NNCL314-2EBv1.

ROBERT MERLE
KÉT NAP AZ ÉLET
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1982

EURÓPA ZSEBKÖNYVEK

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:

ROBERT MERLE
WEEK-END A ZUYDCOOTE
© ÉDITIONS GALLIMARD 1949.
FORDÍTOTTA GERA GYÖRGY
HUNGARIAN TRANSLATION © GERA GYÖRGY JOGUTÓDJA
ÖTÖDIK KIADÁS

HU ISSN 0324-2722

EURÓPA ZSEBKÖNYVEK 239

KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ – A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA

KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL – SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDŐ
ÜZEM (819648/08) – NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA – A NYOMDAI
RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 1181.66-14-2 – KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1982-BEN
– FELELŐS SZERKESZTŐ: SOMLÓ VERA – A FEDÉLRAJZ IZSÁK JÓZSEF
MUNKÁJA – MŰSZAKI SZERKESZTŐ: MACZÓ ZSUZSANNA – MŰSZAKI
VEZETŐ: SZEGLETH KÁROLY – KÉSZÜLT 143 000 PÉLDÁNYBAN 11,2 (A/5) ÍV
TERJEDELEMBEN – Eu-d-8283
ISBN 963 07 2356 5

TARTALOM

Szombat reggel

Szombat délután

Vasárnap reggel
Vasárnap délután
SZOMBAT REGGEL
Jacques des Essarts emlékére

Tűző nap villogott; az út két oldalát végeláthatatlanul, elhagyott kocsik sora

szegélyezte. Maillat elment egy nagyon szép, khakiszínű Mercury mellett.
Valamelyik tábornoké lehetett: a parancsnoki zászló még ott lengett rajta. Az
autóban két katona aludt. Meglazították és hátrahajtották a két elülső támlát, s
teljes hosszukban elterpeszkedtek; karjukat szétvetették, és elégedett arccal,
békésen aludtak egymás mellett. Maillat hallotta, hogy a kövezeten kerék
csikorog, s kisvártatva jobbról feltűnt egy baka: kis kordét tolt; rajta, lábát
előre lógatva, egy asszony feküdt. Csaknem hasig felcsúszott szoknyája alól
kilátszott rózsaszín, vastag combja, mely minden zökkenésnél megremegett,
mintha valami különös, szemérmetlen táncot járna.
A kétkerekű kordé nyikorogva, döcögve befordult az útra, és Maillat mellé
ért. Az asszony szeme merev volt, s halántékán nagy lyuk feketéllett. Combja
minden rázkódáskor megremegett.
A baka pihenőt tartott, elengedte az egyik rudat, és megtörölte homlokát.
Zömök volt, lapátkezű, bokszolóarcában kék ártatlan szempár. Fejcsóválva
Maillat-ra nézett.
– Ezt jól kifogtam!
Eleresztette mind a két rudat, lábával egyensúlyban tartotta a kordét, és
megtörülte a nyakát.
– Nincs egy staubod?
Maillat odanyújtott neki egy pakli cigarettát.
– Vehetsz belőle többet is.
– Derék fickó vagy – mondta a baka. Kivett három cigarettát, és
becsúsztatta zubbonya belső zsebébe.
– Tudod – mondta –, nem mintha dohányoznék, de a bűz ellen jó.
Markába köpött, megragadta a kordérudat, és dühösen meglódította.
– Nem, ez még nem büdös – fűzte hozzá –, ez még egészen friss.
A ráfok újból megcsikordultak az úton, s a rózsaszín comb ismét remegni
kezdett. Maillat szótlanul bandukolt a baka mellett.
– Merre tanyázol? – kérdezte néhány másodperc múlva a baka.
– A szaniban.
– Akkor nem erre kell jönnöd.
– Fordulok egyet, és a dűnék felől megyek vissza.
– Ja, úgy – hagyta rá a baka.
Karja megremegett, valahányszor a kordé döccent egyet.
– Disznók! mondta. – Behúztak a csőbe! A tizediket, érted, már a tizediket
cígölöm reggel óta, s ez még nem is az utolsó. Alaposan átráztak!
Maillat a halott asszonyra pillantott. Huszonöt, legfeljebb harmincéves
lehetett. Semmi se fedte testét a nyári könnyű emprimé ruhán kívül. Tegnap
nagyon meleg volt.
– Disznók! – ismételte a baka. – Lapulni kellett volna, amikor azt
kérdezték, ki tud vezetni; hagytam magam befírolni, mint egy zöldfülű. “Tud
vezetni?" – kérdi tőlem a góré, és már oda is rak egy hulla elé. Két rúd közé!
Egészen belesápadtam. “Virrel, aszongya, csak nem rezelt be?" Berezelni?
Nem erről van szó! Nem annyira a hulla hergelt fel. Persze a góré nem értette!
De két rúd közé fogni az embert, mint egy szamarat… A teremtésit!
Maillat-ra pislant.
– Tudod, én civilben taxisofőr vagyok Párizsban… Éjszakás sofőr –
toldotta meg szerény ábrázattal.
– Nem lehetsz ehhez hozzászokva.
– Nem biz én – hagyta rá Virrel. – Mondtam is a górénak: “Miért nem
szajrézunk egy teherautót? Van itt dögivel. Egykettőre szerzek én egyet." De
ő! “Ezt a feladatot kaptuk, aszongya, és a század felszerelésével oldjuk meg."
Hát jó!
Az ellenkező irányból egy khakiszínű Renault bukkant fel. Fékezett, s
megállt szemben a kordéval. Az út két oldalán a kocsiktól nem lehetett kitérni.
A Renault elfoglalta az egész útszélességet. Kétszer egymás után
türelmetlenül kürtölt. Virrel elvörösödött:
– Hát ennek meg mi kéne, hova a fenébe menjek? Megtámasztotta lábával
a kordét, rágyújtott az egyik
Maillat-tól kapott cigarettára, majd nyugodtan rátelepedett a rúdra.
Az autóból – akár az ördög a varázs-szelencéjéből – kiugrott egy fiatal
hadnagyocska, s hosszú lépésekkel feléjük tartott.
– Kotródjanak az útból – rivallt rájuk –, sürgős levelet viszek a
tábornoknak.
– Hová húzódjak? – kérdezte Virrel.
Hirtelen mézesmázos hangon kezdett beszélni. A hadnagyocska
körültekintett. Olyan szűken voltak, hogy félreállni nem lehetett. A kocsik
egymást súrolták.
– Tolasson hátra. A legközelebbi útkeresztezés ötszáz méter.
– Ugyan – mondta Virrel mézesmázosan. – Ugyan. Ha minden szembejövő
autónál hátratolatok a legközelebbi útkereszteződésig, szállíthatom egész nap
ide-oda ezt a halottat. Tolasson hátra maga, maga van kocsival.
Virrel most kedvetlenül s olyan választékosán beszélt, mint egy
jótékonysági egylet védnöknője. A hadnagy egy pillanatra eltűnődött.
– Lehetetlen. Lehetetlen tolatva visszamenni. És ne adjon nekem
tanácsokat – fűzte hozzá hirtelen támadt haraggal. – Levelet viszek a
tábornoknak, sürget az idő. Parancsolom, hogy hátratolasson. Végeztem!
Hallja? Parancsolom, hogy hátratolasson!
Virrel meg se moccant.
– Nem értette? – kiáltott a hadnagy. – Vissza!
– Hadnagy úr – felelte Virrel –, én Blary kapitánytól azt a parancsot
kaptam, hogy szállítsak egy civilt a városházára, és én oda is szállítom.
– Fütyülök Blary kapitányra! Vissza!
– Fütyülhet rá, hadnagy úr mondta Virrel mézesmázosan és választékosan,
de engem azzal bíztak meg, hogy szállítsak egy civilt a városházára, és én oda
is szállítom.
– Egy civilt? Miféle civilt? Hol a maga civilje?
– Itt – válaszolta Virrel a halottra mutatva.
– A keservit! – ordított fel a hadnagy. Csúfolódik velem? Hátratolat, igen
vagy sem?
– Végrehajtom Blary kapitány parancsát. Rajta kívül senkitől se
fogadhatok el parancsot.
– A keservit! – üvöltötte a hadnagy. Tajtékzott az indulattól, fuldoklott a
dühtől.
– Még hogy senkitől se fogadhat el parancsot? Majd én megmutatom
magának! Egy tiszttől se fogadhat el parancsot, mi? Tán még nem is látott
tisztet soha életében? A keservit! És ezt a két stráfot se látja, mi?
– Nem szégyelli magát? – mondta Virrel. – Így káromkodni egy halott
jelenlétében.
A hadnagyocska váratlanul a derékszíjához kapott. Előrántotta a tokból a
pisztolyát, és Virrelre fogta. Magánkívül volt, remegett kezében a fegyver.
– Megparancsolom, hogy hátratolasson – lihegte.
Virrel elsápadt, de nem mozdult. “Egyre inkább elmérgesedik a helyzet –
gondolta Maillat –, mégpedig az én hibámból. Ha nem vagyok itt, Virrel már
rég engedelmeskedik. És ez a zöldfülű, ez még képes rálőni. Példamutatás,
fegyelem, a fickó húszéves, s épp azon buzgólkodik, hogy megmentse
Franciaországot…"
Virrel és a hadnagyocska mozdulatlanul, mereven egymást bámulta; úgy
rémlett, mind a kettőjüket megigézik a beláthatatlan fejlemények.
– Várjanak csak! kiáltott fel Maillat.
A két férfi összerezzent, kelletlenül, bosszúsan Maillat felé fordultak,
mintha az születő, különös cinkosságukat zavarná meg.
– Várjanak csak!
Ezúttal mind a ketten ránéztek, és Maillat nem tudta, mit mondjon nekik.
Virrel mogorva, unott arcot vágott.
 – Várjanak csak – mondta Maillat –, talán mégis van megoldás. Látják ezt
a kis Austint? Kirakjuk az út közepére, feltoljuk a taligát a vasúti töltésre,
aztán visszatesszük az Austint, s a Renault továbbhaladhat.
Csend támadt. A hadnagyocska visszadugta a pisztolyt a tokba.
– Légy szíves – mordult rá Maillat-ra Virrel.
Nem nézett a hadnagyocskára. Be sem várta, amíg valaki segíti,
megragadta az Austin lökhárítóját, fölemelte első kerekét, és odább dobta a kis
autót, mint egy pelyhet.
– No, ez megvolna!
– A töltéssel már nehezebben fogunk boldogulni – folytatta Maillat-hoz
fordulva. – Neked is meg kell tolnod a farát.
Továbbra sem nézett a hadnagyocskára.
– Légy szíves.
Virrel befogta magát a vasúti töltéssel szembefordított két rúd közé, és
nekiveselkedett. Minden erejét megfeszítve húzta a kordét, de mivel a töltés
meredek, s a föld laza volt, a kordé félúton elakadt.
– Told meg, az istenit, told meg! – kiáltotta Virrel.
Maillat vadul tolta a kordét, de rossz helyről. A tragacs függőlegesen állt,
és Maillat-nak alulról fölfelé kellett erőt kifejtenie. Hirtelen elkáromkodta
magát. A hulla csúszni kezdett lefelé. Ellenállhatatlanul siklott feléje. Csak
annyi ideje maradt, hogy megragadja a combjánál fogva, és visszalökje a
deszkalapra.
– Mi az? – kérdezte Virrel hátrapillantva.
– Rám borul a hulla.
– Biztosan tetszel neki. És elnevette magát.
– Fogják meg egy kicsit – kiáltotta a hadnagy. – Megyek már.
Ott termett a Renault gépkocsivezetőjével együtt. Most már négyen
erőlködtek a halott nő körül. De ahányan csak voltak, annyifelé rángatták.
Virrel hiába húzta a kordét, csak egyre mélyebbre süllyesztette a kerekeket,
amelyeket a két másik hasztalan próbált kiemelni. Maillat érezte, hogy
görcsös ujjai beleragadnak a hulla puha húsába.
Végül Virrel elengedte a rudat, megragadta a kordé alját, és a
hadnagyocskával meg a gépkocsivezetővel együtt emelni kezdte. Kihúzták a
kerekeket a földből. Újabb két lépés, és a fölemelt kordé a vasúti síneken volt.
Mind a négyen megpihentek, kifújták magukat. Úsztak a verítékben.
– Nehezebb, mintsem hinné az ember – jegyezte meg a gépkocsivezető.
– Meghiszem azt – mondta Virrel. A hadnagy barátságosan ránézett.
– Van néhány kiló.
– Igen – mondta Maillat –, alaposan megizzasztott bennünket.
– Nem a menyecske – folytatta Virrel. – A menyecske ugyan jó húsban
van, de fél kézzel felemelném. A kordé nehéz. Csupa vas az egész. Még
üresen is megvan a maga súlya.
– Azért a menyecske is nyom néhány kilót – mondta a gépkocsivezető.
– Hát igen. De azért főként a kordé nehéz.
– Ez is, az is – mondta a hadnagy.
– Hát igen – hagyta rá Virrel.
Ott álltak mind a négyen a kordé körül, és olyan komoly ábrázatot vágtak,
mint négy technikus, aki a munkáját vitatja meg. A hadnagyocska már
kevésbé sietett. Zsebkendővel törölgette a homlokát, s megigazította a
derékszíját. Barátságosan nézegette Maillat-t és Virrelt.
– Van néhány kiló – mondta.
Ott álltak mind a négyen a taliga körül, és békés, elégedett ábrázattal
tekingettek egymásra.
– Gyerünk! – mondta szinte sajnálkozva a hadnagyocska.
Leszaladt a töltésen, nyomában a gépkocsivezetővel. Lent visszafordult.
– Köszönöm – kiáltotta hálásan. – Viszlát!
Maillat-nak az volt az érzése, ha rajta múlna, áldomást is inna velük.
– Viszlát! – kiáltotta vissza Maillat.
Virrel szólásra nyitotta a száját, de még idejében meggondolta magát.
A hadnagyocska megragadta az Austin lökhárítóját, s próbálta az autót
fölemelni, úgy, ahogy az imént Virreltől látta; de egymaga nem boldogult
vele. Meg kellett várnia a gépkocsivezetőt. Virrel elégedetten tekintett le
rájuk.
Ajtócsapódás. A Renault felberregett, és elhúzott mellettük.
– Tehet neked a tábornok úr egy szívességet, anyuskám – kiáltott fel Virrel.
Megragadta a kordé rúdját, s tolni kezdte a talpfákon.
– Ha már itt vagyunk, itt is maradunk – mondta. – Majd leereszkedünk
távolabb. Ott egészen alacsony a töltés. S ami a zökkenőket illeti, több vagy
kevesebb: egyre megy.
Hirtelen megtorpant.
– Nahát, láttad ezt a stricit a stukkerével? Láttad? Képes lett volna lelőni a
marhája! – Néhány másodperc múlva hozzáfűzte: – Szóval ide jutottunk!
Egymást gyilkolják már a franciák. Ide jutottunk! Akinek stukkere van, az
diktálja a törvényt! Hol vagyunk, az őserdőben? Aszongya:
“Megparancsolom, tolasson hátra!" – és hipp-hopp, már elő is rántja a
stukkerét. Gyönyörű, mondhatom!
Egyre jobban felmelegedett. Maillat karjára vette zubbonyát. A tenger még
nem látszott, de érződött, hogy egészen közel van. Tiszta és sós volt a levegő.
A töltésről látni lehetett az országúton elhagyott gépkocsik végeláthatatlan
párhuzamos sorát.
 – Mielőtt ez a rohadt háború kitört, boldog voltam, jól kerestem – mondta
Virrel. – No, persze, éjszakás sofőrnek fárasztó, de a tarifa dupla, van
borravaló, na és a közönség is más, aztán meg nekem saját kocsim volt, a
magam szakállára dolgoztam. S világos, az ember az órán is elbabrál egy
kicsit.
Szünetet tartott.
– Nos, én!… ahányszor reggel hazamentem, száz frankot nyomtam az
asszony markába. Száz frankot! Úgy bizony! S tudod, amellett nekem is
bőven maradt még, nem sajnáltam magamtól semmit, csak aperókra minden
éccaka negyven frankot blecheltem le.
– Negyven frankot?
– Ennyi dukált. Az ember összeakadt a cimborákkal valamelyik kis bárban,
tudod, mi az: egy rund, meg még egy, meg még egy… én se húzhattam ki
magam. Nem mintha szeretnék piálni, én, tudod, legfeljebb nagy néha
hörpintek fel egy pofa sört, vagy egy kis Pernod-t, nem, igazán nem vagyok
piás, de egy éccaka tíz-tizenöt kupica meg se kottyant.
Elengedte a rudat, megbillentette a kordét, hogy egyensúlyba kerüljön,
körüljárta, s jobbjával óvatosan lehúzta a szoknyát a halott nő combjára. Az
még így sem ért a térdéig.
– Nem tudom, miért teszem – mondta mentegetőzve Maillat-nak –, semmi
értelme. Már másodszor húzom le, de a zötyögéstől örökké felcsúszik. No,
persze, a szoknya se valami hosszú.
Tovább tolta a kordét.
– Nem megy ki a fejemből ez a strici, tudod-e? “Megparancsolom, tolass
hátra", aszongya és hipp-hopp, már rántja is elő a stukkerét. Gyönyörű,
mondhatom!
– Mint már említettem – váltott hirtelen vissza –, az éjszakai fuvar érdekes,
és szépen hoz is a konyhára, fogalmad sincs, mi mindent nem látni, az ember
megismeri az életet, én mondom, sokat tapasztal.
Csak nehezen boldogult a kordéval a sínek között.
– Te mit csinálsz civilben? – kérdezte váratlanul.
– Nem érdekes.
– Tőlem – mondta Virrel. – Bánom is én, mit csinálsz. Csak azért
kérdeztem, hogy beszélgessünk. Fura. A komoly képed után tanítófélének
néztelek.
Maillat elmosolyodott.
– Szerinted a tanítók mind nagyon komolyak?
– Nem erről van szó. Ismertem köztük néhány jópofát is, de azért mindnek
valahogy ilyen képe volt… Szerintem attól, hogy a srácokat tanítják… Tudod,
olyan a képük, mintha örökké lesnék, mikor mondasz valami marhaságot.
 – És… nekem is ilyen képem van?
– Igen – mondta Virrel –, ilyen… Nézd – toldotta meg nagylelkűen –, az
embernek olyan a képe, amilyen. Nem te tehetsz róla, hogy ilyen… Minden
reggel – fűzte tovább rövid szünet után –, minden reggel száz frankot
nyomtam az asszony markába. Száz frankot! Hej, boldog is volt, nem volt oka
panaszra, azt mondhatom. Én pedig csak melóztam, melóztam, komolyan,
teljes gőzzel. Mint egy rendes családapa! – Elengedte a rudat, kék szemével
Maillat-ra nézett, s megtoldotta: – Várj, megmutatom a kölyök fényképét.
A kis levéltárca, természetesen, koszos és tömött. Az előrenyújtott
hüvelykujj töredezett fényképet tart. Rajta első áldozó-ruhában, vastag
misszáléval a hóna alatt ott áll a gyerek, haja pomádétól csillog, arcán látszik,
hogy meg van illetődve a nagy eseménytől…
– Stramm srác.
– Meghiszem azt! Az iskolában mindenkit elgyapál, nem mert az én fiam,
de nézd meg a muszkliját.
Virrel visszarakta a fényképet a levéltárcájába.
– A barátokhoz adtam be – fűzte hozzá szerényen. – Nem mintha én
csuháspárti volnék, engem nem érdekelnek. A pokluktól nem félek, a
paradicsomukban nem hiszek, de egy gyerek, az más. Én, érted?… fizetni is
hajlandó vagyok érte, csak hogy tisztességet tanuljon.
Néhány másodpercig csendben tolta a terep hullámzását követő,
szakadatlanul rázkódó kordét. A halott nő ruhája újból felcsúszott: rózsaszín
combja remegett a napfényben.
– Ó, a feleségemnek nem volt oka panaszra – folytatta Virrel. – Komoly,
belevaló tag voltam, mondhatom: főnyereményt kapott velem. Ami pedig az
izét illeti, bármennyire erősnek látszom is, akár hiszed, akár nem, szeretem a
kényelmet. Beérem az asszonnyal, elég nekem ő is. Egyesek örökké
csellengenek, innen ki, oda be. Nekem ez nem fekszik. Nem mondom,
hetenként kétszer-háromszor én is kiruccanok a haverokkal, de inkább csak a
muri kedvéért. Ide figyelj, két óra tájt szoktunk találkozni egy kis bárban.
Ilyenkor érzi csak igazán az ember a fáradtságot, mert hisz fárasztó egész éjjel
vezetni, az embernek leragad a szeme. Felhajtunk két-három kupicával
frissítőképp. Aztán, valaki mindig jön valami écával. “No, fiúk, kerítünk
egyet?" Persze nem lehet visszautasítani, hogy nézne az ki? “Na jó!" –
egyezünk bele, és ripsz-ropsz, mindenki bevágja magát a tragacsába, tudjuk,
hova megyünk, ismerjük a járást. Képzeld el, négy taxi egymás után! Micsoda
kanyarokat veszünk, hogy próbáljuk megelőzni egymást! Hű, de szép
melódia! Szorosan egymás mellett! Állati hecc! Persze, mind a négy fickónak
a kisujjában a vezetés! Ehhez reflex kell! Hogy ki lesz az első, érted? Aztán
fékezünk, és odafüttyentjük a tündéreket!
 – És ebben te gyönyörűséget leltél?
Virrel elképedve nézett Maillat-ra.
– Süsü vagy? Mondtam már, hogy nem a gyönyörért csináltam, hanem a
muri kedvéért. – Hol is tartottam? – folytatta.
– Odafüttyentettétek a tündéreket.
– Aha. Odafüttyentettük a tündéreket. Nahát! Azt láttad volna! Egyik-
másik haver szinte megrokkant a párnákon. Nekem ez nem fekszik. Szerintem
a tündérek nem érik meg a fáradságot, hogy az ember strapálja magát miattuk.
Én csak leültem, s hagytam, hogy a csaj letérdepeljen a lábam elé. Értesz, mi?
Mint egy pasa. Bebeszéltem magamnak, tudod, hogy egyszer az életben én is
császár vagyok. Kényelmesen elterpeszkedtem a hátsó ülésen, a csaj meg ott
térdelt a lábam előtt! Hej, ilyenkor érzi csak az ember, mi az igazi élet!
“Joseph, hajtson tovább!" Néha vettem egy vastag szivart, csak azért, hogy
akkor pöfékelhessek. Érted? Én ott terpeszkedtem kényelmesen a hátsó
ülésen, szivarral a csőrömben, mint egy nagyfőnök a gépírónőjével; lábam
előtt meg a csaj, érted? Én – mint nagyfőnök, érted? Valódi nagyfőnök. S
mindezt: két ötösért.
– Azért ez inkább csak illúzió. Az egész végül is nem sokat ér.
– Tök igaz, tök igaz – helycselt Virrel. – De két ötösért! Az egészet, két
ötösért! Némelyik havernak egy vasába se került. Levágta a csajt a párnára, s a
végén nem tejelt.
– Ez azért disznóság volt. Virrel ártatlanul rábámult.
– Disznóság? Ezt meg honnan veszed? Kivel szemben lett volna
disznóság? A tündérekkel? Hisz a tündérek, te is tudod, nem számítanak! Szót
is kár vesztegetni rájuk! Persze, nem mondom, én nem tettem volna meg. De
én, tudod, én más vagyok, nekem elveim vannak.
– Bevallom neked – fűzte hozzá kisvártatva –, én is a barátoknál
nevelkedtem.
Maillat elmosolyodott, s előhúzott zsebéből egy csomag Gauloise-t.
– Egy cigarettát?
– A végin neked se marad.
– Végy csak ki egyet. Olcsón jutottam hozzá. A trafikos nem akart tőlem
pénzt elfogadni.
– Nem akart? – kiáltott fel Virrel, és megtorpant a kordéval. – Komolyan?
– A legkomolyabban.
– Ugratsz?
– Dehogy.
– Csakugyan nem akarta, hogy fizess neki?
– Csakugyan.
– És nem fogadta el a dohányt?
 – Nem.
– Nahát! Hihetetlen! Nem fogadta el a dohányt! Gügye volt az a pali?
– Nem, csak demoralizált.
– Demoralizált? – kérdezte Virrel. – Hogy te micsoda szavakat nem
használsz! Demoralizált! Az volna jó, ha mindenki demoralizált lenne! Az
igen, az klassz volna! Az ember beállítana egy boltba, és azt mondaná: “Ezt
meg ezt kérem, de szaporán!" Erre becsomagolnák a szajrét,
rásomolyognának, ő meg, köd előtte, köd utána, eltűnne, és nem adna ki egy
grandot se! Ez igen, ezt nevezném!
– Akkor neked se fizetnének a fuvarért.
– No és? Fütyülnék rá, ha egyszer mindent of poty adnának. Végül is csak
markolni kellene.
– És a tündérek! – kérdezte mosolyogva Maillat.
– Ugyanúgy. A tündérek is of poty lennének! Önkiszolgáló módszerrel.
Kiválasztanál egyet közülük, és kész. Micsoda jó világ lenne, mi?
– Azért tudod – toldotta meg –, mielőtt ez a rohadt háború kitört, nem ment
rosszul a sorunk. Sőt, ha belegondolok, egészen jói megvoltunk. De nem
tudtunk róla. Most, most tudjuk csak. Én meg a feleségem, öregem!…
Sütkéreztünk a napon, éltük az életünket. És a feleségem, hajaj, nem sok nőt
ismerhetsz, aki úgy értené a csíziót az ágyban. Nem hencegésből mondom, de
én tanítottam meg rá. Azért, tudod, ritka az az asszony, aki így értse a csíziót.
A teremtésit! Sose felejtem el azokat az éjszakákat: kint zuhogott, az ember
még a kutyáját se szívesen eresztette volna ki, én meg ott hevertem az
asszonnyal az ágyban, a jó melegben, az éjjeli lámpa mellett. Az volt csak az
élet, komám! Kint cudar volt az idő, én meg ott feküdtem az asszonykával a jó
meleg ágyban, s hallgattam az eső kopogását, a szél bömbölését, szóval az
egész hajderszakramentumot. Bizony, fütyültünk mi akkor az egészre! Úgy
éreztük, nincs kettőnkön kívül senki, mi pedig ott hevertünk a jó meleg paplan
alatt az éjjeli lámpa mellett. Én meg odasimultam a hátához, és simogattam a
hasát. Ó, te jószagú úristen! Ilyenkor aztán felkérezkedik az emberben a férfi,
nem igaz? Ő meg, a feleségem, úgy, ahogy mondom: egy kukk, annyit se
szólt. Már várt rám, de egy kukk, annyit se. S kint a szél, micsoda
megveszekedett idő! Szél, eső, jég, mennydörgés, egyszóval jó kis cirkusz. Én
meg ott voltam a jó melegben az asszonykával a paplan alatt, és simogattam a
hasát. Hogy a fenébe ne fütyülne ilyenkor az ember mindenre? Felőlem
furikázhattak a marhák! Én úgy éreztem, csak mi ketten vagyunk a világon, az
asszony meg én! Mi voltunk a császárok! Hát ha tudni akarod: szerintem ez az
igazi élet.
Megállította a kordét, és aggódva Maillat-ra nézett.
– Mondd csak: ismered te is ezt az érzést? Igen vagy nem? Szóval… nyögd
már ki: ismered te is?
– Mit? A szerelmet?
– Nem, nem a szerelmet. Amiről az imént beszéltem. Hogy kint esik, meg
fú, te meg ott fekszel a feleségeddel az ágyban, a jó melegben az éjjeli lámpa
mellett, s úgy érzed, ti ketten vagytok a császárok, s fütyültök az egész
világra.
– Igen, ismerem – mondta Maillat. – Fütyülünk az egész világra.
Mindenkire, kivétel nélkül, így érezted? Egy szikrát, de annyit se érdekel a
piszkos pofájuk!
– Ez az! – kiáltotta sugárzó arccal Virrel. – Mindenre, mindenre
fütyültünk! Értesz te engem! Tudtam én, hogy alapjában véve rendes fickó
vagy, bármennyire is komoly a képed. Ezt csak egy rendes fickó értheti meg.
– Mondd csak – folytatta s újból megállította a kordét –, mit gondolsz? Ha
a fritzek ideérnek, halomra lőnek bennünket? Egyesek szerint tankkal meg
lángszóróval jönnek, aztán bumm! Kikészítenek mindnyájunkat! Az utolsó
szálig.
– Lehet. Háborúban minden lehetséges.
– Nahát! – kiáltott fel Virrel. – Ha a fritzek erre vetemednek… a fene a
pofájukba!
Némán, szemöldökét ráncolva, tolta tovább a kordét. Maillat a halott nőre
nézett. Hirtelen felötlött benne, hogy egyszer ő is ilyen lesz, mint ez a hulla,
mozdulatlan, merev szemű, beteszik egy ládába, s megrohad a földben.
Egyszer. Talán holnap. Talán néhány hónap múlva. Talán húsz év múlva. De
ezt a napot nem kerülheti el. Az életben minden előreláthatatlan, ezt az egyet
kivéve. Az ember bizonyos lehet a saját halálában.
– Én letérek jobbra – szólalt meg Virrel, s megállította a kordét. – Tartsunk
egy kis pihenőt?
– Nem, én visszafordulok. Későre jár.
Virrel rátette lábát a kordéra, hogy az fel ne boruljon, kikászálódott a két
rúd közül, s miként az előbb, újból lehúzta a szoknyát a halott nő combjára.
– Szegény kicsikém – dünnyögte eltűnődve, és megpaskolta a halott térdét
–, szegény kicsikém! Azért mégiscsak vacak ez az élet. Veled is jól kitolt,
kicsikém! Maillat-hoz fordult.
– Szóval elválunk?
– Igen, vissza kell fordulnom.
– No jó – mondta sajnálkozva Virrel. – Egyszóval elválunk?
– Igen.
– Akkor hát viszlát.
– Viszlát.
– Viszlát. És számíthatsz rám.
 – Kösz – mondta Maillat –, de inkább nem veszlek igénybe.
Virrel nevetésben tört ki.
– Nahát azért bármennyire komoly is a képed, egészen jópofa vagy.
Beállt újra a két rúd közé, megfeszítette a lábát, és nekilendült. Hajlott
háttal, megfeszült karral, teljes erőből kezdte tolni a kordét.
– És kösz a staubot – szólt hátrafordulva.

Ahogy Maillat a szanatóriumhoz közeledett, az autók megsokasodtak.

Mindenféle nagyságú és alakú akadt köztük: hatalmas Renault teherautók,
harckocsira emlékeztető zömök angol kis teherautók, 402-esek, Citroenek.
Csaknem mindnek hiányzott egy vagy két kereke. A kis Austinokról meg
éppenséggel az összes abroncsokat leszerelték. Hátukon hevertek, mint holmi
khakiszínű skarabeusok, amelyeket egy gyerek kedvtelésből felfordít. Maillat,
ki tudja, immár hányadszor, eltűnődött, mit csinálhattak zsákmányukkal azok,
akik leszedték a kerekeket. Csak a legnagyobb teherautók voltak
üzemképesek. Néhány motort, híven a parancshoz, tönkretettek. A többségét
azonban meg se rongálták. A tartályok csordultig voltak benzinnel. Maillat
vállat vont. Egy autó… Ő meg a cimborái is szereztek egyet. Dhéry egy angol
mentőautót “organizált". Lakókocsiként használták, benne aludtak. Volt most
masina, amennyi csak kellett! És annyi motorbicikli, hogy tíz kilométeres
távon akár tízméterenként váltani lehetett volna.
“No – gondolta Maillat –, autóban most nincs hiány. Most út nincs."
Maillat vadonatúj csizmája- a visszavonulás idején találta – besüppedt a
dűnék finom homokjába. Annyi volt az ember mindenfelé, hogy időnként át
kellett lépni rajtuk, mint egy divatos strandon. Bolond dolog: ezek a piszkos,
rosszul borotvált, vastag khakiruhás emberek nyaralóknak látszottak a
homokbuckákon, a tenger közelében, a napfényes égbolt alatt. Maillat
megpillantott egy embercsoportot jobboldalt, az egyik buckán: zsebre dugott
kézzel ácsorogtak, és az eget kémlelték. A kanadai bombázók és
vadászrepülők harcmozdulatait figyelték, s amint meghallották a fedélzeti
gépfegyverek ropogását, olyan üvöltő biztatásba csaptak, mintha egy
sportstadionban volnának.
Maillat átvágott egy tucat uzsonnázó katona között: körben ültek a
homokban. Középen egy borral teli csöbör díszelgett, amelybe sorra
megmerítették bádogpoharukat. Az egyik katona, akihez Maillat elhaladtában
hozzáért, visszafordult, és teli szájjal elkáromkodta magát. “A csizmám miatt"
– gondolta Maillat, és elmosolyodott. Hátranézett. A káromkodó férfi szőke
volt, széles vállú, rokonszenves arcú. Szája fölött forradás. “Még egy arc,
amely soha többé nem kerül a szemem elé" – gondolta Maillat. Ez hát a
háború. Az ember arra fecsérli az idejét, hogy találkozik egy sereg fickóval,
akit nem lát többé. Ez a háború. Fejek, nevek, szünet nélkül, fejek, nevek – s
valamennyit elnyeli az éjszaka. Néha csak egy fejet. Néha magát az egész
embert. Egyikkel-másikkal Maillat még néhány szót is váltott, tudta, hogy
hívják, mi civilben, boldog-e az asszonyával. A végeredmény ugyanaz.
Később mind eltűnt. Soha egyiket sem látta viszont.
És mégis néha felderengtek előtte. Némelyek, noha csak futólag látta őket,
megmagyarázhatatlanul tisztán és élesen éltek az emlékezetében. Nem messze
Arques-tól például, a visszavonulás kellős közepén, egy teherautón ült, s egy
tüzér haladt át előtte a napfényes úton. Tagbaszakadt, izmos legény volt,
baljában egy kenyérdarab, jobbjában egy húskonzerv, s a napfényes úton
áthaladva, jobbjában a húskonzervvel, szélesen mosolygott. Két héttel ezelőtt
meg Armenticres-ben, aznap, amikor a várost bombázták, megállította az
utcán egy MP1. Körülöttük csak úgy potyogtak a bombák, az MP meg egy
bordélyház címe után érdeklődött. Pirospozsgás volt és kék szemű, Maillat
mosolyogva megkérdezte tőle: “You want a Mademoiselle from Armentičres,
don’t you?”2 – az MP pedig szintén elmosolyodott, de mosolya csak leplezte
komoly és félszeg ábrázatát. Száz meg száz arc villant fel, suhant el előtte,
egyesek örökre rögződtek benne, és még most is fel-felködlöttek, pedig
Maillat tudta, hogy többé nem látja őket.
Nekiütközött egy beásott angol tankelhárító ágyúnak. Teli voltak velük a
dűnék. Már messziről felismerhetők voltak: trombitaszerűen öblösödő,
képtelenül hosszú csövük nevetségesen ódonan hatott. Maillat-nak ismét
eszébe jutott, milyen komoly arccal érdeklődött az armentiéres-i MP a
bordélyház címe után. Körülöttük csak úgy potyogtak a bombák, a hadsereg
fejvesztetten visszavonult, az MP pedig egyszerre mindennél fontosabbnak
tartotta, hogy szerelmeskedjék. “Idealista volt" mondta halkan Maillat, és
felnevetett. De mindent fontolóra véve, talán nem is kellene ezen nevetnie.
Ismét tisztán maga előtt látta az MP komoly és félszeg arcát. Mintha egy
gyorsfénykép lett volna valahol a fejében. Néhány percig beszélgettek. Aztán
vége. “Ez a háború" – gondolta ismét Maillat. Békeidőben az élet harmonikus
és rendezett. Az ember ugyanazokkal találkozik, ugyanazokat látja viszont,
véti szem elől, látja megint viszont. Mindaz, ami történt, olyan harmonikusan
bonyolódik és oldódik meg, mint egy klasszikus tragédiában. A háborúban
azonban minden szál felfeslik, megszűnik mindennemű kapcsolat,
folytonosság, összefüggés.
A tábor- így nevezték a cimborák – a zuydcoote-i szanatórium mögött
terült el, árnyas fák tövében. Egy sereg fegyvertelen csellengő, mindenféle
1 Military police rövidítése. A tábori csendőrség megfelelője.
2 Egy armentieres-i kisasszonyt akar, ugye?
alakulathoz tartozó katona. Maillat a tábor felé tartva látta, hogy kis
füstgomolyagok szállnak fel a fák között.
– Szevasz!
– Szevasz, te tróger – mondta Alexandre.
Vidáman, szakállasán ott sürgött-forgott a tűz körül, néhány lépésnyire a
lakókocsitól. Fel volt tűrve az ingujja, és Maillat ki tudja, hányadszor, ismét
megcsodálta izmos alsókarját.
– Hol vannak a többiek?
Maillat leült a megszokott helyére, és nekitámasztotta hátát a lakókocsi
jobb első kerekének. Rágyújtott egy cigarettára.
– Pierson egy perccel ezelőtt még itt volt, és a breviáriumát olvasta. Az
imént ment el. Azt mondta, próbál kenyeret keríteni.
– És Dhéry?
– Dhéry? Nem tudom. Egy idő óta nagyon titokzatosan viselkedik. Te meg,
hallod, minek cigarettázol evés előtt?
Alexandre felbontott egy húskonzervet. Maillat mosolyogva nézte, tudta,
hogy Alexandre kedvét leli ebben a tevékenységben. S ami igaz, az igaz,
Alexandre csakugyan kitűnően bontotta fel a konzerveket. Kikattintotta
zsebkése hosszabbik pengéjét, gyors mozdulattal bedöfte a dobozba, s
határozott kézzel, olyan könnyedén hasított bele a fémbe, mint a vajba. Ily
módon simán, egyenletesen, végül csaknem szabályos kört vágott ki, melyet
mindössze egyetlen nyelvecske tartott. Alexandre ekkor hátrahajlította a
lemezt, s a konzerv tartalmát beleöntötte a kondérba. Majd zavartalanul
bedobta a dobozt a szanatórium falától körülbelül ötméternyire, külön e célra
elhelyezett ládába. Csak nagy ritkán vétette el. A többi üres konzervre hulló
doboz megzörrent. Alexandre szerette ezt a zajt. Ez is azt juttatta eszébe, hogy
minden rendben van. Az étel bekerült a kondérba, az üres doboz az üres
konzerves ládába, ő, Alexandre pedig kevergeti a húskonzervet.
Alexandre fölemelte a fejét. Arca kivörösödött, szeme égett. Fárasztó
ebben a hőségben a tűz fölött hajlongani, s nyelni a füstöt. Ha még sokáig itt
kell vesztegelniük, szerez egy kis kályhát. Sóhajtott. Mindez csak ideiglenes.
Ezek a rohadt fritzek nem hagyják az embert nyugodtan berendezkedni.
Homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek. Keze fejével letörölte a
verítéket, majd leakasztotta bádog poharát, megmerítette a lakókocsi alatt
hűvösen tartott boros csöbörben, és nagyot húzott belőle. A pohár jól simult a
kezébe, a bor hűvösen csörgött le a torkán, és Alexandre érezte, hogy a bádog
széle hideg. No, persze, az ő pohara. Maga fabrikálta egy konzervdobozból:
gondosan lereszelte a peremét, dróttal körülabroncsozta, és füllel látta el. Több
mint fél liter fért bele (“ami egy pohártól igen szép teljesítmény" – ahogy az
abbé mondta). Legfőbb előnye azonban mégis az volt, hogy letehette a földre.
Megállt. Nem úgy, mint a francia hadseregben rendszeresített új poharak,
amelyek minden pillanatban feldőltek.
Alexandre kirázta az utolsó cseppeket, elmosta poharát a jobb oldalán levő
vizescsöbörben, és felakasztotta a kétajtós lakókocsi belső falán egy szegre.
Ott volt a helye. Ott, a cimborák egymás mellett sorakozó poharaival együtt
(csak Maillat-nak nem volt pohara) a kondérok, csajkák s az üres csöbrök
alatt, melyeket Alexandre azóta szerzett be, amióta a szanatóriumhoz értek.
Alattuk kanál lógott: Alexandre egy lapátnyélből alakította át, hogy legyen
mivel kevernie a húskonzervet. Főzéskor csak kinyitotta a lakókocsiajtót,
kinyújtotta a kezét, és elérte mindazt, amire szüksége volt. Az élelmiszert egy
kiérdemesült, lelakatolt gyógyszeresládában tárolta, a lakókocsi padlójához
rögzítve. Alexandre megdörzsölte a szemét hüvelykujjával, és csípőre rakta
kezét. Hát igen, azért fárasztó, különösen ebben a hőségben, állandóan tűz fölé
hajolgatni. Száz szónak is egy a vége: meg kellene próbálni egy kis kályhát
szerezni.
És lám, csaknem kész az étel. És rövidesen megjön Pierson. És Dhéry
szokás szerint kissé elkésik. És Maillat leül majd őmellé, Alexandre mellé,
szokás szerint. És szemben vele Pierson foglal majd helyet, s nekitámasztja
hátát a szanatórium falának. És Dhéry letelepedik Pierson mellé. Mindenki a
helyére. Ő, Alexandre, a tűz mellé, balra a boroscsöbörtől és jobbra a
konzervtől. Kiszolgálja majd a cimborákat. És ugratja Piersont, mert Pierson
pap, ő, Alexandre, pedig istentelen. És Pierson, aki a tengerészeinél szolgált, a
hadseregről meg a háborúról fog beszélni. És Dhéry arról, milyen fogásokkal
élt civil korában, hogy pénzt keressen. És Maillat összehord majd mindenféle
marhaságot, ami csak tőle telik. Vagy egyszerűen egy szót se szól, s akkor úgy
elszomorodik a képe, mint mindig, valahányszor nem beszél. És ki tudja,
hányadszor, megint minden rendben lesz.
– Mi az, min mosolyogsz?
– Semmin – mondta Maillat. – Csak eszembe jutott, mennyire szereted.
Alexandre gyanakodva ránézett.
– Mit?
– A mentőkocsit.
– A mentőkocsit? Miféle mentőkocsit?
– Ha úgy tetszik: a lakókocsit.
– Mondd, miért nem jó neked épp úgy, mint másnak a “lakókocsi"
elnevezés?
– Kérlek, legyen: lakókocsi.
Alexandre a tűz fölé hajolt.
– No? – kérdezte Maillat.
– Mit no?
 – Szereted a lakókocsit, ugye?
– Praktikus – mondta közömbösen Alexandre.
Maillat elmosolyodott.
– Ennyi az egész?
– Hogyhogy ennyi?
– Ennyi, hogy praktikus!
– Mit hülyéskedsz? – mondta Alexandre.
Maillat elmosolyodott. Aztán elhalt a mosolya. A szanatórium
drótkerítésén kívül több sor földre állított hordágyat pillantott meg. Pokrócok
takarták őket, de a pokrócok alatt mozdulatlan emberi testek rajzolódtak ki.
Az egyik hordágy rövid takarója alól nyűtt-bakancsos láb kandikált ki. A
zokni nem látszott, csupán a sápadt bőre; ugyanolyan színű volt, mint a
bakancs. Az egyik fűzőt zsineg helyettesítette. Maillat képtelen volt levenni
tekintetét a hitvány cipőről. Néhány másodperc után felállt, odább ült, s
nekitámasztotta hátát a szanatórium falának.
– Csak nem foglalod el Dhéry helyét?
Maillat ingerülten Alexandre-ra nézett.
– Dhéry helye! Pierson helye! Maillat helye!
– Na és?
– Nem érzed, hogy nevetséges? Két napja vagyunk itt, és máris egy sereg
kicsinyes szokást vettünk fel!
A konzerv halkan rotyogott a kondérban. Alexandre összehúzta szemét,
hogy ne csípje a füst, és Maillat-ra nézett.
– Mi bajod?
– Semmi.
– Mi történt veled ma reggel?
– Az istenfáját! Hagyj fel, kérlek, a vallatással. Ha egyszer kérdezősködni
kezdesz, rosszabb vagy száz asszonynál.
– Jó, jó – mondta csendesen Alexandre.
Újabb fát dobott a tűzre, s egy másodperc múlva, mintha Maillat az imént
egy szót sem szólt volna, a lehető legtermészetesebben megkérdezte:
– Nos, mi történt veled ma reggel?
– Semmi – mondta kelletlenül Maillat –, csakugyan semmi. Semmi.
– Beszélj hát, az ég szerelmére, beszélj hát! Veled mindig történik valami.
Néha már azt hiszem, szándékosan így intézed.
– Megöltem egy patkányt.
– Miért?
– Nem tudom – mondta csüggedten Maillat.
– S aztán?
– Találkoztam egy kordés alakkal, aki egy halott nőt trógerolt. Virrelnek
hívták.
– Ennyi az egész?
– Ennyi. De nem, várj csak! Lefeküdtem egy lengyel lánnyal.
– Micsoda! – kiáltott fel Alexandre. Csípőre tette a kezét, és
kiegyenesedett. – Egy lengyel lánnyal?!
Busa szemöldökű szeme gyermeki kíváncsisággal felcsillant.
– Egy lengyel lánnyal! Nahát! Én még sosem háltam lengyel lánnyal.
Biztosan érdekes lehet! Milyen egy lengyel lány?
– Mint a többi.
– Beszélj hát, az ég szerelmére, beszélj hát! Én még sose háltam lengyel
lánnyal. Úgy beléd esett, hogy rögtön lefeküdt veled?
– Nem, tévedésből. Összetévesztett egy csendőrrel. Alexandre felkacagott.
– Te, mint csendőr! De akkor vigyázz, öregem, hallod-e? Óvd a fenekedet!
Én mindig arról álmodoztam, hogy…
– For God’s sake!3
– Hogyhogy “for God's sake"?
– Már hússzor elsütötted ezt a viccet! Maillat felállt, és zsebre dugta a
kezét.
– Persze – mondta –, persze, jó ez így, mi? Szerinted minden jól van, mi?
Élünk, éldegélünk a lakókocsiban! A zuydcoote-i szanatórium kocsijában, a
jó, öreg cimborákkal. Kényelmes a fekhely, nem zabálunk rosszul, elmondunk
egy-két buta viccet, jó haverok vagyunk, te meg gondoskodsz
mindnyájunkról, mint az anyánk! Nem igaz?
– No és?
– Semmi – mondta Maillat –, minden príma. Csak megállapítom, hogy
príma. Az angolok pedig hajóra szállnak, a fritzek meg közelednek, s a
franciák nem hajóznak be. És itt a tenger, ott meg a fritzek, s közte a napról
napra zsugorodó kis földnyelv.
Alexandre kiegyenesedett, csípőre rakta a kezét, és Maillat-ra nézett. Egy
darabig hallgattak, aztán Maillat azt mondta:
– Adj valamit inni.
– Bort? Vagy inkább Dhéry whiskyjéből?
– Persze hogy inkább whiskyt.
Alexandre előkeresett egy üveget a lakókocsiban, visszajött, megtöltötte a
poharát, és odaadta neki. Maillat egy hajtásra kiitta.
– Arra gondolok, vajon mit csinál most az asszony – mondta Alexandre.
Maillat visszaadta a poharat Alexandre-nak, hogy töltse meg újra.
– A feleséged! – mondta. – A feleséged! Beszélj hát a feleségedről,
Alexandre! Csinos a feleséged?
3 Az Isten szerelmére!
 – Igen – felelte Alexandre –, nagyon csinos. Maillat elnevette magát.
– Beszélj hát, az ég szerelmére, beszélj hát! Na, hogy utánozlak?
– A szöveg jó, de az előkelő kiejtést még gyakorolnod kell.
– Beszélj hát, az ég szerelmére, beszélj hát!
– Így már jobb.
Maillat mohón ivott, aztán fölemelte a fejét.
– Pechünk van, hogy erre a napról napra zsugorodó földnyelvre kerültünk,
nem igaz? Erre a földnyelvecskére, a fritzek meg a tenger közé.
– Nem erről volt szó.
– De igenis erről. Egészen véletlenül erről.
– A feleségemről volt szó.
– Dehogyis. Franciaországnak erről a zsugorodó kis csücskéről beszéltünk.
Nem valami nagy szerencse, hogy Franciaországnak éppen erre a zsugorodó
kis csücskére kerültünk, nem igaz?
– Marhaságokat beszélsz.
– Dehogy, öregfiú. Szerintem csakugyan pechesek vagyunk, mert tudod,
ismerem Franciaországnak az egyik déli csücskét, amelyik most biztosan nem
zsugorodik össze.
– No és?
– Mit “no és"? Ott is épp úgy lehetnénk, mint itt. Tulajdonképp semmi ok
nincs rá, hogy itt legyünk. Fogadok, hogy soha eszedbe nem jutott, miért vagy
itt, s miért nem ott.
– Nem szeretem hülyeségeken törni a fejem.
– Nem ez a baj. Nincs érzéked a filozófiához. Ott délen – folytatta Maillat
– irtó klassz lenne. Elnyúlnánk a homokban, és süttetnénk a hasunkat a
nappal.
– Süttetheted itt is.
– Ez nem ugyanaz. Itt, ezen a vidéken, még akkor sem lehet a napon
sütkérezni, ha szép az idő.
Egy hajtásra kiürítette a poharat. Szeme csillogott, arca vörösen lángolt.
– Nem – folytatta kisvártatva –, ezen a vidéken egész éven át lógó orral jár
az ember. Sivár vidék ez. Bizony, ilyen ez a csücske Franciaországnak. Sivár,
akkor is, ha süt a nap.
– Most ilyennek látod. Maillat fölemelte a mutatóujját.
– Olyannak látom, amilyen. Sivár vidéknek. Rohadt kis csücske ez
Franciaországnak, itt fent, északon. Most aztán ezt a csücskét bemártják a
vízbe, s összemegy a mosásban.
Felnevetett és megismételte:
– Bemártják a vízbe, s összemegy a mosásban. Nemsokára újból
megszólalt.
 – Adj valamit inni. – Még?
– Még. Kiről is beszéltünk az imént, Alexandre?
– A feleségemről.
– Aha, igen! – mondta Maillat. – Tudtam, hogy valami érdekes témánk
volt. Nos! Beszélj hát, az ég szerelmére, beszélj hát! Mondd el, milyen csinos
a feleséged.
– Tény – mondta Alexandre –, hogy pokolian csinos. De egyvalami
bosszant – fűzte sietve hozzá. – Szerinte keveset beszélgetek vele. Azt
mondja, unatkozik a társaságomban. Hiába, nem tudom, miről beszélgessek
vele.
– Beszélj neki a lelkéről – mondta Maillat. – Az asszonyok imádják, ha
valaki a lelkűkről beszél, főképp, ha a feneküket is simogatja.
– Részeg vagy.
– Egy pohár whiskytől?
– Ez már a harmadik pohár.
– Már! Nem érnek ezek a löttyök semmit.
– Részeg vagy.
– Nem vagyok részeg. Szomorú vagyok. Szomorú vagyok, mert szűz
vagyok. Szomorú szűz vagyok.
Úgy röhögött, hogy már beszélni se tudott.
– De azért a feleségem pokolian csinos – mondta Alexandre.
– Ez az – biztatta Maillat, karját az égre tárva –, beszélj még a feleségedről,
Alexandre! Ugye barna a feleséged?
Nevetett, de érezte jókedve mögött a félelmet meg a szorongást.
– Barna, és kék a szeme.
– És ugye szép a válla?
Alexandre a lakókocsi ajtaja előtt állt, s egy vékony kenyérszeletet vágott
le.
– Igen.
– És a háta is szép?
– Igen.
– És hosszú a lába?
– A teremtésit! – kiáltott fel Alexandre. – Micsoda lába van!
Becsukta a lakókocsi ajtaját, és visszament Maillat-hoz.
– A hosszú láb szép – mondta. – Szerintem ettől rassz egy nő. Az én
feleségem olyan a hosszú lábával, mint egy liliom.
– A liliomnak nincs lába.
– Tudom, mit beszélek. Az én feleségem olyan, mint egy liliom.
– Az istenfáját! Hagyj már békén a feleségeddel, Alexandre!
– Nesze – mondta Alexandre –, egyél. – Mi ez?
 – Egy kis szendvics, amíg a cimborák megjönnek.
– Nem vagyok éhes.
– De igen, éhes vagy.
– Megesküszöl rá, hogy éhes vagyok?
– Meg.
– Akkor hát igaz lehet.
Elhallgattak. Maillat majszolni kezdte a szendvicset.
– Alexandre!
– Tessék?
Ha élve hazajutok innen, felszarvazlak.
– Micsoda tivornyát rendeznénk, ha hazajutnánk!
– Ha… – mondta Maillat, csüggedten.
Újra nekilátott a szendvicsnek.
– Nézd! – kiáltott fel Alexandre. – Figyeled az abbét? Ott jön. Mégpedig
két kenyérrel!
– Szervusz – mondta Pierson lágy hangon.
Alexandre kezet nyújtott neki.
– Szervusz.
Pierson elmosolyodott, lesütötte hosszú szempilláját rózsaszín orcájára.
Átadta a két kenyeret Alexandre-nak, és egy pillanatra megállt a szanatórium
falánál, Maillat mellett.
– Belevaló vagy, abbé.
– Igen – mondta lágy susogó hangján Pierson –, ezt csakugyan ügyesen
kifogtam.
Kivett a zsebéből egy pipát, s tartózkodón és kimérten leült, valahogy úgy,
ahogy egy macska göngyölődik össze elalvás előtt.
– Nem, azt már nem – kiáltott fel Alexandre –, most nem gyújtasz rá.
Rögtön eszünk.
Pierson zsebre vágta pipáját.
– És nekem? – kérdezte Maillat. – Nekem nem is köszönsz?
– Szervusz, Maillat.
– Nem, nem így, szívélyesebben, kérlek.
– Úgy látom, Dhéry whiskyje szívélyes volt.
– A kettőnek semmi köze egymáshoz. Gyerünk, öregem!
– Szervusz, Maillat.
– Így már jobb, sokkal jobb. És most, légy szíves, öregem, mondd meg
ennek a nagy méláknak, hogy le van tojva, és szívd végig azt a büdös, vén
pipát.
– Nem, én fegyelmezett vagyok.
– És a két kenyér? – kérdezte Alexandre. – Hogy szerezted ezt a két
kenyeret?
– A szani szakácsának jóvoltából.
– Te pap – szólt Alexandre –, téged biztosan a kedvesnővérek protezsáltak.
Pierson nyájasan fölemelte a kezét.
– Ó, nem! Szó sincs róla! Az egész ügylet szigorúan köztem és a szakács
között zajlott le. Ő kenyeret adott, én meg bort.
Maillat nem hallotta Pierson szavait, csak a hangját. Piersonnak valóban
kellemes hangja volt. Döccenőmentes, sima. Halkan gördült, mint kis
acélgolyó az olajágyban.
– Bort! – kiáltott föl Alexandre. – Hisz nem adtam neked bort. És nem is
adtam volna. Nekünk is csak szűken elég.
– Vettem.
– Mennyiért?
– Negyven frankért.
– Négy mallérért! – kiáltott fel Alexandre. – Az egy vagyon!
– Csak tíz frank koponyánként.
– Egy mallér! Egy mallér egy kenyérért! Bolond vagy te?
– Így mégiscsak mindenkire jut egy kiló kenyér.
– Épp ez az! Egy mallér egy kiló kenyérért! Meg vagy te bomolva.
– Ennyi az ára.
– A seggem ára! – ordított Alexandre, szőrös karját az égre tárva. – Egy
mallér! Fantasztikus! Jobban tetted volna, ha nem ártod magad a dologba.
– Köszönöm.
– Egy mallér! – folytatta Alexandre. – Egy mallér kenyérért!
– Ha akarod, visszaviszem.
– Azt már nem! Ha már itt van…
– Vagy befizethetjük hárman a te részedet is.
– A betyár papját! – mondta Alexandre a tűz fölé hajolva.
Azon nyomban fölemelte a fejét, hogy rámosolyogjon Piersonra, s
megpillantotta a szanatórium falának nekitámaszkodó, lehunyt szemű Maillat-
t. S ki tudja, hányadszor, megint megállapította, hogy Maillat arca szomorú,
mihelyt nem beszél.
– Nocsak! – mondta Pierson, Maillat fele fordulva. – Elfoglaltad Dhéry
helyét?
– Igen! – mondta Maillat dühösen. – Elfoglaltam Dhéry helyét.
Hirtelen felállt, és leült megszokott helyérc, a lakókocsi jobb első kereke
mellé. Alexandre követte tekintetével.
– Ügyet se vess rá – dünnyögte. – A nagyságos úr ma bal lábbal kelt fel.
Képzeld, nincs ínyére, hogy várnia kell, amíg fogságba nem esik.
Dehogyis nem! – mondta Maillat. – El vagyok ragadtatva. Amióta a
fritzekről hallok, nemegyszer megfordult a fejemben, vajon valóban léteznek-
e. Bárki bármit mondjon is, azért csak öröm találkozni a felsőbbrendű fajjal.
– Felsőbbrendű faja a seggemnek – mondta Alexandre. Maillat
elmosolyodott.
– A te híres segged! Amióta a fritzekről hallunk, örökké vele hozakodsz
elő.
– Talán van valami összefüggés… – kezdte Pierson.
– Te, Pierson? Miféle paphoz illő tréfák ezek? Pierson elmosolyodott,
lesütötte hosszú szempilláját rózsaszín orcájára, és elhallgatott.
– No, milyen tippeket hoztál? – kérdezte Alexandre feléje fordulva.
– Majd ha Dhéry is megjön.
– Beszélj hát, az ég szerelmére, beszélj hát! Csak nem várunk rá száz évig?
– Majd ha Dhéry is megjön.
Alexandre vállat vont, szorosabbra húzta derékszíját, és kavargatni kezdte
a húskonzervet. Francia konzerv volt. Alexandre örült, hogy francia konzervre
tett szert. Az angol konzervvel nem lehetett ilyen jól boldogulni. Sok zsírja
volt, és kevés húsa. Főzésnél a felére olvadt. A francia konzerv főzéskor
szépen kipirult. Lám, már kész is az étel, és Dhéry még mindig nem érkezett
meg.
E pillanatban érkezett. Nagyon sietett, mert már így is késett; nagy hasa
rengett járás közben. Fejét hátracsapva tartotta. Arca annyira elhájasodott,
hogy állának nyoma veszett, nyaka pedig minden átmenet nélkül egyetlen
zsírtömböt alkotott fejével. Miután mindenkivel kezet fogott, leült megszokott
helyére Pierson mellé, a szanatórium falának tövébe. Szótlanul körültekintett.
Csillogó vastag szemüvege mögött egészen eltűnt rövidlátó szeme. Néha ez a
szempár egy-egy villanásnyira hidegen és kutatón megcsillant, mintha lesben
állna. Aztán újra villogni kezdett a szemüvege, s megint eltűnt a szeme.
– Adjátok ide a csajkátokat.
– Alexandre – mondta Pierson –, olyan vagy te, mint az anyánk.
– Röhögjetek csak rajtam – mondta Alexandre. – De kíváncsi vagyok, mire
jutnátok nélkülem? Főként Dhéry meg Maillat. Ez a kettő úgy élne, mint két
disznó.
Felállt, hogy eloltsa a tüzet.
– Piersonról nem beszélek. Pierson más. Ő hamarosan felplankolt volna
egy vályút, ahol már lebzsel egy pap. És ahol már egy pap lebzsel, nem lehet
rossz vályú.
Mialatt beszélt, eltaposta nagy sarkával a parazsat. Majd leült, és hatalmas
combja közé fogta csaj kaját. Arcát kicserzette a nap, de szőrös alsókarja még
fehér maradt. A nap nem hatolhatott át ezen a bundán.
Maillat mosolyogva ránézett.
 – Muris, hogy megváltoztatja a képed ez a szakáll. A csimbókos
szőrzeteddel éppolyan vagy, mint egy asszír király. Az ember már-már várja,
mikor lát gyöngyöket a szakálladban.
Alexandre vállat vont.
– Ha gyöngyeim volnának, nem raknám a szakállamba.
– Szerintem inkább Keresztelő Szent Jánosra hasonlít – mondta Pierson. –
Keresztelő Szent Jánosra nem sokkal a lefejezés után.
– Miért lefejezés után?
– Ugyan! Egy ilyen fej egymaga is elég. A test felesleges hozzá.
Nevettek mind a négyen. Örültek, hogy együtt vannak, így négyesben, a
napon.
Alexandre mellett ott sorakoztak egy deszkán a cimborák bádogpoharai.
Sorra mindet megmerítette a boroscsöbörben, azután kiosztotta. A saját
poharát Maillat-nak nyújtotta át, és várt, amíg rá is sor kerül.
– No, abbé, milyen híreid vannak?
Pierson előhúzott zsebéből egy makulátlan tiszta zsebkendőt, és megtörölte
szája szélét.
– Fényes pofák ezek a papok – jegyezte meg Alexandre. – Nyugodtan rájuk
bízhatja magát az ember, ha jó tippet akar. A teremtésit nekik! Nincs az a
lyuk, ahova be ne dugnák az orrukat.
– Eriggy a fenébe – mondta lágy hangján Pierson. Maillat előrehajolt.
– No? Milyen híreid vannak? Ide figyelsz, Dhéry? Dhéry tétován
megmozdult, de nem válaszolt.
– Nos… A bray-dunes-i behajózásnál csak angolokat vesznek fel.
– Hangosabban, abbé – mondta Alexandre. – Olyan előkelőén beszélsz,
hogy nem hallani, mit mondasz.
– Bray-Dunes-nél csak angolokat hajóznak be. Kár a gőzért ott kísérletezni.
Most mindenki kémgyanús nekik. Valaki mesélte, hogy az egyik hajón
felfedeztek egy francia őrnagyot a csicskásával; illegálisan kerültek a hajóra.
Áthajították őket a hajókorláton. Az őrnagy megfulladt. A csicskásnak sikerült
úszva megmenekülnie.
– Rohadt dolog – mondta Alexandre. Maillat vállat vont.
– Ha igaz.
– Igen – mondta Pierson –, ha igaz. Aztán meg tisztesség ne essék szólván,
az angolok úgy bánnak most velünk, mint mi a belgákkal, miután
megfutamították őket az Albert-csatornánál. Hát nem? De az angolok
mentségére legyen mondva: ők legalább behajózzák a maguk embereit. A
franciák pedig… A hajóraszállásnak elvben Dunkerque-ben és Saint-Malóban
kellene folynia, de eddig csak elvétve, s akkor is zárt egységeket szállítottak
el. Kisvártatva megtoldotta:
 – Persze, mi is lemaradunk.
Csend támadt.
– Nos? – kérdezte Alexandre.
Pierson ránézett.
– Nos, ennyi az egész.
Ezután semmi említésre méltó nem történt. Alexandre összekulcsolta nagy
kezét a térdén. Előrehajolt, várta, hogy Maillat felhajtsa az italt, ő átvehesse
tőle a kulacsot, és meríthessen magának is. Dhéry kinyújtotta keresztbe font
lábát, és újra keresztbe rakta, márpedig ez időt igényelt, mivel roppant vastag
combját csak kínnal-keservvel tudta egymásra csúsztatni. Szeme nem látszott
szemüvege mögül. Pierson maga mellé tette poharát a földre. Kihúzta
zsebéből pipáját, és megtömködte. Maillat kifejezéstelen arccal ivott. Ő törte
meg a csendet.
– Jó a kávéd, Alexandre.
– Nyújtsd ide a poharad.
– Ha még egy jó whiskyt is adnál – folytatta Maillat –, semmi se hiányozna
a boldogsághoz.
– Nem, azt már nem. Elég lesz így is. Pierson felemelte a fejét.
– Miért nem adsz?
– Igen – szólt Maillat –, miért nem adsz?
– Ez a szarházi elfelejtette megmondani, hogy ebéd előtt már ivott három
pohárral.
– Együtt ittunk három pohárral.
– Ne zavartassátok magatokat továbbra se – mondta Dhéry.
– Látod, Dhéry is szeretne inni.
– Ahogy tetszik – mondta Alexandre –, de figyelmeztetlek benneteket,
hogy nem marad, csak kilenc üveg.
– Az napi három. Épp annyi időnk van még, hogy elszopogassuk, mielőtt
az uraságok ideérkeznek.
Dhéry ernyedten megmozdult a sarokban.
– Végül is az én whiskym.
– Te loptad a tommiktól.
– Ezt mondom én is. Az én whiskym.
– Az egész banda whiskyje – ellenkezett Alexandre.
– No hát akkor! – kiáltott fel Maillat. – Mit rágod a májunkat? Hozd ide, az
istenfáját! Az ember azt gondolná, hogy nem is whiskyről van szó, hanem a
véredről!
Alexandre előkerített egy üveget a hálókocsi gyógyszeresládájából.
Megtöltötte Pierson és Dhéry bádogpoharát. Aztán telitöltötte a sajátját, és
odaadta Maillat-nak.
 – Csak tudnám – dünnyögte –, miért hagyom mindig ezt a nagy marhát
előttem inni.
Maillat felnevetett.
– Én se tudom.
Cigarettát vett ki a zsebéből, és rágyújtott. Alexandre úgy nézett rá, mint
kotlós a csibéjére.
– Patkányölő!
– Nocsak – mondta Pierson –, megöltél egy patkányt?
– Valamit meg kell ölni ebben a háborúban.
– Pisztollyal?
– Három golyóval. Tulajdonképp már az első eltalálta. A másik kettővel
csak idegeskedtem.
– Add ide a pisztolyod. Megtöltőm újra. Dhéry tétován megmozdult a
sarokban.
– Nem csinálhatnátok másutt? Alexandre vállat vont.
– Ne izgulj. Az abbé stukkerszakértő.
– Mindenesetre ismeri a dörgést – mondta Maillat. Az abbé elmosolyodott,
és feléje fordult.
– Tessék. Most már lövöldözhetsz újra.
Maillat visszarakta a pisztolyt tokjába, és ünnepélyesen fölemelte poharát.
– Emelem poharam – mondta hamis pátosszal –, emelem poharam a
jövendőbeli foglyokra!
Pierson vénlányos gráciával pipára gyújtott.
– Ó, nem – mondta lágy hangján –, nem szabad ilyen hamar kétségbeesni.
Ide figyelj, Maillat, te jól beszélsz angolul, te megpróbálhatnád Bray-Dunes-
nél.
Alexandre épp a csetrest rakosgatta a lakókocsi ajtaja előtt. Hirtelen
kiegyenesedett.
– Nem! – kiáltott fel hevesen. – Azt már nem! Csak nem hagyjuk el
egymást épp most, amikor az egész háborút együtt csináltuk végig!
Pierson ránézett, és így szólt:
– Ide hallgass, négyünknek együtt nem sikerülhet. De egy ember
könnyebben elboldogul. Ha tehát egyikünk úgy látja, hogy a legkisebb esélye
is van behajózni, próbálja meg.
– De az ég szerelmére! Elfelejted, hogy együtt csináltuk végig az egész
háborút?
– No és? – kérdezte Pierson. – Azért még nem kell mind a négyünknek
fogságba esni. Mit szóltok hozzá, fiúk? Dhéry! Szerinted?
– Helyes – mondta tétován Dhéry.
– És te, Maillat?
 – Szerintem is helyes.
– És szerinted, Alexandre?
– Mit szerintem!? – mondta Alexandre.
Visszaült a helyére. Térde közé szorította a whiskys üveget, és simogatta.
– Azt tesztek, amit akartok – bökte ki szomorúan. Újratöltötte a poharát, és
odaadta Maillat-nak.
– Nesze, te kis idióta – mondta. – Igyál! Igyál, amíg van szád.
– Kösz, anyukám – válaszolta Maillat. Alexandre-ra nézett, és szemében a
gyöngédség szikrája csillant meg.
– Nem vagyok bolond feleslegesen vásárra vinni a bőrömet – közölte
Alexandre.
Tekintete végigpásztázott a cimborákon. Mind a három itt ült. Mindegyik a
megszokott helyén. Mellette Maillat, szemben vele, háttal a szanatórium
falának Pierson, s Pierson mellett Dhéry. Ő meg, Alexandre, állt, s azon
buzgólkodott, hogy ellássa őket. Minden rendben volt, immár ki tudja,
hányadszor, megint rendben. És Pierson most arról beszél, hogy váljanak el
egymástól.
Alexandre-nak hirtelen eszébe jutott a visszavonulás. Csömörrel gondolt rá
vissza. Borzasztó volt a visszavonulás. Nem annyira a veszély, még csak nem
is a vereség. Ó, Alexandre, a felfordulást találta a legborzasztóbbnak. Az
országutakon összezagyvált egységek, tolongó, menekülő tömeg, a
szekereken, egymás hegyen-hátán szorongó asszonyok meg gyerekek; minden
útelágazásnál tűzvész; autótemetők. És a házak! Szentisten, a házak!
Kibelezve, megcsonkítva, szabadon lógó ablakkeretek a szétlőtt
homlokzatokon, bent bútorroncs, széttört edény, fehérnemű az omladék
között. Nem, Alexandre el sem tudta képzelni, hogy ilyen helyrehozhatatlan és
gigantikus felfordulás egyáltalán lehetséges. De most jobb volt. Sokkal jobb.
Sőt, amióta a szanatóriumhoz értek, éppenséggel minden pompásan alakult.
Alexandre a gyógyszeres ládában tárolt élelmiszerre gondolt, és kiszámította,
hogy jó beosztással egy hétig is kitart. Sőt, tíz napig is, ha valóban jól osztja
be.
De ezek a disznó fritzek hamarabb itt lesznek. Egy szó, mint száz, sose
lehet nyugodt az ember. Sose lehet igazán berendezkedni.
– Milliókat… – szólalt meg Dhéry.
A három cimbora rápillantott, majd összenézett. Dhéry se látott, se hallott.
Merev testtel maga elé bámult.
– Ó, a keservit! – kiáltott fel. – Milliókat! Milliókat lehetne bezsebelni!
Szemüveges tekintete olyan éles és hideg volt, olyan mereven és szúrósan
nézett maga elé, hogy a vele szemközt álló Alexandre hátrafordult. De csak a
szanatórium fasora, fák meg csellengő katonák voltak mögötte.
 – Hol? – kérdezte Alexandre.
Elképedésében olyan bárgyú arcot vágott, hogy Maillat felkacagott.
Pierson elfordította fejét, és újból Dhéryre nézett. Dhéry nem látott senkit,
csak bámult maga elé. Szeme olyan merev és lélektelen volt, mint a halaké az
akvárium üvegén át.
– Nos? – kérdezte Alexandre.
– Gyerünk – mondta Maillat –, nyögd már ki!
Dhéry mereven maga elé bámult. Maillat Piersonra mosolygott.
– Húzz egyet a pocakjára. Attól felébred.
– No, Dhéry – mondta Pierson, és Dhéry karjára tette a kezét.
– Húzz be neki egyet.
– A teremtésit! – kiáltott fel Alexandre.
Pierson megrázta Dhéry karját. Dhéry megrezzent, és körülnézett. Szeme
ismét eltűnt szemüvege mögött.
– A teremtésit! – mondta Alexandre. – A whisky hatott így rá?
– Lehetetlen. Csak két kortyot ivott.
– Mondjátok – szólalt meg Dhéry –, nem unjátok még, hogy úgy beszéltek
rólam, mintha itt se volnék?
– Á! – mondta Maillat. – Szóval itt vagy?
– De még mennyire!
– Egész terebélyesen. Alexandre fölnevetett.
– Mindenesetre az imént mintha itt se lettél volna.
– Hogy? Mondtam valamit?
– Valami milliókat emlegettél.
– Ó – kiáltott fel Dhéry. – Mit mondtam?
– Azt mondtad: “Milliókat…" A keservit! Milliókat lehetne bezsebelni.
– Ezt mondtam?
Szeme egészen eltűnt szemüvege mögött.
– No és? – kérdezte Alexandre. – Mit jelentsen ez?… Ezek a milliók?
Dhéry teste már csak egyetlen puha, mozdulatlan, lottyadt massza volt.
– Nem tudom – mondta tétován. – Semmit se jelent, csak hangosan
álmodoztam.
– Hülyének nézel bennünket? – mondta Maillat. – Ha egy ilyen pasas, mint
te, hangosan álmodozik, az mindig jelent valamit.
– Mit akarsz ezzel mondani: “Olyan pasas, mint te?"
– Csak ne húzd fel az orrod, kérlek.
– Nos – kérdezte Alexandre –, mi van azokkal a milliókkal? Hol vannak?
Azok a bezsebelendő milliók? Hol zsebeled be őket? Itt?
Dhéry elmosolyodott, és Maillat-nak, ki tudja, hányadszorra, újra az az
érzése támadt, hogy Dhéry ajka kínlódva tolja fel az arcára kétoldalt rá boruló
hatalmas hústömeget.
– Hisz én se tudok róluk többet, mint te – mondta Dhéry. – Biztosan
álmodtam.
Egy darabig valamennyien hallgattak, és Dhéryt nézték.
– Jó – mondta sértődött arccal Alexandre –, senki se kényszerít…
Felállt.
– Addig is ereggy, és hozz vizet a mosogatáshoz. Rajtad a sor.
– Nem olyan sürgős – mondta Dhéry.
Pierson pedánsán kiverte rövid pipáját. Maillat felállt, s keresztbe font
karral nyújtózkodott. Pierson fölemelte a fejét.
– Mit csinálsz ma délután?
– Fura kérdéseid vannak, hallod-e. Mintha még számítana, mit csinál az
ember.
– No, Dhéry, mi lesz azzal a vízzel? – kérdezte Alexandre.
– Megyek már – mondta Dhéry anélkül, hogy megmozdult volna.
E pillanatban valami elfütyült a fejük fölött, aztán tompa puffanás
hallatszott balra néhány méternyire. Füstfelhő vette körül őket. Mind a négyen
nyomban földre hasaltak.
– 77-es – mondta Pierson.
Köhögni kezdett. A füst egyre vastagabb lett. Balról ordítás és
segélykiáltás hallatszott. Újabb fütty és tompa robbanás közvetlen
közelükben. Egy fadarab Dhéry elé esett. Megfogta, de azonnal el is engedte.
– Forró.
– Hordágyroncs – mondta Alexandre –, egy kis vászon is van még rajta.
Maillat feltérdelt, és a szanatórium kertjére pillantott. Az ágyúgolyó a
hullák közé esett. Nyomában iszonyú kavarodás támadt. A rácskerítésen egy
kar lógott. Maillat tekintete a nyűtt bakancsos halottat kereste. Változatlanul
ott feküdt a helyén a túlságosan rövid takaró alatt, melytől úgy festett, mintha
szegény ember volna. Nem érte találat. Maillat-t ez megmagyarázhatatlan
elégtétellel töltötte el.
– Ezt megkapták – mondta és visszafeküdt. Dhéry köhögött.
– Még mindig jobb, hogy ők kapták, és nem mi.
– Jellemző rád! – mondta Maillat.
– Szerinted inkább mi kaptuk volna?
– Nem.
– Akkor hát? – kérdezte diadalmasan Dhéry.
– Akkor hát… Jellemző rád, ennyi az egész.
– Különös – mondta Alexandre –, a tüzérségtől sose félek. A repülő
bombáktól igen.
– Ez túlságosan hirtelen jön – mondta Pierson –, az embernek nincs ideje
félni.
Balról még egyre hallatszott a kiáltozás. Néhány másodperc telt el.
Teremtett lelket se lehetett már állva látni. Csak fekvő khakiszínű alakokat a
végtelenségig. Maillat jobboldalt két bakát pillantott meg: becsúsztak egy
kocsi alá. Arra gondolt, vajon az autó hathatós védelmet nyújt-e, de nem tudta
a kérdést eldönteni, egy perc múlva felhagyott vele, és meglepetten
tapasztalta, hogy már semmire sem gondol. Nem félt, érezte a földet, ennyi
volt az egész. Az imént még lármás tábor mintegy varázsütésre elcsendesedett.
Ő, Maillat is csendes volt. Feküdt a földön, nem félt, és nem gondolt semmire.
Katona volt a többi katona között.
Alexandre felkönyökölt, és káromkodni kezdett. Amint földre vágódott,
ráfeküdt a tábortűz hamujára. Elöl teljesen bepiszkolódott az inge. Egy
makulátlan tiszta ing, melyet Arques-nál mosott ki, és ma reggel vett fel. Egy
makulátlan tiszta ing, és ami most piszkos. Káromkodott és gondosan
tisztogatni kezdte. Majd a fekvő Pierson felé fordult, és átvillant rajta, vajon
Pierson imádkozik-e. Alexandre-nak volt egyszer egy nagyon vallásos
bajtársa, aki ilyenkor mindig imádkozott.
– Te, Pierson – kiáltotta oda. – Azt hiszed, 77-es volt?
– Nem hiszem, hanem tudom – válaszolta habozás nélkül, megszokott
hangján Pierson.
“Átkozott tengeri medve" – gondolta Maillat.
– Mennyire visz a 77-es?
– Mint a 75-ös.
– És mennyire visz a 75-ös?
– Hogyhogy? – kérdezte Pierson. – Nem tudod?
– Nem vagyok vízipatkány.
– Tíz kilométerre.
– A teremtésit! – kiáltott fel Alexandre. – Tíz kilométerre! Szóval tíz
kilométerre vannak!
– Talán még közelebb. Tíz kilométer a maximális hordtávolság.
– A teremtésit! – kiáltott fel Alexandre. Majd megkérdezte: – Vajon a
szanatóriumot lövik?
– Nem hiszem. Biztosan azt a 75-ös üteget keresik, amely ma reggel ásta
be magát a tisztáson.
Maillat Dhéryre nézett. Dhéry sápadt volt, felső ajka remegett. “Fél" –
gondolta Maillat. Olyan kínosan érezte magát, hogy oldalára hemperedett, és
hátat fordított Dhérynek. De érezte, hogy Dhéry változatlanul fél a háta
mögött.
– Miféle tisztáson?
– Tudod, a szanatóriumtól fél kilométernyire, jobbra.
 – Emlékszem már – mondta Maillat. – Szóval egy 75-ös üteg van a
tisztáson.
Dhéry változatlanul félt a háta mögött, és Maillat kínban volt, és bűnösnek
érezte magát. “Az istenit! – gondolta – végül is nem én tehetek róla, hogy fél."
– Ma reggel ásta be magát. Egy hadnagyocska süti el az utolsó golyóit.
Stramm kis hadnagy.
– Marha – mondta Alexandre. – Közben a fritzek meg minket lőnek.
– A fritzek csak belövik magukat, és belövésnek ez nem is rossz – mondta
Pierson.
– Gondolod? A tisztás ötszáz méternyire van. Pierson feje egészen közel
volt Maillat-hoz; Maillat még nem látta ilyen közelről. Pierson épp
elmosolyodott. Lesütött szemmel mosolygott, ugyanúgy mint máskor, és
Maillat ismét megállapította, hogy mihelyt elmosolyodik, lányossá válik az
arca. Nemcsak azért, mert a szempillája hosszú, és arca rózsaszín, hanem mert
különös kifejezés uralkodik el rajta, mihelyt lesüti a szemét. Úgy tetszett,
bezárkózik titkos kincseivel.
– Az nem is rossz – folytatta mosolyogva Pierson –, ha egy lövedék ötszáz
méterre csapódik be a célponttól.
– Nyugodtan rábízhatod magad – mondta Alexandre. – Ami a fegyvereket
illeti, az abbé nagymester.
Felkönyökölt, ügyelve, hogy inge ne érjen a földre. Még egyre az jár a
fejében, vajon imádkozott-e Pierson, amikor megszólította.
– Vége?
– Nem tudom.
– No, nekem ebből elég volt! – kiáltott fel dühösen Dhéry. – Nem fogok itt
nyuvadni egész délután. Egyéb dolgom is van. Sietek.
A pocakos emberek lompos fürgeségével felállt.
– Hova mégy?
– Vízért.
– Megbolondultál? – kiáltotta Alexandre.
Ő is felállt, de Dhéry már leakasztotta a csöbröt a lakókocsi ajtajáról. Nagy
léptekkel távolodott.
– Dhéry! – kiáltott utána Alexandre. – Ne marháskodj! Dhéry!
Dhéry még csak hátra sem fordult. – Ráadásul – mondta Alexandre – a
lyukas csöbröt vitte el!
A földre lapult. Ezúttal alig hallották a fütyülést. Rövid volt, erőtlen, s
szinte összeolvadt a robbanással. Azután ismét füst lepte el őket.
– Nem messze csapódott be – mondta Pierson. Köhögni kezdtek.
– A kút körül.
– Azt hiszed?
 – Nézd a füstöt.
– Igen – mondta Pierson –, arrafelé vastagabb. Alexandre felállt.
– A teremtésit! – mondta. – Csak nehogy Dhéry…
De már ott is állt előttük jókedvűen, üres kézzel. Olyan hangosan
hahotázott, hogy arca meg nyaka szakadatlanul remegett, úgy mint egy tál
kocsonya, amelyet valaki szórakozásból rázogat.
– Nahát, fiúk! – mondta. – Mi történt velem! Abbahagyta, rájött a röhögés.
– A 77-es, fiúk!
Már a hasa is rázkódott.
– Olyan közel csapódott be, hogy földhöz vágott.
Abbahagyta, fuldokolt a nevetéstől. Nyaka hirtelen visszataszító begyként
kidagadt, lila színbe csapott át, majd lelappadt, és mindenféle rekedt,
gurgulázó hangot hallatott.
– Felállók… Semmim se tört el! Semmim! Még a hajam szála sem görbült
meg.
Most már kotkodácsolt. Illetlen kis hangok bugyborékoltak ki belőle, mint
a vásári léggömbökből, amelyekből kieresztik a levegőt.
– Az ám, öreg fiúk, de oda a csöbör! Oda, elnyelte a föld. Keresem
mindenfelé!… Benézek a kocsik alá!… Még a fák közé is bekukkantok!…
Úgy kacagott, mint aki sose hagyja abba. Rengett a hasa, ütemesen
rázkódott a válla, remegett az arca meg a nyaka, szemüvege mögött pedig
hidegen és mereven fénylett a szeme, mintha semmi köze sem volna kövér,
rázkódó testéhez.
– Bánom is én! Nincs csöbör; nincs csöbör! Még nyoma se…
Maillat elfordította a fejét. Mindig is bántotta Dhéry nevetése.
– Rögtön az jutott eszembe, milyen pofát vág majd Alexandre…
A három cimbora körülállta, úgy nézte. Alexandre feléje lépett.
– De a kezed, Dhéry…
– Mi van a kezemmel? – kérdezte nevetve Dhéry.
A három cimbora nem vette le a szemét Dhéryról; az gépiesen követte
tekintetüket. Nevetése hirtelen elhalt. Arcából és nyakából kiszaladt a vér.
Megtántorodott, és Alexandre épp csak el tudta kapni a vállánál fogva.
– Whiskyt! – kiáltott Alexandre. – Gyorsan, whiskyt!
Dhéry most nagyon sápadt volt. Felső ajka remegett. Nézte a kezét. Vörös
volt, s lecsöpögő vére barna kis tócsába gyűlt a lábánál!
– A kezem! A kezem!
– Semmi az egész – mondta Alexandre. Megitatta.
– A kezem – nyögte Dhéry.
Alexandre gyengéden megfogta a csuklóját, és kezére öntötte a kulacsban
maradt whiskyt. Dhérynek még egyre folyt a vére. Nézte a kezét és a barna kis
tócsába gyűlő vért a lába előtt a poros földön.
– A kezem!
– Állj egyenesen – szólt rá Alexandre –, összeroppantsz a súlyoddal.
– A kezem…
– Ezt már hallottuk.
– Tudod mozgatni? – kérdezte Pierson.
Dhéry válasz helyett biccentett. Felső ajka lebiggyedt; olyan volt, mint egy
gyerek, aki mindjárt sírva fakad. Vastag lába szünet nélkül remegett.
– Nem látszik nagyon veszélyesnek – mondta Pierson. – Tudod mozgatni?
– A teremtésit! – kiáltott fel Alexandre. – Ne tehénkedj így rám,
összelapítasz.
Dhéry hirtelen nyöszörögni kezdett.
– A kezem! A kezem! A kezem! A kezem!
– Ugyan, mi van a kezeddel! – szólt rá Maillat. – Tudod mozgatni vagy
sem?
– Tudom.
– Állj rendesen, a kutyafádat! Agyonlapítasz a súlyoddal.
– Nem látszik nagyon veszélyesnek – vélte Pierson –, már nem vérzik úgy.
– Ülj le – rendelkezett Alexandre. – Nem tudlak tovább tartani,
agyonlapítasz.
Pierson megragadta Dhéry csuklóját.
– Bekötözlek.
– Nem – tiltakozott Dhéry váratlanul felélénkülve. – Vigyetek be a
szanatóriumba.
– Ezzel? – kérdezte Maillat. – Megháborodtál?
– Fertőtleníteni kell a sebet – válaszolta Dhéry. – Vigyetek be a
szanatóriumba.
– Megháborodtál. Más dolguk sincs most a szanatóriumban.
– Jó – mondta Dhéry –, akkor magam megyek.
Már nem volt szüksége arra, hogy Alexandre támogassa. Megállt a saját
lábán is.
– Túlzás – jegyezte meg Pierson. – Egy kis karcolásért!
– Néha az ilyen karcolás halálos. Már csupa életerő volt.
– Van egyéb dolguk is a szanatóriumban.
– Jó – jelentette ki Dhéry –, ha cserbenhagytok, elmegyek egyedül.
Alexandre felállt, és összébb húzta nadrágszíját.
– Rendben van – adta meg magát –, nyertél. Elkísérlek. Tétován a
lakókocsira pillantott. Maillat ugyancsak felállt.
– Én is elkísérlek. Legalább két ember kell, hogy visszahozza a hulládat.
– Ne beszélj így – mondta Dhéry. Alexandre féltő pillantást vetett a
lakókocsira.
– Én itt maradok – közölte mosolyogva Pierson. – Nyugodj meg, itt
maradok.
– Egy kis karcolásért! – méltatlankodott Maillat, és hátratekintett.
Pierson nézte őket, amint hármasban, középen Maillat-val, eltávolodtak.
Alexandre olyan zömök és Dhéry olyan kövér volt, hogy Maillat hihetetlenül
karcsúnak látszott mellettük. Maguk mögött hagyták a szanatórium
rácskerítését, és elindultak a fasorban. Aztán egy bokor mögé kerültek, és
eltűntek Pierson szeme elől.
Pierson egyszerre nagyon egyedül érezte magát. Előhúzta zsebéből rövid
pipáját, eltűnődött, aztán visszarakta oda, ahonnét kivette. Leült megszokott
helyére, és nekitámaszkodott a szanatórium falának. Néhány percig így
üldögélt, s közben azon kapta magát, hogy az eljövendő hetekre, hónapokra
gondol. Egy idő után térdére könyökölt, tenyerébe temette az arcát, és
imádkozni kezdett.

A három cimbora a szanatórium kertjének főútvonalán ment végig. “Kellemes

kavicsos úton járni – gondolta Maillat. – A kavics kemény, és csikorog az
ember talpa alatt. Ellentétben a homokkal. Itt mindenfelé homok van.
Állandóan belésüpped a láb." Dhéry Alexandre felé fordult.
– Kéresd majd Cirilli alorvost. – Ki az?
– Egy ismerősöm.
– Honnan ismered?
– Tegnap ismertem meg. Tettem neki egy kis szolgálatot.
– Újabb titokzatosság.
– Cirillit kéresd. Különben, ha sorba állunk, órákig ácsoroghatunk. Közben
pedig elfolyik minden vérem.
– Túlzol – mondta Maillat. – Már alig vérzel.
Jobbra nézett. Két katona feltűrt ingujjban, szájához ragasztott cigarettával
a hullákat rakosgatta. Mellettük egymásra rakva takarók és összehajtott
hordágyak sorakoztak. Sehol sem látszottak vérfoltok, csak khakiszínű
rongyokkal fedett, alaktalan roncsok. A két katona levett egy takarót,
összegyűjtötte rajta a roncsokat, s amikor elegendőnek vélték a mennyiséget,
az egészet feltették egy hordágyra. Tempósan, módszeresen.
– Sose árt, ha az ember ismer egy dokit – mondta Dhéry –, különösen
ezekben az időkben. Elképzelheted, hogy nem mindenkit ápolnak, aki
jelentkezik. A szanatórium túlzsúfolt.
A kötözőhelyiségbe lépve olyan erős genny- és izzadságszag csapta meg
őket, hogy Maillat-t rosszullét környékezte. Körülbelül ötven-hatvan ember
várakozott, legtöbbje állva. Mások a földön feküdtek, s nekitámasztották
hátukat a falnak. Egy halálsápadt katona a padlón nyúlt végig. Nagyon soknak
meztelen volt a felsőteste, izzadt a homloka, s veríték patakzott tarkójáról a
vállára. A terem végén, egy ajtó előtt, terepszín-egyenruhás, pőre arcú, szőke
kis szakaszvezető ült egy asztalnál. Az asztalt úgy helyezték el, hogy félig
eltorlaszolja a bejáratot. A kis szakaszvezető előtt hatalmas lajstrom,
különböző színű cédulák és nyomtatott papírívek hevertek. Időnként körmölt
valamit egy cédulára, bemásolta a lajstromba, aztán odagombostűzte a cédulát
a lajstromhoz, elővett egy nyomtatott ívet, valamit vastagon kihúzott egy kék
ceruzával, s az ívet is odagombostűzte a lajstromhoz. Néha fölemelte a fejét,
és fennhéjázóan s unottan végigsétáltatta tekintetét a sebesülteken. A három
cimbora eléje lépett. A szakaszvezető hirtelen lesunyta a fejét.
– Cirilli alorvossal akarok beszélni – mondta Dhéry.
A kis szakaszvezető nem emelte fel a fejét. Szőke volt, pőre arcú és
elegáns. Enyhe kölniszag lengett körülötte.
– El van foglalva.
– Cirilli alorvossal akarok beszélni.
– El van foglalva – közölte foghegyről a kis szakaszvezető.
Dhéry nem mozdult. Ott állt, mint akit lecövekeltek, az asztal előtt. Akár
egy hústorony.
– Lesz szíves megkeresni.
A kis szakaszvezető fölemelte a fejét, de tekintete senkin sem pihent meg.
– Ha megsebesült – vetette oda foghegyről –, álljon be a sorba. Majd ha
sorra kerül, kezelik.
– Nem erről a kis karcolásról van szó – mondta Dhéry. – Lesz szíves
közölni Cirilli alorvos úrral, hogy Dhéry hadnagy szeretne beszélni vele.
Fontos.
Udvariasan beszélt, de hangja pattogott, mint az ostor.
A kis szakaszvezető szaporán Dhéryre pillantott. Dhéry ingujjban volt, de
csizmában és jól szabott nadrágban. A szakaszvezető felállt.
– Megpróbálok bejutni hozzá.
– Ez az – helyeselt Dhéry tökéletes hanyagsággal. – Próbálja meg.
Ott állt, akár egy hústorony az asztal előtt, s a vastag lencsék mögül
rámeresztette hideg szemét a szakaszvezetőre.
– Megpróbálom. De csakugyan nagyon el van foglalva.
– Mondja meg neki, hogy Dhéry hadnagy keresi.
– Megpróbálom – mondta a kis szakaszvezető. És eltűnt az ajtó mögött.
Alexandre felnevetett.
– Mióta vagy te hadnagy?
– Ha muszáj – muszáj.
 – De szívesen fenéken rúgtam volna ezt a kis dugaszt – csattant fel
Alexandre.
– Rohadt kis dekkoló – vélte Maillat.
– Disznó!
– Alágyújthatnánk az irományainak – javasolta Maillat.
– Vagy kiherélhetnénk, amikor visszajön. Most úgysem veszi hasznát a…
– Strici! – háborgott Maillat.
– “Nagyon el van foglalva” utánozta Alexandre. – És a feneked? Az nem
foglalt, te rohadék?
– Disznó!
– “Majd ha sorra kerül, kezelik" utánozta Alexandre.
– Ráadásul még igaza is volt a gazembernek.
– Ez a legrosszabb benne!
– De hát kiről beszéltek? – kérdezte csodálkozó arccal Dhéry.
– Erről a gazfickóról!
– A! – ámuldozott Dhéry. – Én észre se vettem.
– Mit csinálsz, ha nem sikerül ez a hadnagy-trükk? Dhéry kivett a zsebéből
egy doboz cigarettát.
– Mindenre fel kell készülni. De én azonnal láttam, hogy ennek a fickónak
nem baksis kell, erre csak tekintéllyel lehet hatni.
– Ha rám akadsz – mondta Alexandre –, engem nem veszel le a lábamról.
Dhéry hideg szemével ránézett.
– Téged azzal vettelek volna le a lábadról, hogy megnyerőén viselkedem.
A kis szakaszvezető visszajött, s egy szobalány udvariasságával meghajolt.
– Ha volna olyan szíves átfáradni a másik szobába, hadnagy úr.
A mennyezetig fehér, bútorozatlan kisebb helyiségben találták magukat.
Szélesre tárt ablaka a szanatórium kertjére nézett. Hirtelen kinyílt a jobb oldali
ajtó. Vérfoltos, fehér köpenyes, nagydarab fiatalember jött be. Sietve két
lépést tett feléjük. Nagyon szép volt.
– Ó! Maga az, Dhéry! – kiáltotta elmosolyodva. Amint elmosolyodott,
elővillantak gyönyörű fogai. – Az ügyeletes valami Dhéry hadnagyot
emlegetett. Nem tudtam, ki az. Már-már ki se jöttem.
Maillat elmosolyodott, és Dhéryre nézett.
– Az ügyeletes bizonyára tévedett – mondta határozottan Dhéry. – Engedje
meg, dokikám…
Cirilli kezet szorított Maillat-val és Alexandre-ral. Simára nyalt fekete haja
volt és ritka szép arca.
– Tudja, még nincs meg a doktorátusom. Háború előtt a Bichat-kórházban
dolgoztam, de csak mint bentlakó orvostanhallgató.
Elmosolyodott, s ismét elővillantak fehér fogai.
 – Miben lehetek szolgálatára?
– Jöjjön el hozzánk ma este vacsorára, dokikám – mondta Dhéry. – Nem
árt majd egy kis kikapcsolódás a szanatórium után. Aztán meg a szakácsunk is
kitűnő.
Alexandre-ra mutatott.
– Nagyon szívesen, de korán. Megfelelne például hat óra tájban?
– Tökéletesen.
– Jó lesz egy kis kikapcsolódás. Tudja, mindnyájan halálosan kimerültek
vagyunk itt, a szanatóriumban. Csak nagy ritkán tudunk egy-egy órát szakítani
magunknak. De mi történt a kezével?
– A kezemmel? – kérdezte hanyagul Dhéry. – Semmiség. A nyári légben
egy kis 77-es szálldosott, és én megpróbáltam elkapni.
Cirilli figyelmesen a seb fölé hajolt. Olyan szép volt, hogy nem is
orvosnak, inkább valamilyen filmben, orvost alakító ifjú hősszerelmesnek
látszott.
– Nem túlságosan mély, szép tiszta seb.
– Whiskyvel mostuk ki.
– A kutyafáját! Erre pazarolják a whiskyjüket? Én szívesebben megiszom.
– Magának is jut még – vágott a szavába Dhéry. – Ma este iszunk egyet
közösen.
Cirilli elmosolyodott.
– Azért mégis teszek rá egy kötést.
Bevitte őket a szomszéd szobába. Három-négy fehér köpenyes fiatalember
hajolt a sebesültek fölé. Nem érződött se vér-, se izzadságszag. Az éter mind a
kettőt elnyomta. Szőke ápolónő járta a csoportokat, osztogatott pólyákat.
Cirilli beléptekor élénken hátrafordult. Egymásra mosolyogtak.
– Túl lehet terhelve munkával.
Cirilli bőségesen étert öntött Dhéry sebesült kezére.
– Képzelje – mondta vidáman –, óránként ötvenen jönnek, és sokan
beadják a kulcsot, még mielőtt megvizsgálhatnánk őket.
A szőke ápolónő melléjük lépett. Pólyát csúsztatott Cirilli kezébe. Az orvos
anélkül, hogy feltekintett volna, megköszönte.
– Tudja, itt csak apró horzsolásokat kezelünk. A mészárszék a másik
szárnyban van.
Ismét felvillantotta ragyogó mosolyát.
– Nem adna egy tetanuszinjekciót? Cirilli habozott.
– Persze, jó volna. De olyannyira fogytán a készletünk, hogy csak a súlyos
sebesülteknek tartjuk fenn.
A szőke ápolónő ott maradt Cirilli mellett, s keresztbe font formás karján
nyugtatta kezét. Mozdulatlanul állt. Nem nézett senkire. Úgy tetszett,
várakozik. Maillat rátekintett, és hirtelen megérezte, hogy merő véletlenségből
ő is bekerült a nő lényéből sugárzó – másnak szánt – hő- és fényözönbe.
“Szépséges leánykám" – gondolta Maillat. A szőke, pirospozsgás ápolónő
pedig, úgy tetszett, várakozik. Egész lénye csupa várakozás volt; várt, mint
augusztusi mező a záporra.
– No hát a bébit bepólyáltuk – mondta Cirilli. – Néhány nap, és a seb
helyén csak egy előkelő forradás marad. Lesz otthon mivel meghatni a
családot.
– Jacqueline – szólalt meg az egyik fehér köpenyes fiatalember.
A szőke ápolónő sarkon fordult, és átsietett a termen. Maillat figyelte,
hogyan ring a csípője.
– Bocsásson meg – mentegetőzött Cirilli –, de tudja, rengeteg a munkám…
– Akkor hát a ma esti viszontlátásra – búcsúzott Dhéry.
– Este hatkor.
Dhéry nem mozdult. Arca fenséges mosolyra nyílt. Maillat még sose látta
ilyen behízelgőn mosolyogni.
– Legyen szíves, dokikám, hozza a fecskendőjét is. Majd bead egy
injekciót. Hadd nyugodjam meg teljesen.
Cirilli elmosolyodott.
– Ha annyira ragaszkodik hozzá!
És Maillat-ban felötlött, hogy Dhéry most bizonyára azt gondolja:
“Nyertem."
Kint még egyre úgy tűzött a nap, mint a Riviérán. Érződött, hogy
kétlépésnyire tőlük a tenger. Ha valaki jól figyel, hallhatta volna, mint hal el a
fövényen az utolsó hullám. Maillat mohón szívta a levegőt. Hirtelen úgy
érezte: boldog. Elképedten tapasztalta, hogy minden tagja ép, nem érzi többé
az éterszagot, s nem lát több vért.
– Hallod-e, Dhéry – mondta Alexandre –, bennünket is megkérdezhettél
volna, mielőtt meghívod a dokidat. Különösképp hat órára. Nem te bajlódsz
majd a főzéssel. Ezzel is úgy vagy, mint a kezeddel. Találtál egy újabb
kifogást, hogy kihúzd magad a vízhordás alól.
– Legalább ennyi hasznom legyen belőle – mondta Dhéry.
Elmentek a hullák mellett. Már minden a legnagyobb rendben volt. A
hordágyak oly katonásan sorakoztak, mintha utolsó díszszemlére készülnének.
De a két szanitécnek nem volt pontos szemmértéke. Némelyik halom nagyra,
némelyik meg szemlátomást kisebbre sikerült. Maillat egy hordágyon két bal
lábat pillantott meg.
– Legalább hozná el Cirilli ezt a Jacqueline-t is – jegyezte meg Alexandre.
– Szívesen meglapogatnám ezt a Jacqueline-t. Nem sokba kerülne neki, ha
meg akarna erőszakolni.
 Dhéry meglepetten ránézett.
– Miféle Jacqueline-t?
– Azt a kis szőkét, aki behozta a pólyát.
– Á – mondta Dhéry –, nem is vettem észre.
– Nem is vettem észre! – kiáltott föl Alexandre szőrös karját az égre tárva.
– Ehhez meg mit szólsz, Maillat? Nem is vette észre. De, te Maillat, te ugye
észrevetted? Szerinted milyen?
– Nem rossz. Tán csak a mellbőséggel van baj.
– Az nekem nyolc – közölte tárgyilagosan Alexandre. – A mell engem nem
izgat.
Nevettek. Aztán egyszerre az égre emelték fejüket, mert egy kanadai
vadászgép szállt el fölöttük. Magányosan, szabadon körözött a tiszta déli
égbolt alatt.
A szanatórium vaskerítéséhez érve, Dhéry megtorpant, s a kezére pillantott.
– Hát ez rendben volna – mondta elégedetten. A két cimborához fordult.
– Ne haragudjatok, fiúk, de el kell válnom tőletek. Találkám van valakivel.
Nagyon sietek.
Elment anélkül, hogy a választ megvárta volna. Alexandre csípőre tette
kezét.
– No de ilyet! Ez a fickó csak azért zargat mindenkit, hogy…
– Ne folytasd – vágott a szavába Maillat. – Egy véleményen vagyunk.
– És mindennek a tetejébe ez az átkozott halvérű alak még csak észre se
vette a kis szőkét.
– Kapzsi pali.
– Hogyhogy? – kérdezte Alexandre, és felvonta busa szemöldökét. –
Kapzsi? Mi köze a kettőnek egymáshoz?
– Nem figyelted még meg, hogy a kapzsi palik általában halvérűek?
– Mondd csak tovább – biztatta Alexandre. – Nem is képzeled, mennyit
tanulok a marhaságaidból.
Nevettek, majd néhány lépést szótlanul tettek meg. Kellemes meleg volt a
napon. A fasor kavicsa csikorgott a talpuk alatt.
– Alexandre, délután elmegyek Bray-Dunes-be. – Úgy? – szólt Alexandre.
– Megpróbálok feljutni egy hajóra.
Maillat arra számított, hogy Alexandre kirobban, de csak kétszer
felsóhajtott, azután elhallgatott.
– Biztosan megfontoltad, ha beszélsz róla.
– Igen, megfontoltam.
– Jó. Segítek majd csomagolni.
– Köszönöm, nem viszek csomagot. Csak cigarettát. Alexandre ezek után
se robbant ki. Csupán megcsóválta a fejét, és elmosolyodott.
 – Szólj majd a többieknek. Nem akarok búcsúzkodni tőlük.
– Pierson morogni fog.
– Annyi baj legyen.
– Jó. Majd elmondom nekik. Alexandre halvány mosollyal hozzáfűzte: –
Legalább lesz egy hírem, amelyet hamarabb tudok meg, mint ő.
– Akkor hát, ég veled, öregem.
– Máris mégy?
– Igen.
– Még a lakókocsiig se jössz el cigarettáért?
– Már nálam van. Az imént magamhoz vettem.
– Mikor az “imént"?
– Mielőtt Dhéry megsebesült.
– Mondd, mikor határoztad el magad?
– Amikor Dhéry a millióiról beszélt.
– Ő meg a milliói!…
– Legalább hisz valamiben.
– Hülyeségeket beszélsz – mondta Alexandre meggyőződés nélkül, inkább
csak azért, mert tudta, hogy Maillat ezt a választ várja tőle.
– Igen, anyuka.
De most ez is hamisan csengett. Fülrepesztőén hamisan. Néhány lépést
csendben tettek meg.
– Akkor hát ég veled, öregem.
– Ég veled, Alexandre. Sok szerencsét.
– Ó! Ami engem illet!… – mondta Alexandre. Szájához emelte jobb
hüvelykujját, harapdálni kezdte a körmét, úgy nézett a távolodó Maillat után.
SZOMBAT DÉLUTÁN
Maillat egy döglött lovat vett észre két romos ház között egy bekerített telken.
Égnek meredő lábakkal, felpuffadt hassal feküdt. Tőle két méterre két másik
ló állt dermedt mozdulatlanságban. Az egyik megsebesült a vállán. A másik –
az elsőhöz olyan közel, hogy fara hozzáért – időnként megnyalta társa sebét.
A sebesült állat hirtelen felcsapta a fejét, mintha rögtön felnyerítene. Pofája
kinyílt, de egy hang se jött ki belőle. Majd megcsóválta a fejét, és Maillat
látta, hogy szomorú, szelíd tekintete egy pillanatra megpihen rajta. A sebesült
ló újból felcsapta a fejét, hátrált egy lépést, társa nyakára hajtotta pofáját, és
behunyta a szemét. Néhány másodpercig így állt, különös, kifejezhetetlen és
elcsigázott tartásban. Két hátsó lába szünet nélkül remegett.
Maillat letért az útról, átvágott a vasúti síneken, és balra fordult. A
tengerhez vezető utca Bray-Dunes főutcája lehetett. Khaki-egyenruhás angol
és francia katonák hömpölyögtek rajta vegyesen, végtelen áradatban. Egyik
sem viselt fegyvert, de vállukat és csípőjüket hatalmas borjúk húzták le.
Elözönlőitek a gyalogjárót, eltorlaszolták az utat. Mivel szembe is áramlottak
kisebb csoportok, olykor kavarodás, torlódás támadt, majd a hullám lassan
továbbvonult. Az emberek piszkosak voltak és porosak, a kimerültség árkokat
ásott, s a veríték széles csíkokat mart az arcukba. Csigalassúsággal jutottak
csak előre, fárasztó megtorpanásokkal és zökkenőkkel. Valahányszor
megálltak, egymásnak koccantak. Káromkodás harsant, heves vita robbant ki s
halt el hirtelen. Fejük fölött az égbolt tengeri fürdőzéseket, vakációkat, szép,
nyári délutánok lustaságát idézte.
Amikor a tömeg ismét mozgásba lendült, Maillat egy gyalogos kis
őrnagyot pillantott meg maga mellett. Nem hordott sipkát, s fehér haja
csillogott a napfényben. Képe cserzett volt, bajusza kicsi, mellén két sor
annyira kifakult kitüntetésszalag, hogy a színüket sem lehetett már
megkülönböztetni.
Megtorpantak. Egy darabig ismét egy helyben topogtak, majd a tömeg
újból előrelódult, aztán megint megállt. Maillat beverte az orrát az előtte álló
katona sisakjába. Jobb felől pattogó hangot hallott.
– Nem tud vigyázni?
A fehér hajú kis őrnagy volt. Hátrafordult, s egy hórihorgas tüzérhez
beszélt, akinek az oldalán két degeszre tömött kenyérzsák lógott.
– Le vagy szarva – mondta vontatottan a tüzér. A kis őrnagy elvörösödött.
– Hogy mer így beszélni egy tiszttel? Hangja remegett.
– Parancsolj az öreganyádnak mondta a tüzér. Egyesek nevettek; gúnyos
megjegyzések röpködtek. A kis őrnagy válaszra nyitotta száját. A gúnyos
megjegyzések csak úgy csattantak körülötte. A kis őrnagy megfordult,
lehorgasztotta a fejét, és továbbment.
Ismét megtorpantak, Maillat újból nekiütközött az előtte levő katonának.
Az visszafordult, és Maillat legnagyobb meglepetésére, rámosolyodott.
– Rosszabb a metrónál, mi?
– Nicsak, párizsi vagy? Az ember elnevette magát.
– Nem, béziers-i, de azért ismerem a metrót. Lassan újra elindultak.
– Annyi a különbség folytatta a katona, kissé Maillat felé fordulva –, hogy
a metróban nem kell az embernek a pofájába hulló bombáktól tartania.
– Igen, én sem értem, miért bombázzák a hajókat, és nem bennünket.
– Emiatt nem fő a fejem – mondta a katona. Felnézett. – Képzeld el azt a
pusztítást, ha két-három stuka megszórná ezt a tömeget.
– Még ez is megeshet.
Most kissé gyorsabban haladtak. Az emberek már kevésbé préselődtek
össze. Maillat miközben megelőzte a fehér hajú kis őrnagyot, rápillantott.
Lehorgasztott fejjel ment, és Maillat látta, hogy napbarnított arcán könny
pereg.
Maillat előrébb jutott még néhány métert, aztán a tömeg hirtelen megint
sűrűn összeállt. Könyökét testéhez szorítva, kezét előrenyújtva nyomakodott
tovább. Váratlan lökdösődés támadt, s Maillat rázuhant jobb oldali
szomszédjára.
– Bocsánat – mondta megfordulva.
Az ember lehunyt szemmel járt, úgy tetszett, alszik. Hatvan év körül
lehetett. Sovány arcán néhány ősz borosta. Sötét gombos, almazöld színű,
különös egyenruhát viselt, s lapos, otromba, elöl két betűvel ellátott sisakot
hordott. Zubbonya túlságosan hosszú volt, s nadrágja ráhullt bakancsára.
Behunyt szemmel járt, úgy tetszett, alszik.
Maillat körültekintett, kereste a béziers-i embert, de nem lelte sehol.
Kihúzott zsebéből egy cigarettát, és rágyújtott. Hirtelen érezte, hogy jobb felől
valaki figyeli. Arra fordította a fejét. Az almazöld egyenruhás ember nézte.
Tágra meredt szemmel s olyan erősen, hogy Maillat-t feszélyezte a tekintete.
Pupillája fekete volt és csillogott.
– Nem aludtam – közölte az ember kihívó hangon.
– Nem? – kérdezte Maillat.
– Nem – felelte támadón az ember. – Egyébként úgyse számít. Sose
alszom.
Zubbonya olyan hosszú volt, hogy keze eltűnt ruhaujjában.
– Nem – ismételte fellengzősen –, sose alszom.
Feltűrte ruhaujját, benyúlt a zsebébe, kihúzott egy darabka újságpapírt,
kibontotta: néhány szál dohány volt benne. Aztán kivett a másik zsebéből egy
pipát, s anélkül, hogy megállt volna, tömködni kezdte. Mozdulatai valahogy
ünnepélyesen hatottak.
– Nem, uram – jelentette ki újra –, én sose alszom. Torlódás támadt, az
ember rázuhant Maillat-ra, s az talpra segítette.
– Mit csinál civilben? – tudakolta az ember, amint visszanyerte
egyensúlyát.
– Nem lényeges…
– Az nem mesterség – közölte megvetően az ember. Bizalmasan
hozzáfűzte: – Én civilben katona vagyok.
S rövid szünet után, ünnepélyesen: – Őr.
– S voltaképpen mit őriz? – kérdezte Maillat.
Az ember előrehajolt, és hamiskásan Maillat-ra nézett
– Őrülteket.
Mutatóujjával néhányszor rákoppantott a homlokára.
– Érti?
– Értem – mondta mosolyogva Maillat.
Arra gondolt, hányan kódoroghatnak így az utakon.
– És ide minek jött? Mit akar? toldotta meg.
Az ember úgy nézett rá, mintha kételkednék épelméjűségében.
– Hogyhogy mit? Hajóra szállni! Miért, maga mit hitt? Maillat felnevetett.
– Min nevet? – kérdezte az ember hirtelen dühbe gurulva.
Amint Maillat feléje fordult, s válaszolni akart, újabb torlódás támadt, s
mire Maillat továbbindult, az almazöld egyenruhás ember eltűnt mellőle.
– No, megint találkoztunk! – ütötte meg fülét egy hang. A béziers-i katona
volt. Majd kicsattant jókedvében.
– Mondd csak – fűzte tovább –, hiszel te ezekben a hajókban? Szerintem
ezek a hajók csak kacsák.
Útelágazáshoz értek. Angol tiszt bukkant fel előttük; magas volt, egy fejjel
a tömeg fölé nőtt. Hadonászott, s szakadatlanul kiabált, először angolul, majd
franciául.
– Angolok jobbra! Franciák balra!
Parancsa tökéletesen hatástalan maradt.
– Egyelőre még Franciaországban vagyunk, vagy mi a fene! – mondta a
béziers-i ember. – Ott még nem tartunk, hogy egy angol szabja meg, mit
tegyek.
– Beszélek vele – jelentette be Maillat.
– Angolok jobbra! Franciák balra!
– Pofa be! – üvöltött fel a béziers-i ember.
Maillat közelebb lépett. Az angol tiszt nem is volt olyan magas. Olyasféle
kis fadobogón állt, amilyet az angol MP-k használtak a forgalom irányításakor
az útkereszteződéseknél. Maillat felnézett rá.
 – Nem tudja – kérdezte angolul –, franciákat is behajóznak-e itt?
A tiszt épp csak rávillantotta a szemét, s nyomban ismét feltekintett.
– Angolok jobbra! Franciák balra!
Olyan gyorsan kapta el a tekintetét, hogy Maillat nem tudta, egyáltalán
látta-e.
– Kérem – ismételte –, franciákat is behajóznak itt?
Az angol újból letekintett, s Maillat-nak az az érzése támadt, hogy
pillantása úgy hatol át rajta, mintha teste átlátszó volna.
– Angolok jobbra! Franciák balra!
– Kérdeztem öntől valamit – mondta Maillat. – Lesz szíves válaszolni.
Az angol ismét letekintett, de ezúttal mintha meglátta volna.
– Ó! – mondta. És közömbösen hozzáfűzte: – Ön nagyon jól beszél
angolul.
Maillat habozott. Megpróbált emlékezni, hogyan viszonozná helyében a
bókot egy angol.
– Ó! – szólalt meg végül. – Épp csak dadogok egy kicsit.
– Angolok jobbra! Franciák balra! – folytatta az angol. De Maillat tisztán
érezte, hogy újabb jó pontot szerzett.
– Meg tudná mondani, kérem – ismételte –, hogy franciákat is behajóznak
itt?
Válasz nem érkezett. Az angol tiszt csak hadonászott, mint egy közlekedési
rendőr. Kék szeme, csupasz arca, szabályos vonásai voltak: komolynak és
gyerekesnek látszott. Úgy tetszett, cseppet sem csüggeszti el, hogy
parancsainak vajmi kevéssé engedelmeskednek. Néhány másodperc után az
angol ismét letekintett Maillat-ra.
– Hol tanult angolul?
– Angliában.
– Ó! – mondta az angol.
S nyomban ismét darálni kezdte:
– Angolok jobbra, franciák balra!
Maillat várt. Úgy rémlett, hogy az angol teljesen megfeledkezett róla:
kihúzott zsebéből egy nagy, khakiszínű zsebkendőt, és révetegen megtörölte a
nyakát. Hirtelen dünnyögni kezdett valamit. Maillat odafülelt.
– Wether 'tis nobler in the mind to suffer the…4
Elakadt. Érezni lehetett, hogy keres egy szót az emlékezetében.
– Slings5 – mondta Maillat.
– Parancsol? – kérdezte az angol és lenézett.
– Slings.
4 Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri… (Shakespeare: Hamlet. Arany János ford.)
5 Csapás, ütés.
 – Slings? – ismételte az angol szemöldökét felvonva.
– The slings and arrows of outrageous fortune.6
Az angol elképedten bámult Maillat-ra, aztán hirtelen leugrott a dobogóról.
– Shake hands! Shake hands!7 – kiáltott fel kitörő örömmel.
Maillat kezet szorított vele. Egy pillanatig szótlanul nézték egymást.
– Gabet vagyok – közölte az angol, s szemmel láthatóan erőfeszítést tett,
hogy újra szenvtelenül viselkedjék. – Captain8 Leonard Hesley Gabet.
Ezúttal úgy mutatkozott be, ahogy az illemszabályok előírják. Maillat
elmosolyodott.
– Maillat vagyok. Julien Maillat, őrmester.
– Őrmester? – kérdezte szemöldökét felvonva Gabet Őrmester? Csakugyan
őrmester?
– Csakugyan.
– Úgy érti, hogy nem tiszt?
– Úgy értem.
– Csakugyan őrmester?
Gabet nevetésbe tört ki. Épp úgy nevetett, mint egy gyerek:
ellenállhatatlanul, véget nem érőn, kétrét görnyedve, feje búbjáig kivörösödve,
könnyekkel a szemében.
– Bocsásson meg – szólalt meg miután lélegzethez jutott –, bocsásson meg,
de ez csakugyan roppant mulatságos.
– Mi mulatságos?
– A nap legjobb vicce!
“Szóval nem ez volt az egyetlen" – gondolta Maillat.
– Képzeljen el!… – mondta Gabet. – Képzeljen el!… Fokról fokra
visszanyerte nyugalmát.
– Képzeljen el egy őrmestert, amint Shakespeare-t idéz! Úgy látszott,
megint nevetésbe tör ki, de aztán mégis úrrá lett jókedvén.
– Nincs ebben semmi különös. Civilben nem vagyok őrmester.
– Igen – mondta Gabet –, a kötelező katonai szolgálat. Ha jól
belegondolok, biztosan nálunk is akadnak hasonló esetek.
S tüstént felkiáltott:
– Angolok jobbra! Franciák balra!
– Tudom – folytatta s ismét fellépett a dobogóra –, a kötelező katonai
szolgálat… De még így is, a kötelező katonai szolgálattal is, vereséget
szenvedtek.
– Hallja – mondta élénken Maillat –, azt hiszem, maguk is vereséget
6 Balsorsa minden nyűgét s nyilait. (Az első Shakespeare-idézet folytatása.)
7 Hadd szorítsam meg a kezét.
8 Kapitány.
szenvedtek.
Csend támadt. Az angol meglepettnek látszott, úgy tetszett, eltűnődik.
– Valóban – szólalt meg végül udvariasan. – Mi is… mi is vereséget
szenvedtünk.
Maillat-nak azonban az volt az érzése, hogy e gondolat először ötlik fel
benne, és most sem fogadja el fenntartás nélkül.
– Angolok jobbra! Franciák balra!
Ezúttal szaporábban kiabált, mintha be akarná hozni az eltékozolt időt.
Maillat nézte a tömeget. Gabet parancsai éppoly hatástalanok maradtak,
mint az előbb. Hogyhogy nem akarja ezt tudomásul venni?
– Egy órája vagyok itt – mondta Gabet –, és ahány francia tiszt elhaladt
előttem, mind sértegetett. Mind, kivétel nélkül. Soha életemben ennyit nem
sértegettek.
– Fájlalom – mondta Maillat.
Alkalmasint ez is “ült". Gabet arca mintegy varázsütésre megenyhült.
Kamaszos rokonszenvvel Maillat-ra nézett.
Egy tommi9, a tömeget áttörve, melléjük furakodott, s gesztikulálva
kérdezett valamit Gabet-től. Olyan különös tájszólásban beszélt, hogy Maillat
egy szavát sem értette.
– Természetesen – mondta Gabet, atyaian. – Nyugodjék meg, mind egy
szálig hajóra szállnak.
A tommi eltávolodott. Maillat fölemelte a fejét.
– Jó volna, ha én is ezt hallhatnám öntől. Azért is jöttem ide, hogy erre
választ kapjak.
Gabet elmosolyodott, tűnődött, majd szinte sajnálkozva kijelentette:
– Attól tartok, a válasz nem lesz kielégítő. Itt csak angolokat hajóznak be.
“Végre! – gondolta Maillat. – Végre egy válasz! És ehhez nem kevesebb,
mint negyedórányi társalgás kellett. Negyedórányi társalgás meg egy
Shakespeare-idézet."
– Viszontlátásra – köszönt el.
Sarkon fordult. De alig tett két lépést, hallotta, hogy szólítják.
– Mr. Maillat! Mr. Maillat! Visszafordult, újból az angol mellé lépett.
– Ide hallgasson – mondta Gabet –, talán tehetek valamit magáért. Azt
hiszem – ismételte meg –, tehetek valamit magáért. Menjen a behajózási
hivatalba, és keresse Feery kapitányt. Azt hiszem, hogy a segítségére lehet.
– Hol a behajózási hivatal?
– Vágjon le egyenesen a tengerpartig, ott forduljon balra, s körülbelül
hatvanméternyire talál egy rózsaszín villát.
– Hogy mondta? Milyen kapitány?
9 Angol katonák beceneve.
 – Feery, Gerard Feery. Könnyű megismerni, a legalacsonyabb tiszt a
zászlóaljban.
– Csakugyan olyan alacsony?
– Ó, nem – mondta Gabet –, egyáltalán nem alacsony, de abban a
zászlóaljban valamennyi tiszt nagyon magas.
Maillat felnevetett. Gabet meglepetten ránézett, azután ő is nevetni kezdett.
Úgy nevetett, mint az imént, pukkadozva, gurgulázva, mint egy diák.
– Well10 – mondta, s hirtelen visszanyerte teljes méltóságát –, csaknem
olyan magas, mint ön, és kis kefebajsza van.
– Viszontlátásra.
– Viszontlátásra, Mr. Maillat.
Maillat-t ismét elnyelte a tömeg. Hallotta, hogy Gabet fáradhatatlanul
folytatja mögötte:
– Angolok jobbra! Franciák balra!
Hátrafordult. Gabet erőteljesen hadonászott. Tiszta szemével és lányos
arcbőrével a Paradicsom kapuját őrző angyalra emlékeztetett, aki rendet
teremt a halottak között, s kijelöli a “kiválasztottakat". “Ezúttal – gondolta
Maillat – a kiválasztottak mind angolok."
Arra számított, hogy egy kis kikötőt, rakpartokat vagy legalábbis
behajózásra alkalmas mólót pillant meg, lehorgonyzott, nagy csapatszállító
hajókat, pallóra kapaszkodó embereket. De csak kétoldalt végtelenbe nyúló,
hatalmas tengerpartot látott. A tengerparti strandot alacsony támaszfal védte,
csinos villák tövében. A csapatszállító hajók hihetetlenül ócska kis
tehergőzösök voltak. Az egyiken még ódon lapátkerék is díszelgett. Nem
messze két aprócska torpedónaszád körözött.
A parton párhuzamos hosszú sorokban tommik várakoztak. Valamivel
távolabb, balra, a behajózási területen túl, franciák verődtek csoportokba.
Angolok jobbra, franciák balra! Milyen csoda folytán talált meghallgatásra
Gabet parancsa, melyet oly kevés eredménnyel kiáltozott az útelágazásnál?
A tenger szikrázott a napfényben, s nyugodt volt, mint egy tó. Három vagy
négy zöld kis csónak ingajáratot bonyolított le a part és a tehergőzösök között.
Egy-egy fordulóra kínnal-keservvel is csak öt-hat tommit vett fel. Maillat
megdöbbenve meredt a csónakokra. Hogyan képzelhető el ilyen ütemben egy
hadsereg behajózása?
Ismerős motorzúgásra kapta fel a fejét. Stukák tűntek fel; hármasával
jöttek. Nagyon magasan szálltak, és ő úgy látta, hogy épp a feje fölött nagy
köröket kezdenek leírni. Az egyik aprócska torpedónaszád, amely nem messze
a parttól megállt, hirtelen elindult, s mély barázdát szántva, cikcakkban a nyílt
tenger felé tartott. Egy perccel később működésbe lépett a légvédelem.
10 Szóval, nohát.
 Mindenfelől lőttek, a torpedónaszádokról, a tehergőzösökről, a partról, a
háztetőkről. Fülsiketítő lárma támadt. A kék égbe egyetlen másodperc alatt
sokszáz fehér felhőcske fúródott; úgy látszott, néhány centiméterre tűnnek fel
a rajok mögött, nyomon követik őket, majd sorra szétfoszlanak a levegőben. A
part felől hirtelen dörgő hurrá reszkettette meg a levegőt. Megérkeztek a
kanadai vadászgépek. Furcsamódon, a szárazföld felől bukkantak fel, mintha
keleten volna a támaszpontjuk. A stukaalakulat nyomban szétrebbent,
kecsesen, pártaalakba bomlott, mint egy hatalmas virág, aztán kettévált. Fele
oszlopba fejlődött, s szembefordult a vadászgépekkel. Másik fele úgy rémlett,
összezsugorodik és összehúzódik, s elszállt a tenger felé.
Egy pillanatra csend támadt. A tengerparti légvédelem elnémult. Csak a
távolban dörögtek a torpedónaszádok gépágyúi. Maillat felnézett, de nyomban
le is hunyta a szemét. A nap vakított. A vadászat egyébként is olyan magasan
folyt, hogy alig lehetett látni. Ha arrafelé harcoltak, amerre a nap állt,
semmilyen zaj se hallatszott.
Maillat hirtelen azt érezte, hogy valaki karon ragadja.
– Oda süss! – szólalt meg mellette valaki.
Csontos, vékonypénzű kis baka volt. Remegett az izgalomtól, s kiguvadt
szemmel meredt a tenger felé.
– Oda süss! – ismételte.
Ádámcsutkája minden szótagnál felcsúszott sovány nyakába. Maillat
elhúzta a kezét, és a tenger felé nézett.
Az egész olyan gyorsan történt, hogy Maillat-nak egy másodpercébe
került, amíg végiggondolta, mit is látott. Három stuka suhant el a part felé
tartó, párhuzamosan haladó torpedónaszádok egyike fölött. Az egyik stuka
hirtelen kivált a többi közül, előrebukott, alázuhant áldozatára, s nyomban
ismét felröppent. Maillat látta, hogy három apró petty száll alá. A béziers-i
katonának igaza volt: messziről csakugyan úgy tetszett, mintha egy
óriásfecske három ártalmatlan kis madárpiszkot hullajtana el. Maillat látta,
hogy a torpedónaszád körül vízsugár fröccsen fel. De már jött is a másik
stuka; alábukás előtt oldalra fordult, majd elkanyarodott a másiktól. Ezúttal
tompa dörrenés hallatszott. A torpedónaszádból lángnyelvek csaptak ki. A
hajó megtorpant. Aztán a harmadik stuka csapott le. Újabb tompa dörrenés. A
torpedónaszád megbillent, egy pillanatra úgy látszott, visszanyeri egyensúlyát,
aztán mintegy az erőlködéstől kimerültén, oldalára dőlt.
Maillat ismét érezte, hogy karon ragadják. A vékonypénzű kis baka volt.
Toporzékolt, harapdálta az ujját; szeme különös fénnyel csillogott.
– Ezt jól elkapták! – kiáltotta az izgalom tetőfokán. – Ezt jól elkapták!
– Angol hajó? – kérdezte Maillat, s elhúzta a karját.
– Nem – mondta mögötte egy nyugodt hang. – Francia. Megnéztem a
felségjelzését, amikor közel volt a parthoz.
– Ezt jól elkapták! – ismételte a baka. Úgy tetszett, diadalmámorban úszik.
– Azt hinné az ember, örülsz neki – mondta ellenségesen Maillat.
– Hadd – mondta mögötte a nyugodt hang. – Bezsongott.
– Ezt jól elkapták! – üvöltötte fülrepesztőén a kis baka.
Hirtelen lárma támadt. Az egyik stukát eltalálhatta a torpedónaszád
légelhárító ágyúja. Nehézkesen lejjebb ereszkedett. Alacsonyan szállt,
csökkenő sebességgel. Szinte vonszolta magát a levegőben. A városkának
mind a négy sarkában veszett lövöldözés tört ki. De a tömeg üvöltése már-már
elnyomta a fegyverropogást.
Maillat érezte, rögtön kiugrik a szíve a melléből. Ökölbe szorította a kezét.
Tíz évet adott volna az életéből, ha lelőheti a repülőgépet. Körülnézett, merre
lelhetne fegyvert. Tőle kétlépésnyire egy tommi vállához emelte a puskáját.
Maillat kis híján kitépte a kezéből. A tommi olyan gyorsan lőtt, hogy alig
maradt ideje célozni. “Találja már el! – gondolta Maillat. – Zuhanjon ránk a
repülőgép, menjenek ripityára, akik benne ülnek, azt se bánom, ha én is velük
pusztulok!" A stuka oly alacsonyan szállt, hogy bizonyára eljutott hozzá a
tömeg gyűlölködő moraja. Tétován, imbolyogva haladt, s amint egyik
szárnyáról a másikra billent, úgy tetszett, evez. “Ó, csak fordulna fel –
fohászkodott buzgón Maillat. – Édes jó istenem, csak fordulna fel!" A part
fölé érve, a stuka még jobban imbolyogni kezdett. Gépfegyverek és puskák
okádták rá a tüzet mindenfelől. A tömeg hatalmas, vad ordításba tört ki. Úgy
látszott, a repülőgép mozdulatlanságba dermed, légcsavarja egyszerre csak
képtelen hasítani a levegőt; Maillat-nak egy másodpercre az volt az illúziója,
hogy hátrálni kezd. Aztán váratlanul rákapcsolt, és eltűnt a házak mögött. A
lövöldözés elcsendesedett.
Már-már természetellenes mély csend támadt. Maillat csalódást érzett, meg
volt lepve, és haragudott magára. Tíz évet adott volna oda az életéből! Egy
másodpercig szívvel-lélekkel azt kívánta, hogy tíz évet odaadhasson! Mi hát
ilyen lenyűgöző tulajdonképpen a háborúban?
Mozdulatlanul állt, s jóllehet ingujjban volt, olyan forróság öntötte el, hogy
kiverte a veríték a homlokát. Feltekintett, és baloldalt megpillantotta, amit
keres. Ott emelkedett előtte a Gabet említette villa, s rózsaszínűn csillogott a
napfényben. Belépett. Az épületnek nem volt előcsarnoka. A villa alkalmasint
ebédlőként s szalonként szolgáló üvegfalú nagy szobája közvetlen a sétányra
nyílott. A falat nemrég élénk színűre festették, a kandalló fölött lógó nagy
tükör felvillantotta Maillat képét. Eszébe jutott, hogy ma reggel is megnézte
magát egy tükörben, abban a házban, ahol megölte a patkányt.
Úgy látszott, ez az épület minden baj nélkül megúszta. Még csak ki sem
fosztották. Gazdái bizonyára már rég elvihették a bútorok egy részét, s a
maradék holmi – egy asztalka, két fotel, meg három vagy négy szék – pedáns
rendben állt.
Maillat hallotta, hogy a szomszéd szobában beszélnek. Kinyitotta az ajtót.
Homályos, parányi konyha előtt találta magát. A tűzhely mellett egy tommi
matatott néhány lábassal. Maillat csak a hátát látta. Egy másik tommi – rőt
haja lángolt a félhomályban – merev tartással ült egy szék szélén, egy puhafa
asztal előtt. Jobbjában aprócska csészét tartott, kortyolgatta az italt, s közben
cigarettázott. Az egész helyiséget tea- és kellemes angol cigarettaillat lengte
be.
– Jó napot – köszönt Maillat.
– …napot – mondta a rőthajú, mintha meghaladta volna erejét, hogy három
szótagot mondjon ki. A tűzhely előtt álló katona még csak hátra sem fordult.
Maillat belépett a helyiségbe, és behúzta az ajtót maga mögött. A rőthajú
váltakozva hol kortyolt egyet, hol szippantott egyet – mintha élete e szertartás
aggályos betartásától függne. Egész lénye arról vallott, hogy ez nem
egyszerűen kimerítő munkát követő megérdemelt uzsonna, hanem jóval
fontosabb: egyfajta szent pihenés. Ennek ellenére roppant mereven ült a szék
szélén, kidüllesztette mellét, és hátrafeszítette vállát, mint valami díszszemlén.
Rőt haja fülig volt borotválva.
– Kaphatnék egy csésze teát? – kérdezte Maillat. A rőthajú megbántott
arccal maga elé meredt.
– Nem rám tartozik a teafőzés – mondta szárazon. Amint megmozdult,
hogy szájához emelje a csészét,
Maillat megpillantotta kabátujján az angol segédtisztek aranysujtását. Egy
darabig hallgattak.
Nyilván a tűzhelynél álló katonára “tartozott a teafőzés". De annak csak a
hátát lehetett látni. És a hátat nehéz volt megszólítani.
– Kaphatnék egy csésze teát? – ismételte meg Maillat, és érezte, milyen
nevetséges, hogy nehezére esik megszólítania a háttal álló alakot.
A tűzhelynél álló katona megfordult.
– Hozzám szólt?
Mosolygott. Arca fiatal volt, megnyerő, szeplős.
– Ó! – mondta a katona.
Sarkon fordult, s ott állt újra a tűzhely előtt.
Megint hallgattak egy darabig. Néhány másodpercig semmi különös nem
történt. A rőthajú újból hol kortyolt egyet, hol szippantott egyet. S ült
mereven, kifejezéstelen arccal. A tűzhely felől edénycsörömpölés hallatszott.
Mit akart mondani ez az alak az “ó"-jával? Visszautasította-e, vagy tudomásul
vette a kérését? A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy Maillat már-már azon
tűnődött, elmenjen-e.
 – Tessék, Monsieur – szólalt meg hátrafordulva a tűzhely mellett álló
katona.
Feléje nyújtott egy tányért s rajta egy csésze teát. Franciául szólította, a
Monsieur-t Messzie-nek ejtette, s közben egész arca mosolygott.
– Köszönöm – fogadta el Maillat. Ivott egy kortyot, és elfintorodott.
– Nincs cukruk?
– Tartok tőle, hogy nincs – válaszolta a katona a tűzhely mellől. Franciául
hozzáfűzte: C'est la guerre11 – s hahotázni kezdett, mint valami roppant
mulatságos tréfán. A gurre-t geö-nek ejtette, mint egy kettőshangzót.
A rőthajú még csak fel se pillantott. Ivott és cigarettázott tovább. Maillat
feléje fordult.
– Meg tudná mondani, merre találom Feery kapitányt?
– Nem tom – felelte a rőthajú.
Maillat újra ivott néhány korty teát. Így vagy úgy, egy bizonyos: a
sétányon ez az egyetlen rózsaszín villa. Nem lehet, hogy a két angol közül
egyik se ismerje Feeryt.
– Meg tudná mondani – ismételte meg Maillat, s megint nehezére esett a
tűzhely előtt háttal álló alakhoz szólnia, merre találom Feery kapitányt?
A katona megfordult.
– Hozzám szólt?
– Igen.
– Ó! – mondta a katona.
– Azt kérdeztem, ismeri-e Feery kapitányt?
– Hallottam a kérdését.
– Tehát ismeri?
– Ha alaposabban meggondolom, azt hiszem, igen – felelte a katona. –
Tulajdonképp – fűzte hozzá kisvártatva – én vagyok a csicskása.
Mailla megütközve rámeredt. Miért nem mondta ezt hamarabb? Úgy
látszott, a katona szigorúan betartotta azt a szabályt, hogy csak olyan kérdésre
válaszol, amelyet közvetlen hozzá, intéznek.
– No és, nincs itt? – kérdezte Maillat.
– Nem Messzié, a tiszti étkezdében van.
– Van itt egyáltalán tiszti étkezde?
– Igen – mondta a katona kínos zavarban. – Miért ne volna?
– Csakugyan miért ne volna?
– Nem valami csinos étkezde – vélte a katona elfintorodva.
– Nem?

11 Ilyen a háború.
12 Valójában.
 – In fact12 – mondta a katona – if s pretty messy.13 Felkacagott, és Maillat
is vele tartott. A rőthajú meg se rezzent.
– De hát c'est la guerre! – hahotázott a csicskás.
– És mit keres Feery kapitány a tiszti étkezdében?
A csicskás ránézett: ugyanolyan kínos zavarban volt, mint az imént.
– Teázik.
– Aha – mondta Maillat. – És meg tudná mondani, mikor jön vissza?
– Húsz perce ment el.
– Szóval hamarosan itt lesz?
– Ó, nem, Feery kapitány legalább háromnegyed órát teázik.
– Lassan szürcsöli a teáját.
– Nem mondhatnám – felelte az angol olyan ábrázattal, mint aki komolyan
eltöpreng egy fogas kérdésen. – Szerintem inkább gyorsan iszik, de lassan
eszik.
– Értem – mondta Maillat, és átnyújtotta a tomminak üres csészéjét.
– Thank you, Sir14 – köszönte meg a tommi. Sarkon fordult, s ott állt ismét
a tűzhely előtt.
A rőt hajú adjutáns továbbra is váltakozva hol kortyolt egyet, hol
szippantott egyet.
Kifejezéstelen arccal bámult maga elé. A konyhában megint templomi
csend támadt.
– Viszontlátásra – búcsúzkodott Maillat, s önkéntelenül lehalkította a
hangját.
– …látásra – válaszolta a rőthajú anélkül, hogy ránézett volna.
Feery kapitány csicskása még csak hátra sem fordult. Maillat kiment a
konyhából, átvágott a tágas, üres szobán, és az utcán találta magát. Nézte a
tengert – néznie kellett. Ott terült el előtte mozdulatlanul, tündökölt a
napfényben, s a látóhatáron szép időt jelző, halvány fehér pára szállt fel.
Lenyűgöző volt. Semmit sem lehetett látni rajta kívül. Minden szem mohón
feléje fordul. Egy ilyen kis tenger! Olyan kicsi, hogy már át is úsztak! S
milyen békésen, milyen barátságosan terül el a napfényben. Olyan könnyűnek
látszik átjutni a túlsó partra! A gondolat szárnyán egy pillanat az egész. És a
másik parton sértetlen világ kezdődik. A másik parton rend, nyugalom,
biztonság honol.
Maillat elnézte egy darabig, hogyan térülnek-fordulnak a zöld kis
csónakok, veszik fel a tommikat, szállítják el őket a tehergőzösök. Miért ilyen
kicsik? Miért nincs több belőlük? Komolytalannak látszott az egész. Az ember
13 Messy-mess, angol szójáték. Messy: koszos, rendetlen. Mess – tiszti étkezde. Pretty:
csinos.
14 Köszönöm, uram.
azt hihette volna, hogy tengerre szállást játszanak.
Maillat leugrott a villákat a strandtól elválasztó, alacsony támaszfalról,
lehuppant a homokba, és elindult a tenger felé. Valahányszor a parthoz üres
csónak közeledett, kisebb tolongás támadt körülötte – jóval kisebb, mint
amilyen várható lett volna. Néhány tommi nagy sietségében begázolt a
tengerbe. A csónakok felé igyekezve, a vízbe gázoló emberek kissé komikus
mozdulatával feltartották a karjukat. A tenger nemsokára már a hasukig ért.
De ők csak nyomultak előre tovább. A csónakhoz érve rá kellett
csimpaszkodniuk, hogy bemászhassanak. Valahányszor rántottak egyet rajta, a
csónak veszedelmesen megbillent. De a neheze csak akkor kezdődött, amikor
a csónak megtelt. A nyílt tenger felé kellett fordulnia, és gyorsan eltávolodnia
a parttól, mert már újabb tommik törtek elő, és elsüllyedéssel fenyegették a
bent ülőket. Maillat megpillantott egy fiatal, hórihorgas, szikár tisztet: a
Guards15 jelzést viselte. Sarkantyú nélkül, szőrén ülte meg kis pej lovát, s
olyan ügyesen forgolódott vele a vízben, hogy állandóan a teli csónak és az
újonnan érkezők közé került. Ha a tommik továbbra is előrefurakodtak, nekik
hajtott. Erőszak alkalmazása nélkül hátráltatta meg őket. De a tommik sokan
voltak, és időnként körülfogták. A lovas visszatért kiindulópontjára, s kissé
megvetően mosolyogva, újból elvágta útjukat. Egyszer vagy kétszer Maillat
hallotta is, amint azt mondja: – Get back! Get back, you!,16 de minden
heveskedés nélkül, azon a türelmes és felsőbbséges hangon, amellyel
gyerekekkel beszélnek. Úgy tetszett, nem a parancsnak akar érvényt szerezni.
Inkább mintha a bátyjuk volna, és játékosan ingerkedne velük.
A légvédelem hirtelen újra rázendített. Maillat felkapta a fejét. Az égre
ismét fehér kis felhők fúvódtak. Ezek a repülőgépek nesztelenül jöttek idáig.
Nagyon magasan, zárt egységben szálltak, s egyszerre éppolyan kecsesen
felfejlődtek mint az imént, szétszóródtak, újból összetömörültek, újból
szétszóródtak. Majd lecsúsztak a szárnyukon, köröztek, lesiklottak, újra
fölröppentek, visszafordultak, köröket írtak le, nyolcasba s háromszögbe álltak
össze, hirtelen V alakba csoportosultak, elindultak mint a vándormadarak, de
nemsokára ismét összetömörültek, s megint szétváltak. Mindez egy jól
betanított balett figuráira emlékeztetett, egy hatalmas balettre, amely kétezer
méter magasban barbár táncot lejt, mielőtt rátámadna az ellenségre.
Maillat kellemetlen szúrást érzett a tarkójában, a hátában, a karjában.
Mintha apró, forró tűket döfködtek volna a bőrébe – nem tudni pontosan, hová
– s a tűk szünet nélkül más és más helyen bukkantak volna fel. Ez nem fájt, de
mégis már-már elviselhetetlen volt. “Talán félek?" – gondolta megdöbbenten
Maillat. S egyszerre elfogta a vágy, hogy élete árán is kiváljék a tömegből,
15 Őr, testőr.
16 Vissza! Vissza, te!
lélekszakadva futásnak eredjen, és messzire kerüljön innen. Mozdulatlanságra
kényszerítette magát, de abból, hogy ez mekkora erőfeszítésébe került,
megértette, mekkora félelem hatalmasodott el rajta. “Lehet, hogy gyáva
lettem?" – gondolta rémülten. Lába remegett. Végighúzta kezét az arcán, s
érezte, hogy csorog róla a veríték. Lassan elindult, hátat fordítva a tengernek.
Erőnek erejével arra törekedett, hogy számolja lépteit, és mereven tartsa testét.
“Elmúlik – gondolta –, ilyet már átéltem." De ezúttal nem múlt el. Soha
ennyire nem uralkodott el rajta. Teste merev volt, de úgy érezte, belül gyenge
és puha, mint egy hernyó. Hirtelen kalapálni kezdett a szíve. Hallotta, hogy
hangosan, tompán dörömböl a mellkasában. S úgy rémlett neki, hogy a súlyos
csapások pillanatok alatt szétvetik a mellét.
Megállt a tengerpartot a sétánytól elválasztó alacsony támaszfalnál. A
légvédelem egyre fülsiketítőbben ágyúzott, de az égbolt alatt a stukák
továbbra is felfejlődtek. Még nem fejezték be barbár táncukat. Még nem
fenyegetett közvetlen veszély. “És én mégis félek – gondolta Maillat –,
határozottan félek." Igyekezett évődve, gúnyosan, kívülről nézni magát, de a
lába remegett. Fél kézzel nekidőlt a támaszfalnak, és vizeit. Megkönnyebbült,
kivett tárcájából egy cigarettát. Amint felemelte az égő öngyújtót, észrevette,
hogy a keze is remeg. Zsebre dugta. Ismét ellenállhatatlan vágy vett erőt rajta,
hogy futásnak eredjen. “Félek – gondolta –, iszonyúan félek." Talán jobb
volna leheveredni, pihenni egy kicsit, jutott eszébe. Felkapaszkodott a
sétányra, és gyorsabbra fogta lépteit. De füle zúgni kezdett, s szeme
elhomályosodott.
Újból megállt, előhúzta a zsebkendőjét, és megtörölte az arcát. “Csakugyan
gyáva vagyok?" – gondolta utálkozva. Torkát kaparta a cigaretta. Látta, hogy
az is remeg a szájában. Eldobta. Majd ökölbe szorította kezét a zsebében, s
azon erőlködött, hogy mélyen tüdőre szívja a levegőt, de amint kilégzéskor
lehajtotta a fejét, megpillantotta a lábát. Remegett. Látta, hogy remeg a
lovaglónadrágban. Csípőjétől lábujja hegyéig véget nem érő remegés rázta.
Maillat riadtan körülnézett. Senki sem figyelt rá. Erezte, hogy patakokban
ömlik a veríték a hátán, a lapockái között.
Éles fütty harsogta túl a légvédelmi tüzérség lármáját, belehasított a
levegőbe. Maillat előreugrott, és a földre hasalt. A fütty hátborzongató
vijjogássá erősödött. Maillat kétségbeesetten a földhöz lapult. Metsző sivítás,
majd dübörgés-zuhatag. Rengett a föld.
– Ezt most nekünk szánták, nem a hajóknak – szólalt meg valaki.
Maillat felállt. Látta, hogy húszméternyire egy ház füstölögni kezd.
Hirtelen lángok csaptak ki belőle. “Igen – gondolta Maillat –, ezt nekünk
szánták." Búvóhelyet keresve, körültekintett. A villák olyan gyatra épületek
voltak, hogy nem jelentettek komoly menedéket. A repeszek ellen azért így is
védelmet nyújtottak. Maillat egy félig lehúzott vasredőnyös kaput pillantott
meg. Becsúszott a résen. Parányi garázs volt. A helyiséget csaknem teljesen
elfoglalta egy bakokra állított, ócska, sárga vászonnal úgyahogy letakart civil
személygépkocsi. Maillat lehúzta a vasredőnyt maga mögött, és körülnézett.
Egyedül volt. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy tetszett neki, hogy pusztán
azért, mert kivált a tömegből, kevésbé érheti veszély. Megkerülte a kocsit, a
garázs végébe ért, és nekitámaszkodott a falnak. Cigarettára gyújtott.
Szippantott néhányat. Már nem remegett a lába.
De most meg az idegei mondták fel a szolgálatot. Kint a lárma olyan
pokolivá erősödött, hogy az emberi szervezet már-már alig viselte el. Maillat
betapasztotta a fülét. De ez sem ért semmit. A szörnyű hangorkán egész
testében megreszkettette. Már nem félt – de érezte, hogy a lárma rázza,
remegteti; s mintha a teste üres lett volna. Arra gondolt, vajon a hang is
okozhat-e halált, mint a légnyomás.
Leült az autó mögött a sarokban. Felhúzta térdét az álláig, és átkarolta.
Körülnézett. A fal természetesen téglából volt. A garázs a földszinten foglalt
helyet, s Maillat-nak eszébe jutott: terasz épül rá jobbról, és balról pedig villák
támogatják. Alkalmasint ellenáll a légnyomásnak. S megnyugtató a vas
redőny is.
Eltelt néhány másodperc. Maillat a tengerpartra érkezése óta, ki tudja,
hányadszor, ismét eltűnődött, vajon nem álom-e csupán, amit átél. Olyan
furcsa volt, hogy itt van teljesen egyedül ebben az ismeretlen garázsban, ül a
földön, cigarettázik, s vár a halálra. A helyzet képtelen volt, semmire sem
emlékeztetett, ami komoly az életben. Maillatnak eszébe jutott saját garázsa
Primerolban. Ekkora, mint ez; most az ő autója is bakon áll, ugyanígy ócska,
sárga ponyva fedi, s a négy sarkát ugyanúgy spárga hurkolja össze. Ő pedig itt
van ebben az idegen garázsban, más autója mellett, ül mozdulatlanul a
sarokban, s vár a halálra. Gépiesen az órájára pillantott. Fél ötöt mutatott.
Eszébe jutott, hogy tegnap este elfelejtette felhúzni; füléhez tartotta. A
légelhárító ágyúk lármája ellenére is tisztán hallotta ketyegését. Halk,
barátságos, meghitt tiktakolás volt, nagyon messziről jött, de ez az erőtlen
lüktetés arról beszélt, hogy a világon nem hal ki az élet, valamerre továbbra is
múlnak az órák, továbbra is él a remény.
Valami hirtelen felsüvített, kétrét görnyesztette, elállította lélegzetét.
Csaknem ezzel egyidejűleg fülrepesztő robaj támadt, közvetlen közelében
betört egy ablak, a garázs megremegett, és Maillat tarkóját olyan erős ütés
érte, hogy előrebukott.
Amint újra kinyitotta a szemét, a földön térdepelt, s fél kezével a kocsi
hátsó lökhárítójára támaszkodott. “Mit keresek itt" – gondolta, s megpróbált
felállni. Legnagyobb meglepetésére első kísérletre sikerült. Érezte, hogy
valami nyomja a tarkóját, s eszébe jutott, hogy egy ütéstől előrebukott.
Megtapogatta a fejét. Nem vérzett. Fél kézzel nekitámaszkodott az autónak, s
váratlanul olyan rosszullét fogta el, hogy azt hitte, rögtön rájön az öklendezés.
Lába újból remegni kezdett. Nekidőlt a kocsinak, és behunyta a szemét.
Nyomban minden szédítő sebességgel forgásba lendült körülötte, hányingere
pedig még jobban fokozódott. Újra kinyitotta a szemét, egy darabig nem
mozdult, majd elhatározta, hogy feláll. Veríték lepte el az arcát meg a hátát, s
testét olyan forróság öntötte el, hogy levetette vékony, khakiszínű ingét.
Összegöngyölte, és megtörölközött vele. Tekintete a garázs vasredőnyére
esett. Elképedésében tátva maradt a szája. Az egész redőny – mintha
csillagokkal szórták volna be – összevissza volt lyuggatva.
Maillat lassan körültekintett. A falon számtalan friss sebecske jelezte a
szilánkok becsapódási helyét. A repülőbomba bizonyára az utcán robbant fel,
néhány méternyire a garázstól. Rostává szaggatta az autót is, ripityára törte a
szélvédőt is. Maillat a lába elé pillantott, s fölemelte a repeszt, amelytől
elkábult. Jókora homorú, sötéten csillogó vasdarab volt, legalább félkilónyi.
Bizonyára átszakította a vasredőnyt, átszaladt a kocsin, nekiütközött feje fölött
a falnak, de nem maradt annyi ereje, hogy belefúródjék. Ott látszott a nyoma
mellmagasságban, a falba fúródott többi repeszdarab szomszédságában.
Maillat képtelen volt levenni tekintetét ezekről a lyukakról. Az volt a
szerencséje, hogy ült. Ennek a jelentéktelen véletlennek köszönhette az életét.
Amikor néhány másodpercre leült játszott és nyert.
A redőny csikorogva felszaladt, s a bezúduló fényben kirajzolódott egy
zömök kis alak. Egy pillanatra megtorpant, aztán belépett a garázsba. Maillat
hallotta, hogy az alázuhanó redőny ismét megcsikordul.
– Szentisten! – kiáltott fel a katona visszafordulva. – Ezt rostává lőtték.
Megkerülte az autót, beljebb jött a garázsba, s Maillat-t megpillantva,
visszahőkölt.
– No, nézd – mondta –, te itt voltál, és nem haltál meg?
– Látod.
– Akkor is itt voltál, amikor becsapott?
– Akkor is.
A katona füttyentett. Kis baka volt, olyan kicsi, hogy szinte komikusán
hatott. Sisakja nem volt, fedetlen fején fekete haj fürt. Csípőjén két hatalmas
kenyérzsák domborodott, s elválasztotta rövid karját a törzsétől. Vállán
golyószóró, szíjjal átvetve.
– Tudod, nekem is mázlim volt – mondta –, itt dekkoltam a fejed fölött, a
teraszon.
Nekitámaszkodott a falnak, könyökkel arrább tolta az egyik kenyérzsákot,
zsebéből előhúzott egy csomag cigarettapapírt, és lehántott egyet. A papír
sarkát a szájához tapasztotta.
– Mázlim volt – ismételte, s beszéd közben lebegett a szájához tapasztott
cigarettapapír.
A derékszíjon átbújtatott golyószóró védővászna groteszk ráncokat vetett a
hasa előtt. Feje után ítélve a kis bakának soványnak kellett volna lennie, de
annyi holmi volt ráaggatva, hogy kövérnek látszott. A meleget semmibe véve,
nyakig gombolt zubbonyt, rosszul szabott gallérja alól kikandikáló piszkos
inget és khakiszínű pulóvert viselt. “Ráadásul még meleg alsó is lehet rajta" –
gondolta Maillat.
– Erről – mondta a baka, mialatt beletúrt a másik zsebébe –, erről
elmondhatom, hogy láttam, amikor leesett. Épp annyi időm maradt, hogy
hasra vágódjam. Egyszer csak hallom, hogy zzz! – már azt hittem, az én
címemre küldték. Előkotort egy dohánypikszist, leszedte szájáról a
cigarettapapírt, sodorintott egy vékonyka cigarettát, és megpödörte a két
végét. Aztán kivett a zsebéből egy ágyúgolyó alakú kis öngyújtót, s
meggyújtotta: hosszú, kormos láng csapott ki belőle.
– Én készítettem – jelentette be szerényen. – Csak havonta egyszer töltöm
meg.
– Elhiszem.
– Mi?
– Elhiszem – ordította Maillat.
Rövid szünet után ismét fülsiketítőén dörögni kezdtek a légvédelmi ágyúk
meg a repülőbombák.
– Ne állj itt! – ordította Maillat. – Nem látod, mi történt?… – S mutatta a
falon a becsapódások helyét. A baka hozzáértőén szemügyre vette őket, majd
megtette a leüléshez szükséges előkészületeket. Ez eltartott egy ideig, mivel
előbb le kellett vennie a válláról a golyószórót, s kibújnia a szíjból,
megtámasztania a fegyvert lába között, kiakasztania a golyószóró tokját a
derékszíjból, s leraknia a földre, és hasára tolnia a két tömött kenyérzsákot.
Végül megállt a falnál, oly közel Maillat-hoz, hogy válluk összeért. Szétálló
füle volt, hegyes orra, szögletes, zsémbelődő, sajátságosán komikus arca.
Lábikrája roppant vastagnak látszott lábszárvédőjében, melyből termetéhez
képest meglepően nagy láb buggyant elő.
– Bezons-i vagyok – jelentette be rövid szünet után. – Az a feneség – fűzte
nyomban hozzá –, hogy ebben a rohadt visszavonulásban elvesztettem az
összes cimboráimat.
– Meghaltak?
– Dehogy haltak meg – mondta zsémbelődő hangján a kis baka. – Hova
gondolsz? Elvesztettem őket. Egy éjszaka történt. Biztosan elaludtam
menetelés közben, és eltévedtem. Felébredek, hű a kutyafáját! Nincs senki, az
egész század eltűnt. Képzelheted, mennyit kerestem őket. Az egész század
szinte csupa bezons-i fiúból állt.
Éles fütty szakította félbe. A kis baka, anélkül, hogy kivette volna szájából
a cigarettát, előrenyújtotta nyakát, arca egyszerre elkomolyodott, s olyan
feszülten kezdett figyelni, mintha valami nehéz munkát végezne.
– Az idegeire megy az embernek, mi?
– Ó! Majd csak kikecmergünk valahogy a csávából – mondta a kis baka,
épp úgy, mintha azt mondaná: “Majd találunk egy eresztéket, s a szekér
továbbmegy. Az egészhez csak egy kis ügyesség meg egy kis türelem kell."
– Arra tifelétek nincsenek bezons-i fiúk?
– Én egyet se ismerek.
A repülőbomba felrobbanása után csend támadt.
– Tíz nap óta teljesen magamra maradtam – folytatta a baka. – El se tudod
képzelni, milyen rohadt dolog.
– Tíz nap óta?
– Igen, öregem. Tíz nap óta. Egymagám csellengek; már azt sem tudtam,
hova, merre… Egymagám, persze, ezt ne vedd szó szerint. Inkább: ismerősök
nélkül.
Maillat ránézett. A kis baka ráncba vonta homlokát, összehúzta
szemöldökét, de így is, nem tudni, miért, sajátságosán komikusnak látszott.
– Mit kerestél a teraszon?
– Hogyhogy mit? Lőttem. Mintegy magamagának megtoldotta:
– Ahogy mondom!
Felemelte a védőburkolatot, óvatosan lerázta róla a port, majd gyöngéd,
anyás mozdulattal bepólyázta a golyószórót. Azután keresztbe rakta térdén, és
rátámasztotta a kezét.
– Elfogyott a töltényem – fűzte hozzá –, de sebaj, majd találok újat, eddig
mindig találtam. Golyó van bőven az utakon. A tölténytárat pedig
megőriztem.
Elégedetten rápaskolt az egyik kenyérzsákra.
– Tudod, jó fegyver ez, nem panaszkodhatom. Sose mondott csütörtököt,
sose gyűlt meg vele a bajom. Őszintén szólva mázlista is voltam, vadonatúj
onnan kaptam, a raktárból hozták ki, én meg ápoltam, aztán az is számít, hogy
nem vándorolt egyik kézből a másikba. A háború kezdete óta egyfolytában
nálam van. Senkit se hagytam hozzányúlni, még a hadnagyomat se. Tudod,
egyszer el akarta venni tőlem, hogy megcélozzon egy aláereszkedő náci
repülőgépet. “Álljon meg a menet – szóltam rá. – Ki a lövész, maga vagy én?
Mert ha maga, itt a golyószóró, én hozzá se nyúlok többet, tessék, cipelje
ezentúl maga. De ha én vagyok a gazdája, nekem is kell lőni vele."
Gondolhatod, milyen képet vágott, de nem erőszakoskodott tovább. Tudod,
akár jó egy tiszt, akár rossz, nem szenvedhetem őket. Utálom a katonásdit. Azt
a repülőgépet azonban nem vétettem el. “Ha én vagyok a lövész, mondtam a
hadnagynak, nekem is kell lőni." Csak így.
– Helyesen tetted – jelentette ki Maillat.
A kis baka barátságosan ránézett.
– A cimborák, tudod, a cimborák nem értettek meg. Attól a perctől, hogy
elkezdődött a visszavonulás, szakadatlanul a fülemet rágták: “Hülye vagy,
Pinot"… ugyanis Pinot-nak hívnak – magyarázta, s kihívóan Maillat-ra nézett.
– “Hülye vagy, Pinot, mondták, dobd a fenébe azt a golyószórót! Mire jó ez
neked! Mit görnyedsz egész nap tíz kiló ócskavas alatt?" így beszéltek a
cimborák. De nekem más véleményem volt. “És a stukák?" – kérdeztem. Mert
meg kell mondanom – fűzte hozzá szerényen –, hogy a Saar-vidéken lelőttem
egy stukát a golyószórómmal. “Nektek az nem számít – szögeztem nekik –,
hogy úgy kerültök puskavégre, mint a nyulak, eszetekbe se jut, hogy
védekezzetek?" “Mi, meg a védekezés! – felelték. – Védekezni? Ne röhögtesd
ki magad!" De én fütyültem a dumájukra, és mihelyt észrevettem egy német
repülőt, rázúdítottam egy sorozatot. Erre, akár hiszed, akár nem, a cimborák
nekem estek. “Pinot! Te disznó! – így támadtak rám. – Azt akarod, hogy a
golyószóród miatt kiszúrjanak bennünket? Ha mindenképp a hőst akarod
játszani, lépj le tőlünk!" Így beszéltek velem a cimborák. És ezek a fickók
még azt hitték magukról, hogy emberek. Persze, gondolhatod, én se hagytam
magamat, kerek perec megmondtam nekik: “Lehet, hogy ti betojtatok –
mondtam nekik –, de tőlem ne várjátok, hogy tisztába tegyelek benneteket."
Csak így. Mit szaporítsam a szót, összerúgtuk a port. Nem mintha számítana,
de ezt mégse vártam volna tőlük. A végén már látni se bírták a golyószórómat:
egyszer éjszaka még azt is megpróbálták, hogy ellopják. Mondd, de őszintén,
ugye ez mégiscsak aljasság volt? Dühösen hozzáfűzte:
– Nem csodálnám azt se, ha szándékosan hagytak volna faképnél.
Maillat laposan ránézett. Elképzelte a kis bakát, ahogy tíz napon át
magányosan rója az utakat az ismeretlen katonák tömegében, ahogy tíz napon
át kutyagol a tűző nap alatt súlyos felszerelésével, amely nevetségesen
meggörnyeszti, nyakig gombolt zubbonyban, pulóverben, két hatalmas
kenyérzsákkal, lábszárvédővel, vállán tíz kilós golyószóróval! S közben
töltényeket keres, hogy tovább lőhessen, és valahányszor egy repülő bukik alá
a menetoszlopra, megereszt egy sorozatot, anélkül, hogy valaki is parancsot
adna, egyszerűen azért, mert képtelen elviselni, hogy ne lőjön vissza, ha
rálőnek. Maillat rábámult erre az elszánt kis katonára, aki folytatta a már
mindenki által elveszettnek tekintett háborút.
– Mit csinálsz civilben?
– Asztalos vagyok – mondta Pinot. Szögletes állat fölemelve, megtoldotta:
 – Önálló asztalos, egy segéddel. Ó, munkám az akadt bőven! Nem volt
okom panaszra sem nekem, sem az asszonynak. Gondtalanul éltünk, csak az
bántott, hogy nem lehet gyerekünk. Persze, jártunk egyik orvostól a másikig.
Azt mondták, az asszony az oka. Hogy…
Kereste a szót.
– Meddő?
– Ugyan, hova gondolsz?! – kiáltott fel megrökönyödötten Pinot. – Csak
éppen nem lehet gyereke.
Éles fütty szakította félbe. Fürkészve, komoly arccal előrehajolt – minden
esetben így nézett körül, egy-egy bombabecsapódás előtt. Látszott, hogy azt
gondolja: “Nem tréfadolog. Jó lesz vigyázni. Ez még nem lefutott, ez a
mérkőzés." Amint előrehajolt, ráncba vonta homlokát. Nyitott tenyere
mozdulatlanul a térdén pihent. Komolyan, feszült arccal figyelt. De még így is
sajátságosán komikus légkört árasztott maga körül.
Jó darabig lesték, mikor hull le egy újabb bomba. De semmi sem történt.
Hát akkor mondta selmán és elégedetten Pinot –, ezzel végeztünk.
Nos, a hajcihőnek vége. Végezetül jól kitolt a fritzekkel. Meg akarták ölni
a bombáikkal, de felsültek. Persze nem tudták, kivel akadtak össze. Ő, Pinot,
műbútorasztalos, nem olyan legény, akivel csak úgy ukmukfukk elbánnak.
Rajta nem fog ki sem egy náci repülőgép, sem egy görcsös deszka. Álljon meg
a menet! Ezzel a Pinot gyerekkel nem lehet olyan könnyen kibabrálni. Jössz?
Már talpon volt újra, két oldalán egy-egy kenyérzsák, vállán golyószóró.
Szűk ruhás, zömök kis sziluettje furcsán-komikusan rajzolódott ki a garázs
falán.
A vasredőnyt felhúzva, Maillat-nak eszébe jutott, hogy Pinot most
magányos és társtalan a part mentén tíz kilométeren át kígyózó katonák
tömegében.
– Ide figyelj – mondta. – Tennél nekem egy szolgálatot? El kéne menned a
szanatóriumba.
– Hol az a szanatórium?
– Balra fordulsz, aztán egy jó kilométeren át a part menten haladsz. A
szanatórium körül nincs más épület a tengerparton, semmivel se lehet
összetéveszteni. Odaérve, megkerülöd a rácskerítést, s attól jobbra az első
kocsi, egy angol mentőautó. Ott majd találsz egy szakállas, főzőcskéző alakot:
az a cimborám, Alexandre.
– Alexandre, ezt könnyű megjegyezni jelentette ki Pinot.
– Megmondod neki, hogy Maillat, ez én vagyok, megpróbál hajóra szállni,
és ha estig nem lát, sikerült. (“S mivel mindezt már tudja – gondolta Maillat –,
először bizonyára csodálkozni fog, miért küldök ilyen üzenetet.")
– Értem.
 – Várj, azt is mondd meg neki, hogy a haverom vagy, és Begyen fel
helyettem a vályúhoz.
Pinot-n látszott, hogy zavarba jön.
– Ezt nem mondhatom meg neki.
– Talán nincs kedvedre?
– Ó, de igen. De mit képzel majd rólam? így mégse hívathatom meg
magam, nem igaz?
Maillat elmosolyodott.
– Ugyan már, én hívlak meg, te bolond. Alexandre vagy én, az mindegy.
– De mit képzel majd rólam?
– Az istenit! Ha volna nálam egy kis papír, írnék Alexandre-nak – mondta
Maillat.
– Ne félj – nyugtatta meg Pinot. – Azért átadom az üzenetedet.
És Maillat érezte, hogy kár makacskodnia, Pinot úgyse mond meg semmit,
egy világért se egyezik bele, hogy “képzeljenek" róla valamit. Egyébként
úgyse számít. Alexandre úgyis mindent meg fog érteni.
– Jó, ahogy akarod – mondta. – Akkor ég áldjon.
– Téged is.

– Mit parancsol, uram?

Maillat, aki hasztalan próbálta kinyitni a konyhai vízcsapot, hátrafordult.
Az ajtóban, mellén összefont karral, egy tizenöt év körüli kislány állt.
Szigorúan beszélt, de látszott rajta, hogy nem érzi magát teljes biztonságban.
Maillat elmosolyodott. Az izzadság és a por, mintha maszkot rakott volna az
arcára; amint elmosolyodott, úgy érezte, hogy a maszk megrepedezik.
– Ne haragudjék – szólalt meg –, azért jöttem be, hogy kissé rendbe
hozzam magam, azt hittem, nincs itt senki.
A kisvárosban tehát voltak még civilek is! Maillat még csak a nyomukat se
látta, amikor egy órával ezelőtt keresztülvágott a helységen. A lakók
bizonyára a házakban lapultak: a rengeteg katona még a bombáknál is jobban
megfélemlítette őket.
– Igazán? Nem azért jött, hogy lopjon?
Maillat elnevette magát, mire a kislány félszegen ránézett.
– Csak azért, mert tegnap járt itt egy katona, aki elvitte a fele
elemózsiánkat. Én próbáltam megakadályozni, de ő káromkodott, meg
fenyegetőzött, aztán elment. Éppolyan nagy pisztolya volt neki is, mint
magának, ott a derékszíján.
– Nyugodjék meg – jelentette ki Maillat –, én csak egy kis vizet keresek,
hogy megmosakodjam.
 A kislány tanácstalanul ránézett.
– Az ám, de szétbombázták a csatornákat. Annyi a vizünk, hogy épp
igyunk meg főzzünk. Mosakodáshoz már kútvizet használunk, de az meg sós.
Nem baj, ha sós vízzel kell mosakodnia?
– Ellenkezőleg – felelte Maillat. – A só konzervál.
A kislány elmosolyodott, de tekintete továbbra is gyanakodó maradt.
Anélkül, hogy levette volna szemét Maillatról, kinyitott egy faliszekrényt,
kivett belőle egy merőkanalat, megmerítette, teliöntött egy fehér kis lavórt, s a
lefolyóra helyezte.
– Tessék – mondta Maillat. Lecsatolta derékszíját, és odaadta a kislánynak.
– Vegye el a “nagy pisztolyt". Ha komiszkodni kezdenék, bármikor rám lőhet.
– Ó! – mondta a kislány, és fölemelte gödrös állát. – Én nem félek.
Maillat a lavór fölé hajolt. Szeretett volna egyedül maradni, s úgy
megmosakodni, de a kislánynak esze ágában sem volt kimenni. Alkalmasint a
két faliszekrény egyikében tárolták a megmaradt élelmiszert.
– Egyedül van?
– Ó, nem! – kiáltotta a kislány. – Itt vannak még a nagyszüléim is, meg
Antoinette is. Lehúzódtak a pincébe. Amikor lépteket hallottunk a fejünk
fölött, nem akarták, hogy feljöjjek, de én mégis feljöttem. Antoinette
egyfolytában sír.
– Kicsoda Antoinette?
– A nővérem. Mindenkitől halálra rémül.
– És magát hogy hívják?
A kislány habozott. Úgy látszott, ildomtalannak tartja, hogy bemutatkozzék
egy épp csak az imént megismert fiatalembernek,
– Jeanne – mondta nagy sokára.
Utóvégre háború van.
– Jeanne – ismételte Maillat.
Néhány másodpercig hallgatott, egész figyelmét lekötötte a mosakodás.
– Csak nem haragszik?
Maillat szappanhabos arccal a kislány felé fordult.
– Miért haragudnék?
– Mert tolvajnak néztem.
– Honnan veszi, hogy nem vagyok tolvaj?
– Ó, most már látom!
Ott ült az asztal szélén, térdén a derékszíjjal, s azon iparkodott, hogy
kinyissa a pisztolytáskát.
– Ki vehetem?
– Ki. Biztosítva van.
Olyan sóvárogva nézte a pisztolyt, mint egy kamasz.
 – Milyen nehéz!
Két kézzel fölemelte, aztán kinyújtotta karját, és Maillatra fogta a pisztolyt.
Az erőlködéstől összeráncolta szemöldökét, s ettől még fiatalabbnak látszott.
– Ó, Jeanne! Képes lennél embert ölni!
Maillat hátrafordult. Az ajtóban egy másik lány állt. Kissé sápadt volt, és
úgy rémlett, rendkívül meg van ijedve.
– Jaj, Antoinette, hogy te milyen buta vagy!
Jeanne az asztalra tette a pisztolyt, és mosolyogva Maillat-ra pillantott.
Antoinette elhűlten hol az egyikre, hol a másikra nézett.
– Ne állj itt, mint egy faszent – szólt rá Jeanne, és toppantott egyet. –
Inkább hozz egy törülközőt.
Antoinette eltűnt.
– Nem félt, amikor bombáztak?
– Cseppet se – felelte Jeanne.
– Én igen – ismerte be mosolyogva Maillat. Előrenyújtotta víztől csöpögő
kezét.
– Egy garázsban voltam, amely repeszeket kapott.
– Melyik garázsban? Amelyik szemben van velünk? Tauzun úr garázsa!
Szegény Tauzun úr! Hogy szerette az autóját!
– Jeanne, nem találom! – kiáltotta Antoinette.
– Tengerben is keresné a vizet – mondta Jeanne.
Ő is eltűnt, s Maillat hallotta, amint a szomszéd szobában nővérével suttog.
Körülpillantott. A konyha patyolattiszta volt. A csíptetővel kifeszített fehér
viaszosvászon asztalon észrevett egy félig üres borospalackot. Díszdugója
csillogott: vastag ajkú, pozsgás arcú, faragott emberi fejet ábrázolt.
Jeanne visszatért, és átnyújtott Maillatnak egy kakukkfűillatú
frottírtörülközőt. Antoinette is kijött húga után, s keféket meg egy fésűt
hozott. Mind a ketten nagyon karcsúk voltak, hasonló termetűek, egyforma
ruhát viseltek, s ezáltal ikrekre emlékeztettek.
– Akar egy fésűt?
Jeanne elvette a fésűt nővére kezéből, és átnyújtotta Maillat-nak.
– Magának mindenre kiterjed a figyelme – mondta Maillat.
Az ablakkilincsre oda volt akasztva egy tükör. Maillat eléje lépett.
– Milyen szép haja van! – szólalt meg Jeanne.
– Jeanne! – kiáltott szemrehányón Antoinette, és elpirult.
– Csak azt mondtam, amit gondoltam – jelentette ki Jeanne, és vállat vont.
– Maga nagyon kedves – mondta komoly arccal Maillat.
– Mind a ketten nagyon kedvesek.
Antoinette félszegen elmosolyodott. A fésű után a kefére került sor. Akár
az imént a fésűt, Jeanne kivette nővére kezéből, és átnyújtotta Maillat-nak.
 – Maga is nagyon kedves – állapította meg a kislány.
– Nem tudok eligazodni magán – tréfálkozott Maillat.
– Az imént még tolvajnak nézett.
– Piszkos volt – védekezett Jeanne. – Aztán meg – fűzte hozzá – nem is
ismertem.
Maillat lábát a szék keresztrúdjára tette, és épp porfelhőt ontó nadrágját
kefélte. Keze hirtelen megdermedt a levegőben.
– És most már ismer? – kérdezte s mosolyogva Jeanne-ra nézett.
– Igen – mondta Jeanne.
– Mindent beporozok itt maguknak.
– Kinyithatnánk az ablakot – javasolta Antoinette.
– Nem – közölte határozottan Jeanne. – Ettől a sok romtól még csak több
por szállna be.
– Tessék, uram – mondta Antoinette.
Ezúttal megelőzte húgát. A cipőkefét nyújtotta Maillatnak.
– Köszönöm – szólt Maillat. Rájuk mosolygott.
A két lány a bombázásról kezdett beszélni. Legjobban a lebukó repülőgép
sivításától féltek. Az embernek az volt az érzése, hogy a stuka éppen rá
pályázik, gonoszul reá tör, éppen őt veszi célba. Antoinette azt mondta, hogy a
háború borzasztó dolog, és nem érti, honnan veszik hozzá a férfiak a
bátorságot.
– Éppúgy félnek, mint maguk – felelte Maillat.
– Az nem lehet – ellenkezett Jeanne, s megrázta hajfürtjeit. – A nővérem a
bombázás egész ideje alatt szünet nélkül sírt és reszketett.
Antoinette Maillat-hoz fordult.
– Milyen kár, hogy nem jött korábban. Ha itt van, talán én se félek úgy.
Maillat az asztal szélére rakta a cipőkefét.
– Nocsak! És miért?
– Nem tudom… Talán, mert katona.
– Jaj de buta vagy – mondta Jeanne –, a bombák nem tesznek kivételt a
katonákkal se.
– Épp azért vannak itt, hogy a bombák rájuk hulljanak – mondta Maillat.
Mivel a két leány megdöbbenten ránézett, sietve elmosolyodott. Kissé
elszomorodott, amint arra gondolt, hogy rövidesen távoznia kell, s e felhőtlen
pillanatoknak nemsokára vége szakad.
– Nem inna valamit?
És ezzel Jeanne kivett egy poharat a faliszekrényből, s megtörölte egy
törlőruhával; aztán kihúzta a borospalack díszdugóját, s színültig töltötte a
poharat. Maillat cigarettára gyújtott, és elhatározta, hogy mihelyt a végére ér,
távozik.
 – Tauzun úr autója nagyon megrongálódott? – kérdezte Jeanne.
– Eléggé.
– Min nevet?
– Egyáltalán nem nevetek. Csak azt mondtam, hogy az autó eléggé
megrongálódott.
– Szegény Tauzun úr! – kiáltotta Jeanne. – Pedig hogy szerette az autóját.
Maillat ivott egy korty bort, s szippantott egyet a cigarettából. A váltakozó
két gesztus eszébe juttatta a rőt hajú adjutánst a kis konyhából.
– De most csakugyan nevet – mondta Jeanne. Maillat elmesélte a
lányoknak a jelenetet. Meglehetősen hosszasan mesélt, mert minden
alkalommal lefordította franciára az angol katonák szavait. A két lány
kacagott. “Istenem – gondolta Maillat –, már-már elfelejtettem, milyen
kellemes hallani egy leány nevetését."
– És aztán? – kérdezte Jeanne.
Tudni akarta a “folytatást", mint a gyerekek.
– És aztán… nincs tovább – zárta le Maillat. – Nem volt elég?
Antoinette nekidőlt az ajtófélfának, s játszani kezdett egy kis korall
nyaklánccal.
– Mennem kell – jelentette ki Maillat, és derékszíja után nyúlt.
– Majd én – mondta Jeanne.
Ott termett az asztal végében. Maillat lehajtotta a fejét, hogy a kislány
átvethesse rajta a vállszíjas derékszíjat.
– Nos, felvértezem, lovag úr – mondta Jeanne.
Arca olyan közel volt, hogy hajfürtjei csiklandozták Maillat bőrét.
– Igazán úgy siet? – kérdezte Antoinette.
– Igazán.
Egy pillanatig félszegen, szinte elhidegülve néztek egymásra –
búcsúzkodtak. Antoinette félrehúzódott az ajtóból, hogy helyet szorítson
Maillat-nak.
– Ugye visszajön még? – kérdezte Jeanne.
– Talán.
– Holnap?
– Jeanne! – szólt rá szemrehányóan Antoinette.
– Igen, holnap… ha még itt leszek.
A küszöbre érve Maillat hátrafordult, és a két lányra nézett.
– A viszontlátásra.
Amint a napfény rájuk esett, még inkább szembetűnt, mennyire
hasonlítanak egymásra. Most mind a kettejük arca gyerekesen komoly volt.
– A viszontlátásra – mondta újból Maillat.
Csak akkor jutott eszébe, hogy nem is látta Jeanne nagyszüleit, mikor a
tömegbe vegyült.
Az utcán, ahol még egyre por szállt fel a romokból, csak úgy feketélltek a
sürgölődő, összevissza rohangáló katonák. Maillat ismét elmerült a tömegben,
s nyomban újból kevesebbnek, üresnek és névtelennek érezte magát. Mintha
egyszerre nem lett volna személyes sorsa. Megint átalakult khakiruhás
katonává a többi khakiruhás katona között: valamennyiükre az szabatott ki,
hogy öljön, és megölessék.
A sétányra érve úgy nézett a tengerre, mintha egy régi barátnőjét látná
viszont. Örült, hogy a tenger ilyen messze elnyúlik, ilyen szép s ilyen tisztán
ragyog. Eszébe jutottak róla a Primerolban töltött vakációk, a strandolás, a
verőfényes napon tett hosszú kajakkirándulások.
Azon kapta magát, hogy a sétány végére ért, oda, ahol a strandnak hirtelen
vége szakad, s kezdődnek a dűnék. Meglepetten megállt. Sehol se látta a
rózsaszín villát. Talán úgy elmélyedt a gondolataiban, hogy elhaladt mellette,
és nem vette észre? Elindult visszafelé, s minden házat külön-külön
szemügyre vett. Eljutott az útelágazásig, de villa sehol. Pedig az imént még itt
volt a sétánynak ezen a részén, amelyet átszelt. Amikor az útelágazásnál elvált
Gabet-től, balra fordult. Nem, kizárt a tévedés. Harmadszor is megtette
visszafelé az utat.
Megszólított egy angolt, aki nyugodtan, hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel
fel-alá sétált.
– Meg tudná mondani, hol van a Behajózási Hivatal? Az angol kihúzta
kezét a zsebéből, és szótlanul egy zöld spalettás, szürke villára mutatott.
Maillat belépett. Javakorabeli tiszt ült egy kerek asztalkánál; arcát tüskés
kis bajusz osztotta ketté. Kezében ceruzát tartott, s valamit szórakozottan
rajzolgatott egy itatóspapírra. Maillat három csillagot számolt meg a váll-
lapján.
– Bocsánat, ön Feery kapitány? – kérdezte Maillat. A tiszt fölemelte a fejét
és ránézett.
– Én – mondta. Hozzáfűzte:
– Miben lehetek szolgálatára?
Maillat elmagyarázta, mit kíván. Feery végighallgatta, majd két kis
szárnyat rajzolt még az itatóspapírra firkámon pufók angyalkára. Aztán
megpödörte bajuszát, asztalra tette a ceruzáját, és kivett a zsebéből egy
töltőtollat.
– Majd adok egy cédulát, amellyel hajóra szállhat. Remélem, elegendő
lesz.
Maillat érezte, hogy megdobban a szíve. Nézte, amint Feery egy
noteszlapra ír valamit. Olyan sóváran bámulta a fehér kis papírt, mintha egy
pokoli hatalom elragadhatná tőle, mielőtt kézhez kapná.
 – Már kerestem egyszer – mondta rövid szünet után –, de nem találtam itt.
Aztán mire visszajöttem, nem leltem a rószaszín villát.
Feery lassan írt, kerek, kis betűkkel.
– Itt volt, emellett – válaszolta anélkül, hogy felemelte volna a fejét. –
Okosan tettem, hogy elmentem teázni.
– Meg is halt valaki?
– Ketten. Az egyik: a csicskásom.
Tessék, itt a Jeanne által kért “folytatás", gondolta Maillat.
– I am sorry17 – mondta.
Feery abbahagyta az írást, és megpödörte a bajuszát.
– Igen – vélte –, nagy kár érte. Soha életemben nem volt még ilyen jó
csicskásom. Átkozott balszerencse!
Nyugodtan befejezte az írást.
– Tessék, és sok szerencsét Mr. Maillat – s ezzel útjára bocsátotta.
Maillat tisztelgett, és távozott. Amint néhány lépést tett a sétányon,
rádöbbent, hogy már néhány másodperce szorongatja a noteszlapot, és még el
sem olvasta. Erőlködnie kellett, hogy összpontosítsa a figyelmét. Feery
mindössze néhány szót írt a papírra, s nem látta el hivatalos pecséttel, csak
keltezéssel és aláírással. Azt írta rá, hogy engedélyezi Julien Maillat-nak, a
* * * gyalogezred törzsőrmesterének felszállását egy Angliába tartó hajóra.
Maillat jó néhányszor elolvasta a cédulát. Lehet, hogy egy ilyen papírtól függ
az ember szabadsága?
Egy óra múlva már tudta, hogy a papír semmit sem ér. Mert egy órájába
tellett, amíg megmutatta Feery céduláját a part mentén sorban álló tommikra
felügyelő valamennyi tisztnek. Mindenütt ugyanazt a választ kapta: “Itt csak
az angolokat hajózzuk be."
Maillat már-már gyanakodni kezdett, vajon nem űzött-e belőle csúfot
Feery, amikor kiadta a papírt. De kérdése örök időkre megválaszolatlan
maradt. Mire visszament a szürke villába, hogy tiszta képet kapjon, már nem
lelte ott Feeryt. “Még tizenöt év múlva is tűnődhetek rajta, vajon jóindulatú
ember volt-e, vagy aljas fráter" – gondolta Maillat.
Leült az alacsony támaszfal tetejére a tengerrel szemben, s lógatta a lábát.
Majd kivett zsebéből egy tábla csokoládét; Alexandre minden délben kiosztott
egyet-egyet a banda tagjainak.
A csokoládé alaktalan masszává olvadt a melegtől, s a papírhoz
ragacsolódott. Maillat megette, megtörölte kezét zsebkendőjében, aztán
rágyújtott egy cigarettára, s nézte tovább a tengert.
Kisvártatva felállt, s elindult az útelágazás felé, ahol Gabet-vel találkozott.
De néhány lépés után megtorpant, mert eszébe jutott, hogy újból el kellene
17 Sajnálom, fájlalom.
keverednie a tömegben. Megfordult, s úgy határozott, hogy visszatér a part
mentén a szanatóriumba.
Alig néhány méternyire egy civilt pillantott meg, amint átfurakodik a
sorban álló tommik között. Az illető alacsony volt, kecskeszakállas, s a meleg
ellenére is esőköpenyt viselt. Az esőköpeny alatt bizonyára kitüntetések
ékítették. Dühödt elszántsággal tört utat magának, mintha fellebbezhetetlenül
eldöntötte volna, hogy sose hal meg. Egy magányos kis öreg a strandon, a
katonák között. Szálegyenesen, dühösen lépkedve járt a part mentén. Talán
azért jött, hogy elvégezze szokásos esti sétáját, a nyugdíjas öregúr
egészségügyi sétáját? Vagy talán azért, hogy megnézze, miként folyik ez a
háború? Ez a háború, amely oly kevéssé hasonlít a másikhoz – a nagyhoz, az
egyetlenhez, az igazihoz –, ahhoz, amelyet ő is végigküzdött.
Maillat-nak hirtelen eszébe jutott egy híradó, amelyet még a háború előtt
látott. A vásznon egy újságíró kérdéseket intézett a reichshoffeni18 csata
utolsó életben maradt vérteséhez. Az is egy alacsony kis öreg volt, még az
iménti civilnél is sokkal, de sokkal alacsonyabb és öregebb. Ráncos, kétrét
görnyedt, reszketeg és törékeny – csoda, hogy bírta a lába. Elmesélte a híres
rohamot. “Egész álló nap… vártunk… a komlóföldeken. Szóval, vártunk… a
komlóföldeken… aztán a vitéz Michel tábornok, elkiáltotta magát: » Ro-ham-
ra!… Ro-ham-ra!« És mi rohamra indultunk… a komlóföldeken!…" A
kisöreg eszelősen hadonászott. Jobbjával komikusán vagdalózott, mintha még
most is kardot markolna. Olyan hevesen gesztikulált, hogy attól lehetett
tartani, egyszer csak darabokra törik és szétmorzsolódik. Cérnavékony
hangon, torkaszakadtából egyre azt sipítozta: “Ro-ham-ra!… Ro-ham-ra!"
Újra látta magát szép, csillogó vértjében, fényes kardjával, húsz éve
virágában. A híres roham, a nyolcszázhetvenes háború, a krinolinok, III.
Napóleon, az ems-i19 sürgöny, a sedani20 megaláztatás – mindez élő valóság
volt számára. Csakis számára. Az egész mozi fetrengett a röhögéstől, “íme egy
egész korszak – gondolta Maillat –, hetven évvel ezelőtti korszak aktualitása!
Mennyi szenvedély támadt annak idején! Mennyi gyűlölet, reménység és
hazugság! És mennyi ostobaság. És most vége! Visszahozhatatlanul vége. Az
egésznek semmi értelme többé. Talán nem is volt soha. Semmibe foszlott. Épp
úgy, mint az első világháború, vagy nemsokára ez, vagy a többi. Az összes ezt
megelőző és ezt követő."

18 Ebben a csatában győzték le a túlerőben lévő német seregek Mac-Mahon francia

generális vérteseit 1870 augusztusában.
19 Ebből a német fürdővárosból adták fel 1870. július 13-án azt a diplomáciai sürgönyt,
amelyet Bismarck meghamisított, hogy kirobbantsa a francia–porosz háborút.
20 III. Napóleon itt tette le a fegyvert 1870-ben a poroszok előtt.
Még két perce se járt a tengerparton, amikor hallotta, hogy valaki szalad
utána.
– Mr. Maillat! Mr. Maillat!
Hátrafordult. Gabet volt. Lihegett. Futott, hogy utolérje. A kezét nyújtotta.
Maillat elképedten megszorította.
– Úgy szeretem ezt a francia szokást, hogy ahányszor csak találkoznak,
mindig kezet fognak – mondta Gabet. – Annyira szívélyesnek tartom.
Belőle csak úgy áradt a szívesség. Mosolyogva nézte Maillat-t; mintha régi
barátja volna.
– Hova megy?
– Haza – felelte mosolyogva Maillat.
– Hol az a haza?
– A szanatóriumban. Van ott néhány cimborám. Együtt kosztolunk.
– Ó – mondta Gabet.
Egy másodpercnyi hallgatás után megtoldotta:
– Szóval nem akar hajóra szállni?
Maillat nem tudta megállni mosoly nélkül. Gabet, mihelyt feladta
tartózkodását, egyszerre nagyon fiatalnak látszott.
– Én szeretnék, de a honfitársai nem engednek.
– Hogyhogy? Feery kapitány nem?…
– De igen – válaszolt Maillat.
Elmesélte, mi történt. Gabet szemöldökét felvonva hallgatta.
– Ó, sajnálom, igazán sajnálom – mondta és elpirult. Úgy látszott, egy
pillanatra eltöpreng.
– Jöjjön velem.
Kijavította magát, mint aki úgy véli, hogy ez így túlontúl parancsnak
hangzik.
– Legyen szíves, jöjjön velem…
Elindultak vissza a sorban álló tommik felé. Gabet szótlanul ment néhány
lépést.
– Milyennek tartja ezt a háborút?
Úgy tette fel a kérdést, mintha arról érdeklődnék: “Tetszik ez a film, vagy
színdarab? Ízlik ez a csésze tea?"
– Rondának.
Gabet széles kört írt le a karjával; mozdulata felölelte a tengert, a hajókat, a
sorban álló tommikat és a romos villákat.
– Engem legjobban az egész tökéletes hiábavalósága dühít – mondta
halkan.
Maillat laposan ránézett. Lehetséges, hogy Gabet, ez a rózsás, “egészséges"
fiatalember így gondolkozik? Ó is ugyanezt gondolta! “The utter futility of all
this!"21
– Mi lesz belőlünk – szólalt meg hangosan –, ha már maguk, angolok is
elkezdenek gondolkodni.
Gabet felnevetett.
– Oh, you French!22 – kiáltotta.
Szívből, teli torokból nevetett, s Maillat is vele tartott. És egy percre a
Bray-Dunes-i romok, a hajók, a háború, minden eltűnt körülöttük. S nem
maradt csak két fiatalember, aki szorosan egymás mellett megy a
tengerparton, és nevet a napfényben.
– Mesélje el, mi történt magával, amióta elváltunk – kérte Gabet.
Maillat elmesélte. Amikor a rőt hajú adjutánshoz ért, Gabet félbeszakította.
– Ismertem. Első osztályú műszaki tiszt volt. Wainewright-nak hívták.
Pompás katona hírében állt. Húsz évig szolgált Indiában, és tizenhétben
Victoria Kereszttel tüntették ki. Két évvel ezelőtt valami erkölcsi botrányba
keveredett, kis híján lefokozták. Egy Smith nevű fiatal beosztottja
túlbuzgóságában érdemeket akart szerezni. Szent ég! Smith azután jó darabig
egymaga evett a tiszti kantinban. Jó katona volt Wainewnght, jó, öreg katona.
Buta dolog, hogy így kellett meghalnia.
– Meghalni mindenkor buta dolog.
– Igen – hagyta rá Gabet, s naiv arcát Maillat felé fordította. – Nemigen
tudni, mi értelme az egésznek, nem igaz?
A sorban álló tommikhoz értek. Gabet elvált Maillat-tól, és szóba
elegyedett a tiszttel. A tiszt hátrafordult, és figyelmesen szemügyre vette
Maillat-t.
Mind a ketten beálltak a sorba.
– Félórán belül sor kerül ránk, s beszállunk egy kis csónakba.
Maillat az órájára pillantott. Negyed hetet mutatott. A sor hirtelen
megmozdult, és néhány centimétert előrehaladt.
– Miért ilyen kevés a csónak? Gabet elmosolyodott.
– Tudja, senki se számított erre a visszahajózásra.
Maillat elnézte a körülötte lévő tommikat. A legtöbb hajadonfőtt volt,
fegyver és hátizsák nélkül. Hosszú nadrágjukban és bő zekéjükben
sétahajózásra váró turistáknak vagy sportolóknak látszottak. Zsebre dugott
kézzel álldogáltak, csak nagy ritkán szólaltak meg, és közömbös arccal szívták
cigarettájukat. Magatartásuk után ítélve, úgy látszott, cseppet sem
türelmetlenek.
A sor elején, a tenger felé fordulva, mozdulatlanul állt a tiszt, akivel az
21 Az egész tökéletes hiábavalósága.
22 Ó, maga francia!
imént Gabet szót váltott. Amikor egy csónak a parthoz közeledett, a tiszt
intett. A tommik egyenként kiléptek a sorból, belegázoltak a tengerbe, és
csónakba szálltak. Miután hat ember eltávozott, a tiszt lebocsátotta karját a
hetedik tommi előtt, s így tartotta addig, míg a csónak cl nem hagyta a partot.
– A következő fordulóban ránk is sor kerül – mondta Gabet.
Maillat a távolodó kis zöld csónak után tekintett. Mindössze egy evezője
volt, s túlságosan nagy terhével csak kínos-keservesen jutott előre.
Szerencsére, a tenger csendes volt.
– Jobb lett volna egy másik sorba beállni – mondta Gabet.
– Miért?
– Azok, akik ebben a sorban állnak, egy lapátkerekes tehergőzösre
kerülnek. Átkozott, ócska tákolmány. Csak tudnám, honnan ásták ki.
A Gabet előtt álló tommi hátrafordult.
– Portsmouth-ban, Sir. Emlékszem, láttam gyerekkoromban.
Gabet elmosolyodott.
– Ó, ez annál sokkal öregebb. A tommi huncutul rákacsintott.
– Igaza van, Sir. Összetévesztettem a Victory-val.23
Gabet felnevetett. Két vagy három tommi, aki hallotta a párbeszédet,
szintén elnevette magát.
– A Victory… – kezdte Gabet Maillat felé fordulva.
– Jártam rajta.
– Persze, gondolhattam volna.
A zöld kis csónak lassan a part felé siklott.
– Még beállhatnánk a másik sorba – jegyezte meg halkan Maillat.
Gabet egy pillanatig habozott.
– Most már késő. Hangosan hozzáfűzte:
– Ó! Azt hiszem, ez is van olyan jó hajó, mint a többi. Az oszlopot irányító
tiszt intett. Az első tommi kilépett a sorból. Maillat közvetlenül Gabet után,
negyediknek következett. Annak, aki cl akart jutni a csónakig, csaknem térdig
vízbe kellett gázolnia. Maillat eltűnődött, vajon ezalatt beszivárog-e a víz a
csizmájába.
Előlépett. Váratlanul egy kar ereszkedett le a melle előtt.
– Francia? – kérdezte a sor elején álló tiszt.
Maillat elképedésében szóhoz sem jutott. Nem tudja megkülönböztetni
egyenruhája után? Nem mondta meg neki Gabet? Nem látta az imént, amikor
beállt a sorba?
Gabet hátrafordult.
– Velem van.
23 Nelson admirális parancsnoki hajója a trafalgari tengeri csatában 1805-ben. A híres
hajó restaurálva ma is látható London egyik kikötőjében.
 – Nem látszik franciának – jelentette ki a tiszt. “Hülye" – gondolta Maillat.
– Ismerem – mondta Gabet.
– Nem látszik franciának – szajkózta a tiszt.
– Ismerem – ismételte meg erélyesen Gabet.
A tiszt karja aláhanyatlott. Maillat többek közt neki is megmutatta néhány
perccel ezelőtt Feery kapitány céduláját.
Maillat Gabet mellé ült a csónakban. Elégedetten vette tudomásul, hogy
lába száraz maradt a csizmában.
A csónak ellódult a parttól. Úgy rémlett, rögtön elsüllyed a megterheléstől.
De azért rövid, óvatos csapásokkal mégis nekiindult. Maillat látta, hogy a sor
elején álló tiszt karja leereszkedik. Arcát már alig lehetett megkülönböztetni.
– Miért kérdezte, hogy francia vagyok-e? Nem látta anélkül is?
– Én megmondtam neki.
– Akkor?
– Nem tudom. – Gabet mosolyogva hozzáfűzte: – Egy angol sosem törődik
azzal, hogy valami nem következetes, Mr. Maillat.
Maillat egész úton hallgatott a tehergőzösig. Csodálkozott rajta, hogy nincs
jobb kedve. “Később majd nagyobb elégtétellel fog eltölteni az út" – vélte.
Azon kapta rajta magát, hogy a szanatórium meg a banda jár az eszében, s
legnagyobb meglepetésére azt tapasztalta, hogy fáj utána a szíve.
Természetesnek találta, hogy fáj a szíve a cimborák után, de azt, hogy a
szanatórium és a lakókocsi után is vágyódik!… “Milyen gyorsan gyökeret
ereszt az ember, bármerre kerüljön is" – gondolta.
A zöld kis csónak megállt a hajó mellett, kiürítette rakományát a
hajópallóra, s nyomban visszafordult. Maillat Gabet mögött baktatott fel a
szürke bádogfal mentén. A tehergőzös közelről jóval nagyobbnak látszott.
A létra tetején egy tengerésztiszt szétosztotta az érkezőket a fedélzeten.
Amint Maillat elhaladt előtte, rápillantott egyenruhájára, de semmilyen
megjegyzést sem tett.
– Jöjjön – mondta Gabet –, a hajófarba kell mennünk. A fedélzetet katonák
lepték el. Bizonyára a hajófenékben is szorongtak, a fülledt félhomályban.
Nekik az volt a szerencséjük, hogy utoljára érkeztek. Elhaladtak egy tengelyre
szerelt ikergépfegyver mellett; levették róla a védőhuzatot, s csöve az égre
meredt. Nyilván a hajó tatjában ott volt a párja.
– Ezek majd megvédenék bennünket…
Gabet elfintorodott.
– Legjobb védelem a gyors propeller. De ez a malomkerék…
Gabet-nek még egyre a malomkeréken járt az esze. Úgy tetszett, ez az
apróság nem idegesíti, hanem elképeszti, s egyszersmind szórakoztatja.
Lábuk alatt még meleg volt a padló az aznapi verőfénytől. A friss festék,
kátrány és tengeri pára finom illata kellemesen megborzongatta Maillat-t.
Jóleső érzéssel tüdőre szívta a levegőt, ízlelgette az útra kelés örömét. Noha a
part még egészen közel volt, máris mintha élénkebb lett volna a szél. Maillat-
nak eszébe jutottak a kis gőzösök, amelyeken békeidőben oly gyakran utazott
Dieppe és Newhaven között. A fedélzetre érve, mintegy kicserélődött a
levegő, az ember úgy érezte, hogy már elhagyta Franciaországot, Anglia ott a
vízen kezdődik.
– Hallja? – kérdezte Gabet.
Maillat kinyitotta a szemét. A fedélzet puszta padlóján ült. Hegyezte a
fülét. Ezer közül is felismerte volna ezt a zajt. A beemelt horgony csikorgott.
– Álmos?
Gabet felállt. Már cseppet sem látszott közönyösnek. Maillat érezte, hogy
rohangálni szeretne, parancsokat osztogatni, sőt – ha tőle függne – az
indulásban is segédkezne.
– Kerülök egyet.
Ezzel Gabet átlépett a földön heverő katonákon, s már el is tűnt.
Maillat újból lehunyta a szemét.
– Megbocsát…
Az a tommi volt, aki Portsmouth-ról meg a Victoty-ról beszélt Gabet-nek.
Két mentőövet tartott a kezében.
– Az egyiket adja majd oda a kapitány úrnak, ha visszajön.
– Köszönöm – mondta Maillat, s letette maga mellé a két mentőövet.
– Megbocsát, Sir, de a parancs úgy szól, hogy azonnal vegyük fel.
– Felvehetem éppen, de átkozottul kényelmetlen lesz.
– Ellenkezőleg, Sir, megteszi majd párnának. Ugyanúgy rákacsintott, mint
nemrég a parton.
– Mi az? Mi történt? – kiáltott fel Maillat, és felült.
– Semmi, Sir, csak forogni kezd a malomkerék.
– Szent ég – panaszolta Maillat –, meddig kell ezt még hallgatni?
A tommi újból kacsintott. Egyik szemét – anélkül, hogy szemhéja
összeráncolódott vagy összehúzódott volna – lehunyta, a másikat tágra
meresztette.
– Biztosan jó időbe telik, amíg a malomkerék megőrli az utat Doverig.
Körülöttük néhányan felnevettek. Maillat elmosolyodott.
– Hogy hívják?
– Atkinsnek, Sir.
– Köszönöm, Atkins.
Maillat jót derült magában – a közte és Atkins között elhangzott párbeszéd
holmi angol színdarab dialógusára emlékeztette. Újra lehunyta a szemét.
Rettenetes varrógépzakatolás szaggatta szét a csendet. Maillat felserkent,
és megértette, hogy elaludt. Kábultnak és kipihentnek érezte magát.
– Mi történt?
Atkins föléje hajló, meglepett arcából megértette, hogy franciául beszélt.
– Mi történt? – ismételte meg angolul.
– Stukák, Sir. Támadnak bennünket. Maillat egy szempillantás alatt talpra
szökkent.
– Hol van Gabet kapitány?
– Nem jött vissza, Sir. Még most is a hajó tatjában van. Fent, az égbolton, a
lenyugvó nap fényében stukák keringtek. Maillat ötöt számolt össze.
– Bizonyos benne, hogy ránk pályáznak?
– Az imént még hat repülő volt, de az egyik már ledobta a bombáit, és
elrepült.
– Mikor?
– Az imént, Sir. Amíg ön aludt. Amikor lebukott, gépfegyverrel is lőttek
rá, de úgy látszik, nem nagyon zavartatta magát.
– Közel estek le a bombák? Atkins elfintorodott.
– Az egyik körülbelül tízméternyire. Maillat a part felé tekintett.
– Hisz még egészen közel vagyunk a parthoz! Atkins meglepett arcot
vágott.
– Alig két perce szedtük fel a horgonyt.
Az ikergépfegyver ismét tüzelni kezdett. A lövésznek, egy hórihorgas
legénynek, kétrét kellett görnyednie, hogy célozhasson. Maillat-nak úgy
rémlett, hogy a szakadatlan ropogás üteme kétségbeejtően lassú. Amikor egy
pillanatra félbeszakadt, Maillat tisztán hallott egy valamivel tompább
robbanást. A hajó tatjában elhelyezett gépfegyver is rákezdte. Fölöttük
hirtelen éles, gyilkos fütty hasított a levegőbe, felerősödött, s őrült sebességgel
közeledett feléjük. Maillat hasra vágódott.
– Elvétette – mondta Atkins.
Feje néhány centiméterre volt Maillat fejétől. A fedélzeten mocorgás
támadt. A tommik feltápászkodtak.
– Feküdj! Vissza! kiáltotta egy erélyes hang.
A khakiszínű tömeg összehúzódzkodott. Néhány tommi újból lefeküdt,
legtöbbje azonban állva maradt. A gépfegyverek elhallgattak.
– Nem sokra megyünk vele, ha fekve maradunk – mondta Atkins.
– Most se látta, hova estek a bombák?
– Nem, Sir.
– Arra előre – világosította fel őket egy tommi. Alacsony, cingár emberke
volt, lányos arcú, nagy, fekete szemű.
Az égbolt alatt már csak négy stuka keringett. Egyiknek sem volt sietős a
dolga. Tempósan, módszeresen teljesítették kötelességüket. Megdördültek egy
lassan manőverező torpedónaszád légelhárító ágyúi. De a fehér kis
felhőpamacsok jóval a repülők fölött bomlottak ki.
– Sehol a láthatáron egy vadászgép. Atkins kacsintott.
– Késő van, Sir, hazamentek lefeküdni.
Maillat előrehajolt, s nézte a tengert. A malomkerék tajtékförgeteget
kavart, és pokoli zajt csapott. De a gőzös, mintha mégse haladt volna
gyorsabban.
– Legfeljebb hat csomóval megy – állapította meg a lányos arcú tommi.
Maillat érezte, hogy szorítja a mentőöve. Legszívesebben lecsatolta, és
elhajította volna. Leült, és meglazította a hevedert.
A gépfegyverek újból tüzelni kezdtek. De már nem ugyanaz a katona lőtt.
Ez jóval alacsonyabb volt, s alig hajolt le, amikor célzott. Maillat-t ez különös
elégtétellel töltötte el.
Ugyanolyan éles fütty hasított a levegőbe, mint az imént. Maillat újból
hasra vágódott. Előtte néhány centiméterre egy pár bakancs fénylett. Maillat-
ban felködlött, hogyan ragyoghat így, hisz gazdája belegázolt a vízbe, mielőtt
hajóra szállt. Vajon újra kitisztította, amikor a fedélzetre ért? A fütty iszonyú
gyorsasággal erősödött. Maillat-nak úgy rémlett, gyorsvonat száguld felé
láthatatlan síneken. Mereven bámulta a fényes bakancsot, és gépiesen
számolta a fűzőlyukakat. Délután a bombázás alatt úgy félt, most pedig olyan
józannak és közömbösnek érezte magát, mintha az egészhez semmi köze se
volna.
– Elvétette – szólalt meg Atkins. Valaki a fedélzeten harmonikázni kezdett.
– Csak tudnám, miért nem támadják inkább a torpedónaszádot – kiáltotta
egy hang Maillat mellett.
A lányos arcú tommi volt. Alsó ajka enyhén remegett.
– Ez nagyobb célpont – felelte Atkins.
A gépfegyverek elhallgattak. Egyszerre szinte természetellenes csend
támadt. Maillat újból hallotta a harmonika vékony, éles hangját. A We're gone
hang out the washing on the Siegfried line-t24 játszotta. Egymás után két
tengerész haladt el mellettük; átlépkedtek az elnyúlt katonákon. Valaki kiáltott
valamit a parancsnoki hídról.
– Szentisten! – jajdult fel Atkins.
Maillat áthajolt mellette a mellvéden. A malomkerék megállt. S már
hallották is, hogy a lánc csikorogva letekeredik.
Atkins Maillat-hoz fordult, és a szemébe nézett.
– Utunk végére értünk – mondta.
– Hátha a három megmaradt stuka nem talál el bennünket.

24 Angol katonadal: “Kiakasztjuk szárítani fehérneműnket a Siegfried-vonalra."

 – Not a chance25 – válaszolta Atkins.
– Rögtön leszáll az éjszaka.
– Ez se segít rajtunk – mondta Atkins. – Hamarabb ránk támadnak.
– De ha elvétik…
– Ha – visszhangozta Atkins.
Három stuka, három bukórepülés, s minden egyes támadás három bomba…
A célpont most mozdulatlan. Atkinsnek igaza van. Útjuk végére értek.
Úgy rémlett, hogy ott fent a stukáknak nem sürgős. Ismét keringeni
kezdtek. A gépfegyverek kerepelve újból megszólaltak. Maillat most már nem
vágódott hasra. Épp csak leült, s nekitámasztotta hátát a mellvédnek. Nézte a
körülötte levő, halálra ítélt embereket. Olyan kíváncsian nézegette őket,
mintha nem is tartoznék közéjük. Meg fognak halni, s mégsem szólnak egy
szót se, mégsem cselekszenek. Arcuk kifejezéstelen. Várnak. Várnak
türelmesen, súlyosan. Ebben a várakozásban nem lemondás van, hanem
egyfajta férfias erő.
Maillat egyszerre megérezte, hogy őt is nézi valaki. Ráismert a lányos arcú
tommira. Nagy fekete szeme félénken, szorongva Maillat szemébe meredt. Ez
a fickó nem tudta, mi az: várni. Finom vonású, mozgékony arcát remegés
borzongatta. Lógó karral állt, nyitott tenyérrel.
– Elvétette!
Atkins hangjában nyoma sem volt az elégedettségnek. Úgy beszélt, olyan
tárgyilagosan, mintha egy sporteredményt közölne.
– Már csak kettő maradt.
– Már csak kettő – ismételte Atkins. Leült Maillat mellé, és rákacsintott.
– De kettő is több a kelleténél, Sir. Maillat feléje nyújtotta a
cigarettatárcáját.
– Egy utolsó cigarettát – mondta.
Elmagyarázta Atkinsnek, hogy Franciaországban minden halálraítélt kap
egy cigarettát meg egy pohár rumot, mielőtt a vérpadra vezetik. Az egészet
higgadtan, sietség nélkül magyarázta el. Torka kissé kiszáradt, de teljesen
nyugodtnak érezte magát.
– Egy pohár rumot – tűnődött el Atkins. – Szegény ördög, biztosan
rászorul.
“Nyugodt vagyok – gondolta Maillat –, teljesen nyugodt. – S nyomban
hozzáfűzte: – Ó, te ostoba, te is bedőlsz már a hősiességről terjesztett
történeteknek! Számít is az, hogy valaki bátor vagy gyáva? Kinek számít?"
– Nálunk Angliában nincs ilyesmi – jelentette ki Atkins. – A franciák
emberségesebbek.
A stukák pedig szünet nélkül ott keringtek fölöttük.
25 Nincs rá semmi esélyünk.
 – Azért mégis az a legemberségesebb, ha senkit sem ölnek meg – vélte
Maillat.
Atkins bólintott.
– Yes, Sir – hagyta rá buzgón. – Yes, Sir!
Olyan hévvel helyeselt, hogy Maillat kíváncsian rátekintett. A két stuka ott
keringett fölöttük, s az est, a tündöklő júniusi est lassacskán leszállt.
Maillat felállt, s ki tudja, immár hányadszor, a part felé nézett. Olyan közel
volt! S most ez a part jelentette a biztonságot, az életet. Áthajolt a mellvéden,
és felmérte, mekkora távolság választja el a víztől. Régebben gyakran ugrott
fejest. Mi tartja most vissza attól, hogy lehúzza csizmáját, vízbe ugorjék,
néhány karcsapással partra érjen, elmeneküljön ebből az úszó koporsóból?
Egyszerű az egész, rögtön odafordul Atkinshez, megkéri, segítsen lehúzni a
csizmáját, elbúcsúzik tőle és kiugrik. De alighogy ez átfutott rajta, már azt is
tudta, hogy nem teszi meg. Szörnyűség! Képtelenség f Hiába, érezte, hogy itt
semmi sem segít, képtelen lesz elszánni magát, nem akar elmenni. Felesleges
az ösztökélés, felesleges az ijesztgetés. Itt marad mozdulatlanul, várakozva.
“Inkább a halált választom?" – gondolta döbbenten. Nem, nem erről volt szó,
ez egészen más volt, jóval különösebb. Mintha kínzó kíváncsisággal a
következő percre várna.
Fölemelte a fejét, a stukákat nézte, amelyek továbbra is ott keringtek a
derűs júniusi égbolt alatt. Atkins követte tekintetét.
– Élvezik a helyzetet – állapította meg Maillat. Ösztönösen lehalkította a
hangját; a fedélzeten mély csend honolt. A fényes bakancsos katona ott ült
tőle néhány lépésnyire. Kenyérzsákjából kivett egy húskonzervet, nyugodtan
lekanyarított belőle néhány vastag szeletet, s egy késsel sorra mindet szájához
emelte. Tempósan majszolt, s közben nem nézett senkire. A lányos arcú
tommi tenyerébe temette arcát.
– Menjünk hátrább javasolta Maillat.
Atkins meglepetten ránézett, de semmit sem kérdezett. Utat törtek
maguknak. Atkins ment elöl, s valahányszor beleütközött valakibe, azt
motyogta: Sorry!26 Néhány tommi hátrafordult, és kíváncsian szemügyre vette
Maillat egyenruháját. A levegőbe belehasított egy hang, ugyanaz a parancsoló
hang, amelyet az imént már hallottak.
– Feküdj!
De ezúttal a khakiszínű massza meg se moccant, meg se pisszent.
– Feküdj! – ismételte a hang. Erős és jó szándékú volt, olyan ember hangja,
aki hozzászokott a parancsoláshoz, s ahhoz, hogy parancsainak
engedelmeskedjenek, de most, amint a süket csendbe hullt, egyszerre
nevetségesen gyöngének és értelmetlennek hatott. Eltelt néhány másodperc,
26 Bocsánat.
aztán a parancs újból felharsant, ezúttal káromkodás kíséretében.
Maillat elmosolyodott. Többé senki sem engedelmeskedett már a
parancsnak.
– Káromkodj csak! – mondta Atkins hátrafordulva.
Ő is mosolygott. Nekidőltek a mellvédnek. A két stuka ott keringett
fölöttük. Atkins Maillat-hoz hajolt.
– Én kommunista vagyok – közölte halkan és jelentőségteljesen.
Maillat-ra nézett; tekintetében szemérmes áhítat bujkált; úgy látszott,
választ vár. Hirtelen gépfegyverropogás törte meg a csendet. Maillat sohasem
érezte ilyen kevéssé valószerűnek az életet. “Vajon csakugyan meg fogok
halni?" – gondolta. Eszébe jutott, milyen rémület fogta el délután. Most nem
félt. Csak hihetetlenül el volt képedve. Fölemelte a fejét, és látta, hogy Atkins
még egyre rámered. Még egyre választ vár.
– Igazán? Kommunista? – kérdezte Maillat.
– Igen.
A repülőgép zúgása olyan hangos volt, hogy elnyomta a hangját. Őrült
sebességgel zuhant feléjük. “Képtelenség – gondolta Maillat –, az egész
képtelenség." E pillanatban a fejében rettenetes zúgás támadt, valami vadul
előrelökte, s ő Atkinsre esett. Atkins egy vagy két másodpercig megtartotta,
aztán ő is elvesztette egyensúlyát, s Maillat-val együtt végiggurult a
fedélzeten. Maillat elkapta a rácsot a mellvéd fölött, és belecsimpaszkodott.
De nyomban el is engedte. Két ember zuhant rá teljes súlyával. Felordított.
– Here, Sir27 – jutott el hozzá Atkins hangja.
Erezte, hogy valaki fölemeli a vállánál fogva, és talpra segíti. Atkins állt
előtte.
– Megsebesült? – kiáltotta Maillat franciául.
Atkins nem nézett rá. A hajó tatja felé bámult; elhűlt arcán bíborfény
tükröződött. Néhányszor kinyitotta a száját, de Maillat képtelen volt
megérteni, mit mond. Szavait elnyomta a lárma. Maillat megfordult. A hajó
tatjából lángnyelvek csaptak ki.
Alig füstöltek, úgy törtek a magasba. A fény olyan éles volt, hogy Maillat
behunyta a szemét. Megingott, és Atkins mellére dőlt.
Le fognak tiporni bennünket – suttogta Atkins –, mind a hajó fara felé
tolong.
Körülöttük a tömeg egyik pillanatról a másikra összesűrűsödött úgy
rémlett, felemelj őket a földről. Az arcokon vörös fény villódzott; a két férfi
mintha forró, fullasztó szélforgatagba került volna. Maillat hirtelen azt érezte,
hogy nyakát elviselhetetlenül marja valami. Karja odaszorult a melléhez, s
fájón nyomta. Minden erejét megfeszítve, hátravetette a fejét, mohón
27 Ide, uram.
vágyakozva, hogy lélegzethez jusson.
Amikor magához tért, úgy érezte, mintha kényelmesen a hátán feküdne,
arcát finom, hűvös szél simogatta. Felnyitotta a szemét. Körülötte vöröslő
alakok sürögtek. Meglepetten tapasztalta, hogy áll, s rádöbbent, hogy az
összepréselődött tömegben nem is vágódhatott el. Újból lehunyta pilláit,
leküzdhetetlen álmosság ömlött el rajta. Érezte, hogy valaki kétszer pofon üti.
Kinyitotta a szemét. Homályosan, egészen homályosan Atkins arca ködlött fel
előtte. Hihetetlen erőfeszítéssel sikerült nyitva tartania a szemét. Ismét nagyon
melege volt.
– Jobban van, Sir?
– Jobban, Atkins.
A szorítás most kissé lazult. Csak ez az üvöltés szűnne meg egy pillanatra!
Körülöttük senki sem kiáltozott. A hang messzebbről érkezett, a parancsnoki
híd túlsó oldaláról. A tűz fokozatosan elharapózott. Látszott, ahogy a fényes
lángnyelvek kirajzolódnak az alkonyaiban. A szél időnként veszedelmesen
feléjük hajlította, ilyenkor úgy érezték, mintha egy hatalmas szörny pofája
közelednék feléjük, és forró lehelete az arcukba csapna.
– Érzi a padlót a lába alatt, Sir?
– Érzem – mondta Maillat. Rettenetes lehet most ott, alul.
S hirtelen eszébe jutott Gabet. Mi lehet Gabet-vel a hajó tatjában?
– El kell jutnunk a mellvédig.
– Miért?
– Hogy kiugorhassunk.
– Kiugrani, Sir? – kérdezte fojtott hangon Atkins. Szótlanul, vállával utat
törve, előrefurakodott. Nehéz lesz odajutni, gondolta Maillat, de legnagyobb
meglepetésére a tömeg engedelmesen utat nyitott nekik. Néhány másodperccel
később rátette kezét a mellvéd korlátjára. De nyomban el is rántotta. A
mellvéd égetett.
– Ott a part! – kiáltotta Maillat.
Egészen közel volt, alig százméternyire. A robbanás elszakíthatta a
horgonyláncot, s a gőzös elsodródott. Csaknem a szanatóriummal szemben
futott zátonyra. Balra a távolban Maillat homályosan látta a bray-dunes-i
strandon sorba álló tommikat. A behajózás folyt tovább. Maillat előrehajolt.
Úgy rémlett, szédítő magasság választja el a víztől. Alatta a mélyben nyugodt
és sima volt a tenger. Ragyogott, mint egy acélpajzs.
– Sekély a víz, nem lehet kiugrani.
– Dehogynem – vágott vissza hevesen Maillat. – Majd meglátja. Először én
ugróm ki.
Atkins, mintha kissé elsápadt volna.
– Nem tudok úszni – jelentette be rekedten.
 – Számít is az? Ott a mentőöve. Teljesen veszélytelen. – Megismételte: –
Teljesen veszélytelen.
Atkins hallgatott.
– Majd kiugrom, maga pedig utánam ugrik.
– Nem tudok úszni – mondta csökönyösen Atkins.
– Good God!28 Miért kell itt úszni tudni!
Egy darabig újból hallgattak, s Maillat érezte, hogy Atkins kétségbeesetten
viaskodik önmagával. Újabb ordítás harsant, ezúttal még hangosabb; a szél
hirtelen szikrafelhőt zúdított rájuk. Maillat lábujjhegyre állt, és látta, hogy a
lángok elborítják a parancsnoki hidat. A hőség fullasztó volt, Maillat-t ájulás
környékezte. Különös komor kábulat hatalmasodott el rajta. Fájt a keze,
melyet az imént a mellvédre tett, szeretett volna felordítani.
– Gyerünk.
– Én inkább itt maradok – mondta Atkins. Lángnyelvektől megvilágított
képe mintha izzott volna.
Ő is kábultnak látszott. Maillat vállon ragadta, és megrázta.
– De hát meg fog égni, Atkins, meg fog égni!…
Atkins a fejét csóválta.
– Lehetetlen, Sir, nem tudok kiugrani.
Maillat fülében ott zúgott a tömeg ordítása. Ő is szeretett volna felordítani.
– Nem tudok kiugrani – ismételte komor, bamba arccal Atkins.
Vonásai egyszerre hülyén eltompultak. Maillat ránézett. Atkins, a nemrég
még olyan bátor és nyugodt Atkins! Most azért fog meghalni, mert nem mer
néhány méter magasságból leugrani? Maillat dühösen megrázta.
– Ki fog ugrani, Atkins, hallja! Ki fog ugrani! Megparancsolom, hogy
kiugorjék!
Atkins ellenállás nélkül tűrte, hogy rángassa. Arca komor és bamba volt.
– Nem adhat nekem parancsot – makogta megzavarodva.
Most már körülöttük is kiáltoztak. Különös, gyengén éles és férfiatlan
jajongás volt ez. Maillat rápillantott a mellette levő katonák arcára.
Valamennyin ugyanazt a tehetetlen dermedtséget látta, mint Atkinson. “Vajon
én is ilyen vagyok?" – gondolta rémülten Maillat. A tűz olyan volt, mint egy
hatalmas ragadozó állat, amely megdelejezi őket, mielőtt rájuk veti magát.
– Atkins – kiáltotta Maillat –, ki fog ugrani! Nem ugróm fejest, csak
belevetem magam a vízbe. Ezt mindenki megteheti. Maga is.
Atkins ránézett, kinyitotta a száját, s hirtelen felordított. Üvöltése nem volt
emberi, egy kutya panaszos halálvonítására emlékeztetett.
– My God!29 – rivallt rá Maillat. – Fogja be a száját! A jajongó, gyászos és
28 Te jóisten!
29 Istenemre!
dermesztő üvöltésnek nem akart vége szakadni.
– My God! Fogja be a száját!
Körülöttük most már egyre többen kiáltoztak. Maillat is ordítani szeretett
volna. Fokozatosan, soha nem tapasztalt tehetetlenség uralkodott el rajta.
Atkins komor és bamba arccal még egyre üvöltött.
– Atkins! – kiáltott rá Maillat.
Teljes erővel behúzott neki két pofont. Atkins abbahagyta az üvöltést, és
forgatni kezdte a szemét. Majd merev arca lassacskán fölengedett.
– Rögtön kiugróm! – kiáltotta oda neki Maillat. Ráeszmélt, hogy franciául
beszél, s angolul megismételte a mondatot.
– Yes, Sir.
– És ugye maga is utánam ugrik?
– Nem tudok úszni – mondta Atkins.
Maillat megragadta egyenruhája gallérjánál fogva, és megrázta.
– Utánam ugrik, Atkins? Utánam ugrik? Utánam ugrik? Könyörgött neki.
Atkins lehunyta a szemét, és nem válaszolt.
– Utánam ugrik? – kérdezte könyörögve Maillat. Belecsimpaszkodott
terepszínű egyenruhája gallérjába, könyörgött, csaknem sírt. Atkins kinyitotta
a szemét.
– Yes, Sir.
– Gyerünk! – kiáltotta Maillat. – Gyerünk!
De ezúttal őt kerítette hatalmába holmi álomkór.
– Tartsa a mentőövemet, nem akarok kézzel a mellvédhez érni.
Atkins engedelmesen megfogta az övét, és Maillat előbb bal, majd jobb
lábával áthágott a mellvéden. Már semmi sem volt közte és a tenger között.
Alatta szédítőn örvénylett a mélység.
– Eresszen el!
Atkins görcsösen markolta Maillat övét; arca megint komor és bamba volt.
– Eresszen el!
A forró mellvéd sütötte Maillat derekát.
– Eresszen el! – kiáltotta hátrafordulva.
Hirtelen minden ereje cserbenhagyta. Üresnek és bambának érezte magát.
Már nem tudta, hol van, mit cselekszik. Csak azt tudta, hogy Atkinsnek nem
szabad tovább tartania.
– Eresszen el! – ordított rá franciául. És vakon hátracsapott.
Érezte, hogy nagyon magasból a semmibe hull. Az ember ugyanezt érzi, ha
azt álmodja, hogy zuhan. Egyszerre kifut talpa alól a föld, szíve összeszorul,
valahol váratlanul elpattan egy idegszála – és vége. A vízbe érve Maillat
rádöbbent, hogy, miután megütötte Atkinst, nyomban elvesztette eszméletét.
Nagyszerű hűvösség áradt el rajta, s eszébe jutott, hogy az imént, a fojtogató
tömegben ugyanezt érezte. Ezúttal azonban a hűvösség nem szűnt meg.
Ráfeküdt a vízre, és kinyújtotta keresztbe tett karját. Erezte, hogy lassan
sodródni kezd a part felé, mint a vízbefúltak. A mentőöv víz fölött tartotta
törzsét, de csizmájától elnehezült lába lehúzta. Lehunyta a szemét, és épp úgy,
mint az imént, az az érzése támadt, hogy a semmibe hull. Kinyitotta a szemét.
Víz paskolta az arcát. Fölötte hatalmas függőleges falként magaslott a
tehergőzös.
Már nem látta tisztán a lángnyelveket, de az embertelen üvöltés még egyre
eljutott hozzá. Kissé arrább húzódott, hogy jobban megfigyelhesse a hajó
farában összepréselt emberfürtöket.
Meglepően lassan úszott.
– Atkins! Atkins! – kiáltotta.
És égnek emelte karját, hogy mutassa: fenntartja a víz.
Már nem volt elég világos ahhoz, hogy megkülönböztesse az arcokat a
fölötte homályló tömegben. De mintha jelzésére elhaló kiáltás felelt volna.
– Atkins!
Ezúttal megcsobbant a víz, s tőle néhány méternyire felbukkant valaki.
Maillat közelebb húzódott hozzá. Elkeserítő lassúsággal úszott. Vállon ragadta
az illetőt. Az felkiáltott és hátrafordult. Maillat eleresztette. Nem Atkins volt.
– Ne hagyjon magamra!
– Közel a part.
– Ne hagyjon magamra! – kérte a katona. Hangja mély volt, elcsigázott és
rimánkodó.
– Egyedül is kiér.
– Nem – mondta a katona, és valamit érthetetlenül hebegett.
– Mit beszél?
– Fáj mindenem – felelte tisztán a katona. – Istenem! – fűzte hozzá, és
újból lebegni kezdett.
– Istenem! Istenem! Istenem!
Ott lebegtek egymás mellett a vízen, a mentőöv fenntartotta őket.
– Kitolom a partra – Szólt Maillat.
Megfogta a katona kezét, de az fülrepesztőén felordított, és mind a két
kezét kirántotta a vízből. Maillat rápillantott. Egyik ujján sem volt köröm, s az
első ujjpercén nyers és véres volt a hús.
– Szent ég! – mormolta Maillat.
Vállon ragadta, de a katona rémülettől eltorzult arccal nyomban feléje
fordult.
– Ne nyúljon hozzám!
– Valahogy mégis meg kell fognom. Elkapta zekéje gallérját.
– Fáj – mondta a katona.
 Ezúttal nem kiáltott. Halkan, szinte mentegetőzve beszélt. Maillat
elengedte.
– És itt?
Megmarkolta a mentőövet. A katona arca eltorzult, de nem szólt egy szót
sem. Maillat tolni kezdte maga előtt. Rendkívül lassan úszott. Csizmája
megtelt vízzel, lehúzta, alig tudta fent tartani a lábát. Úgy rémlett, mindennek
sose lesz vége, de Maillat később megértette, hogy csupán néhány métert
úszott, mielőtt földet ért.
– Most már leállhat. Fel tud állni?
A katona megpróbálta, de ordítva, teljes hosszában elvágódott a vízben.
Maillat ismét tolni kezdte. De a víz már nem volt elég mély, s a katona, amint
teste a homokhoz súrlódott, nyöszörögni kezdett.
– Kiviszem a karomban – közölte vele Maillat, és föléje hajolt.
A katona rémülten rámeredt.
– Ne nyúljon hozzám!
– Muszáj! Nem maradhat itt egész éjszaka a vízben.
A katona nem válaszolt, behunyta a szemét. Maillat átkarolta a derekát.
Többször nekirugaszkodott, amíg felemelte.
– Istenem – nyöszörgött a katona. – Istenem! Istenem! Majd halkan és
lágyan nyögdécselni kezdett, mint egy gyerek.
A partra érve, Maillat megbotlott valamiben. Majdnem elesett, s csak
nehezen nyerte vissza egyensúlyát. Amennyire csak lehetett, gyöngéden
letette a katonát a homokra. A szerencsétlen tűrt mindent, magatehetetlenül.
Feje tompán a homokhoz koppant. Nem mozdult, szemét lehunyva tartotta.
Amint föléhajolt, Maillat látta, hogy nincs szemöldöke.
Noha már későre járt, a parton még egy csomó francia baka őgyelgett.
Maillat odahívta az egyiket, és megkérte, segítsen lehúzni a csizmáját.
– Fent voltál rajta? – kérdezte a baka a lángoló tehergőzösre mutatva.
– Fent.
– A kutyafáját! – kiáltotta a baka. – Ezek aztán bekapják a legyet,
szegények!
Úgy beszélt, mintha egy futballmérkőzésen volna. Egy mérkőzésen a Tűz
meg az emberek között. Ahol a Tűz erősebb. Nem, itt nincs helye vitának. A
Tűz első klasszis! Hogyan is tudnák a fiúk legyűrni?
– Köszönöm.
– A kutyafáját! – kiáltotta a baka. – Ezeknek alaposan befűtenek!
Egészen belehevült. Neki olyan volt az egész, mint egy mérkőzés. Persze
hogy az erősebbik csapat győz.
– Kíváncsi vagyok, mit tennél a helyükben.
– Én? – kérdezte a baka. Sértetten hozzáfűzte: – Hallod-e, te is jól adod.
 Végül is neki közvetlenül semmi köze nem volt a dologhoz. Csak nézte.
Egyszerűen csak nézte. Mégsem kell összekavarni a dolgokat.
– Köszönöm a segítséget.
– Hadd a fenébe – dünnyögte ellenségesen a baka. Elment. Maillat az angol
felé fordult.
– Jobban érzi magát?
– Fázom – mondta az angol. Maillat fölébe hajolt.
– Én kiúszom a tengerre, megkeresem a cimborámat. Rögtön visszajövök.
Magára bízhatom addig a csizmámat?
– Tegye a fejem alá – felelte halkan az angol.
Mihelyt belegázolt a vízbe, Maillat érezte, hogy rettenetes kimerültség
fogja el. A gőzös még egyre ott lángolt előtte. A parton járó katonák alig
vetettek rá egy pillantást elhaladtukban. A hajó pedig égett. Magányosnak
látszott, mintha mindenki elhagyta volna. Komor tömege és magas
lángkoronája kivált a még világos égbolt alól. Enyhe idő volt. Ragyogó júniusi
este; a tenger olyan csendes volt, hogy a fövényen elhaló hullámok szinte nem
is hagytak tajtékot maguk után.
Maillat lecsatolta mentőövét, a homokra dobta, s anélkül, hogy egy
pillanatra is levette volna szemét a gőzösről, lépett néhányat. Valami hevert a
lába előtt; letekintett. Megértette, hogy az imént a vízből kijövet, ebben botlott
meg. Anyaszült meztelen emberi test volt, a gyomor fölött kettészelve. Törzse
és fej e máshova eshetett, talán a tengerbe. Az emberroncs szemérmetlenül és
lélektelenül feküdt előtte, hosszú izmos lábát természetesen kinyújtotta,
mintha pihenne. Maillat mozdulatlanul nézte. Különösen a hulla hasa kötötte
le a figyelmét. A fehér bőr, a laza izmok és a lágy csípőhajlat azt a látszatott
keltette, hogy a csonk tovább él a szörnyű seb alatt. Maillat lehajolt és
megérintette. Még nem hűlt ki. Néhány arra járó katona észrevette, mit csinál.
Az egyik hátrafordult, és odakiáltott neki valami ocsmány tréfát. Maillat
hallotta halkuló röhögésüket.
A víz szinte meleg volt, s Maillat-nak csizma és mentőöv nélkül
könnyebben ment az úszás. Néhány karcsapással elérte a gőzöst. Az emberfürt
még egyre ott szorongott a mellvéd mellett, a hajófarban. A lángnyelvek,
legalábbis látszólag, még nem harapóztak el a parancsnoki hídon túl – de
Maillat csak a legmagasabbakat látta közülük. A kezdetben hallható ordítás
megszűnt, nyöszörgésféle váltotta fel. Végtelen, egyhangú, éles nyöszörgés
volt ez, olyan, mint az asszonyi hüppögés. Valahányszor a lángoszlop a hajó
fara felé kígyózott, a nyöszörgés felerősödött. Maillat ilyenkor látta, hogy az
emberek könyörögve az égnek emelik karjukat. Most két mellvédhez erősített
kötél lógott a tengerbe.
– Atkins!
 Alig három-négy ember úszott vagy lebegett körülötte a vízen. Fent,
váratlan szünetekkel hirtelen fel-felerősödve, továbbra is hallatszott a
nyöszörgés.
– Atkins! – ordított teljes erőből Maillat.
A hajóról válaszként zagyva hangok jutottak el hozzá. Maillat közelebb
úszott. Mit várnak ezek az emberek, miért nem ugranak ki, miért nem
csúsznak le a köteleken?
Ismét teljes erőből elkiáltotta Atkins nevét, aztán várt. Jó darabig várt.
Egyszerre csak érezte, hogy a víz hideg, s lába is kezd gémberedni. Nagy
sokára észrevette, hogy valaki lassan áthág a mellvéden, megragadja a kötelet,
és végtelen óvatossággal leereszkedik. Egy test loccsant a vízbe, és Maillat
felé közeledett. Nem Atkins volt. A katona kifejezéstelen arccal rábámult, s
nyomban behunyta a szemét. Hagyta, hogy a víz sodorja, anélkül, hogy
egyetlen mozdulatot tegyen. Arca fekete volt az izzadságtól. Maillat ott úszott
mellett.
– Megégett?
A katona felnyitotta a szemét, de rögtön le is hunyta.
– A kezem…
Hangja rekedt volt, mintha évek óta nem beszélt volna. – Egyedül is kiér a
partra?
– Igen.
– Miért nem jött le hamarabb a hajóról?
Csend támadt, s Maillat már-már azon tűnődött, ne ismételje-e meg a
kérdést, amikor a katona kinyitotta a szemét.
– Nem jutott eszembe.
– Szenvedett?
– Igen – felelte a katona –, nagyon szenvedtem, és ordítottam.
– Most már nem fáj semmije?
– Nem.
Feküdt a vízen mozdulatlanul, s arcát kifejezhetetlen elégedettség töltötte
el.
– Nem akarja, hogy a part felé toljam?
– Nem – mondta határozottan a katona.
Maillat érezte, hogy egyre jobban fázik, egyre inkább elhatalmasodik rajta
a fáradtság. Erőlködnie kellett, hogy fent tartsa magát a vízen. Nézte a gőzös
feléje magasodó hatalmas farát. Mögötte tovább hallatszott az elnyújtott
nyöszörgés.
A vízből kilépve kis híján megint belebotlott az emberroncsba. Átlépett
rajta, néhány métert előrebotladozott, majd egyensúlyát vesztve földre omlott.
Hányni kezdett, egész teste görcsösen vonaglott. Így telt el néhány másodperc
; aztán Maillat érezte, hogy tetőtől talpig kiveri a veríték. Hátára feküdt, s úgy
érezte, megint pompás hűvös közegben lebeg.
Már-már leszállt az éjszaka, mire felkelt; csak nagy nehezen lelt rá újból a
kimentett angolra, jóllehet alig néhány méternyire hevert tőle.
– Jobban van?
– Igen – válaszolta az angol. És gyerekes hangon hozzáfűzte: – Fázom.
– Pedig nincs is hideg.
– Fázom, nagyon fázom.
– Majd küldök magáért két szanitécet – szólt csöndesen Maillat.
Hirtelen elkáromkodta magát.
– Ó – mormolta védekezőén az angol. – Sajnálom. Ketten voltak. Nem
akadályozhattam meg őket. Az egyik fölemelte a fejemet, a másik kihúzta
alóla a csizmát.
– Aljasok! – sziszegte Maillat.
Mezítláb ért vissza a szanatóriumba. Időnként megfordult és hátranézett. A
gőzösön a tűz belekaphatott a lőszerládába, mert pillanatonként süvítve
kiröppent egy-egy töltény. A géppuska csöve feketén kimagaslott a
lángnyelvek közül, s mivel még egyre az égnek meredt, Maillat-nak úgy
rémlett, hogy cél nélkül veszettül tovább tüzel.

– Nem értem, miért nem ugrott ki a te angolod – mondta Alexandre.

Megszokott helyén ült, tenyerét szétterpesztette a combján ; a hold elég
erősen sütött, és megvilágította az arcát. Maillat teli csajkát tartott a kezében,
és arra ügyelt, hogy evés közben ne piszkítsa be a Dhérytől kölcsönkapott
khakiszínű nadrágot.
– A többiek sem ugrottak ki.
– Talán attól féltek, hogy a vízbe fulladnak – vélte Pierson.
Maillat a fejét ingatta.
Mindenkinek volt mentőöve.
Csak most vette észre, hogy egy zömök kis alak hajol a tűz fölé.
– Nini! Te itt vagy? Végül mégis eljöttél, és átadtad az üzenetet?
– Nem – mondta zsémbes hangján Pinot. – Egy szót se szóltam. Alexandre
ajánlotta, hogy maradjak itt.
Szóval hallgattál? – mondta nevetve Maillat. Pierson elvette Maillat
revolverét, szétszedte, és minden egyes darabot gondosan megtörölt.
– Nem értem, miért nem ugrott a lébe az a sok pasas – mondta Alexandre.
Maillat szólásra nyitotta száját, de aztán meggondolta magát, és mégsem
beszélt.
– De az istenfáját – kiáltotta Alexandre, és fölemelte vastag karját –, végül
is nem volt mit tétovázniuk!… Elég lesz egy konzerv? Nem akarsz még egy
doboz szardíniát is? – fűzte hozzá.
A hold most teljes fénnyel világított, s a tűz, melyet Alexandre Maillat
érkezésekor gyújtott, táncoló árnyakat vetett arcukra. Pinot Alexandre balján
ült. Mától fogva ez volt a helye. Alexandre nézte a cimborákat, s arra gondolt,
hogy ez egyszer megint minden rendben van.
Ó! Ó! – szólalt meg Dhéry. – Mindent Maillat kap?
Maillat előrehajolt.
– Hogyan? Hát te nem alszol? Mi van a milliókkal?
– Biztosan éhes vagy – vágott a szavába Alexandre.
– De még mennyire!
Alexandre odaadta neki az épp felnyitott szardíniás dobozt.
– Mindent én kapok?
– Mindent.
– A teremtésit! – kiáltotta Maillat.
Nevettek, úgy nézték. Alexandre megtöltötte kulacsát, és feléje nyújtotta.
– A kilincset is megzabálnám – közölte boldog pofával Maillat.
Mosolyogva nézték, hogy eszik.
– S mit szólnál utána egy jó groghoz vagy whiskyhez? – kérdezte
Alexandre.
Dhéry megmoccant a sarokban.
– Az én whiskym!…
– Ha akarod – - jelentette ki Pierson –, megkaphatod az árát.
– Húsz üveg a hetvenöt frank, csinos kis összeget tenne ki!
– Apropó, még most se adtad meg a tíz frankot a kenyérért.
Dhéry keresztbe rakta vastag lábát.
– Nem kerget senki.
– Így kell meggazdagodni – állapította meg Alexandre.
– Nem is olyan nehéz.
– Nem – mondta teli szájjal Maillat –, nem is nehéz. Csak szenvedélyesen
kell szeretni a pénzt. Tulajdonképp ezért is gazdagszanak meg kevesen. Ritka
dolog, hogy valaki szenvedélyesen szeressen valamit.
Alexandre vastag, szőrös keze ott pihent a térdén. Hallgatta Maillat-t, s
elégedetten azt gondolta: “Maillat már megint marhaságokat beszél."
– Marhaságokat beszélsz – mondta elragadtatott mosollyal.
Ez egyszer ismét minden rendben volt.
– Ha már itt tartunk – mondta Dhéry –, mi lenne, ha mindenki kapna egy-
egy grogot?
– Üsse kő – mormolta Alexandre. – De azt már ne várd tőlem, hogy én
menjek a kútra vízért.
 – Majd én elmegyek – ajánlkozott Pinot.
Felkapott egy csöbröt, s eltűnt az éjszakában. Maillat Alexandre-hoz
fordult.
– Hogy vagy megelégedve vele?
– Jó fiú. Eltekintve attól, hogy mihelyt meglát egy náci repülőgépet, rögtön
tüzelni kezd rá.
– Ez csak dicséretes – jegyezte meg Pierson.
– Ha volna értelme, igen. De még az is előfordulhat, hogy a fritz
leereszkedik, és gépfegyverrel kinyír egy csomó alakot.
– Előfordulhat. Alexandre vállat vont.
– Most meg éppenséggel semmi teteje. Pinot barátunkat ma este
kiebrudalták a szanatóriumból. Onnan lövöldözött. Mától fogva a dűnék közül
akar lőni. Ásott magának egy kis állást személyes használatra.
– Pinot hős – jelentette ki ünnepélyesen Pierson.
– Igen- hagyta rá Maillat –, tipikus hős. El se tudja képzelni a saját halálát.
Szerinte csak az ellenség halhat meg.
S ezt gondolta: “Pedig nemrég még én is csodáltam Pinot-t."
– Nem ez a lényeg – folytatta szelíd hangján Pierson –, hanem az, hogy
Pinot elszánt.
– Elszánt? – kérdezte Alexandre. – Rendben van, mondjuk, hogy elszánt,
de ha kap egy golyót a hasába, amint a dűnék közt idétlenkedik, nem lesz
többé elszánt. Mert ne feledd, akármilyen elszánt is az ember, csak egy élete
van. Se kettő, se három, se egy tucat. Egy! Csak egy! És azzal nem lehet
packázni.
Néhány fahasábot vetett a tűzre.
– Azért buta dolog ez a háború – jegyezte meg Maillat. – Minél több
embernek vágod el a torkát, annál több érdemet szerzel.
Pierson feléje fordult.
– Ha nem szereted, miért csinálod?
– Hogyhogy? Hogyhogy, miért csinálom?
– Igen, miért csinálod? Megszökhettél vagy öngyilkos is lehettél volna.
Azért veszel részt a háborúban, mert magad választottad.
– Ezt te választásnak nevezed? Az embernek azt mondták: “Mozgás,
lódulj, hetvenöt százalékig biztos, hogy elpatkolsz, de ha nem szeded azonnal
a sátorfádat, katonaszökevényként menten lepuffantunk." Ezt te választásnak
nevezed?
– Igen – mondta szelíd, konok hangján Pierson –, ezt választásnak
nevezem.
– Megszakadok a röhögéstől – mondta Alexandre.
– Tessék, itt van – szólt Pinot visszatérve a teli csöbörrel a fénykörbe.
 Ott állt előttük, szűk ruhájában, töppedten, a tűzhely parazsa halványan
megvilágította, s fekete, csimbókos fürtjei mókásan felkunkorodtak homlokán.
Alexandre vizet töltött egy tálba, befedte, s újból néhány fahasábot dobott a
tűzre.
– Nesze – mondta Pierson, s visszaadta Maillat-nak revolverét. – Szárazra,
töröltem, és újra töltöttem.
Maillat jól érezte magát száraz ruhájában. A Dhérytől kölcsönkapott
terepszínű angol nadrágnak kifogástalan volt az éle. Maillat, amint leült, kissé
felhúzta a térdén, s e mozdulattól az az érzése támadt, hogy ismét civilben
van.
– Nekem adod a nadrágodat, Dhéry?
Dhéry lassan keresztbe rakta a lábát.
– Ha akarod.
– Csak tréfáltam.
– Nem, valóban megtarthatod. Van belőle még néhány.
– Néhány? Talán még egy. De néhány?
– Jól hallottad.
Maillat előrehajolt, úgy kérdezte:
– Ez is hozzátartozik azokhoz a bizonyos milliókhoz?
– Talán – dünnyögte Dhéry.
Tétován elmosolyodott, zsírpárnás arca kétoldalt szájára konyult.
– Adjátok ide a poharatokat! – kiáltott fel Alexandre. – Mindenkinek jut
egy jó negyed liter.
Levette a tál fedelét. A grog illatosán gőzölgött. Alexandre telitöltötte
poharát, és átnyújtotta Maillat-nak. Aztán sorra adott a cimboráknak.
– No, Pinot! – mondta. – Ilyet biztosan nem ittál Bezons-ban!
– Nem ér fel a konyakkal – mormogta zsémbes hangján Pinot.
Kortyolgatták az italt. A forró bádogpohár égette a szájukat, alig tudták
tartani a fülét.
– Mégis hallatlan, hogy ez a sok alak nem ugrik le * ha]óról – jegyezte
meg Alexandre.
– Talán félnek – vélte Pierson. – Olyan magasból félelmetes lehet a víz.
Vonzó is, félelmetes is.
– Tévedsz – szólt Maillat. – Amikor otthagytam őket, két-három kötél
lógott le a fedélzetről. Leereszkedhettek volna kötélen.
– Akkor miért nem tették! – fakadt ki Alexandre. Végül is nem volt mit
tétovázniuk!
Elhallgattak. Csak Pinot szürcsölte hangosan a grogot. Ő, Pinot, most azt
gondolta, hogy ez afféle asszonyhoz illő ötlet – forró vizet önteni az
alkoholhoz. Ha őt kérdezik meg, ő inkább tisztán issza a whiskyt. Alexandre
derék fickó, egy szót se lehet szólni ellene, igazán belevaló kölyök, de ami az
italt illeti, valahogy nőies az ízlése.
– Hát a szép dokiddal mi lett, Dhéry? kérdezte Maillat.
Az egész társaság megdermedt.
– Meghalt.
– Hogyan? – kérdezte Maillat.
– Persze – mondta Pierson –, te nem voltál itt…
– Meghalt?
– Egy hetvenhetes végzett vele.
– Hol?
– A szobájában, a szanatóriumban. Az egyik oldalszárnyban lakott, a tető
alatt. Ma este fedezték fel. Ágyban érte a halál.
– Meghalt! – ámuldozott Maillat.
Gyufa sercent; éles fényt vetett az éjszakába, s Maillat látta, hogy Pierson
körülményesen rágyújt pipájára, s egy ceruzával megtömködi a dohányt.
– Nem is tudtok mindent – jegyezte meg. – Este hallottam néhány részletet
egy szanitéctől.
Alexandre hevesen feléje fordult.
– Mit? Mit tudtál meg újabbat? Mit akarsz elmesélni? Ennek az átkozott
papnak mindenbe bele kell ütnie az orrát!
– Jól van – mondta Pierson –, többé meg se szólalok.
És Maillat kihallotta Pierson hangjából, hogy Alexandre ezúttal valóban
megbántotta.
– Ugyan – avatkozott közbe Maillat, Alexandre barátságos mély hangját
utánozva – beszélj hát, az ég szerelmére, beszélj hát!
Pierson megnyomkodta, pipáját a ceruzával.
– Nos – mondta, de szavain érződött, hogy a közbeszólástól megtört
kezdeti lendülete –, úgy hírlik, Cirilli nem volt egyedül a szobában. Vele volt
egy ápolónő is.
Szó, ami szó, egymás karjában lelte őket a halál, mégpedig hiányos
öltözetben.
Mindnyájan hallgattak, mire Pierson levonta a végkövetkeztetést:
– Azért mind a két családnak kínos lehet.
– Fenébe a családokkal, abbé! – kiáltotta dühösen Maillat.
Csend támadt. Pierson felállt.
– Úgy látszik, ma nem vagyok népszerű. Lefekvés előtt járok egyet –
mondta, és sarkon fordult.
Lágy hangján elnézést kérve, kifurakodott Alexandre és Maillat között, s
eltűnt az éjszakában. Figyelték távolodó lépteit.
– Megbántottad – szólalt meg Alexandre.
 – És te?
– Éppen ez az, nem kellett volna másodszor is. Én már úgyis
megbántottam.
Maillat-nak eszébe sem jutott elmosolyodni.
– Az istenfáját! – fakadt ki. – Ezek a vénlányos vonásai…
– Hagyd.
– Számára ez nem egyéb pikáns történetnél?
– De most már csakugyan hagyd abba – intette le Alexandre.
Maillat elhallgatott. Dhéry megmozdult a sarokban.
– Lefekszünk?
– Igen – felelte Alexandre. Hozzáfűzte: – Szívesen hallgatom, ahogy
mindenféle marhaságot összehordtok, de ami sok, az sok.
Vállon veregette Pinot-t.
– Lefekszünk, Pinocchio?
– Nem szeretem, ha tréfát űznek a nevemből – mondta mogorván Pinot.
– Nagyszerű! – csattant fel Alexandre. – Most meg már rám rúgnak ki.
Égnek emelte a karját.
– A teremtésit, mi ütött belétek ma este?
– Lefekszünk? – tudakolta Dhéry.
– A teremtésit! Feküdj le, egyedül is le tudsz feküdni! Csak nem akarod,
hogy megvessem neked még az ágyat is?
– Mit izgatod magad? – kérdezte békésen Dhéry.
– A teremtésit! – kiáltott fel Alexandre. – Méghogy izgatom magam! Én
izgatom magam!
– Mindenesetre elég hangosan kiabálsz.
– Én kiabálok?
– Dehogy – mondta Maillat Dhéryhez fordulva. – Nem hallod? Suttog.
A cimborák elnevették magukat, és Maillat is velük tartott. De Maillat
érezte, hogy nevetése mögött, bizony, nagy szomorúság lappang.
Amint Dhéry felállt, bepólyált keze fehér foltot vetett az éjszakába. Sorra
feltápászkodtak.
– Járok egyet – jelentette be Maillat. – Nem vagyok még álmos.
– Vigyázz visszajövet – intette Alexandre. – Pinot a padlón alszik a
kocsiban, a két alsó fekhely közt. Ne lépj a fejére.
Pinot is figyelmeztette:
– Jól nyisd ki a szemed.

Maillat elindult a sétányon. A fasor a szanatórium fala mentén húzódott, s

egészen az épület végéig tartott – ott pedig minden átmenet nélkül dűnék
váltották fel. Maillat figyelte a hullámos homokbuckákat: fehéren világítottak
a holdfényben: itt-ott sötétebb foltok – bizonyára bokrok vagy cserbenhagyott
autók – tarkították. Felmászott a legközelebbi dűnére, s tetejére érve, leült a
homokba. A fáklyaként lángoló tehergőzös megvilágította előtte a tengert.
Innen nem láthatta jól a hajó farában összezsúfolódott tömeget, csak a gőzös
lángoló, komor masszáját. De ha hegyezte a fülét, hallhatta a panaszos
nyöszörgést, amely nemrég szíven ütötte. Halk, éles, véget nem érő
nyöszörgés volt ez, mintha egy asszony jajgatna az éjszakában. A tengerpart
már elnéptelenedett. Aludt mindenki. Ő pedig itt ült, a még mindig meleg
homokon. A levegő langyos volt, s ő friss és kipihent. Jó étvággyal
megvacsorázott, felhajtott egy grogot, és most cigarettázott. Jól érezte magát,
elégedett volt, élvezte az életet. S tőle néhány méterre sok száz ember a
lángok martaléka. Senki sem törődik velük. Elégnek lassan az illatos, langyos
éjszakában. A világ megy tovább. Az emberek továbbra is szeretnek és
gyűlölnek az egész földkerekségen. Bolondul ágálnak a vékony kis sárrétegen,
és a golyóbis, amely hordozza őket, tovább forog velük a végtelen térben.
Amerikában most leányok kacarásznak a Csendes-óceán strandjain. És
holnap, mire ez az ostoba komédia véget ér, ugyanaz a nap, amely most
lebarnítja hamvas bőrüket, felragyog a gőzös megfeketedett roncsai fölött.
“Emberek halnak meg – gondolta Maillat –, megölik őket más emberek, s az
életben maradt embereket szintén megölik. Mi az értelme? Mi a célja ennek?"
Nem érzett megrendülést, csak mélységes döbbenet uralkodott el rajta.
A szanatórium felé visszamenet az egyik fa tövében mocorgó árnyat vett
észre. Közelebb lépett, és egy lovaglónadrágot meg egy pár csizmát pillantott
meg.
– Nocsak! Te vagy az? – szólalt meg valaki zavartan.
Pierson volt. Térdepelt, s úgy látszott, teljes figyelmét leköti, hogy egy
centiméterrel méricskélje a földet. Ruhaujját feltűrte, keze földes volt, mellette
kis lapát hevert.
– Zavarlak? – kérdezte Maillat.
– Egyáltalán nem.
Maillat leült, nekitámasztotta hátát a fának, és cigarettára gyújtott. Pierson
kivette zsebéből az örökké nála levő kapcsos noteszt.
Légy szíves, gyújts meg egy gyufát. Újabb lángocska lobbant. Pierson
firkantott valamit a noteszba, összekattintotta a kapcsot, aztán visszatette a
noteszt zsebébe.
Ne oltsd el.
Ő is cigarettára gyújtott, és leült Maillat mellé. Milyen békés volt minden a
világon! Néhány méternyire dűnék hullámoztak előttük a homályban. Jobbra
tőlük befejezetlen lövészárok tátongott egy fa tövében.
 – Mondd, miért van nálad állandóan pisztoly? – kérdezte Pierson. –
Errefelé nincsenek fritzek.
– Hogy végezhessek magammal.
– Hogy végezhess magaddal?
– Ha halálosan megsebesülnék, és nem bírnám tovább. Ó! – mondta
Pierson.
– Csodálkozol rajta?
– Nem. Te nem vagy hivő.
– Nem annyira a haláltól félek – folytatta kisvártatva Maillat. – Inkább a
szenvedéstől.
– De hát honnan tudod majd, hogy halálos sebet kaptál?
– Tudni fogom.
– Talán tévedek, de azt hiszem, ilyenkor az embernek nincs annyi ereje,
hogy öngyilkosságot kövessen el.
– Nekem lesz.
– Nem megy a fejembe, hogy lehetsz ennyire magabiztos.
– Én már sokat töprengtem ezen a dolgon – felelte Maillat. – Jó előre
alaposan felkészültem.
– És ha tévednél? Ha nem lenne halálos a seb?
– Azt én már semmiképp se tudnám. Ha a sors meg akarna tréfálni, süket
fülekre lelne.
– Én azt hiszem, megpróbálom elviselni a szenvedést – mondta Pierson.
– Na persze, te! Ti, hívők, mélységesen tisztelitek a szenvedést.
– Nem tiszteljük, de igyekszünk elfogadni.
– Egykutya.
Mivel kialudt a cigarettája, Maillat meggyújtott egy újabb gyufát. Pierson
látta az arcát a gyufa fényénél, s ki tudja, hányadszor megint az a furcsa érzése
támadt, hogy Maillat egyedül van. Ez az érzés megmagyarázhatatlan volt,
tulajdonképpen semmi sem igazolta. Maillat itt ült mellette az árnyékban.
Válla a vállához ért. Éppúgy rágyújtott egy cigarettára, mint máskor. Holnap,
ha együtt esznek a bandával, ugyanúgy tréfálkozni fog Alexandre-ral, mint
eddig. Ugratja majd Dhéryt a bezsebelendő milliókkal. És mégis – mégis,
mintha nem volna egészen közöttük.
– Alapjában véve nem vagy valami nagyon vidám fickó.
– Miért? – kérdezte Maillat. – Szerinted olyan vidámnak kellene lennem?
Egyébként – folytatta rövid szünet után – tévedsz. Háború előtt, épp
ellenkezőleg, nagyon is boldog voltam. Talán túlságosan is boldog. Persze,
csak harmincnyolcig. Mert akkor megértettem, hogy ezek a disznók
történelmet készülnek csinálni.
– Te is történelmet csinálsz. Te is benne élsz a korban. Nincs hozzá jogod,
hogy kiszakadj belőle.
– Úristen! – kiáltott fel Maillat. – Hisz én nem szakadok ki belőle! Én már
kiszakadtam! Mintha azt mondanád egy pederasztának, nincs joga hozzá, hogy
ne szeresse a nőket.
– Nem értelek.
– Pedig kezdetben legtöbben úgy gondolkodnak, mint én. Eleinte teljesen
értelmetlennek tartják a háborút. Aztán szép lassan elkezdenek lelkesedni érte,
mint egy futballmérkőzésért vagy egy bicikliversenyért. Később egészen
megszeretik. Végtére is ez az ő háborújuk, érted? Az igazi, a nagy, az egyetlen
– hisz ők csinálják. Ez az életük háborúja voltaképpen. Ide lyukadnak ki, így
látják később a háborút. De én nem látom így. Nekem ez a háború éppolyan,
mint az összes, ami előtte volt, és ami utána lesz. Éppolyan képtelen és
értelmetlen, mint egy dátumokkal teleírt történelemkönyv-oldal.
– Szóval defetista vagy?
Maillat feléje fordult, és Pierson látta, hogy a félhomályban elmosolyodik.
– Még az se.
Eldobta cigarettáját; a csikk, mielőtt földre esett, kis, fényes félkört írt le.
– Tulajdonképpen sajnálom néha, hogy ilyen vagyok – mondta. –
Szeretnék én is hinni valamiben. Igen, ha tudni akarod, ez a lényeg: hinni!
Bármiben! Bármilyen sületlenségben! Fő az, hogy hinni lehessen! Ez ad
értelmet az életnek. Te – te istenben hiszel. Alexandre a lakókocsiban. Dhéry
a bezsebelendő milliókban és Pinot a golyószórójában. Én – én nem hiszek
semmiben. De hát, végül is mit bizonyít ez? Azt, hogy fiatal koromban nem
voltam elég okos, és nem értettem meg, milyen hasznos ostobának lenni.
Pierson felnevetett.
– Ez rád vall.
– Igen – mondta Maillat –, annyira rám vall, hogy nem is gondolom
egészen komolyan.
– Sejtettem. – Ó, te fifikus!
– Te büszke vagy arra, hogy nem hiszel semmiben.
– Nem – mondta Maillat komolyan –, már ez sincs egészen így. Háború
előtt még hittem nem egy dologban. Nem sokban. De arra éppen elegendő
volt, hogy boldog legyek. Semmi sem őrzi meg jobban az illúziókat, mint a
béke. Aztán jött ez a rohadt háború, és az élet mintha egyszerre elvesztette
volna egész tartalmát. Tudod, mint egy doboz, amelynek kiesik az alja.
Minden kihull belőle. Üres.
– Én nem tartom annak.
– No persze.
– Mit: no persze?
– Téged érdekel a mérkőzés. Ez a háború a tied. – A tied is, te is részt
veszel benne.
– Ide figyelj! – mondta Maillat. – Ne kezdd nekem újra a süket dumát a
választással!
– Nem lehet megcáfolni.
– És ha nem is lehetne megcáfolni? Mit bizonyítanál vele? – kiáltott fel
Maillat. – Csak azt, hogy egy csomó előzetes indok alapján vállalod a háborút,
és utólag aztán igazolod álláspontodat. Eh, süket duma az egész!
Tulajdonképp már rég választottál.
– Nem lehet megcáfolni – ismételte lágy hangján, csökönyösen Pierson.
– Akárcsak isten létének bizonyítékait. Azokat se lehet megcáfolni, de csak
azt győzik meg, aki istenhivő. És, ide figyelj, arról se vagyok meggyőződve,
hogy ezeket az érveket valóban nem lehet-e megcáfolni.
– Neked is jobb volna, ha a magad ügyének tekintenéd a háborút.
– Szent ég! – mondta Maillat. – Hiába próbálom hát megmagyarázni
neked? Persze hogy nekem is jobb volna, ha hinnék a háborúban, s bevenném
a maszlagokat: ezért meg ezért kell végigcsinálnom. De én nem hiszek
ezekben az érvekben- és kész. Számomra a háború képtelenség. És nemcsak
ez a háború. Minden háború, abszolút minden háború. Maga a háború ténye –
képtelenség.
– Ezt mondtam én is az imént: defetista vagy.
– Dehogy vagyok! – kiáltotta Maillat. – Mondtam már, hogy még az se
vagyok! Egy defetistát érdekel a mérkőzés: azért szurkol, hogy verjék meg a
csapatát. Maga is játszik. Engem csak az érdekel, hogy ne öljenek meg a
balhéban. – Hozzáfűzte: – És még az se nagyon.
Pierson felkapta a fejét.
– Miért nem nagyon?
– Nem tudom. Több okom van rá. Tudod, most olyan a helyzetem… Bent
vagyok a buliban, és mégse vagyok bent. Végül is ez nem tartható sokáig.
– No, látod – jelentette ki diadalmasan Pierson.
– És akkor?…
– Ha tarthatatlan a helyzeted, miért nem próbálsz változtatni rajta?
– Hallatlan – mondta Maillat. – Még most is úgy beszélsz, mintha
parancsra lehetne hinni, egyszerűen csak akarni kellene.
– Az ember eljuthat odáig.
– Én nem. – Egy pillanattal később hozzáfűzte: – Már megpróbáltam.
Pierson kivette a zsebéből rövid pipáját, és tömködni kezdte. Érezte, hogy
Maillat izmos, meleg válla a vállához ér. Amint oldalt fordította fejét, látta
bajtársa nyakát a félhomályban. Maillat-nak telt, izmos nyaka volt – olyan,
mint egy állaté. S ez az ember, akinek ilyen nyaka meg válla van, mégse
ragaszkodik az élethez, gondolta elképedten Pierson. – Mi más okod van még?
 – Miféle más okom?
– Amiért nem nagyon érdekel, hogy életben maradsz-e?
– Ó! – mondta Maillat. – Azért túlozni nem kell. Egy kicsit mégis érdekel.
De néha eltűnődöm, vajon háború után újra tartalmas lesz-e az életem.
– És ha nem volna tartalmas?
– Elviselhetetlen lenne. Most még csak hagyján. Úgyahogy elmegy. Most
zárójelek között folyik az életem. A háború zárójelbe tett. De nem élhetek
örökké zárójelek között.
– Értem – mondta Pierson. S szokatlanul türelmetlen hangon megkérdezte:
– Van egy szál gyufád?
Gyufa sercent, lángocska gyűlt.
– Várj – mondta Maillat –, előbb hadd gyújtsak én rá. Pipára mindig
tovább tart rágyújtani.
Odahúzta a lángot cigarettájához, majd átnyújtotta a gyufát Piersonnak, és
nézte, amint az pipára gyújt, s a ceruza végével megnyomkodja a dohányt.
– Sokat dohányzói.
– Igen – vallotta be elégedetlenül Pierson –, sokat dohányzóm.
Tőlük alig kétméternyire, egy fa tövében, lövészárok tátongott; Maillat arra
nézett.
– Nem érzed, mekkora őrültség lövészárkot ásni egy fa tövében?
– Cseppet sem az. A levelek álcáznak a repülők elől. Éppen hogy jó
ötletnek tartom.
– Olyan, mint egy sír.
– Igen – hagyta rá Pierson.
Már-már felállt, de aztán mégis ülve maradt.
– Egyszóval te képtelenségnek tartod a háborút – mondta.
– Igen.
– Miért?
– Nem kell ezt bizonyítani – nyilvánvaló.
– Számomra nem az. Maillat elmosolyodott.
– Aki hivő, annak soha semmi se nyilvánvaló. – Nyomban hozzáfűzte: –
De nemcsak a háború képtelenség. Embert ölni minden esetben képtelenség.
– Miért?
– A természet maga vállalkozik rá. Aljasság segíteni neki.
– Értem.
– De voltaképpen még csak nem is ezért – mondta Maillat. – Embert ölni
voltaképpen azért képtelenség, mert örökké elölről kell kezdeni. Ezért nem
győz soha senki a háborúban sem. Régebben azt hittem, hogy a szó szoros
értelmében azt lehet győztesnek nevezni, aki, legyen bármelyik táborban is,
túléli a háborút. De még ez se igaz. Aki túléli a háborút, az is vesztes.
 – Azért 18-ban mégiscsak mi győztünk.
– Láthatod, mennyire nem, hisz elölről kellett kezdeni. – Kisvártatva
hozzáfűzte: – Ugyanez történik azzal is, aki embert öl. Nem tehet egyebet,
folytatnia kell.
– Nem mondom… – dünnyögte Pierson. Elhallgatott.
– Mit nem mondasz?
– Nem mondom, időnként bennem is felmerülnek hasonló gondolatok a
háborúról.
– Akkor hát?
– Te magad is bevallottad, hogy tarthatatlan az álláspontod.
– No és?
– Azután összeszedem magam, és kész.
– Szóval hinni kezdesz újra az egész disznóságban.
– Összeszedem magam – mondta lágy hangján Pierson.
Maillat feléje fordította a fejét.
– Igen, ti katolikusok nem kedvelitek a tarthatatlan álláspontokat.
Megszokta lelketek a kényelmet.
– Nem hiszem – mondta Pierson, s hangja ezúttal alig észrevehetően rideg
volt –, hogy a katolicizmus nagy igényt támaszt az emberrel szemben.
– Nem, ahhoz képest, hogy mekkora nyugalmat ad, valóban nem követel
sokat. És csodálatos nyugalmat ad.
– Vannak gyötrődő katolikusok is.
– Nem is nézik őket jó szemmel. Egy jó katolikus sose gyötrődik.
– Azt hinné az ember: tulajdonképp sajnálod, hogy nem vagy katolikus.
– Teringettét! – nevette el magát Maillat. – Én is szeretem a kényelmet. –
Hozzáfűzte: – És a katolikus vallás kényelmességét mi sem bizonyítja jobban,
mint hogy téged cseppet se kavart fel, amit ma este a háborúról meg a
vallásról beszéltem.
– Nem, csakugyan nem.
– Látod, olyan jól megtelepedtél a hitedben, hogy ez a kérdés fel se merül
benned. És ha véletlenül mégis felmerül, gyöngeségnek minősíted, és
“összeszeded magad".
– Téves nézeteid vannak a katolicizmusról. Nagyon nehéz jó katolikusnak
lenni.
– És ateistának?
– Elismerem, hogy az is nagyon nehéz lehet – mondta Pierson szűzi
mosolyával.
Felkelt, és óvatosan felemelte a földről a kis lapátot.
– Mindenesetre – fűzte hozzá különös, elégedett hangon –, ma este
kipakoltál.
 Maillat is felállt.
– Ha nem mondom ki a gondolataimat, amíg élek, mikor mondjam ki?
Elindultak a szanatórium felé.
Maillat Pierson balján haladt; az abbé jobb kezében a kis lapátot vitte.
– Milyen szép éjszaka – jelentette ki és föltekintett.
– Igen – hagyta rá Maillat.
Már-már kiszaladt a száján:
“Ezen a szép éjszakán emberek égnek el elevenen" – de türtőztette magát.
Sötétebb lett – befordultak a fasor fái közé.
– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Maillat. – Mit csináltál az imént a fa
tövében a centiméterrel?
– Csináltam egy jelet – közölte rövid szünet után Pierson.
– Egy jelet? Csak nem ástál el valamit?
– A pisztolyomat.
– Miért?
– Hogy háború után megtaláljam.
– Nahát – mondta Maillat nevetve –, csuda fura gondolat! Mit akarsz ezzel
a pisztollyal a háború után?
– Semmit – mondta félszegen Pierson. – Emlék… ennyi az egész.
Néhány lépést csendben tettek meg.
– Ezzel a pisztollyal ölted meg azt a fritzet a Saar-vidéken?
– Ó, nem azért! – kiáltott fel Pierson. – Csak mert egész háború alatt velem
volt. Csak azért.
– Hogy történt?
– Micsoda?
– Az az eset a fritzcel.
– Nem szeretek beszélni róla.
– Bocsáss meg.
– Kérlek – mondta Pierson. – Olyan ostoba módon sodródtam bele az
egészbe – folytatta rövid szünet után. – Éjszakai járőrbe küldtek, s egyszer
csak szemtől szemben találtuk egymást. Vagy ő – vagy én. Én hamarabb
lőttem.
– Utána mit ereztél?
– Rettenetes volt. Tudod, utána jó darabig kettesben maradtunk, ő meg én.
A hóban feküdt, én meg mellette térdeltem. Nem halt meg rögtön. Tiszta
éjszaka volt, s ő nézett rám a kék szemével. Nagyon fiatal volt, még csaknem
kamasz. Félt. Sokat szenvedett, amíg meg nem halt.
– Rossz érzés lehetett.
– Igen – mondta egyszerűen Pierson.
– Később is?
 – Később is.
– És mégse tiltakozol a háború ellen?
– Mégse – mondta Pierson. Néhány lépést csendben tettek meg.
– Én igen – mondta Maillat. – Tudd meg, én súlyos véteknek tartom az
emberölést.
– Tiltakozol a háború ellen, és mégis csinálod.
– Tudom! Tudom! Tudom! – kiáltotta Maillat. Hozzáfűzte: – Tudom,
szerinted meg kellene szöknöm.
– Logikusabb volna.
– És az is logikus, hogy az ember azért lövesse főbe magát, mert nem
akarja, hogy megöljék?
A vita ismét holtpontra jutott. Ezután már csak elölről lehetett volna
kezdeni, ugyanabban a körben keringeni. “Egész este hasztalan beszéltem" –
gondolta csüggedten Maillat.
A lakókocsi ajtaja tárva-nyitva volt; amint Maillat közelebb került, hallotta
az alvó Dhéry szaggatott, sípoló lélegzését. Jóllehet Dhéry kitűnő egészségnek
örvendett, éjszakánként úgy lélegzett, mintha hörögne.
– Eredj előre.
– Jó éjszakát.
– Jó éjszakát, öreg fiú – búcsúzott el Maillat. Pierson eltűnt a lakókocsiban.
Dhéry meg a pap foglalta el az alsó két fekhelyet, Maillat meg Alexandre a két
felsőt. Maillat hallotta, hogy az ágy megnyikordul, és Pierson halkan a padlóra
rakja a cipőjét. Utánament a kocsiba, de alig tett két lépést, belebotlott egy
puha testbe.
– A fene – morogta egy zsémbes hang –, nem tudsz vigyázni?
– Mi ez? – kérdezte Maillat.
Jobb felől Pierson fiatalos nevetése jutott el hozzá.
– Pinot, tudhatod. Alexandre figyelmeztetett rá.
– Elfelejtettem – mondta Maillat. – Szegény Pinot.
– Szegény Pinot tojik rád – dörmögte a zsémbes hang. Pierson gyerekesen
ismét felnevetett.
– Jól van, öregem – mondta Maillat. Ne haragudj.
Felmászott a priccsre, és elnyújtózkodott. Figyelte az alsó fekhelyen
vetkőző Pierson mocorgását. A lakókocsiban sötét volt, de ő mintha látott
volna. Most kibúvik egyenruhájából, aprólékosan összehajtogatja, takaros kis
csomagot készít belőle, és párnaként a feje alá helyezi. Most összekuporodva
fekszik, és imádkozik. Vagy lehet, hogy ma este nem imádkozik? “Nem –
gondolta Maillat –, biztosan imádkozik. Pierson nagyon rendes. Nem az az
ember, aki rászedi a Jóistent. Most összekucorodva jobb oldalára fordul. Nem
vette le khakiszínű makulátlan ingét és rövid alsónadrágját – olyan benne,
mint egy cserkész. Most összekulcsolt kezével elfedi rózsaszín arcát, és
imádkozik. Az imént, amikor belebotlottam Pinot-ba, úgy nevetett, mint egy
ártatlan kisdiák. Pierson nagyon szereti a hecceket, az évődést, a sikamlós
tréfákat. De most jobb oldalán fekszik, lehunyta hosszú pillás szemét, arca
rózsaszín, s imádkozik. Kéri Apukát az Egekben, hogy szabadítsa meg a
Gonosztól."
A vetkőző Pierson mocorgása már rég nem hallatszott, de Maillat még
egyre nyitott szemmel feküdt a sötétben.
– Nem alszol? – suttogott valaki.
Maillat szétnyitotta tarkója alatt összekulcsolt kezét, és fejét balra
fordította. Szeme már megszokta a lakókocsi félhomályát, és halványan látta a
szemben levő fekhelyen Alexandre-t. Bizonyára felkönyökölt; neki is fel
kellett könyökölnie, hogy jobban lássa.
– Nem – súgta vissza Maillat.
– Mire gondolsz?
– A háborúra.
– Miért gondolsz erre a disznóságra?
– Miért? Mit akarsz, mire gondoljak?
– Tudom is én. Például nőkre.
– Nem mindig megy. Aztán meg a nők főként reggelenként jutnak
eszembe.
– Azért megpróbálhatnád.
– Nem – mondta Maillat. – Ha egyszer nem megy, kár erőltetni. Mert
akkor még a nőkről is csak szomorú dolgok jutnak az eszembe.
– Nekem nem – vallotta be Alexandre. – Ha én a feleségemre gondolok,
sose jutnak eszembe szomorú dolgok.
– Az a te feleséged!…
– Igen – mondta Alexandre –, az enyém.
Csend támadt, majd ismét Alexandre szólalt meg. A cimborák miatt
erőlködni kellett, hogy lehalkítsa mély, zengő hangját.
– Hogy van az, Maillat, hogy neked nincs senkid?
– Nem vagyok nős.
– Nem ezt akartam mondani.
– Másképp sincs.
– Hihetetlen – mondta Alexandre. – Egy ilyen fickónak, mint te vagy!
– Nem tudom. Valahogy nem találtam.
– Soha?
– Ó, de igen. Kétszer vagy háromszor. De így-úgy, rosszul végződött
mindig.
– Nem volt szerencséd.
 – Akkor én is azt hittem.
– Most már sajnálod?
– Nem. De hát nem is feltétlenül ők tehettek róla, hogy így esett. Mindent
összevetve, talán az én hibám volt.
– Csodálkoznék rajta. Nem olyan fickó vagy, aki komiszkodik a nőkkel.
– Ó, nem – mondta Maillat –, nem ezért történt így.
– Hát miért?
– Talán nem volt elég erős hitem.
– Egy kicsit azért mégis hittél.
– Eleinte nem is kicsit.
– Na, látod.
– De ez nem elég. Nagyon erősen kell hinni az igazi szerelemben. Még
akkor is hinni kell, ha az ember már csak félig-meddig hisz.
– De azért így is boldog voltál?
– Boldog. Azt hiszem, elég boldog. Olyasmivel foglalkoztam, ami érdekelt.
– Én is – mondta Alexandre –, én is olyasmivel foglalkoztam, ami érdekelt.
– Ráadásul ott volt még a feleséged is, ugye?
– Igen.
Egy darabig hallgattak. Aztán Maillat megkérdezte:
– Megcsaltad a feleségedet?
– Néha.
– No és?
– Az nem számít. Az más.
– Igen. S utána biztosan még jobban szeretted, mert úgy érezted, fölénybe
kerültél.
– Mit fecsegsz itt összevissza? – kérdezte bosszúsan Alexandre. – Nem
éreztem magamat fölényben. A feleségem: a feleségem.
– És a többi nő?
– Miféle többi nő?
– Akivel megcsaltad a feleségedet?
– Ó! Azok… – mondta Alexandre – azokkal nem sokat törődtem.
Maillat felnevetett.
– Mit nevetsz? – kérdezte megütközve Alexandre. – Nincs ezen mit
nevetni.
– Azért nevetek, mert nagyon szeretlek.
– Már megint marháskodsz.
És Maillat, amúgy mellékesen megállapította, hogy Alexandre-nak ma este
ez az első goromba szava.
– A feleséged, a melód, a lakókocsid meg a cimboráid! – mondta Maillat.
– Mit akarsz velük?
 – Én a cimborád vagyok? – kérdezte évődve Maillat.
– Mit marháskodsz?
– A cimborád vagyok, Alexandre?
– Fogd be a bagólesőd – mondta Alexandre. – Hagyj aludni.
– A cimborád vagyok, Alexandre?
Alexandre befordult a falnak, s Maillat már csupán széles hátát látta.
Kisvártatva ő is visszafeküdt, kinyújtotta hosszú lábát, és újból összekulcsolta
kezét a tarkója alatt.
VASÁRNAP REGGEL
– Hova mész?
Nem tudom, csak járok egyet a parton. Talán elmegyek Bray-Dunes-ig.
Alexandre szemrehányó pillantást vetett Maillat-ra.
– Fura, hogy nem tudsz a fenekeden megmaradni – mondta –, örökké lótsz-
futsz. Nincs maradásod. Mi hasznod belőle? Kérdem, mi hasznod belőle?
Maillat vállat vont.
– Délre visszajössz?
– Persze.
– Na, jó – adta beleegyezését Alexandre.
Maillat elindult a szanatórium fasorában, balra fordult, s ott találta magát a
parton. Siető lépteket hallott a háta mögött.
– Maillat!
Dhéry volt. Lihegett a szaladástól.
– Úgy fújtatsz, mint egy fóka.
– Nem vagyok atléta – mondta Dhéry.
Lépett néhányat.
– Milyen szép nap!
Maillat feléje fordította fejét, és szemébe fúrta tekintetét.
– Beszélni akarsz velem?
– Igen.
– No, jó – mondta Maillat.
Leült a homokba, kihúzott zsebéből egy cigarettát, és rágyújtott. Dhéry
néhány percig habozott, majd ő is leült a homokba. Maillat szívta a
cigarettáját, és nem beszélt.
– Nos – mondta Dhéry –, semmi kedvem a fritzek karmába kerülni.
– Nocsak! Te is megpróbálsz feljutni egy hajóra?
– Olyan őrült nem vagyok. Hallgattak.
– Akkor?… – kérdezte Maillat. Dhéry ránézett.
– Nos – mondta – átöltözöm civilbe, beveszem magam egy házba, és a
fritzek érkezése után is itt maradok.
– És ha a fritzek elkapnak?
– Nem kapnak el.
– Kérni fogják az irataidat.
– Az irataim rendben vannak.
Előhúzott zsebéből egy katonakönyvet, kinyitotta és odaadta Maillat-nak.
A katonakönyv szerint Dhéry közkatonát szívbaja miatt 1940. február 2-án
leszerelték.
– Cirilli?
 – Előtted nincs titok.
– Nem rossz. De a fritzek biztosan tudni akarják majd, mit csellengsz itt?
– Itt lakom.
Kivett levéltárcájából egy papírt, és odanyújtotta Maillat-nak.
Lakbérnyugta volt 1940. január i-i dátummal.
– A nyugta igazolja, hogy hat hónapja Bray-Dunes-ben lakom.
– Hamis?
– A legkevésbé se. Eltekintve a dátumtól, a lehető legvalódibb. Képzeld,
egy kis tanyán vagyok bejelentve Bray-Dunes mellett.
– Mióta?
– Tegnap óta.
Maillat füttyentett.
– A többiek tudják?
– Nem. Te vagy az első, akinek megmondom.
– Hm, és miért? – kérdezte Maillat.
Fölemelt egy marék homokot, s azzal szórakozott, hogy kipergette az ujjai
között.
– Mert be akarlak venni a buliba.
Maillat fölemelte a fejét.
– Engem? – kérdezte. – Miért épp engem?
– Bizisten nem tudom – mondta kényszeredetten nevetgélve Dhéry. –
Biztosan azért, mert rokonszenvesnek tartalak.
– Ne fáradj.
– De hát a teremtésit!… – kiáltott fel Dhéry. Maillat ránézett.
– Ide hallgass – jelentette ki –, nem állítom, hogy nem tartasz
rokonszenvesnek, de az biztos, hogy nem azért akarsz bevenni a buliba.
– Akkor miért?
– Ezt szeretném tudni én is.
– De biztosítlak… – kezdte Dhéry.
– Ne nézz hülyének.
Dhéry rápillantott, aztán szeme eltűnt a szemüveg mögött.
– Nos – mondta –, ugye te beszélsz németül?
– Aha! – mondta Maillat. – Szóval tolmácsra van szükséged.
Elsimította keze fejével az imént lepergetett kis homokbuckákat.
– És miért van szükséged tolmácsra?
– Miért? – kérdezte Dhéry. – De hisz az mindig hasznos, ha valaki beszéli
a megszálló csapatok nyelvét. Az bizalmat gerjeszt. Már csak az iratok miatt
is.
– Az irataid olyan tökéletesek, hogy azok miatt nincs szükséged tolmácsra.
– De igen, igen. Sose lehet tudni.
 – Én tudom – mondta Maillat. Dhéryre nézett.
– Nos, rászántad magad?
– Mire? – kérdezte ártatlan képpel Dhéry.
– Gyerünk, gyerünk – mondta türelmetlenül Maillat. – Bökd ki a tipped, ha
azt akarod, hogy betársuljak.
– Miféle tippet?
– Ég veled – mondta Maillat.
Dhéry is fölállt. Tétován Maillat-ra tekintett. Maillat hátat fordított neki, és
elindult. Dhéry utánaszaladt.
– Nos… van egy kis szajrém a tanyán.
– Szajréd? – kérdezte Maillat hátrafordulva.
– Cipők, gumiabroncsok…
Maillat megtorpant. Majd hirtelen nevetésben tört ki.
– A milliók – mondta –, a bezsebelendő milliók?
– Nincs ezen mit nevetni.
Maillat úgy hahotázott, hogy beletelt néhány perc, amíg újra szóhoz jutott.
– És kinek akarod eladni a cipőidet? A poroszoknak?
– Olyan bolond nem vagyok – mondta Dhéry. – Civileknek, mégpedig nem
is itteni civileknek. – Megfontoltan hozzáfűzte: – Az egészben legnehezebb a
szállítás. Ez a kulcskérdés. Teherautóm, persze, van. Az nem számít. Csak azt
nehéz elintézni, hogy a közlekedés helyreállása után a fritzek áteresszék a
cipőket.
– De hát el fogják kobozni a csukáidat!
– Az nem bizonyos. Butaság volna azt hinni, hogy a fritzek minden
magántulajdonra ráteszik a kezüket.
– Magántulajdonra!
– Semmi se szól amellett, hogy a csukák a francia hadsereg tulajdonában
voltak. Nincs rájuk írva. Ha az embernek számlája van – az elég.
– És neked van?
– Lesz – mondta egyszerűen Dhéry. Maillat némán végigmérte.
– Egyszóval én arra kellenek – mondta rövid szünet után –, hogy
egyengessem a dolgokat a fritzekkel. Így van?
– Így.
– Hallatlan! – kiáltott fel Maillat.
Szótlanul ment néhány lépést, megállt, aztán Dhéryre nézett.
– És ha nem csalódom, ezért még százalékot is adnál?
– Természetesen.
– Természetesen – visszhangozta Maillat.
Ismét felnevetett.
– Mit nevetsz? – kérdezte Dhéry. – Azt hiszed, nem valósítható meg?
 – Épp ellenkezőleg, azt hiszem, nagyon is megvalósítható.
– Nos akkor?
– Nos akkor… semmi. Nevetnem kell, ennyi az egész.
– Ehhez jogod van – jelentette ki szárazon Dhéry. – Szóval elfogadod?
Maillat ránézett.
– Elment az eszed?
– Tehát nem szállsz be?
– Nem.
– De hát miért? – kérdezte haragra lobbanva Dhéry.
– Őszintén szólva – felelte vontatottan Maillat –, nem is tudom, miért.
– Ide hallgass – mondta Dhéry –, ez az üzlet először: könnyen
megvalósítható; másodszor: egy kis kockázattal jár, de nem veszélyes.
Harmadszor: senkit se károsít meg. Mondhatnám: még mindig inkább én
szedjem össze a csukákat, mint a fritzek.
– Ez igaz.
– Akkor hát?
– Nem érdekel a dolog, ennyi az egész.
– Inadba szállt a bátorság?
– Nem – mondta Maillat –, azt hiszem, nem erről van szó. Tudod, az
ötletedet, a civilbe öltözést, megjegyzem magamnak. Egyszerű, mint a pofon,
de nem jutott eszembe. Ez a csukavállalkozás azonban nem izgat.
– Előítélet.
– Nem hiszem. Becsületemre, nem hiszem. Ha csakugyan érdekelne, nincs
az az előítélet, ami visszatartana. De nem érdekel, ennyi az egész.
Kíváncsian Dhéry re nézett.
– Mondd – kérdezte –, te így odavagy a dohányért?
– Mindenki odavan érte.
– Tévedsz – felelte rövid szünet után Maillat.
– Szóval nem szállsz be?
– Nem.
– Ide hallgass, legalább fontold meg, mielőtt döntesz.
– Tökéletesen megfontoltam.
– Hülye vagy! – kiáltotta dühösen Dhéry. Maillat ránézett.
– Valószínűleg. – Rövid szünet után hozzáfűzte: – De ha már hülye
vagyok, legalább tartsak is ki a hülyeségem mellett.
Szemben álltak egymással, s Maillat hirtelen rádöbbent, hogy eddig lenézte
Dhéry t. Voltaképpen apró-cseprő dolgok miatt: azért, mert kövér, mert gyáva,
mert fösvény, és, mert hidegen hagyják a nők. De most cseppet sem vetette
meg. Abban, hogy ennyire szereti a pénzt, szinte már nagyság volt.
– Tulajdonképp – mondta mosolyogva – te költő vagy a millióiddal.
 – Csúfolódsz?
– Nem – mondta Maillat –, költő vagy.
– Mindenesetre ne beszélj róla senkinek – kérte Dhéry.
– Még Alexandre-nak se?
– Neki se.
– Ahogy akarod – felelte hűvösen Maillat.
– Nos, viszontlátásra – búcsúzott el Dhéry.
– Viszontlátásra, te költő – válaszolta Maillat, és továbbment. “Igen, Dhéry
költő!" – mondta halkan maga elé, és felnevetett.
Járás közben szórakozottan körülnézett. Hirtelen elhűlten megtorpant.
Tegnap még mindenfelé angol fegyver lepte el a dűnéket meg a tengerpartot –
mára mind eltűnt. Ameddig a szem ellátott, eltűnt mind egy szálig. Szóval
mégis akadt a brit hadseregben néhány tiszt, aki felháborodott a fegyverek
elhajigálásán, és parancsba adta, hogy szedjék mindet össze. S e parancsot
egyetlen éjszaka alatt végre is hajtották.
Maillat egy autót vett észre az előtte elterülő parton. Nemrég lehetett itt:
megvolt mind a négy kereke. Odament, bedugta fejét az ablakon, és
bepillantott. Úgy látszott, minden rendben van. A műszerfalon még az
indítókulcs is bent volt a zárban. Maillat megforgatta. Parányi fény gyulladt.
A kormányhoz ült, és gázt adott. A motor menten felberregett. A kocsi utasa
nagyon siethetett, mert még arra se jutott ideje, hogy távozás előtt magával
vigye a kulcsot. Talán egy pap volt. Ilyen kis kocsikban papok járták a
flandriai utakat az álló háború alatt. Elvitték az Úr szavát a falvakban kallódó
egységekhez. Felkeresték a kiképző táborokat is. A tommik, mihelyt
meglátták őket, felálltak. A papok megkérdezték tőlük, olvasták-e a bibliát. A
tommik hol azt felelték, hogy igen, hol azt, hogy nem. Erre a papok elmondtak
nekik néhány strófát, kiosztottak néhány szent füzetet, és távoztak.
Maillat teljes gázzal túráztatta a motort. Aztán hirtelen elindult. Érezte,
hogy a kerekek egyszer-kétszer megpörögnek a homokban, majd
kiemelkednek, és forogni kezdenek.
Elmosolyodott. Eszébe jutott Dhéry a bezsebelendő millióival.
Tulajdonképpen igaz is. Ezen a néhány kilométeres partszakaszon olyan
mesés kincsek hevernek, mint Monte Cristo szigetén. És most minden az övé.
Minden az övé. Csak ki kellett nyújtania a kezét, és felemelnie a kincseket. Az
egész csak a szállításon múlik, és Dhéry ezt alkalmasint megoldotta.
Maillat Bray-Dunes első házai előtt hagyta az Austint. Itt már sűrű tömeg
gyűlt össze, s a part mentén egészen a látóhatárig párhuzamos sorokban álltak
a tommik. Két villa között Maillat egy alagút alakú kis földfedezéket vett
észre; kipúposodott, mint egy vakondtúrás. Kissé kiemelkedett a terepből, az
alapgödörből kiásott föld alkotta a falát, s vékony földréteggel fedett
bádoglemez szolgált tetejeként. Olyan nevetségesnek látszott, hogy az
emberben fölmerült, mi ellen nyújt védelmet. Maillat bedugta fejét a nyíláson.
Émelyítő bűz csapta meg az orrát. A fedezék teli volt. Egy tucat katona meg
néhány civil szorongott bent, hevert a puszta földön. Mind piszkos volt,
borotválatlan, s rongyos, mocskos egyenruhát viselt. Amint Maillat lehajolt,
hogy jobban lássa őket, egyszerre mind felé fordult. Hirtelen dühös kiáltozás
támadt.
– Mi ütött belétek? – kérdezte Maillat.
A kiáltozás fokozódott.
– Eredj a fenébe! – kiabálta valaki.
– Én?
– Igen, te.
– Eredj a fenébe, te disznó! Mit állsz itt a bejárat előtt?
– De hát miért?
A bentlévők újra kiáltozni kezdtek, ezúttal még fenyegetőbben. És a
fedezék mélyéről rászegeződő tekintetekből Maillat elhűlten kiolvasta, hogy
ezek az emberek valóban kegyetlenül gyűlölik.
– Az istenit! – kiáltott fel. – Mióta nem mehetek oda, ahova nekem tetszik?
– Ide figyelj! – ordította egy hang.
Reszketett a dühtől, de érződött rajta, hogy békülékeny akar lenni.
– Gyere be, vagy eredj innét! Ha akarsz, bejöhetsz. Szorítunk neked is
helyet.
– Nem akarok bemenni.
– Akkor eredj innét! – üvöltötte a hang tébolyult dühvel.
– De miért? – kérdezte Maillat.
Szavát elnyomta az ordítás. A hangok egyetlen, vad és tagolatlan, vicsorgó
kutyafalkára emlékeztető üvöltésbe olvadtak.
– Hordd el magad! – emelkedett ki a lármából az előbbi hang. – A keservit!
Eredj a fenébe!
– De miért?
– Eredj a bejárattól, disznó!
– De hát tulajdonképp mit ártok nektek? – ordított fel végül is Maillat.
– Hogy mit ártasz nekünk? – kérdezte a már ismert hang. – Hogy mit ártasz
nekünk, disznó! Miattad plankolnak majd fel a stukák.
Maillat elnevette magát.
– A stukák! Hisz egy sincs a láthatáron.
Újabb ordítozás tört ki.
– Eredj a bejárattól, te spion! – kiáltotta egy eddig még nem hallott, rekedt
hang.
A büdös lyukban olyan sötét volt, hogy azt sem lehetett megállapítani, ki
beszél.
– Rohadt spion! – kezdtek rá vad kórusban a bentlévők.
Maillat előrehajolt, hogy jobban lássa őket. Nem, ezek a fickók nem
látszottak őrültnek.
– Ide hallgassatok! – mondta. Bezsongtatok, fiúk? Csak nem gondoljátok,
hogy egy stuka észrevesz egy embert ekkora tömegben? És épp a ti
búvóhelyeteket szúrja ki? Ugyan! Ennek aztán semmi értelme!
Válaszképp valaki vadul felordított.
– Várj csak! – kiáltotta az iménti rekedt hang. – Rögtön kimegyek, és
kitaposom a beledet.
– Kijössz? – kérdezte Maillat. – És a stukák? Valami a lába elé hullt: a
fedezék mélyéről kihajítottak egy bakancsot.
– Eredj innét, te rohadék! – kiáltotta a rekedt hang.
Csakugyan azt hitték, hogy megvédi őket ez a bádoghullámlemez tetejű
földfedezék? Maillat-nak kedve támadt nevetni, de ez a sok, dühtől csillogó,
rászegeződő szempár egyszersmind rémülettel töltötte el. Megdöbbentő
látvány volt ez a megannyi félelemtől eltorzult s gyűlölettől mégis sajátosan
kegyetlen arc.
Mondani akart valamit, de semmi sem jutott az eszébe, erre felkapta a
lábánál heverő bakancsot, és teljes erejéből visszahajította a fedezékbe.
Néhány percig toronyiránt ment. Amikor felnézett, meglepetten tapasztalta,
hogy az előtt a garázs előtt áll, ahol tegnap Pinot-val találkozott. Még csak
tegnap este! S azóta mi minden történt! Valami megváltozott az utcában.
Nyilván újra bombázhatták. Szemben a garázzsal azonban továbbra is
sértetlenül ott állt Jeanne háza – talán az egyetlen, amelyet nem ért az utcában
találat.
Maillat átment az utca másik oldalára, és bekopogott. Semmi válasz.
Belépett a lakásba. Végigment a földszinti szobákon. Lépte nyomán
megnyikordult a parketta. Várta, hogy Jeanne bármelyik pillanatban megszólal
mögötte: “Mit kíván, uram?" – s épp úgy, mint tegnap este, keresztbe font
karral felbukkan az egyik ajtóban. Milyen bátornak látszott, amikor
megszólította! Pedig hogy kalapálhatott a szíve! De nem, ezúttal a ház teljesen
néptelen volt. Pedig nemrég takarították ki. A bútorokat letörölgették.
Maillat belépett a konyhába. Éppolyan volt, mint tegnap. Az asztalon
felismerte a borospalackot, a pirospozsgás, vérvörös ajkú emberfejet ábrázoló
díszdugóval. A palackot időközben csaknem kiürítették, de a mellette álló két
pohárban még maradt néhány csepp bor. Maillat-t nyugtalanság fogta el.
Felrémlett előtte Jeanne mozdulata, tegnap este, mihelyt letette a poharat, a
kislány rögtön utánanyúlt. Felkapta, kiöblítette, megtörölte és visszarakta a
polcra. Mintha ebben a házban szabály lett volna, hogy egy piszkos pohárnak,
halálos büntetés terhe mellett, nem szabad néhány másodpercnél tovább az
asztalon maradnia. És mégis, ez a két pohár… Az egyik mellett még egy kis
borpecsét is éktelenkedett. Ebben a flamandosan tiszta házban minden olyan
takaros és csillogó volt, hogy a borpecsétes viaszosvászon meg a két piszkos
pohár kirítt belőle.
Maillat visszament az ebédlőbe, néhány másodpercig céltalanul ődöngött,
végighúzta ujját a pohárszéken. Enyhe padlóbeeresztő-szag lebegett a
levegőben. Az ablakrámából egyetlen üveg sem hiányzott. Bizonyára
gondosan nyitva tartották légiriadó alatt. Az ablakon húzott, fehér függöny
feszült. Minden érintetlen volt, pedánsán tiszta és zavartalanul harmonikus.
Kint tolongott a tömeg, szállt a por, zűrzavar támadt, romhalmazok
feketélltek. Ide nem tört be a háború. A házikó megmaradt olyannak, mint
hajdanán. A frissen kefélt padló ragyogott. Maillat körülnézett, és
elmosolyodott, amint felfedezte, amit keresett. Az ajtó mellett egy pár
nemezpapucs várta a látogatót. Felvette a papucsot, és csúszkálva újból
körüljárta a szobát. Ez a viaszillat, ez a nemezpapucs… Milyen otthonos itt
minden!
Nem tudta távozásra szánni magát. Leült az ablak mellé, az egyetlen
karosszékbe, és cigarettára gyújtott; hamarosan talált keze ügyében egy
hamutartót. A fotel karfáján keresztbe tett bőrszíjra rögzítették, s két oldalt
súly tartotta egyensúlyban. A hamutartó rézből volt. Csillogott, mint az arany.
Jeanne bizonyára ma reggel tisztította meg – talán még a többi holminál is
gondosabban. Szórakoztató dolog valamit dörzsölni, ami ilyen szépen csillog.
Maillat-nak eszébe jutott a két piszkos pohár a konyhában. Két piszkos pohár
egy ilyen házban! Felállt, ismét bebújt a nemezpapucsba, és elindult a bejárati
ajtó felé. Különösnek találta, hogy mindenki elment, senki sem őrzi a házat.
Mostanában annyi a fosztogatás. Csoda, hogy eddig nem jött még néhány
katona, nem törte fel a bútorokat, nem rabolta ki a házat. Maillat megtorpant.
Mintha zajt hallott volna a feje fölött, nem, nem is zajt, inkább dobogást s
utána kiáltást. Megdermedt, hallgatózott. Igen, ez most kétségtelenül kiáltás
volt. Halk, úgy rémlett, elfojtott kiáltás.
Kiment az előszobába, és elindult a lépcsőn felfelé. A meglehetősen sötét
lépcsőház szűk pihenőhöz vezetett – három ember se fért volna el rajta.
Maillat előtt két fehér kilincs ködlött fel a félhomályban. Lenyomta az
egyiket. Az ajtó kinyílt, s ő elkáprázott a rázúduló fénytől. A szoba igen tágas
volt, két ablakon át zuhogott be a fény. De Maillat először mégis egy háttal
álló katonát pillantott meg. A nagyon széles hátát meg az izmos nyakát. S
mintha a katona a matracos ágyon térdepelne és dulakodna valakivel. Maillat
hallotta, hogy mély hangon káromkodik. Aztán újból az imént észlelt elfojtott
kiáltás ütötte meg a fülét. Előrelépett, és észrevett egy másik katonát, akit
eddig eltakart előle az előbbi hatalmas háta.
Ez a második szemközt volt vele. Az ellenkező oldalról hajolt az ágy fölé, s
két karját előrenyújtotta. Haramiaképe volt. A két ember úgy el volt merülve,
hogy nem figyelt fel Maillat lépteire. Mind a kettő az ágy fölé hajolt, és
időnként úgy topogott a parkettán, mintha dulakodnék. A behemót megállás
nélkül káromkodott. Maillat még egyet előrelépett, de ekkor megtorpant, s
lába földbe gyökerezett a rémülettől.
– Gazemberek!
Olyan hangosan kiáltott fel, hogy nem ismerte meg a saját hangját. A két
alak hátranézett. Vörös képük verítékben úszott. A behemót feje ökörfejre
emlékeztetett; apró, vizenyős, véreres szeme úgy mozgott, mint két nyugtalan
kis állat.
– Gazemberek! – ordította újra Maillat. – Nem szégyellitek magatokat?
Csend támadt.
– Jól van, apuskán – szólalt meg a haramiaképű –, hagyunk neked is belőle.
Ahol akad kettőnek, akad háromnak is.
– Gazemberek! – üvöltötte Maillat.
– Kuuuss! – mondta nyúlós, fenyegetőző hangon a haramiaképű. – Fogd be
a pofádat! Vagy beszélj tisztességesen, hallod-e?
A behemót nem szólt egy szót sem. Bambán bámulta Maillat-t. Maillat
előrelépett, és vállára tette a kezét.
– Ide figyelj – mondta, és csak nehezen erőszakolt nyugalmat magára –,
undorító, amit csinálsz. Hallod? Undorító. Eredj innét.
A kis haramiaképű minden átmenet nélkül kiabálni kezdett.
– Rá se ránts, Paul! Rá se ránts! Át akar rázni a strici. Húzz be neki egyet,
Paul!
A behemót fénytelen tekintete ide-oda cikázott Maillat és cimborája között.
– Ugyan már – mondta Maillat. – Csak nem teszel ilyet? Gondold meg.
Hova valósi vagy?
– Crouse-i – felelte a behemót.
– Ne állj szóba vele! – üvöltötte a kis haramiaképű. – Csőbe akar húzni!
Paul! Be akar húzni. Ne hadd pofázni! Mássz bele a képibe, hallod? De
menten!
Toporzékolt a dühtől. A behemót, úgy látszott, habozik. Maillat egy
pillanat töredékéig lehunyta a szemét; aztán hirtelen meglátta a katona
kigombolt sliccét. Felkapta a fejét. De már későn. A katona észrevette, hova
nézett. Vizenyős, apró szeme elkomorodott, s Maillat érezte, hogy elvesztette
a játszmát. Az ágyon vergődő Jeanne testére tekintett. A haramiaképű teljes
erőből, két kézzel ránehezedett a zsenge vállakra. A rongyokban lógó blúzból
kilátszott a kislány melle.
 Először Maillat ütött, de rosszul, mivel testsúlya nem arra a lábára
nehezedett, amelyre kellett. A csapás, a behemót állat súrolva, lecsúszott
zubbonygallérjára. Egy másodperccel később Maillat már védekezve hátrálni
kényszerült. A katona egy teljes fejjel magasabb volt nála. Szünet nélkül
öklözve, lassan jött utána, s Maillat érezte, amint hatalmas mancsa el-elsuhan
az arca mellett. A saját ütéseit nevetségesen erőtlennek találta. A katonának
már véres volt az ajka, de csak nyomult előre megállás nélkül. Maillat tudta,
hogy a szoba ajtaja felé szorítja. Úgy érezte, az ajtó süllyesztőként tátong a
háta mögött. Megpróbált félreugrani, de megcsúszott új bakancsában. A
katona lassú, nagy csapásokkal bombázta, s noha még egyszer sem találta el,
Maillat úgy érezte, hogy hatalmas súly nehezedik rá. Már fájt a karja a
védekezéstől. Cselezett, s megint eltalálta a katona arcát. Az óriás
elkáromkodta magát, de csak nyomult előre tovább. “Ha kiszorít a
lépcsőpihenőre, elvesztem" – gondolta Maillat. Sikerült félreugrania, úgy tett,
mintha a behemót arcába akarna sújtani, s közben a gyomrát kereste. Hirtelen
roppant nagy csapás emelte a levegőbe; hallotta, hogy a feje a falnak koppan.
Zihálva újra talpra állt, kétrét görnyedt, és eltakarta arcát mind a két kezével.
“Meg fog ölni" – gondolta rémülten. De a katonának már esze ágában sem
volt, hogy újból megüsse. Megragadta a zubbonya gallérjánál fogva, és kissé
fölemelve, az ajtó felé tolta. Maillat hallotta, hogy a haramiaképű fülsértőén
ordít valamit. Nyilván az első perctől kezdve így ordított, de Maillat eddig
nem hallotta. A behemót csak lökdöste tovább. “Le fog hajítani a lépcsőn" –
gondolta kétségbeesetten Maillat. Teljes erejéből előreugrott. A katona
szitkozódni kezdett, eleresztette, s Maillat érezte, hogy mellbe rúgják.
Megtántorodott, szétvetette a karját, aztán a föld kicsúszott a lába alól. Úgy
rémlett neki, hosszú, hosszú ideig lépcsőkön gurul lefelé. Fölötte becsapódott
egy ajtó. S körülötte leszállt az éjszaka.
Zúgó halántékkal, kóválygó fejjel, mozdulatlanul feküdt. Nem fájt
semmije. Úgy tetszett, háton úszik az éjszakában, s itt-ott fények villódznak.
Csak akkor hasított belé újra a fájdalom, amikor meg akart mozdulni. Sikerült
feltérdelnie egy lépcsőfokra, s így maradt néhány percig, lehorgasztott fejjel a
sötétben. Képtelen volt talpra állni. Izzadság patakzott az oldalán. Felhagyott
az erőlködéssel, ólomsúlyosan visszazuhant a kőre, arcát odaszorította egy
lépcsőfokhoz, és meg-megvonagló testtel, hányni kezdett. Elővette
zsebkendőjét, megtörölte a száját, és érezte, hogy langyos folyadék csorog
végig az arcán. Nekitámaszkodott a korlátnak, és újból felállt. Behunyta a
szemét, úgy rémlett neki, hogy még egyre tart a verekedés, s ő még egyre
hátrál ez elől a vadállat elől. Újból érezte, hogy a katona ránehezedik, eltiporja
súlyával, s letaszítja, mielőtt még hozzáérne. Félt. Szédülés fogta el,
kinyújtotta a karját, s keze megakadt a korlát végén levő gömbben. Soklapú,
metszett üveggömb volt. Eszébe jutott, hogy látott egy hasonlót nagyszüleinek
villájában. Hűvösen, otthonosan simult a keze alá. “Kimegyek, gondolta,
teszek néhány lépést az utcán, a friss levegőtől teljesen magamhoz térek." De
amint ez átvillant rajta, már ment is újból felfelé a lépcsőn.
Rádőlt a korlátra, úgy kapaszkodott fel egyik lépcsőfokról a másikra.
Félúton meg kellett állnia. Remegett a térde. “Félek" – gondolta veszett
dühvel. Roppant gyöngének érezte magát. Ellenállhatatlan vágya támadt, hogy
itt, nyomban leheveredjék és elaludjék. “Képtelenség, amit teszek – futott át
rajta –, semmi értelme, ez a vadállat megint le fog ütni." Mászta tovább a
lépcsőket. Érezte a katona verekedés közben ránehezedő elviselhetetlen
súlyát; ez a súly meghátrálásra késztette, mielőtt még a behemót hozzáért
volna. Amint a lépcsőpihenőhöz ért, érezte, hogy valami minden lépésnél a
combját verdesi. Jobb kézzel odanyúlt. A pisztolya volt. Zuhanás közben
kieshetett a tokból, s most ott himbálózott a nyakába akasztott biztonsági
zsinóron. Visszatette a tokba, kinyitotta az ajtót, belépett s nekidőlt a falnak.
Rettenetesen félt.
– Eridjetek innét, fiúk.
Halkan beszélt, alig lehetett szavát érteni. Előtte ismét felderengett s
mindent eltakart a behemót hatalmas háta. A nagy darab katona meg sem
fordult. Nem hallotta.
– Eridjetek innét, fiúk – mondta újra Maillat.
Ezúttal a behemót hátrafordult, és rámeresztette vizenyős szemét. Amint
megmozdult, felfedte Maillat-t; a haramiaképű észrevette, és elvigyorodott.
– Még egy kell? – kérdezte nyúlós hangján. – Mondd csak, apuskám, nem
volt elég? Repetát akarsz?
– Eridjetek innét – mondta Maillat.
Határozottan akart beszélni, és kétségbeesetten hallotta, hogy hangja
erőtlen és reszketeg. “Vénemberhang" – gondolta utálkozva.
– Repeta kell? – ismételte a haramiaképű. – Teli a gatyád, apuskám, és
mégis repeta kell? Eridj, Paul, ne várakoztasd meg ő uraságát.
– Tűnj a fenébe – mondta a behemót, és vizenyős szemét Maillat-ra
meresztette.
Úgy tetszett, zavarban van; jobb tenyerével félszegen eltakarta nadrágja
nyílását.
– Nem megyek – mondta Maillat.
Akarata ellenére ugyanolyan erőtlenül, férfiatlanul és tétován beszélt, mint
az előbb.
– Nem? – kérdezte a behemót, és feléje lépett. Maillat érezte, hogy
görcsösen összehúzza magát, mint egy megvert kutya. Próbált kiegyenesedni,
próbálta maga elé tartani a karját.
 Teste puha volt és erőtlen.
– Ne nyúlj hozzám – mondta rekedten.
– Eredj, Paul! – ordította a haramiaképű. – Eredj! Adj egy kis repetát ennek
a seggfejnek!
A behemót szeme elviselhetetlen fölénnyel Maillat-ra meredt. Maillat
remegni kezdett a dühtől.
– Gazemberek! – üvöltötte.
A behemót közelebb lépett. Már eszébe sem jutott, hogy eltakarja nyitott
sliccét. Karja lógott, arca olyan volt, mintha aludna. De apró disznószeme
hirtelen megvillant.
– Nem! – kiáltotta Maillat, és melléhez kapta kezét. S közben érezte, hogy
a pisztolytok ott van a könyöke alatt. Előrántotta a fegyvert, és a behemótra
fogta.
– Egy lépést se tovább! – kiáltotta.
A pisztoly agya hűvösen és keményen simult a tenyerébe. Végtelen öröm
ömlött el rajta.
– Nézd csak! – mondta a behemót.
És nyomult tovább. Már mindössze egy méter választotta el Maillat-tói, s ő
érezte, hogy a katona hatalmas súlyával ránehezedik.
Egy dörrenés. A behemót melléhez kapott, és csodálkozva Maillat-ra
bámult. Majd lebocsátotta a karját, szája megvonaglott, aztán elfintorodott,
mintha rögtön sírva fakadna, és megtántorodott. Jó néhány másodpercig még
így tántorgott, majd megbillent, teljes hosszában elvágódott, többé nem
mozdult.
Maillat elhúzódzkodott a faltól, és imbolyogva néhány lépést tett. Nézte a
haramiaképűt. Ezzel – ezzel lesz csak öröm végezni!
– Ne! – nyögte hátrálva a haramiaképű. – Ne!
Ingatta a fejét, és elszörnyedten Maillat-ra meredt. Maillat alig állt a lábán,
nekivetette hátát a falnak, majd meg-megtorpanva előbbre jött. Mozdulatai
olyan bizonytalanok voltak, hogy a pisztoly táncolt a kezében. Két
másodpercbe is beletelt, amíg az ágyig ért. A haramiaképű egészen a fal és az
ablak kiszögelléséig hátrált, s ott kétségbeesetten meghúzódzkodott. Kezét
mintegy védekezőén előrenyújtotta.
– Ne! Ne! – könyörgött, s ingatta a fejét. – Ne! Ne!
Maillat lőtt. A haramiaképű előreterpesztett karral térdre roskadt, tátogott,
és egyre ingatta a fejét. Maillat újból meghúzta a ravaszt. A haramiaképű
előrebukott, két kézzel belecsimpaszkodott az ágyba, majd a földre csúszott;
zuhanás közben magával rántotta az ágytakarót. Úgy rémlett, összekucorodik,
s a padlóhoz nyomja az orrát. Maillat már csak hátát látta, tarkóját meg földet
söprő, fekete haját, de a kis haramiaképű mintha továbbra is azt mondta volna:
“Ne, ne!" Maillat az ágy fölé hajolt, fél kézzel nekitámaszkodott a matracnak,
és kilőtte az egész tölténytárat.
A szobában egyszerre sűrű csend támadt. Maillat Jeanne mellé roskadt az
ágyra. Érezte, hogy a fáradtság hatalmába keríti, de egyszersmind furcsa
megkönnyebbülés is elfogta. Szájába dugott egy cigarettát, rágyújtott,
hátrahajtotta a fejét, és szippantott egyet. “Két embert öltem meg gondolta. –
Én, Maillat, két embert öltem meg." Többször elismételte a mondatot, de ez
sem segített. Képtelen volt felfogni az értelmét. Agya teljesen kiürült; nem
vágyott semmire, csak arra, hogy továbbra is mozdulatlanul feküdjék.
Felrémlett benne, vajon Jeanne nem halt-e meg. Meg kellene néznie, ápolnia,
s ha elájult, magához térítenie. De nem, most a legfontosabb így maradni, nem
mozdulni, főként: nem mozdulni. Aztán majd csak lesz valahogy. Feküdt;
teste forró volt, izmai lazák, mintha kimerítő menetelésben vett volna részt. A
matrac besüppedt alatta. Teljes hosszában elnyúlt, feszesen, mintha attól
tartana, hogy valamelyik tagja nem simult egészen az ágyhoz.
Felriadt – valami égette a nyakát. Alkalmasint elaludt. A cigaretta kiesett
ajkai közül – szájára és állára hamu szóródott-, s becsúszott gallérja alá.
Megkereste és visszadugta a szájába. Bágyadt volt, és olyan idegenül érezte
magát, mint egy túlságosan hosszú szieszta után. Kellemes közérzete
megszűnt. Lesütötte a szemét, és megpillantotta maga mellett Jeanne testét.
Szoknyája felszaladt a combjáig, szétszaggatott blúzából kilátszott a melle,
rózsaszín, kerek, domború kis melle. Maillat gépiesen kinyújtotta a kezét, és
lehúzta a szoknyát a kislány meztelen lábára. Viszolyogva eszébe jutott, hogy
tegnap Virrelt látta, amint ugyanilyen mozdulatot tesz. Jeanne nem moccant.
Karját szétvetve, élettelenül feküdt, s Maillat észrevette, hogy a válla piros és
csíkosra karmok ott, ahol a haramiaképű két kézzel ránehezedett. A kislány,
így félmeztelenül, nagyon fiatalnak és nagyon törékenynek látszott. Maillat-
nak zúgni kezdett a halántéka. Kinyújtotta a karját, és ujjbeggyel hozzáért a
kislány melléhez. Az kissé belapult. Maillat elrántotta a kezét, mintha tüzes
vasat érintett volna.
– Jeanne! – szólította hangosan. – Jeanne!
Megragadta a vállánál fogva, és megrázta. De a kislány élettelen és fakó
maradt a keze között. Eleresztette, s mivel eszébe jutott egy orvos, aki úgy
térített eszméletre egy beteget, hogy megpofozta, bátortalanul megpaskolta
Jeanne orcáját. De Jeanne arca továbbra is élettelen maradt. Erre elkezdte két
kézzel egyre erősebben pofozni. Valahányszor ütött egyet, a kislány áléit feje
oldalt billent, s e mozdulatban volt valami, ami Maillat-t szégyenkezéssel
töltötte el. De valahogy mégiscsak eszméletre kellett térítenie. Most már
szinte kegyetlenül verte. A pofonok kellemetlenül csattogva visszhangoztak a
csöndes házban. Maillat pihenőt tartott, és letörölte a homlokát. S hirtelen látta
magát, egyedül, egy idegen szobában, két hullával a földön s egy félmeztelen
lánnyal, akit vadul, indulatosan pofoz. Ő, Julien Maillat, ő van itt, ő veri ezt az
ágyon heverő kislányt, s a földön, vértócsában, két ember. S ezt a két embert,
ő, Maillat, ölte meg.
A verteién arcbőrt most halvány pír festette meg. Jeanne kinyitotta s
nyomban újra becsukta a szemét.
– Jeanne! – kiáltotta Maillat, s lekent egy újabb pofont.
A kislány felnyögött, és elhaló hangon “nem"-et mondott. Majd kinyitotta s
nyomban újra becsukta a szemét. Maillat megpofozta. Jeanne harmadszor is
kinyitotta szemét, de képtelen volt tekintetét bármire is irányítani. Szemhéja
állandóan visszahullt, mintha hatalmas súly húzná le.
– Jeanne!
Maillat vég nélkül ébresztgette, emelgette az örökké visszahulló élettelen
testet. Vadul megütötte. Jeanne arcán úgy csattant a pofon, mint egy
puskalövés. A kislány arca megvonaglott, szempillája gépiesen megrebbent.
Szeme forogni kezdett félig nyitott szemhéja mögött. A tekintetét
elhomályosító köd lassacskán oszladozott. Maillat látta, hogy a kislány
pillantása megakad rajta, s pupillája rémülten kitágul.
– Hozzám ne érjen! – kiáltotta Jeanne.
– Én vagyok az – mondta Maillat. – Nem ismer meg? A kislány
feltámaszkodott az ágyban, és elrévedve Maillatra nézett.
– Maga… – mondta. – És a többiek?
Maillat a behemót hullájára mutatott, így, kinyúlva, még nagyobbnak
látszott.
– A másik az ágy mögött van.
– Meghaltak? – kérdezte Jeanne, és felkönyökölt.
– Meg.
– Maga volt?…
– Én.
– Félek – mondta Jeanne.
– Meghaltak.
– Maga lőtte le őket?
Maillat bólintott.
– Ó! – kiáltott fel a kislány. – Azt hittem, rám lőnek.
Lesütötte a szemét, s a lábánál heverő óriás hullájára nézett. Az teljes
hosszában, kissé szétvetett, merev lábbal a hátán feküdt. Úgy rémlett, betölti
az egész helyiséget. Maillat követte a kislány tekintetét, s maga is a hullára
pillantott.
– Milyen nagy!
– Igen – mondta szórakozottan Maillat.
 – Nagyobb magánál is?
– Nagyobb.
– De most már meghalt – jelentette ki éles, csengő, határozott hangján
Jeanne. – Nem árthat többé nekem.
Váratlanul felélénkült, és Maillat felé fordult.
– Magát hogy hívják?
– Maillat-nak. Julien Maillat-nak.
– Szólíthatom Juliennek?
Volt valami a hangjában, ami már-már jókedvről tanúskodott. Maillat ott
állt előtte mozdulatlanul, réveteg, üres tekintettel.
– Szólítson, ahogy akar.
– De magával mi történt? Csupa vér az arca.
– Semmi az egész – dünnyögte mogorván Maillat. Végigsimított az arcán.
– Verekedtünk. Ő meg én.
– Szóval nem lőtt rá rögtön.
– Nem.
– Nahát! – kiáltott fel elképedten a kislány. – És miért?
– Miért? – ismételte Maillat.
– De hát mi van magával? Rosszul érzi magát?
– Nem.
Jeanne újból letekintett a hullára.
– De most már meghalt.
Összeráncolta a szemöldökét, és éles, csengő hangon hozzáfűzte:
– Úgy kell neki.
– Hogyan? – kérdezte Maillat hevesen összerázkódva.
– Mit mond?
– Azt mondom: úgy kell neki.
Maillat ránézett.
– Aha! Szóval úgy kell neki? – szólt sziszegő hangon. – Úgy kell neki, mi?
Maga szerint: úgy kell neki!
Jeanne elhűlten rábámult. Maillat vállat vont, s úgy látszott, összeroskad.
– Egyébként – folytatta mintegy önmagának Maillat –, mindenki ezt
mondaná.
– Haragszik? – kérdezte alázatosan Jeanne.
– Nem – felelte fáradtan Maillat –, nem, nem haragszom. Ismét
mozdulatlanságba dermedt; lecsüngő karral, üres tekintettel maga elé meredt.
– Megsérült a homlokán – mondta Jeanne. – Azonnal ki kell mosni a sebét.
– Hallgasson! – kiáltott rá Maillat, és toppantott. Hisz semmi rosszat nem
mondtam – szeppent meg Jeanne. – Csak hogy ki kell mosni a sebet.
Maillat néhány lépést tett a szobában, szájába dugott egy cigarettát,
elővette az öngyújtóját, aztán így maradt egy darabig, mozdulatlanul, kezében
az öngyújtóval, szájában a meggyújtatlan cigarettával.
– Ezekkel meg mitévők legyünk? – kérdezte Jeanne, s cipőorrával a
behemót hullája felé bökött.
– Hallgasson! – ordított rá Maillat.
Végigsimított az arcán, mintha most ébredne fel. Azután Jeanne-hoz
fordult.
– Mit mondott?
– Ki kell tenni mind a kettőt az utcára. A hullaszállító kocsi majd elviszi
őket.
– A hullaszállító kocsi?
– Nem látta még? Minden bombatámadás után kerül egyet.
Maillat kivette a szájából a cigarettát, és elhajította. Még egyre
mozdulatlanul állt, s lesütötte a szemét. Nézte a behemót hulláját.
– Milyen nagy! – álmélkodott Jeanne.
– Hallgasson! – szólt rá Maillat. – Utoljára mondom: hallgasson!
Csend támadt. Maillat újból tett néhány lépést a szobában.
– A kisebbikkel kezdem.
Megkerülte az ágyat, lehajolt, megragadta a kis haramiaképűt a lábánál
fogva, s a szoba közepére húzta.
– Ugyan – mondta Jeanne az ágyról leugorva –, csak nem akarja
levonszolni? Hisz mindent összevérez nekem! Bepiszkítja a padlómat!
– A padlóját! – kiáltott fel vad dühvel Maillat. S az ajtó felé hátrálva,
továbbhúzta a hullát.
– Csak nem akar magamra hagyni ezzel a másikkal? – jajdult fel Jeanne.
– Egy ujjal sem fog magához érni – mondta összeszorított fogakkal
Maillat.
A kislány az ágyra vetette magát, és sírva fakadt.
– Ugyan már! Mit bőg? – mondta Maillat. – Az isten szerelmére, hagyja
abba a bőgést!
Sohase érezte ily kevéssé reálisnak a világot. Ment hátrálva, lefelé a
lépcsőn, s húzta lábánál fogva a hullát. Annak feje tompán puffant egyet
minden lépcsőfokon, fölemelkedett és visszahullt, s mivel jobbra-balra is
himbálózott, úgy rémlett, mintha egyre azt mondaná: “Ne! Ne!" Maillat
lerakta a hulla lábát egy lépcsőfokra, hátat fordított a haramiaképűnek, újból
megragadta a lábát, s ment lefelé tovább. Most már gyorsabban haladt.
A hulla hirtelen hevesen megrázkódott, és kiszabadult a kezéből. Maillat
lecsörtetett néhány lépcsőfokon, megtántorodott, s elkapta a korlátot; szíve
vadul kalapált. Egy-két másodpercig így maradt a korlátra dőlve; belülről
tompa ütések feszegették a mellét; elképedésében felötlött benne, mit keres,
hol is van tulajdonképpen, nem ébred-e fel rögtön álmából. De nem, a hulla
még egyre ott volt. A fordulóhoz érve, karja beakadt a korlátrudak közé; most
ott hevert: bal hónaljánál fogva beakaszkodva, a lépcsőházba lecsüngő karral
– mint egy zuhantában csodálatos módon megkapaszkodó részeg. Maillat újra
felbaktatott néhány lépcsőfokon, s letérdepelt, hogy megfogja a semmibe lógó
kart. Amint előrehajolt, arca közel került a kis haramiaképűhöz, s amikor a
hulla karját húzni kezdte, az élettelen fej lassan feléje billent, és gyengéd,
önfeledt pózban rátámaszkodott a vállára. Maillat a katonára nézett.
Jellegtelen, de elég csinos arc volt, vonásai szabályosak. Már egyáltalán nem
volt se gonosz, se buja. Kerekded orcájával s duzzadt, félig nyitott ajkával
gyöngének, gyermekesnek s valamelyest ünnepélyesnek látszott. Maillat
érezte, hogy tetőtől talpig kiüti a veríték.
Miután a hullát a járdára vonszolta, nekidőlt a falnak, és kifújta magát. Az
utca csaknem néptelen volt. A katonák hullámzó tömege elkerülte. Még így,
romos házaival is maradt benne valami a hajdani békés fürdőhelyből. Maillat
fölött ugyanaz a nap ragyogott, ugyanaz a tiszta égbolt fénylett, mint vakáció
idején. Az élet folyt tovább, ugyanúgy, mint régen!
Egy kerékpáros katona haladt el előtte. Maillat megszólította.
– Mondd csak, nem tudod, hol a hullaszállító?
A katona megállt, és tátott szájjal Maillat-ra bámult. Kimeredt, fénytelen
szeme volt.
– A hullaszállító?
– Igen, egy teherautó, amelyik bombázás után elviszi a hullákat.
– Sose hallottam róla – mondta a kerékpáros. – Hullaszállító? Szóval
teherautóval viszik el a hullákat? Ez igen, az istenfáját, ezt nevezik
hadseregnek! A hullákat megsétáltatják autóval, de mi, elevenek, csak
dagasszuk a sarat! Feje tetejére állt a világ, úgy biza!
– Azt szeretnéd, ha ellenkezőképp volna?
– De még mennyire! – mondta a kerékpáros, s el sem mosolyodott. – De
még mennyire! De még mennyire szeretném! Neki kéne? – fűzte hozzá, a
hullára mutatva.
– Igen.
– A cimborád?
Maillat észrevette, hogy a kerékpáros akkor is tátva tartja a száját, ha nem
beszél.
– Nem, nem a cimborám.
– Akkor mit töröd magad, hogy elszállítsák? Ha úgyse a cimborád, hadd,
ahol van.
– Nem – felelte Maillat.
– Nem értelek – mondta a másik. – Ha nem a cimborád, hadd a fenébe.
Különben a te dolgod. Tégy, amit akarsz. Ég veled.
Ismét kerékpárra ült, s kisvártatva eltűnt az utcasarkon.
“Micsoda alak" – sziszegte Maillat a fogai között. Kiállt az út közepére. De
nem jött senki. Néhány pillanatig határozatlanul álldogált.
– Hé, öregem! – kiáltott valaki feléje. Hátrafordult. A kerékpáros katona
volt. Odakarikázott melléje, bal lábát letámasztotta a földre, de nem szállt le a
nyeregből; izgatottan Maillat-ra nézett.
– Láttam – jelentette ki. – Mit?
– A hullaszállítót. Azt hittem, öregem, tréfálsz, de most láttam! Nagy,
nyitott teherautó, rajta egymás hegyen-hátán egy csomó ürge. Megállt
háromszáz méterre a saroktól. No, de ismerd el, azért mégis fura egy
hadsereg! A halottakat megsétáltatják autóval, mi, elevenek, pedig csak
dagasszuk a sarat. Feje tetejére állt a világ, úgy biza!
– Hányan járnak a teherautóval?
– Négyen. Hárman a vezetőfülkében voltak, egy kis fekete meg a fülke
tetején. Épp uzsonnáztak, mégpedig egy ekkora kolbászt kenyérrel! Ó, a
gazemberek! Persze, ők nem húskonzervet zabálnak!
– No és, szóltál nekik, hogy jöjjenek ide? – kérdezte Maillat.
– Nem – válaszolta meglepetten a kerékpáros. – Miért szóltam volna?
– Hát, hogy vigyék el ezt az alakot.
– Ó, ezt nem mondtad – felelte a kerékpáros.
– Aha – bólintott Maillat. – És most mit csinálsz? Visszamégy?
Ugyanarra?
– Igen.
– Nem szólnál hát útközben az autósoknak, hogy jöjjenek erre?
– Azt már nem! – jelentette ki a kerékpáros. – Ha te abban leled az örömöd,
hogy pesztrálj valakit, aki nem a cimborád, jó, ez rád tartozik, megmondtam,
tégy, amit akarsz, de én, én nem ártom magam a dologba.
– Miért?
– Csak – mondta a kerékpáros. – Nem ártom magam a dologba.
– Tudod – magyarázta Maillat –, ha nem is volt a cimborám, de ismertem.
– Szóval ismerted? – szólt a katona. – Miért nem azzal kezdted, hogy
ismerted? Az egészen más. Akkor átadom az üzeneted.
– Köszönöm.
A kerékpáros felállította biciklijét, és rátette lábát a pedálra.
– Azért mégis fura, mi? Hogy ebben a rohadt hadseregben a halottakat
sétáltatják autóval…
– Mi elevenek pedig dagasztjuk a sarat – mondta Maillat. – Feje tetejére
állt a világ, úgy biza.
– Szívemből szóltál – állapította meg elégedetten a kerékpáros. – Feje
tetejére állt a világ.
Eltűnt a fordulóban. Maillat egyedül maradt az utca közepén. A néhány
másodperc múlva felbukkanó teherautó feléje tartott. Maillat intett, hogy
álljon meg. A fülke tetején, a rakodótéren összezsúfolt khakiegyenruhás
hullák fölé magasodva, egy fekete, zömök, vidám emberke ült.
– Szevasz, hapsikám! – kiáltotta oda Maillat-nak, s hadonászott a
kolbásszal.
– Szevasz – köszönt vissza Maillat.
Két ember kászálódott elő a fülkéből. Kövérek voltak, és csak úgy
ragyogtak, egész lényük alattomos jólétről árulkodott.
– A cimborád? – kérdezte az egyik.
– Nem, nem a cimborám.
Közelebb léptek a hullához. Nem siettek. Szótlanul megnézték. Maillat-nak
egy pillanatra az az érzése támadt, hogy zavarja őket a jelenléte.
– Micsoda ronda meló – mondta mentegetőzve az, aki az imént beszélt.
– Rá se ránts! Inkább ragadd meg! – kiáltotta vidáman a kis fekete. – Mit
hőbörögsz? Te magad választottad ezt a ronda melót! Senki se kényszerített
rá. Önként jelentkeztél, vagy nem?
– Jó, jó – mondta megbántottan az ember.
A sofőr leszállt a fülkéből, nekitámasztotta hátát a gépháztetőnek, és
cigarettára gyújtott. Magas, izmos darabos fickó volt ecsetnyi bajusszal.
Keresztbe rakta bőr-lábszárvédős lábát, és tartózkodóan maga elé bámult.
A két ember megragadta a hullát, a vállánál, illetve a lábánál fogva, és
elindult a teherautó felé.
– Tessék! Tessék beszállni, hölgyeim és uraim! – kiáltotta a kis fekete. –
Ki következik? Van még néhány hely!
– Ennek semmi se szent – mondta az egyik ember Maillat-ra pillantva.
Megálltak egy méternyire a teherautó rakodóterülete mellett, és lóbálni
kezdték a hullát.
– Ehegy!… – vezényelt a kis fekete. – Ket-tő… Három!
Egyszerre eresztették el. A hulla megpördült a levegőben, és tompa
puffanással a többire esett.
– Kész! Megtelt! – kiáltotta a kis fekete. – Senki több! Tessék bevárni a
következőt! Bang!
Bal kézzel olyan mozdulatot tett, mintha meghúzna egy csengőzsinórt.
– Hagyd a hadovát, Jules – mondta az egyik ember, s újból Maillat-ra
nézett.
– Van még egy másik, az emeleten – szólt Maillat. – De túlságosan nehéz.
Ha a földön húznám, akkor se tudnám egymagám lehozni. Nem jönne
valamelyiktek segíteni?
 – Ez nem ránk tartozik – mondta a két ember közül az egyik. A mi melónk:
az utcán összeszedni a hullákat, nem a házakban kotorászni. Ez mások dolga.
Ugyan – mondta Maillat –, tegyétek meg szívességből.
– Ha egyszer azt mondtam: nem, akkor nem – szögezte le az ember.
– És te?…
– Én? – kérdezte a másik. – Én egy véleményen vagyok vele.
– És te? – kérdezte Maillat a sofőrt. – Te se jönnél föl segíteni?
– Én sofőr vagyok – mondta a sofőr. Kifújt egy füstfelhőt, s szétterpesztette
az előbb keresztbe tett lábát.
– Én szívesen veled megyek – kiáltotta a kis fekete a fülke tetejéről –, ha
meghajítsz egy staubbal.
– Akár kettővel is.
– Akkor már megyek is! – kiáltotta jókedvűen a kis fekete. Gondosan
letette a kenyeret meg a kolbászt a fülke tetejére, két lábbal elrúgta magát, és
leugrott a rakodóterületre. Tompa puffanás hallatszott.
– Bocsánat, hölgyeim és uraim! – mondta a kis fekete. – Elnézést, ha a
tyúkszemükre léptem!
Fél kézzel megfogódzkodott a rakodóterület oldalán, és jókedvűen
átlendült a járdára.
– Hagyd a hadovát – mondta a két ember egyike.
– Micsoda két strici – közölte a kis fekete, amint ott lépdelt Maillat mellett
a ház folyosóján. – Mások előtt megjátsszak az érzékeny lelket, de én tudom,
hogy stikában elszajrézzák a hullák jegygyűrűit. Persze, kérdezhetnéd, minek
egy halottnak jegygyűrű? Nem vitás, nincs rá szüksége, de azért én mégse
tennék ilyet. A halott: halott… nem így van? Szegény fickók, se látnak, se
hallanak. Nem mondom, felesleges hajbókolni előttük, az a sorsuk, hogy
elkaparják őket. De ez még nem ok rá, hogy elszajrézzák jegygyűrűjüket. Nem
rájuk – magunkra való tekintettel. Az ember saját maga miatt nem csinálhat
ilyesmit.
– Igazad van – hagyta rá Maillat.
– Ez az ürge itt az emeleten, a haverod?
– Nem, nem a haverom.
– Repesz ölte meg?
– Nem, én.
– Micsoda? – kérdezte a kis fekete, és megállt. Bal lába egy lépcsőfokkal
feljebb volt, s így, ebben a pózban meredt Maillat-ra. – Te ölted meg? Miért?
– Meg akart erőszakolni egy lányt azzal a fickóval, akit az imént dobtatok
fel a teherautóra.
– Szóval azt is te lőtted le? – Én.
– Szóval: kettőt? Kettőt lőttél le egyszerre? Szent ég! Kemény legény vagy,
hallod-e!
– Ó, nem is olyan nehéz dolog – szaladt ki Maillat száján. – Hidd el,
egyáltalán nem is volt olyan nehéz.
– Nézd – fűzte hozzá, s kivette pisztolyát a tokból –, látod ezt a domború
kis acéljószágot? Csak el kell húzni az egyik ujjadat. Megnyomod a ravaszt,
épp csak egy icipicit megnyomod, és kész! Ehhez nem kell kemény legénynek
lenni.
– Rakd vissza ezt a vackot – mondta a kis fekete. – Félek ezektől a
holmiktól. No de kettőt! Egyszerre kettőt!
Egy darabig mintha tűnődött volna.
– Azért, isten uccse, ehhez galádság kell. Kettő egy csitri ellen! Jól tetted,
hogy lelőtted őket.
– Azt hiszed? – kérdezte Maillat.
Kinyitotta a szobaajtót. A kis fekete épp csak rápillantott a behemót
hullájára. Egyenesen az ágy felé tartott. Jeanne mélyen aludt.
– Hinye! – mondta a kis fekete.
És első ízben azóta, hogy Maillat a fülke tetején vidáman gesztikulálva
megpillantotta, abbahagyta a nevetést meg a hadonászást.
Néhány másodperc telt el.
– Hinye! – Kezdjük?
– Van időnk bőven – mondta a kis fekete, anélkül, hogy Maillat felé fordult
volna. – Hinye! Micsoda szép csitri! Ó, mamám! Csuda szép!
Kinyújtotta a kezét.
– Ne nyúlj hozzá!
– Ugyan – mondta a kis fekete, és méltatlankodva Maillat-ra nézett –, én
nem vagyok aljas fráter. Egy ujjal se bántanám ezt a kölyköt.
Megfogott egy blúzfoszlányt, óvatosan arrább húzta, s kitakarta a kislány
mellét.
– Hinye – mondta hangját lehalkítva –, hinye, ez a kis didi! Oda süss erre a
kis didire. Ó, az aljasok! Ehhez azért aljasság kell! Persze, tudod, bizonyos
szempontból megértem őket. De azért ehhez aljasság kell! Én mondom, jól
tetted, hogy lelőtted őket.
Jeanne váratlanul felnyitotta a szemét. A kis fekete sietve visszahúzta a
kezét.
– Julien… – suttogta Jeanne.
S nyomban újra lehunyta a szemét.
– Ki az a Julien? – kérdezte halkan a kis fekete. – Én.
– Nahát ez aztán muris! Engem meg Jules-nek hívnak. Jules meg Julien:
tulajdonképp egy.
Újból eltűnődött.
 – A babád?
– Nem.
– Ugyan már, ne dumálj! Elég csak hallani, hogyan szólít.
– Nem a babám.
– Lehetetlen! – mondta csalódottan a kis fekete. – Hinye! Oda süss arra a
kis kacsóra! És erre az édes kis pofira! Hiába, no, csuda szép egy ilyen alvó
kis csitri. Tulajdonképp olyan, mintha rád bízná magát.
– Indulunk?
– Valid be, hogy a babád – folytatta Maillat felé fordulva.
– Mondtam már, hogy nem.
– Ugyan – szólt a kis fekete.
És arca újra csalódást fejezett ki.
– Rendben van, nem a babád – rugaszkodott újra neki. – De azért csak
szeretnéd elkapni egy fordulóra.
– Nem.
– Hogyhogy nem? – kérdezte a kis fekete. – Egy ilyen jóképű, stramm srác,
mint amilyen te vagy! Hinye, nem tudod, miről mondasz le. Ez a lány épp jó
korban van! Mindig is mondtam: tizenhat év, az a jó kor. Aztán már késő. Jól
jegyezd meg: ha egy asszony nem tizenhat éves korában kezdi, sose fog tudni
semmit. Ha én miniszter volnék, szerkesztenék egy törvényt. Parancsba adnám
az apáknak: “Tizenhat éves a lányotok? Gyerünk! Egy férfi karjába! Ugrás!
Azonnal! Nincs apelláta!" Tudom, mit beszélek. Hát nem rémes, öregem,
hogy egyik-másik úrilány tizenöttizenhat éves korában még babázik?
Babázik!… Baba… Egy jó férfi kéne neki… az bizony! Mégpedig tüstént.
Tudom, mit beszélek. Aztán már késő. Jól jegyezd meg: az ilyen sose fog
tudni semmit. Fogalmad sincs róla, milyen kényes egy nő felépítése, milyen
bonyolult a belső elrendezése. Ha nem jut elég korán egy férfihoz, kiszárad.
Ó, tudom, tudom, vannak húsz-, sőt huszonöt éves szüzek is, és még egészen
jó bőrök. Szemre, igen. Nézni még megjárja. De csak a karosszériájuk szép. A
motor már nem ér semmit. Túlságosan sokáig állt bejáratlanul. Ez az!
– Rászánod magad végre? – kérdezte Maillat.
– Úristen! – mondta megütközve a kis fekete. – Nézni csak szabad? Azzal
még nem rövidítlek meg!
– Ó, mamám! – folytatta. – Oda süss, milyen fehér, milyen rózsaszín,
milyen szép tiszta! Nahát! Innen látom, milyen tiszta ez a lány. Tudod,
öregem, egyik-másik ilyen csitri, akár hiszed, akár nem, hetenként kétszer-
háromszor, sőt tán naponta is tetőtől talpig megmosakszik. Mondj, amit
akarsz, az azért mégis jó, ha az embernek olyan lánnyal akad dolga, aki
mosakszik!
Sóhajtott.
 – És oda süss arra a hajra – folytatta. – Milyen finom! Ó, komám, ez már
nem is haj! Olyan, mint a selyem!
Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, de félúton megtorpant, s így
maradt dermedt kézzel, különös arckifejezéssel.
– Nem merem – mondta elképedten Maillat-hoz fordulva –, nem merem.
Fura, mi? Nem merem.
– Nos? – kérdezte Maillat.
– Ne haragudj – mondta a kis fekete. – Rögtön megyünk.
A behemót hullája felé fordult, s megvetően arrább lökte.
– Ez a nagy mélák!… – mondta. – Mindig is amondó voltam: minél
nagyobb, annál marhább!
Az utcára érve, ott találták a kocsi rakodóterületéhez támaszkodva a két
hullaszállító embert. Fénylő, alattomos pofával uzsonnáztak – Maillat-nak már
az imént is feltűnt a külsejük. A sofőr meg egyre egy helyben állt,
cigarettázott, és ráspolyozta a körmét. Nem beszélt. Tekintete időnként
rásiklott cimboráira, de mintha nem is látta volna őket. Amikor a behemót
hulláját felrakták a kocsira, a sofőr kihúzott zsebéből egy kis zsebfésűt,
gondosan megfésülködött, visszatette a fésűt tokjába, majd a tokot zsebre
vágta. Aztán, miután csuklójának egy elegáns mozdulatával elhajította a
cigarettát a válla fölött, s elégedetten figyelte, hogyan esik le, visszamászott a
fülkébe.
– Még egyre az jár a fejemben: Jules és Julien – kiáltotta a kis fekete,
hadonászva a fülke tetejéről. – Muris, mi?
– Miért volna az? – mondta Maillat. Megtoldotta: – Köszönöm a
segítséget.
A motor felberregett. Maillat figyelte, amint az autó elindul. Ott állt az utca
közepén, és nem mozdult. Karja élettelenül lógott. Nézte, hogyan távolodik el
két ember – akit ő ölt meg – azon a teherautón, amely a hősi halottakat
szállítja.
Amikor Maillat a szobába lépett, Jeanne kinyitotta a szemét. A férfi feléje
tartott. A kislány felült az ágyban, figyelte, hogyan közeledik hozzá, s
váratlanul elmosolyodott.
– Julien.
– Tessék.
– Levitte őket?
– Igen.
– A kapu előtt vannak?
– Nem. Elszállította őket a teherautó.
– Ó! – mondta a kislány.
Óvatos, engedelmes és kérdő pillantással burkolta be Maillat-t.
 – Feltörlöm ezt itt – mondta Maillat a lába elé nézve –, aztán elmegyek.
Jeanne kiugrott az ágyból, és ijedten ránézett.
– Most rögtön? Most rögtön el akar menni?
– Igen.
Jeanne rávetette magát, átölelte a derekát, és elrejtette fejét a férfi mellén.
Maillat egy másodpercig így maradt, mozdulatlanul, majd megfogta Jeanne
könyökét a háta mögött, és maga elé húzta. A kislány fölemelte a fejét. Arcát
gyermeki fájdalom dúlta fel. Kinyitotta a száját, de a könnyek belefojtották a
szavakat. Ekkor, anélkül, hogy levette volna tekintetét Maillat-ról, ingatni
kezdte a fejét, mintha “nem"-et mondana.
– Úristen! – kiáltotta Maillat. – Ne tegyen így! Keze közé fogta Jeanne
fejét.
– Ó – rimánkodott pityeregve a kislány –, ne hagyjon el, Julien! Nem
akarok magamra maradni ebben a házban. Nem bírnám ki többé.
– Hogyhogy magára maradna? És Antoinette?
– Antoinette? Tegnap elment egy ismerősünkhöz, innen két kilométernyire.
– És a nagyszülei?
– Meghaltak.
Maillat felvonta szemöldökét.
– Tegnap óta?
– Két évvel ezelőtt. Maillat ránézett.
– Igen – mondta Jeanne –, tegnap azt mondtam, hogy a pincében vannak,
de nem volt igaz. Mindig ezt mondtuk a hozzánk betérő katonáknak. Megért,
ugye? Magáról se tudtuk, kicsoda, miféle.
– Szóval két év óta csupán ketten laktak a házban? De hát miből éltek?
– Ó, valahogy csak elboldogultunk. Én a postánál dolgoztam, Antoinette
meg varrogatott.
– De miért nem ment el maga is Antoinette-tal?
Jeanne fölemelte a fejét, szeme megcsillant.
– És a ház? A miénk. Minden bútorával együtt. Ha itt hagyom, kifosztják.
– Hisz ez őrültség! Bombazápor kellős közepén…
– Antoinette is ezt mondta. De belőle a félsz beszélt. Én azonban nem
akartam elmenni. Ha elmegyek, semmink se marad a háború után. Utcára
kerülünk.
– És ha megölik, hova kerül?
– Ó! – mondta Jeanne. – Engem nem ölnek meg. Talán butaság, de én azt
hiszem, hogyha magára hagyom a házamat, lebombázzák, ha viszont itt
maradok, jutalomban részesülök, és a ház épen marad.
– Igen – mondta Maillat –, a háború előtt az én fejemben is megfordultak
hasonló gondolatok.
 Fülrepesztő fütty szakította félbe. Gépiesen fél térdre ereszkedett. De
nyomban fel is állt, s a kislányra nézett.
– Lemegyünk a pincébe? – kérdezte Jeanne. Kezével betapasztotta a fülét,
mivel a légvédelem rázendített:
– Le – mondta Maillat. Halvány mosollyal hozzáfűzte:
– Reméljük, ezúttal is jutalomban részesül.
Jeanne előtte indult el a lépcsőn. Úgy járt, mintha erezné a testén Maillat
tekintetét. Egyszer vagy kétszer hátra is fordult, és a férfi felé hajolva,
rámosolygott. Maillat megállapította, hogy még most is a szakadt blúz van
rajta. A pince kicsi volt, és rosszul világított. A négy falat négy nagy, polcos
állvány fedte be: földtől a mennyezetig csupa üres üveggel. S az egész
helyiségben, szoros sorokban, spárgán lógó pároskolbász himbálózott.
– Ennyi kolbász! – kiáltott fel Maillat elhűlten. – Egy életre elég volna!
– Mi? – kiáltotta Jeanne.
– Ennyi kolbász!
A kolbász cseppet sem zavarta Jeanne-t; Maillat-nak azonban, akinek a
kolbász az arcával egy magasságban lógott, meg kellett hajolnia, hacsak nem
akarta a sorok közé dugni fejét.
– Miért van itt ez a rengeteg üres üveg? – kiáltotta Maillat.
Látta, hogy Jeanne kitátja a száját, de noha a kislány közvetlen mellette
állt, egy szavát sem hallotta. A fülrepesztő zaj percről percre erősödött. Jeanne
betapasztotta kezével a fülét, de Maillat tudta, hogy hiába – ekkora hangorkán
már nemcsak az ember fülét hasogatja. Ez az egész testet hatalmába keríti. S
nem lehet védekezni ellene.
Maillat képtelen volt arra gondolni, hogy nemsokára bombák hullnak le.
Nézte a feje körül lógó sűrű kolbászsorokat, a pincét ellepő számtalan üres
üveget és Jeanne-t, aki kezét fülére tapasztva, rongyos blúzban, meztelen
mellel kétméternyire áll tőle. Jeanne pedig őt nézte. Maillat érezte, hogy
megpróbál rámosolyogni, de ez nemigen sikerül neki. A kislány már letett
róla, hogy beszéljen hozzá.
A légvédelmi tűz néha váratlanul elnémult, aztán a lárma hirtelen újból
felerősödött. Maillat várta, mikor hullnak a bombák, de a bombák nem akartak
lehullani. Mint minden alkalommal, most is szorongva tűnődött, mit mond az
élőérzete: meghal-e, vagy ellenkezőleg, ép bőrrel ússza-e meg. De ezúttal sem
volt képes eldönteni, mit mond voltaképpen az előérzete. Jobban szólva, hol
azon kapta rajta magát, hogy úgy véli: “Ez alkalommal itt hagyod a fogad" –
hol meg azon, hogy: “Ez alkalommal még megúszod szárazon." Eltűnődött,
mire érdemesebb gondolnia. Talán éppen az hoz szerencsét, ha azt gondolja:
“Ez alkalommal itt hagyod a fogad." S ez esetben jobb nem arra gondolni,
hogy megmenekül. De ha ellenkezőképp történik? Ha csakugyan megölik azt,
aki így gondolkozik, ezzel szemben?… Idáig érve, Maillat, mint már
annyiszor, megpróbált restelkedni, és lemarházta önmagát. De tudta, hogy ez
is csak fogás, hamis színházi “abgang", porhintés, s ugyanazzal a fortélyos
lemondással – századszor is elölről kezdi az egészet, s szorongva ismét
eltűnődik, mit gondol tulajdonképpen, mit “érdemesebb" gondolnia.
Maillat bizonyos megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy az első
bomba lehullt. Jeanne szeme kitágult és csillogni kezdett a pince
félhomályában. Segélyt kérőn, könyörögve nézett Maillat-ra. Eltelt néhány
másodperc. Aztán elindult a bombazápor. Jeanne, mintha rugóra járna,
hozzápattant, s átölelte a derekát.
Rengett lábuk alatt a föld. Ahány üveg volt a polcokon, mind remegni és
ugrabugrálni kezdett, mintha erőnek erejével le akarná vetni magát. Ezzel
egyidejűleg a kolbászsorok is meglódultak Maillat feje körül, és incselkedve
hozzádörgölőztek. Minthogy Jeanne karja szinte satuba fogta, többé már
eszébe sem juthatott, hogy lehajoljon és kitérjen a kolbászok elől. Igyekezett
elhúzódni, de valahányszor megmoccant, mindig meglökött néhányat, s mivel
a mozgás a zsineg révén továbbhullámzott, rövidesen már az egész sor táncolt.
A bombák meg csak hulltak. A ház minden egyes becsapódás után jobban
remegett. Az üres üvegek mind vadabbul ugráltak a polcokon. Már
valamennyi kolbászsor táncolt, mereven és ügyefogyottan, mint a dróton
rángatott bábuk. Maillat próbálta behajlítani a térdét, hogy kitérjen a
kolbászpaskolás elől, de Jeanne rácsimpaszkodó súlyától nem bírt sokáig így
maradni. Végül visszatért eredeti tartásához; a kolbászok közé dugott feje
olyan volt, mint egy nagy golyó a kuglibábuk között. A bombák meg egyre
hulltak, s a ház egyfolytában remegett. Két-három üvegnek sikerült levetnie
magát az állványról, a kolbászok pedig mind gyorsabban és szilajabban járták
különös, frenetikus táncukat Maillat arca körül.
Most már szünet nélkül hallotta a feje fölött alábukó stukák vijjogását, a
bombák tisztán kivehető fütyülését, s végül, közvetlen közelében, a dobhártyát
repesztő vas csörömpölését – mintha szerelvény futna be egy metróállomásra,
de felülről, merőlegesen zuhanva, s légfékje, valamint az ajtónyitáskor
kitoluló levegő iszonyú meghitten sivítana. Ezután a robbanás már semmi sem
volt. Az ember megkönnyebbülten hallgatta. Ami elmúlt, elmúlt. Maillat már
az újabb bombákat várta. Kétségbeesetten, feszülten.
Amint lehajtotta a fejét, meglátta Jeanne zokogástól rázkódó vállát. A
kislány eszelősen hozzátapadt, hasa és combja görcsösen remegett, úgy
rémlett, el akar bújni, menedéket akar keresni a testében. A kolbász továbbra
is rugalmasan s egyszersmind sután összevissza táncolt Maillat feje körül.
Időnként puhán megsuhintotta az arcát, s néha, mintegy incselkedve,
meglegyintette a tarkóját. Bármerre nézett is, mindenfele csak vörös, feszes,
nevetséges kolbászt látott a pince félhomályában. Olyan volt az egész, mint
egy csoda folytán felaggatott kolbászhadsereg, amely nesztelenül, különös,
otromba fürgeséggel ugrándozik és illeg. Időnként egy-egy üveg levetette
magát az állványról, tompa puffanással a földre hullt, cigánykereket hányt,
majd mozdulatlanul, zavarodottan, tátott szájjal elterült. Nemsokára már öt-hat
üveg vette körül őket. Maillat-t kaján nevetési inger fogta el.
Jeanne feléje fordította a fejét, és kinyitotta a száját. Maillat egy szavát sem
hallotta. A kislány többször egymás után kinyitotta és becsukta a száját, mint
egy hal a befőttesüvegben. Maillat odahajolt hozzá, és a fülébe ordította:
– Semmit se hallok!
Jeanne lehorgasztotta a fejét, majd ismét elrejtette Maillat mellén. Itt voltak
hát kettesben. Értelmetlenül, átölelve tartották egymást a nyirkos, homályos
kis pincében, Jeanne blúzfoszlányokban, Maillat táncoló, esetlen kolbászok
között – amelyek “görl"-öket utánozni próbáló kövér emberekre emlékeztettek
– s a fülrepesztő, véget nem érő ítéletnapi lármában tízesével vetették le
magukat körülöttük az üres üvegek.
Maillat ekkor váratlanul megkívánta Jeanne-t. Érezte, hogy ver benne
gyökeret a vágy, hogy hatalmasodik el rajta fokról fokra, ellenállhatatlanul.
Zúgni kezdett a halántéka. Már ő is teljes erőből magához ölelte Jeanne-t.
Szeme elfátyolosodott. A pince egyszerre ködbe veszett, homályba borult.
Sóváran ölelte ezt a fiatal testet, körülötte pokoli lárma kavargóit, a kolbász
időnként lágyan paskolta az arcát meg a tarkóját, az üvegek pedig sorra
leugráltak a polcokról. Olyan szorosan ölelte Jeanne-t, mintha magába akarná
szívni, eggyé akarna válni, össze akarna forrni vele. Különös, tébolyult erő
szállta meg, egyszerre ő is remegni és rángatózni kezdett, mintha nyomban
szintén táncra perdülne. Ámde a félelem sem hagyta el. Ott lapult benne, csak
megbújva. Kívánta Jeanne-t, de közben reszketett. A kolbász továbbra is
szünet nélkül lágyan paskolta az arcát; időnként megrázta a fejét, mint egy
banderillákkal ingerelt bika. Mohón kívánta Jeanne-t, eszeveszett
szenvedéllyel, s ugyanakkor félt is. Igen, még most is ott volt benne a félelem.
Egy zsinegen himbálózott. A vággyal együtt. És ő, Maillat, ő is egy zsinegen
himbálózott. Ez hát az élet? Üres üvegek és táncoló kolbászok? S ő, Maillat,
egy zsinegen? És Jeanne is. És a világ valamennyi férfija és asszonya;
miközben mind arra vár, mikor ölik meg. Maillat hirtelen felkapta a fejét, és
nevetésben tört ki. Azt hitte, egyetlen hang sem hagyja el a torkát. Pedig
nevetett, s válla olyan erősen ráz kód ott, hogy hátulról nézve úgy látszott,
mintha sírna.

Amikor fölértek a pincéből, Maillat az órájára pillantva megállapította, hogy

dél elmúlt, s az ebédhez készülődő cimborák bizonyára nyugtalankodni
kezdenek miatta. Már-már azon volt, hogy elbúcsúzzék Jeanne-tól, de aztán
eszébe jutott, hogy a szoba padlója véres, s nem engedheti, hogy a kislány
mossa fel. Kért egy felmosórongyot meg egy lavórt; rövid, ingerült vita zajlott
le köztük az előszobában, mivel Jeanne mindenáron maga akarta a munkát
elvégezni. Aztán mégis engedett, kiment a konyhába, s néhány másodperccel
később visszajött a holmikkal, amelyeket Maillat kért. Elsőnek a férfi indult el
a lépcsőn.
Letérdepelt oda, ahova a behemót elvágódott, s kezdte felszedni a vért a
felmosóronggyal. Mire a rongy megszívta magát, kicsavarta a lavórba. Keze
pillanatok alatt vörös lett. Többször megismételte a műveletet. Jeanne lehajtott
fejjel állt előtte. Nézte, hogyan dolgozik.
– Hagyja – mondta néhány másodperc múlva. – Nem tudja, hogyan kell
feltörölni. Adja ide a rongyot. Aztán, ha akarja, kicsavarhatja, úgyis erősebb a
keze.
Maillat odaadta a felmosórongyot, s kinyújtotta a kezét, hogy ne piszkítsa
be magát, s várt a sorára. Amikor a rongy átitatódott, Jeanne feléje nyújtotta, s
ő kicsavarta a lavórba. Néhány percig szótlanul dolgoztak, meghitten és
békésen – fiatal házasok végzik ilyen derűs egyetértésben a házimunkát.
– Kész! – mondta Maillat.
Fáradtan kiegyenesedett, s egy darabig egy helyben állt, lesütött szemmel.
Nézte a lába előtt lévő lavórt. Teli volt.
– Leviszem az egészet – mondta élénken és serényen Jeanne. – Aztán
felhozok egy kanna mosdóvizet.
Maillat előrenyújtott kézzel várta a kislányt. A rátapadt vér megalvadt,
fekete lett és ragacsos. A lépcsőház felől zaj ütötte meg a fülét, s ő megértette,
hogy Jeanne a véres lépcsőt törli fel. Miután a kislány visszatért,
takarékosságból ugyanabban a lavór vízben mosták meg a kezüket, s egy
másik lavórban az arcukat. Jeanne két törülközőt is hozott. Törülközés közben
Maillat látta, hogy Jeanne rámered.
– Julien.
Maillat felvont szemöldökkel a kislányra nézett.
– Semmi. – Jeanne kisvártatva ismét megszólalt.
– Nem baj, ha Juliennek szólítom?
– Nem.
– Nem akar egy kis harapni valót? Készítek valamit. Gyorsan megleszek
vele.
– Nem vagyok éhes.
– Nem akar inni valamit? Nem szomjas?
– Nem – hazudta Maillat.
 – Julien…
– Tessék.
– Ugye nem hagy magamra?
Maillat ránézett. Jeanne egyenesen, dermedten, szorongva állt előtte
rongyos blúzában.
– Hogyhogy magára hagyom? Persze hogy magára hagyom. Mi
keresnivalóm volna itt?
Jeanne egész teste megrázkódott, mintha felpofozta volna.
– De hát miért? – kérdezte elfúló hangon.
– Hogyhogy miért?
– A történtek után – mondta tompán a kislány –, nem tudnék többé egyedül
itt maradni.
Merőn nézte a nedves foltot a szoba közepén.
– Az az érzésem, örökké magam előtt látnám őket. Főként a kicsit, amint
gonosz szemével végigmér a konyhában. Ó, ha tudná, milyen borzasztó volt,
Julien! A tagbaszakadt szótlanul szürcsölte a borát. Még félszegnek is látszott.
De a kicsi furán és gonoszul rám bámult, aztán közelebb jött, hirtelen letépte a
blúzomat, hátracsavarta karomat, és káromkodva a másik felé lökött.
Borzasztó volt, Julien, reszkettem, mint a nyárfalevél, de félelmemben egy
hang se jött ki a torkomon. A tagbaszakadt meg csak nézett rám apró
szemével, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. A kicsi pedig egyre csavarta
hátra a karomat, taszigált cimborája felé, s a hátam mögött mindennek
elmondott. Ó, Julien! Olyan disznókat mondott! Olyan disznókat!
– Elég! – kiáltott fel Maillat.
Szótlanul néhány lépést tett, majd valamivel nyugodtabb hangon azt
mondta:
– Ha nem akar itt maradni, menjen a nővéréhez, a barátjukhoz. Ott
biztonságban lesz.
Jeanne ránézett.
– És a házam? Ha magára hagyom, kifosztják. S mink marad a háború
után?
– Háború után! – mondta Maillat vállat vonva. – Ki tudja, befejeződik-e
valaha is ez a háború. S számít is az, hol éri meg a háború végét?
– A ház az enyém.
– A maga házát is bombázni fogják.
– Nem! – kiáltotta szenvedélyesen Jeanne. – Nem! Ha itt maradok, nem
fogják bombázni.
– Semmin se változtat, hogy marad, vagy nem marad.
– De igen! – ellenkezett Jeanne.
– Azt tesz, amit akar – mondta vállat vonva Maillat –, de én…
 Jeanne szorongva ránézett.
– Ó, Julien! Könyörgök, ne hagyjon magamra. Nem hagyhat most
magamra.
– Most?
– Ó! – nyöszörgött Jeanne, anélkül, hogy Maillat kérdésére válaszolt volna.
Örökké magam előtt fogom látni őket. Ahányszor feljövök a lépcsőn, mindig
hallom majd, amint körülöttem sündörögnek.
– Ostobaság. Fél a halottaktól, de nem fél a bombázástól. A halottak nem
fogják bántani.
– Félek – suttogta a kislány.
– Azt a kutyafáját! Ha annyira fél, menjen Antoinette után.
– Nem – jelentette ki határozottan Jeanne. – Itt maradok.
Maillat rágyújtott egy cigarettára, s néhány másodpercig szótlanul
nézegette.
– Tulajdonképpen – mondta hidegen –, azért akar itt maradni, hogy őrizze
a házát, nekem pedig azért kellene itt maradnom, hogy magát őrizzem.
– De hát miért ne maradhatna, amikor én kérem rá?
– Semmi kedvem hozzá, ennyi az egész. Rövid csend támadt.
– Az az igazság – mondta Jeanne sziszegő hangon –, hogy nem akar itt
maradni, mert fél a bombáktól. Mert: gyáva!
Maillat elmosolyodott.
– Piszkos kis bestia – szólt minden indulat nélkül. Jeanne szempillája
megrezzent, de a kislány meg se mozdult, s egy szóval sem válaszolt.
– Egyébként – fűzte hozzá Maillat –, igaza van, csakugyan félek a
bombáktól. Magát a halottak töltik el félelemmel, engem… Mindenki fél
valamitől.
– Én nem.
– Akkor rendben van.
Jeanne rászögezte dühtől csillogó szemét.
– Ha azért tette az egészet, hogy magamra hagyjon, inkább semmit se tett
volna!
– Ez járt nekem is a fejemben.
– Ó, Julien – kiáltotta a kislány –, hogy mer ilyet mondani?
– Úristen! Hisz maga mondta, nem én! No de fejezzük be: Antoinette után
megy, igen vagy nem?
– Nem – toppantott Jeanne –, nem, nem, százszor is nem! Nem hagyom
magára a házat.
– Jó – mondta Maillat. – Akkor hát: viszontlátásra!
Jeanne mereven a férfi feléje nyújtott kezére nézett, de nem szorította meg;
egyszerre megtelt a szeme könnyel.
 – Szóval – kérdezte –, nem is szeret?
Maillat tátott szájjal rácsodálkozott.
– Nahát! Hisz erről sose volt szó!
– Mondja, Julien, mondja, cseppet se szeret? Egy icipicit se?
– Ennek semmi köze az egészhez.
– Mondja, Julien, mondja- könyörgött Jeanne –, igazán nem szeret, még
egy icipicit se szeret?
– Ha tudni akarja, becsülöm a bátorságát… Igen, tulajdonképp bizonyos
értelemben bátor. És mivel csinos, nem esne nehezemre megkívánnom. –
Dühösen hozzáfűzte: – Miért is mondom ezt magának? Maga is éppolyan jól
tudja, mint én. Egyébként ennek semmi köze az egészhez.
– Á! – mondta panaszosán Jeanne. – Tudtam, nagyon jól tudtam, hogy nem
szeret. Még egy icipicit se. És… és azt hiszem, haragszik is rám. Nem tudom,
miért, de haragszik rám.
– Én magára?
– Igen, haragszik rám, azért hagy magamra ebben a házban.
– Csupán magán múlik, hogy ne maradjon magára – szólt elcsigázottan
Maillat. – Menjen Antoinette után.
– Ó, Julien – jajdult fel a kislány –, úgy félek. És maga magamra hagy!
Nem akarja bevallani, de haragszik rám!
– Nem haragszom! – kiáltotta Maillat.
A vita során már annyiszor ismételték meg ugyanazt, s annyiszor jutottak
holtpontra, hogy Maillat azt sem tudta, hol tart. Zavart és kimerült volt, de
egyszersmind megindultságot is érzett.
– De igen, haragszik rám! – mondta a kezét tördelve Jeanne. – Haragszik
rám, mert miattam ölt meg két embert.
– Nem – felelte Maillat. S hirtelen fellobbant haraggal felkiáltott: – Az
Isten szerelmére, hagyja már abba!
– Julien!
– Nem – kiáltotta Maillat. – Elmegyek, érti? Elmegyek innen!
Indult. De alig lépett egyet, Jeanne rácsimpaszkodott, átölelte a nyakát,
hozzásimult. Kapkodva, apró csókokkal halmozta el az arcát. Maillat látta,
amint rózsaszín, üde, tétova szája ott cikázik a szeme előtt – kölyökkutya
szájára emlékeztette.
– Julien!
– Eresszen!
– Nem-zihálta Jeanne. – Nem! Én szeretem! Szeretem! Maillat megpróbált
kibontakozni öleléséből, de a kislány hihetetlen erővel szorította magához. S
csak hintette apró csókjait az arcára. Testét pedig teljes erőből hozzápréselte.
– Julien – suttogta –, a tied akarok lenni.
 – Átkozott kis perszóna!
– A tied akarok lenni – suttogta –, a tied! Dulakodás közben arcuk összeért.
Jeanne karja átfonta
Maillat nyakát, és bámulatra méltó erővel magához húzta. Noha Maillat
hátrafeszítette a lány alsó karját, s ez nagyon fájhatott neki, Jeanne továbbra is
telehintette arcát csókjaival. Maillat érezte száján a kislány meleg leheletét.
– Most, Julien! Most! Most!
– Átkozott kis perszóna! – mondta fogait összeszorítva Maillat. – Mit meg
nem tennél a házadért!
– Nem, Julien, nem, nem azért! Szeretlek.
– Eressz! – kiáltotta eszeveszett dühvel Maillat.
Jeanne a száját kereste. Maillat mindenütt ott érezte arcán a lány nedves,
meleg ajkát. Testéhez odafeszült Jeanne teste. Gyönyörűséggel tapasztalta,
hogy a lány remeg. Zihálva szitkozódott, de Jeanne ügyet sem vetett rá, csak
bújt hozzá egyre szorosabban. S ő érezte, hogy lüktetni kezd a halántéka.
– Cafka! – mondta metsző hangon Maillat. – Ha ezt akartad, miért álltál
ellen a két katonának?
Jeanne karja aláhullt. Arrább húzódott. Egy szót sem szólt. Nézte Maillat-t,
s tekintete elviselhetetlen volt.
– Nos – kérdezte a férfi –, szóval végeztünk?
– Menjen innét.
– Vége a nagy szerelemnek? – kérdezte durván.
– Menjen innét.
– Jó – mondta Maillat. – Már megyek is.
De nem mozdult. Égette a lány tűző tekintete. Képtelen volt úgy távozni,
hogy így tekintsenek rá.
– Cafka – mondta összeszorított fogakkal –, felajzott a két ipse, mi? S az is
felajzott, hogy megöltem őket?
– Menjen innét.
De már késő volt. Nem tudott úgy távozni, hogy így tekintsenek rá. Nem
hordozhatta örökké magán Jeanne tekintetét.
– Kellett volna? – kérdezte tompán. – Kellett volna, mi?
“Aljas vagyok" – gondolta különös elégtétellel. Jeanne váratlanul
előrelépett, és lekent neki egy pofont. Maillat néhány másodpercig nem
mozdult; arcát égette az ütés. Végtelen megkönnyebbülést érzett.
– Ó! Szóval pofon ütsz – mondta mély, fenyegető hangon. – Szóval pofon
is ütsz, mi?
Jeanne hirtelen hátrálni kezdett. Maillat-ban mintha egyszerre megoldódott
volna valami. Nehézkesen elindult a kislány felé. Érezte, hogy súlya lépésről
lépésre jobban nyomasztja Jeanne-t. Átvillant rajta, hogy ugyanezt élte át ő is,
amikor az imént a behemót üldözte. De most az ő súlya nehezedett rá valakire.
Még hozzá sem ért Jeanne-hoz, de érezte, hogy teste ránehezedik.
Jeanne szeme kitágult, szája kiáltásra nyílt. Lépesről lépésre hátrált, s
közben mereven bámult a felé közeledő vad arcra. A fal hirtelen ott magaslott
mögötte.
– Ez kell? – ismételte Maillat. – Ez kell, mi? Szóval ez kell?
Hangja távoli volt, tompa és gépies. Jeanne vállára tette a tenyerét, s
hirtelen elhűlten megpillantotta saját kezét: mániákus dühvel szaggatta le
Jeanne blúzfoszlányait. Az ő keze. Nagy, barna és inas keze. Az övé. Nézte a
kezét, amint tépi, marcangolja a kelmét, de nem ismert rá. S egyszer csak ott
volt előtte Jeanne derékig meztelenül.
– Julien!
A kislány vonaglott a kezében. Maillat elkapta vállánál fogva, s nézte
törékeny-hajlékony felsőtestét.
– Eresszen!
Maillat Jeanne arca fölé hajolt, s hirtelen rekedten felordított. Hangja
mennydörgésként visszhangzóit a lányban. Jeanne érezte, hogy elzsibbad –
mintha megdelejezték volna. Maillat még erősebben magához szorította,
rádőlt és beleharapott a mellébe; a leány fulladozva felkiáltott, és újból
dulakodni kezdett vele. Maillat érezte, hogy Jeanne mély barázdákat karmol
az arcába.
Szinte önkívületben vitte az ágyig. Minden elfátyolosodott, kusza és
zavaros lett körülötte. Egy hang, mintha azt súgta volna: “Nem, nem, nem!" A
hang távoli volt és gyönge, mint egy alagútban eltévedt, ijedt gyermeké.
Maillat úgy érezte, hogy szinte az egész arca merő seb. Tapogatózva elkapta
Jeanne kezét, és összemarkolta. Jeanne karcsún, gyöngén, remegve, ott
vergődött alatta. Maillat gyönyörűséggel érezte saját testének reá nehezedő
súlyát.
VASÁRNAP DÉLUTÁN
– Na, itt vagy! – fogadta Pierson. – Azt hittük, már meghaltál. Alexandre-t
ette érted a penész.
– Hol van?
– Elment mosogatóvízért. Pierson elmosolyodott.
– S közben káromkodott, mint egy kocsis, mert te vagy a soros.
Maillat leült megszokott helyére, a lakókocsi jobb első kereke elé.
Pierson szemben ült vele, hátát neki támasztotta a szanatórium falának, s a
pipáját tömködte. Gondosan tömködte, tempósan, pedánsán. Maillat fölemelte
tekintetét, és bambán, megrökönyödve figyelte, mit művel. Egyszerre mintha
nem ismert volna rá Piersonra. “Ez Pierson – gondolta –, Pierson abbé, hisz
tudod, a cimborád, Pierson!" Nyolc hónapot töltöttek együtt, s most mégis úgy
nézett a papra, mintha sose látta volna: itt ül, nyugodtan, hüvelykujjával
tömködi pipájába a dohányt – egy egyenruhás kis abbé, aki nyugodtan várja,
mikor esik fogságba, s aki holnap talán már halott. “Ez Pierson" – gondolta
újból Maillat. Elképedten nézte. E pillanatban Pierson fölemelte a fejét, és
rámosolygott. Igen, Pierson így mosolyog. Nemsokára megszólal, és Pierson
hangján fog beszélni. És olyanokat mond, amilyeneket Pierson szokott. No
persze, ez itt előtte Pierson, a szanatórium falának támaszkodik, és jól ismert
mozdulattal sepri be pipájába a szökni készülő dohányszálakat. S Maillat
mégsem ismert rá. “De hisz ez Pierson – gondolta –, tudod, a jó öreg Pierson!
Tömködi a pipáját, mint máskor" – s olyan megdöbbenten nézte, mintha mély
álomból ébredne.
– Mi bajod? – kérdezte mosolyogva Pierson.
– Semmi.
– Mit vágsz ilyen pofát! És a képeddel mi történt? Mintha összekarmoltak
volna.
– Semmi az egész.
Maillat megtapogatta az arcát.
– Hol vannak a többiek?
– Persze, még nem tudod… – mondta Pierson. – Akarsz enni?
– Igen-
– Alexandre félretette a porciódat. Nyugodt lehetsz, bőven jut neked.
Pierson felállt, kinyitotta a lakókocsi mindkét ajtaját, és megdicsőülten
odaadott egy csajkát Maillat-nak.
– Tyúk! Mit szólsz hozzá? Mi a véleményed? Tyúk! Nagyszerű, mi?
Tyúkhús a leendő fogoly uraknak!
– Dhéry… ügyeskedte?
– Természetesen. Apropó, tudod, hogy elhagy bennünket?
 – Igazán?
– Igen, szerencsét próbál, átöltözik civilbe, s meghúzza magát a fritzek
érkezéséig egy tanyán.
– Mikor hagy el bennünket?
– Rögtön. Már el is búcsúzott tőlünk.
Mosolyogva hozzáfűzte:
– Ez a tyúk amolyan búcsúajándék. Dhéry nagyon sajnálta, hogy nem vagy
itt.
A csajkája fölé hajló Maillat föl sem emelte a fejét.
– Nem igaz – mondta egykedvűen. – Egyáltalán nem sajnálta. Fütyül rám.
– Ugyan már, miért mondasz ilyet?
– Mert igaz.
– Nem hiszem.
– Én igen. És hogy lásd, mennyire igaz: én is fütyülök rá.
Egy darabig hallgattak, aztán újra Pierson kezdett beszélni.
– Pinot is elhagy bennünket.
– Hogyan? – kérdezte Maillat, s hirtelen abbahagyta az evést. – Ez az alak
is?…
– Találkozott néhány falujabelivel. Összeáll velük.
– Csirkefogó!
Színtelen, gépies hangon beszélt, a legcsekélyebb harag nélkül. Hirtelen
árnyék fedte el előle a napot. Fölemelte a fejét.
– Nocsak, abbé, te még itt? – szólalt meg Alexandre. S észrevette Maillat-t.
– Ó, hát itt vagy, te tróger! Te átkozott tróger! Te istenverte, nyomorult,
piszkos tróger!
Pierson kissé oldalt hajtotta a fejét, és kritikusan figyelte.
– Nem rossz! – mondta lágy hangján. – Nem rossz! Csak valamivel még
cifrább lehetne…
Alexandre Maillat-ra nézett, és haragja elpárolgott.
– De hát mi bajod? Megkarmoltak? Ne vágj ilyen fancsali pofát! Mi bajod?
– Semmi – mondta Maillat. S hirtelen ordítani kezdett:
– Semmi! Nem érted? Semmi!
– Jó, jó – mondta Alexandre –, nem muszáj beszélned. De a teremtésit! Mi
ütött beléd, miért késtél egy órát? Már azt hittük, meghaltál. Beszélj hát, az
istenfáját, beszélj!
Rövid szünet után hozzáfűzte:
– Beszélj, ha kérdeznek.
– Eszem.
– Rendben van – mondta Alexandre.
Letette a csöbröt a földre a lába elé, rágyújtott egy cigarettára, s úgy tett,
mint aki végképp hátat fordít Maillatnak.
Azért tudod, abbé, ami a káromkodást illeti, fenemód elnéző vagy.
– Alkalmazkodom.
– A disznó vicceket illetően is.
– Alkalmazkodom – ismételte szűzi mosolyával Pierson.
– Vajon minden pap ilyen most? Vagy te csak kivétel vagy?
– Van ilyen is, olyan is.
– Jezsuita!
– No hát! – tiltakozott Pierson. – Épp akkor nevezel “jezsuitának", amikor
igazat mondok.
Alexandre úgy kerengett Maillat körül, mint egy nagy, nyugtalan tyúk a
beteg csibéje körül.
– Ülj hát le, a teremtésit! – mondta Maillat, anélkül, hogy a fejét fölemelte
volna.
Alexandre leült, majd térdére fektette a kezét, és kihúzta magát.
– No lám – mondta –, a nagyságos úr késik egy órát. A nagyságos úr
elblicceli a kútra menést. És amikor végre megérkezik, rám ripakodik!
Jó fél perc is beletelt, amíg Alexandre újból kinyitotta a száját.
– Készítsek egy kávét?
– Ne készíts.
– Akarsz egy kis bort?
– Légy szíves.
Alexandre megkereste bádogpoharát, elmosogatta a vizescsöbörben,
telitöltötte és átnyújtotta Maillat-nak. Maillat egy hajtásra kiürítette.
Alexandre elmosogatta a poharat, és visszaakasztotta a lakókocsi ajtajára.
– Mégis készítek neked egy kis kávét.
Néhány fát rakott a parázsra, és fél térdre ereszkedve, fújni kezdte. A
pernye felszállt, s ő köhögni kezdett.
– Derék fickó vagy te, Alexandre – mondta Maillat. Alexandre fölemelte a
fejét, és megütközve rátekintett.
– Derék fickó? – dörmögte. – Mi lelt? Megbolondultál? Derék fickó?
Derék fickó? Adok én neked derék fickót, te!
S fújta tovább a tüzet. Göndör szakálla a földet súrolta.
– Tudod, hogy Dhéry elhagy bennünket?
– Igen.
– És Pinot is. Szegény Pinot, olyan zavarba jött, amikor bejelentette. Jó fiú
ez a Pinot gyerek. Ő meg a golyószórója!… Igen megkedveltem ezt a
rajzfilmfigura Pinot-t. – Maillat fölemelte a fejét.
– Kérlek, hagyj békén Pinot-val meg a golyószórójával.
– Jól van – mondta Alexandre. Indulatosan hozzáfűzte:
 – Az istenfáját! Már egy szava se lehet itt az embernek?
– Nekem is jut egy kávé? – kérdezte Pierson. – Innék még egy csészével.
– Tíz percen belül meglesz, abbé. Készítek egy újabb adagot hármunknak.
– Helyes – mondta Pierson, és felállt. – Addig elmegyek, hátha vannak
újabb hírek.
Alexandre hátrafordult, és elmosolyodott.
– Menj csak. S próbáld megtudni a fritzek pontos érkezését.
– Legfeljebb néhány perces eltéréssel – szólt hátra a válla fölött Pierson.
Maillat felállt, és elfoglalta Pierson helyét. Alexandre fújta a tüzet.
Időnként egy-egy pillantást vetett barátjára. Maillat a térdére könyökölve
mozdulatlanul ült. Nem cigarettázott. Üres tekintettel bámult maga elé.
– Nos? – kérdezte Alexandre.
Maillat olyan hevesen ugrott fel, hogy belerúgott a vizescsöbörbe és
feldöntötte.
– Még csak ez hiányzott – mondta Alexandre, anélkül, hogy megmoccant
volna. – A mosogatóvíz! Nem tudsz jobban vigyázni? De most te mégy érte!
Maillat nézte a poros földön kígyózó vizet. Aztán visszaült a helyére, és
végighúzta kezét az arcán.
– Alexandre – mondta halkan –, megöltem két embert.
– Te? – mondta Alexandre. – Te, Maillat!
Maillat bágyadt mosollyal ránézett.
– Én.
– Két franciát?
– Nézd csak, igaz is! – mondta Maillat. – Erre nem is gondoltam. Egész
háború alatt mindössze két franciát sikerült megölnöm!
Újra tenyerébe temette a fejét.
– Nos?
– Mi az? – kérdezte Maillat, mintha most ébredne.
– Miért ölted meg őket?
– Meg akartak erőszakolni egy lányt.
– Gazemberek!
Maillat vállat vont.
– Először én is ezt hittem. De aztán én is…
– Csak nem?…
– De igen. Illetve nem egészen. A lány előbb felkínálkozott.
– Az más.
– Ó, nem tudom!
Újból végighúzta kezét az arcán.
– Az egész olyan zavaros. Ha nincs ez a két pasas, talán fel se kínálkozik.
Alexandre térdre tett kézzel, szétterpesztett könyökkel ült.
 – Az is lehet, hogy igen.
– De nemcsak erről van szó. A kislány most fél abban a házban.
– Hol a háza?
– Bray-Dunes-ben.
– Az istenfáját! – kiáltotta Alexandre. – Jobban tenné, ha elmenne!
– Nincs választása. Árva, és nincs egyebe, csak a háza. Fölvett a földről
egy fadarabkát, és játszadozni kezdett vele.
– Azt akarta, hogy maradjak vele.
– Ó! – mondta Alexandre. – És azt hiszed, ezért…
– Nem tudom.
– No, és mit fogsz tenni? – kérdezte élénken Alexandre.
– Semmit! Világos, hogy semmit! Abszolút semmit! Miért, szerinted mit
tehetnék? Itt vagyok, nem igaz? A banda tagja. A szanatóriumi banda tagja. A
zuydcoote-i szanatórium bandájának a tagja. Alexandre-ral meg Piersonnal. Itt
vagyok, nem igaz? Itt vagyok, én Julien Maillat, leendő hadifogoly a
zuydcoote-i szanatórium bandájában, két jó cimborámmal!…
– Fogd be a szád!
Alexandre néhány fadarabot rakott a tűzre.
– Próbáltad rábeszélni, hogy elmenjen?
– Minden tőlem telhetőt megtettem.
– Most, hogy magára maradt, talán rászánja magát.
– Nem. Inkább meghal a félelemtől, de ott marad.
– Szóval hiába minden?
– Hiába.
Egy darabig hallgattak. Aztán újból Alexandre szólalt meg:
– Visszamégy?
– Nem.
– Őrültség volna.
– Igen – mondta Maillat –, őrültség volna. – Váratlanul durván hozzáfűzte:
– Nem vagyok hülye.
Kurtán felnevetett; Alexandre elfordította a fejét.
– Remek tanmese lehetne belőle – mondta Maillat. – Két pasas
megerőszakol egy lányt. Én, az erények őre, megölöm a két pasast. Aztán
megerőszakolom a lányt.
Éppúgy, mint az előbb, kurtán, csikorogva felnevetett.
– Muris, mi?
– Ne gondolj rá többet. Történt, ahogy történt, és kész.
– De a teremtésit! – kiáltott Maillat fölemelkedve. – Éppen ezt nem tudom
ésszel fölérni. Végtére is nem vagyok kapcabetyár.
– Persze hogy nem vagy az – mondta Alexandre.
 Maillat merőn ránézett.
– Ó, azt hiszed? Azt hiszed?… Nohát ide hallgass, amikor lelőttem azt a
nagy marhát, aki ripityára vert… később majd elmesélem… És már csak a
kicsi, a kis haramiaképű maradt hátra… Nos, mit gondolsz, mit tettem? Mit
gondolsz, mi járt a fejemben? Azt hiszed, eszembe jutott, hogy intsek neki,
hordja el magát? Az a srác remegett a félelemtől. Bevette magát a sarokba,
mint egy patkány. Mint egy üldözött, büdös kis patkány. Én meg csak mentem
előre. Olyan gyönge voltam, hogy nekitámaszkodtam a falnak, különben
elesem. Ő meg kétségbeesetten ingatta a fejét… Így… Nézett rám, mint egy
rémült állat, és ingatta a fejét: “Ne! Ne!"
– És?
Maillat megtörölte zsebkendőjével a száját.
– Én pedig lőttem. Ez történt.
– Világos – mondta rövid szünet után Alexandre. Fél térdre ereszkedett, s
fújni kezdte a tüzet.
– Ne gondolj rá többet. Történt, ahogy történt, és kész.
– Igen – mondta lázasan Maillat –, igazad van, történt, ahogy történt, és
kész. Inthettem volna a srácnak, hordja el magát. De szavamra, eszembe se
jutott. Nem, nem is jutott eszembe. Megöltem a cimboráját. Őt is meg kellett
hát ölnöm. Igen, ez történt.
Elrévedten szájába dugott egy cigarettát. Aztán Alexandre-ra nézett;
szemében gyermeki esdeklés bujkált.
– Én… én nem akartam senkit se megölni.
Alexandre melléje lépett, és kezére tette a kezét.
– Szegény öregem… – mondta.
– Ne nyúlj hozzám! – kiáltott fel szilajon Maillat.
Újból kurtán, kényszeredetten felnevetett.
– Tudod-e, mit éreztem, amikor a két pasas elvágódott? Ugye, nem tudod?
No, találd ki! Próbáld kitalálni!
– Hadd a fenébe.
– Egy pillanatig semmi egyebet nem éreztem, csak örültem. Érted? Hirtelen
mind a kettő nekem engedelmeskedett.
Elhallgatott s kisvártatva szinte suttogva folytatta:
– Elnyúltak és roppant kezesek lettek.
– Disznó!
– Aha, látod!… – mondta Maillat. – Látod! Egyébként az egész mindössze
egy másodpercig tartott. És már vége is volt. Aztán… aztán aljasnak éreztem
magam.
– Miért?
– Nem tudom.
 – Hadd hát a fenébe! Az istenfáját!
– Nem – mondta lázasan újból Maillat. – Történt, ahogy történt, jól
mondtad. S így történt. És én már tudom, mit érez egy gyilkos. Egy pillanatra
szinte megdicsőül. Aztán visszahull a mélybe. És aljasnak érzi magát. –
Rágyújtott s alig hallhatóan hozzáfűzte:
– Vagy pedig nincs megállás. Alexandre tátott szájjal bámult rá.
– Az istenfáját! – mondta és megrázta bodros fejét, mintha legyeket
hessentene el. – Ha sokáig hallgatom a marhaságaidat, még én is bedilizek.
Felállt, és kavargatni kezdte a kávét a lapátnyéllel. A csajka vizén barna
kéreg képződött, fortyogott, bugyborékolt zubogó lávaként. Alexandre
szórakozottan nézte a lávaréteget. “Szegény fiú – gondolta –, ez a két pasas jól
befűtött neki. S az a legrosszabb, hogy mindez valamiképpen rávall. Nem
mondom meg neki, de rávall."
– Fura – mondta hangosan –, hogy mindez mennyire rád vall.
– Hogyhogy “mindez"? – kérdezte Maillat, és felkapta a fejét.
“Az istenfáját!" – gondolta Alexandre.
– Mindez… minden, ami történik veled.
Maillat merőn ránézett:
– Szerinted rám vall: két embert megölni?
– Nem – dünnyögte Alexandre –, nem ez… nem éppen ez. De általában
minden, ami történik veled. Minden rád vall, ami történik veled.
– Ez nagyjából mindenkire áll.
– Nem hiszem – mondta Alexandre.
S gondolatban nyomban magára ripakodott: “Hagyd abba, hagyd hát abba!
S főként ne mondd meg neki…" Maillat egy pillanatra sem vette le róla a
szemét.
– Bolond vagy! – kiáltotta felindultan. – Szerinted mi vall rám?
– De hisz minden, minden… Minden, ami azóta történt veled, amióta itt
vagyunk… A patkányhistória… a lengyel lány… akivel találkoztál… Az égő
teherhajó… a vízből kimentettek… ez a két alak, akit megöltél… a kislány…
Az egész!
– Egyszóval, szerinted mindez csak velem történhetett meg? Ostobaság.
Alexandre elfordította a fejét.
– Igazad van, ostobaság.
“Hagyd abba – gondolta –, hagyd hát abba, te idióta!" De amint ez átfutott
rajta, már beszélt is.
– Igen, tücsköt-békát összehordok. Biztosan marhaság, de így érzem. Azt
hiszem, mindaz, ami történik veled, rád vall… És az is, ami történni fog.
Maillat halkan, kényszeredetten felnevetett.
– Ami történni fog!
 – No-csendült fel Pierson hangja –, jön már az a kávé?
– Jön – kiáltott Alexandre, újra rátalálva mély, joviális hangjára. – Jön!
Pierson Maillat-ra tekintett, majd felvonta a szemöldökét, és élénken
Alexandre felé fordította a fejét. Alexandre félrenézett. Úgy tetszett, Pierson
mondani akar valamit, de aztán meggondolja magát. Alexandre felszolgálta a
kávét.
– Jó – mondta rövid szünet után Pierson.
Combja közé szorította a forró bádogpoharat, előhúzta zsebéből rövid
pipáját, és tömködni kezdte. Egy darabig hallgattak. Maillat ivott, és nem
nézett senkire.
– Pierson – kérdezte Alexandre –, mit fogsz csinálni a háború után?
– Én? Mérnök leszek egy téglagyárban. És te?
– Én? Én meg pap. A te plébániádon, abbé! Majd meglátod, hogy
felokosítom a vénlányaidat!
Pierson pöfékelt.
– Az én plébániámon nincsenek vénlányok. Tiszta munkáskerület. A
vénlány az úri osztály találmánya.
– Miért? A te parókiádon minden lány férjhez megy? – Dehogy! – mondta
Pierson. – De az én parókiámon leginkább a vénlányok vannak férjnél. Maillat
felállt.
– Elmegyek vízért.
– Van még rá időd bőven – mondta Alexandre. – Háború után – folytatta –
építek egy családi házat.
– Nyulak is lesznek? – kérdezte Pierson szemöldökét magasba vonva.
– Nyulak? De még mennyire! Miért? Ezentúl miért ne tarthatnék nyulakat?
– Elmegyek vízért – szólt Maillat.
Felállt és fogta a csöbröt.
– Az istenfáját! – mondta Alexandre. – Hadd, hogy legalább egy kicsit
kifújjuk magunkat. Reggel óta egyfolytában talpon vagyok.
Maillat egy pillanatig habozott, aztán arra gondolt, hogy Alexandre örül
ezeknek a perceknek, egész nap úgysincs más öröme, s helytelen volna, ha
most megrövidítené… Visszaült. S a percek, a vásári sorsjegyurna kerekének
lágy, érces zizegésével, újból egymás után teltek, kérlelhetetlenül.
– Az egész házat fából fogom építeni – mondta Alexandre. – Nem
deszkából, hanem rönkfából. Mint egy erdei lakot!
Pierson fölemelte a fejét.
– Miért fából?
– Nem tudom. Szeretem a fát. Meleg, meghitt. Az embernek az az érzése,
hogy valami élő veszi körül. Lehet, hogy butaságot mondok, de a fa rám
megnyugtató hatással van.
 – Megnyugtató hatással?
– Igen – mondta Alexandre, és napbarnított bőre alig észrevehetően elpirult
–, megnyugtató hatással. Nem tudom, miért, de megnyugtató hatással van
rám.
Pierson óvatosan bakancsához koppintottá pipáját, kirázta belőle a hamut.
Lopva balra pillantott. Maillat abbahagyta a cigarettázást, s csak ült
mozdulatlanul. Komornak látszott, úgy tetszett, alszik.
– Lesz egy teljesen különálló szobám – mondta Alexandre –, ahol a
gyalupadot, a szerszámaimat meg az összes vackaimat tartom. Persze, a
legnagyobb rendben. Egy teljesen különálló szobám. Ha hazamegyek,
állandóan ott leszek.
– Unatkozni fog a feleséged.
– Ő is örökké ezt fújja – mondta Alexandre, és megsimogatta szakállát. –
Szerinte nem foglalkozom vele eleget. Fura, hogy az asszonyokat kevésbé köti
le a munka, mint minket. Mindig kell nekik valaki, akivel beszélgessenek. Én
meg – bármennyire különös – mikor barkácsolni kezdek, senkivel se akarok
beszélni.
Felállt, és ormótlan bakancsával eltaposta a füstölgő parazsat. Pierson
fölemelte a fejét, s most is, mint már annyiszor, úgy tetszett neki: egy néger
harcos jár előtte ünnepi táncot.
– Igen – mondta Alexandre, miközben leült –, unatkozik a feleségem.
Azért mégiscsak bosszantó, hogy unatkozik.
– Ezért szeretném, ha két feleségem volna – fűzte hozzá tűnődve. –
Kölcsönösen szórakoztatnák egymást.
– Életre való ötlet – mondta Pierson. – És persze, a feleségednek is tetszik?
– Képzeld, éppen ez az! Egyáltalán nem tetszik neki. Egyszer próbáltam
szóba hozni előtte… óvatosan… De másodszor már meg se próbáltam.
– Értem. Roppant érdekes.
– Szerinted is? – kérdezte Alexandre. – Fura, hogy nem látja be a saját
érdekét. Pedig tökéletes megoldás lenne, nem igaz? Két asszony – és a gond cl
van vetve.
– Kettő? – szólt Pierson, elfintorodva. – Miért csak kettő? Miért nem
három?
– Röhög a vakbelem – mondta Alexandre. – Nem vagyok milliomos. De
kettő, az elmegy.
– Jó-állt fel Maillat –, de most már csakugyan indulok. Megfogta a csöbröt.
De alig tett egy lépést, hirtelen megingott, és térdre bukott.
– Ez a nyomorult tégla – morogta. És káromkodni kezdett.
– Fáj? – kérdezte Alexandre, és felállt. – Egészen elsápadtál.
– Mi a fenének itt ez a tégla? Pierson is felemelkedett. – Mi baj?
 – Semmi.
Maillat újból felállt, de nyomban ismét visszaült a helyére, s dörzsölgetni
kezdte a térdét. Feje hirtelen hátrahanyatlott, arca falfehér lett.
– Whiskyt! – kiáltotta Pierson.
– Nagyon hülyének tarthattok – mondta Maillat.
S egyszerre minden elsötétült körülötte. Aztán valami fémes tárgy ízét
érezte az ajkai között, s torkában valami tüzes folyadék csörgött.
– Semmi az egész – szólalt meg, és kinyitotta a szemét. – Már el is múlt.
Hallotta, hogy Pierson azt mondja: “Vigyázz, a végén meg leitatod" – és
megértette, hogy újból iszik. Intett, hogy elég.
– Mit csináljak a maradékkal? – hallotta Alexandre hangját. – Igyam meg?
– Ne zavartasd magad – felelte nevetve Pierson. Maillat-nak úgy rémlett,
hogy Pierson valahol az agyában nevet.
Újból kinyitotta a szemét, s látta, hogy Alexandre nagy feje föléje hajol.
“Kedves nagy feje van – gondolta hálatelten. – És Pierson úgy nevet, mint egy
kislány." Erőtlennek érezte magát és megindultnak.
– Kegyetlenül fáj, ha az ember beveri a térdét – állapította meg Alexandre.
– Csaknem úgy, mintha tökön rúgnák. Jobban vagy, Maillat?
Maillat tágra nyitotta a szemét.
– Jobban.
Felállt, erőlködve néhány lépést tett, aztán megfogta a csöbröt.
– Ülj le – mondta Alexandre –, majd én elmegyek.
– Most már egészen jól vagyok.
– Ülj le, ha mondom.
– Hagyj békén! – kiáltotta Maillat. – Én vagyok a soros. Alexandre
megragadta a csöbör fülét, és rángatni kezdte.
Maillat azonban nem eresztette el, s egy ideig így dulakodtak a lakókocsi
és a tűzhely között.
– Csuda alakok vagytok – állapította meg Pierson.
– Ereszd el – mondta Alexandre. – Tönkreteszed a csöbröt.
– Ereszd el te.
– Először látom, hogy Alexandre azért veszekszik, mert vízért akar menni
– közölte Pierson.
Maillat eleresztette a csöbröt, a helyére botorkált és leült.
– Ezt a stricit! – mondta Alexandre. – Kis híján tönkretette a csöbröt!
Nagy léptekkel elvonult. Maillat nézte, ahogy távolodik, s hirtelen elszorult
a szíve. Felállt, hogy Alexandre után induljon, de rögtön vissza is ült.
Különös, elviselhetetlen fájdalom járta át – mintha az idegeibe fúrtak volna.
“A térdem" – gondolta, de nyomban megértette, hogy hazudik önmagának.
Ködös nyugtalanság fogta el, olyasféle, amilyet akkor érez az ember, ha
furfangosán kibúvik a kötelessége alól. Érezte, hogy valami fontos dolgot
kellene elintéznie, mégpedig azonnal, haladéktalanul, de képtelen volt rájönni,
hogy mit. Egyszerre lelkiismeret-furdalása támadt, anélkül, hogy tudta volna,
miért. Mintha egy hang azt duruzsolta volna a fülébe: “Maillat, neked meg
kell… meg kell… meg kell…" S ő szorongva kérdezte: “De hát az istenfáját!
Mit kell tennem?" A hang pedig csak tovább duruzsolta: “Maillat, neked meg
kell… meg kell… meg kell…" S a percek teltek-múltak, ő érezte, hogy
nemsokára már késő, de képtelen volt rájönni, mi az a fontos, amit meg kell
tennie. Még egyszer felállt, megint leült. “Maillat, neked meg kell… meg
kell… meg kell…" Kétségbeesetten faggatta magát, mit kell tennie, de
valahányszor nekirugaszkodott, az, amit keresett, mintha egyre távolabb
szökött s mélyebbre merült volna a sötétbe. Erezte, hogy a tábor lustán
elnyúlik a fák alatt, a khakiruhás katonák zsivajognak, s a folytonos
zsibongást káromkodás, hívó szó fúrja át. Meleg levegő rezgett a fák körül,
bal felé a dűnéken sárgás porfelhő kavargóit a napfényben, s időnként
megcsillant, mint a tenger. Maillat még egyre ott ült Dhéry megüresedett
helyén; derekát melegítette a fal, háta mögött ott terpeszkedett a szanatórium
fényben fürdő, fehér épülettömbje, a takaros kert, kavicsos ösvényeivel, szép
fasoraival, virágzó rózsáival, s az egyik szélén, a hordágyakon sorban
kiterített hullákkal. “Maillat – ismételte a hang –, neked meg kell… meg
kell… " S a percek csak múltak kérlelhetetlenül, és már késő volt, és amit meg
kellett volna tennie, elérhetetlen távolságba jutott, elmosódott az emlékezet
homályában.
– Pompás nyaralási idő – szólalt meg Pierson.
Maillat fölemelte a fejét.
– Adjunk érte hálát istennek! – kiáltotta vad dühvel. Pierson nem várt
komolysággal ránézett.
– Igen! – mondta nyomatékosan. – Igen! Igen, Maillat. Adjunk érte hálát
istennek.
Fütyülés, majd tompa becsapódás hallatszott. Maillat a földre vetette
magát, és felordított.
– Mi az?
– A térdem.
– A, persze! – mondta Pierson. Pillanatnyi szünet után tovább beszélt.
– Mi ütött ezekbe a marhákba, hogy újra 77-essel lövik a szanatóriumot?
Feküdtek a hasukon, és várták, mikor jön egy újabb sorozat. De nem jött.
Pierson felkelt.
– Durrogtatnak a levegőbe – mondta. Maillat szintén felkelt, és leporolta
magát.
– Ezek a tüzérek! – méltatlankodott. – Nincs az a hadsereg, ahol tudni
lehetne, mit csinálnak ezek a következő pillanatban.
– Durrogtatnak a levegőbe – ismételte Pierson.
Egy nagy, lompos baka szaladt feléjük. Megállt a lakókocsi előtt, és
Maillat-ra nézett.
– Nem itt szokott lenni az a magas, szakállas? – kérdezte raccsolva.
– De igen – felelte Maillat. – A kútra ment. Mit akarsz tőle?
– A kútról jövök… – mondta a baka. Megtorpant.
– És? – kérdezte Maillat.
A baka előbb Maillat-ra, majd Piersonra nézett; kinyitotta a száját, de egy
szót sem szólt.
– És? – ismételte türelmetlenül Maillat.
– Valami történt vele – mondta a baka. Maillat felugrott.
– Megsebesült?
– Eredj oda, meglátod – válaszolta a baka.
– Én is veled tartok – jelentette ki higgadtan Pierson. Maillat már el is
ment. Pierson a bakához fordult.
– Megkérhetnélek, hogy vigyázz a lakókocsira, amíg odavagyunk?
– Rendben van – mondta a baka.
Nekitámaszkodott a lakókocsi ajtajának, és nézett befelé.
– Hé, öregem! – szólalt meg Pierson hátrafordult.
– Jó volna, ha vinnél magaddal hordágyat is.
Pierson tágra meresztette a szemét.
– Olyan… olyan súlyos?…
– Meghalt – mondta a baka.
Pierson bement a lakókocsiba, fogta Alexandre hordágyát, összehajlította,
és kihátrált vele. A baka ismét mondott valamit. Ő nem válaszolt. Imádkozott.
A hordágy nem volt nehéz, de Pierson nem volt sem erős, sem ügyes.
Keservesen cipelte. Eleinte megpróbálta lebocsátott karral vinni, mint egy
bőröndöt. De a hordágy verdeste a lábszárát. Ekkor vállra vette, de így meg
folyton-folyvást egyensúlyoznia kellett vele. A hordágy fakerete vágta a
vállát. Izzadt. Próbált imádkozni, de az erőlködéstől nem tudott.
Elsőnek nem a kutat, hanem a körülötte összesereglett embereket látta meg.
– Eresszetek – mondta.
Alexandre ott feküdt félig az oldalára fordulva. A bomba lemetszette a
fejét, mindössze egy vékony ín tartotta. Csaknem párhuzamosan hevert a
vállával.
Pierson megpillantotta Maillat-t maga előtt. Megérintette a hátát. Maillat
hátrafordult. Tekintete ijesztően üres volt.
– Gyorsan! – szólalt meg végül, amikor észrevette a hordágyat.
Többször megismételte: “Gyorsan! Gyorsan!" – mintha Alexandre élete
Pierson fürgeségén múlna.
Pierson bőrét sütötte a halottat körülálló katonák tekintete. Kibontotta a
hordágyat, amelyen Alexandre három napja aludt. Aztán letette maga elé,
párhuzamosan a halottal. Maillat-ra nézett és lehajolt.
– Nem – mondta Maillat –, a lábát fogd meg.
Helyet cseréltek. Látta, hogy Maillat lekuporodik, két kézbe fogja
Alexandre fejét, térdével alátámasztja, aztán vállon ragadja a törzset.
Piersonnak rettenetes erőfeszítésébe került, hogy segítsen Maillat-nak
Alexandre-t a hordágyra emelni, s kis híján elejtette.
– Vigyázz! – intette Maillat.
A nyak fölé helyezte a fejet a hordágyra.
– Kész? – kérdezte.
– Igen – felelte Pierson.
– Nagy és nehéz – mondta egy katona. – Amilyen cingár vagy, meg se
tudod mozdítani. Vegyem át tőled?
– Nem – mondta összeszorított fogakkal Pierson.
– Menj előre – szólt Maillat. – Ne, ne így. Fordulj háttal nekem.
Pierson leguggolt, megmarkolta a hordágy két szárát és fölemelte.
Egyszerre mintha roppant súly húzta volna le a vállát. Imbolyogva haladt
előre. Az emberek utat nyitottak neki. Hallotta, hogy Maillat azt mondja
mögötte:
– Szólj, ha meg akarsz állni.
Többször megálltak. Pierson halántéka olyan erősen lüktetett, hogy nem
tudott imádkozni.
A hordágyat a lakókocsi és a szanatórium fala között rakták le.
Pierson azonnal letérdepelt a halott mellé, és imádkozni kezdett. Maillat
állva maradt. Előbb Alexandre fejét nézte, aztán a halott térdével egy
magasságban levő Pierson nyakszirtjét. Pierson nyakszirtje üde és sovány
volt, mint egy kamaszé. Maillat betért a fasorba, s néhány lépés után
cigarettára gyújtott. Kis ideig fel-alá sétált.
Mire visszajött, Pierson már szokott helyén ült. Mellette Pinot állt.
– Az imént tudtam meg – beszélte. – Merő véletlenségből. Egy fickó
mesélt valamit a becsapódásról. Azt mondja: egy fekete szakállas, göndör,
magas alaknak tőből lemetszette a fejét. Csak így. Beleborzongtam. Azonnal
rágondoltam. Én…
– Hallgass! – mondta Maillat.
Leült és Alexandre-ra nézett. Nehéz egy lemetszett fejű halottat nézni. Az
ember nem tudja, hogy a fejét vagy a törzsét nézze.
– Nekem kellene itt feküdnöm.
Pierson feltekintett.
 – Ha nem ütöd be a térded – jelentette ki rövid szünet után –, hamarabb
mégy el, a lövedék robbanása előtt.
– Ha! – mondta Maillat. – És ha nem késem le az ebédet, és ha először
megyek el! Ha! Ha! Ha! Se vége, se hossza a sok “ha"-nak!
– Nem tudhattad előre – szólt Pierson. – Történt, ahogy történt, és kész.
Maillat mereven rábámult.
– Igen – mondta vontatottan –, történt, ahogy történt.
Elhallgatott, és tenyerébe temette a fejét.
Pinot, rövid szünet után, megköszörülte a torkát és megkérdezte:
– Virrasztotok mellette?
– Marhaságot beszélsz – vélte Maillat.
Pierson hunyorgott. Ez a hang, ez a hanglejtés megtévesztésig olyan volt,
mint az Alexandre-é. Hasonló esetben Alexandre is biztosan ezt mondta
volna. “Nem – gondolta forró áhítattal Pierson –, Alexandre nem halt meg.
Nem igaz, hogy meghalt. Még itt sem halt meg. Még itt sem."
– Készítek egy keresztet – mondta Pinot. Maillat felállt.
– Ne. Ha felfedezik a sírját, háború után kihantolják, és bedugják a maguk
gyalázatos hősihalott-temetőjükbe.
– Aljas banda! – fűzte hozzá hirtelen dühtől remegő hangon. – Még holtan
se hagyják nyugodni az embert.
– Akkor hát? – tudakolta Pinot.
– Eltemetjük egy fa tövébe, és kész.
Piersonra nézett.
– Gyerünk!
– Azonnal? – kérdezte megütközve Pinot.
– Igen – mondta Maillat –, azonnal.
Pierson is felállt.
– Nála van még a levéltárcája. Nem tudom, nem akarod-e te gondjaidba
venni.
– Vedd csak ki! Az isten szerelmére, vedd ki! Vedd ki te! Te, te tudod, mit
szokás ilyenkor írni.
Alexandre-t egy fa tövében temették el, jobb felől, a szanatóriumra néző
utolsó fa tövében. Még sírt sem kellett ásniuk. A fa töve mellől kiinduló
befejezetlen kis lövészárkot használták fel a célra. Valamelyest kiszélesítették,
s elvágtak néhány gyökeret, hogy a hordágy beférjen, és jól elfeküdjön az
alján. Aztán Maillat lement a gödörbe, szétterpesztette lábát a hordágy két
oldala mellett, és leterítette a halottat egy köpennyel.
Pinot úgy vélte, hogy sebtiben temették el Alexandre-t. Kurta lábát
megvetve állt a gödör szélén, tüskés haja homlokához tapadt a verítéktől.
Nézte, hogyan hull a homok mélyen merített lapátjáról a halottra, s úgy vélte,
hogy sebtiben temették el Alexandre-t. Amikor végzett, elhajította lapátját, s
várta, hogy történjék valami. De semmi sem történt. Maillat továbbra is egy
helyben állt, s nézett merőn maga elé. Nem látszott megrendültnek. Pedig
Alexandre a cimborája volt. De Maillat mégiscsak egy helyben állt, nem szólt
semmit, nem csinált semmit, még csak keresztet sem vetett. Pierson
letérdepelt ugyan, de fennhangon még egy imát sem mondott el, pedig Pinot
ezt várta tőle. Halkan imádkozott, csak úgy, magának. Pinot úgy vélte, hogy
sebtiben temették el Alexandre-t. Kereszt nélkül temették el, szertartás nélkül,
még el sem búcsúztatták. Még Pierson sem mondott el érte fennhangon egy
imát. Minek is van pap cimborája az embernek, ha így temetik el?
Hármasban tértek vissza a lakókocsihoz. Pinot hátul ballagott. Az ég
verőfényes volt, s az idő olyan meleg, hogy Maillat levette zubbonyát.
– Mikor írod meg? – kérdezte.
– Mihelyt lehet.
Néhány lépés után Maillat megkérdezte:
– Mondd, Pierson, mit írnál az én családomnak, ha megölnének? Hogy
tiszteltek, mert minden adottságom megvolt, hogy jó parancsnok legyek, hogy
az utolsó pillanatig példamutatóan viselkedtem, szenvedés nélkül haltam meg,
és nem áldoztam életemet hiába, mert Franciaország ilyen áldozatok árán…
– Az igaz, hogy minden adottságod megvan, hogy jó parancsnok légy.
– De azt is tudod, mit gondolok.
– Az ember ilyenkor nem azt írja meg, amit tud – felelte Pierson.
Maillat legyintett. Egy darabig hallgattak, aztán Pinot lelkesen megszólalt:
– Derék fickó volt.
– Hallgass! – kiáltott rá bőszen Maillat.
Pierson Maillat-ra nézett, de nem szólt egy szót sem. Pinot egy darabig ott
ácsorgóit még, aztán közölte, hogy a bandája várja, és eltávozott. Hátulról
nézve még kisebbnek, még köpcösebbnek, még ünnepélyesebbnek látszott.
Pierson követte tekintetével.
– Megbántottad.
– Meg – mondta Maillat. – Kár volt.
De nyomban indulatosan hozzá is fűzte:
– Fütyülök Pinot-ra, érted? Fütyölök Pinot-ra meg a golyószórójára!
Leült Alexandre helyére, és rágyújtott egy cigarettára.
– Tudod – mondta lágy hangján Pierson –, Pinot most szerencsétlen.
Maillat olyan zavarodott arccal nézett rá, mintha az imént ébredt volna.
– Mi? Mit fecsegsz? Ki szerencsétlen?
– Pinot.
– Hagyj békén Pinot-val.
– Szerencsétlen. Azt hiszi, megcsalja a felesége.
 – Ezzel a pofával!… – mondta Maillat, s halványan elmosolyodott.
Rövid szünet után hozzáfűzte:
– Szóval megcsalja az asszony?
– Pinot nem tudja biztosan. De azt hiszi.
– A szentségit! – kiáltotta mérgesen Maillat. – S ráadásul még meddő is az
a szajha! Minden rizikó nélkül csalhatja fűvel-fával.
Csend támadt. Aztán ismét Maillat szólalt meg.
– Piszkos szajhája. Most már mindent értek.
– Mi “mindent"?
– Mindent. Többek között a golyószóróját.
– Mi az összefüggés a kettő között?
Maillat vállat vont. Aztán indulatosan eldobta cigarettáját, és végigsimított
az arcán.
– Emlékszel Keresztelő Szent Jánosra, Pierson? Emlékszel?
– Igen – mondta Pierson.
– Szóval emlékszel rá? Emlékszel?
– Hallgass.
– Adjunk érte hálát Istennek, Pierson.
– Hallgass.
– És nem áldozta életét hiába, mivel Franciaország ilyen áldozatok árán…
– Hallgass, Maillat, kérlek. Hallgass! Hallgass!
Hirtelen mélységes csend támadt. Maillat felvett egy fadarabkát, amelyet a
tűz még nem pörkölt meg, és játszadozni kezdett vele.
– Igen, csakugyan szép anyag a f a – mondta. Néhány perc telt el, aztán
Maillat felállt, leakasztotta
Alexandre bádogpoharát, megmerítette a lakókocsi alá rejtett boros
csöbörben, ivott, öblítés nélkül visszaakasztotta a poharat, s a helyére indult.
“Te strici – hallotta Alexandre hangját –, nem tudod kiöblíteni a poharat?"
Maillat megdermedt, visszafordult, újból levette a bádogpoharat, és tétován
körülnézett, Pierson föltekintett.
– Tudod, hogy nincs víz.
– Á, persze! – kapott észbe Maillat. Visszaakasztotta a bádogpoharat.
– A csöbör a kútnál maradt.
– Igen – mondta Maillat –, láttam. Ott volt mellette.
– Ennyi maradt utána. Azóta biztosan gazdára lelt. Maillat újból leült. S
amint a földre tekintett, észrevette a téglát, amelyben megbotlott. Arrább
rúgta. Egy perc múlva ismét felállt.
– Pierson, nem bírok tovább…
– Mit nem bírsz tovább? – kérdezte Pierson. De nem látszott meglepettnek.
– Itt maradni a lakókocsiban. Nem bírok tovább. Elmegyek.
 – Hová?
– Nem tudom.
– Hová?
– Bray-Dunes-be.
– Hová Bray-Dunes-ben?
– Szeretnéd tudni? – kérdezte halvány mosollyal Maillat.
– Ki tudja, mi történik.
– Látod a tengerhez vezető utat? Jobbra az első utca a vasút felől jövet.
Egy fehér ház, szemben egy romos garázzsal. Odamegyek.
– Szóval Bray-Dunes kellős közepére? Őrültség.
– Alexandre is ezt mondta. Emlékszel? Sose akarta elhagyni a lakókocsit.
Azt mondta: az ember semmit se kockáztat, amíg a szanatóriumban van.
– Őrültség.
– Nem mindegy? – kérdezte Maillat. Hozzáfűzte:
– Holnap délben felkereslek.
– Ahogy akarod.
– Nem “ahogy akarom". Holnap délben feltétlenül felkereslek.
– Várlak.
Rövid szünet után Maillat hozzáfűzte:
– Merre van Pinot bandája?
– Miért?
– El akarok búcsúzni tőle.
– Azt hittem, fütyülsz Pinot-ra – mondta Pierson. S mivel Maillat nem
válaszolt, megtoldotta:
– Jobbra a szanatórium bejáratától, a kerítés mellett.
– Hogyan? – kérdezte Maillat elrévedt arccal.
– Ott van Pinot bandája.
– Aha! Merre mondtad?
– Jobbra, a szanatórium kerítése mellett.
– Köszönöm.
Pierson lehorgasztott fejjel, merőn a földre szögezte tekintetét. Maillat ott
állt mellette. Nézte a lakókocsit, a téglából rakott tűzhelyet, Alexandre helyét.
– És te? – szólalt meg végül. – Te mit szándékozol?…
– Ó – mondta halvány, csüggedt mosollyal Pierson –, én majd hamarosan
lelek egy másik vályút, ahol akad egy pap is.

Maillat odament az ablakhoz, szélesre tárta, és megmarkolta a rácsot. Úgy

rémlett neki, reggel óta el se mozdult innen, egyfolytában vitatkozik, s a
vitának se vége, se hossza. “A ház – mondta összeszorított fogakkal –, a ház!"
Sose hitte volna, hogy téglákat ennyire lehessen gyűlölni.
Jeanne, mellén összefont karral, kislányos ábrázattal ott állt előtte. Nem
beszélt. Egyszerűen csak ott volt.
Maillat-t újabb dühhullám öntötte el, reszkettette meg tetőtől talpig.
Visszafordult, ismét megragadta az ablakrácsot, s úgy megszorította, hogy
szinte fájt a keze.
– Ide hallgass!
Jeanne meg sem mozdult. Milyen üde, milyen törékeny! S Maillat mégis
úgy érezte, egy sziklával viaskodik. Megismételte: “Ide hallgass!" – aztán
rövid szünet után hozzáfűzte:
– Feleségül veszlek. Jeanne föltekintett.
– Nem igaz.
Maillat szilaj ön vállon ragadta.
– De igen, igaz! Hallod? Igaz. Feleségül veszlek.
A kislány lehorgasztotta a fejét, Maillat nem láthatta az arcát.
– Most rögtön? Maillat-n nevetés vett erőt.
– Mihelyt lehet.
Jeanne még egyre makacsul lesunyta a fejét.
– No, velem jössz? – kérdezte Maillat.
– Nem.
Maillat eleresztette, néhány lépést cél nélkül tett a szobában, majd leült az
ágyra, és tenyerébe temette a fejét.
– Jó – mondta szinte suttogva. – Én elmegyek.
Egy másodpercig semmi sem történt. Aztán Jeanne megmozdult. Két lépést
tett Maillat felé, és leült az ágyra. Nyugodtan ült le, kezét egymásra rakta.
– Messzire akar menni? Maillat halkan felnevetett.
– Nem lehet messzire menni.
– De ha a németek ideérnek, elfogják.
– Átöltözöm civilbe.
– Úgy – mondta a kislány.
S mintha újból eltűnődött volna.
– Ha a németek itt lesznek, ugye vége a bombázásnak? Maillat, ugyanúgy,
mint az imént, halkan felnevetett.
– Persze hogy vége.
– Akkor csak menjen el, ha úgy fél a bombázástól – mondta határozottan
Jeanne. – Majd visszajön, ha a németek itt lesznek.
Maillat jó darabig nem vette le róla a szemét.
– Tulajdonképp – mondta metsző hangon – megoldottad a kérdést. Nem
hagyod itt a házadat, és megtartod a férjedet is!
Jeanne ránézett.
 – Miért? Talán lehetetlen visszajönni, ha a fritzek itt lesznek?
Maillat felnevetett, de szeme csak úgy villogott a haragtól.
– De igen! – mondta. – Lehetséges! Miért ne volna lehetséges!
– Akkor, miért ne jönne vissza?
– Elég! – kiáltotta Maillat. – Elég! Az isten szerelmére, elég!
Leugrott az ágyról.
– Nos, jössz? – kérdezte hevesen.
Ott állt az ágy mellett. Nézte Jeanne-t. A lány álla előreugrott, arca
nyugodt és eltökélt volt. Aztán hirtelen úgy rémlett, valaki lerántja róla a
felnőtt-álarcot. Vonásai megdermedtek, meggörcsösödtek, besüppedtek, ajkát
mulatságos, gyermeteg fintor biggyesztette le, szeme szorongva Maillat-ra
meredt, mintha a férfi pofont ígért volna, s Maillat-nak egyszerre az a
nevetséges érzése támadt, hogy nagybajszos atya, aki a leányát korholja.
Aztán Jeanne szeme lesiklott róla. Úgy tetszett, befelé fordul, magába merül.
Majd hirtelen leomlott az ágyra, mint egy összecsukló paprikajancsi. Maillat
még csak meg sem mozdult. Nézte a lány zokogás rázta üde vállát. “Kislány"
– gondolta csodálkozva. Teltek, múltak a másodpercek.
– Elszánod végre magad?
Meglehetősen hosszú csend következett. Aztán Jeanne gyermeteg hangon
megszólalt:
– Igen.
“Nyertem" – gondolta Maillat. De győzelme nem töltötte el örömmel.
Végtelen fáradtság kerítette hatalmába.
Jeanne egyre jobban zokogott. Maillat kisvártatva mellé feküdt, és átölelte
a vállát.
– Kicsikém – kérdezte gyöngéden –, ennyire nehéz itt hagynod a házad?
Erezte, hogy Jeanne meggörcsösödik.
– Julien – mondta, és fölemelte a fejét –, maradjunk még holnapig, ígérem,
holnap elmegyek.
– Nem. Most.
Jeanne belécsimpaszkodott, szemét könnyek lepték el.
– Ó, Julien! Kérem, várjon holnapig! Holnapig, Julien!
– Nem.
– De hát, nem hagyhatom így itt a házat, Julien. Rendet kell raknom.
“Rendet rakni – gondolta Maillat. – Rendet akar rakni a házában!" – de már
annyira sem futotta az erejéből, hogy nevessen.
– Nem – mondta zordan.
Jeanne teljes erőből magához szorította.
– De, komolyan, Julien, rendet kell raknom. Aztán meg számít is az: hogy
csak holnap megyünk el? Holnap is épp olyan jól el lehet menni!
 Maillat az órájára nézett, s úgy rémlett neki, hogy csak rettenetes
erőfeszítéssel tudja a karját fölemelni. Hat óra. Már hat óra. Karja súlyosan
aláhanyatlott. Végül is talán mégse jönnek ma a fritzek. S egyszerre látta
magát, amint szürkületkor ott kódorog Jeanne-nal az országúton, s éjszakai
szállást kunyerál a tanyákon.
– Holnap, Julien, holnap!
– Ahogy akarod.
A válasz önként jött, hirtelen, olyan könnyen, mint ahogy egy kelés
kifakad.
– Ó! – kiáltott fel Jeanne. – Olyan boldog vagyok. S odakuporodott mellé.
– Nem értem, miért. Holnap úgyis el kell mennünk.
– Az más.
Maillat megértette, hogy Jeanne holnap is megpróbál időt nyerni, s elölről
kezdi majd az egész huzakodást. Csüggedtnek és elcsigázottnak érezte magát.
Karjába kapta Jeanne-t, elrejtette fejét a lány mellén, és behunyta a szemét.
Hirtelen eszébe jutott Alexandre egyik mondata. A szanatóriumból kijövet
mondta. A szőke ápolónőről beszéltek, és Maillat megjegyezte, hogy nincs
melle. Alexandre pedig azt felelte: “Az nekem nyolc. A mell engem nem
izgat." Ezen jót nevettek; s mentek tovább a verőfényes napon. A fasor
kavicsa csikorgott talpuk alatt. Mindez tegnap történt. Még csak tegnap. S
Maillat előtt váratlanul feltűnt Alexandre tőből lemetszett, törzsétől levált feje
– olyan volt, véres nyakával, mint egy nyaktilóval kivégzett emberé. Próbálta
újból olyannak látni Alexandre-t, amilyen azelőtt volt. Próbálta maga elé
képzelni, troglodita járását, lógó vállát, lábát, amint a tűzhely parazsát
eltapossa. De nem tudta többé maga elé képzelni. Már csak a fejét látta.
– Ó! Hallja? – kérdezte Jeanne. – Ez a légvédelem?
– Nem, nem, egy torpedónaszád. Néhány másodperc múlva ismét
megszólalt:
– A partról lövi a fritzeket.
– Félek – mondta Jeanne.
Maillat átölelte a kislány nyakát.
– Hallja? – kérdezte Jeanne.
– Igen – felelte Maillat. – Ezúttal csakugyan az.
– Mi? A légvédelem?
– Igen.
– Szóval jönnek?
Időnként, amikor a légvédelmi ágyúk abbahagyták, Maillat nyáresti
bogarak zúgására emlékeztető, távoli zümmögést hallott.
– Ezek ők – szólalt meg kiszáradt torokkal. Kiegyenesedett.
– Gyerünk – mondta –, el kell menni innen. Jeanne ránézett.
 – Hisz megígérte, hogy csak holnap megyünk el. Maillat vállon ragadta, és
hevesen megrázta.
– Hát nem hallod? Jönnek!
– Talán csak a hajókat fogják bombázni.
Maillat elengedte. “Mi van velem? Megbolondulok?" – gondolta józanul.
Karjába kapta Jeanne-t.
– Túlságosan nagy kockázat volna-mondta türelmesen. Lehet, hogy a
várost fogják bombázni.
Jeanne fölemelte a fejét.
– Azt nem lehet tudni.
– Ide figyelj – mondta elszorult torokkal Maillat –, mire megtudjuk, késő
lesz.
Belefáradt, hogy ennyire türelmes.
– Nos, jössz?
A kislány hirtelen kibontakozott öleléséből, és hidegen végignézte.
– Maga elmehet – mondta szárazon.
– Hogyhogy “én elmehetek"? Te nem jössz?
– Nem.
– Azért, mert nem akarok várni holnapig?
– Azért.
– De hát ez őrültség!
– Ezen úgyse változtat. Vagy holnap megyek el, vagy soha.
– Jó – mondta Maillat és felállt. – Akkor hát én megyek. Olyan volt
mindez, mint egy lidérces álom, amelyben mindenki folyvást ugyanazt
hajtogatja, ugyanazt teszi.
– Én megyek – ismételte Maillat.
Valami mintha megpattant volna a fejében, s ő egyre azt kezdte
mondogatni magában: “Én megyek. Én megyek. Én megyek. Én megyek…"
– Azt tesz, amit akar – hallotta Jeanne hangját.
– Jól meggondoltad? – Jól.
– Szóval – kérdezte bambán Maillat –, nem jössz?
– Csak holnap.
Maillat az ágy előtt állt. Jeanne-ra nézett, s úgy tetszett neki, hogy az imént
is így nézett rá. Ugyanitt állt, az ágy előtt, pontosan ugyanezen a helyen,
ugyanígy nézett Jeanne-ra, s ugyanígy kérdezte meg: “Nos, jössz?" A pillanat
visszajárt. S ő újra meg újra átélte.
– Én megyek – ismételte bambán, s a feje tökéletesen üres volt.
Az az érzése támadt, hogy csak vissza kell emlékeznie arra, amit régebben
tett, s mindent megismételnie.
A légvédelmi ágyúk bőszen dörögtek, és Maillat összerezzent, mintha
álmából ébredne.
– Jeanne! – kiáltotta.
A lányhoz lépett, és vállon ragadta.
– Erőszakkal is elviszlek! – kiáltotta.
Néhány másodpercig mintha szakadékba zuhant volna, aztán egyszer csak
érezte, hogy teljes súlyával Jeanne-ra nehezedik, átöleli a vállát, s vadul
dulakodik, hogy kitépje a kislányt az ágyból. “Nem – mondta alatta egy távoli
hang. – Nem! Nem!" S Maillat-ban váratlanul felvillant: “Ugyanúgy, mint ma
reggel. Ugyanúgy, mint ma reggel!" Engedett szorításából. Elengedte Jeanne-
t.
A kislány talpra szökkent, az ajtóhoz szaladt, a kilincsre tette a kezét, aztán
megállt. Maillat még egyre ott hevert az ágyon. Nem mozdult, arcát elfedte
tenyerével.
– De hát mi lelte?
Maillat nem válaszolt. Egész teste görcsösen vonaglott. Jeanne hozzálépett,
és erőszakkal elhúzta kezét az arcáról.
– De hát mi lelte? – kiáltotta ijedt hangon.
– Már vége.
Maillat végigsimított az arcán. Majd kisvártatva felkelt, s lebocsátott
karral, üres tekintettel megállt a kislány előtt.
Néhány másodperc telt el. Körülöttük szünet nélkül ágyúzott a légvédelem.
Fölöttük felerősödött a motorberregés. A légvédelmi ágyúk tüze olykor-olykor
elnyomta. De a berregés egyre közelebbről és közelebbről hallatszott.
– Nem megy el? – kérdezte Jeanne, s fölemelte a fejét. Maillat olyan sokáig
nem válaszolt, hogy Jeanne már-már azt sem tudta, meghallotta-e.
– Nem megy el?
– Nem.
Jeanne pislogott, lesütötte a szemét, s Maillat érezte, hogy a lányka
kétségbeesetten viaskodik önmagával. Ugyanúgy, mint Atkins, gondolta.
Ugyanúgy, mint tegnap Atkins az ugrás pillanatában. Ugyanúgy, mint Atkins.
Néhány másodperc múlva Jeanne fölemelte a fejét.
– Talán csak a hajókat fogják bombázni. Maillat behunyta a szemét.
– Meglátjuk – mondta csüggedten. Kisvártatva hozzáfűzte:
– Gyere, pihenj le. – Halkan és erőtlenül beszélt, mint egy beteg.
Egymás mellett hevertek az ágyon. Telt, múlt az idő. A légvédelem szünet
nélkül tüzelt. Maillat a tarkója alatt tartotta a kezét. Nem mozdult, nem
beszélt. Úgy érezte, eljutott a lényének egy olyan régiójába, ahol nincs többé
értelme sem a szónak, sem a mozdulatnak.
A ház minden egyes közeli becsapódás után megrázkódott. Maillat Jeanne
felé fordult és ránézett.
 – Ezek ők? – kérdezte a kislány, és felkönyökölt. Arca hihetetlenül
megdöbbent volt. Maillat bólintott.
– Ezek ők – ismételte Jeanne, s Maillat a meg-megremegő ágy mozgásából
megértette, hogy a kislány reszket.
– Fel kell kelni, és le kell menni a pincébe – mondta lázasan Jeanne.
“Fel kell kelni, és le kell menni a pincébe" – gondolta Maillat. Igen, ez az,
ezt kellene. Azonnal felkelni és lemenni. Hallotta közvetlen közelből Jeanne
hangját: “Fel kell kelni." Bólintott, de csak feküdt mozdulatlanul tovább, s
nem szólt egy szót sem. Hallgatta a dörgő légvédelmi ágyúkat. Sohase
bömböltek ilyen erősen, ilyen veszettül. S egyszerre úgy rémlett neki, hogy
ebben a tébolyult dühben van valami hiábavaló. “Vagdalkoznak gondolta –,
vagdalkoznak." Valahogy szárazon és közönyösen gondolkodott.
– Julien! – kiáltotta Jeanne. – Keljen föl! Könyörgök, keljen fel!
Maillat észrevette, hogy Jeanne homloka csupa veríték.
– Julien! – kiáltotta Jeanne. – Kérem, Julien! Könyörgök, Julien!
S hirtelen átölelte a férfi testét, s megpróbálta erőnek erejével fölemelni.
Maillat látta, hogy arca kivörösödik. “Igen – gondolta –, fel kell kelni és le
kell menni a pincébe. Azonnal felkelni és lemenni." Látta, hogy Jeanne ajka
megvonaglik az erőlködéstől. Aztán a kislány elengedte, s ő élettelen
tömegként, visszazuhant az ágyra.
– Julien! – kiáltotta egy hang a fülébe. Erezte, hogy ismét vállon ragadják.
– Julien!
“Fel kell kelni – gondolta Maillat –, fel kell kelni és lemenni." Majd azt
gondolta: “… a pincébe. Mint ma reggel. Ugyanúgy, mint ma reggel."
Hallotta, hogy Jeanne a fülébe kiáltja: “Julien!" A kiáltás távoli volt és erőtlen,
olyan, mint amikor az erdő mélyéről szólongatják az embert. Aztán nem
hallott semmit. Kisvártatva Jeanne felé fordította a fejét. A kislány az oldalán
feküdt. Szemét félig lehunyta, s pillái szünet nélkül, szaporán pislogtak. Ilyen
közelről nézve, óriásnak és zavarosnak látszott a szeme. Maillat elfordította a
fejét, és merőn a semmibe bámult.
“Sose, sose lesz vége ennek a bombázásnak" – gondolta. Majd azt
gondolta: “Ez a rettenetes lárma!" – s kedve támadt nevetni. Fölöttük a süvítés
felerősödött. Érezte, hogy újból mozog alatta az ágy, s megértette, hogy
Jeanne-t újból elfogta a remegés.
Hatalmas dörej valahol egészen közel. A házat mintha óriási kéz ragadta s
rázta volna meg. Maillat látta, hogy Jeanne összekuporodik, mint egy beteg
állat. A kislány feje búbjáig egyetlen remegés volt, szünet nélkül pislogott.
Maillat-nak az volt az érzése, hogy nagyon messziről tekint Jeanne-ra.
A légvédelmi ágyúk hirtelen elhallgattak, s megint csak a nyári bogarak
zúgására emlékeztető, halk, véget nem érő zümmögést lehetett hallani.
 – Julien!
Jeanne erőtlenül, könnyes hangon szólalt meg, mint egy panaszkodó
gyerek.
– Julien. Maillat bólintott.
– Miért nem vitt el?
– Miért nem vittem el? – ismételte erőlködve Maillat.
– Messzire! Messze ettől a háztól! Maillat merőn a semmibe bámult.
– Igen – mondta –, igen.
Eltelt néhány másodperc; aztán Maillat lassan odahajtotta fejét Jeanne
mellé a párnára. Nézte a lányt. Majd újból kinyitotta a száját, de hangja olyan
rekedt volt, mintha hónapok óta nem beszélt volna.
– Igen – mondta –, el kellett volna hogy vigyelek. Valami iszonyú
süvítessél feléjük közeledett. Jeanne eszelősen hozzábújt, és Maillat arca előtt
egy pillanatra felvillant a lány rászegeződő, hatalmas, rémült, fekete szeme.
Pokoli robaj. Maillat érezte, hogy az ágy kiszalad alóla, és a semmibe hull.
Kinyitotta a száját, mint egy fuldokló. Nem látott semmit. Bal kezével még
egyre Jeanne karját szorította. Tágra meresztette a szemét, de hiába. “Hála
istennek – gondolta –, a bomba nem a házra hullt. Csak a légnyomástól dőlt
össze." Úgy tetszett neki, hogy nagyon józanul gondolkodik. Újra tágra
meresztette a szemét, hogy láthassa Jeanne-t. De minden zavaros és kusza
volt. Fel akarta húzni a kezét Jeanne vállán át a fejéig. Csak nagyon lassan
tudta mozgatni a kezét. A lassúság bőszítette. Aztán mintha valami mélységbe
zuhant volna, többé nem gondolt semmire.
Keze újból előresiklott, s elérte Jeanne nyakát. Megállt, hogy kipihenje
magát. Mellét mintha satuba fogták volna. Érezte, hogy egész teste lucskos, s
nem tudta, mitől kezdett el izzadni. Keze csigalassúsággal tapogatózott felfelé
Jeanne tarkóján. Megmagyarázhatatlan lassúsággal, centiméterenként. Jeanne
álla fölött megtorpant. Akadályba ütközött. “Ez meg mi?" – gondolta Maillat.
Valahogy nagyon tisztán és hűvösen gondolkodott, s ez megnyugtatta.
“Nagyon nyugodt vagyok" – gondolta. S újból, mintha valami mélységbe
zuhanna. Aztán eszébe jutott, hogy Jeanne arcát kereste.
Úgy rémlett neki, hogy nagyon messze van a keze, s nem is egészen az
övé. Különös érzés volt ez: egy kéz, amely messze van tőle. Ismét tapogatózni
kezdett, s örült, hogy mozgatja az ujjait. Persze, hisz ez itt egy fa a bal keze
alatt. Valaminek az éle, valaminek két éle. Persze, egy gerenda. Többször
elismételte magában: “Persze, egy gerenda." Mellét mintha még erősebben
összeszorították és gúzsba kötötték volna. Zihálva lélegzett, de nem érzett
semmi fájdalmat. “Nagyon nyugodt vagyok" – gondolta. S hirtelen eszébe
jutott: egy gerenda? Egy gerenda Jeanne fején? Nem, nem, nem szabad
elvesztenie a hidegvérét, meg kell őriznie a nyugalmát. Hát persze, egyszerű
az egész. Fel fog kelni, és leveszi Jeanne-ról a gerendát. Nagyon is egyszerű.
Végtére csak nem fog így feküdni egészen estig? Fel fog kelni, és kész.
Érthetetlen, mitől izzad így a melle.
Egy másodperc múlva a föld megnyílt alatta, s ő hullani kezdett a semmibe.
Hullt, mint egy kút mélyére, két függőleges fal között. A falak eszeveszett
gyorsasággal távolodtak tőle. Maillat zuhanás közben hátravetette a fejét,
hogy lássa az eget. Feje fölött valahol nagyon messze és nagyon magasan kis
csillag-kört pillantott meg. Most mintha elhalványult volna. Szétvetette a
karját. Kezével megkapaszkodott egy kipúposodó földrögben. Egy pillanatra
tébolyult remény támadt benne. Ám a föld elmorzsolódott, szétmállott a
kezében. S ekkor egyszerre valamennyi csillag kihunyt. De Maillat nem tudta,
hogy már csak néhány perce van hátra.