: < ! > =
2σn

Amiben az ütközési hatáskeresztmetszet a & = ' d2 , az egységnyi térfogatban levő

N P
molekulák száma az n = = összefüggéssel határozható meg. (Utóbbi az
V k BT
ideális gáz állapotegyenletéből adódik.) Így < > = 7,9·10–8 m.

Zt ⋅ N
b) A Z ütközési számból a t idő alatti ütközések száma: kifejezéssel
2
< v > 8RT
adódik. A Z = kifejezésben < v > = . N az ideális gáz
< l > πm
állapotegyenletéből számolható. Az adatok behelyettesítése után kapjuk, hogy 3
másodperc alatt 8,8·1032 ütközés történik.
 52

5 5
c) A belső energia: U = N · 2kBT = PV = 2,5 · 102 [J]
2

1
73.) a) Az átlagos ütközési idő ( =
2n<v>&



  
8kBT N P
ahol < v > = , és n = V = k T az ideális gáz állapotegyenletéből).
'm B

Így)( = 2·10–9 [s].

2
1 1 ,m /
b) A diffúziós tényező D = < v > < > = < v >2)( = 1,26·10–4 + .
3 3 *s-
c) Az átdiffundáló oxigén tömege m = J · A · t
dn
ahol a J = – D dx a diffúziós áramsűrűség, A a felület és t az idő. Adatokkal :
m = 1,59 · 10–5 [kg].
 53

P.3. PÉLDÁK MEGOLDÁSA A STATISZTIKUS FIZIKA

TÁRGYKÖRÉBŐL



  
74.) a) A makroállapot termodinamikai valószínûsége:

N!
W = N ! N ! N ! N ! N ! N ! = 12600
1 2 3 4 5 6

b) Az entrópia: S = k ln W = 1,3 · 10–22 [J/K]

1
75.) p =
2N

2kBT ,m/
76.) v0 = = 223 +s.
m * -

3kBT ,m/
m = 12000 +* s .-
77.) vT =

g
78.) M H 2 = 2 , NA = 6.1023 , ebből a tömeg: m = 3,3.10-27 kg. A
mol
2k BT m
legvalószínűbb sebesség: v o = = 1,5810
. 3 .
m s

79.) A vo-0,1vo és vo+0,1vo közötti sebességgel rendelkező molekulák aránya:

v o + 0 ,1v o
N ∆v
N össz vo −∫0,1vo
η= = f ( v)dv . Ebben a szűk sebesség intervallumban f(v) jó közelítéssel

állandónak vehető, f(v) ≈ f(vo), így η = f (v o ) 0,2 v o , ahol

3/ 2 − mv 2
4  m  o
4
f (v o ) =   v 2
o e 2 k BT
= ⋅ v o−1 ⋅ e −1 . Igy
π B 
2 k T π
4 −1
η = 0, 2 e ≈ 0 , 168 = 16 , 8 % .
π

80.) A barometrikus magasságformulából levezethető Boltzmann eloszlást leíró

N( H )
= e pot B , ahol Epot=mgH=4,83.10-23 .H [J]. Tudjuk,
E /k T
képletet felhasználva
No
hogy N(H)/N=1/2 . Ezekből H kiszámítható H=5402.82 [m].

81.) A legvalószínűbb sebesség a Boltzmann-féle sebességeloszlás alapján:

 54

2k BT  m
vo = = 1576.07   (m=3.33.10-27 kg)
m s
Ugyanezt a képletet felhasználva és a vo(T')=vo(T) egyenletből T' = 4 T = 1200 K.

E 2⋅10 −21
N rot − rot



  
−
⋅ − 21
82.) = e k BT = e 4 ,110 = 0.61
N össz
E −20
⋅
4 .110
N vibr − vibr −
=e k BT
=e ⋅ − 21
4 .110
= 4.5 ⋅ 10 −5
N össz

− dQ
83.) A rendszerben a teljes entrópiaváltozás: 0S=0S1+0S2, ahol ∆S1 = és
T1
dQ
∆S2 = . A rendszer entrópiája hőátadás előtt: Skezd.=kB.lnWkezd, és a folyamat
T2
végén: Svég=kB.lnWvég. Ezek különbsége az entrópia megváltozása:
Wvég
∆S = k B ⋅ ln
Wkezd
Igy a végállapot relatív valószínűsége a következő lesz:
Wvég  ∆S 
= exp  = exp(− 1011 )
Wkezd  kB 

84.) N molekulából N1 számút Z=N!/{N1!(N-N1)!}=N!/(N1!N2!) féle képpen

lehet kiválasztani. Annak a valószínűsége, hogy egy meghatározott molekula a V1
térfogatba kerüljön p1=V1/(V1+V2), ezért egy rögzített eloszlás kialakulásának
valószínűsége p1N 1 ⋅ p2 N 2 , ahol p2=1-p1. A keresett valószínűség tehát:
N!
p= ⋅ p1N 1 p2 N 2
N1! N 2 !

85.) Legyen a szilárd test egységnyi térfogatában n darab atom és m=1010 darab
( n + m) !
vakancia! A rendelkezésre álló (n+m) helyet w(n, m) = féle képpen
n !⋅ m!
foglalhatják el. A konfigurációs entrópia a Stirling formula felhasználásável:
Skonf=kB1lnw=kB[ln(n+m)!2lnn!2lnm!]=kB[(n+m)1ln(n+m)2n1lnn2m1lnm]=
( n + m) n + m  ( n + m) n ( n + m) m   n m 
= k B ⋅ ln n = k B ⋅ ln  ⋅  = − k B n ⋅ ln + m ⋅ ln =
n ⋅m m
 n
n
m m
  n+m n + m 
 m
= − k B ⋅  n ⋅ ln 1 + m ⋅ ln  ,
 n
ahol felhasználtuk, hogy m<<n.
m E
− v  Ev  J 
Mivel = e k BT , S konf = − k B ⋅ m −  ≈ 4 ⋅ 10 −12   .
n  k BT K
 55

P.4. PÉLDÁK MEGOLDÁSA A MŰSZAKI ÉS KÉMIAI

TERMODINAMIKA TÁRGYKÖRÉBŐL



  
86.) a./ Izoterm folyamat (T=áll.): P1V1=P2V2 . A befektetett külső munka:
V2 V2
1 V
W = − ∫ P ⋅ dV = − P1 V1 ∫ dV = P1 V1 ⋅ ln 1 = 80,5 [kJ ]
V1 V1
V V2
b./ Izobár folyamat (P=áll.): W=-P1(V2-V1)=40 [kJ]

87.) Kezdetben legyen m1 tömegű gáz az edényben, majd a gáz egy részének
kiengedése után m2 tömegű! Ekkor az edény súlya a gázzal együtt: F1=m1g+F
illetve F2=m2+F, ahol F az üres edény súlya.
m
Az ideális gáz állapotegyenlete szerint: PV = RT . Ebből az edénybe zárt gáz
M
m M
sűrüsége: ρ = = P . Ezt alkalmazva az edénybe zárt gáz kezdeti és végállapotára
V RT
is:
F −F M
ρ1 = 1 = P1 ⋅
gV RT
F2 − F M
és ρ2 = = P2 ⋅
gV RT
M F1 − F2
Ezekből =
RT (P1 − P2 )gV
Ezt felhasználva a P=105 Pa nyomású gáz sűrüsége:
F1 − F2 8 − 7,85  kg 
ρ=P = 105 = 2,73  3 
(P1 − P2 )gV (2,4 ⋅ 10 − 1,3 ⋅ 10 ) ⋅ 10 ⋅ 5 ⋅ 10
5 5 −3
m 

88.) Állandó térfogaton, mivel mechanikai munkavégzés nincs, a gáz belső

energiájának megváltozása egyenlő a gázzal közölt hőmennyiséggel:
f 5
Q = ∆U = V ⋅ ∆P = ⋅ 0,5 ⋅ 2 ⋅ 105 = 2,5 ⋅ 105 [ J ] (A levegő kétatomos molekulákból
2 2
áll ezért szabadságifokainak száma 5)
P2
A végállapot hőmérséklete: T2 = ⋅ T = 900 [ K]
P1 1

89.) A gáz belső energiájának megváltozása állandó térfogaton:

f
∆U = ⋅ V ⋅ ∆P = −6 ⋅ 10 7 [J ] (Mivel hűtöttük a gázt, belső energiája csökkent!)
2
 56

90.) A gáz kezdeti térfogata az ideális gáz állapotegyenletéből határozható meg:

m RT1
V1 = ⋅ = 2,45 ⋅ 10 − 3 [ m 3 ]
M P
Az állandó nyomáson végrehajtott állapotváltozás során a gáz belső energiájának
f
megváltozása: ∆U = ⋅ P ⋅ ∆V = 5,66 ⋅ 10 3 [J ] (Melegítettük a gázt, belső energiája



  
2
nőtt)
Állandó nyomáson a gázon végzett munka: W=-P.0V=-2,27.103 [J] (A gáz tágult, az
általunk befektetett munka negatív.)
Az I. főtétel értelmében a gáz belső energiájának megváltozása egyenlő a gázon
végzett munka és az általunk befektetett hőmennyiség összegével, azaz: 0U=W+Q.
Ebből a gázzal közölt hőmennyiség: Q=0U-W=5,66.103-(-2,27.103)=7,93.103 [J].
(Az általunk befektetett hőmennyiség a gáz belső energiájának növelésére és a gáz
munkavégzésére fordítódott.)
1− κ
f +2 7
91.) Adiabatikus állapotváltozás során T ⋅ P κ
= áll. , ahol κ =
= (A levegő
f 5
kétatomos molekulákból álló gáz, szabadsági fokainak száma 5.) Ezt felhasználva a
2
−
 P1  7
végállapot hőmérséklete: T2 = T1 ⋅   = 579 [ K]
 P2 
Az ideális gáz állapotegyenletéből a végállapot térfogata:
m RT
V2 = ⋅
M P2
2
[ ]
= 0,166 m 3

Mivel adiabatikus állapotváltozás során hőközlés nincs, a gázon végzett munka

egyenlő a gáz belső energiájának megváltozásával:
f m
W = ∆U = ⋅ ⋅ R ⋅ ∆T = 2 ⋅ 105 [ J ]
2 M

92.) Az ideális gáz állapotegyenletéből fűtés előtt illetve fűtés után a szobában lévő
gáz tömege:
PVM PVM
m1 = és m2 =
RT1 RT2
Ebből a szobából kiáramlott gáz tömege: m1-m2=9,53 [kg].
f
A gáz belső energiája: U = ⋅ PV , és a fűtés során nem változott a szobában lévő
2
gáznak sem a nyomása, sem a térfogata. Igy nem változik a belső energiája sem.
93.) a.) Izotermikus állapotváltozás során a hőmérséklet állandó: T2=T1=273 K
A végállapot nyomását az ideális gáz állapotegyenletéből határozzuk meg:
mRT2
P2 = = 5,06 ⋅ 105 [ Pa ]
MV2
A gázon végzett munka:
 57

V2 V
m 2
1 m V m P
W = − ∫ P ⋅ dV = RT1 ∫ dV = − RT1 ⋅ ln 2 = , ⋅ 10 3 [J ]
RT1 ⋅ ln 2 = 114
V1
M V1
V M V1 M P1

b.) A kezdeti térfogatot az ideális gáz állapotegyenletéből meghatározva:



  
mRT1
V1 = = 7 ⋅ 10 − 3 [ m 3 ]
MP1
Adiabatikus állapotváltozás során P.V3=áll., kétatomos gáz esetében 3=7/5. Ebből a
7
 V1  5
végállapot nyomása: P2 = P1   = 9,5 ⋅ 105 [ Pa ]
 V2 
P2 V2
A végállapot hőmérséklete: T2 = T = 518,7 [ K]
P1 V1 1
Adiabatikus állapotváltozás során a gázon végzett munka egyenlő a gáz belső
f m
energiájának megváltozásával: W = ∆U = R ⋅ ∆T = 1595 [J ]
2M

94.) a.) A 2. állapot hőmérséklete az ideális gáz állapotegyenletéből:

PV m
T2 = 2 2 ⋅ = 361K . Mivel a II. szakasz izotermikus állapotváltozás
R M
T3=T2=361K.
A III. szakaszon a belső energia megváltozása:
f m
∆UIII = ⋅ R ⋅ ∆T = −369 J (A gáz belső energiája csökken)
2 M
b.) A II. (izotermikus) szakaszon a gázon végzett munka a 93. feladatban leírtak
m V
szerint: WII = RT2 ⋅ ln 2 = −161J (A gáz végez munkát!). Felhasználtuk, hogy
M V3
V ⋅T
V2=V1 és V3-at a V3 = 1 3 = 3, 1 ⋅ 10−3 m3 összefüggéssel határoztuk meg.
T1
c.) Az I. főtételt alkalmazva: QIII=0UIII-P1(V3-V1)
T
Ehhez a kezdeti nyomást a P1 = P2 1 = 2 , 41 ⋅ 105 Pa összefüggéssel határozzuk meg.
T2
Végül is QIII=-513,6J (A rendszer a III. szakaszon hőt ad le.)

95.) A Carnot körfolyamat hatásfoka a hajtóközegtől független, csak a

T2 − T1
hőmérséklettől függ: η = = 0.3
T2

96.) a.) W=p0V=2kJ

U 3 P3 V3
b.) = =3
U 1 P1 V1
T3 3T1 Z3 2 3
c.) Z 3 = c =c , =
V3 3 Z1 3
V1
2
d.) 0U=Q+W
 58

m
Q W 4 M R(T3 − T2 ) 4 R 1 4 1 c p − c v
1= + = − = − = −
∆U ∆U 3 m
c (T − T1 )
3 cv 2 3 2 cv
M v 3
cp − c v 2 cp 5
= , κ= = (egyatomos)



  
cv 3 cv 3
(T=PV/R, T1=240 K, T2=480 K, T3=720 K)

97.) A leadott és a felvett hőmennyiség azonos:

∆Q1, H 2O = ∆Q2 , Fe
c1m1(T3-T1)=c2m2(T2-T3)
c 2 m 2 T2 + c1 m1T1
T1 = = 288,7 [ K]
c 1 m1 + c 2 m 2
T3 T3 J
∆S = ∆S1 + ∆S 2 = c 1 m1 ⋅ ln + c 2 m 2 ⋅ ln ≈ 29 − 23 = 6 
T1 T2 K

98.) Az adiabatikus állapotváltozás során az entrópia nem változik, az állandó

térfogatú szakaszon pedig
T2
mc v dT T m P
∆S = ∫ = mc v ln 2 = c v ln 2 ≈ 290 [J / K]
T1
T T1 M P1

99.) A szabadentalpia: G = U - TS + PV
és a megváltozása: dG = - SdT + VdP + 4dN = VdP = 990 [J]

100.) A víz által felvett hőmennyiség megegyezik a fémdarab által leadott

hőmennyiséggel. Ennek alapján a hőmérséklet kiegyenlítődés utáni közös hőmérséklet
meghatározható: T = 320 K
A két anyag entrópia változása: 0Svíz=270, 21 [J/K]és 0Sfém= - 253.80 [J/K]

Az egész rendszer entrópia változása: 0S=16.41 [J/K]

A folyamat előtt: S1= k.lnw1. A folyamat végén: S2=k.lnw2. A kettő különbsége:
w
∆S = k ⋅ ln 2
w1
∆S
w
Ebből: 2 = e k = e1.18⋅10
24

w1

dP Lm
101.) A Clausius-Clapeyron egyenlet szerint = , amiből
dT ∆Vm ⋅ T
T2
Lm Lm T2
∆P = ∫ ∆V
T1 m ⋅T
dT =
∆Vm
⋅ ln
T1
, ahol feltételeztük, hogy az Lm moláris olvadáshő

és a 0Vm moláris térfogatváltozás az adott hőmérséklettartományban

hőmérsékletföggetlen.
A jég moláris olvadáshője: Lm=L.M=6030 [J/mól]. Az adatokat behelyettesítve:
 59

6.03 ⋅ 10 3 272
∆P = − 6 ⋅ ln . ⋅ 10 7 [ Pa ]
= −142
. ⋅ 10
156 273
Megjegyezzük, hogy jelen adatok mellett 1%-nál kisebb hibát követünk el, ha a fenti
Lm
integrált a ∆P = ∆T összafüggéssel közelítjük.
∆Vm ⋅ T1



  
102.) A víz felveszi a tenger hőmérsékletét: dQ1=cmdT,
T2
dQ 1 T J 
∆S1 = ∫
T1
T
= cm ⋅ ln 2 = +735
T1
.  
K
A tenger annyi hőt ad le, amennyit a víz felvett:
T2
− dQ 1 T − T1 J
dQ2=-dQ1, ∆S 2 = ∫ = − cm 2 − 72.9  
T1
T2 T2 K
0Sösszes=0S1+0S2=+0.6 J/K
 60

P.5. PÉLDÁK MEGOLDÁSA AZ

ELEKTROMÁGNESSÉGTAN TÁRGYKÖRÉBŐL



  
103.) Válasszuk ki az egyik csúcspontban lévő töltést és számoljuk ki a többi négy
töltés részéről ráható erők eredőjét. Ezt nullával egyenlővé téve adódik, hogy a
 2 1
középpontban lévő töltés: Q ⋅  + 
 2 4

104.) A két ponttöltést összekötő egyenes mentén az eredő térerősség a kisebbik

ponttöltéstől mért x távolság függvényében:
Q Q2
k 21 − k =0
x ( d − x) 2
Behelyettesítve és megoldva az egyenletet kapjuk, hogy a kisebbik ponttöltéstől 5.6
cm-re van a kérdezett pont.

105.) a.) Vegyünk fel egy P pontot a fonaltól tetszőleges d távolságban, és először
az ábrán látható dx fonaldarab térerősségének nagyságára írjuk fel:
1 δ ⋅ dx
dE =
4 πε 0 r 2
Az egész fonal eredő térerőssége a P pontban ezen elemi térerősségek vektori
eredője lesz. szimetria okokból a dE vektorok fonallal párhuzamos komponensei
egymást kiejtik az összegzés során. Az eredő E térerősség a fonalra merőlegesen
kifele fog mutatni és nagyságát az E = ∫ dEn összefüggés adja meg. Az ábra alapján:
dx d
dEn=dE.cos! ; x=d.tg! és r=d/cos! , valamint =
dα cos2 α
π
2
δ δ
Igy: E= ∫ 4 πε 0 d
cos α ⋅ dα =
2 πε 0 d
−π 2

Az adatokat behelyettesítve: E=3600 N/C

b.) Legyen a Gauss tételben szereplő zárt felület egy olyan x sugarú henger felülete,
δ
melynek tengelye a fonál. Csak a palástra kell integrálni, igy E =
2 πε 0 x
 61

dx



  
r
x dE
! P !
d
dEn
dE

Segédábra a 105. példa megoldásához.

106.) A 105./a. példában részletezett gondolatmenethez hasonlóan először két

szemben lévő dl kerület-darab dE térerősségét írjuk fel, mint ponttöltés térerősségét
(ld.ábra):
! δ ⋅ d!
dE = , ahol "=Q/ = Q/2R#
4 πε 0 r 2
Ezután az integrálást az előző példához hasonlóan végezve:
Rδd
E= 3 = 16. ⋅ 10 3 [ N / C] .
2 ε 0 (R + d )
2 2 2

R
A térerősség d szerinti deriváltját nullával egyenlővé téve adódik, hogy d =
2

Segédábra a 106. példa megoldásához.

q
107.) Az új sugár 6.84 mm. Ebből U = k = 3.29 ⋅ 10 6 [ V]
R
 62

ω
108.) Gauss tétellel: E= (egy lemez esetén) E1=4.5.103 V/m és
2ε 0
E2=5.1.103V/m
Belül: E=E2-E1=0.6.103 V/m, Kívül: E=E2+E1=9.5.103 V/m



  
109.) A töltött fém gömbön belül 0 a térerősség és D, míg kívül a Gauss tétel
alapján:
2 ⋅ 10 −4 1 2 ⋅ 10 −4 1 2 ⋅ 10 −4 1
E= ⋅ 2 , ha 0.6<r<1.4 és E = ⋅ 2 , ha r>1.4 D = ⋅ , ha
4 πε 0 ⋅ 2 ⋅ r 4 πε 0 r 4π r 2
r>0.6

2.5 5

D [ x 10 -5 As/m2 ]
2 4
E [ x 10 6 V/m]

1.5 3

1 2

0.5 1

0 0
0 1 2 0 1 2
r [m] r [m]

Segédábra a 109. példa megoldásához.

Q ρ ⋅ 4 πR 2
110.) U = = = 2 ⋅ 10 4 [ V]
4 πε 0 ε r r 4πε 0 ε r r

C1 ⋅ C 2
111.) C = és Qe=Ce.Ue Ezekből Q1=Q2=5.43.10-5 [C]
C1 + C 2

0.15
σ dr W
112.) ∆U = ∫
2ε 0 π 0.06 r
és ∆U =
Q
Ezekből: $=3.47.10-8 [C/m]

113.) A D eltolásvektor állandó, mivel a dielektrikum rétegezése az erővonalakra

merőleges. A dielektromos állandó értéke az első fegyverzettől x távolságra:
ε − ε1 D
ε = ε1 + 2 x és a térerősség: E =
d ε − ε1
ε1 + 2 x
d
d
dx d ε2 d ε2
A potenciálkülönbség: U = D ∫ =D ln =ω ln
ε 2 − ε1 ε 2 − ε1 ε1 ε 2 − ε1 ε1
0
ε1 + x
d
 63

Q A(ε 2 − ε 1 )
A kapacitás: C= =
U ε
d ⋅ ln 2
ε1

114.) a.) Amennyiben a dielektrikumok határfelülete egy sugarú koncentrikus



  
gömb a 103. példa eredményeit felhasználva a térerősség helyfüggése a kondenzátor
lemezei között a következő:
Q 1 Q 1
E= , ha r<x< ; és E = , ha <x<R
4 πε 1 x 2
4 πε 2 x 2
Ebből a potenciál a Q töltésű fegyverzetek között:
r r
Q  R − ! Q  ! − r
!
Q dx Q dx
U = − ∫ E ⋅ dx = − ∫ 2 −∫ 2 =  +  
R R
4 πε 2 x !
4 πε 1 x 4 πε 2  R ⋅ !  4 πε 1  ! ⋅ r 
Q 1
Igy a kapacitás: C = =
U !−r R−!
+
4 πε 1 ! ⋅ r 4 πε 2 R ⋅ !
b.) Ha a két dielektrikum határfelülete a közös közös középponton átmenő sík, a
D D
térerősség mindkét szigetelőben ugyanakkora: E = 1 = 2
ε1 ε2
A Gauss-tétel alapján: Q=2#x2.%1E+2#x2.%2E
Q
Ebből: E = ,
2 πx (ε 1 + ε 2 )
2

Q R−r
A potenciálkülönbség a két fegyverzet között: U =
2π(ε 1 + ε 2 ) rR
Rr Rr
A kapacitás: C = 2 πε 1 + 2 πε 2
R−r R−r
Vegyük észre, hogy a kapacitás úgy határozható meg mintha a két dielektrikum
határfelülete közé fémlemezt tennénk, és az előálló két kondenzátort az a./ esetben
sorbakötnénk, a b./ esetben pedig párhuzamosan kötnénk.

115.) Gauss-tétellel a térerősség a gömb középpontjától mért r távolság

&·r & · R3
függvényében a gömbön belül: Eb = és a bömbön kívül: Ek = .
3%0 %r 3%0 · r2
Igy a potenciál a gömb belsejében:
) R & · R3 x
& · r ,+ & · R2 &0( x2 – R2 )
U= .( 2 dr + .
(- 3%0 · r - 30 %r+ = 3%0 – 6%0 %r
'/ R *

116.) Legyen q>0 és -Q<0!

a.) A fém gömbhéjban a térerősség nulla (vezető belsejében a térerősség nulla). Ez
úgy jön létre, hogy megosztás révén a gömbhéj belső felületén -q töltés oszlik el, a
külső felületén pedig megjelenik az ezt kompenzáló q töltés és a kivülről felvitt -Q
töltés összege (q-Q). Az egyes tartományokban a Gauss tétel segítségével határozzuk
meg a térerősséget:
 64

1 q 1 q−Q
0<r<R1: E = ⋅ 2 , R1<r<R2: E=0 , r>R2: E = ⋅
4 πε 0 r 4 πε 0 r 2
r

b.) A potenciált a U = − ∫ E ⋅ dx összefüggéssel határozzuk meg:

∞



  
r
1 q−Q q−Q 1
r>R2: U = − ∫ ⋅ 2 dx = ⋅
∞
4 πε 0 x 4 πε 0 r
q−Q
R1<r<R2: U = = áll .
4 πε 0 R 2
q 1 1 
r
q−Q q 1 q−Q
0<r<R1: U = −∫ ⋅ 2 dx = +  − =
4 πε 0 R 2 R1 4 πε 0 x 4 πε 0 R 2 4 πε 0  r R 1 
1 q −Q q  q 1
=  + + ⋅
4 πε 0  R 2 R 1  4 πε 0 r

Segédábra a 116. példa megoldásához.

117.) Ha a közös tengelytől x távolságban akarjuk a térerőséget meghatározni,

vegyünk fel egy x sugarú hosszúságú hengert koaxiálisan és erre alkalmazzuk a
Gauss-tételt:
σ⋅! σ
E ⋅ ! ⋅ 2 πx = , ebből E =
ε0 2 πε 0 x
Az 1 m sugarú hengerhez viszonyított potenciál egy tetszőleges x távolságban a
x
σ 1 σ
tengelytől: U = − ∫ ⋅ dx = − ln x
1
2 πε 0 x 2 πε 0
σ
a.) Ennek megfelelően az R sugarú henger potenciálja: U R = − ln R
2 πε 0
Amennyiben a R sugarú henger potenciálját akarjuk meghatározni az Uo ismeretében,
σ σ
a U0 = − ln r összefüggésből kifejezzük a − mennyiséget és
2 πε 0 2 πε 0
ln R
behelyettesítjü a fenti potenciál kifejezésébe: U R = U 0
ln r
 65

U0 1
b.) Hasonlóan E R = ⋅
ln r R

118.) a.) A szuperpozició elvét alkalmazzuk. A Q1 és Q2 töltések által az A

pontban létrehozott térerősségek azonos abszolútértékűek és ellenentétes irányúak,



  
ezért eredőjük zérus. A Q3 és Q4 töltések által az A pontban létrehozott térerősségek
1 Q3
szintén azonos abszolútértéküek: E 3 = E 4 = ( ahol "a" a négyzet oldalának
πε 0 5a 2
hossza) és a Q3 illetve Q4 töltések irányába mutatnak. Igy a rajz szerinti vízszintes
irányú komponenseik összegzéskor kiejtik egymást, a függőleges irányú
kompopnenseik pedig összeadódnak. Az eredő térerősség az A pontban a Q1 és Q2
töltéseket összekötő egyenesre merőlegesen lefele mutat, nagysága: Ee=2570V/m.
b.) Az A pont feszültsége a négyzet középpontjára vonatkoztatva a két pont
potenciáljának különbsége lesz: UAO=1O-1A . 1A és 1O pedig az egyes pontöltések
által az adott pontokban létrehozott potenciálok összegeként határozható meg :
1A=-385V, 1O=2543V , így UAO=2928V.
1 4
c.) A töltéselrendezés energiáját a E pot = ∑ Q i ϕ( i) összefüggéssel határozzuk
2 i=1
meg, ahol 1(i) az i-edik ponttöltés helyén a potenciál. Eredményül kapjuk:
Epot=1.6.10-4 [J].

119.) Adatok: ro=3.10-3 m, r1=6.10-3 m, r2=9.10-3 m, 2o=-2.10-5 C/m2

a.), b.) Ha a külső gömbhéj nincs földelve, megosztás jön létre a gömbhéjon, és a
belső felületére ugyanakkora abszolútértékű pozitiv töltés, míg a külső felületére
ugyanakkora abszolútértékű negatív töltés kerül, mint amekkora a középső ro sugarú
gömb felületén van. (Természetesen a felületi töltéssűrűség az egyes gömbfelületek
nagyságának megfelelően alakul.) A térerősség a gömb és a gömbhéj belsejében zérus
lesz (fém), ezeken kívül úgy alakul, mintha a középpontban elhelyezkedő, a gömbre
felvitt töltéssel megegyező nagyságú ponttöltés hozná létre az elektromos teret. Azaz a
1 Q ω 0 r02
fémeken kívül a térerősség az E = ⋅ = függvény szerint alakul, mivel
4 πε 0 r 2 ε0r 2
2o negatív, iránya a gömb középpontja felé mutat.
A gömbök felületén a térerősség: Eo=-2.26.106 V/m, E1=-5.65.105 V/m,
E2=-2.51.105 V/m (ld. a.) ábra).
Ha a külső gömbhéjat leföldeljük a gömbhéj külső felületéről a töltés elmegy,
ekkor a gömbhéjon kívül a térerősség mindenütt nulla. (ld. b.) ábra).
 66

r [m] r [m]
0 0.005 0.01 0.015 0 0.005 0.01 0.015
0 0



  
-5 -5
E [ x 10 5 V/m]

E [ x 10 5 V/m]
-10 -10
-15 -15
-20 -20
-25 -25

a.) b.)

Segédábra a 119. példa megoldásához.

r0
ω 0 r02 ω 0 r02  1 1
c.) U = − ∫ E ⋅ dr = − ∫ dr =  −  = −3390 [ V]
r1
ε0r 2 ε0  r0 r1 
d.) A térerősség maximuma a belső gömb felületén van, így:
ω, r2 ω,
E kr = 0 02 = 0 , ahonnan 2o'=%oEkr
ε 0 r0 ε0
ω 0, r02  1 1   1 1
Ezt behelyettesítve U max =  −  = E kr r02  −  = 15. ⋅ 10 4 [ V]
ε 0  r0 r1   r0 r1 

120.) a.) A fém lemezen megosztás jön létre, a felületén a kondenzátor lemezein
lévővel azonos felületi töltéssűrűség jön létre: 3213=3223=Q/A=10-6 C/m2, 21=-22.

b.)

12 11.3 [ x 10 4 V/m]
10
E [ x 10 4 V/m]

8
6
4
2
0
0 0.5 1 1.5 2
x [cm]

Segédábra a 120. példa megoldásához.

 67

c.) A lemez eltávolításakor végzett munka a végállapot és a kezdeti állapot

potenciális energiájának különbsége:
1 1 d
W = E pot ,2 − E pot ,1 = ε 0 E 2 A ⋅ d − ε 0 E 2 A ⋅ = 5.64 ⋅ 10 − 4 [J ]
2 2 2



  
(A fenti számolás csak abban az esetben igaz, ha a kondenzátor lemezein lévő
töltés a fém lemez eltávolítása közben nem változik! Ha a kondenzátor lemezei
feszültségforrásra vannak kötve, azaz a kondenzátor lemezeinek potenciálkulönbsége
állandó, akkor a fémlemez eltávolítása közben a feszültségforrásban tárolt energia is
megváltozik.)

U e2 R k
121.) A hasznos teljesítmény: P = I 2 R k = . Ezt deriválva Rk szerint és
(R k + Rb )
2

nullával egyenlővé téve kapjuk: Rk=4.5 4.

2! !
122.) R = ρ = 4ρ , vagyis négyszeres lesz.
A A
2

123.) Felírva az Ue=I(Rb+Rk) összefüggést a 48 4-os és a 33 4-os külső ellenállás

esetében is a belső ellenállásra kapjuk: Rb=12 4.

124.) Az 500 W-os kiég, mert rajta 110 V-nál nagyobb feszültség esik.

U2
125.) R = és Ohm törvényéből: P1=400 W és P2=1600 W.
P

126.) R=6 4

127.) Re=5471 4; Ie=8.2 mA; Uműszer=Ie.Rx=21.1 V; Rx=2571 4

U 2e R k
128.) P = . Ezt deriválva Rk függvényében és nullával egyenlővé téve:
(R k + Rb )
2

Rk=Rb

129.) A kapcsoló nyitott állásánál, ha a műszer voltmérő: Az eredő ellenállás

Re=140 4, a körben folyó áram Ie=0.357 A. A műszer a középső két ellenálláson eső
feszültséget méri: Um=Ie.(30+40)=25 V
A kapcsoló nyitott állásánál, ha a műszer ampermérő : A két középső ellenállást
rövidre zárja a műszer, az áramkör eredő ellenállása Re=70 4. A körben folyó teljes
áramot méri az ampermérő: Im=0.714 A.
A kapcsoló zárt állásánál, ha a műszer voltmérő a kapcsolás az a.) ábrán látható
módon rajzolható át. A 20 4 és 30 4 ellenállások körében nem folyik áram, a
voltmérő a 40 4-on eső feszültséget méri: Um=22.22 V.
 68

A kapcsoló zárt állásánál, ha a műszer ampermérő a kapcsolás átalakítása a b.)

ábrán látható. Az ampermérő az egymással párhuzamosan kapcsolt 20 4 és 30 4
ellenállásokon együttesen folyó áramot méri: Im=0.65 A

20 4 20 4



  
A
30 4 30 4

40 4 50 4 40 4 50 4
V

50V 50V

a.) b.)

Segédábra a 129. példa megoldásához.

130.) Három hurokra felírjuk a Kirchhoff-féle hurok törvényt, melyekből

meghatározzuk a hurkokban folyó áramokat. Ezekből a csomópontokra felírt
Kirchhoff-féle csomóponti törvények segítségével meghatározzuk a keresett ágakban
folyó áramokat. I1=-0.625 A; I2=0.5 A; I3=--1.25 A; I4=0.625 A; I5=-1.125 A; I6=-
0.125 A. (A - előjel a feladatban bejelölt áramiránnyal ellentétes irányt jelöl.)

131.) a.) I3=8 A

b.) Felhasználva a Kirchhoff-féle csomóponti törvényt és hogy az R1 ellenálláson
eső feszültség megegyezik az R2 és R3 ellenállásokon eső feszültségek összegével,
adódik, hogy az R1 ellenálláson 7.75 A, az R2 ellenálláson 2.25 A és az R3
ellenálláson 0.25 A folyik.
c.) A kapcsoló zárásakor a kondenzátor az R1 ellenálláson eső feszültségre töltődik
fel, így Q=CU=1.55.10-4 C.

132.) Az elektronra a mágneses tér részéről az F=-e(vxB) erő hat, az elektromos tér
részéről az F=-e.E erő. Az irányok megfelelő megválasztásával elérhető, hogy a két
erő ellentétes irányú legyen. Például, ha egy jobbsodrású xyz koordináta rendszerben
az elektron sebesége +x irányú és az elektromos térerősség +z irányba mutat, akkor a
mágneses indukció iránya legyen -y irányú. Igy azok az elektronok, melyeknek a
sebességére fennáll, hogy v=E/B, egyenesvonalú pályán fognak haladni.
vmin=Emin/Bmax=1.25.106 [m/s] , vmax=Emax/Bmin=1.5.107 [m/s]

133.) A gerjesztési törvény: = µ 0 ∑ I Ezzel felírva mindhárom vezető mágneses

µ I
indukcióját, a B = 0 és a szuperpozició elv alkalmazásával a bal oldali és a
2πx
középső vezető között a középsőtől x távolságra (egyszerűsítés után):
1 1 2
− + = 0 . Innen:x=2 cm.
d−x x d+x
 69

134.) A gerjesztési törvényből,

µ 0 Ir
ha r<R (ahol R a vezető sugara): B = . ⋅ 10 − 4 [T]
= 15
2 πR 2
µ 0I
ha r>R: B = . ⋅ 10 −5 [ T]
= 16
2 πr



  
N B
135.) = = 40m −1 , tehát 1 m-en 40 menet kell, így elég 1 réteg.
! µ 0I

136.) A két vektor 146.8o szöget zár be, így eredőjük B=4.8.10-6 T.

137.) A Biot-Savart törvény alapján a vezető keretnek mind a négy oldala azonos
irányú, a keret síkjára merőleges mágneses indukciót hoz létre a keret középpontjában.
A keret egy-egy oldala által létrehozott mágneses indukciót a Biot-Savart törvénnyel
számoljuk. I árammal átjár egyenes vezető dl hosszúságú darabja által a vezetőtől d
távolságban keltett mágneses indukció:

50 I 6dl 70r6 50 I | dl | · |0r | cos!

| dB | = 6 3 6= r3
4# 6 r 6 4#

Segédábra a 137. példa megoldásához.

dα ⋅ r d
Felhasználva, hogy: d! = és r = (ld. az ábrát),
cosα cos!
50 I cos! d!
| dB | = d .
4#
Integrálással kapjuk a vezető hosszúságú darabja által keltett mágneses indukciót:
!0
50 I 50 I
|B|= · 2 . cos! d! = sin!
4#d - 4#d
0

Ennek alapján a vezető keret 16 cm hosszúságú oldala a tőle 15 cm-re levő

középpontban 3,8·10–4 Vs/m2 indukciót hoz létre. A 30 cm hosszúságú oldala a 8 cm-
 70

re lévő középpontban 1,32·10–5 Vs/m2 indukciót hoz létre. Az eredő mágneses

indukció: B = 3,4.10-5 Vs/m2 .

138.) Mivel az egyes élekben folyó áramok mágneses hatásai egymást páronként
megsemmisitik, B=0.



  
139.) A Biot -Savart törvény segítségével az r sugarú körvezető középpontjában:

µ 0I µ I 2 rπ
B= . ⋅ 10 − 2 [ m] és U = Iρ
ebből r = 0 = 11 = 2.3 [ mV]
2r 2B A

v2
140.) A körpályán való mozgást a Lorent erő biztosítja: q v B = m r . Ebből:
mv 2 Um 1
r= = . . − 2 [ m]
⋅ = 1510
qB q B

rqB (rqB) 2

141.) Az előző példa alapján v = . Igy E kin = = 3 ⋅ 10 −10 [J ]

m 2m

2 πm
142.) Az előző két példa alapján: T = = 3.26 ⋅ 10 −8 [s]
qB

143.) A Bn1=Bn2 határfeltételek figyelembevételével és a gerjesztési törvény

felhasználásával a vasmagos toroidban: H=150 A/m és B=0.11 T
A vasmag nélküli toroidban: H=1670 A/m és B=2.1.10-3 T

144.) Bv=Bl=2.8.10-3 [Vs/m2], Hl=2253 [A/m], Hv=3.75 [A/m]

145.) Mmax=nBIA=1.6.10-3 [Nm]

146.) Itt a Ht1=Ht2 határfeltételt tudjuk kihasználni. A gerjesztési törvényből

nI µ 0 nI µ 0 µ r nI
H= . Ebből B l = és B v = . Így a tekercs indukciófluxusa
! ! !
µ nIπ
φ= 0
4!
(µ r d 22 + d 12 − d 22 ) = 107
. ⋅ 10 −5 [Vs]

147.) Csak az egyenes vezetővel párhuzamos oldalakra ható erőket kell számításba
venni, és ezek az erők ellentétes irányúak (a négyzet oldala l):
µ 0 I 1I 2 l  1 1 
F = F1 − F2 =  −  = 2.18 ⋅ 10 −8 [ N ]
2 π  0.066 0106. 

148.) dF=I.dlxB , összegzéskor a dF vektoroknak a félkör átmérőjével párhuzamos

komponenseiknek az eredője zérus, az átmérőjére merőleges komponensek:
dF'=I.dl.B.sin! alakban írhatók. Ezt integrálva a félkörre:
 71

2 rπ π

F= ∫ IB sin α ⋅ d! = ∫ IBr sin α ⋅ dα = 2IrB = 116

0 0
. [N]

1
2 ∫V
149.) E = B ⋅ H ⋅ dV . Ebből E=102 [J]



  
150.) A számításoknál vegyük figyelembe, hogy a mágneses térerősség a szolenoid
belsejében az egyes menetektől mint körvezetőktől származik. Válasszunk ki a
n
szolenoidban egy dx elemi hosszúságú szakaszt (ld.: ábra). Ezen a szakaszon ⋅ dx
!
menet van. A dx hosszúságú szolenoid darabkát köráramnak foghatjuk fel, amely által
keltett mágneses erőtér a szolenoid tengelyének egy tetszőleges, a köráram síkjától x
távolságra levő pontjában
r 2I n
dH = 3 ⋅ dx
2( r 2 + x 2 ) 2 !
Jelöljük a tekintett pontból a dx szakaszhoz húzott vektor és a szolenoid tengelye
közötti szöget 8-val. Ekkor x=r.ctg8 ,ahonnan
dβ
dx = − r 2 ,
sin β
r2
továbbá r 2 + x 2 =
sin 2 β
Helyettesítsük be dx és r2+x2 összefüggéseit dH kifejezésébe:
nI
dH = − sinβ ⋅ dβ
2!
Miután az összes dx szakasztól származó mágneses térerősség a tekintett pontban
tengelyirányú, ezért az eredő erőteret dH integrálásával kaphatjuk meg. Az integrálást
a szolenoid két végpontjához tartozó 81 és 82 szögérték között kell elvégezni.
β
nI 2 nI
H = − ∫ sin β ⋅ dβ = (cos β 1 − cos β 2 )
2 ! β1 2!

Segédábra a 150. példa megoldásához.

 72

Látszik, hogy a H mágneses térerősség értéke függ a vizsgált pont helyétől. Végtelen
hosszú tekercs esetén (a tekercs hossza nagy az átmérőjéhez képest) 81=0 és 82=#,
tehát H=nI/ .
Természetesen minden véges méretű tekercs esetén a térerősség a tekercsben kisebb
lesz a végtelen hosszú tekercs erőterénél. Sőt a tengely mentén állandónak sem



  
tekinthető, maximális értéket a tekercs középpontjában vesz fel. A szolenoid
valamelyik végpontjánál a mágneses térerősséget pl. 82=#/2 helyettesítéssel kaphatjuk
meg:
nI
H= cosβ 1
2!
Ha a szolenoid igen hosszú, cos81~1 és
nI
H= , azaz egy hosszú tekercs szélén a mágneses térerősség a középponban
2!
mérhető értéknek csak a felét teszi ki.

151.) Jelöljük a-val a négyzet oldalát, v-vel a sebességet, b-vel a közelebbik

oldalnak az egyenes vezetőtől való távolságát, t-vel az időt és x-szel a pillanatnyi
távolságot. Ekkor a fluxus:
b + a + vt
µ 0 Ia µ Ia b + a + vt
φ= ∫ dx = 0 ln
b + vt
2 πx 2π b + vt
Az indukált feszültség nagysága:
dφ µ 0 Ia 2 v
U=- = = 4.5 ⋅ 10 −5 [ V]
dt 2 π( b + vt )( b + a + vt )

152.) Az előző feladathoz hasonlóan:

b+d
µ Ia µ Ia b + d
φ = ∫ 0 dx = 0 ln
d
2 πx 2π d
µ0 b+d
így U eff = I eff aω ⋅ ln = 7.65 ⋅ 10 − 3 [ V]
2π d
U
A kölcsönös indukciós együttható: L = = 3 ⋅ 10 − 7 [ H ]
dI
dt

dφ AIµ 0
153.) U = N =N = 73 [µV]
dt t!

154.) U=BA2cos!=1.58.104 [V]

155.) Q=9:/R=r2#B/R=1.1.10-3 [C]

156.) A periódusidő nyolcadrésze múlva éri el, vagyis t=2ms

1
157.) ω = . Ebből C=0.21 [pF]
LC
 73

A
158.) Mivel C = ε , valamint d=l+vt (ahol v a távolodás sebessége):
d
U Q ω dE
E= = = . Igy: = 0 és Ie=0
d Cd ε dt



  
159.) U=B2r2/2=271 [V]

160.) Umax=BNA2=5.2.104 [V]

161.) U=B v=103.0.4.2t=800t [V]

 74

P.6. PÉLDÁK MEGOLDÁSA AZ ÁLTALÁNOS REZGÉS-

ÉS HULLÁMTAN TÁRGYKÖRÉBŐL



  
D
162.) x=A cos(!t+") és v=-A! sin(!t+") valamint ω = összefüggések
m
alapján a kezdőfeltételek figyelembevételével:
f=0.8 Hz; A=0.6 m; "=-70o=-1.23 rad; x=0.6 cos(5t-1.23)

ω1 − ω 2 ω1 + ω 2
163.) Az eredő rezgés: x = 2A ⋅ cos t ⋅ sin t
2 2
Ebből a maximális kitérés: 2A=0.16 m
A kialakuló lebegés frekvenciája: f1-f2=2 Hz

164.) Az amplitúdó 1 cm, mert az egyensúlyi helyzet 1 cm-re van a nyújtatlan

helyzettől. Az egyensúlyi helyzetre jellemző, hogy Dx=mg.
D 2π
ω= és T = . Ezekből: T=0.2 s .
m ω

165.) Csillapodó rezgéseknél az amplitúdó a t-ik időpillanatban: A( t ) = A 0 ⋅ e − βt ,

ahol Ao a kezdeti amplitúdó és # a csillapítási tényező. Az energia E( t ) = E 0 ⋅ e −2βt .
Így #=0.01 s-1. A körfrekvencia !2=!o2-#2 , de mivel # jóval kisebb, mint !o, ezért
D
közelítőleg ω = ω 0 = és így T=1.25 s és f=0.8 Hz. Az eddigiek alapján 10
m
rezgés alatt az amplitúdó 12%-al csökken.

166.) Csillapított, F=Fo cos!t típusú kényszererő hatására kényszerrezgést végző

F0
test amplitúdója: A =
[ ]
1
m (ω 20 − ω 2 ) + 4β 2 ω 2
2 2

F0
Ebből a statikus megnyúlás: A stat = = 0.01[ m] .
mω 20
F0
Továbbá !=!o-nál A = . Ebből #=1.25 [s-1].
2 mβω 0
− 2βω
A fáziskülönbség tangense a sajátfrekvencia felénél tgϕ = = −0.0166 .
ω 20 − ω 2
Ebből "=179o.

167.) Mivel egy másodperc alatt 3 lebegés történik, továbbá a lebegés frekvenciája
a két közeli frekvencia különbsége, ezért az erdmény 443 Hz, vagy 437 Hz.
 75

168.) Vegyük fel az x és y tengelyeket az összetevő rezgések irányában. Ekkor

x=sin!t és y=sin(!t-$/3). Az !t kiküszöbölése után nyerjük a rezgés pályaegyenletét:
x2+y2-xy=3/4. Ez pedig egy origó középpontú ellipszis egyenlete, melynek tengelyei
nem esnek egybe az x és y tengelyekkel.



  
169.) Ha y a kitérés, c a hullám terjedési sebessége, k a hullámszám (2$/%) és " a
kezdőfázis, akkor a kitérés a többi szokásos jelöléssel:
  
x
y = A ⋅ cos(ωt − kx + ϕ ) = A ⋅ cosω  t −  + ϕ  vagy y = A ⋅ exp j(ωt − kx + ϕ)
  c 
[ ]
Ebbe a kezdőfeltételeket és az adatokat beírva kapjuk, hogy:
  x  π 
a.) y = 0.5 ⋅ exp j4π + −  +  
  20  3  
b.) y maximális a t=1s-ban, ha x=21.67+10n [m], ahol n=0, &1, &2.....)
c.) y=-0.25 m

170.) y1 = Ae j(ωt − kx+ϕ ) y 2 = Ae j(ωt − kx ) Az eredő:

 jϕ2 −j 
ϕ ϕ

(e + 1) = Ae
j(ωt − kx ) jϕ j(ωt − kx ) j
y e = y1 + y 2 = Ae e e + e 2  =
2
 
ϕ π π
ϕ j ωt − kx+ 2  π j 100 πt − 2 x + 6 
= 2A ⋅ cos e = 0.004 cos e
2 6

171.) Hasonlóan a 170. feladat levezetéséhez, de itt y 2 = Ae j(ωt + kx ) , így:

 ϕ
ϕ
(e ) = 2A cos kx − 2  ⋅ e  2  =
j ωt + 
jωt − jkx jϕ
y e = y1 + y 2 = Ae e +e jkx

 π
π π  j 100 πt + 6 
= 0.004 cos x −  ⋅ e  Ez állóhullámot ír le.
2 6

172.) Az 169. feladatban ismertetett összefüggésekkel:

a.) a hullámhossz: 4 m
b.) t=0.75 s múlva kezd rezegni
c.) ha y=Asin(!t-kx+") alakban írjuk fel a kitérést, akkor a fázis a t=2 s időpillanatban
5$/4 és a kitérés -7 cm.
d.) x=74 cm

P 50 W
173.) I = = = 9.95 ⋅ 10 − 3  2 
A 1600π m 

sin 30 o
. =
174.) Alkalmazva az ábra jelöléseit: 15 , #=19.5o, '=30o-19.5o=10.5o,
sin β
194
.
sin γ = , P1 P2 = 10.64 [ cm] , d = P1 P2 ⋅ cosβ = 10 [ cm]
P1 P2
 76

o
30
n=1
P1
'
n=1,5 d



  
#
.
P2
o
n=1 30
1,94 cm

Segédábra a 174. példa megoldásához.

175.) Az ábra jelöléseivel: #+'=45o. Nem lép fel teljes visszaverődés, ha

1 sin α
sin γ < , vagyis ha #<6.3o. Alkalmazva a . összefüggést, (>10.2o.
= 16
16
. sin β

o
45

. # '
( )
o
45

Segédábra a 175. példa megoldásához.

1 1 1
176.) N=-2, mert látszólagos képet látunk. Az N=k/t és az = + alpján
f t k
f tN
N= . Innen f = = 60cm , tehát R=2f=120 cm.
t−f N +1

177.) Ha a tárgy a lencse és fókuszpontja között van, a kép látszólagos, és a

lencsének ugyanazon oldalán keletkezik, amelyiken a tárgy van. f=1/D=0.05m. Az
1 1 1 ft k f
= + alapján k = , a nagyítás N = = = −5 , tehát a bélyeget 5-ször
f t k t−f t t−f
nagyobbnak látjuk a nagyító alatt. A negatív előjel a kép látszólagos jellegét mutatja.

Segédábra a 177. példa megoldásához.

 77

178.) Legyen nüv az üvegnek a vízre, nü az üvegnek a levegőre és nv a víznek a

levegőre vonatkozó törésmutatója, és cü, cv a megfelelő fénysebességek. Ekkor
c n
n üv = v = ü = 115
. Tehát nüv<nü
cü nv
1  1 1 



  
Mivel az = ( n − 1) +  összefüggés szerint a törésmutató csökkenésével
f  R1 R 2 
csökken az 1/f hányados, ezért a fókusztávolság nő.

kλ
179.) Rácsnál a maximumot leíró egyenlet szerint: sin α = . A példában k=2, (
d
kλ
=43o, %=589.6nm. Így: d = . ⋅ 10 − 6 [ m]
= 172
sin α

180.) Rés esetén a következő ( irányokra teljesül a kioltás feltétele:d.sin(=k%,

ahol k zérustól különböző szám, d a rés szélessége és % a fény hullámhossza. Mivel
5.6 mm<<3 m, ezért közelítőleg sin(=4/3000 a vörös fényre.
Így %(vörös)=6.67.10-7m és %(ibolya)=4.67.10-7m.

∂f ( t + αx)
181.) Az x szerinti parciális deriváltak: = f ' ( t + αx) ⋅ α
∂x
∂ 2 f ( t + αx)
= f '' ( t + αx) ⋅ α 2
∂x 2

∂f t + αx)
(
A t szerinti parciális deriváltak: = f ' ( t + αx)
∂t
∂ 2 f ( t + αx)
= f '' ( t + αx)
∂t 2
∂ 2 f ( t + αx) 1 ∂ 2 f ( t + αx)
Látható, hogy a = 2⋅ hullámegyenlet teljesül, ha (=1/u. Ez
∂x 2 u ∂t 2
egyúttal megadja az ( fizikai jelentését, a hullám terjedési sebességének a reciprokát
jelenti.
 78

P.7. PÉLDÁK MEGOLDÁSA A KVANTUMMECHANIKA

TÁRGYKÖRÉBŐL



  
182.) Legyen "e" az elektron töltése és "m" a tömege. A Coulomb erő biztosítja az
elektron körpályán való mozgását:
1 e 2 mv 2
⋅ = ,
4 πε 0 r 2 r
Továbbá
1 e2 1
E pot = − ⋅ és E kin = mv 2
4 πε 0 r 2
Epot=-2Ekin és Eössz=Epot+Ekin=Epot/2
1 e2
Az n-edik szinten: E n = − ⋅
8πε 0 rn
A Bohr feltétel szerint mvrn=nh. Ebből és a mozgásegyenletből:
ε0h2
rn = n 2 2
e mπ
4
e m 1 1
Így: E n = − 2 2 ⋅ 2 = −2.18 ⋅ 10 −18 2 [J ]
8ε 0 h n n
*E=E5-E1=2.18.10-18(1-1/25)=2.09.10-18 [J] , +=*E/h=3.15.1015 [Hz]

h h 1 2eU
183.) A szokásos jelölésekkel: λ = = és mv 2 = eU . Ebből v = .
p mv 2 m
h h2
Tehát: λ = . Innen U = = 13500V
2 meU 2 meλ2
Mivel az elektron sebességére v=6.9.107m/s adódik, ami kisebb, mint a fénysebesség
(3.108m/s), ezért a feladat elvileg és gyakorlatilag is megoldható.

1
184.) A fotoelektromos effektus alapegyenlete: hν = Wki + me v 2e , ahol me és ve a
2
kiváltott elektron tömege és sebessége.
hc
A mi esetünkben hν = Wki = . Innen Wki=6.72.10-19 [J] = 4.2 [eV].
λ

p 2x 1
185.) Az ekvipartíció tétele szerint E kin = = k B T . Így: p x = mk B T
2m 2
h
Mivel *y.*py,h/2, ∆p y ≥
2 ∆y
∆p y h
tgα = =
px 4 ∆y mk B T
 79



  
Segédábra a 185. példa megoldásához.

h
A folt átmérője ekkor: y = ∆y + 2 ⋅ ! ⋅ tgα = ∆y +
2 ∆y mk B T
dy h
Legyen *y=a, a folt minimális, ha = 0. Innen: 1 − 2 =0 .
da 2a mk B T
h 2h
Ekkor a 2 = és y =
2 mk B T 4 mk T
B

107.9
Ezüstatomra m = . ⋅ 10 − 22 [g] és y=10-2 [mm].
23 = 18
6 ⋅ 10

hc
186.) A Wien-féle eltolódási törvény szerint: T ≈ . A természeti állandókat
5kλ max
illetően: hc/kB=1.4.10-2mK. Mivel %max=480nm, így T=6000K

187.) Az ismert összefüggések a szokásos jelölésekkel: E=h+, valamint E=mc2 és

h
c=%+ ezekből λ = , ahol m az elektron tömege (9.1.10-31kg).
mc
Így %=2.42.10-12m.

3Rx 2 exp( x)
188.) A moláris hőkapacitás (Cv) az Einstein közelítés alapján C v = ,
(1 − exp( x)) 2

hν T0
ahol x = = (A To általában 200-400K közé esik.)
k BT T
A behelyettesítés elvégzése után: ha To/T=10, akkor Cv=0.0045.3R=0.0135R
haTo/T=0.1 , akkor Cv=0.99917.3R-3R

189.) %=h/p. Ebből p=h/%=3.7.10-24kgm/s.

mv 2
A mozgásegyenlet: evB = . Ebből mv=p=erB. Így B=2.3.10-4 [Vs/m2]
r

h
190.) Az előző példa alapján: erB=p és %=h/p. Így: λ = = 9 ⋅ 10 −11 [ m]
erB
 80

191.) Az észlelet +' és az eredeti kibocsátott + frekvencia közti összefüggés:

vm
1−
c ,
ν' = ν
v
1− f
c



  
ahol vm és vf a megfigyelő ás a hullámforrás közeghez viszonyított sebessége, és a
sebességek előjelére vonatkozóan a forrástól a megfigyelőhöz mutató irány a pozitív.
A behelyettesítések után:
a.) +'=552 Hz
b.) +'=551.7 Hz
c.) +'=552.2 Hz

2π ∂E
192.) A hullám csoportsebessége: v = ⋅ (ennek eredetét monokromatikus
h ∂k
λE 2 πλE 2 πE
hullámnál egyszerű látni, mivel v = λν = = = ).
h 2 πh kh
2 π ∂ 2 E ∂k
A gyorsítást az idő szerinti deriválással kapjuk: a = ⋅ ⋅
h ∂k2 ∂t
dE
Ismert, hogy a teljesítmény az erő és a sebesség szorzata: = Fv (ha a tér gyenge).
dt
∂E ∂k 2 π ∂E
Ebbe a v sebességet behelyettesítve: ⋅ = Fv = F
∂k ∂t h ∂k
h ∂k
amiből ⋅ = F. De Newton II. axiómája miatt F=ma, így felhasználva a
2π ∂t
gyorsulásra kapott összefüggést
−1
 4π 2 ∂ 2 E 
m= 2 ⋅ 2
 h ∂k 

32 − mv 2
 m  h h
193.) Az eloszlásfüggvény: f (v) = 4 π  v ⋅e
2 2 k BT
és λ = = , így
 2 πk B T  p mv
32 − h2
h  m  h2
v= . Tehát: f ( λ ) = 4 π  2 2 ⋅e
mλ2 2 k BT
mλ  2 πk B T  m λ

194.) Az (-eészecske akkor juthat át a potenciálfalon, ha átlagos kinetikus

energiájának (Ekin) és a kinetikus energia bizonytalanságának az összege nagyobb,
∆p 2x
mint a fal magassága (Vo), vagyis Ekin+*Ekin,Vo. De ∆E kin = és
2m
h
∆p x ≥
4π ⋅ ∆x
h
Innen ∆x ≥ = 3.36 ⋅ 10 −12 [ m]
2 π 2 m(V0 − E )
 81

195.) Aharmónikus oszcillátor kitérésére: x=xo.sin!t és impulzusára:

p=mv=m!xo.cos!t

A hely és impulzus bizonytalansága *x=xo és *p=m!*x .

h h h



  
Így a ∆x ⋅ ∆p ≥ miatt: ∆x ≈ = .
4π 4 π ⋅ ∆p 4 πmω ⋅ ∆x
A *x és *p négyzetreemelése után, felhasználva a D=m!2 összefüggést:
(∆p) 2
1 hω 1 h hω 1
D( ∆x) =
2
E= + + D = = hν
2m 2 8π 2 4 πmω 4π 2

h
196.) A röntgenfoton hullámhosszának növekedése: ∆λ = (1 − cosα ) , ahol ( a
mc
szóródási szög és m a meglökött elektron tömege. A behelyettesítések után:
(=90o. Az energia, melyet a meglökött elektron felvesz: W=h+-h+'=3.67.10-15 [J].
 82

PÉLDATÁR TARTALOMJEGYZÉKE



  
PÉLDÁK

P.1. PÉLDÁK A MECHANIKA TÁRGYKÖRÉBŐL ........................................................................2

P.2. PÉLDÁK A KINETIKUS GÁZELMÉLET TÁRGYKÖRÉBŐL ..............................................12
P.3. PÉLDÁK A STATISZTIKUS FIZIKA TÁRGYKÖRÉBŐL .....................................................14
P.4. PÉLDÁK A MŰSZAKI ÁS KÉMIAI TERMODINAMIKA TÁRGYKÖRÉBŐL ....................16
P.5. PÉLDÁK AZ ELEKTROMÁGNESSÉGTAN TÁRGYKÖRÉBŐL………………………….19
P.6. PÉLDÁK AZ ÁLTALÁNOS REZGÉS-ÉS HULLÁMTAN TÁRGYKÖRÉBŐL.....................27
P.7. PÉLDÁK A KVANTUMMECHANIKA TÁRGYKÖRÉBŐL. .................................................30

PÉLDÁK MEGOLDÁSA

P.1. PÉLDÁK MEGOLDÁSA A MECHANIKA TÁRGYKÖRÉBŐL……………………………33

P.2. PÉLDÁK MEGOLDÁSA A KINETIKUS GÁZELMÉLET TÁRGYKÖRÉBŐL.....................50
P.3. PÉLDÁK MEGOLDÁSA A STATISZTIKUS FIZIKA TÁRGYKÖRÉBŐL ..........................53
P.4. PÉLDÁK MEGOLDÁSA A MŰSZAKI ÉS KÉMIAI TERMODINAMIKA
TÁRGYKÖRÉBŐL ...........................................................................................................................55
P.5. PÉLDÁK MEGOLDÁSA AZ ELEKTROMÁGNESSÉGTAN TÁRGYKÖRÉBŐL ................60
P.6. PÉLDÁK MEGOLDÁSA AZ ÁLTALÁNOS REZGÉS-ÉS HULLÁMTAN
TÁRGYKÖRÉBŐL ...........................................................................................................................74
P.7. PÉLDÁK MEGOLDÁSA A KVANTUMMECHANIKA TÁRGYKÖRÉBŐL.........................78
 AZ ELEMEK PERIÓDUSOS RENDSZERE
Jelmagyarázat németül nem tudó olvasoink részére



  
Az első oldalhoz

Relatív atomtömeg
!
55.847 4 "A természetes izotópok száma
54 56 57 "Fontosabb izotópok
5.8 91.8 2.1 "Első ioniz. energia [eV]
(leghosszabb élet- 59(#-,$)45d izotóp, és felezési idő
tartamú) radioaktív
–3
Rendszám% 7.870 (
o ' [g cm ](s,l)
Vegyjel 26 Fe 7.87 "Sűrűség, 20 C –1
& [g lit ] (g)
német megnevezés Eisen 1535 Szilárd anyagok olvadás, ill. folya-
fekete (szilárd) dékok és gázok Forráspontja [oC]
kék (folyékony)
zöld (gáznemű)

A második oldalhoz

Elektronkonfiguráció
!
[Ar]3d6 4s2 " Atomsugár[pm] (kék)
– kovalens sugár [pm] egyes kötésre (fekete)
Oxidációs szám% 6, 3, 2, 0, -2 – ionsugár [pm] (felső index: oxidációs szám,
3+
124.1) 116 656 786 2+ alsó index koordinációs szám (piros)
– Van der Waals sugár [pm]
-0.447(2) " Redukciós potenciál, Eo [V]
Rendszám% 1.6 "Elektronegativitás
26 Fe 4.7 " [s%] a Földkéregben és a tengerekben
IUPAC elnevezés % Iron

Fluck, Heumann: PERIODENSYSTEM der ELEMENTE

Mit freundlicher Genehmigung
der Wiley-VCH Verlag GmbH, D-69469
Weinheim, Germany, 1985
Die Technische Universität Budapest
und der Senior-Author Prof. Dr. Giber
bedankt sich für die grosszügige
Genehmigung
Oktober, 1999
Gábor Dénes
Főiskola
Példatárak
 GÁBOR DÉNES FŐISKOLA
INFORMATIKAI RENDSZEREK INTÉZETE

Példatár Fizika tantárgyból

Összeállította: dr. Szász Gábor főiskolai docens
1. Példa összetett feladatra: homogén indukciós mezőben, súrlódás nélkül mozgó testre rögzített vezetőben indukált feszültséget kell
meghatározni, ha a vezetékek ellenállása elhanyagolható. A kék négyzetben lévő kapcsoló 1s után lekapcsolja az áramgenerátort. A test
nyugalomból indul.

I=1A (t1=1s-ig)

B
F0=1N
m=1kg
U(t)=?
l L=1H

µ=0
 Kidolgozás:
F = BIl  Vs F m
 ⇒ Bl = 1 a = =1 2
U = Bvl  m m s (kezdetben)
m
v = a ⋅ t ⇒ v1 = a ⋅ t 1 = 1 , ha v 0 = 0.
s
A feszültség 1 másodperc alatt 1V-ra növekszik. A villamos töl-
tés: Q1 = I ⋅ t 1 = 1Cb . Éppen így viselkedik az 1F kapacitású kon-
denzátor. A kapcsoló zárása után ( t ≥ t1 ) a rendszer az alábbi
modellel helyettesíthető:

C=1F L=1H

Ez egy rezgőkör, melynek saját körfrekvenciáját Thomson kép-

1
lete alapján lehet meghatározni:
ω =
LC
[ ]
= 1 s −1
 Az első másodpercben u(t) grafikonja egy origón átmenő,
egységnyi meredekségű egyenes. Ezután pedig egy Ux ampli-
túdójú, egységnyi körfrekvenciájú szinuszos jel:
U (t ) = U x sin( t + ϕ ), ha t ≥ t1
Tudjuk, hogy t1-nél a jel értéke és meredeksége is egységnyi:
 U x sin (1 + ϕ ) = 1

U x cos(1 + ϕ ) = 1
Ez éppen 1.

[ ]
U x2 sin 2 (1 + ϕ ) + cos2 (1 + ϕ ) = 2 ⇒ U x = ± 2[V ]
π π 5π
tg(1 + ϕ ) = 1 ⇒ 1 + ϕ = ± k ⋅ π ⇒ 1 + ϕ1 = 1 + ϕ2 =
4 4 4
Most már felírható a megoldás képlete:

 0, ha t < 0

( )
U t = t, ha 0 ≤ t < 1
  π
 2 sin  t − 1 +  , ha t ≥ 1
  4
A megoldás grafikonja:

t[s]
0
2. példa

Forgó mozgás esetén, pl. egy szinkron motor üresjáratban, szintén

kapacitásként terheli a villamos hálózatot, tehát javíthatja a fázis-
tényezőt. Lássunk erre egy példát (Dr. Pattantyús Ábrahám Géza:
Gépek üzemtana c. könyvéből)!
Egy U=500V-os f=50Hz periódusú, váltakozó feszültségű, két-
vezetékes (egyfázisú) hálózatból 150m távolságra, - tehát
L=300m távolságú és A=16mm2 keresztmetszetű vörösréz
vezetéken keresztül - villamos energiát viszünk át egy
műhelybe, ahol két, egyenként P=11kW-os motor üzemel. A
korszerűbb motor hatásfoka: !1=90%, teljesítménytényezője:
cos"1=0,88; a másik motor hatásfoka: !2=0,84% és
cos"2=0,78. Az első motor felvett teljesítménye:
P 11
P1 = = = 1 2 , 2 [k W ]
η1 0 ,9
 P1 12200
Az áramfelvétele: I1 = = ≅ 2 7 , 7[ A ] ,
amely két
U ⋅ co s ϕ 1 5 0 0 ⋅ 0 ,8 8
komponens eredője: I1 P = I1 ⋅ cos ϕ1 ≅ 24,4[ A] és I1r = I1 ⋅ sin ϕ1 ≅ 13,2[ A] .
A másik motorra ugyanígy kiszámíthatóak a megfelelő villamos
P 11 P2 13100
mennyiségek: P2 = = ≅ 1 3,1[kW ] , I2 = = ≅ 33,6[ A] ,
η2 0 ,8 4 U ⋅ cos ϕ2 500 ⋅ 0,78
I 2 P = I 2 ⋅ cos ϕ2 ≅ 26,2[ A] és I 2 r = I 2 ⋅ sin ϕ2 ≅ 21[ A] .
A vezeték feszültségesését #U=25V-ra korlátozzuk. A vezeték
Ωmm 2 L
ellenállása ρ = 0,0182 fajlagos ellenállás esetén R = ρ⋅ =
m A
300
= 0,0182 ⋅ ≅ 0,314[Ω] , a megengedhető legnagyobb áramerősség
16
pedig:
∆U 25
I= = ≅ 73[ A]〉 I 1 + I 2 ≅ 61,3[ A].
R 0,341
A különbséget felhasználhatjuk világításra. Pl. 100W-os izzó-
UI i
(∑ I ) − ∑ I
2
ból beköthető: n≤
100 , ahol Ii = I −
2
r P = 732 − 34,2 2 − 50,6 ≅
500 ⋅ 13,9
≅ 64,5 − 50,6 = 13,9[ A] , tehát n = ≅ 69db. A teljesítménytényező
100
∑I 34,2
eredője: ⇒ cos ϕ m ≅ 0,83 .
r
tg ϕ m = = ≅ 0,676 ⇒ ϕm ≅ 34!
∑I P
50,6
IP

! Ii{
∑I P
I

ϕm Ir
0 ∑I r
Ha bekötünk a hálózatba egy üresen járó szinkronmotort,
amely előállítja az indukciós motorok számára szükséges
meddő teljesítményt, akkor a teljesítménytényező eredője 1
lesz. A szükséges meddő teljesítmény:
Q Sr = U ⋅ ∑ I r = 500 ⋅ 34, 2 = 17100[VAr ]
A szinkron motor üresjáratban felvett Ii irányú áramát az
üresjárási teljesítményből (PSp=1660W) lehet kiszámítani:
PSP 1660
I SP = = ≅ 3,3[ A]
U 500
Ilyenkor a világításra felhasználható áramerősség:
I i = I − ∑ I P − I SP = 73 − 50,6 − 3,3 = 19,1[ A] ,
az izzólámpák lehetséges száma pedig: 95.
 Matematikai levezetés a teljesítménytényező és
az effektív értékek magyarázatához

Fél periódusra számított átlagteljesítmény, mint a p=ui

pillanatnyi teljesítmény integrál-középértéke:
p = u ⋅ i = U" sin ω t ⋅ I" sin (ω t − ϕ )
T T

2 2
2U" I" 2
2π  2π 
P =
T ∫
0
pdt =
T ∫0 sin T t ⋅ sin  T t − ϕ  d t =
T

2U" I" 2
2π  2π 2π 
=
T ∫0 sin T t ⋅  sin T t co s ϕ − co s T t sin ϕ  d t =
 T 4π T
2−
2U" I" 1 cos T t 2U" I" 2
2π 2π
=
T 0 ∫ 2
cos ϕ d t −
T ∫0 sin T t cos T t sin ϕ d t =
T
U" I" cos ϕ U" I"  2π  2
= + sin ϕ  sin t  = U ⋅ I ⋅ cos ϕ ,
2 π # %$ T 0
%&
0

U" I"
a ho l U = és I = a z effektív értékek .
2 2
3. példa: Egy légvédelmi ágyú csövének deformációját kell meg-
m
határozni. Tudjuk, hogy a lövedék torkolati sebessége: v = 1000 s ,
radian
a lövedék tömege: m=2kg, az ágyúcső szögsebessége: ω = 2 s ,
a cső hossza l=3m, másodrendű nyomatéka nem állandó:
cm 4
I = 25 ⋅ (16m − x ) és az anyagára jellemző rugalmassági modulus:
m
N
E = 2 ⋅ 10 7. Fontos szilárdságtani összefüggés van a hajlító
cm 2
nyomaték és az ún. rugalmas szál görbülete között:
y ′′ M (x)
g( x ) = = , ahol y ′ 2
általában elhanyagolható az 1 mellett.
1 + y′ 2 EI ( x )
A hajlító nyomaték a következő ábra alapján írható fel:
y F

M( x) = −F( l − x) = F( x −3)
l-x
l

A rugalmas szál differenciálegyenlete:

F ( x − 3) x − 16 + 13  13 
y ′′ ≅ = A ⋅ = A − 1,
5 ⋅ 10 (16 − x )
8
16 − x  16 − x 
F 2mvω 8 ⋅ 10 3
ahol A =
5 ⋅ 10 4 =
5 ⋅ 10 4 =
5 ⋅ 10 4 = 0,16 [ m −1
]
Coriollis-erő
A másodrendű differenciálegyenlet integrálása után megkapjuk a
rugalmas szál meredekségét (a szögelfordulás tangensét):
 16 
y ′ ≅ A[− 13 ln(16 − x ) − x ] + c = A13 ln − x , mert y ′(0) = 0 ⇒ c = 13 A ln 16
 16 − x 
A cső torkolatának szögelfordulása:
 16   16 
y ′( l ) = A 13 ⋅ ln − 3 = 0,16 13 ⋅ ln − 3 = −0, 04811 = tg ∆ϕ ⇒ ∆ϕ = −2° 45′ 16 ′′
 13   13 
1000m távolságon ez kb. 48m-nyi eltérést jelent, ami cél-
tévesztést okoz, ha nem korrigálják. Tehát ez a számítás
fölhasználható a lőelemképzéshez, vagy a löveg szögsebes-
ségének korlátozásához.
A legkisebb hatás elve, avagy a természet „lustasága”
Például egy ferde hajítás során olyan pályagörbe mentén halad
az elhajított test, amelyre nézve az energiák különbségének
időintegrálja minimális. Ez képletben a következő:
t2 t2

( )
I = ∫ ( E m − E h )dt = ∫ L q, q', t dt , legyen min{I }
t1 t1
Ez nem hagyományos szélsőérték-feladat, hiszen egy optimális
q(t) skalár-vektor függvénnyel leírható pályagörbéhez tartozik I
minimális értéke. I-t funkcionálnak nevezzük, és azt a mate-
matikai módszert, amellyel a feladatot megoldják variáció-
számításnak hívják. E szerint I akkor minimális, ha
d ∂L ∂L
= , pl . q1 = x , q'1 = v x , q2 = y és q' 2 = v y
dt ∂ q' i ∂ qi
mv 2
Pl . L = − mgh, ahol v 2 = v x2 + v 2y és h = y
2
∂L ∂L ∂L ∂L
= 0, = − mg , = mv x és = mv y
∂x ∂y ∂ vx ∂ vy
d (mv x )
x − irányú egyenlet: = 0 ⇒ mv x = const .
dt

y − irányú egyenlet:
( ) = − mg
d mv y
dt
 4. példa: Síkbeli ferde hajítás légellenállással

v
Fe Súlypont

G=mg

 ∆x 
ρ  x'  lim ∆ t 
F e = − ce v ⋅ v ⋅ A, ahol v ="   ="  ∆t →0 
2  y'   ∆y

lim
∆t → 0 ∆ t 

 A gyorsulás meghatározása komponensenként:

x
 ''
a ="  , v = x' 2 + y' 2
 ''y 
t t
ρ
x = − ce A
'' v ⋅ x' x (ξ )dξ + x' (0) ⇒ x (t ) = ∫ x' (ξ )dξ + x (0)
⇒ x' (t ) = ∫ ''
2m 0 0
t t
ρ
''y = − c e A v ⋅ y' − g ⇒ y' (t ) = ∫ ''y (ξ )dξ + y' (0) ⇒ y (t ) = ∫ y' (ξ )dξ + y (0)
2m 0 0

Numerikus integrátorokkal, digitális szimuláció módszerével

oldjuk meg a feladatot a TUTSIM program segítségével.
 Összes
mechanikai
energia

Mozgási
energia

Látszik, hogy a közegellenállás hatására a pályagörbe aszimmetrikussá válik, a röppálya magassága és

távolsága is csökken, a becsapódás szöge növekszik, a mechanikai energiák összege viszont csökken.
  m  m
5. példa: Egy folyó átlagos sebessége 5  . A folyó sebességét vízlépcső alkalmazásával 2   -ra lassítják.
s s
 m
Egy szállító hajó, melynek a vízhez viszonyított átlagos sebessége 10   , ingajáratban közlekedik a folyó
s
300 km-es szakaszán. A zsilipelés időszükséglete 51'40”. Mennyi a megtakarított idő a vízlépcsőzés előtti
helyzethez képest?

Kidolgozás: A zsilipelés ideje: tzs=60·51+40=3100[s]

 m
w
A relatív sebességek: 1, 2 = ± 10  s 
 m
v = 5 
s
A szállító sebességek:  m
v zs = 2 
s
A folyón történő elmozdulások: s1, 2 = ±300[km]
A ciklusidők:
s1 s2 3 ⋅ 10 5 3 ⋅ 10 5
t1 = + = + = 8 ⋅ 10 4 [s]
w1 + v w2 + v 15 5
s1 s2 3 ⋅ 10 5 3 ⋅ 10 5
t2 = + = + = 62500[s]
w1 + v zs w2 + v zs 12 8
 Az időkülönbség: ∆t = t1 − t 2 − t zs = 80000 ′′ − 62500 ′′ − 3100 ′′ = 14400 ′′ = 4 h .

Tehát a vízlépcsőzés négy órával csökkenti a fuvarozás ciklusidejét.

 m  m
6. feladat: Egy folyó átlagos sebessége 3   . A folyó sebességét vízlépcső alkalmazásával 1   -ra lassítják.
s s
 m
Egy szállító hajó, melynek a vízhez viszonyított átlagos sebessége 9  , ingajáratban közlekedik a folyó
s
240 km-es szakaszán. A zsilipelés időszükséglete 40'. Mennyi a megtakarított idő a vízlépcsőzés előtti
helyzethez képest?
Megoldás: 1h.
 7. példa Instacionárius áramlás vizsgálata

Egy nagyméretű tartályból kiáramló folyadék sebességének

meghatározása a veszteségtaggal kiegészített, instacionárius
Bernoulli-egyenlet alapján:
A$$a A tartály keresztmetszete
1 sokkal nagyobb, mint a csőé. Ezért
h%const.

h Egy áramvonal
mentén integrálunk.
2

l
Az instacionárius Bernoulli-egyenlet:
2 2
∂v  ρ 
ρ∫ dl +  p st + ρ gh + v 2  + ∆ p ′ = 0 ,
1
∂t  2 1
l ρ 2
ahol ∆ p ′ = λ v csősúrlódási veszteség (nyom ásesés )
d 2
λ = f (R e ) csősúrlódási tényező
d a cső átm érője
ρ a folyadék sűrűsége
∂v
lokális gyorsulás , am ely a tartályban elenyésző
∂t
v a térfogatáram és a keresztm etszet hányadosa
Ha összenyomhatatlan a folyadék, akkor a lokális gyorsulás a cső mentén azonos, ami egyszerűsítést tesz
lehetővé:
dv ρ 2  l
ρl + v 1 + λ ⋅  = ρ gh
dt 2  d
dv  1 λ  v 2 gh
+ +  =
dt  l d  2 l
dv
∫ gh  1 λ  v 2 = t + c
− + 
l l d 2
l dv
gh ∫  l  v 2 = t +c
1 − 1 + λ ⋅ 
 d  2 gh
l αdv d + λl
ghα ∫ 1 − (αv )2
= t + c, ahol α =
2 ghd
Sikerült egy ún. alapintegrálra visszavezetni a feladat megoldását.
 2d
l arth (α v ) = t + c
gl ( d + λ l )
α gh
arth (α v ) = t+k
l
 α gh  e x − e− x
α v = th  t + k th x = x − x és lim th x = 1
 l  e +e x →∞

1  α gh 
v (t ) = th  t + k
α  l 
Ha v (0) = 0, akkor k = 0.

2 ghd  gh( d + λ l ) t 
v(t ) = th  ⋅ 
d + λl  2d l
 
2 ghd 1
v( ∞) = =
d + λl α
 Az áramlási sebesség diagramján jól követhető a tranziens jelenség.

Az áramlási sebesség folyamatosan csökkenő meredekséggel v( ∞) -hez tart.

 8. példa Egyenes körhenger alakú rúdból korongokat készítenek esztergapadon ún. leszúró késsel. A
forgó korong egy vályúba hullik, és azután saját perdületének egy része lendületté alakul, majd tovagördül.
A kezdeti mechanikai energia hányad része alakul hővé?
ω0

d v

FS

Kidolgozás:
FS
Amíg a korong csúszik, a súlypontját a súrlódó erő gyorsítja:
FS = µmg a= = µ g . Ezért a
m
súlypont sebessége:
v = a ⋅ t = µ gt .
 A súrlódó erő nyomatéka ugyanekkor szöggyorsulást okoz (a szögsebesség abszolút értékét csökkenti,
mr 2 md 2
mert sgn ω 0 = −1 ). A tárcsa tehetetlenségi nyomatéka: Θ = 2 = 8 , tehát a szöggyorsulás:
µ mgd
∆ω M 4µ g
β =" = = 22 =
∆t Θ md d
8
4µ g
ω = ω0 + β ⋅ t = ω0 + ⋅t .
d
A gördülés kezdetén v1 = − rω1 = µ gt1 , tehát a két módon számított sebesség egyenlősége alapján:
2 µ gt1 4 µ gt1
− = ω0 +
d d
d ω0
− d ω 0 = 6 µ gt1 ⇒ t1 = −
6 µg
dω 0 ω0
⇒ v1 = 6 µ gt1 = − ⇒ ω1 =
6 3
 Θω 02 md 2 ω 02
A mozgási energia egy része hővé alakul. A kezdeti mozgási energia:
E0 = = .
2 16
mv12 Θω12 md 2ω 02 md 2ω 02
A gördülés pillanatában érvényes mozgási energia: E1 = 2 + 2 = 72
+
144
=

md 2ω 02
= .
48
 1 1  md 2
ω 2
2
Q = E − E = md 2
ω 2
 −  = 0
= ⋅ E0
A keletkezett hőmennyiség: 0 1 0
 16 48  24 3

9. feladat Az előző példához hasonlóan, egy forgó korongot helyezünk egy vízszintes felületre. A
korong súlypontja fölgyorsul.
a. Meg kell határozni a súlypont sebességét az idő függvényében: v(t)=?
b. A tiszta gördülésig mennyi hő keletkezik a súrlódás miatt?

Adatok: a tárcsa átmérője d = 1 [m]

a tárcsa tömege m = 2 [kg]
a tárcsa kezdeti szögsebessége &0= -10 [s-1]
a súrlódási tényező ' = 0,2
a nehézségi gyorsulás g = 9,81 [ms-2]
  m
Megoldás: t1 ≅ 0,85[s] v1 ≅ 1,67  Q ≅ 8,3[ J ]
s

v
v1

m
1 s

t
O t1 1s 2s
10. példa Egy villamos kondenzátor körlap alakú fegyverzetének sugara: r=3 cm, a fegyverzetek közti
távolság: d=0,1 mm, a rést kitöltő dielektrikum relatív permittivitása pedig (r=4. Mekkora a kondenzátor
kapacitása?

Kidolgozás:
A r 2π
C = ε ⋅ = ε r ε0 ⋅ ,
d d
ahol ε a permittivitás (dielektromos állandó) és
1 F
ε0 =  m  a vákuumbeli permittivitás,
4π ⋅ 9 ⋅109
4 9 ⋅10 − 4 π
tehát C = ⋅ −4 = 10 −9
[F ] = 1nF .
4π ⋅ 9 ⋅10 9
10
11. példa Két koncentrikus egyenes körhengerből álló villamos kapacitás hossza: l=25 cm, a külső és a belső
D
átmérő viszonya: k = 1,2 , a köztük lévő rést (r=4 permittivitású dielektrikum tölti ki. Mekkora a
Db
kondenzátor kapacitása?
Kidolgozás:
l 2πε r ε 0 l 2π ⋅ 4 ⋅ 0, 25 1
C = 2πε ⋅ = = = ≅ 3, 05 ⋅ 10 −10 [F ] = 305 pF
D D 4π ⋅ 9 ⋅ 10 ln 1, 2 18 ⋅ 10 ln 1, 2
9 9
ln k ln k
Db Db

12. példa Az ábrán látható kapcsolási rajz egy váltakozó áramú villamos hálózatot ábrázol, melyben egy
feszültségforrás, két ellenállás, egy kapacitás és egy önindukciós tekercs található. Állandósult állapotban
mekkora amplitúdójú és fázisszögű áram folyik az R2-vel jelölt ellenálláson keresztül?

U ( t ) = U 0 sin ωt
R1 L i=?

iL
C
~ R2
U
 (
Kidolgozás: A megoldást a következő alakban keressük: i( t ) = I 0 sin ω t + ϕ)
Kirchhoff első törvénye (a csomóponti törvény) szerint a kondenzátor árama: iC=i-iL.
Kirchhoff második törvénye (a huroktörvény) szerint:
iC 
R1iL + jωLiL + =U
jωC 
iC  , ahol j a képzetes egység j 2
= −1 . ( )
R2 i − = 0
jωC 
iL = (CR2 jω + 1)i, melyet az első egyenletbe helyettesítve kapjuk:
R1 (CR2 jω + 1)i + jωL(CR2 jω + 1)i + R2 i = U

[ ( ) ]
R2 1 − LCω 2 + R1 i + jω (L + CR1 R2 )i = U
i 1
= , s áttérve az amplitúdókra:
( )
U R2 1 − LCω + jω (L + CR1 R2 )
2
 i U0
I0 = ⋅U0 = ,
U R (1 − LCω )
2 2
+ ( L + CR1 R2 ) ω 2
2 2
2

A fáziskülönbség pedig:
 i
ϕ =" arc  = − Ar ctg
( L + CR1 R2 )ω
 U R2 (1 − LCω 2 )
13. példa Két proton tömegénél fogva vonzza, töltésénél fogva pedig taszítja egymást. Melyik a nagyobb
erőhatás? Ez hányszorosa a másiknak?
−19
Fizikai adatok: egy proton tömege m = 1,67 ⋅ 10 kg , villamos töltése Q = 1, 6 ⋅ 10 Cb, a gravitációs
−27

2
−11 Nm
2
1 9 Nm
állandó f = 6,67 ⋅ 10 kg 2 és a Coulomb-törvényben szereplő állandó 4πε 0
= 9 ⋅ 10
Cb 2
.
Kidolgozás:

Fgrav
m2 −11
= f ⋅ 2 = 6,67 ⋅ 10 ⋅
1, 67 2
⋅ 10 −54
=
5,55 ⋅ 10 −64
[ Nm 2
]
2
r r r2
 =
Q 2
9 ⋅10 ⋅1,6 ⋅10
9 2 −38
[
2,3 ⋅10−28 Nm2 ]
Fvill 2 = =
4πε0 r r2 r2 ,

tehát a villamos kölcsönhatás sokkal nagyobb, mint a gravitációs, bár még ez is elképesztően kis erő a
hétköznapi, vagyis makroszkopikus erőkhöz viszonyítva. A két erő aránya:
Fvill
= 4,1 ⋅ 10 35 .
Fgrav

14. példa Mekkora gyorsítófeszültség hatására érheti el az elektron a vákuumbeli fénysebesség 90%-át?
−31 m
Fizikai adatok: az elektron nyugalmi tömege m0 = 9,1 ⋅ 10 kg , a fény sebessége kb. c = 3 ⋅ 10 s .
8
Kidolgozás: A fénysebesség közelében már nem lehet eltekinteni a mozgó tömeg sebességtől való
függésétől. Az elektromos erőtér által végzett munka az elektron teljes E=mc2 energiájának megváltozásával
egyenlő. A mozgó elektron tömegét m-mel jelöljük. Képlettel kifejezve:
W = ∆ E teljes
Q ⋅ U = mc 2 − m 0 c 2 ,
m0
ahol m = 2
 v
1−  
 c
A két összefüggés alapján a feszültséget kifejezhetjük:
 
 
 9,1 ⋅10 ⋅ 9 ⋅10  
2 −31 16
m0 c  1 1
U=  − 1 = −19 ⋅ − 1 =
Q  v 
2 1,6 ⋅10  1 − 0,9
2

 1−   
  c 
= 511875 ⋅1,2941573 ≅ 662447[V ] ≅ 662 kV
15. példa Tudjuk, hogy a rádium felezési ideje 1600 év. Egy bizonyos mennyiségű rádium hányad része
bomlik el 800 év alatt?

Kidolgozás: a bomlás sebessége arányos a meglévő atomok mennyiségével. Tömeggel kifejezve ez képletben
a következő:
dm
= − χ ⋅ m , ahol χ a bom lási állandó.
dt
m t
dx
∫m x = − χ ∫0 dy
0

m
log 2
m m m0
ln = − χ t ⇒ ln ≡ = − χt
m0 m0 log 2 e
m t
log 2 = − log 2 e ⋅ χ t = −
m0 T
t
m −
= 2 T , ahol T a felezési idő.
m0
A keresett arány képletben kifejezve:

m0 − m m −
t
−
800
1
= 1− = 1− 2 = 1− 2
T 1600
= 1− ≅ 0,2929,
m0 m0 2
tehát 800 év alatt a rádium kb. 30 %-a elbomlik.

16. Egy 235-ös tömegszámú urán izotóppal működő atomreaktor teljesítménye P=100 MW.
Tudjuk, hogy egy uránmag hasadásakor EU= 200 MeV energia szabadul fel.

a. Határozzuk meg a maghasadás ütemét, vagyis az időegység alatt elbomlott atomok számát!
b. Határozzuk meg azt az időt, amely alatt a reaktorba eredetileg töltött 250 kg uránból 10 kg
elbomlik?

Kidolgozás:

∆N P 10 8 W
a.
= =
∆t EU 2 ⋅ 10 8 ⋅ 1, 6 ⋅ 10 −19 J
= 3,13 ⋅ 10 18
[ s −1
]
b. Az előző példában látszott, hogy a radioaktív bomlástörvény exponenciális függvénnyel
írható le, azonban 4%-os csökkenés esetén a bomlás sebessége jó közelítéssel még állandónak
 tekinthető, tehát egyszerűsítéssel élünk a megoldás során. Tudjuk, hogy 235 g uránban 6 ⋅ 10 23
10000
atom van. Egyenes arányosság alapján 10000 g-ban 235 ⋅ 6 ⋅10 23 = 2,5532 ⋅10 25 darab uránatom
van. Ennyi atom elbomlásához szükséges idő kb.:

2,5532 ⋅ 10 25
t≅ = 8,16 ⋅ 10 6
[s] ≅ 3 hónap .
3,13 ⋅ 10 18

17. példa. Egy négyütemű, hathengeres benzinmotor műszaki leírásában azt találjuk, hogy a
g
motor fajlagos fogyasztása: 160
LEh
, a sűrítési viszony pedig ()1:6. A benzin fűtőértéke
g
alapján tudjuk, hogy 100%-os hatásfok esetén a fogyasztás 63 LEh lenne. A munkaközeg
adiabatikus kitevője *=1,35.
a. Mekkora a motor effektív hatásfoka?
b. Mekkora a helyettesítő, ideális Ottó-körfolyamat termikus hatásfoka?

Megoldás:
63 ⋅ 100%
a. ηeff = ≅ 39,4% b. ηOtto = (1 − ε κ −1 ) ⋅ 100% ≅ 46,6%
160
18. példa. Egy állandó keresztmetszetű csőben nitrogén gáz áramlik. A csövet fűtik. A belépő
m
közeg sebessége w1 = 40 , a hőmérséklete ϑ1 = 0! C és a nyomása p1 = 1 MPa , a kilépő gáz hő-
s
mérséklete ϑ2 = 900 ! C . Az állandó nyomáson mért közepes fajhő 1kg közegre vonatkoztatva
J   J 
c p = 1040  , a gázállandó pedig RN 2 = 297 . Mekkora a kiáramló gáz nyomása és sebes-
 kg   kgK 
sége? Mennyi hőt kell ehhez közölni a gázzal?

Kidolgozás: Fölírjuk a folyamatra érvényes fizikai törvényeket leíró egyenleteket. Áramló

közeg esetén az energia-megmaradás törvénye sajátos formában írható fel, mert a belső energia
mellett az ún. betolási és kitolási munkákat, valamint a mozgási energia megváltozását is
figyelembe kell venni, amikor a hőt kiszámítjuk, de a mechanikai munkákat és a belső energia
megváltozását együttesen is számba vehetjük, ha az állandó nyomáson vett fajhővel számolunk.
Így jutunk el energia egyenlethez, amely egységnyi tömegre vonatkozik:
w12 w22
+ c p T1 + q12 = + c p T2 , (1)
2 2
J 
ahol q12 az egységnyi tömegre jutó hőmennyiség  .
 kg 
Érvényes a folytonosság tétele is, melyet a fajtérfogat segítségével írunk fel:
w1 w2
= ( 2)
v1 v 2
Feltételezzük az egyesített gáztörvény érvényesülését is:
p1 v1 p 2 v 2
= =R (3)
T1 T2

Az impulzus-tétel mindig érvényes. Kihasználjuk a keresztmetszet állandóságát az egyenlet

felírásakor:
w12 w22
− + = p1 − p 2 ( 4)
v1 v2
A (2) és a (4) egyenlet összevonásával kapjuk, hogy
w1
v1
( w2 − w1 ) = p1 − p2 ,
a (2) és (3) fölhasználásával pedig
w1 w2 p 2 w1 RT2 w1T2 p1
= ⇒ p2 = = ,
v1 RT2 v1 w2 T1 w2
melyet a fenti egyenletbe helyettesítve, és figyelembe véve ismét, hogy
RT1
v1 = ,
p1
a nitrogén gáz kilépő sebességére az alábbi másodfokúra vezető egyenletet kapjuk:
w1 p1  w1T2  RT1w2
RT1
( w2 − w1 ) = p1 1 − 
 w2T1 
/⋅
w1 p1
  RT1 
w −  w1 +
2
2  w2 + RT2 = 0, melynek megoldásrendszere:
 w1 
2
RT1  RT1 
w1 + ±  w1 +  − 4 RT2
w1  w1 
w2 = =
2
2
297 ⋅ 27315
,  297 ⋅ 27315
, 
40 + ±   − 4 ⋅ 297 ⋅117315
,
40  40 
= =
2
 m
w2 + ≅ 1883 
2068,1388 ± 1698,0859 s
= =
2  m
w2 − ≅ 185 
s
A nagyobb sebesség kifejezhető a Mach-szám segítségével is, amely megmutatja, hogy a
kialakuló sebesség hányszorosa a helyi hangsebességnek. A helyi hangsebesség:
 m
a 2 = κRT2 = 1, 4 ⋅ 297 ⋅ 1173,15 ≅ 698, 4 ,
s
1883
tehát a Mach - szám: M ≅ ≅ 2,7.
698,4

A folyamat megvalósulásához szükséges nyomások:

w1T2 p1 1 40 ⋅117315
, ⋅106 1
p2 + = ⋅ = ⋅ ≅ 91235[ Pa ] ≅ 912[hPa ];
T1 w2 + ,
27315 1883
w1T2 p1 1 40 ⋅117315
, ⋅106 1
p2 − ⋅ = ⋅ ≅ 928626[ Pa ] ≅ 0,929[ MPa ].
T1 w2 − ,
27315 185
A közölt hőmennyiség fajlagos értékei:
q1, 2+ =
w22+ − w12
+ c p (T2 − T1 ) =
(1883 + 40) ⋅ (1883 − 40) J  MJ 
+ 1040 ⋅ 900 = 2708044,5  ≅ 2,7 
2 2 kg kg ;
   
w22− − w12 225 ⋅145 J  MJ 
q1, 2− = + c p (T2 − T1 ) = + 936000 = 952312,5  ≅ 0,95 .
2 2  kg   kg 

Mindkét hőmennyiség nagyobb, mint az állandó nyomáson végbemenő állapotváltozásé:

 kJ 
q1, 2 = c p ( T2 − T1 ) = 936 .
p
 kg 
Az eltérő végnyomásokhoz tartozó két hőmennyiség közti eltérésnek a kisebb nyomás során
kialakuló, hangsebesség fölötti áramlási sebesség az oka, mert a csőben keletkező lökéshullám
„táplálása” nagy energia-felvétellel jár.
Az “Útban a modern fizikához” c. tankönyvben szerepel a Coriolis-erõ, de
nincs levezetve. A K’ koordinátarendszer K-hoz képest haladó és forgó
mozgást is végez. A forgó rendszer relatív sebességét vektori szorzással kell
meghatározni.
ω
z’

r r’ v r
z O’
r0 y’ P

K’
x’

O y

x
K O’
r’

r’ deriváltja
K’-ben
r = r0 + r , v r = ω × r ,
v = v0 + v, v = v0 + v, + ω × r,
, ' ,
d r d r
r , deriváltja K − ban : = + ω × r,
dt dt
dv dv 0 d ′
= + (v′ + ω × r , ) + ω × (v′ + ω × r , ) =
dt dt dt
′ ′
+ ω × v , + ω × (ω × r , ) =
,
d ω d r
= a0 + a, + +ω×
dt dt
= a0 + a, + α × r , + 2ω × v , + ω × (ω × r , ).
dv
[
= ∑ Fi = m ⋅ a0 + a, + α × r , + 2ω × v , + ω × (ω × r , ) , ]
n
m
dt i =1

ma, = ∑ Fi − ma0 − mα × r , − 2m ⋅ ω × v , − mω × (ω × r , ).
n

i =1
Centri-
Coriolis-
Relatív K’ rotációs gyor- fugális
erő
koordiná- K’ transzlációs sulása miatti te- erő
tabeli ere- Szabad erők gyorsulása miatti hetetlenségi erő
dő erő tehetetlenségi erő
19. Egy síkbeli, statikailag határozott szerkezetre oldalról egyenletesen
megoszló terhelés hat, melynek vonalmenti erősűrűsége:
N 
p = 250 .
m
Határozza meg az A és a B jelű csuklónál ébredő reakcióerőket!
y
p(y)

A végeredmény :
 − 500N 
FA =  
x  − 1000N 
A B
− 500N 
2m FB =  
 1000 N 
20. Egy síkbeli, statikailag határozott szerkezetre oldalról parabolikusan
megoszló terhelés hat, melynek vonalmenti erősűrűsége:
  y 2   N 
p = 1201 +     .
  2   m 
Határozza meg az A és a B jelű csuklónál ébredő
reakcióerőket!
p(y)
y

F
C

yS
x
A B
2m
Megoldás:
Először meghatározzuk a nyomóerő támadáspontját, amely a parabola alatti terület súlypontja:
4
4  y2  y  4 
∫0 yp( y)dy  2 +  2  0 8 + 16 18
yS = 4 = = = [m]
 3 4
y  16 7
∫0 p( y)dy  y + 12 
4 +
3
 0
Az A, a B és az F erők hatásvonala átmegy a C ponton. F abszolút értéke egyenlő az yS képletének nevezőjével, vagyis:
1
F = 120 ⋅ 9 = 1120[N ] = AX + B X ;
3
A másik statikai egyenlet : AY + BY = 0;
18m
A nyomatéki egyenlet : 2m ⋅ BY −⋅ F = 0;
7
-B 1
A hasonlósági egyenlet : X = .
BY 2
A megoldásra váró lineáris, inhomogén, algebrai egyenletrendszer nagyon egyszerű, mert a harmadikkal kezdve
gyorsan “felgöngyölíthető” a megoldás, amely:
  − 400 N   − 720 N 
FA =   és FB =  1440 N  .
 − 1440 N   
 NÉHÁNY PÉLDA ALVIN HUDSON ÉS REX NELSON
ÚTBAN A MODERN FIZIKÁHOZ CÍMŰ KÖNYVÉBŐL

A példák tagolása a könyv fejezeteihez illetve alfejezeteihez illeszkedik

A példák nehézségi fokát a példa száma melletti betű jelöli (A: könnyű, B: közepes, C:
nehéz)

II. fejezet

Helyzet, elmozdulás, sebesség

2A-11. A fény terjedési sebessége közel 3!108 m/s. Határozzuk meg, hogy mennyi idő alatt
teszi meg a fény az egy atommag átmérőjével (2!10–15 m) egyenlő távolságot!

MEGOLDÁS:

1. Egyenes vonalú egyenletes mozgás

s
2. s " v#t , ebből t "
v
2 # 10$15 m
3. t" " 6,66 # 10$ 24 s
8 m
3 # 10
s
m
4. s " v # t " 3 # 108 # 6,66 # 10$24 " 2 # 10 $15 m
s

2A-12. Egy gépkocsi 28 km-es utat tett meg végcéljáig. Az út első 9 km-es szakasza városi
utakon vezetett, ahol az autó 27 km/ó átlagsebességgel mozgott. Az út fennmaradó részén a
gépkocsi autópályán haladt. A teljes menetidő 41 perces volt. Mekkora volt a kocsi átlagse-
bessége az autópályán?
1. Egyenes vonalú egyenletes mozgás. A mozgás két részből áll, amelyeknek
átlagsebessége eltérő.

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesnek tekinthető mozgás.

s s
2. v" %t"
t v
s1 & s2 " s s2 " s $ s1
t1 & t 2 " t t 2 " t $ t1

1
 s1 s2
" v1 " v2
t1 t2

s1 s1
t1 " t 2 " t $ t1 " t $
v1 v1

s2 s $ s1
v2 " "
t2 s1
t$
v1
3. s " 28 km
s1 " 9 km
s2 " 28 $ 9 " 19 km
v1 " 27 km / ó
41
t" ó
60
28 $ 9 19 60 # 19
v2 " " " " 54,3 km / h
41 9 41 20 21
$ $
60 27 60 60
s1 s2 9 19 41
4. t1 & t 2 " & " & " 0,68 "
v1 v 2 27 54,3 60

2A-13. A kaliforniai San Andreas törésvonal két oldalának összeillő alakzataiból a geológusok
arra a következtetésre jutottak, hogy a két, eredetileg folytonosan illeszkedő sziklafal
mintegy 20 millió év alatt 325 km-t csúszott el egymáshoz képest. Határozzuk meg az
elmozdulás átlagsebességét centiméter per évben! Megjegyzés: A Hollister közelében
fekvő területen az elcsúszás sebessége jelenleg körülbelül 6 cm/év, körülbelül ilyen
sebességgel nőnek a körmeink.

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletes mozgás.

s
2. v"
t
3. s " 325 km " 325 # 10 3 m " 325 # 10 5 cm
t " 20 millió év " 20 # 10 6 év
32,5 # 10 6 cm cm
v" " 1,625
20 # 10 év
6
év
cm
4. v # t " 1,625 # 20 # 10 6 év " 32 ,5 # 10 6 cm " 325 km
év

2
2A-14. Határozzuk meg, km/s-ben, hogy milyen sebességgel mozog a Föld Nap körüli
pályáján! (A Föld keringési ideje a nap körül 365,3 nap, átlagos távolsága a Naptól 1,5 x
1011m)

MEGOLDÁS:

1. Egyenletes körmozgás
2. s " 2 r'
s
v"
t
3. r " 1,5 # 1011 m

t " 365,3 nap " 365,3 # 24 # 3600 s " 3,16 # 10 7 s

s " 2 # 1,5 # 10 11 # 3,14 m " 9,42 # 1011 m

s 9 ,42 # 1011 m m
v" " " 29810
t 3,16 # 10 s
7
s

s 9 ,42 # 1011 m
4. t" " " 3,16 # 10 7 s
v m
29810
s

2A-15. Egyes amerikai autópályákon kb.1,6 kilométerenként (mérföldenként) számozott osz-

lopokat helyeznek el, hogy segítsék az autósokat sebességmérő órájuk ellenőrzésében.
Mekkora idő telik el két oszlop közötti távolság megtétele során, ha a gépkocsi sebessége
110 km/óra?

MEGOLDÁS

1. Egyenesvonalú egyenletes mozgás.

s s
2. v" t"
t v
3. s " 1,6 km
km
v " 110
ó
1,6 km
t" " 0,0145 ó " 0,873 perc " 52 s
km
110
ó
km
4. s " v # t " 110 # 0,0145 ó " 1,6 km
ó

3
2A-16. A Los Angeles és San Francisco közötti kb. 680 km-es távolságot egy gépkocsi 8 óra
alatt teszi meg. Mekkora az átlagsebessége? Fejezzük ki az eredményt km/ó-ban és m/s-
ben is!

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletes mozgás

s
2. v"
t
3. s " 680 km
t"8ó
680 km km 85 # 1000 m m
v" " 85 " " 23,6
8ó ó 3600 s s

km
4. s " v # t " 85 # 8 ó " 680 km
ó

2B-17. Egy autós 1 km-t 15 km/ó sebességgel tett meg. Mekkora sebességgel kell megtennie a
következő kilométert, hogy a teljes két kilométeres útszakaszon az átlagsebessége 5 km/ó
legyen?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletes mozgások összetétele

s s
2. v" t"
t v
s1 & s " s

s1
t1 & t 2 " t t1 " t 2 " t $ t1
v1

s s
v" t"
t v
s s1
t2 " $
v v1

s2 s2
v2 " "
t2 s s1
$
v v1
3. s1 " s2 " 1 km
s " s1 & s2 " 2 km

4
 km
v"5
ó
km
v1 " 15
ó
1 1 1 15 km
v2 " " " " "3
2 1 6 1 5 5 ó
$ $
5 15 15 15 15
s1 1 s2 1
4. t1 " " ó t2 " " ó
v1 15 v2 3

1 1 1 5 6
t " t1 & t 2 " & " & " ó
15 3 15 15 15
s 2 km km
v" " "5
t 6 ó
ó
15

2B-18. Egy futó a 100 m-es vágtaszámot 10,3 s- os eredménnyel nyerte meg. Egy másik futó
10,8-as idővel futott be. Feltéve, hogy az atléták a teljes távon egyenletesen futottak,
határozzuk meg, hogy milyen távol volt a második futó a céltól, amikor a győztes
átszakította a célszalagot!

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletes mozgások

s
2. v" s" v#t
t
s
v2 " a második futó sebessége
t2

s
s , " v 2 # t1 " #t ennyi utat tett meg a második futó addig, amíg az első célba ért
t2 1

s $ s, " a két futó távolsága ebben a pillanatban

100 m
3. s, " # 10,3 " 95,37 m
10,8
(s = s – s’ = 100 – 95,37 = 4,63 m-re van a második futó a céltól abban a pillanatban,
mikor az első célba ér.
4. A két futó idejének különbsége
t 2 $ t 1 " 10,8 $ 10,3 " 0,5 s

5
 100
A második futó sebessége " 9 ,26
10,8
A második futó által megtett út az első beérkezése után.
(s " 0,5s # 9,26 " 4,63 m

Gyorsulás

2A-20. Egy motorkerékpár 5 s alatt gyorsul fel 0-ról 97 km/ó értékre. a) Mekkora az átlagos
gyorsulása m/s2-ben? b) Hányadrésze ez a gyorsulás a nehézségi gyorsulásnak?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló mozgás.

(v m
2. a" g " 9 ,81
(t s2
km 1000 m
3. 97 " 97 " 27 (t " 5s
ó 3600 s
m
(v 27 m
s
a" " " 5,4 2
(t 5s s
m
5,4
s2
" 0,55 a 55%-a a g-nek
9,81
m m
4. 5s # 5,4 2 " 27
s s

2A-21. Egy baseball-labda 10 m/s-os végsebességgel röpül ki a dobó kezéből. Mekkora volt a
labda átlagos gyorsulása, ha tudjuk, hogy a dobó keze 0,8 m hosszú szakaszon egyenes
vonalban gyorsította a labdát?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló mozgás.

a 2 m
2. s" t v0 " 0 v t " 10
2 s
vt
vt " a # t t"
a
m
10
s
3. t" s " 0,8 m
a

6
 m2 m2 m2
100 2 100 2 100 2
a s s s
0,8 m " # 2 " 2 "
2 a a 2a
100 m m
a" 2 " 62 ,5 2
2 # 0,8 s s
a 2 62,5 100
4. t " # " 0,8 m
2 2 62,52

2A-23. Egy golfütés során a kezdetben nyugvó labda 31 m/s-os sebességgel repült el. Mekkora
volt a labda átlagos gyorsulása, ha az ütő 1,17 ms időtartamig érintkezett a labdával?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenlegesen gyorsuló mozgás.

(v
2. a"
(t
m
31 m
s
3. a" $ 3 " 26496 2
1,17 # 10 s s
m
4. , # 10 $ 3 # 26496 " 31
a # (t " 117
s

2A-25. Egy asztronauta leejtett egy kalapácsot a Holdon. A kalapács 1,55 s alatt ért a talajra.
A Hold vonzása miatt fellépő gravitációs gyorsulás 1, 67 m/s2. Határozzuk meg ennek
felhasználásával a kalapács végsebességét!

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló mozgás.

2. v t " a # (t
m m
3. v t " 1,67 2 # 1,55 s " 2 ,59
s s
m
(v 2,59 s m
4. a" " " 1,67 2
(t 1,55 s s

2B-26. Egy gépkocsi sebessége 9 s alatt 4 m/s-ról egyenletesen 7 m/s-ra növekszik. a)

Mekkora a kocsi gyorsulása? b) Ezután az autó egyenletesen lassulva 12 s alatt megáll.
Mekkora a gyorsulás ezen a szakaszon? c) Mekkora az átlagos gyorsulás a mozgás teljes
21 s időtartama alatt?

7
MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonaló egyenletesen gyorsuló mozgás.

(v (v
2. vt " a a"
(t (t
(v1 7 $ 4 3 1 m m m
3. a1 " " " " 2 " 0,33 2 " 0,33 2
(t1 9 9 3s s s
$7 m m
a2 " 2 " $0,58
12 s s
$4 m
a" " $0,19 2
21 s
m m
4. (v " 0,26 2 # 15 s " 4
s s

Az egyenesvonalú, egyenletesen gyorsuló mozgás

2A-27. Leejtettünk egy követ 2 m magasról. Mennyi idő alatt érkezik a talajra?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló mozgás.

a 2 2s
2. s" t t"
2 a

2#2
3. s " 2m a=g t" " 0,64 s
9,81
g 2 9,81
4. t " # 0,64 2 " 2
2 2

2A-28. Egy 10 m/s sebességgel haladó teherautó 10 s alatt egyenletesen gyorsulva

megkétszerezi sebességét. a) Határozzuk meg a gyorsulását! b) Mekkora utat tesz meg
ezalatt a teherautó?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló mozgás

(v a 2
2. a" s " v0 t & t
(t 2
m m
20 $ 10 m
s s
3. a" "1 2
10 s s

8
 m 1 m
s " 10 # 10 s & # 100s 2 " 150 m
s 2 s2
4. v # (t " s
v 0 & v t 10 & 20 30 m
v" " " " 15
2 2 2 s
m
15 # 10 s " 150 m
s

2A-29. Egy labdát 16 m/s sebességgel felfelé hajítottunk. a) Mennyi idő alatt ér pályájának
csúcspontjára? b) Mekkora a labda sebessége abban a pillanatban, amikor 8 m-rel van az
elhajítási hely felett és felfelé mozog? c) Határozzuk meg a labda maximális magasságát!

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen lassuló mozgás.

vt $ v0
2. (v " a # (t " (t
g
a 2
s " v0 # t & t v 02 $ v t2 " 2gh
2
ha v=0 (ekkor van a labda a csúcson)
v 0 $ g # (t " 0
v 0 " g # (t
v0
(t "
g

g v g v2 v2
hmax " v0 # (t $ # (t 2 " v0 # 0 $ # 02 " 0
2 g 2 g 2g
m
16
3. a) (t " s " 1,63 s
m
9,81 2
s
2 # 9,81# 8 " 162 $ vt2
m
vt " 162 $ 2 # 9,81# 8 " 9,95
s
v02 256
c) hmax " " " 13,05 m
2 g 2 # 9 ,81
vt $ v0 16 $ 9,95
4. b) ellenőrzése t" " " 0,617 s
$g 9,81

9
 g 2 9,81
v0 t $ t " 16 # 0,617 $ # 0,617 2 " 9,87 $ 1,87 " 8
2 2

2A-30. Egy labdát 20 m/s kezdősebességgel feldobtunk. a) Mennyi idő alatt éri el pályájának
csúcspontját? b) Milyen magasan van ekkor? c) Mekkora sebességgel érkezik vissza a
labda kiinduló helyére?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen lassuló, majd gyorsuló mozgás.

v02 v0
2. hmax " t emelkedés "
2g g
vvisszaérkezés " $ v0
20
3. a) t emelkedés " " 2,04 s
9,81

202
b) hmax " " 20,4 m
2 # 9 ,81
m
c) vt " g # t esés " g # t emelkedés " 20
s
A sebesség lefelé irányul.
m m
4. a) 9,81 2 # 2 ,04 s " 20
s s
m m
20 $ 20 " 0
s s
g 2 m 9,81
b) v0 t $ t " 20 # 2,04 $ # 2,04 2 " 40,8 $ 20,4 " 20,4 m
2 s 2
m
c) 20,4 # 9,81 " 20
s

2A-31. Egy 20 m/s sebességgel haladó gépkocsi egyenletesen felére csökkenti sebességét
a = 2 m/s2 értéknek megfelelően. a) Mennyi idő szükséges ehhez? b) Mekkora utat tesz
meg ezalatt?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen lassuló mozgás.

(v (v
2. a) a" (t "
(t a

10
 a 2
b) s " v0 t & (t
2
m m
3. a) a " $2 (v " $10
s2 s
m
(v $ 10
(t " " s " 5s
a m
$2 2
s
m
a 2 m $2 2
b) s " v0 t & (t " 20 # 5 s & s # 25 s 2 " 100 m $ 25 m " 75 m
2 s 2
4. a) a # (t " (v
m
$ 2 # 5 " $10
s
b) 2as " v02 $ vt2

vt2 $ 20 100 $ 400 300 m

a" " "$ " $2 2
2s 2 # 75 150 s

2A-32. Egy labdát 12 m/s sebességgel függőlegesen felfelé hajítottunk. Hol van, mekkora és
milyen irányú sebességgel rendelkezik a) 1s és b) 2s időpontban az elhajítás után?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen lassuló mozgás

a 2
2. s " v0 t & t
2
vt " v0 & at
m
3. a " $g v0 " 12
s
9,81
a) s1 " 12 # 1 $ # 1 " 7,1m
2
m
vt1 " 12 $ 9,81 # 1 " 2,19 felfelé mutató sebessége van
s
9,81
b) s2 " 12 # 2 $ # 4 " 24 $ 19,62 " 4,38 m
2
m
vt 2 " 12 $ 9,81 # 2 " $7,62 lefelé mutató sebessége van
s

11
 vt 2 $ vt 1 $ 7,72 $ 2,19 m
4. a" " " $9,81 2
(t 1 s

2B-33. Egy követ 50 m mély kútba ejtettünk. Határozzuk meg, hogy mennyi idő múlva halljuk
a kő csobbanását! (A hang terjedési sebessége 330 m/s.)

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló mozgás az eső kő mozgása, egyenesvonalú

egyenletes mozgás a hang terjedése
g 2
2. s" t ez az egyenlet érvényes a kő kútba esésére
2 1
s " vh # t 2 ez az egyenlet érvényes a hang felérkezésére
tösszes " t1 & t2

2s s
3. t1 " t2 " s " 50 m
g vh

m
vh " 330
s

2s s 100 50
t " t1 & t2 " & " & " 3,19 & 0,15 " 3,34 s
g vh 9,81 330

g 2 9,81
4. t " # 3,19 2 " 50 m
2 1 2
330 # t2 " 330 # 0,15 " 50 m

2B-34. Egy gépkocsi 15 m/s-os egyenletes sebességgel egyenes úton halad. Abban a
2
pillanatban, amikor egy parkoló motoros rendőr mellé ér, a rendőr 2 m/s állandó
gyorsulással üldözni kezdi: a) Mennyi idő alatt éri utol a rendőr az autót? b) Mennyi utat
tesz meg ezalatt a rendőr és mekkora a sebessége a találkozás pillanatában?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletes mozgás a gépkocsi mozgása, egyenesvonalú egyenletesen

gyorsuló mozgás a motoros rendőr mozgása.
A két találkozás pillanatában a két test ideje s az általuk megtett út megegyezik.
2. s1 " s2 " s t1 " t2 " t v g " gépkocsi sebessége

am " a motoros rendőr gyorsulása

a 2
t " v #t
2

12
 a
t"v
2
2v
a) t"
a
a 2
b) s" t
2
c) vt " a # t
m
2 # 15
3. a) t" s " 15 s
m
2 2
s
m2
2 # 15 2 2

b) s" s " 225 m

m
2 2
s
m m
c) vt " 2 2 # 15s " 30
s s
m
4. v g # t " 15 # 15 s " 225 m
s

2B-35. Egy érmét 4 m/s sebességgel dobtunk fel. Mennyi idő alatt ér 0,50 m magasra? Miért
kapunk két eredményt?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen lassuló, majd gyorsuló mozgás. Azért fogunk két választ
kapni, mert az érme kétszer lesz 0,5 m magasságban, egyszer felfelé, egyszer lefelé.

$ 2 v0 4v02 8 s
) &
a 2 a a2 a
2. s " v0 t & t t1,2 "
2 2
m
3. v0 " 4 a " $g
s
8 4 # 16 8 # 0,5
) $
9,81 9,812 9,81 0,815 ) 0,665 $ 0,407 0,815 ) 0,508
t1,2 " " "
2 2 2
t1 " 0,662 s
t2 " 0,154 s
a 2 9,81
4. s1 " v0 t1 & t1 " 4 # 0,154 $ # 0,154 2 " 0,616 $ 0,116 " 0,5 m
2 2

13
 a 2 9,81
s2 " v0 t2 & t2 " 4 # 0,662 $ # 0,662 2 " 2,649 $ 2,149 " 0,5 m
2 2

2B-36. Egy labdát a egy szakadék széléről felfelé hajítottunk. A labda 5 m magasra
emelkedik, majd 15 m mélyen ér talajt a szakadék alján. a) Mekkora volt a labda
kezdősebessége? b) Mekkora sebességgel csapódik a talajba? c) Mennyi ideig tartózkodik
a labda a levegőben?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen lassuló, majd gyorsuló mozgás. Függőleges hajítás.

v02
2. hmax " % a) v0 " 2 ghmax
2g

2s
b) vt " gtesés " g " 2sg " 2 g* hmax & h0 +
g

g 2
s " hmax & h0 " t
2

v0 2* hmax & h0 +
c) tösszes " temelkedés & tesés " &
g g

m
3. a) v0 " 2 ghmax " 98,1 " 9,9
s

vt " 2 g* hmax & h0 + " 19,8

m
b)
s

v0 2* hmax & h0 +
c) tösszes " temelkedés & tesés " & " 1,009 & 2,019 " 3,03 s
g g

14
 v02
4. a) " hmax " 5 m
2g
m
b) vt " g # tesés " 9,81 # 2,019 " 19,8
s
g 2 9,81
c) s " v0 t $ t " 9,9 # 3,03 $ # 3,032 " 30 $ 45 " $15 m
2 2

2B-38. Egy csapból egyenletesen csöpög a víz a 30 cm-rel lejjebb elhelyezett mosogatóba. A
csepegés üteme olyan, hogy amikor egy csepp becsapódik, akkor a következő már a
levegőben van és a harmadik éppen leszakad a csapról. Határozzuk meg, hogy hány csepp
esik le percenként!

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló mozgás.

a 2
2. s" t a"g
2
3. s " 30 cm " 0,3 m
g 2
0,3 m " t
2

2 # 0,3
t" " 0,247 s
9,81
Ennyi idő alatt 2 csepp esik le.
0,247 s alatt 2 csepp
60 s alatt 486 csepp
g 2 9,81
4. s" t " # 0,247 2 " 0,3 m
2 2

További feladatok
2C-55. Egy földalatti vasút a tervek szerint maximálisan l,5 m/s2 gyorsulással, ill. lassulással
mozoghat. a) Határozzuk meg, hogy minimálisan mekkora idő szükséges két állomás
közötti 800 m távolságú út megtételéhez! b) Határozzuk meg, hogy ennek során milyen
maximális sebességet ér el a szerelvény!

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló mozgás.

2. Egy test által megtett út egyenlő a v(t) függvénynél a függvény és az x tengely közti
területtel.

15
 v

t = 2t1+t2

v = at1

t1 t2 t3= t1 t

A test által megtett út egyenlő a sebesség–idő függvény alatti területtel.

v # t1
s " 2# & v # t 2 " v*t 1 & t 2 + " v*t $ t1 + " at 1 *t $ t1 +
2
s
" t $ t1
at1

s
t" &t
at1 1

Egy függvénynek ott van minimuma, ahol a differenciálja 0

dt
t min ahol "0
dt1

dt s
" $ 2 &1" 0
dt1 at 1

s
"1
at12

s
t1 "
a

s s s s s
t" & " & "2
s a as a a
a
a

s 800
3. t"2 "2 " 46,18 s
a 1,5

16
 s 800
4. t1 " " " 23,09 s
a 1,5
t2 " 0

t1 t

Ha ennél nagyobb lenne t1, akkor nem lenne ideje lefékezni a vonatnak. Ha kisebb,
akkor adott s-nél t mindenképpen nagyobb lenne.

2C-56. Egy épület tetőpárkányáról lehulló tégla 0,2 s idő alatt halad el egy 2 m magas ablak
előtt. Milyen magasan van a párkány az ablak felső széle felett?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló mozgás.

2.

h; t1

2m = s
0,2s = t

a 2 g
s " v0 t & t " gt1 # t & t 2
2 2
g 2
s$ t
2
v 0 " gt 1 t1 "
gt
g 2
h" t
2 1

17
 g 2
s$ t 2 $ 0,196
2
3. t1 " " " 0,92
gt 9,81 # 0,2
g 2
h" t " 4,14 m
2 1
4. A tégla sebessége az ablak felső széléhez való érkezéskor v 0 " g # t1
m
v 0 " g # t1 " 9,8 # 0,92 " 9,02
s
m
Amikor az ablak alsó széléhez ér, sebessége v t " v 0 & gt " 9,02 & 9,81 # 0,2 " 10,98 -
s
ra nő.
Ennek megfelelően, mivel egyenletesen gyorsul az ablak előtt való elhaladáskor,
átlagsebessége
v 0 & vt 9,02 & 10,98 m
v" " " 10 lesz, 0,2 s alatt ezzel az átlagsebességgel
2 2 s
m
s " v # t " 10 # 0,2 s " 2 m -t tesz meg.
s

2C-57. Idegen égitestekről érkezett betolakodók ellen vívott űrütközetben a földi űrhajó (A
űrhajó) 300 m/s sebességgel üldözi az idegeneket (B űrhajó), akik 270 m/s sebességgel
menekülnek. A két űrhajó ugyanazon egyenes mentén mozog és a sebességeket
ugyanahhoz az inerciarendszerhez képest ismerjük. Amikor a két űrhajó távolsága 8000
m-re csökken, az A hajó parancsnoka 75 m/s2 gyorsulással mozgó rakétát lő ki. Mennyi
idő alatt éri el a rakéta a betolakodót? (A számításokat a már felhasznált
inerciarendszerben végezzük!)

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletes és egyenletesen gyorsuló mozgás.

2. A rakéta t idő alatt
a 2
s1 " v A t & t utat tesz meg ugyanezen idő alatt a B űrhajó s2 " v B # t utat tesz meg.
2
A kettő különbsége a két űrhajó távolsága a rakéta kilövésének pillanatában.
3. s1 $ s2 " 8000 m
a 2 75
s1 " v A # t & t " 300 # t & t 2
2 2
s2 " 270 # t
75 2
300t & t $ 270t " 8000
2

18
 75 2
30t & t " 8000
2
60 8000 # 2
t2 & t$ "0
75 75
t 2 & 0,8t $ 213,3

$ 0,8 ) 0,8 2 & 4 # 213,3

t1,2 " " 14,25
2
A – gyök lehetetlen, mivel időmnnyiség nem lehet negatív
75
4. s1 " 300 # 14,2 & # 14,2 2 " 4260 & 7561,5 " 11821,5
2
s2 " 3834
s2 $ s1 " 7987,5 , 8000 m

2C-58. Egy forgalmi lámpa olyan kereszteződésben áll, ahol 40 km/ó sebességkorlátozás
érvényes. A kereszteződés felé a maximálisan megengedett sebességgel gépkocsi
közeledik. A kocsi maximális lassulása 2 m/s2, a vezető reflexideje 0,5 s. a) Tegyük fel,
hogy a gépkocsi maximális sebességgel haladt és 3 m/s2 egyenletes lassulással fékezett.
Milyen messzire volt a lámpától a fékezés megkezdésének pillanatában (amikor a lámpa
éppen sárgára váltott), ha éppen a stop-vonalon állt meg. b) Milyen hosszú volt a sárga
jelzés időtartama, ha a lámpa pontosan a kocsi megállásának pillanatában váltott pirosra?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletes és egyenletesen lassuló mozgás

a 2
2. s " s1 & s2 " v 0 t 1 & v 0 t 2 & t
2 2
t1 a vezető reflexideje
v0 a kocsi sebessége, amivel a kereszteződés felé közeledik
vt " 0 v 0 & at 2 " 0
v0
t2 " $
a
km
40
h " 1111
,
3. b) t2 " " 5,56 s t1 " 0,5 s
m 2
2 2
s
2
a) s " 1111
, # 0,5 & 1111
, # 5,56 $ # 5,56 2 " 36,41 m
2
4. v 0 $ at 2 " 1111
, $ 2 # 5,56 " 0

19
2C-59. A 42 km és l94 méter hosszú Los Angeles-i maratoni távot l987-ben Art Boileau
nyerte 2 óra l3 perc és 9 másodperces idővel. a) Mennyi volt Art Boileau átlagsebessége?
b) A 34 km-es jelzésnél Boileau 2,5 perccel vezetett a második helyen futó ellenféllel
szemben, aki a célvonalon 30 másodperccel a győztes után haladt át. Tegyük fel, hogy
Boileau a távot végig egyenletes sebességgel tette meg, valamint, hogy amikor a győztes a
34 km-es jelhez érkezett, akkor a második helyen futó is vele azonos sebességgel futott.
Mekkora átlagos gyorsulással kellett ezután a második helyen futó atlétának mozognia?

MEGOLDÁS:

1. Változó egyenesvonalú mozgásra átlagsebesség. Egyenesvonalú egyenletes mozgások.

2. (s " 42 km 194 m $ 34 km " 8194 m
(s
t ArtBoileau " Art Boileau ideje a 34. kőtől a célig
v
t 2.helyett " t A.B $ 2 perc A 2. helyezett ideje ezen a távon

a 2
(s " v 0 t 2 & t v0 " v
2 2

*(s $ v t +2 0 2
a" 2
t 2

42194m 42194m m
3. a) v" " " 5,28
2h13 p9 s 7989 s s

*8194 $ 5,28 # 1492+2 m

b) a" 2 " 2,85 # 10 $ 4
1492 s2
8194
t A. B " " 1552
5,28
t 2. " t A.B $ 60s " 1492

2,8 # 10 $4
4. (s " 5,28 # 1492 & # 1492 2 " 8194 m
2

2C-60. Két autó vakmerően frontálisan rohan egymás felé ütközési próbapályán. Sebességük
rendre 25 m/s és szintén 25 m/s. A két vezető ugyanabban az időpontban lép a fékre és
megállásig egymással egyenlő és egyenletes lassulással mozog. Ezzel a lassulással 20 m/s
kezdősebességről indulva 4,7 s alatt tudnának megállni. Milyen távol voltak egymástól a
gépkocsik a fékezés megkezdésének pillanatában, ha éppen a frontális összeütközés előtt
tudtak megállni?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen lassuló mozgások.

20
 (v1 (v 2 v 0
2. a" (t 2 " "
(t 1 a a

a 2
s1 " v 0 (t 2 & (t
2 2
a 2
s2 " v 0 (t 2 & (t
2 2

s " s1 & s2 " *v 0 & v 0 +(t 2 & a # (t 22 " 2v 0 (t 2 & a(t 22

m
(v1 20
s " 4,26 m
3. a" "
(t 1 4,7 s s2
(v 2 v 0 25
(t 2 " " " " 5,87 s
a a m
4,26 2
s
a
s " 2v 0 (t 2 & 2 (t 22 " 2 # 25 # 5,87 $ 4,26 # 5,87 2 " 146,7
2

2C-61. Egy kődarabka válik le a kút pereméről és a vízbe hull. a) Milyen mély a kút, ha a kő
csobbanását a leválás után 2,4 másodperccel halljuk meg? (A hang sebessége az adott
hőmérsékleten 336 m/s.) Mekkora hibát követünk el a mélység meghatározásában, ha a
hang terjedéséhez szükséges időt elhanyagoljuk?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló és egyenletes mozgás.

g 2
2. s" t s: a kút mélysége
2 1
t1: a,íg a lő leér a vízhez
t2: amíg a csobbanás hangja fölér
t " t1 & t 2 t 2 " t $ t1 c: a hang sebessége

t " ct 2 " c*t $ t1 + " ct $ ct1

g 2
2 1
g 2
t & ct1 $ ct " 0
2 1
2c 2c
t12 & t1 $ t " 0
g g

2c 4c 2 8c
$ ) & t
g2
*t +
g g
1 1, 2 "
2

21
 $ 2 # 336 4 # 336 2 8 # 336
) & # 2,4
9,81 9,812 9,81
3. *t +1 1, 2 "
2
" c " 336
m
s
t " 2,4 s

70,82
$
2
$ 68,5 ) 4692 & 657,6 $ 68,50 ) 73,14
" " "
2 2
2,32 s
Tekintve, hogy időről van szó a – gyök érvénytelen.
t1 " 2,32 s
t 2 " 2,4 $ 2,32 " 0,08 s
A hiba mértéke, ha nem vesszük figyelembe, hogy a hang terjedése időt igényel:
0,08
# 100 " 3,33%
2,4
4. s " c # t 2 " 336 # 0,08 " 26,88
g 2 9,81
s" t " # 2,32 2 " 26,40 , 26,88
2 1 2

2C-64. Galilei egy ún. ”páratlan szám” szabályt állapított meg a szabadon eső testek
mozgására vonatkozóan. A szabály a következő: Ha egy nyugalomból induló test az első
másodpercben 5 m-t tesz meg, akkor a következőben 3!5 m-t, a harmadikban 5!5 m, a
negyedikben 7!5 m és így tovább. Mutassuk meg, hogy ebből a szabályból az x = 5t2 út-
idő összefüggés adódik, ahol x a teljes utat, t pedig a teljes eltelt időt jelöli!
n
(Útmutatás: - X " n* n & 1+ / 2 )
x=1

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló mozgás.

2. Az összes megtett út egyenlő az egyes másodpercek alatt megtett útszakaszok
összegével.
n n n
. n* n & 1+ 1
X " - X n " - 5*1 & 3 & 5.........+ " 5- 2n $ 1 " 5 # 02 $ n3 "
n "1 n "1 n "1 / 2 2

" * n 2 & n $ n+5 " 5n 2 De n az eltelt másodpercek száma, azaz n = t

x=5t2
n
n* n & 1+
-n " 2
X "1

3. Nincs szükség számolásra

4. Nincs szükség ellenőrzésre

22
2C-66. Egy leejtett kődarab útjának a talajra érkezés előtti utolsó harmadát 1,0 s alatt teszi
meg. Milyen magasról esett le a kő?

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló mozgás.

g 2
2. s" t
2
s a magasság, ahonnan leesik, t az az idő, ami alatt földet ér.
2s g 2
" t t1 az az idő, amíg az út 2/3-át megteszi a kő
3 2 1

2s 4s
t" t1 "
g 3g

3. t $ t1 " 1

2s 4s g
$ "1 #
g 3g s

4 g
2$ " négyzetre emelem mindkét oldalt
3 s

4 8 g
2& $2 "
3 3 s
g 9,81
s" " " 145,8
10 2 0,0673
$4
3 3

2s 2 # 145,8
4. t" " " 5,45 s
g 9,81

2
2 # 145,8
3
t1 " " 4,45 s t $ t1 " 1 s
9,81

III. fejezet

Elmozdulás, sebesség, és gyorsulás két és három dimenzióban

Hajítások két és három dimenzióban

3A-2. Egy hajó 40 km-t északra, majd 50 km-t 60°-os szögben délnyugatra vitorlázik. Adjuk
meg az eredő elmozdulás nagyságát és irányát. (A Föld görbületétől tekintsünk el.)

23
MEGOLDÁS:

1. Elmozdulás két dimenzióban.

2., 3.

(y)

40

25
NY K
604 40 $ 25 3 (x)
Fe

25 3
50

50
S x1 " 0 S x2 " $50 # cos 604 " $ " $25
2

50 # 3
S y1 " 40 S y2 " 50 # sin 604 " " 25 3
2
Sx " x irányú elmozdulás " $25 (nyugat irányú)

Sy " y irányú elmozdulás " 40 $ 25 3 " $3,3 (déli irányú)

Se S x2 & S y2 " 3,30 2 & 252 " 25,2 km

3,3
tg 5 " " 0,13
25
5 " 7,44 délnyugatra

24
3B-9. Egy repülő sólyom 5m/s sebességgel, a vízszintessel 60° szöget bezáró irányban bukik
alá. Milyen sebességgel mozog a Földön az árnyéka, ha a Nap pontosan a fejünk felett
van.

MEGOLDÁS:

1. Állandó sebességű 2 dimenziós (síkmozgás)

2., 3.

604

5 m/s

2,5 m/s

m 1 m
v x " v # cos 604 " 5
# " 2,5
s 2 s
A sólyom árnyéka a Földön 2,5 m/s-al mozog.

3B-11. Egy motorbicikli 20 m/s sebességgel 3 percig déli irányban mozog, ekkor nyugatra
fordul és két percig 25 m/s sebességgel halad, majd 1 percig 30 m/s sebességgel
északnyugati irányban száguld. A mozgás 6 perces teljes időtartamára határozzuk meg a)
az eredő elmozdulást, b) az átlagsebesség nagyságát

MEGOLDÁS:

1.

5
Se
S1
S S3
3
o
45
2
S3

25
 se
v"
t összes

se " sx2 & sy2

S x " S1x & S2 x & S 3x

S y " S1y & S2 y & S3 y

s3
2. a) sx " $ s2 $
2
S3
S y " $ S1 &
2
Se
b) v"
t1 & t2 & t3

sy
tg 5 "
sx

m
3.a) s1 " v1t1 " 20 # 180 s " 3600 m
s
m
s2 " v2 t2 " 25 # 120 s " 3000 m
s
m
s3 " v3t3 " 30 # 60 s " 1800 m
s
s3
sx " $ s2 $ " $3000 $ 1276,6 " $4276,6
2
s3
sy " $ s1 & " $3600 & 1276,6 " 2323,4
2

se " sx2 & sy2 " 4866,5 m

sy 2323,4
tg 5 " " " 0,543
sx 4276,6

5 " 28,54
Se 4866,5 m
b) v" " " 13,5
t 180 & 120 & 60 s

3B-12. Egy autó 8 percig 25 km/h sebességgel keleti irányban, ezután 3 percig 40 km/h
sebességgel déli irányban, végül 17 percen át 30 km/h sebességgel délkeleti irányban

26
 halad. Határozzuk meg a) a gépkocsi eredő elmozdulását kilométerben, b) a kocsinak a
teljes útra vonatkoztatott átlagsebességét..

MEGOLDÁS:

1. Egyenletes síkmozgások összetétele

2.
y

S1
x
S2
S / 2
3

45o

S3 S3

se " sx2 & sy2 s1 " v1t1

s3
sx " s1 & s2 " v2 t2
2
s3
sy " $ s2 $ s3 " v3t3
2
s3 8 km
3. sx " s1 & " 9,34 km s1 " h # 25 " 3,33 km
2 60 h
s3 3 km
sy " $ s2 $ " 8,01 km s2 " h # 40 " 2 km
2 60 h
17 km
s3 " h # 30 " 8,5 km
60 h

a) se " sx2 & sy2 " 12,3 km

12,3 km km
b) v" " 26,37
8 + 3 + 17 h
h
60

3A-14. Egy műugró a víz felett 3 m magasban elhelyezett ugródeszkáról a vízszinteshez

képest 60°-os szögben, 2 m/s sebességgel rugaszkodik el. Mennyi ideig lesz a levegőben?

MEGOLDÁS:

1. Vízszintes hajítás

27
 vy v0

{
vx

2.
g 2
h " $v y t & t
2
g 2
t $ vyt $ h " 0
2
v0
vy "
2

v y ) v y2 & 2 gh
t1,2 "
g

1 ) 1 & 2 # 9,81 # 3 1 ) 59,86

3. t1,2 " " " 0,89 s
9,81 9,81
$ 0,687 s
t " 0,89 s
a negatív gyök idő esetén értelmezhetetlen.
g 2 9,81
4. s " $ v0 t & t " $1 # 0,89 & # 0,89 2 " 2,995 6 3m
2 2

3A-15. Egy bérház ablakából vízszintes irányban 6 m/s sebességgel labda repült ki. A labda
a ház aljától 10 m távolságban ért talajt. Milyen magasról dobták ki?

MEGOLDÁS:

1. Vízszintes hajítás
g 2
2. h" t Nincs függőleges irányú kezdősebesség.
2

28
 s " v0 t
s 10
3. t" " s " 1,67 s
v0 6

9,81 100
h" # " 13,625 m
2 36

2h 2 # 13,625
4. t" " " 1,67 s
g 9,81

3B-16. Egy labdát bedobtak egy az eldobás helyétől 23 méterre lévő, 20 méter magasságban
lévő nyitott ablakán. (A ablak saját magasságától eltekintünk.) A labda az ablakon
vízszintes irányú sebességgel repült be. Mekkora volt a) a labda v0 kezdősebessége és b)
az elhajítás 7 szöge?

MEGOLDÁS:

1. Ferde hajítás

2. v0 x " v0 cos7 A kezdősebesség x irányú komponense

v0 y " v0 sin 7 A kezdősebesség y irányú komponense

v x " v0 x
v y " v0 y $ gt 8 A test sebességének x; y komponense egy tetszőleges
időpontban.

Ha az ablakon való berepülés pillanatában a sebesség vízszintes irányú, akkor ebben a

pillanatban
vy " 0

v0 y
v y " v0 y $ gt " 0 t"
g

v02y v02 sin 2 7

h" "
2g 2g

29
 v0 y v02 sin 7 cos7
s " v0 x # t " v0 x # "
g g

v02 sin 2 7
h 2g sin 7 1 h
" 2 " " tg 7 tg 7 " 2
s v0 sin 7 cos7 2 cos7 2 s
g
h
3. tg 7 " 2 " 1,739 h " 20 m s " 23 m
s
b) 7 " 604

v02 sin2 7
h"
2g

2 gh 2 gh 2 19,81 m
a) v0 " " " " 22,87
sin 7
2
sin 7 0,866 s
2
g 2 v0 y 22,87 2 # 0,8662
4. h " v0 y # t $ t " " " 20 m
2 2g 2 # 9,81
v0 # cos7 # v0 sin 7
s " v0 x # t " " 23 m
g

3B-17. Egy lövedéket egy 160 m magas hegycsúcsról a vízszinteshez képest 53,1°-os szögben
lőttek ki. A gránát eltalálta a kilövés helye alatt 160 m, vízszintesen 120 m távolságban
fekvő célpontot. Milyen sebességgel lőtték ki a gránátot?

MEGOLDÁS:

1. Ferde hajítás

2. x " v0 x # t

30
 g 2
y " $ v0 y t & t
2
v0 x " v0 cos7
v0 y " v sin 7

3. 7 " 53,14
x " 120 m
y " 160 m
x " 120m " v0 cos7 # t
120 200
t" "
v0 # 0,6 v0

g 2 200 g 40000
y " $ v0 y # t & t " $ v0 sin 7 # & # " 160
2 v0 2 v02

2 # 160v02 & 2 # 200 sin 7 # v02 " 9,81 # 40000

v02 * 640+ " 392400

m
v0 " 24,76
s
200
4. x " v0 # cos 7 # t " v0 cos 7 # " 200 # cos 7 " 200 cos 53,14 " 120 m
v0
g 2 200 g 2
y " $ v0 y t & t " $ v0 sin 5 # & t " 160 m
2 v0 2

200
t" $ 8,08 s
v0

3B-18. Vízszintes puskacsövet pontosan a 100 m távolságban elhelyezett céltábla közepe felé
tartva a golyó 10 cm-rel a középpont alatt csapódik be. Mekkora sebességgel hagyta el a
golyó a fegyver csövét?

MEGOLDÁS:

1. Vízszintes hajítás
x
2. x " v0 t t"
v0

g 2
y" t
2

31
 g x2
y" #
2 v02

g # x2
v02 "
2y

g
v0 " x
2y

9,81
3. v0 " 100 m x " 100 m y " 0,1 m
2 # 0,1
m
v0 " 700
s
x 100
4. t" " " 0,143
v0 700

g 2 9,81
y" t " # 0,1432 " 0,10 m
2 2

3B-19. A vízszinteshez képest 50°-os szögben kilőtt lövedék egy 80 m magas hegycsúcson, a
kilövés helyétől számítva 210 m távolságban talált célba. Mekkora volt a
kezdősebessége?

MEGOLDÁS:

1. Ferde hajítás

2.
x
v0 cos 504#t " x t"
v0 cos 504

g 2
v 0 sin 504#t $ t "y
2
x g x2
v 0 sin 504# $ "y
v 0 cos 504 2 v 02 cos 2 504

g x2
tg 504 x $ y "
2 v 02 cos 2 504

32
 2 x2
g
* tg 504 x $ y+ " v 2 cos2 504
0

x2
v02 "
2
g
* tg 504#x $ y+ cos2 504
gx 2 x g
v0 " " #
2 cos 504 * tg 504 x $ y +
2
cos 504 2* tg 504 x $ y +

m
3. v 0 " 326,7 # 0,1697 " 55,44 x " 210 m y " 80 m
s
4. 55,44 # cos 504#t " 210 t " 5,89 s
g 2
v 0 sin 504#t $ t " 80 m
2

3B-21. 25 m magas hídról vízszintes irányban hajítottunk el egy követ. A kő becsapódási

helyét a vízszintestől lefelé 45°-os irányban látjuk. a) Mekkora sebességgel hajítottuk el a
követ? b) Mekkora és milyen irányú sebességgel csapódott a kő a vízbe?

MEGOLDÁS:

1. Vízszintes hajítás

x
2. v0 t " x x " 25 m t"
v0

g 2 g x2
h " 25m " t "
2 2 v 02

gx 2 g
a) v0 " "x
2h 2h

g
b) v tx " v 0 " x
2h
x x
v ty " gt " g " g# " 2 gh
v0 g
x
2h

vt " vtx2 & vty2

33
 vty gh h
tg 5 " " "
vtx g x
x
h

g 9,81 m
3. a) v0 " x " 25 " 11,07
2h 50 s
m
b) vtx " v0 " 11,07
s
m
vty " g # t " 2 gh " 22,15
s
m
vt " vtx2 & vty2 " 24,7
s
vty
tg 5 " "2
vtx
5 " 63,434

vtx

vty

x
4. t" " 2 ,258s
v0
g 2
h" t " 25 m
2

3B-22. Egy baseball játékos 24 m/s sebességgel, a vízszinteshez képest 53,1°-os szögben (ez a
3-4-5 típusú háromszögek egyik szöge) üti el a labdát. a) Mennyi ideig repül a labda? b)
Mekkora maximális magasságba emelkedik? c) Mekkora a hajítási távolság? d) Mekkora
és milyen irányú sebességgel rendelkezik a labda 3 másodperccel az elütés után?

MEGOLDÁS:

1. Ferde hajítás

34
 24 m/s
24
4#
5

53,1
24
3#
5

2.

m 24 24
v0 " 24 v0 y " 4 # v0 x " 3 #
s 5 5
2v 0 y
a) t"
g

v02y
b) hmax "
2g
c) x " v0 x # t
d) v x " v0 x
v y " v0 y $ g # t

v " v x2 & v y2

24
2#4#
3. a) t" 5 " 3,914 s A földetérés ideje
9,81
24 2 576
16 #
2 256 #
b) hmax " 5 " 25 " 61,3
2
9,81 96,2
24
2#4# 3

c) x " 3# 5 " 24 " 56,36

9,81 52 # 9,81
72 m 96 m
d) vx " vy " $ 9,81 " $10,23
5 s 5 s

35
 72
vx0 "
5

v y " $10,23 v3

72 2 m
& * $ 10,23+ " 17,66
2
v3 "
5 s
g 2 96 9,81
4. y " v0 y # t $ t " # 3,914 $ # 3,914 2 " 75,14 $ 75,14 " 0
2 5 2

3B-23. Vízszintes sík felett 20 m magasságból, 8 m/s sebességgel, a vízszintessel 50°-os

szöget bezáró irányban követ hajítottunk felfelé. a) Határozzuk meg, hogy a síkhoz képest
mekkora maximális magasságot ér el a kő. b) Mennyi idő telik el míg a kő a talajba
csapódik? c) Mekkora vízszintes távolságot tesz meg a test? d) Mekkora és milyen irányú
sebességgel csapódik a talajba?

MEGOLDÁS:

1. Ferde hajítás
v02y
2. a) hmax " h " h0 & hmax v0 y " v0 sin 504
2g

v0 y 2* g0 & hmax +
b) t " temelkedés & tesés " &
g g

v0 y
temelkedés "
g

2* h0 & hmax +
tesés "
g

c) x " v0 x # tösszes
d) v x " v0 x " v0 cos 504
v y " v0 y $ gt " v0 sin 504$9,81 # t

36
 v " v x2 & v y2

v02y 82 sin 2 504

3. a) h " h0 & hmax " 20m & " 20m & " 20 & 1,914 " 21,914 m
2 # 9,81 2 # 9,81

v0 sin 504 2 # 21,914

b) tösszes " temelkedés & tesés " & " 0,62 & 2,11 " 2,73 s
9,81 9,81
c) x " v0 cos 504#tösszes " 14,04 m
m
d) v x " v0 x " 8 # cos 504 " 5,14
s
m
v y " v0 y $ gt " 8 sin 504$9,81 # 3 " $23,3
s
m
v3 " v x2 & v y2 " 5,14 2 & * $ 23,3+ " 23,86
2

3B-24. Egy labdát függőlegesen feldobunk, hogy az 5 m-rel feljebb elhelyezkedő társunk
elkapja. Társunk a labdát csak akkor tudja elkapni, ha 6 m/s-nál kisebb sebességgel
érkezik hozzá. Mekkora a labda minimális és maximális repülési ideje?

MEGOLDÁS:

1. Függőleges hajítás
m
2. 6 > v 0 $ gt 9 0
s
m
6 > v $ gt
s 0
vö $ gt 9 0
g 2
h " v0 t $ t
2
g 2
h& t " v0 t
2
h g
v0 " & #t
t 2
m h g h g
6 : v0 $ gt " & t $ gt " $ t
s t 2 t 2
g 2
6t : h $ t
2
g 2
t & 6t $ h : 0
2

37
 $ 6 ) 36 & 2 gh
t1,2 :
g
v0 $ gt 9 0
h g
& t $ gt 9 0
t 2
h g
$ t90
t 2

2h
9t
g

$ 6 ) 36 & 2 gh
3. t: " 0,57 s
g

2h
t; " 1,01
g
tmun " 0,57 s t max " 1,01 s
5 m
4. v01 " & 9,81 # 0,57 " 11,58
0,57 s
5 9,81 m
v02 " & # 1,01 " 9,9
1,01 2 s
g 2
v01 # t min $ t "5m
2 min
g 2
v02 # t max $ t "5m
2 max
v01 $ gt min " 5,99
v02 $ gt max " $0,008

További feladatok

3C-29 A kinematikai egyenletekből kiindulva határozzuk meg egy a vízszintes síkhoz képest
5 szög alatt, v0 kezdősebességgel kilőtt lövedék röppályájának egyenletét és az R
lőtávolságot!

MEGOLDÁS:

1. Ferde hajítás
2. v x " v0 x " v0 cos 5
v y " v0 y $ gt " v0 sin 5 $ gt

38
 a) x " v 0 x t " v 0 cos 5 # t
g 2 g
y " v0 y # t $ t " v0 sin 5 # t $ t 2
2 2
v0 y v0 sin 5
teljes repülési idő 2 "2
g g

2v0 sin 5 v02

b) R " v0 cos5 # " sin 25
g g

3C-32. Határozzuk meg, hogy milyen 5 kilövési szög esetén lesz egy lövedék R lőtávolsága
egyenlő a H emelkedési magasságával! (Induljunk ki a kinematikai egyenletekből.)

MEGOLDÁS:

1. Ferde hajítás
2. v x " v0 x " v0 cos 5
v y " v0 y t $ gt " v0 sin 5t $ gt

x " v 0 x t " v 0 cos 5 # t

g 2 g
y " v0 y # t $ t " v0 sin 5 # t $ t 2
2 2
v0 y v0 sin 5
teljes repülési idő 2 "2
g g

2v0 sin 5 v02

R " v0 cos5 # " sin 25
g g

v02y v02
H" R " sin 25
2g g

v02y v02
" sin 25
2g g

v02 sin 2 5 v02 sin 25

"
2g g

sin 2 5 " 4 sin 5 cos5

tg 5 " 4
5 " 764

39
3C-33. A kinematikai egyenletek alapján határozzuk meg a v0 kezdősebességgel, ! kilövési
szöggel kilőtt lövedék maximális ym emelkedési magasságát!

MEGOLDÁS:

1. Ferde hajítás
v02y v02 sin2 !
1. ym " "
2g 2g

3C-38. Egy szöcske vízszintes irányban legfeljebb 1 m távolságra tud elugrani. Feltételezve,
hogy az elugráshoz szükséges idő elhanyagolható, határozzuk meg, hogy vízszintes úton
mekkora maximális sebességgel halad a szöcske, ha mindig a maximális távolságba ug-
rik.

MEGOLDÁS:

1. Ferde hajítás
v02
2. R " sin 2! (lásd a 3C-29-es példát)
g
3. R "1m
! " 45# $ R ekkor maximális, mert sin2! ekkor veszi fel a maximális, 1 értéket,
ugyanis sin90# = 1 –el.
v02 m
R "1m" v0 " 9 R " 9,81 % 1 " 3,13
g s
m
v x " v0 cos 45# " 3,31 % 0,0707 " 2,34
s

3C-40. Galilei Két új tudomány című művében azt állítja, hogy „a 45°-nál ugyanannyival
nagyobb, ill. kisebb emelkedéssel (hajítási szöggel) elhajított testek azonos távolságra
jutnak el” Bizonyítsuk be ezt az állítást.

MEGOLDÁS:

1. Ferde hajítás
v02
2. R" sin 2! (lásd a 3C-29-es példát)
g
3. ! 1 " 45#' &
! 2 " 45#( &

40
 v02 v2
R1 " sin 2) 45#' & * " 0 sin) 90#'2& *
g g

v02 v2
R2 " sin 2)45#(2& * " 0 sin)90#(2& *
g g

sin)! + & * " sin ! cos & + cos! sin &

v02
R1 " ) sin 90# cos 2& ' cos 90# sin 2& *
g

v02
R2 "
g
) sin 90# cos 2& ( cos 90# sin 2& *
sin 90# " 1 cos90# " 0
v02
R1 " R2 " cos 2&
g

IV. fejezet

A körmozgást végző test sebessége és gyorsulása

Általános görbevonalú mozgás

4A-5. Felszállás előtt egy helikopter motorját percenként 300 fordulattal járatják be.
Mekkora sebességgel mozog a 4 m hosszú légcsavarszárny csúcspontja?

MEGOLDÁS:

1. Körmozgás
2 r,
2. v" " 2 r, n
T
300 300 1 1
3. r"4m n" " % "5
perc 60 s s
m
v " 2 % 4 % 3,14 % 5 " 125,6
s

4B-6. Egy részecske 10 m/s állandó sebességgel körpályán mozog. Határozzuk meg a
sebességvektor változásának nagyságát és irányát mialatt a részecske a kör kerületének a
harmadát befutja!

MEGOLDÁS:

1. Egyenletes körmozgás

41
 o o
60 60
o
60 o
60

o
120

-v

2.

V2

v2 -v1 = -v
A v2 és a v1 közötti szög 120 fokos, hiszen a mellette lévő szög 60 fokosnak adódik abból a
megfontolásból, hogy a négyszög szögeinek összege 360 fok, így az a szög csak 360 -
2 x 90 - 120 =60 fok lehet csak.
ha a magassága mentén kettévágjuk a háromszöget, már látjuk, hogy ezek a nevezetes egyenlő
oldalú háromszögnek a két fele, amit befogói mentén illesztettünk össze. Innen már

adódik , hogy -v = 2 x v 3 /2, azaz v 3

m
3. -v " 10 1,73" 17,3
s
iránya a kezdősebesség irányára 120 fok

4A-7. A Hold jó közelítéssel körpályán mozog a Föld körül. Mekkora a centripetális

gyorsulása? (keringési idő 27,32 nap, átlagos távolság a Földtől 3,84 x 108 m)

MEGOLDÁS:

1. Egyenletes körmozgás
2
. 2 r, 1
0 3
v 2
/ T 2 4r 2, 2 4, 2 r
2. acp " " " " 2
r r rT 2 T
4 % 3,14 2 % 3,84 % 108 m 151,44 % 108 151,44 % 108 (3 m
3. acp " " " 10 " 2 ,72 % 10
)27,32 % 24 % 3600* 2 s2 )23604 % 10 *2 557,15 % 10
2
s2

4A-8. A Bohr modell szerint a hidrogénatom elektronja 5,29410–11 m sugarú pályán

2,194106 m/s sebességgel mozog a magot alkotó proton körül. Mekkora az elektron
gyorsulása?

42
MEGOLDÁS:

1. Egyenletes körmozgás
v2
2. acp "
r
m2
) 2,19 % 10 * s2 2,192 % 1012
6 2
22 m
3. acp " (11 " (11 " 9,06 % 10
5,29 % 10 m 5,29 % 10 s2

4A-9. Vidámparki körhinta vízszintes síkú, 5 m-es sugarú pályán mozog. Mekkora lehet az
utasok maximális sebessége, ha a centripetális gyorsulásuk nem haladhatja meg a 0,4 g
értéket?

MEGOLDÁS:

1. Egyenletes körmozgás
v2
2. acp " v " r % acp acpmax " 0,4 g r "5m
r
m
3. vmax " r % 0,4 g " 5 % 0,4 % 9,81 " 4,43
s

v 2 )4,43*
2

4. acp " " " 3,92 " 0,4 % g

r 5

4A-10. Egy lemezjátszó percenként 33 1/3 fordulatszámmal forgó korongján a tengelytől 10

cm távolságban ül egy hangya. Mekkora a hangya gyorsulása?

MEGOLDÁS:

1. Egyenletes körmozgás
v2
2. v " 2 r, n r " 0,1 m a" n " 33,0
r
v 2 4r 2, 2 n 2 m
3. a" " " 131,5 2
r r s
m
a 131,5 2
4. n" " s " 33,3
4r, 2 4 % 0,1 % 3,14 2

4A-11. A nagy gyorsulásoknak az emberi testre gyakorolt hatását úgy tanulmányozzák, hogy
az űrhajósokat egy 15 m hosszú rúd végéhez rögzített kabinban vízszintes síkú körpályán
megforgatják. a) Mekkora az űrhajós gyorsulása, ha a kabin 23 fordulatot tesz meg
percenként? b) Hányszorosa ez a gyorsulás a nehézségi gyorsulásnak?

43
MEGOLDÁS:

1. Egyenletes körmozgás
1 23 1
2. a) acp " 2r, n n " 23 " r " 15
perc 60 s
acp
b)
g
23 m
3. a) acp " 2r, n " 2 % 15 % 3,14 % " 36,11 2
60 s
acp 36,11
b) " " 3,68
g 9,81
acp " 3,68 g

4A-12. A modern ultracentrifugákkal 109 g nagyságú centripetális gyorsulást lehet előállítani.

Ezekben az eszközökben a szokásos mechanikai csapágyazás helyett mágneses
felfüggesztést használnak a forgás súrlódásmentessé tételére. A nagy sebességű
ultracentrifugákkal az 50 atomi tömegegységtől a dohány mozaikvírus durván 100 millió
atomi tömegegységéig terjedő tartományban l %-os pontossággal határozható meg a
molekulák atomtömege. A centrifugákban a vizsgált anyagot kicsiny, 10–2 mm-es
sugáron forgatják. a) Mekkora az ultracentrifuga maximális fordulatszáma? b) Mekkora
sebességgel mozog ekkor a vizsgált anyag? (Megjegyzés: Hasonló sugarú kicsiny
acélgolyók a centrifugális hatások következtében 1000 m/s kerületi sebesség körül már
szétrobbannak.)

MEGOLDÁS:

1. Egyenletes körmozgás
2. a " 109 g r " 10 (2 mm " 10 (5 m

v 2 4r 2, 2 n 2
a" " v " 2 r, n
r r

a 1 a
a " 4 r, 2 n 2 n" 2 "
4 r, 2, r

1 a max 1 109 % 9,81

3. a) nmax " " % " 0,5 % 107 " 5 % 106
2, r 2 % 3,14 10 (5

m
b) v " 2r, n " 2 % 10(5 % 3,14 % 5 % 106 " 314
s

44
 v2 314 2 m
4. a" " (5 " 9,8 % 109 2
r 10 m s

4B-13. A tipikus pulzárokról úgy hisszük, hogy kb. 40 km sugarú, másodpercenként l

fordulatot tevő, különlegesen sűrű neutroncsillagok. a) Mekkora a neutroncsillag
egyenlítőjén elhelyezkedő részecske gyorsulása?
b) Mekkora a 45. szélességi körön (azaz az egyenlítő és a pólus között félúton) lévő
részecske gyorsulása?
c) Milyen irányban gyorsul a b) kérdés szerint mozgó részecske?

MEGOLDÁS:

1. Egyenletes körmozgás

r’

acp’

45o acp
r

v2
2. a) acp " v " 2 r, n acp " 4r, 2 n 2
r
r
b) r, "
2
r acp
acp, " 4r 2, 2 n 2 " 4 % , 2n2 "
2 2
11 4 m
3. a) acp " 4r, 2 n 2 " 4 % 40 % 103 m % 3,14 2 2 " 157,75 % 10
s s2
acp 157,75 m m
b) acp, " " % 104 2 " 112 2
2 1,41 s s
c) Az ábra szerinti irányban gyorsul a 45. szélességi fokon lévő test.

4B-14. Chicago az északi szélesség 4l,9 fokán helyezkedik el. Mekkora a város centripetális
gyorsulása a Föld forgása következtében? A föld sugara 6378 km.

MEGOLDÁS:

45
1. Egyenletes körmozgás

r’

!
r

r, 2 r,
2. " cos! v " 2 r, n "
rF T

v 2 ) 2r , n*
, 2 2
4 r , , 2 4 r ,, 2
a " , "
,
cp " "
r r, T 2r , T2
3. rF " 6378 km ! " 41,9#

r , " rF % cos ! " 6378 km % cos 41,9# " 6378 % 0,744 " 4747 km " 4,747 % 106 m

T " 24h " 24 % 3600 s " 86400 s

4r , % , 2 4 % 4,747 % 106 % 9,86 m
acp, " 2 " 2 " 0,025 2
T 86400 s

4B-15. Légturbinával hajtott nagysebességű fogorvosi fúrógép 350 000 fordulat/perc

fordulatszámmal forog. A fúrófej átmérője 1 mm. a) Mekkora a fej egy kerületi pontjának
sebessége? b) Mekkora egy kerületi pont gyorsulása? Hányszorosa ez a nehézségi
gyorsulásnak? c) Mekkora egy kerületi pont tangenciális gyorsulása, ha a fúrót l,2 s alatt
egyenletesen lassulva leállítjuk?

MEGOLDÁS:

1. Egyenletes körmozgás; változó kormozgás

A fúrófej mozgása egyenletes, illetve változó forgómozgás, v a fúrófej külső kerületén
lévő pontok sebessége
2. a) v " 2 r, n
v 2 4r 2, 2 n 2
b) acp " " " 4 r, 2 n 2
r r
acp
g
-v
c) at "
-t

46
 1 350000 1
3. a) n " 350000 " " 58333
perc 60 s

10(3
r" m " 5 % 10 (4 m
2
1 m
v " 2 % 5 % 10(4 m % 3,14 % 58333 " 183,17
s s
v 2 33550 7 m
b) acp " " ( 4 " 6,71 % 10
r 5 % 10 s2
acp
" 6,84 % 106
g
m
-v 183,17
c) at " "( s " 152,64 m
-t 1,2 s s2
-t " 1,2 s
m
-v " 0 ( 183,17 " (183,17
s

4B-16. Határozzuk meg az egyenlítő egy pontjának a Föld forgása következtében fellépő
gyorsulását !. Határozzuk meg a Föld Nap körüli keringése miatt fellépő centripetális
gyorsulását ! A Föld sugara 6378 km, keringési ideje a Nap körül 365,3 nap, a Naptól
való átlagos távolsága 1,50 x 1011m.

MEGOLDÁS:

1. Egyenletes körmozgások
2
v 2 . 2 r, 1 1 4 r, 2
2. acp " "0 3 % " 2
r / T 2 r T
3. r1 " rF T1 " 24 h " 24 % 3600 s

rF " 6378 km " 6,378 % 106 m

r2 " a Föld a Naptól való átlagos távolság " 1,5 % 1011 m

T2 " 365,3 nap " 365,3 % 24 % 3600 s

4 % 6,378 % 106 % 3,14 2 2,52 % 108 (2 m

a) acp " " 9 " 3,34 % 10
1 24 % 3600
2 2
7,46 % 10 s2

4 % 1,5 % 1011 % 3,14 2 59,16 % 1011 (3 m

b) acp " 2 " 14 " 5,95 % 10
2 365,3 % 24 % 3600
2 2
9,95 % 10 s2

47
4B-17. Vidámparki 25 m átmérőjű, függőleges síkú óriáskerék 5 fordulat/perc
fordulatszámmal forog. A kereket 9 s alatt lefékezik. Mekkora egy utasnak a gyorsulása
(nagyság és irány szerint) a fékezés után 6 másodperccel? Készítsünk vázlatot, amely
feltünteti az óriáskerék forgásirányát, az utas a gyorsulásvektorát és a gyorsulásvektornak
a radiálisan befelé mutató iránnyal alkotott 5 szögét!

MEGOLDÁS:

1. Változó körmozgás

2. v 0 " 2 r, n
-v
at "
-t
v2
acp "
r
at
tg 6 "
acp

1 5 1
3. r " 25 m n"5 "
perc 60 s
1 1 m
v0 " 2r, n " 2 % 25m % % " 13,08
12 s s
-t1 " 9 s
-v " v0

v 2 ) 6 s után* m
acp ) 6 s után* " " 0,76 2
r s
m m m
v6 " v0 ( at % -t2 " 13,08 ( 1,454 2 6 s " 13,08 ( 8,72 " 4,36
s s s
-t2 " 6 s
m
a " acp2 ' at2 " 2,11 ' 0,58 " 1,64
s2
at
tg 6 " " 0,89 6 " 41,67#
a

4B-18. Egy sólyom 12 m sugarú, vízszintes síkú íven 4 m/s sebességgel repül. a) Mekkora a
centripetális gyorsulása? b) Mekkora a sólyom gyorsulásának nagysága és iránya, ha
pályájának síkja és íve nem változik, de l,2 m/s2 gyorsulással növelni kezdi sebességét?

MEGOLDÁS:

48
1. Egyenletes és változó körmozgás
v2
2. a) acp "
r
at
b) a " at2 ' acp2 tg 6 "
acp
2
. m1
04 3
/ s2 16 4 m m
3. a) acp " " " v"4 r " 12 m
12 m 12 3 s2 s
m 1,2
b) at " 1,2 tg ! " ! " 42,7#
s2 1,3
2
. 41
a " 1,2 ' 0 3 " 1,44 ' 1,78 " 1,79
2
/ 32

4B-19. Egy gépkocsi 10 m/s állandó sebességgel mozog a 80 m sugarú kanyarban. a) Mekkora
a gyorsulása? b) Mekkora a tangenciális gyorsulás, ha a kocsi 6 s alatt megáll a
kanyarban? Hogyan változik a teljes gyorsulás iránya és nagysága ezalatt?

MEGOLDÁS:

1. Egyenletes és változó körmozgás

v2
2. a) acp "
r
-v
b) at "
-t
A centripetális gyorsulás egyenletesen csökken, a tangenciális gyorsulás állandó.
Ennek megfelelően, tekintve, hogy
a
tg 6 " t
acp
ha acp $ 0 ; akkor tg 6 $ 7 ; 6 $ 90#
azaz a gyorsulás iránya egyre inkább megközelíti a tangenciális gyorsulás irányát.
2
. m1
0 10 3
/ s2 100 m
3. a) acp " " " 1,25 2
80 m 80 s
m
-v 10 s m m
b) at " " " 1,25 2 / 1,67 2
-t 6s s s

49
 m
-v " v0 " 10 -t " 6 s
s

4B-21. Egy versenyautó 1,6 km kerületű körpályán állandó gyorsulással 64 km/óráról 128
km/órára növeli sebességét, és közben 1,2 km utat tesz meg. a) Mekkora az érintő menti
gyorsulás? b) Mekkora a gépkocsi centripetális gyorsulása, amikor a sebesség l28 km/ó?

MEGOLDÁS:

1. Egyenletesen változó körmozgás

-v v2 ( v1
2. a) at " "
-t -t
v1 ' v2
s" -t
2
2s
-t "
v1 ' v2

at "
v2 ( v1
"
) v2 ( v1 *) v2 ' v1 * v22 ( v12
"
2s 2s 2s
) v1 ' v 2 *
v2 k
b) acp " k " 2r, r"
r 2,
v 2 2,
acp "
k
3. a) k " 1,6 km " 1600 m
km m
v1 " 64 " 17,78
h s
km m
v2 " 128 " 35,56
h s
s " 1,2 km " 1000 m
v22 ( v12 1264 ( 316 m
at " " " 0,395 2
2s 2400 s
v 2 2, 1264 % 2 % 3,14 m
b) acp " " " 4,96 2
k 1600 s
a 2
4. s " v0 -t ' -t " 800,0 ' 399,9 " 1200 m
2
2s
-t " " 45s
v1 ' v 2

50
 További feladatok

4C-23. A mesterséges holdak körpályán való egyenletes sebességű mozgása akkor stabilis, ha
centripetális gyorsulásuk a pálya sugarának négyzetével fordítottan arányos. a) Mutassuk
meg, hogy a műhold tangenciális sebessége a pályasugár négyzetgyökével fordítva
arányos. b) Mutassuk meg, hogy az egy fordulat megtételéhez szükséges idő a pályasugár
3/2-ik hatványával arányos.

MEGOLDÁS:

1. Változó körmozgás
K
2. acp " K tetszőleges állandó
r2
v2 K
a) " 2
r r
K
v2 "
r

K
v"
r
2 r,
b) v"
T

K 2r,
"
r T
3

2 r, 2r ,
2
T" "
K K
r

4C-25. Egy versenyautó 210 km/ó sebességgel mozog a 2 km kerületű körpályán, majd egy
teljes kört megtéve egyenletesen lassítva megáll. a) Mekkora az autó tangenciális
gyorsulása? b) Mekkora a centripetális gyorsulás l km-rel a megállás előtt? c) Mekkora
ebben a pillanatban az eredő gyorsulás?

MEGOLDÁS:

1. Változó körmozgás

51
 -v
2. a) at "
-t1

v2 ' v1
s" % -t1
2
2s
-t "
v1 ' v2

v2 ( v1 v2 ( v1 v22 ( v12 0 ( v12

at " " " "
-t1 2s 2s 2s
v1 ' v2
2
v2, ( v12
b) at "
2s ,

)v *
, 2
2 " 2 s ,at ' v12

v2 " 2 sat ' v12

acp "
)v * , 2
2
2r, " K r"
K
r 2,

acp "
)v * 2, , 2
2

c) a 2 " at2 ' acp2

v12 3403 m
3. a) at " ( " ( " (0,85 2
2s 4000 s
s " 2 km " 2000 m
km m
v1 " 210 " 58,3
h s
m
b) v2, " 2 s, at ' v12 " ( 2000 % 0,85 ' 3403 " 1703 " 41,27
s

acp "
)v * , 2
2 2,
" 5,35
m
K s2
m
c) a 2 " at2 ' acp2 " ) ( 0,85*2 ' 5,352 " 5,41
s2
4. Mekkora utat tesz meg a test, amíg v2, -ről 0-ra csökken a sebessége? s ,, -t

02 ( )v2, *
2

" at
2 s ,,

52
 ( ) v2, *
2
( )41,27*
2
( 1703
s "
,,
" " 8 1000
2 at 2 % ()0,85* ( 1,70
Tekintve, hogy addig amíg v1 -ről v2 -re csökkent a sebessége a 2000-ből éppen 1000 m-
t tett meg, ez az eredmény éppen megfelel várakozásainknak.

4C-26. Egy 300 m-es állandó görbületi sugarú úton haladó autó l,2 m/s2 gyorsulással fékezni
kezd. Határozzuk meg az autó gyorsulásának irányát és nagyságát abban az időpontban,
amikor sebessége 15 m/s.

MEGOLDÁS:

1. Egyenletesen lassuló körmozgás

2
. v2 1
2. a" a 'a 2 2
" a '0 3
2
t cp r
/ r2

v2
acp "
r
at
tg 6 "
acp

6 a sugáriránnyal bezárt szöge a gyorsulásnak

225 m
3. a " 1,2 2 ' " 1,48 2
300 s
m m
at " 1,2 r " 300 m v " 15
s2 s
at 1,2
tg 6 " " " 1,6 6 " 58#
acp 0,75

4C-27. Egy fonalra kötött labdát 0,3 m sugarú, a talaj felett 1,2 m magasban levő, vízszintes
síkú körpályán állandó sebességgel pörgetünk. A fonal hirtelen elszakad és a labda attól a
ponttól 2 m távolságban ér talajt, amelyet úgy kapunk, hogy az elszakadás pillanatában
elfoglalt helyzetét függőlegesen a talajra vetítjük. Mekkora volt a labda centripetális
gyorsulása, amíg körmozgást végzett?

MEGOLDÁS:

1. Vízszintes hajítás, egyenletes körmozgás

2. v0 x % -t " s
v0 y " 0

53
 g 2
-t " h
2

2h
-t "
g

2h
v0 x % "s
g

g
v0 x " %s
2h
g 2
v 2 %s
acp " " 2
0xh
r r
g 2 m
%s 9,81 2 % 4m m
3. acp " 2h " s " 54,5 2
r 2 % 1,2m % 0,3m s
h " 1,2 m s"2m r " 0,3 m

V. fejezet

Tömeg és súly

5A-1. Adjuk meg SI-egységben a következőket: a) egy 72 kg tömegű emberre ható

gravitációs erőt, b) egy 720 N súlyú férfi tömegét, c) egy 20 kg-os testre ható gravitációs
erőt, d) egy 200 N súlyú test tömegét, e) mekkora eredő erő gyorsít egy 720 N súlyú testet
9,8 m/s2 gyorsulással? f) mekkora eredő erő gyorsít egy 20 kg tömegű testet 9,8 m/s2
gyorsulással?

MEGOLDÁS:

1. Tömegvonzás, Newton 2. törvénye

2. a) G"mg
m
g " 9,81
s2
G
b) m"
g

c) G' " m , g

G'
d) m ,, "
g

54
 G
e) F "ma" %a
g
f) F"ma
3. a) m " 72 kg
m
G " m g " 72 kg % 9,81 " 605,32 N
s2
G 720 N
b) m" " " 73,4 kg
g m
9,81 2
s
G " 720 N
m
c) G ' " m, g " 20 kg % 9,81 " 196,2 N
s2
m, " 20 kg

G '' 200 N
d) m "
,,
" " 20,39 kg
g 9,81

G '' " 200 N

G
e) F"ma" % a " 720 N
g
m
G " 720 N a " 9,8
s2
m
f) F " m a " 20 kg % 9,8 " 196 N m " 20 kg
s2

5A-2. Határozzuk meg: a) Mekkora a tömege a 400 N súlyú szeneszsáknak? b) Mekkora

gravitációs erő hat rá? c) Mekkora a súlya egy 26 kg tömegű gyermeknek? d) Mekkora
gravitációs erő hat rá? e) Mekkora erővel gyorsíthatnánk a szeneszsákot 9,8 m/s2 gyorsulással
felfelé?

MEGOLDÁS:

1. Tömegvonzás, súly, Newton 2. törvénye

2. a) G " mg
G
m"
g
b) Gravitációs erő " súly " G " mg

c) G ' " m, g

55
 d) lásd b)-t

e) 9F " ma
9F " F gy (G

Fgy ( G " ma

Fgy " G ' ma " mg ' ma " m) g ' a *

G 400 N
3. a) m" " " 40,77 kg
g 9,81

G " 400 N
b) Fgravitációs " G " 400 N

m
c) G ' " m, g " 26kg % 9,81 " 255N
s2
d) Fgravitációs " G " 255N

e) Fgy " m) g ' a * " 799 N 8 800 N

m " 40,77 kg
m
a " 9,8
s2

5A-3. Ha egy ember a Földön legfeljebb 48 kg tömegű testet tud felemelni, mekkorát tudna
felemelni a Holdon? (A nehézségi gyorsulás a Holdon 1,6 m/s2.)

MEGOLDÁS:

1. Tömegvonzás
2. FF " m % g F

FH " m, g H
FFöld " FHold

m % g F " m, % g H
m % gF
m, "
gH

3. m " 48 kg
m
g F " 9,81
s2

56
 m
g H " 1,6
s2
48 % 9,81
m, " " 294,3 kg
1,6
m
4. 294,3 kg % 16 " 470,88 N
s2
m
48 kg % 9,81 " 470,88 N
s2

5B-4. A Klondike-i aranyláz idején egy aranyásó a kanadai Dawson City-ben, ahol
g = 9,82288 m/s2, 1 kg tömegű aranyrögöt talált és Szingapúrba vitte, ahol g = 9,78031
m/s2. a) Mennyivel kisebb az arany súlya millinewtonban Szingapúrban? c) Mennyit veszít
az aranyásó, ha Dawson City helyett Szingapúrban adja el aranyát? (Mindkét városban 470 S: -
t fizetnek 31 g aranyért.)

MEGOLDÁS:

1. Tömegvonzás. A példa azért ravasz, mert az arany eladásakor nem annak tömegét
mérik, hanem súlyát, ami a g függvényében változik. De attól függően, hogy ezt a súlyt
hogyan mérik, lehet – a fogalmak pontatlan használata miatt – az eredmény más és más.
Például ha az arany súlyát Szingapúrban egy rugós erőmérővel mérik, amit előzőleg
Dawsonban kalibráltak, akkor az arany „tömegét” Szingapúrban kisebbnek fogják
találni. De ha kétkarú mérleggel mérik, akkor Dawsonban éppen annyinak fogják a
„tömegét” találni, mert Szingapúrban ugyanis
2. Gsúlyok " msúlyok % gD " marany % gD

msúlyok % gS " marany % gS

g D a Dawsonban mért g
gS a Szingapúrban mért g

a) -G " m) g D ( gS *

1000
b) Az arany ára Dawsonban % 470 $
30
Szingapúrban, ha karos mérleggel mérik ugyanennyi, ha rugóssal, akkor
1000 g
% 470 % S
31 gD

m
3. a) -G " 1 kg) 9,82288 ( 9,78031* " 0,04257 N " 42,57 mN
s2

1000 . g 1
b) Árkülönbség " % 4700 1 ( S 3 " 61,4 $
31 / gD 2

57
 Newton második törvényének alkalmazásai

5A-5. Egy 5 kg tömegű testre 20 N eredő erőt hat. a) Mekkora a test gyorsulása? b)
Nyugalomból indulva mekkora úton tesz szert a test 8 m/s sebességre?

MEGOLDÁS:

1. a) Newton II. törvényének egyszerű alkalmazása

b) egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló kezdősebesség nélkül
F
2. a) F " m% a a" F " 20 N m " 5 kg
m
v
b) v " a%t t"
a
a 2 a v2 v2 m
s" t " % 2 " v"8
2 2 a 2a s
m
20 N m 8
3. a) a" "4 2 t" s "2s
5 kg s m
4 2
s
m2
64
b) s" s 2 " 8m
m
2%4 2
s
m
-I -) mv * m-v 8
4. F" " % " 5 kg s " 20 N
-t -t -t 2s

5A-6. Görkorcsolyázó gyerek – nyugalomból indulva 12#-os lejtőn gurul le. Mekkora a gyerek
sebessége 6 m út megtétele után? Rajzoljuk meg a gyerek vektorábráját!

MEGOLDÁS:

1. Egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló mozgás

Lejtőmozgás
2. F " m g sin ! a " g sin !
a 2 g sin ! 2
s" t " t
2 2

58
 2s
t"
g sin !

2s
v " a % t " g sin ! % " 2 s g sin !
g sin !

3. v " 2 % 6 % 9,81 % sin 12# = 4,95 m/s

5A-7. Egy 720 N súlyú férfi l,25 m/s2 gyorsulással mozog egyenes vonalban a) Mekkora
eredő erő hat rá? b) Nyugalomból indulva mennyi idő alatt éri el a 3,75 m/s-os
sebességet?
MEGOLDÁS:

1. Newton II. törvényének egyszerű alkalmazása

G G
2. F " m% a G " m% g m" F" %a
g g
720
3. a) F " % 1,25 " 91,74 N
9,81
b)
v " a %t
v 3,75
t" " " 3s
a 1,25

5A-8. Rajzoljuk meg az alábbiakban aláhúzással jelölt testek vektorábráját. Ismételjük meg
az ábrákat úgy is, hogy az erőket a problémához illeszkedő merőleges komponensekre
bontjuk. Írjuk fel ezekre a komponensekre a mozgásegyenleteket: a) Egy végsebességét
már elért (azaz állandó sebességgel eső) lehulló tollpihe. b) Parabolapályájának
csúcspontján repülő futball-labda. c) Egy kanyarban (nem túlemelt útpályán) v állandó
sebességgel, r sugarú körpályán mozgó teherautóban ülő sofőr. d) A pálya legmagasabb
pontján lévő hintázó gyermek. e) A pálya legalacsonyabb pontján lévő hintázó gyermek. f)
Függőleges síkú ív csúcspontján haladó hullámvasút kocsi.

MEGOLDÁS:

1. Erők összegzése
Különböző mozgástípusok
a) egyenesvonalú egyenletes mozgás

59
 FK

b) ferdehajítás

G = mg = ma

a=g

c) körmozgás

c)

v2
Fcp " m
r
F . v

d) ingamozgás

Fe " K ' G
K

!
-h
G

d) ingamozgás

60
e)

Fe " 0 K " G

61
f) körmozgás
Fe " K ( G
K

2. a) G " Fközegellenállás v " áll. a"0

b) G " mg " ma
a"g

v2
c) Fcp " m
r

d) Fe " K ' G

e) Fe " 0 K"G

f) Fe " K ( G

5A-9. 300 N súlyú kocsit 75 N erővel vízszintes úton vízszintes irányban húzunk. A súrlódás
elhanyagolható. a) Milyen távolságra jut el a nyugalomból induló kocsi 5 s alatt? b)
Mekkora sebességet ér el?

MEGOLDÁS:

62
1. Egyenesvonalú, egyenletesen gyorsuló
Newton II. törvénye
F a 2 G
2. a" s" t v " a%t m"
m 2 g
F F % g 75 % 9,81 m
3. a" " " " 2,45 2
m G 300 N s
2,45
a) s " )5 s *2 " 30,625 m
2
m m
b) v " 2,45 2
% 5s " 12,25
s s

5A-10. Egy 720 N súlyú ember összecsavart lepedőből font függőleges kötélen menekül egy
égő ház emeletéről. a) Hogyan tud leereszkedni anélkül, hogy a kötél elszakadna, ha a kötél
szakítószilárdsága 650 N? b) Mekkora sebességgel érkezik le, ha az emelet magassága 4,5 m?

MEGOLDÁS:

1. Erők összegzése
Egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló mozgás
Newton II. törvénye
2. m%a " G ( K K " G ( m%a

G(K
a) a min "
m

a 2 a 2 2s
b) s" t s" t t"
2 2 a

63
 2s
t
a

2s
v " a%t " a% " 2 sa
a
720 ( 650 720 ( 650 m
3. amin " " " 0,95 2
G 720 s
g 9,81
m
v " 2 sa " 2 % 4,5 % 0,95 " 2,92
s

5A-11. Az almásláda lejtősre állított, görgős szállítószalagon súrlódásmentesen, nyugalomból

indulva 1,2 s alatt 1,8 m-t tesz meg. Mekkora a lejtő hajlásszöge?

MEGOLDÁS:

1. Lejtőmozgás
egyenesvonalú egyenlegesen gyorsuló mozgás

2. s " 1,8 m t " 1,2 s

a 2 2s
s" t a"
2 t2
a " g % sin !
a 2s
sin ! " " 2
g t g
2 % 1,8 m
3. " sin ! " 0,2548 !"
m
1,2 2 s 2 % 9,81
s2
a 2 g % sin ! 2
4. s" t " % t " 1,7997 8 1,8
2 2

5B-12. Határozzuk meg, hogy mekkora eredő erővel gyorsítható fel egy elektron 5 cm-es úton
nyugalomból indulva 94105 m/s vízszintes sebességre! Magyarázzuk meg, hogy miért
hanyagolható el a számítás során az elektronra ható gravitációs erő? Az elektron tömege
9,109 x 10-31

MEGOLDÁS:

1. Newton 2. törvénye
Egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló mozgás

64
 -v -v 1
2. F "ma a" s" % -t 2 " -v % -t
-t -t % 2 2
2s 2s
-v " -t "
-t -v
-v -v -v 2 m
F " m% " m% " m% -v " 9 % 105 s " 5 % 10(2 m
-t 2s 2s s
-v
m2
-v 2 9 % 10 2
2 10

3. F " m% " 9,109 % 10 (31 kg s " 737,8 % 10( 20 N

2s 2 % 5 % 10 (2 m
m
G " mg " 9,109 % 10( 31 % 9,81 2 " 89 ,36 % 10
( 31
N
s
F 737,8 % 10(20
" ( 3 " 8,25 % 10
11
G 89,36 % 10

5A-13. Mekkora minimális gyorsulással csúszhat le biztonságosan egy 300 N súlyú gyerek a
250 N szakítószilárdságú kötélen?

MEGOLDÁS:

1. Newton 2. törvénye

2. 9 F " m%a " G ( F K

G " 300 N
FKmax " 250 N

3. m % a min " 300 ( 250 " 50 N

300 N
m"
9,81
50 N 9,81 % 50 m 9,81 m
a" " 2 " " 1,635 2
300 N 300 s 6 s
m
9,81 2
s

5B-15. 4 kg tömegű testre két erő – a lefelé mutató nehézségi erő és egy állandó, vízszintes
irányú erő – hat. A megfigyelések szerint a test nyugalomból indult és 12 m/s2
gyorsulással mozog. Határozzuk meg, hogy a) mekkora a vízszintes irányú erő? b) milyen
irányban gyorsul a test? c) vajon egyenes vonalon vagy parabolán mozog-e a test?

MEGOLDÁS:

65
1. Newton 2. törvénye
2-3.

FX
!

G Fe

Fe " ma
G " mg

a) FX " m2 a 2 ( m2 g 2 " m a 2 ( g 2 " 27,66

FX 27,66
b) " cos ! cos! " " 0,576 ! " 54,8#
Fe 4 % 12

c) egyenesvonalban, tekintve, hogy a ráható erők eredőjének iránya állandó

5B-19. Nyugalomból induló test súrlódásmentesen csúszik le a vízszintessel 30#-os szöget

bezáró lejtőn.
a) Mennyi idő alatt ér el 50 m/s-os sebességet? b) Milyen távolságba jut el ezalatt?

MEGOLDÁS:

1. Lejtőmozgás

K
FGY
30
G 2
3
30 60
1

66
2. Fgy " K ' G " ma " G % sin ! " mg sin !

v
a) v " a-t -t "
a
a 2
b) s" -t
2
9,81 m
3. a " g sin ! " " 4,905 -v " 50
2 s
m
50
a) -t " s " 10,2 s
4,905
4,905
b) s" % 10,2 2 " 255,2 m
2

5B-20. Egy gépkocsi l8 m sugarú, függőleges síkú, kör alakú domboldalon mozog felfelé. A
domb tetején a vezető tapasztalja, hogy éppen csak érinti az ülést. Mekkora sebességgel
haladt a gépkocsi?

MEGOLDÁS:

1. Kényszererők, körmozgás
2. Az, hogy csak érinti az ülést , azt jelenti hogy
K"0
mv 2
mg " G "
r
m
v " r g " 18 m % 9,8 " 13,3
s

5B-21. A hullámvasút kocsija állandó, 6 m/s-os sebességgel halad át a pálya 6 m sugarú,

függőleges síkú részének tetőpontján. A kocsi és az utasok együttes tömege 1350 kg. a)
Mekkora és milyen irányú a kocsi gyorsulása a tetőponton? b) Mekkora eredő erő hat ebben
a pillanatban a kocsira és az utasokra összesen? c) Mekkora erővel nyomja a pálya a kocsit a
tetőponton?

MEGOLDÁS:

1.Kényszererők, körmozgás
2.

67
 K v = 6 m/s

m2
v 2 36 s 2 m
a) a " acp " " "6 2 sugárirányú befelé
r 6m s
v " állandó
m
b) Fe " G ( K " ma " 1350kg % 6 " 8100 N
s2
m
c) K " G ( Fe " 1350kg % 9,81 ( 8100 N " 5143,5N
s2

5B-22. Egy 18 m átmérőjű óriáskerék négyet fordul percenként. a) Mekkora az utasok

centripetális gyorsulása? Mekkora erőt gyakorol az ülés egy 40 kg-os utasra b) a pálya
legmélyebb, c) a legmagasabb pontján? d) Mekkora és milyen irányú erőt fejt ki az ülés
az utasra, amikor félúton van a legfelső és a legalsó helyzet között?

MEGOLDÁS:

1. Kényszererők, körmozgás

1
2. n"
T
2r, 2 % 18 % 3,14 m
v" " " 7,536
T 15 s s

68
 1 1 1 60 s
T" " " " " 15s
n 4 4 4
perc 60s
a)

v2 m
a" " 3,16 2
r s
b)

mv 2
K(G "
r
mv 2
K" 'G
r
mv 2 m
K" ' G " 40 kg % 3,16 2 ' G " 126,4 N ' 392,4 N " 518,8 N
r s
c)

69
 K

Fe

mv 2
G(K "
r
mv 2
K "G( " 266 N
r
mv 2
d) G ' K " Fcp "
r
2
. mv 2 1
K "0
2
3 ' G2
/ r 2
2
. mv 2 1
K" 0 3 ' G 2 " 15977 ' 153978 " 412,26 N
/ r 2

G
" sin ! " 0,95 !"
K

Húzó és nyomóerők

5A-23. Hintában ülő 30 kg-os gyereket vízszintes F erővel oldalra húzva egyensúlyban
tartunk, miközben a hinta kötele 30#-os szögben áll a függőlegeshez képest. a) Mekkora
az F erő? b) Mekkora erő feszíti ezalatt a hinta kötelét?

MEGOLDÁS:

1. Erők összegzése

70
 y

30
K

F x

2., 3. F ' G ' K " 0 " ma

KY
KY " G " cos30#
K
KY G
KX " F K" "
cos 30# cos 30#
KX 1
a) " sin 30# "
K 2
K
KX " " 170 N " F
2
mg 30 kg % 9,81 60 % 9,81
b) K" " " " 339,8 N
cos 30# 3 3
2

5A-25. Egy 9 m-es kötél egyik végét egy fához, másikat egy sárba ragadt gépkocsihoz
kötöttük. A sofőr a kötél közepét 360 N erővel 60 cm távolságba oldalra húzza. Mekkora
erőt fejt ki a kötél a gépkocsira?

MEGOLDÁS:

. Erők összegzése

Newton 2. törvénye a"0 9F " 0

71
 FA ! KOCSI
0,6
4,5

FK’ FK
;F = 0
F

FK
FKY
!
FKX
2.
2FY " Fh
Fh
FY "
2
FY 0,6
3. "
F 4,5
4,5 % FY 4,5 % 360
F" " " 1350 N
0,6 2 % 0,6

5A-26. Két diák 9 kg tömegű jelzőtáblát akaszt egymástól 30 m távolságban lévő épületek
azonos magasságú pontjához rögzített kötél középpontjára. A cégtábla belógása a
felfüggesztési pontokat összekötő vízszintes alá 30 cm. Mekkora erő feszíti a kötelet?

MEGOLDÁS:

1. Erők összegzése, Newton 2. törvénye

30
!
0,3

FK’ FK

FK
FKY

FKX
2.-3.

9 F " 0, mert a " 0

72
 mg 9,81 % 9
2 FKY " " " 44,15
2 2
FKY d FKY 9,81 % 9
" FK X " % 15 " % 15 " 2207,25
FK X 15 0,3 2 % 0,3

F " FK2X ' FK2Y " 2207,69

5A-27. Egy egyszerű inga 0,75 m hosszú fonalán 600 g tömegű ingatest lóg. Mekkora erő
feszíti a fonalat akkor, amikor az ingatest 80 cm/s sebességgel lendül át pályájának
legalsó pontján?

MEGOLDÁS:

1. Kényszererők, körmozgás
Newton 2. Törvénye
2.

.
Tudjuk, hogy az erők eredőjének, tekintve, hogy a test az alsó ponton átlendülve éppen
körmozgást végez, befelé kell mutatni és mv2/r -rel kell egyenlőnek lennie
mv 2
Fcp " " Fe " K ( mg
r
. v2 1 . 0,82 1
3. K " m0 ' g3 " 0,6 kg0 ' 9,813 " 6,4 N
/ r 2 / 0,75 2

5A-29. Két, fonallal összekötött 1 kg-os test vízszintes, súrlódásmentes síkon mozog. a) Mek-
kora a testek gyorsulása, ha 2,4 N erővel húzzuk őket, az egyik testhez erősített fonallal? b)
Mekkora erő feszíti eközben a testeket összekötő fonalat?

MEGOLDÁS:

1. Newton 2. törvénye

73
 Newton 3. Törvénye
2.

F21 F = 2,4 N
1 kg 1 kg

F " 2,4 N

F12 " F21 9F " m a

a) F " ma " )m ' m *a
1 2

b) F21 " m1a

F ( F12 " m2 a
F12 " F ( m2 a
F 2,4 N m
3. a) a" " " 1,2 2
m1 ' m2 ) 1 ' 1* kg s

b) F21 " m1a " 1,2 N

m
4. F12 " F ( m2 a " 2,4 N ( 1,2 % 1kg " 1,2 N
s2

5B-32. Egy 1,4 m hosszú fonalinga függőleges síkban mozog. Amikor az ingatest sebessége
2,2 m/s, akkor a fonal 20#-os szöget alkot a függőlegessel. Határozzuk meg ebben a
pillanatban a) az ingatest centripetális gyorsulását! b) az ingatest tangenciális gyorsulását!
c) a fonalat feszítő erőt, ha az ingatest tömege 600 g!

MEGOLDÁS:

1. Kényszererők.
Erők összetétele
Változó körmozgás
Newton 2. Törvénye

m " 0,6 kg
m
v " 2,2
s

74
 20o

1,4 m

K
Gx
Gy
G

mv 2 m
2.-3. a) acp " " 2,074 2
r s

mv 2
K ( GY "
r

mv 2 mv 2 . v2 1
K" ' GY " ' G % cos 20# " m0 ' g cos 20#3
r r / r 2

G X G sin 20# m
b) at " " " g sin 20 " 3,35 2
m m s
. v2 1 . 2,2 2 1
c) K " m0 ' g cos 20# 3 " 0,600
0 3 ' 9,81 % 0,34 33 " 4,076 N
/ r 2 / 1,4 2

5B-35. Súrlódásmentesen forgó csigán átvetett, elhanyagolható tömegű kötél végeire 1,8 és
3,6 kg-os tömeget erősítettünk, majd nyugalomból indítva magára hagytuk a rendszert. a)
Határozzuk meg a testek gyorsulását! b) Mekkora erő feszíti a fonalat, miközben a testek
gyorsulnak? c) Mekkora sebességgel érkezik le 15 cm magasból a 3,6 kg-os test?

MEGOLDÁS:

1. Newton II. törvénye

Newton III. törvénye
m1 " 1,8 kg
m2 " 3,6 kg
s " 0,15 m

75
2. a) Mivel össze vannak kötve, és a kötél nyúlása elhanyagolható
a1 " a2 " 0
Newton III. törvénye miatt
K1 " K2 " K

m1a " K ( m1 g
m2 a " m2 g ( K +
___________________

)m ' m *a " )m
1 2 2 ( m1 * g

m2 ( m1
a" g
m1 ' m2

b)

a 2 2s
c) s" t t"
2 a

2s
v " a%t " a% " 2 sa
a
m2 ( m1 m
3. a) a" g " 3,27 2
m1 ' m2 s

b) K " m1 ) a ' g * " 23,54 N

m
c) v " 2 sa " 0,99
s

5B-39. 30 fokos lejtő tetejére csigát szerelünk. A csigán átvetett kötél egyik végére, a lejtőre
fektetve egy 10 kg tömegű testet, a másik végére a lejtő függőleges fala mellett lelógatva,
egy m tömegű testet kötöttünk. Mekkora az m tömeg ha tudjuk, hogy a 10 kg tömegű test
0,2 m/s2 gyorsulással mozog felfelé a súrlódásmentes lejtőn, és a csiga tengelysúrlódása
is elhanyagolható?

MEGOLDÁS:

76
1. Lejtőmozgás, Newton 2. törvénye

m"?
m
a " 0,2
s
M " 10kg
K1 " K2 " K
a M " am " a
2. M a " K ( Fgy " K ( M g sin !

ma"mg(K
M a ' m a " m g ( M g sin !

m) g ( a * " M ) a ' g sin ! *

M ) a ' g sin ! *
m"
g(a

10) 0,2 ' 9,81 % sin 30#*

3. m" " 5,31 kg
9,81 ( 0,2
4. Ha közös rendszernek tekintjük
)m ' M *a " m g ( Fgy

A súrlódás

5B-40. A vízszintes padlón 1,8 m/s sebességgel csúszó doboz 2 másodperc alatt megáll.
Mekkora a doboz és a padló közötti csúszó súrlódási együttható?

MEGOLDÁS:

1. Súrlódási erő
Egyenesvonalú egyenletesen lassuló mozgás

77
2. vt " v 0 ' a t vt " 0
0 " v0 ' a t
v0
a"(
t
v0
F " m a " (m
t
Fs " < G " < m g
v0
m "<mg
t
v0
<"
tg
1,8
3. <" " 0,09
2 % 9,81
4. Energiamegmaradással is lehet
1 2
E" mv " Fs % s " < m g s
2
v2
<" " 0,09
2 gs
a 2 v vt
s " v0 t ' t " v0 t ( 0 t 2 " 0 " 1,8 m
2 2t 2
( v0
a"
t

78
5A-41. Jégen csúszó szánkó súlya a rajta ülőkkel együtt 120 N. A szánkó és a jég közötti
súrlódási együttható 0,070. a) Mekkora vízszintes erővel tartható egyenletes sebességű
mozgásban a szánkó? b) Mekkora vízszintes irányú erővel mozgatható a test 0,60 m/s2
gyorsulással?

MEGOLDÁS:

1. Súrlódási erő
Newton 2. torvénye
G
G ! 120 N m! ! 12,23 kg Fa ! gyorsítóerő
g
Fs ! " G a1 ! 0
m
" ! 0,07 a2 ! a ! 0,6
s2
a) v ! állandó a!0
Fa ! Fs ! " G
b) Fa # Fs ! m a
Fa ! m a $ Fs ! m a $ " G
3. a) Fa ! M G ! 0,07 % 120 ! 8,4 N
b) Fh ! m a $ " G ! 18,74

5A-42. Mekkora a tapadási súrlódási együttható, ha egy jégen csúszó 120 N súlyú szánkó az
5A-41 feladat esetén a szánkó nyugalomból való kimozdításához 10 N erő szükséges?

MEGOLDÁS:

1. Súrlódás (Tapadási)
Fs ! "0 G
Fs 10 N
2. "0 ! !
G 120
10 N
3. "0 ! ! 0,083
120

5A-43. Egy gyerek a parttól 12 m-re áll egy befagyott tavacska jegén. Csizmája és a jég
közötti nyugalmi súrlódási együttható 0,05. Határozzuk meg azt a minimális időt, amely
alatt kisétálhat a partra, ha megcsúszás nélkül lépked?

MEGOLDÁS:

79
1. Súrlódás (Tapadási)
Newton 2. törvénye
egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló mozgás
Fmax
2. Fmax ! m amax amax ! ! "0 g
m
Fmax ! "0 mg

a 2 2s 2s
s! t t min ! !
2 a "0 g

2s
3. t min ! ! 6,95 s
"0 g

a 2 "0 g 2
4. s! t ! t ! 11,85 & 12 m
2 2

5A-44. Rakodórámpán láda fekszik. Ha a rámpa szöge 30'-os, akkor a láda megcsúszik.
Amennyiben a csúszó láda alatt a lejtő hajlásszöge 20'-ra csökken, akkor a láda
mozgása egyenletessé válik. Határozzuk meg a láda és a lejtő közötti a) csúszási és b)
tapadási súrlódási együttható értékét!

MEGOLDÁS:

1. Lejtőmozgás, súrlódás

2. a) v ! áll a ! 0

(F ! 0 F S ! Fgy

Itt a lejtő gyorsító ereje épp legyőzi a tapadási súrlódási erőt

"0mg cos) ! mg sin )
"0 ! tg ) ! 0,57

b)

v ! áll (F ! 0
Itt a csúszási súrlódási erőt egyenlíti ki a gyorsítóerő.
"mg cos) ! mg sin )
" ! tg ) ! tg 20' ! 0,36

80
5A-45. Egy 40'-os lejtőn a már mozgásba hozott test magára hagyva egyenletes sebességgel
csúszik le. Mekkora a test és a lejtő közötti csúszó súrlódási együttható?

MEGOLDÁS:

1. Lejtőmozgás
Súrlódási erő
( F ! 0,
Fs ! Fgy

2. mg sin ) ! "mg cos)

" ! tg )
3. " ! tg 40' ! 0,83

5B-46. 5 kg tömegű test csúszik le a vízszinteshez képest 41'-ban hajló lejtőn. A test és a lejtő
között a csúszási súrlódási együttható 0,3. a) Határozzuk meg a súrlódási erőt! b) Mekkora
gyorsulással csúszik le a test?

MEGOLDÁS:

1. Súrlódási erő
Lejtőmozgás
) ! 40'
m ! 51 g
" ! 0,3
2. a) Fs ! " m g cos)

b) a!
( F ! mg sin ) # "mg cos) ! g* sin ) # "g cos) +
m m
3. a) Fs ! 111
, N
m
b) a ! 4,21
s2

5A-47. A vízszintessel 60'-os szöget bezáró lejtőn egy test g/2 gyorsulással csúszik le.
Mekkora a csúszó súrlódási együttható a test és a lejtő között?

MEGOLDÁS:

1. Lejtőmozgás, súrlódás

81
 g
a! ) ! 60'
2
m g sin ) # " m g cos )
2.-3. a ! ! g sin ) # " g cos )
m
a
# sin )
g
#"!
cos)
a
sin ) #
g
"! ! 0,73
cos)

5A-48. Egy 32'-os egy 400 N súlyú ládát állandó sebességgel eresztenek le egy lejtőn úgy,
hogy a ládát tartó kötél párhuzamos a lejtő síkjával, és át van vetve egy lejtő csúcsára
szerelt csigán, és a végét egy munkás húzza. Mekkora erővel húzza a munkás a kötelet,
ha a láda és a lejtő között a csúszó súrlódási együttható 0,25? (A csiga tengelysúrlódása
elhanyagolható.)

MEGOLDÁS:

1. Lejtőmozgás, súrlódás
G ! 400 N
" ! 0,25
2. v = állandó

(F ! m a ! 0
K $ Fs ! Fgy

K ! Fgy # Fs

Fgy ! m g sin )

Fs ! " m g cos)

82
 K ! mg sin ) # "mg cos) ! mg* sin ) # " cos) +

3. K ! 400* 0,53 # 0,25 % 0,84+ ! 128 N

5A-49. Egy 15 m/s sebességgel haladó targoncán ládát szállítanak. A láda és a targonca platója
közötti nyugalmi súrlódási együttható 0,4. Mekkora az a minimális út a targonca
lefékezéséhez, amelynél a láda még nem csúszik meg?

MEGOLDÁS:

1. Súrlódás
Newton 2. törvénye
Egyenesvonalú egyenletesen gyorsuló mozgás
2. A súrlódási erő tudja csak együtt lassításra kényszeríteni a ládát a targoncával.
" 0 mg
a max ! # ! #" 0 g
m
vt2 # v02 ! 2 sa vt = 0

v02 $ 2 samax ! 0

v02 # v02 v2
Ssum ! # ! ! 0
2amax # 1"0 g 2 "0 g

3. smin ! 45,87 m

5B-50. Két, vízszintes síkon fekvő 1kg-os testet fonallal kötöttünk össze. A testek és a sík
közötti csúszási súrlódási együttható 0,5. a) Mekkora vízszintes irányú F erővel
mozgathatjuk a testeket 2 m/s2 gyorsulással? b) Mekkora erő feszíti ezalatt az összekötő
fonalat?

MEGOLDÁS:

1. Súrlódás
Newton 2. törvénye
F

Fh
12 kg 12 kg

FS1 FS2

m1 ! m2 ! 1 kg

83
 m
a!2
s2
F !?
M ! 0,5

FS1 $ FS2 ! FS ! " * m1 $ m2 + g

( F ! F # " *m $ m + g ! * m
h 1 2 1 $ m2 +a

F ! * m $ m +*a $ "g +
h 1 2

3. Fh ! * 1 $ 1+* 2 $ 0,5 % 9,81+ ! 13,81 N

5B-51. Határozzuk meg, hogy mekkora F erő szükséges egy 5 kg tömegű doboz vízszintes sík
menti egyenletes mozgatásához, ha egy, a vízszintessel 45'-os szöget bezáró kötél
segítségével húzzuk? (A csúszó súrlódási együttható 0,5.)

MEGOLDÁS:

1. Súrlódás
Newton 2. Törvénye

m ! 5 kg
) ! 45'
" ! 0,5

2. 0 ! ( Fx ! F cos) # Fs ! F cos) # "K ! F cos) # " * mg # F sin ) +

(F y ! mg # F sin ) # K ! 0

K ! mg # F sin )

F cos ) ! " * mg # F sin ) +

84
 F * cos ) # " sin ) + ! "mg

"mg
F!
cos) # " sin )

0,5 % 5 % 9,91 2 % 0,5 % 5 % 9,81

3. F! ! ! 2 % 5 % 9,81 ! 69,4 N
1 1 0,5
# 0,5 %
2 2

5B-52. Egy 4 kg tömegű testet F = 20 N erővel húzunk, egy a vízszintessel 30'-os szöget
bezáró kötéllel ?. Mekkora a test gyorsulása, ha a test és a talaj közötti csúszó súrlódási
együttható 0,2?

MEGOLDÁS:

1. Súrlódás
Newton 2. törvénye
) ! 30'
m ! 42 kg
" ! 0,2

2. (F x ! F cos ) # Fs ! F *cos ) $ " sin ) + # " mg

(F x ! F cos ) # Fs ! F cos ) # " mg $ "F sin )

(F 0 ! mg # K # F sin ) ! 0

K ! mg # F sin )
Fs ! " K ! " mg # " F sin )

(F x ! F * cos ) $ " sin ) + # " mg ! ma

F 20 N , 3 1/ 5 % 1,713 1
a!
m
* cos ) $ " sin ) + # "mg ! .
4 kg - 2
$ 0,2 % 1 # 0,2 % 9,81 !
20 2
$ # 1,96 ! 2,8225
2

85
5B-53. Egy munkás 200 N súlyú megrakott ládát húz egyenletes sebességgel, 55 N erővel
érdes, vízszintes talajon. Az erő iránya 35'-os szöget alkot a vízszintessel. a) Mekkora a
talaj és a test közötti csúszó súrlódási együttható? b) Mekkora ugyanilyen irányú erővel
lehetne a ládát l,3 m/s2 gyorsulással húzni?

MEGOLDÁS:

1. Súrlódás
Newton 2. Törvénye
2. a) v ! állandó a!0

Fs ! Fx ! "K ! " * G # F sin ) +

G ! Fy $ K F cos) ! "F sin )

K ! G # Fy ! G # F sin)

F cos)
"! ! 0,27
G # F sin )
m
b) a ! 1,3
s2

Fx # Fs * Fx # Fs + Ga
a! ! $ "K ! Fx
m G g
Ga
$ "G # "F sin ) ! F cos)
g
a
F * cos) $ " sin ) + ! "G $ G
g
a
"G $ G
g
G!
cos) $ " sin )
55 cos 35'
3. a) "! ! 0,27
200 # 55 % sin 35'
1,3
0,27 % 200 $ 200 %
9,81 107
b) F! ! ! 109,85 N
cos 35'$0,27 % sin 35' 0,82 $ 0,27 % 0,57

5B-54. Egy körhinta 12 s alatt fordul körbe. A körhinta középpontjától 3 m távolságban 45 kg-
os gyerek ül. a) Mekkora a gyorsulása? b) Mekkora vízszintes irányú súrlódási erő hat a
gyerekre (székének sem támlája, sem kapaszkodója nincsen)? c) Mekkora minimális
tapadási súrlódási együttható szükséges, hogy a gyerek ne csússzon meg?

86
MEGOLDÁS:

1 Súrlódási erő.
Körmozgás
mv 2 m % 4r 22 2 4r2 2 m
2. Fs ! Fcp ! ! !
r rT 2 T2
Fs
Fs ! "t % Fny ! "t G "t !
F
2 r2
v!
T
4 % 3 % 3,14 2 % 45
3. Fs ! ! 141,3 N
12 2
141,3
"t ! ! 0,32
45 % 9,81

5B-56. Egy vízszintes síkon fekvő 3 kg-os hasáb és a sík közötti súrlódási együttható 0,260.
Mekkora F erő szükséges ahhoz, hogy a hasáb 1,2 m/s2 gyorsulással mozogjon, ha a
kötelet, melyhez hozzá van kötve a test egy rögzítetlen tengelyű csigán átvetve egy
falhoz kötjük, és a testet a csigához rögzített kötél segítségével húzzuk? (A csiga tömege
és a tengelysúrlódás elhanyagolható)

MEGOLDÁS:

1. Newton 2. törvénye
Súrlódási erő

m
a ! 1,2
s2
m ! 3 kg
" ! 0,26
2. F1 # Fs ! ma

F1 ! ma $ Fs ! ma $ "mg ! m*a $ "g +

87
 F ! 2 F1 ! 2 % m*a $ "g+

, m m/
3. F ! 2 % 3 kg. 1,2 2 $ 9,81 % 0,26 2 1 ! 22,5 N
- s s 0

5B-57. Egy vidámparkban függőleges tengelyű, nagy méretű, belül üres henger forog. Az
utasok úgy helyezkednek el, hogy nekitámasztják hátukat a henger belső falának.
Meghatározott sebességet elérve a padlót leeresztik a bentlévők alól. Az utasok azonban
a fal és a hátuk között ébredő súrlódási erő miatt nem csúsznak le. Határozzuk meg,
hogy mekkora minimális "t tapadási együttható szükséges ahhoz, hogy az R sugarú
hengerben v sebességgel utazó ember ne csússzon le!

MEGOLDÁS:

1. Súrlódás
Körmozgás
Newton 2. törvénye

mv 2
2. K!
R
mv 2
Fs ! "t K ! "t
R
Fs ! G

mv 2
mg ! "t
R
Rg
"t ! .
v2
5B-59. Mutassuk meg, hogy a v sebességgel haladó gépkocsi, ha a tapadási súrlódási
együttható az út és a kerekek között "t, nem állítható meg csúszás nélkül v02/2g"t - nél

88
 rövidebb úton! (Vegyük észre: Mivel általában "k3"t, ha az autó megcsúszik, akkor a
fékút nő. Emiatt vészhelyzetben is csak annyira érdemes a féket nyomni, hogy a kerekek
még éppen ne blokkoljanak, s így az autó ne csússzon meg.)

MEGOLDÁS:

1. Súrlódás
Energiamegmaradás
Súrlódási erő
Newton 2. törvénye
1 2
2. mv ! Fs % S ! "t % mgs /:m
2

v2
s!
2 "t g

Newton harmadik törvénye

5B-61. 3 kg-os felső és 5 kg-os alsó hasáb között a tapadási súrlódási együttható 0,4, a
vízszintes sík súrlódásmentes. Mekkora maximális vízszintes F erővel húzhatjuk az alsó
testet, ha azt akarjuk, hogy a felső test ne csússzon meg rajta?

MEGOLDÁS:
1. Súrlódás

m=3kg "t ! 0,4

F
M = 5 kg

2. M a ! F # K F ! * m $ M +a
K!ma ma ! "t mg /:m
Ma ! F # ma a ! "t g
m
3. a ! 0,4 % 9,81 ! 3,924
s2

89
5B-62 Két, egymással oldalukkal érintkező 5 és 7 kg-os hasáb fekszik a vízszintes,
súrlódásmentes talajon. a) Mekkora vízszintes F erővel toljuk az 5 kg tömegű testet,
hogy a rendszer 2 m/s2 gyorsulással mozogjon? b) Mekkora erővel hat ezalatt a 7 kg-os
hasáb az 5 kg-os testre?

MEGOLDÁS:

m
a!2
s2
F
M = 7 kg
m = 5 kg

1. Newton 2., 3. törvénye

2. Ma!K
3. F ! * 5 $ 7+ % 2 ! 24 N
7 % 2 ! K ! 14 N

5B-63. Egy 500 kg tömegű ló 100 kg tömegű szánt húz l m/s2 gyorsulással. A szán és a talaj
között 500 N súrlódási erő ébred. Határozzuk meg, hogy a) mekkora erő feszíti a
kötelet, b) mekkora súrlódási erő hat a lóra! c) Igazoljuk, hogy az egész rendszert a Föld
által kifejtett teljes súrlódási erő gyorsítja l m/s2 gyorsulással

MEGOLDÁS:

1. Súrlódás
Newton törvényei
m
a!1
s2
FS ! 500 N
SZÁN

90
2. M a ! FS #K
LÓ

m a ! K # FS
SZÁN

a) K ! m a $ FS
SZÁN

b) FS ! Ma$K
LÓ

c) * m $ M + a ! FS # K $ K # FS ! FS # FS
LÓ SZÁN LÓ SZÁN

m
3.a) K ! 100 % 1kg $ 500 N ! 600 N
s2
m
b) FSló ! 100 % 1kg $ 600 ! 700 N
s2
c) (500 $ 100) % 1 ! 600 ! 700 # 600

91
5C-67. A vidámparki elvarázsolt kastélyban 2 m sugarú, vízszintes tengelyű henger
percenként l0 fordulatot tesz meg. A henger felfelé emelkedő oldalán állandó h
magasságban, nyugalmi helyzetben egy gyerek ül. A gyerek és a henger között a
csúszási súrlódási együttható !k = 0,40. Határozzuk meg a h magasságot!

MEGOLDÁS:

1. Súrlódási erő 10
n"
perc
Newton 2. törvénye 60
T" " 6s
10
R " 2m
! k " 0,4

2. Fr " sugárirányú erő

Ft " érintő irányú erő
A kisfiú nyugalomban van

#F " 0 #Fr " 0 K " Gr

#Ft " 0 Gt " Fs " !K
Gt !K
Fs " !k " " ! " tg $
Gr K

R%h
" cos$
R
R % h " R cos$ h= R(1-cos $ )

3. tg $ " 0,4

$ " 21,8o
cos$ " 0,9285
h " 2 & (1 % 0,9285) " 0,143m

92
5C-71. 900 kg tömegű gépkocsi 100 km/ó sebességgel száguld egy 350 m sugarú (túlemelés
nélküli) kanyarban. a) Mekkora súrlódási erő hat a gépkocsira? b) Mekkora szögben
kellene a vízszinteshez képest túlemelni az úttestet, hogy az adott sebességnél a
súrlódási erő zérus legyen? c) Mekkora súrlódási erő hatna a b) esetben az 50 km/ó
sebességgel haladó autóra? Megjegyzés: Milyen irányú lenne ez a súrlódási erő?

MEGOLDÁS:

1. Súrlódási erő R " 350m

Körmozgás ( " 100km / h " 27,78m / s
Newton 2. törvénye

2. a)

350 m

FCP

m' 2
Fs "
r
A súrlódási erő gyorsítja, azaz F s =Fcp

m' 2
Fs "
R

K FS
x
G

b)

A lejtőnek a kocsira ható kényszererejének vízszintes összetevője tartja körpályán az

autót

m( 2
K sin $ "
R
K cos$ " mg

93
 (2
tg $ "
Rg

c) #Fy " 0 K cos$ ) Fs sin $ % G =0

m( 2
#Fx " " K sin $ % Fs cos$
R
m( 2
K sin $ " ) Fs cos$
R
sin $
K cos$ " mg % Fs sin $ t g$ "
cos$
m( 2 / R ) Fs cos$
tg $ "
mg % Fs sin $

mv 2
mg tg $ % Fs & tg $ & sin $ " ) Fs cos$
R
sin 2 $ mv 2
Fs (cos$ ) ) " mg tg $ %
cos$ R
mv 2
mg tg $ %
R
Fs "
sin 2 $
cos $ )
cos $

900 & 27,78 2

3. a) Fs " " 1984 N
350
27,78 2
tg $ " " 0,2247
b) 350 & 9,81
$ " 12,66o
2
* 50 -
900, /
+ 3,6 .
900 & 9,81 & 0,2247 %
350
c) Fs " " 1451,56 N
cos12,660) tg 12,660& sin 12,660

5C-75. Vidámparki körhinta körben elhelyezkedő kis cellákból áll, amelyekben az utasok a
külső falnak támaszkodva állnak, mialatt a hinta. Az állandó szögsebességgel forgó
szerkezet ezután lassan a vízszinteshez képest 600-os szögbe emelkedik. Mekkora
minimális sebességgel kell forognia az eszköznek ahhoz, hogy az 5 m sugarú pályán
elhelyezkedő utasok tartóhevederek és súrlódás hiányában se zuhanjanak ki?

MEGOLDÁS:

94
1. Kényszererők
Körmozgás
Newton 2. törvénye R= 5 m
mv 2
2. G cos$ ) K "
R
v=min k=0

vmn " Rg cos$

3
3. v min " 5 & 9,81 & " 6,52m / s
2
2 r1
v" " 2 r1 n
T
v 6,52
n= " " 0,208
2r1 2 & 5 & 3,14

VI. fejezet

A munka

6A-1.Mekkora munka árán vihető fel 2 tonna tetőcserép a földszintről a 9 m magas tetőre?

MEGOLDÁS:

1. Munkavégzés gravitációs erőtérben

2. mgh=W m=2t= 2&10 3 kg h= 9 m
3. W=2&10 3 &9&9,81J= 176580J

6A-2.Egy fiú a vízszintessel 250-os szöget bezáró kötéllel érdes, vízszintes talajon, egyenletes
sebességgel húz egy ládát. Mekkora a kötélerő, ha a fiú 5 m-es úton 1,2 kJ munkát
végzett?

MEGOLDÁS:

1. Newton II. törvénye, súrlódás

2. W " F & s " F & s & cos$
W
F=
s & cos$
1200
3. F" " 264,8 N
5 & cos 25o

95
6A-3.Egy szállítómunkás 27 kg-os burgonyazsákot vesz a vállára, vízszintes úton elviszi 40 m
távolságba, majd a talaj felett 1 m magasan levő kiskocsi platójára teszi. Fizikai
értelemben mennyi munkát végzett?

MEGOLDÁS:

1. Fizikai értelemben csak a zsák 1 m magasra való emelése jelent munkát.

2. W = mgh

3. W = 27 kg & 9,81& 1m " 264,87 J

6A-4.Motorvonat mozdonya 8 2 104 N vízszintes erővel, állandó sebességgel 27 km

távolságba húzza a szerelvényt. Mennyi munkát végez a mozdony?

MEGOLDÁS:

1. Munkavégzés

2. W " F &S

3. W " 8 & 104 N & 27 & 103 m " 216 & 107 " 2,16 & 109 J

. Egy kertész állandó sebességgel húzza fel a 7 m mély kútból a 14 kg-os vizesvödröt.
Mennyi munkát végez?

MEGOLDÁS:

1. Munkavégzés nehézségi erőtérben. Munkát csak a helyzeti energia növelésére fordít.

2. W= mgh
3. W= 14 kg & 9,81& 7 " 961,38 J

6B-6. Egy ember 30 kg-os dobozt emelt a földről 1,5 m magasba, állandó sebességgel. a)
Mennyi munkát végzett az ember? b) Mennyi munkát végzett a gravitációs erő? c)
Mennyi az ember és a gravitációs erő munkájának összege?

MEGOLDÁS:

1. Munkavégzés nehézségi erőtérben

2. a) We " F & s " mg & h
b) Wgarv " Fgarv & s " % mgh

c) #W " 0
Valójában az ember kémiai energiája a Föld és a m tömeg közös gravitációs
terének energiáját növelte meg.

96
3. a) Fe " 30kg & 9,81 & 1,5 " 441,45

b) Fg " %441,45

c) #W " 0

Változó erő munkája

6A-7.A Hooke-törvénynek megfelelően viselkedő rugó megfeszítéséhez szükséges erő 0-ról

50 N-ra nő, miközben a rugót nyugalmi állapotból 12 cm-rel kihúzzuk. a) Mekkora a
rugóállandó? b) Mennyi munkát végeztünk a rugó megnyújtása során?

MEGOLDÁS:

1. Rezgőmozgás ,rugóerő
Newton 2. törvénye
1 2
2. a.) F " % K x b) W" Kx
2
3F
3F " % K3x K"%
3x
3F 50 N
3. a.) K " % "% " 416,66
3x 0,12m
1
b) W" 416,66 & 0,12 2 " 3 J
2

6B-8. Egy rugót nyugalmi állapotból 4 J munka árán 10 cm-rel nyújthatunk meg. Mekkora
munkavégzés szükséges további 10 cm-rel való megnyújtásához, ha a Hooke-törvény
mindvégig érvényben marad?

MEGOLDÁS:

1. Rezgőmozgás, rugóerő, rugóenergia

1 2W
2. W1 " Kx 2 K=
2 1 x12

1 1 W1 x2 2
W2 " Kx1 " & 2 & x2 " W1 & 2
2 2
3W " W2 % W1
2 2 x1 x1

3. x1 " 10cm x2 " 20cm

Azért nem kell kivételesen
20 2 x1 ; x2 % t m-re átváltanunk,
W2" 4 & " 16 J mert egymással osztva kiesik
10 2
a mértékegység.
W 2 %W1 " 16 J % 4 "" 12 J

97
6B-10. Egy rugó által kifejtett erő a Hooke-törvény helyett az F = –kx3 törvény szerint
változik, ahol k = 200 N/m3. Mennyi munkát végzünk, míg 0,l m-ről 0,3 m-re nyújtjuk?

MEGOLDÁS:
1. Munkavégzés

2. W " F &s

Változó erőnél W= 4 Fds " F " % Kx 3

0 ,3
0,3
*x - 4

W " K 4 x 3 dx " K , /
0 ,1 + 4 . 0,1

* 5 0,36 4 5 0,16 4 -
3. W " 200 & ,, % / " 200 & 50,002025 % 0,000056 " 0,395 J
+ 4 4 /.

A mozgási energia és a munkatétel

6A-11. Milyen magasságból kellene szabadon esnie egy gépkocsinak ahhoz, hogy
ugyanakkora mozgási energiája legyen, mint amikor 100 km/ó sebességgel halad?

MEGOLDÁS:

1. Mozgási energia
Gravitációs helyzeti energia
1 2
2. Em " mv " v E h " mgh Em " Eh
2
1 2 v2
mv " mgh l:mg h"
2 2g

v2 100 2
3. h" " = 39,33 m
2 g 2 & 9,81 & 3,6 2

6A-12. Egy 15 g tömegű golyó a fegyver 72 cm hosszúságú csövében 780 m/s sebességre
gyorsul fel. A munkatétel felhasználásával határozzuk meg a golyót gyorsító átlagos
erőt!

MEGOLDÁS:

1. Munkatétel

98
 1 2 W
2. W" mv F"
2 s
1
& 0,015 & 7802
3. F" 2 " 6337,5 N
0,72

6B-14. Egy 1,5 kg-os tégla lezuhan egy magas épület tetejéről. Mekkora munkát végez rajta a
gravitációs erő a mozgás első két másodpercében?

MEGOLDÁS:

1. Munkatétel
1 m 1 2
2. W " mgh " mg & gt 2 " g 2 & t 2 h" gt
2 2 2
3. W " 1,5kg & 9,812 m 2 / s 2 & 2 & s " 288,7 J

6B-15. Egy 5 g tömegű, 600 m/s sebességű golyó fatörzsbe csapódva 4 cm mélyen hatol a
fába. a) Energetikai megfontolások alapján határozzuk meg a golyót lassító átlagos
súrlódási erőt! b) Feltéve, hogy a súrlódási erő állandó, határozzuk meg, hogy mennyi
idő telt el a golyónak a fába való behatolásába megállásáig!

MEGOLDÁS:

1. Munkatétel
Energiamegmaradás
Súrlódási erő
1 2
1 2 mv
2. a) mv " F & s F" 2
2 s

F a 2 2s 2s & m
b) Fs " ma a" s" t t" "
m 2 a F
1
0,005 & 6002
3. a) Fs= 2 " 22500 N
0,04

2 & 0,04 & 0,005 4 & 10 %4 2 & 10 %2

b) t= " " " 1,33 & 10 % 4 s
22500 22500 150

A helyzeti energia

99
6A-16. Egy 4 kg tömegű csillár 50 cm hosszú láncon lóg a 3,6 m magas mennyezetről.
Mekkora helyzeti energiája van a csillárnak a) a padlóhoz, b) az 1,2 m magas asztal
lapjához képest?

MEGOLDÁS:

1. Helyzeti energia
2. E h " mg3h
a) E h " mg (hs 2 % l )

b) E h2 " mg(hs2 % l % ha )

3. E h1 " 4 kg & 9,81m / s 2 (3,6 % 0,5)m " 39,24 & 3,1J " 121,6 J

E h2 " 4 kg & 9,81m / s 2 (3,6 % 0,5 % 1,2)m " 39,24 & 1,9 J " 74,556 J

6A-17. A fürdőszobai mérleg lapja egy 780 N súlyú ember alatt 8 mm-t süllyed. a) Mekkora a
mérleg rugójának állandója? b) Mekkora az összenyomott rugóban tárolt potenciális
energia?

MEGOLDÁS:

1. Energiamegmaradás
Hooke-törvény
Rugó energiája
F
2. a.) F " % k x K"%
x
1 2
b) W" kx
2
780 N N
3. a.) K " %3 " 97,5 & 103
8 & 10 m m
1 2 1
b) W" kx " & 97,5 & 10 3 & (8 & 10 % 3 ) 2 " 3,12 J
2 2

6A-18. A gyerekek kedves időtöltése, hogy cipőik talpára rugót erősítve sétálnak. Egy gyerek
mindkét lábára teljesen egyforma, a Hooke-törvényt követő rugót erősített. Egy lábon
állva a rugó a nyugalmi hosszához képest 4 cm-rel nyomódik össze. Ha a gyerek ebből a
helyzetből függőlegesen felugrik, és a felső holtponttól 20 cm-t esik, mielőtt a rugók
érintkeznének. Mekkora lesz a rugók maximális összenyomódása, ha a fenti helyzetből a
gyerek két lábával egyszerre esik vissza a talajra? (Útmutatás: A felső holtpontból leeső
gyereken a gravitációs erő munkát végez. Hová lesz ez az energia?)

MEGOLDÁS:

100
1. Munkavégzés
Gravitációs erő munkája
Rugóerő
Rugóenergia

2. G " %K x 0 - m g " %k x 0

mg 1
k" mgh = 2 & kx 2
x0 2

mgh mgh
x" " " hx 0
k mg
x0

3. x = 0.2 & 0.04 " 0,089m = 9 cm

A termikus energia és a súrlódás

6A-19. Egy 40 kg-os gyerek 4 m függőleges szintkülönbségű vidám parki csúszdán csúszik le.
Mennyi termikus energia fejlődött a súrlódás miatt, ha a gyerek 3 m/s sebességgel
érkezik a csúszda végére?

MEGOLDÁS:

1. Energiamegmaradás, helyzeti és mozgási energia

1 2
2. mg3h " mv ) Fs & s
2
1
3. Fs & s " mg3h % mv 2 " 1569,6 % 180 " 1389,6 J
2

6A-20. Egy 20 kg-os, vízszintes padlón fekvő dobozt F = 80 N vízszintes erővel 4 m

távolságba húztunk el. A doboz és a padló között a csúszó súrlódási együttható 0,200.
Mekkora munkát végzett a) az F erő, b) a dobozra ható csúszó súrlódási erő? c)
Határozzuk meg a doboz mozgási energiáját a munkatétellel! d) Mekkora a doboz
végsebessége?

MEGOLDÁS:

1. Súrlódási erő
Energiamegmaradás

2. a) WF " F & s
b) Ws " Fs & s " !mg & s

101
 c) Wm " WF % Ws " Ws " ( F % !mg) s

1 2 2Wm ( F % !mg )s & 2

d) mv " Wm v= "
2 m m
3. a) WF " 80 N & 4m " 320 J

b) Ws " 0,200 & 20kg & 9,81m / s 2 & 4m " 156,96 J

c) Wm " (80 % 0,20 & 20 & 9,81)4 " 40,76 & 4 " 163,04 J

2Wm 2 & 163,04

d) v" " " 4,04m / s
m 20

6A-21. 2 g tömegű papírvattacsomót 15 m/s sebességgel feldobunk. A vattacsomó 10 m

magasságot ér el az elhajítás helye felett. Mennyi munkát végzett a légellenállás?

MEGOLDÁS:

1. Energiamegmaradás

1 2
2. 3E m % 3E h " Wl mv % mgh " Wl
2

0,002kg
3. Wl " & (15m / s) 2 % 0,002kg & 9,81m / s 2 10m " 0,225 % 0,1962 " 0,0288 J
2

6B-22. Befagyott tavon egy gyerek a vízszintessel 300-os szöget bezáró 50 N erővel húzza
szánkón ülő játszótársát. A társ és a szánkó együttes tömege 30 kg, a jég és a szánkó
közötti csúszó súrlódási együttható 0,l4. Energetikai megfontolások alapján határozzuk
meg, hogy a) Mennyi munkát végzett a gyerek, míg a kezdetben álló szánkót 8 m
távolságba húzta? b) Mennyi munkát végzett a szánkón a súrlódási erő? c) Mennyi a
szánkó végső kinetikus energiája? d) Igazoljuk a munkatételt azzal, hogy megmutatjuk,
hogy az erők munkájának összege megegyezik a mozgási energia megváltozásával!

MEGOLDÁS:

1. Munkatétel
Súrlódási erő
Mozgási energia
2. a) WF " F & s " F & s & cos30 o
b) Ws " Fs & s " !mgs
#Fx
c) #Fx " F cos30o % Fs a"
m
v 2 % v 02 " 2as v0 " 0

102
 v " 2as " 2
7F X
s
m

1 2 1 7 Fx s " F s
Wm "
2
mv " m & 2
2 m
7 x
(Fcos30 o – F s )s = Fcos30 o s – F s &s " W % Ws

3
3. a.) WF " 50 N & 8m & " 346,41
2
b) W s " 0,14 & 30 & 9,81 & 8 " 329,616

3
Wm " #Fx & s " ( F cos 300 % !mg ) & s " (50 & % 0,14 & 30 & 9,81)8 "
c) 2
" 8(43,3 % 41,202) " 16,784 J
d.) 346,41-329,616= 16,794

6B-23. Egy 2 kg-os testet vízszintes, 27 N nagyságú erővel tolunk fel egy 200-os lejtőn. A
csúszási súrlódási együttható a lejtő és a test között 0,180. a) Mekkora a test gyorsulása?
b) Határozzuk meg a kinematikai egyenletek felhasználásával a nyugalomból induló test
sebességét abban a pillanatban, amikor 3 m-t tett meg a lejtőn felfelé! c) Válaszoljunk a
b) kérdésre a munkatétel alkalmazásával!

MEGOLDÁS:

1. Súrlódási erő
Newton 2. törvénye
Lejtőmozgás
2. a) F s " !K
3. Fcos $ % Fs % G sin $ " ma
F sin $ ) G cos $ " K
Fcos $ % !K % G sin $ " ma
F cos $ % !F sin $ % !G cos $ % G cos $ " ma
F cos $ % !F sin $ % !G cos $ % G cos $
a"
m
b)
v2 -v02 = 2as v0 = 0
v 2 " 2as
v = 2as

103
 1 2
c) Wm " mv " F cos $ & s % Fs & s % G sin $ & s
2
A mozgásra merőleges erők nem végeznek munkát.
2Wm
v"
m
27 cos 200%0,18 & 27 & sin 200%0,18 & 2 & 9,81 & cos 200%2 & 9,81 & cos 200 m
a) a " " 0.975 2
2 s
b) v = 2.42 m/s
c) K= 27sin20 + 2. 9.81.cos20 =27.67 Fs =!K =4.98
Wm = 3( 27cos20 - 4.98 - 2.9.81.sin20) =5.855
v = 2, 42 m/s
6A-24. Egy cölöpverő ütőfejének mozgó tömege 2100 kg. A cölöpverővel hosszú acélgerendát
verünk a földbe úgy, hogy a fej 5 m magasról szabadon esik a gerendára, s ennek
hatására a gerenda 12 cm-rel fúródik beljebb a földbe. A munkatétel átfogalmazott
változatának felhasználásával határozzuk meg, hogy mekkora átlagos erővel hat a
gerenda az ütőfejre, míg a fej nyugalomba kerül!

MEGOLDÁS:

1. Munkatétel
Newton III. törvénye
1
2. Mgh" Mv 2 " F & s
2
Mgh
F" Ugyanekkora erővel hat a gerenda az ütőfejre.
s
2100 & 9,81 & 5
3. F" " 858375 N
0,12

A munkatétel átfogalmazott változata

6A-25. Egy asszony 1300 J munka árán húz fel egy 12 kg-os vödröt a 10 m mély kútból.
Mekkora mozgási energiával érkezik a vödör a felszínre?

MEGOLDÁS:
1. Energiamegmaradás
1
2. W = mg3h + m' 2
2
1
m ( 2 = W - mg3h
2

104
 2Wm
( =
m
1
3. a) Wm = m ' 2 = 1300 - 12 & 9,81 & 10 = 122,8J
2
2Wm
b) v = = 4,52 m/s
m

6A-26. Nyugalomból indítva, állandó erővel 6 m hosszú, a vízszintessel 300-os szöget bezáró,
súrlódásmentes lejtőn 4 kg tömegű ládát húzunk fel. A lejtő tetejére érve a láda
sebessége 2 m/s. a) Mekkora kinetikus energiához jutott a láda? b) Mekkora helyzeti
energiát szerzett? c) Mekkora munkát végeztünk? d) Mekkora, a lejtővel párhuzamos
erőt fejtettünk ki?

MEGOLDÁS:
1. Newton II. törvénye
Lejtőmozgás
Energiamegmaradás törvénye

h = l & sin $ = 6 & sin 30o

2. Eo = 0 mert ' =0 h=0
1
E1 = mgh + m ' 2
2
W = E1 - E o = E1 = F & l
1
a) Em = m' 2
2
b) E h = mgh
c) W = E1

d) W " Fl & l
W
Fl "
l
1 m2
3. a) E m = & 4 kg & 4 2 " 8J
2 s
3
b) E h " 41 kg & 9,81 & 6 & " 203,90J
2
c) W = E m ) E h " 211,90J

d) W = Fl & l

105
 211,90
Fl " " 35,31N
6

6A-27. 200 N súlyú gyerek nyugalmi helyzetben lévő, 3 m-es kötelű hintán ül. A gyereket
barátja úgy húzza oldalra, hogy a hinta kötele 36,00-os szöget alkosson a függőlegessel.
Határozzuk meg hogy mekkora munkára volt szükség ehhez!

MEGOLDÁS:

1. Energiamegmaradás
Ingamozgás
Munkatétel

3h = l –l cos$ =l(1-cos$)
W = mg3h = mg l(1 % cos$ )

3. W = 200N & 3m(1 % cos 36 o ) " 114,6 J

6B-29. Egy 50 kg-os láda lecsúszik egy, a vízszintessel 300-os szöget bezáró lejtőn. a)
Határozzuk meg a gravitációs erő munkáját, míg a láda 4 m-t csúszik le a lejtőn! b)
Mennyi hő (termikus energia) fejlődik ezalatt, ha a láda 5 m/s sebességet ér el?

MEGOLDÁS:

1. Munkatétel
Gravitációs erő
2. a) G-nek csak a lejtővel párhuzamos összetevője végez munkát, ugyanis a mozgásra
merőleges összetevő által végzett munka mindig 0
G-nek a lejtővel párhuzamos összetevője Gx = Gsin$
WG " F & s

WG = G sin 30o & 3 l

3E m mozgási energia változása
3E t termikus energia változása
1
b) G & sin$3 l % m' 2 " 3 E t
2
1
3. a) WG " 490 & & 4 " 981N
2
1
b) 3 E t " 981N % 50 & 25 " 337 J
2

106
6B-33. Egy motor tengelyéhez kötött kötél egy érdes lejtőn, a lejtővel párhuzamos 13 N
erővel, állandó sebességgel 8 m magasra húz fel egy 3 kg tömegű testet. A test a mozgás
során 3 m-rel kerül magasabbra. a) Mennyi munkát végez a kötél? b) Mennyi munkát
végez a gravitációs erő? d) Mekkora súrlódási erő hat a testre?

MEGOLDÁS:

1. Súrlódás
Gravitációs erő l= 8 m
2. a) Wk " F & s h=3m
W k kötél munkája
b) Wg " mgh

Wk % Wg
c) Wk % Wg " Fs & s Fs "
s

3. a) Wk " 13 & 8 " 104

b) Wg " 31g & 9,81m / s 2 & 3m " 88,29

104 % 88,29
c) Fs " " 1,96 N
8

A teljesítmény

6A-35. Egy 75 kg tömegű diák 2,6 s alatt rohan fel a 4 m magas emeletre. Mekkora az
átlagteljesítménye?

MEGOLDÁS:

1. Teljesítmény
W F & S mgs
2. P" " " " F &'
t t t
4
3. P = 75 & 9,81 & " 490,5 W
2,6

6A-36. Egy vontatóhajó 3 m/s sebességgel húzza a fatörzsekből álló tutajt, és ennek során a
vontatókötélben 104 N erő ébred. Mekkora teljesítménye van a vontatóhajónak?

MEGOLDÁS:

1. Teljesítmény

107
2. P=F& '
3. P = 3m / s & 10 4 N " 3 & 10 4 W " 30kW

6B-37. Az elektromos energia ára kilowattóránként 5,6 Ft. Mennyibe kerül, ha egy 100 wattos
izzó egy hónapon át (30 nap) folyamatosan ég?

MEGOLDÁS:

1. Teljesítmény
2. K=W&k K = költség k = kW óránkénti költség W=P&t
3. W = 0,1 kW & 30 & 24 h = 72 kWh
K = 72 kWh & 5,6 Ft/kWh = 403,2Ft

6A-38. Egy 4 2 104 kg tömegű teherlift 1 perc 20 másodperc alatt függőlegesen 120 m
magasra emelkedik. Mekkora a liftet tartó kábel munkájának átlagos teljesítménye?

MEGOLDÁS:

1. Teljesítmény
s
2. P=F& ' F = mg ' =
t
120m
3. P = 4 & 10 4 kg & 9,81 m/ s 2 & = 588600 W = 588,6 kW
80s

6A-39. Egy 48 km/ó sebességgel egyenletesen haladó gépkocsira a légellenállás 900 N erővel
hat. Mekkora teljesítménnyel dolgozik a motor a légellenállás leküzdésére?

MEGOLDÁS:

1. Teljesítmény
W F &s
2. P" " " F &'
t t
48
3. P " 900 N & m / s " 1200W " 12hW
3,6

6B-40. Egy 1500 kg tömegű gépkocsi 10 másodperc alatt fékez le 100 km/ó sebességről
megállásig. Határozzuk meg a) a fék által végzett munkát! b) a fékek által kifejtett
átlagos teljesítményt!

MEGOLDÁS:

108
1. Teljesítmény
3v v v v2
3. a) W " F & s " m & a & s " m & s " m 0 & 0 &t " m 0
3t t 2 2
s
v" v átlagsebesség
t
Egyenletesen változó mozgásnál
vo ) vt
v=
2
v o ) 0 vo
v= "
2 2
vo
s " v&t " &t
2

W F & s m.a . s
b) P " " "
t t t
km 1000m m
4. vo " 100 " " 27,78
h 3600s s
2 m
1500kg & 27,78 2
mv02 s " 578703,7 J
a) W " 2 " 2

27,78
b) P= 1500 kg & " 57870W " 57,87 kW
2 & 10

6B-41. Egy köteles sífelvonó 600 m hosszú, 300-os lejtőn 3 m/s sebességgel maximum 120,
átlagosan 80 kg tömegű személyt szállíthat. Határozzuk meg, hogy maximális terhelés
esetén mekkora átlagos teljesítményt fejt ki a felvonó motorja, ha a súrlódás
elhanyagolható.

MEGOLDÁS:

1. Teljesítmény, lejtőmozgás 'max " 3m / s

mmax " 120 & 80
2. P = F& ' " mg & sin $ & '
1
3. P = 120 & 80 & 9,81 & & 3m / s " 141264W 8 141kW
2

6B-42. Egy bárka vontatásához a sebességgel arányos erő szükséges. Határozzuk meg, hogy
mekkora teljesítményű motor szükséges a bárka 4 m/s sebességgel történő vontatásához,
ha tudjuk, hogy a 3 kW-os motor 3 m/s sebességgel mozgatja a hajót.

109
 MEGOLDÁS:

1. Teljesítmény
2. F " kv
P1 P1
P 1 = F1 & '1 F1 " " kv1 k" F2 " k'2
v1 v12
P1
P2 " F2 v2 " kv2 2 " &v 2
v12 2
16m 2 / s 2
3. P2 " 3kW & " 5,33kW
9m 2 / s 2

A hatásfok

6A-43. Mekkora teljesítményű motorral emelhetünk egy 1200 kg-os felvonót 0,5 perc alatt 60
m magasba, ha a súrlódási veszteségek leküzdésére a motor teljesítményének 40%-a
használódik el?

MEGOLDÁS:

1. Teljesítmény
Wh
2. "9 9 " hatásfok Wh hasznos munka
Wö

Wh Ph
Wš " Pö= Wö összes munka
9 9

Ph " F & ' = mg &'

h
mg' mg
Pö" " t
9 9
60m
1200kg & 9,81m / s 2 &
3. Pö " 30s " 39240W " 39,24kW
0,6

6A-44. Határozzuk meg, hogy egy 45 %-os hatásfokú elektromos emelő motorral 2 kWh
energia felhasználásával mekkora tömeget emelhetünk függőlegesen 3 m magasra!

MEGOLDÁS:

1. Teljesítmény
Wh 9Wö
2. Wh " mgh m" "
gh gh

110
3. Wö " 2 kWh " 2 & 3,6 & 10 6 J

0,45 & 7,2 & 10 6 Nm 32,4 & 10 5 kgm 2 / s 2

m= " = 1,1. 105 kg
9,81m / s & 3m
2
29,43m / s2 2

6A-45. Határozzuk meg, hogy mekkora teljesítményt vesz fel az elektromotor, amely 900 g
tömegű terhet 0,6 perc alatt egyenletes sebességgel függőlegesen 140 m magasra emel! A
súrlódási veszteség 20 %.

MEGOLDÁS:

1. Teljesítmény
h Ph mgh
2. Ph " F & ' " mg & ' " mg Pš " "
t 9 t&
140m
0,9 kg & 9,81m / s 2 &
0,6 & 60
3. Pö " " 43,0W
0,8

6B-46. 450 kg tömegű személygépkocsi motorjának hasznos teljesítménye 15% (azaz a

fűtőanyag elégetéséből származó energiának 15%-a alakítható a jármű mozgási
energiájává). a) Ha tudjuk, hogy 4,5 l benzin elégetésekor 1,34 2 108 J energia
keletkezik, határozzuk meg, hogy mennyi benzin szükséges ahhoz, hogy a gépkocsit
nyugalmi helyzetből 25 m/s sebességre gyorsítsuk! b) Hány ilyen gyorsításra futja 4,5 l
benzinből? c) A kocsi ilyen sebesség mellett 100 kilométerenként 7,5 l benzint fogyaszt.
Mekkora teljesítmény adódik át a kerekekre, hogy egyenletes sebesség mellett a
légellenállás és a súrlódás kiegyensúlyozható legyen?

MEGOLDÁS:

1. Energiatétel, teljesítmény

2-3. Wh " !Wö

a) 4,5 liter benzin elégetésekor 1,34&108 J energia,

1 liter benzin elégetésekor 2,98&107 J energia keletkezi
1
Wh " m' 2 " &450kg & 625m2 / s 2 " 281,25kJ
2
1,875 & 10 6
Ennyi energia l benzin elégetésekor keletkezik = 0,063 l
2,98 & 107
4,5
b) " 71,43 gyorsításra futja 4,5 l benzinből
0,063
c) 7,5 liter benzin elégetésekor 7×2,98&107 J energia keletkezik

111
 Wh
Wš " 7,5 & 2,98 & 10 7 " " 22,35 & 10 7 J
9
Wh " 9 & Wö " 0.15 & 22,35 & 10 7 " 3,35 & 10 7 J
A kocsi a 100 km-t, azaz 105m-t 25m/s –os sebességgel 4000 s alatt teszi meg, így a kocsi
hasznos teljesítménye 3,35 ×107 / 4000 = 8,38×103W, azaz 8,38 kW lesz, ami a súrlódás és a
légellenállás legyőzésére fordítódik, tekintve, hogy a sebesség állandó.

6B-47. Egy 450 kg tömegű versenyautó 400 m hosszú úton gyorsul fel 160 km/ó sebességre.
Mekkora a motor átlagos teljesítménye ezen a szakaszon, ha a felvett energia 30 %-a
használódik el a súrlódás és a légellenállás stb. leküzdésére?

MEGOLDÁS:

1. Teljesítmény m= 450 kg
Newton 2. törvénye s= 400 m
2. F " m&a ' " 1602 m / h " 44m / s
't 2 vt 2
' t 2 % ' o 2 " 2as 'o " 0 a= F " m&
2s 2s
3
'o ) 't ' '
P h " F &' " F & " F & t " m& t
2 2 4s
Ph
Pö & 9 " P1 Pš "
9

44 3 kgm 3 / s 3
3. Ph " 450 & & " 23958W " 24kW
4 & 400 m
PH 23958
Pö " " " 34226
0,7 0,7

6B-48. Az átlagos mosógépmotorok teljesítménye 350 watt. A napelemek 15%-os hatásfokkal

alakítják elektromos energiává a sugárzási energiát. Határozzuk meg, hogy a
napsugárzás irányára merőlegesen mekkora felületű napelemet kellene elhelyeznünk egy
mosógép működtetéséhez! Az egy másodperc alatt a Föld légkörébe, a napsugárzás
irányára merőleges 1 m2 felületen belépő sugárzási energia 1370 watt. A légkörben való
elnyelődés miatt ez az energia a tenger szintjéig (ahol a mosógépet is működtetjük) 840
wattra csökken.

MEGOLDÁS:

1. Teljesítmény

112
 Ph
2. =P ö
9
350
3. Ph " 350W Pö " " 2333W
0,15
1m 2 870 W
x m2 2333 W
2333 2
x= m " 2,68m 2
870
További feladatok

6C-60. Fémszalagból r sugarú keskeny karikát készítünk és érdes, vízszintes felületre

erősítjük. Ezután egy m tömegű, pontszerű testet lökünk be a karikába v0
kezdősebességgel úgy, hogy a belső oldalhoz szorulva folyamatosan körbe járjon. A
vízszintes síkkal való súrlódás miatt a test sebessége egy teljes kör után 0,8 v0 -ra
csökken. (A karika mentén a pontszerű test mozgása súrlódásmentes.) a) Határozzuk
meg a munkatétel alkalmazásával az első kör megtétele során keletkező termikus
energiát! b) Mekkora a vízszintes lap és a test közötti csúszó súrlódási együttható? c) Hány
további fordulatot tesz meg még a test, mielőtt megáll?

MEGOLDÁS:

1. Munkatétel, teljesítmény

2-3.. a) 3E "
1
2
5 2 2
6
1
2
2 1
m ' o % ' t " m' o (1 % 0,8 2 ) " mv 2 & 0,36
2
2
1 0,36' o v2
b) F s &s =3E m !g & 2r1 " 'o 2 & 0,36 m !" " 0 & 2,92 × 10-3
2 g & 4r 1 r
1
c) n & 2r1 & !mg " m'o 2
2
m' o 2 'o 2 1
n" " = 2,78
4r1mg r 41!g

6C-62. Két, Hooke-törvény szerint viselkedő k1 és k2 rugóállandójú rugót egymás után

kötöttünk. a) Mutassuk meg, hogy a rendszer egyetlen k1 k2 /(k1 + k2) rugóállandójú
rugóval helyettesíthető! b) A teljes rugóenergiának hányad részét tárolja a k1 állandójú
rugó?

MEGOLDÁS:

1. Rezgőmozgás
Rugóerő, rugóenergia

113
 F
2. F = k 1 x1 : x1"
k1

F
F " k 2 x2 : x2 "
k2

F F * 1 1-
a) F " k& )k " kF , ) /
k1 k2 + k1 k 2 .

1 k1 k 2
k" "
1 1 k1 ) k 2
)
k1 k 2
1 2 1 2
b) E" kx ) kx
2 1 2 2
1
k1 x12 kx2 x k
2 " 1 12 " 1 " 2 k 1 x1 " k 2 x2 =F
1 k2 x2 x2 k1
k2 x2 2
2

6C-63. Két különböző k1 és k2 rugóállandójú Hooke-rugót összeerősítettünk és L távolságra

nyújtottunk. A rugók nyugalmi hossza rendre l1 és l2 és L > (l1 + l2). Határozzuk meg a
rugók P csatlakozási pontjának x egyensúlyi helyzetét!

MEGOLDÁS:1. Rezgőmozgás

2. Rugók nyugalmi hossza l1 ; l2

l1 ) l2 ) x1 ) x2 " L
k2
x " x1 ) l1 k1 x1 " k 2 x2 " F x2" &x
k1 1
k2 k L % (l1 ) l2 )
l1 ) l2 ) x1 ) x1 " l1 ) l2 ) x1 (1 ) 2 ) " L x1"
k1 k1 k
1) 2
k1
L % l1 % l2 L % l1 % k1l2 ) l ) k 2 l1
x=x 1 ) l1 " ) l1 "
k1 ) k 2 k1 ) k 2
k1

k 1 l ) k 2 l % k 1l 2
x"
k1 ) k 2

114