Közép-európai városportrék

Barbara Toruńczyk főszerkesztővel Pályi András

készített interjút
INTERJÚ - LII. évfolyam 47. szám, 2008. november 21.

A negyedévenként megjelenő Zeszyty Literackie, amely ma alighanem a legrangosabb varsói irodalmi

folyóirat, nemrég ünnepelte alapításának negyedszázados évfordulóját. 102. számának címlapját
számunkra ismerős látkép díszíti: a Parlament épülete magasodik méltóságteljesen rajta a Duna fölé. A
folyóirat Budapest-számát Gömöri György már ismertette az október 7-i ÉS-ben. A héten kettős
lappremierre is sor került Budapesten: előbb a Lengyel Intézetben, majd a Nagydiófa utcai Austeria
Könyvesboltban mutatkoztak be a szerkesztők, Barbara Toruńczykot ebből az alkalomból kérdeztük.

- Mikor járt először Pesten?

- Még gyerekkoromban, a hatvanas évek legelején, és csak átutazóban. A Balatonra mentünk a

szüleimmel. Emlékszem, apám szóba elegyedett a taxisofőrrel, és próbálta a pesti forradalomról faggatni.
A taxis furcsán, értetlenül nézett rá: „Miről beszél? Az ellenforradalomról?" Ez volt a belépőjegy. Mert az
igazi nagy találkozásom a magyar fővárossal pont negyven évvel ezelőtt, 68 nyarán történt meg, az egy
ugyancsak emlékezetes út volt.

- Épp 68-ban? Turistaként tényleg ide rándult akkor Budapestre? Nem a

börtönben töltötte azt a nyarat?

- Hát igen, azok a bizonyos „márciusi események", arról beszélek én is. Január végén a varsói Nemzeti
Színházban „szovjetellenessége" miatt betiltották Mickiewicz nagy romantikus drámáját, Az ősöket,
addigra már iszonyatos állapotok uralkodtak nálunk, politikailag is, gazdaságilag is. Az utolsó előadás után
a közönség az utcára tódult tiltakozni, s két egyetemi évfolyamtársunk a történettudományi karról - én
akkor voltam másodéves a szociológián -, Adam Michnik és Henryk Szlajfer virágot helyezett el a
Mickiewicz-szobornál, amiért március elején kirúgták őket az egyetemről. Március nyolcadikán délben
tiltakozó gyűlést szerveztünk, hogy rábírjuk az egyetem rektorát, vonja vissza a döntést. Ez a nap ma már
történelem, a diákgyűléssel kezdődtek el az „események", a szocialista Lengyelország legsötétebb
fejezete, a Moczar tábornok vezette nacionalista pártbeton értelmiségellenes-antiszemita kampánya, amit
akkor a 67. júniusi hatnapos arab-izraeli háború ürügyén „anticionista" címkével láttak el, de ami az
egyetemi városokon végigsöprő diáktüntetések letörése után valóságos pogromhangulatot teremtett az
egész országban. Én voltam a gyűlés egyik szervezője, úgyhogy mindjárt március nyolcadikán bevágtak a
sittre, júliusig tartott a „vizsgálati fogság", addigra azonban a barátaim nagy része már Nyugatra került.
Bárki megkaphatta a kivándorló útlevelet, csak zsidónak kellett vallania magát hozzá, s a független
értelmiségi attitűd már önmagában elegendő volt ahhoz, hogy rád süssék ezt a bélyeget. Végre
szabadlábon voltam, ha átmenetileg is, mindenáron találkozni akartam velük, útlevelet kapnom azonban
teljesen reménytelennek tűnt. Akkoriban a szocialista országokba betétlappal lehetett utazni, ami a
személyi igazolvánnyal együtt volt érvényes, és sokkal egyszerűbb eljárással, liberálisabban intézték, mint
az útlevelet. Megkérvényeztem hát a magyarországi betétlapot, és mit tesz isten, megkaptam. Kezdtem
szervezni a budapesti randevút, de nem telt el két nap, két férfi keresett a belügyből. Szerencsére nem
voltam otthon, mert a betétlapomat akarták bevonni. Nem maradt más választásom, fogtam az
utazótáskát, beledobáltam a legfontosabb holmimat, és még aznap este vonatra ültem. Reggelre már
Pesten voltam.

- Képzelem, azon a reggelen milyen fenséges arcát mutatta magának a város.

Budapest, a szabad világ kapuja.

- Tényleg fenséges volt, minden ironizálás nélkül. Először is a fejedelmien hömpölygő folyó, a rajta átívelő,
történelmi hangulatot árasztó hidak, a letűnt századok emlékét idéző budai Vár, a pesti oldalon a
szecessziós századelő épületei... De nem is az épületek, sokkal inkább a város hétköznapjaiból megcsapó
autentikus atmoszféra ragadott meg, igen, ennek a városnak valóban van múltja, mondogattam
magamban, s ez a múlt itt él az utca emberében, a presszóban ücsörgő polgárokban, a Duna-parti lépcsőn
honoló szerelmesekben. Itt dekkoltam Budapesten, vártam a barátaimat, s napról napra jobban a
szívemhez nőtt a város.

- Valóban, 68 a remény éve nálunk, az a kádárista Budapest fénykora, egy

merész gazdasági nyitás, amit „új mechanizmusnak" keresztelnek el,
össztársadalmi rokonszenv a prágai „emberarcú szocializmussal", hogy annál
traumatikusabb hatást tegyen a csehszlovákiai bevonulás. Bár e trauma
mélységét illetően bizonytalan vagyok, mert a pesti polgár sokkal önzőbb,
sokkal gyengébb benne az együttérzés, semhogy összetört volna a prágai
kísérlet kudarcától. Inkább csak idővel, amikor a saját bőrén érezte, hogy balul
ütnek ki a dolgok.

- Akkori varsói szemmel ez is más. El tudja képzelni, mit jelentett nekünk akkor a Dohány utcai zsinagóga
látványa? Egy szocialista ország, ahol nyíltan vállalható a zsidó identitás! Egy szocialista ország, ahol a
kirakatok impozáns árukészletről árulkodnak. Olyan világ fogadott itt, ami nem is volt hasonlítható a sivár,
lepusztult, fantáziátlan Varsóhoz. Ráadásul időközben Nyugatra távozott kollégáim megérkeztek Pestre,
hihetetlenül jól éreztük magunkat, felszabadultak voltunk, boldogok, szinte mámorosak. És egyszer csak
megpillantunk egy lengyel buszt, ahogy épp befordul a sarkon, rajta az Orbis, a lengyel utazási iroda
felirata. És ki ül abban a buszban? Az az ügyésznő, aki a „márciusi" ügyekben eljárt. Látom, ő is észrevett
bennünket, valósággal belezöldül abba, ami a szeme elé tárul. Hogyhogy? Mi történik itt? Mi ez a
határokon átlépő happening? Mit keresünk mi önfeledt turistaként a pesti utcán?! 69 februárjában aztán
meg is kapom a magamét, két év börtönre ítélnek, Michnik ugyanabban a perben három évet kap, ő az
elsőrendű vádlott. Szlajfert is kettőt, mint én, Górecki húsz hónapot. De a 68-as Pestet nem tudom többé
elfelejteni.
 - Még sehol sincs a Zeszyty Literackie (magyarul: Irodalmi Füzetek), amelyet
majd 1982-ben alapít meg, a Szolidaritás betiltása és a hadiállapot bevezetése
után Párizsban rekedve, még meg sem születik a közép-európai városportrék
ötlete, de Budapestnek már bérelt helye van a sorozatban, pontosabban a -
leendő - főszerkesztő szívében. Ehhez képest elég sokára jelent meg ez a
Budapest-szám. Az 1992-es Velence, az 1995-ös Prága, a 2003-as
Szentpétervár, a 2005-ös Trieszt után... Holott emlékszem, a kilencvenes évek
első felében, amikor Varsóban éltem, többször is beszéltünk róla, már akkor
tervbe vette.

- Igen, akkor kezdtük a városportrék sorozatot, és jól mondja, bennem első perctől „bérelt helye" volt
Budapestnek a sorban. Azóta gyűjtöm az anyagot. De hosszú ideig nem találtam hozzá a kulcsot, mármint
a szellemi kulcsot, az irodalmit.

- Mit ért ezen?

- Ehhez egy kicsit vissza kellene kanyarodnunk a kezdetekhez. Oda, hogy miért és hogyan jött létre ez a
folyóirat.

- Kanyarodjunk hát vissza, amit a tavaly megjelent századik szám és a

negyedszázados évforduló is kellőképp indokol. Hisz a Zeszyty Literackie
kivételes sikerpályát futott be. Emigráns kiadványként is ritka tekintélyre tett
szert, de ennél érdekesebb, hogy a rendszerváltás után hazatelepült, és otthon
is az élre tört, miközben a többi emigráns lap gyakorlatilag elvérzett, s a hazai
kulturális sajtó legtöbb címe is eltűnt a süllyesztőben.

- Nem akartunk emigráns lap lenni, amikor megalakultunk, és valójában soha nem is lettünk az. Odahaza a
hetvenes évek második felében jött létre a legjelentősebb irodalmi szamizdat, a Zapis; ekkor már oly nagy
volt a cenzúra szorítása, hogy az irodalmi élet legjelesebbjei döntöttek „a föld alatti" publikálás mellett.
Ebben a nem akármilyen szellemi műhelyben tanultam ki a lapcsinálást. Amikor 1982-ben Párizsban úgy
döntöttem, hogy lapot alapítok - utóvégre nemzedéktársaim közül jó páran külföldön rekedtünk a
hadiállapot bevezetésekor -, se jogi, se szellemi értelemben nem tartottuk magunkat emigránsnak. A
Zeszyty Literackiét első perctől a hazai irodalomértő olvasóknak készítettük, abban a reményben, hogy
egy-két éven belül haza is térünk. Egyébként is ekkor igen erős volt a lengyel emigráns sajtó, főleg
Giedroyc párizsi Kulturája mellett nem lett volna sok értelme egy új emigráns orgánumot létrehozni.
Semmiképp sem kívántunk politikai fórum lenni, sokkal inkább szellemi és irodalmi lap...

- A virtuális Közép-Európa lapja. Legalábbis én így figyeltem fel a Zeszyty

Literackiére, persze hazai, lengyelországi szamizdatos fénymásolatok alapján,
amelyek ott jártamkor kezembe kerültek.
- Kundera ismert Közép-Európa esszéje akkoriban mindnyájunkra hatással volt: ő kimondva kimondatlanul
arról a régióról beszélt, amely politikailag a keleti blokkhoz tartozott, kulturálisan viszont a Nyugathoz.
Miłosz, Brodszkij, Venclova virtuális Közép-Európáját már nehezebb lett volna földrajzilag definiálni: ez
inkább az a szellemi haza, ahonnan ők, a nagy emigráns költők, elhagyva a szülőföldjüket, sosem
szakadtak el. Ehhez a „költői" Közép-Európához egész életében hű maradt Leszek Kołakowski is, aki
szintén hatvannyolcas emigráns, nekünk a varsói egyetemen még tanárunk és mesterünk volt. Amikor e
neveket sorolom, a Zeszyty Literackie törzsgárdáját emlegetem, sőt némelyikük, mint Brodszkij, Venclova
vagy a Párizsban élő cseh költő, Petr Král - a lengyel Barańczak, Karpiński vagy Zagajewski mellett - a
folyóirat szerkesztőbizottságának is tagja lett. Mindig is lengyel irodalmi lap voltunk, ám hiteles közép-
európai horizonttal, kínálkozott hát, hogy e virtuális haza nem lengyel polgárai is aktív alakítói legyenek
szellemi profilunknak. Annak idején folyóiratunk egyik súlyponti rovata volt A közép Európája, itt jelentek
meg a „legforróbb" anyagaink, Haveltől és Eliadétól, Kołakowskitól és Miłosztól, Michniktől és Timothy
Garton Ashtől. Maga a Velence-szám - az első városportré - is úgy született, hogy adva volt Brodszkij
gyönyörű Velence-esszéje, ez a súlyos, mély, egy folyóiratszámhoz mérten azonban elég terjedelmes írás,
nem lehetett nem leközölni, de ha már közlöm, meghatározza az egész számot. Irodalmi reflexiókat
kerestem hozzá Velencéről, kimondottan irodalmiakat, mert az irodalom másképp beszél a városokról,
mint az útikönyv, a riport vagy a szociográfia, elsősorban szellemi portrét fest, s végül ez lett későbbi
közép-európai városportréink legjellemzőbb vonása is.

- Ha jól értem, elsősorban Velence vagy Szentpétervár, Trieszt vagy Budapest

szellemi öröksége érdekelte.

- Mitől érdekes számunkra Szentpétervár? Nekünk, lengyeleknek mindenekelőtt Mickiewicz miatt.

Mickiewicz és Puskin kapcsolata miatt. Meg Dosztojevszkij, meg Gogol. Ők mind „kívülről" jöttek, életük
egy adott pillanatában megérkeztek Pétervárra, később mégis ők ragadták meg legmélyebben a város
szellemét, mert a külső szem többet lát. Nem róla szól a városportré, de ő szolgáltatja a kulcsot. Ilyen
külső szem volt nekem a Budapest-számhoz Teresa Worowska, aki évtizedek óta itt él, ide ment férjhez, itt
nevelte fel a gyermekeit, az egyik legragyogóbb fordítónk, szerelmes a magyar irodalomba, nélküle nincs
lengyel Esterházy vagy lengyel Márai, nem is beszélve a lengyel Balassiról, nekem ő adott kulcsot a
városhoz. Rábíztam magam, utóvégre nem ismerem a nyelvet, valakire rá kellett hagyatkoznom, aki a
kérdés minden irodalmi zegzugában otthonos. Mondom, rengeteg összegyűjtött anyagom volt, elsősorban
a zsidó Budapestről, innen indultam, abból, ahogy 1968 nyarán megpillantottam a Dohány utcai
zsinagógát. Ez a szám mégsem erről szól, hanem a szecessziós Budapestről, Molnár, Krúdy, Szép Ernő
Budapestjéről, mert Worowska úgy érzi, ma is ebből él a város, s én hagytam magam meggyőzni. Nem
bántam meg, impozáns anyagot állított össze, amely összecsengett bennem egykori, első pesti
impresszióimmal. Ezt az összeállítást szerencsésen egészítik ki mai szerzőink reflexiói Bartók
Kékszakállújáról, Kertészről vagy Karinthyról, akinek Utazás a koponyám körül című könyve most jött ki
lengyelül.

- Lassan két évtizede, hogy a Zeszyty Literackie áttette a székhelyét Varsóba.

Akkor, ha jól tudom, ezres példányszámmal érkeztek haza, ma hatezerben
jelennek meg. Miben látja ennek titkát, és hogyan értékeli a folyamatot?

- Mindnyájan érezzük a Gutenberg-galaxis végét, látjuk, hogy a margóra kerültünk. Hihetetlen rombolás
folyik a világban, mintha semmi értéket nem akarnánk megőrizni. Arra gondolok, hogy a II. világháború
után, amikor a diktatúra - a fasizmus - bukása után Európa nyugati fele visszatért a demokratikus
értékrendhez, a nyugati értelmiség is, a politika is igen fontosnak tartotta, hogy valamiképp helyreállítsa a
társadalomban az európai kulturális tradíció megbecsülését. Mi húsz évvel ezelőtt hasonló helyzetben ezt
elmulasztottuk, ennek ma végzetes következményei vannak. Miért kellett minden erkölcsi és művészi
kincsünket sárba taposni? Miért nem őriztük meg Wałęsát a lengyel szabadság jelképének, Michniket a
tiszta közélet zászlóvivőjének, Zagajewskit a hiteles szavak költőjének? Nehéz nekem arról beszélni, mi a
mi „titkunk". Annyi biztos, hogy nem álltunk be a hiénák közé, s az is nyilvánvaló, hogy amit elértünk - a
lap megfiatalítását is, a példányszám növelését is -, a politikai elit ellenében értük el. Mintegy azt
bizonyítva, hogy létezik más út is, kiolvasható a társadalomból másfajta igény is.