„Van mihez erőt merítenünk a

példájukból”
Az Egy sor cigány című könyv két szerzőjével,
Závada Pál író-szociológussal és Korniss Péter
fotográfussal Váradi Júlia készített interjút
INTERJÚ - LV. évfolyam 46. szám, 2011. november 18.

Timothy Greenfield-Sanders és Elvis Mitchell The Black List - A feketelista című, Amerikában nagy port
kavart, mára három kötetet megélt gyönyörű könyve inspirálta Závada Pált és Korniss Pétert - és az őket
felkérő Török Andrást - a magyar verzió elkészítésére. Az amerikai gondolat: sikeres, bátor, önmagukat
vállaló s így céljaikat elérő afroamerikai emberek - köztük Colin Powell, Debra Lee, Angela Davis és persze
a mai amerikai elnök - bemutatása, akik az Egyesült Államokban vívott sok évtizedes polgárjogi harc
eredményeképpen egyenrangú emberekként élhetnek és tevékenykedhetnek hazájukban. A magyar
változat még fájdalmasabb és szókimondóbb címet visel: az Egy sor cigány egy aljas rigmusra utal, amely
a közelmúltban született, a magyarországi cigányellenesség gyilkosságokhoz vezető útjának egy pontján.
Ez a könyv határozott válasz azoknak, akik nem hiszik el, hogy a legnehezebb sorsú, legkitaszítottabb
ember is eljuthat az általa megcélzott magaslatra. Persze csakis akkor, ha kemény, olykor komoly
áldozatokkal járó harcra képes, és ha ezen az úton támogatókra is talál. A huszonnégy magyar cigány
vállalva származását, megőrizve cigányságát, emberfeletti erővel küzdött és küzd. Mindegyikük szakmát
szerzett, önálló egzisztenciát teremtett, újabb és újabb célokat tűz maga elé, amelyekből nem enged.

- A könyv kézhezvételekor rá kellett döbbennem, hogy bennem is

működik valamiféle rossz beidegződés. Vizsgálgatom magam, miért
csodálkozom ezen a huszonnégy kiváló és sikeres cigány emberrel
kapcsolatban, és miért találom rendhagyónak a sorsukat, pedig a
képességeik, a munkabírásuk, az akaraterejük következménye, amit
elértek. Az a gyanúm, hogy ezzel a rácsodálkozással nem vagyok
egyedül, s az okot valószínűleg nem kizárólag a statisztikai tényekre
kell visszavezetnünk. Éreznek-e ilyesmit a szerzők is?

Závada Pál: - Ha valakiben a kivételes szorgalom és akaraterő kitűnő tehetséggel párosul, joggal
várhatjuk, hogy az illető valamennyire sikeres lesz a maga hivatásában. Hacsak nem hátráltatják az
érvényesülés természetes útját masszív társadalmi akadályok - vagy személyes életnehézségek. Márpedig
tudjuk, hogy a hazai cigány családok döntő részét mindkétféle nehézség sújtja, ezért tehetséges
gyerekeiket tekintve szinte tényleg csoda, ha mégiscsak sikerre tudnak vergődni. A mi könyvünk
szereplőinek is csak egyharmada cáfolt volna rá erre a rácsodálkozásra - ők azok, akik stabilan
támaszkodhattak a szülői háttérre és mintára, az ő tehetségük olyan természetesen érvényesülhetett,
mint bárki másé, mint a nem romáké. Kétharmaduk viszont olyan szociális és pedagógiai nehézségeken
küzdötte át magát - és szerencsére támaszkodhatott közben sokféle segítségre -, amilyen sikeres
küzdelmekre manapság, úgy néz ki, egyre kisebb az esély. A romák helyzete a szocialista nagyipar és
téeszrendszer fölbomlása óta romlik, döntő részük kerül a legnehezebb sorsúak közé, és nem csupán a
szegénységgel, a munkához és iskolához való hozzáférhetetlenséggel, hanem a katasztrofálisan erősödő
rasszizmussal is meg kell küzdeniük - a cigányok legtöbbje erre a sorsra van ítélve.

- A könyvük szereplői rosszabbnak látják a mai helyzetet, mint a

rendszerváltás előttit.

Z. P.: - Érthető, hogy sokan nosztalgikusan emlegetik azokat az időket, amikor még mindenki dolgozhatott.
És szinte mindnyájan mesélnek egy-egy jó tanítónőről, tanárról, akinek nemcsak a tanulás élményét
köszönhették, hanem azt is, hogy emberi hangon szólt hozzájuk. Magam is emlékszem, hogy a nyolcvanas
évek első felében, amikor Ferge Zsuzsával vagy Diósi Ágnessel interjúzni jártam, nem ritkán találkoztunk
olyan cigány családokkal, akik büszkék voltak az iskolában jól érvényesülő gyerekeikre. Miközben persze
borzasztó szegénység volt. Ők - vagyis az ő gyerekeik - azóta rendszeresen nem dolgoznak már sehol. A
befogadó - nem kirekesztő - szellemű pedagógia elfogadottsága pedig szégyenszemre romlik. Akik mégis
lelkesítő eredményeket tudnak fölmutatni - mint könyvünk pedagógusa-iskolaszervezője, Orsós János, aki
Derdák Tiborral együtt először Baranyában, aztán Borsod megyében szorgalmazta, hogy minél több
szegény, nagyrészt cigány gyerek érettségizzen le -, ők nemcsak kivételes fölkészültségüket, hanem teljes
életüket, erőn felüli erőfeszítéseiket kénytelenek áldozni az ügyért.

- Ezek épp azok az iskolák, amelyeket többféle okból is kénytelenek

ma bezárni.

Z. P.: - Legalábbis veszély fenyegeti őket, mert ha például fenntartójukat törlik az egyházak sorából, mint
Orsósék esetében, akkor fontos forrásoktól eshetnek el. Amiként most már vesztésre áll könyvünk egy
másik szereplőjének, Mohácsi Erzsébetnek a szegregált cigány iskolák rendszerével szembeni küzdelme is
- mert szembemegy korunk új kurzusával. A helyzet azóta is romlott, hogy ezek a beszélgetések történtek
- épp most formálódik egy szégyenletesen retrográd oktatási törvény.
- Korniss Péter korán megismerkedhetett roma sorsokkal, amikor A vendégmunkás című könyvét készítve,
majd tíz éven át utazgatott az úgynevezett fekete vonaton a Szabolcsból Pestre ingázókkal. Az nyilván
másfajta figyelmet és koncentrációt igényelt, mint ez a mostani munka.

Korniss Péter: - Valóban, ez a kapcsolat 1979-ben, a fekete vonaton kezdődött, amire - bevallom - először
nagy szorongással szálltam fel, s nem is mondom, hogy eleinte túl jó szemmel néztek volna rám.
Szerencsére nem sok idő telt el, és már együtt söröztem a romákkal, beszélgettünk, és megengedték,
hogy fényképezzem őket, ami igazán nem volt kis dolog. De ma visszagondolva arra az időre és azokra az
emberekre, akik persze nem voltak jó helyzetben, mégis létezett egy óriási különbség a mai állapotokhoz
képest: akkor volt munka, hiszen azért ültek a vonaton. Tehát még a legszegényebb, a legsanyarúbb
körülmények között élők számára is volt állandó kereset. Ez pedig biztonságérzetet jelentett. De nemcsak
a mindennapi létfenntartás miatt volt ennek jelentősége, hanem azért is, mert mintát nyújtott a
gyerekeknek. Ez adott sokaknak bátorságot ahhoz, hogy tovább merjenek lépni. Én ebben látom a
lényeget. Aztán ehhez jött minden egyéb, az iskola, egy-egy jó tanári szó és így tovább. A könyvünkben
szereplő kiváló színésznő, Danis Lídia például úgy érzi, hogy az általános iskolai tanára nélkül nem sikerült
volna színészi pályára lépnie. Ugye mindannyian jól emlékszünk a meghatározó tanárainkra, de számukra
egy-egy jó tanár valósággal létfontosságú. Engem nagyon szomorúvá tett néhány beszélgetés. Az egyik
legmegrázóbb mondatot Tóth József református lelkész mondta, egy rendkívül megnyerő, mosolygó,
nagyon pozitív kisugárzású lelkipásztor, kiváló pedagógus. Csodás a kapcsolata a diákjaival, rendszeresen
futballozni viszi, támogatja őket, segít nekik, amiben csak lehet. Véleménye szerint sok mindent tud adni a
gyerekeknek, csak egyet nem: jövőképet.
Z. P.: - Karczagi Mária kitűnő szociális munkás pedig azt mondja a lányáról, hogy szerencsés helyzetben
van, jól tanul, egyetemre fog menni - na de aztán mi lesz vele? Nekünk még - meséli - tálcán kínálták a
lehetőségeket, a tanulást, az ösztöndíjat, a munkát. Őt is befogadó közegben, kiváló szakemberek
képezték. Mint roma lányra külön is figyeltek rá, beajánlották munkahelyekre, sőt, aztán mint kétdiplomás
munkaerő az álláshirdetésekre is magabiztosan jelentkezhetett. Mindez manapság már elképzelhetetlen.
„A gyerekeinknek mi jut majd - kérdi -, különösen, ha romák?" Ő, aki tényleg a hivatástudat mintaképe,
ilyenkor el kell hogy ismerje a kilátástalan helyzetben való tehetetlenségét.

- A könyvük olvastán az a benyomásom, hogy ezekben az emberekben

az átlagosnál jóval több erő és elszántság lakozik. Abból, ahogy a
fényképezőgép lencséje elé állnak, látható, hogy magabiztos,
önmagukat vállaló, céltudatos személyiségekről van szó. Így látták-e
az interjúk készítése során is?

K. P.: - Igen, ez valóban így van. Azok az emberek, akikkel kiváló tanácsadóink javaslatára találkoztunk,
azért kerültek bele a válogatásba, mert olyan személyiségjegyekkel rendelkeznek, amelyek a pozitív
életútjukat meghatározták. Az is fontos volt a válogatásnál, hogy lehetőleg többféle szakmával,
érdeklődéssel, életcéllal rendelkezzenek, hogy semmiképp ne erősítsék a romákkal kapcsolatos
sztereotípiáinkat. Így aztán van köztük biológus, kőműves, főhadnagy, jogkutató, zenész, szociológus,
ruhatervező, orvos, tanár, rendőr, színész, énekes, költő és sok más.

Z. P.: - A mi szereplőink kivételes emberek, tudatosan választották tanácsadóink éppen őket. Vannak
köztük hírességek, mint Oláh Kálmán, a világhírű jazz-zongoraművész, Szalai Antal prímás, akit zenekara
élén gyakran láthattunk a tévében, Szalóki Ági, akit énekesnőként egy egész ország szeret, vagy a kitűnő
színésznő, Danis Lídia, de említhetném Rézműves Melinda néprajzost, Balogh Katesz táncost, Jónás Tamás
költőt, Farkas Róbert hegedűművészt vagy Bársony Kata dokumentumfilmest is. Vannak viszont, akiket
inkább csak híveik, ügyfeleik ismernek, akiket a saját közösségük becsül, mint Nagy Jánost, aki szülőfaluja,
Bogádmindszent polgármestere már \'98 óta.

- Mit gondolnak, hányszor huszonnégy hasonlóan kiemelkedő romáról

lehetne ilyen könyvet írni?

Z. P.: - Abban bízom, hogy sokukat lehetne választani. Hiszen - eltekintve most a kivételes művészi
tehetségek esélyeitől - az utóbbi évtizedekben csak-csak kialakultak a tanulás, kiválasztódás, mobilitás
hajszálerei, és a cigányság körében is formálódik értelmiségi, vállalkozói, illetve szakképzett réteg. Még ha
lassan, megtorpanásokkal haladnak is előre. A nagy probléma az, hogy a döntő többség helyzete viszont
drámaian romlott. A könyvünkben szereplők dolga is sokkal nehezebb volna, ha ezt ma kellene
végigcsinálniuk. Hiszen ma sokkal riasztóbb a gazdasági kiszámíthatatlanság, a politikai bizonytalanság
vagy az intolerancia miatti fenyegetettség, mint még néhány évvel ezelőtt is.

- A szereplőik történeteiben feltűnően sok az olyan felmenő, aki

mezőgazdasági munkával foglalkozott. Ilyen család ma szinte nem
vagy csak alig létezik. Jól látom, hogy ez az egyik legszembetűnőbb
különbség a jelen és a múlt cigányságának életmódjában?
Z. P.: - Igen, a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek közepéig a feltörekvő falusi roma családok
körében sem volt ritka a paraszti munka és a háztáji gazdálkodás. Tóth tisztelendő úr meséli például, hogy
gyerekkorában a kerti zöldségtermesztésen és az állattartáson túl a téesztag apa révén illetményföldhöz is
jutott a család, ahol eladásra is termeszthették azt, ami kelendő volt éppen. A disznót, a nyulat, a baromfit
is, szezonban a család almát szedett és csomagolt a téeszben. Ebben a szabolcsi faluban a romák
többsége is ezt az utat járta. Ma viszont fordított a helyzet - mondja -, az jelent kivételt, aki ezt követi. Na
de hol van azóta már az a téesz az almáskertjével, a maga agronómusi szakértelmével, iránymutatásával,
a fölvásárlóival, hol az az illetményföld, és mivel lehetne azt ma megművelni? Kiveszett az a közösségi,
családi minta is, a paraszti munka ethosza, feltétele is mind a múlté, és nemcsak a cigány családok
életéből tűnt el. Amit helyette ma látunk, az egyrészt a kisállatosztással való szerencsétlen próbálkozás -
az import naposcsibék jó része elhullik, mielőtt célhoz ér -, másrészt a kényszer-közmunkához kötött
segélyezés: ha valakinek alkalmi munkája kínálkozik éppen, vagy csak nem tudja kire hagyni a gyerekét,
és ezért nem jelenik meg a közmunkán, örökre elveszítheti a segélyre való jogosultságát - ilyen rendszer a
világon nincs még egy.

- Ennek a könyvnek az egyik különleges vonzerejét a benne

szereplőkről készült fotók jelentik. Hogyan, milyen koncepcióval és
milyen módszerrel fényképezte ezeket az embereket?

K. P.: - Meg kellett találnom azt a stílust, amelynek segítségével huszonnégy embert egyetlen könyv
egységes tartalmához alkalmazva tudok bemutatni. A munka technikai háttere is érdekes. Abban kezdettől
fogva egyetértettünk Palival, hogy a két műfaj, a szöveg és a kép csakis egyszerre, azonos helyen
készülhet. Találtunk egy erre a célra tökéletesen megfelelő műteremlakást, Módos Gábor, kiváló kollégám
otthonát, aki asszisztensként is a segítségemre volt, ahol az egyenként meghívott szereplők kényelmesen
érezték magukat. Volt idejük és lehetőségük arra, hogy az esetleges szorongástól, feszültségtől
megszabaduljanak, s hogy nyugalomban válaszolhassanak Závada Pál kérdéseire. Majd egy ponton,
amikor már kellőképpen oldottá vált a hangulat, átkísértem a beszélgetőpartnerünket a szomszéd
szobába, ahol az addigra előkészített műteremben, a lámpák között, az általa hozott ruhadarabokat
fölvéve odaállt a kamerám elé.

- Úgy tudom, a ruhadarabokra vonatkozóan előzetesen instrukciókat

adott. Melyek voltak a kiválasztás szempontjai?

K. P.: - Mindenkit fölhívtam a fényképezés előtt, és azt kértem, hogy többféle öltözéket hozzon magával,
mert a ruha nagyon fontos eleme egy ember személyiségének a róla készült fotográfián. A háttér minden
fotón azonos, de azt szerettük volna a könyv tervezőjével, Murányi Zsuzsával egyetértésben, hogy a
szereplők a képeken is olyan sokfélék legyenek, amilyen sokfélének mutatták őket a velük folytatott
beszélgetések. A felvételekre komoly előkészítő munkát követően került sor, több próbafelvétel után
választottam ki a megfelelő hátteret és azt, hogy milyen legyen az a testtartás, amelyben jól érezheti
magát az, akiről a portré készül. Úgy gondoltam, hogy az arcuk és a kezük játssza a főszerepet a fotókon.
Ilyen módon sikerült a huszonnégy nagyon különböző emberről egységes képet alkotni. A világítást is
ehhez a koncepcióhoz alkalmaztam. Itt nincsenek drámai fényeffektusok, nagy fények és nagy árnyékok,
nincsenek csúcsfények és díszítő fények, ezáltal minden emberi alak a maga természetességében áll az
olvasó előtt. Belenéznek a szemünkbe, vállalják magukat, a testüket és arcukat, és persze a sorsukat. Ezek
nem „művészfotók". A cél az volt, hogy a huszonnégy remek ember az előítéletek elleni fellépés
szándékának megfelelően kerüljön a kamerám és végső soron az olvasó elé.
 - Megmaradt-e a kapcsolatuk a könyv szereplőivel?

Z. P.: - Azt nem állíthatom, hogy baráti kapcsolatba kerültünk volna, noha többükkel találkoztam azóta.
Számomra ebben a munkában a legnagyobb nyereség mégis az volt, hogy megismerkedhettem velük. Egy
év leforgása alatt ennyi kitűnő emberrel amúgy nem hozott volna össze a sors, hiszen az én irodalmári-
szerkesztői életemben mégiscsak szűk világban mozgok. Ritkán szembesülök ilyen sokféle tapasztalattal,
olyan öntörvényű emberekkel, akik egészen más nézőpontból látják a világot, és merőben újat tudnak
nekem mondani. Minthogy kinyitották a szememet új problémák felé is - mert nemcsak a saját
élettörténetüket mondattam el velük, hanem a véleményüket aktuális, őket is, mindnyájunkat is érintő
ügyekről -, gyakran kapom magam azon, hogy képzeletben velük vitatom meg az újabb, rendszerint
gyalázatos fejleményeket. Politizálok Tóth tisztelendő úrral a falvakban is terjedő szélsőjobbveszélyről,
Mohácsi Erzsébettel arról, hogy az új oktatási koncepció megint a diszkriminálás felé fordul, Bársony
Katával arról, hogy a világban hol erősödik éppen a romákkal szembeni előítélet, Nagy polgármesterrel az
éhező falusi gyerekekről, Orsós Jánossal és a többiekkel pedig a gyalázatos egyházi törvényről. Hiszen
Orsósék Dzsaj Bhím Közösségét épp most törölte az egyházak sorából a hatalmi csalhatatlanság - csakúgy,
mint Iványi Gáborék Evangéliumi Testvérközösségét -, és ezzel ellehetetleníti karitatív szociális és oktatási
törekvéseiket is. Épp azokba rúg bele a képmutató hatalom, akiknek köszönettel tartozna, akik a szeretet,
az irgalom, a könyörületesség nevében segítik a rászorulókat, miközben ő csak büntetni, üldözni képes a
szegény, hajléktalan romákat és nem romákat. Mindez gyakran juttatja eszembe azokat, akikkel a tavalyi
ősztől az idei tavaszig beszélgethettem, mert van mihez erőt merítenünk a példájukból.