Ezerkilencszázötvenhat – Cambridge-ből

Gömöri György íróval Várkonyi Benedek készített

interjút
INTERJÚ - LV. évfolyam 44. szám, 2011. november 4.

Évtizedeket töltött Cambridge-ben, lengyel történelmet és irodalmat tanított. Az ötvenes évek elején
tanulta tudományát, épp akkor, amikor Magyarország a legsúlyosabb diktatúra korát élte. 1956 számára is
a döntés pillanatát jelentette; döntött, és Oxfordban tanult már tovább. Tanárként és kutatóként neves
egyetemeket ismert meg. Lapokat szerkeszt és verseket ír, vagyis vérbeli irodalmár, miközben
történelmünket és jelenünket - amely persze az övé is - folytonos fiatalos kíváncsisággal szemléli.

-1956 olyan történelmi esemény, amely akkor az egész országé volt,

és máig így kellene lennie. Mégis mindenkinek megvan a saját
ötvenhatja, a pártok pedig külön ünneplik. De baj-e az, ha minden párt
a saját ötvenhatját látja benne?

- Én mindig úgy vélekedtem, és ezt számos alkalommal cikkekben is megírtam, el is mondtam ünnepi
beszédekben, hogy mindenkié, kivéve a nyilasokat és a sztálinistákat. Azt hiszem, ez elég pontos
megfogalmazás. Mert a forradalom egyszerre volt demokratikus és nemzeti, vagyis nem lehet elválasztani
egymástól a követeléseket. Illetve el lehet választani politikai szempontok mentén, de úgy gondolom, ez
nem helyes. Szívem szerint az lenne igazán jó, ha a pártok együtt ünnepelnék ötvenhatot, mert ez teljesen
közös ügy. Egy nemzet életében nagyon kevés az olyan pillanat, amikor az emberek viszonylag
egységesen, körülbelül kilencvenöt százalékban ugyanúgy éreznek és ugyanúgy gondolkodnak. Ötvenhat
ilyen pillanat volt. Szét lehet választani, hogy inkább a nemzeti vagy inkább a demokratikus szempontokat
hangsúlyozzuk, vagy ha úgy tetszik, a reformszocialistát vagy a reformkommunistát, mert olyan is volt. Az
ötvenhatos narratívában ezt megtehetjük, de a lényeg az, hogy 1956 mindenkié.

- Narratívát mondott, ami azt jelenti, hogy nincs egyetlen történelem,

csak különböző nézőpontok vannak. Eszerint mindenki a maga
történelmét látja és éli meg. Viszont ebből a szemszögből nézve
csakugyan baj-e az, ha az egyik vagy a másik párt - akárha emberek
lennének, akik különbözőképp emlékeznek egy-egy általuk megélt
eseményre - másképp látja a történelmet?

- Éppenséggel nem baj. De az baj, ha ezt kormányprogramként vagy ellenzéki programként értelmezik. Én
mindig harcoltam ötvenhat kisajátítása ellen. És most is az a véleményem, hogy nem sajátíthatja ki
egyetlen párt vagy mozgalom sem, mert ha ezt teszi, akkor hazudik. Az, hogy 2006-ban egy
szélsőjobboldali társaság megpróbálta kisajátítani magának ötvenhatot, szerintem szégyen.
 - De mit jelent az ünnep kisajátítása? Például azt, hogy egy párt a
maga módján ünnepli l956-ot? Mert azt nemigen szokták mondani,
hogy ötvenhat csak a miénk.

- A kulcskérdés az, milyen célzattal teszik ezt. A kisajátítás szót azért használtam, mert ha ötvenhatban
valóban benne van a nemzeti és a demokratikus, illetve bizonyos fokig még a reformkommunista elem is -
hiszen tudjuk, Nagy Imre reformkommunista volt -, akkor lehet, hogy ez politikailag célszerű. Lehet ezt oly
módon fölhasználni, hogy egy utódpártot kárhoztatok azért, ami akkor történt. De ha van történelmi
objektivitás, akkor szerintem ez megengedhetetlen. Erről írtam Az én forradalmam című, az ötvenhatos
publikációkban kissé elsüllyedt könyvemben. A bevezető tanulmány éppen az én emlékezésem.

- Számít-e az ötvenhatra való emlékezésben, a történelmi látásunkban

az, hogy még nagyon sokan élnek azok közül, akik részt vettek a
forradalomban?

- Feltétlenül számít, mert bizonyos tévedéseket még helyre lehet igazítani. Tudjuk, hogy az emlékezet
néha csalóka, nem működik egészen pontosan. Én filológusként a tények megszállottja vagyok. Ha valaki
olyat mond, amire ő úgy emlékszik, de én tudom, hogy az nem úgy volt, akkor helyreigazítom. Például a
Rajk-temetés után, az október 6-i tüntetésen a Batthyány-emlékmécsesnél fölolvastam József Attila Hazám
című ciklusának utolsó szonettjét így: „adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk idegen
gyarmat". Így, német gyarmat helyett idegen gyarmatot mondtam. Egy egyetemi évfolyamtársam úgy
emlékszik, hogy ő volt az, aki ezt a verset olvasta. Van olyan tanúm, aki nekem ad igazat.

- Természetes, hogy mindenki másképpen emlékszik. De ha ezt így

gondoljuk, akkor csakugyan létezik-e egyetlen ötvenhatunk?

- Ez ma csak a nagyon objektív történészek fejében vagy könyvében létezhet. Én például Kende Péter
könyvét - Eltékozolt forradalom? - tartom igazán jónak. De amíg mi élünk, addig helyreigazíthatunk
tévedéseket, és valószínű, hogy a végleges narratíva vagy tudat ötvenhatról nem is fog kialakulni a mi
életünkben. Talán a százéves évfordulón - ha addig létezik a mai formájában a magyar nemzet, Európa
vagy a világ - jöhet majd létre olyan elrendezett szöveg, amely minden magyar számára hihetőnek és
elfogadhatónak tűnik.

- Ön Londonban él, onnan nézi a világot, és azt is, mi történik

Magyarországon 1956 körül. A nyugaton élő magyarságot mennyire
látja ugyanilyen szempontból megosztottnak? Az egykori emigránsok
ugyanúgy rendeződnek csoportokba, mint a hazai társadalom?

- Persze, de ez már korábban is így volt. Mi, ötvenhatosok a negyvenötösökkel annak előtte alig álltunk
szóba. Az 1947-1948-ban távozott úgynevezett demokratikus emigránsokkal, Szabó Zoltánnal, Cs. Szabó
Lászlóval vagy Márai Sándorral természetesen tudtunk együtt működni, hiszen ők már más mentalitást
képviseltek. Az emigrációban mindvégig megvolt a megosztottság. Más olvasta az Irodalmi Ujságot, az Új
Látóhatárt, és más például a Nemzetőrt vagy a kis amerikai lapokat. Nagy különbség azonban, hogy az
emigrációban létezett egy értelmiségi konszenzus.

- A különböző „oldalak" között is?

- Nem. A magyar emigrációnak lényegében négy vagy öt fontos lapja volt. Az Irodalmi Ujság, az Új
Látóhatár, a Katolikus Szemle, és bizonyos fokig a Magyar Műhely is ide tartozott. Ami ebben a négy
lapban megjelent, az szerintem a magyar ötvenhatos emigráció szellemi teljesítménye. Aki ezeket a
lapokat nem forgatta, egész másképp tájékozódott. Aki például az Irodalmi Ujságot olvasta, az azt is tudta,
hogy mi történik Magyarországon. Mert Méray Tibor nagyon jó szerkesztő volt, és élénk figyelemmel
követte a hazai eseményeket.

- Ön nagyon jól ismeri Lengyelországot, egyáltalán a lengyel kultúrát,

elvégre azt tanította Cambridge-ben sokáig. Lengyelországban is
történtek olyan dolgok, amelyek megrázták az úgynevezett szocialista
tábort; a mi ötvenhatunk előtt tört ki például a poznańi forradalmi
tiltakozás. A lengyelek is ennyire megosztottak saját történelmük
megítélésében?

- Természetesen, ez óhatatlan. Nálunk más jellegűek a megosztottságok, mint a lengyeleknél, de itt is, ott
is ugyanúgy léteznek. Ahogyan mindenütt, ahol demokratikus társadalom és többpártrendszer működik.
Ott azonban kissé másképp rendeződtek el a dolgok, ezért is furcsállom, amikor itthon a jobboldali sajtó
közli, hogy Lengyelországban jobboldali párt győzött. Lengyel szemszögből nézve ez nem jobboldali párt. A
Polgári Platform, a Platform Obywatelski, amely most megnyerte a választásokat, liberális-konzervatív
párt. Nálunk ilyen párt nem létezik. Az én lengyel barátaim, akik egyetemi tanárok, írók, újságírók, döntő
többségükben a Polgári Platform mellett állnak. Jerzy Buzeket - aki jó ismerősöm, a Polgári Platform
embere - választották meg az Európai Parlament elnökévé. Lengyelországban ezek a dolgok egész
másképpen rendeződnek el. Az urbanizált, városi Lengyelország többsége konzervatív-liberális. Sőt most
egy olyan párt is bekerült a Szejmbe, amely például támogatja a melegházasságot, tehát ha úgy tetszik,
ultraliberális. Egészen más, mint a konzervatív, régi, falusi Lengyelország. Tehát itt az urbánus és a falusi
Lengyelország áll szemben egymással.

- Visszatérve a mi ötvenhatunkra, amit százféleképpen látnak és

néznek az emlékezők, az ünneplők, a politikai élet szereplői, de - ez
kissé meglepő - olykor még a történészek is: magyarázhatja-e ezt az,
hogy még az említése is tilos volt évtizedekig? Hogy hivatalosan
ellenforradalom volt a neve?

- Ez nagyon is hozzájárult a mai helyzet kialakulásához. Negyven év nem múlik el nyomtalanul.

Lengyelországban mindaz, amit ötvenhatban történt, egészen másképp csapódott le az emberek
tudatában. Lengyelország 1989-ben kész volt a hatalomváltásra, Magyarország nem állt készen rá. Náluk
Leszek Balcerowicz, a kiváló közgazdász azonnal leértékelte a złotyt, ezzel létrehozva a kemény złotyt,
amiért gyűlölték, mert rengeteg ember sok pénzt vesztett emiatt, de a lengyel gazdaság azóta is rendben
megy. Magyarországon némiképp ez is másképp alakult.

- Nemzedékének jó néhány tagja él szerte Európában, aki nagyjából

ugyanakkor emigrált, mint ön: Sulyok Vince, Bujdosó Alpár, Sipos
Gyula, Kabdebó Tamás. Ők mind máshová mentek. Megbeszélték,
hogy a rendszerváltás után mi történt ötvenhattal? Egyáltalán, volt
erről szó önök között?

- Ezt sajnos nem tudtuk megbeszélni. Nagyrészt azért nem, mert volt olyan köztünk, aki nagyon ritkán járt
Magyarországra. Én 1968-ban jöttem vissza először. Azt hiszem, nekem kicsit nagyobb rálátásom volt arra,
hogy mi történik itt, mint némelyik barátomnak.

- Nem is vitatkoztak erről, mint emigránsok ebben teljesen

egyetértettek?

- Közöttünk nem voltak különösebb viták. Tőlünk jobbra és szélsőbalra voltak. Ez a társaság, akiket most
említett, lényegében egyetértett ötvenhattal kapcsolatban, és mindenki kicsit csalódott, hogy
Magyarországon hogyan kezelik ezt a kérdést.

- Az önöktől jobbra és szélsőbalra állókkal volt valamilyen

kapcsolatuk? Egyáltalán, megbeszélték velük is ezeket a kérdéseket?

- Voltak vitáink. Nekem például 1968 táján az Új Látóhatárban volt személyes vitám Kovács Imrével, aki
kiváló parasztpárti politikus volt, és az emigráción belül inkább baloldalinak, mint jobboldalinak számított.
András Sándor barátomnak - akivel együtt hagytuk el Magyarországot - eléggé pesszimista novellája jelent
meg egy ötvenhatos magyarról, aki drogozik és öngyilkos lesz Amerikában, amellyel megnyert egy
novellapályázatot az Új Látóhatárban. Kovács Imre fölháborodott, hogy ez nem példa a fiatal magyar
emigráció számára. Válaszoltam, hogy ez kissé zsdanovista szemlélet: az irodalompolitika mint bunkó.
Akkor most hol élünk? Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyet akkor „kormányprogramos"
nemzedéknek hívtunk, az ötvenhármas Nagy Imre-féle reformokra célozva ezzel, amelyek nélkül ötvenhat
sem lett volna. A Kádár-rendszer egyik legszörnyűbb történelemhamisítása az volt, hogy egybemosta a
teljes 1948 és 1956 közötti korszakot. 1953 nélkül nem lett volna 1956, és az én egész nemzedékem attól
kapott indíttatást, hogy 1953-ban megtörtént ez a reformkommunista kísérlet.

- Árt-e 1956 szellemének, ami nagyjából a rendszerváltás óta történik

körülötte? Vagy - más nézőpontból - mondhatjuk, hogy 56-nak nem
lehet ártani?

- Természetesen nem tesz jót neki. Azt nem tudom, hogy a mostani tankönyvekben mit írnak róla. Én
többször fölajánlottam már, hogy középiskolákban tartok előadást. Ezt egyik iskola sem fogadta el, nem
kaptam megfelelő választ. A mai szétszakítottság árt. Mert például az marad meg a gyerekek fejében,
hogy a pesti srácok legyőzték a Vörös Hadsereget, annak ellenére, hogy volt néhány büdös komcsi, aki ezt
nem akarta. Ez hülyeség. Ma már Maléterről sem emlékeznek meg. Valahol őt is árulónak tartják, mert
Pongrácz Gergellyel összeveszett. Nagy Imre és Maléter már nem kell.

- Úgy látja, hogy az aktuális politika túlságosan rátelepszik

ötvenhatra?

- Nemcsak rátelepszik, le is bont részleteket belőle. Van, akinek már Dudás József is túlságosan szocialista
volt. Ma sokan azt mondják, hogy akkor polgári követelésekkel álltak elő. Több helyen megírtam már, hogy
akkor nem kizárólag polgári társadalmat akartak. Hanem arról volt szó, hogy megalakulnak a
demokratikus pártok, szabad választások lesznek, és az akkori úgynevezett szocialista alkotmányon belül
egyfajta demokratizmus jön létre. Az amerikaiak sem akarták, hogy Magyarországból „kapitalista" ország
legyen. Tehát ez nem kizárólag polgári forradalom volt, hanem egyszerre nemzeti és demokratikus
forradalom is. Ezt ma különböző pártok különbözőképpen látják.

- El tudja képzelni azt a korszakot, amikor mindezek az ötvenhat körüli

szembenállások egyszer majd megszűnnek? Vagy ötvenhat
interpretációja mindig is a politikától függ majd?

- Erre nem tudok határozottan válaszolni. Az előbb azt mondtam, hogy talán a százéves évfordulón lesz
majd olyan szemlélet, amely nagyjából a helyükre teszi a dolgokat. Amely majd nem a szélsőséges
narratívákat fogja követni, hanem egyfajta középutat talál, ahol ezek a dolgok elrendeződnek. Nem
hiszem, hogy az én életemben ez meg fog történni. De hiszen azt sem tudhatjuk, mi lesz tizenöt vagy húsz
év múlva. Csak remélni tudom, hogy a százéves évfordulón már normálisabban fogják kezelni az egész
ötvenhatos narratívát, a forradalom elbeszélését.